2011 0001 520 Bevezetes A Tarsadalomtortenetbe PDF

Bevezetés a társadalomtörténetbe
Bódy, Zsombor
Ö. Kovács, József
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

írta Bódy, Zsombor és Ö. Kovács, József
Publication date 2006-03-31

Szerzői jog © 2006-03-31 Zsombor, Bódy; József, Ö. Kovács; Péter, Apor; Vera, Bácskai; Gyula, Benda;
Ágnes, Botond; Juliane, Brandt, Gábor, Czoch; Tamás, Csíki; Tamás, Dobszay; Gábor, Gyáni; Tamás, Faragó;
Zoltán, Fónagy; Károly, Halmos; Gergely Krisztián, Horváth; András, Keszei
Kivonat
A könyv foglalkozik a társadalomtörténet-írás történet-elméleti alapjaival, bemutatja a társadalomtörténet-írás

historiográfiáját és intézményesülésének történetét, az egyes részdiszciplínák kialakulását, forrásbázisát és
lehetőségeit.

Tartalom
Előszó ............................................................................................................................................. viii
1. TÖRTÉNETELMÉLET ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET ........................................................... 1
1. Gyáni Gábor – A TÖRTÉNETÍRÁS FOGALMI ALAPJAIRÓL ........................................ 1
1.1. Tény, magyarázat, elbeszélés ................................................................................... 1
1.2. A történetírás elmélete: Carr, Bürke, Jenkins ........................................................... 1
1.3. A történetírás fajai: Hegel, Nietzsche, White ........................................................... 5
1.4. A tény történetírói fogalma ....................................................................................... 8
1.5. A történelmi magyarázat és a történetírói bizonyítás elvei ..................................... 11
1.6. Az összehasonlítás mint magyarázat ...................................................................... 16
1.7. A narrativitás mint reprezentáció és magyarázat .................................................... 19
1.8. Irodalom ................................................................................................................. 25
2. HISTORIOGRÁFIA –A kezdetek ................................................................................................ 29
1. Tóth Zoltán – ELFELEJTETT ELŐZMÉNYEK. A RÉGI TÁRSADALOMTÖRTÉNET
SAJÁTOS KÉRDÉSEINEK KIALAKULÁSÁRÓL .............................................................. 29
1.1. A modern történetírás módszertani kettősségéről ................................................... 29
1.1.1. A történetiség mint koreszme ..................................................................... 34
1.1.2. A társadalomtörténet mint értelmezési mód és mint kutatói irányzat ........ 37
1.1.3. A MÓDSZEREK, A STANDARD MÓDSZERTANOK ÉS A TÖRTÉNÉSZ
STÁTUSA ............................................................................................................ 39
1.1.4. A „HAGYOMÁNYOS PARADIGMA” ÉS LEOPOLD RANKE
BERCHTESGADENI ELŐADÁSAI .................................................................. 46
1.2. Buckle Henrik Tamás és a történelem tudományos rangra emelése ....................... 48
1.3. Johann Gustav Droysen (1808–1884) és az első „módszertani vita” ...................... 51
1.3.1. LAMPRECHT KÁROLY ÉS A MÁSODIK „MÓDSZERTANI VITA” . 53
1.4. „A történelmi tények lényegüknél fogva pszichológiai tények” ............................. 55
1.5. Irodalom ................................................................................................................. 58
3. HISTORIOGRÁFIA – A társadalomtörténet intézményesülése .................................................. 64
1. Benda Gyula – A FRANCIA TÁRSADALOMTÖRTÉNET INTÉZMÉNYEINEK TÖRTÉNETE
................................................................................................................................................. 64
1.1. A tudományos történetírás megszületése ................................................................ 64
1.2. Az Annales születése .............................................................................................. 65
1.3. A VI. szekció .......................................................................................................... 66
1.4. Az 1945 utáni francia tudományos intézmények .................................................... 67
1.5. Az újfajta történetírás diffúziója ............................................................................. 67
1.6. Viták: strukturalizmus, rendek vagy osztályok, emlékezet ..................................... 67
1.7. Más iskolák – történeti demográfia, histoire quantitative, Pierre Renouvin ........... 69
1.8. A könyvkiadás ........................................................................................................ 69
1.9. A média szerepe ...................................................................................................... 69
1.10. Az École des Hautes Études en Sciences Sociales (EHESS) ................................ 69
1.11. Irodalom ............................................................................................................... 70
2. Timár Lajos – A BRIT TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS ............................................. 72
2.1. A nem marxista társadalomtörténet-írás ................................................................. 72
2.2. A marxista történetírás és a munkásosztály története ............................................. 73
2.3. Az arisztokrácia, a gentry és a középosztályok ...................................................... 75
2.4. A felemás szintéziskísérlet: Cambridge Social History .......................................... 79
2.5. Periodizációs problémák ......................................................................................... 80
2.6. Az osztály és az identitás ........................................................................................ 81
2.7. Kiábrándulás a „nyelvészeti fordulatból” ............................................................... 83
2.8. Irodalom ................................................................................................................. 86
3. Juliane Brandt –TÁRSADALOMTÖRTÉNET AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN ......... 90
3.1. Irodalom ................................................................................................................. 97
4. Ö. Kovács József – A TÁRSADALOMTÖRTÉNET NÉMETORSZÁGI ÚTJAI ........... 100
4.1. Eszmeés intézménytörténeti előzmények a 20. század közepéig .......................... 100
4.2. Társadalomtörténet-írás 1945 után ....................................................................... 104
4.3. Irodalom ............................................................................................................... 110
iii
5. Szekeres András – AZ „ELLENTÖRTÉNETTŐL” A MIKROELEMZÉSIG:

TÁRSADALOMTÖRTÉNET OLASZORSZÁGBAN (1945–1985) ................................... 113
5.1. Irodalom ............................................................................................................... 123
6. Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád │ A MAGYAR TÁRSADALOMTÖRTÉNET-
ÍRÁS TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG .................................................... 127
6.1. A társadalomtörténet irányzatai és intézményesülése 1945-ig ............................. 127
6.1.1. AZ I. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG ........................................................... 127
6.1.2. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT ....................................................... 130
6.2. A társadalomtörténet helyzete Magyarországon az 1990-es évekig ..................... 136
6.2.1. A HANYATLÁS KORA ......................................................................... 136
6.2.2. a társadalomtörtÉnet-írás iránti ÉrdeklődÉs megÉlÉnkülÉse .................. 138
6.2.3. KÖVETKEZTETÉSEK ........................................................................... 144
6.3. Irodalom ............................................................................................................... 145
4. TÖRTÉNETI ALDISZCIPLINÁK ............................................................................................. 151
1. Bácskai Vera –VÁROSTÖRTÉNET ................................................................................ 151
1.1. A várostörténet tárgya .......................................................................................... 151
1.2. A hagyományos várostörténet .............................................................................. 151
1.3. Az új várostörténet-írás ......................................................................................... 152
1.4. A várostörténet-írás intézményesülése, önálló diszciplínává válása ..................... 152
1.5. A város kritériumainak meghatározása ................................................................. 152
1.6. A társadalomtörténeti/társadalomtudományos várostörténet kialakulása ............. 156
1.7. Megtorpanás és új utak keresése ........................................................................... 157
1.8. Irodalom ............................................................................................................... 159
2. Juliane Brandt –A VALLÁS TÁRSADALOMTÖRTÉNETE ......................................... 161
2.1. Irodalom ............................................................................................................... 172
3. Kövér György – A GAZDASÁGTÖRTÉNET-ÍRÁS ÚJABB ÚTJAI ............................. 177
3.1. Európai (és magyar) előzmények ......................................................................... 177
3.2. Az újabb irányzatok elméleti és módszertani háttere ............................................ 178
3.3. Paradigmatikus példák .......................................................................................... 180
3.4. A recepció megkésettségéröl ................................................................................ 185
3.5. Összegzés helyett .................................................................................................. 186
3.6. Irodalom ............................................................................................................... 187
4. Faragó Tamás – TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIA ............................................................... 191
4.1. Bevezető ............................................................................................................... 191
4.2. A történeti demográfia forrásai ............................................................................. 193
4.3. Intézmények és intézményesülés .......................................................................... 194
4.3.1. SZERVEZETEK ...................................................................................... 194
4.3.2. KONFERENCIÁK ................................................................................... 195
4.3.3. FOLYÓIRATOK ..................................................................................... 196
4.3.4. TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIA A VILÁGHÁLÓN (INTERNETEN) ..... 196
4.4. A történeti demográfia historiográfiája I. (Módszerek) ........................................ 197
4.5. A történeti demográfia historiográfiája II. (Projektek és kutatási irányok) .......... 201
4.5.1. KUTATÁSI PROJEKTEK ...................................................................... 201
4.5.2. FONTOSABB KUTATÁSI TÉMÁK ...................................................... 202
4.5.3. ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK ................................................................... 207
4.6. Összefoglalás helyett ............................................................................................ 208
4.7. Irodalom ............................................................................................................... 210
5. Timár Lajos –TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET ................... 217
5.1. A történeti táj rekonstrukciója .............................................................................. 218
5.2. A brit történeti földrajzi iskola ............................................................................. 219
5.2.1. A MIGRÁCIÓ TÉRFORMÁI .................................................................. 220
5.2.2. AZ URBANIZÁCIÓ TÉRBELI DIMENZIÓI ......................................... 221
5.3. A középosztályok és a szuburbia .......................................................................... 222
5.4. A társadalmi elkülönülés dimenziói a városi térben ............................................. 223
5.5. A brit történeti földrajz és a társadalomtörténet ................................................... 225
5.6. Az amerikai történeti földrajz néhány sajátos kutatási iránya .............................. 226
5.7. A régiók közötti kapcsolatok jellege és a nemzetgazdaság .................................. 228
5.8. A társadalom „időföldrajzi” vizsgálata ................................................................. 231
5.9. Irodalom ............................................................................................................... 233
iv
6. Szabó Dániel – POLITIKAI TÁRSADALOMTÖRTÉNET – A POLITIKA

TÁRSADALOMTÖRTÉNETE ............................................................................................ 237
6.1. Irodalom ............................................................................................................... 244
7. Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán – Szívós Erika │ MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET,
KULTÚRTÖRTÉNET .......................................................................................................... 249
7.1. A hagyományos művelődéstörténet ...................................................................... 249
7.2. A kultúrtörténet apálya ......................................................................................... 251
7.3. A művelődéstörténet újjászületése: hatások és fogadtatás .................................... 251
7.4. Az új kultúrtörténet ............................................................................................... 255
7.5. A művelődéstörténet Magyarországon ................................................................. 258
7.6. Irodalom ............................................................................................................... 263
5. ÚJ IRÁNYZATOK ..................................................................................................................... 267
1. Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor │ A TÖRTÉNETÍRÁS „NYELVI FORDULATA” 267
1.1. Filozófiai és irodalomelméleti reflexiók a történetírásról a 19-20. században ...... 268
1.1.1. A TÖRTÉNELEM A „TUDOMÁNY” ÉS A „RETORIKA” HATÁRÁN 268
1.1.2. A SZÖVEG MINT AUTONÓM TÁRGY: A FORMALIZMUS ÉS A
STRUKTURALIZMUS IRODALOMELMÉLETE .......................................... 270
1.2. A történettudomány narrativista paradigmája: Hayden White .............................. 271
1.2.1. A TÖRTÉNELMI ELBESZÉLÉS SZERKEZETE: HAYDEN WHITE
NARRATOLÓGIÁJA ....................................................................................... 271
1.2.2. KÁOSZ VAGY FOLYTONOSSÁG? AZ ELBESZÉLT IDENTITÁS
PROBLÉMÁJA ................................................................................................. 273
1.2.3. A TÖRTÉNELMI RELATIVIZMUS ÉS A HOLOKAUSZT-VITA ...... 274
1.3. Az értelmezés tudománya: a hermeneutika .......................................................... 275
1.4. Diskurzus és történelem: Michel Foucault ........................................................... 277
1.4.1. DISKURZUS ÉS EPISZTÉMÉ: AZ „ARCHEOLÓGIAI” MÓDSZER . 277
1.4.2. A GENEALÓGIA ÉS A HATALOM MIKROFIZIKÁJA ...................... 279
1.5. A történetírás „nyelvi fordulata” ........................................................................... 280
1.5.1. NARRATIVITÁS ÉS DISKURZUS – AZ ÉRTELMEZÉS KERETE ... 281
1.6. Irodalom ............................................................................................................... 282
2. Apor Péter – TÖRTÉNETI ANTROPOLÓGIA ............................................................... 286
2.1. Bevezetés .............................................................................................................. 286
2.2. A történészek a „faluban” ..................................................................................... 287
2.3. A történészek az „őserdőben” ............................................................................... 290
2.4. A történészek a „pusztán” ..................................................................................... 294
2.5. Hova tovább? ........................................................................................................ 295
2.6. Irodalom ............................................................................................................... 298
3. Czoch Gábor– A MENTALITÁSTÖRTÉNET ................................................................. 302
3.1. A meghatározás nehézségei .................................................................................. 302
3.2. A mentalitás fogalma ............................................................................................ 305
3.3. A francia mentalitástörténet kialakulása ............................................................... 306
3.4. A mentalitás megközelítése Febvre és Bloch munkásságában ............................. 307
3.5. A „mentális eszköztár” ......................................................................................... 308
3.6. Az első mentalitástörténeti kutatások Franciaországon kívül ............................... 310
3.7. A mentalitástörténet az 1950-es és 1960-as években ............................................ 310
3.8. A mentalitástörténet kritikái ................................................................................. 314
3.9. A mentalitástörténet a nyolcvanas és kilencvenes években .................................. 316
3.10. Irodalom ............................................................................................................. 318
4. Szijártó M. István– A MIKROTÖRTÉNELEM ............................................................... 319
4.1. A microstoria ........................................................................................................ 320
4.2. A szélesebb értelemben vett mikrotörténelem ...................................................... 323
4.3. A mikrotörténelem újdonságai ............................................................................. 326
4.4. A mikrotörténelem Magyarországon .................................................................... 329
4.5. Irodalom ............................................................................................................... 330
5. Pető Andrea – TÁRSADALMI NEMEK ÉS A NŐK TÖRTÉNETE ............................... 333
5.1. Van-e a nőknek történetük? .................................................................................. 334
5.2. Feminizmus és történelem .................................................................................... 336
5.3. A társadalmi nem mint a történeti elemzés kategóriája ........................................ 338
5.4. Múzeumok, könyvtárak, gyűjtemények, folyóiratok – külföldön ......................... 339
5.5. Kitekintés: viták és eredmények ........................................................................... 340
v
5.6. A magyar kutatási helyzet áttekintése .................................................................. 341

5.7. Irodalom ............................................................................................................... 343
6. Botond Ágnes – PSZICHOHISTÓRIA ............................................................................. 345
6.1. A pszichohistória fogalma .................................................................................... 346
6.2. A pszichohistória és a történeti társadalomtudományok ....................................... 348
6.3. A pszichohistória és a pszichológia viszonya ....................................................... 349
6.4. A pszichohistória tudománytörténeti előzményei ................................................. 351
6.5. Az intézményes pszichohistória története ............................................................. 352
6.6. Pszichohistória Magyarországon .......................................................................... 354
6.7. A pszichohistória főbb irányzatai ......................................................................... 355
6.8. A pszichohistória módszerei ................................................................................. 356
6.9. Perspektívák ......................................................................................................... 358
6.10. Irodalom ............................................................................................................. 359
6. KAPCSOLÓDÁSOK MÁS TUDOMÁNYÁGAKHOZ ............................................................ 363
1. Szilágyi Márton – IRODALOMTÖRTÉNET ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET ............ 363
1.1. Irodalom ............................................................................................................... 369
2. Keményfi Róbert – TÁRSADALOMTÖRTÉNET ÉS NÉPRAJZ ................................... 371
2.1. A társadalomvizsgáló érdeklődés tudományon belüli helyzete ............................ 372
2.2. A társadalomvizsgáló szemlélet kibontakozása .................................................... 374
2.2.1. A TÁRSADALOMVIZSGÁLÓ SZEMLÉLET KORAI KÉPVISELŐI, A HONI
ETNOLÓGIA KIBONTAKOZÁSÁNAK VISSZHANGTALAN LEHETŐSÉGE 374
2.2.2. A TÁRSADALOMVIZSGÁLÓ SZEMLÉLET ELUTASÍTÁSA ........... 380
2.2.3. A TÁRSADALOMNÉPRAJZ ISMÉTELT MEGERŐSÖDÉSE ............ 380
2.3. A társadalomvizsgáló szemlélet napjainkban, új utak, kezdeményezések ............ 382
2.4. Irodalom ............................................................................................................... 384
3. Horváth Gergely Krisztián – Keszei András │ TÁRSADALOMTÖRTÉNET ÉS SZOCIOLÓGIA
............................................................................................................................................... 385
3.1. Szociológia és történettudomány kapcsolatáról .................................................... 386
3.2. A társadalomtudományi elméletek használatáról a történettudományban ............ 388
3.2.1. A MODELL PROBLÉMÁJA .................................................................. 389
3.2.2. SZOCIOLÓGIA A TÖRTÉNÉSZI GYAKORLATBAN: A HISTORISCHE
SOZIALWISSENSCHAFT ............................................................................... 390
3.2.3. HANS-ULRICH WEHLER ÉS A GESELLSCHAFTSGESCHICHTE
PROGRAMJA ................................................................................................... 391
3.3. Társadalmi egyenlőtlenségek ................................................................................ 393
3.3.1. TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS ............................................................. 393
3.3.2. TÁRSADALMI MOBILITÁS ................................................................. 397
3.4. Összefoglalás ........................................................................................................ 398
3.5. Irodalom ............................................................................................................... 399
4. Stipta István – JOGTÖRTÉNET-TUDOMÁNY .............................................................. 402
4.1. A tudományos törvénymagyarázat kezdetei ......................................................... 402
4.2. A jogtörténet tudományának önállósulása ............................................................ 404
4.3. A két világháború közötti jogtörténetírás ............................................................. 406
4.4. Változások 1945 után ........................................................................................... 408
4.5. A jogtörténeti kutatás mai állapotáról ................................................................... 410
4.6. Irodalom ............................................................................................................... 411
vi
A táblázatok listája
4.1. 1. táblázat. A brit ipari termelés növekedési üteme ................................................................. 181
4.2. 2. táblázat. Az ipari termelés indexének növekedése Magyarországon ................................... 182
5.1. ................................................................................................................................................. 272
vii
Előszó
Jelen kötet közvetlen előzménye a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán az Újkori Magyar Történeti
tanszékhez kapcsolódó Összehasonlító Regionális Társadalomtörténeti szakirány keretei között zajlott, két
féléves előadás-sorozat volt. A különféle témákban, nagyrészt vendégelőadók által tartott előadások
megjelentetésének ötletéből alakult ki egy olyan egyetemi tankönyv gondolata, amely lehetőség szerint átfogó
képet ad a társadalomtörténet teljes mai spektrumáról. A három évvel ezelőtti tervezet egy olyan
társadalomtörténeti kézikönyv összeállításáról szólt, amelynek az olvasóközönsége főként két rétegből kerülhet
ki. Egyrészt a kötetnek meg kell felelnie az egyetemi oktatás követelményeinek, azaz minden szerzőnek úgy kell
megírnia a tanulmányát, hogy az a diákok számára egyszerre legyen tanulható és érdeklődést keltő. Másrészt azt
hangsúlyoztuk, hogy a kötetnek a szakmai közönség, a kutatók igényeit is ki kell elégítenie. Az egyes
fejezeteknek lehetőség szerint az adott terület legfrissebb állapotáról kell magas szinten összefoglalót nyújtania.
A magyar társadalomtörténet sajátos helyzete miatt ugyanis, legalábbis egyes fejezeteknek az adott
társadalomtörténeti irányzat magyarországi recepciójában is részt kell vennie, és nem csupán egy tudásterület
ismereteit a diákok számára összefoglalnia.
Kötetünk először a társadalomtörténet múltját tekinti át. Az eleve nemzetközi kölcsönhatásokban

megfogalmazódó társadalomtörténet kezdeteinek bemutatása után a különböző nyelvű társadalomtörténetek
historiográfiája következik. A következő nagyobb egységben a társadalomtörténet egyes alterületeiként
áttekintett témákat (a várostörténettől a gazdaságtörténetig) a történetírás önálló aldiszciplínáinak is
felfoghatjuk, a társadalomtörténettel való összefonódottságuk, szoros viszonyuk miatt azonban érdemes volt itt
tárgyalni őket. E hagyományosabb területek mellett a társadalomtörténetben az utóbbi évtizedekben megjelent
szemléleti, módszertani vagy ismeretelméleti szempontból újat hozó áramlatoknak, irányzatoknak is – melyek
némelyike szintén aldiszciplínaként is igyekezett magát meghatározni – helyet adtunk a kötetben. Ezek közül
nem egy ma már elvesztette eredeti kontúrjait, de feloldódva is szemléleti, módszertani, vagy éppen tematikai
újításaik tanulságai lényegesen hozzájárulnak a társadalomtörténet mai képéhez. Végül pedig a
társadalomtörténet és néhány más, a történetíráson kívüli diszciplína meglévő és lehetséges kapcsolatait
bemutató fejezet zárja a kötetet.
Az indulás körülményei már eleve meghatározták, hogy nem egy (esetleg néhány) szerző tartalmilag
koherensebb és didaktikai szempontból bizonyára összefogottabb, áttekinthetőbb munkája lesz a kötet, hanem
számos szerző kollektív alkotása. Úgy gondoljuk azonban, hogy a sok szerző egybegyűjtése és a kötet ebből
adódó sokszínűsége ténylegesen is alkalmasabb a ma éles határokkal nemigen definiálható társadalomtörténet
múltjának, hagyományosnak mondható részterületeinek, jelenlegi áramlatainak és más diszciplínákkal való
érintkezésének ábrázolására. Hiszen – a társadalomtörténet korábbi, centrális jelentőségű modelljeinek uralma
után – ma éppen a sokszínűség a jellemző, s a fragmentáltság körülményei között előnyös, ha a szélesen értett
társadalomtörténet egyes területeiről azok szakemberei írnak.
A kötet fejezeteinek többszöri elolvasása után be kellett látnunk, hogy igazán magunk sem tudnánk egyértelmű
választ adni arra a kérdésre, hogy mi a társadalomtörténet. A kötetből inkább csupán az sejlik föl, hogy mi nem
az, vagyis néhány „nem” kezdetű kijelentéssel könnyebb lenne körülírni, mint egy konkrét definícióval, mert a
historiográfiai fejlődés egy széles, módszertanában, tematikájában és szemléletében sokféleképpen tagolt
társadalomtörténethez vezetett. E kötet erről igyekszik számot adni, s úgy véljük, hogy a magyar történetírás, és
különösképpen az oktatás számára ez éppen így lehet a leghasznosabb.
A szerkesztők
viii
1. fejezet - TÖRTÉNETELMÉLET ÉS
TÁRSADALOMTÖRTÉNET
1. Gyáni Gábor – A TÖRTÉNETÍRÁS FOGALMI
ALAPJAIRÓL
1.1. Tény, magyarázat, elbeszélés
Történész ritkán szánja rá magát, hogy számot adjon arról: mit miért csinál, és mi történetírói tevékenységének
az elvi alapja. Magyar történetíró pedig kivált nemigen szokott kötélnek állni, hogy elvi és módszertani
kérdésekről is színt valljon. Ez az egyik oka annak, hogy az ilyesfajta, teljesen nem nélkülözhető tudást külföldi
forrásból szokták idehaza beszerezni. Az talán még érthető is, hogy a 19. század végén, midőn a magyar
történetírás a szakszerűsödési folyamat kezdetén tartott, idegenből fordított munka töltötte be ezt a szerepet
(Freeman 1895). Annál meglepőbb, hogy a helyzet e téren azóta sem változott meg érdemben. Így az 1990-es
évtizedben szintén egy angol historikus magyarul is kiadott ilyen tárgyú munkája (Marc Blochnak szintén
ekkoriban megjelentetett hasonló jellegű esszéje mellett – Bloch 1996) az egyetlen hazánkban hozzáférhető
történetelméleti szakmunka. A 19. század és a 20. század végén jellemző állapotok között legföljebb annyi a
különbség, hogy korábban nem kellett kerek három évtizedet várni egy szakkönyv lefordítására.
1.2. A történetírás elmélete: Carr, Bürke, Jenkins

Edward H. Carr Mi a történelem? című, eredetileg 1961-ben publikált előadás-sorozata tehát az egyedüli
hivatkozási alap e fogalmi bevezető fejezethez, ami kellően indokolja, hogy bemutassuk a könyv fő témáit és
téziseit. Nem kívánjuk azonban egyúttal mérlegre is tenni e negyvenéves munka értékeit, a hazai szakkritika ezt
a munkát már egyébként is elvégezte (Tóth 1995, 300-310). Az vezet bennünket, hogy megpróbáljuk
érzékeltetni: milyen komoly átalakuláson esett át az utóbbi évtizedekben a történetírás elméleti problémaköre.
Ennek fényében tárgyaljuk majd mindazon kérdéseket, melyek részben vagy kimerítőbben Carr könyvében is
felmerülnek.
1. A könyv egyik legérdekesebb, s bizonnyal legidőtállóbb felvetése a történeti tény megközelítését illeti. Az
angol historikus azon az állásponton van, hogy a történész tényei nem csak afféle adottságok, melyek
közvetlenül a források adataiból fakadnak. A tény, véli Carr, lényegében maga is konstrukció, amely a
történetíró saját alkotása. „A történelmi tény státusa, írta, az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az
eleme minden történelmi ténybe bekerül” (Carr 1995, 12).
2. Az előbbiekkel szoros összefüggésben megállapítja, a történetírás nem törvényeket állapít meg, hanem
pusztán hipotéziseket állít elő, melyeket azután igyekszik igazolni. A történetírás olyan szellemi művelet tehát,
melynek folyamán a „tényeket értelmezéseik hálóján szűrik át, értelmezéseiket pedig a tények próbájának vetik
alá” (Carr 1995, 58).
3. Innen ered, hogy mivel Carr a történészt nem tekinti többé történelmen kívüli, vagy történelem feletti
megismerőnek, úgy határozza meg tehát, mint aki nyakig benne van saját kora társadalmi és szellemi világában.
Ennek folytán „csak akkor tudjuk maradéktalanul megérteni és méltányolni a történész munkáját, ha világosan
látjuk, milyen álláspontról közelítette meg a témát; [...] ez az álláspont maga is adott társadalmi és történelmi
talajban gyökerezik” (Carr 1995, 37).
4. Közvetlenül ez utóbbinak felel meg azon újabb elgondolása, amely erősen emlékeztet a prezentizmus
történetírói programjára, de némiképp a filozófiai hermeneutika álláspontjára is. Hiszen nem hagy kétséget
aziránt, hogy: „A múlt csak a jelen fényében érthető; és a jelent csak a múlt fényében érthetjük meg teljesen”
(Carr 1995, 51). Carr ezen felfogását mégsem nevezhetjük közvetlenül hermeneutikusnak, hiszen a múltbeli
események és a jövőbe mutató célok közt folyó dialógust szerzőnk az objektív megismerés perspektívájába
állítja. A jelen, helyesebben a jövő felől feltárulkozó múlt ugyanis, Carr szerint, a múlt egyre igazabb
megismerését eredményezi. A történész annál jobban tudatában van annak, hogy mi is történt valójában a
múltban, minél tisztábban maga előtt látja a múlt kései következményeit, azt, mellyel éppen a maga jelenében
szembesül. Nem az tehát a helyzet, hogy folyton mást tud meg ugyanarról a múltról, hanem szüntelenül jobban
tudja, hogy mi történt korábban.
1
TÖRTÉNETELMÉLET ÉS
5. Ez a hermeneutika irányába mutató, ám adott ponton túl attól végül elkanyarodó koncepció Carr történelmi
haladásról és fejlődésről táplált elképzeléséből fakad. A történelem, amely szüntelen változás, lényegénél fogva
kumulatív folyamat, tehát haladás és fejlődés. A változás mint haladás azt jelenti, hogy „a szerzett képességek
nemzedékről nemzedékre átadódnak” vagyis a puszta természeti evolúciótól eltérően a történelem során „az
elsajátított 'vagyon' kerül átadásra”. Ezen azt érti, hogy a történelemben az ember egyre inkább szert tesz „a
természet feletti uralom képességére, mely a történelmet a haladás történetévé tette” (Carr 1995, 125). Ebből
fakad a történeti megismerés úgyszintén kumulatív jellege, ami megalapozza a történeti tudás folytonos
tökéletesedését. „A történész aszerint értelmezi a múltat, és aszerint válogatja ki a jelentős és meghatározó
elemeket, hogy a dolgok milyen új célok felé haladnak” (Carr 1995, 118). Következésképpen: a történetírás
maga is elkerülhetetlenül fejlődik, hiszen „egyre átfogóbb és mélyebb betekintést [nyújt] az események
menetébe, mely maga is haladó” (Carr 1995, 119).
6. A történetírás tehát Carr szerint kétségkívül tudomány, ha nem is felel meg maradéktalanul a
természettudományoknak. Tudomány voltát bizonyítja, hogy képes és alkalmas a tudás általános fogalmának a
megalkotására. „A történeti művek olvasója – és írója – megrögzött általánosító, hisz a történész észrevételeit
általa jól ismert történeti kontextusokba – vagy esetleg saját korába helyezi” (Carr 1995, 60). Igaz: a történetírás
valamelyest elüt a szcientikus megismerési módoktól, hiszen (amint a tény konstruálása kapcsán is kiderül),
nem egészen mentes az értékítéletektől. Bár nem feladata a történésznek, hogy erkölcsi ítéletet mondjon elmúlt
korok egyéneiről, teljesen azonban nem kerülheti el azt, mivel éppen „ezek az ítéletek teszik a történészt azzá,
ami” (Carr 1995, 73), mert a történeti értelmezés elkerülhetetlenül erkölcsi ítélkezéssel, értékítélettel jár együtt.
Fontos viszont, hogy az ítélkezés nem valamilyen elvont, történelem feletti mérce alapján történik. „A komoly
történész tudatában van annak, hogy az értékek jellege a történelmi körülmények függvénye, azt a történészt
pedig, aki úgy állítja be, mintha az általa vallott értékek történelmen túli objektivitással bírnának, nem szabad
komolyan venni” (Carr 1995, 79).
7. A történetírás tudományosságát támasztja alá végül az is, hogy magyarázataiban a historikus a kauzalitás
elvét érvényesíti. Nincs igaza azoknak a teoretikusoknak, mindenekelőtt Berlinnek (Berlin 1990, 181) és
Poppernek (Popper 1989), akikszerint a kauzalitás elve történelmi determinizmust szül, mert kiiktatja a
történelem hajtóerői közül a szabad akaratot. Carr inkább ahhoz tartja magát, hogy bár mindig jelen vannak a
hatóokok, ám korántsem egyforma a súlyuk. Az okok hierarchiájában különbséget lát a racionális és a
véletlenszerű okok között. A történész azt az okot fogadja el racionálisnak, amely hézagmentesen illeszkedik a
racionális magyarázat és értelmezés általa alkalmazott rendszerébe. Ennek során rendszerint az vezeti, hogy
milyen, az adott kauzális eseménysor keretein túlmutató okok alkalmasak az általánosítás céljára, a tanulságok
levonására.
8. Carr szerint megváltozóban van a történész helyzete korunkban, mivel egyszeriben kitágult a történetírás
horizontja. Hegel nyomán eddig ahhoz tartotta magát a történész, hogy tárgyát lehetőleg az államépítő, tehát a
történelmileg tudatos népekre korlátozza. Ma viszont megszűnőben van ez a fajta korlát. „Napjainkban van
először realitása annak, hogy a világot olyan népek összességének tekintsük, melyek minden tekintetben
beléptek a történelembe, és már nem a gyarmati hivatalnok vagy az antropológus, hanem a történész
érdeklődésének tárgyát képezik” (Carr, 1995, 142).
A politikatörténész Carr, aki a Szovjetunió történetét kutatta, nem túl sok elméleti érzékenységet mutatott kora
fentieken túli kurrens historiográfiai fejleményei iránt. Ennek a számlájára írhatjuk, hogy már akkoriban is,
amikor Carr a könyvét írta, a nagy súllyal jelen lévő struktúratörténet (a francia Annales) teljesen figyelmen
kívül marad az inkább a marxista társadalomkép hatásáról tanúskodó áttekintésben. Merőben másfajta
meghatározottságok hatottak a szintén angol Peter Burke elméleti orientációjára. A kora újkori Európa
kultúrtörténetének nemzetközileg kimagasló szakértőjeként számon tartott cambridge-i historikus nem
véletlenül tér újra és újra vissza a tisztán elméleti kérdésfelvetésekhez. A történeti-antropológia egyik
legkvalitásosabb művelőjeként Burke-nek ugyanis égetően nagy szüksége van az elméleti tájékozódásra, mivel a
társtudományok és kivált az elméleti támpontokkal is szolgáló teoretikus diszciplínák alapozzák meg számára az
empirikus vizsgálódásokat.
A történetírás és az elmélet (helyesebben az elméletek) viszonyának áttekintését ötféle megközelítésben taglalja.

Elsőként felvázolja azt a folyamatot, melynek során a történetírásról levált az elméleti érdeklődés. Ennek lett
máig érvényes eredménye, hogy a szociológia elméletileg tudatos tudományként egyáltalán intézményesülhetett
a 20. században, miközben elvesztette történeti affinitásának a maradékát is. Számos egyéb társadalomtudomány
is ezen az úton haladt tovább. Így jött létre a pszichológia mint kísérleti tudomány, amely egyúttal átvette a
természettudományos munkamódszereket és magáévá tette azok megismerési eszményeit; így önállósult a
közgazdaság-tudomány, melynek szcientizálódása a matematikai közgazdaságtannal teljesedett ki. Végül pedig
mind a pszichológia, mind a közgazdaságtan tudatosan szakított a történeti szemlélettel.
2
A történetírásban az újraéledő elméleti tájékozódás (és egyes társtudományok ezzel párhuzamosan erősödő
történeti tudatossága) mint merőben új fejlemény kifejezetten a társadalomtörténet előtérbe kerülésének a
következménye. E folyamat mai végpontján olyan multidiszciplináris hatású történészek, szociológusok,
antropológusok és filozófusok állnak, mint Fernand Braudel, Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Norbert Elias,
Michel Foucault vagy Clifford Geertz. Ok és rajtuk kívül még számosan a legnevesebb képviselői annak a
humán és társadalomtudományi látásmódnak, amely közvetlen kapcsolatot képes teremteni egyfelől az elmélet
és a történelem, másfelől a történetírás és a többi emberés társadalomtudomány között. Burke szerint az
összehasonlítás, a modellalkotás és típusképzés, a kvantifikáció, s végül a vizsgálat méreteinek a lekicsinyítése,
a társadalmi mikroszkópia (a mikrotörténet) képezi ezen elméletileg orientált történetírás legfontosabb
eszköztárát. Az összehasonlítást tudatos programként a francia Annales történészei tűzték elsőként napirendre,
napjainkban viszont a makrotörténettel foglalkozók körében vált közkedvelt eljárássá. Amilyen nagy hasznot
hajthat a komparáció a megismerés számára, legalább annyi veszélyt is rejt magában. A nyomában felvetődő
dilemmák közé sorolja Burke, hogy a komparáció éppoly jól igazolhatja az evolúciót problémátlanul elfogadó
történetszemléletet, mint a csupán analógiás alapokon nyugvó (és korántsem valóban történeti)
funkcionalizmust, amely a szociológiában és az antropológiában számított egy időben mérvadónak.
A modellalkotás és a típusképzés mindig részét alkotta a történész módszertani arzenáljának, mégha a historikus
nem is mindig volt ennek a tudatában. Újabban viszont megnőtt ezen eljárások fokozott és tudatos igénybevétele
iránt az igény. Ennek jó példája a Max Weber-féle ideáltípus fogalma, vagy a Csajanov-féle paraszti családi
gazdaság modell mind gyakoribb történetírói hasznosítása. Ha még továbbra is fennmaradt némi ellenszenv a
történészek részéről e fogalmak iránt, az főként abból táplálkozik, hogy közülük egyesek, talán nem is kevesen
gondolják úgy: a modellek alkalmazása gátja lehet a történelmi változások dinamikus megjelenítésének.
A kvantifikáció az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát a történészek berkeiben: mindenekelőtt a

gazdaságtörténet és a történeti demográfia adott hozzá megfelelő táptalajt. A számszerűsítés, a mérés módszere
a mentalitás és a viselkedés kulturális jellegű történeti megközelítésébe is behatolt. Végül azután éppen erről az
oldalról érte felettébb éles bírálat a kvantifikálást, miután megkérdőjelezték e módszerek egyedül üdvözítő
tudományos voltát (Stone 1979, 3–25).
Az olasz microstoria, az angolszász történeti antropológia és a többi velük rokon törekvés célja az időben és
térben teljesen konkrét, kis társadalmi egységekre, olykor az egyes egyénre szűkített (s gyakorta
esettanulmányként előadott) történeti ábrázolás narratív megjelenítése. Nem a globális összefüggések elméleti
fogalmak segítségével történő rekonstruálása, hanem az a mikrotörténeti érdeklődés tárgya, hogy milyen volt a
múltban élt emberek tényleges élettapasztalata és életvilága. Mindezek történetírói megközelítése módszertani
és episztemológiai problémák sokaságát szüli (mint amilyen a történelem trivializálása, a történeti igazság
relativizálása és egyúttal romantizálása), amely széles körű és heves viták forrása manapság is.
Központi fogalmak címszó alatt Burke áttekinti a szerinte elméletileg ma legfontosabb kutatási témákat és
kategóriákat. A 18 témából és fogalomból hadd emeljem ki a családot és rokonságot, a közösséget és identitást,
a szexualitást és társadalmi nemet (gender), a fogyasztást és szimbolikus tőkét, a kommunikációt és befogadást,
a hegemóniát, az ellenállást és a társadalmi mozgalmakat (collective action), a gyámkodást és korrupciót, a
mentalitást és ideológiát, a szóbeliséget és textualitást, a reciprocitást és a mítoszt. Fontos, hogy ezek a témák és
releváns fogalmak minden esetben egy-egy társadalomtudománynak képezik szerves részét, ezért nem vagy
csak áttételesen lehet átjárni egyik történeti diskurzusból a másikba. E szerteágazó témakörök és analitikus
kategóriák annyira függetlenek egymástól, hogy egyedül rájuk építve ma már lehetetlennek tűnik az egységes
történelem fogalma vagy puszta víziója is.
Kérdés most már, hogy a máshonnan kölcsönzött terminusok és tárgykörök nem zilálják-e szét menthetetlenül
az intakt módon átörökített szellemi hagyományokat. Ennek kapcsán azzal a feszültséggel is foglalkozik a
szerző, melynek fő oka, hogy eltérő előfeltevéseket (és változatos nyelvet) csempésznek be a történetírásba.
Három ebből adódó konfliktust tárgyal közelebbről: a funkció (struktúra) és a cselekvés (emberi ágens) között, a
felépítményként tekintett kultúra (tudat) és a történelemben aktív erőként meghatározott kultúra (a kulturális
antropológia értelmében vett kultúra) között, valamint a történetírás (s persze a szociológia, az antropológia)
„tényeket” szolgáltató tudományossága és az aközött a nézet között keletkező konfliktust, amely a történetírás
szövegeit fikcióként határozza meg.
Burke szerint a funkció fogalmát ma már aligha nélkülözheti a történetírás. Sok veszéllyel jár viszont az a
hallgatólagos feltételezés, annak az elvnek az elfogadása, hogy minden, ami létezik, funkcionálisan
elengedhetetlenül szükséges. Ha ez igaz lenne, nem tudnánk megmagyarázni a változás képességét. A
funkcionális elemzés mindig a struktúrákról és nem pedig az egyes emberekről beszél. A struktúrának viszont
legalább három egymástól elütő fogalma van ma forgalomban: a marxista, a strukturális-funkcionalista, illetve a
3
strukturalista felfogás szerinti. A marxista koncepciónak a szerző később külön is bő figyelmet szentel. A
fogalom funkcionalista meghatározása a struktúrát intézmények összetett rendszereként posztulálja, ahol az
intézmények funkcionálisan kapcsolódnak egymáshoz és hierarchiát alkotnak. A strukturalista szemlélet
ugyanakkor elsőrendűen a kultúra rendszereiként hivatkozik a struktúrára, és a társadalom ekkor nyelvi-
kulturális entitásként nyer meghatározást.
A strukturalizmus, s kivált a posztstrukturalizmus nyomdokain haladva a kultúra fogalma kerül a figyelem

középpontjába. Ez azt is eredményezi, hogy kezd elmosódni tény és fikció korábban egyértelműnek tűnő
különbsége. Amíg a posztstrukturalizmus szemléleti megalapozásában Michel Foucault episztemológiai
munkásságának van nagy szerepe, addig a történetírás mint egyfajta narratív műfaj elméleti kimunkálásában
Hayden White szerzett magának elévülhetetlen érdemeket.
Ezt követően Burke számba vesz néhány hatásos elméleti konstrukciót, melyek kifejezetten a történelmi
változás konceptualizálását szolgálják, úgymint Herbert Spencer evolúcióelméletét, valamint Marxnak az
evolúciót a revolúcióval elegyítő koncepcióját. Majd felteszi a kérdést: létezik-e egy, a kettőt integrálni képes
harmadik elmélet? Az újabb elméletalkotó történészek (és szociológusok) elképzeléseit tekinti át e célból és
közülük kiemeli Anthony Giddens, Michael Mann, valamint Charles Tilly próbálkozásait. Bár szembeszökő
különbségek is akadnak elképzeléseik között, a történelmi változás magyarázata végett kidolgozott elméleteik
fókuszába mindegyikőjüknél végül a hatalom került. Ezek szerint a kora újkorban a háborúk és a politika a
történelmi jelentőségű változások motorja, s végső soron a nemzetállam politikai akarata szabta meg a dolgok
alakulását.
Végül részletesebben szemügyre vesz hat elméleti szempontból jelentős történeti munkát, melyek valóságos
interdiszciplináris szellemi erőfeszítések produktumai. Elméleti érzékenységük ellenére sem követik azonban e
művek szerzői sem a spenceri, sem a marxi utat. Közülük négy már magyar nyelven is hozzáférhető,
nevezetesen Norbert Elias A civilizáció folyamata, Michel Foucault Felügyelet és büntetés, Fernand Braudel
Mediterráneum, valamint Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou című opusza. A szintén francia Nathan
Wachtel Peru spanyol meghódítása utáni történetéről szóló, valamint a chicagói antropológus, Marshall Sahlins
Cook kapitányról szóló munkája viszont még ismeretlen a hazai olvasó számára.
Carr és Burke elméleti munkáit összevetve bizonyosodhatunk meg róla, hogy milyen robusztus átalakulás ment
végbe a 20. század közepe és vége között a történetírás elméleti fogékonysága, illetve az elméleti
kiindulópontok terén. A változások irányát pontosan jelzi a történelem újragondolása jellegű diskurzusok
elharapózása, melynek markáns megszólaltatója, a szintén angol Keith Jenkins első e témába vágó könyvét
(Jenkins 1991) szintén ezzel a címmel adta ki (az 1990-es évek dereka óta már folyóirat is jelenik meg ilyen
címen).
Jenkins könyve első fejezetének a címében szintén megfogalmazza a kérdést: mi a történelem? Válasza a
posztmodern történetszemlélet jellegzetes tézisét visszhangozza. A történelem, ezek szerint, nem más mint maga
a történetírás, a világról szóló diskurzusok sorozata vagy váltogatása. A történészek diskurzusainak tárgya
legföljebb a múlt, ami azonban még nem történelem, hiszen a múlt kizárólag a diskurzus jóvoltából válik
történelemmé. A történelem és a múlt ilyeténképpen két külön dolog, egybemosásuk vagy akárcsak
szinonimaként kezelésük komoly fogalmi zavarokat eredményezhet. E kettősségnek az az oka, hogy
ugyanannak a múltnak több, egymástól is elütő története vagyis eltérő diskurzusa alakulhat ki, mivel múlt és
történelem nem egy és ugyanaz a dolog.
Az tehát a fő kérdés: hogyan közelíthetjük egymáshoz, miképpen illeszthetjük egybe a múltat és a történelmet?
Miután múltból csak egy van, miközben számtalan történelem lehetséges, a történetíró megismerő tevékenysége
megannyi bizonytalanságnak van kitéve. Először azért, mert a történész képtelen a múltat a maga teljességében
megragadni, lévén, a múlt határtalan; ráadásul a történész múltról adott beszámolója már azért sem teljesen
pontos, mert a múlt nagy részéről semmilyen írott forrás nem maradt fenn, illetve az, ami belőle megőrződött,
bizonyos szempontok (az elit szája íze) szerint mutatják meg nekünk a valamikori valóságot. Másodsorban a
történész beszámolójának valódiságát nem közvetlenül a múlt jelzi számunkra vissza, hanem a többi történész
beszámolója; csak velük egybevetve ellenőrizhető a történeti elbeszélés hitelessége és pontossága. Nem létezik
tehát egy alapvetően helyes, autentikus „szöveg”, melynek különféle értelmezései legföljebb csak variánsok.
Mivel a múlt történetírói megjelenítése mások szemére és fülére hagyatkozó interpretáció, a történelem a
történetíró saját konstrukciója. Harmadsorban a történész jóvoltából történelemként tálalt múlt éppen olyan,
amilyennek ez a múlt a történész saját korából látszik: éppúgy, ahogy mi a múlt termékei vagyunk, akként a
múlt története is a mi alkotásunk. Ebből pedig az következik, hogy a történelem kevesebb is (mivel
töredékesebb nála), de egyúttal több is a múltnál. Egész egyszerűen azért, mert a történész bizonyos
4
szempontból többet (legalábbis biztosan mást) tud a múltról mint az, aki benne élt és tevőlegesen formálta vagy
éppen csak elszenvedte.
Ha magunkévá tesszük azt az elsőként a prezentizmus és a pragmatizmus képviselői által (Becker, Beard)
hirdetett elgondolást, miszerint a történelem valójában diskurzus, melyet a történészek hoznak létre, és attól a
gondolattól sem zárkózunk el, hogy a múlt többféleképpen is értelmezhető és ábrázolható, akkor gyanakvással
kell fogadnunk a történészek Rankétól Carrig húzódó sorának optimista meggyőződését. Megítélésük szerint
ugyanis a történetírói tárgyilagosság egyedüli alfája és omegája a történeti forráskritika, a racionális módszertan
szabályainak szabályszerű érvényesítése. Fokozódó szkepszisünket táplálja az is, hogy már ez a metodika is
mind sokrétűbbé vált az idők folyamán, ahogy tágult a vizsgálatba bevont korok és problémák repertoárja. S ki
dönti el vajon teljes biztonsággal, hogy melyik vezet közülük nagyobb tárgyilagosságra. Igen, mondhatják
egyesek, de mégiscsak érvényben vannak olyan egyezményes fogalmak, melyekkel minden történész egyaránt
él, tekintet nélkül kutatása választott tárgyára és módszereire. A probléma azonban ennek ellenére is probléma
marad, mivel a történelem eme fogalomkészlete nem a múlthoz tartozik, semmiképp sem belőle fakad, hanem
mi magunk hozzuk azt létre és mi visszük be a múltba. Rá kell tehát döbbennünk, hogy fogalmaink többnyire
saját korunk ideológiáiban gyökereznek, melyek változásaival alakulnak át történeti kategóriákká. Tehát nem a
múlt, hanem a történelem, egész pontosan: a történészdiskurzus vált időnként fogalmat.
A történelem, amely hivatásszerűen végzett szellemi aktivitás eredménye, egyáltalán nem valamilyen öncélú,
hanem kifejezetten olyan tevékenység, amely sok szállal kapcsolódik egy foglalkozási csoport, a történészek
társadalmi (egyetemi, akadémiai, kultúrpolitikai) érvényesülésének a praktikáihoz, s szorosan igazodik a
befogadók (az olvasók, a szellemi elit, a politikusok) igényeihez, sőt olykor azok érdekeihez is. Ez alapozza
meg a történelem ideológiától függő státusát; ezért nem is képzelhető el Jenkins szerint az ideológiától mentes
történelem. A történelem ti. valamiért, valami kedvéért jön létre a történészek konstrukciójaként.
Ha a múltat ilyenformán sokféleképpen, de egymással egyenértékűen meg lehet jeleníteni, ha módszertanilag

megalapozott, szakmailag hiteles, jóllehet tartalmában eltérő, ugyanakkor mégiscsak legitim történelmek
konstruálhatók ugyanarról a múltról, máris elmerültünk a posztmodern miliőben. A posztmodern állapot
természetes velejárója ugyanis, hogy megannyi történelem alkotható a szakszerű történelem keretein belül
éppúgy, mint azon kívül. A témák, a módszerek, a műfajok egyidejű pluralitása jegyében így bomlik fel a múlt
számtalan történelemre, amint ezt különösen kézzelfoghatóan érzékelhetjük korunk kifejezetten kaotikus és
szétesett történetírói gyakorlatában.
Amikor az előbbiekben áttekintettük a történetírók által fontosnak gondolt elméleti kérdésekről az utóbbi négy
évtizedben folyó diskurzust, a történetírás belülről egységes fogalmát alkalmaztuk. Holott tapasztalati tény,
hogy a historiográfiának meglehetősen eltérő típusai és válfajai különíthetők el egymástól, melyek
episztemológiai státusa ráadásul más és más. Erről azonban elsősorban a filozófusok szoktak beszélni,
hallgassuk tehát meg őket.
1.3. A történetírás fajai: Hegel, Nietzsche, White

Attól függően, hogy milyen a történetíró viszonya ábrázolása tárgyához, kivált annak „szelleméhez”, Hegel a
történetírás három válfajáról, az eredeti, a reflektáló, illetve a filozófiai történelemről beszél. Mindegyikük
mögött az a tudatos törekvés áll, hogy az elmúltat, az immár csak az emlékezetben élő múltat rögzítsék a
halhatatlanság érdekében s ezáltal megalkossák a történelem fogalmát. Hiszen: „Egy nép tulajdonképpeni
története tudatának kialakulásával kezdődik” (Hegel 1979, 139). A történelmi tudat vagy tudatosság (historia
rerum gestarum) történelmet (res gestae) konstituáló szerepe, az ezzel összefüggő hegeli tézis szorosan az
államhoz kapcsolja a történelem „kezdetét”, mely egyedül alkalmas arra, hogy tudatos történelmi emlékezetet és
íráshoz kötött mnemotechnikát teremtsen.
Az eredeti történetírók (Hérodotosz, Thuküdidész) saját koruk és világuk történéseit beszélték el, azt „tették át a
szellemi képzet birodalmába”. Ennek megfelelően ezek a történetek közvetlenek és partikulárisak, hiszen
„lényeges anyaguk az, ami jelenvaló és eleven a környezetükben. A szerző leírja azt, amiben többé vagy
kevésbé maga is részt vett, legalábbis amit maga is megélt: rövidebb időszakok ezek, emberek és események
egyéni alakulatai” (Hegel 1979, 140). Az eredeti történetíró és az általa elbeszélt cselekmény szelleme egy és
ugyanaz, ami abból is ered, hogy az író azok rendjéből való, akik tetteit leírja, az államférfiak vagy a hadvezérek
rendjéből. Az ilyen történetíró tehát nem feldolgozza (reflektálja), hanem közvetlenül közvetíti az elbeszélni
kívánt világot: a szövegében megnyilvánuló fikció (egy politikai beszéd mint írói alkotás) mélyen benne
gyökerezik az író saját korának a műveltségében, nem más az így, mint korának a beszéde.
A történelem (vagy történetírás) egy további faját nevezi Hegel reflektálónak.
5
„Jellege az, hogy túlmegy a jelenvalón. Előadása nem egy különös korra van elgondolva, hanem szellem
tekintetében túlmegy rajta” (Hegel 1979, 141-142). Ez a történelem már közvetlenül a múlt elbeszélésén
nyugszik, és háromféleképpen valósul meg. Létezik az általános történetírás, amely egy nép, ország, vagy a
világ egész történetének az áttekintésére vállalkozik. „Ezek szükségképp kompilációk, amelyekhez fel kell
használni az eredeti írókat, másoknak az értesítéseit [...] Itt a történeti anyag feldolgozása a fődolog; de ehhez az
anyaghoz a feldolgozó a maga szellemével közeledik, amely különbözik a tartalom szellemétől” (Hegel 1979,
142). S Hegel itt a történetíró saját külön szelleméről is beszél, amelyet belevisz az elbeszélt múltba.
„Különösen azok az elvek lesznek itt fontosak, amelyeket a szerző részint maguknak az általa leírt
cselekedeteknek és eseményeknek tartalmáról és céljáról csinál magának, részint arról, hogyan akarja a
történelmet elkészíteni” (Hegel 1979, 142). Azt állítja tehát a német filozófus, hogy a történész először
kiválasztja a múlt számára jelentésteli „tényeit”, majd magyarázatot ad rájuk azért, hogy összefüggő és jelentést
hordozó elbeszélésbe foglalja azokat. Mindezt azért érdemes külön is kiemelni, mert a történelmi tény és az
elbeszélés kapcsolatáról máig folyó élénk diskurzus mélyén kimondatlanul is mindig Hegelnek a tények
összegyűjtése és történeti elbeszéléssé formálása közti különbségtevése hat.
A reflektáló történelem, elszakadván a közvetlenül érzékitől, a kényszerű absztrahálás (a szelektálás és az

események meghatározásokba történő összevonása) folytán szárazabb és egyhangúbb, mint az eredeti
történelem. Ez jellemzi, természetesen, a reflektáló történelem további faját, a pragmatikus történetírást is,
holott ez valamiféle jelenidejűséget rejt magában. Nem az eredeti történelem egyidejűsége, hanem a jelent a
múlttal tudatosan egybemosó, a múltat nemcsak szenvtelenül elbeszélni, hanem azt egyúttal megítélni kívánó
historikus jut e ponton szóhoz. A történetíró a jelenből tekint vissza a valamikori jelen eseményeire. „Ez
megszünteti a múltat, és jelenvalóvá teszi az eseményt. Pragmatikus reflexiók, bármennyire elvontak, így
valójában a jelenvalót alkotják, és a múlt elbeszéléseit mai életté elevenítik” (Hegel 1979, 143). A pragmatikus
beállítottságból adódik, hogy a történelem gyakran korlátozódik a morális példatár szerepére, a múlt
tanulmányozása így legföljebb a műveltség gyarapítását szolgálhatja. Jelen és múlt azonban Hegel szerint
közvetlenül soha sem feleltethetők meg egymásnak, ezért a pragmatikus történetírás célt téveszt és végül
elerőtlenedik. „Így unni kezdték az ilyen reflektáló történelmeket; s visszatértek a pontosan véghezvitt
leírásokhoz, egy eseménynek minden szempontból leírt képéhez” (Hegel 1979, 145).
Korának meghatározó történetírását Hegel a reflektáló történelem kritikai válfajaként azonosítja. „Itt nem magát
a történelmet adják elő, hanem a történelem történetét, a történeti elbeszélések megítélését s igazságuk és
hitelességük vizsgálatát” (Hegel 1979, 145-146). A pragmatikus, tehát ítélkező történetírás szubjektivizmusát
legyűrendő a kritikai történészek (Hegel Niebuhrt említi ezen irányzat képviselőjeként, de említhetné akár
Rankét is) a kritikai, lényegében a filológiai eljárást alkalmazzák mások történeti elbeszéléseinek az elbírálására,
hitelességük megállapítására. Ez már úgyszólván a történetírás története, a történelemről szóló eszmék története.
A reflektáló történetírás utolsó faja Hegel szerint az általános történelem speciális megközelítése, vagyis az
olyasfajta történet, „amelyet kiemelnek egy nép gazdag életéből, az általánosság egész összefüggéséből” (Hegel
1979, 146). Ilyennek tekinti a művészet-, a vallás-, a tudomány-, s különösen a jogés alkotmánytörténetet. Az
utóbbiak kiemelkedő helyét a többi közt az államhoz, mint az általános történelem vezérfonalához fűződő szoros
viszonyuk magyarázza.
Végül mindezek betetőzéseként ott találjuk azt a speciális történetet, mármint a filozófiai világtörténetet, amely
éppoly általános, mint a többi érintett speciális történet, „de nem valami különös, amelyet elvontan kiemelnek
úgy, hogy eltekintenek más szempontoktól. A filozófiai szemlélet általános mozzanata épp maguknak az
eseményeknek irányító lelke, a cselekedetek, egyének és események Hermése, a népek és a világ vezetője”
(Hegel 1979, 147). Aminek kifejtését Hegel éppen szóban forgó művére bízza, s melyet tömören ekképp
foglalhatunk össze: a történelem valójában a szellem önmegvalósítása, így ez a történelem „nem elvontan
általános, hanem konkrét és teljességgel jelenvaló; mert szellem, amely örökké önmagánál van és amelynek
számára nincs múlt” (Hegel 1979, 147).
Hegel a történeti tudás típusainak a megkülönböztetésekor episztemológiai szempontokat követ: az izgatja, hogy
e tudásformák mennyiben képesek megfelelni az objektív és igaz megismerés kívánalmainak. A gondolkodás és
a lét hegeli azonosságának a fogalma áll az egész hátterében: ez alapozza meg a tudás középpontba állítását, s
ennek következtében jelenhet meg a történelem úgy, mint a szellem önmagára találása és önmagával való
megbékélése az abszolút tudás alakjában. „Ha egyszer a tudás a cél, Hegel számára fel sem merülhet a kérdés,
hogy mi a történelem (vagyis a történelemről való tudás) haszna az élet számára” (Kelemen 2000, 88-89). Ám
éppen ez utóbbi az, ami Hegel bírálatakor Nietzschét igazán elevenen foglalkoztatja. Nietzsche történeti
tudásformákról kidolgozott tipológiáját méltán nevezi Kelemen pragmatikainak, hiszen számára minden
történetírás csupán hegeli értelemben vett pragmatikus történelem. „A történelmi műveltség, írja, csakis egy
hatalmas, új életfolyamnak, például egy keletkezőben lévő kultúrának a kíséretében volna valami üdvös és jövőt
6
ígérő, tehát csakis akkor, ha egy magasabb erő az ura és irányítója, s nem ő maga uralkodik és irányít”
(Nietzsche 1989, 36). Ennek megfelelően Nietzsche nem a történetíró és a történetírás fajtáit, hanem azon
általános igénytípusokat definiálja, melyek az emberek történelemhez fűződő viszonyát jellemezni szokták. „Az
élő ember három tekintetben igényli a történelmet: igényli mint tevékeny és törekvő lény, mint megőrző és
tisztelő lény s mint szenvedő és szabadulásra szoruló lény. A viszonyulás e hármasságának a történelem
tanulmányozási módjának hármassága felel meg: ha tetszik, monumentális, antikvárius és kritikai történetírást
különböztetünk meg” (Nietzsche 1989, 37).
A tevékeny és törekvő lény történelem iránti szükségletét elégíti ki a monumentális történetírás, mivel a múlt e
szemlélete „foglalatosság mindazzal, ami az elmúlt korokban klasszikus és ritka”. Az ember megtudhatja belőle,
„hogy a nagyság, ami egykor létezett, kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva talán egyszer ismét
lehetséges lesz; bátrabban járja útját, mert immár a kétség, mely gyengébb óráin meglepi, hogy nem a lehetetlent
akarja-e, félre lett takarítva az útból” (Nietzsche 1989, 39).
A múlt dicsőségét a pozitív ösztönzés szándékával visszhangzó monumentális történetírás helyett a tiszteletet és
megőrzést érző lény inkább az antikvárius történetírást választja, azt, amely azzal a biztos tudattal és érzülettel
látja el őt, hogy: „Itt lehetett élni [...], mert itt most is lehet élni; itt majd ezután is lehet élni, mert szívósak
vagyunk, s bennünket nem lehet máról hónapra megtörni” (Nietzsche 1989, 43). Mind ez utóbbi, mind pedig a
monumentális történetírás alkalmatlan arra, hogy a múltat tiszta tudássá oldjuk, és ez azt bizonyítja, hogy ha a
történelem így szolgálja az életet, annak „a múlt maga vallja kárát” (Nietzsche 1989, 44). Égetően nagy szükség
van tehát a kritikai történetírásra, amely végeredményben a múlt afféle ítélőszéke. „Nem az igazságosság ül itt
törvényt; még kevésbé a kegyelem hirdet itt ítéletet: hanem egyedül az élet, ez a sötét, nyugodni nem tudó,
kielégíthetetlenül önmagát sóvárgó hatalom. Ítélete mindig könyörtelen, mindig igaztalan, mert nem a
megismerés tiszta forrásából fakadt; ám a legtöbb esetben az ítélet ugyanúgy hangoznék akkor is, ha maga az
igazságosság hirdetné is ki” (Nietzsche 1989, 46). Világos, hogy szerzőnk Hegeltől gyökeresen eltérő véleményt
táplál azt illetően, hogy ítélkezhet-e vajon a történetíró a múlt felett. Válasza: igen, bár mint a fenti idézetben is
szerepel, ez nem közvetlenül magából a múltból (a „tiszta megismerésből”), hanem a jelennek a múlttól való
eltávolodásából ered.
Nietzsche szerint a történetírás összes említett válfajának az eluralkodása káros hatást fejt ki a múltra és a
jelenre, az életre nézve egyaránt. S kivált káros a tudományos történetírás térfoglalása, mely azzal jár, hogy a
történetiség tudata teljes mértékben átitatja az életet: „Mostantól, szól Nietzschéből a próféta, nem az élet
uralkodik egyedül, s nem ő tartja többé kordában a múltról való tudást” (Nietzsche 1989, 48).
A felejtés előnyeire, nagy hasznára imigyen figyelmeztető 19. század végi prófécia napjainkban, a kollektív
emlékezet, a kulturális emlékezet tudományos divatja idején különösen aktuálisan cseng. Ennek ellenére olyan
mai történetfilozófussal fejezzük be mostani szemlénket, aki úgy fogalmazza meg markáns elképzelését a múlt
elbeszélésének különféle alternatíváiról, hogy eközben semmi jelentőséget nem tulajdonít az emlékezésnek és az
emlékezetnek. White kérdésfelvetése megint csak élesen elüt elődeiétől. O arra az általános emberi kérdésre
kíván válaszolni, „hogy a tudás miképp formálható elmondássá, hogy az emberi tapasztalat miképp alakítható
olyan formájúvá, mely megfelel a jelentés [...] struktúráinak” (White 1997a, 103-104). Mivel az elbeszélés az
egyedüli kifejezőeszközünk, afféle „metakód [...], mely biztosítja, hogy a közös valóság természetéről szóló
transzkulturális üzenetek szabadon áramolhatnak”, majd mindent elárul róla, ha egybevetjük a történelem nem
narratív, valamint narratív megjelenítési módjait. A történeti megjelenítésnek, White szerint, alapvetően három
formája létezik: az annales, a krónika és az igazi történelem. Az első kettő még „tökéletlen” történelem, mert
nem kifejezetten narratív a bennük megnyilvánuló előadásmód. Az tehát az igazi történelem, ahol az események
egy elbeszélés keretébe illeszkednek (melynek van kezdete, közepe és vége) és amely éppúgy feltételezi a
források szakszerű kezelését, mint a történeti kronológia elvének érvényesítését; az utóbbi az események ok-
okozatiságának az egyértelműsége miatt fontos.
A teljesen kifejlett történetírói narratív diskurzusok alternatíváiként megjelölt annales nem mutatja egy történet
(sztori) formáját (nincs sem eleje, sem vége), elbeszélője nem utal a benne szerepeltetett tények egymás közti
kapcsolataira, lévén hogy egyedüli rendezőelve a puszta időbeli egymásutániság minden különösebb gondolati
tartalmi összefüggés nélkül.
A krónika szintén a kronologikus rendezőelvet követi, habár ez már „fejlettebb” módja a megtörténtek
elbeszélésének, mert nagyobb a narratív koherenciája. „A krónikának van központi alanya: egy egyén, település
vagy térség élete; valamely jelentős vállalkozás, háború vagy keresztes hadjárat; egy bizonyos intézmény,
például monarchia, érsekség vagy apátság” (White 1997a, 128). Ám miután a krónika sem alkot kerek történetet
– hiszen inkább csak ígéri a lezárást, ám ezzel végül adósunk marad és egyszerűen csak véget ér –, nem
tekinthető többnek részlegesen megvalósult történelemnél. Így a diszkurzív (narratív) végkifejlet
7
visszamenőlegesen nem világítja meg a történetben előadott eseménysor kezdettől adott értelmét. Az annales és
a krónika mint „primitív történetek” nemcsak, vagy nem pusztán a tökéletlen történelem megnyilvánulásai,
hanem a történelmi valóság kifejlett történetírói diskurzusának lehetséges alternatívái. S e tekintetben annak a
Crocénak a gondolatát viszi tovább White, aki szerint „a krónika és a történelem nem úgy különböztethetők meg
mint a történelem két formája, amelyek kölcsönösen beteljesítik egymást vagy egymás alárendeltjei, hanem mint
két különböző szellemi magatartás” (Croce 1987, 557).
Kifejlett történeti narratívának White azt az elbeszélést tekinti, amely mondanivalóját cselekményes formában
adja tudtunkra, s így „az elbeszélés cselekménye az eseményekre rákényszerített jelentéssel a történet szintjén
végül olyan szerkezetet hoz létre, amely azt sugallja, hogy e szerkezet az eseményekben mindvégig jelen volt”.
Majd hozzáteszi: „a történeti elbeszélés a valóságot alakkal ruházza fel, és olyan formális koherencia
felöltésével teszi kívánatossá, amely csupán a történeteknek sajátjuk” (White 1997a, 134). White szerint a
történelmi elbeszélés nem az események puszta reprodukálása (mimézise), hanem szimbólumok összetett
rendszere, amely a fikciós beszéd megszokott, az európai kultúrkörben meggyökeresedett eszköztárát használja.
Ám ezzel a kérdéssel később részletesen is foglalkozunk majd.
1.4. A tény történetírói fogalma

A történelem mint elbeszélt múlt abban tér el az elbeszélés többi válfajától, hogy egykor valóban megtörtént
események és nem pusztán elképzelt, kitalált valóság képezik a tárgyát. Csakhogy a történész – ritka
kivételektől eltekintve – személy szerint soha sem közvetlen szemtanúja annak, aminek hű képét igyekszik adni.
Ennek ellenére képzelete mindig a tapasztalásnak és a valóság kifürkészésének van alárendelve (Humboldt
1985, 121-122). A múlt megtapasztalásának lehetőségét a történelmi források biztosítják számára, azok kötik
össze őt az eseményekkel, pontosabban a kortársaknak az eseményekről szerzett és forrásokban rögzített
tapasztalataival. Az így hozzáférhetővé vált tanúbizonyságok és a valóság kapcsolata azonban további
problémák forrása. Mint Bloch megjegyzi: „Abszolút értelemben nincs jó tanúbizonyság; csak jó vagy rossz
tanúbizonyságok vannak” (Bloch 1996, 75). Két ok is közrejátszik abban, hogy a kortárs megfigyelő (a forrást
létrehozó személy) nem igazán a valóságnak megfelelő módon számol be élményeiről: az egyik, hogy
megfigyelőként milyen a pillanatnyi állapota, a másik, hogy mennyire figyelmes szemlélő. Hozzátehetjük az
előbbiekhez, hogy az élményt meghatározza továbbá: mi a megfigyelő pontos helyzete, milyen nézőpontból tesz
szert tapasztalataira.
A történetírás mint szaktudomány 19. század eleji kialakulása ama szilárd meggyőződés alapján vált lehetővé,
hogy a források adatai közvetlenül a történelem tényeire vonatkoznak. Az adatok puszta megfigyelése és
tárgyilagos leírásuk ezért önmagában is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy a múlt tudományos igazságának a
birtokába jussunk. Így lett a történetírás a tények megismerésének szakavatott tudományává, ezáltal szakította el
magát a történetfilozófiától, amely a tények bemutatása helyett inkább csak értelmez, és ezzel úgymond, üres
spekulációkba bocsátkozik.
Ezen pozitivista tudományeszmény jegyében fektették le a történetírói munkamódszer szigorú logikai rendjét.
Ha egyedül csak a forráskritika révén hitelesített adatok segítségével férhetünk hozzá a tényekhez, akkor első
lépésben a tényt jelölő adatok gondos összegyűjtése képezi a kutató feladatát (ez az anyaggyűjtés fázisa), melyre
az adatok alkotta tények ok-okozati rendbe szerkesztésének, vagyis a tények elbeszélés formájában történő
beszéltetésének kell következnie. Az utóbbi nem is mindig különül el egyértelműen az anyaggyűjtéstől, hiszen a
tények, melyek úgymond „önmagukért beszélnek”, minden különösebb értelmezői belemagyarázás és
erőfeszítés nélkül is úgy jelenítik meg a valóságot, ahogy az ténylegesen végbement. Ez áll a forrásközlés mint
legitim történetírói műfaj hátterében is. Hiszen, ha a múlt valósága a tényekben közvetlen módon képes
megjelenni, már az is elegendő, hogy a források szövegeit közreadjuk, mert már így kikerekedik belőlük a múlt
hamisítatlan képe. Feltéve persze, hogy a megfelelő, a teljesen megbízható forrásokat sikerült összegyűjteni és
kiválogatni.
A források adatai révén ekként közvetlenül birtokba vett tényszerű valóság fogalma a történetírás mint
szaktudomány talán legidőtállóbb szemléleti meggyőződésévé lett az idők során. Jól mutatja ezt az is, hogy a
tény imént említett dogmájával szemben időnként mégiscsak felmerülő kételyek és ellenérvek mindig
beleütköztek a szakma, a „normál tudomány” (T. Kuhn) konok ellenállásába. Talán éppen azért, mert a tény
objektivitásának ezen koncepciója volt hivatva megalapozni a történetírói megismerés valódi tudományosságát.
Nem véletlen tehát, hogy manapság is erős az a történetírói meggyőződés, hogy a forrásokból nyert atomi
tények azonmód felkínálják a történeti elbeszélés lehetőségét. Az adat ugyanis vagy közvetlenül azonos
magával a történeti ténnyel, vagy annak része; esetleg teljesen alkalmatlan a tény kielégítő azonosításához.
Végeredményben a forráskritikai eljárás dönti el, hogy adat és tény milyen kapcsolatban áll egymással. „Az a
sok helyen ránk hagyományozott adat, hogy a törökök 1526. augusztus 29-én délután Mohácsnál legyőzték a
8
magyarokat, olvassuk e nézet egyik jellegzetes megfogalmazását, nyugodt lélekkel és minden külön
forráskritikai vizsgálódás nélkül ténynek tekinthető. Ezzel szemben az az adat, hogy Árpád fejedelem 907-ben
halt meg, sajnos, nem tekinthető minden további nélkül ténynek, nem azért, mert ezt az adatot csak egyetlenegy
forrás, Anonymus őrizte meg, hanem azért, mert Anonymus krónikájának egyetlenegy más forrásból
ellenőrizhető évszáma sem jó. A történeti élet egykori tényét ebben az esetben csak fogyatékosan tudjuk
rekonstruálni: Árpád fejedelem a honfoglalás utáni években halt meg” (Heckenast 1980, 677).
E megközelítés feltűnő gyengéje, hogy egyenlőségjelet tesz a múlt eseményei és annak tényei közé, s ezen az
alapon azt fogadja el ténynek, ami az eseményeket megbízhatóan dokumentáló adatok alakjában kerül a
történész kezébe. Azonban már Bloch is arra figyelmeztetett, hogy „ha csak az ilyen, minden magyarázattól
mentes tények lehetnének bizonyosak, akkor a történelem hozzávetőleges megjegyzések sorozatából állna, s
nem volna igazán nagy szellemi jelentősége. Szerencsére nem így áll a dolog” (Bloch 1996, 76). A tény,
szögezzük le, nem fogható fel atomi egység módjára, ilyeténképpen nem esik egybe az egyszeri esemény
fogalmával sem. Koselleck mutatott rá, hogy az utólag feltárt események tényszerűsége nem fedi le a múltbeli
összefüggések egészét. „Minden történetileg kikutatott és előadott esemény a 'tényleges' fikciójából táplálkozik,
maga a 'valóságos' azonban elmúlt.” Ezzel nem azt mondja, hogy a tény az esemény merőben tetszőleges vagy
önkényes konstrukciója. Hiszen, fűzi hozzá a német teoretikus, a forráskritika megakadályozza, hogy a
valóságtól idegen, azt meghamisító tény léphessen az esemény helyébe. „A források ellenőrzése megszabja,
hogy mit nem szabad állítani. A lehetséges állításokat azonban nem írja elő. A történészt [ilyenformán csak]
negatív értelemben kötik a letűnt valóság dokumentumai” (Koselleck 2003, 174).
Ennél is egyértelműbben fogalmaz Paul Veyne, kijelentvén: „a tények nem úgy léteznek, mint a homokszemek.
A történelem nem determinált atomi szinten [...], hiszen a 'tények' nem elszigetelten léteznek: a történész teljes
egységekbe szerveződve talál rájuk, s ezekben szerepet játszanak okok, célok, alkalmak, véletlenek, ürügyek
stb.” Szerinte a tények természetes szerveződésekben adottak és „a történészi munka erőfeszítése éppen abban
áll, hogy újra megtalálja ezt a szerveződést” (Veyne 2000, 65). Miután nincs úgynevezett elemi tény, „mivel
egy-egy ténynek csak a cselekményén belül van értelme és végtelen számú cselekményre utal” (Veyne 2000,
76), az alkotja majd a történeti tényt, amit a történészek e célra alkalmasnak ítélnek. A tény, így nem magából a
múltból, hanem a múlt sajátos történetírói megközelítéséből fakad. Miután viszont az esemény mindig
kontextust rejt magában (ettől nyeri el az értelmét is) és egyúttal meghatározatlan számú cselekményre utal,
melyen belül az esemény nem több puszta epizódnál, egy esemény ilyenformán sok-sok eseményre bontható.
Ezért is tűnik lehetetlennek az események teljességének maradéktalan leírása. Szelekcióra van tehát szükség,
ami azt jelenti, hogy az események egyes kiválasztott aspektusait helyezzük előtérbe, őket tüntetjük ki a tény
státusával.
Miközben az esemény több cselekmény között forgácsolódik szét, a különnemű kategóriákhoz tartozó adatok
ugyanazon esemény részét képezik. Marcel Mauss nyomán ezért is mondhatjuk, hogy a tanulmányozott tény
esetenként (nála az ajándék mint tény) totális, vagy általános társadalmi tény. A totális tény az, ami „a
társadalomnak és intézményeinek [.] teljes egészét mozgásba hozza, más esetekben pedig csak igen nagy számú
intézményt” (Mauss 2000, 332), vagyis nem egyes témákra, intézményi elemekre, összetett intézményekre, vagy
több területet egyszerre felölelő intézményrendszerekre, hanem teljes társadalmi rendszerekre utal. A tény e
fogalmát Veyne a következőképpen kommentálja: „őszintén szólva a totális társadalmi tény egész egyszerűen
azt akarja jelenteni, hogy a mi hagyományos kategóriáink megcsonkítják a valóságot” (Veyne 2000, 68).
S ezzel már igen messze kerültünk a tény régről ismert reflektálatlan fogalmától, amely azt valamely múltbeli –
és megfelelően adatolt – elemi esemény leírásával azonosítja. Sőt, az elemi esemény fogalmát sem tekinthetjük
többé teljesen magától értetődő entitásnak, mint ahogy azt még manapság is gyakran feltételezik. „A történelmi
tény számomra az elemi esemény; ugyanaz a névtelen valami, mint a jelen tényei: sok milliárd ember pillanatnyi
ténykedése évszázadokon, sőt évezredeken keresztül.” A tények Engel számára ezért, „ugyanolyan valóságos
dolgok, mint a fizikai tények, ugyanúgy léteznek, mint azok, csak nem a jelenben, hanem a múltban. A történész
épp annyira a megfigyelő helyzetében van, mint a fizikus [...], a történész mindenesetre per definitionem olyan
tényekkel találkozik, amelyek a múltban játszódtak le és sohasem ismétlődnek meg” (Engel 1998, 4). Annyi
engedményt tesz csupán a szerző, hogy a Durkheim-féle „társadalmi tényeket” tények együtteseként határozza
meg, melyről végül megállapítja: „Ez nem tény, hanem a tényekből absztrahált fogalom, de attól még lehet és
van valóságtartalma” (Engel 1998, 4).
A tényben, különösen ha az elemi esemény fogalmával sem feltétlenül számolhatunk többé, önkényes választás
és döntés termékét kell tehát látnunk. Olyan szellemi konstrukció ez, melynek státusa, ahogy Carr fogalmaz,
„értelmezés függvénye”. Hiszen már pusztán az, hogy mit fogadunk el történelmi jelentőségű ténybeli „elemi
eseménynek” vagy cselekménynek (amilyen, egyebek közt, a mohácsi csata, vagy egy Árpád nevű egyén
halála), mindig történeti interpretációnak az eredménye. „Az értelmezésnek ez az eleme, folytatja Carr, minden
9
történelmi ténybe belekerül” (Carr 1995, 12). A tény ezen új keletű meghatározása sokat köszönhet az amerikai
Carl Beckernek, aki már a húszas évek derekán az Amerikai Történelmi Társulat ülésén elhangzott előadásában
amaz erőteljes véleményének adott hangot, hogy a történeti tény nem holmi fizikai dolog, melynek határozott a
formája és rögzített a jelentése, a történelem tényei tehát nem téglák, hanem szellemi entitások. Amit a
történészek szokásszerűen a tény fogalmán értenek, Becker felfogása szerint, nem többek a múltban megesett
egyes eseményekről szóló (és ránk maradt) állításoknál, melyek (egyszerűbb) tények sokaságának a puszta
általánosításai. Az efféle tényállítást tehát események sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólumnak kell
tekinteni. A történész akkor, midőn írott forrásokat tanulmányozva a múltba merül, nem pőre tényekkel (ahogy
Engel is állítja), hanem a múlt eseményeiről számára ismertté vált kijelentésekkel találja magát szemben. S
éppen ez a fajta szimbólum teszi a történészt képessé arra, hogy képzeletében újraalkothassa a valamikori
eseményt. A történelmi tény tehát nem a múltban, hanem a jelenben létezik, mivel a historikus a fennmaradt
nyomok alapján utólag saját maga hozza azt létre, amely így szorosan a jelenhez és nem pedig a múlthoz
tartozik. Ezért sem mondhatjuk, hogy a tények úgymond önmagukért beszélnek. Igazság szerint mindig a
történész az, aki a tények helyett beszél, egyszóval a történész és nem a tények ruházzák fel a múlt eseményeit
határozott jelentéssel (Becker 1958, 41–65).
Becker két dolgot állít tehát. Az egyik, a történészek által kétségkívül könnyebben megemészthető tézise szerint
a történeti tény a legkevésbé sem elemi természetű, mivel tények sokaságának a lehetséges összekapcsolódása,
melyek mindegyikéről külön-külön lehetetlen utólag számot adni. A történész ugyanis eleve hiányos képet
alkothat magának erről a bonyolult szövedékről (ami már a források töredékességéből is következik). Ennek
kapcsán jegyzi meg Veyne, hogy egy esemény „nem valamilyen létező dolog, hanem lehetséges útirányok
metszéspontja” (Veyne 2000, 70).
Becker másik fontos megállapítása, hogy a történész soha sem közvetlenül a múltbeli eseménnyel, hanem azon
róla szóló állítással kerül személyesen kapcsolatba, amely tényként rögzíti az esemény megtörténtét. Hol
rejtőzik ezek után a történeti tény – kérdezi, majd így válaszol a kérdésre: valaki fejében vagy pedig sehol. Az a
kijelentés például, hogy Abraham Lincolnt 1865. április 14-én meggyilkolták a washingtoni Ford Színházban, a
történés pillanatában pusztán csak egy volt az események sorában, mára viszont történelmi ténnyé ért. Az
esemény maga elmúlt, ám emlékét tovább éltetik a történelmi források, melyek így lehetővé teszik, hogy
reflektálhassunk a valamikori eseményre. Azaz: kiemeljük az események egymásra következő hosszú (és
általunk ismert) sorozatából, majd jelentéssel látjuk el, s mindenekelőtt a történelmileg fontos események
rangjára emeljük. Egyedül a történészen múlik tehát, hogy melyik múltbeli eseményből lesz egyáltalán
történelmi tény. Akkor viszont, amikor a tények nem kerülnek elő a forrásokból, azt mondhatjuk, nincsenek
sehol. Becker röviden vázolt elgondolása, melyre a pejoratív értelmű prezentizmus címkéjét szokták ragasztani,
már jóval kevesebb megértést vívott ki magának akár a filozófusok, akár és kivált a történészek körében. A ritka
kivételek közé sorolhatjuk Walter Benjamint, aki a historizmust bírálva épp egy ilyesfajta hermeneutikai
megfontolást hangsúlyozott. „A historizmus – írta – beéri avval, hogy kauzális kapcsolatot létesít a történelem
különböző mozzanatai között. De egy tény azért, mert ok, még nem történelmi tény is. Posztumusz válik azzá,
olyan események révén, melyeket évezredek választanak el tőle. Az a történész, aki szem előtt tartja ezt, eláll
attól, hogy úgy morzsolja le az események sorozatát, mint valami rózsafüzért” (Benjamin 1980, 973).
Mind ez ideig viszonylag kevés racionálisan is védhető, igazán meggyőző bírálat érte Becker eretnek felvetését.
Hadd foglaljam össze közülük néhánynak az érvelését. Az orosz medievista, Gurevics például a „tények
logikájának” az elvét alkalmazza azon korántsem súlytalan dilemma eldöntése során, hogy vajon az
eseményekhez, vagy inkább a történész megismerő tevékenységéhez áll-e közelebb a történeti tény kategóriája.
A történeti megismerés első fázisában, ismeri el Gurevics is, a „téma, a kutatási probléma meghatározása és az
irányjelző tények kiemelése elméleti előfeltételezésekkel kapcsolatos, ezek vezetik majd a történészt”. Itt tehát
szinte minden az interpretáció jegyében történik. A második fázisban viszont, miután „az ilyen anyag
kiválogatása, amely részben értékelését is tartalmazza, már megtörtént, ez az anyag már megszabja a további
adatok bevonásának szükségességét, azokét, amelyek logikailag és lényegileg összefüggnek a korábban
kiválasztottal [...]. Következésképpen a történész tényválogatásának folyamata kettős: a hipotézis, elmélet felől
is halad, amely a történészt irányítja, és maguk a tények felől is. A tényeket nem 'fűzik fel' egy a történész által
korábban kifeszített fonálra. Feltárulnak a történeti tények közötti objektív viszonyok, amelyeket a történész
nem teremt, hanem felfedez’’ (Gurevics 1997, 210-211). (Kiemelés – Gy. G.)
Egy másik megközelítés képviseletében a szintén orosz Barg megháromszorozza a történeti tény fogalmát. A
marxizmus által oly nagy becsben tartott objektivitásjegyében elkülöníti egymástól az esemény „történeti
tényét” a rá vonatkozó ténybeli adattól (ez utóbbit nevezi „forrásközlésnek”), majd pedig a tudományosan
igazolt és „átgondolt” ún. „tudományos-történeti ténytől”. A megismerő szubjektumnak az így feldarabolt
tényre gyakorolt befolyását azonban egyedül az utóbbira korlátozza, imigyen: „A kutatói hipotézisek és
koncepciók csupán a tényekkel kapcsolatos – szélesebb vagy szűkebb körű – ítéletalkotásban játszanak szerepet,
10
s nincs befolyásuk a történeti tények [vagyis a res gestae – Gy. G.] – mint olyanok – objektív tartalmára” (Barg
1978, 19). Ezen az alapon végül arra a lapos megállapításra jut, miszerint: „A maximum, amire a materialista
alapokon álló kutató törekedhet, az az, hogy a gondolati kép maximális mértékben megközelítse a valóságot,
tudva tudván, hogy a kettő sohasem fog egybeesni” (Barg 1978, 29).
Ezen utóbbi argumentáció ugyanakkor ráirányítja a figyelmünket a forrásokban adat formájában megjelenő
esemény és a történetírói ábrázolás tényszerűsége közti kapcsolat fontosságára. Már a fejezet elején volt róla
szó, hogy mennyire félrevezető lehet a forrásadat és a történeti tény fogalmainak nem is ritka egybemosása vagy
akár csak azonosságuk lehetőségének a hallgatólagos elfogadása. Ernest Labrousse, francia gazdaságtörténész
épp e veszély elkerülése érdekében vezette be a tiszta tény fogalmát. A történész szerinte rendszerint a történeti
forrásokból kiszűrt, belőlük absztrahált tényekkel dolgozik, melyek mindig egy bizonyos kontextusban kerülnek
a szeme elé. Ám ezek a tények ugyanakkor áthelyezhetők más kontextusba (kontextusokba) is, s eközben
módosul a jelentésük. Az adat, ha úgy tetszik, végig önmagánál marad, de környezete átalakulásával esetről
esetre mást fejez ki, más valaminek a bizonyítására válik alkalmassá.
Dolgozzunk bár a tiszta tény fogalmával vagy tekintsük a tényeket, Becker módjára pusztán szimbólumoknak,
az esemény-forrás(adat)-megismerő alany triászának a viszonyrendszerében a történeti tény nem azonosítható
többé sem közvetlenül a múltbeli valósággal, sem e valóság forrásszerűen adatolt bizonyítékaival. Ám ez
önmagában még aligha fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a történeti megismerésnek merőben szubjektív jelleget
tulajdonítunk.
1.5. A történelmi magyarázat és a történetírói bizonyítás elvei

Már Humboldt nyomatékosan arra hívta fel a figyelmet, hogy „egy eseménynek a másik révén történő gépies
meghatározottsága” nem azonos a valóság teljességével. Hiszen: „A történelemben ható erők száma nem merül
ki azokkal, melyek közvetlenül fellépnek az eseményekben. Ha a történetíró külön-külön és összefüggésükben
valamennyit föl is kutatta [.] még akkor is hátravan egy még hatalmasabban ható, nem közvetlenül látható,
maguknak az említett erőknek lökést és irányt adó princípium, azaz olyan eszmék, melyek természetük szerint
kívül esnek a végesség körén, de minden részében áthatják a világ történetét, és uralkodnak rajta [...], van [tehát]
egy pont, amelynél a történetíró az események valódi alakjának felismerése végett az eseményeken kívüli
területre van utalva” (Humboldt 1985, 142). Ha el is tekintünk Humboldtnak attól az alig titkolt
meggyőződésétől, mely szerint az események felett álló, de mindig bennük és általuk megnyilatkozó eszmék az
isteni gondviselés jegyét viselik magukon, argumentációját a történeti magyarázat és bizonyítás paradoxonának
máig érvényes megfogalmazásaként kezelhetjük. Ebben a kérdésben három szinten folyt a múltban élénk
tudományos diskurzus: tisztán filozófiai, tudományfilozófiai-logikai, valamint történetírói síkon. Nem
feladatunk a filozófiai álláspontok nyomon követése, a logikai elemzések kapcsán azonban helyenként utalnunk
kell a háttérben felsejlő filozófiai dilemmák természetére is. Vegyük elsőként szemügyre a történelmi
magyarázat logikája címen a 20. században kibontakozott tudományos diskurzust azért, hogy megállapíthassuk:
milyen értelmet tulajdonítanak a történelmi magyarázatnak a tudományés történetfilozófia egyes áramlatai.
A hegeli típusú, szubsztanciálisnak is nevezett történetfilozófiai érdeklődést a 20. században mindinkább

felváltotta a történeti (de nem feltétlenül a történetírói) megismerésnek szentelt beható elméleti érdeklődés. Az
általános filozófiai problémakörről a logikai elemzésre történő átállás azzal járt, hogy a tényleges kutatási
gyakorlat, a „normál” tudományban alkalmazott bizonyítási eljárások vizsgálata került az elméleti stúdiumok
homlokterébe. Ez a tematikai irányváltás ugyanakkor valamelyest háttérbe szorította, teljesen azonban mégsem
tüntette el az alapkérdést, hogy a történetírás vajon a törvényalkotó (nomotetikus) tudományok, vagy a
megismételhetetlen egyedi történések elbeszélésére szolgáló (idiografikus) humaniórák körébe tartozik-e
inkább. A történeti magyarázat logikájának legmarkánsabb megfogalmazását a Hempel-Popper-féle modell rejti
magában. Ez valójában külön megfogalmazott két, egymáshoz módfelett hasonló elmélet a történeti megismerés
logikai szerkezetéről. Popper már az 1935-ben írt A tudományos kutatáslogikája című munkájában
megelőlegezte a történeti magyarázat általa javasolt logikai értelmezését. Popper e művében azt fejti ki, hogy a
tapasztalati tudományok eredményei pusztán feltevések és hipotetikus elméletrendszerek, melyeket
megfigyelések és kísérletek segítségével lehet és kell tapasztalati úton ellenőrizni. A tudományos kutatás (a
tudományos megismerés) logikájának pedig éppen az a feladata, hogy logikailag elemezze a tapasztalati
tudományok művelői által a tapasztalati ellenőrzés során követett szokásszerű eljárásokat (Popper 1997, 31).
Popper szerint a tudományos kijelentések mint állandó ellenőrzésre szoruló hipotézisek azonban nem az
igazolhatóság (verifikálhatóság), hanem egyes-egyedül a cáfolhatatlanság próbáján átjutva szerezhetnek
maguknak tudományos tapasztalati érvényt. „Az én javaslatom szerint, írja, a tapasztalati módszert az jellemzi,
hogy az ellenőrizni kívánt rendszert minden elképzelhető módon falszifikálni igyekszik. Nem célja a tarthatatlan
11
rendszerek megmentése, ellenkezőleg mindegyiket kíméletlen próbáknak teszi ki, és azt kísérli meg
kiválasztani, amelyik az összehasonlítás alapján a legalkalmasabb” (Popper 1997, 52).
Az oksági magyarázatok logikai elemzését Popper úgy fejlesztette tovább a későbbiekben, hogy ezáltal elméleti
alapokat teremtett magának egy a történelmi törvény feltárását ambicionáló, általa egyébként historicizmusként
számon tartott tudományos beállítottság cáfolatához. Ennek során jutott el azon megállapításhoz, hogy a
történelemnek nevezett események egymásra következésében nem törvények, csupán trendek állapíthatók meg.
Bármely esemény oksági magyarázatának logikai feltételeit a következőképpen határozta meg. „Egy specifikus
esemény oksági magyarázatát megadni annyit tesz, hogy az eseményt leíró kijelentést levezetjük a premisszák
két fajtájából: néhány egyetemes törvényből és néhány szinguláris vagy specifikus kijelentésből, melyeket
specifikus kiinduló feltételeknek nevezhetünk” (Popper 1989, 133). Szemléltető példája így hangzott: adott
fonál elszakadásának akkor adjuk oksági magyarázatát, „ha megállapítottuk, hogy csak egy font súlyt bírt volna
ki, de két font súly függött rajta”. Az előbbi oksági magyarázat szerkezete a következőképpen fest. Szerepel
benne, elsőként is, egy egyetemes természettörvény jellegét öltő hipotézis (például ha egy fonalat maximális
teherbíró képességét meghaladó terhelésnek vetünk alá, az mindenképpen elszakad). Másodikként szerepel
benne egy a szóban forgó sajátos eseményre vonakozó, a kiinduló feltételeket megadó szinguláris kijelentés. Ez
utóbbi az adott példában így szólhat: a fonalunkra jellemző maximális terhelhetőség egy fontnak felel meg;
illetve, fonalunkon két font súly függött. Ez a két, eltérő fajú kijelentés kizárólag együtt adja kimerítő oksági
magyarázatát a példában bekövetkezett eseménynek, hiszen az egyetemes törvényekből a kiinduló feltételek
segítségével vezetjük le a következő specifikus kijelentést: „A fonal el fog szakadni.” Az utóbbit nevezi Popper
specifikus előrejelzésnek. Az ilyen és hasonló oksági magyarázatok tudományosságának egyedüli feltétele az,
hogy az egyetemes törvények már átestek a falszifikáció próbáján (és beváltak), az okok szerepét játszó kiinduló
feltételek pedig tényszerűen dokumentáltak.
Az oksági magyarázat ezen deduktív, olykor hipotetikus-deduktív módszernek is hívott eljárása Popper
álláspontja szerint az összes tapasztalati tudományt egyaránt jellemzi. A társadalomtudományok is ezt a
módszertani individualizmust követik megismerő gyakorlatukban, mivel „a társadalomtudományok legtöbb – ha
ugyan nem minden – vizsgálati tárgya absztrakt objektum: elméleti konstrukció [...] Ezek az objektumok, ezek a
tapasztalataink értelmezésére szolgáló elméleti konstrukciók annak eredményei, hogy bizonyos tapasztalatok
magyarázatára meghatározott modelleket (kivált intézményeket) alkotunk [...]. Mindez része a magyarázat e
módszerének, mely a redukció vagy másképpen a hipotézisekből való dedukció útját követi. Sokszor nem is
vagyunk tudatában annak a ténynek, hogy hipotézisekkel vagy elméletekkel állunk szemben, s ezért elméleti
modelljeinket konkrét dolgokkal tévesztjük össze” (Popper 1989, 143-144). Ezen a ponton elég visszautalnunk a
történeti tény fogalmával kapcsolatos előző fejtegetéseinkre, arra, hogy a tény, mint elméleti konstrukció milyen
gyakran kelti egyes történészekben a konkrét (és elemi) dolog benyomását. Holott a történész maga is
egyetemes törvényt kifejező elméleteket kapcsol be megismerő tevékenységébe, jóllehet „többnyire anélkül
veszi át [azokat], hogy tudatában volna: rendszerint nem mint egyetemes törvényeket használja őket, melyek
segítségére lehetnének sajátos hipotéziseinek tesztelésében, hanem terminológiájába burkoltan.
Kormányzatokról, nemzetekről, hadseregekről beszélve – rendszerint öntudatlanul – 'modellek'-kel él, melyeket
tudományos vagy pretudományos szociológiai elemzések kínálnak számára” (Popper 1989, 152). Máskor
viszont az ilyen elméletek elcsépelt, közhelyszerű igazságokat tartalmaznak, melyekről ezért teljességgel
szükségtelen is külön beszélnie.
Ezek a közhelyszerű és jobbára öntudatlanul alkalmazott egyetemes törvények azonban nem úgy irányítják a
történeti megismerést, mint ahogy az elméleti tudományokban történik, ahol közvetlenül az egyetemes törvény
szabja meg a tapasztalati megfigyelés számára adott nézőpontot. A szelektivitást a történetírás esetében nem a
tudományos elméletek, hanem az érdeklődés diktálja: „azt a történelmet írjuk meg, amely érdekel bennünket"
(Popper 1989, 156). Az ilyen szelektív nézőpontot, a történelmi érdeklődésnek eme fókuszait nevezi Popper
történelemértelmezésnek. S van még valami, ami a történeti megismerést némileg eltávolítja a módszertani
individualizmusban vele osztozó természettudományoktól. Ez az ún. szituacionális logika elmélete, melyet
Popper Tolsztoj Háború és béke című regényének a történetképe kapcsán ad elő, ekkor még meglehetősen
embrionális formában, hogy később jobban kidolgozza. A magyarázatnak a szituacionális logika esetében a
cselekvő szándékaira, tudatára és akaratára kell irányulnia, mivel éppen ez a cselekvő által véghezvitt
cselekmény kiindulópontja, ami eldönti, hogy ki mit – és nem valami mást – tesz adott körülmények között. A
szituációs logika megismerése azt kívánja meg a történésztől, hogy tisztázza a maga számára mindazon
társadalmi intézmények működését, melyeken át az egyes embert végül rabul ejtő vezéreszmék elterjednek. S
persze azt is vizsgálnia kell, hogyan lépnek fel az új tradíciók. Poppernek ez utóbbi elgondolása azon a
feltevésén nyugszik, hogy a cselekvő egyén a maga szempontjából, az adott feltételek között a lehető legjobb
döntést hozza és ennek belátása azt követeli a történésztől, hogy az ő, a cselekvő nézőpontját tegye magáévá
(Fairburn 1999, 81–83). A szituacionális logika magyarázóelve azonban csupán az egyetemes törvényekkel
összekapcsolódva válhat az elemzés eredményes eszközévé.
12
Mindezek után szükségtelen hasonló részletességgel ismertetni Hempel utóbb „átfogó törvény modell”
(covering-law model, az elnevezés W. Dray-től származik) címen ismertté vált elméletét, hiszen alig tér el
Popper vázolt elképzelésétől. 1942-ben megjelent híres tanulmányában Hempel ugyan maga is azt vallotta, hogy
a tudományos magyarázat voltaképpen valamely különös (egyedi, specifikus) jelenségnek az általános
törvényből egyedi feltételek segítségével megoldott logikai dedukciója (Hempel 2003, 39), ám Popperhez
képest már ekkor nagyobb gyanakvással kezelte az egyetemes történelmi törvények, valamint a szinguláris
kijelentések tudományos érvényességét. A történelem, vélte Hempel, már eredendő töredékessége folytán is
inkább csak „magyarázó vázlattal” (sketch) és nem valamilyen szigorúan vett magyarázattal lát el bennünket,
hiszen meghatározott specifikus esemény nem teljesen feleltethető meg az egyetemes törvényben foglaltaknak.
A sketch teljessé tétele további empirikus kutatómunkát kíván (Donagan 1965, 17).
Talán az eredeti modellben is már eleve benne rejlő bizonytalanság és az elképzelésére zúduló bírálatok
késztették később Hempelt arra, hogy némileg megváltoztassa modelljét. Nem vonta ugyan vissza azt a
gondolatát, hogy a magyarázatra váró eseménynek (ez az explanandum) egy általános törvény hatálya alá kell
esnie, elgondolását azonban úgy finomította tovább, hogy helyet szorított benne a statisztikai törvények
alkalmazási lehetőségének is. Korábban még ahhoz ragaszkodott, hogy az egyetemes törvénynek az egynemű
események minden egyes esetében meg kell mutatkoznia. Később viszont hajlott rá, hogy e deduktív-
nomologikus magyarázat mellett az induktív-valószínűségi magyarázat létjogosultságát is elismerje. Az utóbbi
modellben az átfogó, az egyetemes törvény inkább csak statisztikai valószínűséggel érezteti hatását a hatálya alá
vonható specifikus eseményekben, ezért nem is kizárólag deduktív alapon történik a megmagyarázandó
esemény általános törvény alá rendelése, miután szerephez jut benne az induktív (az empirikus) igazolás is
(Donagan 1964, 6; Kon 1974, 188).
A történelmi magyarázat logikai szerkezetéről szólva Popper és Hempel a tudományok módszertani egységét
tekintették kiindulási alapnak. Ez látszólag a pozitivizmus továbbélését, pontosabban, a neopozitivizmus
nyilvánvaló hatását tükrözi elgondolásaikban. S ez annyiban valóban igaz is, hogy egyikőjük sem mondott le
maradéktalanul a természetés társadalomtudományok, sőt a humaniórák mindegyikében érvényesnek vélt
módszertani individualizmus elvéről. A történelmi magyarázat logikájának ezen elmélete közvetett úton
közrejátszott a történetírás második világháborút követő fokozatos szcientizálódásában. Nem úgy, hogy
mondjuk belőle született volna meg a struktúratörténet, melynek élén ekkoriban az Annales történetírása haladt.
Ám vitathatatlan, hogy az átfogó törvény modell koncepciója erősen közrehatott a történetírás hagyományos
fogalmának az eróziós folyamatában, melynek eredményeként az 1960-as években programatikus nemzetközi
áramlattá válhatott a társadalomtudományos történetírás. Nem célunk az e téren felfedhető kölcsönhatások
nyomon követése, így figyelmünket a következőkben arra irányítjuk, hogy milyen sors várt a továbbiakban a
történelmi magyarázat elméleti diskurzusára.
A Hempel-Popper-modell kritikája Poppernek a séma alóli kivétel lehetőségét felvillantó egyik elképzelését
követve haladt tovább akkor, midőn a szituacionális logika fogalmát karolták fel Dray „racionális magyarázat”
elméletének a keretében. Dray ezen azt értette, hogy érdemi magyarázat csak az események egymást követő
sorozatán keresztül adható. Elképzelése a következő feltevésen alapult: a kiinduló feltételek és a
megmagyarázandó cselekmény közötti kapcsolatnak az az alapja, hogy adott körülmények között ez az egyedül
lehetséges, az egyedül racionális cselekedet. A magyarázatnak ez esetben nem arra kell tehát irányulnia, hogy
kimutassuk: a cselekvő személy olyan kollektíva tagja, amely mindig (törvényszerűen) hasonló tetteket követ el
azon körülmények között, amilyenek között cselekedete idején maga is volt. A feladat itt inkább annak
megértése, hogy amit cselekedett, az az ő szempontjából indokolt és ésszerű volt. Egy cselekvés magyarázata
azt jelenti tehát, hogy megértjük a cselekvő ésszerű mozgatórugóit (Kon 1974, 193-194, 198).
A motívumon keresztül történő magyarázat Dray-féle koncepciója, a szituacionális logikának ilyetén

továbbfejlesztése két szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert a történeti magyarázat
konceptualizálása során Dray sokkal inkább tekintetbe vette a történetírás humanióra jellegét, azt, ami a csekély
engedmények ellenére is már-már elsikkadt a Hempel-Popper-féle modellben (Dray 2003, 53-61). S éppen itt
sejlik fel a logikai elemzések mögötti filozófiai véleményeltérés változatlanul nagy jelentősége. Hiszen, ahogy
Mink is kiemeli, „a tudományos és a humanisztikus kultúra közti antagonisztikus összeütközés továbbra is
alapvető kérdés marad [...] és fennáll mindegyikük kizárólagossági igénye, hogy maguknak foglalják le a másik
elől elvileg elzárt terület legalább egy részét” (Mink 1966, 27). A másik figyelemre méltó tény, hogy Dray és
követői (az ún. reakcionisták) mintegy utat nyitottak a narrativitás analitikus történetfilozófiában majdan
kiteljesedő elmélete előtt (Habermas 1994, 55). Ezen elméleti törekvés oly módon kívánt visszatalálni a
történetírást elbeszélő műfajként azonosító eredeti meghatározáshoz, hogy egyúttal magyarázó funkciót
tulajdonított a történeti narratívának. Az elsősorban Arthur Danto által kidolgozott analitikus koncepció hívei
meg voltak róla győződve, hogy a történetíró a múlt megjelenítése során a múlt magyarázatát is adja. Mint
ahogy Danto utólag írta: „Az általam vázolt történetben is van egy pont, ahol kimutatható egyfajta hallgatólagos
13
hivatkozás az általános törvényekre” (Danto 2000, 98). Ám a hangsúly ekkor már arra került, hogy a történetírás
egyszerűen vagy lényegileg narratív jellegű tudás: „Danto a deduktív magyarázattal a narratív magyarázat
formáját állítja szembe. Narratíve magyarázunk egy eseményt, ha megmutatjuk, hogyan bonyolódik bele egy
szubjektum valamilyen történetbe” (Habermas 1994, 55). A történészek történeteket mondva teszik
hozzáférhetővé múltat illető ismereteiket, egyúttal a történet saját logikájára bízzák a történelmi események
oksági magyarázatát (Louch 1969, 54–71; Dray 1971, 153–172).
A magyarázatot a történetírás narratív jellegével szorosan egybefűző felfogás hirdetői abból indultak ki, hogy
mivel a történelem időbeli történések egymásutánja, az egyes események okai az egymásra következés révén
tárulnak fel. A történész dolga itt abban áll, hogy felfedje és nyelvi eszközökkel megfelelőképpen érzékeltesse
az események egymást követő rendjét, amely egyszersmind magyarázatot is ad arra, hogy miért akkor, miért ott
és miért úgy estek meg a dolgok. „A cselekmény lehetővé teszi a megértést, és a cselekmény ugyanakkor
megszabja, hogy mit tekintünk ma fontosnak. A történelmi narratívák által teremtett kapcsolatok árulják el
számunkra, hogy mi a jelentősége az egyik dolognak, eseménynek vagy gondolatnak a másik szempontjából”
(Louch 1969, 69).
Az analitikus gondolkodók (így Danto mellett W. B. Gallie és M. G. White) tehát a történet nyelvi-logikai
felépítésének tulajdonítanak magyarázóerőt. Felmerül viszont, hogy nem mond-e ellent a narrativitás által
biztosított magyarázat elvének a nem lineáris eseménysorok olykor vagy szinte mindig elvárt történetírói
megjelenítése. Nem tagadható ugyanis, a történetíró helyesen felfogott feladata nem pusztán annyi, hogy a
szekvenciálisan megnyilvánuló eseményeket történetbe foglalva elbeszélje. Ám mindazt elő kell adnia, amely
közvetlenül nem jelenik meg ugyan az események látható egymásutánjában, hatással van azonban azok létezési
módjára. Valahogy úgy, ahogy a fejezet elején idézett Humboldt figyelmeztetően írta: szem előtt kell tartani
„egyrészt, hogy mindabban, ami történik, egy közvetlenül nem észlelhető eszme érvényesül, másrészt, hogy ez
az eszme csak magukban az eszmékben ismerhető fel” (Humboldt 1985, 149).
Az analitikus elgondolások ilyen értelmű kritikáját Mandelbaum exponálta legélesebben. Rámutatott, hogy még
azokban az esetekben sem feltétlenül teljesül a narrativitás önmagában is teljes értékű magyarázatának a
feltevése, amikor pedig az elbeszélés menetében feltáruló lineáris eseménysort egyes emberek tudatos
szándékai, döntései és cselekedetei mozgatják. Már azért sem, mert miként a biográfia példája is mutatja, a
biográfiaszerzőnek nem kizárólag azokról a helyzetekről kell beszámolnia, melyek hőse életében szorosan
követték egymást, hanem arról is, ami a háttérből az adott helyzetekben tanúsított viselkedést kondicionálta.
Ezek a keresztmetszeti valóságok viszont nem illeszthetők be a narráció lineáris rendjébe, így nem is vehetik ki
részüket magából a magyarázatból. „A történetírásban, összegzi Mandelbaum véleményét, éppen ezért én [...] a
résznek az egészhez és nem pedig az előzménynek a következményhez fűződő kapcsolatát tartom fontosnak”
(Mandelbaum 1967, 417-418). Habermas is azon az állásponton van, hogy a történész nem elégedhet meg afféle
magyarázattal, amely pusztán az értelemmegértést is felölelő cselekvéslogikára szorítkozik. Nem, hiszen a
történeti összefüggés több annál, mint amit az emberek kölcsönösen tenni szándékoznak. „A motivált
cselekvések olyan spontán kontextusba ágyazódnak, amelyet a szubjektíve vélt értelem közvetít, de nem az
teremt meg” (Habermas 1994, 58). S akkor még egy szót sem ejtettünk a nem szándékolt következmények
szerepéről a valóság dolgainak a meghatározásában.
A narrativitás analitikus filozófián belüli fogalmi megközelítését (Danto 2003, 61-87) újabban a történetírói
narrativitás poétizálásának megint csak sokak által hevesen vitatott törekvése kezdi felváltani. E koncepció
képviselői szintén hajlanak arra, hogy magyarázó erővel ruházzák fel a történész sajátos beszédmódját. Ám erről
később külön fejezet keretében kívánok szólni.
A történeti magyarázat logikai elemzése megrekedt a tudományés történetfilozófiai diskurzus körén belül, így
viszonylag csekély visszhangot keltett történetírói körökben. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy e fogalmi
felvetések áttételesen ne hatottak volna a szaktudományra, ahogy az interdiszciplinaritás kapcsán Habermas is
utal rá: „Az utóbbi évtizedekben, mindenekelőtt az Egyesült Államokban kialakulóban van a történettudomány
és a szociológia együttműködése. Mindkét oldal metodológiai önértelmezése számára Popper, Hempel és Nagel
modellje volt a meghatározó” (Habermas 1994, 58). Mégis: a történetírói bizonyítás pragmatikus, ugyanakkor
elvi szinten is megragadható problémái kétségkívül igen távoli kapcsolatban látszanak állni például az átfogó
törvény modell vagy a narrativitás mint magyarázat filozófiai fogalmával. Ez a kapcsolat azonban ennek
ellenére is fennáll. Nézzük meg ezek után, hogy milyen elvi problémákat támaszt a történetírói bizonyítás
szorosabban vett szaktudományos kívánalma.
A módszertani individualizmust a tudomány egyetemes metodológiájának elveként hirdető gondolkodók szintén

érzékelték, hogy a történeti tudás létrehozása nem vehető teljesen egy kalap alá az általában vett tudás
megszerzésére szolgáló megismeréssel. Azért nem, mivel a vizsgálat tárgyának specifikus (egyedi) és
14
megismételhetetlen jellege, valamint a megfigyelő és a megfigyelt alapjában hermeneutikai kapcsolata a

megismerésnek egészen más feltételeit teremti meg. Valamennyire reflektáltak ugyan minderre a történelmi
magyarázat teoretikusai, ezek a szempontok azonban nem kapták meg tőlük azt a figyelmet, melyet a
történetírói megismerésben játszott tényleges súlyuk egyébként megkívánna. Az egyik fő és állandónak
mutatkozó probléma oka a forrásanyag töredékessége és esetlegessége. Hogyan hidalható át az ebből fakadó
ismerethiány és a múlt innen adódó értelmezhetetlensége? Ennek a problémának a történetírói gyakorlatban
fellelhető ideális megoldásait és követendő eljárásait igyekszem a következőkben röviden bemutatni.
A társadalomtörténetet, amely többnyire nem egyes egyének, hanem népesebb kollektívák múltját vizsgálja,
különösen érzékenyen érinti az a módszertani nehézség, hogy kevés számú ismert esetből kell a nagyobb
egységre érvényes következtetéseit megfogalmazni úgy, hogy azokat hihető és tudományosan elfogadható
eredményként tudja tálalni. Milyen eljárásokhoz fordulnak a történészek ezekben az esetekben – erre keressük a
választ a következőkben (Fairburn 1999, 39-58). A legegyszerűbb megoldás az, hogy néhány, egyúttal viszont
tipikusként vagy lényegesként feltüntetett példára alapozzuk az általánosítást. Ez különösen gyakori és
szokványos gyakorlatnak számított a társadalomtudományos történetírást megelőzően és később is ott és akkor,
ahol és amikor a források feltűnő szűkössége gátat vetett az adatok tömeges (kvantitatív) feldolgozásának. Ha
tömegjelenségek (struktúrák, összetett folyamatok) vizsgálatát kell ilyen feltételek mellett elvégezni, akkor
mindig felvetődik az a probléma: alá tudjuk-e hitelt érdemlően támasztani, hogy a kevés számunkra ismert eset
az ismeretlen, ám többségben lévő esetekre is bizton vonatkoztatható. Ennek az igénynek a kielégítése (melyet
leginkább a kutatások gondosságára és alaposságára való hivatkozással szokás elintézni), az esetek többségében
azonban eleve kilátástalan, ami erősen csökkenti az alkalmazott eljárás hitelét s az így kapott történetírói
eredmények magyarázóerejét.
További segítséget adhat, ha felidézünk egyes korabeli véleményeket, különösen azokat a kortárs megfigyelőket
hasznosítva ezúton, akiket „szakértőként” képesnek tartunk az autentikus tanúságtételre. Végül sokat nyom a
latba a józan észre történő időnkénti hivatkozás. Ezen két utóbbi kutatói stratégia megbízhatóságához azonban
igen sok kétség fér. Mennyire vehetjük vajon készpénznek bármelyik kortárs megfigyelő meghatározott
nézőpontból tett megfigyelésének autentikusságát mások dolgait illetően; s mit ér vajon a józan ész akkor,
amikor egyébként jól tudjuk, hogy az azt alkotó hitek maguk is történelmi termékek, egyszóval
kultúraspecifikus képződmények, amelyek így nem is vihetők át közvetlen módon egyik korból a másikba.
Kevés számú adatból az egészre történő következtetés további kézenfekvő bizonyítási módja a döntő esetre való
hivatkozás. Ez olyan egyedi példa, amely éppen azért szól a tágabb körű általánosítás indokoltsága mellett, mert
minden általunk ismert vonása ellentmond a kutató hipotézisének. Ha például egy közismerten fajgyűlölő fehér
férfi a bíróság előtt azt vallja, hogy néger szomszédja végig otthon tartózkodott abban az időben, amikor a
személyével összekapcsolt bűntény történt, szinte minden okunk megvan rá, hogy hitelt adjunk ebbéli
véleményének.
A történetírói bizonyítás újabb lehetséges módja az, amikor párhuzamos és egymással összehasonlítható
esetekből extrapolálunk. Ez ma már olyan közkedvelt és fejlett bizonyítási eljárásnak számít, hogy érdemes lesz
vele külön is foglalkoznunk. Így áttérhetünk végül a megfigyelések súlyának és változatosságának a
maximalizálását célzó bizonyítási eljárás ecsetelésére, ami talán a leggyakrabban alkalmazott metódus. Azon az
eredetileg Lakatos Imre által posztulált feltevésen alapul, hogy bár az összes hozzáférhető eset felsorakoztatása
sem feltétlenül bizonyítja egy tézis általánosan érvényes voltát, ám nőnek ennek esélyei, ha fokozzuk a
bizonyítékok számát és változatosságát. Ez a feltevés a társadalom holisztikus szemléletének, vagyis annak a
társadalomképnek is jól megfelel, mely szerint (ahogy azt a tény kapcsán korábban már érintettük-vö. Paul
Veyne téziseivel): adott csoporthoz vagy kategóriához tartozó emberek számtalan dimenzióval és attribútummal
(materiális, társadalmi, demográfiai, kulturális, politikai) rendelkeznek, s ezek a legkülönfélébb módon
kapcsolódnak egymáshoz, így mindegyikük hatással van az összes többire. Vagyis: adott relációban
megnyilvánuló oksági összefüggés az összes többi dimenzióban is befolyásolja a dolgokat, nem beszélhetünk
tehát lineáris kauzalitásról. Ahogy Duby fogalmaz: „a társadalom a tájakhoz hasonló rendszer, amelynek
szerkezete és fejlődése számos tényező eredője, az egyes tényezők között pedig nem ok-okozati viszony, hanem
korreláció vagy interferencia érvényesül, s a jó módszer az, hogy először egyenként megvizsgáljuk ezeket a
tényezőket, mert mindegyik a saját ritmusa szerint hat és módosul, de ha a rendszer működését meg akarjuk
érteni, feltétlenül megbonthatatlan összetartozásukban kell szemügyre venni őket” (Duby 2000, 13). A
bizonyítás e gyakorlata az átfogó törvény modelljébe foglalt egyetemes törvényből indul ki. Ezt a kiindulópontot
(elméleti hipotézist) nevezi Fairburn magelméletnek (core theory), amely a továbbiakban segédhipotézisek
(auxiliary hyphotheses) hosszú sorának a megfogalmazását teszi szükségessé. Az utóbbiak mindegyike csupán
egyetlen dimenziót vagy attribútumot fog át, s ami legalább ennyire fontos: több külső kört kell alkotniuk,
ahogy azt az alábbi ábra is mutatja (Fairburn 1999, 63).
15
Magelmélet →A segédhipotézisek első köre → A segédhipotézisek második köre (anyagi, társadalmi, ideoló-(a
segédhipotézisek első köréből
giai, kulturális és demográfiai levezetett segédhipotézisek) dimenziók)
A magelméletből levezethető összes lehetséges segédhipotézis felállítása után foghat hozzá a kutató empirikus
tesztelésükhöz, történeti adatokkal történő alátámasztásukhoz. Először is kiszűri közülük azokat, amelyek
ellentmondásba kerülnek egy vagy több segédhipotézissel, s így eléri, hogy a végül hasznosított
segédhipotézisek mindegyike egyazon irányba mutat. Ezt követően forrásadatokkal tölti fel hipotézisei teljes
tárházát és a művelet végeztével csak azokat az elméleti támpontjait tartja meg, amelyek empirikusan
érvényesnek bizonyultak, amelyek adatokkal igazolhatók vagy amelyek mellett több pozitív megerősítő adat
sorakoztatható fel, mint amennyi ellentmond nekik. Mindezek nyomán végül kiderül, hogy fenntartható-e
továbbra is a magelmélet, vagy némi módosításra szorul, netán egészen el kell azt vetni.
A szűkszavúan vázolt bizonyítási stratégia legfőbb haszna a következő: a több síkon is sikerrel tesztelt
segédhipotézisek mintegy előírják, hogy milyen forrásokra és adatokra van a kutatónak szüksége ahhoz, hogy az
adott történelmi problémát meggyőzően bemutathassa és magyarázza. Ha előre tisztázzuk, hogy melyek a
számunkra fontos adatok, megnő az esélye annak, hogy végül rálelünk a hőn óhajtott forrásokra. Sokkal
könnyebb ugyanis megtalálni valamit, ha már előzőleg is tudjuk, hogy mit keresünk valójában.
Abban is hathatósan segíthet bennünket ez a stratégia, hogy a potenciális források lehetőleg minél tágabb körét
feltárjuk és kiaknázzuk. Ez megnöveli annak valószínűségét, hogy ismeretlen és váratlan források is
felbukkannak menet közben, és hogy a látszólag értéktelen vagy érdektelen források egyszerre kincsesbányává
válnak. Ami azért is oly fontos, mert (orvosi analógiát használva) annál megbízhatóbb a betegség diagnózisa,
minél változatosabbak a megfigyelt szimptómák. S mivel a kutatási stratégia mögött holisztikus társadalomkép
áll, az emberi tevékenység teljes spektrumát bevonhatjuk a segédhipotézisekkel lefedett dimenziók körébe.
További előnye e bizonyítási stratégiának, hogy a nagyszámú és többszörösen körkörös kört alkotó
segédhipotézisek sorával körülbástyázott magelmélet könnyebben ellent tud állni a falszifikációs próbáknak,
mint más állítások. „Ha nem értünk egyet a magelmélettel és a források alapján meg kívánjuk azt cáfolni [...],
ezt nem tehetjük meg úgy, hogy az azt támogató segédhipotézisek közül csupán egyesekre nézve hozunk fel
ellenbizonyítékokat. Mindegyiküknek vagy nagy hányaduknak az ilyetén érvénytelenítésére lenne tehát szükség,
ami ijesztő és fáradságos feladat, mivel sok is van a segédhipotézisekből amellett, hogy a források meglehetősen
tág körét fogják át” (Fairburn 1999, 65).
Az iménti előnyök mellett hátrányként említhető viszont, hogy fölöttébb munkaigényes és sokfajta forrás
kivételesen nagy bőségét feltételezi; ami azonban nem mindig áll a történész rendelkezésére. S talán mind közül
a legnagyobb negatívum, hogy elsősorban a megerősítő, a segédhipotéziseket empirikusan verifikáló és nem az
azokat érvénytelenítő (falszifikáló) negatív evidenciák keresésére ösztönöz. Bár ez utóbbi is szóhoz jut
valamelyest a stratégiában, de inkább csak afféle melléktermékként s ezért esetlegesek az eredmények.
A történetírói bizonyítás eszköztára, szükségtelen is mondani, az itt vázoltnál sokkalta gazdagabb. Az, hogy
mikor milyen stratégia a legmegfelelőbb egy történetírói álláspont kifejtésére, közvetlenül a témától és
megközelítésének a mikéntjétől is függ. Így, a társadalomtudományos történetírás számára kézenfekvő a tárgyalt
stratégia választása, a mikrotörténész vagy történeti antropológus viszont másfajta bizonyítási eljárásokat
részesít majd előnyben. Az azonban tagadhatatlan, hogy Popper óta némi átalakuláson esett át az episztemológia
igazságkritériumainak a fogalma. Ma már jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az egymással rivalizáló
kijelentések igazának eldöntésekor az olyan igazságkövető kritériumoknak, mint a hatókör, a magyarázóerő
vagy az átfogó jelleg. Éppen ezen ismérveknek (kivált a hatókör kívánalmainak) felel meg a megfigyelések
súlyának és változatosságának a maximalizálását illető eljárás is.
1.6. Az összehasonlítás mint magyarázat

Az összehasonlító módszer kétféleképpen is szolgálja a történészt: egyrészt megkönnyíti számára, hogy
rendszerezni és osztályozni tudja összegyűjtött anyagát. Különösen nagy szüksége van erre, ha a vizsgálat
témája túl általános vagy összetett. Ilyenkor a jellegük (jelentésük szerint) hasonló események azonosításához,
értelmezéséhez nyújt az összehasonlítás nagy segítséget. Ennek során rendszerint statikus ténymegállapításokat
vetünk egybe egymással. Másrészt viszont, amikor magyarázat végett támaszkodik a historikus a komparációra,
a történelmi változás fogalmi értelmezése a cél. A kettő közti eltérés nem a szorosabban vett módszerben,
hanem magukban az összehasonlított entitásokban rejlik. Az anyag rendszerezéséhez használt összehasonlítás
16
intézményeket és társadalmi formákat, a magyarázó szerepkörben alkalmazott komparáció viszont inkább az

okokat és a funkciót tünteti ki a figyelmével (Black 1966, 36).
Bloch foglalkozott a történészek közül elsőként igazán behatóan az összehasonlító történetírás elvi és
módszertani kérdéseivel Az európai társadalmak összehasonlító történelméről című, 1928-ban közzétett
tanulmányában. Az összehasonlítás lényege Bloch szerint az, hogy: „eltérő társadalmi környezetekből
kiválasztunk két vagy több jelenséget, amelyek között első pillantásra bizonyos analógiák látszanak, leírjuk
fejlődésük görbéit, megállapítjuk a hasonlóságokat és a különbségeket, és lehetőség szerint megmagyarázzuk
ezeket is, azokat is. Tehát történelmi szempontból az összehasonlításnak két szükséges feltétele van: a
megfigyelt tények bizonyos fokú hasonlósága – ez magától értetődik –, és környezetük bizonyos fokú
különbözősége” (Bloch 1996a, 172).
Bloch a történelmi magyarázat elsőrendű eszközeként határozza meg az összehasonlítást, melyet az elméleti
tézisek ellenőrzése céljából tart elsősorban kívánatosnak. Mint értelmezője megjegyzi: „az összehasonlító
módszer a kísérleti logika alkalmazása olyan kutatásoknál, melyeknél nincs mód valóságos kísérletezésekre. Az
összehasonlító módszer éppúgy, mint a kísérleti módszer, eszköz, mely arra szolgál, hogy rendszeresen
összegyűjtött bizonyítékokkal tegyük próbára (teszteljük) magyarázataink érvényességét” (Sewell 1967, 209).
Bloch azonban csak az analóg helyzetek (struktúrák) összehasonlítását javallja, mivel szerinte annak az
összehasonlításnak van értelme, amely szomszédos és kortárs társadalmakat vet össze, olyanokat tehát,
„amelyek szüntelenül befolyásolják egymást, amelyeknek fejlődésére, éppen közelségük és egyidejűségük
folytán, ugyanazok az okok hatnak, és amelyek, legalábbis részben, közös forrásból erednek”. Hiszen:
„Szigorúbban tud osztályozni, kritikusabban tudja szemlélni a párhuzamokat, tehát sokkal kevésbé hipotetikus
és sokkal pontosabb, tényleges következtetéseket vonhat le” (Bloch 1996a, 174).
Bloch az effajta összehasonlításnak ötféle hasznát vagy célját különbözteti meg egymástól. Az összehasonlítás
elsőként nem egy olyan jelenségre világíthat rá, amely vagy kevésbé szembetűnő, vagy nem, esetleg alig
dokumentált. Sewell szerint az összehasonlításnak ez a fajtája kivált alkalmas rá, hogy általa problémákat
jelöljünk ki a kutatás számára (Sewell 1967, 211). Az összehasonlítás emellett tisztázhatja az interakciókat is:
„segítségével szét tudjuk majd választani e csoportoknak [mármint a különböző és a hasonló társadalmak
csoportjainak – Gy. G.] egymásra gyakorolt hatását” (Bloch 1996a, 178). Harmadik eredmény, hogy az
általános jelenségek általános okait egyedül csak összehasonlítással tárhatjuk fel, lévén hogy mindig az egyedit
figyeljük meg. Az egyedi sorozatba rendezése alapján különíthetők el egymástól a pusztán helyi érvényű és a
mindegyikőjükben közös hatótényezők. Az utóbbi ellentéte, a formailag, tehát látszatra azonos vagy hasonló
jelenségek érdemi különbségeinek a kimutatása, ami szintúgy összehasonlítással lehetséges. „A helyesen
értelmezett [összehasonlító – Gy. G.] módszer éppen a különbségek iránt érdeklődik különleges élénkséggel,
függetlenül attól, hogy eredendő eltérések-e ezek, vagy pedig közös pontból szerteágazó utak következményei”
(Bloch 1996a, 184). S végül – az összehasonlító nyelvtudomány példáját követve – a történész szintén
felhasználhatja ezt a módszert annak kiderítésére, hogy a mára önállóvá alakult jelenségek (intézmények)
milyen valamikori közös eredetre mennek vissza.
De mi mivel vethető vajon egybe teljes nyugalommal? Bloch nem túl sok figyelmet szentelt e kérdésnek,
viszont leszögezte, nem csak földrajzi egységek lehetnek a módszeres összehasonlító vizsgálat alapegységei „Az
összehasonlító történelem legvilágosabb és legparancsolóbb tanulsága az, hogy most már igazán ideje lenne
feltörni azokat az avult topográfiai rekeszeket, amelyekbe be akarjuk zárni a társadalmi realitásokat: nem állnak
arányban azzal a tartalommal, amelyet beléjük gyömöszölnénk” (Bloch 1996a, 195). Az összehasonlítás céljából
kiválasztott egységek nem csupán a vizsgált társadalom adottságaitól, de attól is függnek, hogy milyen
magyarázó elméletet teszünk az összehasonlítás segítségével próbára (Sewell 1967, 213). Összehasonlításra
ezért rendszerint a társadalmi rendszerek síkján érdemes vállalkozni, ami azonban nem feltétlenül követeli meg
két vagy több jelenség folytonos összevetését. „Egyetlen nemzet története is lehet összehasonlító történet, ha az
összehasonlítást problémák kiválasztására használjuk és ha a nemzet fejlődési folyamatainak a magyarázatait
összehasonlító módszerrel ellenőrizzük” (Sewell 1967, 214).
Az összehasonlítás tehát a történetírói általánosítás és magyarázat úgyszólván nélkülözhetetlen segédeszköze.

Különösen azóta széles körben közkedvelt eljárás, mióta a társadalomtudományos történetírás színre lépett. Az
összehasonlítás ettől az időtől két, egymástól is elütő célkitűzéshez nyújt múlhatatlanul nagy segítséget: az
egyedinek az általánostól való empirikus elválasztásához, valamint bizonyos általános magyarázóelvek (ha úgy
tetszik: az átfogó törvény modellek) érvényességének a megállapításához. Ezen az alapon szoktak beszélni az
összehasonlító történetírás két fő típusáról: az illusztratív, illetve az analitikus eljárásról. Az illusztratív
összehasonlítás azt jelenti, hogy az egymás mellé rendelt egységeket nem közvetlenül egymásra, hanem
valamely rajtuk kívüli elméletre vagy általános fogalomra vonatkoztatják azért, hogy igazolást találjanak az
empíriában adott elméletre. Az összehasonlítás egységeinek a kiválasztását ekkor az egyedi általánoshoz fűződő
17
pozitív viszonya szabja meg, s kizárólag az általános tézist alátámasztó egyedi bizonyítékok válnak ekkor
alkalmassá az összehasonlítás egységeinek a szerepére.
Analitikus összehasonlításkor viszont az egyedi bizonyítékok közvetlen egymásra vonatkoztatása történik, így a
bennük lévő közös elemek kiszűrése és az ebből adódó általánosítás vonalát fogja követni a gondolatmenet. Ez
emlékeztet leginkább Bloch komparációt illető felfogásához. „Az összehasonlítás két formája egymástól elütő
funkciót tölt be a kutatási stratégiában. Az 'analitikus' egybevetés azoknak a független változóknak az
azonosításában van segítségünkre, amelyek a hasonló vagy eltérő szabályszerűségekért felelősek; az 'illusztratív'
összehasonlítás ellenben az elemzés egysége vagy egységei, valamint az elmélet vagy fogalom közti
megfeleltetésre összpontosít” (Bonnel 1980, 171). S ezzel nyomban kezdetét is veszi az összehasonlító módszer
(vagy: az összehasonlító történetírás) metodológiai egységének, így Sewell értelmezésének a felülvizsgálata
(amit a honi történetírásban a Berend-Ránki szerzőpáros vallott magáénak, vö. Ránki 1983, 173−203). Akkor,
amikor már nem is két, hanem jószerével három, sőt egyenesen négy összehasonlító módszert különböztetnek
meg mint egymástól logikailag elváló eljárást, nem tartható fenn többé az a meggyőződés, mely szerint az
összehasonlító módszer minden válfaját egy ugyanazon logika hatja át (Sewell 1967, 209).
Az egyik megközelítés például három külön logikával leírható összehasonlító módszerről beszél, a makro-
kauzális elemzésről, az elmélet párhuzamos bemutatásáról, illetve a kontextusok ellentétéről (Skocpol-Somers
1980, 175). Az elmélet párhuzamos bemutatásaként megnevezett eljárás annak felel meg, amit Bonnel
illusztratív összehasonlításként említett, ahol tehát az összehasonlítás egységeiben kimutatott azonosságok vagy
hasonlóságok az általános elmélet igazát támasztják alá. A kutató ekkor a már előzetesen kidolgozott elméleti
hipotéziseit teszteli összehasonlítás útján, mint tette S. N. Eisenstadt a birodalmi politikai rendszerek, vagy
Jeffry Paige az agrárforradalmak globális áttekintése és elemzése során.
A kontextusok ellentéte névvel illetett módszer viszont az ellenkező célt szolgálja: nem az azonos vagy hasonló,
hanem a maximálisan eltérő esetek egybevetésére kerül sor azért, hogy kimutassák az egyes partikularitások
belső komplexitását, a másiktól (az összes többitől) való szembeszökő eltérését. Ez utóbbi viszonylag jól megfér
az idiografikus történeti ábrázolás eszményét kergető történetírással, amely oly hosszú időn át megszabta a
historiográfiát. Nem csoda tehát, ha az összehasonlító történetírás korai, 20. század eleji még ritka
megnyilvánulásai is éppen ezt a fajta komparációt részesítették előnyben, mint ahogy Henri Pirenne példája is
jól mutatja. O a belga nemzeti történelem sajátszerűségét kívánta ily módon bizonyítani. S azóta is (ennek
gyakran idézett példája Reinhard Bendix munkássága) éppilyen szándék húzódik meg e törekvések hátterében.
Az előbbiekétől elütő logika jellemzi a makro-kauzális elemzést célzó összehasonlító történeti kutatásokat,
melyek jeles művelői közül Barrington Moore, Jr. vagy Theda Skocpol neve kívánkozik első helyre. Mindketten
a forradalmak makrostrukturális szintű összehasonlító kutatásának szentelték energiájuk java részét. Az
összehasonlítás ezen harmadik válfaja az olyan sokváltozós elemzésre emlékeztet, melyhez a kutatók akkor
szoktak fordulni, amikor makrojelenségekre keresnek oksági magyarázatot, s jóllehet az esetszám többnyire
kicsi, viszont túl sok a rendelkezésükre álló változó. A makro-analitikus összehasonlítás során a történészek az
esetek egyöntetű, vagy igen hasonló aspektusait választják ki, mint megmagyarázandót (az esetek viszont egyéb
téren feltűnően eltérnek egymástól). Ám dönthetnek úgy is, hogy a megmagyarázandó tekintetében elütő,
ráadásul más szempontból egybevágó eseteket vetnek egybe egymással. Az utóbbi akár még gyümölcsözőbb is
az előbbinél, bár a kettőt olykor kombinálni is szokták. A forradalmak makrostrukturális komparatív vizsgálata
például azzal a tudományos eredménnyel járt, hogy az empirikusan vizsgált esetekre (országokra) alapozva
megmagyarázhatták: az egyik vagy a másik politikai megoldás (forradalom) milyen konkrét társadalmi
előfeltételekkel függött szorosan össze.
Nem kizárt ugyanakkor, hogy a komparáció felsorolt típusait együttesen hasznosítják. Jó példa erre Perry
Andersonnak az abszolutista állam fejlődését tárgyaló nevezetes munkája (Az abszolutista állam), vagy a három
Tilly (Charles, Louise és Richard) szintén közismert összehasonlító elemzése (The RebelliousCentury
1830−1930). Ennek azonban rendszerint gátat vet, hogy egyazon vizsgált esetek ritkán felelnek meg
maradéktalanul a különféle összehasonlítások céljainak. Önként adódik tehát a következtetés, miszerint: „Az
összehasonlító történelmi tanulmányok látszólag akkor a legeredményesebbek, amikor vagy az egyik, vagy a
másik logika szerint művelik őket” (Skocpol-Sommer 1980, 196).
A képet tovább finomítja vagy csak pontosítja Charles Tilly immár négyes tipológiája. Az individualizáló,
valamint az átfogó (encompassing) összehasonlítás általa adott meghatározása lényegében annak felel meg, amit
Skocpol a kontextusok ellentéte, valamint az elmélet párhuzamos bemutatása néven tárgyalt. A
makrostrukturális összehasonlító történetíráson belül azonban Tilly másoknál határozottabb eltéréseket fedez fel
aközött, amit Skocpol, s aközött amit Moore érvényesít munkáiban, s aminek a lényegét Skocpol a John Stuart
Milltől kölcsövett fogalompárral, a method of agreement és a method of difference kettősségével írt le (Skocpol-
18
Somers 1980, 183). Tilly az előzőt az univerzalizáló összehasonlítás, az utóbbit a változatok megtalálásának
(finding variation) módszereként tálalja. A különbség röviden az, hogy amíg az univerzalizáló eljárás a már
előzetesen homogén sorba rendezett és ezúton megmagyarázott jelenség fogalma alá rendeli az
összehasonlításba újonnan bevonandó további eseteket, addig a változatok fellelésének módszere esetén a kutató
a többféle formában is megragadható jelenség jellegét és intenzitását szabályozó változatosság elvét alkalmazza,
midőn rendszeres elemzésnek veti alá az eseményen belüli esetek különbségeit (Tilly 1984, 97−125).
Az összehasonlító módszer történetírói eredményességének fontos feltétele továbbá a fejlett és tudatos

elméletképzés, valamint a kvantifikáció lehetőleg kiterjedt alkalmazása. Az összehasonlítás egységeinek helyes
megválasztása kapcsán korábban már utaltunk rá, hogy milyen sok múlik a megfelelő fogalmi előkészítésen.
Hiszen: „az összehasonlítás egységeiül olyanokat kell megadni, amelyek az összehasonlítandó szempont
tekintetében rendelkeznek a hasonlóság minimumával. Meg kell tehát felelniük egymásnak némely
vonatkozásokban, jóllehet egyéb téren különbözhetnek egymástól. [.] Ha az illetőnek nem áll előzetesen
rendelkezésére valamiféle elmélet a vizsgált jelenség és a hátterében zajló folyamatok összefüggéseiről, fennáll
az a veszély, hogy 'almákat narancsokkal hasonlít' össze. Az elméletek tehát hasznosak, mert az
összehasonlításhoz fogalmi keretet adnak és kijelölik annak egységeit” (Kocka 1986, 56). Az elméleti orientáció
jelentőségét még jobban aláhúzza az összehasonlítás Bloch által is tudatosított azon rendeltetése, hogy adott
történeti probléma igazolására vagy érvényességének a megállapítására szolgál. Ezért is nélkülözhetetlen az
összehasonlító történetírás számára az elmélet vagy a fogalmi eszköztár explicit megfogalmazása.
Legalább ilyen súllyal esik latba a kvantifikálás is. Különféle dolgok egymáshoz viszonyítását a mérhetőség
teheti igazán könnyűvé, mérés útján oldható meg legegyértelműbben külön esetek homogén sorba rendezése, és
ekkénti értékelése. Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy kivétel nélkül minden összehasonlító történeti
munka szükségképpen kvantitatív vagy kvantifikáló is egyúttal. Ám azt azért egyértelműen jelzi, hogy az
összehasonlítás számára különösen kézenfekvő a forrásadatok kvantifikáció általi formalizálása (Haupt−Kocka
1996, 32−34). Igaz tehát az a megállapítás, mely szerint: „A történészt gúzsba kötő korlátok nem logikai
természetűek, hanem magukból a forrásokból adódnak” (Black 1966, 45).
De akkor sem teljesen kizárt az összehasonlítás lehetősége, amikor a történész kvalitatív és egyedi
megfigyeléseket tesz. Ez jellemzi a mikrotörténelmet, melyről egyébként azt tartják: képtelen megfelelni az
idősorok egybevetésén nyugvó statisztikai reprezentativitás elvének. Valójában azonban itt az
összehasonlításnak egy inkább analogikus modellje kerül jobban előtérbe. A mikrotörténész rendszerint „olyan
helyzetekkel foglalkozik, amelyek teljesen elütnek egymástól, de egymáshoz igen hasonló relacionális
mechanizmusokra utalnak. Lehetőség nyílik tehát arra, hogy egymástól elképesztően távol álló dolgokat
helyezzen egymás mellé a történész, mivel igen erős formális kongruencia létezik közöttük” (Szekeres 1999,
15). Ez utóbbit generatív modell névvel is szokták illetni, amin azon nem statisztikai verifikációs eljárást értik,
melynek során a történész a sokaságból vett kis minta elemzéséből vonja ki a sokaságra érvényesnek tartott
modell egyes elemeit. Úgy általánosít tehát, hogy közben az egyéni sajátosságokat is megőrzi. Nem az elemek
statisztikai eloszlása, hanem az elemek végletes körülmények közti előfordulása lesz az általánosítás próbaköve.
S ez teremti meg a kivételes normális fogalmát (Revel 2000, 66).
1.7. A narrativitás mint reprezentáció és magyarázat

A filozófiai fenomenológia (Edmund Husserl, Martin Heidegger), a nyelvfilozófia újabb áramlata (Ludwig
Wittgenstein), a tudományfilozófia paradigmaelmélete (Thomas Kuhn, Paul Feyerabend), valamint a filozófiai
hermeneutika (Hans-Georg Gadamer, Paul Ricoeur) bizonyos késéssel, idővel azonban egyaránt éreztetni kezdte
hatását a történetelmélet területén is. Mindeme filozófiák először is új megvilágításba helyezték az egyént, úgy
határozva meg a szubjektumot, mint akit nem választanak el többé éles határok az objektumtól és nem is
rendelődik feltétlenül ez utóbbi alá. Továbbá, merőben új jelentést kapott a valóság és a gondolataink
megjelenítésére szolgáló nyelv közötti viszony. Az a nyelvfilozófiai elgondolás, amely mint „nyelvészeti” vagy
„nyelvi fordulat" (linguistic turn) hatolt be napjaink szaktudományos gondolkodásába, nem hagyta egészen
érintetlenül a történetelméletet, de a közvetlen történetírói gyakorlatot sem. E felfogás szerint a nyelv
semmiképp sem valamilyen semleges közvetítőeszköz köztünk és a valóság között, nem átlátszó, hanem
homályos médium, olyasvalami, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy gondolkodhassunk és gondolatainkat
másokkal is közöljük. A nyelv tehát önnön struktúrájával és a megismerést illető megannyi egyéb sajátosságával
nemcsak befolyásolja, de úgyszólván meg is határozza gondolatainkat és kifejezésmódunkat. A nyelv olyan
entitás tehát, amely – legalább két síkon hatva – alapjaiban érinti a történeti megismerés problémáját.
Az egyik sík a forrásoké, melyek maguk is valamilyen nyelven íródtak, meghatározott nyelvezettel bírnak, az
értelmük így nem teljesen magától értetődő, hanem szoros értelmezést követel. A beléje kódolt korabeli jelentés
egy a mienktől elütő másfajta gondolkodásmód kifejeződése. Noha a nyelv szintúgy változások folytonos sorát
19
éli át hosszú fennállása során, bizonyos fokig és bizonyos értelemben ugyanakkor kontinuus: szókészletének
nagyobbik része évszázadokon át nagyjából ugyanaz marad. Nem biztos azonban, hogy a nyelvben adott helyen,
adott pillanatban és adott kontextusban benne rejlő jelentés, később és más kontextusban éppúgy érthető csupán
azért, mert a jelentés is változatlanul tovább öröklődik. Nem lehetünk benne biztosak, hogy szó szerint értve
helyesen fogjuk fel egy történeti szöveg valamikori értelmét. Mennyiben jár el helyesen a historikus, ha a
források által felkínált szöveget közvetlenül saját kora nyelvi univerzumának a jelentésvilágához méri? Hiszen
idővel nemcsak a szavak szorosan vett jelentése, de a kontextushoz (történeti szöveguniverzumhoz) kötött
jelentés is megváltozhat. Éppen ezt a problémát teszi alapos vizsgálat tárgyává a német fogalomtörténet-írás,
amely az irányzat fő művében, a hétkötetes Történelmi alapfogalmakban nyomon követi több mint száz német
„alapszó” történeti jelentésváltozását. Koselleck, az irányzat teoretikusa pedig az aszimmetrikus ellenfogalmak
történeti szemantikai elemzésével bizonyítja, hogy a (fontos) szavak olyan történeti-politikai jelentéssel telített
entitások, melyek egyszerre hordoznak magukban szinkron és diakron szemantikai tartalmat. Például az
emberiség szó adott korban használatos, az „ember számokban kifejezett jelentése [...] anélkül csapott át
politikai önlegitimációba, hogy bárki megváltoztatta volna a szót, és amiről így nem is kellett számot adni”
(Koselleck 2003, 285). A szó nyelvi alakjának makacs állandóságához és jelentésének eközbeni szakadatlan
változásához járul ugyanakkor a szemantikai struktúra történeti korokon átívelő folyamatossága. Koselleck ez
utóbbit az ellenség megjelölésének történeti példájával mutatja be. Az emberiség szó így a maga határain belül
az ember és nem ember, illetve a felsőbbrendű és alsóbbrendű ember dualizmusával fejezi ki azt, amit korábbi
történeti korokban a keresztény és pogány, vagy azt megelőzően a hellének és barbárok megkülönböztetés
szólaltatott meg.
Végül a történész többnyire arra hajlik, hogy feltétlen referenciális értéket tulajdonítson a forrásszöveg
információinak. „Ritkán tekintik a történészek a kiemelkedő szövegeket a maguk jogán fontos eseményeknek,
olyasminek tehát, amelyek fel tudják vetni az értelmezés bonyolult kérdését, olyanoknak, melyeket más
eseményekhez, vagy a vele összefüggő különféle kontextusokhoz nehezen kibogozható kapcsolatok fűznek.
Arra sem igen hajlunk, hogy megkérdezzük – hogyan és milyen keretbe ágyazzák a források azt, amit a
valóságból számunkra 'megjelenítenek' vagy amit belőle rögzítenek (társadalmi diskurzusok, paradigmák,
örökletes konvenciók, sztereotípiák stb.)” (LaCapra 1985, 38).
A másik elemzési szint a történetírói ábrázolás és a referenciájául szolgáló múlt kapcsolatának a kérdéséhez
vezet bennünket: mennyire hű képe a történész beszámolója a múltnak. A nyelv, melyen a történész elgondolja,
majd előadja kutatásai eredményeit, mennyire alkalmas vajon és alkalmas-e egyáltalán a múlt igazságának
hiteles megjelenítésére? Ez utóbbi megválaszolása szempontjából különösen fontos a hermeneutikai szempont
tudatosítása, annak minél mélyebb belátása, hogy az idő közvetlenül részes a tudományos megismerés (az
értelmezés) kondicionálásában. Az idő akként járul hozzá múltról alkotott képünk szüntelen módosulásához,
hogy saját időnkhöz kötött nézőpontunk folyton változik jelenünkkel együtt. A tudomány így valójában nem,
vagy nem csak azért változtatja időnként a múltat illető álláspontját, mert újabb (s a korábbiaknál talán jobb)
források kerülnek elő az archívumok mélyéről. Ennél fontosabb, hogy az az időhorizont, melyből a mindenkori
múltra rálátunk, egyáltalán nem végérvényesen rögzített, hanem felettébb változékony valami, melynek
szüntelen eltolódásával a múlt képe is szükségképpen új és új alakot ölt magára, mindig másnak mutatja magát.
A tudományos ismeretek kumulatív felhalmozódásának elvét Kuhn a paradigmaelmélettel cserélte fel, és ezáltal
a diszkontinuitásra helyezte a hangsúlyt (Kuhn 1984). Ehhez járult utóbb Michel Foucault történelemre
vonatkozó filozófiai álláspontja, melynek számunkra ezúttal egyedül fontos mondandója, hogy a jelen
radikálisan elüt a múlttól. Foucault nem ismeri el ugyanis, hogy a jelen a múltnak lenne a beteljesülése (ahogy a
teleologikus történetfelfogáshirdeti), vagy hogy a múlt egyedül a jelen perspektívájából tárulkozik fel előttünk
(ahogy azt a hermeneutika tartja). Akkor, midőn az archeológia terminusát alkalmazza a jelentől radikálisan
elszakított, sőt vele szembe is állított múltra (mint az 1960-as évek végéig írt munkáiban), akkor az egy-egy
korban, az egy-egy kultúrában kizárólagosan uralkodó episztemé fogalmával operál, azzal, „amely minden tudás
lehetőségfeltételét meghatározza” (Foucault 2000, 193). Az episztemé Foucault-nál ahhoz hasonló szerepet tölt
be, mint a paradigma Kuhn esetében. „Az archeológia, vallja egy interjúban, ahogy én értem, nem rokona a
geológiának (mint az alapok elemzésének), sem a genealógiának (mint a kezdetek és folytatások leírásának),
hanem ez a diskurzus elemzése a maga archív modalitásában” (Foucault 1998, 45). Később pedig, amikor a
francia gondolkodó a Nietzschétől átvett genealógia fogalmával írja le a múltat, a jelen múltbeliségét, vagyis a
jelen számunkra láthatatlan történelmi (mikrohatalmi) struktúráit igyekszik láthatóvá tenni. Arra kíváncsi tehát,
hogy milyen történelmi előzményekből eredeztethetők a jelen mélyén megbújó hatalmi szerkezetek, ám ennek
során nem azok tényleges múltbeliségét, hanem mai szerepüket és jelentésüket elemzi (Gyáni 2003, 12-17).
A történeti tudásnak és a történetírói megismerésnek ilyetén intellektuális feltételek közt megindult

újragondolása a narrativitás fogalmi keretei között jutott legmesszebbre. A történetírói fikcionalitás
gondolatának a felvetése és összefüggő elméletté fejlesztése áll e törekvések központjában. Elvileg két szinten is
20
vizsgálható, hogy a történész akár kutatóként, akár íróként (szövegek megfogalmazójaként) mennyire
szolgáltatja ki magát a nyelv önhatalmú világának. Az egyik kínálkozó megközelítés a nyelv retorikai alakzatait
érinti; a másik, az előbbihez képest ma inkább előtérben (és egyúttal a viták kereszttűzében) álló felvetés pedig a
történetmondás, a történetírói beszédmód műfaji jellegzetességeire vet fényt.
A történetírói nyelv retorikai elemzésének fontosságára Hexter évtizedekkel ezelőtt rámutatott (Hexter 1967, 3-
14). A természettudományokban és a történetírásban használatos nyelvet elemezve bizonyította, hogy egyes
retorikai fogások (vagy nyelvi alakzatok) mennyire megszabják a történészi mondanivalót. Három szövegelem,
a jegyzetek, az idézetek és a névsorok vizsgálatát végezte el. A jegyzetek történetírói alkalmazása kapcsán
elsőként felállította a hatás maximalizálásának szabályát, amely azt mondja ki, hogy feltétlenül kerülendő az
információk bizonyos körének a főszövegbe való bezsúfolása, különben unalmassá és az olvasó számára
követhetetlenné válik a szöveg. Mivel azonban a jegyzetek hivatottak a történészi mondandó empirikus
hitelesítésére, a valóságszabály nem kerülhet éles konfliktusba a hatás maximalizálásának elvével, legalábbis
nem veszthet vele szemben túl sokat teret. Ha mégis konfliktusba jutnak egymással, akkor a valóság benyomását
erősíteni hivatott információtömeg (a történetírói pontosság követelménye) kell, hogy a rövidebbet húzza.
Hexter második szabálya, az ún. idézetgazdaságossági szabály azt írja elő, hogy a történész lehetőleg csak akkor
és olyan terjedelemben idézzen forrásaiból, amennyi feltétlenül megkívántatik ahhoz, hogy az olvasó helyesen
értse: mi történt valójában. Végül a felsorolás, a nevek listája Hexter szerint szintén retorikai funkciót teljesít a
történész kezében. Ennek három különböző módját mutatja be.
1. Luther és Loyolai Ignác, a reformált egyházak és a jezsuiták, leideni János és IV. Pál, Thomas Cranmer és
Edmund Campion, valamint Michel Servet;
2. A reformáció első nagy képviselője és az ellenreformáció első kiemelkedő alakja, a protestáns támadások
ékje, a katolikus ellentámadás ékje, a radikális reformáció legfanatikusabb prófétája és a legfanatikusabb pápa a
vallásküzdelmek korában, a protestáns mártír, akit a katolikusok megégettek, a katolikus mártír, akit a
protestánsok lefejeztek stb.;
3. Luther a reformáció első nagy alakja, Loyolai Ignác az ellenreformáció első nagy képviselője. stb.
Mikor melyiket válasszuk – merül fel a jogos kérdés. Vitathatatlan, hogy az utolsó megoldás esetén kapja az
olvasó a legtöbb, a legteljesebb információt a problémáról. De szükség van-e egyáltalán az információk ilyen
bőségére? Akkor támadhat iránta valós igény, amikor azt az információt kapjuk így kézhez, melyet nem
ismerünk, vagy másként tudunk. Egyébként azonban megelégedhetünk az első két megoldás bármelyikével,
hiszen építhetünk az olvasó fejében lévő feltételezett ismeretekre: arra, hogy tudja, ki volt Luther, vagy arra,
hogy tudja, ki volt a reformáció első nagy alakja. Ebben az esetben rábízhatjuk tehát magunkat a kifejezésmód
evokatív erejére.
A történész a rendelkezésére álló retorikai alakzatok közül annak biztos tudatában választ magának, hogy már
eldöntötte magában: mit kíván közölni leendő és elképzelt olvasójával. Ami Hexter szerint azt bizonyítja, hogy a
retorika nem pusztán hab a tortán, hanem a torta anyagának fontos alkotóeleme. Ezt támasztják egyébként alá
azok az elemzések is, melyek kimutatják, hogy még az olyan tudatosan és határozottan nem narratív történetírói
munkák is, mint amilyeneket a kliometrikusok adtak közre, telis-tele vannak különféle figurális
beszédalakzatokkal, vagyis metaforákkal. Robert W. Fogel, a „tudományos” történetírói iskola talán
legismertebb képviselője és egyben fő teoretikusa (lásd Fogel 1983, 5–71) legfontosabb műve egyetlen oldalán
húsz jellegzetes retorikai elemet sikerült a kutatóknak azonosítani. Ebből le is vonták azt a következtetést, hogy
a „Tudomány nem alternatívája a retorikának: a tudomány, legyen bár közgazdasági vagy történeti, retorikus
kell legyen azért, hogy célba találhasson” (Megill-McCloskey 1987, 230).
A retorika irodalomelméleti újjáéledése az 1970-es évektől kezdte mindinkább átitatni a strukturális,

posztstrukturális, dekonstrukciós és posztmodern áramlatokat (Thomka 2001, 168-172; White 1997c, 143-205).
Hamarosan kitűnt azonban, hogy a történész mondanivalójának a megfogalmazása során is múlhatatlanul fontos
szerepet játszik a retorika. „A történészek – jelentette ki Stone 1979-ben – mindig történeteket meséltek.
Thuküdidésztől és Tacitustól Gibbonig és Macaulay-ig mindig az volt legfőbb ambíciójuk, hogy életteli és
elegáns prózában alkossák meg elbeszéléseiket. A történelmet a retorika egyik fajtájának tekintették” (Stone
1979, 3). Az tehát a döntő kérdés; vajon kizárólag az írás, vagy már a kutatás stádiumában is érvényes a
retorikai szempont? Hexter arra hajlott, hogy az írás fázisára korlátozza a retorika jelentést generáló jelentőségét
(Megill–McCloskey 1987, 228). Hasonló álláspontot foglalnak el a kérdést illetően a narrativitás
történetfilozófusai közül legfőképpen azok, akik a nyelvi retorika helyett a kompozíció metaforikus jellegére
összpontosítanak. Metahistory című, 1973-ban megjelent művében Hayden White részletesen kifejti, hogy a
21
történeti munkákban alkalmazott retorikának, kompozíciós irodalmi formáknak nem csak stiláris a jelentőségük,
hiszen éppen általuk keletkezik a jelentés.
A múlt ilyetén történelmi reprezentációja különféle formákat ölthet, közülük azonban kizárólag a narratív
reprezentáció felel meg a történetírás követelményének. Az elbeszélt múlt a már „lezárt”, „befejezett” világot
kelti új életre, amely egyedül a történész narratívuma révén kerülheti el a teljes felbomlást, hogy darabjaira
hulljon és végleg a feledés homályába vesszen. A történetírás ezek szerint olyan poétikai-nyelvi eszközökkel
létrehozott mentális konstrukció (és nem rekonstrukció!), amely azért keltheti csupán a valóság benyomását,
mert jelentéssel látja el az elbeszélt múltbeli események láncolatát. A jelentés, amely a történet formáját és
tartalmát egyaránt megszabja, a morális létezés egy bizonyos rendjéből fakad. Oly módon lesz történelem a
történeti elbeszélés jóvoltából, hogy a múltban egyszer megtörtént vagy ismétlődően előforduló események
történetírói reprezentációja a múltat a maga teljességében, belső összefüggésében, ugyanakkor végső
befejezettségében idézi meg. Ám ez a múlt, amely egyébként maga a puszta káosz, az értelem nélküli
rendetlenség, nem írja elő számunkra, hogy mi mondható el róla. Utólag nekünk magunknak kell eldönteni,
hogy az események közül (melyek ismeretével a fennmaradt adatok látnak el bennünket) mi az, aminek valóban
van jelentősége. Jelentőséggel pedig úgy ruházzuk fel a tényekként leírt (e tényleírások egyedi egzisztenciális
állítások formáját öltik) eseményeket, hogy beillesztjük őket egy koherens történetbe, így ruházva fel jelentéssel
az események lényegében általunk konstruált együttesét. A jelentéstulajdonítás eszerint a történetforma
kiválasztásával történik, melyet közvetlenül a cselekményesítés, a cselekményszövés (emplotment) közvetít.
Ekként alakul át végül a forma tartalommá, ahogy White egyik kötetének a címében is áll (White 1987).
A metaforikus narrativitás elmélete két irányban is új utat mutat. Az analitikus filozófia

narrativitáskoncepciójától (Danto) abban tér el, hogy nem azonosítja többé a történeti elbeszélést az egyedi
(leíró) egzisztenciális kijelentések együttesével. Ennek megfelelően a narrativitás magyarázó logikáját sem ezen
állítások külön-külön történő elemzésével fejti meg. A Hexter-féle retorikai szemponttól viszont az különbözteti
meg White (és Ankersmit) felfogását, hogy nem közvetlenül a nyelvi, hanem az elbeszélés kompozicionális
retorikai természetének tulajdonítanak jelentésgeneráló szerepet. Az autonóm elbeszélés eszménye kerül ekkor
középpontba: „Az elbeszélés itt [White-nál és Ankersmitnél – Gy. G. ] önálló nyelvi entitásként mutatkozik
meg, olyan formális tulajdonságokkal, amelyek transzcendálják a leíró jellegű (szinguláris, egzisztenciális)
kijelentéseket, noha az elbeszélés éppen efféle kijelentéseken alapul” (Lorenz 2000, 123).
A 19. századi történetírói és történetfilozófiai életművekben megnyilvánuló történeti tudást elemezve White
egyrészt azt állítja, hogy a történeti munkák önálló nyelvi entitások, olyasmik, amelyek éppen elbeszélő
formájuk közvetítésével magyarázzák a múltat. „Úgy gondolom, írja, hogy a történelem 'fikcionalizálását' a
történelem 'magyarázataként' éljük meg, pontosan abból az okból, [.amelyből] egy kitűnő szépirodalmi munkát a
szerzővel közös világunk megvilágosodásaként élünk át” (White 1997b, 101). Mivel White szerint a történelmi
elbeszélés nem az események egyszerű reprodukálása (mimézise), hanem szimbólumok összetett rendszere,
amely tehát a fikciós beszéd megszokott eszközeit használja, nemcsak a benne ábrázolt események (a jelölt) felé
nyitott, hanem a történettípus, a mítosz irányába, tehát afelé is, amit a történész az események megjelenítése
végett szerkezetük jeléül maga választott. Az események történetírói megjelenítését White ezért is tekinti
„kiterjesztett metaforáknak”, „melyek a bennük leírt eseményeket olyan formákhoz 'hasonlítják', melyekkel már
megismerkedtünk saját irodalmi kultúránkban” (White 1997b, 87). A cselekményszövés a történelmi
magyarázat egyik, mindenképp a legfontosabb, bár nem az egyedüli módja, mellyel a történész élni szokott.
White szerint négy archetipikus történetforma áll a historikus rendelkezésére, a románc, a komédia, a tragédia és
a szatíra. A történészek fel is használják e négy elbeszélésforma egyikét vagy másikát, sőt olykor egyetlen
történeti munkán belül a különböző cselekménytípusok akár keveredhetnek is egymással.
Az események magyarázatának egy további síkján helyezi el White a formális érvelés technikáit, melyekből
szintén négyet különít el egymástól, a formalizmust, az organicizmust, a mechanizmust és a kontextualizmust.
Végül a reprezentációs magyarázósémák archetípusai között külön szinten találjuk az ideológiai vonulatot.
Ezúttal is négy gondolati formulába préseli White a történész ideológiai választási lehetőségeit, a
konzervativizmus, a liberalizmus, az anarchizmus és a radikalizmus ideológiai implikációit említve. Kérdés,
miként függ össze a magyarázat e három egymást követő sora vagy szintje? Erről White a következőket írja:
„Azt tekintem egy történeti munka etikai mozzanatának, ami visszatükröződik egy ideológiai implikáció
módjában, s aminek alapján úgy kombinálhatunk egymással egy esztétikai észlelést (cselekményesítést) és egy
kognitív műveletet (érvelést), hogy ebből a látszólag tisztán leíró vagy analitikus valamiből normatív
(prescriptive) megállapításokat lehessen levezetni” (White 1973, 27). A történeti munkákban a magyarázat
imént vázolt különféle síkjai változatos konfigurációkba szerveződnek a vonzások és választások (elective
affinities) elve szerint kapcsolódva egymáshoz.
22
S mi kölcsönöz vajon a magyarázó rendszereknek belső konzisztenciát? White szerint nem más mint az
elbeszéléshez használt nyelv. „A történésznek még mielőtt figyelmét a történelmi mező azon adataira
összpontosíthatná, melyek megjelenítésére és magyarázatára ki kívánja aknázni a konceptuális apparátust,
először is el kell képzelnie (prefigure) a kérdéses mezőt, létre kell tehát hoznia mint a mentális észlelés tárgyát
[...] Az előzetes kigondolás ezen aktusa egyszerre poétikus, és olyasvalami, ami megelőzi a megismerést és a
kritikát a történészi öntudat ökonómiájában” (White 1973, 30-31). Az e célból rendelkezésre álló nyelvi
szóképek is négy archetípusra vezethetők vissza, a metaforára, a metonímiára, a szinekdochéra és az iróniára.
Így lesz végül teljes a White-féle történeti tropológia formatana, amely a metaforikus alapokon definiált, s
ekként alaposan átesztétizált történetírás magyarázó funkcióját a nyelvi szimbólumokra hárítja át.
A narrativitásnak White (és a hozzá sok tekintetben közel álló Ankersmit – vö. Ankersmit 2000, 111-121) által
kifejtett elgondolása nem marad teljesen egymagában. A valóságot és annak (történeti) reprezentációját, vagy
másként: a kutatást és az írást egymástól végletesen elszakító White-féle narrativitáskoncepcióval szemben (a
további White-kritikákhoz lásd Gyáni 2000b, 63-70) fejti ki Paul Ricoeur saját, nem kevésbé kimunkált
narrativitáselméletét, melyet az Idő és elbeszélés című műve foglal magában (vö. Ricoeur 1999, 353-373).
Ricoeur mindaddig White-tal tart, amíg azt vallja, hogy a történetírás lényeges vonása az általa létrehozott
szövegek fikcionáltsága. Ellentmond viszont neki abban, hogy belső kapcsolatot tételez fel valóság és fikcionált
történelem, kutatás és írás között. Abból indul ki Ricoeur, hogy a magyarázat White-féle három vagy négy
szintje, melynek legmélyén a nyelvi szimbólumok helyezkednek el, nem kizárólag az írás, hanem a történelem
értelmezésének a teljes folyamatára vonatkoztatható. „Ha valaki azt mondja, hogy a cselekményesítés pl. csak
az írást illeti, elfelejti, hogy a történelem annyi mint maga az írás (az olasz történészek historiográfiáról
beszélnek). Paul Veyne is azt a címet adta könyvének Comment on ecrit l’histoire” (Ricoeur 1981, 290). A
másik kérdést tekintve, hogy ti. a valóság fikcionált megjelenítése (White szerint) fölébe kerekedik a bizonyíték
(a forrás) hatalmának, Ricoeur azt feleli: ne felejtsük el, bármennyit fikcionalizál is a történész, mégiscsak a
múltbeli valóság megjelenítését ambicionálja: „a történetírás egyszerre irodalmi műalkotás (s ebben az
értelemben fikció), valamint a valóság megjelenítése. Annyiban irodalmi műalkotás, hogy az összes irodalmi
szöveghez hasonló módon arra törekszik, hogy elfoglalja a szimbólumok önálló rendszerének a státusát.
Annyiban viszont a valóság megjelenítése, amennyiben az általa ábrázolt világ [...] igényt tart a valóságos világ
valóságos eseményeinek rangjára” (Ricoeur 1981, 290).
Ricouer éppoly határozottan szembefordul mind az átfogó törvény modellje által képviselt történelmi
magyarázattal, mind pedig az analitikus filozófusok narrativitáskoncepciójával. Az előbbit illetően kijelenti:
nem az a fő kérdés, hogy a történeti magyarázat jellege mennyiben azonos és mennyiben más, mint a
természettudományokban alkalmazottak logikája (e téren nem lát lényeges különbséget közöttük), hanem, hogy
ezen magyarázó struktúra miféle diskurzusokban funkcionál. A történeti reprezentáció attól más, mint a
természettudományos, hogy cselekményt beszél el. Az esemény itt nem csupán annyi, amennyit a szinguláris
egzisztenciális kijelentés (tényállítás) rögzít belőle. Az egyszeri esemény valójában egy meghatározott
cselekményhez való hozzájárulásának a terminusaiban tesz szert jelentésre. A történeti magyarázat így arra
szolgál, hogy lehetővé tegye az olvasónak a történet menetének a követését és biztosítsa az előadottak
szavahihetőségét.
Az analitikus filozófia narrativitás felfogásával szemben úgy szól Ricoeur ellenvetése, hogy az elbeszélések
legalább két dimenziót egyesítenek magukban: az epizodikusat, valamint a konfigurációsat. Az analitikus
elméletalkotók kizárólag az előbbit veszik figyelembe, azt, amely ilyen és hasonló kérdéseket indukál: és akkor?
és azután? mi történt ezt követően? mi lett mindezek eredménye? A konfigurációs sík az egymást követő
események konfigurációit jelenti (erről azonban nincs az analitikusoknak érdemi mondanivalója), holott minden
elbeszélés az epizodikus és a konfigurációs dimenzió versenyéből épül fel úgy, hogy egyik sem képes teljesen
maga alá gyűrni a másikat. A konfigurációs dimenziónak az a funkciója, hogy elbeszélőt és befogadót egyaránt
képessé tegye a részek (epizódok) értelmes egészként való felfogására.
S milyen viszony fűzi a valósághoz a történetet (az epizodikus elbeszélést), valamint a történelmet (amely
viszont a konfigurációs művelet eredménye)? Ez az a pont, ahol talán a legnyilvánvalóbb az eltérés Ricoeur és
White között. A narratívák e két módusza a jelentés és a struktúra tekintetében teljesen egybevág egymással,
hiszen a történelem átélése és elbeszélése lényegében egy és ugyanazon dolog. Ricoeur azt vallja ugyanis, hogy
a cselekvés időtudata éppúgy narratív szerkezetű, mint a szorosan vett történeti tudat. A narratív módon
megnyilvánuló mindennapi cselekvés és tapasztalat, amely így múlt, jelen és jövő perspektívájában érzékeli (s
dolgozza fel) a külső-belső történéseket, közvetlenül a személyes emlékezés, valamint a mások emlékeire
hagyatkozás tárházából merít: az utóbbi esetben a másoktól hallott elbeszéléseket az illető idővel saját
emlékeiként kezeli. Ilyenformán a narratív jellegű időtapasztalat és a szintén narratív szerkezetű történeti tudat
(az utóbbinak ad különös formát a történetírói szöveg) átfolyik egymásba: „Nyelvi közegként az elbeszélés
23
közös mind az emlékezés, mind a történelem számára” (Ricoeur 1999, 56). Az összekötő szál ezek szerint az
emlékezés aktusa.
Ricoeur azonban nem állítja, hogy valóság és történelem között, ahol tehát az emlékezet játssza a közvetítő
szerepét, teljesen törésmentes lenne az átmenet. Mégis az általa kidolgozott kontinuitáselmélet (melynek további
szószólója David Carr) tényleges valóságreferenciát tulajdonít a múlt történetírói megjelenítésének (lásd Gyáni
2000, 179–180). White viszont, emlékezhetünk rá, éles különbséget tesz valóságreferencia tekintetében az
egyedi egzisztenciális kijelentések (a tényállítások) és a történeti művek (metaforikus elbeszélésformák) között.
Az előbbiek magyarázó erejét közvetlen empirikus igazságtartalmukkal, az utóbbiakét viszont önreferenciális
voltukkal, a narratív igazság kritériumának történő megfelelésükkel támasztja alá. Ricoeur az előbbieken túl
további érveket is felsorakoztat e megkülönböztetés ellenében. Bár egy percig sem vitatja, hogy a történetírás
valóban fikcionalizál, később mégis amellett érvel, hogy a fikció és kivált a narratív fikció mimetikusabb (ha
úgy tetszik: realistább) annál, mint ahogy a pozitivisták feltételezik. Arisztotelész nyomán bevezeti a kreatív
képzelet fogalmát, azt állítva róla, hogy az nem pusztán reprodukálja, hanem meg is alkotja önmaga számára a
valóság képét és fogalmát, s ezzel már az észlelését is előre megszabja. E kettős premissza alapján végül levonja
a következtetést, miszerint az empirikus és a fikciós elbeszélés referenciája keresztezi egymást a
történetiségben, az ember történelmi létében (Ricoeur 1981, 289).
Ricoeurnek hallatlanul gazdag és folyamatosan továbbgondolt (továbbfejlesztett) narrativitás koncepciójából két

további argumentumot emelünk még ki. Az egyik azt érinti, hogy miként érvelhetünk a narratív időtapasztalás
és a történetírói elbeszélés beszédmódjának a lényegi azonossága mellett. Miután a tapasztalat (az időbeliség
tudata vagy megtapasztalása) narratív feldolgozás eredménye, „[m]ár az előtt a történelemhez tartozunk, mielőtt
történeteket mesélnénk, vagy történelmet írnánk. Az elbeszélés játéka benne foglaltatik az elbeszélt valóságban”
(Ricoeur 1981, 294). Ez viszont csak akkor teremt a kettő számára közös vonatkoztatási pontot
(valóságreferenciát), ha összeérnek a különféle intencionalitások. A történész éppen azért érez magában heves
vágyat a múlt megismerésére, mert a habermasi értelemben vett kommunikációnak kíván részesévé lenni,
tudományos érdeklődése ahhoz a világhoz való tartozásából fakad, melyet tudósként tanulmányoz. A történelmi
tudás és a fikció így egy közös pontban fut össze. A tudományos érdeklődés a múlt érdemi, emlékezésre méltó
eseményeinek, tényeinek a kiválasztására, objektív beszámoló készítésére készteti őt, akinek ezért le is kell
mondania korábbi értékeiről, előítéleteiről, hogy meg tudja ragadni a történelmi másságot. Ám ilyen okból kerül
a fikció közelébe is, hiszen e törekvése a valóságnak a lehetséges irányába történő megnyitását eredményezi; ez
annak a megragadását követeli meg tőle, ami a jelenbeli lappangó lehetőségeket tárja fel. A történelem így a
jelent körülölelő „képzeletbeli” változatokat veszi számba, az objektivitásra törő történész ezúton veszi tehát
nagy hasznát a fikciónak.
A költészet, a tiszta fikció, ezzel szemben, mert nem áll a ténybeli valóság kényszerítő hatalma alatt, nyomban
az univerzálissal kerül szembe. Arról kell szólnia, hogy adott helyzetben milyen emberi cselekedetek a
legvalószínűbbek. „Nem állíthatjuk-e ezek után, szól összegzésképpen, hogy a történelem azáltal, hogy
megnyitja előttünk a másságot, ráébreszt minket a lehetségesre, a fikció pedig azzal, hogy megnyitja előttünk a
nem valóságost, rávezet bennünket arra, ami a valóságban lényegbevágó?” (Ricoeur 1981, 296).
A „tropológiai infláció folytonos növekedésének” ellenszeréül szánt, a white-i elképzelések cáfolatának (vagy
inkább: korrigálásának) szentelt újabb írásaiban Ricoeur a retorika fogalmi kiterjesztését használja a kutatás és
írás, a ténybeliség és metaforikusság feltételezett dualizmusának felszámolására. Újólag Arisztotelészre
támaszkodik akkor, midőn a történész tevékenységének egymást követő fázisait a retorikai dimenzió
folyamatszerűségének felelteti meg. A legelején kezdve mindez így hangzik: „A 'források' összegyűjtése is
bizonyítja, hogy már a tényfeltárásban fellelhető a történeti eljárásnak egy, az inventióval összehasonlítható
retorikai dimenziója” (Ricoeur 2000, 13). Azaz: már a forrásfeltárás sem pusztán az empíria közvetlen
megnyilatkozása, hanem kifejezetten értelmezés eredménye, s ennyiben „már a magyarázó szakaszhoz tartozik”.
Az ezt követő magyarázati szakaszt a dispositio, az írást pedig az elocutio fogalmának felelteti meg Ricoeur, így
véve irányt egy harmadik megoldásra a történetírói realizmus pozitivizmusa és a történetírás metaforizálása
közötti keskeny mezőben. Cselekvéselméleti alapon melegíti fel régi tézisét, miszerint az emberi cselekvés
(korábban, az Idő és elbeszélésben még időtapasztalás) oly természetű entitás, melynek önmegértéséhez
elbeszélés szükséges. Másodikként azon előbbiekben már taglalt érvét eleveníti fel, mely szerint a történész
tárgyával egyazon tér-idő sémához tartozik (történeteinknek van kezdete és vége). Harmadikként mindezt azzal
egészíti ki, hogy a múlt gyakorlati síkon is összenőtt velünk, történészekkel, hiszen arról beszélünk, amelynek
örökösei vagyunk, a múlt így már a megjelenítését megelőzően is befolyásol bennünket. Végül a források, a
történelem hátrahagyott nyomai olyképpen erősítik a történelem (a történeti ábrázolás) és a múlt közötti
közvetett referenciát, hogy helyettesítik a múltat. A történelem referenciális védőfunkciójáért mondott
védőbeszédében Ricoeur visszaperli tehát a tropológiai inflációtól a történeti megismerésnek azt a funkcióját,
24
melyet a történetírás azáltal tölt be, hogy a valóságot racionális magyarázatok segítségével (és persze fikcionáló
konstrukciók latbavetésével) rekonstruálja.
Ennek a narrativizmuskritikának a vonalán halad Chris Lorenz is, aki a tropológia white-i és Ankersmit-féle
változatait egyaránt az empirizmus, valamint a logikai magyarázat pozitivizmusának a puszta
visszafordításaként könyveli el. Azért, mert mindketten a narrativizációval és a fikcionalizálással azonosítják a
történetírói értelmezést, holott az a kutatás legelső lépésétől mélyen áthatja a történeti megismerés folyamatát.
Ráadásul az értelmezés kényes feladatát White „az esztétikában oldja fel” és ezzel elsikkasztja a történelem
jogos igazságigényét. A történeti megismerés episztemológiájának a történeti reprezentáció esztétikai fogalma
érdekében véghezvitt elhagyása azonban a történelem szemantikai lényegének is ellentmond. „A görög historia
szó eredeti értelme ugyanis nem a történet, hanem a kérdezősködés. Így valahányszor 'igaz történetként'
jellemzik a történelmi elbeszéléseket – a hangsúly a melléknévre, és nem a főnévre kell essen” (Lorenz 2000,
146).
S ezzel végére is értünk a narrativitás mint sajátos történeti magyarázat körüli polémiák bemutatásának. A vita
tovább tart, annyit azonban már ma is megállapíthatunk, hogy a történelmi tény, a történelmi magyarázat, a
történetírói bizonyítás vagy akár a történetírói megjelenítés kérdéseit aligha lehet ezután a pozitivista
empirizmus fogalmi keretében kezelni. Nincs tehát közvetlen visszaút a történetírás és a történész 19. századból
örökölt fogalmához.
1.8. Irodalom
Ankersmit, Frank, R. 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Narratívák 4. A történelempoétikája.
Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 111–121.
Barg, M. A. 1978. A történeti tény: struktúra, forma, tartalom. Világtörténet, 28. sz. 5–41.
Becker, Carl L. 1958. What are historical facts? In uő: Detachment and the Writing of History. Essays and
Letters. Ed. Phil L. Snyder. Ithaca, 41–65.
Benjamin, Walter 1980. A történelem fogalmáról. In uő: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok.
Budapest, 960–974.
Berlin, Isaiah 1990. Történelmi szükségszerűség. In uő: Négy esszé a szabadságról. Budapest, 181–334.
Black, Cyril E. 1966. The Dynamics of Modernization. A Study in Comparative History. New York.
Bloch, Marc 1996. A történész mestersége. Történetelméleti írások. Budapest.
Bloch, Marc 1996a. Az európai társadalmak összehasonlító történelméről. In uő: A történész mestersége.
Történetelméleti írások. Budapest, 169–201.
Bonnel, Victoria E. 1980. The uses of theory, concepts and comparison in historical sociology. Comparative
Studies in Society and History, 22, 2 (April) 156–173.
Burke, Peter 1992. History and Social Theory. Oxford.
Carr, Edward Hallett 1995. Mi a történelem? Budapest.
Croce, Benedetto 1987. A történelem filozófiája. Történelem és krónika. In uő: A szellem filozófiája.Válogatott
írások. Budapest, 549-566.
Danto, Arthur C. 2000. Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása. In Narratívák 4. A történelem

poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 95–111.
Danto, Arthur C. 2003. A narratívák szerepe a történeti magyarázatban. In Kisantal Tamás szerk.: Tudomány és
művészet között. Budapest, 61-87.
Donagan, Alan 1964. Historical explanation: The Popper-Hempel theory reconsidered. History and Theory, IV.
1. 3–27.
25
Dray, William H. 1971. On the nature and role of narrative in historiography. History and Theory, X, 2, 153–
172.
Dray, William H. 2003. „Megmagyarázni, hogy mi” – a történelemben. In Kisantal Tamás szerk.: Tudomány és
művészet között. Budapest, 53–61.
Duby, Georges 2000. Folytonos történelem. Budapest.
Engel Pál 1998. Beszélgetés 2000-ben Engel Pál történésszel. 2000, december, 3–10.
Fogel, Robert William 1983. „Scientific” history and traditional history. In uő – G. R. Elton: Which Road to the
Past? Two Views of History. New Haven, 5-71. (Magyarul: „Tudományos” és tradicionális történetírás.
Világtörténet, 1986. 3-4. sz. 7–40.)
Fairburn, Miles 1999. Social History: Problems, Strategies and Methods. New York
Foucault, Michel 1998. A történetírás módjairól. Inuő: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok,
előadások és interjúk. Vál., ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, 36–50.
Foucault, Michel 2000. A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Budapest, Osiris.
Freeman, A. E. 1895. A történelem tanulmányozásának módszerei. Budapest.
Gurevics, A. J. 1977. Mi a történeti tény? In Történetelméleti és módszertani tanulmányok. Szerk. Glatz Ferenc.
Budapest, 186–217.
Gyáni Gábor 2000. Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest.
Gyáni Gábor 2000b. Történelem: tény vagy fikció? In uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése.
Budapest, 48–71.
Gyáni Gábor 2003. Posztmodern kánon. Budapest.
Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. Budapest.
Haupt, Heinz-Gerhard – Kocka, Jürgen 1996. Historischer Vergleich: Methoden, Aufgaben, Probleme. Eine
Einleitung. In uő (Hrsg.): Geschichte und Vergleich. Ansatze und Ergebnisse international vergleichender
Geschichtsschreibung. Frankfurt/New York.
Heckenast Gusztáv 1980. Mi a történeti tény? Történelmi Szemle, 4. sz. 677–680.
Hegel, G. W. F. 1979. Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest.
Hempel, Carl G. 2003. Az általános törvények szerepe a történettudományban. In Kisantal Tamás, szerk.:
Tudomány és művészet között. Budapest, 37–53.
Hexter, J. H. 1967. The rhetoric of history. History and Theory, VI, 1, 3–14. Magyarul: A történelem retorikája.
Műhely, 2003/4. 40–46.
Humboldt, Wilhelm von 1985. A történetíró feladatáról. In uő: Válogatott írásai. Budapest, 117–151.
Jenkins, Keith 1991. Re-thinking History. London – New York.
Kelemen János 2000. Hegel és a történeti metodológia. In uő: Az ész képe és tette. A történeti megismerés
idealista elméletei. Budapest, 63–179.
Kocka, Jürgen 1986. Elméletek és kvantifikáció a történetírásban. Világtörténet, 3-4. sz. 53–63.
Kon, Igor Sz. 1974. A történelmi magyarázat logikájának vitájához. In Történelem és filozófia. Új törekvések a
szovjet filozófiai kutatásokban. Vál. Huszár Tibor. Budapest, 175–226.
Koselleck, Reinhart 2003. Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest.
26
Kuhn, S. Thomas 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest.
LaCapra, Dominick 1985. Rhetoric and history. In uő: History and Criticism. Ithaca.
Lorenz, Chris 2000. Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus fordulat”. In
Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 121–147.
Louch, A. R. 1969. History as narrative. History and Theory, VIII, 1, 54-71.
Mandelbaum, Maurice 1967. A note on history as narrative. History and Theory, VI, 3, 413–420.
Mauss, Marcel 2000. Tanulmány az ajándékról. Az ajándékcsere formája és értelme az archaikus

társadalmakban. In uő: Szociológia és antropológia. Budapest, Osiris, 195–343.
Megill, Allan – McCloskey, Donald N. 1987. The rhetoric of history. In The Rhetoric of the Human Sciences.
Eds. J. S. Nelson et al. Madison, 221–239.
Mink, Louis O. 1966. The autonomy of historical understanding. History and Theory, V, 1, 24–48.
Nietzsche, Friedrich 1989. A történelem hasznáról és káráról. Budapest.
Popper, Karl R. 1989. A historicizmus nyomorúsága. Budapest.
Popper, Karl R. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest.
Ránki György 1983. Az összehasonlító történetírás problémái. In uő: Mozgásterek, kényszerpályák. Válogatott
tanulmányok. Budapest, 173–203.
Revel, Jacques 2000. A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In Társadalomtörténet

másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Szerk. Czoch Gábor, Sonkoly Gábor.
Debrecen, 51–71.
Ricoeur, Paul 1981. The narrative function. In uő: Hermeneutics and the Human Sciences. Essays on Language,
Action, and Interpretation. Ed. J. B. Thompson. Cambridge, 276–294.
Ricoeur, Paul 1999. A történelem és a fikció kereszteződése. In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok.
Vál., szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 353–373.
Ricoeur, Paul 2000. Történelem és retorika. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta.
Budapest, 11–25.
Sewell, William H. Jr. 1967. Marc Bloch and the logic of comparative history. History and Theory, VI, 2, 208–
219. (Magyarul: Marc Bloch és az összehasonlító történelem logikája. Világtörténet, 1972. 22. sz. 31–43.)
Skocpol, Theda – Somers, Margaret 1980. The uses of comparative history in macrosocial inquiry. Comparative
Studies in Society and History, 22, 2 (April), 174–197.
Stone, Lawrence 1979. The revival of narrative: reflections on a new old history. Past and Present, 85, 3–25.
Szekeres András 1999. Mikrotörténelem és általános történeti tudás. Századvég, 15. sz. Tél, 3–17.
Thomka Beáta 2001. Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest.
Tilly, Charles 1984. Big Structures, Large Processes, Huge Comparisons. New York.
Tóth Árpád 1995. Mi a történelemelmélet? Aetas, 1-2. sz. 300-310.
Veyne, Paul 2000. Sem tények, sem geometriai létező, hanem cselekmények. In Narratívák 4. A történelem
poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 65–81.
White, Hayden 1973. Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Baltimore.
White, Hayden 1987. The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore.
27
White, Hayden 1997a. A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In uő: A történelem terhe. Budapest,
103–143.
White, Hayden 1997b. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, 68–103.
White, Hayden 1997c. Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In uő: A történelem terhe. Budapest,
143–205.
28
2. fejezet - HISTORIOGRÁFIA –A
kezdetek
1. Tóth Zoltán – ELFELEJTETT ELŐZMÉNYEK. A RÉGI
TÁRSADALOMTÖRTÉNET SAJÁTOS KÉRDÉSEINEK
KIALAKULÁSÁRÓL
1.1. A modern történetírás módszertani kettősségéről
Modern történetírásnak – bár olykor mai, posztmodern irányzatokat is modernnek szoktak nevezni1 – itt a
teológiától, jogtudománytól és filozófiától független tudományos rangra igényt tartó történetírást tekintjük.
Jóllehet köztörténetileg a történettudomány függetlenedése a francia forradalom után, a restaurációk korában
bontakozott ki, mégis minden irányzatának volt köze a felvilágosodott, világias és „filozofikus”
történetfelfogásokhoz, még a felvilágosodást elvető, romantikus idealista historizmusnak is. A modernnel
szemben a tulajdonképpeni „tradicionális” felfogás állt, az argumentációjában hittudományi tekintélyekre, végső
soron a Szentírásra támaszkodó történetírás. A felvilágosodással a legszorosabb folyamatosságban a
„pozitivistának” nevezett társadalomtörténeti irányzatok fejlődtek. A 19. század második felétől egész
Európában elterjedt, országonként más és más felvilágosodott hagyományokra támaszkodó irányzatok
többségénél valóban felismerhető az Auguste Comte és a francia pozitivista filozófia hatása, akkor is, ha a
pozitivista jelző a 19. század végétől már tipikus kosellecki „aszimmetrikus ellenfogalommá” vált, amit
nemegyszer a vitapartnerek ragasztottak megbélyegző szándékkal a társadalomtörténeti irányzatokra (Koselleck
1997 [1975], 6). A több forrásból táplálkozó, a pozitivizmuson túljutott, érett társadalomtudományos
felfogásnak a 19-20. század fordulóján több önálló irányzata volt, és kezdettől fogva kapcsolódott a
gazdaságtörténethez. Ennek 1903-tól 1919-ig volt német nyelvű nemzetközi fóruma a Bécsben 1894-ben
alapított Zeitschriftmajd 1903-tól Vierteljahrschrift für Sozialund Wirtschaftsgeschichte (Társadalomés
Gazdaságtörténeti Negyedévi Újság) című folyóirat. Ezt a pozitivizmusból kinövő társadalomtörténetet tekintjük
„régi társadalomtörténetnek”, míg az újat, az utód fórum, a francia ’Annales’ (Annales d’Histoire Economique
etSociale, azaz Gazdaságés Társadalomtörténeti Évkönyv) megjelenésétől, 1929-től számítjuk.
A régi, pozitivista társadalomtörténet sajátos kérdései a 19. századi Európa műveltségének historizálódása,
történetiesedése közepette, ezen belül a szó valódi értelmében vett uralkodó irányzat, a historizmussal való
világnézeti, módszertani téren vívott egzisztenciális küzdelemben alakultak ki. Ezt azért is előre kell
bocsátanunk, mert mint mindjárt látni fogjuk, a társadalomtörténet historiográfiája sem időrendjében, sem
terminológiájában nem állapodott meg – talán nem is fog. A történetírásnak „pozitivista-historista” módszertani
kettőssége leginkább a 19. század második felében alakult ki, illetve – mint szintén látni fogjuk – az ekkori
vitákban alakították ki fogalmilag. A történetírói irányzatok között ez a kettősség, a szakma azóta bekövetkezett
differenciációja ellenére, élő kérdés maradt. Miközben a régi társadalomtörténetnek úgyszólván egész eredeti
kérdésköre kiesett a szakmai emlékezetből, oly módon maradt mégis élő kérdés a kettősség, hogy az éles viták
mögött a régi társadalomtörténet jellegzetes 18-19. századi célkitűzései, kutatási területei, és módszereinek
jelentős része a köztörténetírásban teljesen általánossá váltak.2
A közelmúlt élvonalbeli történetírásában Peter Burke vállalta 1991-ben annak az ódiumát, hogy rövid
historiográfiai vázlatában angolos tömörséggel és világossággal, mégis történeti műveltségének poétikus
gazdagságával foglalja össze azt, aminek mi az előzményét kíséreljük meg majd néhány kulcspontján bemutatni.
Burke a 20. század második felének két főbb történetírói irányzatát, ahogy ő hívja: a „hagyományos
paradigmát” és az „új történetírást” állítja szembe (Burke 1991, 1–24).
1
Például: „A modern – posztpozitivista vagy posztempirikus – tudományelmélet, amely a hetvenes évek közepétől keletkezett, szintén a
»racionális rekonstrukció« elképzelésén kívül épített utakat a tudománynak...” ( Lorenz, 1997, 4.)
2
Ami a két irányzat elsőszülöttségét illeti, a „historizmus”, ugyanúgy magán viseli a felvilágosodás jegyeit, mint a társadalomtörténet. A
'historizmus’, mint felfogást, korstílust, irányzatot jelentő kifejezés eredete nem nyomravezető: „historizmusnak” állítólag, jó későn, Karl
Werner nevezte 1879-ben az úgynevezett Vico-axiómát, miszerint nincs más valóság az emberi szellem számára, mint a történelem, mert a
népek maguk csinálják a történelmüket (Rozsnyai 1979, 98-99; Rathmann 1983, 55; Iggers 1988, 483) A kifejezés a mai értelemben ezután,
az 1880-as években terjedt el, míg a „társadalomtörténet” a régi, pozitivista társadalomtörténet-írás művelődéstörténet (history of
civilisation, illetve Kulturgeschichte) értelmében Voltaire korában s az enciklopédistáknál már ismert s a 18. században használt kifejezés
volt.
29
HISTORIOGRÁFIA –A kezdetek
Peter Burke mindenekelőtt historiográfiai vázlatának fő szereplőit mutatja be. A „hagyományos paradigmát”,
amit másként történeti iskolának vagy historizmusnak is nevezhetnénk, valamint az „új történetírást”. 3 A
hagyományossal szemben álló 20. századi modern társadalomtörténet-írás legnevesebb műhelye, a francia
Annales-kör. Peter Burke e körnek először 1974-ben Párizsban megjelent újító szellemű, az ő szavaival,
„enciklopédikus formátumú munkájára”, a Le Goff szerkesztette
La nouvelle histoire-ra utal. (Burke 1991, 1; az ’új történetírásra’ nézve lásd: Czoch-Sonkoly é. n., 9–23).
Ami Burke „új történetírással” szembeállított „hagyományos”, vagy „tradicionális paradigmáját” illeti, azt a mi
terminológiánkban, ahogy már az előbbiekből is kiderült, időbeli és tartalmi szempontból is modernnek
számítjuk. A 19-20. század történetírásának sokszínűségből kiemelt kettősség tehát, a napjainkig kiterjesztett
modern történetíráson belüli kettősség.
1. „Először is – kezdi a két irányzat közti összehasonlítást Peter Burke –, a hagyományos paradigma szerint a
történelem lényegében a politikával kapcsolatos.” Egy „arcátlan viktoriánus szólamot” idéz Sir John Seeley,
cambridge-i professzortól, miszerint: „A történelem a politika múltja, a politika pedig a jelen története.” Itt
inkább a magas állami politikáról lehet szó, amely a belpolitikában, a nemzeti és a nemzetek közti
kapcsolatokban zajlott, nem a helyi viszonyokban. S mivel a politika az állammal, a hatalommal, az egyházzal
és a hadsereggel is kapcsolatos, idéz egy még régebbi „frázist”, Karl von Clausewitztől: „A háború a politika
folytatása más eszközökkel.” (Amihez mi hozzátehetjük, hogy a történész fejezi be a háborút, megint más
eszközökkel.) A „hagyományos paradigma” Burke előadásában eredetileg sem zárta ki másfajta történetek létét,
mint a művészettörténetet, vagy a tudománytörténetet, ezek csupán a valódi történész (’real’ historian)
figyelmének perifériájára szorultak.
Burke a hagyományossal állítja ellentétbe az új történetírást, és példaképét az „Annales-paradigmát”, a 'totális

történetírás' szlogenjével jellemzi, amely szerint „mindennek van története”. Ehhez is talált híres mondókát: „A
tudós J. B. S. Haldane írta valamikor, hogy mindennek van múltja, ami elvben rekonstruálható és valami
maradványa a múltjára utal.” Haldane 1951-ben megjelent könyvének címével lett gazdája a szlogennek:
Mindennek van története (Everything has a History). A historizmus történetfilozófája nyomán mi ezt avval a
paradoxonnal foglalhatjuk össze, hogy: mindennek van múltja, aminek van jelene. Burke azonban elsősorban
azokra a nem politikai témákra gondolt, amelyek harminc évvel korábban még nem képezték történetkutatás
tárgyát: a gyermekség, a halál, az elmebaj, a klíma, a szagok, a test, a szenny és a tisztálkodás stb. „Amelyekre
korábban úgy tekintettek, mint örök, változatlan dolgokra, most [1991] 'kulturális konstrukcióknak’ bizonyultak,
térben és időben érvényes változatok lettek” (Burke 1991, 2).
Burke a műveltségek viszonylagosságát, a „kulturális relativizmust” valló irányzatot követi, s ezt fontosnak
tartja több helyen kiemelni. Az „új történetírás” filozófiai alapzatát ugyanis abban az elgondolásban látja, hogy a
valóságot társadalmilag vagy a műveltségben konstituálják, alkotják meg. („Thephilosophical foundation ofthe
new history is the idea that reality is socially or culturally constituted.") A relativizmus segítette a
társadalomtörténet és a szociálantropológia közeledését, egyben aláaknázta a hagyományos alá-fölérendelő
megkülönböztetést a történetírásban a fejlődésükben centrális és periferiális társadalmi és gazdaságföldrajzi
területek közt (Burke 1991, 3-4).
2. „Másodszor, a hagyományos történészek úgy képzelik el a történelmet, mint események elbeszélését, míg az
új történetírás többet foglakozik a szerkezetek elemzésével.” Az Annales-iskola tekintélyét, Fernand Braudelt és
híres könyvét a Mediterraneumot (A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. 1949) idézi fel
példának, ahol Braudel szakított az eseménytörténettel, amely „nem egyéb, mint a hullámok tajtéka a történelem
tengerén”. A lényeg, a valódi történés „hosszú időtávon”, vagy időtartam alatt (la longue durée) lezajló
gazdasági és társadalmi változásokból olvasható ki, s a nagyon hosszú időszakban lezajló földrajzi-klimatikus
(geohistorical) változások is befolyásolják (Burke 1991, 4).4
3
A „paradigma” fogalmat a szó eredeti (görög) jelentése minta-példa, vagy minta Burke Thomas Samuel Kuhnra (1922-1996),
„feltalálójára” hivatkozva, mégis saját lényegében véve –, „hagyományos” eszmetörténeti értelmezésben használja. Ez csupán azért érdekes,
mert az amerikai tudománytörténész 1962-ben (magyarul 1984-ben) megjelent könyve, A tudományos forradalmak szerkezete, példaszerű
társadalomtörténeti szemlélettel készült. A hevesen vitatott „paradigma” fogalom alatt Kuhn, egy kor meghatározható vonatkozási csoportja
„tudományos közössége” számára érvényes „normál tudományt” értett, gondolkodási divat, minta vagy mintakép (paradigma) értelmében
(Kuhn 1984, 29-30). A régi, feltalálókra épített tudománytörténeti felfogással szemben, amely a tudás folyamatos halmozódását tételezte föl,
a Kuhn és az 1960-as évek kritikai temperamentumának megfelelő „forradalmi” tudományos változások, a paradigmaváltások, megszakítják
a szakmai emlékezetet (Kuhn 1984, 20), amit a társadalomtörténet (társadalomtörténetének) példáján szinte „paradigmatikusan” lehet
bemutatni.
4
Braudel valójában „síkok” (dimenziók vagy idősíkok) megkülönböztetéséhez jutott el, amelyek „csak a kifejezés eszközei” (Braudel 1996
[1949], 6); a Mediterráneum könyv három kötete szerint: a történelmi időn belül egy földrajzi, egy társadalmi és egy egyéni idő síkját
különbözteti meg (Braudel 1996 [1949], 5).
30
3. „Harmadszor, a hagyományos történetírás nagy figyelmet szentelt [...] a nagy emberek, államférfiak,
tábornokok, alkalmanként egyházi emberek nagy cselekedeteinek. Az emberiség maradék részének kisebb
szerepeket osztott a történelem drámájában." Burke ezt a tézisét is két jellemző kis „narratívával” színesítette,
amelyeket könnyen tudnánk mi is szaporítani. Az egyik Puskinról szól, aki egy jelentésen dolgozott Pugacsov, a
parasztvezér és az orosz parasztfelkelés történetéről, amit Miklós cár úgy kommentált, hogy „ilyen embernek
nincs is történelme”; a másik az 1950-es években egy angol kollégánkról szól, aki a francia forradalom népi
mozgalmairól írt tézist s vizsgáztatója ráförmedt: „Mit molesztál ezekkel a banditákkal!” (Burke 1991, 4).
Evvel szemben az „új történetírásban”, s ennek rokon irányzataiban egyre több történész foglakozott – a
„történelem alulnézetből” (history from below) jegyében – a köznapi emberek történetével, nézeteivel,
műveltségével, a vallástörténészek a népi vallásossággal és általában a társadalmi változásokkal. A régi
művelődéstörténet (Kulturgeschichte) több figyelmet fordított a „nagy könyvekre”, amelyek megfeleltek a
politikatörténet „nagy embereinek”, szemben a „kollektív mentalitásokkal”, a beszédmódok (discourses), és a
nyelv, például a szokásjog nyelvével, amelyek inkább az új történetírást érdeklik.
4. „Negyedszer, a hagyományos történetírás szerint a történetírásnak dokumentumokon kell alapulnia." Burke

úgy gondolja, hogy a német Leopold von Ranke legnagyobb teljesítménye az elbeszélő források, a krónikák
ítéleteinek megvilágítása volt, valamint erőfeszítése hivatalos iratok levéltári feldolgozására. Bár ebben Rankét
többen megelőzték, Burke-nek igaza van abban, hogy a teljesítmény ára a másfajta tanulságokkal járó források
elhanyagolása lett. Az írás elterjedése előtti időszakot eleve visszautalták a „történelem előtti korszakba” (Burke
1991, 4-5).
Márpedig a hivatalos iratok általában a hivatal szempontját képviselik. Ha a történetírás más nézőpontból is
kíváncsi a történeti világára, olyan iratokat is kézbe kell vegyen, amelyeket a hagyományos történész arra
méltatlannak tartott. A „történelem alulnézetből” mozgalom korábban nem használatos forrásokból dolgozott:
tanulatlan eretnekek, lázadók, boszorkányok tévelygő, babonás, csacska beszédeit rögzítő iratokat kerestek a
köznép tényleges társadalmi problémáinak felidézéséhez. Ennek természetesen módszertani következményei
lettek, hiszen egy nemzedékkel korábban a nem klasszikus levéltári, hanem vizuális, orális (élő elbeszélés,
szájhagyomány), és kvantitatív források értékelésének nem terjedtek még el megbízható forráskritikai technikái.
5. „A hagyományos paradigma szerint, ahogy a történész-filozófusR. G. Collingwood emlékezetesen

megfogalmazta: Mikor egy történész megkérdezi, »Miért szúrta le BrutusCaesart?« azt gondolja: »Mit képzelt
Brutus, hogy határozta el magát, hogy leszúrja Caesart?«". A „történelmet”, illetve az „eseményt” az egyén
szándékával magyarázza a hagyományos történeti iskola. A történeti következtetésnek ezt a modelljét számos
mai történész erősen kritizálta, hiszen úgy ad választ a dolgokra, hogy elmulasztja fontos kérdések sorának
föltételét; gyakran úgy foglalkozik „kollektív mozgalmakkal” (collective movements), mintha azok „egyéni
akciók” (individual action) lettek volna, irányzatokkal, trendekkel, mintha események lettek volna. A
„collingwoodi modellel”5 szemben Burke a „braudeli modellt” állítja példaképül (Burke 1991, 5).
6. „A hagyományos paradigma szerint a történetírás objektív." Itt is Leopold von Ranke sokat idézett
szólamával állítja szembe az „új történetírás” felfogását. Ranke szerint „A történész feladata az olvasóknak
tényekkel szolgálni, elmondani, hogy »mi istörtént tulajdonképpen«. Szerény ismeretelméleti szkepticizmusát –
folytatja Burke – utólag az elfogultságok nélküli történetírás öntelt kiáltványának értelmezték.” Nem mondja
meg azonban, kik értelmezték úgy, és mint látni fogjuk, a 20. század végén már nem is érthető a „mi is történt
tulajdonképpen”-frázis mondandója. S még egy legendával szolgál a 20. század angol historizmusáról: Lord
Acton az 1902-ben megjelent Cambridge Modern History szerkesztője nemzetközi összetételű történetíró-
csapatát arra ösztönözte – Burke idézi –, hogy „A mi Watterloonknak olyannak kell lennie, hogy a franciát,
angolt, németet egyformán kielégítse és az olvasó ne legyen képes megmondani, hogy a szerzők közül melyik
közreműködő tette le a tollát és melyik vette föl.” A döntő ütközetet, mint egy camera obscurán vagy a
fényképezőgép objektív lencséjén keresztül egyformán kellett lássa a vállalkozásba bedolgozó oxfordi püspök, a
francia és a német történetíró, holott Burke és a mi ízlésünk szerint, talán éppen a rálátás sajátos, és amúgy is
elkerülhetetlen különbségei lennének hitelesebbek és érdekesek.6
5
Robin G. Collingwood (1889-1943) a 20. században, az angol empirizmus „hagyományos paradigmájával” szemben a kevés angol
historista történetíró közé tartozott; ókorkutató és történetfilozófus volt. Legnagyobb hatású műve The Idea of History (1946), magyarul: A
történelem eszméje, 1987.
6
Lord Acton, polgári nevén John Emeric Edward Dalberg-Acton (1834-1902), aki az említett Cambridge Modern History megjelenési
évében meg is halt. A leglaposabb konzervatív politikatörténész, a német historizmus népszerűsítője Angliában. Az 1860-as években, még
külpolitikai újságíróként, szóvivője volt az angol társadalomtörténet-írás úttörőjének, Henry Thomas Bucklenak minden tudományos igényt
s ízlést nélkülöző, publicisztikus „diszkreditálásának”. (Carr idézi Lord Acton teljes szövegét Carr 1995 [1961], 9; A Lord Acton-Buckle-
vitáról: Wells 1956, 75-76.)
31
A heteroglossia. Peter Burke a számozott tételek után kommentárokkal egészíti ki az összehasonlítást: kilencven
évvel később megvalósíthatatlannak tartja a historizmus, von Ranke és Lord Acton elképzelését a
tárgyilagosságról, mondván, hogy „Bár harcot folytatunk a bőrszín, a meggyőződések, az osztályok és a
nemekkel szembeni előítéletek kikapcsolásáért, nem tudjuk kizárni a múlt szemléletének sajátságos
(partikuláris) nézőpontjait. [.] Véleményünk nem közvetlenül a valóságot tükrözi. A világot csupán konvenciók,
sémák, és sztereotípiák hálóján keresztül fogjuk föl.” A „történelem szavával” (Voice of History) kapcsolatban a
Mihail Bahtyintól kölcsönzött „heteroglossia" ideálját vallja, ami a történelem változatos, nemritkán
ellentmondó hangját jelentheti.
Itt tartja fontosnak Peter Burke újra hangsúlyozni a Ranke-iskola szerepét a történetírás
professzionalizálódásában, egyetemi katedrák létesülésében és két (historista) történeti folyóirat, a Historische
Zeitschrift (1859) és az English Historical Rewiew (1886) alapításában (Burke 1991, 5-6). Talán meglepő, hogy
Burke nem emlékszik az Annales vallott példaképére, az 1893-ban, eredetileg Bécsben alapított
Vierteljahrschrift für Wirtschaftsund Sozialgeschichtére; viszont kevésbé az, hogy nem tud testvérlapjáról,
Tagányi Károlyék 1894 és 1906 között megjelent Gazdaságtörténelmi Szemléjéről és a máig élő, először 1867-
ben Thaly Kálmán szerkesztésében („nyári szünettel”), havi folyóiratként megjelent magyar Századokról.
„Mennyire új az »új történetírás«?" – kérdezi Burke, hiszen ma már a konzervatívabb politikatörténet-írónak is

számolnia kell a történeti teljesség fogalmával – a „totalitással”. Burke, mint egy amerikai rendszerű
önéletrajzot, e folyamatot a végén, saját irányzatával kezdi az 1970-es, 80-as években: „Ki találta fel – vagy
fedezte fel – az új történetírást” (Who invented – or discovered – the new history? Burke 1991, 7). Burke
historiográfiája, mint a társadalomtörténet-írásé általában, elég feledékeny és rendszertelen, mégis érdekes
számba vennünk, kik azok a régi történetírók, akikkel 1991-ben Burke-ék jelképesen azonosították magukat? A
„föltalálok” természetesen ők maguk. A „hagyományos paradigmával” szembeforduló mozgalom hamarosan
világszerte elterjedt, „Japánban, Indiában, Latin-Amerikában, és másutt”. A cambridge-i angol mozgalom
szokatlan egyértelműséggel tartja magát egy francia irányzat, az Annales-kör követőjének-több mint hívének,
amit Burke magáról személyesen, tanulmányai alapján el is mondhat (Burke 1994 [1988], 11).
Az időszámítás tehát az 1970-es, 80-as években kezdődik, visszafelé folytatódik, amikor 1929-ben a Marc
Bloch és Lucien Febvre közremunkálásával megjelenik az Annales. Ezt Burke a „rankeanusok elleni
lázadásnak” minősíti, amellyel „újjászületik a történettudomány”. Két 1930-as években publikáló, nálunk talán
kevessé ismert angol példáját is említi: Lewis Namier-t és R. H. Tawneyt. Mégis az tűnik
figyelemreméltóbbnak, hogy a Burke képviselte történetírás a 20. század végén is a Leopold von Ranke nevéhez
fűződő, német historizmushoz, mint fogalomhoz és a tudományosság egyfajta minőségéhez képest tájékozódik,
holott a francia historizmus, például Jules Michelet (1798-1874) korban, nemzetközi hatásban, apozitivista,
majd az új történetírás előtt is megőrzött humanista tekintélyével bátran számításba jöhetne (Duby-Mandrou
1975, 431; Bloch 1996, 25). Az Annales társadalomtörténész előfutáraival, Paul Lacombe-bal és Georges
Simiannal vitatkozó Langlois és Seignobos historikus mesterekről a standard módszertanokról szóló résznél
még szó lesz. Burke számára ez utóbbi elfelejtett franciákkal szemben, a historizmus régi, pozitivista
társadalomtörténész alternatívája is németországi, és Karl Lamprecht nevéhez fűződik, aki az ő időbecslése
szerint 1900 táján: „népszerűtlenné tette magát a hivatásában a hagyományos paradigmával szembeni
kihívásával”. Itt sem mondja meg, kik szemében lett népszerűtlen éppen az a „pozitivista” társadalomtörténet,
amely többek között éppen a historista történetkritikától lecsepült közérthető népszerűségével váltotta ki az
1920-as évekig a „rankeánusok” féltékenységét.
Magát az „új történettudomány” kifejezést (’new history’) Burke a híres amerikai történész, James Harvey
Robinson 1912-ben megjelent könyvéhez köti (Burke 1991, 7). Maga Robinson viszont mesterét, az amerikai
’frontier’ történetíróját Frederick Jackson Turnert (1861-1932) nevezte a „new history atyjának” (Billington
1961, 4). Nem mintha sok jelentősége lenne, mégis érdekes, hogy Burke vallott iskolájában, az Annales--
körben, Jacques Le Goff szerint Henri Berr használta először 1930-ban az „új történetudományt” („La Nouvelle
Histoire”: Czoch-Sonkoly é. n., 13). Az új történetírás „ősatyja”, természetesen Le Goff és az annales-isták
számára is Voltaire volt, az „Elmélkedések a történelemről” (Novelles Considérations sur l’histoire, 1744) írója
(Le Goff 1994 [1988], 26).
Burke úgy látja, hogy nem jó ötlet 1900-ben, vagy 1912-ben megállni. (Itt is Ranke a mérce): „Olyan igénnyel,
mint a 19. században a Ranke-iskola, a 17. században a nagy bencés tudós Jean Mabillon fogalmazta meg a
forráskritika új módszereit, valamint a görög történész Polübiosz (Polybius), aki százötven évvel Krisztus
születése előtt denunciálta néhány kollégáját, akik nem történészek, pusztán rétorok, szónokok.” Külön
időrendben sorolta föl azokat a szerzőket, akik, véleménye szerint, joggal számíthatnának egy
szociálantropológiai igényű művelődésvagy társadalomtörténet előzményeihez, de úgy látszik mégsem az
előzőek közvetlenségével. Ilyen a svájci Jakob Burckhardt és A renaissance műveltség Itáliában című műve
32
(1860), amely már társadalomtörténeti igénnyel lépett föl, amennyiben a pusztán esztétikai szemlélettel szemben
a megrendelők szempontjait is felidézi, azonban ez csak az udvari kultúrára és az elitre érvényes. Így lett a régi
kultúrtörténet a magas osztályok magas műveltségének tudománya (Burke 1991, 8.).
„A 19. század szociológusai – folytatja Burke – mint August Comte, Herbert Spencer, nem is szólva Karl
Marxról, különösen érdekeltek voltak a történelemben, de a hivatásos történészek meglehetősen lenézték őket.
Inkább a szerkezetek (structures) érdekelték őket, mint az események és a ’new history’ adósuk, amit nem
mindig ismernek el.” Burke lyukas emlékezetét nem lenne érdemes emlegetni, ha az nem lenne jellemző
általában a 20. század végi társadalomtörténet-írásra és módszertanra (történetelméletre) is. Comte-ot, a
pozitivizmus alapító prófétáját említi, akit, ha egyes társadalomtörténészek, mint Henry Thomas Buckle, erős
kritikával vállaltak is, elvont értelemben nevezhető csak történész elődnek. Nem szól viszont a 19. századi
francia csapatról, akiket Hyppolite Taine-nel az élen a historiográfia ’pozitivistának’ tekint.7
De különös módon a felvilágosodás másik európai ágáról (Lorenz 1997, 68), a klasszikus angolokról (skótokról)
is hallgat Burke, akik korunkban már a régitől jóformán teljesen független, amerikai (neo)pozitivizmusnak
voltak számon tartott elődjei: úgy mint David Hume, John Stuart Mill, Henry Thomas Buckle; egyedül Herbert
Spencerrel, az evolucionista rokonnal tesz kivételt. A 18. századot nem a politikai eseménytörténet, hanem a
jogés a gazdaságtörténet-írás századának, Németországban részben a világtörténet-írás századának tartja.
Voltaire-t, Gibbont, Robertsont, Vicót és Mösert említi név szerint a felvilágosodásból. Mintegy a konferencia-
előadásokból készült tanulmánykötet aktuális csattanójaként említ meg két nőtörténész elődöt a 18-19. század
fordulójáról: „a skót William Alexandert” és Cristoph Meiners göttingai egyetemi tanárt. Zárójelben utal rá
nevek (mint például August Ludwig von Schlözer, 1735-1809) említése nélkül, hogy Göttingen „...a 18. század
végén az új társadalomtörténet centruma volt” (Burke 1991, 7-8).
Burke jellegzetes 20. század végi feledékenysége, mint láttuk, érdekesen – nem kosellecki értelemben –
aszimmetrikus: nem saját korának – korunknak – virágzó „tradicionális” politikai és eseménytörténetével
vitatkozik, hanem két régebbi angolon (Lord Actonon és Robin Collingwoodon) kívül a 19. századiakkal,
leginkább Leopold von Rankéval, ami inkább (jogos) tisztelgés a mester szelleme előtt. A 19. századvég új
historizmusának irányzatait és vitáit, a 20. századi „új történetírás” elődeit, a pozitivista társadalomtörténetet, az
egyetlen Karl Lamprechtre tett utaláson kívül, nem is említi. Peter Burke eljárása, ha különös is, nem
egyedülálló. Az „új kultúrtörténet” sem tud mit kezdeni a „diszkreditált” régi pozitivista művelődéstörténettel (a
„diszkreditáció” vagy hitelrontás kifejezést többek közt Hans-Ulrich Wehler használta: Wehler 1996, 11-12).
Nem csak 20-21. századfordulóra jellemző, hogy a francia pozitivista, Hippolyte Taine szavával „ellátják a
baját” megfosztják hitelüktől az előző szellemi divatokat vagy paradigmákat. Egy szálat kiemelve az összetett
jelenségből a kétszáz éves ciklikus folyamatnak tűnik. A felvilágosodottakat a restauráció kori romantikus
idealizmus, a 19. századi francia idealistákat a pozitivisták, a pozitivizmust a 20. századi antinaturalista
irányzatok, majd ezeket a 20. század második felének angol-amerikai, valamint marxista empirista irányzatai,
utóbb ezeket a posztmodernek „diszkreditálták”. Burke eljárása pedig érthető, hiszen ami a régi irányzatok
fogalmi-módszertani értékeiből máig kétségtelennek tűnik – gondoljunk csak a társadalom, társadalmi, szociális,
individuális és kollektív fogalmak különböző politikai rendszerekben befutott karrierjére – oly mértékben
összefonódott a szerencsétlen 20. század világnézeti és politikai értékzavaraival, hogy ezeket nyilván ő sem
kívánta felidézni.
7
Ideje már itt megszabadítani a társadalomtörténetet a pozitivizmus közhasználatú nyelvi értelmétől. Rossz szótárakban és lexikonokban is
megjelenik a pozitivizmus, mint olyan szemlélet, amely szerint a tudomány feladata „pusztán a jelenségek leírása és rendezése”, „megragad
a lapos empirizmus szintjén” s végső következményében, „mivel érzékeink úgysem képesek a belső összefüggések, a törvényszerűségek
megismerésére”, „elvezet az agnoszticizmushoz” (Új Magyar Lexikon, 1961, 5. k. 473) A Révai Nagylexikon (Reprint kiadás) még jól
ismerte a problémát. Nem hisszük, hogy bármelyik régi, „pozitivista” társadalomtörténészünk pont így gondolta volna, „a pozitív
szellemről”, a pozitivitásfogalom attribútumairól mégis kérdezzük meg magát a pozitivizmus prófétáját, Auguste Comte-ot (1798–1857).
Beszéd a pozitív szellemről, 1844: „Ha most elsőként legrégibb és legelterjedtebb jelentésében tekintjük a »pozitív« szót, akkor a valóságost
jelöli az elképzelttel szemben: ebből a szempontból teljesen érvényes az új filozófiai szellemre, amelyet ily módon az jellemez, hogy
állhatatosan az értelmünk számára hozzáférhető kutatási tárgyaknak szenteli magát (...) Egy másik értelemben, amely igen közel áll az
előbbihez, mégis különbözik attól, ez a kifejezés a hasznosat jelöli a haszontalannal szemben: a filozófiában tehát arra emlékeztet, hogy
minden egészséges elméletünk szükségszerű rendeltetése egyéni és közös életfeltételeink állandó javítása, s nem az, hogy haszontalanul
elégítsenek ki valamiféle kíváncsiságot. Harmadik elterjedt jelentését tekintve e szerencsésen megválasztott kifejezéssel gyakran akkor
élnek, mikor a bizonyosság és a határozatlanság közötti ellentétet akarják jelölni (...) A negyedik elterjedt felfogás (...) a pontosat és a
bizonytalant állítja szembe egymással (...) Végül külön is fel kell hívnunk a figyelmet a szó egy ötödik alkalmazására, amely kevésbé
használatos ugyan, mint az előzőek, egyébiránt azonban éppoly általános érvényű: ezzel akkor találkozunk, mikor a »pozitív« szót mint a
negatív ellentétét használják. Ebből a szempontból az újkor igazi filozófiájának egyik legnagyszerűbb tulajdonságára utal, amennyiben
megmutatja, hogy ez a filozófia természeténél fogva nem arra rendeltetett, hogy romboljon, hanem arra hogy szervezzen.” Továbbá:
„Nagyon fontos, hogy felismerjük: az igazi filozófiai szellem mindenekelőtt a józan emberi értelem rendszeres kiterjesztését jelenti az
összes valóban hozzáférhető elméletre.” (Comte, Auguste 1979. Berényi Gábor Utószavában 416–417.)
33
A történeti módszer, illeve módszertanok műveltségünknek éppen olyan társadalomtörténetileg értelmezhető

forrásai, mint egy jogszabály, egy hagyatéki leltár vagy egy régi fénykép. Ezért a következőkben sem a
műveltség „természetes" feledékenységének kényes pontjai kipécézését tűztük ki célul, hanem – az adott keretek
között – megkíséreltük polgári középosztályi műveltségünknek egyik elemét, a történetiség megfogalmazásait
visszahelyezni a 19. század második felének nyugatés közép-európai történetírói viszonyaiba. Úgy láttuk jónak,
ha ezt, akár az áttekintés teljességének rovására is, minél több kerek gondolatot tartalmazó eredeti szöveg és
minél kevesebb másodlagos értelmezés felidézésével tesszük.
1.1.1. A történetiség mint koreszme

A „historizmusnak”, mint szakkifejezésnek s más nyelvekre is lefordíthatatlan latinosított görög formában
használatos fogalomnak, él egy általánosabb és egy szűkebb – s több tovább is szűkíthető – értelme.
Először is a historizmus általános értelme műveltségünknek azt a leginkább a 18. századi Európában elterjedt
jelenségét fedi, amely a természeti világot ugyanúgy, mint az emberit, történelemként, időben korábbról
származó (genetikus) tényezők, történelmi folyamatok eredményének tekinti, illetve a múlt szempontjából, „sub
specie praeteritorum" értelmezi.
A história legtágabb, újkorban használt jelentése megengedte, hogy mintegy leírás, traktátus értelemben
használják, mint például 1636-ban a szilágycsehi méhészkönyv címében: A méhekről való Historia, az az Mi
modon [sic!] kell az méhektől nagyobb nagyobb majorságot terjeszteni... (Csetri 1999, 53, 134). A 18. századtól
azonban mindennek, a természetnek is története lesz. A modern történetiség a polgári műveltség
világiasodásának, szekularizálódásának jelensége. A tudományok hagyományos rangsorában a történelem a
teológia alatt a filozófia és a metafizika mellé telepedett be „önálló és önmaga igazolta gondolkodásmódjával”
(White). A történetiség – és a történetietlenség – ezektől az önálló igazolásoktól lesz sokszínű. A 18. századi
felvilágosodás egységes természeti és emberi szellemi világát a 19. század idealista felfogása szétbontotta, és a
szétbontott elemeket a hagyományos szemlélet reflexe szerint rangsorolta. A történelem pragmatikus,
társadalmi-ideológiai egységesítő szerepének megfelelően a rangsort az idealista historizmussal a restauráció
kora az erkölcsi élet (sittliche Welt) felsőbbségével állította helyre. A historizmus és a késői historista
történetszemlélet az egységes világnézetet mindmáig „történeti vakságnak”, vagy a történeti, valójában erkölcsi
érzék hiányának tekinti. A történetietlenség szélső pontja mégsem a pozitivizmus. Benedetto Croce (1866–
1952) 1928-ban a historizmus esztétikájának nevében utasította ki a történetiségből a Hegel pánlogizmusából
pánökonomizmust formáló Karl Marx nézeteit, mint amely: „Szöges tagadása [.] annak a liberális erkölcsi és
politikai világfelfogásnak, amely az emberiség szellemi életének évezredes kifinomodásából termelődött ki,
abból a történelmi folyamatból, amely az antik világon, a kereszténységen, a renaissance-on és a reformáción
vezetett keresztül s amely a történelem középpontjába az erkölcsi öntudatot és erkölcsi célok kitűzését helyezi
mint olyan erőket, amelyek egyedül mozgatnak minden, a jóra vagy igazra irányuló erőfeszítést, sőt valóban
még magát a gazdasági tevékenységet is kormányozzák és irányítják.” (Croce 1940 [1928], 85). Mégis, mintha a
szélsőségek itt találkoznának, a hiperhistorizmus „német ideológiá”-ból származó híres frázisa nem történésztől
származik, hanem 1845/46-ból Karl Marxtól, a históriának a régimódi, egyetemes felvilágosodott értelmében:
„Csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát” (Marx-Engels 1960 [1845–1846], 20).
A „történetietlen” funkcionális, majd szerkezeti (strukturális) látásmód is rögzítheti a vizsgált szerkezet

elemeinek származására nézve (genetikailag) különnemű összetevőit anélkül, hogy az idő és a származás a
tapasztalat értékelésében különösebb szerepet játszana. Így tesz eredetileg a néprajz (etnográfia), amelyben a
polgár saját élő népét vizsgálja, és az etnológia, amelyben a gyarmatok népeit. A klasszikus, comte-i
pozitivizmushoz elveiben a 19. században született szociológia állt a legközelebb. A politikai eseményeken túl
viszonyokat és szerkezeteket is vizsgáló, úgynevezett pozitivista, régi társadalomtörténet viszont – jóllehet a
„céhes” historizmus többnyire megtagadta vele a rokonságot – ebben az általános genetikus értelemben véve
szintén historista: történeti, s ami a 19. században evvel jár, fejlődési folyamatban ábrázolta a világot. Így látta a
hasonlóságot Karl Raimund Popper (1902–1994), a bécsi születésű tudományfilozófus is. O azonban közös
hitüket, a történelmi fejlődést babonának tartotta. A historicizmus nyomorúsága címen nagy hatású könyvet
szentelt a „historizmus” irányzataiként, a természettudományokhoz való viszonyuk alapján elkülönített
„antinaturalista historizmus” (historizmus) és „pronaturalista historizmus” (pozitivizmus és marxizmus) tételei
kritikájának (Popper 1989 [1957]).
A fejlődési típusok egyidejű együttélése volt a genetikus szemlélet és a 19. század rousseau-i fejlődési
optimizmusa összeegyeztetésének legnehezebb kérdése. Ebből ízelítőt kapunk majd Ranke berchtesgadeni
filozofikus módszertani kísérleteiben. Miként is ítéljük meg egy kor fejlettségét, ha egyenlőtlen a fejlődés? A
fejlődési típusok együttélése magára a történetírásra is érvényes. A német historizmus metodológiájának
klasszikus összegzője Ernst Bernheim (1850–1942) az 1880-as években a történeti iskola szószólójaként szinte
34
modern művelődéstörténészként (vagy marketingszakértőként) szólalt meg, amikor rögzítette, mint éltek együtt
„teljes létjogosultságukban” a régebbi és az új – „alacsonyabb és magasabb” – történelemfelfogások a 19.
század végén, s a történészekkel szemben ez milyen kielégítendő igényeket támaszt: „Jelenleg – írta Bernheim –
általánosan elismert és uralkodó a genetikus történetfelfogás. Nem mintha evvel az előző fejlődési fokok nézetei
és érdeklődése (Interessen) kiszorult volna: csupán a magasabb, uralkodó érdeklődésbe fogadták be őket, ennek
alárendelve, s ily módon tartják meg teljes létjogosultságukat. Jogos maradt az a régebbi fokoknak megfelelő
igény, hogy a nevezetes emberek életét, mint olyat megismerjék és szemléletes előadásban esztétikailag
épüljenek rajta, nem kevésbé marad meg az igény egyes dicsőséges emlékeket följegyezni, általában az
emlékanyagot megőrizni. A pragmatikus fokozat érdeklődésének megfelelően, a gyakorlati államférfi, a
tudomány embere, és a művész közvetlen tanulságot vár szakmája számára a történetből, a felnövő ifjúságnak és
a néptömegeknek mindig a történelem a legmagasabb értékű tananyaga. Minden időszakról szükséges és közre
is kell adni ezért műveket, amelyeknek evvel vagy avval a nevezett érdeklődéssel számolnia kell, és olyan
műveknek sem szabad ezeket elhanyagolniuk, amelyek a genetikus szemlélet alapján állnak.” (Bernheim 1920
[1889], 16-17. Kiemelés – T. Z.)
Magunknak kijegyezve a „régebbi fokokat”: 1. „a nevezetes emberek” életét ismerteti, hogy az olvasók
„esztétikailag épüljenek rajta”, vagy, „dicsőséges emlékeket” jegyez föl, szükséges „általában az emlékanyagot
megőrizni” – ezt Friedrich Nietzsche antikvárius fokozatnak nevezte volna; 2. „a pragmatikus fokozat”, amitől a
„gyakorlati államférfi, a tudomány embere, és a művész közvetlen tanulságot vár szakmája számára” területe
történetiessé formálásához; végül az újabb fok: 3. Ernst Bernheim ’new history’-ja, a „genetikus szemléletű
művek”, másként a kritikai tudományos történetírás, amelynek az előbbi fokozatokat sem szabad teljesen
háttérbe szorítania. Ezek között, a genetikus művek között kéne keresnünk a társadalomtörténetieket is,
amelyeket ugyan önálló ágazatként be nem fogadtak, de „segédtudományként” (Hilfswissenschaft) a második
világháborúig még igen jól ismertek.
Minden korábbi történetírástól megkülönböztette a 19. századit, hogy valóban tömegigényt elégített ki, még ha e
tömegesség jó részét a kötelező elemi iskoláztatás és alfabetizáció nyomán a kötelező iskolai történelem alkotta
is. Egy-egy nagy munka aranyozott gerincű sorozatban megjelenő kiadása, mint a Burke által emlegetett
Cambridge Modern History és Szilágyi Sándor szerkesztette „tízkötetes” millenniumi A magyar nemzet
története valódi tőkés vállalkozásnak számított. A szakmai korszerűség csúcsán ekkor már Közép-Európában az
1850-es éveket követő nagy tőkés vállalatés tudományalapítási korszak történeti irányzatai álltak, a módszertani
vitákban konstituálódó historizmus és a pozitivizmus.
Ez a korszerűség azonban műveltségünk világi szintjének színvonala, amit Bernheim máskülönben idealista
traktátusában nem vegyített a hittudományival, vagy teológiaival. Amennyi metafizika az ő felfogásában még a
világias filozófiához tartozott, 1898-ban a francia Langlois és Seignobos szerzőpáros módszertani kézikönyve
számára már soknak tűnt. Az általánosabb értelemben vett historizmus világias tudományossága azt jelenti,
hogy ellentétben az előző század godolkodóival, a skót Hobbesszal, a francia Voltaire-rel és Diderot-val – nem
szakított a történelem természetieket (a fizikait) megelőző „metafizikai” tényezőivel. A historizmus e téren is a
forradalommal kompromittált felvilágosodás ellenfele, a restauráció irányzata volt. A „nemzeti tudományok”
között a historizmusok, mint történeti idealizmusok tűnnek utólag „vallásos” tudománynak, holott maga a hittani
hermeneutika és a hittani historizmus az egyháztörténetekben, amelyek sok tekintetben előzményei is voltak a
világiaknak, a 19. század folyamán állandó vitában állt a világi historzmussal és azóta is önálló utakon fejlődik.
Meg kell jegyezni, hogy a történészek tudományos konfessziója és magánéleti vallásossága között a liberális
korban kockázatos szoros megfelelést keresni. A 19. század folyamán már különben sem a teológia, hanem a
filozófia uralma foglalkoztatja a független öntudatú történész szakmát. Az idealizmus nem skolasztika. Jacob
Burckhardt (1818–1897), aki mint a mesterek és hallgatóik között annyian – Karl Lamprecht és Friedrich
Nietzsche – papfiú, a Berni Egyetemen a valóban „hagyományos paradigmáról” azt mondta, hogy, „Külön jogot
élvez a vallásos történetszemlélet, amelynek nagy példaképe Ágostontól a De civitate dei [minden teodicea
csúcspontja]. Itt semmi dolgunk vele.” (Burckhardt 2001 [1868], 13. Az ő megjegyzése a teodicea-ról! =
istenigazolás).
A világi és egyházi historizmusok nyilvánvaló külső hasonlósága mellett érintkezési pontjuk, egyben
választóvonaluk is a Biblia. A Biblia történeti magyarázata, mint a „Biblia népe”, a zsidóság története, az
Újszövetségi Biblia pedig mint „Jézus élete” ellentétben áll avval a felfogással, mely szerint a Szentírás (vagy
inkább különböző felekezetek és azokon belül a különböző olvasói rétegeknek szánt Szentírások) olyan
történeteket tartalmaznak, amelyek végső igazsága nem a profán, „ésszerű belátásnak”, hanem a vallási
közösség hitének kérdése. Ez utóbbi szemszögből a Biblia a 20. században sem volt tisztán emberi mű, hanem
túlvilági sugalmazásra készült. A római katolikus tankönyv szerint „A sugalmazás annyit jelent, hogy a
Szentírásnak két teljes jogú szerzője van: az Isten és az ember” (Szörényi 1966, 11). A protestáns és a zsidó
bibliatudomány a szerzőséget szinte szó szerint ugyanígy határozza meg (Fabinyi 1998, 11; Joannes 1990, 11).
35
Műveltségünknek ezt a transzcendentális szintjét is tartalmazó szerkezete tehát túlélte Baruch Spinoza korai
felvilágosult kritikáját (Tractatus Theologico-politicus. 1670), és túlélte a felvilágosodást. A 19. század mai
hermeneutikáig elható nagy szenzációja azonban nem ezek a régi kísérletek voltak a Biblia historizálására,
hanem a tübingeni reformátor hittudós, David Friedrich Strauss (1808–1874) Jézus élete kritikai feldolgozásban
(Das Leben Jesu, kritischbearbeitet. 1-2. 1835–1836) című műve. Első látásra Strauss beleillett volna az 1830-as
években a Berlini Egyetemen Schleiermacher, Leopold Ranke és kollégáinak Kant és Herder nyomán szoros
lutheránus vallási kötöttségű történeti iskolájába. A történeti iskola helyett Strauss teológusként a másik, a
berlini filozófiai iskolából, az ifjú hegeliánusok közül indult. O volt a „mítosz”, mint archaikus forma egyik első
leírója. Strauss könyve a történetírás tudománnyá válása korszakának egyik, szinte mindenki által elismert,
legjelentősebb teljesítménye volt. Maga a témaválasztás mégis kirekesztette az akadémiai tudományos életből,
mert nem tartotta be a polgári liberális történetírás, benne a „történeti iskola”, és a társadalomtörténet által
egyként respektált világnézeti tabukat. Sorsát egy nemzedékkel később a francia Ernest Joseph Renan (1823-
1892) a Jézuséletével (1863, magyarul 1864!) megismételte (Tamkó 1936, 17; Gadamer 1984 [1975], 135–184;
Nowak 1997, 282–297).
A legtöbb régi történetíró, irányzattól függetlenül, vállalta a rokonságot a művészettel, hagyományosan a

retorikával és a poetikával. A 18-19. században pedig ebbe az irányba műveltségünknek igen tágas tartományai
nyíltak. Minden művészeti ág történetiessé válik: a stílusok között válogató építészettől, a történeti festészet,
emlékműszobrászat, a történelmi drámákon keresztül mindenekelőtt a történeti regényig, amely mindegyiküket
megelőzte, és a történetírásnak is ösztönzőjévé vált. Walter Scott romantikus szerepjátékai állnak sok tudós
történeti teljesítmény mögött, például Leopold von Rankéé mögött, mint a magyarok mögött Gárdonyi (Lukács
1985, 280-288; Arnold 2000, 49).
A történeti szemlélet terén a nagy különbség azonban nem ezek, a hittani és nemzeti vagy profán historizmusok
meg az úgynevezett pozitivizmus között, vagy a később különböző jelszavak alatt szemben álló, „akadémikus”,
„magas” és az iskolai műveltség a művészetekben megjelenő formák között volt és van a mai napig. A
legélesebb választóvonal mindezek és a mindőjüket túlélő, lényegében szintén mindmáig önállóan alakuló, s ma
már régen nem csak a szóbeliség „hagyományos” műveltségéhez tartozó, ponyván, rádión, televízión üzleti
vállalkozásképpen is terjedő, folklorista szakszerűséggel gyűjthető „igaz történetek” szövege és
hiedelemanyagának szemlélete között van. Ha egyszer művelődésünknek ezekről az egykorúan együttélő
formáiról összegzés készülne, a 19. század Európája minden bizonnyal nem is a historizmus százada lenne,
hanem történeti műveltségünk területén is az eklektikáé, a szó szoros értelmében véve a „válogatásé” a szellemi
javak tömegessé váló árukínálatából.
A historizmus másik, szűkebb értelme: a „történeti iskola”, a történetírás historizmusa, amelyik majd a 19.
század második felében végbement differenciálódása során válik ketté történetelméletében: a szorosabban vett
történeti (antinaturalista) iskolára, és a pozitivista (pronaturalista) társadalomtörténet-írásra. A historista Robin
Collingwood, a historizmust és a pozitivizmust egyformán általános koreszmeként tárgyalja, és igen
szemléletesen írta meg a 19. század derekán felvilágosodásból eredő eszmei közösségüket egy tapasztalati
valóságtudomány felépítésében (Collingwood 1987 [1946], 181–188). Droysen, akinek működését a
„meghasonlásban” hamarosan látni fogjuk, 1857 táján a „Histórikában” a történetelméletet is csak úgy tudta
elképzelni, amihez „A kezdő lépéseket – tudományunk empirikus voltához hasonlatosan – csakis tisztán
empirikusan tehetjük meg. A »történelem« szó ott van képzetkörünkben, [.] megvizsgáljuk, mit foglal és mit
foglalhat magában e képzet.” (Droysen 1994 [1857], 55) Az empirikus elszántságot, ugyancsak 1857-ben-mint
látni fogjuk – legfeljebb optimizmusával toldotta volna meg az angol Buckle. A francia pozitivista Hippoyte
Taine-nek pedig egyenesen a „német tudomány” fáklyája világít: „.a szkepticizmus már idejét múlta,
tapasztalásunk pedig ötven év óta biztos alapon nyugvó tudományokkal, részletes ösmeretekkel lett gazdagabb,
úgy hogy bátran tovább építhetünk azon irányban, melyet a német tudomány erős lángú, de kormos fáklyája
megvilágosít” (Taine 1884 [1856], 174).
A történeti iskolának sikerült kialakítania, a természettudományok 19. századi elsöprő lendülete mellett is, saját
empirikus metodológiáját, „céhes” szakmai normatíváit, mint Peter Burke is utalt rá, ma még magától
értetődően fennálló intézményes alapjait. Evvel a történetírás Európa-szerte képessé vált a korszak normái
szerinti tudomány rangjára emelkedve, a filozófia mellett – avval versengve – a történeties korszellemben
eljátszani a humán tudományok között kiharcolt központi szerepét. Ez a szerep mindenütt a modern polgári
nemzeteknek (tulajdonképpen az egyes nemzeti államok modern, tehát nem legendás történeti elméletének)
megszerkesztéséhez fűződött. Droysen-t idézve, aki a „gyakorlati felhasználást” is szem előtt tartva már
trónkövetelőként lépett föl: „S a történész adottsága mindenekelőtt a valóság iránti érzékben rejlik, vagyis abban
a kongenialitásban, hogy a megjelenő dolgokban meglássa az eleven ható erőt, azt aminek révén azok léteznek
és létrejönnek, egyszóval meglássa azok igazságát. A gyakorlati felhasználást illetően az államférfi adottsága ez;
36
az államférfi gyakorló történész [...] S így aztán ellentétben Platónnal, aki a filozófusokat akarta királlyá tenni, a
történelmet nevezhetjük királyi tudománynak” (Droysen 1994 [1857], 109).
Ennél is szűkebb, speciális értelmében a historizmus kifejezés gyakran automatikusan a Herder-Niebuhr-Ranke-

Meinecke nevekkel jelzett német történetírói iskolát idézi föl. E történészek vonulata valóban döntő befolyást
gyakorolt az egész jelenségre és a historizmus nemzetközileg kialakult formáira. A kétszáz éve a Berlini
Egyetemről indult „történeti iskola” jelképezheti a kifinomult történeti gondolkodás teljesítményét, de sohasem
képezett egyetlen irányzatot. A historizmus a német filozófiai idealizmussal együtt a II. világháború után, éles
ismeretelméleti viták előterében (Popper 1989 [1957]), az 1950-es évekbeli konstrukciós perek divatja idején,
mint a német imperializmus eszmei előkészítője került a vádlottak padjára (Lukács 1954). A vádiratok között a
legszínvonalasabb, tudománytörténetként is érdekes magyar nyelven is elérhető munka Georg Iggers A német
historizmus című könyve (1988 [1968]) – különösen ha az utóbb írt historiográfiai műveivel is kiegészítjük
(Iggers 1997). A könyvnek a historizmus objektivitás-elképzelésével szemben a következő a summája:
„Monográfiánk tudatosan szemben áll a német historizmus szellemével, amennyiben nem csak megérteni,
hanem értékelő ítéletet is kíván alkotni. Elutasítja a historizmus alapelvét, azt, hogy minden történelmi
egyéniséget egyedül csak belső törvényszerűségei szerint szabad megítélni. Sokkal inkább egy, a
historizmuséval ellentétes előfeltevést fogad el, mely szerint léteznek olyan logikai és etikai alapelvek, amelyek
az egész emberiség számára adottak” (Iggers 1988 [1968], 27).
A változó sikerű szerepet a 20. század végi korfordulón kezdték komolyan kétségbe vonni. Elsősorban Hayden
White, aki 1966-ban, A történelem terhében már arra figyelmeztet, hogy a mai történészeknek „.fel kell
készülniük arra a lehetőségre, hogy az a presztízs, amelyet szakmájuk a 19. századi értelmiségek körében
élvezett, meghatározott kulturális erők következménye volt [...] megszűnhet önálló és önmaga igazolta
gondolkodásmódként létezni. Könnyen lehet, hogy a történészek mai nemzedéke előtt álló legnehezebb feladat
az, hogy kifejtsék a történettudomány történetileg meghatározott jellegét, úrrá legyenek azon a helyzeten,
amelyben eltűnik a történettudománynak az az igénye, hogy önállóságot élvezzen a tudományágak között.”
(White 1997 [1966], 28).
1.1.2. A társadalomtörténet mint értelmezési mód és mint kutatói irányzat

A társadalomtörténet, mint értelmezési mód és mint kutatói irányzat hosszabb időszakot áttekintve két
tudománytörténeti fordulópont között érvényesült: az egyik a 18. századtól kezdve a modern „kritikai történeti
módszer”, és a történetiség fogalmának kialakulása volt Európában, a másik pedig, mint ma már látni, a modern
kor vége, a fordulatot jelentő 1960-1970-es évek „posztmodern” áramlatai voltak. A hosszú korszak
társadalomtörténeti különössége egymást követő társadalmi emancipációs hullámok sorozata, amelyek
mindegyike a történetiség teljes, „totális” kiterjesztése felé hatott, mégpedig két irányban.
Az egyik irányban korábban be nem fogadott korok, népek, országok kerültek az egyetemes történelembe, nem
csak oly módon, hogy mint „vad népeket” fölfedezték őket, hanem úgy is, hogy a kutatás a szó valódi
értelmében morálisan „rehabilitálta” őket.
Ranke felfogásában minden korszak, de látni fogjuk, hogy minden történeti jelenség is „közvetlen Istenre
vonatkozik”. A filozófiailag is iskolázott Gustav Droysen 1843-ban Hamburgban megjelent monográfiájában a
hellenizmus korát – már a későbbi viták „diszkreditáló” stílusában – rehabilitálta. Az előszóból idézve: „Nem
titkolhatom el, hogy a hellenizmus koráról a hagyományostól merőben eltérő véleményre jutottam. Míg e kort
megvetően kezelik, mint egy nagy lukat, mint hullafoltot az emberiség történetén, mint minden elfajzásnak,
rothadásnak, pusztulásnak (Erstorbenheit) undorító üledékét, számomra úgy tűnik, mint az emberi fejlődés élő
láncszeme, mint egy nagy örökség cselekvő gondnoka, magasabb elhivatottságok hordozója, amelyek az ő
méhében értek meg.” A pogány ókorról kimondott ítélet az „örök kárhozatról”, egyesülve a „szégyentelen
jezsuita pedagógiával száz évig áthatotta Európa műveltségét” (Droysen 1958a [1843], 371).
A történeti idealizmusra jellemző, ahogy a korszakok értékelése és a történelem folyamata Leopold Ranke 1854-
ben berchtesgadeni előadásaiban (Az újkori történelem szakaszairól) megfogalmazódik. Ranke történelmének
össznépessége „az egész emberiség”, „az emberi nem”, „az emberiség”, tehát a valódi „hagyományos
paradigma” a keresztény középkori egyetemes történelem népe (historia universalis, Universalgeschichte) –
Ádám teremtésétől Bismarckig. Modern vonása, hogy e fogalom ellenére a tárgyalást mégsem a teremtésnél
kezdi, hanem Rómánál (Ranke 1994 [1854], 43). A korok és nemzedékek fölötti értékítélettől tartózkodik,
csupán a teremtés művéről feltételezi, hogy igazságos – aminek megítélésében nyilván csak saját műveltségének
normái jöhetnek számításba. E szerint a történeti fejlődésben egymásra támaszkodó nemzedékek elképzelése az
istenség részéről igazságtalan lenne a korábbi nemzedékekkel, a régi korokkal szemben, amelyek, mint „egy
átlépendő lépcsőfok”, nem részesülnek a kiteljesedésben, holott Istennek nyilván egyformán kedvesek:
37
„Bizonyos haladást [.] nem lehet észre nem venni; ugyanakkor nem szeretném azt állítani, hogy e haladás
egyenesvonalú; inkább egy olyan áramláshoz hasonlatos, amely a maga sajátos módján tör utat magának. Az
istenséget – ha szabad a következő megjegyzést megkockáztatnom – úgy képzelem el, mivel Isten előtt
semmiféle idő nem létezik, az egész történeti emberiséget a maga összességében átfogja, s így mindenütt
egyforma értékre lel” (Ranke 1994 [1854], 45–46).
Ranke isteni tervbe bepillantó monumentális látomása nem a „heteroglossia” mai parttalan történeti totalitása. A
fejlődés egyenlőtlen, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy nem mindenki éli ugyanazt a történeti időt: „.az
emberiség legnagyobb része még az ősállapotban, vagyis magában a kiindulópontban leledzik; s ekkor jön az a
kérdés, hogy mi a haladás? [.] A nagy történelmi fejlődésnek vannak elemei, melyek a római és a germán
nemzetben rögzültek; e ponton mindenesetre létezik egy lépésről lépésre kibontakozó szellemi potencialitás. Sőt
az emberi szellem az egész történelmet áthatja, melyet félreismerni nem lehet; [.] Csakhogy az egyáltalában vett
emberiségnek mégis csak egyetlen népesség-rendszere az, amely részt vesz ezen általános történeti folyamatban,
míg más népek viszont ki vannak zárva ebből.” Ugyanakkor a haladás nem csak egyirányú folyamat. Ázsia, „.a
kultúra bölcsője [.] egészében véve inkább visszafelé csúszott” (Ranke 1994 [1854], 44).
A másik irányban a totalitás igénye a történetre méltó emberek, embercsoportok körének kiszélesedése felé
hatott: a társadalmi rangsorban lefelé, ahogy az időrendet mindmáig tagoló hagyományos történelem uralkodói,
hadvezérek és a döntő csatákban hős köznemesek után, egész sorozatot elindítva a polgárral, ahogy von
Schlözer könyvének címében kihívóan áll: Kísérlet a legrégibb idők kereskedésének és tengerhajózásának
általános történetére (Versuch einer allgemeinen Geschichte der Handlung und Seefahrt in den altesten Zeiten.
Rostock. 1761.) Majd miután a régi rend hajósa és kereskedője és bankára már polgár (bourgeois) lett,
jelentkeztek a „harmadik rend” alsóbb népei. A plebejus „nemzetség” fia Berthold Niebuhr (Rytkönen 1968, 12)
a 19. század elején nem tudott még a történetírás később megszerkesztett historista-pozitivista kettősségéről, s
„a római nép nemzeti eposzáról” Livius-elemzéseivel lehántotta a későbbi koholmányokat: „S ebből az eposzból
– ahogy (mint előbb is) Collingwood fogalmaz – Niebuhr kihámozta a korai Róma történelmi valóságát, a
gazdálkodó parasztok társadalmát.” (Collingwood 1987 [1946], 185). A régi társadalomtörténet, Karl
Lamprecht, Frederick Jackson Turner, Tagányi Károly és Acsády Ignác, a liberális polgárok és értelmiségiek,
meg a szociáldemokraták kedvenc népe lett a földműves munkás nép, a parasztok, a farmerek. A szociológus
Leopold Lajos a 20. század elején ezt nevezte „a kisbirtok eszményítésének” (Leopold 1907, 319). Végül, a II.
világháború után Nyugaton a városi proletár saját sorsával is a „történeti osztályok”, népek, vagy csoportok közé
emelkedett. Helyesebben szólva, a valamikori széles nemtelen köznép ('plebs') számtalan csoportjából ezekben a
történeti szerepekben élte meg köznépből, „csőcselékből” néppé, osztállyá formálódásának emancipációs
folyamatát. 1848 táján még Európa-szerte az agrártársadalom rendi határvonalon túl maradt nagyobbik fele
számára ugyanis, mint említettük már, a polgár a történelemmel párhuzamosan másik tudományt alapított, a
néprajzot, vagy ethnographiát. Amint ez a nép városban, vidéken vagy ipartelepeken jelent meg, száz évre
kiesett a néprajz látószögéből – „megszűnt a parasztság” – ám a bérharcokban felnőtt politikai elitje a
szociáldemokrata „mozgalomtörténetben”, a historizmus egyik sajátos, polgári historizmushoz többé-kevésbé
zökkenőmentesen alkalmazkodott műfajában jelent meg. E nagy gazdagságnak a szépséghibája azonban az,
hogy mindezek külön-külön történetek, amelyek nagyobbik része sohasem lesz összehasonlítható és összegző
egységbe illeszthető. A történetek eszme-, és társadalomtörténeti dokumentumai maradnak egy hosszú
emancipációs korszaknak, amelyben viszont, a 20. század második feléig történetivé vált von Ranke „egész
emberiségének” férfi és fehér harmada.
A történetiesedés két fő irányában lezajlott változásnak egy harmadik irányban is következményei lettek: ahogy
elvben a társadalom szerkezeti egészének kutatására kiterjedt az érdeklődés, úgy találta magát szemben a kutatás
az uralkodók, az uralkodó osztályok és a közélet, a politika után más „mesterségekkel”, életformákkal: a
„magas” és „népi”, valamint „primitív”, gyarmati műveltségekkel, ágazatonként a munkával, a gazdasággal, a
néptömeggel, és a tömegjelenségekkel, a különböző haladvány szerint növekedő élelmiszer-termeléssel és
népességgel, majd a „robbanó” népesedéssel és egyszer csak az életkorokkal, a nemiséggel, a termelő technika
szociális következményeivel, a korábban szóra sem érdemesített magánélettel és a szórakozással, a „hétköznapi
élettel” – és sorolhatnánk még. Természetesen minden esetben külön nyelvet, kritikai apparátust, azaz
módszertant kellett teremteni hozzájuk. Evvel már a 19. századi modern történetírás elkezdte felszámolni a
történetírásnak azt a tőkéjét, amit a felvilágosodástól kezdve a közérthetőséggel, a köznyelven beszélő
tudomány élvezett (Lukács 1985, 283).
A „tradicionális paradigmának” – mert ennyiben tényleg hagyománykövető a historizmus – az élet egészére

való kiterjeszkedését nem az érdektelenség fékezte. Mást csinálni, mint a régi mesterek, pretenciónak,
önhittségnek számít, még maguk a mesterek szemében is. Ranke tanárosan tette a helyére a fiatalos
pretenciókat, önhittségeket: „A történetírásra is ugyanaz vonatkozik, amit a politikáról mondtam. Mint érintett
senki sem állhat elő azzal a pretencióval, hogy mint történetíró felülmúlja Thuküdidészt; ezzel szemben nekem
38
magamnak megvan a pretencióm, hogy a történetírásban valami mást csináljak, mint a régiek; éspedig azért,
mert a mi históriánk gazdagabban áramlik, mint az övék, mert mi arra törekszünk, hogy a históriába más
tényezőket vonjunk be, melyek a népek életének egészét átfogják, egyszóval azért, mert mi azt keressük, hogy a
történelmet egységként fogjuk fel.” (Ranke 1994 [1854], 48. Kiemelés – T. Z.) „Sapere aude! – monta volna
erre Kant – Merj magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata” (Kant 1997 [1784], 15).
1.1.3. A MÓDSZEREK, A STANDARD MÓDSZERTANOK ÉS A TÖRTÉNÉSZ

STÁTUSA
A Bacontől, az Angliában – vagy inkább Skóciában – korábban kezdődő felvilágosodástól, majd Voltaire-től az
1960/70-es évek posztmodern fordulatáig tartó hosszú korszakon belül van egy különös, egész Európában igen
kegyetlen és nagy lendületű időszak, amely az 1830-as évektől szabad versenyes, liberális, kultúrai stílusa
szerint a romantikus kortól, sőt a „forradalmi romantika” korától tart a párizsi kommünig, a francia-porosz
háború és a versailles-i béke, az olasz után a Német Birodalom formájában a német egység létrejöttéig – majd az
1873-as gazdasági válságig, a „nagy krachig”. A klasszikus liberális, illetve szabad versenyes kort két párizsi
forradalom fogta közre időben és az 1848-as forradalmak osztották két, jellegükben különböző időszakra. Ebben
a szűk fél évszázadban minden szellemi erőfeszítés és megmozdulás legfőbb rugója Európában a „szociális
kérdés” volt. A nagy francia forradalom után még majd egy évszázadon keresztül, a bukott restauráció és az
1848-as kettős forradalomba torkolló guizot-i liberalizmus után is a nyilvánvalóan feltartóztathatatlan
változások irányát a francia társadalmi és politikai fejleményekből remélték kiolvasni. A forradalmi remények
és a forradalomtól való félelem feszültségében minden mozgalom jelleget változtatott; az 1830-as, 40-es
években elszánt tudományok és ideológiák készülődtek a válságok megoldására. Ebben a versenyben már nem
volt szent és sérthetetlen a nemzeti egység történeti épülete, rászorult a módszeres tudományosság statikai
támogatására.
A modern történeti módszertanok korszaka a 19. század második fele volt. Erre az időszakra alakult ki az a
szakmai kánon is, amely a II. világháborút követő évekig kiható érvénnyel összegezte, mit kell egy „standard”
történeti módszertannak tartalmaznia. Ez, az egyetemek többségén, mint Miskolcon, Budapesten, Párizsban
vagy Berlinben is, a mai napig Bevezetésként (Introduction; Einführung) meghirdetett tantárgyként oktatott
módszertan, amely, ha eredetében nem is, a megvalósult kánon szemléletében a német idealizmus szülötte, amit
a 19. század végétől a historizmus utódirányzatai, elsősorban a szellemtörténet képviselt és fejlesztett tovább. Ez
nem jelenti azt, hogy korábban ne készültek volna metodológiák. Éppen egy jó évszázaddal azelőtt, a 18. század
első harmadában a módszertanok divatos hulláma jelent meg a későbbi, 19. századi igényektől merőben
különböző felfogásban. Egy részük „pragmatikus” tartalommal, a humanizmus jó példákkal oktató tacitista,
vagy machiavellista pragmatizmusával („a fejedelemnek a történelmet kell tanulmányoznia, s figyelemmel
kísérnie a nagy emberek cselekedeteit”), az uralkodás művészetére vezetett rá, a „retorikai traktátusként”
megszerkesztett, a „viri illustres", a híres férfiak történeti szavalatain keresztül. Más részük, melyek szintén
módszeres munkák voltak, de amelyeket a liberális kor különösen porszagúnak érzett, a klasszikus, a romlatlan,
régi erkölcsökön épülő történetek tára és kommentálója volt, egyre bonyolultabb morális tanulságok előtérbe
állításával (Bene 1999, 186–187; Langlois-Seignobos 1898, X-XI).
A felvilágosodás történetisége inkább úgy érezte, az ésszerűség, a racionalitás varázserejében osztozik, amikor a
bölcselettel szövetkezik. Ahogy Voltaire egy levelében írta: „Az igazi filozófus képes a földet termékennyé,
lakóit boldogabbá tenni” (idézi Penke 2000, 44). Ellentétben a humanizmuséval, a felvilágosodott pragmatizmus
koncepciót is vár a történetírástól. „Fél század óta – írta Szögi Gábor 1841-ben – a roppant anyag kritikai
elkülönözése s kiválasztásán kívül a jó történetészben [sic!] elkerülhetlenül megkívántatnak: annyi szellem hogy
az anyagot szellemesen felfogni, életdús egésszé alakítani tudja, annyi philosophia s politika, hogy részint az
események tömegét tiszta emberi nézőpontból szemlélje.” (Szögi 1841, 5). Afelvilágosult „koncepció” elméleti
igényessége mellett, ízig-vérig gyakorlatias, pragmatista maradt. Az emberiség sorsának javításáért leskelődik a
természet s benne a történelem ajtajánál szabályok, törvények után, s ez maradt a pozitivista hit
felvilágosodástól örökölt metafizikai pillére.
Azt is látnunk kell, hogy ebben a 19. századi fordulatban, amikor egyszer csak „a dolgokat a mélyreható
történetiség járta át” (Foucault 2000 [1966], 17), maguk a történetírás újító teljesítményei a kor – különösen
középosztályi – műveltségének jellegadó részei voltak, de nem ezek voltak a történetiségnek sem
kezdeményezői, sem meghatározói. A liberális elvek nem csak, és nem is elsősorban a politikában jelentek meg,
mint autonómiatörekvések: a műveltség és a szellemi élet egyes területei is emancipálódni vágytak. A
tudományágak más tudományoktól való függetlenedésének a sodra hozta magával professzionalizációjukat,
köztük a történészi művészet/tudomány, avagy szakma hivatássá válását. A természettudományokat és az ő
39
mintájukra a filozófiát és a jogtudományt követi a modern világszemléletben is kulcsszerepet játszó

történettudomány.
A jellegzetes, „teljes társadalomtörténeti” problematika a 19. századi európai, „polgári” műveltség szintjeinek
gyors átrendeződése, a modern nacionalizmus abszolút előretörését követően. A vallással szemben végbement a
historizálódás, az ideális „közösség” tényleges elvilágiasodása nemzetivé és történetivé válása, amelynek tüntető
jelképei lettek a kultúra új csarnokai, mindenekelőtt a múzsák templomai, a múzeumok és a közgyűjteményként
megnyílt könyvtárak. A humán tudományosság széles és meglehetősen kusza határvonalakkal tagolt alapokon
alakult ki. A „kuszaság” annak lett következménye, hogy a műveltség területeinek korábbi egységes, bizonyos
ellentmondásai ellenére világos, a hittudomány, a teológia alá rendelt hierarchiáját szétbontotta az egyes
területek – és nem utolsósorban művelőik – tudományos tekintélyének elismertetése, sikeres függetlenségi és
autonómiaküzdelme, sőt – emlékezzünk Gustav Droysen előbb idézett „királyi tudományára” – a rangsorok
átszerkesztésére irányuló törekvése. Ahogy Friedrich Nietzsche az „ancilláknak", a teológia korábbi
szolgálólányainak kijáró sajátos demokratizmusával a mozgalmat leírta: „A tudományos ember függetlenségi
nyilatkozata, a filozófiától való emancipációja, a demokratikus képességek és képtelenségek finomabb
utóhatásainak egyike: a tudós önistenítése és önhittsége ma mindenütt teljes virágjában áll és a legszebb tavaszát
éli – amivel még egy szóval se akarjuk állítani, hogy az öndicséret gyengéden illatozna. »Félre minden úrral!« –
itt is ezt akarja a csőcselékösztön; s miután a tudomány oly nagy sikerrel hárította el a teológiát, melynek túl
soká volt a »szolgálóleánya«, itt is arra törekszik immár teljesen elbizakodottan és esztelenül, hogy a
filozófiának szabjon törvényeket, s hogy végre egyszer ő játszhassa az »urat« – mit is mondok! a filozófust”
(Nietzsche 2000 [1886], 81).
Ellentétben a 18. századiakkal, ahol a francia kézikönyvek voltak divatosak, a modern – mai értelemben vett –
metodológia műfaja a köztudatban is, a valóságban is inkább a német egyetemi-akadémikus történeti
„üzemekhez” kötődött és azokból sugárzott ki hatása. A tudományos történetírás alapelveinek rendszerezése
eredetileg, 1850-1860-as években Leopold von Ranke, Gustav Droysen és a berlini egyetem történeti
tanszékeihez köthető és egybeesett a két, ekkor már – mintegy jelszóval – „historizmusnak” és
„pozitivizmusnak” nevezett, legalább az európai humanizmus koráig visszavezethető világnézeti tradíció, illetve
a két történetfelfogás szembesülésével és modern irányzatként való manifesztálódásával. A kettősséget, vagy
Droysen kifejezésével élve a meghasonlást (Zwiespalt) deklaráló, 1862-ben kirobbant vitát az angol Henry
Thomas Buckle Anglia művelődésének története (History of civilisation in England) első kötetének megjelenése
(1859), majd a második kötet (1861) (a magyar fordításban összesen tíz) kötete váltotta ki. A legerősebb
visszhangot ellenfele, Gustav Droysen keltette az 1862-es német fordítás alapján a Historische Zeitungban
megjelent, fölényesen kritizáló ismertetéssel. Droysen mögött, szakmai fedezetül az előbb a Halléban elkezdett,
azután majd harminc évig a Berlini Egyetemen folytatott nevezetes előadás-sorozatának, ugyancsak 1862-ben
forgalomba hozott vázlata, a Grundrisse állt, amit mindmáig a historizmus történetelméletét (Geschichtstheorie)
összegző kiskáténak tartanak (Lorenz 1997, 5).
Szemben a historizmussal, a pozitivista társadalomtörténet nem állított föl saját felfogásában kánonnak elismert
akadémikus metodológiákat – noha tettek erre kísérleteket, mint Karl Lamprecht Mi a művelődéstörténet?
Adalék egy empirikus historikához című munkája, amely már címében is (Wasist Kulturgeschichte? Beitrag zu
einer empirischen Historik) tudatosan Droysen Historikjára, történetelméleti előadásaira utal (Lamprecht 1988d
[1896], 213-272). A pozitivista jellegű irányzatok mindig egyéni módszertani tézisekben voltak jelen az európai
tudományos életben; mindig voltak követőik, noha a historizmus német „történeti iskolájához” hasonló
„pozitivista iskolát” sohasem sikerült teremteniük. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezen a módon – a régi
társadalomtörténet a 19-20. századfordulóra a polgári történetírásban általánossá tette a totális
társadalomtörténeti tematika sajátos tárgyalását, a statisztika sajátos használatát.
A „standard módszertanok" kialakulása az 1860-as évek vitáit követte. A szakmai viták előterében a
pozitivizmus kritikája – vagy inkább lejáratása és kiszorítása – állt, amely Karl Lamprecht sorompóba állásával
az 1890-es években újra nagy izgalmakat keltett, holott a historizmusnak ekkor már a pozitivizmusnál sokkal
nagyobb hatású versenytársa volt, a Windelbandés Dilthey-féle szellemtudományi filozófia hatása alatt álló,
Magyarországon egy nemzedékkel később virágzó szellemtörténet. Szinte minden német egyetemen, sőt
főiskolán is elkészült egy-egy általános módszertani kézikönyv, melyek között befolyásával messze
kiemelkedett a Droysen-tanítvány, Ernst Bernheim, a Greifswaldi Egyetem professzorának 1889-re kialakult
tankönyve, a Lehrbuch (Lehrbuch der historischen Methode und Geschichtsphilosophie), sok kiadásban és
sokszor átdolgozva. Ennek a szerző közreműködésével történt tömörítése, az Einleitung (Einleitung in die
Geschichtswissenschaft) különösen a két világháború között vált használatossá, amelyet a magyar kézikönyvíró,
Dékány István is ajánlott (Dékány 1925, 6). Bernheim tankönyve lesz a másik nagy történész nemzet, a francia
historizmus legnépszerűbb módszertani kézikönyvének, a LangloisSeignobosnak (Introduction aux Etudes
Historiques. 1898) mintája is, mondván: „.felesleges a módszertani hagyományt összefoglalni, mert ő [uis
40
Bernheim – T. Z.] már megtette – meglehet kimerítően tárgyal metafizikai problémákat, ami számunkra
érdektelen. Viszont nem vesz fel olyan kritikai szempontokat (pozíciókat), amelyeket mi érdekesnek tartunk. A
Lehrbuch [így németül nevezik! T. Z. ] doktrínája ésszerű, de nem erőteljes és nem eredeti, s nem a
nagyközönségnek szól. A nyelv és formája miatt elérhetetlen a francia közönségnek.” A Rajnán túl tehát egy
Lehrbuchnak nem árt, ha erőteljes, eredeti és – egy újabb, a 19. század végén feltámadt felvilágosodás kori,
igény – közérthető. Ha a francia diskurzusból leszámítjuk a divatosan könnyed értekező modort, akkor is
merőben idegen a régi német metodológusok exkluzív céhes szellemétől, melyben a mindentudás meg
bármilyen „nyelv és forma” mély értése magától értetődően megkövetelhető volt. Mit kell tenni Droysen szerint
ahhoz, hogy történésszé váljunk? Csupán „.ki kell indulni a teológiából, a filológiából s az államtudományból,
[.] igazi történész lehetőleg tudjon mindent, s törekedjen arra, hogy az emberi művelődés csúcsán álljon.”
(Droysen 1994 [1857], 51). Langlois és Seignobos tehát fordítás helyett külön francia könyvet írtak. (Langlois-
Seignobos 1898, XV; Bernheim további olasz és angol adaptációit lásd: Dékány 1925, 6, jegyzetek.)
Bernheim és különösen a Langlois-Seignobos-munka lett a forrása az egyetlen kimerítő magyar nyelvű

módszertani összefoglalásnak, a már említett, Dékány István A történettudomány módszertana című igen
igényes, megjelentekor, 1925-ben még korszerű szemléletű kötetének, amely a Hóman Bálint szerkesztette
Magyar Történettudomány Kézikönyve című sorozatban jelent meg. Dékány a Langlois-Seignobos-féle
módszertantól veszi át, nemegyszer szinte fordítás hűségével pozitivizmuskritikáját, filozófiaés általában
elméletellenességét, s a történeti tudományszakok felosztását is (történetfilozófia, analízis, szintézis), amely
egyébként megegyezik a Kézikönyv első hangadó köteteinek tematikájával is. 8
Minden számottevő elméletíró – úgy historista mind pozitivista – empirikus kutatással tette le a szakmában a
névjegyét, ami azt a régi és különös hitet látszik megerősíteni, hogy a történetírásnak inkább technikai és
erkölcsi szabályai vannak, és mindig megélt elméletek, módszertanok és a történetfilozófia nélkül. Paradox
módon, mint látni fogjuk, a modern módszertanok lettek – a historizmus empirista hagyományaihoz talán
túlságosan is hűségesen – a módszertani szkepszis terjesztői is. A fanyar francia modor nem állt messze a
gyakorlattól, mikor arról beszélt, hogy a kutatás számára meglehetősen közömbösek ezek a tudományszakokká
előléptetett fázisok. Annál fontosabbak lesznek majd a történésztársadalom, és a történészi státusok szakmai
rangsorának megszerkesztésénél.
Míg a Langlois-Seignobos-könyvön belül az elemzésben (analízis) forráskritikának és értelmezésnek

évszázadok alatt kialakult, szigorú mesterségbeli szabályai és fogásai gyűltek össze, addig az összegzésben
(szintézis) mindig az egyéni képességek, ezek közt a poétika, mondhatnánk költői tehetség, és az elmondott
igazságban az egyén moralitásának érvényesülését hangsúlyozták. Ezen a téren alig különbözött a történeti
iskola a társadalomtörténettől. Karl Lamprecht egyik paralipoménájában (szó szerint függelék, itt bölcs mondás
vagy megjegyzés) Kantot idézi: „Sosem szabad elfelejtenünk, hogy a tömény fogalmi összefoglalások már
természetüknél fogva is szubjektív jellegűek. Minden szintézis, mondja Kant, csak a szellemen múlhat, nem a
dolgokon” (Lamprecht 1974b [1910], 719). Az emberiség fejlődésével kapcsolatos optimizmus mellett,
különösen az objektivitásra törekvő historizmust jellemzi a mély metodológiai, ritkábban ismeretelméleti
szkepszis – mint Rankénal is látni fogjuk – a megismerés lehetőségével szemben támasztott romantikus,
agnosztikus hangulatok formájában. A Langlois-Seignobos-könyv Droysen Grundrisse-éről, amely az ő
metodológiájuknak is lefektette az alapját, azt mondja, hogy „Általában az ilyen traktátusok nagyon is
obskurusok és használhatatlanok; obskurusok, mert a tárgyuknál semmi sem meghatározhatatlanabb, és
állításaikkal ellentétben használhatatlanok, mert lehet valaki történész anélkül is, hogy foglalkozna a történeti
metodológia alapelemeivel.” S ugyanitt lábjegyzetben megjegyzi, hogy a módszertanokat nem azok olvassák,
„.akiknek haszna lenne belőle, hanem amatőrök, akik kedvtelésből kutatnak – a szakemberek a mesterek óráin
tanulják meg a módszereket és használatukat, anélkül hogy rájönnének, hogy a történeti metódus megegyezik
más tapasztalati tudományok módszereivel..” (Langlois-Seignobos 1898, VIII.) A régi historikus szkepszisre,
mint intellektuális fűszerre a 20. században is igény volt: Collingwood 1946-ban A történelem eszméjében,
Droysen Grundrisse-ét „üdvös alkalmatlanságnak” nevezte (Coollingwood 1987 [1946], 561).
A Langlois-Seignobos-könyv szerint a történeti tények (faits historiques) csoportosításának összetett művelete

„kritikából, konstrukcióból, analízisből, szintézisből áll – öntudatlanul mindenki ezeket a fázisokat követi.”
(Langlois-Seignobos 1898, VII). Lamprecht egy másik, az 1890-es években keletkezett paralipoménája ezzel
8
Meg kell jegyezni, hogy a magyar nyelvű módszertan késői megjelenése nem jelenti a magyarországi történetelméleti gondolkodás
hiányát. A historizmus nálunk is „német tudomány” volt, széles németül olvasó közönséggel. Emellett az 1840-es évektől kezdve szinte
minden fontosabb angol és német munkát lefordítottak, ezeket sokszor színvonalasan vezették be, különböző, a nyugatiakkal egykorú
fórumokon (Századok, 1867; Gazdaságtörténelmi Szemle, 1894) ismertették és kommentálták a külföldieket s többek közt a pozitivista
társadalomtörténet terén is születtek eredeti művek. Itt mindmáig az egyetlen bevezetésnek használható historiográfiai munka R.Várkonyi
Ágnesé (1973). Tehát egyáltalán nem álltunk olcsó könyvtári színvonalon (Freeman 1895, vagy az ennél azért különb Márky 1914 hasonló
tárgyú munkái a Franklin Társulat Olcsó Könyvtár sorozatában jelentek meg).
41
szemben már beveti a törvények után kutató pozitivista általánosítás fázisainak, az indukciónak és a
dedukciónak fogalmát is: „Az analízis és szintézis, indukció és dedukció a módszerek, az interpretáció,
forráskritika és rokonai a módszer segédeszközei” (Lamprecht 1974b [1910], 721). Látszólag csak részletekben
térnek el egymástól a francia historizmus és a pozitivista társadalomtörténet – utóbbi Lamprecht ekkori ágazati
önbesorolása szerint a kultúrtörténet (Kulturgeschichte). A különbség a kutatás célkitűzésében, szándékaiban
volt. Lamprecht történetírása és az ekkor már a francia pozitivizmus kritikáján kialakult francia
társadalomtörténet a szintézisen nem az empíria „tömény fogalmi összefoglalását” értette, és nem volt számára
már a „szubjektivitás területe”. Akár sikerült törekvésük, akár nem, az empirikus kutatási szakasz lezárása a régi
társadalomtörténet számára kísérlet volt az ellenőrzött, érvényes tudás logikailag érvényes általánosítására, a
tudományos törvényszerűség megállapításának, indukálásának szándékával.
A modern tudományelméleten (tehát nem külső tekintélyeken) alapuló módszereknek két fontosabb funkcionális
területe volt, ahol helyt kellett állniuk: az egyik – amiről eddig szó volt – a tudományos tény meghatározása és a
tény megszerkesztése, ahogy Cris Lorenz mondja: annak megválaszolása, „min alapul a tudományos
megismerés speciálisstátusa” (Lorenz 1997, 3). Ez a szűkebb értelemben vett feladata a metodológiának, amely
indokolja és törvényesíti a másikat: a közben ugyancsak megszerkesztendő státust, állást, a kutató tudósét.
Ugyanis nem mindenki történész, aki történelemmel foglalkozik. A történész társadalmi állása ugyanitt, a
módszertanban leírt viszonyításokban válik valóságossá, ahogy a kutatás fázisait, mint a hivatások
elkülönítésére alkalmas tevékenységi köröket személyekhez kötik. Kirajzolódik a modern („céhes”) történész
kutatói státus belső rétegzettsége: amatőr-novícius-erudita és a mester; az utóbbi a tulajdonképpeni történész a
minősített rangsorban. A szakmát, vagy hivatást, a hivatásos történészek belsőleg tagolt körét legszélesebben a
közönség veszi körül, az olvasók, valamint a 19. században még széltében a felolvasások hallgatói –
társaságban, kaszinókban, olvasókörökben, de még a kórházakban és börtönökben is. A közönség szűkebb, vagy
tágabb csoportja a műveltek, vagy a művelt közönség. A Langlois-Seignobos bevezetője, a közönségen belül
kitünteti még az „elit szellemet" (esprit d’elite), s azt veti a szemére, hogy a közönséghez hasonlóan a
„hasonlóságokat” (similitudes) és „törvényt” (lois) kereső (pozitivista) „nagy konstrukciók” inspirálták. A
„hasonlóságok és törvények nyilván a módszertaníró szerzőpárosból Charles-Victor Seignobosnak
vitapartnerére, a „francia eruditára”, Paul Lacombe-ra (1848-1921) utal – akivel hamarosan dolgunk is lesz. A
századfordulón e nevek – Hippolyte Taine hanyatlásában is, és monográfusa Lacombe (Lacombe 1909) – a
művelt elitben valóban népszerűséget vonzottak magukhoz. A közönség és szakma között állnak a nem
különösen nagyra becsült, de számon tartott amatőrök, a műkedvelő történetkutatók, akiknek szükségük lehet a
módszertanokra, mert nincsen mesterük. Egy körrel még beljebb álltak a kezdők, a novíciusok, akik ebben az
esetben nem próbaidős szerzetesek, hanem olyanok, akik – mint a kézikönyv mondja – egy régimódi egyetemes
történeti összefoglalónak, azaz történelmi műveltségnek vennék inkább hasznát, amivel viszont a módszertani
tankönyv nem szolgálhat (Langlois-Seignobos 1898, V-VI). A hivatás legbelső köre az erudita (érudit), a
szakember-kutató, akinek a LangloisSeignobos-ban – mint fent (tankönyve VIII. oldalán a lábjegyzetben) láttuk
– a mesterrel való „céhes”, bár professzionális kapcsolata tisztázódik. Az „erudita” a kritikai módszer humanista
őskorából itt maradt történész-mesterember neve, aki mégsem mester (Gross 1998, 81-84; Penke 2000, 39-40,
123–131).
Karl Lamprecht, a régi társadalomtörténet német teoretikusa, aki a magyar teoretikus, Madzsar Imre szavaival,
„mint minden igazi historikus, a forrásolvasáson kezdte” (Madzsar 1908, 485), tehát az erudícióval, mégis a
történetírás fázisai szerint rangsorolva különböztette meg a tudományos kutatást (az erudíciót) a „fölötte álló"
történetírástól. Klasszikussá vált A német gazdasági élet a középkorban (Deutsches Wirtschaftsleben im
Mittelalter. 1886) című könyvének nevezetes módszertani 2. zárófejezetében („2. Schlufi"), mindjárt egy
botrányos „naturalista” bevezető mondattal indította tanítását:
„A történeti életet ugyanoly kevéssé lehet elválasztani külső megjelenési formáitól, mint a vegetatív vagy állati
létet; meghatározott szervezeteknek ez a mozgatóés általában véve az elsődleges összetartó ereje.
A tudományos kutatás magában véve nincs abban a helyzetben, hogy ezt az életet egészében visszaadja és
kutatva megvilágítsa. A szervezeteknek csak egyes tagjaival van dolga; arra törekszik, hogy az összetételét és
felépítését, viselkedését önmagában és a többi részhez képest megállapítsa; megtagadták tőle a képességet, hogy
az életet magát megragadja, amint az ezeket a tagokat egyetlen egésszé egyesíti.
A történettudományok mezején azonban a történetírás fölötte áll a történetkutatásnak. A történetíró művészi

feladata a történeti szervezetek életét a beleérzés útján tartós jelenre ébreszteni. Csak a történetírásban és nem a
történettudományban képes az élet és a tudomány, ezek a kibékíthetetlennek mondott ellenfelek az igazi
történeti szemlélet magasabb egységében összeforrni.” (Lamprecht 1988a [1886] 2. Schlufi, 50-51.)
42
A „tudományok és a segédtudományok” (Hilfswissenschaften) rangsorára nézve a következtetést Lamprecht

nevében Wildner Ödön vonta le: Lamprecht „.az egyénítő, s merőben politikai és diplomáciai történetírás
helyett kollektív-lélektani kultúrtörténelmet követel, amelynek a politikai és diplomáciatörténelem inkább csak
egyik tényezője – majdnem azt mondhatnók: kerete, vagy segédtudománya.” (Wildner 1925, VI.) A
politikatörténet ezt nyilván fordítva gondolta.
Paul Lacombe szintén összekötötte a történészi rangsort a kutatási fázisokkal: „A kutató (l’erudit) a mi
számunkra, mint mindenki számára az az ember, aki a múlt tényeit feltárja, közelükbe férkőzik, egységükben és
folyamatukban újra felépíti őket. Ha a kutató által összegyűjtött tények jelentősek, vagy inkább, ha a kutatóknak
jó a stílusa gyakorta hívják őt történésznek” (Lacombe 1930 [1894], VII). Lacombe megjegyzi ugyan hogy a
kutató és a történész közti különbségtételnek nincs különösebb alapja, mert eddig a fázisig a kutató és a
történész funkciója hasonló.
A rangsor az elvontsággal emelkedik. Az idézetet folytatva tehát: „A tényleges különbség azokkal kezdődik,
akik munkájukkal egy másik területet hívtak életre, amely a történetfilozófia nevet kapta. Ök valóban új
feladatot vállaltak magukra. A megállapított tényekből, a megállapított történeti valóságból olyasmit akarnak
felszínre hozni, ami fontosabb a tényeknél, bár a tényeken alapszik: a történeti igazságot, azt a kisebb vagy
nagyobb hasonlóságot, amelyet az egy bizonyos módon megközelített tények láthatóvá tesznek. Azok számára
kellene fenntartani a történész címet, akik vállalkoznak erre az új feladatot jelentő kísérletre, anélkül azonban,
hogy filozófus jelzővel (epitetonnal) is ellátnánk őket, ami véleményem szerint, nem lenne igazságos.”
(Lacombe 1930 [1894], VII-VIII; a Lacombe módszerében „alapvető igazság” fogalmáról és a „similitude"-ről,
a hasonlóságról uitt IX és 411–412.)
Paul Lacombe, a francia történész számára úgy tűnik, nem elviselhetetlen a történetfilozófusi, tehát más céhbeli
„epiteton”. Mást is jelent számára a filozófia, majdnem szociológiát, amit Lacombe személy szerint az angol
evolucionizmus atyjával, Herbert Spencerrel köt össze, viszont ugyanitt jegyzetben pontosítja a
történészrangsoron belüli különbségtételt, mondván, hogy: „Ez nem jelenti azt, hogy a történész és a kutató
(erudit) ne lehetne ugyanaz a személy. A kettő nem összeegyeztethetetlen, de szétválasztandó” (Lacombe 1930
[1894], VII).
Az elvontságnak – egyben a tudománynak s a tudósok rangsorának is – erre a magasabb fokára alkotta Gustav
Droysen vagy két nemzedékkel korábban, az 1840-es években először a történetteológia (Droysen 1958a [1843],
369), majd végül a „történetelmélet” (Geschichtstheorie) kifejezést, amelyből majd az 1848-as frankfurti
nemzetgyűlési politikai szereplése után lett a metodológiai alapvonala, a Grundrisse. Míg a történeti iskolában
Droysen korábbi alternatívája a teológia, illetve a filozófia volt, a 19. század végén nagyobb volt már a
diszciplináris választék. A történeti iskolán kívül már mindenki egyetértett abban, hogy a történelem és a
műveltség a lélektannal áll kapcsolatban. „Az általános embert a pszichológia határozza meg” (Lacombe 1930
[1894], 412). Franciaországban már működött, differenciált tudománynak számított a szociológia. Lacombe
szemlélete inkább az antropológia és az etnológia felé hajlott, s mint később Hajnal István is, hiába várt az
empirikus felszín elvont értelmezése terén segítséget a szociológiától. Lacombe itt, mintegy megelőlegezve egy
általános történeti társadalomtudomány („historische Sozialwissenschaft") születését, megkérdezi, hogy
tulajdonképpen miért nem tartjuk, vagy nevezzük tudományunkat szociológiának. Ha tartalmilag lenne is ennek
alapja, tudomásul kell venni, hogy a szociológia már más keretek között megszerveződött tudományág.
Lacombe is a történészstátus megőrzése szempontjából döntött, nem akarja éppen azt leválasztani a
történészszakmáról, aki képes az általánosításra: „A szociológia címén munkám azt kockáztatná, hogy
elsősorban azokat az embereket állítanám félre, akik a szó mindennapi értelmében végeznek kutatást vagy
történetírást. Pedig sokkal inkább ezen utóbbiak számára lehet hasznos a könyvem, mintsem a szociológusok
számára” (Lacombe 1930 [1894], VIII).
A mesterig vezető rangsor minden fokának legitimitását, természetesen szintén felülről kell megállapítani.
Droysen nevezetes Historikja első előadásában felteszi a kérdést: „Mindenekelőtt, hogyan jövünk ahhoz, hogy
történelemről és a történelem tudományáról beszéljünk?” („Vor allem, wie kommen wir dazu, von Geschichte
und Wissenschaft zu sprechen" – Droysen 1958, 4). A történelem szakokon tanított módszertanok közönsége
nem ugyanaz, mint a szakmai viták különböző érdekeltségű, a szűkebb történészszakmánál szintén szélesebb,
elit szellemek számára is nyitott politikailag-világnézetileg és nemzetközileg csatornázott értelmiségi „kluboké”.
A 19. században alapított új egyetemek és főiskolák nevelik ki az intézményesített polgári nacionalizmus
tisztjeit és altisztjeit, a tanárok és tanítók ezreit. Itt merül föl, hogy kinek lesz „pretenciója” – mint von Rankénál
láttuk – újítani, és mindenekelőtt kinek, vagy kiknek lesz joga, hogy a történészcéh („Historikerzunft") normáit
kialakítsák. Droysen jogi hangvétele egyáltalán nem idegen a történeti iskolás módszertani logikától. Világos
ugyanis, hogy a történész speciális státusának elfoglalásához – például az 1848 utáni magyar választójogban a
kétszeres egyenes adóösszeggel választópolgárrá emelkedéshez, vagy a német háromkamarás birodalmi gyűlési
43
választójog második kamarájába sorolásához – a latin és görög abitúrán megrostált személyeknek mindenekelőtt
akadémiai és államvizsgákat kell tenniük szakmai kompetenciájuk igazolására, erről királyi oklevelet, diplomát
kell szerezniük.
Droysen a 19. század közepén megtehette még azt, amit a módszertani tankönyvek, mint Bernheimé, később
már nem, hogy a „bevezetést” ne definíciókkal, a történettudomány résztudományai és a többi tudományok
rendszerének áttekintésével, azaz útmutatóval, a „hodogetikával" kezdje. A célja, mint ahogy az „előzetes
megjegyzésekben” mondja, gyakorlatiasabb „praktikusabb”. Ha tudományt akar valaki a 19. században művelni,
annak gyakorlati hasznával is el kell számolnia. „Az akadémiai és államvizsgákon a történelem szak különösen
elismert; s azoknak a száma, akik foglalkozásának ez a neve, nőttön-nő.” Alább: „Mit jelent tehát a történelmet
tanulni? Mi a vizsgák elképzelése a történelem szakkal?” (Droysen 1958, 3). A „történelem szak” (das Fach der
Geschichte) innen lesz a németben a „Fachgeschichte" vagy „Fachhistorie", amit a vizsgázott, próbát tett, s erről
királyi oklevelet, diplomát szerzett történész művel – nem a műkedvelő. Átvitt, későbbi értelemben véve a
„Fachhistorie" a régi, „akadémikus”, konzervatív történetírást jelenti, ahogy nemrég még vitákban használták
(például: Ritter 1989).
A Langlois-Seignobos-féle kézikönyv függelékben két fejezetet szentelt annak részletes tisztázására, hogy a
történelem szak hallgatása milyen célok és feltételek mellett milyen képesítést ad. A „primitív” College de
France-szal szemben, amit a Langlois-Seignobos az ancien régime romjának nevezett (Langlois-Seignobos
1898, 294), az École normale supérieure képezte a történelemtanárokat, írókat és az eruditákat, a kutatókat –
avval a máshol elképzelhetetlen, öngólnak számító megjegyzéssel, hogy „.mivel az École normale supérieure-
nek a rekrutációja mindig is kiváló volt, az érvényes rendszer sohasem akadályozta meg, hogy elsőrendű férfiak,
nem csak tanárok, gondolkodók, írók, hanem eruditák kerüljenek ki onnan. De tudni kell, hogy ezek egyedül
boldogultak, a rendszer ellenére, és nem annak köszönhetően” (Langlois-Seignobos 1898, 295–296).
Végső soron, az arra „hivatott” tanító, a mester posztja, a történeti eszmék képviselete is elhivatást igényel. A
tehetség és a szorgalom jutalma a lutheri planétán a siker, a katedra, az udvar figyelme, a politikai karrier. A
mesterek ugyanis a modern, 18. századi nacionalizmus hivatott konstruktőrei, egyszersmind azonban az
individuális historizmus személyiségkultuszának mintaszemélyiségei is: azok a „férfiak” (vagy emberek), akik
Heinrich von Treitschke (1834-1896) nevezetes „slágvortja” szerint, mivel a természet nem teszi, ezért emberek,
azaz „férfiak csinálják a történelmet” („Manner machen Geschichte". Treitschke 1879, 1. köt., 28; a
„Schlagwortot" marxista szemszögből elemzi: Schleier 1965, 258–259) – mint maga von Treitschke, aki több
magas tisztsége között von Ranke utódja a porosz állami (kir.) történészi pozícióban. Ahogy Droysen a
Historikában mondja: „az államférfi gyakorló történész” (Droysen 1994 [1857], 109). A módszer próbája tehát a
politikai karrier, s a nagy történészkarrierek általában sokat tettek Európa-szerte a történeti iskola
előmeneteléért.9
9
Csupán a mesterek közül válogatva néhány fényesebb példát: Németországban valóságos és belső titkos tanácsosok voltak igen sokan a
történeti iskola jogász ágáról magas minisztériumi és diplomáciai megbízásokkal. Berthold Georg Niebuhr (1776-1831), a historizmus
(egyik) atyja, a Stein-féle porosz konzervatív reformok pénzügyére; ő avatta föl a király nevében 1810-ben az új Berlini Egyetemet;
tudósként Németországban a kritikai módszer meghonosítója, a híres „Róma története” (Römische Geschichte. 1811) írója. A francia
mesterek a nemzeti politika glóriáját viselik. A „hagyományos paradigma” ős egyetemes történetbölcselője, aki minden modern mozzanat
mögött ott van ellenpontként szinte napjainkig: Jacques Bénigne Bossuet (1627-1704) kardinális, meaux-i püspök, a majdani XIV. Lajos
nevelője, a „gallikanizmus” képviselője etc. etc., akit Magyarországon leginkább ellenreformációs irataiból ismernek. Számtalan kiadást
megért, „tankönyv-trilógiájából” az először 1681-ben megjelent második rész, a Discours, az Értekezés az egyetemes történetről őfensége a
trónörökös számára. (Discours sur l’histoire universelle a Mgr le Dauphin. 1681). Bossuet fő műve a gondviselés útját követi VI.
történetbölcseleti ágostoni tételekkel, tisztán a Szentírásból merített bizonyítékokkal, racionális francia hittel. A modern korban
legmagasabbra jutottak között Frangois Pierre Guillaume Guizot-t (1787-1874) kell elsőnek megemlíteni, aki protestáns létére követte a
száműzetésbe XVIII. Lajost, Lajos Fülöp belügyminisztere volt, majd külügyminisztere és miniszterelnökeként, hajthatatlan
liberalizmusával az 1848-as forradalom kirobbantójaként kárhoztatták. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja volt. Klasszikus
művei: Az angol forradalom története 1625–1649. (1828), Az európai polgárosodás (civilisation) története a francia forradalomig (1828),
franciául vagy 20 kiadásban, magyarul 1866 és 1867-ban jelentek meg. A kegyvesztés termékeny éveiben sokat tett a francia
forráskiadásért. Marc Bloch mentalitástörténészként emlegeti. Victor Duruy (1811-1894), aki Hippolyte Taine-nel az 1848 utáni „francia
történetírás fellendítője” (Duby-Mandrou 1975 [1958], 431), éppen III. Napóleon királypuccsára készült el Julius Caesar monográfiájával, s
közoktatásügyi minisztere lett 1863 és 1869 között, eközben a Langlois-Seignobos-kézikönyv megjelenéséig négy kiadást megért
Bevezetést is publikált a francia történetírásba (Introduction général a l’histoire de France. 1865), az Écol des hautes Études alapítója. Louis
Adophe Thiers (1797-1877) a Francia Köztársaság elnökségéig vitte, a Napóleon-kultusz történeti megszerkesztője, magyarul is Napóleon-
könyvei voltak a legnépszerűbbek, az MTA tagja volt, Trefort Ágost mondta emlékbeszédét (1885), Lajos Fülöp idején kétszer volt
külügyminiszter (Guizot-val váltva egymást) és miniszterelnök, 1848 után pártot váltott, 1870 júniusában köztársaságiként ellenezte a
francia hadüzenetet (ekkori körútján barátjával, Leopold von Rankéval is kapcsolatba került a béke megmentéséért), a vereség után (1871-
1873) a Francia Köztársaság elnöke, Bismarck tárgyalópartnere, a párizsi kommün leverője és a gyors francia jóvátétel-fizetés
keresztülhajtója. VII.Angliában, ahol távolról sem volt a történeti iskoláknak akkora politikai szerepe, mint a kontinensen, a történész lordok
mégis legendás példaképek voltak. Ösük a tory Henry Bolingbroke (1678-1751), 1712-től Saint John bárója, azutrechti béke diplomatája és
A levelek a történelem tanulmányozásról (Letters on the Study of History, 1735) című munka szerzője, amit deizmusa miatt betiltottak, s
ezután még sok kiadást megért. Klasszikus pragmatista jelszava, ami úgy látszik a Londonban élő Lakatos Imre tudományfilozófus
történetszemléletére is befolyással volt: „A történelem példákkal tanító filozófia” (Lakatos 1997 [1970], 96). A nevezetes whig Macaulay
44
A historikus, a történész tehát, nagyon is politizált és ez társadalmi állásának egyik legfontosabb tényezője volt.
Politikusi pozíciójának hátterében, vagy fedezeteként a kor normái szerint elfogadott és, mint előbb Peter Burke
is fontosnak tartotta hangsúlyozni, sikerrel intézményesített racionális és autonóm tudománya állt. A történelem
tudományossága és a történész tudósi státusa azonban 19. század végéig nem volt magától értetődő, állandó
küzdelemben alakult ki, s ez az azóta jóformán feledésbe merült küzdelem maradandó nyomot hagyott mind a
pozitivizmus, mind a historizmus módszertani megnyilatkozásain. Erre a legrangosabb példa, a 20. században
szinte már hagyományosan szabadon értelmezett rankei közhely a híres „blos zeigen, wie es eigentlich
gewesen" frázis. Magyarán: a történész „pusztán azt akarja megmutatni, hogy is volt tulajdonképpen”. A fiatal
Ranke Berlinben 1824-ben megjelent, a modern (nagy)német nemzeti öntudat kialakítása szempontjából is nagy
hatású A román és a germán népek története 1494 és 1514 között (Geschichten der romanischen und
germanischen Völker von 1494 bis 1514) című művének bevezetőjében olvasható – mint még látni fogjuk – a
fenti, sokat idézett frázis. Találkoztunk vele Peter Burke korábban idézett 6. összehasonlító pontjában, mint
Ranke „szerény ismeretelméleti szkepticizmusának” megfogalmazódásával, ami jó közelítésnek számít: „A
történész feladata az olvasóknak tényekkel szolgálni, elmondani, hogy »mi is történt tulajdonképpen«.” A „blos
zeigen" mondóka ellenfrázisa lett a (hegeli) történetfilozófiai általánosításnak és a pozitivizmus
természettudományos vágyálmokat kergető módszertani maximalizmusának. Carr szerint a „nem túl magasröptű
aforizma” jelentése, hogy „az empirista ismeretelmélet alapját a szubjektum és a tárgy teljes szétválasztása
képezi” (Carr 1995 [1961], 8), vagyis Ranke szavaival, „a történész munkája során „ki kell oltsa magát” (sich
selbst auslöschen soll). Ez azonban a történeti iskolánál nemhogy önmegszüntetést jelentene, hanem éppen az
isteni univerzumban való részesedést, feloldódást; Gadamer megfogalmazásában: „.a történész tudata az emberi
öntudat beteljesedését jelenti. Minél inkább sikerül elismernie valamennyi történeti jelenség saját
megszüntethetetlen értékét, azaz minél inkább sikerül történetileg gondolkoznia, annál inkább Istenhez
hasonlóan gondolkozik. Ranke éppen ezért a történész hivatását a papi hivatáshoz hasonlítja” (Gadamer 1984
[1975], 157). Itt tehát a történész, a mester a leghagyományosabb „hivatással” került kapcsolatba.
Sohasem idézik teljes szöveggel, pedig a bekezdés végi pár sorral nagyjából ki is merült a nevezetes könyv
bevezetőjének egész elméleti mondanivalója. Ranke egy „mi lett volna, ha” típusú gondolatcsírát fojtott el vele,
ugyanis, hogy hogyan alakult volna a reformáció sorsa, ha I. Ferenc francia király nem áll a törökök oldalára, s
nem V. Károly német-római császár marad az 1540-es évek közepén a keresztény Európa „élharcosa” (Ranke
1885 [1824], VI). A teljes mondat tehát – von Ranke alig érezhető papos iróniájával – a következőképp hangzott
el (Dékány István fordításában): „A történelem számára mások azt a feldatot tűzték ki, hogy a múlt fölött ítéletet
mondjon s a kortársakat az eljövendő évekre tanáccsal lássa el; ilyen magas feladatra a mi tudományunk nem
merészkedik, csak azt törekszik megmondani, hogy miként történtek meg a dolgok tulajdonképpen.” (Dékány
1925, 37; eredetiben: „Manhat der Historie das Amt, die Vergangenheit zu richten, die Mitwelt zum Nutzen
zukünftiger Jahre zu belehren, beigemessen: so hoherAmter unterwindet sich gegenwartigen Versuch nicht: er
will blos zeigen, wie es eigentlich gewesen." Ranke 1885 [1824], VII.)
Figyelmesen olvasva észre kell vennünk, hogy Ranke nagyon is reális kísértések elutasítását fogalmazta meg,
amelyek ott lopakodtak s lopakodnak minden társadalomtudomány, nem csak a történettudomány árnyékában.
Először is visszautasítja a régi pragmatikus történetírás egyik legfőbb feladatát, a morális/elrettentő példák
felmutatását, ami gyakran nem is volt egyéb morális ítélkezésnél. A másik, „az eljövendő évekre tanáccsal”
szolgálni, a jóslás, a divinatio. A racionális tudásnak a 17. századot követően is sokszor meg kellett szakítania
ősi rokonságát a jóslással (Foucault 2000 [1966], 79). A hagyományos „divinatorikus kifinomultsággal” való
19. századi szakításért Nietzsche – mesterét – Schopenhauert kárhoztatta, aki „.a németek teljes utolsó két
nemzedékét kitépte a német kultúrával fennálló összefüggésből, amely kultúra mindent összevetve a történeti
érzék csúcsa és divinatorikus kifinomultsága volt. Ám Schopenhauer éppen ezen a ponton volt zsenialitásig
szegényes, érzéketlen, némettelen.” A „valóságfilozófusok”, a „pozitivisták” Nietzsche szerint, „zagyvalék
filozófusok”, akik a filozófiából, mint bukott angyalok, „a tudomány fennhatósága alá visszaűzött alakok”
(Nietzsche 2000 [1886], 82.). Nietzsche kedvence Niebuhr volt, a nagy emberek történetfölötti álláspontjának
(überhistorischer Standpunkt) látnoka (Nietzsche 1977 [1873], 14).
A történész, ha mester, Vico óta (vagy Herakleitosz óta, és elvben) „nem jósol” – legfeljebb sugalmaz.10 A
történelem korszakai visszatérnek, de sohasem régi formájukban – Herakleitosszal szólva: nem léphetünk
„Tamás” (1800-1859), fordítások során magyarosított keresztneve magyar akadémiai tagsága jogán keletkezett – emlékbeszédet fölötte is
Trefort Ágost mondott. Atory Lord Actonról lásd a 6. jegyzetet. Angliában a politikai egyben rétori szerep is volt, hiszen Acton – mint
Bolingbroke és Macaulay – nevezetes parlamenti politikai szónokok voltak. A szigetországban a kontinentális tekintélyénél magasabbra
helyeztek egy másik szerepideált, a természettudósét: Bacon, Mill, Buckle, Darwin az empirikus tudományos kutatás hősei és mártírjai
voltak.
10
Klasszikus politikai „sugalmazások” von Ranke II. Miksa bajor királynak tartott berchtesgadeni előadásai, amelyeket „beszélgetések”
(Gesprach) követtek. Ranke, aki elhárította a „tanácsadás” megtisztelő feladatát; valójában ebben a szerepben érezte magát igazán elemében,
„sohasem volt ilyen teljes szívből boldog” (Krammer é. n., 205-206).
45
kétszer egyazon folyóba – nincs a jóslatnak erkölcsi alapja. Ám ha nem, akkor ez is bokros ismeretelméleti
kérdéseket idéz fel: ugyanis, hogy milyen a „múltból” merített, használható tapasztalatai lehetnek egyáltalán a
történésznek? Egészen addig sarkítva a kérdést, hogy ha nem jósol, „prognosztizál” a (természet-) törvények, a
tudományosság és a hosszú távú prognózisok értelmében sem, mint majd Comte, Mill vagy Marx teszi, vajon
mit csinál a történész? (Kelemen 1989, 5–16; Winch 1988 [1958], 92-93)
A frázis értelme a 19. század végén, a pozitivista Karl Lamprecht előtt még nagyon is világos volt. Lamprecht
Ranke-idézete 1895-ben, a „második módszertani vita” közben hangzott el, Adolf Brudernek, a római katolikus
Staatslexikon szerkesztőjének bírálatára adott válaszában. Lamprecht kritikusának korrekt, vele rokonszenvező
hangnemétől a „történészcéhhel” folytatott Historische Zeitschrift-beli (második) módszertani vita ádáz
hangneme után valósággal meg volt hatva, pedig, mint kiderült, Bruder rokonszenve keresztényszocialista
irányú félreértés volt. A kritikus a jelenből, a „szociális kérdés” felől közeledett Lamprechtnek A német
gazdasági élet a középkorban (Deutsches Wirtschaftsleben im Mittelalter 1885–1886) című, forráskezelési és
társadalomszemléleti szempontból is monumentális gazdaságtörténetének korához. Bruder közvetlenül
összehasonlíthatónak vélte a középkori és a modern intézményeket, s ebből tudományosan megalapozott
szociális programot akart fölépíteni. Ez az a „magas feladat” (Amt), amelyet sem Ranke sem ő nem vállalt el. Itt
hangzik el Lamprecht szájából hitelesen a rankei konfesszió: „Az ilyesfajta szándékok teljesen távol állnak
tőlem: egyelőre azt szeretném csak megtudni egyszer, tulajdonképpen hogy is volt valamikor.” (Ich möchte
vorlaufig nur einmal wissen, wie es denn eigentlich gewesen ist.) – s ami a prognózist, vagy a jóslást illeti,
hozzáteszi: „Sőt, meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaságtörténeti kutatás romba döntését jelentené, ha a
jelen számára az éppen csak felvállalt kezdetekből valamiféle politikai és társadalmi követeléseket akarna
desztillálni” (Lamprecht 1988b [1895], 110–111).11
1.1.4. A „HAGYOMÁNYOS PARADIGMA” ÉS LEOPOLD RANKE

BERCHTESGADENI ELŐADÁSAI
Az 1848-as „világforradalom” után a társadalmi kérdések iránt viharosan feltámadt érdeklődés kielégítésére a
születő szociológia, de a neoabszolutizmusokkal a „Polizeiwissenschaft" poraiból feltámadt gyámságoskodó
államtudományok (Staatswissenschaften) számára sem akadt más használható tapasztalati anyag a történetinél.
Ez, mint általában a hasonló konjunktúrák, paradox módon inkább mélyítette a historizmusoknak már a
negyvenes években készülődő, s többek között éppen az elméleti és módszertani rendteremtés igényében
megnyilvánuló válságát. A historizmus ugyanis lényegében túl volt már azon a szinten, amelyen államformákat,
politikai mintákat, tulajdon-, és közösségi fogalmakat meg formákat lehetett varázslatként ráolvasni a beteg
nyugati társadalom viszonyaira. A 18. század óta gazdagon áradó tapasztalati anyag doktrínáktól független
közzétételét és szabad intuitív életre keltését – mint utóbb többször kiderült – joggal féltette mind a
konjunktúráktól, mind a politikai hatalom érdeklődésétől. Miközben a historizmus mestereit, a német reformkor,
a Vormarz lapszerkesztő Rankéjét (Történeti-politikai Újság: HistorischPolitische Zeitschrift) és az 1848-as
frankfurti német parlament képviselőjét, Gustav Droysent a politikai liberális oldalon találjuk, a historizmus két
vonatkozásban is konzervatív volt. Egyrészt féltette a gondosan megszerkesztett, idealizált polgári elit-
értelmiségi, „kultúrpolgári” kiváltságait is, amit a marxistákat követően a második világháború utáni
antihistorizmus is bűnéül rótt föl. (A „kultúrpolgárság”, Bildungsbürger Telegdi Bernát fordításában: Iggers
1988 [1968], 33) Másrészt a német történeti iskola és a szűkebb historizmus, mint „szemlélet” kialakulásában
nem lehet említés nélkül hagyni az evangélikus teológust, történetfilozófiai szemléletű romantikus
vallásreformert (Platon-fordítót és kommentátort), von Ranke belső baráti köréhez tartozó idős berlini
tanártársát Friedrich Schleiermachert (1768–1834). A koreszmék nyilván nem egy forrásból táplálkoznak, mégis
ahogy a pozitivizmusnak a newtoni fizika tudományossága, a német historizmusnak Schleiermacher hittana lesz
a modellje. Néhány elemét kiemelve: A hittan tudományokkal, értsd a filozófiával és a természettudományokkal
szembeni autonómiaigényének – „a vallás mindig valami különös dolog volt” (Religion war immer etwas
Seltenes) – és a vallás „szemléletként” (Anschauung) való felfogásának megfelel a „történeti szemlélet”, illetve
„látásmód” felfogása és autonómiaigénye. Az egyén (individuum) Schleiermacher által hangsúlyozott szerepét,
akár az egyházakkal szemben is („minden ember közvetlen Istenre vonatkozik”) Ranke majd kiterjeszti minden
történeti jelenségre („mindegyik korszak közvetlen Istenre vonatkozik”). Továbbá a fent már említett
„elitizmus”, ahogy az Schleiermacher nevezetes 1799-ben született Beszédeinek már a címébe foglalt
ajánlásában is benne foglaltatik (A vallásról. Beszédek a művelteknek... Schleiermacher é. n.) szintén jellemzője
11
Ugyanitt Lamprecht – ekkor még éppen mint „egyszerű gazdaságtörténész munkás” a 19. századvég konfesszionalizálódó légkörében
példaszerű modern liberális szakmai normát vall: dr. Bruder felfedezni véli a kritizált Deutsches Wirtschaftslebenben Lamprecht vallási
álláspontját („konfessionelle Haltung"), ahol a négykötetes műben néhány ponton katolikus érzelmeket sért. Vele szemben Lamprecht azt
mondja: „könyvem írása közben sosem volt az az érzésem, hogy katolikus vagy evangélikus lennék, hanem csupán az oszthatalan tudomány
egyszerű gazdaságtörténész munkása” (Lamprecht 1988b [1895], 11. Kiemelés – T. Z.).
46
mindkettőnek.12 E vonások még a szellemtörténeti irányzat – életfilozófiai – indulásánál is jelen voltak. A

teológus Dilthey éppen 1854-ben iratkozott át Heidelbergből a Berlini Egyetemre, ahol Ranke előadásainak
hatására fordult a történelem felé (Erdélyi 1974, 7–11).
Ranke 1854-ben született berchtesgadeni előadásait, Az újabbkori történelem szakaszairól (Über die Epochen
der neueren Geschichte. Vortrage) a korszerű történetelméletnek szánta, mégis ennek első, elméleti része a régi
szellemekkel viaskodó történetfilozófiai elmélkedésre sikerült, és a „wie es eigentlich gewesen" frázishoz
hasonló problémákat összegzett. Az önálló öntudatra ébredt tapasztalati tudomány, illetve ekkor már
tudományok, nem látják szívesen sem régi uraik (a teológia és a filozófia), sem pedig az új „átfogó törvények”
nevében fellépő gazdák jelentkezését. Módszertani fejtegetéseiben az 1848 utáni abszolutizmusok kora
polgárának ezzel az általános autonómiát igénylő közérzetével fellebbezett a „fejedelemnél”. A római
császárságtól Napóleon császársága bukásáig vezető előadások ugyanis „ismeretterjesztő” céllal születtek, ha
nem is a nagyközönség, hanem személyesen egy művelt, a reformkorban reformer, azután enyhén szólva
konzervatív, osztrákbarát uralkodó és – mint Ranke – a porosz kisnémet út ellensége, II. Miksa (uralk. 1848-
1864) bajor király számára (Schieder 1964, 1). Ennek a berchtesgadeni kirándulásnak köszönhetjük a
historizmus klasszikus, a módszertani forradalmakéval egyidejű konzervatív összegzését. Szemben a kényelmes
historizmus-pozitivizmus ellentétpáros konstrukciójával, valójában nemigen találunk a két irányzatnál
komplementer programokat, egymásnak feszülő konstruktív álláspontokat. Inkább hasonló törekvésű,
világnézetileg különböző irányzatokkal állunk szemben, amelyek egymás nyelvét sem értik – és látni fogjuk,
Karl Lamprecht ki is mondta – nem is akarják megérteni. Így a „vita” is inkább a már többször emlegetett
„diszkreditáció” és megbélyegzés aktusa lesz, semmint tudományos eszmecsere.
Ranke az előadásokban a válságos kor tévelygéséből visszatért a régi sikerek, a berlini filozófus-historikus viták
színterére s 1854 októberében a bajor királyi nyaralóba „némely filozófus” (Hegel) szellemét is megidézte
vitapartnerül. És ugyan mivel mással is kezdhette volna a széles archaizáló bevezetés után párbeszédet imitáló
kinyilatkoztatásait, mint a történelmi folyamat tartalmával, a fejlődés kérdésével:
„Ha némely filozófushoz hasonlóan azt akarnánk feltételezni, hogy az egész emberiség egy adott ősállapotból
valamely pozitív cél felé fejlődik, akkor ez a feltételezés kétféle módon jelenhetne meg:
– vagy úgy, hogy az emberi nem fejlődését egy általános vezető akarat viszi előre az egyik pontról a
következőig,
– vagy pedig úgy, mintha az emberiségben rejtve meglenne a szellemi természetnek egy olyan vonása, amely a
dolgokat szükségszerűen valamely határozott cél felé hajtja” (Ranke 1994 [1854], 43. Kiemelés – T. Z.).
Ranke szerint filozófiailag e tézisek, mind a predesztinációéi, mind az evolúcióéi – hiszen ezekről volt szó –
elfogadhatatlanok, mert „.az első éppenséggel megszünteti az emberi szabadságot, s az embereket akarattalan
eszközökké degradálja, a másodikban pedig az embereknek éppenséggel vagy Istennek kellene lenniök, vagy
pedig éppenséggel semminek”.
A fajok eredete, valamint a szemben álló két történeti módszertani kánon, Gustav Droysen Historikája és Henry
Thomas Buckle Angol művelődéstörténete még éppen készülnek Halléban és Londonban, amikor
megfogalmazta álláspontját a tömegjelenségekkel és a társadalom természettörvényeivel szemben: „Mindegyik
korszak közvetlen Istenre vonatkozik”. A történeti korszak is egyszeri jelenség, amely egyedi vonásokat hordoz:
„.az emberiség valamennyi korszakában egy meghatározott nagy irányvonal ölt testet, s a haladás azon alapul,
hogy mindegyik korszakban kifejezésre jut valamiféle mozgása az emberi szellemnek.” Ezért mégha igazságos
is lenne, a történelem nem lehet a nemzedékeknek egymásra épülő fejlődési láncolata. Előbb, a korok és
embercsoportok történetivé avatása kapcsán is láttuk már Ranke véleményét a történeti folyamat jellegéről,
egyenlőtlenségéről, illetve a fejlődés kapcsán folyamatosságáról. „Egy ilyen úgyszólván mediatizált
nemzedéknek önmagában és önmagáért valóan nem lenne jelentősége, illetve csak annyiban, amennyiben
pusztán egy átlépendő lépcsőfok lenne a következő nemzedéknek, s nem vonatkozna közvetlenül az Istenre. Én
viszont azt állítom: mindegyik korszak közvetlenül Istenre vonatkozik, s értékét egyáltalán nem az adja, hogy
mi az, ami létrejön belőle, hanem önnön létezése, önnön mivolta.” A történelem művelése is „önmagáért valóan
érvényes eszmeisége”, és nem a felvilágosult ember elméletben is hasznot kereső földhözragadt
gyakorlatiassága szempontjából méltó az elmélkedésre. „A történelemről – s különösképpen a benne lévő
egyedi életről – való elmélkedés ezáltal [ugyanis a közvetlen Istenre való vonatkozása által – T.Z.] tesz szert
valami egészen sajátos vonzerőre, amennyiben most már mindegyik korszakra úgy kell tekinteni, mint ami
12
Schleiermacher teológiájáról: Rade é. n., V-XIV; és Gadamer 1984 [1975], 136; valamint Dilthey (1833-1911) befejezetlen életrajza
Schleiermacherről két könyvben: Dilthey 1867, 1870; Rankéról és berlini köréről: Iggers 1988 [1968], 106.
47
önmagáért valóan érvényes, s mint valami olyanra, ami igencsak méltónak látszik, hogy elgondolkodjunk rajta”
(Ranke 1994 [1854], 45).
Továbbá, ha létezne is haladás, az elit fölötte áll: „.nem alkalmazható a zseni teljesítményeire a művészet, a
költészet, a tudomány és az állam területén; az istenivel ugyanis ezek mindegyike közvetlen kapcsolatban áll. [.]
S éppígy kevéssé lehetne haladást feltételezni az egyéni morális vagy vallásos létezésben, mivel ez az
istenséggel közvetlen viszonyban áll. Legfeljebb csak olyan engedmény tehető, hogy a morál korábbi fogalmai
nem voltak tökéletesek; amióta azonban a kereszténység s vele együtt az igazi moralitás és a vallás megjelent, e
téren már nincs messzebbre vivő haladás” (Ranke 1994 [1854], 47).
Ranke tehát – „mint némely filozófus” – a sajátját tekintette a fejlődés csúcsára elérkezett nemzedéknek. Georg
Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831) viszont pontosította már azt is, milyen kereszténységről volt szó: „A
szellem szabadsága, ahogy a román országokban kifejezték, magának e szabadságnak elvei: csak elvont elvek.
Valami pozitív ellen irányultak, nem a vallásból merítették őket. Azért nem hozzák meg a szellemeknek azt a
szabadságát, amely megvan a vallásban, az isteni, igazi szabadságban. A liberalizmus absztrakciója így
Franciaországból kiindulva átjárta a román világot, de ez vallási szolgaság révén politikai szolgasághoz marad
hozzáláncolva. Mert hamis elv, hogy a jog és a szabadság elveit le lehet vetni a lelkiismeret szabadsága nélkül,
hogy forradalom lehetséges reformáció nélkül. – Ezek az országok így visszasüllyedtek régi állapotukba.”
(Hegel 1979, 740–741).
És mivel a reformáció után „már nincs messzebbre vivő haladás”, „E tendenciák ennélfogva csak leírhatók,
legvégső fokon azonban nem összegezhetők valamely fogalomban” – olyan fogalomban, mint a történelmi
fejlődés. Ranke mégsem lett hegeliánus. A hegeli iskola szemléletében – véli Ranke –, amelyben a történelem
tézis-antitézis, „közvetítés, pozitív és negatív logikai folyamatokként játszódik le”, mint az iskolás, skolasztikus
bölcseségekben, „elsorvad az élet”. „E [némely filozófustól származó – T. Z.] nézet szerint pusztán az eszmének
lenne önálló élete; s az összes ember nem lenne több mint puszta árnyék vagy séma, akik eszmével töltődnek
fel. Ama tannak, mely szerint a világszellem valamely cselvetés [az úgynevezett „ész csele” – T. Z.] révén
hozza létre a dolgokat, s az emberi szenvedélyeket használja fel arra, hogy saját céljait elérje, egy, az Istenről és
az emberiségről alkotott fölöttébb méltatlan elképzelés szolgál alapjául; e tan következetes módon csakis a
panteizmushoz vezethet.” A „vezető eszmék” gondolatát még egyszer áttekintve tehát: „Vezető eszméken
ennélfogva semmi egyebet nem érthetek, mint azt, ami valamennyi évszázadban az uralkodó tendenciákat
alkotja. E tendenciák ennélfogva csak leírhatók, legvégső fokon azonban nem összegezhetők.” (Ranke 1994
[1854], 46.)
Végül – Csejtei Dezső fordítását kiaknázva – a mester megfogalmazza jellegzetesen romantikus, agnosztikus
hangulatát: „Az isteni eszme szempontjából csak úgy tudom a magam számára elképzelni a dolgot, hogy az
emberiség a fejlődések végtelen sokféleségét rejti magában, melyek lassanként napvilágra jönnek, éspedig olyan
törvények szerint, melyek számunkra ismeretlenek, s titokzatosabbak annál, mint ahogy azt az ember
elgondolja” (Ranke 1994 [1854], 47).
1.2. Buckle Henrik Tamás és a történelem tudományos rangra

emelése
Buckle Henrik Tamás Anglia művelődésének története (History of civilisation in England) első kötete pár évvel
von Ranke berchtesgadeni előadása után, a „kisválság” évében, 1857-ben, a második és utolsó kötete 1861-ben,
Londonban jelent meg. Szerzőjük már 1862 nyarán, expedíciós úton Damaszkusz felé, negyvenedik éve
betöltése előtt meg is halt; a monumentális mű e két bevezető kötettel („négy darabban”) befejezetlen maradt.
Buckle életművében, civilizációtörténetében azt tette, amit annyi hivatásos történész szívesen megtett volna
pályája során, egyszer elejétől végéig átgondolni a szakma teljes, 19. századi szélességű körét, értelmétől,
valóságától és valótlanságától kezdve a sorsunk alakulásában való „hasznáig és káráig”. Szükséges is a mű
fizikai, tematikai arányosságaiba a szokásosnál egy kicsit figyelmesebben betekinteni.
Először is a bevezetőből kiderül, hogy a nyolcadrét ívekre, mintegy 1400 oldalon nyomtatott írás az eredetileg
tervezett mű bevezetésének is csak „töredéke”, amely félbemaradt. Félbemaradt művek jelzik Baconön (Novum
Organum 1620), Miltonon keresztül Dilthey-ig a lángész, a „zsenik” útját.
A könyv első hat bevezető, szorosabban vett módszertani fejezete az egész mű terjedelmének valamivel több
mint egyötödét tölti ki, háromszáz oldalon. Ez körülbelül egy önálló és kimerítő módszertani Einführung
terjedelme. A világtörténeti példatárral készült általános bevezető részen belül van egy rövidebb, 38 oldalas,
48
sűrűbb fejezet, amely a „végső”, metafizikai kérdésekkel foglakozik és Buckle filozófiai-világnézeti „titkát”,
rugóit is fölfedi: az emberi cselekvés törvényeiről vagy természetfölötti interferenciáiról, a szabad akarat és a
predesztináció dolgairól (Object of present work; Human actions, ifnot the result of fixed laws, must be due to
chance or to supernatural interference; Probable origin offree-will and predestination; Theological basis of
predestination, and metaphysical basis offree-will, etc.). Ez hasonlítható tartalmában és terjedelmében is von
Ranke világtörténeti előadásaihoz, csak épp ellenkező tartalommal. Különös jelentősége van a külön az „A”
jegyzetben található hosszú idézeteknek a szabadság fogalmáról, Immanuel Kant Erkölcsök metafizikája
(Metaphysik der Sitten). című munkájából amit, mint a francia módszertanok, ő is németül közöl. Az elméleti és
módszertani részek azonban nem különülnek el az első, általánosabb 300 oldalon, hanem az egész két kötet
tematikáját „módszeresen” végig kommentálják. Buckle-t vádolták is, hogy az egész „civilizációtörténet” saját
teóriájának történeti illusztrációja (Donath 1897, 7) – ami az elmélettől félő historista jellegzetes kifogása,
hiszen Buckle éppen a kifogásokat tűzte ki írása céljául – vagyis bőséges bizonyítóanyaggal érvelt. Az
általánosabb 300 oldalt követi a „jó példa” bemutatása – hiszen nála is a nemzet megszerkesztéséről van szó –
Anglia intellektuális fejlődése a 17-18. századtól „napjainkig”, azaz Buckle koráig (kb. 160 oldalon). Az eredeti,
1857-ben megjelent első kötet fennmaradó felét a 8–14. francia történeti fejezetek töltik ki (mintegy 400
oldalon). Az elsőt négy évvel követő másodikkötetet, 1861-ben, 150 oldal erejéig Spanyolországnak szentelte, a
kötet fennmaradó része (450 oldal) Skóciát taglalja.
Világos, hogy a pozitivista vállalkozás egyben általános értelmében vett historista, „genetikai szemléletű”
munka, amely azt vallja, hogy „.az emberek tettei lényegesen múltjok által határoztatnak” (Buckle 1873, 1. köt.
15). Schleiermacherrel szemben azonban az első kötet általános bevezetőjében még a klasszikus felvilágosodás
kori tekintélyek jelentek meg a természettudományos példaképek közül, a mechanika hősei: „Azok közt, kik
történelemmel foglalkoztak, nincs senki, ki szellemileg egy Kepler-, egy Newtons annyi sok mással
vetekedhetnék” (Buckle 1873, 1. köt. 7). Buckle ideálja – amely gyökeresen megváltoztatta a világi tudós és a
világi tudomány társadalmi állását – a kontinensen már „múlt századi”, 18. századinak számított volna. Buckle
az eddig látottakhoz képest egy másik hagyományt szólaltatott meg, amit legtágabb értelmében angol
empirizmusnak hívnak. Ranke mester romantikus, neogótikus homályú metafizikai hangulatai helyett Buckle
széles tudományos panorámát fest hittétele mögé nagyon is idetartozó lélektani és biológiai (fiziológiai)
részekkel; a „természettudományok nélkül nem lehet meg a történelem” („and there can be no history without
the natural sciences" Buckle 1861 [1857] 1. vol. 1).
Buckle nem logikailag, vagy inkább esztétikailag indokolt szillogizmusokkal érvel, mint Ranke, hanem a
társadalomtörténetileg értékesíthető tudományos eredmények sorra vételével, mondván, hogy „csak ezen
anyagból lehet tudományos történelmet alkotni” (Buckle 1873, 1. köt. 15). Nem tanár, nem korlátozza
véleményalkotásában az egyetemi-akadémiai tematikus rendszerrel összenőtt akadémikus rangsor;
„pretencióinak” természetes közege az interdiszciplinaritás. A mainál nyilván egységesebb és áttekinthetőbb
társadalomtudományt tekintett át Buckle, amelynek egyes területei a műveltebb „szaktörténész” számára – mint
azt a berlini filozófiai iskolából indult Gustav Droysennél látni fogjuk – csak mint más tudományokhoz tartozó
modern műveltségi elemek léteztek:
„A nemzetgazdászat tudománnyá emelkedett és általa a birtok egyenlőtlen felosztásának a polgári zavarok e

legfőbb forrásának eredeti okai sok tekintetben kimutathatókká lettek.” (Buckle 1873, 1. köt. 2) Buckle már
bizonyítottnak véli Adam Smith (1723-1790) igazságát, hogy a gazdaságnak is természettörvényei vannak,
amelyeket az egyének és a nemzetek önérdeke hajt a közjó irányába – ha a gyámságoskodó állam összhangjukat
meg nem zavarja. Bizonyítéka erre a „klasszikus kapitalizmus” (Marx Károly), illetve A nagy
átalakulás(Polányi Károly) whig liberális kormányzatú Angliája, amelyet a „social question" zátonyai között a
gazdasági törvényszerűségként felfogott vagyoni különbségek ideológiájával kormányoztak, s amely Közép-
Európa számára is példát mutatott avval, ahogy sikeres reformkora után, a kontinentális államokkal ellentétben,
képes volt az 1848-as forradalmat elkerülni.
A statisztika, és nem csak népesedési statisztika: „az embernek nem csak anyagi érdekei, hanem erkölcsi
sajátosságai, így a különböző bűnök kifejlése és lefolyása” terén is következetes szabályokat talál (Buckle 1873,
1. köt. 2). Ugyanezt Madách Imre Luciferrel mondatta el a Tragédia végén: „A máglyának meglesznek
martaléki, / S meglesznek, akik gúnyolódni fognak, / S ki lajstromozza majd a számokat. / Következetes módján
bámuland / A sorsnak, mely házasságot, halált, / Bűnt és erényt arányosan vezet, / Hitet, őrülést és öngyilkolást”
(Madách é. n. [1862], 201).
Tehát nem csak a prózai gazdaság követ saját szabályokat. Itt mindenekelőtt a belga királyi csillagászt és
statisztikust, Lambert Adolph Quételet-t (1796-1874) emlegeti Buckle (mint Madách is), és híres művét Az
49
ember és képességeinek fejlődéséről, esszé a társadalom fizikájáról (1835). 13 Buckle nem volt néptribunus, még
Karl Lamprecht „völkisch” árnyalatában sem. Civilizációtörténetének társadalma szerkezetében csupán a
quételet-i statisztikai tömegjelenségek, és a gazdaságtörténetiek summázott regisztrálásának értelmében volt
szélesebb a historizmusénál. Ebbe, az osztálytekintetben exkluzív, ám nemzetközileg és – Hippolyte Taine-nel
szemben – „fajilag” is nyílt szellemi „klubba” azonban beletartoztak a rangbéli nők is. (Lásd: The Influence of
Women on the Progress of Knowledge [1858]. In Buckle 1867, 127-164; magyar recepciójáról lásd: Fábri 1999,
301-303.)
A demográfia: „Legalább az emberiség legműveltebb részére vonatkozólag, tudomást szereztünk az ember

halálozási, házassági s születési viszonyairól, foglalkozása lényegéről, a munkabér s árak ingadozásának
okairól. Ezen és más hasonló tények összegyűjtve, rendelkezésre s felhasználásra készen állnak” (Buckle 1873,
1. köt. 2-3). Itt Buckle a göttingai Gottfried Achenwalra (1719-1772) hivatkozik, aki nem ragadt meg híres
halálozási tábláinál, hanem a statisztikai módszer alkalmazásának a legkülönbözőbb területeken volt
kikísérletezője.
A történelem egésze és a „lehozó" (deduktív) gondolkodáshiánya. Nagyon bízott a már az ő századában is

átfoghatatlan tudományos adattömegben, amely mellől azonban, Buckle szerint, hiányzik a szorgalom és a többi
tudományhoz hasonló energiaés pénzbefektetés. Azt is megkérdezi ugyanis, hogy „Mint használtatott fel ezen
anyag?” – s valószínűleg igaza is lehetett, hogy „.alig kísérlette meg valaki az egészében fogni fel s a részek
összefüggését kutatni ki. A kutatás minden nagy terén általában el van ismerve az általánosítás szüksége;
mindenütt találkozunk nemes törekvésekkel, melyek az egyes tényekre támaszkodva azon törvények
kikutatására irányulnak, melyektől e tények függnek. A történetírók oly messze állnak ez iránytól, hogy nálok
azon nézet uralkodik, miképp tisztök csupán abban áll: eseményeket elbeszélni és azokat természetesen erkölcsi
és politikai elmélkedésekkel megélénkíteni. E felfogás szerint minden író képes a történelem megírására. Ha
szinte gondolkozási restsége vagy korlátolt tehetsége folytán képtelen volna is a tudomány legmagasabb ágaival
foglalkozni, csak pár évet kell fordítania bizonyos számú könyv elolvasásra, s megírhatja egy nagy nemzet
történelmét, sőt tekintélyre is emelkedhetik szakmájában” (Buckle 1873, 1. köt. 3).
A „nagymezejű előkutatások": A „.megnyirbált feladat vezette arra a történetírókat, hogy elhanyagolják s

kicsinyelljék a nagymezejű előkutatásokat (the necessity of such wide and preliminary study), amelyek által
lettek volna csak képesek tárgyokat természetes viszonyaiknak egész nagyságában felölelni” (Buckle 1873, 1.
köt. 3-4; a zárójelben az angol az 1861-es kiadásszövege).
A társadalmi törvényszerűség értelmes felfogása – be kellett látnia – ezekkel a kutatási területekkel együtt is
csak hit és reménység kérdése volt. Buckle meggyőződésből (vagy hitből) dolgozott, de nem volt rajongó, s ezt
is szépen, világosan megfogalmazta: „Ki figyelemmel kísérte a két utolsó század történetét, meggyőződhetett,
hogy minden nemzedék rendszereseknek és előreláthatóknak (regular and predictable) bizonyít be bizonyos
tüneményeket, amelyeket az előtte való kor előre nem láthatóknak tartott, s így láthatjuk, hogy a művelődés
(civilizáció) tagadhatatlan irányzata a rend, módszer és törvényszerűség általánosságban való hitünknek
megerősítésére törekszik” (Buckle 1873, 1. köt. 6). Tovább: „A törvényszerűség felismerésében való hit a
tudományos kutatás zavarai dacára oly élénk volt, hogy a legjelesebb buvároknál mintegy alaphittétellé vált”
(Buckle 1873, 1. köt. 7).
A hit a természeti törvényekben való hit volt, amit – látni fogjuk kis pozitivista történetírói katekizmusában – el
is vállalt Buckle a felvilágosodás, elsősorban Voltaire örökségéből. Az irracionálissal két (közel eső) területen is
szakít: a társadalmi tényezők törvényeket befolyásoló filozófiai és metafizikai – Endrődiék fordításában:
„alapbölcseleti”terén. Az „isten ujját” nem fogadja el „társadalmi tényezőnek”, a „szabad akarat” és az
„elővégzet” (predesztináció) tanait felül kell vizsgálja (Buckle 1873, 1. köt. 10).
Érdekes Buckle-nál eredetiben olvasni az angol whig középosztály monumentálisan historizált etnocentrizmusát
és történelmi hiedelmeit, amelyek a 20. században is modern, „szociológiai” közhelynek számítanak. Ilyenek a
szabad birtokosok, a „yeomenry" és az örökbérlők, a „copyholderek" társadalmi megegyezésen alapuló, 17.
századi Angliában kialakult rendszere; evvel szemben Franciaországban nicsenek jogbiztosítékok, és „A
társadalom tényleg csak nemesek és nem nemesekre oszolván, a középosztályok képződésére hiányzott a tér.”
(Buckle 1873, 4. köt. 91). Érdekes komponense a történeti törvények bemutatásának a vallási, aminek a
13
Az 1870-es évekre Quételet Friedrich Nietzschét is meggyőzte róla, hogy a történelemnek vannak törvényei (Gesetze in der Geschichte
gibt) : Nietzsche, mint előbb Ranke, szintén kiemeli az elitet a törvények hatálya alól: „A statisztika bizonyítja, hogy a történelemnek
vannak törvényei. Éppen ő bizonyítja, milyen közönséges és undorítóan uniformis (wie gemein und ekelhaft uniform) a tömeg. Csináltak
volna valaha statisztikát Athénben! Akkor érezhetnék a különbséget. Minél aljasabb és minél kevésbé individuális egy tömeg annál erősebb
egy statisztikai törvény. Ha finomabb, nemesebb összetételű a tömeg, mehet a törvény a pokolba. És már fenn, magasan, a nagy
szellemeknél egyáltalán nem tudnak számolni, például mikor házasodtak a nagy művészek!” (Nietzsche 1980 [1873], 7. köt. 642).
50
tudományos modellre is hatása volt. Bár Buckle esetében „mély puritán vallásossággal” van dolgunk (Donath
1897, IV), a „vallásit” nem szabad dogmatikusan elképzelnünk; a magánéleti hitvallást elválasztotta az
empíriától. Az „előelrendelés” (predesztináció) elutasítása számára nem okoz belső konfliktust, mint német
kollégáinál. Mégis, a „demokratikus” osztályzat Buckle-nál mindig a kálvinistáknak jut (Buckle 1873, 6. köt.
65-71), a hugenották így játszanak szerepet a franciaországi társadalmi alakulásban (mint nem létező francia
középosztály!). A papság és a babona itt is elsüllyeszti a haladás hajóját. Ez protestáns elfogultságával
emlékeztet Hegel Rankénál idézett soraira a szabadság és a reformáció összefüggéséről. Buckle eredeti
koncepciója, s értelmezése szerint társadalmi törvények szabályozzák Skócia fejlődését is, nem pedig egy kis,
felvilágosult gondolkodásával kiemelkedett élcsapat törekvései (Buckle 1873, 8. köt. 16-16).
„A négy vezérelv" 1861-ből: Az angol kiadás (1861) második kötete, a magyar 8. kötete (1881) elején Buckle
négy pontba, mintegy hittételekbe szedve summázta törekvéseit. Az itt következő droyseni kritikának elébe
menve, tehát nem mesteri kinyilatkoztatással konstituált törvényeket, mint Ranke, s Droysen Grundrisséje,
hanem mint mondja, „e mozgalomnak” kiáltványaként tömörítette szándékát: „Az előbbi kötetekben igyekeztem
a négy vezérelvet megállapítani, melyek, nézetem szerint, a művelődés történelmének alapjául kell hogy
elismertessenek. Ezek:
1. Hogy az emberi nem előhaladása azon sikertől függ, a melylyel (sic!) a tünemények törvényei
kipuhatoltatnak, s másrészt azon határoktól, a melyekig ezen törvények ismerete terjed.
2. Hogy mielőtt ily kutatás kezdetét vehetné, a scepticismus szellemének kell fölébrednie, mely kezdetben
hátráltatja a kutatást, majd általa elősegíttetik.
3. Hogy az ily módon tett fölfedezések erősbítik az értelmi igazságoknak befolyását és gyöngítik – viszonylag és
nem feltétlenül – az erkölcsi igazságok befolyását; az erkölcsi igazságok maradandóbbak lévén s kevésbé
szaporodván az értelmi igazságoknál.
4. Hogy e mozgalomnak s következésképpen a művelődésnek főellensége a gyámságoskodó szellem, mialatt azt

a nézetet értem, mely szerint a társadalom csak úgy boldogulhat, ha életbevágó ügyeit az állam és az egyház
lépten-nyomon nem ellenőrzi és gyámolítja; az állam tanítván meg az embereket arra, hogy mit cselekedjenek, s
az egyház, hogy mit higgyenek. Ezek azok a tételek, melyeket a történelem helyes megértésére lényegében
szükségesnek tartok.” (Buckle 1881, 8. köt. 3-4).
1.3. Johann Gustav Droysen (1808–1884) és az első „módszertani

vita”
A négy vezérelvet, e szép whig scientista programbeszédet Johann Gustav Droysen a historiográfiában
klasszikussá vált vitacikkében, A történelem tudomány rangjára emelésében (Erhebung der Geschichte zum
Rang einer Wissenschaft. Droysen 1958b [1862], 386-405) szó szerint idézte, s élcelődve tette meg rá
megjegyzéseit: „Ha ezek azok a törvények, amelyekben el kellene érje „az emberiség történetének stúdiuma” a
tudomány magaslatát.”, irigylésre méltónak tartja a naivitást, amelyben a szerző egyetlenegy pillanatra sem
csalódhatott „rendkívüli felületességében”. „Ebből a fajtából való törvényt, éspedig az általánosításnak
ugyanezen útján, naponta tucatjával lehetne találni, törvényeket, melyek közül egy sem maradna el mélységben
és gazdagságban az ismert tételtől: hogy egy nép civilizáltságának mércéje szappanfogyasztása lenne” (Droysen
1958b [1862], 399).
Könnyen visszafordíthatnánk a felületesség vádját, ha nem Gustav Droysenről lenne szó. Arról a gondolkodóról,
aki a Historikát írta, s nyilván „mindent tud” a történelemről. Érdemes tehát arra, hogy megértsük, mi az, ami az
ő, és még sok más jó kutató érzékeny visszautasítását kiváltotta egy másik, éspedig nagyon is átgondolt történeti
koncepcióval szemben.
A megbélyegzésnél érdekesebb felfigyelni arra, hogy Droysen, mint előbb Ranke és Buckle is, a nyugati
protestáns polgári értelmiségi, sőt ezen belül humán kutatói műveltségen, tehát a világban nagyon speciális,
szűk kulturális mezőn belüli csoporthoz tartoztak. Ennek normáit nyilvánították ki és állították szembe az
ugyanezen szűk minőségen belüli, mégis „diametrálisan ellentétes” változatokban. Miközben mindegyiknek fő
tudományos szerepe, hivatása a historizált nemzeti eszme építése, ez a szűk protestáns elit-értelmiségen belüli
világnézeti ellentét nemzetközi. Mint Lord Acton Angliában, itt meg Droysen Buckle-lal szemben, majd egy
nemzedékkel később is von Below Karl Lamprechttel szemben felhasználja az ellenfél lejáratására az idegen – a
felvilágosodás, illetve a minden egyes párizsi forradalommal egyre kényesebbé váló – francia eszme,
mindenekelőtt Auguste Comte és pozitivista hitének vádját (Wells 1956, 76; Droysen 1958b [1862], 387). Ám –
51
e módszertani viták sajátos idézési modorában – Droysen is „egy francia kutató sokat idézett szavaival”
idegenből veszi a számára nyilvánvalóan hátborzongatónak tűnő párhuzamot, amelylyel a másik idegent,
Buckle-t és majd később német „pozitivista” elvtársait kapcsolatba hozta. „Egy francia kutató (Forscher =
erudita!) sokat idézett szavaival találóan jellemzi ezt a kutatásterületet [mármint a társadalomtörténetit vagy
pozitivistát, itt »materialistát« – T. Z.]: Minden alkalommal, mikor egy élő jelenség átültethetővé válik a fizikai
jelenségek osztályába, a tudomány egy újabb hódítása történik, melynek területe ily módon terjeszkedik; így
váltják föl a szavakat a tények, feltevéseket az elemzések, a szerves testek törvényei így esnek majd egybe a
szervetlenekkel és így válnak alkalmassá a magyarázatra és az egyszerűsítésre.” (Droysen 1958b [1862], 386)
Ezt nem Buckle mondta, de Buckle nem is mondott hasonlót sem, mégis alkalmas a szöveg arra, hogy a
Historische Zeitung „paradoxiákra nem túl kiéhezett”, konzervatívabb közönségét a kritikus, Droysen
antinaturalista szándékairól tájékoztassa (Droysen 1958b [1862], 387).
Akit a szakmai részletek érdekeltek volna, nem sok támpontot kapott Droysentől. „Nem megyek bele [.] hogy a
forráshasználatban, az adatok megválasztásában, a megfelelő összeállításokban mindenhol téves, önkényes,
elégtelen, az az érzésünk – ami a való helyzet – hogy enélkül, a feladat, ami elé tudományunkat állítja, a
módszer, amit megoldásként felajánl, elveszti tudományos értékét.” Nem is ment bele a részletekbe. Droysen
olyan mentségeket sem talál neki, mint a „szellemesebb dilettánsoknak” – s evvel nyilván elhelyezte a saját
„céhes” történettudósi rangsorán (Droysen 1958b [1862], 388).
Buckle könyve távol áll a hibátlan műtől, Droysen is tudta azonban, hogy a század egyik legjelentősebb
társadalomtudományos vállalkozásáról volt szó, mégpedig igen bőséges – egyesek szerint túlzott –
argumentációval, s ehhez képest forráskezelésében is igen jó színvonalon. A „nagymezejű előkutatásokra”
támaszkodó általánosítás maga az a módszer, amely lehetővé teszi, hogy alapvető társadalmi viszonyok
megrajzolásánál ne kelljen metafizikus spekulációkhoz folyamodni. A dolog jelentősége éppen Droysen előtt
volt a legvilágosabb, akit, szemben a Ranke-iskola neveltjeivel, akik még mesterük „pretenciójának”
mértékében sem merészkedtek elméleti vizekre, fiatal kora óta foglalkoztatott a módszer és a történetelmélet
kérdése. 1857 óta tanította a metodikát. Éppen e kritika megjelenésének évében, 1862-ben jelent meg nyilvános
kiadásban, jegyzetként a Grundrisse. Sokkal inkább az elbizonytalanodás fogalmazódott meg ezekben a
módszertani Alapvonalakban, azonban Buckle könyvéig a helyzeti fölény kellemes hitében. Sőt, a szkepszis,
mint Rankénál is, még valamelyest izgató, romantikus érzelmi mélységet is adott ennek a nagyszerű
„tudománytalan karakterű történelemnek” („unwissenschaftliche Charakter der Geschichte, der ap.£0oSo^ 'uVn
[der planlose Stoff], wie schon ein alter Schriftsteller sie nennt" Droysen 1958b [1862], 387). Az új helyzetben
igaza is volt abban, hogy „Egy olyan könyv, mint Buckle-é alkalmas, hogy figyelmeztessen arra, hogy
tudományunk alapjai mily kevéssé világosak, milyen ellentmondásosak, mennyire ki vannak téve tetszőleges
ötleteknek” (Droysen 1958b [1862], 389). Ami ráadásul a történetírás alig kiküzdött autonómiáját illeti, a
„fizikai (természeti) értelmezési mód” az új dominancia megújult veszéllyel fenyegetett. A Grundrisse utolsó
változatának bevezetőjében mintegy ellenantropológiaként nevezve meg a történelmet: „Természet és
történelem a legtávolabbi fogalmak azok között, amelyekben az emberi szellem a jelenségvilágot fölfogja.”
(„Natur und Geschichte sind die weitesten Begriffe, unter denen der menschliche Geist die Welt der
Erscheinungen fafit." Droysen 1958, 325).
Droysen két példázata az erkölcsi világról és az individuálisértékekről minden kommentárnál pontosabban

jellemzi a helyzetet, amelyben a modern antinaturalista beszéd születik:
„Említettük már, hogy Buckle az akaratszabadságot az isteni gondviseléssel nem csak hogy számításon kívül
hagyja, de hovatovább illúziónak nyilvánítja és kidobja a hajóból. A filozófia terén is tanítanak újabban ehhez
hasonlót; egy gondolkodó mondja, akire én személy szerint nagyrabecsüléssel gondolok: »Ha mindent, ami egy
ember, amije egy embernek van és amit ez az ember alkot 'A'-nak veszünk, úgy ez az 'A' a+x-ből áll,
amennyiben 'a' mindent átfog, amit a külső körülményekből bír, hazájából, népéből, korából stb., és az a
jelentéktelen kis 'x' lesz az a ráadás, ami szabad akaratának műve.«” Majd a gondolkodó idézete után így
folytatja Droysen: „Hogy milyen jelentéktelen kicsi legyen ez az x, annak végtelen nagy jelentősége van;
erkölcsileg, emberileg szemlélve az egyedüli érték. A festékek, az ecset, amire Raffaellónak szüksége volt,
anyagból voltak, nem ő alkotta őket; ezeknek az anyagoknak a felhasználását rajzhoz, festéshez mesterektől
tanulta; a Szent Szűzről, a szentekről, az anyagyalokról elképzeléseit az egyház közvetítésével találta meg; ez
meg ez a kolostor rendelt egy képet meghatározott fizetségért – de ebben az esetben ezekből az anyagi és
technikai feltételekből, ezeknek a közvetítéseknek és szemléleteknek az alapján a Szixtina lett, tehát az A=a+x
képletből a jelentéktelen kis x érdeme.”
„És hasonló a helyzet mindenhol – folytatja Droysen. – A statisztika ki akarja mutatni, hogy bizonyos országban
ennyi meg ennyi házasságon kívüli születés fordult elő, az előbbi A=a+x képlet mind azt a mozzanatot
tartalmazza, amelyek azt mondják el, hogy ezer anya közül 20, 30 vagy hány szült úgy, hogy nem volt házas.
52
Közben minden esetnek története van, és milyen gyakran megható és megrázó, és ebből a 20, 30-ból aligha fog
egyet is megnyugtatni, hogy a statisztikai törvény az ő esetét »megmagyarázta«; a lelkiismereti gyötrelmekben
átsírt éjszakák néhányat közülük alaposan meg fognak győzni, hogy az A=a+x képletben az elenyészően kicsi
»x«-nek milyen mérhetetlen súlya van, hogy az az ember egész erkölcsi értékét, tehát az egész és egyetlen
értékét körülfogja” (Droysen 1958b [1862], 397-398).
A kérdés, per se, nem az, hogy bármely társadalomtörténész kétségbe vonná a kis „x”-et, hanem, hogy a
„hagyományos paradigmában” alig szerepel az „a”. Droysen bizonyára olvasta, s felháborodva olvasta
Schopenhauert, s még nem olvashatta Friedrich Nietzsche Túl jón és rosszon esszéjét (1884-1885), s csóválta
volna a fejét, ha az etnográfusoktól azt hallja, hogy egy anyaági leszármazási rendszerű (nyilván primitív) és
nem feltétlen matriarchális társadalomban nem kellett volna a leányanyának átsírnia az éjszakát. Alább Droysen
Goethe Faustját és Ludwig van Beethoven Eroika szinfóniáját emlegeti, mint a morál klasszikusait (Droysen
1958b [1862], 389).
A Peter Burke-féle „hagyományos történetírás” saját változatának hagyományát itt szemünk előtt teremti
Droysen; bár nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy a régi hitviták hagyományait élesztette föl, többek között úgy,
hogy saját normáit, mint általánosakat kérte számon a másik irányzattól, annak érveit tudatosan – mint a
szappanfogyasztással, szinte gyerekesen – eltorzította, s ennek alapján képviselőjét diszkreditálta.
„Der Zwiespalt" – a cikket avval zárta le Droysen, hogy Buckle olyan feladatot vállalt, aminek sem súlyában,
sem terjedelmében nem tudott megfelelni. Ez a történészi feladat, amelynek önmagában is nagy jelentősége lett
volna, de Buckle könyve egy általánosabb – úgy tűnik – az egész tudományos életben észlelhető negatív
változásra hívja föl a figyelmet: „Ugyanis az egzakt és a spekulatív tudományok közti növekvő elidegenedésre.
A naponta táguló hasadékot (Zwiespalt) a materialista és a szupranaturalista világszemlélet között senki sem
tartja normálisnak és helyesnek. Ezek a szembenállások kiegyezést követelnek [.] Az oly szerencsésen
tökéletlen emberi temészet sajátos karizmája, hogy egyszerre lelkileg és testileg, etikusan kell viselkednie; nincs
olyan emberi jelenség, amely ne állna e kettősségben, ne élné ezt a kettős életet; minden pillanatban megbékül
az ellentéttel, hogy mindig megújítsa, megújítja, hogy újra kibéküljön vele” (Droysen 1958b [1862], 404-405.
Kiemelés – T. Z.).
1.3.1. LAMPRECHT KÁROLY ÉS A MÁSODIK „MÓDSZERTANI VITA”

A két „módszertani vita” – 1862 és 1897 – között felnőtt egy nemzedék, megváltozott Európa is, Németország
is, és a történettudományok teljes külső, belső környezete. A két irányzat közötti viszony alapkérdése azonban
nem sokat változott: „Honnan hát ez a kölcsönös megnemértés, vagy inkább megnemérteni akarásig menő
ellentét?” (Woher nun diese Gegensatze bis zum gegenseitigen Sichnichtverstehen, vielleicht sogar
Sichnichtverstehenwollen?) – kérdezi Lamprecht a terméketlen újabb „vitáknak” már a végén. Választ mind a
két oldalon a tudománytörténetben keresnek. Lamprecht úgy gondolta: „Erre a történettudománynak mintegy
négynemzedéknyi története adhatna választ. Mikor a történettudomány már úgy jelenik meg, hogy két
diametrálisan ellenkező irányzat uralja, egy régebbi, az individualista és egy nagyjában és egészében újabb, amit
mindenesetre ma gyors haladás ragadott magával, a kollektivista; és a két irányzat nem talált még kiegyezésre”
(Lamprecht 1988b [1896], 215).
Az igen feszült politikai és szociális légkörben lefolyt német történészvitának jelentőséget, mint a hasonló
vitáknak általában, nem is a szűkebb értelemben vett szakmai hozadéka („a hasznos eszmecsere”) adott, hanem
az a nyilvánosság, amely előtt a versengő irányzatok felmutatták különbségüket. A kiemelt nyilvánosságot a
régi történeti iskolával együtt – míg fel nem ismerte az imperialista kor új lehetőségeit – hullámvölgyben lévő,
mégis világhírű fórum, a Historische Zeitschrift kölcsönözte. A módszertani „kettősség” a különböző
országokban, elsősorban Franciaországban és az Egyesült Államokban a 19. század végi társadalomtörténeti
irányzatok előtt is példaképnek számító német történetíráson keresztül tudatosult. Az ott is elindult
mozgásoknak nem kis mértékben Karl Lamprecht különös energiája és előadói temperamentuma volt a motorja
akkor, amikor a sybeli nemzedék historizmusa hullámvölgyben volt. A vilhelminus kor idealizmusának
neveltjei, Wilhelm Windelband (1848-1915) és Wilhelm Dilthey (1833-1911), a szellemtörténeti, vagy
„szellemtudományi” irányzat, amely Közép-Európában valóban konkurensévé vált Meineckééknek, illetve a
régi idealista politikatörténeti iskolának, működésükkel jelen voltak már, de nemcsak hogy nem konfrontálódtak
a történészfórumokon, hanem Lamprechttel szemben is mozgósíthatók voltak. Így Lamprecht erőfeszítése a
tiszta tudományos kritikai hangvételért kudarcot vallott, inkább világnézeti bélyeget kapott mint a lehanyatlott
liberális kor német szempontból idegen, francia pozitivista nézeteinek képviselője.
Az úgynevezett „Historikerzunft" (nyíltan) nem volt sem felekezeti, sem világnézeti temészetű, hanem inkább
politikai, körülbelül annak az igen jellemző századvégi „rezignált” hitvallásnak megfelően, amit – többek közt
53
Lamprechtnek üzenve vele – Meinecke Sybel temetésén mondott el: „Ragaszkodunk a sybeli nemzedék politikai
bölcsességéhez mint örökséghez, hiányzik azonban a közvetlen politikai impulzus, és így kiapadt az élet forrása
számunkra. Tudományunk széthasad egy többnyire Rankéhez visszaforduló irányzatra, amely dőzsöl a századok
gazdagságában, a történelmet mint esztétikus színdarabot élvezi, s ezért a belső ernyedés veszélyezteti; és egy
pozitivista gondolkodású irányra, amely bár napjaink társadalmi kérdésének feléledő összefüggéseivel
dicsekszik, belső világosságában messze elmarad a sybeli nemzedék teljesítményeitől; a történeti élet valóban
harmonikus megragadása még nem sikerült s előfeltevéseinek egyoldalúsága mellett nehezen is fog sikerülni.
Mi, akik úgy véljük, hogy az idősebbek idealista világnézete és intenzív államhűsége (intensives Staatsgefühl –
Telegdy államkultusznak fordította: Iggers 1988 [1968], 307) nem halt ki, örökségét hűen akarjuk ápolni,
anélkül hogy mozdíthatatlan dogmává kéne merevítenünk. Üt még az óra, amikor újra friss szél kap majd a
vitorlákba, mikor a tudós életek csöndjéből előlépnek majd a ránk maradt s továbbfejlesztett eszmék, hogy
bizonyítsák, serény munkáink a jelen feladatai számára is gyümölcsözők maradtak” (Lamprecht 1988e [1897],
143–144).
A „közvetlen politikai impulzus", az egységes Németország történeti „modellen” való megszerkesztése a

császárság korára elmúlt, s ez együtt járt a „céhes” vagy egyetemi történetírás (átmeneti) koncepcionális
válságával. Csalódást keltett a nemzeti egység ideálja helyett a porosz-francia háborúban – ami a franciabarát
Leopold von Rankét éppúgy kétségbe ejtette, mint a mi Liszt Ferencünket – a porosz király császárságával
létrejött Birodalom. Ahogy már azt 1873 tavaszán Friedrich Nietzsche följegyezte magának: Németország
„Európai szintaxis (mondattan) szerint összerakott, lelketlen szómozaik. [...] Mire majdhogy megszűntünk
németek lenni, kaptunk egy birodalmat. Absztrakt európai ember, aki mindent utánoz és rosszul utánoz."
(Nietzsche 1980, 7. köt. 593).
A módszertani vita idegessége a századvég szociális kérdésének szólt – erről 1897-ből Max Lenzet, Lamprecht
egyik fő ellenségét idézte a német historiográfus Herbert Schleier: „A természettudományos felfogás
eredményeivel könnyebben kiegyezünk, mert az nem érinti olyan közvetlenül a társadalom idegpályáit
(Nervengeflecht). A történeti felvilágosodásban azonban csak a bomlasztóerőt tapasztaljuk.” Tehát az
idegpályákról is szó volt a módszertani vitában, pedig, mondja Schleier: „Lamprecht mégiscsak a nagypolgárság
embere volt, politikailag szociális-konzervatív, szívbéli monarchista, sőt méghozzá szószólója a porosz
háromkamarás választójognak” (Schleier 1988, 21-22).
Karl Lamprecht (1856–1915) Buckle-lal, a nagypolgárral szemben, nem született bele a „klubba”, olyan
vagyonos, (presbiteriánus) polgárcsaládba, amely whig liberalizmusát társadalmilag és társaságilag is
alátámasztotta volna. Lamprecht Európának egy másik, különös helyzetű „társaságából” jött: családjában a
szászországi protestánsüldözések hagyományával a Wittenberg melletti Jessen község lutheránus paplakából.
Apja, Carl Natanael Lamprecht lelkész (Oberpfarrer), első nemzedéki értelmiségi volt. Az atyai ház, az egyházi
szolgálat ő számára is morális garanciát, de még inkább kapcsolatokat jelentett, jó iskolába, a türingiai fejedelmi
gimnáziumba, a híres Schulpfortába járt, ahol előtte Klopstock, Fichte, Ranke és a másik historizmuskritikus,
Friedrich Nietzsche koptatták a padot. Apja halálával a habilitációig házitanítóskodni kényszerült, ahol
megismerte patrónusát, Gustav Mevissent, „a rajna vidéki kereskedők jeles képviselőjét” (Áldásy 1921, 17). Az
ő segítségével szerzett járadékból készült el sokak szerint legjelentősebb műve A német gazdasági élet a
középkorban (1988e [1885-1886]). Bonn és Marburg egyetemei után, ahol utóbb már „A kultúrtörténeti
módszerről” adott elő, a Berlinnél kevésbé konzervatív Lipcsei Egyetemen kapott katedrát, s itt tanított haláláig,
1915-ig. Kollégái fokozódó ellenállása miatt, nem tudta az Egyetemen hivatalos úton megvalósítani terveit,
ezért megint magántőkés összeköttetései révén, egy régi lipcsei polgárházban, az Arany Medvében, egyetemi
intézetet létesített. Az „Egyetemes Kultúrtörténeti Intézetet” (Institut für Kulturund Universalgeschichte;
megnyitásáról a Századok is beszámolt 1909-ben: Á-Á. 1909). Intézetét nagyszerűen fölszerelte és nagyszámú
hallgatóságot, köztük sok újító hírnevére ide zarándokolt külföldi diákot tanított mind a tengeren túlról, mind
Magyarországról is, köztük 1913-ban Hajnal Istvánt (Schönebaum 1919; Goelner 1964; Lakatos 1996, 20, 46).
Különösen itt és az angolszász országok számára volt meghatározó példakép mind a kétféle német történetírás,
ahol gyakoriak voltak a német egyetemeken tanult szakemberek (Oestreich 1969, 325 és jegyzet). Személy
szerint Lamprecht tekintélye, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt külföldön, mint hazájában. (Schleier 1988,
33).
A „módszertani vita” Lamprecht Károlya tehát már 1893-ban sem volt gyenge, könnyen elhallgattatható,
igazságáért küzdő kis erudita. A nevezetes „módszertani vita” (Methodenstreit), amelyben Karl Lamprecht
szinte az egész „történészcéhhel” szemben egyedül állta a sarat, 1893-ban Georg von Below (1858–1927)
Lamprecht-kritikájával kezdődött. A legtöbb vitacikk a (porosz) német historizmus hivatalosnak számító
lapjában, az 1895-ig, haláláig, Heinrich von Sybel szerkesztette Historische Zeitschriftben – nyugodtan
mondhatjuk, hogy az akkori „civilizált”, tőkés ipari világ vezető történeti szakfolyóiratában – jelent meg, és
54
1897-ben, a lap új szerkesztője, Friedrich Meinecke (1862–1954) ingerült zárszavával végződött (a vitáról lásd:
Schieder 1959; Seifert 1925; Iggers 1988 [1968] különösen 300–308, 528–530).
Lamprecht társadalomtörténeti álláspontjának tudományos értékfedezetét különösen két nagy történetírói

teljesítménye kölcsönözte, egyik a már említett A német gazdasági élet a középkorban. Ebben a „Moselland", a
várostalan német síkvidék 14. századi agrártársadalmát elemzi példaszerű alapossággal. E műve volt a
forrásfeltáró történészi remekmunka, amely a szakma mesterévé avatta – ahogy a már másutt idézett Madzsar
Imre üdvözölte (Madzsar 1908, 485). A Mosel-vidék nem volt a kapitalizmus melegágya. Fölfedezhető, hogy a
Mosel-vidék és problémaköre lesz Lamprecht társadalmi modellje a későbbiekben is. A másik jeles mű,
amelynek első három kötetéről von Below 1893-as, megsemmisítőnek szánt vitaindító kritikája szólt, a lipcsei
egyetemi tanárként közreadott Német történet. Első kiadása: 1891-1904 között született. Érthető, hogy
Lamprecht saját kutatási területéhez közelebb eső, a régebbi korokat felölelő első öt kötete volt a
legszínvonalasabb, amit 1920-as években már a valamikori ellenfél Friedrich Meinecke is elismeréssel forgatott.
Elég kétséges az, hogy Lamprecht és vele a régi társadalomtörténet tudományának végső álláspontját segítette-e
az egy-két vitacikket kivéve elég egyhangú Methodenstreit, melyben ellenfeleit pontosan jellemzi Lamprecht,
mint akik „.azt hiszik, hogy egy egész történettudományi irányzatnak minden további nélkül véget vethetnek a
tendenciózus »materialista« stigmatizációval” (Lamprecht 1988b [1896], 215). A stigmatizáló hangnemet nem
viszonozta Lamprecht. Mint láttuk, tisztelte és értette is von Rankét, s mindennek ellenére tisztelte Gustav
Droysent is, mint láttuk, a Was ist Kulturgeschichte? alcímében (Beitrag zu einer empirischen Historik) a
Historik is őt idézte. Még gondozó kiadója is volt 1907-ben Droysen első komolyabb monográfusa, Christof
Pflaum könyvének (Rudolph Hübner előszava In Droysen 1958, X; Schleier 1988, 26-27). Hans Schleier, aki
marxista szemszögből haladó hagyományt keresett volna a pozitivizmusban, mint már említettük – úgy látta,
hogy a Deutsches Wirtschaftsleben, a Mosel-vidéki monográfia után, a pszichologizmus, idealista fordulatot
hozott szemléletében. A lélek nem szellem. A történelem lélektani értelmezése azonban ugyanúgy másik
„paradigma”, mint a régi történetiek, amelyek mindmáig nem találták meg a lelki jelenségeket történeti-
művelődési tényezőkkel összevezető nyelvet. A törvények kényszere a „pszichogenetikus fejlődésfokok”
megszerkesztéséhez vezette Lamprechtet, amelyekre nézve von Below megjegyzése sem alaptalan: „Ha egyszer
Lamprecht »fejlődésfokairól« lehántottuk a pozitivista terminológiát, akkor gyanúsan hasonlítanak Ranke
»ideáihoz« és »tendenciáihoz«” (idézi: Iggers 1988 [1968], 304). Pedig Lamprecht korábban Ranke fogalmait
miszticizmusnak minősítette.
Mégis úgy látjuk, hogy Karl Lamprecht és a „régi társadalomtörténet” ezekkel a máig megoldatlan lélektani
kérdésekkel együtt érte el a 19-20. század fordulóján eszmei teljességét. A feladatunk tehát ennek, Lamprecht
pszichogenetikus fejlődési ciklusokban megtalált társadalom-, illetve kultúrtörténeti törvényei előtti, 1899-ben
tételesen kifejtett módszertani, vagy inkább történetelméleti koncepciójának az ismertetése.
1.4. „A történelmi tények lényegüknél fogva pszichológiai

tények”
Az előbbi, materialista stigmatizációról szóló részt így folytatta Lamprecht: „Abban mindenesetre egyetértenek,
hogy a történettudomány alapja a lélektan kell legyen. Valóban: hogy is ismerhették volna föl ezt az igazságot?
Minden történettudomány csupán olyan közvetlen tartalmi tapasztalatokra tud szert tenni, amelyeket a
megismerő és cselekvő szubjektumok kölcsönhatásai határoznak meg. Ezeknek a közvetlen tapasztalatoknak és
törvényszerű összefüggéseik örökké érvényes formáinak tudománya azonban a lélektan.” Jegyzetben lipcsei
tanárkollégája, Wilhelm Wundt (1832–1920), eredetileg 1874-ben megjelent Grundrifi der Psychologie című
műve 1896-os kiadását idézte (Lamprecht 1988b [1896], 215). Évek múltán, 1903-ban amerikai előadás-
sorozatát is evvel a tétellel kezdte Lamprecht: „A modern történettudomány elsősorban társadalom-lélektani
tudomány.” Itt azonban már mintha az új princípium is egy régi rögeszmét erősített volna meg: „A történetírás
régibb és újabb irányainak még ma is tartó küzdelmében főképp arról van szó, hogy a történelem társadalom-
lélektani tényezőinek mi a jelentősége az egyéni lélektani tényezők mellett, kissé pontatlanabbul szólva, az a
vita tárgya, hogy miben kell látni a történeti folyamatok mozgató erőit: a körülményekben-e (Zustande), vagy a
hősökben” (Lamprecht é. n. [1925/1904], 1).
Az 1890-es években már Lamprecht és Wundt előtt mindenhol a lélektan veszi át az értelmezési modell
szerepét. Wilhelm Dilthey, egy másik papfiú és végzett teológus, túl a breslaui alkotó éveken és a Bevezetés a
szellemtudományokba, életfilozófia alapművének megjelenésén (1883), a Berlini Egyetemen az 1893/94. évi
téli s az 1994. nyári szemeszterben is a következő címek alatt hirdette meg egyetemi kollégiumait: Logika és
ismeretelmélet, A pszichológia mint tapasztalati tudomány, A pszichológia alkalmazása a pedagógiára (Erdélyi
1974, 18). Paul Lacombe, aki körül majd a 20. század elején támad a francia módszertani vita, már idézett 1894-
55
ben Párizsban megjelent könyvében, A történelemről, mint tudományról (De l’histoire considérée comme
sience) az individuális-kollektív dilemmát úgy közelítette meg, hogy „Minden emberi lényben egyszerre
található egy általános ember (homme général), egy időbeli (homme temporel) és egy egyedi egyén (individu
singulier) és minden tettét ez a hármasság jellemzi.” Alább így folytatja: „Az általános embert a pszichológia
határozza meg. [.] A pszichológia látja el a történelmet magyarázatokkal a szó tudományos értelmében és még
egy kritériummal szolgál neki a történeti tanulságok igazolásához. A történelem viszont a pszichológiát olyan
tényekkel látja el, amelyek pontosítják és gazdagítják.” Idilli a kép! Hol van már ettől az előző nemzedék
történetteológiája, történetfilozófiája, társadalommechanikája és fiziológiája! Innen származik majd a „new
history" sokat emlegetett Marc Blochtól származó frázisa: „A történelmi tények lényegüknél fogva
pszichológiai tények” (Bloch 1996, 134).
„A négy vezérelv", 1899-ből. Talán véletlenül, talán Buckle 1861-ben kelt négy vezérelvére rímelve, Lamprecht
1899-ben közölt cikkében négy vitapontba sűrítette a régi társadalomtörténet legfejlettebb módszertani elveit. A
cikk címe: A jelenlegi történettudományi viták veleje (Die Kernpunkte der geschichtswissenschaftlichen
Erörterungen der Gegenwart). A cikk a második módszertani vitának a központi fórumon, a Historische
Zeitschriftben való kategorikus berekesztése után, népszerűbb periodikában, a Zeitschrift für Sozialwissenschaft
című folyóiratban jelent meg (Lamprecht 1974a [1899], 501–507).
A szétfolyó tudományelméleti kérdéskört, gyakorlott vitázóként, egy szempontra vezeti vissza, joggal állapítva
meg, hogy minden tudományos vita az ismeretelméleti alapokra nyúlik vissza.
1. Az individuális-kollektív kettősség (Lamprecht 1974a [1899], 501): „A világnak mind természeti, mind lelki
(physisch-psychisch) jelenségei mindig csupán egyéni alakban jelennek meg: nincs olyan egyedi jelenség,
amelynek ne lennének specifikumai, páratlan tulajdonságai, amelyek ebben a formájukban sohasem ismétlődnek
meg. Az egyedi jelenségnek ez a specifikuma, jóllehet megfigyelhető, fantáziával meg lehet ragadni, mégsem
fejezhető ki és nem elemezhető ítéletekkel. Egy bizonyos fát, vagy emberi jellemet ítéletek segítségével
ábrázolni tudok nagyjából olyan módon, ahogy egy irracionális számot racionális számokkal be tudok határolni:
de a specifikumot, amely az ő lényegének legmélyebb alapja, amely őt más fáktól és jellemektől
megkülönbözteti, ítéletekkel nem tudom kifejezni. Az egyedi, az egyéni irracionális, és visszaadása csak a
szemléletes képzeletnek sikerül, ez a művészet feladata.”
2. A tipikus-szabályszerű törvényszerű kérdése: „Az ember a szörnyű mennyiségű egyedi jelenségben, amely
körülvette már a legalacsonyabb műveltségi fokon is, úgy igazodott el, hogy olyan jelenségeket, amelyek
hasonló mozzanatokat mutattak, ennek a hasonlónak a fogalmával foglalt össze. Ez az ítéletalkotás elődje.
Amikor úgy ítélem, hogy: ez egy fa, az összes tapasztalatom szerinti összes egyedi fákban az ezzel a fával
összehasonlítva közöset emelem ki, és ennek a közösnek a fogalma alá rendelem azt a bizonyos meglátott fát.
Nem különben, mint mikor úgy ítélem: ez bátor dolog, a bátorság az, amit általában lelki téren érteni szoktunk
alatta. Itéletet alkotni tehát azt jelenti hogy a tipikusat, a szabályszerűt, azt, ami számunkra többé vagy kevésbé
törvényként jelenik meg, a jelenségek világában kiemelni, és egyidejűleg evvel a kiemeléssel a világot uralni.
Így jelenik meg a tipikus mint racionális; amely a gondolkodás, az ítéletek számára hozzáférhető.”
3. „Az emberi tapasztalat korlátozott horizontjának megfelelően, az ítéletek száma az alacsonyabb műveltségi
szinten viszonylag csekély volt. A kultúra növekedésével azonban rendkívül megnövekedett az ítéletek száma,
és pedig láthatóan kettős okból: jelentősen kitágult a külső jelenségvilág tapasztalati köre, de ennél is inkább,
szinte megsokszorozza magát a lelki tapasztalat terjedelme az emberi lélek fokozódó képzésével. Evvel lépett be
valamikor minden magasabb kultúra fejlődésébe az a pillanat, mikor elég lesz az ítéletek egyre halmozódó
tömegét maguk részéről újra azon keresztül uralni, hogy csoportosítják őket, ezeken a csoportokon belül
rendezik őket és a gondolkodás bizonyos pallérozott művészetével továbbfejlesztik őket. Ez az elődje (Vorgang
= Precedens) a tudományos gondolkodásnak és a tudományok keletkezésének. A tudományok az ítéleteknek
különleges gondossággal, tehát módszeres gondolkodással kifejlesztett rendszerei. Mivel azonban ezek a
tudományok, érvényesek rájuk nézve az egyes ítéletekről mondottak: mivel racionálisak, kizárólag a tipikusba,
szabályosba, törvényszerűbe olvadnak föl." A „tipikus" körülírása Lamprechtnek az utóbbiakhoz fűzött
lábjegyzetében: 1. Daher ist klar... „Ennélfogva világos, hogy az egyedi hasonlóság az állandó hasonlóság és a
többé vagy kevésbé erős szabályszerűség, valamint a törvényszerű jelensége között a fokozatok végtelen sora
létezik: a tipikus tehát csak végtelen árnyalataiban található meg. Ebből következik, hogy ismeretelméletileg
helytelen csupán a két szélsőséggel, az abszolút egyedivel és az abszolút törvényszerűvel számolni, elhagyva a
közöttük létező lehetőségek végtelen skáláját: aki egyedül ilyen fogalmi ellentétekbe bocsátkozik, vagy nem érti
világosan a tipikus végtelen árnyalatait, a tudományos módszertan területén állandó homályban jár.” (Lamprecht
1974a [1899], 502, 1. jegyzet.)
56
4. A művészi, a tudományos és a temészetilletve szellemtudományok (Naturund Geisteswissenschaften) azonos

módszertani, ismeretelméleti alapjairól: „Nincsen tehát semmiféle összefüggés az egyén művészi szemlélete és a
tipikus racionális megismerése között? Az »egyéni« (das Individuelle) szemlélete a tipikus megismerése
szempontjából már azért is szükséges, mert az egyéni az, amely lelki felépítésünk érzéki bizonysága szerint a
szembeötlő létező valóságnak számít. Ezenkívül azonban az egyéni szemléletét megkíséreljük még úgy is
racionalizálni, ha erre egyáltalán képesek vagyunk, hogy ítéletekkel jellemezzük. Ha erről a fáról azt mondom,
hogy ilyen és ilyen tipikus fajtájú zöld levelei vannak, ilyen és ilyen szabályok szerint ágazik el, a koronájának
meg ilyen és ilyen típusú alakja van, minden esetben ítéleteken keresztül juttatom kifejezésre a nézetem. Nincs
másként ez lelki téren sem, amikor egy bizonyos jellem meghatározásához a bátorság tulajdonságát veszem
igénybe. Az ábrázolt egyén sajátos vonását (das Eigentliche) nem találom evvel el: mert az ítélő értelem
számára ez megfoghatatlan és csak a művészet eszközeivel adható vissza, például az említett jellemnek egy
eseménybe való szövésével, vagy a fának egy képen való megörökítésével. Az ítéletek itt tehát segédszerepet
játszanak annak körülhatárolásában, ami az egyéniből az ítélet számára megfogható. Amennyiben így
használják az ítéletet, végül művészi célokat szolgál – ahogy az egyéninek akár kombinációiban is minden
egyéni eset kifejezésre jut – és a tudományhoz, mint olyanhoz, még sincs semmi közük” (Lamprecht 1974a
[1899], 503).
Az egyedi jelenségek művészi ábrázolásánál is előfordulhat, hogy tipikusat ragad meg, s evvel bővítí a
típusokkal megismerhető dolgok körét, ám ez a művészi ábrázoláshoz képest mellékesen, többnyire
öntudatlanul esik meg. Avval zárja ezt a fejtegetést, hogy, tehát „Az egyéni visszaadása megmarad mindig a
művészet dolga", és úgy látja, hogy Az így keletkezett gondolatok magukban foglalják minden tudományos
munka rendíthetetlen ismeretelméleti alapját; s ezek ennélfogva teljesen egyenlő mértékben érvényesek a
természettudományokra éppúgy, mint a szellemtudományokra" (Lamprecht 1974a [1899], 503-504).
Összegezve a „tapasztaltakat" „a régi társadalomtörténet sajátos kérdéseinek kialakulásáról": először is a

tárgyként választott „régi (pozitivista) társadalomtörténet” fogalmát kellett formálisan meghatároznunk: A régi
pozitivista társadalomtörténet és a historizmus, mint irányzatok az 1860-as évek vitáiban különültek el, közülük
a társadalomtörténet a francia Annales folyóirat – később történetírói iskola – 1929-es megjelenésével újult meg.
Mi ettől számítjuk az „új történetírást". A Bevezetőben Peter Burke-öt választottuk kalauzul, hogy
beletekintsünk, hogyan fest a történetírás kettőssége 1991-ben az új társadalomtörténet szemszögéből, és melyek
azok a sajátos módszertani kérdések, amelyek mentén az új történetírás elválik a burke-i „hagyományos
paradigmától”, a historizmustól. Burke ellentétes fogalompárokkal határozta meg a 20. század végi új
történetírás („new history") sajátos problémáit: 1. a historista politikai és az új történetírás teljes („totális”)
történelemképe; 2. az eseménytörténet, másfelől a braudel-i longue durée, a hosszabb időtartamú környezeti és
kulturális folyamatok; 3. az egyének és a tömeges (individuális, illetve kollektív) jelenségek; 4. a hivatalok,
illetve az új történetírás érdeklődése az „alsóbb néposztályok” vélekedéseit, műveltségét tükröző
„dokumentumok”, források feldolgozása iránt; 5. a „nagy ember”, a történeti egyén helyzetébe belehelyezkedő,
„beleélő” rekonstrukció szubjektivitásával szemben „irányzatok és trendek” figyelembevétele; 6. a historizmus
„naiv” objektivitásfogalma és a kutatott valóság sokszínű, műveltségekhez és személyekhez kötődő megjelenése
a műveltségben (heteroglossia).
Burke fogalompárjait követve úgy látjuk, hogy az új történetírás módszertani kérdés-katalógusa legtöbb pontján
megegyezik ugyan a régi társadalomtörténetével, de maga a régi, „diszkreditált” pozitivista irányzat kiesett az
emlékezetéből, s vele együtt a valódi „hagyományos paradigmával” küzdő történetírás eredeti 19. századi
metafizikai terheket viselő problematikája is. A pozitivista társadalomtörténet felidézéséhez vissza kellett
mennünk az irányzatok 19. század második felében történt meghasonlásához.
1. A történetiség vagy historizmus, legszélesebb értelmében mint koreszme a 19. század világiasodó, modern,
nemzetben gondolkodó közműveltségének volt kulcsfogalma. A romantikus koreszmét követő, történetírás
historizmusa általában 1. a „genetikus” szemléletet vallja, amelyben a korábbi állapotok meghatározzák a
következőket; 2. a történeti világot valóságosnak tartja, tehát nem szellemvilágnak, vagy eszmék
visszatükröződésének, ahogy Ranke Hegel-kritikáját idéztük: „E nézet szerint pusztán az eszmének lenne önálló
élete; s az összes ember nem lenne több mint puszta árnyék vagy séma, akik eszmével töltődnek fel.”; 3. a
történetírást tapasztalati valóságtudománynak tekinti, függetlenül attól, hogy a „múlt”, mint valóság
teljességében megismerhető vagy sem; azaz ismereteit empirikus úton, történelmi források széles skálájának
felhasználásával és kötelező kritikájával szerzi, s ezen túl a történelmi tárgyat (objektumot) a megismerő
személy (szubjektum) – legalábbis elvben – érdekeitől és értékrendjétől függetlenül kezeli, vagy „tükrözi”.
57
Meglehet, irányzataink nem csak a Napóleon bukását követő restaurációs kor, de a „forradalmak korának”,
másként fogalmazva, a „szociális kérdésnek” is szülöttei, a régi társadalomtörténészek, Buckle, Lamprecht,
Lacombe, Turner, az egyetemes tudományosság igényével, a modern történetírás elsődleges feladatát, a
(polgári) nemzeti nagycsoport-, illetve „közösség” megszerkesztését végezték. A „Bildungsbürger”-elit
történetírása, a historizmus és a régi, „pozitivista” társadalomtörténet közös, Schleiermacher óta ápolt
hagyománya a „művelteknek”, a művelt közönségnek szóló tanítás.
A régi társadalomtörténettel szemben a 20. század második felének nyugat-európai „új történetírása”,
társadalom-, vagy művelődéstörténete nem liberális polgári hátterű irányzat, mint volt a historizmus, és a régi
társadalomtörténet. Marc Bloch követőitől, az Annales-tól, a második világháború utáni, többnyire baloldali
színezetű, marxizáló irányzatokig és az „anglomarxistákig”, E. P. Thompsonig és Hobsbawmig a
társadalomtörténészek – különösen az 1956-os magyar forradalomig – a világ proletárjait képviselő baloldali
marxisták, szocialisták vagy éppen kommunisták voltak. Ok használták a konzervatív újhistorista és
kultúrtörténeti irányzatokkal szemben a „társadalomtörténet” (Sozialgeschichte, social history) nevet, s így
kapott ez baloldali színezetet is.
2. A társadalomtörténet mint értelmezési mód és mint kutatói irányzat a 18-19. századi úgynevezett „pozitivista
korszak” egyre tömegesebb adatgyűjteményein jött létre, a korszakokban, térben és társadalmi problematikában
teljes történeti kép, a totális történet megszerkesztésének igényével.
3. A módszerek, a standard módszertanok és a történész státusa. A történettudomány intézményesülése tette

szükségessé módszertanok készítését, amelyeknek két fő funkciója lett: 1. a történelmi tény (és okok)
meghatározása; majd ezek alapján 2. a történész státusának megállapítása: a történetírói munka fázisainak
megfelelő rangsorolása. Az intézményesülés mértékében váltak standard „céhes” alkotmányokká a
módszertanok a historizmusnál, míg a régi társadalomtörténet mindig megmaradt egyének és irányzatok
téziseinek szintjén.
4. A „hagyományos paradigma" és az első módszertani vita. Az 1850/60-as évek fordulójára értekbe az 1848-as
forradalmakat megelőző kísérletek és az azokat megváltozott formában továbbgondoló módszertani
vállalkozások. Számunkra a sok közül a legérdekesebb az idős Leopold von Ranke 1854-es előadás-sorozata és
a hozzá képest ifjú angol Henry Thomas Buckle civilizációtörténete 1857-ből – két, minden szellemi
összekapcsolódást kizáró monológ. Az úgynevezett „első módszertani vita” 1862-ben sem volt vita Gustav
Droysen és az időközben expedíciós útján meghalt Henry Thomas Buckle között, hanem Droysen sikertelen
„diszkreditációs” kísérlete, hiszen a pozitivizmusnak még körülbelül az 1929-es gazdasági válság idejéig
reneszánsza volt hazánkban is.
5. Lamprecht Károly és a második módszertani vita. A második módszertani vita Lamprecht fent már idézett
szavaival: „a kölcsönös megnemértés, vagy inkább megnemérteni akarás”, mentalitástörténetileg valóban
érdekes féltékenységi színjátéka volt. Már a vitából kizárva fogalmazódik meg Lamprechtnek ebben az
összefoglalásában, a régi népiés nemzetkarakterológiai típusoktól merőben eltérő, társadalomtörténeti típus
hipotézise. Az idézett 1899-es „négy vezérelvéből” kettőben foglalkozik a típusokkal, amelyek alkalmasnak
látszottak arra, hogy a régi individuális-kollektív dichotómiát feloldják. Mint a 18. század végi pszichologizmus,
a 19. század és Karl Lamprecht pszichologizmusa is egyelőre (és mindmáig) megoldhatatlannak tűnő, de
valóságos tudományos feladatok elé állította a társadalomtörténet-írást. Ez a metafizikai terheitől megszabadult
probléma lett az, amelyet stafétaként átadhatott a régi az új történetírásnak.
1.5. Irodalom
A kiadás évszámában a [zárójelben lévő] az eredeti megjelenés, vagy közlés idejét, a másik a felhasznált, illetve
fordított mű megjelenését közli.
Á-Á. 1909. A Lamprecht-féle történetkutatási módszer és a lipcsei új Egyetemes Kulturtörténeti Intézet.

Századok, IX. sz. 758–766.
Áldássy Antal 1921. Lamprecht Károly külső tag emlékezete. MTA. Emlékbeszédek 18. 2. Budapest,
Akadémiai.
Arnold, John H. 2000. Geschichte. Eine Kurze Einführung. Stuttgart, Reclam.
Asendorf, Manfred 1974. Deutsche Fachhistorie und Sozialgeschichte. In Geiss, Imanuel – Tamchima, Rainer
(Hrsg.) Ansichten einer künftigen Geschichtswissenschaft. Kritik – Theorie – Methode, München 1. köt. 24-42.
58
Bene Sándor 1999. Theatrum politicum. Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban, Debrecen,
KLTE.
Bernheim, Ernst 1920 [1889] Einleitung in die Geschichtswissenschaft. Berlin-Leipzig. 2. Aufl. Walter de
Gruyter.
Billington, Ray Allen 1961. Introduction. In Frederick Jackson Turner: Frontier and Section. Selected Essays of
Frederick Jackson Turner. Englewood Cliffs, N. J. Prentice – Hall Inc. Bloch, Marc 1996. A történész
mestersége. Történetelméleti írások. Budapest, Osiris.
Braudel, Fernand 1996 [1949]. A Földközi Tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában, Budapest,
Akadémiai-Osiris. 1–3. köt.
Buckle, Henry Thomas 1861-1862 [1857]. History of civilisation in England, London, Parker. Vol. 1–2.
Buckle, Henry Thomas 1867. Essays. Withbibliographicalsketchoftheauthor. Lepzig, Brockhaus. Buckle, Henry
Thomas 1873-1881. Anglia művelődésének története. Magyarul kiadják: Endrődi Sándor, Fedler József, György
Aladár, György Endre, Láng Lajos és Márkus Miklós. 1-10. kötet. Pest, Aigner Lajos K.
Burckhardt, Jacob 2001 [1868]. Világtörténelmi elmélkedések. Bevezetés a történelem tanulmányozásába.

Budapest, Atlantisz.
Burke, Peter 1991. Overture: The New History, its Past and its Future. In New Perspectives on Historical
Writing. Ed. by Peter Burke. Cornwall, Polity Press. 1–21.
Burke, Peter 1994 [1988]. Az olasz reneszánsz. Kultúra és társadalom Itáliában. Budapest, Osiris-Századvég.
Carr, E. H. 1993 [1961]. Mi a történelem? Budapest, Századvég.
Collingwood, Robin G. 1987 [1946]. A történelem eszméje. Budapest, Gondolat.
Comte, August 1979. A pozitív szellem. Két értekezés. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Berényi
Gábor. Budapest, Magyar Helikon.
Croce, Benedetto 1940 [1928]. A történelmi materializmus ittfelejtett maradványai. In Benedetto Croce:
Történelem és szabadság. Szerk. Csécsi Imre. Budapest, „Századunk” Kiad.
Czoch Gábor – Sonkoly Gábor (szerk.) é. n. Társadalomtörténet másképp. A társadalomtörténet új útjai a

kilencvenes években. Debrecen, Csokonai.
Csetri Elek 1999. Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás 1800-ig. Kolozsvár, Erdélyi Gazda K.
Dékány István 1925. A történettudomány módszertana. A magyar történettudomány kézikönyve.1. kötet. 2. füzet.
Szerk. Hóman Bálint. Budapest, Magyar Történeti Társulat.
Diltheiy, Wilhelm 1867, 1870. Leben Schleiermachers. 1. köt. 1-2. könyv, Berlin.
Diltheiy, Wilhelm 1974. Tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Domanovsky Sándor (szerk.) é. n. [1939-1942]. Magyar művelődéstörténet. 1-5. köt. Budapest, Magyar
Történeti Társulat.
Donath, Wilhelm 1897. Die Gesetzmassigkeit in der Geschichte. Kritische Studie über Henry Thomas Buckle.
Budapest, Fried und Krakauer.
Droysen, Johan Gustav 1958a [1843]. Theologie der Geschichte. Vorwort zur Geschichte des Hellenismus II. In
uő: Historik. Vorlesungen über Enzyklopadie und Methodologie der Geschichte. Hrsg. von Rudolf Hübner.
Dritte Aufl. München, Oldenburg. 369-385.
Droysen, Johan Gustav 1958b [1862]. Erhebung der Geschichte zum Rang einer Wissenschaft. In uő: Historik.
Vorlesungen über Enzyklopadie und Methodologie der Geschichte. Hrsg. von Rudolf Hübner. Dritte Aufl.
München, Oldenburg. 286-405.
59
Droysen, Johann Gustav 1958. Historik. Vorlesungen über Enzyklopadie und Methodologie der Geschichte.
Hrsg. von Rudolf Hübner. Dritte Aufl. München, Oldenburg.
Droysen, Johann Gustav1994 [1857]. Historika. (Részlet) A historika alapvonala. In Ész, élet, egzisztencia. IV.
Történetfilozófia 1. köt. Szerk. Csejtei Dezső, Dékány András, Laczkó Sándor, Simon Ferenc. Szeged, Pro
Philosophia Alapítvány. 49-151.
Duby, Georges – Mandrou, Robert 1975 [1958]. A francia civilizáció ezer éve. Budapest, Gondolat.
Erdélyi Ágnes 1974. Bevető. In Wilhelm Dilthey: Tanulmányok. Budapest, Gondolat. 5-55.
Fabinyi Tibor 1998. A keresztény hermeneutika kérdései és története. 1. kötet. Budapest, Hermeneutikai Kut. K.
Fábri Anna (szerk.) 1999. A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777-1865.
Budapest, Kortárs.
Foucault, Michel. 2000 [1966]. A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris.
Freeman, Edward A. 1895 [1886]. A történelem tanulmányozásának módszerei. Budapest, Franklin.
Gadamer, Hans Georg 1984 [1975]. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest,
Gondolat.
Geiss, Imanuel – Tamchima, Rainer (Hrsg.) 1974. Ansichten einer künftigen Geschichtswissenschaft. Kritik –
Theorie – Methode, 1-2. köt. München.
Geiss, Immanuel 1974. Restauration-Stagnation-produktive Krise. In Geiss, Immanuel – Tamchima, Rainer

(Hrsg.): Ansichten einer künftigen Geschichtswissenschaft. Kritik – Theorie – Methode. 1. köt. München, 15-
23.
Goelner Aladár 1964. Von Ranke and the American. Seven beyond-the-grave colloquies. New York, Exposition
Press.
Gross, Mirjana 1998. Von der Antike bis zum Postmoderne: Die zeitgenössische Geschichtsschreibung und ihre
Wurzeln. Wien-Köln-Weimar, Böhlau.
Haldane, J. B. S. 1951. Everything has a History. London.
Hardtwig, Wolfgang – Wehler, Hans-Ulrich (Hrsg.) 1996. Kulturgeschichte Heute. Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht.
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1979. Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest, Akadémiai.
Iggers, Georg G. 1988 [1968]. A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. Budapest,
Gondolat.
Iggers, Georg G. 1997. Historiography in the Twentieth Century. From the Scientific Objectivity to the
Postmodern Challenge. Hannover, University Press of New England.
Joannes, Ferdinando 1990. A zsidó vallás. Budapest, Gondolat.
Joó Tibor 1935. Bevezetés a szellemtörténetbe. Budapest, Franklin.
Kant, Immanuel 1997 [1784]. Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus.
Kelemen János 1989. Popper antihistoricizmusa. In Karl R. Popper: A historicizmus nyomorúsága. Budapest,
Akadémiai. 7-22.
Kornis Gyula 1924. Történetfilozófia. A magyar történettudomány kézikönyve 1. köt. 1. füzet. Szerk. Hóman
Bálint. Budapest, Magyar Történeti Társulat.
Koselleck, Reinhart. 1997 [1975]. Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest,

Jószöveg Tankönyvek.
60
Krammer, Mario é. n.: Nachwort. In Leopold von Ranke: Die Epochen der neuren Geschichte. Hrsg. Mario
Krammer. Berlin, Weltgeist-Bücher G.
Kuhn, Thomas S. 1984 [1962]. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat.
Lacombe, Paul 1909. Taine, historien et sociologe. Paris.
Lacombe, Paul 1930 [1894]. De l’histoire considérée comme sciences. Paris, Librairie Philosophique Vrin.
Lakatos Imre 1997 [1970]. A tudomány története és annak racionális rekonstrukciói. In Lakatos Imre
tudományfilozófiai írásai. Budapest, Atlantisz. 65–128.
Lakatos László 1996. Az élet és a formák. Hajnal István történetszociológiája. Budapest, Új Mandátum.
Lamprecht, Karl 1974. Ausgewahlte Schriften zur Wirtschaftsund Kulturgeschichte und zur Theorie der
Geschichtswissenschaft. Mit Vorwort und literarischen Bemerkungen von Herbert Schönebaum. Aalen, Scientia
Verlag.
Lamprecht, Karl 1974a [1899]. Die Kernpunkte der geschichtswissenschaftlichen Erörterungen der Gegenwart.
In Karl Lamprecht: Ausgewahlte Schriften zur Wirtschaftsund Kulturgeschichte und zur Theorie der
Geschichtswissenschaft. Mit Vorwort und literarischen Bemerkungenvon Herbert Schönebaum. Aalen, Scientia
Verlag. 501–507.
Lamprecht, Karl 1974b [1910]. Paralipoména der deutschen Geschichte. In Karl Lamprecht: Ausgewahlte
Schriften zur Wirtschaftsund Kulturgeschichte und zur Theorie der Geschichtswissenschaft. Mit Vorwort und
literarischen Bemerkungen von Herbert Schönebaum. Aalen, Scientia Verlag. 719-724.
Lamprecht, Karl 1988. Alternative zu Ranke. Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig,
Verlag Philip Reclam jun.
Lamprecht, Karl 1988a [1886]. Deutsches Wirtschaftsleben im Mittelalter. 2. Schlufi. In Alternative zu Ranke.
Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig, Verlag Philip Reclam jun. 50-51.
Lamprecht, Karl. 1988b [1895]. Über die Prinzipien der neueren wirtschaftsgeschichtlichen Forschungen. In
Alternative zu Ranke. Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig, Verlag Philip Reclam
jun. 110-142.
Lamprecht, Karl 1988c [1896]. Alte und neue Richtungen in der Geschichtswissenschaft. In Alternative zu
Ranke. Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig, Verlag Philip Reclam jun. 143–207.
Lamprecht, Karl 1988d [1896]. Was ist Kulturgeschichte? Beitrag zu einer empirischen Historik. In Alternative
zu Ranke. Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig, Verlag Philip Reclam jun. 213–
272.
Lamprecht, Karl 1988e [1897]. Eine Wendungim geschichtswissenschaftlichen Streit. In Alternative zu Ranke.
Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig, Verlag Philip Reclam jun. 273–287.
Lamprecht, Karl é. n. (1925) [1904]. Modern történettudomány. Budapest, Révai.
Langlois, Charles Victor – Seignobos, Charles 1898. Introduction aux Etudes Historiques. Paris, Librairie
Hachette et C.
Le Goff, Jacques 1994 [1988]. Neue Geschichtswissenschaft. In Jacques Le Goff – Roger Chartier – Jacques
Revel (Hrsg.): Die Rückeroberung des Historischen Denkens. Grundlagen der neuen Geschichtswissenschaft.
Frankfurt am Main, Fischer. 11–61.
Le Goff, Jacques 1994 [1988]. Vorwort. In Jacques Le Goff – Roger Chartier – Jacques Revel (Hrsg.): Die
Rückeroberung des historischen Denkens. Grundlagen der Neuen Geschichtswissenschaft. Frankfurt am Main,
Fischer.
Leopold Lajos 1907. Gyárak nélkül. Egy pusztuló vármegye emlékirataiból. Budapest.
61
Lorenz, Chris 1997. Konstruktion der Vergangenheit. Eine Einführung in die Geschichtstheorie. Köln-Weimar-
Wien, Böhlau.
Lukács György 1954. Az ész trónfosztása: az irracionalista filozófia kritikája. Budapest, Akadémiai.
Lukács János 1985. A történetírás és a regényírás, avagy a múlt étvágya és íze. Történelmi Szemle, 2. sz. 280-
288.
Madách Imre é. n. [1862]. Az ember tragédiája. Budapest, Franklin.
Madzsar Imre 1908. Lamprecht Károly történetelmélete. Századok, VI. sz. 481–539.
Márky Sándor 1914. Történet és történetírás. Budapest, Franklin.
Marx, Karl – Engels, Friedrich 1960 [1845–1846]. A német ideológia. A legújabb német filozófia kritikája
képviselőinek: Feuerbachnak, B. Bauernak és Stirnernek személyében és a német szocializmus kritikája
különböző prófétáinak személyében. In Karl Marx és Friedrich Engels művei. 3. köt. Budapest, Kossuth. 11–
538.
Nietzsche, Friedrich 1977 [1873]. Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben. Stuttgart, Reclam.
Nietzsche, Friedrich 1980. Samtliche Werke. Kritische Studienausgabe. Bd. 1–15. Hrsg. Giorgio Colli, Mazzino
Montanari. München – Berlin – New York.
Nietzsche, Friedrich 2000 [1886]. Túl jón és rosszon. Egy jövendő filozófia előjátéka. Ford., szerk.: Tatár
György. Budapest, Műszaki K.
Nowak, Kurt 1997. Historische Methode? Protestantische Theologie im Jahrhundert des Historismus. In
Geschichtsdiskurs. Band 3. Die Epoche der Historisierung. Hrsg. von Wolfgang Küttler, Jörn Rüssen, Ernst
Schulin. Frankfurt am Main, Fischer. 282–297.
Oestreich, Gerhard 1969. Die Fachhistorie und die Anfánge der sozialgeschichtlichen Forschung in
Deutschland. Historische Zeitschrift, Band. 208. 320–363.
Penke Olga 2000. Filozofikus világtörténetek és történetfilozófiák. A francia és a magyar felvilágosodás.

Budapest, Balassi.
Polányi Károly 1997 [1946]. A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Mészáros
Gábor kiadása.
Popper, Karl R. 1989 [1957]. A historicizmus nyomorúsága. Budapest, Akadémiai.
R. Várkonyi Ágnes 1973. A pozitivista történetszemlélet Európában és hazai értékelése 1830–1945. 1-2. köt.
Budapest, Akadémiai.
Rade, Martin é. n. Einleitung. In Schleiermacher, Friedrich: Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter
ihren Verachtern, Berlin, Deutsche B.
Ranke, Leopold von 1885 [1824]. Geschichten der romanischen und germanischen Völker von 1494-1535. In
uő: Samtliche Werke. 33. köt. Berlin.
Ranke, Leopold von 1994 [1854]. Az újabbkori történelem szakaszairól. In Ész, élet, egzisztencia. IV.
Történetfilozófia 1. köt. Szerk. Csejtei Dezső, Dékány András, Laczkó Sándor, Simon Ferenc. Szeged, Pro
Philosophia Alapítvány. 41-48.
Ranke, Leopold von é. n. [1854]. Die Epochen derneuren Geschichte. Hrsg. Mario Krammer. Berlin, Weltgeist-
Bücher G.
Ratthmann János 1983. Herder eszméi – A historizmus útján. Budapest, Akadémiai.
Ritter, Gerhard A. 1989. Die neuere Sozialgeschichte in der Bundesrepublik Deutschland. In Jürgen Kocka
(Hrsg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. Ergebnisse und Tendenzen der Forschung. Darmstadt,
Wissenschaftliche Buchgesellschaft. 19–88.
62
Rozsnyai Ervin 1979. Bevezető tanulmány. In Giambattista Vico: Azúj tudomány. Budapest, 13-110.
Rytkönen, Seppo 1968. Berthold Georg Niebuhr als Politiker und Historiker. Zeitgeschehen und Zeitgeist inden
geschichtlichenBeurteilungenvonB. G. Niebuhr. Helsinki, Soumal Tiedeakat.
Schieder, Theodor 1959. Die deutsche Geschichtswissenschaft im Spiegel der Historischen Zeitschrift.
Historische Zeitschrift, Band 189. 1–104.
Schieder, Theodor 1964. Die Entstehung von Rankes „Epochen der neueren Geschichte in der Weltgeschichte”.
Historische Zeitschrift, Band 199. 1–30.
Schleier, Hans 1965. Syebel und Treitschke. Antidemokratismus und Militarismus im historischen politischen
Denken grossbourgeoiser Geschichtsideologen. Berlin, Akademischer V.
Schleier, Hans 1988. Der Kulturhistoriker Karl Lamprecht, der „Methodenstreit” und die Folgen. In Karl
Lamprecht: Alternative zu Ranke. Schriften zu Geschichtstheorie. Hrsg. von Hans Schleier. Leipzig, Verlag
Philip Reclam jun. 46–50.
Schleiermacher, Friedrich é. n. Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter ihren Verrachtern. Berlin,
Deutsche B.
Schönebaum, Herbert 1919. Das Zeitalter der Hunyadis in politischer und kulturgeschichtlicher Bedeutung.
Bonn.
Seifert, Friedrich 1925. Der Streit um Karl Lamprechts Geschichtsphilosophie. Augsburg.
Szögi Gábor 1841. Vezéreszmékről a világéletben. Közlemények az élet és tudományok köréből. 1.sz. 5–7.
Szörényi Andor 1966. A Biblia világa. Az újszövetség. Budapest, Ecclesia.
Taine, Hippolyte Adolph 1884 [1856]. Franciaország klasszikus filozófusai a XIX. században. Negyedik kiadás.
Budapest, Franklin.
Tamkó Béla 1936. Strauss Dávid emlékezete. Debrecen, Studium.
Treitschke, Heinrichvon 1879. Deutsche Geschichte. I. köt.
Turner, Frederick Jackson 1961. Frontier and Section. Selected Essays of Frederick Jackson Turner. Englewood
Cliffs, New Jersey, Prentice-Hall Inc.
Vico, Giambattista 1979 [1744]. Az új tudomány. Budapest. 2. kiad. Akadémiai.
Wehler Hans-Ulrich 1996. Einleitung. In Kulturgeschichte Heute. Hrsg. Wolfgang Hartdwig, Hans-Ulrich
Wehler. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Wells, G. A. 1956. The critics of Buckle. Past and Present – a journal of scientific history, Nr. 8. 75-89.
White, Hayden 1997 [1966]. Atörténelem terhe. Inuő: A történelem terhe. Budapest, Osiris. 25-67.
Wildner Ödön 1925. Lamprecht és a történetírás. Bevezető, in Karl Lamprecht 1925 [1904]: Modern
történettudomány. I-XV. Budapest, Révai.
Winch, Peter 1988 [1958]. A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához. Budapest, Akadémiai.
63
3. fejezet - HISTORIOGRÁFIA – A
társadalomtörténet intézményesülése
1. Benda Gyula – A FRANCIA
TÁRSADALOMTÖRTÉNET INTÉZMÉNYEINEK
TÖRTÉNETE
Franciaország az az ország, ahol a 20. század közepén a gazdaságés társadalomtörténet uralkodó, hegemón
szerepre tett szert, nemzeti iskolát teremtett. A Peter Burke által csak „francia történeti forradalom” név alatt
bemutatott jelenség középpontjában az Annales (1929-ben alakult) folyóirat körül kialakult történetírói irányzat
(Annales-iskolaként is szokás emlegetni) áll, amelyik 1948 után intézményes formát is kapott az École pratique
des hautes études VI. szekciójaként (jelenleg École des Hautes Études en Sciences Sociales néven önálló
oktatási intézmény). Az Annales és az EHESS mellett számos más történetírói műhely járult hozzá ahhoz, hogy
az 1960–1970-es évekre alapvetően átalakult a francia történettudományi diskurzus, uralkodóvá lett az „új
történelem”.
A francia történetírás jelentőset alkotott a földrajz és történelem termékeny összekapcsolásával (szokás angolul
geohistory-ként megnevezni), az időfolyamatok (hosszú időtartam, konjunkturális változások, ciklusok)
vizsgálata terén, megteremtette a családrekonstitúcióra épülő történeti demográfiát, újat hozott a kvantifikáció
területén (szeriális történelem). Számos új kutatási területet nyitott: például mentalitástörténetet. Mindezek
részét alkotják a problémákat, megközelítéseket elemző fejezeteknek. Itt a francia történetírás intézményeinek
történetét, jelenlegi rendszerét írjuk le, arra koncentrálva, hogyan vált lehetségessé a gazdaságés
társadalomtörténet hegemóniájának kialakulása.
1.1. A tudományos történetírás megszületése

A tudományos, kritikai történetírás alapvetően Németországban született meg a 19. század első felében (Ranke).
A történeti tudást létrehozó szabályok a forráskritikára, a lehető legteljesebb forrásfeltárásra, a történeti tények
felkutatására és eseménytörténeti sorrá való összeállítására épültek. A francia történetírás a 19. század első két
harmadában, jelentős teljesítményei ellenére más utakon haladt, az egyetemeken az irodalmi megformálás
uralkodott, a történelem a humaniórák között maradt. Az 1860-as évektől fordulat érlelődött, elsősorban a német
tudományosság és egyetemi újítások hatására, ez véglegessé az 1870-1871-es porosz-francia háborút követő
francia nemzeti újjászerveződés folyamán vált, ennek a szellemi mozgásnak keretében valósult meg a francia
tudományos történetírás (a francia történetírásban az ekkor megszülető történettudományt a módszertanra
hangsúlyt fektető iskolaként – école méthodique – tartják számon).
A módszertanos történészek egyik meghatározó alakja Gabriel Monod (18441912). 1876-ban vezetésével jön
létre a Revue historique. Ennek programadó cikkében Monod azt fogalmazza meg, hogy a történetírás eddig
inkább politikai és irodalmi tevékenység volt, nem pedig tudomány. A német példát kell követni, új egyetemi
közösségeket, iskolákat kell teremteni a forrásfeltárásra és azok kritikájára épülő történettudomány számára.
Egyben el kell távolodni a politikától is. Gabriel Monod, Gustave Fagnier, Gaston Paris, Alfred Rambaud,
Ernest Lavisse és követőik 1880-1890 között kiépítik a Sorbonne-on és más egyetemeken a történelem számára
a professzori állásokat, kialakul a történészképzés új rendje (licence és agrégation), megnő a történésztanári
ösztöndíjak száma. A történészszakma testületté szerveződik, a mester és tanítvány kapcsolat megszilárdul. A
szakma mesterségbeli és létszámbeli kontrollja a doktori disszertáción (thcse) és annak megvédésén alapszik, ez
egyben megteremti a tudományos termelés alapvető műfaját.
Ez a széles körű és biztos egyetemi pozíciókkal rendelkező új tudomány intézményes sikerét a kiépülő új
köztársasági rend és a nemzeti újjászületés támogatásának köszönheti. A történelem oktatása a nemzeti identitás
fontos része lesz, ennek tudományos alapjait biztosítja az egyetemi történettudomány. Az általa előállított
nemzeti történelmet oktatják az iskolarendszer minden szintjén. A patrióta érzelmű történetírás a Dreyfuss-ügy
körüli politikai-szellemi válság során átalakul és alapjában véve republikánus lesz. A történelem a nemzeti
nevelés alaptudományából egyre inkább az állampolgári nevelés eszközévé válik.
A történettudomány a századfordulóra megteremti a nemzeti történeti összefoglaló műveket, az alapvető

kézikönyveket. A pozitivista módszertan alapjait Charles Seignobos (1854–1942) és Charles-Victor Langlois
64
HISTORIOGRÁFIA – A
(1863–1929) 1897-ben megjelent munkája, az Introduction aux études historiques (Bevezetés a történeti
tanulmányokba) foglalta össze. Ez a történetfelfogás a századfordulón szembetalálja magát az új
társadalomtudományok konkurenciájával, az elméletibb filozófia és lélektan felé orientálódó történészek
törekvéseivel, valamint a történelem humanióraként való felfogásával.
A legerősebb kihívás a durkheimi szociológia kialakulása. Émile Durkheim egyrészt az átfogó, egyetlen
társadalomtudományként elképzelt szociológia szemszögéből elvitatja a történelem dominanciáját, azt leginkább
a történeti tényeket szállító segédtudományként képzeli el, másrészt pedig az egyetemi pozíciókért folyó
harcban egyik ellenfélként a történelemmel küzd meg. A nyílt vitát Francois Simiand (1873-1935) 1903-as
vitacikke jelenti (Méthode historique et science sociale, megjelent Revue de synthese historique, 1903),
amelyben Seignobos és általában a történészek álláspontját támadja. A történettudomány három bálványát
bírálja: a kronológia, az egyén és az eredet bálványát. A vita jelentősége elsősorban az, hogy a megfogalmazott
kritika a későbbi történésznemzedékekben talált visszhangra.
A történészek között új törekvések Henri Berr (1863–1954) és folyóirata, a Revue de synthese historique körül
jelentkeznek. Berr a pozitivista történettudománnyal szemben a totális történelmet (a szintézist) hirdeti meg.
1.2. Az Annales születése

A történetíráson belül érlelődő új törekvések legerőteljesebben a strasbourgi egyetemen tanító két tanár, Lucien
Febvre (1878–1956) és Marc Bloch (1886-1944) munkásságában jelent meg. Az 1919-ben újjászervezett
strasbourgi francia egyetem szabadabb légköre lehetővé tette a társadalomtudományok közötti jobb kapcsolat
kialakulását. A francia kormányzat jelentősen támogatta az új egyetemet, azt mintegy kirakatként kezelte. A
bölcsészettudományi karon rendszeres volt az eltérő tudományterületek képviselőinek szombati vitanapja, ahol
személyes és szakmai kapcsolatok alakulhattak ki. Lucien Febvre kapcsolatot tartott az Henri Berr nevével
jelzett Synthese-körrel. 1923-ban fontos könyvet jelentetett meg La terre et l’évolution humaine (A föld és az
emberiség fejlődése) címmel (Febvre 1922), amelyben összefoglalta nézeteit a földrajz és történelem
kapcsolatáról. Művét a francia földrajzi iskola posszibilizmusa jellemezte: a természeti miliő lehetőségeket
nyújt, az emberek cselekvése választ e lehetőség közül. Febvre a későbbiekben a kora újkor
mentalitástörténetével foglalkozott. Marc Bloch a középkor kutatója. Az École Normale Supérieure egykori
hallgatója érdeklődött a módszertani kérdések iránt, tanult Németországban is. A háborús katonai szolgálat után
doktorált egy hagyományosnak nevezhető disszertációval (Roiset serfs: un chapitre d’histoire capétienne –
Királyok és jobbágyok. A Capeting-kor történelmének egy fejezete). 1924-ben jelentette meg a francia és angol
királyok gyógyító hatalmának hitéről készített monográfiáját (Les rois thaumaturges: Études sur le caractere
surnaturel attribué a la puissance royale, particulierement en France et en Angleterre – A gyógyító királyi
érintés. Tanulmány a királyi hatalomnak tulajdonított természetfeletti jellegről, különös tekintettel
Franciaországra és Angliára). Ebben több évszázadon át követi egy hit történetét (Bloch 1924). A történeti
antropológia egyik megalapozó munkájának tekintik. A későbbiekben Bloch a középkori mezőgazdaságggal
foglalkozott, a történeti földrajz és az összehasonlító társadalomtörténet megalapozója lett. 1939-1940-ben jelent
meg összefoglaló munkája La société féodale (A feudális társadalom) címmel (Bloch 2002).
A két történész 1929-ben megalapította az Annales de l’histoire économique et sociale című folyóiratot. Ennek
szerkesztőgárdája több társadalomtudományt képviselt, de összefogói, szerkesztői az alapító történészek voltak.
A folyóirat célkitűzése volt, hogy a történelem vezetése alatt egyesítse a társadalomtudományokat közös
munkára, lebontva a régi elkülönülési megrögződéseket. Az egyik általános megkülönböztetés a
jelentudományok és a történelem között tett különbséget, az Annales ezt is meg kívánta szüntetni. Szerkesztői
azt képviselték, hogy a jelen és múlt megismerési módszerei nem különböznek alapvetően, a múlt ismerete
nélkül a jelen nem érthető, a történész kérdései pedig a jelenben fogalmazódnak meg, s a történelmet gyakran
olvassuk visszafelé, a jelenből kiindulva.
A folyóirat rendkívül jelentős szemlézést folytatott, nagy számban publikált ismertetéseket. Elsősorban Lucien
Febvre képviselte az erős kritikai vitaszellemet, amely az induló folyóirat első tíz évét jellemezte. A szerkesztők
igyekeztek előmozdítani a közös kutatói vállalkozásokat (franciául enquete), amelyek egyrészt egy valódi
összehasonlító szemlélet kialakítását szolgálták, másrészt a tudományok közötti együttműködést segítették elő.
Az 1930-as években jelent meg Francois Simiand több munkája az árak és bérek történeti alakulásáról, valamint
tanítványának, Ernest Labrousse-nak a 18. századi, a francia forradalmat megelőző korszak konjunktúrájával
foglalkozó disszertációja. Mindkét szerző nagy hatással volt a háború utáni korszak gazdaságés
társadalomtörténetére (Simiand 1933; Labrousse 1932)
65
A háború, majd a német megszállás megnehezítette a folyóirat munkáját: Marc Bloch katonai szolgálatra vonult
be, majd pedig zsidó származása miatt el kellett hagynia a Sorbonne-t (1943-ban Bloch a francia ellenálláshoz
csatlakozott, 1944-ben a németek kivégzik). Lucien Febvre az Annales-t változó nevek alatt igyekszik továbbra
is megjelentetni.
1.3. A VI. szekció

A francia felsőoktatási rendszerben az irodalmi stúdiumok, a történelem és a földrajz a századfordulón biztos
pozíciókkal bírt, a jogi karokon az államtudományoknak és a közgazdaságtannak volt hagyománya, viszont az
újabb társadalomtudományok nem tudták megfelelően biztosítani egyetemi státusukat. A kérdés az 1920-as
évektől napirenden volt, az amerikai alapítványok segítségével megfogalmazódott néhány reformprogram. A
francia tudományosságot azonban csak a háború után sikerült át-, illetve újjászervezni.
1948-ban alakult meg az 1866 óta működő École pratique des hautes études keretében belül egy hatodik rész
(VI. szekció), amely a történelem és a társadalomtudományok oktatásának és művelésének kiterjesztését tűzte ki
célul. Létrejöttét az amerikai alapítványok is támogatják (a költségvetés egynegyedét adják), de az része a
francia oktatási és kutatási rendszer háború utáni reformjának is. Az intézmény sikeres, gyorsan növekszik.
Kutatói műhelyek (laboratoire de recherche) formájában szerveződik. Az 1950-es évektől átveszi az amerikai
egyetemektől a területi kutatások (area studies) rendszerét: a kutatók nem diszciplínák szerint szerveződnek,
hanem nagyobb területek (Afrika, Ázsia, Latin-Amerika) szerint, azon belül azonban szoros az együttműködés a
társadalomtudományok között. 1957-től a VI. szekció mellé szerveződik a Maison des Sciences de l'Homme
(Az embertudományok háza), amely alapítványi alapokon működve segíti az egyetemi intézmény működését,
majd pedig szervezi a tudományos életet is.
1945 után a folytonosságot Lucien Febvre személye képviseli, de a történetírást egyre inkább két jelentős alak
határozza meg, Fernand Braudel és Ernest Labrousse. Braudel 1949-ben jelenteti meg disszertációját a
Földközi-tenger vidékéről, s egy csapásra meghatározóvá válik egyrészt földrajzi szemlélete, másrészt
időszemlélete következtében (Braudel 1996). Braudel szerint a történeti idő sokféle, ő hármas rendszerben
gondolkodik: a hosszú időtartam (más nézőpontból a struktúra), a ciklikus mozgások (konjunktúra) és az
esemény. Véleménye szerint a történésznek elsősorban a hosszú időtartammal és a konjunktúrával kell
foglalkozni. A strukturális jelenségek közül ő a földrajzi meghatározottságot emeli ki munkájában.
Időszemléletét részben továbbfejleszti Le Roy Ladurie, amikor mozdulatlan történelemről ír: nála a
mezőgazdaság technológiai rendszere képez hosszú időtartamú struktúrákat a demográfiában.
Braudel munkája, A Földközi-tenger vidéke második, átdolgozott kiadása az 1960-as évektől vált világszerte
ismert és sikeres munkává. Braudel kidolgozta az 1450 utáni ármozgások alapján a gazdaság mozgását, annak
térbeli szerveződését (világgazdaság). A kapitalizmus korai szakaszára vonatkozó felfogását a Kapitalizmus és
az anyagi kultúra című háromkötetes munkájában összegezte. Nem annyira reprodukálható történeti kutatási
modellt adott, inkább felfogásával volt meghatározó.
Braudel örökli meg Lucien Fevbre pozícióját, igazgatja a VI. szekciót, szerkeszti az Annales-t, szervezi az új
történetszemlélet nemzetközi sikerét.
Ernest Labrousse közgazdászként indult, Francois Simiand tanítványaként írta disszertációját a 18. századi
ármozgásokról (Labrousse 1933), majd pedig 1944-ben megjelenteti a francia forradalmat megelőző ciklikus
válságról szól könyvét (Labrousse 1944). O teremti meg a konjunkturális viszonyok vizsgálatának szemléletét
és módszertanát. Mivel a Sorbonne-on is professzor, elsősorban az ő tanítványai alkotják a következő nemzedék
tagjait. Hosszabb, lehetőleg évszázados időt átfogó regionális monográfiák sora írta le a középkortól a 19.
századig a gazdasági trendeket, ciklusokat, azokat a népesedési jellemzőkkel, a népességszám változásával,
valamint a társadalmi szerkezettel hozták kapcsolatba, a primátust leginkább a gazdasági konjukturális
viszonyoknak tulajdonítva. Kiemelkedő disszertáció és alapmunka Emmanuel Le Roy Ladurie könyve a
Paysans de Languedoc (Languedoc-i parasztok), amelyik a francia népességés agrárfejlődés értelmezésében is
újat hozott. Le Roy Ladurie részben továbbfejleszti Braudel időszemléletét is, amikor agrártörténeti és történeti
demográfiai kutatási eredményeit összegezve mozdulatlan történelemről beszél: felfogásában a mezőgazdaság
technológiai rendszere teremti meg a hosszú időtartamú struktúrákat az ancien régime demográfiájában.
Labrousse szemléletét erősen befolyásolta Marx életműve, felfogása számos eleme marxizálónak nevezhető. Ez
jellemzi felfogását a társadalmi osztályokról, ennek megfelelően dolgozta ki az 1950-es években a polgárság
fogalmát és fogalmazta meg annak kutatási programját. Ez a VI. szekció egyik kiemelt kutatási programja lett,
Labrousse tanítványai, elsősorban Adéline Daumard teremtette meg a polgárság társadalomtörténetét, a vagyon
mérésének és összetétele vizsgálatának francia módszertanát.
66
A Braudel és Labrousse által képviselt szemléletre a mérés, az idősorok használata, a gazdaság, társadalom,
mentalitás egymásra épülő hármassága a jellemző. Ennek a megközelítésnek egyes elemeit a tanítványok
fogalmazták rendszerré. A kvantifikációban Le Roy Ladurie és Francois Furet fogalmazta meg a módszertani
kérdéseket. Pierre Chaunu teremtette meg az histoire sérielle (szeriális történelem) fogalmát, ő dolgozta ki a
harmadik szint, a műveltség területének kvantitatív megközelítési elveit, ezt Furet és mások valósították meg.
A műveltség, a mentalitás területén Lucien Febvre korábban megfogalmazta azt a tételt, hogy minden kor
megteremti a maga mentális eszközkészletét (outillage mentale), minden csak ezen belül gondolható el. Az
általa elindított kutatásokat Robert Mandrou folytatta, de az 1950-es évek végétől a Braudel, Labrousse
képviselte gazdaságtörténet mögött háttérbe szorult ez a vonulat, majd pedig a szeriális, kvantitatív szemlélet
teremtette meg a műveltség kutatását. (Az alfabetizáció mérése, a könyvkiadás tartalmi szerkezete, a
végrendeletek kvantitatív feldolgozása).
A kutatásokra az első két évtizedben a nagy kollektív vállalkozás (az Annales első szerkesztői által hirdetett
enquete) a jellemző. Az 1950-es években a párizsi ártörténet, az Ancien Régime népesedése ilyen közös kutatás,
majd pedig a középkori falupusztulás, a könyv és a francia társadalom a 18. században, a 19. századi profit
mozgása, az építkezés, a lakbérek alakulása, a mezőgazdasági termelés, a 19. századi vagyonok stb. A szervezett
kutatás jelentős pénzeszközöket igényelt, számos kutatót és segéderőt mozgósított. Eredményeik a jelentős
publikációs tevékenység (lásd később) révén a legtöbbször meg is jelentek.
A gazdaságés társadalomtörténet az 1960-as évek végére, az 1970-es évekre megteremti a nagy összefoglaló
munkákat (agrártörténet, várostörténet). Ezek közül kiemelendő a Fernand Braudel és Ernest Labrousse által
szerkesztett Histoire économique et sociale de la France.
1.4. Az 1945 utáni francia tudományos intézmények

A tudományos élet jelentős mértékben átszerveződött. Az egyetemek mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a
kutatóintézetek. A Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS – a Tudományos Kutatások Nemzeti
Központja) még a háború előtt alakult meg, de működése lényegében 1945 után indul be. Kutatóintézetek és
kutatók hálózatát hozza létre (1946-ban megalakul például a Gurvitch vezette Szociológiai Intézet (Centre
d'études sociologique). A társadalomtudományokat felértékelte a tervezés franciaországi előtérbe kerülése,
1946-ban három nagy intézet és kutatóközpont jön létre: az INSEE a statisztika művelésére, az INED a
demográfiai és az ISEA az alkalmazott közgazdaságtani (elsősorban nemzeti számlák rendszere) profillal.
Valamennyi intézet szerepet kap a történeti studiumok átformálásában is. Az INSEE keretében a történeti
statisztikai kutatás jelenik meg (a régi statisztikák összegyűjtése, kiadása), az INED a történeti demográfiai
kutatások egyik legjelentősebb központja lesz, az ISEA keretében pedig a retrospektív ökonometria francia
iskolája (Histoire quantitative) születik meg Marczewski vezetésével.
Az új intézmények, a kutatói hálózat kiépülése hatalmas fellendülést indít meg a társadalomtudományokban. A

szellemi és intézményi konjunktúrát a történészek igen jól használják ki.
1.5. Az újfajta történetírás diffúziója

A francia tudományos utánpótlás rendszere az agrégation (versenyvizsga továbbképzési ösztöndíjakra) és a
nagydoktori (these d'État) disszertáción nyugodott. Az agrégation évente bizonyos számú ösztöndíjat, tanári
helyet biztosított a legjobbaknak, akikből a középiskolai tanárok elitje és az egyetemek oktatói kerültek ki. Az
egyetemi diploma után ez a továbbképzés jelentette a tudományos karrier lehetőségét, utat a disszertáció
megírásához. Az egyetemi és szakmai elismertség legfontosabb intézménye a doktori disszertáció volt: ez
gyakran több évtizedes munkával készült, 800-1000 oldalas mű, amelyet egy egyetemi tanár vezetésével írt meg
a jelölt. Az agrégation versenyvizsgáján évente megadott témák szerepeltek (írásbeli és szóbeli vizsgákkal). Ez
igen erős központi orientációt tett lehetővé (a téma és a megadott irodalom meghatározta a szemléletet). Az
1960-as évektől az Annales-iskola vezető képviselői (Fernand Braudel) irányították a versenyvizsgákat szervező
bizottságot. A disszertáció erős professzori vezetés mellett iskolák, irányzatok kialakítását tette lehetővé. Az új
gazdaságtörténet meghatározó tanára Ernest Labrousse volt, akinek tanítványai a konjunkturális viszonyok
felderítésében, majd a polgári vagyon vizsgálatában értek el kimagasló eredményeket. A két intézmény
működése tette lehetővé az új szemlélet nemzeti iskolává való szerveződését, azt, hogy az Annales-diskurzus az
egész francia történetírást áthatotta.
1.6. Viták: strukturalizmus, rendek vagy osztályok, emlékezet
67
A megszülető gazdaságés társadalomtörténet, az Annales-kör első két évtizedében a kritika, a vita a térnyerés, a
diffúzió eszköze volt. Az új történetszemlélet elterjedése, a gazdaságés társadalomtörténet, majd a
mentalitástörténet uralkodóvá válása ezt a harcos szellemet feleslegessé tette, de megszülettek a tárgyi kérdések
körül forgó tudományos viták. Ez természetesen azt is jelenti, hogy amennyiben ezek a szellemi összecsapások,
tisztázásra törekvő eszmecserék lényegi kérdésekről szóltak, az egyes tudományterületeknél tárgyalásra
kerülnek. Itt csak néhány kérdés körül kibontakozott vitára térünk ki.
Az 1960-as években az Annales egyik szellemi versenytársa a strukturalizmus volt. A Claude Lévy-Strauss
munkásságára épülő általános elmélet nagy népszerűségnek örvendett a francia értelmiség köreiben. A
történettudománynak fel kellett vennie a kesztyűt, Fernand Braudel ismert cikke a hosszú időtartamról
lényegében a strukturalizmusra adott válasz, amivel a struktúra fogalmát beépíti az Annales időszemléletébe.
Az 1960-as években a társadalmi szerkezet vizsgálata körül robbant ki vita az Ernest Labrousse által képviselt
osztályszemlélet és a Roland Mousnier által kifejtett rendi társadalom koncepciója között. Mousnier az ancien
régime társadalmának megközelítésére a weberi rendi társadalom koncepcióját tartotta alkalmasnak, azaz
szerinte az azonos életmódot folytató csoportokat el kell különíteni, erre pedig a házassági kapcsolatok feltárását
tartotta leginkább alkalmasnak. Labrousse és tanítványai a gazdasági szerkezet, a tulajdonviszonyok
meghatározó szerepét hangsúlyozták, s a modern foglalkozási nómenklatúrák segítségével törekedtek
társadalmi-foglalkozási csoportokat kialakítani. E koncepció jegyében indult meg a polgárság vizsgálata (18-19.
század). A társadalmi-foglalkozási csoportok mentén a vagyon nagyságát, a vagyon szerkezetét (földtulajdon,
pénztőke stb. aránya) mutatták be Párizsban, a nagyobb városokban, különböző régiókban.
A társadalmi szerkezet tanulmányozásához a későbbiekben Georges Duby a társadalmi ideológiák vizsgálatát is

behozta (Les trois ordres). A társadalmi-foglalkozási csoportokra épülő társadalmi szerkezeti megközelítést az
1970-es évektől számos gyakorlati kritika is érte, a szociológiai oldaláról kimutatták ezek konstruált voltát, s
hogy sajátos kontextusok hozták létre az egyes nemzeti nómenklatúrákat. Egyre inkább erősödött az angol E. P.
Thompson nevéhez köthető „konstrukciós” szemlélet: a társadalmi csoportok nem a gazdasági, tulajdoni
szerkezet újratermelődése során mintegy automatikusan jönnek létre, hanem konkrét történeti formálódási
folyamat eredményeként sajátos termékek. Erős kritikát hozott a mikrotörténeti szemlélet is.
Az 1970-es évektől egyre erősebben jelentkeznek olyan irányzatok, amelyek az emlékezet fontosságát
hangsúlyozzák, s a történelem (mint tudás és szaktudomány) és az emlékezet (egyéni vagy kollektív) között
kapcsolattal, a kettő közti vitákkal foglalkoznak. A kérdést a holokauszttal kapcsolatos viták, a hivatalos
megemlékezések divatja és a kulturális örökség fogalmának térnyerése mai napig fontossá teszik. Pierre Nora
indított el egy jelentős vállalkozást, az Emlékezet helyei (Les lieux de mémoire) című könyvsorozatot, amelyik
szemléleti irányzattá és más nemzeti történetírások által átvett programmá vált. Nora megkülönbözteti az
emlékezetre épülő társadalmakat, ahol a múlttal való kapcsolat közvetlen, átélt és a modern társadalmakat, ahol
a tudományként művelt történelem szolgáltatja a múltra való visszaemlékezést. A két nagy korszak közötti
átmenet az, amikor az emlékezet már nem mindennapos, élő gyakorlat, hanem egyes eseményekhez,
szimbólumokhoz kötődő időszakos tevékenység. Az emlékezésre alkalmat teremtő események, szimbólumok,
intézmények Nora szerint az emlékezethelyek. Könyvsorozatában arra tett kísérletet, hogy bemutassa, hogyan
formálódott „Franciaország emlékezete” ezeknek a szimbólumoknak, intézményeknek és eseményeknek
történeti és társadalmi megkonstruálásával. A vállalkozás egyszerre volt kritikai vizsgálat és a nemzetet formáló
emlékezet megértő számbavétele.
A számos történészt hosszabb időn át megmozgató munka 1984 és 1992 között több kötetben jelent meg. Az
első rész A köztársaság (La république) címmel 1984-ben jelent meg. Tanulmányok foglalkoztak olyan
szimbólumok kialakulásával mint a trikolór, a Marseillaise, olyan jelentést hordó épületekkel mint a Panthéon,
olyan közösséget formáló könyvekkel mint Lavisse Franciaország története. A nemzetnek szentelt három kötet
1986-ban készült el, olyan nagyobb részekkel mint a nemzeti örökség, a történelemírás, a tájak, a terület, az
állam, vagy a „gloire”. Ezeken belül az elemzések foglalkoztak épületekkel, könyvekkel, eseményekkel,
amelyek a nemzeti emlékezet rituális részeivé váltak. Végül Franciaországok (Les
France) címmel további három kötet látott napvilágot 1992-ben. Ebben a politikai megosztottságról (pl.
gaullisták és kommunisták, jobb és bal), kisebbségekről, táji különbségekről írt elemzések adták az első
tematikus egységet, a második egységet a hagyomány fogalma fogta össze, végül pedig a megőrzött múlt
(emlékek, levéltárak, épületek) és a jelképek kerültek tárgyalásra.
A hatalmas vállalkozás megmozgatta a francia történésztársadalmat, s formálta a nemzeti emlékezet és a

megemlékezések kultuszát. Egyben a modern nemzetépítés problémájának számos kérdését tárgyalta magas
szakmai szinten.
68
1.7. Más iskolák – történeti demográfia, histoire quantitative,

Pierre Renouvin
A francia történetírás 1945 utáni fellendülésében és sikerében más irányzatok is szerepet kaptak, jóllehet az
Annales-kör és a VI. szekció sikere elhomályosította jelentőségüket. Mindenképpen említendő a Louis Henry
nevéhez köthető történeti demográfia. Az INED keretében és a Population folyóirat körül a családrekonstitúciós
módszer kidolgozásával megszületett egy új dinamikus tudományterület, a történeti demográfia. Több kutatási
központ alakult ki.
A nemzeti jövedelmi számítások, a tervezés szükséglete szülte a retrospektív (azaz időben visszafelé haladó)
történeti gazdasági számításokat. A korszakban, 1945 és az 1960-as évek között számos országban jelentős
visszatekintő statisztikai gyűjtemények jelentek meg, a Simon Kuznets képviselte nemzeti jövedelmi
számításokat is erős történeti törekvés jellemezte. Ennek a szemléletnek terméke a francia histoire quantitative
(kvantitatív történelem). Marczewski irányítása alatt az INSEA keretében kísérletet tettek a francia gazdaság
nemzeti számlarendszerének megfelelő történeti adatsorok rekonstruálására 1700-tól kezdve. A közgazdászok
által végzett munkát az ökonometrikus szemlélet, a történeti forráskritika helyenkénti hiánya jellemezte. Az
Annales-kör képviselői helyenként vitát folytattak a kvantitatív (valójában inkább ökonometriai) történelem
képviselőivel.
Az 1945 utáni francia történetkutatás iskolateremtő alakja Pierre Renouvin. A történelmet ő nem
társadalomtudományként fogta fel, hanem humán ismeretként. A nemzetközi kapcsolatok vizsgálatában
teremtett jelentős iskolát. A nemzetközi kapcsolatok története a két világháború között függetlenedett a
diplomáciatörténettől, s kialakította saját módszereit és céljait. Pierre Renouvin álláspontja szerint a nemzetközi
kapcsolatokat a történelem mély erői határozzák meg, ezek feltárásához integrálja a gazdaságés
társadalomtörténetet (benne a demográfiát), a mentalitástörténetet (a közösségi képzetek szerepe), a
művelődéstörténetet, a geopolitikát és a stratégiai kutatásokat. Alapvető jellemzője a pluridiszciplinaritás. 1964-
ben megjelenik J. B. Duroselle és Pierre Renouvin közös kézikönyve, az Introduction a l’histoire des relation
internationales (Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok történetébe). Ezt követően doktori disszertációk sora
elemzi a politika és gazdaság kapcsolatát, a gyarmatosítás történetét, az elitcsoportok szerepét. Elkészül a
francia külpolitika történetének összefoglalása is.
1.8. A könyvkiadás
A francia történetírás alapműfaja a doktori disszertáció volt, ezek vaskos kötetek formájában jelentek meg. A
könyvkiadás és a tudományos termelés között szerves kapcsolat alig volt. Az 1920-as évektől azonban néhány
könyvsorozat fontos szerepet kap a történettudomány átalakításában (az Henri Berr által alapított Évolution de
l'humanité).
A VI. szekció jelentős tudományos kiadási vállalkozásba fogott. Számos sorozatot indított, amelyek lefedték a
főbb kutatási területeket. A könyvkiadási tevékenység nagymértékben hozzájárult az Annales-kör szellemi és
szervezeti terjeszkedéséhez.
Az 1970-es évekre átalakult a könyvpiac. A történelem népszerű fogyasztási cikk lett, egyre inkább a kiadók
vették át az aktív szerepet. Sorozataikkal megrendelőként jelentkeztek a történészeknél. Az első munka, amelyik
az akadémiai jellegű tudományosságot áttörte, Le Roy Ladurie Montaillou című könyve volt. Az inkvizíciós
jegyzőkönyvek alapján mutatja be egy középkori dél-franciaországi falu életét. A történeti antropológia
alapművének számító munka valóságos bestseller lett.
Ezt követően számos népszerű sorozat szerzői közt találjuk a legjobb francia történészeket.
1.9. A média szerepe

A francia történetírás sikerében, szemléletének elterjedésében jelentős szerepe volt a televíziónak, rádiónak. Az
1960-as évek végétől indult meg a televízióban a történeti ismeretterjesztés. Ebben számos az Annales-körhöz
tartozó történész vállalt szerepet (például Georges Duby), egyes megítélések szerint az Annales szinte hegemón
szerepre tett szert e téren.
1.10. Az École des Hautes Études en Sciences Sociales (EHESS)
69
Az 1968-as párizsi diáklázadást követően a francia felsőoktatás jelentősen átalakult. Ennek során 1975-ben a VI.
szekció is önálló intézménnyé alakult. A korábbi időszkot a gyors növekedés jellemezte: 1951-ben 32 vezető
tanár (főállású és másodállású együtt) tanított a VI. szekció keretében, 1966-ra ez a szám 110-re emelkedett.
Ehhez még számos kutató társult, akik a CNRS alkalmazásában álltak, de az itteni kutatócsoportok munkájában
vettek részt. Az 1970-es években a növekedés lelassult, jelenleg mintegy másfél százra tehető a vezető tanárok
száma. Az intézményi átalakulás erősítette az iskola autonómiáját, az elitképző főiskolák közé emelte formailag
is. Elsősorban a doktori képzésben vállalt feladatokat, de mindenkor igyekezett megőrizni kutatási szerepét is.
Az intézményt szinte mindig történész irányította elnökként (rektor): 1975–1977 Jacques Le Goff, 1977–1985
Francois Furet, 1985-1995 Marc Augé (ő antropológus), majd pedig 1995-től Jacques Revel.
Az EHESS más francia egyetemi városban is filiálékat hozott létre (Lyon, Marseille, Toulouse), s az 1990-es
években Középés Kelet-Európában is doktori iskolákat, francia-magyar műhelyt teremtett.
Az 1970-es évektől azonban jelentős átalakulás ment végbe a történetszemléletben. A korábbi gazdaságtörténeti
orientációt felváltotta a mentalitástörténet uralma, majd pedig a történeti antropológia vált az összeszervező
erővé. A kvantitatív szemlélet hangsúlyozása helyére a „nouvelle histoire” (új történelem) lépett, amelyik
megkísérelte integrálni a társadalomtudományok és a történetkutatás új szemléleti eredményeit.
A tudományos történelem magabiztosságát felváltotta a kétségek ideje. A filozófiai gondolkodásból érkező

hatások (nyelvi fordulat, narrativitás problémája) megnövelték az ismeretelméleti reflexiók fontosságát. 1988–
1989-ben az Annales szerkesztősége két fontos állásfoglalást, szerkesztőségi cikket tett közre (Le tournant
critique 1988 és Tentons l'expérience 1989), amelyben a történeti kutatás újraorientálását hirdeti meg. Számos
megfigyelő, történész a történelem válságáról kezd el beszélni, de mindenképpen jelentős változások történnek a
történeti diskurzusban és szemléletben. A személytelen makrofolyamatok helyett a történeti tapasztalat kerül
előtérbe, a cselekvő (aktor) visszatér, a léptékváltás következtében a mikrotörténet tűnik kitörési pontnak (vö.
olasz microstoria).
Az EHESS továbbra is fontos helyet tölt be a kutatásokban, csökkent viszont szerepe a franciaországi
doktorképzésben. Megnövelte azonban befolyását a korábban periferikus területeken (olasz, spanyol, portugál,
brazil, magyar, lengyel, román, bolgár, cseh). Hallgatóinak jelentős része e területekről származik.
1.11. Irodalom
Barg, M. A. 1977. A módszer problémája a mai polgári történetírásban. In Történetelméleti és módszertani
tanulmányok, szerk.: Glatz Ferenc, Budapest, Gondolat, 370–396.
Bloch, Marc 1924. Les rois thaumaterges: Études sur le caractére surnaturel particulierement en France et en
Angleterre. Strasbourg. Publications de la Faculté des Lettres de Strasbourg. Bloch, Marc 1996. A történész
mestersége. Budapest, Osiris.
Bloch, Marc 2002. A feudális társadalom. Osiris Kiadó, Budapest.
Bódy Zsombor – Czoch Gábor – Sonkoly Gábor 1995. Paradigmaváltás a francia társadalomtörténetírásban.
Aetas, 1995.4. 131–141.
Bódy Zsombor 1999. A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Századvég, 1999. új
folyam 15. sz. 39–57.
Braudel, Fernand 1996. A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, Akadémiai Kiadó
– Osiris Kiadó.
Burke, Peter 1990. The French Historical Revolution. The Annales School 1929-1989, London, Polity Press.
Carbonell, Charles-Olivier 1976. Une mutation idéologique des historiens frangais, (1865-1885). Toulouse,
Privat.
Coutau-Bégarie, Hervé 1989. Le Phénomene nouvelle histoire, grandeur et décadence de l’école des „Annales".
Paris, Economica.
Czoch Gábor – Sonkoly Gábor 2000. Társadalomtörténet másképp. A francia történetírás új útjai a kilencvenes
években. Debrecen, Csokonai Kiadó.
70
Czoch Gábor 1999. A társadalmi rétegződés mikroés makrotörténelmi szempontból. Századvég, 1999. új folyam
15. sz. 17–38.
Dosse, Frangois 1987. L’histoire en miettes. Des Annales a la nouvelle histoire. Paris, La Découverte.
Duroselle, J. B. – Renouvin, Pierre 1964. Introduction a l’histoire des relations internationales. Paris, Armand-
Colin.
Febvre, Lucien 1922. La Terre et l'évolution humaine. Introduction géographique á l'histoire Paris, La
Renaissance du Livre.
Granasztói György 1997. A történész történetisége. BUKSZ, 1997. 3. sz. 278–285.
Histoire et sciences sociales. Un tournant critique? Annales ESC, 1988. 291–293.
K. Horváth Zsolt 1999. Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia
látképe. Aetas, 132–141.
Kosáry Domokos 1974. Marc Bloch: A történelem védelmében. Budapest, Gondolat, 7-26.
Krause, Anthony 1994. Az Annales befejezetlen kalandja. BUKSZ 1994. 4. sz. 460–464.
Labrousse, Ernest 1932. Esquisse du mouvement desprix et des revenus en France auXVIIIe siecle, Paris,
Dalloz.
Labrousse, Ernest 1944. La crise de l’économie francaise a la fin de l’Ancien Régime etaudébutde la
Révolution. Paris, PUF.
Labrousse, Ernest 1955. Voies novelles vers une histoire de la bourgeosie occidentale aux XVIIIe et XIXe
siecles (1700-1850), In: Comitato Internazionale de Scienze Storiche, X Congresso Internazionale di Scienze
Storiche, Roma, 4-11 settembre 1955, Relazioni, vol. IV. Storia moderna, Firenze, 365–1896.
Le Goff, Jacques 1994. Franciaország emlékezete. BUKSZ, 6. 456–459.
Le Goff, Jacques 1968. Van-e Annales-iskola? Századok, 1968. 145–157.
Makkai László 1964. Marc Bloch. Világtörténet, 1964. 2-3. sz. 75-79.
Mazon, Brigitte 1988. Aux origines de l'Ecole des hautes études en sciences sociales. Le röle du mécénat
américain (1920-1960), Paris, Éd. du Cerf.
Nora, Pierre 1999. Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 3. 142–157.
Revel, Jacques – Wachtel, Nathan 1996. Une école pour les sciences sociales. De la VIe section a l'Ecole des
Hautes études en Sciences Sociales. Paris, Éd. du Cerf, Éditions de l'EHESS.
Revel, Jacques 1996. Mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. Aetas 1996. 4. sz. 217-237.
Simiand, Frangois 1933. Recherches anciennes et nouvelles sur le mouvement général des prix du XVI e au XIXe
siecle. Donet – Montchriestien.
Sonkoly Gábor – Verdier, Nicolas 1996. Hogyan gyúrjuk össze a morzsákat. Régió, 1996. 4. sz. 105–119.
Stoianovich, Traian 1976. French Historical Method. The Annales Paradigm. Ithaca, Cornell University Press.
Szijártó M. István 1996. Mi a mikrotörténelem? Aetas, 1996. 4. Sz. 157–182.
Tentons l'expérience. Annales ESC, 1989. 1317–1323.
Vekerdi László 1971. Az Annales történetszemléletéről. In Befejezetlen jelen. Budapest. 9–32.
71
2. Timár Lajos – A BRIT TÁRSADALOMTÖRTÉNET-

ÍRÁS
A 2001. évben az Egyesült Királyságban 550 tudományos fokozattal rendelkező egyetemi oktató,
kutatóintézetben vagy levéltárban dolgozó kutató vallotta magát társadalomtörténésznek. Közülük közel
négyszázan a 'hosszú 19. századdal', azaz az 1760-as évek és az I. világháború közötti periódussal foglalkoznak.
Szándékunk szerint ennek a hosszú 19. századnak a brit társadalmára vonatkozó szakirodalomról kívánunk
áttekintést nyújtani. Figyelembe véve a korszakkal kapcsolatos publikációk óriási számát, a kutatási témák
sokrétűségét, csak néhány fő irányzat és vita bemutatására vállalkozhatunk.
Az első angol társadalomtörténeti szintézis már a II. világháború alatt megszületett, G. M. Trevelyan tollából
(Trevelyan 2000 [1944]). Ez a kötet Chaucer-től Viktória királynő uralkodásáig áttekintette át az angol
történelmet. A kötet először Amerikában jelent meg 1942-ben, majd Angliában (papírhiány miatt csak két évvel
később). Az eleve széles olvasóközönségnek szánt munka óriási könyvsiker lett. Trevelyan meg tudta szólítani
az olvasókat. (Az 1911-ben megjelent Garibaldi-életrajzának 3. kötetéből két nap alatt eladtak 3000 példányt.)
Az általa írt angol társadalomtörténet abban különbözött korábbi munkáitól, hogy ebből „kimaradt a politika”. A
kötetből az első évben 100 ezer fogyott, az 1950-es évek elején az eladási példányszám már túlhaladta a
félmilliót (Collini 1999, 21). Mi volt a titka ennek a példátlan sikernek? A háború befejeződésével a
közvéleményben elemi erővel tört fel a „brit nagyság” jövője iránti bizonytalanság. Trevelyan a „boldog
Anglia” múltjának lírikus bemutatásával nyugtatta meg az olvasóit. Ugyanakkor nem csak régimódi, hanem
sznob mentalitást is tükröz a munka. A szerző magát a „nagy és kis vagyon tulajdonosainak” képviselőjeként
tünteti fel (Kenyon 1983, 235). A középkori angol katedrálisokat ünnepli, melyek szépségének és
nagyszerűségének nincs párja, sem a régi, sem az újabb korszakban. Nosztalgiával hangsúlyozta, hogy az ipari
forradalom előtt még nem létezett merev megosztottság a vidék és a város között, s addig egyértelműen a
földbirtokos osztály kezében voltak a dolgok (Cannadine 1992, 171).
A 19. század második felében a városok „az emberi szellem halálos ketrecévé” váltak. A század végének
agrárválságát egyenesen „hirtelen katasztrófaként” jellemzi, melynek következtében a mezőgazdaságot és az
arisztokráciát tönkretették. Azután „a modern jövedelemadó és az örökösödési illeték” végzetes hatást
gyakoroltak az arisztokráciára. Trevelyan tehát a gyorsan urbanizálódott angolokban élő rurális nosztalgiát
szolgálta ki mesterien, s egyúttal a Webb és Hammond házaspár vagy Tawney által megfogalmazott liberális-
baloldali történelem és társadalomkép „whig” ellenpárját dolgozta ki.
2.1. A nem marxista társadalomtörténet-írás

A modern brit társadalomtörténet kialakulását általában két fő forrásra vezetik vissza. Az egyik a marxizmus, a
társadalomtudományi orientációjú történetírás, a másik az Annales-iskola. Robert Darnton egyenesen úgy
fogalmazott: „a társadalomtörténet a Past and Present és az Annales tengely körül forgott, mindent elsöpörve
maga előtt” (Darnton 1980, 332). Azonban ha részletesen megvizsgáljuk a II. világháború utáni időszak
iskolateremtő alakjait, ők többnyire nem sorolhatók a fentebb említett két irányzathoz. Az 1950-es, 1960-as
években Cambridge-ben George Kitson Clark, Henry Pelling és J. H. Plumb volt az, akiknél a legtöbb
gazdaságés társadalomtörténeti PhD született. Ráadásul J. H. Plumb éveken át a Penguin Kiadó történész
tanácsadója volt és szerkesztője a Penguin Social History of Britain című sorozatnak. Oxfordban H. J.
Habakukk, majd később Peter Mathias és Max Hartwell voltak a vezető gazdaságtörténészek. Azonban
mindhármójuknál megfigyelhető társadalomtörténeti érdeklődés is. Elég itt csak Habakukk több,
földbirtoklással foglalkozó tanulmányára utalni, vagy arra a tényre, hogy Max Hartwell mint az Economic
History Review című folyóirat társszerkesztője, keresztülvitte, hogy a 70-es évektől ebben a folyóiratban egyre
nagyobb arányt foglaljanak el a társadalomtörténeti témák. A vidéki egyetemek is jelentős szerepet játszottak a
diszciplína fejlődésében. Manchesterben például Arthur Redford és Harold Perkin dolgoztak. Ez utóbbi volt az,
aki már 1951-ben – elsőként Nagy-Britanniában – a társadalomtörténet oktatójaként kapott kinevezést, majd
1967-ben szintén elsőként kapta meg a társadalomtörténet professzora címet (Taylor 1997, 156). 1969-ben jelent
meg Perkinnek az a könyve, amely több szempontból meghatározta a társadalomtörténeti kutatásokat. A The
Origins of Modern English Society, 1780-1880, kétségtelenül marxista befolyást tükröz, de Perkin hamarosan
megjelenteti azokat a cikkeit, majd ezekre épülve könyvét, amely már határozott tagadását jelenti a marxista
osztály-elméletnek. Szerinte a 19. század második felében egyre inkább a professzionális hierarchiák határozzák
meg a társadalom jellegét. Míg a preindusztriális társadalom a földre mint passzív tulajdonra, az ipari
társadalom a hatékonyan működtetett tőkére épült, addig a professzionális társadalom az oktatás által teremtett
humán tőkére. A földbirtok és az ipari vagyon továbbra is komoly hatalommal bír, azonban ezeket egyre inkább
átmetszik a professzionális hierarchiák (Perkin 1989, 38).
72
Perkinnek mint társadalomtörténeti sorozat szerkesztőnek, jelentős szerepe volt, abban is, hogy a Routledge az
egyik vezető társadalomtudományi kiadóvá vált a 80-as évekre.
A leedsi egyetemen kezdte a pályafutását Asa Briggs, az egyik legnagyobb és legsokoldalúbb brit
társadalomtörténész. Joggal tekinthető, Dyos mellett, a modern várostörténet megalapozójának is. A Victorian
Cities című könyve 1968-ban jelent meg. Mint társadalomtörténészről elmondható, hogy „megelőzte” a korát.
Jóval a „linguistic turn” irányzattá szerveződése előtt, 1971-ben publikálta: The language of class című
tanulmányát, amelyben felismerte a „szövegek”, a diskurzus relatív öntörvényűségét (Briggs 1971). Szintén
úttörő jellegűnek tekinthető az 1978-ban megjelent, az irodalom és a történelem kapcsolatát tárgyaló munkája
(Briggs 1978). Ez utóbbi két műve is jól jelzi, hogy Briggs sohasem kapcsolódott a divatos irányzatokhoz. Az
1950-1960-as években, amikor a marxizmus a legerősebb befolyást gyakorolta a brit történetírókra, Briggs a rá
jellemző finom utalásokkal jelezte fenntartásait. Ugyanakkor a marxizmushoz nem viszonyult ellenségesen.
Trevelyanhoz hasonlóan megírta a maga népszerűsítő angol társadalomtörténetét (Briggs 1984). Briggs
munkássága több egyetemhez is kötődik. Pályáját Cambridge-ben kezdi, innen Oxfordba megy egy rövid időre.
Amikor a leedsi egyetemen dolgozik, már jelentős szakmai hírneve van. Az 1970-es években a sussex-i
egyetemen alapít társadalomtörténeti iskolát. Majd pályájának csúcspontján az oxfordi egyetemre megy át, s
innen vonul nyugdíjba.
Briggs pályáját elemezve, éppen sokféle eszmeáramlat hatását kell hangsúlyoznunk. Az 1940-es évek végén a
Michael Oakeshott befolyása alatt álló Cambridge Journalban publikálta első tanulmányait, Henry Pellinggel és
Charles Wilsonnal együtt. Briggsre, csakúgy mint pályakezdő kortársaira hatást gyakorolt Oakeshott
racionalizmusellenessége és a Munkáspárt széles körű állami beavatkozást sürgető politikájának elvetése.
Briggs a viktoriánus kori önsegélyező és jótékonysági szervezetekről írta az első cikkeit a Cambridge Journalba,
rámutatva arra, hogy a létbiztonságot teremtő önszerveződések már jóval korábban léteztek, mint a jóléti állam.
(Jellemző, hogy az 1980-as évektől ez a téma nagyon népszerűvé vált. Kötetek egész sora jelent meg, lásd: Kidd
1999.)
A nem marxista alapokon álló társadalomtörténet egyik legfontosabb iskolateremtő alakja George Kitson Clark
volt. Szemlélete jól elemezhető az 1962-ben megjelent, The Making ofthe Victorian England című kötete
alapján. Ebben Kitson Clark a társadalom mozgásfolyamatainak feltárásában a kisebbség tudatos cselekvésének
elemzése helyett, „az érzelmek, az irracionális érzések, előítéletek, és az emberek gondolkodását befolyásoló
tapasztalatok” vizsgálatát tartotta elsődlegesnek (Kitson Clark 1962). Kitson Clark hatására, az általa használt
„etikai kód” kifejezésből kiindulva vezette be Geoffrey Best a „respectability” (tiszteletreméltóság) kifejezést
(Best 1971, 279). Kitson Clark tanítványai köréhez tartozott John Vincent, aki a 60-as évek közepén (amikor a
marxista osztálykoncepció szinte kikezdhetetlennek tűnt), Pollbooks: How Victorians Voted című könyvében
megkérdőjelezte azt a tézist, miszerint az osztályok gazdasági alapon szerveződnének. Az osztálytudat létét
ugyan nem tagadta, de szerinte ezt elhalványítják a pártok, az események, illetve a személyiség (Vincent 1967,
30-31).
Ha végigtekintünk azon, hogy a fentebb felsorolt történészek között milyen kapcsolat volt, több-kevesebb
valószínűséggel a következő generáció történelemszemléletére is következtethetünk. Kitson Clark PhD
témavezetője volt Geoffrey Bestnek, Vic Gatrellnek, John Fosternek, Richard Johnsonnak és John Vincentnek.
(Utóbbi majd később Patrick Joyce témavezetője lesz.) Henry Pelling híressé vált tanítványai közé tartozik
Arthur Marwick és Jay Winter. J. H. Plumb tanítványai köréhez tartozik John Brewer, Linda Colley és Roy
Porter. Peter Mathias témavezetője volt Maxime Bergnek, David Cannadine-nak és Brian Harisonnak. Max
Hartwell tanítványai sorába tartozott Thomas Laqueur, Roland Quinault és John Stevenson. H. J. Habakukk
tanítványai listája talán a legérdekesebb; olyan eltérő szemléletű történészeket segített disszertációjuk
megírásában, mint Gareth Stedman Jones, R. J. Morris, Michael Rose és F. M. L. Thompson (Taylor 1997,
171).
2.2. A marxista történetírás és a munkásosztály története

Kétségtelen, hogy a második világháború után a marxista szemléletű történészek egyre fontosabb szerepet
játszottak. 1946-ban létrehozták a Brit Kommunista Párt Történész Csoportját. Ez a szervezet azonban az 1956-
os magyar forradalom Szovjetunió általi elfojtása után hamarosan feloszlott. A fentebb említett csoporthoz
tartozott: Eric Hobsbawm, Christopher Hill, Victor Kiernan, George Rudé, John Saville. Ok mindannyian az
1910-es években születtek. A csoport meghatározó személyisége, E. P. Thompson néhány évvel későbbi
korosztályt képviselt (19241993), csakúgy, mint felesége Dorothy Thompson. Ezzel a csoporttal kapcsolatban
azt szokták hangsúlyozni, hogy közülük nagyon kevesen kerültek a brit egyetemi élet meghatározó centrumaiba
(Cambridge, Oxford, illetve London). Ez azonban téves általánosítás. Hiszen Cristopher Hill (Oxford), Eric
Hobsbawm (Birbeck College, London) és a fiatalabb generáció vezéralakja, Raphael Samuel (1938-1996)
73
(Oxford) pozíciókkal rendelkeztek a brit történészszakmában. Ezt jelzi az is, hogy a marxista csoportnak két új,
fontossá váló folyóiratot sikerült létrehoznia. 1952-ben Hill, Hobsbawm, Hilton a szintén marxista szemléletű
közgazdászokkal és régészekkel kiegészülve létrehozták a Past and Present című folyóiratot. A folyóirat alcíme
a „tudományos történelem” jelleget hangsúlyozta. 1956 után a folyóiratban fokozatosan csökkent a marxista
dominancia. Ennek első lépése volt Lawrence Stone bekerülése a szerkesztőségbe. A másik folyóirat a History
Workshop Journal megalapítása elsősorban Raphael Samuel nevéhez köthető. A folyóirat az oxfordi Ruskin
College-ben 1966-ban jött létre, s jelentős szerepe volt az oral history és a gender history kutatások
elindításában. A nők történetének olyan két kiemelkedő kutatója publikált itt, mint Anna Davin és Catherine
Hall (Eley 2001, 15). Mint Samuel írta egy 1980-as visszaemlékezésében: „A Workshop viszonya az
egyetemekkel összetett. Mi olyan nagy tiszteletben álló rangidősek árnyékában nőttünk fel, mint Hill,
Hobsbawm és főleg Thompson, akik a 60-as évek közepén szilárdan beágyazódtak a brit tudományos életbe”
(Samuel 1996, 12).
A csoport vezéralakja, E. P. Tompson munkásságában már a kezdetektől felfedezhető egyfajta konfliktus a

marxista narratíva és „a romantikus stílus, illetve értékelvek között” (Moss 1993, 394). Ez kétségtelenül igaz a
leghíresebb munkájára, a The Making of the English Working Class című könyvére. A marxista narratíva
Thompsont olyan túlzó következtetésekhez vezeti, mint például: „Így a munkásosztály jelenléte 1832-ben a brit
politikai élet legfontosabb tényezője volt” (E. P. Thompson 1963, 11-12). Ugyanakkor a történelem
veszteseinek, így „a szegény harisnyakötőnek” és az ipari forradalom más áldozatainak ábrázolása valóban a
romantikus azonulást idézi. Penelope Corfield szerint háromféle hatás együttes jelenléte jellemzi Thompsont.
Az első „az angol irodalom mély befogadása”, a második változó viszonya a marxizmus nemzetközi eszméihez,
harmadrészt a radikális protestantizmus világias változata (Corfield 1993, 211). A marxizmushoz való viszonyát
valóban nevezhetjük „változónak”, azonban 1956 után inkább a fokozatos elhatárolódás a jellemző. Egy 1976-
ban adott interjújában E. P. Thompson elveti az alap-felépítmény metaforát – hangsúlyozva, hogy Marx
hallgatott „a kulturális és morális közvetítésekről” – és kiemeli a kulturális tényezők vizsgálatának fontosságát
(Desan 1989, 51). Thompson 1956 után egyre inkább a 18. századi népi kultúra, munkakultúra és népi szokások
vizsgálatára koncentrált. Ebben a korszakban született tanulmánya, mely az iparosodás következtében átalakult
időfogalmat és munkafegyelmet mutatja be, rendkívül plasztikusan. A „morális gazdaság” az általa használt
értelmezésben rendkívül ösztönző hatást gyakorolt a történészekre (E. P. Thompson 1967; 1971; 1978).
Fentebbi tanulmányai, és természetesen The Making ofthe English Working Class című könyve alapján válik
Thompson az új kultúrtörténet egyik példaképévé. Jellemző, hogy ezen irányzat első jellegadó kötetében Desan
E. P. Thompsonnak a tömegről, a közösségről és a népi rituálékról vallott nézeteit Natalie Zemon Daviesszel
összehasonlítva vizsgálja (Desan 1989, 47-71). Ezzel szemben Moss több kérdésben is a marxizmussal való
szakítással vádolja E. P. Thompsont. Mindenekelőtt amiatt, hogy elvetette az osztály és osztálytudat társadalmi
viszonyok általi determinációját, s „ezzel megnyitotta az utat az osztálynak, mint kulturális képződménynek az
értelmezéséhez” (Moss 1993, 395). A fentebbiből következik, hogy az osztálytapasztalatot kulturális
fogalmakban értelmezi. „A tudatnak ez az áthelyezése a politika autonóm szférájából a kultúra vegyes világába,
melyet öröklött normák vezérelnek” jellemzi Thompsont Moss szerint (Moss 1993, 395).
A gender témáját a társadalomtörténetbe emelő Scott más kiindulópontból ugyan, de szintén elmarasztalja a The
Making... című kötetet. Szerinte Thompson könyvének elméleti előfeltevései jól illeszkednek a teljesen ortodox
marxista tradícióhoz. A fő kifogása, az hogy a nők aránytalanul kevés helyet kapnak a kötetben. „A
textilmunkásokat kivéve, kevés figyelem irányul a dolgozó nőkre. A női kézműveseket szintén mellőzi, bár
nekik férfi kortársaikhoz hasonlóan régi tradícióik voltak az önálló gazdasági tevékenységben – melyet aztán az
új kapitalista gyakorlat felbomlasztott” (Scott 1988, 74).
Scott a dekonstruktív szemlélet alapján azt is felrója Thompsonnak, hogy „nem kérdezett rá (az osztályfogalom
kapcsán), hogy a koncepció értelme maga hogyan konstruálódott” (Scott 1988, 89). Tanulmányának utolsó
soraiban Scott már a posztmodern szemléletet fogalmazza meg az osztályfogalom kapcsán. „Mi nem írhatunk az
osztályról anélkül, hogy ne vizsgálnánk jelentését, nemcsak terminológiáját és a politikai programokban
szereplő tartalmát, hanem szimbolikus szervezetének és nyelvi reprezentációjának történetét is” (Scott 1988,
90).
John Foster könyve 1974-ben jelent meg Class Struggle and Industrial Revolution címmel. Foster azt a feladatot
tűzte ki, hogy bemutassa a „forradalmi osztálytudat” fejlődését és hanyatlását a 19. század második harmadában
a pamutipar jellegzetes városában, Oldhamban és két másik, az ipari forradalom által kevésbé érintett városban:
Northamptonban és Shieldsben. Az összehasonlító vizsgálat során a kötet többek között arra kíván válaszolni,
miért volt lényeges eltérés a három városban a munkásság „osztálytudatában”. Már a fentebbiek is világosan
utalnak arra, hogy Foster a marxista terminológiát és módszert használja. Konklúziója; nevezetesen, hogy az
adott városok foglalkozási szerkezete jelentős mértékben meghatározta a munkásság osztálytudatát, jól
illeszkedik a marxista kánonban. Ugyanakkor, a helyenként zavaró általános kategóriák, mint például „a burzsoá
74
állam” (Foster 1974, 48) használata ellenére, az elemzést részleteiben sok újat hozó kötetként üdvözölte a
szakmai közvélemény. Különösen az Oldhamre vonatkozó megállapítások váltottak ki széles körű vitát. Ennek a
városnak a 19. századi története joggal tekinthető különlegesnek. Foster vitapartnerei nem fogadták el azt a
tézist, mely szerint az 1820-1830-as években „a város többé-kevésbé folyamatosan a szervezett munkásság
ellenőrzése alatt állt” (Sykes 1980, 167). Gadian pedig a város vállalati struktúrája és az osztálytudat szoros
kapcsolatát kérdőjelezi meg. A textilipari régió városait összehasonlítva megállapítja, hogy Oldhamre jellemző
legkevésbé a nagy vállalati méret. Így például a hasonló textilipari munkáslétszámmal rendelkező Buryben
átlagban kétszer annyi munkás dolgozott egy üzemben, mint Oldhamban. Ennek ellenére Bury munkássága
sokkal kevésbé „harcias” a válságos évtizedekben (Gadian 1978, 168-171). Foster kötetének legérdekesebb
része az, amely az 1840-es évekbeli oldhami munkásságot elemzi. Ekkor meglepően gyorsan az osztály-
együttműködés irányába mozdult el.
A munkásság történetének E. P. Thompsonnál dogmatikusabb művelője E. J. Hobsbawm. (Elég itt a

Forradalmak kora és Tőke kora című, magyarul is megjelent munkái nyelvezetére utalni.) Az angol
munkásságról kötetbe gyűjtött tanulmányai 1984-ben jelentek meg (Hobsbawm 1984). James Thompson találó
hasonlata szerint ez a kötet tekinthető a marxista narratíva „hattyúdalának” (J. Thompson 1996, 786).
Hobsbawm elsősorban az 1870-1914 időszakot vizsgálja ebben a kötetben, azonban az egész „hosszú” 19.
század periodizációjára törekszik. Ellentétben E. P. Thompson állításával, szerinte 1830 táján még alig látszanak
a munkásságnak, mint osztálynak kontúrjai. Az ipari forradalom időszakára ezért ő a „dolgozó szegények”
kifejezést használja. Hobsbawm modelljében ezt követően a munkásarisztokrácia korszaka következik, amely a
chartizmus végleges lehanyatlása után, az 1850-es évektől az 1950-es évekig tart. Szerinte a munkásságon belül
privilegiziált elitként megszerveződő réteg az egyik fő akadályává vált az öntudatos munkásság
megszervezésének. Mint írja: „nem tagadható, hogy a munkásarisztokraták, addig is, amíg privilegiziált
pozíciójuk fennmaradt, nem szándékoztak megdönteni a kapitalizmust. Mind objektíve, mind szubjektíve
elősegítették a munkások alárendelt módon való beépülését a rendszerbe” (Hobsbawm 1984, 222-223).
A munkásság szervezetté és öntudatossá válása 1880-1914 között történik meg Hobsbawm szerint. Ez utóbbi
állítása vált a legvitatottabbá. Alastair Reid a munkásság szakszervezeti és ágazati megosztottságát hozta fel
ellenérvként a Hobsbawm könyvéről írt recenziójában (Reid 1987, 231). Jellemző, hogy a közelmúltban írt
marxizáló szerzők is elvetik Hobsbawm jellemzését a 19. század munkásságáról. Kirk például az 1850-1870
közötti időszakot a reformizmus felé való elmozdulásként értelmezi, de ennek okát sokkal több tényezőre vezeti
vissza, mint a munkásarisztokrácia befolyása (Kirk 1998, 38). 1880 utáni években a munkásság
szervezettségének erősödését Kirk is elismeri, de a szakszervezetek ágazati széttagoltságát hangsúlyozza és a
gazdasági érdekvédelem dominanciáját, valamint a politikai szempontok háttérbe szorulását emeli ki.
Ezt a reformista fordulatot a munkásság arculatát illetően más szerzők, más városokra, vagy régiókra vonatkozó
elemzései is megerősítették. McKibbin a chartizmus bukása utáni időszak jellemzőjének tartja a nem politikai
jellegű munkáskultúra megerősödését. A munkáséletmódot – szoros összefüggésben a lakáskultúra
sajátosságaival – részben a középosztálytól leszivárgó, de döntően saját maguk által létrehozott szabadidő-
eltöltési formák határozzák meg (McKibbin 1991, 14).
Ezt a fordulatot E. P. Thompson is elismerte, s ennek okait magyarázva: a munkásmozgalom

„arisztokratikusabbá” válását, a szakszervezetek szakmai alapon álló széttagoltságát említi (E. P. Thompson
1981, 280-281). Vita legfeljebb arról volt és van, hogy meddig tartott ez a „reformista” fordulat.
A Thompson által javasolt utat járja Theodore Koditschek, aki a bradfordi munkásság társadalmát ábrázolja
1750-1850 között. Ebben a városban 1810–1850 között drámai változások történtek, melyek elsősorban a
textilipar szerepének megnövekedésével függtek össze. A város népessége ezalatt a négy évtized alatt 6-
szorosára, a textilipar termelése 12-szeresére nőtt, s így West Riding vezető textilipari központjává vált. Tehát
ez a város nem ideáltípusa az ipari forradalom revizionista átértékelésének, miszerint „sokkal kevesebb történt
és kevésbé drámaian, mint egykor gondolták”. Itt gőzerővel működő óriási textilgyárak jöttek létre, s a
munkásság munkaés főleg lakáskörülményei drámai módon romlottak az 1840-es években. Vagyis ez a helyszín
ideálisnak tűnhet a munkásság öntudatos osztállyá válásához. Koditschek leírása szerint az 1830-as és 1840-es
évek gazdasági depressziója idején konfliktusok sora alakult ki a munkaadók és munkások között. A közép-
viktoriánus időszak gazdasági fellendülése azonban lecsendesítette az osztálykonfliktusokat. A szerző a
marxista osztályfogalom konkrét történeti megjelenését kutatva, végül önkritikusan elismeri, hogy Bradfordban
nem tudta az empíriát az elméletnek megfeleltetni (Koditschek 1990, 611).
2.3. Az arisztokrácia, a gentry és a középosztályok
75
Az arisztokrácia mint politikai szereplő régóta kiemelt téma a politikatörténetben. De csak a II. világháború után
vált lehetővé, hogy a 19. századi földbirtokos réteg gazdálkodását és életmódját levéltári források alapján
kutassák. Az 1950-es évektől a család iratait többen felajánlották a levéltáraknak, illetve a magánlevéltárak is
szívesebben fogadták a kutatókat. Ezeket a lehetőségeket először az agrártörténészek használták ki.
A 19. századi arisztokrácia átfogó társadalomtörténeti elemzésére F. M. L. Thompson vállalkozott (F. M. L.

Thompson 1963). Az 1873-as földbirtok-összeírás alapján bebizonyította, hogy a földbirtok-koncentráció
európai összehasonlításban szinte egyedülálló volt. A föld M-ét 7000 személy birtokolta. Ugyanakkor a szerző
arra is rámutatott, hogy az arisztokrácia már a 18. század végétől elkezdte „diverzifikálni” a jövedelem forrásait.
Az ipar, a gyors urbanizáció, a gyarmatok sokféle befektetési lehetőséget nyújtottak, s az arisztokrácia a politika
szférája mellett a gazdasági szférában is elég jó alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. Az 1880-as
évektől az elhúzódó agrárválság megrendítette anyagilag azokat, akik döntően a földhöz kötődtek. J. B. Beckett
1986-ban megjelent könyvében egy hosszabb periódus, 1660-1914 között elemezte az arisztokráciát gazdaságés
társadalomtörténeti szempontból (Beckett 1986). Azonban Beckett közel ötszáz oldalas kötete csupán 15
oldalnyi terjedelmet szánt az 1880-1914 közötti időszakra. A Stone házaspár kötete szintén hosszabb időszakon
keresztül elemzi az arisztokráciát és a gentryt, illetve a burzsoázia asszimilációját. (A továbbiakban azért
használom a gentry kifejezést eltérően a magyarban használt dzsentritől, hogy érzékeltessem, az angol gentry
teljesen más vagyoni-társadalmi státusú volt, mint 19. századi magyar kortársa.) A Stone házaspár jelentős
érdeme, hogy a burzsoázia dzsentrifikációját konkrét teszt alapján próbálta feltárni. Szerintük az újonnan
érkezők társadalmi asszimilációját négy szempont alapján célszerű vizsgálni:
– Milyen könnyű volt örökletes címeket szerezni?
– Hányan részesültek a gentrykre jellemző oktatásban?
– Hányan lettek közülük parlamenti képviselők?
– Hányan vettek feleségül gentry leányzót? (Stone 1984, 241)
Az első szempont, de részben a többi is, természetes módon kapcsolódik össze, a vidéki házés földvásárlással. A
Stone házaspár három grófságban vizsgálta a burzsoázia vidéki ház-, illetve kastélyvásárlását, mint a vidéki
elitbe való beilleszkedés mutatóját. Vizsgálatuk tehát nem elsősorban a földbirtokos elitre magára, hanem annak
nyitottságára, a társadalmi mobilitás feltárására irányult. A Stone házaspár kötetének egyik vitatott része, hogy
vajon a három kiválasztott grófság, illetve megye mennyiben tekinthető reprezentatívnak. A másik sajnálatos
hiányosság, hogy a vizsgálat 1880-nal zárul, pedig éppen az utána következő években válik érdekessé a
földbirtokos elit nyitottsága, amikor jelentős részük anyagi válságba kerül.
Az 1880 utáni időszak arisztokráciájának történetét Cannadine tárta fel, egy több mint 800 oldalas kötetben.
Mielőtt ennek a feladatnak nekifogott volna, az arisztokrácia és urbanizáció kapcsolatát elemezte a 18-20.
században. Az angol arisztokrácia tipikus szokása volt, hogy a tél végi, kora tavaszi időszakot a városban, aki
tehette a fővárosban töltötte. Így az arisztokrácia lehetőleg saját házat, vagy palotát építtetett a városokban.
Azonkívül jó néhányan bekapcsolódtak a városi építkezésekbe is. Cannadine két esettanulmánnyal illusztrálja
ezt a folyamatot. Az egyik helyszín Birmingham előkelő, a Calthorpe család által felépíttetett középosztályi
lakóparkja, Edbaston, a másik a Devonshire hercegei által létrehozott tengerparti üdülőhely, Eastbourne. E két
esetben részleteiben vizsgálja, hogy az arisztokrácia milyen módon szabályozta az általa létrehozott
lakónegyedek mindennapi életét, hogy megőrizze azok előkelő társadalmi státusát. A szerző általánosabb
következtetések levonására is vállalkozik a burzsoázia és arisztokrácia viszonyát illetően. Szerinte a
burzsoáziának nem sikerült egy olyan városi vállalkozói kultúrát létrehozni, amely sikeresen szembeállítható lett
volna az arisztokráciáéval (Cannadine 1980, 37-38). A burzsoázia és arisztokrácia viszonyát Cannadine
többfázisos modellel ábrázolja. Szerinte az 1820-1840 közötti „válságos és konfrontációs” időszakkal
befejeződött az arisztokrácia hegemóniája. A következő harminc évben a régi és új elit „egyensúlyban és az
egymás iránti kölcsönös tisztelet alapján” tevékenykedett. Az 1870-as, 1880-as években megbomlott a harmónia
(Cannadine 1980, 42). Cannadine újabb könyve, ezt a válságos időszakot elemzi. A szerző az 1880-tól
napjainkig tartó időszakot egyértelműen a hanyatlás és bukás időszakaként értékeli az arisztokrácia
szempontjából (Cannadine 1990). Magát a hanyatlást a szerző részben gazdasági értelemben vizsgálja. E
fejezetnél bőven támaszkodhatott saját korábbi tanulmányaira, és mások, így például Martin J. Daunton
publikációira (Daunton1989). A téma vizsgálatában külön nehézséget okoz, hogy a 19. században, főleg az
utolsó évtizedekben jelentős nemesítési hullámok voltak, s az I. világháború előtt tömegesen kaptak arisztokrata
címeket a nagytőke képviselői is. Így a gazdasági helyzet elemzése során az arisztokrácia régi és új csoportjait
külön kellett választani a szerzőnek. A politikai befolyást Cannadine, nagyon helyesen, nem csak az országos,
hanem a helyi politika szintjén is elemezte. Így például a megyék közigazgatási vezetőit és a városok
76
polgármestereit is bevonta a vizsgálatba. Ezek a vizsgálatok tendenciájukban valóban a hanyatlásra utalnak. A

vagyoni hanyatlás is bekövetkezett több neves arisztokrata családnál. Azonban a jelentős arisztokrata vagyonok
maradtak még a 20. század végén is. Mint a London Times 1990. december 11-i számából megtudhatjuk,
Cholmondeley hatodik őrgrófjának halálakor megállapított vagyona, 118 millió £-ot tett ki. (Ez a legnagyobb
20. századi hagyaték.)
Cannadine rendkívül részletes képet rajzol az arisztokrácia belső tagoltságáról, legyen szó vagyoni, vagy
politikai különbségekről. Azonban a gentryről, vagyis arról a rétegről, amely sokkal intenzívebb kapcsolatban
állt a felemelkedő középosztályokkal, mint az arisztokrácia – Cannadine alig tesz említést. Mentségére legyen
mondva, írt bőven az arisztokráciáról. Az viszont sajnálatos, hogy a 19. századi gentryről a mai napig nem
született olyan munka, amely méltó folytatása lenne Mingay kötetének (Mingay 1976).
A marxizmussal szemben álló F. M. L. Thompson az angol baloldali történetírás legkiemelkedőbb alakjának a

fő „vétkeként” azt nevezi, hogy egyoldalúan tematizálta a társadalomtörténetet. „E. P. Thompson rendkívül
befolyásos történész volt – írja –, de nem kell készpénzként elfogadnunk, hogy ez a befolyás teljesen pozitív
volt... Joggal mondható, hogy példájával tanítványok generációit ösztönözte. Példaadásának része volt a
középosztályokkal szembeni igazságtalan és fanatikus ellenszenv...” (F. M. L. Thompson 1996, 2). Nehéz
egyértelműen megállapítani, hogy E. P. Thompson befolyásának milyen szerepe volt a középosztálynak, mint
társadalomtörténeti témának a mellőzésében. Az tény, hogy a marxista és marxizáló szerzők elméleti
fejtegetéseikben is tétován, ellentmondásosan nyilatkoztak ennek a társadalmi csoportnak a jellegéről. Az is
tény, hogy sehol sem szorultak a történeti elemzés peremére a középosztályi csoportok olyan mértékben, mint
Nagy-Britanniában.
Az is tagadhatatlan, hogy az 1950-es, 60-as években, sőt a 70-es években is kevés önálló monográfia született a
középosztályokról. Az 1970-es és 80-as években megjelent várostörténetek természetesen több-kevesebb
terjedelemben foglalkoztak a középosztályokkal, azonban az összefoglaló jellegű munkák elsősorban a
várospolitikát irányítókra koncentráltak (Hennock 1973; Garrard 1983). Az első igazán széles visszhangot
kiváltott kötet 1992-ben jelent meg, R. J. Morris tollából, aki a legfontosabb gyapjúipari régió, a West Riding
központjának, Leedsnek a középosztályát vizsgálja 1820-1850 között. Morris a város középosztályának belső
megosztottságát és társadalmi presztízsszerzési kísérleteit állítja középpontba. Ez utóbbinak a jótékonykodás
volt a fő eszköze. A városirányításban a gazdag kereskedők és jómódú értelmiségiek (főleg ügyvédek) játszottak
meghatározó szerepet, hozzájuk képest az üzletembereknek és a kispolgárságnak teljesen mellérendelt szerepe
volt (Morris 1992).
Trainor kötete több szempontból is újdonságot jelentett a középosztály kutatásában. Szemben a Rubinstein által
képviselt koncepcióval, mely vagyoni-jövedelmi küszöb alapján definiálja az elitet, Trainor „azokat az
egyéneket sorolja ide, akik a körzet, vagy város fontosabb intézményeiben vezető pozíciókat töltöttek be”
(Trainor 1993, 18). Ez a „pozicionális” elit igen tekintélyes létszámot képviselt, hiszen a középosztályok
rendkívül nagyszámú, kiterjedt önsegélyező, jótékonysági és kulturális tevékenységet folytató egyesületet
hoztak létre. Természetesen bizonyos mértékű egybeesés mutatkozott a vagyoni-jövedelmi és pozicionális elit
között. De jellemző, hogy a kisvárosnak minősülő Bilstonban, ahol a késő viktoriánus korszakban is csupán
egytucatnyi ember kerülhetett be a 300 ezer £ feletti vagyonnal rendelkezők közé, a különböző egyesületekben
és intézményekben mégis 200 vezető pozíció volt.
Trainor kötetének újszerűsége az is, hogy nem egy város, hanem egy régió szintjén vizsgálja a felsőés „közép-
középosztályt”. A Black Country peremén elhelyezkedő Birmingham is bekerül az elemzésbe, de a fő hangsúly
olyan közepes és kisvárosokon van, mint West Bromwich, Dudley és Bilston. A könyv fő érdeme, hogy
részletesen bemutatja, hogy a helyi gazdasági-politikai és kulturális elit milyen intézményeken keresztül
érvényesítette akaratát, és hogyan formálta az alatta lévő rétegek, elsősorban az alsó-középosztály arculatát. Az
ipari vállalkozók eliten belüli szerepéről Trainor könyvének megjelenésekor már javában dúlt a vita. Trainor
ehhez a vitához is szolgáltat adalékot, részletesen vizsgálva ebben az ipari régióban a pozicionális elit
összetételét. Megállapítja, hogy a kereskedelmi vállalkozók és az értelmiségi elit mellett az ipari tőke
reprezentásai másodlagos szerepet játszottak.
1981-ben jelent meg Martin J. Wiener könyve, amely a 20. századi brit gazdasági hanyatlás történelmi gyökereit
kívánta feltárni. A Wiener-tézis szerint a 19. századi Nagy-Britannia úttörő szerepet játszott a modernizációban;
modernizációs útja ugyanakkor teljesen egyedi volt. A brit átalakulás csodálatra méltóan békés és fokozatos
volt, ám egyúttal egyfajta befejezetlenséggel járt együtt, melynek messzire ható kulturális következményei
lettek.
77
„Mivel a társadalom átalakulása gyakorlatilag erőszakmentesen zajlott le, így az átalakulás korlátozottabb volt,
mint ahogy az első pillanatra látszik. Az új gazdasági erők nem zúzták szét a társadalom szövetét. A régi értékek
és viselkedésminták együtt éltek az újakkal, melyek nagymértékben módosultak. Nagy-Britannia 19. századi
átalakulásának végeredménye egy olyan békés alkalmazkodás (accommodation) lett, mely magában foglalt
premodern elemeket is, és teret nyújtott antimodern attitűdöknek is.” (Wiener 1981, 7) Az antimodern
attitűdöknek a középosztály fiaiba való átplántálásában jelentős szerepet játszottak a public schoolok, azaz a
bentlakásos magán-középiskolák, illetve a két elit egyetem, Oxford és Cambridge. Az arisztokrata, vagy gentry
attitűdök átvétele; a földvásárlás, az összeházasodás és a kulturális értékrend átvétele – amit Wiener
gentryfikációnak nevezett – a vállalkozói tehetség „elvérzését” eredményezte. Wiener könyvéből talán ez utóbbi
fogalom vált a legvitatottabbá.
1993-ban W. D. Rubinstein, aki korábban a 19. századi milliomosok kutatásával szerzett hírnevet F. M. L.
Thompson mellett bekapcsolódott ebbe a vitába (Rubinstein 1981; 1987). Rubinstein a vagyoni adatok alapján
bizonyította, hogy az északi ipari vállalkozók meglepően alacsony arányban képviseltették magukat az egyvagy
félmillió fontnál nagyobb vagyont hátrahagyók között a 19. század folyamán. A londoniak között pedig a
bankárok és kereskedők mögött a dohányés sörgyárosok képviselték az ipari vállalkozókat. Az arisztokrácia az
1880-as évekig többnyire megtartotta korábban felhalmozott jelentős vagyonát.
Rubinstein cáfolja Wiener állítását a public schoolokról. Ezek tanulóinak származás szerinti összetételét
vizsgálva megállapítja, a vállalkozói középosztály gyermekei csekély arányban iratkoztak be ebbe az
iskolatípusba (Rubinstein 1993).
Trainornak a glasgow-i elitről írt tanulmánya újabb adalékkal szolgált a vidéki nagyvárosok gazdasági elitjéről.
Nevezetesen a legnagyobb skót iparváros pozicionális elitjén belül, hasonlóan a Black Countryhoz „az egyéb
szektorok elitje háttérbe szorította az iparit” (Trainor 1996, 227).
Az arisztokrácia, a gentry és a középosztályok között, a hosszú 19. század során működött bonyolult
kapcsolatrendszer feltárására F. M. L. Thompson vállalkozott. (Könyvének címe alapján 1960-ig vizsgálja a
témát, azonban az I. világháború utáni időszakot csak vázlatosan tárgyalja.) A dzsentrifikációs folyamatot
Thompson nem egyirányúnak tekinti. Szerinte – vitatkozik Wienerrel – az ipari elit kulturális beolvadásának
folyamata több dimenzióban vizsgálandó, s nem csak a dzsentrifikációs folyamatot, hanem az arisztokrácia és
gentry értékrendjének átalakulását is elemezni kell. Thompson ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy az
arisztokráciának, és gentrynek sem volt homogén kultúrája. A 18. század mások felétől egyre több földbirtokos
kezdi birtokát vállalkozásként kezelni. Sőt, véleménye szerint a 19. század folyamán az ipari vállalkozásokban
is szerepet játszó csoport megerősödését figyelhetjük meg. De önkényes lépés lenne bármely csoportot kiemelni
és az „arisztokrata kultúra” egyetlen valódi megtestesítőjének tekinteni (F. M. L. Thompson 2001, 44).
Thompson kiemelt figyelmet fordít az „elnemesedő polgárság szabadidős tevékenységének vizsgálatára.
Szerinte a vadászat, illetve műgyűjtés nem jelent automatikus eltávolodást a profitközpontú szemlélettől. A
teljes beolvadás csak az egyik a lehetséges viselkedésminták közül. Egy jelentős alcsoport sokkal inkább
jellemezhető a nemesi életmód részleges átvételével. A Thompson által „arisztokrata polgárságnak” nevezett
csoport tipikus képviselője hétköznap üzletember, míg hétvégén partit ad gentry szomszédainak és lelkesen
lovagol velük együtt a rókavadászatokon. Thompson megerősíti Trainor korábbi konklúzióját; a vidéki úri
társadalomba való részleges beépülés az üzletembert nem téríti el a vállalkozások világától, sőt az „úri”
társadalomban szerzett kapcsolatrendszer üzleti előnyökhöz is vezethet. Az F. M. L. Thompson életművében
központi szerepet játszó kötettel kapcsolatban egy hiányosság vethető fel, amely persze a további kutatások
témája lehet: a vállalkozói középosztályon túl, az állam és az egyházak értelmisége hogyan és milyen mértékben
dzsentrifikálódott?
A posztmodern szemlélet az 1990-es évek elejétől (ezen irányzat ellenfelei szerint) káros hatást gyakorolt a
társadalomtörténet-írásra, s különösen a középosztály-kutatásra. Crossick arra utalva, hogy a posztmodern
irányzat éppen akkor kezdte éreztetni átkos hatását, amikor a középosztály-kutatás beindult, a következő
hasonlatot használta: „A csecsemőt agyonverték a bölcsőben” (Kidd and Nicholls 1999, 1).
A 90-es évek közepén, egy konferencián, Kidd és Nicholls keserűen kénytelen megállapítani, hogy kevés tény
utal arra, hogy a továbbiakban olyan kutatások születnek, „melyek megkísérlik meghatározni a középosztályok
gazdasági és foglalkozási struktúráját” (Kidd and Nicholls 1999, 5). Az említett konferencia két szervezőjének
mégis sikerült két olyan kötetet szerkeszteni, amely éppen a fentebbi kérdéseket veszi górcső alá. Az egyik
kötet, a példaképnek tekintett E. P. Thompson híres munkájára utalva, a The Making of the British Middle
Class? főcímet viseli. A kérdőjel viszont valószínűleg arra utal, hogy a 18-20. századi középosztályok
kutatásában még sok a fehér folt. A kötet azon szerzői közül, akik a 19. századot vizsgálják, elsősorban Michael
Winstanley és R. J. Morris alkalmaz strukturális megközelítést. Ez azonban, csakúgy mint az osztály kifejezés
78
sokkal árnyaltabb, mint az a korábbi évtizedekben szokásos volt. Winstanley a 19. század első felének
lancsashire-i középosztályait vizsgálva nem csak a tulajdont, hanem a szavazói magatartást, illetve az identitást
kifejező „szövegeket” is vizsgálja (Winstanley 1998, 92-112). Morris, hasonló időszakot kutatva a leedsi
hagyatéki leltárak alapján végez strukturális elemzést, amelyet azonban szervesen kiegészít munkájában a
végrendeletek szövegének értelmezése (Morris 1998, 113-129).
A Kidd és Nicholls által szerkesztett másik kötet még egyértelműbben jelzi új kutatási témák megjelenését. Így
például Dianne Sachko Macleod, illetve Luise Purbink azt vizsgálja igen invenciózusan, hogy a 19. század első
felében a városi elitet ábrázoló portréfestészet mennyiben különbözött az arisztokraták által megrendelt
képektől, s mit árulnak el ezek a helyi elit jellegzetességeiről (Macleod 1999, 65-80; Purbrick 1999, 81–98).
Ennek a kötetnek a szerkesztői így jellemzik a szerzők koncepcióját: „A strukturális analízistől való elfordulást
sugalmazzák, de csak részlegesen fogadják be a 'nyelvészeti fordulatot'” (Kidd and Nicholls 1999, 9).
A nőkről szóló történetírásnak elsősorban a középosztályok vonatkozásában sikerült új koncepciókat alkotnia.

(Kivételek természetesen akadnak, így például Anna Davinnek a londoni szegénycsaládok nőtagjairól és
gyermekeikről sikerült igen részletes képet rajzolnia; Davin 1996). Az igazán iskolateremtő munkának Davidoff
és Hall 1987-ben megjelent kötete tekinthető. Davidoff és Hall középosztályi családok esetében tárják fel a
közés magánszféra fokozódó elkülönülését 18. század végétől a 19. század közepéig. Kötetük egyik
hiányossága, hogy családi esettanulmányaik két városra, Birminghamre és Colchesterre korlátozódnak. A „déli”
városok, vagy Manchester eltérő sajátosságai kétségessé teszik, hogy vajon az általuk vizsgált két város
általánosítható tanulsággal szolgál-e (Vickery 1993).
Ettől függetlenül Hall és Davidoff a brit társadalomtörténet kiemelkedő alakjává vált az utóbbi két évtizedben.
Hall tekinthető az egyik legkiemelkedőbb mikrotörténeti munka szerzőjének. A kisvárosi mészáros, pék és
gyertyakészítő munkahelyéről és családjáról írt tanulmánya a maga nemében máris a társadalomtörténet
gyöngyszemének tekinthető (Hall 1992). Szintén Hallnak az 1995-ben megjelent tanulmánykötetében a
házicselédek és a középosztálybeli feleség viszonyáról, vagy a háztartás racionalitásáról kaphatunk kiváló leírást
(Hall 1995).
Davidoff irányításával pedig egy a család történetét 1830–1960 között feldolgozó szintézis jelent meg, amely
már messzi túllép a 'gender history' megszokott keretein (Davidoff 1999). Ugyanakkor egyetérthetünk Adrian
Wilsonnal abban, hogy a „nők szemszögéből megírt történelem”, a jelentős eredmények ellenére még a korai
fejlődési szakaszában jár (Wilson 1993, 22). Jellemző, hogy a „nők története” a férfiak történetét középpontba
állító kutatásokra is ösztönzően hatott (Tosh 1999).
2.4. A felemás szintéziskísérlet: Cambridge Social History

Az 1980-as évek közepén kezdődött el, egy nagy, háromkötetes szintézis szervezése a brit társadalomról, mely
1950-ig kívánta tárgyalni a témát. A Cambridge Social History of Britain főszerkesztője F. M. L. Thompson
volt, akiről joggal jegyezték meg: „Ha létezik társadalomtörténeti establishment, ő áll egyértelműen a
középpontjában” (Kent 1991, 267). A három kötet megjelenésének időpontjában már nyugdíjba vonult a
főszerkesztő. (A vezető szerepet játszó kutatóintézet, a londoni Institute of Historical Research igazgatójaként
vonult vissza.) Ekkor azonban még megtartotta a Royal Historical Society elnöki tisztét. Szakmai presztízsét
jelzi, hogy korábban ő volt az egyik legszínvonalasabb brit gazdaságés társadalomtörténeti folyóiratnak, az
Economic History Review-nak a főszerkesztője.
A háromkötetes munka szerkezete egyértelműen jelzi, hogy a 80-as években a brit történészek egyre nagyobb
csoportja megkérdőjelezte az addig domináns, a társadalmi osztályok konfliktusaira építő mesternarratívát. F.
M. L. Thompson a The Rise ofthe Respectable Society című kötetében szinte ugyanazokat a fejezetcímeket
használta, mint az általa szerkesztett szintézis szerzői (F. M. L. Thompson 1990). Bár a bevezetőben F. M. L.
Thompson tagadja, „hogy szerzők egyetlen táborhoz tartoznának”, az egyértelmű, hogy a korábban domináns
szerepet játszó marxista, vagy egykor marxizáló történészek kimaradtak a kötetből. Így nem szerepel az az E. P.
Thompson és Eric Hobsbawm, akik az ipari forradalommal kifejlődő munkásosztályt a társadalomtörténeti
kutatások középpontjába emelték. A főszerkesztő a maga szempontjából következetes volt, kihagyta a kötetből a
felső középosztály vagyoni-jövedelmi viszonyait kutató, baloldalisággal aligha vádolható W. D. Rubinsteint is,
csakúgy mint az arisztokráciáról kötetek sorait író David Cannadine-et. Az osztálynarratíva helyett a
demográfiai folyamatok után a munka, a szórakozás, az oktatás, az egészségügy, bűnözés, vallás, jótékonyság és
az egyesületi élet kapnak önálló fejezeteket. Hiányzik viszont a három kötetből a társadalmi mobilitás és a
társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata. F. M. L. Thompson elutasítja E. P. Thompson téziseit az iparosodás
során megszerzett osztálytudatról, azt hangsúlyozva, hogy a különböző rétegek tudatát elsősorban a helyi
politika világa befolyásolta. Ebben a közegben a munkásokban nem annyira a kizsákmányolás, hanem a
79
Munkáspártnak a helyi önkormányzatokban vívott küzdelme és az ezáltal igényelt kollektív szerveződés

alakította ki a „mi” tudatot. A szerkesztői szemlélet következménye, hogy az „ideológia, a kultúra és a nemek
problémái széttagolt formában kerülnek tárgyalásra, és csak akkor, amikor az egyes szerzők beilleszthetőnek
vélik saját tanulmányaikba” (Jaffe 1992, 92).
A történeti földrajzosok „nagy öregjének”, Richard Lawtonnak a véleménye szerint: „Nagyon kérdéses, hogy
vajon a könyvnek sikerült-e koherens képet adni a brit társadalomról, s főleg azokról az alapvető erőkről,
melyek formálták, alakították struktúráját és intézményeit” (Lawton 1992, 223). Ennek okát Lawton abban látja,
hogy hiányzik azoknak a „filozófiáknak” az explicit kifejtése, melyek a nagyon különböző hátterű történészek
megközelítésmódjának alapjául szolgáltak. Viszont a hiányzó témák összegzése, közvetve mégis jelzi a
háttérben maradt, de egyértelmű paradigmaváltást, a „társadalmi osztálynak”, mint központi narratívának a
trónfosztását. Lawton és sok társadalomtörténész számára is érthetetlen és elfogadhatatlan volt ez a fordulat.
„Mégis különös – írja –, hogy nincs fejezet az osztályról, vagy társadalmi hierarchiáról. A szegregációt
(társadalmi és fizikai) vagy hegemóniát számos fejezetben kell keresnünk. Mégis ezek a témák, amelyekben a
legnagyobb hatású munkákat produkálták a történészek: az osztályról E. P. Thompson, R. S. Neale, John Foster
és Geoffrey Crossick, a társadalmi struktúrákról Briggs vagy a „strukturált tömegről” Perkin (Lawton 1992,
223). Perkin kapcsán még nagyobb hiányosság, hogy az 1880 utáni korszakot vizsgáló könyvének a
professzionalizációról szóló gondolatai sem jelennek meg a három kötetben (Perkin 1989).
Az egyes fejezetek magas szakmai színvonalát a legtöbb recenzens elismerte és méltatta. Így Christopher Kent
és Richard Lawton is. Lawton például a következő sorokkal zárta recenzióját: „Mégis jelentős az eredmény,
több vonatkozásban: a munka a választott témákhoz kapcsolódó információk óriási tárháza és teli van ösztönző,
esetenként meglepő értelmezésekkel” (Lawton 1992, 223).
2.5. Periodizációs problémák

Az F. M. L. Thompson szerkesztésében megjelent szintézis nem adhatott választ azokra a kérdésekre, melyekről
az egyes kutatók is nagyon eltérően vélekedtek. Az egyik ilyen probléma a 18-19. századon belüli korszakolás.
Mint Richard Lawton írja: „ironikus, hogy egy történeti munkában nagyon kevés kísérlet történik az időrendileg
konzisztens keret létrehozására” (Lawton 1992, 222). Így az első kötetben a vidék (falu) tárgyalására, Alan
Armstrong négy periódust választott: 1750–1813, 1813–840, 1840–1914 és 1914–1950. Ugyanakkora
főszerkesztő által írt, a „várost” tárgyaló fejezet három periódust különít el: 1750–1815, 1815–1914 és 1914–
1950 között. Természetesen mivel jellegében döntően eltérő településtípusokról van szó, az eltérő periodizáció
indokolt lehet, azonban az indoklása elmarad. A különböző régiókat, illetve országrészeket bemutató
fejezeteknél hasonló problémák vetődnek fel. P. L. Garside-nak Londont és környékét tárgyaló munkája 1820,
1870-et és 1918-at tekinti fordulópontoknak. Az egymással szomszédos Északnyugat és Északkelet feldolgozása
megint más periodizáció szerint történt. Északnyugat 1750–1850, 1850–1914, illetve 1914–1950, ezzel szemben
Északkelet esetében az 1825. és az 1920. év számít választóvonalnak. A Skóciáról szóló fejezet az 1750–1850,
valamint az 1850–1950 közötti időszakokat elemzi. Viszont Wales esetében a két szerző témák szerint
osztozkodott a fejezeten, s nem törekedett periodizációra. Az első kötet nehezen menthető hiányossága, hogy
olyan kulcsrégió kimaradt, mint Nyugat-Midlands. Így az olvasó képet kap ugyan (Északnyugatról olvasva) az
olcsó munkaerőre épülő exportorientált régióról, ahol a tőkekoncentráció gyors volt, viszont Nyugat-Midlands
kihagyása miatt nem olvashatunk arról a régióról, amelynek fejlődéspályája élesen eltért a lancashire-itől. Ezt a
különbséget Briggs a két régió jellegadó városaira utalva a következőképpen illusztrálja: „Ha Engels nem
Manchesterben, hanem Birminghamben élt volna, talán Marx se lett volna forradalmár, legfeljebb
valutareformer” (Briggs 1971, 68). Az első kötet további hiányossága, hogy nem szerepel benne Írország, sőt
még Észak-Írország sem. Nem kell részleteznünk, hogy az Anglia és Írország közötti aszimmetrikus gazdasági
munkamegosztás az egyes angol régiók fejlődési pályáját is alapvetően befolyásolta a 18-19. században.
A kronológia problémája a második és a harmadik kötetre is jellemző, s ez időnként tematikus

összehangolatlansággal is párosul. Így például a harmadik kötetben az állam és társadalom viszonyát tárgyaló
két fejezet teljesen eltérő keretekben tárgyalja a témát. Az 1750-1914 közötti időszakot feldolgozó Pat Thane
jóval szűkebben értelmezi az állam tevékenységét és intézményrendszerét, mint az I. világháború utáni
időszakot tárgyaló Jossé Harris. (Félreértés ne essék, a két fejezet közötti különbség nem egyszerűen abból
adódik, hogy az I., s főleg a II. világháború után lényegesen kibővült az állami beavatkozás a gazdasági-
társadalmi folyamatokba.)
Az kétségtelen, hogy a Cambridge Social History szerzőinek nehéz volt konzekvens periodizációt kidolgozni. A
„hosszú” 19. század belső periodizációját illetően távolról sem volt, s ma sincs egyetértés a brit történészek
között. Trevelyan az 1782. évvel kezdi a 19. századi brit történelmet tárgyaló munkáját és 1901-gyel fejezi be. A
80
politikatörténeti orientációjú munkák általában 1815-öt tekintik kezdőpontnak, de akadnak néhányan, így
például Eric Evans, aki a Forging ofthe Modern State című könyvében az 1783-as évvel kezd és az 1870. évvel
zár (Evans 1983). Briggs, hosszú ideig nélkülözhetetlen kézikönyvnek tekintett műve, az Age of Improvement
az 1780. évet tekinti a 19. század kezdetének, viszont a befejezés Briggs társadalomtörténeti szemlélete ellenére,
1867. évvel záródik be (Briggs 1969). A társadalomtörténészek közül néhányan az 1880-as belső korszakhatár
mellett teszik le a voksukat, a már szinte általánosan elfogadott 1870. év helyett. Így Harold Perkin, aki a
kedvező visszhangot kiváltó, The Origins of Modern English Society című könyvében az 1780 és 1880 közötti
gazdasági és társadalmi változásokat elemzi (Perkin 1969). A viktoriánus korszak legvégén megjelenő G. M.
Young nagy hatású munkája: Victorian England: Portrait of an Age, már szintén az 1880-as évek táján érzékelt
egy belső korszakhatárt. Richard Price a közelmúltban megjelent kötetében szinte fordulópontnak tekinti a
fentebbi időpontot. Azonban ő a 19. századhoz „tartozónak” véli az 1800-1880 közötti időszakot is. Így könyve
az 1680-1880 közötti két évszázadot vizsgálja (Price 1999). Szerinte ugyanis az a konvencionális vélemény,
hogy a 19. század a modernitás kezdete, a megelőző évszázadra is alkalmazható. Ez szintén a mozgalmas
gazdasági növekedéssel, a fogyasztópiacoknak az árutermeléshez való szoros kapcsolódásával, a külső és belső
piac kibővülésével jellemezhető. Ugyanúgy, mint Briggs, Victorian Cities című munkájában, a 18. századi
városok szintén azok a helyek voltak, ahol a középosztályi identitás és tudat „készült”... „Az arisztokrata jelenlét
prominens maradt, s viszonya a középső osztályokkal ugyanúgy a verseny, hozzáidomulás keveréke volt, mint
ahogy azt a 19. századot vizsgáló történészek már jól ismerik” (Price 1996, 226-227).
2.6. Az osztály és az identitás

A brit társadalomtörténet-írásban az elmúlt évtizedekben lezajlott szemléletváltozás a társadalmi osztálynak,
mint kategóriának a használatában, vagy elvetésében érhető tetten. Neville Kirk az osztályfogalom
társadalomtörténeti használhatóságát megkérdőjelezőket a politika mindenhatóságát vallókként jellemzi. Ennek
a csoportnak a magja a Cambridge-i Egyetem történelem fakultásához köthető. Tagjai vagy itt dolgoznak, vagy
itt szereztek diplomát. „Legkiemelkedőbb képviselőik: Gareth Stedman Jones, Alastair Reid, Eugenio Biagini,
Duncan Tanner és Jon Lawrence. De a »politika elsődlegességét« hangsúlyozó megközelítéshez sorolható a
manchesteri kettős is; Patrick Joyce és James Vernon személyében, valamint Steven Fielding a közeli salfordi
egyetemről” (Kirk 2000, 89).
E csoport szerint az adott korszakban a politikában használt eszmék és hiedelmek
– alapvetően nem az osztálybázisú politika kifejlődései. E tézisek egyik első exponense Gareth Stedman Jones,
aki 1983-ban megjelent könyvében azt hangsúlyozta
– a Northern Star és más chartista kiadványok alapján –, hogy a chartista újságok és vezetők nem az új
forradalmi osztálybázisú marxi nyelvezetet használták. Inkább szélesebb és tradicionálisabb tartalmú „nép”-hez
szóltak. Stedman Jones ebben a munkájában már világosan megfogalmazza a „linguisctic turn” alapvető
módszertani fordulatát. „Valójában az elmúlt évtizedben a brit társadalomtörténészeket sürgették, hogy legalább
három különböző nyelvészeti fordulatot tegyenek.” (Taylor 1995, 6) Mindháromnak nagyon eltérő
következményei vannak a téma szempontjából. Mindenekelőtt van a kulturális nyelvi fordulat, amely a
képviselet, szimbólumok, a retorika és a beszélt nyelv fontosságát hangsúlyozza, mint olyan eszközökét, mellyel
az egyszerű emberek megkérdőjelezték a hatalmat, s így a saját alávetettségüket. Ez a megközelítés már E. P.
Thompsonnak a The Making of English Working Class című klasszikussá vált munkájában is megtalálható. Az
utóbbi években James Epstein vált ennek az irányzatnak az egyik fő reprezentánsává (Epstein 1994). A másik a
„kontextualista” nyelvészeti fordulat; amely szerint a társadalmi identitás olyan formáinak, mint osztály és
nemzet, nincs önálló létformájuk, csak az őket artikuláló speciális politikai nyelvekben tükröződnek. Ennek a
szemléletnek a legismertebb példája Gareth Stedman Jonesnak kötetbe gyűjtött írásai a chartizmusról (Stedman
Jones 1983). Végül a harmadik-s a „linguistic turn” kifejezést elsősorban ezzel az irányzattal szokták
azonosítani – a „posztmodernista” nyelvészeti fordulat. Eszerint a tapasztalat és szubjektivitás minden formája
olyan narratívák alapján teremtődik, amelybe az egyének beleképzelik magukat. Erre példaként Patrick Joyce
két könyvét említhetjük: Visionsof People: Insdustrial England and Question of Class, 1840–1914 és
Democratic Subjects: The Self and Social in 19th Century England (Joyce 1991; 1994).
A „hagyományos” felfogás szerint a „politika nyelvezetei tovatűnő formák”. Ezzel szemben Stedman Jones
szerint: „A nyelv. maga része a társadalmi létnek. Ennélfogva mi nem dekódolhatjuk úgy a politikai nyelvet,
hogy megtaláljuk az érdek alapvető anyagi kifejeződését, mivel maga a politikai nyelv diszkurzív szerkezete az,
ami elsősorban megfogalmazza, meghatározza az érdeket” (Stedman Jones 1983, 22). Más szóval: „Nem a tudat
(vagy ideológia) alakította a politikát, hanem a politika volt az, amely kialakította a tudatot” (Stedman Jones
1983, 19).
81
A chartista mozgalom sorsát alapvetően befolyásolta, hogy az 1840-es években az osztálydiskurzus minden
szinten marginalizálódott. A társadalmi viszonyok, az állam morális értékekhez kötődtek a politikai
diskurzusban, az osztályfogalom viszont egyértelműen negatív színezetet kapott, az érdekek megjelenítésének
szinonimájává vált. Mindez Joyce szerint a munkások tudatát is messzemenően befolyásolta. Erre példaként a
Visionsof Class című könyvében Ian Blacknek az apjára vonatkozó visszaemlékezését idézi: „Nem hiszem,
hogy apám szocialista meggyőződése ellenére a társadalmi megosztottságot valaha is tisztán politikai, vagy
gazdasági fogalmakban képzelte el. O megtette a maga rituális kirohanásait a helyi nagybirtokosok, Elgin grófja
és Linlithgrow őrgrófja ellen., de egy régebbi, eredeti morális erő termelte benne a legtöbb indulatot. Az
osztálykonfliktus, ahogy én leggyakrabban hallottam, nem annyira az osztályok közötti, hanem a »tisztességes
emberek« és a többiek egymásközti viszonyában jelent meg. S én így sohasem hallottam az apám szájából a
»munkásosztály« vagy »középosztály« kifejezést, sem jóváhagyva, sem elutasítva” (Joyce 1994, 334). A
társadalom alsóbb csoportjainak tudatvilágát Joyce a „populizmus” kategóriájával jellemzi. Azonban ez éles
vitákat váltott ki.
Price szerint az „osztály helyettesítése a populizmus fogalommal egy egész sor problémát okoz. A populizmus
szerinte teljesen nyelvészeti fogalom, a 19. században, Angliában senki nem hívta magát populistának. „Ezzel
szemben az »osztály« fogalmát használták a nyelvben, s bár számos jelentése volt, az »osztályt« a társadalmi
rétegződéssel lehet azonosítani és kifejezi a hatalmi hierarchiát.” (Price 1996, 232-233) A posztmodern
történészek nem csupán az osztály, hanem a „társadalmi” (social) kategóriát is elvetik. Ezt a gyakorlatot, amely
gyakran a „kulturális” kategóriával helyettesíti a „társadalmit”, a „hagyományos” társadalomtörténészek élesen
ellenzik. Price szerint a posztmodernisták úgy gondolják, hogy a politikai közszférát nem a habermasi
koncepció alapján kell értelmezni, hanem a politikai látványosság, teljesítmény kaotikus összecsapásaként.
„Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy a posztmodernizmus kevés érdeklődést mutat a hatalom, a
politikai gazdaságtan, vagy az államstruktúrák iránt, s természetesen még kevesebbet a társadalomelmélet iránt.
Nehéz megérteni, miért kellene a történészeknek ezeket a kereteket elhagyni, amikor elegendő bizonyíték van
arra, hogy ezek materiális dimenziókkal bírnak és többek az egyszerű retorikai diskurzusnál” (Price 1996, 238).
A társadalmi osztályfogalom használata mellett foglal állást a késő viktoriánus, edwardiánus korszakról írt
legutóbbi szintézis szerzője, Jose Harris is. Szerinte bármilyen szempontból is nézzük, a késő viktoriánus és
edwardiánus Britanniát a legmélyebb gyökérig áthatották mind objektíve, mind szubjektíve a társadalmi
osztályjellemzők. „Eltekintve a vagyoneloszlás, a gépi tömegtermelés rétegező kihatásától, 1870–1914 között a
munkaszervezet, iskolák, lakás, jólét, kultúra és a szabadidő eltöltésének módja mind osztályvonalak mentén
tagolták a brit társadalmat. S ezt a fajta megosztottságot tovább erősítette a régebbi osztályokhoz kötődő
társadalmi viszonyok eróziója” (Harris 1993, 7). Az osztályelrendeződést a kortársak közül sokan teljesen
természetesnek tekintették, nem láttak például semmiféle diszkriminatív jelleget a munkáslakás-építési
akciókban, vagy a magasabb jövedelműek gyermekeinek a kötelező iskolalátogatástól való mentesítésében. Még
a törvény előtti egyenlőség elkötelezett hívei is folyamosan beleestek az osztályelfogultság csapdájába. Lásd
például az 1860-as évek csődtörvényeit, melyek az üzleti életben keletkezett veszteség esetében eltörölték a
börtönbüntetést, de a szegényeket továbbra is börtönbe küldték, ha nem egyenlítették ki adóságukat.
Mindenesetre a posztmodern történészek teljesen lezárt kérdésnek tekintik az osztálykategória elvetését. Ezt
általában elméleti érveléssel támasztják alá, azonban Patrick Joyce saját élettörténetét is bekapcsolja az
„elbeszélésbe”: „Az osztály számomra valószínűleg másféle formákban jelent meg – írja –, mint azoknak, akik
hasonló hátérrel kerültek az akadémiai életbe. Tőlük eltérően nem voltam gimnazista fiú” (Joyce 2001, 370).
Szegény ír katolikus szülők gyermekeként Joyce a „secondary modern”-nek nevezett szakközépiskolába járt. Ez
általában zsákutcát jelentett a felsőfokú továbbtanulás szempontjából. Joyce azonban, mint az élmezőnyhöz
tartozó tanuló, engedélyt kapott az érettségi letételére, s így módja nyílt az egyetemi továbbtanulásra. (Érdekes
módon a posztmodern teóriaalkotás két vezető angliai képviselője, Alun Munslow, a Rethinging History
főszerkesztője és az egyik legátfogóbb, a posztmodern történetírásról szóló kötet szerkesztője, Keith Jenkins
ugyanilyen iskolai háttér után került be az egyetemre.) Azt az alapvető módszertani szempontját, mely szerint a
társadalmi osztály elavult kategória, Joyce azzal magyarázza, hogy a „secondary modern”-nek nevezett iskolába
járva öt éven keresztül North Kensington, Southam nevű utcáján sétálva egy hírhedt nyomornegyed életképei
gyakoroltak rá maradandó hatást. Ezek a tapasztalatok kiölték belőle a munkásság idealizálására való törekvést.
„A »durva« munkásosztály létének ez a felismerése az, ami elválaszt engem néhány társadalomtörténész
kortárstól.” (Joyce 2001, 371) S a fentebbi tapasztalatok tükrében írta Joyce: „Erőteljesen érzékeltem, hogy az
osztályokon belüli különbségek legalább olyan erősek, mint az osztályok közöttiek. S ez olyasmi, ami
tükröződik a munkámban.” (Uo.) Politikai elkötelezettsége és leegyszerűsítő sémái miatt elveti a marxizmust. A
„nagy” E. P. Thompsonnak is a szemére veti a munkásság „romantikus”, idealizáló ábrázolását. Ugyanakkor
hangsúlyozza, hogy az ő könyvében, a Work, Society and Politics-ban is tetten érhető a marxista befolyás,
elsősorban John Fosternek az 1974-ben megjelent könyve: a Class Struggle and Industrial Revolution gyakorolt
hatást rá. Joyce az 19. századi ipari Anglia munkásosztályának konzervativizmusáról írta a Ph.D. értekezését.
82
„Mindenesetre – írja ezzel kapcsolatban Joyce – a tory munkásság nagyon hasonlított az én

munkásosztályomhoz (ahhoz, amit a Southam utcán tapasztaltam), a hedonista „durva,” idegengyűlölő,
populista munkásság, melyről a marxisták és más társadalomtörténészek, úgy tűnik, nem sokat tudtak akkoriban.
(Bár Thompson természetesen elismerte ennek a munkásságnak a létét.)” (Uo. 376.)
Joyce a VisionsofPeople és a Democratic Subjects című könyvei kapcsán két kritikai megjegyzés jogosságát
ismeri el. Egyrészt, hogy a társadalmi konfliktusokat alárendelt módon tárgyalta, másrészt, hogy a posztmodern
megközelítésmód újdonságaira koncentrálva, mellőzte az elemzésben a materiális dolgok és folyamatok, illetve
ezeknek a nyelvi értelmezésekkel való kölcsönhatásának vizsgálatát.
A fentebbiek alapján joggal vetődik fel a történetírói iskolák csoportosításának igénye aszerint, hogy milyen
prioritásokat fogalmaznak meg a múlt vizsgálatában. Munslow szerint a történelmi „ismeretek” megszerzésének
módja alapján három csoportba sorolhatjuk a teoretikusokat és történészeket. Az első csoportba az úgynevezett
„rekonstrukcionisták”, vagy közismertebb nevükön empiristák. G. Elton,
A. Trevor-Roper, Lawrance Stone, John Tosh, Gertrude Himmelfarb, Artur Marwick és Oscar Handlin
sorolható. Munslow e csoporton belül „praktikus realistaként” megnevezve, külön említi Peter Novick, Joyce
Appleby, Lynn Hunt, Margaret Jacob és David M. Roberts nevét. Végigtekintve a neveken természetesen
feltűnik a csoportosítás önkényessége. Így például Lynn Huntot az új kultúrtörténeti irányzat meghatározó
alakját aligha lehet a valóban merev, empirikus irányzat tipikus képviselőjével, Arthur Marwickkel egy
táborba sorolni.
Munslow a második csoportba a „konstrukcionistákat”, vagyis azokat sorolja, akik valamilyen

társadalomelméleti bázisra építve folytatják kutatásaikat. Ide elsősorban a francia Annales-iskola képviselőit, és
a szociológiai, vagy antropológiai orientációjú történészeket sorolja, mint: Norbert Elias, Robert Darnton és
Marshall Sahlins. „A konstrukcionista megközelítések közül – természetesen a marxista/neomarxista iskola a
leghíresebb.” (Munslow 1997, 18). Természetesen itt is több probléma adódik. Egyrészt a marxizmus, illetve
neomarxizmus tartalmát illetően. Hiszen e kérdésről az e csoportba sorolt E. P. Thompson és Perry Anderson
között is éles vita folyt. Mindenesetre ennek a nagyon tág értelemben vett iskolának közös vonása, hogy a
kapitalista társadalom vizsgálata során az osztály bemutatása, az osztályharc és a munkásosztály történelmi
szerepe is kiemelt szerepet kap. Másrészt – bár Munslow nem említi – mégis külön csoportba sorolhatók a
marxizálók, akik a fentebb említett kánont csak részben fogadják el, vagy csupán Gramsci hegemóniaelméletét
alkalmazzák. Az 1950-1960-as években nagyon sok nem marxista társadalomtörténész is ez utóbbi csoportba
tartozott. A 90-es években azonban csakúgy, mint a marxista/neomarxista táborból, a marxizálók és
gramsciánusok közül is sokan a „linguistic turn”-hoz csatlakoztak.
Az 1990-es évektől a dekonstrukcionista, vagy „posztmodern” irányzat képviselői váltak egyre meghatározóbbá.
Ez az irányzat az 1970-es évektől egy sor folyóiratot alapított. Így például Critical Inquiry (1974-), Social Text
(1979-), Representations (1983-), Cultural Critique (1985-), Cultural Studies (1987-). Ide a következő
filozófusokat és történészeket sorolhatjuk: Hayden White, Dominick La'Capra, David Harlan, Allan Megill,
Keith Jenkins, F. R. Ankersmit, Phillipe Carrard, Joan W. Scott, Patrick Joyce és Roger Chartier. Ehhez a
Munslow által sem teljesnek tekintett névsorhoz még legalább két történész nevét kell hozzátenni: Natalie
Zemon Daviest és Gareth Stedman Jonest. Ugyanakkor – s erre később részletesen kitérünk – a 90-es évek
közepétől kezdődően ebből a felduzzadt táborból egyre többen „dezertáltak”. Így például 1997-ben Chartier
tiltakozott az ellen, hogy őt magát vagy Dominick LaCaprát idesorolják (Chartier 1997, 19). A posztmodern
irányzat angliai híveinek és ellenfeleinek diskurzusait, mely a Past and Present, illetve a Social History
hasábjain robbant ki, egy kötetbe válogatva olvashatjuk Keith Jenkins szerkesztésében (Jenkins 1997). A vita a
későbbiekben egyre élesebbé vált és egyik tábor sem ragaszkodott a „politikai korrektséghez”. Jenkins maga, az
ellentáborhoz tartozó Richard J. Evansre „Evansist/bourgeois” kifejezést használja (Jenkins 1999, 101). Persze a
„hagyományos” történetírás hívei sem finomkodtak. Így például Arthur Marwick „marxizáló
posztmodernistákról” beszél (Marwick 2002, 3). Az eldurvuló hangnemet a társadalomtörténet-írás válsága
egyik tünetének tekinthetjük. A társadalomtörténet véglegesen szétszakadt a részdiszciplínák sokaságára,
melyek között alig létezik kommunikáció. S ugyanakkor a posztmodern hívei között is kitört a belviszály.
2.7. Kiábrándulás a „nyelvészeti fordulatból”

Jellemző, hogy a „linguistic turn” egyik korai, lelkes híve, David Harlan a következőket írta a közelmúltban: „a
történeti narratívák ontológiai státusáról folytatott egészen fárasztó vita egy olyan vita volt, mely bennünket
éveken át lekötött és untatta a hallgatóinkat. Ha az összes amerikai történész összegyűlne egy helyre, akkor az
ember egy megkönnyebbült sóhajtást hallana az egybegyűlt sokaságtól: »Édes jó Istenem, ments meg bennünket
a pragmatizmus és objektivitás újabb fájdalmas vizsgálatától!«” (Rorty 2000, 197).
83
A Munslow által „liberális-relativistának” nevezett Richard Rorty a konkrét történeti kutatások szempontjából
fogalmazta meg fenntartásait a posztmodern irányzat filozófiai érdeklődéséről (Munslow 1997, 47).
„Történészek, mint bármely más diszciplínában tevékenykedők, érdeklődhetnek a filozófia iránt. De ha azt
képzelik, hogy a filozófusok meg tudják nekik mondani azt, hogy hogyan javítsák munkájuk minőségét, túl
sokat várnak tőlük.” (Rorty 2000, 197) Véleménye szerint a történészek munkája, szemben az írókkal és
költőkkel, kooperatív munka. S a szakmai tisztesség segít abban, hogy megkülönböztessék a színvonalast, a
rossz, összecsapott munkától. Egy egészséges diszciplína meg kell, hogy engedje sokféle szemlélet
egymásmellettiségét. „Azokat a filozófusokat, akik azt állítják, hogy azok a történészek, akik rossz filozófiai
koncepciót vallanak, nem lehetnek jó történészek, finoman ki kell közösíteni.” (Uo. 197.)
Az „új társadalomtörténet” lelkes híve, Gareth Stedman Jones is érzékelte a problémákat. (Önmagában
jelzésértékű, hogy ő maga a 90-es évek második felétől szinte kizárólag eszmetörténeti munkákat írt. Stedman
Jones 1998; 2002.) „A 80-as évek közepétől azonban – írta Stedman Jones 1996-ban – elhalványult az a remény,
hogy a nyelvészeti megközelítés egy újfajta egységesülést ajánlhat a történeti szerzőknek. Bármilyen
lehetőségek is adottak elméletileg, kevés gyakorlati érdeklődés van a társadalomés az intellektuális történelem
közötti szakadék áthidalására. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban azok, akik leginkább érdeklődtek
a nyelvi megközelítés történeti alkalmazása iránt, egyszerűen elfordultak a társadalomtörténet által felvetett
kérdésektől és figyelmüket olyan témák felé fordították, melyeket tradicionálisan »politikatörténetnek«
tekintünk. Franciaországban, ahol oly sok eredeti elméleti újítás kezdődött, szintén csökkent a lelkesedés. Egy
közelmúltban megjelent könyv, amely az új Annales-társadalomtörténet feladatait részletezi, azt állítja például,
hogy a saussure-i nyelvészet helyett az érdeklődés a szituációs szemantika felé fordult és a 'nyelvi fordulatot',
most egy 'történeti fordulat' követi” (Stedman Jones 1996, 20). Ennek a kudarcnak a fő okát Stedman Jones
abban látja, hogy a „számlát” a marxizmussal felemás módon rendezték a történészek. Rejtett módon sokaknál
tovább élt a determinista szemlélet. Az angolszász történészek – szerinte – nem voltak felkészülve Foucault
adaptációjára. Súlyos hibának tartja azt is, hogy a nyelvi-nyelvészeti fordulatot sokan teljes mértékben Foucault-
nak tulajdonították. „Foucault elmélete csak egyike volt a sokféle lehetséges nyelvészeti megközelítésnek.”
(Uo.) Stedman Jones élesen bírálja Roger Chartier-t és Michteael de Certau-t is, akiket Foucault követőinek vél.
A fő vád ellenük az, hogy ők a társadalmi realitásokat nem tartják leredukálhatónak a diszkurzív praxisra.
Chartier viszontválaszában elutasítja, hogy akár ő, akár de Certeau Foucault követője lenne. „Én ezt egyáltalán
nem tartom sértő besorolásnak, azonban nem megfelelően értelmezi viszonyomat Foucault munkásságához.”
(Chartier 1998, 271) Ennek a rövid írásnak már a címe is sokatmondó, hiszen a nyelvészeti megközelítést a
történelmi tudás gátjának nevezi. Arra figyelmezteti Stedman Jonest, hogy a „diskurzusnál működő logikát nem
szabad összekeverni a gyakorlatot szabályozó logikával. Ennek a különbségnek az eltörlése minden társadalmi
gyakorlatot szükségszerűen (szövegekké) redukál.” (Uo. 273.) Chartier 1997-ben megjelent könyvében
részletesen kifejti a „nyelvészeti redukcionizmussal” szembeni kifogásait. Ebben jellemző módon nyelvészeti
imperializmusról beszél: „Hangsúlyoznunk kell – írja –, hogy az érdek általi konstruálása maga is társadalmilag
determinált és korlátozott, mivel a diskurzusokat létrehozók egyenlőtlenül jutnak forrásokhoz, legyenek azok
nyelvészeti, koncepcionális vagy anyagi források. A diszkurzív konstrukció szükségszerűen utal vissza objektív
társadalmi pozíciókra és tulajdonságokra” (Chartier 1997, 20).
Az objektív társadalmi pozíciókra való utalás azt sejtetné, hogy Chartier visszatér a korábbi, mechanikus
társadalom értelmezéséhez. Azonban a fentebb idézett szövegéből az is kiderül, hogy azok a gyakorlatok is,
melyek nem nyelvészeti diskurzusok által irányítottak, rejtetten magukban foglalják ezt a dimenziót is. Hiszen a
társadalmat alkotó csoportok, közösségek és osztályok egyenlőtlenül jutnak forrásokhoz, így az anyagiak mellet
„nyelvi forrásokhoz”.
A Chartier könyvéről rendezett vitában kiderült, hogy az a William H. Sewell Jr., akit 1995-ben Patrick Joyce
még éppen a gazdaság materiális jellegét tagadó és a társadalmi osztály fogalom értelmezhetetlenségét
hangsúlyozó két írásával válogatott be a Class című kötetbe, 1998-ban már alapvetően revideálta álláspontját.
Sewell most egyetértőleg idézi Chartier-t, aki szerint a nyelvi kommunikáció mindig valamilyen anyagi
megjelenési formához kötődik. Például a papír, amire a szöveget írták. „Ezen formák mindegyike saját maga
struktúrája szerint szerveződik, s ennek lényeges szerepe van az értelmezés létrehozásában” (Sewell 1998, 250).
Ehhez Sewell hozzáteszi: „Még az írott szöveget is olyan értelmezési paradigmák szerint formálódónak kell
tekintenünk, melyek messze túlnyúlnak a szövegszerűség bármilyen szűk nyelvészeti koncepciójának a
keretein” (Sewell 1998, 250). Sewell szerint ő minden lényeges kérdésben egyetért Chartier-vel, s ezzel
kinyilvánítja, hogy otthagyta a „linguistic turn” amerikai táborát. Egyetértése kiterjed a kultúrtörténetre
vonatkozó értelmezések nagy részére, beleértve Chatier-nek a nyelvészeti determinizmussal szembeni
türelmetlenségét, a (társadalmi) gyakorlatokat teremtő szemiotikai logikák eltérő jellegének hangsúlyozásával,
azzal, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a történelem a fikciótól különböző igazság keresésének premisszájára
alapozódik, s azzal is, hogy a diszkurzív praxist össze kell kapcsolni az „objektív” társadalmi determinációval.
84
Maga Chartier könyvének fő célját abban látja, hogy megpróbálta feltárni az objektivitás olyan új elméletének a
lehetséges episztemológiai alapjait, amely képes kombinálni az értelmezések pluralitásának legitim mivoltát a
„tudományos” tudás érvényességi és ellenőrzési kritériumaival (Chartier 1998, 256). Azt Chartier sem állítja,
hogy a fentebbi célt sikerült maradéktalanul megoldania, az azonban egyértelmű, hogy javaslatai, a „nyelvészeti
fordulat” túlzásait felszámolva, s ugyanakkor eredményeit megőrizve a társadalomtörténetnek a „tudományhoz”
való visszatérését és megújulását eredményezhetik.
A fentieket, vagyis a 18-19. századi francia társadalomtörténettel foglalkozó amerikai és francia szerzők
szakítását a 'nyelvészeti fordulattal' még tekinthetnénk a brit társadalomtörténettől független fordulatnak
Azonban a 'linguistic turn' egykori lelkes hívénél, az angol társadalomtörténet egyik vezető alakjánál, Patrick
Joyce-nál is érdekes fordulat figyelhető meg. A posztmodern irányzat folyóiratában, a Rethinking Historyban
2001-ben megjelent tanulmányában Joyce már azt hangsúlyozza, hogy e folyóirat főszerkesztőjéhez, Alun
Munslow-hoz képest, ő több fenntartással közelít a posztmodernizmushoz (Joyce 2001b, 381). 2001-ben,
Patrick Joyce szerkesztésében megjelent The Social in Question szerzői szinte egyáltalán nem foglalkoznak a
'linguistic turn' tipikus módszertani és tematikai kérdéseivel (Joyce 2001). Jellemző módon Joyce az általa írt
tanulmánynak már a címében is jelzi (Maps, Blood and City), hogy itt nem a „szövegek” finom értelmezéséről
van szó, hanem a „véres valóságról”. A tanulmány a londoni infrastruktúrafejlesztés hatósági ellenőrzésének
bemutatása során részletesen tárgyalja a vágóhidak termékeinek forgalmazására vonatkozó szabályozást.
Mindez nem jelenti azt, hogy Joyce és szerzőtársai a posztmodernizmussal is teljesen szakítottak volna. Maga
Joyce állítja, hogy ez a kötet számára „valamifajta posztmodern lépcsőfok, vagy legalábbis a tanulságok
levonása jelenti a 'posztmodernizmusból' és elmozdulást a kulturális fordulat utáni (kiemelés – T. L.) új és
alkotó szellemek felé” (Joyce 2001a, 379). Mivel a szerkesztő úgy érzi, hogy a történetírás már a korábbi
években sokat emlegetett „kulturális fordulat” utáni szakaszba lépett, ezért ő maga a társadalmi (social)
kategória újszerű értelmezését tartja a legfontosabb kutatási feladatnak. Joyce rejtetten, a „social body” kifejezés
használatával csempészi vissza a „társadalmit” az „új” társadalomtörténetbe. A 2003 áprilisában megjelenő
könyvében: The Rule of Freedom: Liberalism and the Cityben is egyértelmű Joyce szemléletváltozása. Mint
előzetesen írja: „megpróbálkozom a hatalom anyagi dimenzióinak a jobb megértésével.” (Joyce 2001a, 379).
Cannadine 1998-ban megjelent könyve arra vállalkozott, hogy rehabilitálja a „társadalmi osztályt”, mint a
történeti vizsgálódás legitim tárgyát, anélkül hogy visszatérne a „régi típusú” (azaz marxista)
osztályelemzéshez. A szerző az osztályfogalom értelmezését a társadalmi egyenlőtlenségek megjelenési
formáival kapcsolja össze (Cannadine 1998, 188). A szerző elsősorban az osztályok nyelvi megjelenítésének és
értelmezésének történeti elemzésére koncentrál a 18. századvégétől a 20. századig. A kötet tehát témájában is és
időtartamában is szélesebb horizontú, mint Wahrman könyve, mely a középosztályi politikai identitás
kialakulását vizsgálta az 1830-as évekkel bezáróan (Wahrman 1995). Cannadine szerint időről időre változó
nyelvi köntösbe öltöztetve az osztályértelmezésnek háromféle modellje figyelhető meg az utóbbi két évszázad
brit történelmében. Az egyik a triád: felső, középés alsó osztály. A második a kétosztatú, a marxisták és más
radikális gondolkodók által preferált, elnyomókra és elnyomottakra szétszakadt társadalomkép. A harmadik
modell a társadalmi hierarchiák összenőtt szöveteként értelmezte a társadalmat. Az igazi bonyodalmat nem csak
a háromféle modell gyakran homályos nyelvi megjelenése adja, hanem az is, hogy a 18. század közepe és a 19.
század eleje között az „osztály” egyre inkább olyan fogalomként jelent meg, melyet legáltalánosabban
„használtak a korabeli brit társadalom három modelljének leírására” (Cannadine 1998, 19-20). Ez a
nyelvhasználati zavar tette lehetővé a társadalomról értekezőknek, hogy akár mindhárom modellt egyszerre
alkalmazzák, eszükbe sem jutva, hogy ezek egymásnak ellentmondó modellek. Cannadine kötete annak
ellenére, hogy az osztályfogalom nyelvi megjelenési formáit elemzi, nem sorolható a „linguistic turn” tipikus
termékei közé. Elsősorban azért nem, mert a társadalmi hierarchiák létezését leíró szöveget nem pusztán
„jelnek” tekinti, hanem aktív társadalomformáló tényezőnek. Bár a szerző a „népi” nyelvhasználatot is vizsgálja,
mégis a politikusok „szövegei” dominálnak a kötetben. Így aránytalanul kevés figyelmet fordít például a
közigazgatás különböző intézményeibe és tevékenységeibe rejtetten bekódolt osztályértelmezésekre, így például
a népszámlálások által használt társadalmi besorolásokra (lásd: Garrett 2001). Ezenkívül a szegénytörvények
végrehajtása során használt „érdemes” és „érdemtelen” megkülönböztetése a szegényeknek, vagy a büntetőjog
során használt osztálymegkülönböztetés is további adalékot nyújthatott volna (Johnson 1993, 157).
A makroés mikrotörténeti módszerek újszerű kombinációjára kiváló példa Miles kötete a 19. századi társadalmi
mobilitásról. A szerző 10 835 házassági anyakönyvet dolgozott fel az 1839–1914 közötti időszakból. Miles
tisztában van adatainak korlátaival, így többek között azzal, hogy az általa alkalmazott öt kategória nem
azonosítható társadalmi osztályokkal, sőt esetenként még társadalmi rétegekkel sem. Azonban az általa használt
csoportok mégis jelzik a tárasdalom hierarchikus tagoltságát. A mobilitási esélyek szempontjából az igazi
vízválasztó a fizikai és szellemi munkát végzők között húzódott. Ezer fizikai munkás gyermeke közül csupán
85
egynek sikerült a vállalkozói és a képzett felső középosztályba felemelkednie (Miles 1999, 24). A
munkásosztály különböző rétegeinek pontosabb elkülönítésére a szerző, 479 munkáséletrajzot használt fel. Így
mód nyílt, az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés, a tipikus és az egyedi definiálására, s ez még akkor
is jelentős előrelépés, ha ez a definíció nem pontos. Hiszen Adrian Jones az új posztmodern módszerek
ellenőrzésének problémáját vizsgálva éppen azt hangsúlyozza, hogy ezeket aggregált elemzésnek kell alávetni,
hogy tisztázható legyen különös, vagy tipikus személyről van-e szó például a mikrotörténetben. Vizsgálni kell a
szavakból következő cselekedeteket is, hiszen a tevékenységek olyasmit hoznak létre, amit a szavak nem
tudnak. Vagyis újra be kell vezetni olyan régi társadalomtudományi fogalmakat, mint hatalom, szándék és
tipikus (Jones 2000, 539–541). „Ezután lehetségessé válhat az általánosítás (mennyiségi és minőségi), és talán a
Történelem elveszett tradíciójának, egy mesternarratívának az újbóli érvényesítése” (Jones 2000, 541).
2.8. Irodalom
Beckett, J. V. 1986. The aristocracy in England 1660–1914. Oxford, Basil Blackwell.
Best, G. 1965. The Making of the English Working Class. The Historical Journal, 8, 1.
Best, G. 1971. Mid-Victorian Britain, 1851-75. London, Weidenfeld.
Briggs, Asa 1969. The Age of Improvement. 1783-1867. London, Longman.
Briggs, Asa 1971. Victorian cities. London, Penguin.
Briggs, Asa 1978. History and Literature. Cheltenham, The Bowra memorial Lecture.
Briggs, Asa 1983. A Social History of England. London, Widenfeld.
Briggs, A. – Saville, J. 1967. Essyas in Labour History. London, Macmillan.
Cannadine, David 1980. Lords and landlords: the aristocracy and the towns, 1774–1967. Leicester, Leicester U.
P.
Cannadine, David 1990. The decline andfall ofthe British aristocracy. New Haven, Yale University Press.
Cannadine, David 1993. G. M. Trevelyan. London, Fontana Press.
Cannadine, David 1998. Class in Britain. New Haven, Yale University Press.
Cannadine, David 2002. What is History Now? Houndmills, Palgrave.
Chartier, Roger 1997. On the Edge ofthe Cliff: History, Language, and Practices. Baltimore, Md.
Chartier, Roger 1998. Why the Linguistic Approach Can Be an Obstacle to Further Development of Historical
Knowledge. History Workshop Journal, Issue 46, Autumn.
Chartier, Roger 1998. Writing the Practices. French Historical Studies, vol. 21, No. 2. Spring, 1998.
Collini, Stefan 1999. English Pasts. Oxford, OUP.
Corfield, Penelope 1993. E. P. Thompson, The Historian: an Appreciation. New Left Review, No. 201.
Sept/Oct., 1993.
Crossick, G. – Haupt, Heintz-Gerhard (eds.) 1984. Shopkeepers and Master Artisans in Nineteenth-century
Europe. London, Methuen.
Crossick, G. (ed.) 1977. The Lower Middle Class in Britain, 1870-1914. London, Croom Helm.
Darnton, Robert 1980. Intellectual and Cultural History. In Michael Kammen (ed.): Past before us. Ithaca.
Cornell University Press.
Daunton, Martin (ed.) 1996. Charity, Self-Interest and Welfare in the English Past, New York, St. Martin's
Press.
86
Daunton, Martin 1989. „Gentlemanly Capitalism” and British Industry, 1820-1914. Past and Present, 122.
Daunton, Martin 1995. Progress and Poverty: An Economic and Social History of Britain 1700-1850. Oxford,
OUP.
Davidoff, Leonore – Doolitle, Megan – Fink, Janet – Holden, Kathrine 1999. The Family Story. Blood, Contact,
and Intimacy 1830-1960, Harlow, Addison Wesley.
Davidoff, Leonore – Hall, Catherine 1987. Family Fortunes. Men and Women of the English Middle Class,
1780-1850. London, Hutchison.
Davin, Anna 1996. Growing up poor: home, school and street in London, 1870-1914. London, Rivers Oram
Press.
Desan, Suzanne 1989. Crowds, Community and Ritual in the Work of E. P. Thompson and Natalie Davis. In
The New Cultural History. Ed. Lynn Hunt. Berkeley, University of California.
Eley, Geoff 2001. The Generations of Social History. In Encyclopedia of European Social History. vol. 1. Ed.,
Peter N. Strearns. New York, Charles Scribner's Sons.
Epstein, James 1994. Radical expression: political language, ritual and symbol in England, 1790-1850. Oxford,
OUP.
Evans, Eric 1983. The forging ofthe modern state: early industria Britain 1783-1870. London, Longman.
Foster, John 1974: Class Struggle and the Industrial Revolution: Early Industrial Capitalism in Three English
Towns. New York, St. Martin's Press.
Francis, Martin 2002. The Domestication of the Male? Recent Research on Nineteethand Twentieth-Century
British Masculanity. The Historical Journal, 45, 3.
Gadian, D. S. 1978. Class Conciousness in Oldham other North-West Industrial Towns 1830-1850. Historical
Journal, 21, 1.
Garrard, John 1983. Leadership and Power in Victorian Industrial Towns 1830-80. Manchester, Manchester
Univesity Press.
Garrett, Eilith – Reid, Alice – Schürer, Kevin – Szreter, Simon 2001. Changing Family Size in England and
Wales: Place, Class and Demography, 1891-1911. Cambridge, CUP.
Hall, Catherine 1992. The butcher, the baker, the candlestickmaker: the shop and the family in the Industrial
Revolution. In White, Male, and Middle Class: Explorations in Feminism and History. Cambridge, Polity Press.
Hall, Catherine 1995. Worlds Between. Historical Perspectives on Gender and Class, New York, Routledge.
Harris, Jose 1993. Private lives, public spirit: Britain 1870-1914. London, Penguin.
Hennock, E. P. 1973. Fit and Proper Persons: Ideal and Reality in 19th Century Urban Government. London,
Edward Arnold.
Hobsbawm, E. J. 1984. Wolds of Labour: Further Studies in the History of Labour. London.
Jaffe, James A. 1992. Agency and Ideology in Modern British Social History. Journal of British Studies, 31, 1.
Jan.
Jenkins, Keith 1999. Why History? London, Routledge.
Jenkins, Keith 1997. The Postmodern History Reader. London, Routledge.
Johnson, Paul 1993. Small debts and economic distress in England, 1857-1913. The Economic History Review,
February.
87
Jones, Adrian 2000.Word and deed: why a post-poststructural history is needed, and how it might look.
Historical Journal, 43, 2.
Joyce, Patrick (ed.) 1995. Class. Oxford, OUP.
Joyce, Patrick 1987. The Historical Meanings ofWork. Cambridge, CUP.
Joyce, Patrick 1993. Visions of People. Cambridge, CUP.
Joyce, Patrick 1994. Democratic Subjects: The Self and Social in Nineteeth-Century England. Cambridge, CUP.
Joyce, Patrick 1998. The return of history: postmodernism and the politics of academic history.
Past and Present, 158, February.
Joyce, Patrick 2001a. More Secondary Modern than Postmodern. Rethinking History. vol. 5. 3. Joyce, Patrick
2001b. The Social in Question. Oxford, OUP.
Joyce, Patrick (ed.) 2002. The Social in Question. Oxford, OUP.
Kent, Christopher 1991. The Establishment of Social History? Canadian Journal of History, vol. 26. No. 2.
Kent, Christopher 1996. Victorian social history: post-Thompson, post-Foucault, postmodern.
Victorian Studies, vol. 40. No. 1. Autumn.
Kidd, Alan J. 1999. State, Society and the Poor in the Nineteenth-Century. Houndmills, Macmillan.
Kidd, Alan and Nicholls, David (eds.) 1998. The making ofthe British middle class? Phoenix Mill, Sutton
Publishing.
Kidd, Alan and Nicholls, David (eds.) 1999. Gender, Civic Culture and Consumerism. Middleclass identity in
Britain 1800-1940. Manchester, Manchester University Press.
Kidd, Alan – Nicholls, David 1999. Introduction: history, culture and the middle classes. In Gender, Civic
Culture and Consumerism. Middle-class Identity in Britain. Eds. Alan Kidd and David Nicholls. Manchester,
Manchester University Press.
Kidd, Alan J. – Roberts, Ken (eds.) 1988. City Class and Culture Studies of Cultural Formation and Social
Polity in Victorian Manchester. Manchester University Press.
Kirk, Neville 1998. Change and Continuity and Class Labour on British society, 1850-1920.
Manchester, Manchester University Press.
Kirk, Neville 2000. Decline and Fall. Resilience and Regeneration. A Review Essay on Social Class.
International Labor and Working-Class History, no. 57. Spring.
Koditschek, Theodore 1992. Class Formation and Urban-Industrial Society: Bradford, 1750-1850, Cambridge,
CUP.
Lawton, Richard 1992. The social history of Britain. Journal of Historical Geography, 18, 2. Macleod, Dianne
Sachko 1999. Homosociality and Middle-class Identity in early Victorian Patronage of Arts. In Gender, Civic
Culture and Consumerism. Middle-class Identity in Britain 1800-1940. Manchester, Manchester University
Press.
Marwick, Arthur 2002. Knowledge, and Language: History, The Humanities, the Sciences. History, 87, January.
McKibbin, R. 1991. The Ideologies of Class: Social Relations in Britain 1880-1950. Oxford, OUP.
Miles, Andrew 1999. Social mobility in nineteenth century Britain. London, Longman.
Mingay, G. E. 1976. The gentry: the rise and fall of a ruling class. London, Longman.
88
Morris, R. J. 1992. Class, Sect and Party: The Making of the British Middle Class, Leeds 1820-1850.
Morris, R. J. 1998. Reading the will: cash economy capitalists and urban peasants in the 1830s. In
The making of the British middle class? Studies of regional and cultural diversity since the eighteenth century.
Eds. Alan Kidd and David Nicholls. Phoenix Mill, Sutton Publishing.
Moss, B. K. 1993. Republican Socialism and the Making ofthe Working Class in Britain, France, and United
States: A Critique of Thomsonien Culturalism. Studies in Society and History, vol. 35, no. 2. Apr.
Munslow, Alun 1997. Deconstructing History. London, Routledge.
Perkin, Harold 1969. The Origins of Modern English Society, 1780-1880. London, Routledge.
Perkin, Harold 1989. The Rise of the Professional Society. England since 1880. London, Routledge.
Price, Richard 1996. Historiography, narrative and nineteenth century. Journal of British Studies, 35, April.
Price, Richard 1999. British Society 1680-1880. Cambridge, CUP.
Purbrick, Louise 1999. The bourgeois body: civic portraiture, public men and the appearance of class power in
Manchester, 1838-50. In Gender, Civic Culture and Consumerism. Middleclass identity in Britain 1800-1940.
Eds. Alan Kidd and David Nicholls. Manchester, Manchester University Press.
Reid, Alastair 1987. Class and Organizations. The Historical Journal, 30, 1, March.
Reid, Alastair 1992. Social classes and social relations in Britain, 1850-1914. Basingstoke, Macmillan.
Rorty, Richard 2000. Afterword. In Historians and Social Values. Eds. Joep Leersen, Ann Rigney, Amsterdam,
Amsterdam University Press.
Rubinstein, W. D. 1981. Men of Property: The Very Wealthy in Britain since the Industrial Revolution. London,
Croom Helm.
Rubinstein, W. D. 1987. Elites and the Wealthy in Modern British History. Brighton, Harvester Press.
Rubinstein, W. D. 1993. Capitalism, Culture and Decline in Britain, 1750-1990. London, Routledge.
Scott, Joan Wallach 1988. Gender and Politics of History. New York, Columbia University Press.
Sewell Jr., William H. 1998. Language and Practice in Cultural History: Backing Away From the Edge ofthe
Cliff. French Historical Studies, vol. 21, No. 2. Spring.
Stedman Jones, Gareth 1989. Languages of Class: Studies in English Working Class History, 1832-1982.
Cambridge, CUP.
Stedman Jones, Gareth 1996. The Determinist Fix: Some obstacles to Further Development of the Linguistic
Approach to History in the 1990. History Workshop Journal, Issue 42, Autumn.
Stedman Jones, Gareth 1998. Utopian Socialists Text. Cambridge, CUP.
Stedman Jones, Gareth 2002. The Communist Manifesto. London, Penguin Books.
Stone, Lawrance 1984. An open elite? England, 1540-1880. Oxford, Clarendon Press.
Sykes, R. A. 1980. Some aspects of working-class consciousness in Oldham, 1830-182, Historical Journal, 23,
1.
Taylor, Miles 1995. The linguistic turn in British Social History. Bolletino del diciannovesimo secolo, 4, 1995.
Taylor, Miles 1997. The Beginnings of Modern British Social History. Workshop Journal, Issue 43.
The History Men (Raphael Samuel), New Statesmen, Dec. 13. 1996. (http://www.findarcles.com)
89
Thompson, E. P. 1963: The Making ofthe English Working Class. London, Victor Gollancz.
Thompson, E. P. 1967. Time, Work-Discipline, and Industrial Capitalism, Past and Present, 38. 56-97.
Magyarul: Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus. In Időben élni. Történeti-szociológiai
tanulmányok. Válogatta Gellériné Lázár Márta. Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó.
Thompson, E. P. 1971. The Moral Economy of the English Crowd in the Eighteenth Century. Past and Present,
50.
Thompson, E. P. 1978. Eighteenth-Century English Society: Class Struggle without Class? Social History, 3.
Thompson, E. P. 1981. The Peculiarities ofthe English. In The Poverty of Theory. London, Merlin Press.
Thompson, F. M. L. (ed.) 1990. The Cambridge Social History of Britain. Vol. I-III. Cambridge, CUP.
Thompson, F. M. L. 1996. A Class Act. History Today, vol 46. Issue 5, May.
Thompson, F. M. L. 2001. Gentrification and Enterprise Culture, Britain 1780-1980. Oxford, OUP.
Thompson, James 1996. After the Fall: Class and Political Language in Britain, 1780-1900. Historical Journal,
39, 3.
Tosh, John 1999. A Man’s place. Masculanity and Middle Class Home in Victorian England. London,
Routledge.
Trainor, Richard H. 1993. Black Country Elites: The Exercise of Authority in an Industrialized Area, 1830-
1900. Oxford, OUP.
Trainor, Richard H. 1996. The elite. In Glasgow. Vol. II: 1870-1914. Eds. W. Hamish Fraser and Irene Mavern.
Trevelyan, G. M 1965. British History in the Nineteenth-Century and After, 1782-1919. London, Penguin.
Trevelyan, G. M. 1944. English Social History. London, Longmans, Green, and Co.
Trevelyan, G. M. 2000. English Social History. London, Penguin.
Vickery, Amanda 1993. Golden age to separate spheres?: a review of the categories and chronology of English
women's history. The Historical Journal, 36, 1,
Vincent, J. R. 1967. Polbooks: How Victorians Voted. Cambridge, CUP.
Wahrman, Dror 1995. Imagining the Middle Class. The Political Representation of Class in Britain 1780-1840.
Cambridge, CUP.
Wiener, Martin J. 1981. English Culture and Decline of the Industrial Spirit, 1850-1980. Hammondsworth,
Penguin.
Wilson, Adrian 1993. A critical portrait of social history. In Rethinking Social History. English society 1570-
1920 and its interpretation. Ed. Adrian Wilson. Manchester, Manchester University Press.
Winstanley, Michael 1998. Owners and occupiers: property, politics and middle-class formation in early
industrial Lancashire. In The making of the British middle class? Studies of regional and cultural diversity since
the eighteenth century. Eds. Alan Kidd and David Nicholls. Phoenix Mill, Sutton Publishing.
Wolf, J. – Seed, J. (eds.) 1998. The Culture of Capital: Art, Power and the Nineteenth-Century Middle Class.
3. Juliane Brandt –TÁRSADALOMTÖRTÉNET AZ

EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN
90
A társadalomtörténet az Egyesült Államokban saját előtörténettel rendelkezik, az 1960-as években történt

kutatási irányzattá szerveződését azonban lehetetlen értelmezni, ha figyelmen kívül hagyjuk a korabeli
történettudomány nemzetközi vitáit, különösen a francia, angol és német társadalomtörténeti vállalkozások
hatásait.
Az amerikai társadalomtörténet előtörténetének kétségtelenül része az ún. Progressive Historians vagy New
Historians – Frederick Jackson Turner, Charles A. Beard, James Harvey Robinson, Carl Becker, Vernon Louis
Parrington nevével fémjelzett – 20. század eleji csoportja. A korabeli uralkodó felfogással szemben ez az
irányzat nagyobb jelentőséget tulajdonított az amerikai fejlődés sajátosságának és az európai előtörténettel való
szakításnak. Eszmetörténeti és – kezdetleges megfogalmazásban – társadalomtörténeti kérdésfelvetések
szorosan összefűződtek munkáikban. Közismert Turner vállalkozása, hogy az „amerikai jellemet” a „frontier”
életkörülményeiből magyarázza meg (Turner 1893). Szisztematikus társadalomtörténeti magyarázati modellek
kiépítését tekintve talán még fontosabb Charles A. Beard műve. Nála a politikai fejlődés nem a politikai eszmék
megvalósulásának egyes lépéseiből (politikai eseményekből) áll össze. Az eszmékben konkrét, elsősorban
gazdasági érdekek hatását mutatta ki. Economic Interpretation of the Constitution című műve (Beard 1913) e
tekintetben korszakalkotó munkának bizonyult.
Az 1930-as évek óta az „intellectual history” e keretből mindinkább kiszakadt, Arthur Lovejoy vagy Perry
Miller művei (például Miller 1939) az „american thought” különösségére összpontosítottak. Beard „special
interests” és osztályellentétek hatását hangsúlyozó megközelítésével szemben ők, nem függetlenül a korszak
politikai eseményeitől – mint egyfajta „consensus historiography” – inkább azzal foglalkoztak, ami összetartotta
és egyetemesen jellemezte az amerikai „way of life”-t.
Az 1960-as években a társadalomtörténet, a New Social History logo alatt szakított a konszenzussal. Ez a
korábbi konszenzusba nem integrálható feszültségek, az addig elhanyagolt csoportok történetének kutatásában,
és általában a fehér, művelt, protestáns elit felé irányuló kizárólagos érdeklődés elutasításában nyilvánult meg.
A fontos tudományos ösztönzések a francia Annales-iskolából, valamint az angol társadalomtörténet-írásból
származtak. Az 1960-as évek folyamán a marxista gondolkodás egyes változatainak a befogadása is nyomon
követhető az egyes vállalkozásokban. A tudományos objektivitás normái körül folyó vita, az az igény, hogy
egyes tényezők hatását kvantitatív módon is mérni és mérlegelni kell, és az adatgyűjtés és elemzés számítógépes
technika kínálta rohamos fejlődése szintén hatottak egyes kutatási áramlatokra. Az új kutatási témák és
megközelítések megfogalmazásához azonban érezhető módon a hatvanas és hetvenes évek tiltakozó mozgalmai,
a diák-, polgárjogi és háborúellenes mozgalmak is hozzájárultak.
Így az Egyesült Államokban a történelemkutatásban és -oktatásban, a társadalomtörténet közös alapvető

megközelítésekkel rendelkező, illetve a más irányzatokhoz és kutatási programokhoz képest lényeges
különbséggel bíró irányzatként alakult ki, anélkül azonban, hogy megfogalmazódott volna egy minden
résztvevőt átfogó alapprogram. Sokkal inkább egyéni, szerteágazó, néha egymásnak ellentmondó vállalkozások
mezőjéről beszélhetünk, amelyen belül nagyszámú téma kutatásában több módszert, valamint sokféle és
különböző érvényességi körű magyarázati modellt alkalmaztak. Az irányzat szélessége és gazdagsága arra
kényszerít, hogy leszűkítsük historiográfiai szemlénket, s ezért a következőkben csak az Egyesült Államok
történetére vonatkozó társadalomtörténeti kutatást és oktatást mutatjuk be.
Ebben a széles áramlatban legkisebb közös nevezőnek leginkább a „from the bottom up” perspektívát
tekinthetjük, tehát a társadalmat alulnézetből szemlélő megközelítést, amely éppen az átlagos és nem a kivételes
emberek életére és tapasztalataira kíváncsi. Az átlagemberre irányuló érdeklődés elsősorban életkörülményeik,
mindennapjaik, és életük intézményi kereteinek kutatását jelentette, azaz családi életük, a születés és a halál, a
közösségi élet és ezek tárgyai feltételeinek a feltárását. E témák új perspektívában zajló vizsgálataiból a
hagyományos kutatási területek felé is lehetett új kapcsolatokat építeni: a politikatörténet felé, amelyet mint az
egyszerű emberek politikai elképzeléseinek és döntéseinek, tiltakozási formáinak történetét fogalmaztak újra, s
ebből kiindulva azután egy szélesebb korkép is fölvázolhatóvá vált. Ugyanez a vallástörténetre és
eszmetörténetre, az Intellectual Historyra is vonatkozott, amennyiben a családra és a közösségi életre, az élet
normáira vonatkozó elképzeléseket immár a változó gazdasági kapcsolatok keretében szemlélték. E New Social
History alkotórészének lehet tekinteni – néha szomszédos területnek fogják fel – a „labor history”, „black
history” és „woman's history” területeit.
Egy ilyen szemléletmód kezdeteit, különösen az egyszerű emberek életének vizsgálatát, egyes vállalkozásokban
már korábban tetten lehet érni, így például Hansen és Handlin műveiben, akik fiatal társadalomtörténészek
egész nemzedékét befolyásolták (Hansen 1939; Handlin 1951). Az 1960-as évektől kezdve a társadalom eddig
elhanyagolt rétegei, a rabszolgák, cselédek, ipari munkások, egyre növekvő figyelemnek örvendtek. A
társadalomtörténeti megközelítés a nők és a feketék történetét is kibővítette. Amíg a feketék története korábban
91
azoknak eszméire, különösen a politikai eszméire, valamint a fontos politikai képviselőikre összpontosított,
most az egész csoport vált a vizsgálat tárgyává, elképzeléseivel, mentalitásával, és növekvő mértékben
mindennapi életével. Sőt a rabszolgák története végső soron a rabszolgatartók történetét is magában foglalhatta,
egy komplex kultúrának tekintve a rabszolgatartást (Genovese 1965). A munkások története, ami előbb főleg a
munkásszervezetekkel foglalkozott, most a tiltakozási mozgalmakon és bérharcokon kívül álló munkásokra,
illetve életük egyéb aspektusaira is kitért (Gutman 1976; Stearns 1975). Hasonlóképpen az Urban History is egy
gazdasági és intézményi fejlődési folyamatokat kutató vállalkozásból a városi élet formáinak és
összefüggéseinek kutatásává vált.
A kialakuló társadalomtörténetnek egyik fontos kutatott időszaka a gyarmati korszak volt (Greven 1970; Demos
1970; Lockridge 1976; Zuckerman 1970), de emellett a kutatás egyre növekvő mértékben foglalkozott a késő
19. és a korai 20. századdal is. Az 1970-es évek végén a 19. és különösen a 20. századra vonatkozó kutatás még
erősen politikatörténeti hangsúlyokat mutatott, politikatörténeti narratívákba integrálta eredményeit. Az 1980-as
évek óta azonban a társadalomtörténeti kutatások – számos innovatív kérdésfelvetés keretében – mindinkább
kiterjednek a 19. század első felére, a két világháború közötti és a háború utáni időre is.
A módszertani ösztönzéseket, valamint a használt módszereket tekintve az új társadalomtörténeten belül

különbségek állnak fenn egyes kutatási területek és korszakok szerint. A francia Annales befolyása, amelyet
nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az amerikai fejlődést nemzetközi viszonylatban tekintjük át (Appleby et
al. 1994; Kessler-Harris 1997), főleg egyes témák és egyes kutatási projectek inspirálásában érvényesült. A
megközelítés átfogóbb átvételére nem került sor. Az Annales Amerikában a figyelmet főleg az anyagi
életkörülmények szerepére és a mindennapi élet társadalmi intézményeire irányította rá, s kiemelte azok
szerepét a politikai eseményekkel szemben. Tudatosította, hogy az emberek életkörülményeinek és viszonyainak
fejlődésében fennálló hosszú távú ritmusok, valamint a hétköznapi élet sajátos szellemei reflexei, népi eszmék,
egyes korszakok mentalitása hozzáférhetetlenek maradnak az elit és az elitkultúra kutatásában. A francia példa
hatása – e történelemfelfogás elméleti bemutatása és elemzése mellett – különösen a családi viszonyok, a
demográfiai fejlődés és a gazdasági változások, illetve a hétköznapi emberek eszmevilágának a kutatásában
fogható meg egyes helyi vizsgálatokban, különösen a gyarmati korszakra vonatkozóan. A család és a község
gyarmati kori kutatásában azonban az angol demográfia befolyása is hatott. Az iparosodás és a munkásság
kutatása pedig gyakran E. P. Thompson és E. Hobsbawm műveire nyúlt vissza.
A hatások szelekciója és felhasználása, a befogadás módja szoros kapcsolatban állt azokkal a központi
kérdésekkel, amelyek hosszabb távon meghatározták az amerikai történetírást, és amelyek ekkor sem vesztettek
jelentőségükből. Ezekhez tartozik az amerikai fejlődési út különlegességének, valamint a különlegesség okainak
a tematizálása. Az „American character” régebbi képe, amit az Intellectual History fogalmazott meg, s amelynek
eredetét a betelepítés történetében, illetve az alapító atyák vallásában keresték (például Turner 1893; Miller
1939) az új társadalomtörténetben revizionista vállalkozásokat provokált. Ezek azt hangsúlyozták, hogy sok
bevándorló tapasztalatát nem vagy csak részben lehet integrálni ebbe a képbe. A nőmozgalom és a polgári jogi
mozgalom szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a figyelem azok irányába fordult, akik nem voltak belefoglalva
ebbe a korábbi történetbe. Az 1960-as évek végén ebbe a keretbe marxista megközelítéseket is befogadtak.
Miközben
Talcott Parsons (az amerikai szociológia egyik alapítója) 1950-es években kialakult rendszerelmélete az
egyensúly fenntartását tekintette az amerikai társadalmi rendszer lényeges teljesítményének, addig most
marxista hatásra a termelési viszonyok elsődlegességének, valamint az abból szükségszerűen következő objektív
érdekellentéteknek a feltételezésével a figyelem a társadalmi összeütközésekre és azok okaira irányult. A
társadalmi változások ilyen elméleti előfeltevések alapján többé nem evolúciós fejlődésnek tűntek, hanem
konfliktusok által előrehajtott, diszruptív erőket magában foglaló folyamatnak (például Ward 1953; Marx 1964).
A marxisták azonban szembe találták magukat az amerikai szocialista munkásmozgalom hiányával, és általában
azzal, hogy az általuk elemzett osztálykonfliktusok sosem veszélyeztették ténylegesen az amerikai társadalom
politikai és szociális intézményeit. Az ideológiát emiatt, bár elméletileg a „felépítmény” részének, a társadalmi
viszonyok tükröződésének tekintették, mégis főleg a nyilvánvalóan jól betöltött rendszerfenntartó szerepében, az
egyenlőtlenséget igazoló és elfogadtató funkciójában kellett vizsgálniuk.
A kialakuló társadalomtörténet egyes kutatási ágaiban kvantifikáló módszereket és eljárásokat is használtak.

Néha maguk a kvantitatív eljárások az új társadalomtörténet kritériumának tűntek, ami odavezetett, hogy
minden olyan kutatás, ami felhasználta őket, ezzel társadalomtörténetnek is számított. A kvantifikáló tendencia
részben a történetírás tudományossá tételét célzó óhajból táplálkozott. Ebből következett, hogy ha számszerűen
elemezhető adatok egyáltalán rendelkezésre álltak, ezeket nemcsak kvalitatív módon, hanem minden lehetséges
tekintetben kvantitatív módon is értelmezni kell. Másrészt viszont magából a kutatás célkitűzéseiből is
következett a kvantifikálás, hiszen a tömegek élete és tapasztalata, amelyet gyakran csak kvantitatív módon
92
dokumentáltak a források, másként nem volt megragadható. Ilyen jellegű kutatások például a 19. század
választásait elemezték, mivel a választói névjegyzékek adataiban és a szavazati eredményekben sok érdekes
társadalomstatisztikai és politikatörténeti anyagot lehetett találni. E források számítógépes feldolgozása és
elemzése viszont a kvantitatív elemzés korlátait is megmutatta. Az eredmények csak korlátozott magyarázó
erővel bírtak, és ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy magukat a kérdéseket és a kutatási hipotéziseket a
társadalmi kontextus szélesebb, távolról sem csak kvantitatív ismeretéből kell levezetni. A kvantitatív
vizsgálatok további területe a történeti demográfia volt, valamint a gazdaságtörténet, amely elméleti
modellekből indulva igyekezett az életviszonyok fejlődését megragadni és elemezni.
Ily módon a társadalomtörténet az Egyesült Államokban az 1960-as és 1970-es években mint szerteágazó
témájú kutatási terület alakult ki, sokféle, az egyes tematikai területeken belül kifejlesztett módszertani
megközelítéssel és értelmező elméleti modellel. A társadalomtörténet volt az a történeti diszciplínák közül,
amelyik állandóan új ösztönzéseket vett fel kérdésfelvetések és koncepciók formájában a szomszédos
diszciplínáktól, elsősorban a szociológiától, és fordítva, amelyiknek eredményeit a szomszédos
tudományágakban a leginkább tudomásul vették.
Összességében bár amerikai megjelenési formájában lehet jellemezni a társadalomtörténetet, mégis nemzetközi
beágyazottsága folytán lehetetlen a társadalomtörténet átfogó, specifikusan amerikai iskoláját vagy koncepcióját
körvonalazni (Stearns 1980). (Egyes módszerek és elméletek szerepére, eredményeire alább még visszatérünk.)
A legfontosabb publikációsés vitafórumokon – a Journal of Social History (Pittsburg), Journal of
Interdisciplinary History (Cambridge/Mass.), Comparative Studies in Society and History (London – New
York) és Societas: A review of Social History (Oshkosh/Wis.; 1978-ig) című folyóiratokban – főleg egyes
tematikai területek és az azokhoz kötődő módszertani problémák kerültek szemlére, de nem fogalmazták meg az
irányzat pontos, kötelező definícióját. Hasonló a helyzet a gyarmati időre összpontosuló, már korán
társadalomtörténeti kutatásokat is közzétevő William and Mary Quaterly (Williamsburg) esetében. (A marxista
áramlatok, például a Marxist Perspectives [New York] című lapban, óhajtották volna kialakítani az irányzat
kötelező erejű definícióját, azonban mindig csak egy megközelítés maradtak a többi mellett.)
Társadalomtörténeti kurzusok már korán bekerültek a főiskolák és egyetemek tantervébe. Ez a felsőoktatási

rendszer 1960-as évekbeli általános kibővítése közepette történt meg, amikor a történeti tanfolyamokban
felvehető órák skálája általában lényegesen szélesedett. Az új diszciplína megjelenése nem hozta magával
feltétlenül régebbi hagyományok leváltását vagy azoknak integrációját egy szélesebb társadalomtörténetbe,
inkább az oktatási kínálat gazdagítását és bizonyos hangsúlyváltást. Általában a társadalomtörténet a
tanrendekbe is mint egyes tematikai területek vagy egyes csoportok története került be. A család, etnikai
csoportok vagy a nők története az átlag college tantervének részévé vált. Társadalomtörténeti kurzusok részben
az antropológiai vagy szociológiai tanszékek tanrendjeiben is megjelentek. A társadalomtörténeti oktatás helyről
helyre különbözően alakult, és éppen a nem nagy hagyományú egyetemeken (Michigan, Rutgers, Rochester)
nyert néha nagyobb teret. A költségvetési szigorítások az 1970-es évek végén véget vetettek a felsőoktatási
rendszer expanziójának és a társadalomtörténeti oktatás lendületes fejlődésének is. Ennek eredményeként a
társadalomtörténet súlyának növekedése az akkor végzős diákok képzésében nem manifesztálódott a történeti
tanszékek személyzetének profilváltásában. A korábbi virágzás azonban hosszú távú disszertációs projektekben
még érezhető maradt.
A sokféleség és heterogenitás a következő évtizedekben is az irányzat jellemzője maradt. A diszciplína ilyen

alakulása miatt nem is lehet domináns elméleti modellt felmutatni, amely annak arculatát meghatározóan
formálta, vagy amely körül központi viták folytak volna. Inkább egyes elméletek és modellek eklektikus
használata vehető ki.
Az 1960-as években az amerikai szociológiában megfogalmazott modernizációs elmélet bizonyos befolyással

bírt, és hosszú távú fejlődési folyamatok értelmezését szolgálta. A korai modernizációs elmélet problematikus
implikációit (például Lerner 1958) – mint a magasabb szintek felé tartó fejlődés egymással szükségszerűen
szorosan összekapcsolódó (dichotom fogalmakban megragadható) fokozatainak elképzelését (Wehler 1975;
1995) – gyakran nem vették át teljes egészében. A pontos, de problematikus fogalmi elemzés helyett a
modernizáció sok esetben inkább a különböző területeken nyomon követhető változási folyamatok összegeként
szerepelt mint gyűjtőfogalom, ami iparosodást, urbanizációt, az állami bürokrácia kibővítését éppúgy magában
foglalta, mint a családi struktúrák átalakulását. A modernizáció a szociális élet egyes területein folyó változások
értelmezésében is vonatkoztatási ponttá vált, így a család, a gyermekkor, az öregkor, a nők stb. történetében.
(Fontos szerepet játszott az elmélet azonban Ázsia és Afrika országainak vizsgálatában.)
A „társadalmi kontroll” koncepciója lehetőséget nyújtott, hogy egy-egy esetben a felfedezett sokféle
összefüggésen belül egyes fejlődési vonalakat ragadjanak meg, és kauzális összefüggéseket emeljenek ki a
93
modernizáció fogalma által átfogott időszakon belül. Ennek az koncepciónak elsődleges alkalmazási területe az
oktatási rendszer vagy a népjóléti intézmények kutatása volt, de a család fejlődésének, vagy etnikai csoportok
történetének kutatásában is átvették. A megfelelő vizsgálatok azonban a „társadalmi kontrollal” ellenkező
irányba mutató mozzanatokat, az ellenőrzés alá veendők ellenállását, és azok saját kultúráját is felfedték. Ily
módon ez a megközelítés szorosan összekapcsolódott a szubkultúrák sokféleségének felfedezésével, és azok
sajátosságainak a felmutatásával. Annak vizsgálata és magyarázata, hogy a társadalom lényeges csoportjai
hogyan alkalmazkodtak a domináns folyamatokhoz és struktúrákhoz, ahogy Stearns véli, az amerikai
társadalomtörténet lényeges teljesítménye (Stearns 1980). Ritkábban a csoportkultúrákat nemcsak
sajátosságaikban és kölcsönhatásaikban vették szemügyre, hanem egy átfogó kulturális szintézisbe is
megpróbálták integrálni őket. Ilyen kivétel Genovese elemzése a rabszolgaságról, amely a rabszolgák
messzemenően hiányzó ellenállását egy általános kultúra működéséből vezette le (Genovese 1965).
Mint említettük az új társadalomtörténet kezdeteiben, az 1960-as években, kvantitatív módszerek és ezeken

alapuló magyarázati kísérletek is nagy szerepet játszottak. A történeti demográfia, a családtörténet, valamint a
tiltakozó mozgalmak és a tömegpolitika kutatása mellett a gazdaságtörténet volt az a terület, amelyben ez a
megközelítés különösen dívott. Az 1960-as és korai 70-es években ez utóbbi területen abból indultak ki, hogy
számszerűleg megfogható nagy fejlődési folyamatok vizsgálatából következtetni lehet általános fejlődési
törvényszerűségekre, és hogy fordítva, az általános gazdasági törvények hatását (olyanokét, mint a kapitalista
gazdaság állandó növekedése, vagy a politikai modernizáció kiváltása gazdasági fejlődés által) gazdasági adatok
elemzése alapján konkrét történeti kontextusban is be lehet mutatni (ha a politikai, ideológiai, vallási stb.
tényezők befolyását némileg figyelembe veszik). Úgy vélték e kvantitatív szemléletet más társadalmi
összegfüggések mérésére és magyarázatára is át lehetne venni (Iggers 1997). Egy ilyen kutatási projekt vitát
kiváltó eredménye Fogel és Enderman munkája, amely számítógépes eszközökkel az amerikai dél gazdaságát és
életviszonyait vizsgálta. A szerzők, egyebek mellett, azt is kimutatták, hogy az ültetvényes rabszolgák
életszínvonala részben magasabb volt az északi városok ipari munkásainak korabeli szintjénél (Fogel-Enderman
1974). Mind a koncepció igénye, mind az eredmények több kritikát váltottak ki (Gutman 1975; David-Termin
1974). Gutman egyebek mellett arra utalt, hogy az életszínvonal kvantitatív megközelítése alkalmatlan a
szabadság és személyes függőség közti különbség megragadására, illetve arra, hogy a modell vak az elnyomási
technikákkal és kényszer használatával – például a korabeli délen a rabszolgákkal napirenden lévő testi
fenyítések szimbolikus hatásával szemben.
A társadalmi mobilitás kvantitatív vizsgálatai is az e kutatási terület úttörői által már felvetett kérdéseket
fogalmazták újra: milyen motivációk és kényszerek váltották ki a mobilitást, és hogy a kortársak ezt hogyan
tapasztalták és értékelték (Thernstrom 1973; Griffen 1978; Decker 1978).
Néhány vitában inkább meg lehet ragadni a társadalomtörténet 1970-es évek óta zajló fejlődését mint a
szintézis, a nagy összefoglaló történeti munkák elmaradását kifogásoló kritikákban. Ilyen vita volt egyrészt az,
amelyben bizonyos elégedetlenség mutatkozott meg az analitikus műveknek az eredmények narratív
bemutatását választó munkákhoz mért túlsúlya miatt (Stone 1979; Iggers 1997). Hasonló vita volt másrészt az,
amelyben az általános struktúrák és összefüggések vizsgálatával szemben a kulturális hajtóerők behatóbb
kutatásának igénye merült fel. Az antropológiai inspirációk már a 70-es évek óta folyó befogadása ebbe az
irányba hatott. Antropológiai kérdésfelvetéseket és módszereket az 1970-es évek közepétől – elsősorban a
Geertz-féle kultúrafogalmat és a „thick description" (sűrű leírás) eljárását – vett át a társadalomtörténet. Ezek
nemcsak a gyarmati kor életviszonyainak és közösségi struktúráinak, hanem a 19. századi ipari városok
életének, vagy különböző etnikai csoportok kultúrájának rekonstrukciójában is használhatónak bizonyultak. A
nagy struktúrák kutatásával szembeni elégedetlenség a filozófia és irodalomtudomány egyes kutatási
irányzataiban és technikáiban is megerősítést talált, amelyek a kultúrák mint szimbólumrendszerek hatóerejére
figyelmeztettek. Ezek az áramlatok, hogy a kulturális rendszerek hatását és a szimbólumrendszerek lassú
változását kiemeljék, jobban hangsúlyozták a történeti szereplők szándékait és rejtett motivációit, amelyek
koruk kultúrájához kötődtek, mint az anyagi életfeltételeket és az azokból eredő érdekeket. Ebben elsősorban
Derrida és Foucault bizonyultak példaképnek és ötletadónak (lásd Jelavich 1995). Az ún. „Linguistic Turn”, ami
más humán tudományt is érintett, a társadalomtörténetre is hatással volt. „Tiszta” társadalomtörténetet, politikai
és kulturális összefüggések nélkül, azóta már alig írnak (Kessler-Harris 1997). A felszín alatt tovább ható
problémák azonban, amelyeket már az 1960-as és 70-es évek új társadalomtörténete is régebbi tradícióból
örökölt és forgatott tovább – „consensus, community, exeptionalism, and the pervasiveness of abundance”, az
amerikai történet egyedülálló mintája – az új narratívákban és magyarázati kísérletekben is felbukkannak (Zunz
1985, 54). Ezek mellett az inkább szakmán belüli tényezők mellett különösen a 90-es években nyilvános viták is
befolyást gyakoroltak a társadalomtörténet fejlődésére – elsősorban azok, amelyek az etnicitás és a
„multikulturális” társadalom körül, az amerikai társadalom jövője és a különböző kultúrák, valamint a nemek
egymáshoz való viszonya körül folytak, és gyakran mint a „politikai korrektség” problémája váltak témává.
Kolumbus útjának 500. évfordulója már nem a „felfedezés” ünneplését és egy szimbolikus kezdet kijelölését
94
jelentette, hanem az indián népesség kiirtására, a rabszolgaságra és egyéb problematikus jelenségekre

emlékeztetett. A történelemoktatás körül lezajló vita a 90-es évek közepén (National History Standards) csupán
egybekapcsolta az ilyen nyilvános és továbbra is folyó vitákat a körül a kérdés körül, hogy melyek volt az
amerikai történelem lényeges folyamatai, és hogyan lehet szintézist írni az amerikaiak történetéről – sőt, hogy ez
egyáltalán lehetséges vagy kívánatos volna-e?
Az 1980-as és 90-es évek társadalomtörténet-írásának egyik szembeszökő ismérve az a sokféle kapcsolat,

amelyeket gyakorlói a hagyományos társadalomtörténeti kérdésfelvetésektől a politika, a kultúra és az
eszmetörténet felé teremtettek. Ez egyáltalán nem ötlethiány következménye volt, ami a kutatási irányzat
kimerüléseként jelentkezett volna, hanem a kutatók bevallott célja. Az irányzat minőségi kritériumnak is
tekintette ezt, ahogy a Journal of American History egyik híres körkérdése is megmutatta (The Practice of
American History 1994). Ezen túl a kutatás figyelme, ami az 1960-as és 70-es években inkább a gyarmati korra
és a késő 19. századra irányult, most jobban kiterjedt a korai 19. századra és a háború közti és utáni időszakra is.
Ez a témák átrendezésével és új magyarázati modellek bevezetésével kapcsolódott össze. A jelentősen szélesedő
és társadalomtörténeti aspektusokat is magában foglaló nőés gendertörténet, és a feketék hasonlóképpen fejlődő
története véglegesen önálló kutatási irányzattá vált. Átalakult az iparosodás és a munkásság kutatása is. A
hangsúly az iparosodásról az amerikai kapitalizmus kialakulására került át, amely mint szélesebb körű folyamat
az iparosodás mellett kulturális elemeket, vagy éppen város és vidék kapcsolatának átalakulását is magában
foglalta. A munkásság kutatásában is a csoport kialakulásának a 19. század eleje óta tartó összetett folyamatára
került a hangsúly (Nolte 1996). A korábbi gazdaságés politikatörténeti előmunkálatok alapján az állam és
gazdaság viszonyát elemezték, és vizsgálatok tárgyává vált a bevándorlás, az etnicitás, és azok egymáshoz való
viszonya a szélesebb amerikai kultúra megformálásában, illetve az etnicitás és a munkásosztály 20. századi
alakváltásait is kutatják.
Miután a New Social History és New Urban History hangsúlyozottan a nagyvárosra, urbanizációra és
iparosodásra, mint a fejlődés váltóállítóira és a társadalmi konfliktusok középpontjára összpontosított, a kutatás
az 1980-as évek óta megint inkább a vidéki térségekre koncentrál, valamint azok határaira, a nagyvárosi élettel
való érintkezési zónáira. K. Jackson egy érdekfeszítő tanulmányban a szuburbanizáció jelenségét már nem mint
a középosztálybeli életformának a műszaki fejlődés révén a 19. század vége körül lehetővé váló átalakulását
vizsgálta meg (Warner 1962), hanem mint a vidéki, természetközeli életről szóló utópia megvalósulását és a
mindennapi városi élet periferiális zónáját (Jackson 1985). A környezet története, „ecological history” vagy
„environmental history” (például Cronon 1983; 1991; Worster 1979; 1992; és Merchant 1982), főleg a 20.
századi gazdasági tevékenységnek a vidéki térségekre gyakorolt hatásai felé fordul. A kutatás további hangsúlya
a természethez fűződő emberi viszony változása a 17. század óta, vagy a gyarmati kor kutatásának keretében,
vagy általánosabban a nyugati társadalmak megváltozott természetfelfogásának a keretében (lásd Round Table:
Environmental History 1990). A vidék felé átterelődő érdeklődéssel szorosan együtt jár az amerikai
kapitalizmus kezdeteinek, főleg annak mezőgazdasági gyökereinek a vizsgálata. Henretta már az 1970-es
években figyelmeztetett a New-Englandban uralkodó, a tiszta önfenntartó gazdálkodás határait átlépő (és ezzel a
magának élő yeoman farmer eszményképet cáfoló), egyszerű piacviszonyokba integrálódó gazdálkodási módra
– egy „subsistance plus economy”-re (Henretta 1991). Néha ezeknek a piaci kapcsolatoknak még nagyobb súlyt
tulajdonítanak. Mindenesetre az északi államok mezőgazdaságának kapitalista átalakulása egy átfogóbb
folyamat kezdetének bizonyult, amely, összekapcsolódva a piaci kapcsolatok kibővítésével, az infrastruktúra
modernizációjával (csatornaépítkezések az 1830-as évek óta, útmajd vasútépítés), a bankok fejlődésével, a
háziipar fellendülésével és párhuzamosan a gyáripar kezdeteivel, a már korábban is intenzíven vizsgált ipari
forradalomhoz vezetett (például Clark 1990; Kulikoff 1992; Wilentz 1997). Hasonló jellegű vizsgálatok
növekvő mértékben foglalkoztak a déllel is, amellyel kapcsolatban a korábbi kutatásokban inkább a
rabszolgagazdaság, illetve a polgárháború utáni, formálisan szabad társadalom belső ellentmondásai álltak
előtérben. A déli populizmusban és tiltakozási mozgalmakban így hasonló szociális gyökereket lehetett
felfedezni, mint abban az ellenállásban, amely az amerikai északon a terjeszkedő kommercializáció ellen
nyilvánult meg a hagyományos gazdasági formák és politikai vezérlő eszmék nevében (például Reidy 1992;
Ayers 1992).
A piackapcsolatok előrenyomulása és a „corporate capitalism”, a szervezett kapitalizmus térfoglalásának

következményei egy további kutatási területe a társadalomtörténetnek. Az 1980-as évek óta gazdaság-,
társadalom-, és mentalitástörténeti szálakat összefűzve folynak kutatások e témában. A nagyvállalati középés
alsószintű alkalmazottakból és a vállalatok – növekvő értékesítési területeit hálózatszerűen lefedő –
képviselőiből kiépülő új rétegből, illetve a hajdan független vidéki kereskedőknek a nagyvállalatok értékesítési
stratégiájába való integrációjából (és implicit függővé válásából) egy új középosztály alakult ki (Zunz 1990). A
„corporate capitalism” fejlődésének keretében maga az amerikai kultúra is változott: a növekvő számú
középosztálybeli fogyasztó a felsőbb rétegek életstílusát kezdte utánozni, ami a tömegtermelés révén vált
lehetővé, és mint „vernacular gentility”, egy széles körben átvett vagy legalább utánzott kvázi nemesi kultúra,
95
kifinomultabb középosztályi életstílust eredményezett. Ugyanakkor a felsőbb és alsóbb középosztály kultúrája

között, a „highbrow” és „lowbrow” között, új határvonalak alakultak ki (Bushman 1992; Levine 1994). Ezeknek
a hagyományos, illetve újonnan kialakuló csoportoknak új kulturális fomációkként való vizsgálata,
életmódjuknak, eszméiknek, mentalitásuknak mint a csoportképződést alakító (gazdasági kihívásokra és
politikai fejleményekre reagáló) tényezőknek az értelmezése, a munkásság történetében is új összefüggéseket
világított meg. A kézműipar és gyáripar közötti 19. század eleji átmeneti szakasz vizsgálata az amerikai
munkásságban is létező kézműveshagyományokra vetett fényt, és a munkások önállóságról és közjóról szóló
eszményképeit emelte ki, amelyek jelentős szkepszist mutattak a liberális kapitalizmussal szemben. Ebből a
perspektívából a késő 19. század vidéki tiltakozásai és a munkások ellenállása a korporatív kapitalizmussal
szemben közös gyökerű jelenségeknek látszottak (Wilentz 1984; Fink 1983; Voss 1993). Így a
monopolkapitalizmus és a munkaszervezés vele együtt járó új formái, a szakmunkások részbeni felszívódása a
vállalati vezetés alsóbb rétegébe, lényeges tényezőnek bizonyultak a munkásszervezetek 19. század végi és
korai 20. századi hanyatlásában – lényegesebbnek, mint maguk a politikai folyamatok, amelyekben eddig e
szervezetek elsorvadásának okát látták (Montgomery 1987).
A társadalomtörténeti kérdésfeltevések kibővítése, illetve a legkülönbözőbb kutatási területekkel való

együttműködés a gazdaság-, kultúraés politikatörténetet összekapcsoló projektekben is megmutatkozott. Néhány
újabb mű vizsgálja meg különböző konkrét esetekben, hogy a nők a korábbi szerepekből kiindulva, milyen
cselekvési teret tudtak maguknak meghódítani a jótékonysági és az egyre inkább intézményesülő jóléti
szektorban már a választójog 1930-as bevezetése előtt, másrészt hogy – ami ezzel együtt járt – a hajdani, a női
illetékességekből és kommunikatív hálózatokból konstituálódó „külön női szektor” szétmállása, milyen
struktúraváltást eredményezett a nők politikai szereplését illetően. Míg az 1960-as és 70-es években a New
Social History egy „history with the politics left out” értelmében indult el, most „bringing the state back in”, az
állam bevonása a vizsgálatba az általánosan megfigyelhető gyakorlat (Evans-Rüschemeyer-Skocpol 1985). A
gazdasági fejlődés és az állami regulációs kísérletek között fennálló kölcsönhatások, az állami cselekvés
gazdasági logikájának vizsgálata, olyan általános fogalmak, mint például egyenlőség és igazság értelmezésének
átalakulására világítottak rá, illetve magának a kapitalista gazdaságnak a működésére is. Ezek a vállalkozások
bizonyos határokon belül egyfajta történeti szintézisként is olvashatók (Dawley 1991; Keller 1990; Brinkley
1995).
Továbbra is központi jelentőségű kutatási terület, amelyben az utóbbi két évtizedben fontos változások zajlottak
le, az egyes etnikai csoportok története, és különösen azoknak összefüggése a szélesebb amerikai kultúra
történetével. Ez az irányzat az áttekintés végére került, nem azért mert kevésbé fontos, hanem éppen mert az
Egyesült Államok történetének társadalomtörténeti szintézise számára különös mértékben probléma az etnicitás
kérdése.
E kutatás egy része az amerikai ipari munkásság kialakulására vonatkozik. Ez a társadalmi csoport csak részben
rekrutálódott az északi államokban született emberekből, akik a maguk republikánus eszméit a szakszervezeti
mozgalom fejlődésében is megőrizték, amint azt újabb vizsgálatok már kiemelték. Másrészt a munkásság
különböző bevándorolt etnikumokból származott. Több izgalmas újabb projekt vizsgálta meg, hogy ezek a
heterogén csoportok hogyan nőttek össze lokális munkáskultúrákká, hogy a kialakuló tömegfogyasztás és a
korai tömegkultúra befolyása alatt ezekben az eredetileg egymástól elkülönülő, eltérő kulturális hagyományok
között élő csoportokban hogyan alakultak ki egy közös kultúra csírái, hogyan sikerült nekik együtt cselekedniük
(például Cohen 1990; Frank 1994). Etnikai-kulturális kérdésfelvetések mellett gendertörténetiek is beépültek az
ilyen kutatásokba. Szemben a régebbi bevándorláskutatással, amely az integrációs folyamatot elsősorban
akkulturációs folyamatnak látta, a figyelem most az alkalmazkodási folyamat csoportról csoportra változó,
specifikus ismérveire irányul; az új vizsgálatok főleg azt emelik ki, hogy a származási kultúra átalakul, de
ugyanakkor sokáig meg is őrződik. Az új etnikai-amerikai kultúrák kialakulásában a populáris zene és a
tömegkultúra jelentősége, illetve a bevándoroltaknak mint fogyasztóknak a szerepe szintén lényeges tényezőnek
bizonyult (Sanchez 1993). Ezzel tehát a hangsúly nem a beolvasztásra esik egy amerikai kultúrába, hanem az
így létrejövő etnikai amerikai kultúrák új strukturális sajátosságaira.
Újra felvetődik az a kérdés is, hogy a „social units”, az osztály, társadalmi csoport, etnikai csoport, gender,
gazdasági érdek, intézményesült politikai hatalom, illetve értelmezési hatalom és kulturális
szimbólumrendszereken belül újra elosztódó hatalom résztörténetei mi módon integrálhatók egy össztörténetbe.
Aktuális perspektívából ezt a bevándorló társadalom jövőjének kérdései körül folyó viták – már nem „melting
pot”, de „salad bowl”: már nem olvasztótégely, de salátástál – vetették fel. Egy ilyen szintézis szakmai
megoldhatóságát és kívánatosságát a szakma képviselői is különbözőképpen ítélik meg. Az etnikai csoportok
radikális képviselői, például az afroamerikai történeten belül, egy ilyen – esetleg eurocentrikus, fehér –
szintézist kereken elutasítanak. Más társadalomtörténészek is legalábbis szeptikusak, mert egy ilyen
vállalkozásnak domináns és marginális csoportok történetét kellene összesítenie, központokkal és perifériákkal
96
kellene dolgoznia. Egy harmadik csoport, már politikai okokból is, de a történettudomány társadalmi funkciója
miatt is szükségesnek tartja – ha megvalósítása egyelőre távolinak is tűnik (Appleby et al. 1994).
Egy ilyen szintézis kísérletét újabban R. Takaki, az etnikai csoportok történetének szakértője, tette közzé. A
Different Mirror az egyes etnikai csoporok – indiánok, feketék, ázsiaiak és írek, chicanók és zsidók – történetét
mondja el úgy, hogy történetük lényeges mozzanatait veszi fel. Az összfejlődés folyamata ugyan felvillan
ebben, de a különböző történetek nem egyesülnek narratív vagy explikatív módon az ország közös történetévé
(Takaki 1993). Más ilyen kísérletek nem szakkönyvekben, hanem a történetkép megformálásában annyira
releváns college-tankönyvekben olvashatók. G. Nash állandóan újra átdolgozott The Peoples of Early America
című kötete (Nash 1992) vagy a nagyobb időtartamot átfogó The American People című tankönyv e tekintetben
példaként szerepelhet (Nash 1990). Nash azokhoz tartozik, akik mindig igényelték a multikulturális szintézist.
Egy másik példa az City University of New York-beli American Social History Projectből származó Who built
America? Ebben – egy társadalomtörténeti-antropológiai megközelítés keretében, illetve az alulról írt
történelemhez kötődően a bevándorlócsoportok történetét az ország történetében próbálják összefogni (Who
built America? 1989-1992). Az etnicitás problémáján túl vita tárgyát képezik azonban a szintézis egyéb
lehetőségei is az Egyesült Államokban a társadalomtörténetbe integrálódott más problémák, megközelítések és
strukturálási perspektívák mentén.
3.1. Irodalom
Appleby, Joyce – Hunt, Lynn – Jacob, Margaret 1994. Telling the truth about history. New York, W. W.
Norton.
Ayers, Edward L. 1992. The promise of the New South. Life after Reconstruction. Oxford – New York, Oxford
University Press.
Beard, Charles 1913. Economic Interpretation ofthe Constitution ofthe United States. New York, The
Macmillan Company.
Brinkley, Alan 1995. The End of Reform. New deal Liberalism in Recession and War. New York, Alfred A.
Knopf.
Bushman, Richard 1992. The refinement of America. Persons, Houses, Cities. New York, Knopf. Clark,
Christopher 1990. The Roots of Rural Capitalism. Western Massachusetts, 1780–1860. Ithaca, Cornell
University Press.
Cohen, Lizabeth 1990. Making a New Deal. Industrial Workers in Chicago, 1919–1939. New York, Cambridge
University Press.
Cronon, William 1983. Changes in the Land. Indians, Colonists, and the Ecology ofNew England. New York,
Hill and Wang.
Cronon, William 1991. Nature’s Metropolis. Chicago and the Great West. New York, W. W. Norton.
Darnton, Robert 1980. Intellectual and Cultural History. In The Past before us. Ed. Michael Kammen. Ithaca,
Cornell University 327-354.
David, Paul A. – Termin, Peter 1974. Slavery: The Progressive Institution? Journal of Economic History, 34,
739-784.
Dawley, Alan 1991. Struggles for Justice. Social responsibility and the liberal State. Cambridge/ Mass., Belknap
Press of Harvard University Press.
Decker, Peter R. 1978. Fortunes and Failures: White-Collar Mobility in Nineteenth-Century San Francisco.
Cambridge/Mass., Harvard University Press.
Demos, John 1970. A little Commonwealth: Family Life in Plymouth Colony. New York, Oxford University
Press.
Evans, Peter B. – Rüschemeyer, Dietrich – Skocpol, Theda (eds.) 1985. Bringing the State Back In. New York,
Cambridge University Press.
97
Fink, Leon 1983. Workingmen’s Democracy. The Knights of Labor and American Politics. Urbana, University
of Illinois Press.
Fogel, Robert W. – Engerman, Stanley 1974. Time on the Cross. 1-2. Boston, Little, Brown.
Frank, Dana 1994. Purchasing Power. Consumer Organizing, Gender, and the Seattle Labor Movement, 1919–
1939. Cambridge etc. Cambridge University Press.
Genovese, Eugene 1965. The political Economy of Slavery. New York, Pantheon Books.
Greven, Philip J. 1970. Four Generations: Population, Land, and Family in Colonial Andover, Massachusetts,
Ithaca, New York, Cornell University Press.
Griffen, Clyde – Griffen Sally 1978: Natives and Newcomers: The Ordering of Opportunity in Mid-Nineteenth
century Poughkeepsie. Cambridge/Mass., Harvard University Press.
Gutman, Herbert 1975: Slavery and the Numbers Game: A Critique of „Time on the Cross". Urbana, University
of Illinois Press.
Gutman, Herbert 1976. Work, Culture, and Society in Industrializing America. New York, Knopf.
Handlin, Oscar 1951. The uprooted. Boston, Little, Brown.
Hansen, Marcus L. 1940. The Immigrant in American History. New York, Cambridge, Mass., Harvard
University Press.
Hays, Samuel P. 1989. Dreifiig Jahre „Neue Sozialgeschichte” in den USA. In Sozialgeschichte im
internationalen Überblick. Ergebnisse und Tendenzen der Forschung. Hrsg. Jürgen Kocka. Darmstadt,
Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 207–245.
Henretta, James A. 1991. The Origins of American Capitalism. Boston, Northeastern University Press.
Henretta, James A. 1978. Families and Farms: „Mentalité” in Preindustrial America. William and Mary
Quarterly, 35, 3-32
Iggers; Georg 1997: Historiography in the Twentieth Century. From Scientific Objectivity to the Postmodern
Challenge. Hanover/NH, Wesleyan University Press.
Jackson, Kenneth T. 1985. Crabgrass Frontier. The Suburbanization of the United States. New York, Oxford.
University Press.
Jelavich, Peter 1995. Poststrukturalismus und Sozialgeschichte – aus amerikanischer Perspektive. Geschichte
und Gesellschaft, (21), 259–289.
Keller, Morton 1990. Regulating a New Society. Public Policy and Economic Change in America, 1900–1933.
Cambridge/Mass., Harvard University Press.
Kessler-Harris, Alice 1997. Social History. In The New American History. Ed. Eric Foner. Rev. and exp. ed.
Philadelphia, Temple University Press, 231-256.
Kulikoff, Allan 1992. The Agrarian Origins of American Capitalism. Charlottesville, University Press of
Virginia.
Lerner, David 1958. The Passing of Traditional Society. Gelncoe/ 1ll., Free Press.
Levine, Lawrence W. 1994. William Shakespeare endthe American People. A Study in Cultural Transformation.
American History Review, 89, 34–66
Lockridge, Kenneth A. 1976. A New England Town: The First Hundred Years. Dedham, Massachusetts, 1636-
1736. New York, Norton.
Marx, Leo 1964. The Machine in the Garden: Technology and the Pastoral Idea in America. New York, Oxford
University Press.
98
Merchant, Carolyn 1982. The Death of Nature. Women, Ecology and the Scientific Revolution. London,
Wildwood House.
Miller, Perry 1939. The New England Mind. New York, The Macmillan Company.
Montgomery, David 1987. The Fall ofthe House of Labor. The Workplace, the State and American Labor
activism, 1865-1927. Cambridge – New York – Paris, Cambridge University Press etc.
Nash, Gary B. (ed.) 1990. The American people. Creating a Nation and a Society. 2. kiad. New York, Harper &
Row.
Nash, Gary B. 1992. Red, White, and Black: The Peoples of Early America. 3. kiad. Englewood Cliffs, N. J.,
Prentice – Hall.
Nolte, Paul 1996. Amerikanische Sozialgeschichte in der Erweiterung. Tendenzen, Kontroversen und
Ergebnisse seit Mitte der 1980er Jahre. Archiv für Sozialgeschichte, 36, 363-394.
Reidy, Joseph P. 1992. From Slavery to Agrarian Capitalism in the Cotton Plantation South. Central Georgia,
1800-1880. Chapel Hill, University of North Carolina Press.
Round Table: Environmental History 1990: Journal of American History, 76, 1087-1147.
Sanchez, George J. 1993. Becoming Mexican American. Ethnicity, Culture and Identity in Chicano Los Angeles,
1900-1945. New York, Oxford University Press.
Stearns, Peter N. 1975. Lives of Labor: Work in a Maturing Industrial Society. New York, Holmes and Meier.
Stearns, Peter N. 1980. Toward a Wider Vision: Trends in Social History. In The Past before us. Ed. Michael
Kammen. Ithaca, Cornell University Press, 205-230
Stone, Lawrence 1979: The Revival ofthe Narrative: Reflections on a New Old History. Past and Present 85,
Nov., 3-24.
Takaki, Ronald 1993. A Different Mirror. A History of Multicultural America. Boston, Little, Brown.
The Practice of American History 1994. Journal of American History 81, 3 (különszám).
Thernstrom, Stephan 1973: The Other Bostonians: Poverty and Progress in the American Metropolis, 1880-
1970. Cambridge/Mass., Harvard University Press.
Turner, Frederick Jackson 1893: The Significance of the Frontier in American History, and other Essays. With
commentary by John M. Faragher. New York, H. Holt, 1994.
Voss, Kim 1993. The Making of American Exeptionalism. The Knights of Labor and Class Formation in the
Nineteenth Century. Ithaca, Cornell University Press.
Ward, John William 1955. Andrew Jackson: Symbol for an Age. New York, Oxford University Press.
Warner, Sam Bass 1962. Streetcar Suburbs. The Process of Growth in Boston (1870-1900). Cambridge,
Harvard University Press.
Wehler, Hans-Ulrich 1975. Modernisierungstheorie und Gesellschaftsgeschichte. Göttingen, Vandenhoeck &

Ruprecht.
Wehler, Hans-Ulrich 1995. Modernisierungstheorie und Gesellschaftsgeschichte [átdolg., bőv. változat]. In uő:
Die Gegenwart als Geschichte. München, Beck, 13–188.
Who built America? 1992. Working People and the Nation’s Economy, Politics, Culture, and Society. American
Social History Project. 1. From Conquest and Colonization trough Reconstruction and the Great Uprising of
1877. New York, 1989; 2. From the GuildedAge to the Present. New York, Pantheon Books.
Wilentz, Sean 1984. Chants Democratic: New York City and the Rise of the American Working Class. 1788-
1850. New York, Oxford University Press.
99
Wilentz, Sean 1997. Society, Politics and the Market Revolution. In The New American History.
Ed. Eric Foner. Rev. and exp. ed. Philadelphia, Temple University Press, 51–71.
Worster, Donald 1979. Dust Bowl. The Southern Plains in the 1930ies.
Worster, Donald 1992. Under Western Skies. Nature and History in the American West. New York, Oxford
University Press.
Zuckerman, Michael 1970. Peacable Kingdoms: New England Towns in the Eighteenth Century.
New York, Vintage Books.
Zunz, Olivier 1990. Making America Corporate. 1870–1920. Chicago, University of Chicago Press.
Zunz, Olivier 1985. The Synthesis of Social Change: reflections on American Social History. In Reliving the
Past. The Worlds of Social history. Ed. by Olivier Zunz. Chapel Hil, University of North Carolina Press, 53–114
4. Ö. Kovács József – A TÁRSADALOMTÖRTÉNET

NÉMETORSZÁGI ÚTJAI
4.1. Eszmeés intézménytörténeti előzmények a 20. század
közepéig
A történelmet a középkorban a trivium, azaz a grammatika, a retorika és a dialektika keretében tanították, mint a
morális nevelés részét. A mai Németország területén az első történeti tanszéket (lectura historica) Mainzban
alakították 1504-ben. Ez abban tért el más hasonló tanszékektől, hogy az erkölcsnevelést kizárólag a
történetíráson keresztül oktatták, és kihagyták a költészetet és a szónoklattant. A humanizmus a históriát már
mint a valóságos történésekről és állapotokról szerezhető tudást értékelte, és – új módon – az állami uralomra is
vonatkoztatta. A protestáns egyetemeken korábban és nagyobb számban alakultak meg a történelem tanszékek,
de természetesen ezek még nem váltak le más bölcsészeti tárgyaktól. A professzorok mindemellett rendszerint
tanítottak még költészetet, retorikát, a teológiai fakultáson etikát, egyháztörténetet, a jogi karon államjogot,
államismeretet vagy „Satistik”-et, ami alatt a 18. században „politikát” értettek. A történelemről, a múltról
alkotott szakszerű vélemény mindinkább levált a teológiáról. Az ábrázolásban megnőtt a kronológia szerepe, és
a történelem mint elbeszélés, az események és állapotok struktúrájába ágyazva jelent meg. Mindez a
megközelítés azt is lehetővé tette, hogy a történeteket nem csupán átadni, áthagyományozni lehetett, hanem
megragadni, felfogni. A történelem már nem pusztán az „élet tanítómestere” („historia est magistra vitae”),
vagyis morális üzenet volt az írástudók számára, hanem közben figyeltek a változásokra és az emberek
cselekedeteire, azok indítékaira is. Fokozatosan alakult ki az a történetírói tudat, hogy a jelen különbözik a
múlttól, de ugyanakkor meghatározott általa. A lehetséges múltbeli átalakulások összességére ekkortól (18.
század) értették a „történelem” egyes számú kifejezését. Giambattista Vico (1668–1744) álláspontja számított
döntőnek, miszerint a „történeti világ” (1725) emberek által alakított, ezért általuk válik felismerhetővé. Mindez
azonban inkább a 19. században fejtett ki nagyobb hatást (Hardtwig 1990, 13-14; Fenske 1996, 332; Meran
1985).
Az 1734-ben alapított göttingeni reformegyetem a 18. században a legmodernebbnek számított. Itt a század
utolsó évtizedeiben a történész új foglalkozási képe alakult ki, amely persze továbbra is alapvetően a
teológiához és a joghoz kötődött. Az 1700 és 1800 között történelmet oktató 93 fő közül 83 teológiát vagy jogot
tanult. Ez a szocializációs háttér a legjelentősebb 19. századi történészeknél is megfigyelhető, hiszen Leopold
von Ranke (1795–1886), Droysen, Burckhardt és Theodor Mommsen (1817–1903) apja pap volt. Pályájukat
maguk is teológiai tanulmányokkal kezdték vagy pedig jogászok voltak, mint például Mommsen.
A protestánsnak tekintett Németországban fokozatosan kialakult a történészszakma, amely lényegében a

tudományossá válást (Verwissenschaftlichung) jelentette. Mindez elsősorban az intellektuális és intézményes
fejlődésre, a módszertan és a fogalomkészlet elterjedésére vonatkozott. 1838-ban a würzburgi kivételével
minden német egyetemen volt történeti szeminárium. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az
egyetemek fejedelmi alapításúak voltak, vagyis rendszerük megváltozása a felvilágosodás korától kezdve csak
ezeken az örökölt kereteken belül volt lehetséges. Az angol és a francia egyetemekkel szemben itt sokkal inkább
jellemző volt a teológiai jelleg, a tekintélyelvűségben való hit. Rendszerint elutasították a természetjogot, és
100
elsősorban a hermeneutika, mint tudományos módszer további finomítására törekedtek. Az a fejedelmi és rendi
állami keret, amely kijelölte a képzés céljait, azt eredményezte, hogy az egyetemek elsősorban állami
tisztviselőket bocsátottak ki (Hardtwig 1990).
A történészszakma 19. századi kezdetét valójában Rankéhoz köthetjük. O a tanulók kisebb csoportjával
forráskritikai munkát végzett (a szeminárium, mint oktatási forma megjelenése). Még nem állt rendelkezésre
könyvtár, azonban az elv, hogy a diákok egy tanár köré csoportosulnak és önállóan is dolgoznak, már
megszületett. Később a Ranke-tanítvány, Heinrich von Sybel (1817–1895) intézményesítette ezt a rendszert
Marburgban, majd példaszerűen Münchenben 1857-ben. Mindez azonban nem ment olyan egyszerűen, mert
szembesülnie kellett a kar ellenállásával, és végül királyi segítségre volt szüksége. A szeminárium lényeges
újdonsága az volt, hogy a kialakuló történettudomány módszertanát oktatta és terjesztette. Ezzel párhuzamosan
az állam is szabályozta az oktatási rendszert, hiszen 1850 után a doktorálást és a habilitálást az egyetemi karrier
feltételeként szabta meg.
A felvilágosodáskori nézetekhez képest a 19. században egyfajta visszalépés is megfigyelhető. Míg a 18.
században megjelent művekben a különböző jelenségeket társadalmi feltételekből kiindulva igyekeztek
megmagyarázni, azt követően azonban mindinkább a politika, az államés a nemzetfejlődés került a
középpontba. Általában a felvilágosodáshoz kötik a modern történeti gondolkodás kialakulását is. A
„történelem” mint kollektív egyes nem csupán kutatási tárgyat jelentett, hanem mindinkább a történelem mint
tudomány intézményesülésére is utalt. Ezt a fejlődésvonalat jelezték a statisztika, az egyetemes történet, az
antropológiai alaptudomány kifejezések. A cél tehát már mindinkább az ember ábrázolása volt, amely
történelem iránti érdeklődés egyúttal a polgári emancipációs törekvések részévé is vált (Bödeker 1994, 298-
306). Ekkor még az elméleti és a történelmi megközelítések között sem volt lényeges eltérés, hiszen a
szociológia csak a 19. században vált önálló tudományággá.
A 19. század legjelentősebb német nyelvű történetírói – Ranke, Burckhardt, Droysen, Heinrich von Treitschke
(1834–1896) és Mommsen – mint szépírók egy széles olvasóközönség számára írtak. A kortársi általános
véleményt és a szak intézményesülési fokát is illusztrálja az, hogy Mommsen 1902-ben irodalmi Nobel-díjat
kapott (Iggers 1993, 16–18). Módszereit tekintve a 19. század közepén formálódó történettudomány a
hermeneutikus és analitikus módszereket integrálta.
A historizmus, amelynek többféle értelmezése van, mint a történettudomány fejlődését hosszú időre
meghatározó irányzat, lényegében a francia forradalom és az 1820-as évek között keletkezett. A kifejezést
először a romantika idején a naturalizmus ellentéteként használták, főként azért, hogy az emberek által alakított
történelmet a természettől ily módon is elválasszák. A 19. század későbbi évtizedeiben a fogalmat
különbözőképpen értelmezték. Egyrészt világszemléletnek tekintették, miszerint a valóság csak történeti
fejlődésében érthető meg, ezért minden emberrel foglalkozó tudománynak a történelemből kell kiindulnia.
Másrészt módszert értettek alatta. Georg Iggers, akinek a német történetfelfogásról szóló munkáját magyarul (A
német historizmus címmel) is kiadták, az 1997. évi előszavában is fenntartotta a 19. századi németországi
történettudományi eszméket jellemző három összetevő fontosságát. Az első pillér a hatalmi állam (Machtstaat)
fogalma, amely alapvetően arisztokratikus és bürokratikus jellegű volt. Ranke meghatározása szerint az államok
isteni eredetűek és individuumokat jelentenek: „Nevetséges lenne bennük pusztán az egymással összefogó
egyének biztonságát – például a magántulajdonuk védelmét – szolgáló intézményeket látni” (Iggers 1997, 18).
Ez a felfogás határozottan szemben állt az állam utilitarisztikus értelmezésével, amely lakosai javát és
boldogulását tartja szem előtt. Rankéék igen éles különbséget tettek a kormányzók kis száma és a
kormányzottak tömege között, amelyet az állam és a társadalom ellentéteként is értelmeztek. Az állam
individuumként és öncélként való értelmezéséhez – második összetevőként – egy határozott értékfilozófia járult:
a normaellenesség (Antinormativitat). Ez többek között azt jelenti, hogy a személyiségek, intézmények és
történelmi tettek megítélésének alapja mindig a saját, belső értékrendszerük lehet. Mindaz, ami történeti, már
önmagában értéket jelent. Tagadják a racionálisan megalapozott értékkritériumok létét, és azt állítják, hogy
minden érték a kultúrától függ, amely az isteni akarat kifejezése. Humboldtra és Droysenre visszamenően vélték
úgy, hogy a szabadság, a törvényesség, a kultúra virágzása csak egy erős államban biztosítható. Ebben a
felfogásban a nemzetközi konfliktusok nem pusztán hatalmi harcok, hanem erkölcsi elvek küzdelmei. A nemzeti
hatalom, a szabadság és a kultúra azonosítása nem csupán a német historizmusra volt jellemző, azonban Iggers
szerint csak ebből hiányzott az az erőfeszítés, hogy a nemzetek törekvéseit az emberiség ideáival azonosítsák. A
német historizmus uralkodó eszmevilágának harmadik lényeges összetevője a fogalmi gondolkodáselutasítása
volt. Mindez azonban inkább csak ismeretelméleti, elvi szinten volt igaz, mert a történészi gyakorlatban
természetesen ennek az ellenkezője figyelhető meg. A történelem, amit a tudatos emberi elhatározások
színterének fogtak fel, a megértés (Verstehen), az adott történelmi tárgy egyszeri lényegébe való
belehelyezkedés révén ismerhető meg. Ebből is fakadhatott az, hogy a kultúrák összehasonlítása a háttérben
maradt. Már ekkor megfigyelhető az éles eltérés azoktól a nyugati (Fustel de Coulanges, Alexis de Tocqueville,
101
Lord Acton, Frederick Turner) és német (Lorenz von Stein, Karl Marx, Friedrich Engels, Karl Lamprecht, Max
Weber, Otto Hintze) törekvésektől, amelyek tipikusnak vélt fejlődéstörvények után kutattak (Iggers 1997, 21).
A Georg Iggers véleményét összegző, fenti érvelés mellett a historizmus az 1960-1970-es évekig érvényesnek
tekintett megítélésén módosított a kutatás. Eszerint az sokkal kevésbé volt a felvilágosodás ellenirányzata,
inkább továbbfejlesztette a tudományosodást. A historizmus fejlődés (Entwicklung) és haladás (Fortschritt)
gondolata igen megosztotta a történészeket. Például Niebuhr, Ranke és Burckhardt aggódtak a haladás
következményei miatt, míg Droysen és Theodor Mommsen óvtak a kritikátlan haladáshittől. A historizmus
lényegében a múltat a jelenhez igazítva ábrázolta egy jobb jövő reményében. A 19. és 20. század történészei
számára az olyan fogalmaknak, mint individualitás(Individualitat), fejlődés (Entwicklung), nemzet (Nation) és
állam (Staat), kulturális funkciójuk is volt (Hardtwig 1990, 28–34).
A historizmus tehát a történeti gondolkodás egy meghatározott formája. Az ennek megfelelő szaktudomány
szervezett kutatásra épül, amelynek legfontosabb módszere a hermeneutika. Ez azt jelenti, hogy a történeti
megismerés, az időbeli összefüggések megértése a cselekvést irányító szándékokba – vagy a régebben használt
kifejezés szerint a szellembe (Geist) – való betekintés révén lehetséges. Ezért is lehet a historizmust a megértő
történettudomány formájának nevezni. Mint láthattuk, gyökerei a felvilágosodás késői szakaszáig nyúlnak, majd
a 19-20. századi válsága után az NSZK-ban igen domináns szerepet töltött be az 1960-as évekig. Az NDK-ban
viszont felváltotta a marxista-leninista koncepció (Jaeger-Rüsen 1992, 1-3).
A historizmus korában vált mindinkább elfogadott elvvé az, hogy a történeti gondolkodást lényegében két dolog
teszi tudományossá és szakmaivá. Az egyik a múltról alkotott vélemények felülvizsgálhatósága, a másik pedig
az ismeretek gyarapodása. A történettudomány számára mérvadóvá lett a tárgyilagosság igénye, az ismeretek
felhalmozásának dinamikája, valamint a történelem mint lehatárolható tárgy és annak sajátos kutatási
módszerei. A tárgyilagosságra törekvést illetően máig ismert és sokat idézett Ranke megállapítása, miszerint a
történésznek csupán azt kell megírnia, „ahogy az tulajdonképpen történt” (wie es eigentlich gewesen) (Jaeger-
Rüsen 1992, 45). Természetesen ez a jelmondat számos problémát rejt magában, elég, ha a „hogyan” (wie) és a
„tulajdonképpen” (eigentlich) szavakra utalunk. Mindenesetre ezen rankei hatás miatt is vált uralkodóvá az
ábrázolásmódban az elbeszélés, bár a források kritikai vizsgálatát ekkor rendkívül fontosnak tartották.
A historizmus ideje alatt kifejlesztett történeti szeminárium mellett a történettudomány intézményesülésének

igen fontos fokozatát a Bajor Tudományos Akadémia keretei között 1858-ban megalakult történeti bizottság
jelentette. Mindez már a szakma nyilvánosságának a megteremtése volt, amely célhoz igazodtak a különböző
könyvsorozatok, mint például az 1819-ben elindított, híres Monumenta Germaniae Historica kötetei.
Németországban adtak ki először történeti folyóiratot. Bár az 1844-ben megjelent Zeitschrift für
Geschichtswissenschaft 1848-ban megszűnt. 1859-től viszont folyamatosan kiadják a Historische Zeitschriftet.
A francia Revue historique 1876-ban, míg az angol English Historical Review 1886-ban követte a német
folyóirat-kiadási gyakorlatot. Ezekhez képest a magyar Századok 1867. évi indulása a korai, míg a lengyel
történeti folyóirat 1887. évi megszületése inkább a későbbi mintakövetéshez sorolható (Iggers 1993).
A 19. században a történelmet általában az európai államfejlődéssel azonosították. Mindezt egy olyan gondolati,
világnézeti keretben helyezték el, amelyben a természetet és a történelmet egymással szembeállították. Ennek
megfelelően Leopold von Ranke Indiáról és Kínáról úgy vélekedett, hogy azok állapota sokkal inkább a
természettörténethez tartozik. Azaz értelmezése szerint csak az ún. kultúrnépeknek van történelme (Iggers 1993,
8-9). Az előző reprezentatív példák is bizonyítják, hogy a formálódó németországi történettudományban feltűnő
volt az állam központi szerepet hangsúlyozó vonása. Másrészt pedig az, hogy – az elsősorban Niebuhr és Ranke
által – a historizmus hatására kifejlesztett hermeneutikai értő módszer az írott forrásokra vonatkozott. A történeti
múlt ábrázolása során az individuumok motivációjának és különösképpen a politika fő szereplőinek köréből
kiválasztottaknak tulajdonítottak nagy jelentőséget. Ezen felfogás szerint a szinte individuummá váló államnak
rendkívül erős szerepe volt a gazdaság és a társadalom modernizációjában. Ezt szimbolizálta az 1871. évi
nemzeti állam – felülről történő – megalakulása, amely a poroszokon és Bismarck személyén keresztül
megnövelte a „nagypolitika” súlyát. Mindezek ellenére sem nélkülözték a német történeti művek a társadalmi
vonások kutatását, azonban azokat mindenekelőtt a gazdaságés a kultúrtörténetben mutatták be. Az utóbbit egy
integráló tudománynak fogták fel. Ez ellen azonban Georg von Below (1858–1927) és követői felléptek és
megvédték az államot középpontba helyező politikai történetírást.
A historizmus vitathatatlan érdeme volt az, hogy a „ történeti módszert" mint a heurisztikának, a kritikának és az
interpretációnak az egységét minél inkább igyekezett megvalósítani. A historizmus Németországban – a kortárs
Friedrich Meinecke (1862-1954) szerint is – egyszerre volt világszemlélet és tudományos koncepció, amely a
102
hegeli és marxi felfogással szemben, miszerint a történelemben a törvényszerűségek a meghatározóak, az

emberi szabadságot és kreativitást hangsúlyozta.
Karl Lamprecht, aki az 1891-ben megjelent Deutsche Geschichte első kötetében leírtakkal elindította a vitát a
historizmusról, alapvetően két tradicionális elemet kritizált. Mindenekelőtt az állam központi szerepét a történeti
ábrázolásokban, másrészt a személyre koncentráló elbeszélést. Lamprecht alapvető elképzelése az volt, hogy
elsősorban az állapottal, a társadalmi kérdésekkel kell foglalkozni az individuális cselekedetek helyett.
Megkísérelte – egy szélesebb kultúrafogalom alapján – a gazdasági és társadalmi viszonyokat, az anyagi
kultúrát és a mentalitásokat a politikatörténettel összekötni. Mindennek során nem az államot és a kiemelkedő
személyiségek teljesítményét, hanem az állapotokat („Zustande”) és a kollektív akaratnyilvánításokat – mint a
történelem menetének mélyebben fekvő okait – tartotta fontosnak ábrázolni. A kultúrtörténetre vonatkozó
koncepciója szerint elsődlegesen az úgynevezett szociáltipikus tényezőket kell vizsgálni: a nyelvet, a
gazdaságot, a művészetet, a szokásokat, az erkölcsöt és a jogot, amelyek révén a nemzeti lét fejlődésfokát
jellemezni lehet. A későbbiek alapján is látható, hogy ezen a kultúrakoncepción alapuló lamprechti
társadalomtörténet nem alkotott igazán maradandót, aminek többen abban látják az okát, hogy a szerző a
szociálpszichológiát gyakorlatilag az individuális pszichológiára szűkítette le. Másrészt pedig ragaszkodott a
nemzeti történeti keretekhez, amelyek a kulturtörténészek számára elfogadhatatlanok voltak. A gyors
munkatempó miatt pontatlanságokat tartalmazó és a homályos jelentésű „néplélekre” is hivatkozó Lamprecht, az
igen heves kampány miatt mindinkább elszigetelődött (Lamprecht 1988, 121–124; Daniel 1993, 69–75).
A Lamprecht-vita egyik következménye az volt, hogy a speciális német nemzeti politikai történettudomány
jóval erősebb lett, mint más országokban, másrészt a társadalomtörténet igen periferiális helyzetbe került.
Mindezek ahhoz is hozzájárultak, hogy a német gazdaságés társadalomtörténet igen hosszú ideig távol tartotta
magát az elméletektől. A társadalomtörténeti nyitás és egyáltalán a szakmai megújulás ekkori veresége, a
politikatörténészek befolyásának további monopóliuma Németországban az 1960-as évekig egyértelműen
hátráltatta az intézményes fejlődést. Ebben nagy szerepe volt Belownak, aki az 1871. évi birodalomalapítást és
annak 1878—1879-től fennálló, konzervatív belpolitikai rendszerét fordulópontnak tartotta nem csupán a
birodalom szempontjából, hanem a historiográfia tekintetében is.
Az előbbiek mellett a németországi társadalomtörténet-írás az első jelentős indíttatást a nemzetgazdászok

fiatalabb generációját tömörítő iskolától (Jüngere Schule der Nationalökonomie), a Lujo Brentano mellett
főszerepet vállaló Gustav von Schmollertól (1838–1917) kapta. Ok 1870 óta foglalkoztak a gazdaságés
társadalomfejlődés kérdésével. Schmoller koncepciója szerint az állam jelentős szerepének vizsgálatán keresztül
lehetséges volt a közigazgatásés az alkotmánytörténethez való kapcsolódás. Mindez megfelelt a császárság
idején domináns államtudományi hagyománynak, amely egyesítette a politikatörténetet, az államés
közigazgatásjogot, valamint a statisztikát (államés tartományleírási értelmében). A nemzetgazdaságtan már az
1860-as évektől végzett – elsősorban – gazdaságtörténeti vizsgálatokat. Schmoller leírta a gazdasági
fokozatokat. Az általa nevezett házi, városi, territoriális és népgazdasági lépcsőket mint „gazdasági
alkotmányformákat” és „politikai-társadalmi testként” fogta fel. Ugyanakkor ezeket a gazdasági lépcsőket
egyetemes evolúciós folyamatként értelmezte (Mooser 1990, 90-91). Az igen befolyásos Below azonban ezt is
ellenezte, és többek között forráskritikai szempontból kritizálta, illetve dilettantizmusnak nevezte ezt a
megközelítést.
Schmollerék kezdeményezése mellett – a magát politikai közgazdásznak vagy összehasonlító történésznek valló
– Max Weber egyetemes történeti elemzéseit kell megemlítenünk, amelyekben a nyugati társadalmi fejlődést
illetően kifejtette, hogy azt a növekvő racionalizáció, bürokratizáció és a kapitalizmus térhódítása jellemezte.
Ugyanakkor ezek a ma már jól ismert weberi megállapítások a kortárs történészek műveire általában nem
hatottak. Weber munkáiban két alapvető elem található, amelyek mind a historizmusban, mind pedig a
klasszikus marxizmusban fellelhetők. Az egyik a nyugati fejlődés koherenciája, a másik az, hogy az ezzel a
világgal való foglalkozás lehetséges és intellektuálisan értelmes tevékenységnek számít. Téziseinek egy része a
kortárs német történészek közül a 20. század első felének egyik legkiemelkedőbb alakjának, a Schmoller által is
befolyásolt Otto Hintze (1861–1940) műveiben éreztette hatását. Hintze érzékeny volt az elméleti kérdésekre,
mindamellett hogy szociológiával és politikával, az alkotmánytörténet nemzetközi összehasonlításával és
közigazgatási kérdésekkel foglalkozott, figyelme kiterjedt a gazdasági, társadalmi és vallási tényezőkre is. Otto
Hintze mellett Eckart Kehr útmutató műveit, amelyekben a társadalomtörténetet mint politikai történetet
szándékoztak meghatározni, követendőnek tartották az 1960-as években is. Mindezek azonban a kevés
kivételekhez tartoztak, hiszen a kulturális szférának közismerten nagyobb szerepet tulajdonító weberi mű
valójában csak a II. világháború után hatott a kifejlődő társadalomtörténetre. A gyökereket kutatva említésre
méltó az is, hogy sem Weber, sem pedig Hintze számára a történelem és a szociológia közötti távolság nem volt
akkora, mint a historizmust követők körében (Ritter 1989; Groh 1992; Iggers 1993).
103
A gazdaságés a társadalomtörténet nemzetközileg is elsőnek számító folyóiratát (Zeitschrift für Sozialund

Wirtschaftsgeschichte, ZSWG) bécsi tudósok alapították 1893-ban, bár vállalkozásuk 10 évi működés után a
kiadói támogatás hiányában kudarcba fulladt. A máig általánosan elismert Vierteljahrschrift für Sozialund
Wirtschaftsgeschichte 1903-ban jelent meg. A folyóiratot 1915-től egyedül szerkesztő Below, aki középkorral
foglalkozott, a legbefolyásosabb történészekhez tartozott. Igen fontosnak tartotta a gazdaság állapotának és a
gazdaságpolitikának az egzakt ábrázolását, de ugyanilyen határozottan küzdött a kultúrtörténeti és a szociológiai
megközelítések ellen. Hasonlóképpen igyekezett távolságot tartani a nemzetgazdaság elméleti szempontjaitól és
a jelenkorkutatás problémáitól. Nem kis mértékben befolyásolta ezzel azt az eredményt, miszerint
Németországban a szaktudományon belüli, elméletekkel szembeni idegenkedés az 1950-es évekig megmaradt.
A speciálisnak tekinthető német gazdaságés társadalomtörténet alatt kezdetben igen sokszor valójában
gazdaságtörténetet kellett érteni, bár azt is szűkebb értelemben. Otto Hintze 1929. évi írása szerint a
hagyományos gazdaságtörténet magában foglalta a „gazdasági jogtörténetet”, a kereskedelem jogi formáit és a
kereskedelempolitikát, a gazdasági közigazgatás állami rendszerét. De szerinte nem tartozott ide a gazdasági élet
(az alanyok és az eszközök, a megjelenési formák és az eredmények). Hintze egy ilyen gazdaságtörténetet látott
Werner Sombart kapitalizmusról szóló műveiben. A gazdaságtörténethez hasonlóan, céljait és módszereit
tekintve a társadalomtörténet is valójában alkotmánytörténet volt (Mooser 1990, 87-89).
A 19. század végén és a 20. század elején a német polgári társadalom és az azt szolgálni igyekvő, a historizmus
hatása alatt tevékenykedő szaktörténészek a krízisek (az I. világháború és előzményei, gazdasági depresszió,
társadalmi konfliktusok, az általános kulturális hanyatlás tudata) ellenére továbbra is a politikára, az
államfejlődésre és saját nemzeti fejlődésükre koncentráltak. A két világháború közötti időszak német
történettudománya, a nemzetiszocializmus hatására még fokozottabban elszigetelődött a nyugati irányzatoktól.
4.2. Társadalomtörténet-írás 1945 után

A németországi társadalomtörténet-írás a II. világháború után különböző tradíciók, irányzatok és
kezdeményezések alapján alakult ki. Az egyik előzményt az egykori népiségtörténetből (Volkstumsgeschichte)
kifejlődő struktúratörténet (Otto Brunner vezetésével) és a történetirétegződés-vizsgálatok (Eric Maschke)
jelentették. A náci uralom alatt igen intenzíven foglalkoztak demográfiával és egyáltalán az állami szférán kívüli
kérdésekkel. Ez volt az egyik, belföldinek is nevezhető irány, a másikat pedig a korábban emigrációba
kényszerülő, politikai álláspontjuk szerint baloldali liberálisnak és szocialistának tekintett történészek
szerepvállalása jelentette (Johannes Ziekursch, Veit Valentin, Arthur Rosenberg, Eckart Kehr, Gustav Mayer,
Alfred Vagts, Hajo Holborn és Hans Rosenberg). Mindenekelőtt szembe kellett nézni a II. világháború
revíziójával, amit a történészek közül 1946-ban Friedrich Meinecke, 1949-ben Gerhard Ritter és 1950-1952-ben
Hans Herzfeld vállalt magára. Azonban írásaik ellenére a szakma többsége továbbra is egy politikai alapú,
moralizáló, valamelyest visszafogott historizmus talaján állt. A kivételek közé tartozott például Rudolf
Stadelmann tübingeni történész, aki a 19. század közepének kézműves-társadalmával foglalkozott, bár munkája
csak halála (1949) után, Wolfram Fischer jóvoltából jelent meg. Annál nagyobb hatása volt a kölni egyetemen
dolgozó Theodor Schiedernek, akinek elsősorban a módszertani munkái voltak kiemelkedőek (Schulze 1989).
A Budapesten is oktató szociológus Hans Freyer mellett Gunther Ipsen volt az, aki elméletre támaszkodva, de
ugyanakkor a források széles körét felhasználva kutatta a népességtörténetet. Azonban, szemben a klasszikus
szociológiával, ők az egyénekből álló – polgári – társadalom helyett a biológiailag egésznek elképzelt népet
kívánták a vizsgálat középpontjába állítani. Koncepciójukba az érdekcsoportokban rétegződött
osztálytársadalom fogalma helyett az „organikusnépközösség" (organische Volksgemeinschaft) kifejezést
ültették. Az intézményesült céhes szakma ezt az irányzatot tolerálta, amelynek nyilvánvalóan politikai okai
voltak. Freyer és Ipsen, valamint tanítványaik, mint Werner Conze, Otto Brunner, Theodor Schieder korábban
politikailag azonosultak a nemzetiszocialista eszmékkel. 1945 után még jelentős hatása volt a „Volksgeschichte”
képviselőinek. Majd az 1950-es években kezdődött el a népfogalom náci vonásainak törlése (Entnazifizierung
des Volksbegriffs) (Schulze 1993, 306; Iggers 1997, 402-404). Conze 1949-ben még a „néprend"
(Volksordnung) fogalmat használta, amit azután felváltott a „társadalmi struktúra". A fordulat hátterében az is
ott volt, hogy amíg a 20. század első felében egy, a modern kor előtti paraszti társadalom képét idealizálták a
népiségtörténetben, addig az 1950-es években már az „ipari társadalom" (Industriegesellschaft) problémái felé
fordultak. A történeti demográfia viszont nagyon nehezen küzdötte le „barna múltját”. Később azonban Arthur
Imhof vezetésével képes lett arra, hogy a francia és a skandináv kutatási színvonalhoz csatlakozni tudjon.
Jórészt ezen okok miatt is állítható az, hogy a „hosszú 19. század” a historizmust illetően az NSZK-ban az 1960-
as évekig eltartott, hiszen addig a társadalomtörténet igen marginális helyzetben volt. Az 1950-es évektől
kezdve a vizsgálatok súlypontja mindinkább az 1789-től számított újkor és a jelenkortörténet (Zeitgeschichte)
lett. Bizonyos értelemben a 19. századvégének „Historische Schule der Nationalökonomie” képviselőinek a
munkáját folytatták, akiket szintén érdekelt a történetileg magyarázott jelenkori elemzés. Ennél azonban
104
döntőbb mértékben hatott a történettudományi érdeklődésre és intézményesülésre az ipari kapitalizmus válsága

az I. világháború óta, másrészt pedig az 1950-es évektől meginduló gazdasági növekedés. Ezek együttesen
ráirányították a figyelmet a gazdaság, a társadalom és a politika összefüggéseire és ellentmondásaira. Az 1950-
es évek elején a narratív ábrázolást igyekeztek kombinálni az ideáltipikus struktúraelemzéssel.
Ami a jelenkor-történeti kutatások intézményesülését illeti, a kezdet 1951-re tehető, amikor megalapították az
erre szakosodott intézetet, majd 1953-tól kiadtak egy folyóiratot is (Vierteljahschrift für Zeitgeschichte).
Mindamellett ezeken a fórumokon sokáig nem játszott szerepet a társadalomtörténet. Lényeges még
megemlíteni az 1951-1952-ben megalakított bizottságot, amely a parlamentarizmus és a pártok történetével
foglalkozott („Kommission für die Geschichte des Parlamentarismus und der politischen Parteien”). Az
amerikai politológia befolyását is jelezte Karl Dietrich 1955-ben publikált műve a weimari köztársaság
felbomlásáról.
A német társadalomtörténet-írás szempontjából 1950 után igen jelentős Werner Conze tevékenysége. Személyes
kutatásai, intézetés publikációsorozat-alapításai nagyban befolyásolták a későbbi évtizedek szakosodását. Saját
bevallása szerint is már a háború előtt hatott rá a Hans Rothfeld által folytatott régebbi agrártörténet és Gunther
Ipsen népesedéstörténete. 1945 után leginkább a történeti nemzetgazdaságtan tradíciói, valamint Otto Hintze
általános kérdésfelvetései és valamelyest a francia Annales-történészeinek munkássága vonzotta. Conze célja
mindenképpen stratégiai volt. A gazdaságés társadalomtörténetet kívánta marginális helyzetéből kimozdítani.
Javaslatában először kísérelte meg a történeti-módszertani problémákat elméletre támaszkodva előadni, ahogy
azt a két világháború között a „Jüngere Schule der Historischen Nationalökonomie” és a szociológia egyes
képviselői tették. Conze a társadalmat, mint az állammal és a nemzettel egyenlő értékű történeti szférát mutatta
be. De számára nem Weber és Simmel volt az irányadó, hanem Hans Freyer. Az ő kultúrkritikai elmélete az
ipari társadalommal kapcsolatban meghatározónak bizonyult (Mergel-Welskopp 1997, 14-15). Mindezt a
legegyértelműbben az 1957. évi düsseldorfi akadémiai előadásában fejtette ki. A 18. század végétől a jelenkorig
vizsgálatokat folytató, eleve az interdiszciplinaritás elvére épülő intézetet javasolt létrehozni. A tudományos
feladatot a gazdaság, a technika „egyének fölötti” tendenciáinak és mozgalmainak, a tömegek növekvő
szerepének világtörténeti öszszefüggéseit is középpontba állító feltárásában és elemzésében jelölte meg.
Különösképpen szoros együttműködést tartott fent a szociológiával, a politikaés gazdaságtudománnyal. Ennek a
programnak azonban csak közvetett hatása lett, mert az intézetet nem tudták megalapítani. Ami viszont sikerült,
az a Conze által vezetett heidelbergi intézet (Institut für Sozialund Wirtschaftsgeschichte), és az ott kialakított
kutatócsoport (Arbeitskreis für moderne Sozialgeschichte) publikációs sorozata (Industrielle Welt) volt. Mellette
még mindenképpen Wolfram Fischer és Wolfgang Köllmann nevét kell megemlíteni. Az első többek között az
állam és a gazdaság, a kézművesek és a munkásság társadalmi problémáival foglalkozott. Míg Köllmann az
1950-es évek végétől a népességtörténet-írás vezető alakja lett, ugyanakkor várostörténettel és lokális, regionális
történettel is foglalkozott. Otto Brunner 1953-ban, Otto Hintze műveire is támaszkodva egy olyan gazdaságés
társadalomtörténeti szintézist akart írni, amely igen közeli kapcsolatban van a jogés alkotmánytörténettel.
Mindezek alapján kezdett kialakulni egy olyan történettudományi stratégia, amelyet elsősorban Conze és
Brunner képviselt az 1950-es években. Ok egy politikai-társadalmi integráló történet követelményeit tartották
szem előtt (Langewiesche 1986, 15). Conze 1954. évi műve a „csőcselékről” és a „proletariátusról”, az 1848
előtti időszakra vonatkozó tanulmányai, valamint a „nemzetről és társadalomról” szóló munkái
tendenciaváltozást jeleztek szakmán belül és kívül. Mindehhez kapcsolódott azután a fogalomtörténeti program,
amelynek során az újkori világot igyekeztek minél pontosabban megmagyarázni. Fontos itt megemlíteni
Reinhard Koselleck ekkor kialakított koncepcióját, miszerint a 18. század közepétől megindult a jelenig tartó
átalakulás, amely a rendi korlátozások lebomlását és azok társadalmi következményeit, illetve folyamatokat
(mindenekelőtt az iparosodást, az urbanizációt, a szekularizációt, a tömegek politizálását) eredményezték.
Lényegében a kialakuló társadalomtörténet kezdetben a „társadalmi kérdés” politikatörténete volt, illetve főként
a társadalmi piramis alsó rétegeinek a helyzetével és a munkásmozgalommal foglalkoztak.
A német történettudomány új megközelítéséhez azonban döntően nem a teóriai viták, hanem a politika adott
lökést. A hidegháború után a történészek nevelési funkciója Nyugat-Németországban kisebb lett, ez persze nem
így volt a szocialista táborhoz besorolt NDK-ban. Az 1960-as évek nyugat-németországi közvéleményét igen
élénken foglalkoztatta a Fischer-vita néven ismertté vált kérdés, nevezetesen az, hogy az I. világháború
kirobbanásában mekkora volt a felelőssége a németeknek. Fritz Fischer művének a hatása közvetett volt, hiszen
a szerző egy hagyományos diplomáciaés eszmetörténet szempontjai szerint dolgozta fel témáját. Az 1908-ban
született Fischer egy ideig meggyőződéses nemzetiszocialista volt. Kutatásai során arra a következtetésre jutott,
szemben például Meinecke 1946. évi állításával, hogy a nácik 1933. évi hatalomra jutása nem „puszta véletlen”
volt. Az 1968. évi munkájában már jóval több gazdasági és társadalmi kérdéssel foglalkozott (Ritter 1989, 89-
34). Fritz Fischer könyve az I. világháborús német felelősség kérdésén túl egyúttal lehetőséget adott a nácizmus
hosszú távú magyarázatára, a megkésett demokratizálás okainak bemutatására. Gyakorlatilag ebből a vitából a
társadalomtörténet megerősödve került ki, mert nagyon sok olyan tényezőre ráirányította a figyelmet, amely
105
ezen részdiszciplína tárgyköréhez tartozott. A császárkori időszak korábbi pozitív beállítása is kezdett
megváltozni.
A történettudományra ható politikai vagy külső körülmények következő szintjét az oktatási rendszer
megváltoztatása jelentette. Annak ellenére, hogy a formálódó társadalomtörténeti irányzat a marxizmus
gyanújába keveredett, nem tudták már azt megakadályozni, hogy az egyébként is drasztikus mértékben
megemelkedő létszámú egyetemi diákság képzésében megjelenjen.
Az 1960-as években kezdték átvenni az angol-amerikai eredetű modernizációs elméleteket. Míg Theodor
Schieder és Werner Conze a náci ideológia által is befolyásolt generációhoz tartozott, addig az 1960-as évek
nemzedéke nagyrészt már az USA-ban tanult. Megismerkedtek az emigrált német történészek (Hintze, Kehr)
eredményeivel. Elsajátították a szociológiai gondolkodás bizonyos fajtáját: ezt alapvetően a struktúra-
funkcionalizmus jellemezte. Talcott Parsons strukturalista és cselekvéselméleti megközelítését a
történelemelméletben – úgymond – madártávlatból recipiálták. A társadalomtörténet antiindividualista
beállítottsága a német politikaés szellemtörténet ellen irányult. Nem az egyének cselekvése és az események,
hanem az egyének fölötti struktúrák, a hosszú távú folyamatok, a társadalmi csoportok álltak a középpontban.
Ebben az értelemben a történettudomány mint társadalomtudomány akart létezni, amely többet akart tanulni a
szociológiától és közgazdaságtantól, mint a filológiától.
A modern német társadalomtörténet több képviselője Conze és Schieder tanítványa (Hans-Ulrich Wehler,
Wolfgang J. Mommsen, Helmut Berding, Dieter Groh) volt, ám mégis keveset vettek át a népiségtörténettől. A
náluk jelentősen fiatalabb csoport tagjai az 1929-ben született Gerhard A. Ritter, illetve igen nagy mértékben
Hans Herzfeld és Hans Rosenberg diákjai voltak, ami azt jelentette, hogy őket már elsősorban az emigrációba
kényszerült, az angol-amerikai társadalomtudományt követő, vagy pedig a nácizmus által jóval kisebb
mértékben befolyásolt történészek képezték. A többek számára mintának tekintett angol pártés parlamenti
rendszer tanulmányozásán keresztül szinte egyenes út vezetett a kritikai szemléletű társadalomtörténethez.
Jürgen Kocka, Hans-Jürgen Puhle és Klaus Tenfelde számára már sokkal kézenfekvőbbé vált az a – Conze által
is tervezett – történeti felfogás, amelynek középpontjába a kritikailag kezelt német múlt és a társadalmi
konfliktusok kerültek. A náci múlttal való szembenézésben igen jelentős szerepe volt az 1933-ban meghalt
Eckart Kehr műveinek, azok 1960-as évekbeli újrakiadásának. Kehr arra tett kísérletet, hogy a belpolitikai
kérdéseket összekösse a gazdasági-társadalmi tényezőkkel. Ezzel gyakorlatilag az intézményesült
történettudomány azon feltevését tette kétségessé, amely elsősorban az állami létet és cselekvéseket állította a
középpontba. A marxi elképzelésen alapuló társadalmi egyenlőtlenség problematikájára és a Max Weber-i
történetfelfogásra támaszkodva a történelmet mint analitikus társadalomtudományt értelmezte, amit a megértés
hermeneutikai eljárásával összeegyeztethetőnek tartott.
1970 táján már kialakult az „új kritikai társadalomtörténet" programja. A Bielefeldben 1969-ben alapított
egyetemen, kissé leegyszerűsítően bielefeldi iskolának nevezett csoport vezetői Hans-Ulrich Wehler és Jürgen
Kocka voltak. Jörn Rüsennel együtt kezdetben ők voltak azok a történészek, akik a leginkább érdeklődtek az
elméletek iránt. Kiindulópontjuk Werner Conze struktúrakoncepciója volt, amely azonban részben eltérő
következtetések levonására késztette magukat a program kidolgozóit is. Míg Wehler inkább ellene volt a conzei
elképzelésnek, addig Kocka védelmébe vette, bár ő is kritizálta azt, hogy Conze gyakorlatilag egyenlőségjelet
tett a struktúraés a társadalomtörténet között. 1972-től kezdték megjelentetni ismert kiadványsorozatukat
(Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft, Neue Historische Kleine Vandenhoeck-Reihe), majd pedig
1975-től útjára indult a Geschichte und Gesellschaft című folyóirat, amelynek alcíme (Zeitschrift für historische
Sozialwissenschaft) még fontosabb, hiszen a történeti társadalomtudomány melletti kiállásra utal.
Wehler 1973-ban publikálta programadó könyvét, amely a történelemnek a szociológiához, az ökonómiához és

a pszichoanalízishez való viszonyáról szólt, de még nem volt egészen világos a tartalmi meghatározás. A
szociológia kapcsán D. G. McRae véleményét idézte, miszerint „A szociológia kemény munka nélküli
történelem, a történelem szociológia, értelem nélkül.” Ugyanígy figyelemre méltónak tartotta Ernst Topitsch
idézetét, aki Kant megállapítását parafrazálta: „A történelem szociológia nélkül vak, a szociológia történelem
nélkül ezzel szemben légüres térben marad” (Wehler 1973, 10). Tehát Wehler szerint lehetséges volt az
interdiszciplináris együttműködés. A paradigmaváltást hangsúlyozó irányzat egyre inkább hivatkozott a
történelemre vonatkozó elméletalkotás szükségességére. A teoretikus vitákat, a szokásos kiindulópontoktól
(fogalomtörténet, a tudomány jellemzői, objektivitás és narráció) eltérően, ők nagyrészt egységes szándékkal
kötötték össze a történettudomány kérdésfelvetéseit és módszereit a társadalomtudományokkal (szociológia,
politikatudomány, közgazdaságtan). A történeti kutatás tárgyát már nem a személyek cselekedeteinek és az
egyedi események leírásaiban látták, hanem az „egyének fölötti” gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetek,
s egyáltalán a hosszú távú folyamatok és tipikusnak vélt csoport-, rétegés osztályhelyzetek ábrázolását és
magyarázatát tartották fontosnak. Ezeket egyéni társadalmi és a cselekvéseket meghatározó tényezőknek
106
tekintették. Ugyanakkor mások, mint majd látni fogjuk, éppen ezért is kritizálhatták joggal a történeti
társadalomtudomány módszereit, mondván, hogy az individualizált, hermeneutikai megértésre támaszkodó
megközelítés tőlük idegen maradt.
Wehlerék és követőik műveire a fentieken túl az is jellemző, hogy azokban közvetlenül is ráismerhetünk a
történész morális foglalkozásának hangsúlyozására, a politikai és társadalmi egyenjogúsító pedagógiai
szándékokra.
A Geschichte und Gesellschaft című folyóirat keletkezése az 1960-as évek végéig nyúlik vissza, bár az első
szám 1975-ben jelent meg. Rövidesen a három legjobban eladható sorozat (a Historische Zeitschrift és a
Geschichte in Wissenschaft und Unterricht) közé került. Az újkor iránt érdeklődőknek szánt folyóirat
szerkesztői programjában a következő célkitűzéseket jelölték ki: interdiszciplináris; a koncepció alapja a
történeti társadalomtudomány; tematikai szempontja a Gesellschaftsgeschichte; az időbeli hangsúly a 18.
századi politikai és ipari forradalomtól a jelenkorig tartó korszakokra esik; tudományos vitafórum. Az itt
publikáló szerzőknek 72%-a újés jelenkortörténettel foglalkozott. Kelet-Európa problémái csak 4,7%-ban
jelentek meg. Összességében a legtöbben (77%) történelemmel foglalkoztak, majd azt követte a
politikatudomány (7,5%) és a szociológia (6%). Ezeknél jóval kisebb mértékben szerepeltek nyelvés
irodalomtudományi, néprajzi, jogi, orvosi témájú művek.
A megjelent művek négy nagyobb tematikával foglalkoztak: politikai uralom, gazdasági folyamatok, társadalmi
változás, kulturális formák. A folyóirat elsősorban a politikai társadalomtörténetet állította az érdeklődés
középpontjába, a cikkek közel 45%-a ezzel foglalkozott. Az is feltűnő, hogy az indulás utáni 5 év alatt, valamint
1995 és 1999 között szinte ugyanolyan arányban oszlottak meg a témák. Az utóbbi 10 évben csökkent az
érdeklődés a társadalmi változások iránt, és ugyanakkor növekedett a kultúrtörténet súlya.
A dolgozatok témáinak földrajzi megoszlását illetően az látható, hogy azok 61%-a volt németországi, azt
követték 5-6%-kal az angol, francia és délkelet-európai munkák.
Wehlerék kiindulópontja az volt, hogy a modern társadalom (societas civilis sine imperio) mint viszonylag
önállósult egység, a tradicionális, politikailag és kulturálisan átalakult régi európai társadalomból alakult ki. A
szükségszerű elvonatkoztatás és a hegeli hagyomány révén a függetlenedő „társadalmat” úgymond a
szükségletek rendszerének, az állam és az egyén közötti szférának lehet tekinteni. Ez, az ismét elkülönültnek
tartott politikai rendszerrel szemben olyan messzemenő önállóságra tett szert, hogy így kialakulhattak az állam
és a társadalom metaforái. Mindennek alapján megkülönböztették a területuralmi intézményállamot
(Anstaltstaat) és a felemelkedő „gazdasági társadalmat” (Wirtschaftsgesellschaft). Absztrakciós módon ebből
vezették le a modernizációs folyamatot is, miszerint az a mindinkább függetlenedő társadalomban lezajló
gazdasági és társadalmi felhajtóerők dinamikája révén valósul meg. Persze Wehler is úgy ítélte meg, hogy ezen
elméleti megközelítés képviselői tisztában voltak azzal, hogy a történelemkép ezen az alapon történő, totális
ábrázolása lehetetlen, ezért mindenekelőtt a népességés gazdasági növekedést, valamint a társadalmi változást
állították a vizsgálatok középpontjába. Bár szándékuk szerint nyitottak óhajtottak maradni a mentalitás és a
mindennapok története iránt is, azonban ezen célkitűzésnek feleltek meg a legkevésbé (Wehler 1988a; Wehler
1989).
Wehler alaptézise a következőképpen foglalható össze. Ha elfogadjuk, hogy az uralom, a munka és a kultúra
(Herrschaft, Arbeit, Kultur) egyenrangú triásza alkotja a társadalmat, akkor a „Gesellschaftsgeschichte"
értelmezhető mint paradigma. Egyrészt szerinte ez a koncepció alkalmas az összehasonlításra, másrészt ez
alapján nem csupán az elmúlt 200 évet lehet a kutatásba bevonni, hanem jóval nagyobb időszakokat.
Fejtegetéseiben folyton találkozhatunk a „társadalmi egyenlőtlenség" (soziale Ungleichheit) fogalmával, ami
egyik szellemi elődjének, Max Webernek az írásaiban is gyakran előfordult. Ezeket és Jürgen Habermas
gondolatait hasznosítva írta le Wehler a triászelméletet, megjegyezve, hogy Weber mennyire hajlamos volt az
uralom, mint jóval dominánsabb tényező hangsúlyozására (Wehler 1988c).
A Geschichte und Gesellschaft folyóiratban publikáló történészek a nagyobb történeti korszakokra kiterjedő
kutatásaikban a gazdasági, társadalmi és belpolitikai feltételeket is vizsgálták. Ezért szükségszerűen vetődött fel
a kérdés, miképpen vált lehetségessé – ellentétben a nyugat-európai országokbeli és az észak-amerikai
fejlődéssel –, hogy egy igen nagy mértékben iparosodott ország útja, egy parlamentáris-demokratikus
alkotmánnyal együtt, végül diktatúrába torkollott? Az ennek alapján megfogalmazott ún. német „különút"
(Sonderweg) problematikája összehasonlító vizsgálatokra ösztönzött. Lényegében három szinten mutatták be a
premisszákat: a történelmi tapasztalat egységének rendszerszerűsége révén, a történelmi folyamatoknak az
összehasonlító modernizációs elméletei és a haladásperspektívájából, harmadrészt pedig a polgári
fejlődésmodell normái alapján. A modernizálódás gondolata (Modernisierungsgedanke) már Conze és Schieder
107
számára is mérvadó volt, azonban Wehlerék sokkal erősebben hangsúlyozták annak politikai következményeit,
amelyek szerintük a társadalmi egyenlőtlenségből keletkeztek. A német különút elméletében egy „normális
modernizálódási” folyamat létezéséből indultak ki, amit szerintük Anglia és az USA példája bizonyít (Iggers
1988, 409). Ezen tézisek többek által vitatott, ám mégis elterjedt címszavas megállapításai a következők: egy
sikeres forradalom hiánya; az elkésett nemzetállam létrejötte; erős tekintélyelvű állam gyenge parlamentáris-
demokratikus intézményekkel; a politikai kultúra antiliberális és antipluralista jellege; az iparosodás és a
polgárosodás előtti mentalitások, életformák és struktúrák továbbélése, amit a hagyományos elitek (nemesek,
agrárius csoportok, tiszti testületek, magasabb beosztású hivatalnokok) befolyásos hatalma is jellemzett (Kocka
1987, 10-11).
1973-ban jelent meg Hans-Ulrich Wehlernek a császárság koráról (Das deutsche Kaiserreich 1871–1918) szóló
műve, amelynek hatása egybeesett az általa képviselt kritikai társadalomtörténeti irány németországi és külföldi
vitájával. Munkájában tágabb értelemben a nácik hatalomra jutását lényegében azzal igyekezett megmagyarázni,
hogy Németországban ellentmondás volt az előrehaladott gazdasági modernizáció és az ezzel szemben nagy
hiányokat felmutató társadalmi-politikai fejlődés között. Megközelítésmódját és álláspontját nagyban kifejezik
az általa középpontba állított fogalmak és problémák a bismarcki időszakból: például a belpolitika elsőbbsége, a
polgárság feudalizálódása, a bonapartista diktatórikus rendszer, a negatív integráció, a társadalmi militarizmus.
Magyarázataiban hanyagolta a külpolitikai és a társadalomtörténeti aspektusokat.
Gerhard Ritter, aki az 1980-as évek végén értékelte a nyugat-németországi társadalomtörténet-írás eredményeit
– nincs ezzel egyedül – cáfolta a „német különút”-tézist. Véleménye szerint Németországnak nem volt
szignifikáns fejlődése a gazdaságés társadalomtörténetben. Az I. világháború előtti népességnövekedés itt
magasabb volt, mint Franciaországban és Írországban, de összességében megfelelt az európai átlagnak. Az
angliainál később kezdődő iparosodás 1890-től magasabb gazdasági rátákat mutatott fel, de ugyanakkor ennél
magasabbak voltak a svéd, a dán és az orosz fejlődés mutatói. A nemesség társadalmi súlyát illetően úgy látta,
hogy az nem csupán Németországban, hanem Angliában – ennél jóval korlátozottabb értelemben –,
Franciaországban, és Oroszországban is nem csekély szerepet játszott. Az európai kivételnek tekintett Svájcon
kívül ez másutt is így volt. Ugyanakkor német sajátosságként értelmezte ő is az Elbától keletre fekvő területek
nemességének kötődését az agrárérdekekhez. Hasonlóképpen értékelte a német diplomás polgárság
(Bildungsbürgertum), mint fontos gazdasági és társadalmi réteg történetét is. Bár a fogalmat és az állammal
összekötött létüket német specialitásnak tartotta, más országokhoz képest fejlődésükben mégsem látott alapvető
különbséget (Ritter 1989, 57). A leglényegesebb eltérést elsősorban a politikában és az alkotmányban vélte
felfedezni. Eszerint Németországban a korona által korán megszervezett katonai hatalom igen nagy befolyással
rendelkezett, s ennek megfelelően erősebb volt az állami bürokrácia is, amely 1918-ig megőrizte a hatalmát.
Bizonyos tekintetben 1933-ig ezt sem az iparosodás, sem pedig a parlamenti pártok révén nem sikerült
megingatni. A nemzetfejlődést illetően Németországban nem fedte egymást az állam, a nemzet és a nép
fogalma, amely felfogás erősen eltért az angliaitól, a franciaországitól és a spanyolországitól is. A politika
számos jellemzője nem felelt meg a liberalizmusnak, amelyről igen korán, úgymond, elvált a munkásmozgalom.
Ezt erősítette meg az, hogy a törvényekben erősen megkülönböztették a munkást és az alkalmazottat. Ritter
jellemzőnek tartotta még az érdekszövetségek korai szervezeti és parlamenti kiépülését és a tömegpártok
megjelenését. Az erős bürokrácia mellett általában kiemelkedett az európai mezőnyből a német állam, egyrészt
mint korán beavatkozó, de ugyanakkor mint szociális állam is. Mindezek alapján, többek véleménye szerint a
német nemzetiszocializmust nem csupán a modernizációs hátránnyal, hanem a fejlődés mentén jelentkező
krízisjelenségekkel, így például a demagógia tömegpolitikai hatásával és a túlzott állami követelésekkel is lehet
magyarázni (Blackbourn-Eley 1984; Ritter 1989).
A bielefeldi egyetemhez erősen kötődő irányzatot nem célszerű egy iskolának tekinteni, hiszen az egyéb német
intézményekben is jelentős hatást fejtett ki. Másutt is intenzíven foglalkoztak az iparosodás és a társadalmi
fejlődés, rétegződés és átrétegződés problémáival. Ugyanakkor összekötötte őket a német történelem kritikai
szemlélete, anélkül hogy a programot elsősorban képviselő Wehler minden tézisét követnék. Így születtek
művek a munkásságról, a nemességről, a hivatalnokokról.
1969-ben írta Jürgen Kocka a Siemens Művek vállalatirányítására és tisztviselőire (1847–1914) vonatkozó
doktori disszertációját, amelynek kiindulópontja Max Weber bürokratizálódással kapcsolatos tézise volt. Ennek
forrásokon alapuló vizsgálata alapján Kocka szerint a weberi magyarázat privátgazdaságra vonatkozó részét
módosítani kell. Majd ezt követte Németország és az USA magántisztviselőinek társadalomtörténetét (1890–
1940) tárgyaló munka.
Georg Iggers a történeti társadalomtudományos felfogást általában jellemezve jutott arra a következtetésre,
miszerint Wehler Marxot Weber szemével olvassa, és ennek alapján a német különút és tragédia okát a
befejezetlen modernizálódásban látja. Az intézményesült kutatási-oktatási program a vizsgálati témák és a
108
kérdésfelvetések szerint több szempontból különbözik az észak-amerikai „Social Science History”-irányzatától

vagy a francia Annales-tól. Így például az utóbbival szemben a súlypont nem az iparosodás előtti, hosszú távú
folyamatokra esik, hanem a gyorsabb lefutású, iparosodottabb társadalmak idejére. Továbbá a német irányzat
esetében a társadalmi és a politikai struktúrák, folyamatok között szorosabb kapcsolatot feltételeznek. Ugyanígy
kevésbé alkalmazzák a kvantitatív módszereket, legalábbis nem olyan intenzíven, mint az USA-ban vagy
Franciaországban. Iggers szerint jól kimutatható a program kidolgozóinak szövegeiben a weberi hatáson túl a
marxizmus is. Három feltevésben véli megtalálni a közös nevezőt. Először a kutatások logikájában, másodszor a
„társadalmi világ” történelemként való értelmezhetőségében. Ezt így látták a klasszikus historizmus korában is,
azonban a „historische Sozialwissenschaft” – képviselői szándéka szerint – hermeneutikai és analitikus eljárást
követ. Ennek alapján is gondolták úgy, hogy a társadalomnak és a történelemnek belső koherenciája van,
amelyre a marxi lépcsőzetes fejlődéselmélet, a weberi racionalizmus és a wehleri modernizációs elmélet utal. A
harmadik közös feltevés az, hogy mind a marxizmus, mind pedig Wehlerék elutasítják egy értékmentes,
semleges tudomány létezését (Iggers 1993, 56-63).
A totális igénnyel fellépő kutatási program kritikusai leginkább a kulturális szférák halvány bemutatása miatt
támadták a Wehler-féle „Gesellschaftsgeschichte” mondanivalóját. Szerintük ezekben a művekben a kultúra
csupán mint szervezeti forma (egyház, iskola, egyetem, egyesület) jelenik meg, valamint a makroszintű adatok
és struktúrák mögött rendszerint elvesznek az egyének. Az irodalomtörténészek a polgárságkutatás eredményei
alapján úgy látták, hogy a vitát éppen ezután lenne érdemes elkezdeni. A történeti társadalomtudomány
irányzatának legjelentősebb kritikusai az 1980-as évek óta egyre inkább hangsúlyozták, hogy nem egy
történelem van. Ez a megközelítés egyúttal ismét felerősítette a hermeneutikai módszerek jelentőségét. A
mindennapok (Alltagsgeschichte) vagy a tapasztalatok történetével (Erfahrungsgeschichte) foglalkozók az 1970-
es években egy nemzetközi irányzathoz tartoztak, amelyek alapvetően a csak struktúratörténetnek tekintett
társadalomtörténet (Sozialgeschichte ) kvantitatív módszereit kérdőjelezték meg. Mindamellett – a francia
Annales hatására is – közelítettek a mentalitástörténethez, az új kultúrtörténethez, valamint a történeti
antropológiához és a néprajzhoz. Ezzel párhuzamosan egyre intenzívebben kritizálták a modernizációs
elméletet. Egyes olasz és francia történészek mellett a göttingeni Max Planck Institut für Geschichtében dolgozó
Alf Lüdtke, Hans Medick, Jürgen Schlumbohm és részben Peter Kriedte történeti ábrázolásaiban követhetjük
nyomon a „kisemberek” történeteit (Hardtwig 1994). Az egy gyűjtőnév alá igen nehezen besorolható
mindennapok története vagy mikrotörténeti irányzatokat a leghevesebben Hans-Ulrich Wehler kritizálta és azt
egyszerűen „zöld köleskásának” (grüne Hirsebrei) minősítette. Az olykor politikai álláspontokat is kifejező
másik címkét Wehlerék iskolájára is ráragasztották, miszerint az „elméleti szalon” lenne. Wehler a kritizált
irányzat előnyeihez sorolta, hogy intenzíven foglalkoznak a kulturális szférákkal. Elismerte a történeti
valóságnak a társadalmi hierarchia alján elhelyezkedők szempontjából való megközelítésének jogosultságát is.
Ugyanakkor a negatívumok közé sorolta azt, hogy adósak maradtak a mindennap fogalmának használható
leírásával. Szerinte a mikrotörténelem képviselői képtelenek a szintézisalkotásra és az irányzat politikai
jellegéből fakadóan megmarad egy baloldali plurális, sokszor nem hivatásos, „mezítlábas történészek”
(Barfusshistorikern) műhelyének (Wehler 1988b, 147–151). A vita hevessége természetesen nemritkán egyéni,
számunkra nehezen megismerhető indokokkal, de még inkább a szerkesztői és könyvpiaci megfontolásokkal is
összefüggött. A fiatal történészgenerációk is a múlthoz tartozónak sorolják ezt a szembenállást.
A Thomas Mergel és Thomas Welskopp által szerkesztett történetelméleti és empirikus eredményekre épülő
kötetben a csapdák és az egyoldalúságok elkerülése érdekében a következőket hangsúlyozták (Mergel-
Welskopp 1997, 30-35, 66-69). Szerintük a történettudomány mindig alkalmazott társadalomelmélet, amely az
elmúlt társadalmak összetevőit írja le egy olyan nyelven, amellyel mi a saját társadalmunkat is jellemezzük.
Téziseik első pontjában a „történelmet mint lehetőséget” értelmezték. Másodsorban a struktúrát és a cselekvést
mint társadalomelméleti alapkategória összefüggéseit részletezték. Számukra az emberi élet szabályszerűsége
magától értetődik. Főként a hatalmi viszonyok és az uralom iránt érdeklődve hangsúlyozták, hogy az
ábrázolásban a történelem alanyainak, azaz az embereknek nem szabad úgymond struktúrán kívül kerülniük.
Harmadrészt a valóság leírásának komplexitását emelték ki. Negyedrészt felsorolták a minden korszakra
jellemző „társadalmi állandóságokat”, mint például az uralom, társadalmi egyenlőtlenségek, a szocializáció
különböző fokai, kollektív identitás, a konfliktusok ritualizálása. Természetesen ezeket többdimenziósnak
tartják, így például a társadalmi egyenlőtlenség nyilvánvalóan gazdasági természetű is. Végül fontosnak vélték,
hogy a valóságot csak kapcsolatrendszerén keresztül ismerhetjük meg. Mindamellett a felsorolt
kiindulópontokat „utópiáknak” tartották, tehát a világot az adott módon képzelik el. Szociológiai elméletre is
támaszkodva jutottak arra a logikus következtetésre, hogy a mikroés makrotörténet, valamint a
társadalom(Sozialgeschichte) és kultúrtörténet ellentmondásai feloldhatók. Ez utóbbi „összeolvadás” egy
módszertanilag alkalmazott társadalomtörténet (Gesellschaftsgeschichte) – elsősorban konkrét társadalmasult
formák története – lenne. Nyilvánvalóan nem egészen új kérdések és válaszok megfogalmazása ez, hanem
109
sokkal inkább a sajátos német kutatói táborok sáncai mögül felbukkanó fiatalabb történészek természetes
önmeghatározási igénye.
4.3. Irodalom
Blackbourn, David – Eley, Geoff 1984. The peculiarities of German history. Oxford, Oxford University Press.
Bódy Zsombor 2004. Struktúrák és tapasztalatok. Politikai hatalom és társadalom az NDK társadalomtörténet-
írásában 1990 után. Századvég, 2. 3-40.
Bödeker, Hans Erich 1994. Die Entstehung des modernen historischen Denkens als sozialhistorischer Prozess.
Ein Essay. In Küttler, Wolfgang – Rüsen, Jörn – Schulin, Ernst: Geschichtsdiskurs Band 2. Anfange modernen
historischen Denkens. Frankfurt am Main, Fischer.
Burke, Peter 1992. History and Social Theory. Cambridge, Oxford, Polity Press.
Brunner, Otto 1956. Neue Wege der Sozialgeschichte. Vortrage und Aufsatze. Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht.
Daniel, Ute 1993. „Kultur” und „Gesellschaft”. Überlegungen zum Gegenstandsbereich der Sozialgeschichte.
Geschichte und Gesellschaft, 19.
Droysen, Johann Gustav 1857 (1977) Historik. Historisch-kritische Ausgabe. Hrsg. Peter Leyh. Band 1.
Rekonstruktion der ersten vollstándigen Fassung der Vorlesungen (1857).
Grundriss der Historik in der ersten handschriftlichen (1857/1858) und in der letzten gedruckten Fassung
(1882). Stuttgart-Bad Cannstatt. van Dülmen, Richard (Hrsg.) 1990. Das Fischer Lexikon. Frankfurt am Main,
Fischer.
Fenske, Hans 1996. Politisches Denken von der Französischen Revolution bis zur Gegenwart. In Fenske, Hans –
Mertens, Dieter – Reinhard, Wolfgang – Rosen, Klaus (Hrsg.): Geschichte der politischen Ideen. Von der
Antike bis zur Gegenwart. Frankfurt am Main, Fischer.
Fetscher, Iring – Münkler, Herfried 1987. Pipers Handbuch der politischen Ideen. 4. (Neuzeit: Von der
Französischen Revolution bis zum europáischen Nationalismus). München, Zürich, Piper.
Fetscher, Iring – Münkler, Herfried 1987. Pipers Handbuch der politischen Ideen. 5. (Vom Zeitalter des
Imperialismus bis zu den neuen sozialen Bewegungen) München, Zürich, Piper.
Fuchs, Eckhardt 1994. Henry Thomas Buckle. Geschichtsschreibung und Positivismus in England und
Deutschland. Leipzig, Leipziger Universitátsverlag.
Groh, Dieter 1992. Anthropologische Dimensionen der Geschichte. Frankfurt am Main, Suhrkamp. Haltern, Ute
1985. Bürgerliche Gesellschaft: sozialtheoretische und sozialhistorische Aspekte.Darmstadt, Wissenschaftliche
Buchgesellschaft.
Hardtwig, Wolfgang 1990. Geschichtsstudium, Geschichtswissenschaft und Geschichtstheorie in Deutschland

von der Aufklárung bis zur Gegenwart. In uő: Geschichtskultur und Wissenschaft. München, Dt. Taschenbuch-
Verl.
Hardtwig, Wolfgang 1991. Geschichtsreligion – Wissenschaft als Arbeit – Objektivitát. Historische Zeitschrift,
(252).
Hardtwig, Wolfgang 1994. Alltagsgeschichte heute. Eine kritische Bilanz. In Schulze, Winfried:
Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-Historie. Eine Diskussion. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Hintze, Otto 1964. Soziologie und Geschichte. Gesammelte Abhandlungen zur Soziologie, Politik und Theorie
der Geschichte. Hrsg. Gerhard Oestreich. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Iggers, Georg G. 1988. A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. Budapest,
Gondolat.
110
Iggers, Georg G. 1991. Ein anderer historischer Blick. Beispiele ostdeutscher Sozialgeschichte. Frankfurt am
Main, Fischer.
Iggers, Georg G. 1991. Marxist Historiography in Transformation. East German Social History in the 1980s.
New York – Oxford, Berg.
Iggers, Georg G. 1993. Geschichtswissenschaft im 20. Jahrhundert: ein kritischer Überblick im internationalen
Zusammenhang. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Iggers, Georg G. 1997. Deutsche Geschichtswissenschaft. Eine Kritik der traditionellen Geschichtsauffassung
von Herder bis zur Gegenwart. Wien-Köln-Weimar, Böhlau.
Jaeger, Friedrich – Rüsen, Jörn 1992. Geschichte des Historismus. Eine Einführung. München, Beck.
Kocka, Jürgen 1977. Sozialgeschichte: Begriff, Entwicklung, Probleme. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Kocka, Jürgen (Hrsg.) 1987. Bürger und Bürgerlichkeit im 19. Jahrhundert. Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht.
Kocka, Jürgen (Hrsg.) 1988. Bürgertum im 19. Jahrhundert. III. München, Vandenhoeck & Ruprecht.
Kocka, Jürgen (Hrsg.) 1989. Sozialgeschichte im internationalen Überblick. Ergebnisse und Tendenzen der
Forschung. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Ö. Kovács József 2004. Egy politikai diktatúra társadalmi korlátai. Jelenkortörténeti kutatások az NDK-ról.
Korall, 15-16. 179-204.
Küttler, Wolfgang – Rüsen, Jörn – Schulin, Ernst (Hrsg.) 1994. Geschichtsdiskurs. Band 2. Anfange modernen
historischen Denkens. Frankfurt am Main, Fischer.
Küttler, Wolfgang – Rüsen, Jörn – Schulin, Ernst (Hrsg.) 1997. Geschichtsdiskurs. Band 4. Krisenbewusstsein,
Katastrophenerfahrungen und Innovationen 1880-1945. Frankfurt am Main, Fischer.
Küttler, Wolfgang – Rüsen, Jörn – Schulin, Ernst (Hrsg.) 1999. Geschichtsdiskurs. Band 5. Globale Konflikte,
Erinnerungsarbeit und Neuorientierungen seit 1945. Frankfurt am Main, Fischer.
Lamprecht, [Karl] é. n.: Modern történettudomány. Ford. Sas Andor. Bevez. dr. Wildner Ödön. Budapest,
Révai.
Lamprecht, Karl 1988. Alternative zu Ranke. Schriften zur Geschichtstheorie. H. Schleier Hrsg. Leipzig, Verlag
Philipp Reclam jun.
Langewiesche, Dieter 1986. Sozialgeschichte und Politische Geschichte. In Schieder, Wolfgang – Sellin, Volker
(Hrsg.): Sozialgeschichte in Deutschland. Entwicklungen und Perspektiven im internationalen Zusammenhang.
Band 1-2. Die Sozialgeschichte innerhalb der Geschichtswissenschaft. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Lehmann, Hartmut – van Horn Melton, James (eds.) 1994. Paths of Continuity. Central European historiography
from the 1930s to the 1950s. Cambridge, Cambridge University Press.
Medick, Hans 1996. Weben und Überleben in Laichingen 1650-1900. Lokalgeschichte als Allgemeine
Geschichte. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Meinecke, Friedrich 1959. Die Entstehung des Historismus. Stuttgart etc., Koehler etc.
Meran, Josef 1985. Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissenschaftlichkeit der
Geschichte. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Mergel, Thomas – Welskopp, Thomas (Hrsg.) 1997. Geschichte zwischen Kultur und Gesellschaft. Beitrage zur
Theoriedebatte. München, Beck.
Mergel, Thomas – Welskopp, Thomas 1997. Geschichtswissenschaft und Gesellschaftstheorie. In Mergel,

Thomas – Welskopp, Thomas (Hrsg.): Geschichte zwischen Kultur und Gesellschaft. Beitrage zur
111
Mooser, Josef 1990. Wirtschaftsund Sozialgeschichte, Historische Sozialwissenschaft, Gesellschaftsgeschichte.

In van Dülmen, Richard (Hrsg.): Das Fischer Lexikon. Frankfurt am Main, Fischer.
Oberkrome, Willi 1993. Volksgeschichte. Methodische Innovation und völkische Ideologisierung in der
deutschen Geschichtswissenschaft 1918-1945. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Oexle, Otto Gerhard 1996. Geschichtswissenschaft im Zeichen des Historismus. Studien zu Problemgeschichten
der Moderne. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Pócza Kálmán 2004. Politika, morál és történetírás a háború utáni Németországban. Korall, 15-16. 145-178.
Ranke, Leopold von (1854): Über die Epochen der neueren Geschichte: historisch-kritische Ausgabe. Hrsg.
Theodor Schieder et al. München etc., Oldenbourg, 1971.
Raphael, Lutz 1999. Anstelle eines „Editorals”. Nationalzentrierte Sozialgeschichte in programmatischer

Absicht: Die Zeitschrift „Geschichte und Gesellschaft. Zeitschrift für Historische Sozialwissenschaft” in den
ersten 25 Jahren ihres Bestehens. Geschichte und Gesellschaft. (25).
Ritter, Gerhard A. 1989. Die neuere Sozialgeschichte in der Bundesrepublik Deutschland. In Kocka, Jürgen
(Hrsg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. Ergebnisse und Tendenzen der Forschung. Darmstadt,
Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Rüsen, Jörn 1983. Historische Vernunft. Grundzüge einer Historik I: Die Grundlagen der
Geschichtswissenschaft. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Rüsen, Jörn 1986. Rekonstruktion der Vergangenheit. Grundzüge einer Historik II: Die Prinzipien der
historischen Forschung. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Rüsen, Jörn 1989. Lebendige Geschichte. Grundzüge einer Historik III: Formen und Funktionen des
historischen Wissens. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Schieder, Wolfgang – Sellin, Volker (Hrsg.) 1986. Sozialgeschichte in Deutschland. Entwicklungen und
Perspektiven im internationalen Zusammenhang. Band I-II. Die Sozialgeschichte innerhalb der
Geschichtswissenschaft. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Schieder, Wolfgang – Sellin, Volker (Hrsg.) 1987. Sozialgeschichte in Deutschland. Entwicklungen und
Perspektiven im internationalen Zusammenhang. Band III-IV. Soziales Verhalten und soziale Aktionsformen in
der Geschichte. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Schlumbohm, Jürgen (Hrsg.) 1998. Mikrogeschichte – Makrogeschichte: komplementar oder

inkommensurabel? Göttingen, Wallstein.
Schulze, Winfried 1989. Deutsche Geschichtswissenschaft nach 1945. München. (Historische Zeitschrift:
Beiheft; N. F. 10.)
Schulze, Winfried (Hrsg.) 1994. Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-Historie. Eine Diskussion.

Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Simon, Christian 1996. Historiographie. Eine Einführung. Stuttgart (Hohenheim), Ulmer.
Weber, Wolfgang 1984. Priester der Klio. Historisch-sozialwissenschaftliche Studien zur Herkunft und Karriere
deutscher Historiker und zur Geschichte der Geschichtswissenschaft 1800-1970. Frankfurt am Main, Lang.
Wehler, Hans-Ulrich 1971-1982. Deutsche Historiker I-IX. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Wehler, Hans-Ulrich 1973. Geschichte als historische Sozialwissenschaft. Frankfurt am Main, Suhrkamp.
Wehler, Hans-Ulrich 1980. Historische Sozialwissenschaft und Geschichtsschreibung. Studien zu
Aufgaben und Traditionen deutscher Geschichtswissenschaft. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Wehler, Hans-Ulrich 1986. Sozialgeschichte und Gesellschaftsgeschichte. In Schieder, Wolfgang – Sellin,

Volker (Hrsg.): Sozialgeschichte in Deutschland. Entwicklungen und Perspektiven im internationalen
112
Zusammenhang. Band I-II. Die Sozialgeschichte innerhalb der Geschichtswissenschaft. Göttingen,

Vandenhoeck & Ruprecht.
Wehler, Hans-Ulrich 1988a: Aus der Geschichte lernen? Essays. München, Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1988b: Alltagsgeschichte. Königsweg zu neuen Ufern oder Irrgarten der Illusion? In uő:
1988a.
Wehler, Hans-Ulrich 1988c: Was ist Gesellschaftsgeschichte? In uő 1988a.
Wehler, Hans-Ulrich 1989. Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Erster Band. Vom Feudalismus des Alten
Reiches bis zur DefensivenModernisierung der Reformara 1700–1815. München, Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1989. Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Zweiter Band. Von der Reformara bis zur
industriellen und politischen „Deutschen Doppelrevolution" 1815–1845/49. München, Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1993. Bibliographie zur neueren deutschen Sozialgeschichte. München, Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1995. Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Band 3. Von der „Deutschen Doppelrevolution"
bis zum Beginn des Ersten Weltkrieges: 1849–1914. München, Beck.
Wehler, Hans-Ulrich (Hrsg.) 1996. Kulturgeschichte heute. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Wehler, Hans-Ulrich 1998a. Die Herausforderung der Kulturgeschichte. München, Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1998b. Historische Sozialwissenschaft. Eine Zwischenbilanz nach dreissig Jahren. In
Wehler, Hans-Ulrich 1998
Welskopp, Thomas 1998b. Die Sozialgeschichte der Váter. Grenzen und Perspektiven der Historischen
Sozialwissenschaft. Geschichte und Gesellschaft (24).
5. Szekeres András – AZ „ELLENTÖRTÉNETTŐL” A

MIKROELEMZÉSIG: TÁRSADALOMTÖRTÉNET
OLASZORSZÁGBAN (1945–1985)
1964-ben, mikor először jelent meg az Olasz Történészek Társaságának füzetecskéje, Giuseppe Martini és Luigi
Firpo néhány előfeltevést osztott meg kollégáival az itáliai történeti kutatások akkori helyzetéről (Martini-Firpo
1964). Három okból is elégedetlenségüknek adtak hangot: elsősorban azt tartották sajnálatosnak, hogy a földrajz
és a szociológia Crocétől származó „elítélése” továbbra is erős hatást gyakorol az olasz történetírásra, és ezzel
távol tartja azt az olyasfajta modellektől és tapasztalatoktól, mint az Annales és az angolszász (elsősorban brit)
társadalomtörténet. Hangoztatták, hogy az olasz történészek hagyományosnak tekinthető „bezárkózása”, tehát a
nem olasz történelem iránti érdeklődésének hiánya szintén súlyos korlát. Szóvá tették még, hogy a történeti
kutatások a félszigeten szinte „kézműves” módon folynak, bármiféle összehangolt kutatási terv vagy kulturális
program híján.
Nehéz volna érveket – és főleg példákat – találni e kritikai megjegyzések cáfolatára. Ennek fényében egészen a
hatvanas évek végéig nem tekinthetjük másképpen az olasz történetírást, mint egy lényegében – mind
tematikailag, mint interpretatív horizontjaiban – zárt, ámde uralkodó paradigma nélküli történetírást. Ezt a
kijelentést persze alá kell támasztanunk: főleg mert Croce felmérhetetlen (szinte bénító) hatása az egész 20.
századi olasz kultúrára és gondolkodásra mindenki előtt ismert. Nem tekintjük paradigmának – pláne nem a
társadalomtörténet paradigmájának – a nápolyi filozófus gondolatrendszerét, méghozzá azért nem, mert a
történetírásról kifejtett nézetei nem fordíthatók át a történeti kutatást vezető, módszertani eljárásokból, elméleti
előfeltevésekből és többé-kevésbé kidolgozott társadalomszemléleti elemekből formálódó gondolkodási keretté,
amely aztán megfelelne a társadalomtudományi használatra „elgyengített” paradigmafogalomnak. Helyzetünk
azonban nehéz: az olasz történetírás tematikus zártságát mégis Crocénak kell tulajdonítanunk, éppígy a
történetírás civil státusa, egyfajta nemzeti stílusa szintén neki köszönhető, tehát alaphozzáállás tekintetében
nagyon komolyan befolyásolta történészgenerációk egészének gondolkodását. Persze nem általában beszélünk a
háború utáni olasz történetírásról, csupán a társadalomtörténetre szűkítjük vizsgálódásunkat, ez azonban mit sem
változtat a szemünk elé táruló látképen. Úgy fogunk tehát eljárni, hogy röviden bemutatjuk mindazt, amit
tematikai fősodrában „köszönhet” – hiszen ezek inkább korlátok – az olasz társadalomtörténet-írás Crocénak és
113
a historicizmusnak, aztán az alapvető zártság mentén tapasztalható eklekticizmusra irányítjuk a figyelmet, végül
igencsak hézagos áttekintésünket a társadalomtörténet 1970-es évekbeli „berobbanásával” zárjuk.
Ha elsősorban nem filozófiai rendszerként tekintünk Croce munkáira, hanem azokat az elemeket keressük,
amelyek a történetírás napi gyakorlatára kihatottak, akkor a társadalomtudományok kategorikus elutasítását kell
először említenünk (vö. Cedronio 1981). Historicizmusa ormairól letekintve úgy tartotta, hogy a történeti világ
repetitív jelenségei nem képezik tárgyát a történetírásnak, annak kizárólag – az általánossal szemben – a
„sajátszerű” elbeszélésével kell foglalatoskodnia.1 Croce elutasított mindenkit, aki szociológiával vagy
hegeliánus történetfilozófiával vádolható volt: Marxot, Durkheimet, Webert. Az etikai-politikai történetírást
részben a Salvemini vezette, a századforduló óta tevékeny, marxi alapozású közgazdasági-jogi iskola ellen
határozta meg. O maga saját történeti munkáiban gazdaságtörténettel, intézménytörténettel csak elvétve
foglalkozott. Elsősorban tematikájában rögzítette az olasz történetírás kereteit: ez az állam története, az elitek
története, a város története,2 és általában: az eszmék története. Croce a 20-as években egy új Olaszország-
történet programjával állt elő (Croce 1923), ahol igen világosan meghatározta, mit gondol az „állam
történetéhez” tartozónak: „mivel Olaszország története világosan [...] az ország formálódásának és egy politikai
folyamatnak a története, ezért Olaszország történetének kizárólag az olasz állam történetének kell lennie. Azzal
a megszorítással, hogy az állam nem csupán külsődleges módon értendő, hanem a maga konkrétságában, vagyis
az egyének és a tömegek politikai tevékenységét kell tekintetbe venni, amely aztán a létrehozott államban
manifesztálódik, a létrehozására irányuló erőfeszítésben, az ellene folytatott küzdelemben, vagy akár az állam
megváltoztatásában”. Minden más történetnek ehhez kell igazodni, de nem aggregátumként, hanem mintegy
ennek az előfeltételeként – ahogy „az anyag viszonyul a formához”.
Croce gondolkodásának konceptuális elemei ott munkáltak a társadalomtörténet születésénél. Olyan volt ez az
olasz értelmiség, és főleg a történészek számára, mint (Cantimori szavaival) „a levegő, amit beszippantunk”:
észre sem vesszük. Ennek ellenére a kiindulópont Gramsci gondolkodása volt, de ez is felemás módon. Hiszen –
noha a háborút követő időszak vitathatatlanul legnagyobb kulturális tapasztalata az olasz értelmiség számára
Gramsci „felfedezése” volt – bármennyire is jelentős lökésként élték meg a történészek a börtönfüzetek
publikálását (1948-1951 között tette közzé az Einaudi), ezek konkrét módszertani útmutatást a legcsekélyebb
mértékben sem jelentettek. Annál is kevésbé, mert Gramscit valójában nem a gazdaság és a történeti folyamatok
összefonódása-együttmozgása érdekelte, mint később a történészeket, hanem elsősorban a (marxista
terminológia szerinti) felépítmény – tehát a politika: eminensen politikatörténetről van szó. A háború után
kibontakozó vita a Risorgimento („megújulás”, nagyjából az olasz reformkor) gazdaságtörténetéről és a
decollóról (az olasz take off) csak későbbi lerakódás: Sereninek és Romanónak köszönhető (vö. Galasso 1978).
Gramsci számára szinte kizárólag politikai problémaként létezett a Risorgimento. Ezt talán az is jelezheti, hogy
egészen más konceptuális sémát mozgat, mint ami a vitában relevánssá lett: elsősorban a hegemónia és a
történeti blokk3 fogalmát. Az ezt megelőző korokból kevés témára tér vissza: elsősorban a középkor végén
megmerevedő vidék-város viszony említendő (Gramscinak – és a Risorgimento felől nézve – azért fontos, mert
ezzel mutatta be, hogy a városi polgárság miért nem tudott társadalmi konszenzust kialakítani, és ennek
köszönhető, hogy a félsziget fejedelemségekre tagolódva lépett át az újkorba – tehát itt is azokat az erőket
keresi, amelyek a Risorgimento korabeli megoldásokat befolyásolták). Mindebben Gramsci történetszemléletét
mélyen átitató, a historicizmus egyik alaptételét képező meggyőződést fedezhetünk fel: eszerint a történelem
csak annyiban értelmezhető, amennyiben az általa felvetett probléma jelenleg is kérdés.4 Croce ezt a „történelem
kortársiságának” nevezte (Croce 1987, különösen 549–566). Észre kell vennünk azonban, hogy a két
gondolkodónál ennek a tételnek más és más a státusa.5 Croce történetelméletében elsősorban egy ismeretelméleti
1
„Nem létezik semmi más valóságos, mint a különleges történetek, mivel a gondolkodás annyiban gondolja el a tényeket, hogy elválaszt
bennük egy sajátos aspektust: mindig és kizárólag az eszmék, a politikai cselekedetek, az új eszmék hirdetésének történeteit és hasonlókat
alakít ki”. Croce 1948, 105-106.
2
Legmélyebb nyomokat az olasz dél, a Mezzogiorno történetírásán hagyott ez a konceptuális és egyben tematikai séma: a dél paraszti
társadalmának története, mint kutatási téma csak a II. világháború után bukkant fel.
3
Gramsci a börtönfüzetekben használta a kifejezést, később az olasz kommunista publicisztika teljes egészében magáévá tette: történeti
blokkon továbbra is e retorikában mozogva lényegében a „struktúra” és a „felépítmény” összeforrását értették. Vagyis azt, mikor a
gazdasági-társadalmi erők és az ezeknek megfelelő politikai és ideológiai orientációk egybeforrnak és így „ébrednek öntudatra”, és ezzel
jelentenek kihívást a mérsékelt és kormányzó pozícióban lévő erőknek.
4
Igen szemléletes Gramsci alábbi megjegyzése: „.a történeti fejlődés folyamata egy időbeli egység, ahol a jelen az egész múltat tartalmazza,
és a múltból az valósul meg a jelenben, ami „lényegi”. Mindaz, ami „elveszett”, vagyis ami nem került átadásra dialektikusan, az
önmagában is jelentéktelen volt, esetleges és véletlenszerű „selejt” volt csupán, krónika és nem történelem, felszínes epizód, végső soron
elhanyagolható”. Idézi Sereni 1947, XVII.
5
Croce történetfilozófiájáról vö. Kelemen 1981. Kelemen János e tétel több, történészszemmel is jelentős következményére hívja fel
figyelmünket. Ezek közül talán a legfontosabb a források természetével kapcsolatos: ezek is kortársiak, vagyis nem megelőzik, hanem
követik a történelmet. A történelem jelenidejűségének további következménye Croce gondolatrendszerében, hogy az teljes egészében
megismerhető, hiszen a megismerés tárgyát a megismerő szubjektum cselekedete hozza létre: a kettő, vagyis a történelem és ennek
megismerése azonossá válik. A történeti vizsgálódás természetét, ahogy azt Croce felfogta, talán az a megjegyzése világíthatja meg a
legjobban, mely szerint nem intézhetünk olyan kérdést a múlthoz, amelyre a választ ez már részben ne tartalmazná.
114
kérdés megoldásáról van szó, és a „történelem kortársisága” a történetírás lehetséges módszereit leíró fogalmak
rendszerébe illeszkedik: arra a kérdésre válaszol, hogy miként szerezhetünk tapasztalatokat valamiről, ami már
elmúlt. A válasz pedig abban áll, hogy a történelem nem a múltban, hanem a jelenben létezik. De míg Crocénál
ez az elképzelés a történelem és a filozófia azonosságának állításához vezet, addig Gramscinál a történelem és a
politika nehezen elfogadható azonosságát kapjuk. Ez a meggyőződés azonban sokáig a hivatalos pártprogram
szintjén volt,6 és igen nehézzé tette a baloldali történészek elszakadását a kettő vélt azonossága által generált
kérdésektől.
De mit jelentett egyáltalán társadalomtörténetet írni? A társadalomtörténet fogalmának szemantikai rezonanciája

ma már persze többféle használat egymásra rakódásának következménye, lényegében minden nyelvterületen
(ennek világos tisztázását a brit esetben, vö. Wilson 1993). Olaszországban a háború után aktív történészek
számára azonban mindenekelőtt azt jelentette, hogy végre túl kell lépni az etikai-politikai perspektíván. Ehhez
feltétlenül nyitni kellett (volna) a gazdaság, a struktúra, a társadalmi viszonyok kutatása felé. Azonban rögvest
sajátos torzulásnak lehetünk tanúi: éppen a „szembeniség”, tehát a meghatározás oppozíciós jellegének a
következménye, hogy a társadalomtörténet fogalma azonosulni látszik az „alsóbb osztályok” (classi subalterni),
a munkásmozgalom történetével, a mellőzöttekével, akikre nem osztottak szerepet a liberális állam
kialakulásának folyamatában. Nem csupán témaként jelentkezett, hanem jelentős mértékben átpolitizálva, a
baloldali történészek egyben arra is fel kívánták használni, hogy megalapozzák vele – mint új, autonómiával
rendelkező történeti szubjektummal – a munkásosztály hatalomátvételét.
Historiográfiai szempontból a „fordulat” jellegével kapcsolatban egyébként is kérdések merülhetnek fel. Hiszen
a kutatók jelentős része a megújulás és a történeti kutatás tematikus szélesítése mellett még mindig érvényesnek
tekintette az etikai-politikai alapállást egy összegző történeti értékelés elvégzéséhez (míg mások ezt
elutasították). A társadalomtörténet (vagy amit ma annak neveznénk) kibontakozása ellen hatott továbbá, hogy a
magukat marxistának valló történészek jelentős részének nem marxista mesterei voltak: furcsamód módszertani
kérdések körül egyáltalán nem bontakoztak ki viták, a marxizmus elméleti alapjait lényegében nem vetették alá
semmiféle próbának. A történet – vagyis a baloldali történészek háború után bejárt útja – egyik szereplője
szerint a marxizmust még a hatvanas években is lényegében úgy értették, mint „kommunisták közötti összetartó
szövedéket, mint egy mindent átfogó politikai-gondolkodásbeli »aurát«, semmint egyfajta módszert”
(Caracciolo 1987). A „marxista” és az „idealista” történetírás közötti különbség elsősorban politikai-ideológiai
választásokon alapul tehát, nem a történetírás elméletében vagy módszertanában hoz gyökeres fordulatot (a
háború utáni periódust marxista-idealista szembeállítás alapján elemzi Daniela Coli, 1987). S. Woolf mutatott rá
1965-ben az olasz történetírás egyik strukturális vonására: „a történelmet tudatosan arra használják, hogy kortárs
helyzetek magyarázatát adják, vagy cselekedetekre ösztönözzenek vele” (Woolf 1965). (Ez az attitűd egyébiránt
mélyen gyökerezik a nemzet tipikusan 19. századi olasz felfogásában, amely voluntarista, „küldetéses” jellegű.
Croce és Gentile mindig ragaszkodott a nemzet fogalmának spirituális értelmezéséhez). Éppen ezért talán nem
tévedünk túl nagyot, ha a háború utáni első húsz év történetírásában továbbra is uralkodónak tekintjük a
cselekvők története-sémát (vö. Romano 1981). Értsük ezalatt, hogy az így gondolkodó történész – akár idealista,
akár katolikus, akár marxista – végigvezeti egy „szereplő” történetét az így konstruált olasz történelemben, s
bejárandó útvonal végső soron elvezet a mához. A kiválasztott szereplő lehet individuálisvagy kollektív: egy
intézmény, egy osztály, egy termelési mód, vagy akár a kapitalizmus – az a lényeg, hogy képes legyen kifejezni
azokat az értékeket, amelyeket szerzője a legfontosabbnak tart (azt a szerepet viszi, mint az esemény annak
idején a „historizáló” történetírásban). Ennek persze következményei vannak az elmondható történetek
mikéntjére vonatkozóan, hiszen a tények és a szereplők kiválasztása erősen meghatározza azokat. Mindennek
fényében kérdéses, hogy a háború utáni helyzet – noha tele van önvizsgálattal, tervekkel és az újat kezdés
lendületével – jelentett-e bármiféle értelemben törést az olasz történetírásban. Váltás inkább a 60-as évek végén
tapasztalható, mikor a történelem és a társadalomtudományok viszonyának kérdése Olaszországban is
jelentkezik, hangsúlyossá téve a közvetlenül politikai indíttatású történetírás válságát.
Ezért nem is meglepő, hogy a társadalomtörténet mibenlétének fogalmi tisztázására – nyílt vita keretében – csak
a 70-es évek végén tettek (összességében sikertelen) kísérletet. A vita egyik felvonásának a Rinascita baloldali
folyóirat biztosított terepet, de sokfelé folytatódott: a maga módján minden történeti folyóirat kivette a részét
belőle. A Rinascita szerkesztői éppen a társadalomtörténetet már programszerűen vállaló folyóiratok
felbukkanása kapcsán (Quaderni storici, Societa e storia) beszélnek a történelem válságáról: a híres crisi della
ragione (az ész válsága) történettudományi berkekben persze nem más, mint a marxista ész és a hozzá
kapcsolódó történetszemlélet válsága (Gargani 1979 – Ginzburg híres jel [vagy utalás] paradigmája itt jelent
meg először). Mindenesetre a Rinascita-beli eszmecserének módszertani kérdéseken jóval túlmutató összetevői
is voltak (vö. De Felice 1978). Hiszen a – most már erős értelemben vett – „társadalomtörténet” alapjaiban
6
Elsősorban a kommunista párt történelem iránti mély vonzódásában vált láthatóvá: a háború után a Societa lapjain nyíltan hirdette, hogy
„érdeklődésünk középpontjában természetszerűleg a történelem áll. Az emberi világ számunkra, kommunisták számára a történelem”.
115
kérdőjelezte meg az etikai-politikai történetírás megismerőképességét, s ezzel az olasz történetírás alapító

kategória-rendszerét érte támadás, legyen akár liberális-idealista, akár a baloldali hagyományba illeszkedő a
kutató. A „társadalomtörténet” egy persze nem minden részletében kidolgozott, de mégiscsak funkcionáló
metaelbeszélést vont kétségbe, amely elválaszthatatlan attól, ahogy a polgárság konszolidálódott Itáliában, és
attól, amilyen szerepet az egységes állam kialakulásában a hegeliánus kultúra játszott. Ez az elbeszélés a
történetírás civil szerepéről is szólt. És míg a háború után a munkásosztály története végső soron anélkül is
beépíthetőnek bizonyult ebbe a keretbe (mintha belsőleg hozzátartozna), hogy a kettő konfrontálására sor került
volna, addig a „társadalomtörténet”, ahogy a hatvanas évek végén, a hetvenes elején jelentkezett, ezt az egész
hallgatólagos megegyezést felrúgta. Mind ez idáig az elemzésekben használatos kategóriák szemantikai
„mögöttese” a 19. századi, elsősorban Észak-Európát jellemző társadalmi helyzet volt, és a kortárs történeti
folyamatok ahistorikus látomása is ezekhez kapcsolódott, ráadásul ezek a kategóriák adták meg a
történettudomány gyakorlati-politikai funkcióját (vö. ezzel kapcsolatban Romanelli 1977). A felhalmozódott,
rögzült előfeltevéseket figyelik növekvő gyanakvással (a kérdéseiket egyre inkább szakértelmiségiként
megfogalmazó) „új” társadalomtörténészek. A mikrotörténészeknek – akik talán a legmesszebbre mentek az
etikai-politikai történetírás kereteinek feszegetésében – címzett vehemens támadások valójában két megismerési
rendszer, illetve a rájuk építhető társadalmi elbeszélések összeütközésének következményei.
De ne szaladjunk ennyire előre. Az ötvenes évek közepén a Movimento operaio (Munkásmozgalom) folyóirat
(amelynek, mint látni fogjuk, igen komoly szerepe volt a negyvenes-ötvenes években) főszerkesztője, Arnoldo
Saitta vitát kezdeményez az akkor induló „Pro e contra” rovatban a munkásmozgalom történetének eddigi
eredményeiről. Itt jelent meg Cantimori (akinek persze iskolái révén nyilvánvaló crocei kötődései vannak) egyik
legendás, igencsak szarkasztikus levele: számunkra az a lényeges, hogy tulajdonképpen azt bizonygatja, nincsen
semmiféle marxista fordulat az olasz történetírásban – fontos munkák inkább a régi, jól bevált módszerekkel
készülnek (Cantimori 1956). Felmerül tehát a kérdés: milyen alapokra támaszkodhatott az alakuló
társadalomtörténet? Négy olyan „kitörési pontot” említenék, amelyek még a hetvenes évek fordulatában is
érvényesek maradtak és továbbgondolandó hagyományt képezhettek.
1. A marxizáló társadalomtörténet többnyire a gazdaságtörténet háta mögé rejtőzve lopakodik be a

történettudományba: nem volt ez másképp Olaszországban sem. Noha rendkívüli volt a hatása, mégis Gramsci
igen kevéssé használható voltának köszönhető, hogy a háború után Del Pane lett az egyik követendő
gazdaságtörténeti modell. Első könyvének, La questione del commercio dei grani nel Settecento in Italia (A
gabonakereskedelem kérdése Itáliában a XVIII. században) (Del Pane 1932), középpontjában egy kivételes
reformtapasztalat állt, a gabonakereskedelem kérdésének rendezése a 18. századi Toscanában. A kérdés
tárgyalása előfeltételezte általában a korabeli régi olasz államok gazdasági helyzetének elemzését, s ez a
harmincas években kivételesnek mondható, hiszen a rendkívül gyér gazdaságtörténeti kutatások elsősorban a
Középkorra irányultak. Dal Pane megpróbálta a korabeli közgazdasági gondolkodást szoros kapcsolatba állítani
a valós tényezőkkel, áttekintette tehát a gabonakereskedelem és a mezőgazdaság feltételrendszerét, a gabonával
kapcsolatos törvénykezést (annonaria) a különböző itáliai államokban, és az ehhez kapcsolódó
reformgondolkodást. E könyv legfontosabb eredménye minden bizonnyal az, hogy az úgynevezett „kis
reformirodalmat” hasznosítja: úgy tekintett ezekre a szövegekre, mint a konkrét szükségletek és a gazdasági-
társadalmi szövedékben zajló aprócska változások tükröződésére.
Del Pane 1944-ben adta ki először azt a könyvét, amely a háború utáni generáció számára egyfajta intézményes
keretté vált a problémák érzékelésére, a vitákra: a Storia del Lavoro (Del Pane 1958) az első olyan munka,
amely átfogó képet ad a 18. század gazdaságés társadalomtörténetéről. Elég merev, osztályozó jellegű munka:
fontosabb hivatkozásai a századfordulós németekre mennek vissza – Schmoller, Sombart és Bücher (Die
Entstehung der Volkswirtschaft, 1908), és természetesen Marx –, mégis szemléleti keretként működött hosszú
ideig. Del Pane az ötvenes évektől kezdve Bolognában tanított, körülötte kutatócsoport alakult ki. Két fontosabb
munkát kell említenünk, amely ebből a műhelyből került ki: Carlo Poni első könyvében, amelyben a Bologna-
környéki agrárgazdaság alakulását tárja fel egy technikai újítás, az aszimmetrikus eke történetét nyomon
követve, végül kimutatja, hogy a technikai változások szorosan összefonódnak a termelési viszonyok különféle
konfigurációival. A másik Zangheri munkája, aki a mezőgazdasági termelési formákat és a jövedelmezőséget
vizsgálta a 18. századi bolognai kataszterek alapján.7
1969A háború utáni olasz társadalomtörténet-írás másik forrása kétségkívül Emilio Sereni. Az ő Vidéki
kapitalizmusa (Sereni 1968 [1947]) minden marxista és – ez az esetek többségében ugyanazt jelentette –
7
Poni 1962; Zangheri 1957. Poni később a mikrotörténelem egyik alapító figurájává lett, Ginzburggal közösen írt cikke az irányzat kevés,
kifejezetten elméleti körülhatárolásának egyike. Kutatásainak középpontjában továbbra is a technikai újítások társadalomszerkezeti hatásai
álltak: egészen kiváló tanulmánya a bolognai rendszerű selyemfonók elterjedésén keresztül az ipari kapitalizmus következményeit vizsgálja
a kialakuló munkásosztály viselkedésrendjében, a társadalmi kontroll viharos átalakulásában és a mentalitásban, Poni 1976; továbbá Poni
1982.
116
kommunista történész hivatkozási pontja. Elemzései – noha egészen más keretben dolgoztak – meglepő
konkordanciát mutatnak Gramsci téziseivel (ezt Sereni kitörő örömmel konstatálja a sokadik kiadás
előszavában) a Risorgimento „elmulasztott mezőgazdasági forradalmáról”. Sereni álláspontja a következő volt:
mivel az egységes állam kialakulása után a nemzetgazdaság integrálásának folyamata nem zajlott le kellő
mértékben, ez a déli kérdés további súlyosbodásához, és végül a Risorgimento idején beindult folyamatok
csődjéhez vezetett. Délen agrárforradalomnak kellett volna bekövetkeznie, hogy az megnyissa a kapitalista
fejlődés lehetőségét a középés délolasz vidéken. Sereni könyve kitűnő időpontban jelent meg ahhoz, hogy
megkerülhetetlenné váljon: tartósan meghatározta annak módját, hogy egyáltalán miképpen gondolandó el a 19.
század története – ez a „kapitalizmus fejlődésének” elbeszélése lesz. Ezt a következő évtizedben vele vitatkozó
kutatók is elfogadják: Romeo az ötvenes évek közepén Sereni tézisével (és áttételesen Gramscival) az eredeti
tőkefelhalmozásról szóló elméletét szegezte szembe (röviden: valamilyen mértékű tőkefelhalmozás hiányában
Itáliában nem indulhatott volna be modern indusztriális átalakulás, s ezt a tőkefelhalmozást éppen az egység
utáni első két évtized agrárfejlődése tette lehetővé, amely egyrészt önkéntes, másrészt az egység után emelkedő
adókkal kényszerített felhalmozásban nyilvánult meg, vö. Romeo 1958; 1959), amelyet aztán Gerschenkron
cáfolt látványosan (Gerschenkron 1984). Ebben a vitában részt vett Villani is, akinek a munkái aztán két
évtizedre az agrártörténethez kötötték a Mezzogiorno történetének kutatását (Villani 1954; 1962; a
későbbiekben Galasso 1975; Macry 1974; Placanica 1979); ő viszont arra mutatott rá, hogy Sereni
interpretációja erősen politikai alapú. Sereni örökségének mégsem ez a – talán strukturál-marxistának
nevezhető8 – része élő. Sokkal inkább azok az alapok, amelyek egy kifejezetten olasz vidéktörténet
kialakításához járulnak hozzá, ezt pedig a Storia del paesaggio agrario italiano című művében fektette le (Sereni
1961). Ez a vidéktörténet szigorúan kontextuális elemzéseken nyugszik, és – a múltbéli tapasztalatok
másságának érzékelésével – a különböző társadalmi gyakorlatok feltételrendszerének analízisét tűzi ki célul,
ezeket a társadalmi csoportokra, konkrét történeti terekre vonatkoztatva. Mindehhez persze két dologra volt
szükség: egyrészt arra, hogy a földrajz egyáltalán polgárjogot nyerjen, az 1970-es években, az olasz
történetírásban (Gambi 1971; 1973); másrészt arra, hogy kutatások induljanak az anyagi kultúra történetére
vonatkozóan (Moreno-Quaini 1976; továbbá Anselmi 1976; Turchini 1976). Ez utóbbi térnyerését jelentősen
megkönnyítette, hogy Kula munkái, elsősorban a Feudálisgazdaság elmélete (Kula 1985), kedvező fogadtatásra
találtak.
2. A II. világháború után mintegy évtizedig úgy tűnhetett, hogy az olasz társadalomtörténet-írás sorsa elsősorban
a helytörténethez kapcsolódik majd. Láthatunk ebben is marxista reakciót, amely az állam korábban nyomasztó
hatalomtörténetével szinte automatikusan szegezte szembe, úgymond, a lokálissal azonosított a társadalom
történetét: a munkásmozgalom értelmezésére eleinte lokális szinten tettek kísérletet. Olaszországban egyébiránt
komoly hagyománnyal rendelkeznek a helytörténeti stúdiumok: a 19. század végén mindenütt megtalálhatjuk az
adott földrajzi vagy politikai egység Societa della storia patriáját, s ezek bőségesen ontották a tipikusan
antikvárius történetírás termékeit; s ez a helytörténeti hagyomány éppen a Croce inspirálta történetírás hatására
szorult erősen háttérbe (Sestan 1950. Az antikvárius történetírás szerepéről a modern történettudomány
kialakulásában: Momigliano 1984). A háború utáni olasz helytörténet sajátossága egyrészt abban állt, hogy
erősen egymásba fonódott a munkásmozgalom kutatása az antropológiával, s ennek köszönhetően komoly
figyelmet fordítottak a népi kultúra kutatása által felvetett elméleti csomópontokra; másrészt abban, hogy egyre
intenzívebben fordultak az oral historyhoz és annak módszereihez.
Ennek megfelelően az első jelentős helytörténeti kutatás Ernesto Ragioneri munkája: Un comune socialista.
Sesto Fiorentino. A program nem csekély ambícióról árulkodik: „Mindazonáltal ezek a helytörténeti stúdiumok,
amelyek Olaszország történetének rekonstruálásában a középpontba a munkásmozgalmat állítják, nem feszülnek
szembe mechanikusan Olaszország történetének lényegét tekintve politikai-állami koncepciójával, hanem
anyagokat készítenek elő és dolgoznak ki egy másfajta nemzeti történelemhez, amelynek a középpontját és
legfontosabb pillanatait majd a civil társadalom egészét alkotó egyének cselekedetei jelentik” (Ragioneri 1953,
11). A munka azonban elsősorban a századfordulón a helyhatósági választások során hatalomra került
szocialisták közigazgatási reformjaira épít.
A fentebb vázolt helyzet egyik érdekes következménye volt, hogy Olaszországban a történelmet a
társadalomtörténet felé terelő – és talán a legjelentősebb – erő javarészt nem az akadémiai diszciplínák felől és
pláne nem ezeknek szereplőitől érkezett, hanem elsősorban kívülről, elkötelezett militáns értelmiségiektől
(Quazza 1980). Így például igen fontos tapasztalat volt a háború utáni években a Gianni Bosio szerkesztette
Movimento operaio. A folyóiratban ekkor a társadalomtörténet a helytörténeti és az orális források kutatásának
szinonimája volt. Bosiót és munkatársait – szemben a munkásmozgalmat egyfajta sajátos realitásként felfogó
kutatókkal – elsősorban a munkásosztályt alkotó szubjektumok érdekelték, életmódjuk és mentalitásuk.
8
Sereni a szinte kizárólag gazdaság vezérelte „struktúrák” és a globális „történeti folyamatok” viszonyának kutatását tekintette a történész
feladatának, Sereni 1968 (1947), XX.
117
Számukra az oral history kínálkozott egyetlen lehetséges útként, amely hozzáférést enged ehhez a kultúrához, a
hatalmon lévő osztályokétól gyökeresen eltérő és arra visszavezethetetlen kultúrához. E törekvésük és a benne
előbukkanó érvelés kétségtelenül átpolitizált: a classi subalterni hatalomátvételét valamiképpen indokolandó, ezt
elsősorban kultúrájuk önállóságával kívánták megtenni. A Movimento operaio körül végzett munkát
mindazonáltal egyfajta interpretációs deficit jellemzi: gyakorta megelégedett azzal, hogy dokumentumokat
közöljön; az élettapasztalat egyszerű rögzítését is megfelelőnek tartotta, és lemondott ennek a tapasztalatnak az
elméleti megszervezéséről. Valójában ennek az alulinterpretáltságnak esett áldozatul Bosio végül befejezetlenül
maradt monumentális helytörténete is (Bosio 1981): a könyv, amely a 1868-tól tárgyalja a közösség,
Acquanegra történetét egész 1945-ig, az orális kultúra tobzódása. Bosio itt is elégtelenül határolja körül tárgyát,
túlságosan széles kultúrafogalommal dolgozik. Mégis, mivel a történeti kutatás tárgyává tette a szubjektivitást, a
szimbolikus tevékenység szféráját, és így megközelíthetővé tette például az osztálytudat konkrétan történeti
formáit, lerakta az alapokat a húsz évvel később – már a „történeti ész válságának” időszakában – erősödő oral
history-kutatások számára. Az 50-es évek elején, a politikai klíma változásával Bosio törekvései háttérbe
szorultak, ő maga izoláltan dolgozott tovább (tudományos és politikai tekintetben egyaránt, Bosio 1998, illetve
egy mind törekvéseiben, mind marginalitásában hasonló pályaívű történész, D. Montaldi, Montaldi 1972), s az
előteret újból a nemzeti szintű munkásságtörténet foglalta el a Movimento operaióban is.
3. Ernesto De Martino, antropológus, a vallásosság és a mágia történetét kutató gondolkodó – igen fontos utakat
nyitott meg a későbbi olasz társadalomtörténet előtt. De Martino kitűnő módszertani iskolát jelentett: több
könyvének elméleti dimenzióját adó, hegemónia és szubalternitás dialektikáját olyan szigorúan felépített logikai
szekvenciában fejtette ki, amely példaértékű. Elsősorban történeti munkáit, tehát a Sud e magia (1959) és La
terra del rimorso (1961) című könyveit említhetnénk. Indíttatásában croceánus, mint akkoriban mindenki, ő
ráadásul a mester és Omodeo közvetlen tanítványa. Bizonyos tekintetben mégis eltávolodik ettől az örökségtől,
hiszen olyan kutatási területen tevékenykedik, amelyet Croce teljesen elutasított: az alávetett és az idegen
kultúrák kutatásával foglalkozott. Ez persze bizonyos tekintetben aláásta a historizmus, mint elsősorban
eurocentrikus gondolkodás alapjait,9 ennek köszönhető továbbá az is, hogy De Martino – Crocéval szemben, aki
univerzalitásuk mellett állt ki – a megismerő fogalmak történetiségét vallotta. Látnunk kell azonban, hogy noha
De Martino részt vett a háború után a Societa hasábjain – elsősorban Gramsci hatására – kibontakozó „alávetett
kultúra” (subalternita) vitában (egyébiránt a negyvenes évek elejétől az ötvenes évek közepéig folyamatosan
egyre közelebb került a kommunistákhoz és végül belépett a pártba), a tárgy iránti érdeklődése máshonnan
indul, méghozzá a mágia mint kulturális rendszer kutatásától.
A kutatások valódi tétjét elsősorban az adja meg, hogy De Martino vélekedése szerint a mágia és a racionalitás
közötti alternatíva egyike a modern civilizáció központi témáinak. Ennek megfelelően az Il mondo magico
annak a feszegetésével kezdődik, hogy milyen realitás tulajdonítható a mágikus erőknek. Az európai
tudományosság valóságfogalmával gondolkodva a paranormális jelenségek értelmezhetetlenek, hiszen ehhez a
tudománynak éppen saját (történeti) eredetét kellene megtagadnia. Ezeknek a jelenségeknek a megértése végett
De Martino a „kulturálisan kondicionált természet” fogalmához fordul: a mágiát tehát úgy mutatja be, mint
technikák és gyakorlatok együttesét, amelyeken keresztül a jelenlét helyreállításának problémáját oldják meg a
létükben és integritásukban a külső világ nem elégséges pszichológiai uralásától fenyegetett egyének (ezzel a
szellem kategóriáinak kialakulását megelőző történeti korszak sajátos jellemzőjének tekinti a mágikus
világlátást, Croce erőteljes rosszallását kiváltva).
A konkrétan történeti tanulmányok az így kialakított mágiaértelmezést historizálják, és emelik át a hegemón

kultúra-alávetett kultúra dialektikájába. A Sud e magiában azzal az előfeltevéssel él, hogy „egy modern
társadalomban a mágikus elemek fennmaradása ellentmondásokról és a fejlődés megakadásáról tanúskodik, s
ezeket éppen a kulturális élet hegemón formáiban kell keresnünk. Ennek megfelelően az etnográfiai elemzést
egy szorosabb értelemben vett történeti elemzés követi, amelynek rendeltetése, hogy felmérje a déli
magaskultúra hozzájárulását a mágia és a racionalitás közötti alternatíva kidolgozásához” (De Martino 1959,
181-182). Végső soron ezekben a tanulmányokban a pogányság és a népi katolicizmus viszonyának történetét
akarta megírni; s meggyőzően mutatott rá arra, hogy a vallásosságnak az a sajátos formája, amely a
Mezzogiornón kialakult, távolról sem korlátozódott a parasztságra, hanem különböző módon, de befolyással
volt az egész nápolyi magaskultúrára is. Módszertanilag kétségkívül ez a legfontosabb: ezzel éppen a Gramsci-
féle kettős, tehát egy elit és egy populáris történelem feltételezését utasította el. A kutatás a legősibb mágikus-
9
Omodeónak szentelt írásában a következőképpen mutatott rá a crocei historicizmus etnocentrikus voltára: „A történetírás crocei
módszertana egy olyan történeti tapasztalatról való gondolkodásként született, amely lényegét tekintve az emberi történelemnek Hellásztól
napjainkig ívelő szakaszára korlátozódik. Mármost világos, hogy e metodológia effektív továbbfejlődése (egészen a gyökeres megújulásig)
csak a historiográfiai horizont kiszélesítésének árán valósulhat meg, a miénktől igencsak távoli civilizációs formák befogadásán keresztül.
Ezekkel a civilizációkkal a vallástörténet, az etnográfia és a paleontológia találkozik. Ez tehát a nagy újító és átformáló hatása annak a
kísérletnek, amely a historicista módszertant akarja alkalmazni olyan történelmi tapasztalatok területén, amelyekből ez jelenlegi formájában
nem származtatható...”, De Martino 1943-46, 260. idézi Ginzburg 1988, 411.
118
ceremoniális gyakorlatok luccai előfordulásának etnográfiai elemzésével indul, méghozzá azzal a céllal, hogy a
dél egyik legelmaradottabb régiójában meghatározza a mágikus technikák struktúráját, pszichológiai funkcióit,
és azokat az életkörülményeket, amelyek megkönnyítik fennmaradásukat. Később az analízis középpontjába e
maradványok és a hegemón vallásos élet közötti viszony kerül: rámutat azokra az egyezésekre, átszármazásokra,
szinkretizmusokra és kompromisszumokra, amelyek az alsó extrakanonikus mágiát a népi vallásosság
módozataihoz, és magához a liturgia hivatalos formáihoz kapcsolják. Végül De Martino rámutat arra, ami
összetartja ezeket a rendkívül heterogén elemeket: ez pedig a pszichológiai védelem keresése, szemben a
mindennapi élet kivételes negativitásával. Hasonló szerkezetű a Terra del rimorso is, ahol a szerző a
tarantizmust, tehát a tarantellapók harapásához kapcsolódó mágikus gyakorlatok elemzését végzi el.
De Martino örökségének legfontosabb vonulata azonban háttérbe szorulni látszik, mikor a hatvanas évek végén
a Gramsci-féle folklórértelmezésből táplálkozva indulnak el termékeny antropológiai kutatások a Mezzogiorno
népi kultúrájáról. Lombardi Satriani olyan egésszé gyúrta a Gramscinál fellelhető morzsákat, amelyből a déli
folklór az „ellenszegülés kultúrájaként” bukkant elő (Lombardi Satriani 1966; 1968; ebben a perspektívában a
déli folklór elsősorban mint paraszti ellenállás tűnik fel a kapitalizmussal és az „újkapitalizmussal” szemben), s
ebben az értelmezési keretben a népi rítusoktól a színházon át egészen a vendettáig minden belefért. 10 A
hetvenes évek közepére a Lombardi Satriani körül kialakult csoportban valóban történeti kérdések is
előkerültek. Kísérletet tettek arra, hogy a történeti-gazdasági és politikai jelenségeket az alsóbb osztályok
kulturális értékrendjének és társadalmi viselkedésének dinamikájában magyarázzák a háború utáni időszakban.
Amelia Paparazzo például úgy tartja, hogy a Caulonia Köztársaság a fasiszták kezdeményezéseire érkező
„szükségszerű” válasz volt, azonban ebben a paraszti kultúra hagyományos, tipikus elemeinek egész sora is
jelen van, ami tetten érhető a felkelésnek a „népi ünnepélyekhez” hasonlítható jellegében, a „nép ítélőszékének”
működési módjában és egyáltalán létrehozásában, vagy például a felkelésben a nők által vitt és vállalt
szerepekben (Paparazzo 1975).
A formálódó társadalomtörténet azonban nem kizárólag belső forrásokra támaszkodhatott: a lassan Braudel
irányítása alá kerülő Annales, a par excellence társadalomtörténeti folyóirat is nyújtott mintákat.
Hagyományosan a hetvenes évek elején az Einaudinál megjelenő Storia d’Italiához 11 kötik az Annales
történelemszemléletének és módszertanának olaszországi térhódítását. Maga a szerkesztőbizottság is két
hagyományra hivatkozik az előszóban – az Annales-ra és Gramscira. Többeknek nehezére esett belátni, hogy
mit is jelenthet ez végső soron. Úgy gondolom, esetenként témaválasztásában érhető tetten Gramsci
gondolkodásának néhány reminiszcenciája, azonban a munka koncepciója nagy vonalaiban – és gyakorta
módszereiben – az Annales köszön vissza. Gramsci inkább kulturálisan van jelen, semmint módszertanilag.
Mindazonáltal a „francia iskola” már közvetlenül a háború után megjelent az olasz történetírásban –
pontosabban: az olaszok megjelentek az Annales-ban (Braudel érdeklődése egyébként is Itália felé fordult – és
ez akkoriban sokat jelentett. Folytatta a Mediterráneum kiegészítését, és azt is mondhatni, hogy ha az első
kiadás inkább „spanyol” volt, akkor a hatvanas évek végi, második átdolgozott kiadás inkább „olasz”). Az 1950-
es évek nemzetközi kereskedelmet és ennek strukturális és konjunkturális mozgását, az árakat követő francia
történetírásában sorra olasz témákkal és szerzőkkel találkozni. Az Annales füzetek nyitó kötete például Sardella
munkája Velencéről, a Kikötők – Utak – Kereskedelem sorozat első darabja pedig Braudel és Romano közös
könyve a livornói kikötő forgalmáról (klasszikus Annales-téma – vö. Chaunu Sevillája), és sorolhatnánk tovább
(Sardella 1948; Braudel-Romano 1951; Sapori 1952; Cipolla 1952; Tenenti 1952, a szeriális történelem
geneziséről és elméleti hátteréről Chaunu 1970). A hatvanas évektől fogva – mikor Franciaországban változnak
a kutatási prioritások – a regionális rurális monográfiák kerülnek előtérbe, ám ezeket elsősorban franciák írják
(J. Revel Rómáról, M. Aymard Szicíliáról, hogy csak a legnagyobbakat említsük). Mindazonáltal egyre
erőteljesebben tapasztalható az a törés, amely elválasztja egymástól az olasz és a külföldi kutatókat – elsősorban
franciákat és amerikaiakat. Az olaszok más témákra figyelnek, és más módszereket alkalmaznak (Aymard
1981).
Próbáltam érzékeltetni, hogy volt-e kifutása a társadalomtörténet négy, talán legígéretesebb

kezdeményezésének. Volt, amelyik zátonyra futott, vagy évtizedekre háttérbe szorult; az Annales mintái csak
korlátozott mértékben érvényesültek (ez persze nem lett volna önmagában tragédia, ha az olasz történészek
kimunkáltak volna a franciára koherenciájában akárcsak távolról is hajazó társadalomtörténeti paradigmát). A
háború után kialakult gondolkodási keret tartósságáról sokat elárul az a tény, hogy egy hatvanas évek végi,
Gramscinak szentelt konferencián szinte kizárólag a körül forog a vita, hogy vajon Gramsci Risorgimento-
10
A népi rítusokkal kapcsolatban Mazzacane-Lombardi Satriani 1974. A népi színházat olyan hipotézis szerint állítja szembe a polgári
színházzal, amely szerint a népi előadások megalapozó cselekedetek utáni kutatással azonosíthatóak, vagyis ezektől azon jelentések
megerősítését várják el, amelyek a mindennapiság megszámlálhatatlan cselekedetében vannak jelen, vö. Lombardi Satriani 1974.
11
Az Einaudi-féle Storia d’Italia megjelenése igazi historiográfiai esemény volt: már az első kötet, amely az I caratteri originali (Az olasz
történelem sajátos vonásai) alcímet viselte, igen heves vitákat gerjesztett.
119
interpretációja helytálló-e. Egyetlen hozzászóló feszeget módszertani kérdéseket, Zangheri: vélekedése szerint
inkább a Gramsci által kidolgozott konceptuális „fegyverzetet” kellene vizsgálni, s nem azt, hogy meghatározott
problémákkal kapcsolatban hogyan is használta ezeket (Rossi 1969, 369–373). Társadalomtörténeten – a vázolt
etikai-politikai irányultságnak köszönhetően – többnyire a szindikátus és a politikai kifejeződések, a
munkásmozgalom tudatos elemeinek történetét értették: Manacorda például 1947 és 53 között jelentette meg,
először a Societa mellékleteként, később kötetbe szerkesztve az olasz munkásmozgalom kongresszusainak
történetét (Manacorda 1953). Többnyire megelégedtek azzal, hogy feltárják a munkásság különböző termelési
szektorok közötti megoszlását, kutassák a munkaszervezést, a gazdasági követeléseket és a politikai
csoportosulásokat, ahogy ezt a hatvanas évek második felében tették (itt a referenciák Procacci 1970, továbbá
Merli 1972). A módszertani zárkózottság12 tehát nem engedte, hogy komolyabb kutatások induljanak például az
alsóbb osztályok kultúráját illetően. Az 1940-es évek végén oly sokat vitatott autonómia fogalma lehetőséget
kínált volna arra, hogy munkásosztály történetét instrumentálisan azonosítsák a munkásmozgalom történetével.
Az 1970-es években bekövetkező váltásokat éppen ennek, vagyis a munkásosztály társadalomtörténetének
alakulása mentén fogom nyomon követni.
Azt tehát semmiképpen nem mondhatjuk, hogy ne lettek volna kezdeményezések ezen a területen – De Martino,
Bosio a Movimento operaióban, illetve Hobsbawm olaszul is viszonylag hamar megjelenő cikke (Hobsbawm
1960) visszhangra kellett volna, hogy találjanak. De erre a hetvenes évek elejéig kellett várni: ekkor azonban
mélyreható változások zajlottak. Az etikai-politikai történetírás krízisével és a társadalomtörténet
felemelkedésével a szubjektivitás a történészek érdeklődésének középpontjába került, akár a történeti tárgy, akár
a módszerek tekintetében – nem kis mértékben a 68-as eseményeknek, a tömegmozgalmak megélt
tapasztalatának köszönhetően. Voltak, akik szubverzív potenciálját hangsúlyozták (vö. Bermani-Bologna 1977),
mások viszont egyfajta áthagyományozott tradíció, mentalitás vizsgálatára tekintették alkalmasnak (vö.
Passerini 1988). Természetesen az orális forrásoknak elsődleges szerepe volt ebben a folyamatban – itt
elsősorban a kollektív imaginárius, az ideológiák és az emlékezet kutatására kell gondolnunk. A kutatók megint
a hagyományos kategóriák elégtelenségével szembesültek az emlékezésekkel foglalkozva: a munkásosztály, a
passzivitás vagy a népi kultúra bevett fogalmai használhatatlanok, előbukkan reduktív jellegük és idealisztikus
tartalmuk.
Az elemzések és a felvetett problémák mélysége okán külön figyelmet érdemel az a kisebb történészcsoport,
amely az oral history módszereivel kezdett vizsgálatokba egy torinói munkásnegyedben. Elutasították a korábbi
munkástörténetek egyoldalúan ideológiai és igencsak mechanikus magyarázatait. A kérdés alapvetően az volt,
hogy mit is jelent a „classi popolari” (jelen esetben a munkásosztály) kulturális autonómiája. A korábbi
kutatások igaz ugyan, hogy elismerték a kulturális dichotómiát, de ebben az esetben nem vettek tudomást a kettő
között fennálló körkörösségről (például Stefano Merli); vagy pedig a munkásosztály kultúráját a politikára
laposították, és ennek következtében képtelenek az értékekről, a világlátásokról, a viselkedési modellekről
számot adni (Cesare Bermani), így aztán a munkásosztályt egyetlen monolit tömbként kezelik. A
történészcsoport ezzel szemben arra törekedett, hogy „a néptömegek viselkedését egy sajátlagos kultúra belső
mechanizmusaival magyarázza” (tehát ne csupán külső oksági magyarázatot adjon, vö. Levi-Passerini-Scaraffia
1977; Passerini 1978; 1981; Ramella 1977; Teti 1976). Feltevésük szerint a mindennapok története egyben az
ellentmondások története, ám éppen ezeknek a feltárása teszi érthetővé azokat a válaszokat, amelyeket a városi
proletariátus adott a fasizmus kihívására. A kutatócsoport egyik a tagja a későbbiekben egész könyvet szentelt a
munkásság viselkedésének a fasizmus térhódítása idején (Gribaudi 1987; és Bódy 1999 részletes elemzése a
könyvről).
Az oral history módszereinek alkalmazása néha egészen ragyogó eredményekre vezetett: Portellinek például egy
kollektív emlékezeti stratégiát sikerült azonosítania éppen tanúi emlékezetének torzításaiban és „hibáiban”,
mikor kimutatta, hogy ha az emlékezők egy ternibeli munkás meggyilkolásának dátumát szisztematikusan más
időpontra helyezik, mint az valójában történt, ezzel a megesett igazságtalanságnak az imaginárius szintjén való
kompenzációjáról van szó, hiszen azt a ternibeli munkásmozgalom egyik kiemelkedő pillanatához kapcsolják
(Portelli 1980; 1981). A szerző később Terni, e közép-olaszországi munkásváros „életrajzát” is megírta,
munkáselbeszélésekre támaszkodva, ahol elsősorban nem az ipari civilizáció születése, tündöklése és válsága
foglalkoztatta, hanem az a viszony, amit az emberek ehhez kialakítottak (Portelli 1985).
Az új társadalomtörténeti fordulat során a hagyományos, marxizmussal vegyes etikai-politikai történetírás

válsága nem csupán az antropológiához, az oral historyhoz, a szubjektivitáshoz vezette el a történészeket, hanem
12
A marxista történészek egy csoportjának módszertani zárkózottságát példázza Manacorda, aki az 1960-as X. történészkongresszus után a
„histoire événementielle” mellett, az Annales (és mindaz, amit jelent) ellenében tette le a garast, vö. Manacorda 1960. A marxisták
egyébiránt mindenkit elutasítottak, aki így vagy úgy, módszert adhatott volna a kezükbe Crocét, Sartre-ot, a szociológiát és végül De
Martinót.
120
a helytörténet, és általában a történeti tér kérdésének átértékeléséhez is. A nemzeti történet egyre gyakrabban
tűnik inadekvátnak a történeti problémák kezelésében13 – néhány olyan fogalomnak a kritikai felülvizsgálata,
amelyek korábban a történeti elemzés alapjául szolgáltak, elkerülhetetlenül a politika, a társadalom és a kultúra
közötti viszony újrafogalmazását követeli. A lokális dimenzió éppen ezért lett a politikai konfliktus, az identitás,
a gazdasági és társadalmi dinamika, a kontinuitás és szakítás elgondolásának legsajátabb területe. A lokális
visszatérése azonban egészen más interpretatív koordináták mentén zajlott: elsősorban a mikrotörténelem, és
ezen keresztül az antropológia határozták meg fontosabb vonásait. A lokalizált személyközi viszonyok, amelyek
elég számosak és bonyolultak ahhoz, hogy egy totális társadalmat alkossanak, tehát e viszonyok mikroanalitikus
vizsgálata lehetővé teszi, hogy az egészből néhány szignifikáns komponenst modellé szervezzenek a kutatók
(erre elsősorban E. Grendi tanulmányai nyújtanak példát, továbbá Meloni 1997; Bertolini-Meloni 1978; Meloni
1996). A térstruktúrák társadalomtörténeti magyarázó erejének elismeréséhez jelentősen hozzájárult az egyetlen
komoly olasz történeti földrajzos, Lucio Gambi hetvenes évek második felére megjelent fontos munkáival
(Gambi 1973).
Kövessük nyomon még egy területen a társadalomtörténet megújulását! Annál is érdekesebbnek ígérkezik ez,
mert ha van olyan területe a háború után meginduló társadalomtörténeti kutatásoknak, amely szervesebben
illeszkedik az olasz történetírás hagyományaihoz, mint a munkásságtörténet, akkor ez feltétlenül a
nemességkutatás. Az olasz történetírás egyik kedvelt terepe volt a modern állam kialakulásáról, illetve a „régi
olasz államok” jellegéről folytatott hosszas kutatás és vita. Itt sajátosan keveredett a tematikai zártság
egynémely akár évszázados klisével is. Már említettük, hogy a hatalomtörténetként értett politikatörténet
előtérbe került más interpretációs paradigmákhoz viszonyítva, továbbá fontos szerepe volt a „megkésett olasz
fejlődésről” szóló nagy nemzeti elbeszélésnek is, amely a félsziget újkori államrendszerének és
társadalomszerveződésének értelmezését volt hivatott biztosítani. Például Chabod, akit a háború után a
legjelentősebb olasz történésznek tekintettek, a „Reneszánsz utáni hanyatlás” értelmezési keretében dolgozott,
noha ő volt az első, aki felhívta a figyelmet a politika 16. századi „modernizációjára”, a Machiavelli-
tanulmányokban (Chabod 1964). Mindazonáltal a nemességgel kapcsolatos kifejezetten társadalomtörténeti
kutatások a 60-as évekig gyermekcipőben járnak. Az első jelzések – mint annyiszor – megint külföldről
érkeznek: Stuart Woolf 1963-as tanulmánya az abszolutizmus korabeli piemonti nemességről jelentette a
kezdőpontot (Woolf 1963). Berengo és Ventura tanulmányaival jelentősen szélesedett e szakkutatás tematikája:
véget vetettek a „rend belső története” jellegű problémamegfogalmazásoknak (Berengo 1965, Ventura 1964). A
figyelem tehát a réteg hatalmának konstituálódása felé fordul, s azt igyekszik megmutatni, hogy ez mennyiben a
társadalmi fejlődés produktuma, és nem annak generálója. A gondolkodási keret frappáns megfogalmazására G.
Chittolininál bukkanhatunk (1979): a hatalomgyakorlás formáinak és a politikai berendezkedések alakulásának
fényénél láthatjuk jobban azt a fejlődést, mondja Chittolini, amelyen az itáliai társadalom ment keresztül, és
amilyen jellegzetességeket mutat a modern korszak küszöbén: különösen a merev tagozódást és a bezárkózás
vonásait. Chittolini éppen azt az új helyzetet vizsgálja, amely a kommunális időszak után alakult ki, és hozott
létre feszültségeket a régi és az új vezető rétegek között.
A nemességkutatásban mérföldkő Berengo 1975-ös tanulmánya a városi patriciátus és a nemesség

összefonódásáról (Berengo 1975). E kutatások egyik legfontosabb eredménye volt, hogy rámutattak: a városi
patriciátus és a helyi oligarchiák meggyőző folyamatosságról tettek tanúbizonyságot, és megőrizték
primátusukat az új állami struktúrákban, az ezeknek megfelelő társadalmi gyakorlatok elsajátításával. A
domináns csoportok gazdasági, társadalmi és kulturális reprodukciója igen fontos jelensége az olasz
társadalomtörténetnek. A patriciátusra koncentrálva néhány olasz történész lassan kibújt az etatista perspektíva
alól (például Mozzarelli 1976; 1982). Gyökeresen új volt ezen a területen is a mikrotörténelem hozadéka:
Edoardo Grendi a nemesség politikai szerepének kutatását nem annyira az intézményes, mint inkább a hatalom
informális struktúráiban tekinti elvégzendőnek, szoros kapcsolatban a társadalmi és a kulturális dimenzióval.
Így például a kora újkori Európában nagy fontosságú különböző társulások: fiktív rokonságok, kongregációk,
testvérülések és a sajátosan genovai „albergók” jelentik azt a helyet, ahol a nemesség társadalmi befolyása tetten
érhető (Grendi 1987; Savelli 1981).
A társadalomtörténeti „áttörés” persze egy ország tudományos életének mindennapjait alkotó folyóirat-
struktúrában is tapasztalható (az alábbiakban az egyes korszakok szakfolyóiratait – például az Itáliában
13
Olaszország, mint történeti értelmezési keret megbillenéséről ír Momigliano az Einaudi-féle Storia d’Italia kapcsán: „We Italians have
been asking ourselves for a long time what Italian history is. But it was almost a shock to have to admit, on being faced with the first three
volumes of the history of Italy recently published by Einaudi, that one did not understand why all these interesting, and often admirable,
essays had to be collected under this title. Some chapters appeared to be fragments of a history of European culture, others were episodes of
the history of the Catholic Church, others were descriptions of regional societies, etc. What is relevant here is that the virtual disappearance
of the concept of nation as an elementary unit for historical research multiplies the points of view from which one can consider events that
used to be taken as episodes of national history.” A. Momigliano: Historicism revisited. In Mededelingen der koninklijke Nederlandse
Akademie van Wetesschappen, deel 37, no. 3. 1974.
121
hagyományosan erős medievisztikai, vagy az ókori tematikájú, illetve tizennyolcadik százados lapokat – nem
vesszük tekintetbe, csupán azokat, amelyek ilyesfajta korlátokat nem szabnak). Ennek vázlatos bemutatásával
próbálhatjuk meg leírni a társadalomtörténet-írás legfontosabb irányait.
Elsősorban új alapítású folyóiratok teszik magukévá a társadalomtörténet ügyét: a legrégibb és

legtekintélyesebb, 19. századi alapítású Rivista Storica Italiana nemigen. Az 1970-es években pedig nagy hírű
történészek egész sora dirigálja a lapot: Franco Venturi, Furio Diaz, Giuseppe Galasso, Arnaldo Momigliano,
Ernesto Sestan, Giorgio Spini. Iskoláikat tekintve ők még a két háború közötti történetírás örökösei. Mestereik,
az előző generáció alapozta meg a folyóirat tekintélyét és határozta meg irányát: akkor Chabod, Cantimori,
Falco, Maturi szerkesztették. A hetvenes években elsősorban antik tárgyú és historiográfiai cikkeket közölnek
(ez elsősorban Momiglianónak köszönhető), később hovatovább kizárólag az itáliai felvilágosodással
kapcsolatos publikációkat, mikor Venturi és iskolájának kisugárzása épp a legerősebb.
A Studi storicit még 1956-ben alapították az Istituto Gramsci körül csoportosuló marxista történészek (nem
függetlenül a budapesti eseményektől). A háború utáni baloldali történésznemzedék színe-java ül a
szerkesztőbizottságban: Franco Della Peruta, Gastone Manacorda, Rosario Villari, Renato Zangheri, Giuliano
Procacci, Ernesto Ragioneri.
Mint már említettem, e nemzedék számára a politikai volt az elsődleges tájékozódási pont: hangsúlyozták is,
hogy lapjuk alapítása felér „az ideológiai elkötelezettség, az anti-akadémizmus deklarációjával, amellyel
elutasítják a történettudománynak az aszeptikus és ideák nélküli historiográfiával történő azonosítását”. Ennek
megfelelően elsősorban Itália történetével kapcsolatos cikkeket jelentetnek meg, ezen belül is a legfontosabb
tematikai csomópontok a kapitalizmuskialakulásának és ennek kapcsán az irányító osztályok kutatása, továbbá a
modern kori történelem főbb témái, mint a 17. századi válság, az ipari forradalom. Gyakran jelennek meg
tanulmányok külföldi, elsősorban marxista történészektől (többek között Maurice Dobb, Witold Kula, Soboul,
Hobsbawm írásai).
A társadalomtörténet ügyét azonban kétségkívül a Quaderni storici vállalta fel a legkövetkezetesebben

Olaszországban 1966-tól.14 Ennek a folyóiratnak szoros regionális kötődései vannak, hiszen az első négy
évfolyam Quaderni storici delle Marche címen jelent meg, s valóban ezekben a számokban a tanulmányok
jelentős része Ancona és környékének történetét dolgozza fel.15 Az első pillanattól kezdve erős módszertani
tudatosság jellemezte az itt megjelenő tanulmányokat – emblematikus, hogy az első szám első cikke Braudel
„hosszú időtartama”. A Quaderni storici neve szinte egybeforrt a 20. század utolsó harmadának talán
legizgalmasabb történettudományi kalandjával, a mikrotörténelemmel, noha a lap igazán mikrotörténetinek
(értsd: mikor a mikrotörténészeknek legnagyobb befolyása volt a szerkesztésre) csupán 1974 és 1983-1984
között nevezhető. A Quaderni storici lapjai számos, az olasz történetírás mibenlétét alapjaiban meghatározó
koncepcióról és témáról való vitának biztosítottak helyet (itt talán elég, ha a 1974-1975-ben a Storia d’Italiáról,
vagy a 1979-1980-ban a történeti tudás karakteréről folytatott vitákat említem), tematikus számai pedig
megannyi támadást – elsősorban rombolást – jelentettek a „történettudományi közvélekedéssel” (Grendi 1979)
szemben.
A Societa e storia (1978) szerkesztői és a lap irányával egyetértők főleg demográfusok, geográfusok és
közgazdászok. Egyszerre jelentik be elégedetlenségüket a hagyományos etikai-politikai történetírással és a
marxista historiográfiával, amely inkább a kutatás tárgyát újította meg, semmint a módszereit. De
elhatárolódnak a mikrotörténelemtől is. A lap nyitott az új technikák, a kvantitatív és szeriális történelem felé,
de a „töredékesség veszélyeit” nem vállalja fel és elutasítja az önmagáért való kísérletezgetést (visszatérő vádak
ezek a mikrotörténelemmel kapcsolatban). Ezért nem társadalomtörténetet művelnek, hanem a társadalom
történetét, így fejezve ki akaratukat, hogy „minden fejlődési vonalat egyetlen globális folyamat egységére
vezessenek vissza”.
A kortárs történelem iránti egyre növekvő érdeklődéstől hajtva hozták létre a Rivista di storia contemporaneát
(1972). A beköszöntő tanúsága szerint nem akarnak kizárólag a professzionális közösségre szorítkozni. Témáit
elsősorban a fasizmus, Gramsci, az ellenállás, a háború utáni újjáépítés gazdasági és társadalmi modelljei adják.
14
Érdekes, hogy mindkét lap (a Studi storici és a Quaderni) megpróbálta eljátszani azt a szerepet Itáliában, amit az Annales vitt
Franciaországban több-kevesebb elszántsággal, sikerrel és elmélyültséggel. Mivel az Annales-t egészen lenyűgöző szellemi potenciálja
mellett jócskán intézményi állása is a magasba röpítette, hasonló siker nem igazán volt várható az olasz környezetben. Az Annales-ről
Noiriel 2001.
15
A kötődést példázza, hogy mikor a nyolcvanas évek közepén a folyóirat egyik alapító szerkesztője, Sergio Anselmi a belső, éppen a
folyóirat irányultságát érintő viták következtében elhagyja a szerkesztőséget, másik lapot indít, s ezt újból a regionális tanulmányoknak
szenteli.
122
Sok szó esett már az olasz társadalomtörténet-írásban mutatkozó francia hatásokról: természetesen nem ez az
egyetlen nemzeti történetírás, amelynek érezhető a jelenléte. 1975-ben alapították Trentóban az Olasz-Német
Történeti Intézetet, s azóta rendszeresen (folyóiratként) jelenik meg az intézet évkönyve, az Annali dell’Istituto
storico italo-germanico in Trento. Szerkesztői, Paolo Prodi és Pierangelo Schiera, az 1982-es számhoz
Bemutatást fűztek, rávilágítva egy kicsit a folyóirat célkitűzéseire. Ezt a számot egyébiránt kifejezetten a
disciplinamento sociale (Sozialdisziplinierung) fogalmának szentelték, amellyel „az intézmények és a
társadalom közötti összetett interakciós folyamatok együttesére” kívántak utalni, „arra a szövetre, amelyben az
egyéni és kollektív viselkedési modellek formálódnak, és amelyek később – rendeletek és kidolgozások, szűrők
és ellenőrzések szövedékében – maguk is struktúrákká lesznek” (Presentazione, Annali del Istituto storico italo-
germanico in Trento, VIII, 1982.). Maga az intézet kezdetektől fogva azon munkálkodott a német hagyományt
(Hintze és Brunner munkáit, a Verfassungsgeschichtét) felhasználva, hogy „megszabaduljon a túlságosan merev
felosztástól, amely az objektív realitások (adminisztráció, hadsereg, diplomácia, egyház) történeteként értett
intézménytörténetet szembeállította társadalomtörténettel, amelyet viszont kizárólag mentális, kulturális és
termelési rendszerek alulról történő kialakulásának történeteként fognak fel, és így hiányzik belőle bármiféle
utalás a politikaira”. A szerkesztők helyzetértékelése persze tendenciózus, mégis jól kitapintható a mögöttes
történetfelfogás: egy erősen feldúsított (például az oktatási struktúrák, a vallásosság és a vallási gyakorlatok, a
különböző korporatív és rétegegyesületek történetével) és átalakított politikatörténetről van szó. A nyolcvanas-
kilencvenes években aztán a disciplinamento jelenti a folyóirat fő témáját. Egészen eredeti, egy
társadalomtudományi kölcsönzést magas megismerésbeli hozadékkal végrehajtó kísérlet például Papagno és
Romani tanulmánya: a stratégia fogalmának használatát és történettudományi használhatóságát vizsgálják a 16.
század végi parmai erődépítkezés társadalmi kontextusának rekonstruálásával. A legfontosabb elméleti
konzekvenciának talán az tekinthető, hogy teljesen félrevezető, ha a történész egyetlen intézményben,
csoportban vagy hatalomban keresi azt a központi faktort, amely meghatározza a társadalom feletti globális
ellenőrzés formáját; ezzel ellentétben a rendszeren belüli kompatibilitás formáit és ezek állandó kölcsönhatását
kellene a középpontba helyezni (Papagno-Romani 1982).
A tematikusan elszakadó folyóiratok közül egyet emelnék ki. Ez pedig a Storia urbana (1977): történészek,
geográfusok és urbanisták az alapítói, akik angol mintára kívánják beindítani Olaszországban is a várostörténeti
munkákat. Előnyben részesítik az interdiszciplináris kutatásokat a „városi fejlődés faktorainak azonosítására az
iparosodás korában”, és ennek vezérfonalává a Gramsci által térbeli tényként, a társadalmi folyamatok
termékeként előálló „városláncot” teszik. Itt teszünk említést, noha akár az Annales, akár a helytörténet kapcsán
már szóba hozhattuk volna, az olasz várostörténet-írás egyedülálló vállalkozásáról: a nyolcvanas években
kollektív kutatást indítottak, amely Prato történetét dolgozta fel. Ennek semmilyen hagyománya nem volt az
olasz történetíráson belül, kivéve talán egyetlen könyvet, Berengo munkáját Luccáról. De a vállalkozás nem
fogható a francia paradigmaalkotó monográfiákhoz, Goubert vagy Perrot munkához sem, hisz ezek jóval
szűkebb periódust dolgoztak fel. A kutatás alapvonalait Braudel személyesen vázolta fel, a kutatásvezető Elena
Fasano Guarini volt. A mű struktúrája, amelynek első (időben a legkésőbbi periódust tárgyaló), majd ezer
oldalas kötete 1986-ban jelent meg (Fasano Guarini 1986), szépen követi a braudeli Annales-t olyannyira
jellemző hármas osztást: gazdaság, társadalom, civilizáció. Egyes fejezetei egészen kiváló hozzájárulást
jelentenek például olyan, az olasz történetírásban mintegy harmincéves hagyományra visszatekintő témában,
mint a vidéki elitek története.
Még egyszer végighordozva tekintetünket a megtett úton, egy csöpp csalódottságot érezhetünk. Azzal kell
szembesülnünk, hogy nem tudjuk, létezik-e egyáltalán tárgyunk, a – bármilyen szempontból is specifikus –
„olasz társadalomtörténet”. Ez persze a szereplők előtt sem volt világos. Az 1970-es évek közepére a
történészek, éppen a fogalommal szembeni zavarodottságukban, szinte mindenre ráaggatják e nevet. Tovább
nehezíti a helyzetet, hogy (néhány folyóiraton kívül) semmilyen intézményre nem mutathatunk rá, azzal a
megnyugtató kijelentéssel, hogy hát amit ott csinálnak, az a társadalomtörténet. Kétségkívül messze a
legeredetibb csoportosulás a mikrotörténészeké, ám a vele járó „felfordulás” valamirevaló értékelése külön
könyvet igényelne. A háború utáni historiográfia minden bizonnyal legizgalmasabb időszakának, a 70-es, 80-as
éveknek a megértéséhez azonban más fogalmakhoz kell majd fordulnunk.
5.1. Irodalom
Anselmi, S. 1976 Piovi, perticari e buoi da lavoro nell’agricoltura marchigiana del XV secolo. Quaderni storici,
I.
Aymard, M. 1981. Les Annales et l’Italie. In Mélanges de l'Ecole Francaise de Rome. Moyen Age-Temps
modernes, Tome 93, 1.
Berengo, M. 1965. Nobili e mercanti nella Lucca del Cinquecento. Torino.
123
Bermani, C. – Bologna, S. 1977. Soggetivita e storia del movimento operaio. In La soggetivita antagonista. Il
nuovo Canzoniere Italiano, 4-5.
Bertolini, P. – Meloni, B. 1978. Azienda contadina: sviluppo economico e stratificazione sociale. Torino,
Rosenberg & Sellier.
Bódy Zsombor 1999. A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Századvég, tél.
Bosio, G. 1981. Il trattore ad Acquanegra. Piccola e grande storia in una comunita contadina. Bari, De Donato,
F. Bermani.
Bosio, G. 1998. L’intellettuale rovesciato: interventi e ricerche sulla emergenza d’interesse verso le forme di
espressione e di organizzazione spontanee nel mondo popolare e proletario, gennaio 1963-agosto 1971. Cesare
Bermani.
Braudel, Fernand – Romano, Ruggiero 1951. Navires et marchandises a l’entrée du port de Livourne, 1547-
1611. Paris, A. Colin. „Portes – Routes – Trafics”
Cantimori, D. 1956. Caro Saitta (levél a szerkesztőhöz), Movimento operaio, 2.
Caracciolo, A. 1987. (hozzászólása az általános vitához) In Rossi, P. (a cura di): La storiografia contemporanea.
Indirizzi e problemi. Il Saggiatore, Milano.
Cedronio, M. 1981. Croce, Gentile, la storia e le scienze sociali. In Mélanges de l'Ecole Frangaise de Rome,
(93) 1. 361-400.
Chabod, F. 1964. Scritti su Machiavelli. Torino, Einaudi.
Chaunu, P. 1970. L’histoire sérielle. Bilan et perspectives. Revue historique, 494, 297-320.
Chittolini, G. 1979. La crisi degli ordinamenti comunali e le origini dello stato del Rinascimento. Bologna, Il
Mulino.
Cipolla, Carlo M. 1952. Les mouvements monétaires dans l’Etat de Milan (1580-1700). Paris, Armand Colin,
„Monnaie prix conjoncture” 1.
Coli, Daniela 1987. Idealismo e marxismo... In Rossi, P. (a cura di). La storiografia contemporanea. Indirizzi e
problemi. Il Saggiatore, Milano, 388.
Croce, B. 1923. Il programma di una nuova storia d’Italia. In Conversazioni critiche, serie quarta. 147-148.
Croce, B. 1948. Teoria e storia della storiografia. Bari, Laterza.
Croce, B. 1987. Teoriae storia..., I. fej. Részletek magyarul: A történelem filozófiája. In Aszellem filozófiája,
válogatott írások. Budapest, Gondolat.
De Felice, Franco 1978. Storia e storia della societá. Rinascita, 27.
De Martino, E. 1943-1946. Adolfo Omodeo. Studi e materiali di storia delle religioni, XIX-XX, 260. o.
De Martino, E. 1959. Sud e magia. Bari.
Del Pane, L. 1932. La questione del commercio dei grani nel settecento in Italia. Volume I. Parte generale.
Toscana, Milano.
Del Pane, L. 1958 (1944). Storia del lavoro in Italia IV. Dagli inizi del secolo XVIII al 1815. Milano.
Fasano Guarini, E. (a cura di) 1986. Prato. Storia di una citta. Un microcosmo in movimento (1494-1815) .
Firenze, Comune di Prato-Le Monnier.
Galasso, G. 1975. Economia e societa nella Calabria del Cinquecento. Milano.
124
Galasso, G. 1978. Gramsci e i problemi della storia italiana. Inuő: Croce, Gramsci e altri storici. Milano, Il
Saggiatore.
Gambi, L. 1971. I valori storici dei quadri ambientali. In Storia d’Italia (Coordinatori dell’opera Ruggiero
Romano e Corrado Vivanti).Torino.
Gambi, Lucio 1973. Una geografia per la storia. Torino, Einaudi.
Gargani, A. (a cura di) 1979. Crisi della ragione. Nuove... tra sapere e... Milano.
Gerschenkron, A. 1984 (1959). Rosario Romeo és az eredeti tőkefelhalmozás. In uő: A gazdasági elmaradottság
– történelmi távlatból. Budapest, Gondolat.
Ginzburg, C. 1988. Momigliano e De Martino. Rivista Storica Italiana.
Gramsci, A. 1975. Quaderni del carcere. Quaderno 27. Osservazioni sul „Folklore", Torino
Grendi, E. 1979. Il senso comune storiografico, Quaderni storici, 4.
Grendi, E. 1987. La Repubblica aristocratica dei Genovesi. Politica, carita e commercio in cinque e seicento.
Bologna.
Gribaudi, M. 1987. Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux a Turin au début du XXe siecle. Paris.
Hobsbawm, E. J. 1960. Per lo studio delle classi subalterne. Societa, XVI.
Kelemen János 1981. Benedetto Croce. Budapest, Kossuth.
Kula, Witold 1985. A feudális rendszer gazdasági elmélete. Budapest, Gondolat.
Levi, G. – Passerini, L. – Scarffia, L. 1977. Vita quotidiana in un quartiere di Torino fra le due guerre: l’apporto
della storia orale. Quaderni storici, 35.
Lombardi Satriani, L. M. 1966. Il folklore come cultura di contestazione. Messina.
Lombardi Satriani, L. M. 1968. Antropologia culturale e analisi della cultura subalterna. Messina.
Lombardi Satriani, L. M. 1974. Menzogna e verita nella cultura contadina del Sud. Napoli.
Macry, P. 1974. Mercato e societa nelregno di Napoli. Commercio del grano e politica economica nel
Settecento. Napoli.
Manacorda, G. 1953. Movimento operaio italiano attraverso i suoi congressi (1853-92). Roma, Edizioni
Rinascita.
Manacorda, G. 1960. Le correnti della storiografia contemporanea al X Congresso di Scienze storiche.

Rinascita, XVII, 1960.
Martini, G. – Firpo, L. 1964. Relazione preliminare sulla situazione attuale della ricerca storica in Italia e sul
programma di lavoro della Societa. Bolletino della societa degli storici italiani, n. 1-2.
Mazzacane, L. – Lombardi Satriani, L. M. 1974. Perché le feste. Una interpretazione culturale e politica del
folklore. Roma.
Meloni, B. 1996. Impatto ambientale, strutture sociali dell’insediamento: il caso delle dighe sul basso
Flumendosa e sul rio Picocca. Cagliari, Dipartimento di ricerche economiche e sociali, Sezione sociologia.
Meloni, B. (a cura di) 1997. Famiglia meridionale senza familismo: strategie economiche, reti di relazione e
parentela. Catanzaro, Meridiana libri.
Merli, S. 1972. Proletariato di fabbrica e capitalismo industriale, il caso italiano 1880-1900. Firenze.
Momigliano, A. 1984. Storia antica e antiquaria. In uő: Sui fondamenti della storia antica. Torino, Einaudi.
125
Montaldi, D. 1972. Autobiografie della leggera. Torino, Einaudi.
Moreno, D. – Quaini, M. 1976: Per una storia della cultura materiale. Quaderni storici, 1.
Mozzarelli, C. 1976. Stato, patriziato e organizzazione della societa moderna. Annali dell’istituto italo-
germanico, 421-512.
Mozzarelli, C. 1982. Corte e amministrazione nel principato gonzagescho. Societa e storia, 245-262.
Noiriel, G. 2001. A történelem válságáról. Budapest, Napvilág.
Papagno, G. – Romani, M. A. 1982. Una Cittadella e una citta (il Castello Nuovo farnesiano di Parma, 1589-
1597). tensioni sociali e startegie politiche attorno alla costruzione di una fortezza urbana. Annali dell’Istituto
storico italo-germanico in Trento, 141-209.
Paparazzo, A. 1975. Lotte contadine e comportamenti culturali delle classi subalterne. Il caso della rivolta di
Caulonia 1945. Classe, június, no. 10.
Passerini, L. 1978. Storia orale, vita quotidiana e cultura delle classi subalterne. Torino.
Passerini, L. 1981. Soggetivita operaia e fascismo: indicazioni di ricerca dalle fonti orali. In La classe operaia
durante il fascismo. Milano, 1981.
Passerini, L. 1988. Storia e soggetivita. Le fonti orali, la memoria. La Nuova Italia, Firenze.
Placanica, A. 1979. Alle origini dell’egemonia borghese in calabria. La privatizzazione delle terre ecclesiastiche
(1784-1815), Salerno-Catanzaro.
Poni, C. 1962. Gli aratri e l’economia agraria nel Bolognese dal XVII al XIX secolo. Bologna.
Poni, C. 1976. All’origine del sistema di fabbrica: tecnologia e organizzazione produttiva dei mulini da seta
nell’Italia settentrionale (sec. XVII-XVIII). Rivista storica italiana, 88, 444-497.
Poni, Carlo 1982. Fossi e cavedagne benedicon le campagne. Studi di storia rurale. Bologna, Il Munlino.
Portelli, A. 1980. L’uccisione di Luigi Trastulli. Terni, 17 marzo 1949. La memoria e l’evento. Segno critico, 4.
Portelli, A. 1981. Una storia sbagliata. Memoria operaia e mondi possibili. I giorni cantati, 1.
Portelli, A. 1985. Biografia di una citta. Storia e racconto: Terni 1830-1985. Torino, Einaudi, „Microstorie”.
Procacci, G. 1970. La lotta di classe in Italia agli inizi del secolo XX. Roma.
Quazza, G. 1980. Storia della storiografia, storia del potere, storia sociale. In Tranfanglia, N. (a cura di): L’Italia
unita nella storiografia del secondo dopoguerra. Milano, Feltrinelli.
Ragioneri, E. 1953. Un comune socialista: Sesto Fiorentino. Roma, Edizioni Rinascita.
Ramella, F. 1977. Famiglia, terra e salario in una comunitá tessile dell’Ottocento. Movimento operaio e
socialista, 1.
Romanelli, R. 1977. Storia politica e sociale dell’Italia contemporanea. Quaderni Storici, 34.
Romano 1981. Le Annales e l’Italia, storia di metodi e storia di „attori”. Mélanges de l'Ecole Frangaise de
Rome, (93) 1. 457-463.
Romeo, R. 1958. Problemi dello sviluppo capitalistico in Italia dal 1861 al 1887. Nord e Sud, luglio-agosto.
Romeo, R. 1959. Risorgimento e capitalismo. Bari, Laterza.
Rossi, P. (a cura di) 1969. Gramsci e la cultura contemporanea. Atti del convegno internazionale di studi
gramsciani tenuto a Cagliari il 23-27 aprile 1967. Roma, Editori Riuniti.
Sapori, A. 1952. Le marchand italienauMoyen age, Paris, A. Colin „Affaires et gens d’affaires” 1.
126
Sardella, P. 1948. Nouvelles et spéculations a Venise au début du XVIe siecle. Paris, A. Colin. Cahiers des
Annales 1.
Savelli, R. 1981. Repubblica oligarchica. Legislazione, istituzioni e ceti a Genova nel Cinquecento. Milano,
Giuffré.
Sereni, Emilio 1961. Storia del paesaggio agrario italiano. Bari, Laterza.
Sereni, E. 1968 [1947]. Il capitalismo nelle campagne (1860-1900); Conunnuovo saggiointroduttivo. Einaudi.
Sestan, E. 1950. L’erudizione storica in Italia. In Antoni, C. – Mattioli, R. (a cura di): Cinquant’anni di vita
intellettuale italiana. Napoli, Edizioni Scientifiche Italiane, 1950.
Tenenti, Alberto 1952. La Vie et la mort a travers l’art duXV. siecle. Paris, A. Colin Cahiers des Annales 8.
Teti, V. 1976. Ilpane, la beffa e la festa. Rimini.
Turchini, A. 1976. Una fonte per la storia della cultura materiale nel XV e XVI secolo: le visite pastorali.
Quaderni storici, 1976, I.
Ventura, A. 1964. Nobilita e popolo nella societa veneta del '400 e '500. Bari.
Villani, P. 1954. Una fonte preziosa per la storia economico-sociale del Mezzogiorno, Il catasto onciario.
Movimento operaio, no. 3.
Villani, P. 1962. Mezzogiorno tra riforme e rivoluzione. Bari, Laterza.
Wilson, A. (ed.) 1993. Rethinking Social History. English society 1570-1920 and its interpretation. Manchester
University Press, Manchester.
Woolf, S. J. 1963. Studi sulla nobilita piemontese nell’epoca dell’assolutismo. Memorie dell’Accademia delle
scienze di Torino. Torino.
Woolf, S. J. 1965. Risorgimento e fascismo: il senso della continuita nella storiografia italiana. Belfagor, XX.
71-91.
Zangheri, R. 1957. Per lo studio dell’agricoltura bolognese nel ’700. In Studi in onore diArmando Sapori.
Milano.
6. Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád │ A

MAGYAR TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS
TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG
6.1. A társadalomtörténet irányzatai és intézményesülése 1945-ig
6.1.1. AZ I. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG
A 19. század utolsó harmadában, a mai értelemben tudományos történetírás szervezeti-intézményi
megszilárdulásának s a forráskutatás rendszeressé válásának időszakában a társadalomtörténet-írás első
kísérletei is megjelentek. A tematikai és módszertani lehetőségeket alapvetően a korszak történetírásának
sajátosságai determinálták. A társadalomtörténet – mint minden, egy másik résztudományhoz kötődő s csak
lassan önállósuló diszciplína – fogalmi meghatározása és tárgyának pontos kijelölése sem igen történt meg.
Magát a társadalom szót ekkor már használták, de inkább még műszóként, jelentése nem volt elterjedt, köznapi.
Miként Grünwald Béla, a korabeli történetíró, politikus és publicista írta: „mindenki azt ért alatta, ami neki
tetszik. Majd az államot, majd általánosságban az emberek közösségét, majd a társas élet körét, amint jön. De
határozott fogalmat alig köt vele egybe valaki, s alig ért alatta az államtól teljesen különböző, saját törvényei
szerint élő, hatalmas organizmust” (Grünwald 1876, 54).
127
A saját fejlődési törvényei szerint működő társadalom jelensége, képzete is új volt. Amint Otto Brunner, a 20.
század jelentős társadalomtörténésze, hangsúlyozta, a régi időket tekintve társadalomtörténet és jogtörténet
elválaszthatatlanok egymástól. A 19. század utolsó évtizedeiben olyan források (például oklevelek, jogkönyvek,
törvények) kutatása és kiadása dominált, amelyek által a társadalmi csoportokat jelölő fogalmak és a csoportok
közti jogi viszonyok története tárult fel (a segédtudományok közül a diplomatika gyors fejlődésére utalhatunk).
A Magyarországon fő mintának tekintett – sok esetben a törzsi-nemzetségi szervezetben élő, majd a
megtelepedést követően e keretekből kilépő magyar nép leírásában közvetlenül is felhasznált – német jogés
alkotmánytörténet is hasonló források alapján és módszerrel vizsgálta saját társadalmát. Ugyanakkor a jogés a
társadalomtörténet szétválaszthatatlansága állandó alapot és terepet biztosított az ideológiai-politikai
ellentétekkel színezett, jórészt a köznemesi történetszemlélet hívei és az azt opponálók között zajló vitáknak.
Például Illés József, a jogtörténet tanára a pesti egyetemen a werbőcziánus hagyományokat követve, a
Tripartitumot tartotta a legfontosabb forrásnak. Egy másik példa a bencés szerzetes és Pannonhalmán levéltáros
Erdélyi László, aki a Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben című művében a „társadalmi
osztályok” részletes, ám sematikus leírását, s a törvényekben szereplő elnevezések magyarázatát nyújtja. Ezen
irányzat talaján bontakozott ki az első számottevő s hosszú ideig húzódó társadalomtörténeti vita Erdélyi László
és Tagányi Károly között (Erdélyi 1913, 1914, 1915, 1916; Tagányi 1913, 1914, 1916).
Tagányit a változtatás igénye vezette. Igaz, kiindulópontja jogtörténeti, ami azonban a társadalom, illetve a
kisebb közösségek s az egyén életét meghatározó jogés szokásviszonyok vizsgálatával egészült ki. Ez a jog
mellett a szociológiai és a korabeli európai néprajz eredményeit is felhasználó szemlélet lehetővé tette az
egymásra épülő jogi-társadalmi alapfogalmak rendszerének meghaladását, s olyan szerveződések (például
földközösség, faluközösség, uradalom vagy a család) előtérbe helyezését, ami egy elemző, az egyénből kiinduló,
ezáltal a mindennapi valós kapcsolatokat, valamint a helyi-regionális sajátosságokat is tükröző
társadalomábrázolást tett lehetővé. Mindez egyúttal alkalmas volt a köznemesi történetszemlélet bírálatára, ami
Tagányi elszigetelődéséhez is hozzájárulhatott.
Az egyoldalú jogi-politikai szemlélet – tegyük hozzá: ellentmondásos – meghaladását a korábban önállósult

gazdaságtörténet is előmozdíthatta, új és hosszan tartó, több történeti korszakra kiterjedő lehetőségeket kínálva,
ugyanakkor korlátokat is szabva. Az ellentmondás abban rejlik, hogy a megszülető magyar gazdaságtörténetnek
a német nemzetgazdaságtan történeti iskolájából kinövő, Karl Inama-Sternegg nevével fémjelzett
gazdaságtörténet szolgált szinte kizárólagos mintaként. Ez az irányzat maga is az állam gazdasági szerepére, az
összefonódó politikai, gazdasági és társadalmi intézmények történeti fejlődésére, s a gazdaságban szereplők
jogviszonyaira összpontosított. Ezen az alapon, nem egyenrangú félként (már Karl InamaSterneggnél vagy Karl
Lamprechtnél sem) kapcsolódott össze a gazdaságés társadalomtörténet – ami a módszertani és forráshasználati
tapasztalatok cseréje helyett, azok egyirányú átadását-átvételét jelentette. A német történeti iskola az elméleti
igénnyel s az általánosítással szemben a jelenségek, a tények leírását, s az ezzel azonosított adatok, köztük a
statisztikák széles körű feltárását tűzte célul, ami összhangban volt a 19. század utolsó harmadának magyar
gyakorlatával, amely a megnyíló fővárosi és vidéki levéltárak forrásainak tömegét gyűjtötte össze és közölte.
Példánk ezúttal Kováts Ferenc, a pozsonyi jogakadémia tanára, aki 1902-ben jelentette meg
Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században című „történet-statisztikai” tanulmányát, amelyben a
pozsonyi harmincadkönyv alapján, „gazdasági állásuk” szerint mutatta be a kereskedelemben résztvevők népes
táborát.
A társadalomtörténet önállósulásának problémái, eltérő értelmezései az intézményesülést is nehezítették. A

dualizmus utolsó évtizedeiben modernizálódó egyetemi képzésben a politikatörténet uralkodott, a levéltárakban
dolgozók eredményei (például Tagányi Károlyé) elszigeteltek maradtak.
A gazdaságtörténettel összekapcsolódó társadalomtörténet hozta változások sokszor kicsinyek és nehezen

megállapíthatók. Változás az 1910-es évek elején következett be, amikor a pesti egyetem Művelődéstörténeti
Tanszékére a ciszterci szerzetes, Békefi Remig után Domanovszky Sándort nevezték ki. Domanovszky Sándor
az 1910-es évek végén az Árpád-kori társadalomról készített munkájában a mezőgazdasági termelés, a
birtokviszonyok vagy a szabad költözés szerepét is felvetette, ami a társadalom differenciálódásának, az egyes
rétegek mobilitásának pontosabb s újabb szempontú vizsgálatát ígérte. Karl Inama-Sternegg, valamint a bécsi
gazdaságtörténeti iskola (Alphons Dopsch) nyomán Domanovszky látta azokat a lehetőségeket, amelyeket az
uradalmak, mint összetett gazdasági, munkaszervezeti és szociális egységek vizsgálata kínálhatott.
A változtatás szintén tudatos képviselői voltak a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle köré szerveződő, részben
vidéken dolgozó történetírók. E lap az Európában első gazdaságés társadalomtörténeti periodikával, a Zeitschrift
für Sozialund Wirtschaftsgeschichtével egy időben, 1894-ben indult. Bár tizenhárom évfolyamát a jórészt
gazdasági adatok kritikátlan közlése jellemezte, ám a munkatársak, Kováts Ferenc, Acsády Ignác és
128
mindenekelőtt Tagányi Károly személye biztosíthatta volna a továbblépést. Szándékaikat hűen fejezte ki
Kerekes György egy 17. századi kassai kereskedőről 1902-ben írt munkájának – Karl Lamprecht programjára
emlékeztető – előszava: „vajon az olvasó közönséget, mely eddig letűnt századoknak csak királyaival,
államférfiaival, hadvezéreivel és főpapjaival foglalkozott, fogja-e érdekelni az én egyszerű, becsületes polgárom
[...] Hajlandó lesz-e megfigyelni a kisemberek mindennapi életét, fáradalmait, küzdelmét, örömét, bánatát,
nemes törekvését, bűneit?”(Kerekes 1902, 3-5). S ha e kötetben (miként a hasonló könyvekben) a történeti
valóság megjelenítése még inkább az adatok tömegének halmozásával azonosul, mégis újszerűségét kell
kiemelnünk: a témaválasztást, illetve olyan források használatát (üzleti és folyószámlakönyvek, hagyatéki és
egyéb leltárak, végrendeletek, adóslevelek, törlesztési feljegyzések, adásvételiés kölcsönszerződések, napszám-
limitációk), amelyek korábban, de a következő évtizedekben is elkerülték a történészek figyelmét.
Gazdaságtörténeti, illetve demográfiai tanulmányain keresztül közelített a társadalomhoz Acsády Ignác. A

jobbágy-adózás1564-76-ban című munkájában levéltári kutatásainak tapasztalataként fogalmazta meg, hogy a
pozsonyi és a szepesi kamarák „munkálataiban és előterjesztéseiben rendkívül sok és érdekes adat van az összes
osztályok, az egész alsó nép társadalmi tagolatának és anyagi viszonyainak megismerésére. Mély bepillantást
nyújtanak [.] socialis structúrájának egész szövevényébe, sőt sokban megértetik felekezeti és nemzetiségi
viszonyainknak jelen alakulatait” (Acsády 1894, 142).
Acsády felismerte a dézsmaés dikajegyzékek, sőt az urbáriumok forrásértékét is, azonban nem használta fel
őket. Az ellentmondás okát szemléletében kereshetjük. Ennek egyik tényezője a – tényeket összegyűjteni
törekvő, s a tényekből a haladás törvényeit fölismerni kívánó – pozitivizmus (vö. Wellmann 1999, 61-68),
illetve a spenceri szociológiából gépiesen átvett – antik toposzra visszavezethető – organikus
társadalomfelfogás. Eszerint „minden hivatásnak megvoltak a maga sajátos szervei. Az egyik a hazát védte, a
másik a földet mívelte: az egyik a szellemi szükségleteket elégítette ki, a másik az árucserét közvetítette [.]
bármi különböző legyen jutalmuk, munkájuk egyformán hozzájárult az állam és a társadalom fenntartásához,
felvirágoztatásához, s minden egyes organum megbetegedését egyformán megérezte az összesség” (Acsády
1895, 141). Acsády azonban nem alkalmazta következetesen ezeket az átvett szemléleti elemeket a
társadalomra, ráadásul az „organizációkat” – Tagányival ellentétben – lényegében jogi kategóriákkal
azonosította. Ily módon a pozitivizmus, valamint a jogi-politikai társadalomtörténet összekapcsolódott, ami
további ellentmondásokhoz vezetett. Az államot és a társadalmat szociológiai ismeretei alapján elválasztotta,
ugyanakkor – a korszak uralkodó felfogása szerint, és ismét Tagányival ellentétben – az organizációk
létrejöttében az állam meghatározó szerepét emelte ki. Emellett a társadalom leírásakor fontosnak tartotta a
„kapcsolatviszonyok” feltárását, ezt azonban nem egyének, hanem kollektívumok („társadalmi osztályok”)
között valósította meg.
Így az 1906-ban megjelent A magyar jobbágyság történetében e társadalmi csoport termelésének,

rétegződésének és életmódjának vizsgálata háttérbe szorult, s ehelyett a paraszti terhek és szolgáltatások, a
jogfosztottság mibenléte, későbbi terminológiával „a földesúri kizsákmányolás” került előtérbe. Nem puszta
véletlen, hogy Acsády – megjelenésekor a szaksajtó által figyelmen kívül hagyott, s csak a közírás által üdvözölt
– munkája utóéletében a történelmi materializmus (és az „osztályharc”) megtestesítőjévé vált, ami a két
világháború között műve bírálatát, majd az 1940-es évek végétől a társadalom jogi-politikai alapfogalmait
tovább sematizáló, „elnyomó és elnyomott osztályokra” redukáló vulgármarxista történetírás általi elismerését
eredményezte.
A jogi szemlélet meghaladásának egészen más módját képviselte Szekfű Gyula Serviensek és familiarisok című,
1912-ben megjelent munkája. Akiindulópont itt is a középkori forrásanyag, illetve egy jogi-társadalmi kategória
s az ennek megfelelő német terminológia vizsgálata volt. Ez azonban az oklevelek és törvényszövegek
szaktudományos-kritikai feldolgozása, valamint a Gustav Schmoller-féle porosz államés közigazgatás-történeti
iskola szemléletének tudatos követése révén az államhatalom és hivatalrendszer kiépülésének, továbbá
működésének rekonstruálásával egészült ki. A fiatal történetíró filológiai pontossággal mutatta be a
„hivatalnoki” réteg kialakulását, a familiaritás magánjogi kapcsolatát és a hivatalviseléssel, valamint a
társadalmi rétegek mobilitásával való összefüggéseit. Mindez pedig nemcsak a hazai közigazgatási rendszer
nyugat-európaitól eltérő sajátosságainak feltárását, hanem a nagybirtok társadalomszervező szerepének vagy a
nemesség differenciálódásának (nagybirtokosok s tőlük személyükben függők) bizonyítását tette lehetővé, ami
az „egy és ugyanazon nemesség” elvének alapján álló, a nemességen belüli különbségeket elismerni csak
kevéssé hajlandó köznemesi történelemszemlélet – például Timon Ákos vagy Illés József – éles és modern
történeti eszközökkel történő kritikáját is jelentette.
Szekfű, bár társadalomtörténeti következtetésekhez jutott el, ezeket az állami-politikai élettel szoros
összefüggésben értelmezte. Nem volt véletlen, hogy a néhány évvel később megjelenő A magyar állam
129
életrajzában a gazdaságés társadalomtörténetet például az oklevéltannal együtt, „a legszélesebb értelemben

felfogott történeti segédtudományok” sorában helyezte el.
A háború előtti történetírás sajátos vonulatát jelentették a polgári radikális gondolkodóknak (a Huszadik Század
című folyóirat köre) a magyar történeti fejlődés újraértelmezésére irányuló törekvései. E munkák közül
mindenképpen megemlítendő Szabó Ervinnek az 1848-1849-es magyar forradalmat és szabadságharcot a
társadalmi osztályok érdekellentétei szerint újragondoló műve, az újkori politikai szféra társadalomtörténeti
szempontú vizsgálatának egyik első hazai megvalósulása (Szabó 1979). Bár a szerzőt nem tekintették hivatásos
történésznek, a világháború vége előtt megírt, de csak a Tanácsköztársaság vége után, a bécsi baloldali
emigráció által megjelentetett műről a legrangosabb hazai történeti folyóiratban, a Századokban nem kisebb
személyiség, mint Mályusz Elemér írt alapos bírálatot.
Az I. világháború előtt a társadalomtörténet-írás módszertanát illető elméleti megfontolások jószerivel

hiányoztak. Figyelemre méltó mindenesetre az 1890-es években zajló német Historikerstreit hazai visszhangja.
Előbb Szentpétery Imre írt a Századok 1908-as évfolyamában az Individuálisés collektív történetírásról, majd
Madzsar Imre – Szentpéteryvel polemizálva – Karl Lamprecht történetelméletéről, kutatási módszeréről és a
lipcsei Egyetemes Kultúrtörténeti Intézetről. E tanulmányban Madzsar a német történész
társadalompszichológiai, valamint művelődéstörténeti koncepciója mellett foglalt állást (ami az államközpontú
szemléletet oldotta), anélkül, hogy azt tudatos programmá tette volna.
6.1.2. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Az I. világháború utáni változások a társadalomtörténet-írás korábbi sajátosságait alapvetően módosították,
önállósulási és fejlődési lehetőségeit nehezítették. Trianon után – a tudományés aktuálpolitikai elvárásoknak
megfelelve, s az előzményeket keresve – az újabb korszakok politikai-közigazgatási kutatása került előtérbe.
Nem kedvezett a társadalomtörténetnek az előző korszak pozitivizmusának hanyatlása sem. Az ennek helyén,
gyakran a nyílt oppozíció hangoztatásával, német hatásra kibontakozó szellemtörténet ugyanis, az „új szintézis”
igényével, a politika-, a gazdaság-, a társadalomés a művelődéstörténet részterületeit egységesen kívánta
megjeleníteni. A szellemtörténet a társadalmi jelenségek magyarázatánál a különböző világnézeti-ideológiai
irányzatok, valamint a stílusfogalmak (pl. reneszánsz, barokk) meghatározó szerepéből indult ki. E törekvés a
társadalom analitikus leírásának nem kedvezett, viszont felszabadította a történetírást a nagy átfogó törvények
keresésének kényszere alól.
1931-ben jelent meg a szellemtörténet programadásának tekintett A magyar történetírás új útjai című
tanulmánykötet. Hóman Bálint bevezető írása a magyarországi gazdaságés társadalomtörténet korábbi szerepét
úgy foglalta össze, hogy azok a „maguk sokféle ágazatával – aminők a birtoktörténet, kereskedelemtörténet,
pénztörténet, összehasonlító jogtörténet, társadalmi osztályok története – virágzó tudományokká fejlődtek, s
kísérlet történt a gazdasági és társadalmi fejlődés örök érvényű törvényeinek, a történeti fejlődés
dogmatikájának megállapítására is. A materiális élet történetét megvilágító részletkutatások, a maguk
»exaktnak« nevezett módszerével, hatalmas anyaggal, új szempontokkal, korábban ismeretlen történetalkotó
erők és figyelemre sem méltatott jelenségek ismeretével gazdagították a történettudományt, de célkitűzésük
egyoldalúsága elvonta a figyelmet más fontos szempontokról, jelenségekről és irányító erőkről, megbénították a
szellemtörténeti tudományágak egészséges fejlődését. Másrészről az empirizmus túlhajtása, és a betűhöz való
merev ragaszkodás nemcsak specializálta, hanem valósággal atomizálta a történelmet, és megölte a történelmi
szintézis lehetőségébe és jogosultságába vetett hitet” (Hóman 1932, 21). A pozitivizmussal szemben
megfogalmazott kritikájában Hóman csupán az általa nagyra becsült Tagányi kapcsán ismerte el a spenceri
szociológia és az etnológia „naturalisztikus érdeklődésének” eredményeit.
Árnyaltabban és teoretikusabban fogalmazott Dékány István, aki gazdaságvagy társadalomtörténeti

tanulmányokat sohasem írt, s a tiszta tudomány nevében a helyi (magyar) adottságokat legföljebb
„madártávlatból” szemlélte. Gazdaságés társadalomtörténet című, szintén e tanulmánykötetben megjelent
írásában szembehelyezkedett az egytényezős történelemmagyarázatokkal (adott esetben a marxista-leninista
történelmi materializmussal): a „gazdaságtörténeti monizmussal”, valamint a „társadalmi monizmussal”, mely
utóbbi szerint egyetlen rend (a hegeli „allgemeiner Stand” – „általános rend”) vagy osztály képviselhetné az
egyetemes értékeket és fejlődést. A tanulmány elutasította a „politikai monizmust”, azaz a
társadalomtörténetnek az államés politikatörténettel szembeni alárendeltségét is. Dékány kritikusan állapította
meg, hogy e tudományág a társadalmi csoportokkal „öntudatlanul”, csak „politikai szerepkörükhöz képest”
foglalkozott, s ha – mint írja – összehasonlítja a szociológia korabeli problémaállományával, látható, minő
csekély részét vállalja az akkori lehetséges témakitűzésnek (Dékány 1932, 212). A szerző általánosságban
fogalmazta meg programját is: a kutatásokba be kell vonni „mindennemű alakulatot”: a helyi-települési
egységeket, a különböző gazdasági szövetkezéseket (például az üzemeket és vállalatokat), az etnikai és
130
nemzetiségi csoportokat, s ez egészülne ki a társadalmi mozgások szociológiai szempontokat is érvényesítő

kutatásával.
A szellemtörténet sajátosságai és célkitűzései az 1920-as évek elejétől megjelenő munkákban realizálódtak.

Szekfű Gyula – egy tervezett újkori társadalomtörténeti összefoglalásból kinőtt – Három nemzedék című, 1920-
ban megjelent munkája az irányzatot kifejezetten fölvállaló, de ehelyett inkább Meinecke hatását érvényesítő
mű, amely a reformkortól a világháborúig kívánta a nemzeti középosztály „hanyatlását” rekonstruálni.
Tudatosabban merít a szellemtörténet eszköztárából Szekfű a Három nemzedékhez 1934-ben írt, Trianon óta
című ötödik, kiegészítő könyvében. Igaz, ez nem kívánta a „trianoni évek politikai és társadalmi történetét
nyújtani”, inkább csak azt bizonyítani, hogy a dualizmus végi nemzedékhez képest „sem a társadalmi tagozódás,
sem pedig a társadalmi gondolkodás nemigen változtak”. A neobarokk társadalom című fejezetben a korábbi
adatszerűség eltűnik, s a szerző helyette egy átfogó eszmerendszer és stílusirányzat sajátosságait: a
tekintélytiszteletet, a merev hierarchikusságot, az úri mentalitás nemzeti mintaképpé emelését felelteti meg a
korabeli társadalom lényegének, illetve gondolkodásmódjának.
A szintetizálás igényével írta Hóman Bálint és Szekfű Gyula az 1928-1934 között megjelent Magyar történetet.
Művükben a politikai, gazdasági, társadalmi, művelődési és irodalmi fejlődést, az „egész történetet mint
egyetlen szerves folyamatot” kívánták ábrázolni, valamint az elmúlt évtizedek eltérő irányzatainak és
részletkutatásainak eredményeit is össze akarták foglalni. Hóman Bálint azonban, aki a Mátyás uralkodásáig
terjedő korszakokkal foglalkozott, nem tudott és nem is kívánt elszakadni a társadalomábrázolások korábbi,
meghatározó áramától. Fő forrásai a törvények és oklevelek, a szellemtörténet elveit sem igen érvényesítette.
Államközpontú társadalomleírásait (ahol a kiváltságok és a jogviszonyok meghatározóak) a politikatörténetnek,
illetve a középkori magyar nagyhatalom eszméjének rendelte alá. A Szekfű Gyula által írt kötetek (melyek
Mátyástól a világháborúig terjedő időszakot tárgyalják) gazdagabb társadalomtörténeti fejezeteiben
tudatosabban érvényesült a szellemtörténeti koncepció, jóllehet a különböző irányzatokhoz tartozó szerzők
munkáit hasznosította. Elsőként az 1920-as, 30-as évekbeli legnagyobb vitapartner, Mályusz Elemér mezővárosi
fejlődéssel, a jobbágysággal vagy a 15. század végi bérlőkkel is foglalkozó tanulmányait említjük, de a második
kiadásban már felhasználta a Domanovszky Sándor szerkesztette Tanulmányok a magyar mezőgazdaság
történetéhez című sorozatban megjelent nagybirtok-tanulmányokat is.
E tanulmányok megerősítették Szekfű saját koncepcióját, amelyet az élesen elítélt Acsádyval szemben, részben
a szellemtörténet szintetizáló törekvései hatására alakított ki: az uradalmak társadalomszervezetként, gazdasági,
társadalmi, politikai-katonai és kulturális egységként való vizsgálatát. S ehhez kapcsolódóan – Nagy Iván
genealógiai munkája alapján – Szekfű nagybirtokosok életpályáját, felemelkedésük vagy bukásuk sajátosságait
is bemutatta, miközben típusokat alakított ki (az egyházi vagyon, a házasság, a katonai pálya szerepe a
birtokszerzésben), s a reneszánszról, barokkról, rokokóról alkotott művészettörténeti tudást felhasználva adott
képet e családok (a Nádasdyak, Thurzók, Zrínyiek, Erdődyek, Pálffyak), valamint a városi polgárság
életmódjáról és életformájáról, a magyar „parasztvárosok”: Makó, Hódmezővásárhely, Nagykőrös, Kecskemét
népességéről vagy újabb „nemesi típusként” a városokba költözőkről. Még inkább a szellemtörténet hatása,
hogy a 17. század megváltozott nemesi eszményével, a 16. század állandó háborúskodását követő békésebb
mentalitással, majd a 18. századi „barokk nagyúr” keresztény-heroikus, illetve a felvilágosodott „rokokó főúr” s
a „biedermeier táblabíróvilág” életideáljával magyarázta a szüntelen társadalmi, kulturális és életmódbeli
változásokat. A parasztság vázlatosabb bemutatásában viszont a jogi szemlélet érvényesült (szolgáltatásaikat,
jogfosztottságukat helyezte előtérbe). Változást ismét a Domanovszky-sorozat felhasználása kínált, melynek
alapján Szekfű a 18. századi telepítésekről és demográfiai folyamatokról, a paraszti termelőmunkáról vagy
annak a jellemre és mentalitásra gyakorolt hatásairól is írhatott. S ha társadalmi elemzéseiben helyet kapott is
saját világnézetére épülő szubjektivitása, a társadalmi folyamatokat individuális jelenségekkel azonosító
szemlélete, valamint az államnemzeti történetírás hagyományai, munkája mégis – miként a szellemtörténet –
számos történetíróra hatott, vagy ösztönzött más irányzatokat nyílt szembeszegülésre.
A szellemtörténet ellenzői között elsőként a pozitivizmus, illetve a néha neopozitivistának, néha realistának
nevezett irányzat képviselőit említhetjük. Az irányzatok meghatározása nem egyértelmű, mivel a
megnevezéseket már a korban is különbözőféleképpen értelmezték. Az egykori Gazdaságtörténelmi Szemle
munkatársai közül Kováts Ferenc tematikájában és módszertanilag sem tudott megújulni (bár kísérletet tett a
szellemtörténet adaptálására is), adatközlései egyre inkább avíttá váltak, ahogyan azt a 18. század elején élő
pozsonyi német polgárságról és a kormányhivatalokban helyet kapó magyar nemességről írt tanulmányának
címe – Old curiosity shop – is kifejezte.
A fiatalabb, sokoldalúan képzett, külföldi egyetemeken megfordult generációk számára a pozitivizmus egészen
mást jelentett. Ahogy Istványi Géza az 1930-as évek végén a Protestáns-Szemlében a szellemtörténészek és a
neopozitivisták vitájában kifejtette, nincs senki „ma közöttünk, aki vissza akarna, vagy vissza tudna térni ahhoz
131
az analizáló, az adatok szerves összefűzésétől visszarettenő, minden ízében aszintetikus történetíráshoz, amit
nálunk a pozitivizmus jelentett” (Istványi 1938, 119). Sőt úgy vélte, hogy a neopozitivizmus szintetikus
szemléletét a szellemtörténet inspirálta, a szembefordulás viszont azért szükséges, mert az a történettudomány
„reális ágait”: a gazdaságés társadalomtörténetet, valamint a segédtudományokat sújtotta, akadályozván
tematikai és módszertani önállósulásukat.
Az új célkitűzéseket például Domanovszky Sándor tanítványai valósították meg. Bár a Domanovszky-

szemináriumok az 1920-as évek végétől a magyar agrármúlttal foglalkoztak, vezetőjük uradalomtörténeti
kutatásokat szervezett, s a Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéből című sorozatban a tanítványok
(Jármay Edit, Bakács István, Csapody Csaba, Berlász Jenő, Wellmann Imre) által írt munkák a nagybirtokok
komplex gazdasági-társadalmi életét mutatták be. Az agrártörténész Wellmann Imre az 1930-as évek elején
ismerkedett meg a francia és a német szociológiai iskolák, valamint az Annales képviselőinek (Émile Durkheim;
Max Weber, Alfred Vierkandt; Marc Bloch) műveivel, ami megerősítette benne, hogy a társadalmat az egyén
felől, a gazdasági folyamatokat pedig a gazdálkodás, a termelés hétköznapi menetén keresztül kell vizsgálnia.
A szellemtörténet államközpontú szintetizálásával szemben állva jelent meg historiográfiánkban Mályusz

Elemér. A településés népiségtörténeti iskola megalapítója -jórészt a német fejleményekre támaszkodva – a
gazdaságés társadalomtörténetet tette történelemszemléletének alapjává. „Szintetizálása” azonban azt is
jelentette, hogy az 1920-as és 1930-as évek német településtörténeti, valamint szociológiai irányzatai mellett –
mint a mediaevisztika első számú hazai képviselőjének – a dualizmus kori előzményekre is támaszkodnia
kellett. Tanulmányaiban így különböző szemléleti és módszertani elemek kerültek egymás mellé.
Mályusz, aki magántanári kinevezését ritka kivételként társadalomtörténeti témában kapta, 1934-ben került
Szegedről a fővárosba, a Pázmány Péter Tudományegyetem Középkori Magyar Történeti Tanszékére. Itt a
hagyományos korbeosztást követő stúdiumok mellett, 1936-ban sikerült megszerveznie, a már működő
művelődéstörténeti mellett, a Magyar Népiségés Településtörténeti Intézetet.
Társadalomtörténeti érdeklődése, sőt annak történetírói programmá érlelése – visszaemlékezése szerint – hamar,
a Turóc megyéről 1922-ben megjelent disszertációjának elkészítése közben alakult ki (Erős 2000, 91). S
valóban, a megye településeiről készített topográfiagyűjtemény irányította figyelmét arra, hogy a helyi
közösségek vizsgálata lehet a legalkalmasabb a népesség gazdasági, társadalmi és szociális életének, érzelmi
világának, kultúrájának, illetve mindennapi kapcsolatainak összetett rekonstruálására, valamint arra, hogy a
regionális kutatások pontosíthatják vagy módosíthatják az egyoldalú jogi szemlélet alapján kialakítható általános
ismereteket.
E tapasztalatok tükröződnek Mályusz 1924-ben megjelent A helytörténeti kutatás feladatai című

tanulmányában. Kiindulópontja a német minták számbavétele, bár ő a Territorialgeschichte (amely politikai-
közigazgatási alapú: a fejedelmi hatalom területi egységével azonosuló), illetve az Ortsgeschichte (az egyes
települések története) álláspontjával szemben helytörténeten egy köztes irányzatot, s nem a mereven elkülönülő
közigazgatási egységek vizsgálatát értette. A 18. század elejétől, Magyarország újratelepülésétől úgy állapította
meg a kutatások körét, hogy azokban „a társadalomés gazdaságtörténeti szempontoknak kell előtérbe
nyomulniuk és érvényesülniük. Külső jelenségekben megnyilvánuló politikai történet, amely a szoros időrendi
egymásután kapcsán fűződik össze, nem művelhető eredményesen, mivel – mint írja – Csongrád megye lakóját
nem érdekelhetik a szőregi csata stratégiai leírásának kis részletei. A gazdaságés társadalomtörténet ellenben
olyan feldolgozható problémák százait nyújtja, amelyek tipikusan helyi jellegűek” (Mályusz 1924, 538, 543-
544).
Mályusz Elemér megítélése szerint tehát a helytörténet a legalkalmasabb például az általa is gazdasági és
társadalmi egységnek tekintett uradalmak, a „territoriális elzárkózottságban élő” középbirtokosság megyék
szerinti kutatására (ami a politikai történetírás fejlődését és korszerűsödését is előmozdíthatná), a csallóközi, a
borsodi, a szabolcsi és a szatmári nemesi falvak elparasztosodó népességének, valamint egy-egy előkelő
pozsonyi és pesti kereskedőcsalád több generációjának nyomon követésére, vagy a településenként
rendelkezésre álló telekkönyvek alapján az egykori egész-, félés negyedtelkes jobbágyok 1848 utáni
differenciálódásának rekonstruálására is. Ezért A népiség története című, 1931-es programadó tanulmányában
német mintára a „helytörténet kutatóinak kiképzését” szorgalmazta. Az Országos Levéltárral szoros
kapcsolatban álló tudományos intézet létrehozását vetette fel, melynek a szervezés mellett, fő feladata az
egyetemet végzett történelemtanárok és kutatók továbbképzése lett volna. Mályusz Elemér szükségesnek tartotta
a rokon tudományok közül a Tagányi Károlyés a Csánki Dezső-féle történeti földrajz és a genealógia
módszereinek, illetve újfajta források (dűlőnevek, birtokrendezési iratok, telekkönyvek, térképek, anyakönyvek)
felhasználását is. Máig aktuális érvénnyel vette észre a helytörténeti kutatások megújításának szükségességét, s
azokat a lehetőségeket, amelyeket ez a gazdaságés társadalomtörténet számára kínált.
132
Az eddigiektől eltérő szemlélet és módszer jellemzi Mályusz Elemér munkáinak másik csoportját, amelyet –
némi egyszerűsítéssel – „politikai" társadalomtörténetnek is nevezhetünk. E tanulmányokban az általánosabb
történeti folyamatokkal, politikai döntésekkel, mozgalmakkal és struktúrákkal, illetve magatartásformákkal
összefüggésben jelennek meg a társadalmi rétegek, anyagi-szociális helyzetük, cselekedeteik. S ha eközben a
magyar köznemesség történeti szerepét – Szekfűvel ellentétben – pozitívan ítélte meg, ezt aligha lehet a
megelőző időszak köznemesi hagyományaihoz kötni. Szaktudományos tanulmányai (A reformkor nemzedéke
[1923], A magyarországi polgárság a francia forradalom korában [1931]) mögöttes fölfogását a Kossuth
működésének társadalomtörténeti háttere, illetve Értelmiségünk és a neonacionalizmus című írásaiban
népszerűsítő formában is összegezte: „Az utolsó három század társadalomtörténetének áttekintése két
megállapításra késztetett. Az első szerint minden Nyugatról jövő szellemi áramlat, mint ellenreformáció,
felvilágosodás, romanticizmus, liberalizmus, demokrácia, hatással van a magyar társadalom összetételére; a
második szerint pedig ez a hatás abban nyilvánul, hogy a társadalmi vezető szerep egyre szélesebb rétegeké lesz.
Azaz a klérust a főnemesség követi, ennek nyomába a birtokos nemesség akar lépni, de tervét keresztülhúzza
Martinovics és a reakció, úgy hogy a mágnások után közvetlenül a szegény nemesek következnek. Ez a fejlődés
végzetszerűnek és ellenállhatatlan következetességgel haladónak tűnik fel. Lehengerli az akadályokat, de
másrészt előreugrást sem enged meg: hiába a polgárságnak a munkája a nagy francia forradalom, a Bastille
lerombolásakor, ezek a forradalmi eszmék nálunk nem a polgárságra hatnak – ez szinte teljesen mozdulatlan
marad – hanem a főnemesség után sorrendben következő szélesebb réteget, a birtokos nemességet hozzák
forrongásba” (Mályusz 1928, 291).
Mályusz Elemér lépéseket tett egy középkori társadalomtörténet megalkotása felé is. 1927-ben jelent meg a
Geschichte des Bürgertums in Ungarn című írása, melynek – a szerzőhöz legközelebb álló barát, Hajnal István
szerint – alapvonása, hogy a polgárság kutatásával nem a városok külső történetét adja, hanem a magyar
középosztály múltját, gyengeségének előzményeit keresi. A német és francia analógiák hatása, valamint a
történeti és jogi rendiség fogalomrendszerének meghaladása tették lehetővé az Árpád-kori társadalom
differenciáltabb vizsgálatát. Az 1940-es évek elején jelent meg A magyar köznemesség kialakulása, amelyben a
nemesi-nacionalista szemlélet egyik alaptételével, nevezetesen azzal szemben, hogy a köznemesség azonos a
honfoglaló szabad magyarsággal, azt igazolta, hogy a köznemesség lassú társadalmi folyamat eredményeként
alakult ki. A „nevük szerint egyenként nemesek” nemességgé „csak akkor lettek, amidőn leomlottak a köztül
lévő korlátok, és egységes renddé váltak. Ezzel a kijelentéssel már meg is mondottuk, hogy az azonos
életfelfogást tartjuk a köznemesség kialakulásában a döntő tényezőnek. Tehát oly elemet, amely magában a
társadalomban rejlik” (Mályusz 1942, 249, 409).
Önálló sorozat jelentette meg Mályusz Elemér tanítványainak munkáit. 1938 és 1943 között adták ki a
Településés Népiségtörténeti Értekezéseket, melyekben a fiatal kutatók (Fügedi Erik, Iczkovits Emma, Balázs
Éva, Maksay Ferenc, Jakó Zsigmond, Bélay Vilmos) egy-egy megye középkori településtörténetét vizsgálták.
Sőt Mályusz – Hóman Bálint és Domanovszky Sándor közreműködésével – még egy sorozatot szerkesztett
Magyarság és nemzetiség. Tanulmányok a magyar népiségtörténet köréből címmel, ahol például a
disszertációját nagybirtoktörténetből Domanovszkynál író Ila Bálint Gömör megyéjének második (időrendben
első) kötete, valamint Szabó István Ugocsa megyéje jelent meg.
Szabó István pályakezdését is a népiségtörténet inspirálta. Ezt tükrözi a többéves adatgyűjtés után Ugocsa
megyéről készített munkája, amely a helyi népesség nemzetiségi megoszlásának folyamatát kívánta a Mária
Terézia-féle úrbérrendezésig végigkísérni. „Az eredmények összefoglalásánál előadásunkba esetenként
település-, birtok-, társadalom-, gazdaságés politikatörténeti megfigyeléseket is beleszőttünk. A nemzetiségi
megoszlásra ugyanis különféle tényezők hatottak, melyek szerepéről és kölcsönös összefüggéseiről Ugocsa
megye [...] különösen jó példákat szolgáltat” (Szabó 1976, 17).
A program az 1941-ben kiadott A magyarság életrajzában „országos” perspektívát kapott. E munkában a szerző
nemcsak a népiségtörténeti tanulmányokat használta fel, hanem a történeti demográfiát és a statisztikát (Thirring
Gusztáv, Kovács Alajos), a történeti és településföldrajzot (Mendöl Tibor), a várostörténet első eredményeit
(Pleidell Ambrus), a magyarság és az egyéb etnikumok földrajzi elhelyezkedésének nyelvtörténeti bizonyítékait
(Kniezsa István vagy Melich János), valamint az etnográfiai és etnológiai irodalmat is (Tagányi Károly,
Hunfalvy Pál és János, Györffy István).
A népiségtörténet fordította Szabó István figyelmét a parasztság felé. E téma az 1920-30-as évek
történetírásában periferikus maradt, amihez hozzájárult, hogy a szerény előzményeket, mindenekelőtt Acsády
Ignác munkáját a történelmi materializmus vádjával illették. Szabó István kiindulópontja viszont társadalmi
volt, s miként az 1940-ben megjelent összefoglalásában írta: „a történeti szemlélet álláspontjára helyezkedve, a
parasztságban azt a nagy népi medencét kell tekintenünk, amelybe tartozott mindenki a kiváltságos rendeken
[...] kívül.” „A parasztság élete a történelemben nem merül ki valamely anyagi életforma kitermelésében, sem az
133
úr és szolga ellenlábas viszonyában, hanem eloldhatatlan szálakkal összeszövődött az egész társadalom életével,
és a parasztság történetének fontosabb állomásai az egész társadalomnak fordulói voltak” (Szabó 1940, 4, 9).
A két világháború közötti szintetizálási törekvések közül Hajnal István szociológiai rendszere a leginkább
egyedi és eredeti. Hajnal 1930-ban, Angyal Dávid nyugdíjazása után került a budapesti egyetem Újkori
Egyetemes Történeti Tanszékének élére (előtte 10 évig a latin paleográfia magántanára volt). Itt hirdette meg
1935-től a Történelem és szociológia című előadását, amely – bár kevés hallgatót vonzott – alkalmas volt a
modern szociológiai irányzatok, illetve adaptálási lehetőségeik megismertetésére.
Kiindulópontja mind a szellemtörténet, mind az egytényezős társadalomábrázolások elutasítása. Több

ösztönzője közül elsőként – nem időrendben – az 1930-as évek történelmi realizmusát említjük. Az
előzményekhez kapcsolódva, az 1939ben megjelent Történelem és szociológia című tanulmányában Hajnal
kifejti, hogy „a pozitivista történetírás öntudatlanul, de helyes érzékkel nagy társadalomtörténeti adathalmazt
választott ki”, s maga is a szorgos adatgyűjtésből, sokszor jelentéktelennek tűnő részletekből indult ki. Ám ezt
sohasem öncélúan tette, mivel e mögött saját rendszerének megfelelő általános törvényszerűségeket és
folyamatokat tárt fel.
Hajnal István pályája kezdetétől élénken érdeklődött a történeti segédtudományok, mindenekelőtt a diplomatika,
valamint az írástörténet iránt. Egyetemi professzora, Fejérpataky László e stúdiumokat a maga idején új
szellemben oktatta: nemcsak az okleveleket kibocsátó hivatalok történetére hívta fel ugyanis a figyelmet, hanem
az írás társadalmi-műveltségi funkcióira is. Ezt az irányt fejlesztette tovább Szentpétery Imre, aki a történelem
és a szociológia kapcsolatát megfogalmazva, a segédtudományok: a diplomatikán kívül az írástan, a genealógia,
a heraldika művelődésés társadalomtörténeti hasznosíthatóságát vetette fel. Hajnal egyébként, a
segédtudományokhoz hasonlóan, a művelődéstörténetet is a „szociológiai szemlélet teljes érvényesítésével”
vélte megújíthatónak.
Rendszerének következő eleme az előbbivel összefüggő egyetemes történeti szemlélet. E stúdium néhány
részterületet (például az ókortörténetet) leszámítva, a dualizmus évtizedeiben s az 1920-as években is háttérbe
szorult, a fiatal Hajnal figyelmét viszont kezdeti témaválasztása és módszere: az összehasonlító írástörténet,
valamint a lipcsei intézetben eltöltött félév is erre irányították. Ez az intézet ugyanis a különböző népek
kultúrájának kutatását tűzte célul, s vezetője, Karl Lamprecht A modern történettudomány című munkájában az
„elszigetelő módszerrel” szemben szükségesnek tartotta, hogy „ha bárki az embervilág eseményeit mélyebbre
ható tekintettel, azaz művelődéstörténeti szempontból nézi, látókörét a történet egyetemére terjessze ki”
(Lamprecht 1925, 140).
Hajnal István történetszemléletének alakításában mindenképpen meg kell említenünk a szociológiát. Maga jól
ismerte, nemegyszer kritikusan kezelte e tudományág irányzatait és műveit, August Comte-tól és Émile
Durkheimtől kezdve Max Weberen, Alfred Vierkandton, Ferdinand Tönniesen, Leopold Wiesén át Hans
Freyerig. Tőlük azonban csak azt vette át, ami az induláskor kapott ösztönzőkhöz (Fejérpataky László mellett
Tagányi Károlyt említhetjük), empirikus kutatásaihoz, valamint társadalomtudományos érdeklődéséhez
hozzáigazítható volt. Végül meg kell említenünk a történetfilozófiai civilizációelméletet alkotó Oswald Spengler
nevét, akinek civilizációelmélete és nyelvezete jól felismerhető nyomot hagyott Hajnal István elbeszélő
modorán (Nyíri 1992; Kovács 2000).
Hajnal számára a társadalom nem egyének vagy a közösségek összességével volt azonos. Ehelyett a pozitivista
August Comte nyomán azt „objektív formaként”, az „élet fölé épült szerkezetként” határozta meg, hozzátéve,
hogy „fogalmában [...] mindig is valami tárgyias-anyagias szerkezetiséget érzünk, [...] a „társadalom”
valamiként „anyagiasabb”, mint maga az élet” (Hajnal 1993b, 203).
Számára tehát a forma, valamint a formaképződés (a társadalmasodás) vizsgálata jelentette a

társadalomtörténetet. S a társadalom önálló képződményként, tenyészetként értelmezése tette lehetővé a
politikai-nemzeti történetírás kategóriáitól függetlenedő múltábrázolást, a struktúrák összehasonlítása pedig az
egyetemesebb törvényszerűségek feltárását.
Akár a társadalomközpontú, ám a múlt egészére kiterjedő, a különböző jelenségeket folyamatokban és

törvényszerűségekben szintetizáló, illetve struktúrákban kifejező szemlélet, akár az összehasonító módszer; de
konkrét kutatási témák is (például a technika társadalmi vonatkozásai) a történelem totalitását megfogalmazó
Annales köréhez, Henri Pirenne-hez, Lucien Febvre-hez, Marc Blochhoz közelítették a magyar történetírót.
A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről című tanulmányában Hajnal az európai összehasonlító

regionális társadalomtörténet fontosságát fogalmazta meg. Szerinte ugyanis még az „olyan egyértelműnek látszó
134
képződményeket is, mint a nemesség, a parasztság, a papság, a polgárság, alig lehet fogalmilag úgy
meghatározni, hogy eltéréseiket a jellemvonások halmazával ne kelljen kísérnünk”, nem beszélve a hűbériség
vagy a rendiség „változatos képleteiről”, ami alapján megkülönböztette
Európát és a Mediterrániumot, illetve Nyugatés Kelet-Európát, valamint az Okcidens „szélső” területeit, köztük
Közép-Európát, illetve Magyarországot (Hajnal 1993a, 249-250). Megjegyzendő, hogy Hajnal István
kontinentális léptékű régiófelfogásának évtizedekkel később jelentős utóélete támadt, melyre később még utalást
teszünk.
Bár Hajnalt hallgatói nem tartották jó előadónak, ennek ellenére nem kevés tanítványa akadt (Kosárkó 2000,
123). Rendszere befogadásának nehézségei azonban hozzájárultak ahhoz, hogy utóbb csaknem ismeretlennek,
tanítványok nélkülinek minősítették, holott szemléletének alkotóelemei, illetve témái ösztönzően és alakíthatóan
tovább éltek. Makkai Lászlónak a „kárpáti” és a „balkáni” típusú társadalomalakulásról írt sorai, majd
technikatörténeti érdeklődése is ezt mutatja (ugyanakkor az 1940-es évek elején Észak-Erdély nemzetiségi
viszonyainak kialakulásáról és a magyarországi román társadalomról megjelent tanulmányaiban a
népiségtörténet módszertanát használta). Hajnalnak az írásbeliség társadalmi összefüggéseiről vallott nézetei
Huszti Dénes Firenzéről készített disszertációját, illetve a segédtudományok fiatalabb, az 1930-as években
induló képviselőit: Istványi Gézát, Szilágyi Lorándot, Guoth Kálmánt inspirálták. Szociológiai
társadalomszemlélete s a parasztság előtérbe helyezése hatott Wellmann Imrére, valamint Majlát Jolánra és
Márkus Istvánra, akik a nagy hagyományú mezőváros-kutatás megújításában játszottak szerepet, sőt a
szociológus Erdei Ferencre is.
Ennek az irányzatokról és módszerekről szóló résznek a végén hangsúlyoznunk kell, hogy csak a legnagyobb
hatású történész személyiségeket említettük meg! Nem eshetett szó – irodalom-, illetve művészettörténészi
szakkifejezéssel élve – mégoly jelentős tanulmányt készítő kismesterekről, mint például a tragikusan félbetört
pályájú Ungár László, vagy Gyömrei Sándor; sem azokról a jelentős személyiségekről, például Erdély
gazdaságés társadalomtörténetének szakértőjéről, az 1943-ban habilitált Berlász Jenőről, akik pályájukat,
bármily jelentős eredményekkel, de a világháború előtt csak megkezdték, ám a háború utáni politikai fordulatok
következményeként mégsem futhattak be teljes pályaívet.
Legalább egy említés erejéig szólni kell viszont arról, hogy a két világháború közötti időszakban, nem
függetlenül gróf Teleki Pál működésétől, a magyar földrajztudományban jelentősen fejlődött az emberés
település-földrajzi irányzat (például Princz Gyula, Major Jenő, Mendöl Tibor, Fodor Ferenc), ami a történelem
és földrajz együttműködésének kedvező lehetőségét csillantotta meg.
A vidéki egyetemek tanszékein a szemléleti és módszertani változások lassabban zajlottak. Az 1930-as években
viszont – miként Pesten Eckhart Ferenc – a pécsi egyetem jogtörténeti tanszékén Holub József, az egykori
levéltáros szakított a Timon Ákoshoz, Illés Józsefhez köthető irányzattal, s a jogtörténettel összefüggő
társadalmi jelenségekre, valamint az egyes rétegek bemutatására helyezte a hangsúlyt. Ezzel szemben Erdélyi
László, aki 1911-ben került a kolozsvári egyetem Művelődéstörténeti Tanszékére és a két világháború között
megtartotta Szegedre helyezett katedráját, bár nézeteivel, a kultúrtörténet korszerűtlen, az államés
egyháztörténetnek alárendelt felfogásával vagy sajátos oklevélhasználatával elszigetelődött, az oktatásban ezt
mégis érvényesíteni tudta. Ugyanez jellemző a debreceni egyetem Magyar Történeti Tanszékét vezető
Rugonfalvi Kiss Istvánra, aki az 1809-es nemesi felkelésről vagy Az egységes magyar nemesi rend
kifejlődéséről írt munkáiban a jogi-köznemesi történetszemléletet éltette tovább, s akivel szemben Szekfű Gyula
programként is megfogalmazta a történetírás korszerűsítésének követelményét: „Ne tessék terrorizálni,
hazafiatlansággal, hamisításokkal vádolni a modernebb módszer szerint készült munkákat, s akkor lassankint
kialakul múltunknak egy adekvát képe, melyet, ez bizonyos, minden művelt ember el fog fogadni” (Szekfű
1929, 305). Ot csak 1943-ban váltotta fel Szabó István, aki másfél évtizedes levéltári munka, illetve a pesti
egyetemen tartott magántanári előadások után került Debrecenbe.
Az európai áramlatok és szakirodalom történetírói gyakorlatban való felhasználását segítették a külföldi

tanulmányutak, amelyekre a dualizmus utolsó évtizedeitől nyílt lehetőség. A berlini vagy a lipcsei egyetem
mellett Bécset kell kiemelnünk, ahol a közösügyi hivatalviselés és a levéltári munka keretében, majd a
világháború után a Bécsi Magyar Történeti Intézetben ismerhették meg kutatóink (Szekfű Gyula, Tagányi
Károly, Eckhart Ferenc, Hajnal István, később, már az 1920-as évek elején Mályusz Elemér) a külföldi iskolák
módszereit és eredményeit, amit majd írásaikban, illetve az oktatásban is hasznosíthattak.
Mindennek azonban ellentmondásaira is utalnunk kell. A nyugati minták ugyan ismertté váltak, ám ezek sokszor
egyoldalú követése a hazai társadalomtörténeti kutatások tapasztalataira épülő, önálló elméleti és módszertani
igény kialakulását nehezítette. Ezért nem véletlen, hogy a Történelmi Társulat által 1920-ban indított A magyar
135
történettudomány kézikönyve című sorozatban megjelent történetfilozófiai vagy a segédtudományokat bemutató

munkák mellett, a „résztudományok” között tervezett Magyar gazdaságés társadalomtörténet fejezet – amit
Domanovszky írt volna – nem készült el. Miként nem véletlen az sem, hogy a szellemtörténet módszertani
összegzésének tartott A magyar történetírás új útjaiban a Gazdaságés társadalomtörténet című tanulmányt nem
történész, hanem a német szellemtudományt követő társadalomfilozófus, Dékány István írta.
Vezető folyóiratunkban, a Századokban megjelenő ismertetéseket is egyoldalúság jellemezte. Az 1920-as

években a külföldi irodalomból főként a német-osztrák gazdaságtörténeti iskolák (Josef Kulischer, Richard
Kötzschke, Alfons Dopsch) munkáit, vagy folyóiratukban, a Schmollers Jahrbuchban, esetleg az Archiv für
Kulturgeschichtében megjelenő tanulmányokat recenzeálták. Némi változás a harmincas évek elejétől
következett be, amikor e rovat szerkesztését Hajnal István vette át. Ekkor ugyanis szociológusok: Alfred
Vierkandt (s az általa szerkesztett Handwörterbuch der Sociologie) vagy Alfred Weber, illetve a francia
gazdaságtörténész Simiand bukkantak fel az ismertetések között.
Nem volt kedvezőbb a magyar eredmények nemzetközi megismertetése sem. Igaz, a külföldi folyóiratokban
lehetőség nyílt a publikálásra. A Zeitschrift für Savigny-Stiftungban jogtörténeti cikkek jelentek meg, a
Vierteljahrschrift für Sozialund Wirtschaftsgeschichte közölte Mályusz Elemér polgárságtanulmányát, a Revue
de l’Institut de Sociologie Solvay publikálta Hajnal Istvánnak az írásbeliségről és az intellektuális rétegről
készült munkájának francia változatát (amely szcientometriai szempontból a magyar történetírás mindmáig
legjelentősebb eredménye). A külföldi évkönyvekben, emlékkönyvekben (például a Dopsch-Festschriftben)
megjelent írásokat, vagy akár a németre, esetleg franciára fordított néhány önálló munkát is ideszámítva ezek
elszórt vállalkozások voltak. A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről című írásában (amit 1944-ben
németül is megjelentettek) ezért Hajnal István joggal javasolt egy kiadványsorozatot, amely az európai kis
országok, köztük Magyarország történeti irodalmát, s ezáltal eredményeit ismertette (volna) meg a nemzetközi
tudománnyal, azzal a céllal, hogy a „kisnemzeti” történetírások szemléleti és tematikai sajátosságaikkal az
„egyetlen nagy közös fejlődésszerkezet” vizsgálatához járulhassanak hozzá.
Ez a program részben a Teleki Intézet, s folyóirata, a Revue d’Histoire Comparée hasábjain valósult meg. Az
intézet története sokáig anatéma volt (Für Lajos 1983, 187). Bár rendelkezésre áll néhány publikáció,
történetének részletes földolgozása mindmáig hiányzik (Benkő 1992; Cholnoky 1990; Cholnoky-Futala 1993;
Cholnoky-Futala-Kertész 1994; Für 1983; Kosáry 2000a; Melczer 2001; Rónai 1989; Tóth 2001). Az azonban
nyilvánvaló, hogy a revízió, majd később a béketárgyalások kapcsán a magyar külpolitikával is szoros
kapcsolatba került intézetben komoly tudományos gyűjtő és feldolgozó munka folyt, amely még az intézet
jogutódjának a háborút követő felszámolása után is hozta termését. Az is tény azonban, hogy az intézet
megalakulása napvilágra hozta a történészek közötti feszültségeket (Glatz 1993a, 300-301). A feszült háborús
légkör kiváltotta indulatos állásfoglalások hozzájárultak a vereség utáni újrakezdéskori frontvonalak
meghatározásához.
„1941-ben [.] megalakultak s megnyíltak az első – úgy mondhatjuk – magyarságtudományi kutatóintézetek: az

Államtudományi, Történettudományi és a komplex jellegű Erdélyi Tudományos Intézet, amelyek a Teleki Pál
Tudományos Intézetet alkották. Indítékot erre az a nagy politikai területrendezési aktus adott, amelyet Második
bécsi döntés néven regisztrál a történelem.” Az intézetet „nemzetpolitikai célból hívták életre, készülve a
majdani béketárgyalásokra.” A Történettudományi Intézet kiadásában jelent meg a Revue d’Histoire Comparée,
amelyet Benda Kálmán szerkesztett. „A korszerű kívánalmaknak elsőrangú fiatal szakemberek feleltek meg [...]
Bázisul szolgáltak a történelmi és nyelvi referatúrák” (Melczer 2001, 509).
6.2. A társadalomtörténet helyzete Magyarországon az 1990-es

évekig
6.2.1. A HANYATLÁS KORA
A társadalomtörténet-írás II. világháborút követő magyarországi helyzetének áttekintését több ok nehezíti meg.
Hiányoznak a vonatkozó historiográfiai részkutatások. A korszak legnagyobb részében hegemon marxizmus-
leninizmus ellentmondásosan viszonyult a „társadalomhoz”, s ennek hatása volt a történetszemléletre is. A
nyugati irányzatok és törekvések befogadását és alkalmazását irányított válogatás korlátozta. A nyugat-európai
és hazai szakmai kapcsolatrendszer az egyesülési szabadság jogi és igazgatási akadályozása miatt részben
formalizált, részben intézményesületlen volt. Az 1945 előtti magyarországi szakmai hagyományokat illetően a
„kollektív felejtés” érvényesült. Mindezek miatt a megszületett könyvek és tanulmányok között végigtekintve
még a korábbinál is nehezebb megragadni, hogy mi is a társadalomtörténet a korszakban.
136
Áttekintésünkben támaszkodhatunk ugyan historiográfiai előzményekre, ám témánk körülhatárolása nem

teljesen vág egybe sem a magyar történetírás múltját legújabban áttekintő Gunst Péterével (amennyiben könyve
nem fordít kitüntetett figyelmet a társadalomtörténetre, és nem foglalkozik a még élő történészekkel; Gunst
1995, 204), sem a Hajnal István Körhöz tartozó szerzők lényegében egyesületük tevékenységének históriáját
feldolgozó tanulmányaival (Benda 1997; Gyáni 1997; Kövér 1997). – A következőkben a társadalomtörténet
térnyerésének és intézményesülésének jelentősebb dimenzióit és fejleményeit tekintjük át.
Megelőlegezve az áttekintés egyik tételét: a II. világháborút követő változások alapjaiban ingatták meg a
társadalomtörténet-írás addig is csak széttagoltan, gyengén intézményesült keretek közötti kezdeményeit. Az,
hogy hanyatlásként vagy összeomlásként mondjuk el e történetet, lépték kérdése is. A nagy lépték alapján az
esetleges személyi folyamatosságok ellenére az intézményi szakadás a szembetűnő. Az apróbb lépték szerint
nézve éppen a két világ határán egy átmeneti időszak, a nyilas terror végétől a kommunista terror kezdetéig tartó
korszak tűnik föl.
Ezt, a csupán a részt vevő személyek emlékeiben továbbélő és ható korszakot az 1934-ben Szekfű Gyula
tanítványaként doktorált, de a zsidótörvények megkülönböztetései miatt csak 1945. november 7-én (a 19. és 20.
századi gazdaságés társadalomtörténet tárgykörében) habilitált Mérei Gyula (Serfőző 1986, 6) szavaival idézzük
föl. A szegedi professzor 1967-ben – a pártosság megkövetelte, és a kort jellemző szóhasználattal, de
elfogultságait tényállításaitól elkülöníthető módon közölve – a helyzetet a következőképpen jellemezte: annak
ellenére, hogy a „kultúra más területeihez hasonlóan a haladást a magyar történettudományban is a hivatalos
történettudomány által ekkor még háttérbe szorított kommunista ideológusok és történészek képviselték”, „a
kulturális forradalom csak 1948 után kezdődött el.” „A kommunista kultúrpolitika nem állította előtérbe a
szocialista realista eszményeket”, sőt előfordulhatott, hogy koalíciós megfontolásokból az úgy nevezett haladó
polgári irányzatok részesültek előnyben. „A magyar történetírásban is tovább éltek a felszabadulás utána
polgári, kispolgári nézetek. A fasiszta, németbarát irányzat eltűnt. Ugyanakkor – hangsúlyozott
náciellenességgel – változatlanul tovább élt a Teleki Pál Tudományos Intézetben (1947 óta Kelet-európai
Tudományos Intézet) és folyóiratában a Revue d’Histoire Comparée-ban a polgári történetszemlélet. [...] A
magyar történészek hivatalos szervezetét, a Magyar Történelmi Társulatot és folyóiratát, a Századokat talán még
a Teleki Pál Tudományos Intézetnél is kevésbé érintett az új idők szele. [...]” (Mérei 1967, 23, 24). A sommás
összefoglalást megvilágító egyik példa Hajnal Istváné, aki a budapesti bölcsészkar dékánja volt 19441947
között (Huszár 2001, 75), hogy azután 1949-ben, Az első gépek című tanulmánya miatt durva politikai hajszát
indítsanak ellene (Glatz 1993, XIX). A másik példa Berlász Jenőé, akit 1946-ban egy dékáni bizottság (ő, illetve
Komjáthy Miklós, Paulinyi Oszkár és Wellmann Imre között mérlegelve, Kováts Ferenc meghatározó
véleménye alapján) a Budapesti Műegyetem Közgazdasági Kara egyetemes és magyar gazdaságés
társadalomtörténeti tanszékének vezetésére javasolt. A jelöltet 1947 augusztusában egyetemi nyilvános
rendkívüli tanárrá nevezték ki, hogy egy év múlva 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába
helyezzék át, s csak 1992ben, nyolcvanegy éves korában rehabilitálja az, időközben Marx Károly nevétől
megvált, Közgazdasági Egyetem (Buza 2001).
A nagyobb lépték mentén nézve a történetet, az átmenet anekdotikus (följegyzésre nem méltó) epizóddá törpül.
E madártávlati áttekintés esetében három tényezőt szükséges külön említeni.
Az egyik a jelentős személycsere, melynek során nemcsak sok fiatal és korábban (például származási okból)
álláshoz nem juthatott történész került akadémiai vagy egyetemi pozíciókba, hanem ezzel együtt számos
idősebb történészt távolítottak el különböző indokokkal ezekből (Gunst 1995, 188). Mályusz Elemér nem volt
hajlandó alávetni magát az igazolási eljárásnak, s így megfosztattatta magát katedrájától. Bár a kitelepítés
veszélye is fenyegette, végül is tovább kutathatott, sőt az 1970-es években könyvet is publikálhatott. Egyetemi
katedrája elvesztésével azonban a népiségtörténeti irányzat mint iskola továbbélésének feltételei megszűntek.
Domanovszky Sándort 1948 őszén távolították el az egyetemről. Hajnal Istvánt 1949-ben kényszernyugdíjazták.
Kutatásra már csak néhány éve maradt – 1955. június 16-án meghalt (Glatz 1993, XVIII-XIX).
Folytathatta viszont kutatásait több, előzőleg gazdaságtörténettel (esetleg emellett társadalomtörténettel) is

foglalkozó fiatal történész – miután azonosult az új elvárásokkal (például Léderer Emma, Mérei Gyula). Az
előző korszak történészei közül voltak, akik a körülmények sajátos együttállása folytán egy ideig még
integritásuk megőrzése mellett is, „társutasként” együtt tudtak működni a rendszerrel. I. Tóth Zoltánnal, a
budapesti Bölcsészettudományi Kar dékánjával az 1956-os forradalom idején a kommunista párt központi
székházának forgalmát ellenőrző orvlövész végzett, az 1943-tól debreceni professzor Szabó István 1959-es
nyugalmazásáig taníthatott.
A második tényező az intézményrendszer uniformizálása. A Teleki Intézeten nem segített a névváltoztatás sem:
a „Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben lebonyolított átszervezése során a Teleki Intézet jogutóda, a Kelet-
137
Európai Intézet mint összefogó 'csúcsintézmény' megszűnt. A tagintézetek merőben új kutatási programokkal, új
tudományos koncepcióval és nagyobbrészt kicserélődő személyi állománnyal, az Akadémia önálló intézeteiként
folytatták tovább tudományos tevékenységüket.” (Für 1983, 196). „1949 márciusában a Történelmi Társulat
újjáalakulj], a régi vezetést Eckhart [Ferenccel], a volt elnökkel az élen, meneszt[ették]. Az új elnök, Andics
Erzsébet”, a haladást immáron nyíltan képviselő kommunista történészek egyike. Az Akadémia köztestületét is
1949-ben purgálták meg (sokakkal együtt Hajnal Istvánt is „tanácskozó taggá” minősítették vissza). Az
egyetemi oktatást és a tudományos kutatást elválasztották egymástól. 1952-től szovjet típusú, nem csak a
tudományos teljesítményt számon kérő minősítési rendszert vezettek be (melynek presztízsét megteremtendő, az
első „tudományok doktora” fokozatokat megtört pályájú tudósoknak, így például Hajnal Istvánnak, osztották ki)
(Glatz 1993, XVIII-XIX).
A harmadik hatás, a hatalomra, majd egyeduralomra jutott kommunista párt ideológiai szigora. Témánk
szempontjából ez azzal a közvetlen következménnyel járt, hogy a 'társadalom' fogalma mint a 'társadalmi
formációk', illetve az 'osztályharcok' történetének kerete jelenhetett meg. A sztálini „kratkij kursz” fordulataival
előadott marxizmus-leninizmus szellemében, a társadalomnak, a „felépítményben” jutott hely, változásait
gazdaságtörténeti tényezőkkel magyarázták, jelenségeit pedig a politikai megnyilvánulásokon keresztül
elemezték. Így a társadalmi egyenlőség demokratikus jelszavát hirdető ideológia jegyében az 1950-es és 1960-
as években fogant munkák többsége számára a társadalom nem önálló jelenségterület, noha a 'társadalom'
vizsgálata az összefoglaló munkák mindinkább kötelező fejezetévé vált. Példa erre a korabeli
történészközéletben kulcsszerepet játszó Molnár Eriknek az 1940-es évek végén megjelent, a magyar
történelmet Mohácsig tárgyaló két, címe szerint „társadalomtörténeti” könyve (Molnár 1949a és Molnár 1949b).
A korai magyar kapitalizálódási folyamatokat feldolgozó, ekkoriban írott könyvek kérdésfelvetése is alapvetően
gazdaságtörténeti, bár tény, hogy a polgárosodás társadalomtörténetének mai kutatói számára is sok fontos
adatot tartalmaznak (Mérei 1951; Léderer 1952).
Az ideológiai hegemónia abban az értelemben is meghatározta a társadalomtörténeti kutatások mozgásterét,

hogy privilegizált helyzetet teremtett bizonyos korszakok és társadalmi csoportok kutatásának. Az újés a
jelenkor, és a „kizsákmányolt osztályok” történetével ellentétben a középkor, valamint a nemesség és a
polgárság általában hátrányban voltak. A témák sorrendjének átrendezése ugyanakkor a változás nyerteseinek
sem vált egyértelmű előnyére, hiszen a sematikus szemléletű, párttörténetté silányított munkásmozgalom-
történet évtizedekig akadályozta a városi alsó csoportok, illetve a munkáslét kutatását (Bódy 2000, 275-276).
A társadalomtörténet a század első felében játszott szerepéhez képest is alárendelt helyzetbe került. Ez az állítás
érvényes a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kialakult gazdaságtörténeti iskola
teljesítményére is, ahol Pach Zsigmond Pál a kora újkori majorsági gazdálkodásnak az „elkanyarodás-elmélet”
és a „második jobbágyság” kategóriáin alapuló fejtegetései máig hatóan befolyásolják a hazai értelmiség egy
részét. Tanítványai, Berend T. Iván és Ránki György pedig elsősorban a 19-20. századi magyarországi
„modernizáció” elemzését végezték el, a hazai folyamatokat a közép-kelet-európai régió összehasonlító keretei
közt elhelyezve.
A kádári pacifikálást követően, a békülgetést a szedálással (nyugtatózással) ötvöző konszolidáció során az

állampárt társadalmi bázisának kiszélesítése volt a cél. Kádár János a Rákosi Mátyás által jelszóvá módosított
újszövetségi hellyel (Mt 12,30; Mk 9,40; Lk 11,23) szemben egy másik szöveghelyet (Lk 9,50) felhasználva
adta ki a jelszót: „aki nincs ellenünk, az velünk van.” Az új törekvés jelzéseként jelent meg régi-új témaként a
középosztály történelmi fejlődésének kérdése. E diskurzus idején tette közzé 1962-ben, több cikkben és
hozzászólásban álláspontját Hanák Péter, akinek korabeli tanulmányait a politikai folyamatokat megmagyarázni
kívánó társadalomszerkezeti elemzés jellemezte.
6.2.2. a társadalomtörtÉnet-írás iránti ÉrdeklődÉs megÉlÉnkülÉse

Az előjelek nem voltak biztatóak. A nemzetközi hírű filozófus, Lukács György körül összegyűlt, a sztálini
marxizmus-leninizmus elméleti revíziójára törekvő, fölkészült, de kívülállók számára nem könnyen érthető
konyhanyelvet beszélő tanítványokat az 1968-as prágai tavasz leverése után, a szellemi utóvédharcok egyik
mellékszínterének eseményeként kivándorlásra kényszerítették. A marxista nyelvezet adaptációs lehetőségeit
tovább rontotta, hogy távoznia kellett az országból Szelényi Ivánnak is, aki társadalomfejlődési jóslatait a
marxista terminológiát Polányi Károly gazdaságantropológiai nézeteivel ötvöző nyelvezet segítségével fejtette
ki (Szelényi 1989, 16).
Ebben a közegben jelent meg a Valóság című értelmiségi folyóirat oldalain, és aratott hatalmas sikert Erdei
Ferenc kéziratai közül előkerült tanulmánya. Erdei egy ideig Hajnal István tanítványa volt, de előtte már
tanulmányozta a polgári radikálisok brosúráit is. 1943-ban előadás formájában közzétette a magyar társadalom
138
kortörténeti fejlődésképét. A nyomtatásban megjelent előadást tartalmazó kötet borítóján már ott szerepelt egy, a
magyar társadalom fejlődésének és szerkezetének áttekintését ígérő könyvnek a hirdetése, várható megjelenési
évként 1944-et megjelölve. A kötet ugyan nem jelent meg, de egy kézirat, mely föltehetőleg a könyv alapjául
szolgált volna, megmaradt. Ez került nyilvánosságra 1976-ban (Erdei 1976). Tekintve, hogy ritka alkalom,
amikor egy társadalomtörténeti igénnyel írott szellemi termék – marxi szóhasználattal – anyagi erővé válik,
röviden összefoglaljuk hatásának lényegét. A kézirat szerint a magyar társadalom, szerkezetét tekintve, szociális
piramisként fogható föl, amelynek csúcsa azonban, az elit, ketté osztott. Erdei Ferenc az egyik elitet
társadalmilag beágyazottként, de a kor követelményeit tekintve inadekvátként, a másikat idegen eredete ellenére
is modernként értékelte. Az írás az értelmiségen belüli kritikai szellem meggyöngülése miatt, és az aktivista
tudós eszményét nem elutasító közvélekedésnek köszönhetően, sikert aratott. A siker részben annak szólt, hogy
az értekezés a háború előtti száz év Magyarországának társadalmi valóságáról kínált – ismerős nyelven – átfogó
leírást. Szólt azonban még inkább a marxista okfejtését és nyelvezetét inkább rejteni, mint erőltetni akaró
retorikai teljesítménynek is. A történelmileg visszatekintő írás aktuálpolitikai áthallásokra adott alkalmat, s a
fölkínált fogalmi keret segítségével a gerontokratikus pártállami vezetéssel elégedetlenkedő reformkommunista
értelmiség a mindenkori modernitás képviselőjének szerepét foglalhatta le a maga számára (Kuczi 1992; Nagy
1993; Halmos 1994).
A mű hatásának magyarázatát keresve, nem közömbös, hogy még megjelenése előtt (1974-ben) el kellett
hagynia az országot Kemény Istvánnak is, annak a Hajnaltanítványnak, aki az 1960-as évek közepétől
társadalomstatisztikusként a KSH-ban dolgozott, s akinek a korabeli társadalomtudományban lett volna
képessége és tekintélye, hogy Erdei Ferenc kéziratból közölt művét tudóstársai számára kritikailag a helyére
tegye, miként – nagy szellemi bátorságról tanúságot téve – megtette ezt a Konrád György – Szelényi Iván
szerzőpárosnak az akkori második nyilvánosságban nagyon népszerűvé lett könyvével is (Kemény 1991).
Az olvasóközönség számára a felismerés élményét adó „kézirat-felfedezést” a kollektív felejtés tette lehetővé.
Ez egy sajátos szellemi konstelláció volt: „A hivatalos történelemés társadalomtudomány természetesen
igyekszik megváltoztatni a múltat, eltüntetni a különbségeket és azonosítani Középés Kelet-Európa gazdasági és
társadalmi fejlődését. A fennállót kell igazolnia, s az egyik mód erre annak bizonyítása, hogy »azt – beszúrás H.
K.-tól« nem szovjet tankok, hanem belső szükségletek hozták létre. Ám nem hivatalos, sőt ellenzékinek tartott
szociológusok körében is akadnak olyanok, akik a mai uralmi rendszereket a közös kelet-európai múltból fakadó
szükségszerűségnek látják. Az ő esetükben nem konformizmusról, hanem tájékozatlanságról van szó, annak a
szakadéknak katasztrofális hatásáról, amelyet a kelet-közép-európai országok szellemi életében az új uralmi
rendszerek előidéztek. A nyugati és a régebbi történeti és szociológiai irodalom kiküszöbölésével mesterséges
vákuum keletkezett, amelyben azután ellenfél és versenytárs nélkül uralkodhattak a félgyarmati függésnek, a
porosz útnak, a robotoltató földesúri nagybirtoknak, az iparteremtő államnak, vagy haza és haladás ellentétének
mítoszai. Csak így kerülhetett arra sor, hogy magyar szociológus a jobbágyokat felszabadító, a
földmonopóliumot a fiziokrata egyetlen adóval eladóztató II. József történelmi szerepét az orosz parasztok
rabszolgaságát teljessé tevő »Nagy« Katalinéval azonosítsa és azt tételezze fel, hogy a politikai rendőrséget I.
Miklós II. Lipóttól és II. Frigyestől vette át, pedig az első orosz politikai rendőrséget opricsnyina néven még
Rettenetes Iván szervezte meg” (Kemény 1978, 121).
Minden felejtés dacára, nemcsak az önállótlan közvéleményben, hanem a tudomány berkeiben is változások
érlelődtek. „A hatvanas hetvenes évek fordulója az 'interdiszciplinaritás' vágyában élt. Ennek [...] Európa
mindkét felén az olajválságot megelőző konjunktúra volt a táplálója. Magyarországon pedig különösen a
'mechanizmusreform' reményében indult kezdeményezések, alapítások, 'programok' nyíltsága.” A kezdetek
kezdete a hatvanas évek közepére tehető, amikor is fiatal bölcsészek teljesen önképzőkörszerűen 'szigorú viták'
során kísérleteztek „valamiféle ösztönös társadalomtörténettel, szociológiával” (Tóth 2001, 230).
A társadalomtörténet iránti megnövekedett érdeklődés az 1970-es és 1980-as évek közepe közötti évekre elérte a
történészszakma több fórumát is (Benda 1997, 34). A fordulatot mutatja, hogy Ránki György – aki néhány évvel
korábban még a gazdaságtörténetről írt teoretikus munkát, az Annales folyóirat körét gazdaságtörténeti
iskolának feltüntetve (Ránki 1977) – elméleti-historiográfiai tanulmányt jelentetett meg, melyben megpróbálta
tisztázni a társadalomtörténet lehetséges helyét a marxista történetszemléleten belül (Ránki 1983).
Tanulmányában lényegében arra tett kísérletet, hogy a néhány évvel korábban az intézményesülése során a
folyóirat alapításáig eljutott, a természettudományok kritériumainak megfelelni igyekvő, s a
társadalomtudomány eredményeit a történetírásba átojtani akaró német historische Sozialwissenschaft irányzatát
elfogadhatóvá tegye a hazai történettudományban. Eközben olyan – a magyar olvasók előtt addig tárgyalatlan –
kérdéseket vett bonckés alá, mint azt, hogy a társadalomtörténet a történettudomány egy szeletével foglalkozik
vagy inkább a történelem új, totalitásra törekvő látószöge; vagy azt, hogy a történeti társadalmakban milyen
problémákat vet fel az osztály kategóriája; utalt arra kérdéskörre is, hogy a társadalomtörténetben mit jelent a
társadalomtudományos (szociológiai) eszközök – modellek, fogalmak – alkalmazása, illetve az
139
interdiszciplinaritás igénye. Egyúttal burkoltan bírálta a hazai történettudomány domináns politikatörténeti

irányultságát és azt, hogy dogmatikusan elzárkózik a nyugati áramlatoktól. Ránki Györgynek e cikkével egy
számban megjelentek néhány ország – nem csak a Szovjetunió és az NDK, hanem Franciaország és az NSZK-
újabb társadalomtörténet-írását szemléző cikkek is.
A hazai társadalomtörténet-írás föladatainak meghatározása valamivel meg is előzte az elméleti alapvetést.

1976-ban az erősen centralizált hazai történettudomány központja, az MTA Történettudományi Intézete
tervezetet bocsátott közre az újés legújabbkori társadalomtörténet-írás fontosabb feladatairól (Vörös-
OrbánSándor 1976). Ennek megfogalmazói részletes programot dolgoztak ki a polgári (városi) fejlődés és a
falusi társadalmi átalakulás kutatására, felsorolva az adott terület fontosabb forrástípusait, és elemeire lebontva a
társadalomtörténeti folyamatokat. Arról már nyilván nem ezek a szerzők tehettek, hogy a megfogalmazott
teendők közül akkoriban igen kevés, illetve egy részük később és a Történettudományi Intézettől függetlenül
valósult meg. A tervezet sikerének korlátozottsága feltehetően azzal magyarázható, hogy a program (saját
szerzőin kívül) csupán kevés történészt foglalkoztatott akkoriban. A 'polgárosodás-' kapcsán felvetett kutatási
kérdések közül például maga Vörös Károly végezte el a legnagyobb budapesti adófizetők társadalmi
összetételének elemzését, majd néhány további város virilisei is a vizsgálatok gyújtópontjába kerültek. A többi
részfeladat tekintetében viszont legfeljebb részeredmények születtek – átfogó, egy-egy társadalmi jelenségre
vagy csoportra irányuló országos összehasonlító vizsgálat nem szerveződött. Az 1970-es években megélénkült
társadalomtörténeti kutatások így többnyire inkább egymáshoz csak kevéssé kapcsolódó egyéni tevékenységek
eredményei, ami az intézményrendszer merevségét éppúgy jelzi, mint a spontán decentralizálódás erősödését és
az alulról szerveződő szakmai törekvések korai stádiumát.
Az érdeklődés megélénkülésének okait keresve éppen csak említjük a kádárista berendezkedés ütközéskerülő
válságkezelési szokásait, illetve a hithű politikus-tudós csoport elöregedésével járó tekintélyvesztését. Ez a lassú
átalakulás lehetővé tette a magyar történészek külföldi kapcsolatainak kevésbé ellenőrzött ápolását, illetve a
magyar történetírás egyes hagyományainak fokozódó megbecsülését. Voltak a magyar belpolitikai és
tudományos fejleményektől független okok is: egyrészt a nyugati historiográfiai tendenciákat, másrészt a
számítástechnika felhasználási lehetőségeinek bővülését kell megemlítenünk.
A történészek idősebb nemzedéke, a pályafutásukat még 1945 előtt megkezdők, a lehetőségeikhez mérten
igyekeztek ápolni személyes kapcsolataikat nyugati (főként francia) kollégáikkal. Bár e kapcsolatok közvetlen
hatást nem gyakoroltak a magyar társadalomtörténet-írásra, a megszerzett és hazahozott szakkönyvek, a
Nyugaton dívó irányzatokról tartott beszámolók, egy nemzedékváltással összekapcsolódva, alighanem
hozzájárultak a fiatalabbak társadalomtörténeti érdeklődésének formálódásához. A változás egy másik – szintén
áttételes – tényezője lehetett a politikai rendszer ideológiai nyitása, melynek eredményeként nem csak a
szociológusok használhattak a kortárs társadalom szerkezetének ábrázolásához a korábbinál differenciáltabb
módszereket, de a történészek számára is lehetővé vált a sematikus, egyoldalú értékelések helyett az árnyaltabb
társadalomtörténeti rekonstrukció. A politikai megítélés felemás voltát mutatja, hogy a dualizmus kori polgárság
otthonkultúrájáról készült tanulmánykötet megjelentetése még az 1980-as években is problematikus lehetett
politikai szempontból – talán, mert hiányzott belőle az ideológiai kontraszt: a munkáslakás nyomora (Hanák
1992, 12).
A már említett „interdiszciplinaritás” iránti vágy mutatkozott meg a számítástechnika iránti érdeklődésben is. A
történeti kutatásokban a számítógép-használat „a szociológia felől érkezve” jelent meg. „A közeledést 'ember és
ember között' elősegítette a nagy gépek működtető gazdáinak a szó szoros értelmében vett rendőri szigorral
őrzött egyeduralma. A használók érdekeikkel a használati kiváltságot osztó intézményekkel szemben [.] egy
oldalon álltak.” Az operátorszobákban és lyukasztótermekben folytatott véleménycserék s az adatkezelés
kényszerű fegyelme volt ennek az időszaknak a legfontosabb hozadéka, valamint az, hogy a „matematikai és
statisztikai módszereket a történészek egy része, a gazdaságtörténeten kívül is megismerte és használta ezután”
(Tóth 2001, 230).
Az agrártörténeti adatbázisok létrehozása (Veress Éva, Perjés Géza) mellett a legkomolyabb, monográfiával
lezárt kutatási eredményt Bácskai Verának és Nagy Lajosnak a reformkori magyarországi városhálózatról
alkotott elképzeléseinknek új alapot kínáló kutatása hozta, amely ráadásul megmutatta azt is, hogy a tömeges
adatkezelés olyan levéltári állományokat is képes történeti forrássá avatni, amelyekről a hagyományos, az
állományt az egyedi adatok önálló helyessége szempontjából értékelő történészek már lemondtak (Bácskai-
Nagy 1984).
A társadalomtörténeti érdeklődés az 1970-es évektől csíráiban jelentkező, majd az 1980-as évek második felétől
mindinkább nyilvánosan is megmutatkozó élénkülésének magyarázatát keresve rá kell mutatni a nyugat-európai
historiográfiai folyamatokkal való kapcsolatra. A korábbi években a magyar történetírás szinte kizárólag az
140
ideológiailag szövetséges országok hasonló szellemiségű szakmai céheivel kereste a kapcsolatot. A kortárs
nyugati – az egykorú zsargon összefoglaló kategóriája szerint „polgári” – irányzatok eredményeivel a magyar
olvasó csupán közvetve találkozhatott. Historiográfiai-irodalomismertető munkák tudósítottak például az
Annales folyóirat körüli történészek törekvéseiről, ám marxista szempontból bírálták őket, szemükre vetve
például a túlzottan interdiszciplináris megközelítést (Kovács 1962, 126), azt, hogy az élet sokoldalúságát
hangsúlyozva nem tulajdonítottak kiemelt jelentőséget a gazdaságnak (Elekes 1975, 302), vagy egyszerűen csak
hűvös távolságtartással mutatták be őket (Barg 1973).
A kurrens nyugati áramlatokkal közvetlenül könyvfordítások révén ismerkedhetett meg a szélesebb

közvélemény. (Ezek jelentősége főként abból fakad, hogy a szakma és a szélesebb olvasóközönség sokáig ennek
segítségével alkothatott magának képet a társadalomtörténetről, mivel a magyar szerzők tollából olvasható
szakirodalom mennyiségileg még sokáig elmaradt a fordításoktól.) A társadalomtörténet intézményi-szakmai
helyzetét jól mutatja, hogy ezek a kötetek nem a centralizált tudományosság hivatalos kiadójánál, az Akadémiai
Kiadónál jelentek meg. A bel-, kultúrés káderpolitikai körülmények sajátos együttállása révén az állampárt
kiadója, a Kossuth Kiadó vállalt részt a feladatból, s bár érdeklődése a nyugati külföldön nagy hatású,
politikailag kinyilvánítottan baloldali angolszász neomarxista szerzők munkáira korlátozódott; eredeti
megjelenésükhöz képest néhány éves késéssel legalább e művek napvilágot láttak magyarul (Hobsbawm 1974;
Rudé 1985).
Az adaptációban azonban a Gondolat Kiadó Társadalomtudományi Könyvtárának érdemei a legnagyobbak. A

reformkommunista és a nyugati szellemi kapcsolatok fenntartásában érdekelt értelmiségiek alkotta
szerkesztőbizottság összeállította sorozatban Nyugaton is tekintélyes kelet-európai történészek munkáin kívül
klasszikus és nemrégiben keletkezett, a társadalomtörténet szemszögéből nézve releváns nyugati könyvek
jelenhettek meg magyarul (Gurevics 1987; Kula 1985; Szkazkin 1979; Weber 1982; Tönnies 1983; Simmel
1973; Gerschenkron 1984; Elias 1987; Habermas 1971; Aries 1987). E sorozaton kívül az Annales-hoz tartozó
vagy azzal rokon célokat követő szerzők sorának (Chaunu 1971; Pirenne 1983; Duby 1984; Braudel 1985)
könyvei jutottak el – formailag egymástól függetlenül, ám nyilván tudatos koncepció szerint válogatva – e kiadó
révén a magyarul olvasókhoz. Emellett a Magvető Gyorsuló idő című sorozatában közölt – Vekerdi László
tudománytörténész javaslatai alapján – francia társadalomtörténészi eredményeket, illetve hazai peremhelyzetű
szerzők tanulmányait. Politikailag érzékeny művek a Kossuth Kiadó sajátos, impresszumot és jogdíjfizetést
mellőző, ún. „számozott” sorozatában juthattak el a pártállami nómenklatúra tagjaihoz – azokhoz, akik
pozíciójukat az állampárt illetékes helyi szervezetének jóváhagyása nélkül nem tölthették be.
A nyolcvanas évek első felében a néprajztudományon belüli forrongások (etnográfia vagy kultúrantropológia)
mellékes eredménye volt a történeti antropológia magyarországi zászlóbontása (Hofer 1984). Eleinte nem is
lehetett könnyű megkülönböztetni a kulturális és a történeti antropológiai törekvéseket, példa erre a hagyomány
keletkezését vizsgáló tanulmánykötet (Hofer-Niedermüller 1987).
Az 1980-as évek végétől újabb lendületet kapott a fontosabb nyugati szakirodalom magyar fordítása. Így a
mentalitástörténet és a történeti antropológia számos jelentős eredménye jutott el a magyar közönséghez, a
Századvég (majd Osiris), illetve az Akadémiai kiadóknak köszönhetően, valamint egyes további kötetek révén
(Burke 1991; Macfarlane 1993; Le Roy Ladurie 1997; Davis 1999; Darnton 1987; Imhof 1992). Újabb jelenség
a középnemzedékhez tartozó, illetve fiatal magyar történészek által szerkesztett tematikus tanulmánykötetek
megjelenése (Vári 1988; Vári 1990; Gellériné Lázár 1990, Gyáni 1992; Gyáni 1995; Kontler 1993;
CzochSonkoly é. n.; Sebők 2000), melyek nyomán az antropológiai szemlélet, illetve egyes kutatási területek
(nemesség, várostörténet) nyugati szakirodalmához a korábbi monografikus kiadványoknál nagyobb
mélységben juthatott hozzá az érdeklődő. Jellegzetes, hogy a társadalomés gazdaságtörténet egyéb irányzatainak
lefordítását ennél jóval kisebb mértékben ambicionálta a magyar könyvkiadás – kivételt képez egy-egy egyetemi
tankönyv (Diederiks 1995; Pounds 1997) és John Komlos könyve (Komlos 1990), illetve a kliometrikus (az
ökonometria eszközeivel élő, azaz statisztikai modelleket alkalmazó) történetírás eszköztárával megismertető
előadás-sorozat szerkesztett változata (Eddie 1996).
E fordítások kevéssé befolyásolták közvetlenül a magyar társadalomtörténetírást, de hatásuk már középtávon is,
az oktatáson keresztül érvényesül. Ugyanez érvényes arra a kiterjedt elméleti és módszertani szakirodalomra,
ami eleinte elsősorban a Világtörténet, majd a Budapesti Könyvszemle (Buksz), legfrissebben pedig a
Századvég és a Korall oldalain látott napvilágot. Ezek, akárcsak egy történeti szociológiai tárgyú
tanulmánygyűjtemény (Némedi 1983), valamint Marc Bloch és Georges Duby magyarra fordított elméleti
munkái alapvető szerepet játszottak abban, hogy a magyar történészek megismerkedtek a nyugati irányzatok
terminológiájával (Bloch 1996; Duby-Lardreau 1993). A kvantitatív módszerekről és a számítástechnika
alkalmazási lehetőségeiről máig érvényes tanulságokat rejtő vita alakult ki az 1970-es évek elején a Történelmi
Szemle hasábjain (Benda-Halmos 1996). Már a kvantitatív módszerek iránti érdeklődés hanyatlásának, de a
141
személyi számítógépek közkeletűvé válásának idején jelent meg egy, a személyi számítógép történettudományi
alkalmazási lehetőségeit bemutató, és a rohamos technikai fejlődés ellenére időtálló könyv (Mawdsley-Munck
1996).
A társadalomtörténet-írás intézményesülésének históriája szempontjából fontos körülmény, hogy a

társadalomtörténeti érdeklődés elsősorban nem a történészszakma központinak tekinthető intézményeiben (az
akadémiai intézetben vagy az ELTE-n) talált otthonra, hanem egyes vidéki egyetemeken, valamint
közhivatalokban, illetve -gyűjteményekben. Ez még akkor is igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy az ELTE BTK-n
az 1980-as években fölállították a – magát a Domanovszky-tanszék utódjának tekintő – Művelődéstörténeti
Tanszéket (Németh G. Béla, Hanák Péter, Vörös Károly, Kósa László, Gerő András); valamint, hogy történeti-
szociológiai kutatások indultak az Eötvös Loránd Tudomány-, illetve az akkor még Marx Károlyról elnevezett
Közgazdaság-tudományi Egyetem Szociológiai Intézetében, illetve Tanszékén.
Kedvező alapot kínált az újjáéledéshez a debreceni egyetem, mivel ott működött Szabó István (1898–1970), aki
lényegében az egyetlen olyan történésze volt a kornak, aki – parasztságtörténeti munkásságával – kontinuitást
teremtett az 1945 előtti társadalomtörténet-írással és iskolát is tudott teremteni maga körül. Az 1970-es években
főként Orosz István és (a Budapesten egyetemi katedrát nem kapott) Ránki György, később L. Nagy Zsuzsa
ottani tanári tevékenysége játszhatott fontos szerepet abban, hogy a mai történész középnemzedék számottevő
része debreceni múltú, köztük több társadalomtörténésszel (Gyáni 2000/b).
Az ELTE Szociológiai Intézetében a Huszár Tibor vezette történeti elitkutatás képezte az alapot. A szellemi elit
vizsgálatát Kovács István Gábor vezette, aki emellett saját történeti művelődésszociológiai kutatást is folytatott.
A közgazdasági egyetemen az említett elitkutatások egyik fejezetéből önálló rangra szert tett gazdasági-üzleti
elit vizsgálat folyt Lengyel György vezetésével, amely mellé az időközben a tanszék vezetőjévé lett Andorka
Rudolf tanítványainak történeti demográfiai kutatásai csatlakoztak. Ugyancsak a közgazdaság-tudományi
egyetemre helyezett kutatóintézményként jött létre az egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Középés
Kelet-Európai Kutatóközpontja Berend T. Iván, majd a (Szabó István-tanítvány és Pach Zsigmond Pálnál
aspiráns) várostörténész Gyimesi Sándor vezetésével, ahol az agrártörténettől a gazdaság-, a város-, a
művelődéstörténeten át a társadalomtörténetig találkoztak össze különböző szakterületek érett kutatói és fiatal
szakemberei. Az egyetem gazdaságtörténeti tanszékén Kövér György szervezésében jött létre országos hatókörű
társadalomtörténeti értekezletsorozat, azzal a céllal, hogy fölelevenítse az eszmecserének az akkorra a KSH
Könyvtárában lehanyatlott fórumát (Kövér 1987, 16).
Ez utóbbi fórum talán a legkorábbi volt a sorban, s bizonyos értelemben ez az intézmény jelentette a kapcsolatot
háború előtti, illetve az átmeneti időszakbeli előzményekkel. Dányi Dezsőt, a Kelet-európai (előbb: Teleki)
Intézet volt munkatársát 1955-ben Kovacsics József hívta meg a Központi Statisztikai Hivatalba, s a hivatalt a
belpolitika hullámzásaival szemben sokáig megvédeni képes, de végül tragikus véget ért Péter György nevezte
ki a Könyvtár vezetőjének. Ilyen vagy olyan formában a Könyvtár munkatársa lett Fügedi Erik, Perjés Géza,
Andorka Rudolf, Sándor Pál („csupa olyan ember, akiknek priuszuk volt a rendszerrel szemben”), majd a
fiatalok közül Benda Gyula és Faragó Tamás. E körben a hazai történeti demográfiai előzményeket a
lényegében kortárs nyugat-európai áramlatokkal ötvözve termékeny, jelentős munkásságot produkáló – de „a
Berend-Ránki-Pach vonallal, az akkori hivatalos történettudománnyal” kapcsolatban nem álló – kutatócsoport
alakult ki (Dányi 2001, 18-19). A csoport „KSH szakszervezeti kultúrdélutánoknak” álcázva tartotta fenn
kapcsolatait a közönséggel (Tóth 2001, 230; Kövér 1987, 15). A csoport vezetője szerint: „volt a nagy magyar
történetírás, ennek háta mögött pedig valahol ott volt egy olyan kvantitatív történetírás, ami a különböző
gazdasági, társadalmi folyamatok, politikai események mögötti összefüggések nagyságrendjét és
számszerűsítésének feltárását tűzte a zászlajára”. Próbáltak „olyan módszereket keresni, amelyekből ezek az
események és folyamatok valós nagyságrendjükben és összefüggéseikben rekonstruálhatók” (Dányi 2001, 18).
Az egyes munkáikkal nemzetközi rangot is kivívó tevékenységüket leginkább egymást követő, nagyrészt
történeti demográfiai tárgyú kiadványsorozataik (Történeti Statisztikai Közlemények, Történeti Statisztikai
Évkönyv, Történeti Statisztikai Tanulmányok, Történeti Statisztikai Füzetek, legújabban Történeti Demográfiai
Évkönyv) örökítik meg, melyek kisebb-nagyobb kihagyással máig is megjelennek.
A Néprajzi Múzeum többek között a társadalmi rétegződést és mozgásokat is kifejező tárgyi kultúra kutatásának
(például tárgyegyüttesek hagyatéki iratok révén történő feltárásának) szervezőjeként játszott szerepet a
társadalomtörténeti szemlélet meggyökerezésében. Itt említendő meg Hofer Tamásnak a kulturális és a történeti
antropológia határvidékén mozgó munkássága. Végül, de nem utolsósorban egyes területi levéltárak mutattak
érdeklődést az ilyen típusú kutatások iránt, amely részben vezetőik és alkalmazottaik kutatómunkájában,
részben viszont (intézményesen) e levéltárak konferenciaszervezői és kiadói tevékenységében nyilvánult meg.
142
Feltáratlan még a Nyugatra emigrált történészek tevékenységének társadalomtörténeti hozadéka. Megemlíthető

például az amúgy magát nem társadalomtörténésznek tartó Péter László, akinek az eszme-, az intézményés az
összehasonlító történetet ötvöző munkái inspirálólag hatottak sokakra azok közül, akikhez egyáltalán eljuthattak
(vö. Péter 1998).
Az 1980-as évek végétől kezdve e kezdemények nyomán, de lényeges intézményi módosulásokkal működik a
hazai társadalomtörténet. A legfontosabb változás az volt, hogy 1986-tól az egymással korábban is informális
kapcsolatot ápoló, a felsorolt különféle munkahelyekről jött kutatók éves rendszerességgel (általában tematikus)
társadalomtörténeti konferenciákat kezdtek szervezni. E konferenciák váltak az intézményesülés alapjává. Az
együttműködés szervezői kezdetben nem kívántak önálló szervezetet létrehozni, viszont szerettek volna
publikációs fórumot teremteni maguknak. Sem a Magyar Történelmi Társulat, sem pedig a Magyar
Gazdaságtörténeti Bizottság részéről nem tapasztaltak együttműködési készséget (Kövér 1987, 16).
Az egyesületi törvény hatálybalépése után, 1989 tavaszán, a várostörténész Bácskai Vera elnökletével és a
közösségrekonstrukcióval foglalkozó Benda Gyula alelnökletével megalakult Hajnal István Kör –
Társadalomtörténeti Egyesület. A HIK tevékenysége a kezdeti évek más irányú próbálkozásai, így tematikus
„évközi” szekciók szervezésének kezdetben sikeres kísérletei után e konferenciák megszervezésére
korlátozódott. A konferenciák témái a forráskezeléstől a mikrotörténetig, a várostörténettől az iparosodásig, az
emberi életkor szakaszaitól a történelem térés időbeni kereteiig, s nem utolsósorban a rendiségtől az
osztálytársadalomig terjedtek. Jelentős hányaduk anyaga megjelent vagy megjelentetés alatt áll (a kör és a
konferenciák szervezésében részt vett intézmények kiadásában, Rendi társadalom – polgári társadalom címmel).
Bár a kör ma kétségen kívül a társadalomtörténészek legjelentősebb fóruma, és sorozata máig a hazai
társadalomtörténet-írás leggazdagabb és legváltozatosabb publikációja, tevékenysége nem feleltethető meg
egyértelműen a magyar társadalomtörténet-írásnak, hiszen konferenciáin jellemzően továbbra is csupán a 18-20.
századi folyamatokat vizsgáló előadások hangzanak el. A középkor és kora újkor vizsgálatának területén is
születtek fontos eredmények, példa legyen a nemesség vagy a gyermekkor kutatása, ezek azonban sem a körön
belül, sem azon kívül nem intézményesültek.
Személyileg az e szerveződés mögött állók nevéhez fűződik a társadalomtörténet egyetemi oktatásának

megszervezése is. Az egyik korábbi ideológiai tanszék jogutódjaként, de személyi állományának szinte teljes
kicserélődésével jött létre a Gazdaságés Társadalomtörténeti Tanszék az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészkarán 1991-ben. Néhány évvel később, amikor az egyetemek visszakapták a Magyar Tudományos
Akadémiától a tudományos minősítés jogát, az ELTE BTK Történettudományi Intézete (akkor még:
tanszékcsoportja) mellett megszerveződött a Történettudományi Doktori Iskola, s ennek egyik alprogramjaként
a művelődésés társadalomtörténeti doktori képzés (Bácskai Vera és Kósa László vezetésével). Az akkreditációs
folyamat miatt szükséges átrendeződések során a Doktori Iskolán belül a közös alprogram kettévált. Az
immáron elkülönült gazdaságés társadalomtörténeti program vezetését Kövér György vette át. A tudományos
utánpótlás decentralizált kiválasztása és kinevelése társadalomtörténészi szemléletű új nemzedék(ek)
kiformálódásával kecsegtet. Az iskola irányultságát mutathatja a Korall című folyóirat – szerkesztősége szinte
teljesen, s eddigi szerzőgárdájának jelentős része is a doktori iskolából, vagy környékéről kerül ki; valamint az
iskola hallgatói által Bácskai Vera hetvenedik születésnapjára készített kötet (Bódy-Mátay-Tóth 2000).
A tanszék és a doktori iskola mellett említést érdemel a rendszerváltozás idején Gerő András és Klaniczay
Gábor által elindított, s Szíjártó István vezetése alatt ma is működő történeti antropológiai program.
A felsőoktatási rendszer átalakítása során Miskolcon és Veszprémben jött létre új bölcsészkar. Az előbbin az
Újkori Magyar Történeti Tanszék profiljában játszik fontos szerepet a társadalomtörténet. Az oktatók egy
részének kutatói érdeklődésén túl az 1999-ben beindított szakirányos képzés szolgálhatja e szemlélet
terjesztésének ügyét. Az interdiszciplinaritás eszméjének megvalósulásaként az ELTE szociológiai és
szociálpolitikai képzésében is a tanterv részévé vált a társadalomtörténet. E képzés részeként születtek meg a
társadalomtörténet alaptankönyvei (Kövér-Gyáni 1998; Valuch 2001). Hasonlóan jelentős, de a felsőoktatás
rendszerében szintén a specializációk körében megmaradt képzési intézmény az ELTE-n működő francia-
magyar Atelier, mely a diákjainak kínált franciaországi ösztöndíjakon és francia nyelvű előadók meghívásán túl
tantervi órakínálatában is a társadalomtörténeti szemléletet követi. Egy néhány évvel ezelőtti áttekintés azonban
azt állapította meg, hogy a társadalomtörténet-írás eredményei sem a budapesti, sem a miskolci
történészképzésben nem váltak az anyag integráns részévé, nem kaptak komolyabb súlyt a szigorlatok
tematikájában (Kövér 1997, 53).
A szakmai jelenlét és teljesítmény egyik fontos faktora, hogy a rendszerváltozás nyomán átalakult
(intézményesült) kutatásfinanszírozás keretei között a társadalomtörténeti programok is helyet kaptak – az
OTKA például majdnem minden évben döntött egy vagy több újabb társadalomtörténetinek nevezhető kutatás
143
támogatásáról (OTKA Hírlevél Mellékletek). Ezek viszonylag kis súlya ugyan részben a szakmán belüli
pozíciók gyengeségéből fakad, ám nem áll ellentmondásban azzal sem, amint azt egy szerző önkritikusan
elismeri (Benda 1997, 37-41), atársadalomtörténészek sem álltak elő sikeres, befejezett kutatásokkal, és átfogó,
széles kutatási programtervezetekkel. A társadalomtörténet abban az értelemben is elért részsikereket, hogy
egyes képviselői ilyen tárgyú tanulmányaikkal már az 1980-as évektől nagydoktori, kandidátusi címeket
kaphattak.
Mindmáig csekély mértékű azonban a magyar társadalomtörténeti kutatási eredmények jelenléte a

könyvkiadásban. Sikernek tekinthető, hogy az 1848 óta zajló folyamatokat áttekintő szintetikus munkák, és
hozzájuk szervesen kapcsolódó szöveggyűjtemények láttak napvilágot (Kövér é. n.; Gyáni é. n.; Fokasz-Örkény
1998; Rév 1999). A hiány elsősorban a monografikus feldolgozások terén mutatkozik – ezt enyhítheti az
eredetileg a Magvető Kiadónál megjelent, majd Osiris Kiadó által átvett Mikrotörténelem című sorozat. A
publikálás új és ígéretes fóruma a doktori hallgatók által szerkesztett Korall című társadalomtörténeti folyóirat,
de más, a rendszerváltás körül létrejött történeti szakfolyóiratok (Aetas, Sic Itur Ad Astra, Századvég) is
gyakran adnak helyt társadalomtörténeti tárgyú cikkeknek. Megoldatlan azonban a forráskiadás helyzete, bár
ezen javíthat a Társadalomkutatási Informatikai Társulás (TARKI) és a HIK közös bizottmányának vezetése
alatt álló Társadalomtörténeti Adattár (TAT), mely eddig is tucatnyi adatbázis jellegű forrás elektronikus
formában történő közzétételét tette lehetővé.
Bár ez az összefoglaló, korlátai miatt, nem terjedhetett ki az erdélyi társadalomtörténet-írás történetének

összefoglalására, le kell szögezni egyrészt, hogy Erdélyben (illetve később Bukarestben is) mindmáig jelentős
társadalomtörténészek működtek és működnek (Benkő Samu, Csetri Elek, Imreh István, Egyed Ákos, Jakó
Zsigmond, Dankanits Ádám, Demény Lajos; a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkaközösség);
másrészt, hogy a romániai társadalomtörténet-írás intézményesülése, illetve az intézmények ellehetetlenítése
idején a személyi kapcsolatok fönntartása szempontjából komoly szerepet töltött be az Erdélyi Tudományos
Intézet, illetve annak emléke; harmadrészt, hogy a viszonylag kedvező hetvenes években „a művelődéstörténet
kutatása volt a legeredményesebb”, illetve „a nemzetiségi historiakutatásban Romániában főként a gazdaságés
társadalomtörténet területén figyelhető meg új kutatási módszerek alkalmazása, a világ történettudományával
való együtthaladás igénye” (Nagy 1987, 135–136).
6.2.3. KÖVETKEZTETÉSEK
Sem a magyar, sem a magyarországi társadalomtörténet fejlődése nem tekinthető harmonikusnak. Bár a
folytonosság így vagy úgy az egész történetben föllelhető, ez nem jelenti azt, hogy a történet íve törésektől
mentes volna, sem pedig azt, hogy a kidolgozott hagyományokat sikerült volna megkímélni a sorvadástól. A 20.
század közepére a társadalomtörténetet két kiemelkedő személyiség jellemezte: Hajnal István és Mályusz
Elemér. Az egy éven belül bekövetkezett második impériumváltást követően utóbbi belső száműzetésbe vonult,
előbbit félreállították. Hajnal István tanítványai „a későbbiekben maguk is tanítványok seregét nevelték fel a
magyar szociológia és szociográfia számára. Érdekes és jellemző, hogy [Hajnal] hatása inkább a szociológiában
jelentkezett, a történészek között kevésbé és inkább diffúz módon érvényesült: sokakra hatott
megtermékenyítően, de kifejezetten hajnaliánus történeti munkák nem születtek, és nehezen lehetne kiemelni
bárkit is [...], akit az említettekhez [Kemény István és Márkus István] hasonló módon Hajnal-tanítványnak
lehetne tekinteni” (Lakatos 2001, 59). A ma társadalomtörténészei ugyan Hajnal Istvánt választották törekvéseik
emblémájaként, az intézményi-személyi folytonosság nyomait azonban a Teleki később Kelet-Európai Intézet,
majd migráció folytán a Központi Statisztikai Hivatal körül kell keresnünk.
Az 1970-es években kezdődött szemléleti fordulat és a „rendszerváltoztatás” körüli intellektuális viták és

spontán szerveződések kedvező előfeltételt ígértek a szakmai intézmények megújulásához. Ennek ellenére a
jelenből visszatekintve elmondható, hogy a történész céh a legutóbbi évekig sem reflektált a kellő mértékben a
történettudományt az utóbbi évtizedekben ért kihívásokra (Gyáni 2000). Ennek egyik tényezője az, hogy a
társadalomtörténet, amely az államhoz és a politikai eseményekhez kapcsolódó történeti beszédmód
felváltásával kecsegtetett, és amely szemléleti nyitottságával és kapcsolatrendszerével akár egy szélesebb
társadalomtudományos gondolkodás közvetítő nyelvévé válhatott volna, nem teljesítette a hozzáfűzött
reményeket (Benda 1997). Ennek – a történettudományon kívül eső – okai közé sorolható a nemzeti történelmi
tematika fontos eseményeinek újraértelmezése iránti közéleti-politikai igény, mely például Trianon kérdését és a
II. világháborúbeli magyar részvétel ügyét tolta előtérbe. Az is látszik azonban, hogy a reflexió a nagy
mennyiségű, magyarul megjelent elméleti-módszertani szakirodalom ellenére sem játszik elég szerepet a hazai
kutatásban, holott a tudatosság erősbödése, a társadalomtudományos és „totális” paradigmák
megkülönböztetése, illetve a makroés mikrolépték közötti különbségekből adódó következmények levonása a
történészszakma szemléleti megújulásához, és ennek révén a történeti kérdések iránt érdeklődő olvasók
megnyeréséhez vezetne.
144
6.3. Irodalom
Acsády Ignác 1894. A jobbágy-adózás 1564-76-ban. Budapest, K. n.
Acsády Ignác 1895. A magyar gazdaságtörténet feladatai. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle. 137-158.
Aries, Philippe 1987 [1948-1960-1974]. Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Bácskai Vera – Nagy Lajos 1984. Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban.
Bácskai, Vera 1997. Social History in Hungary. Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 1. 157-170. Barg, M. A.
1973 [1972]. A módszer problémája a mai polgári történetírásban. Századok, 3. sz. 719-737.
Benda Gyula – Halmos Károly – Ö. Kovács József 1998. L’histoire sociale en Hongrie. Bulletin d’Information
de la Mission Historique Frangaise en Allemagne, 34. 200-209.
Benda Gyula – Halmos Károly 1996. Számítástechnika, kvantifikáció és történelem. A magyar irodalom
bibliográfiája. In Mawdsley, Evan – Munck, Thomas: Számítógép a történettudományban. Budapest, Osiris.
279-286.
Benda Gyula 1997. A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái. Századvég, ú. f. 4. sz. 33-42.
Benkő Samu 1992. Az Erdélyi Tudományos Intézet. Valóság, 4. sz. 62-72.
Bibó-emlékkönyv 1991 [1979]. Bibó emlékkönyv 1-2. Budapest-Bern, Századvég-Európai Protestáns

Szabadegyetem..
Bloch, Marc 1996 [1943, 1960]. A történész mestersége. Budapest, Osiris.
Bódy Zsombor 2000. A hétköznapi élet története. Munkás visszaemlékezések a századforduló idejéből. In Bódy
Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád (szerk.): A mesterség iskolája. Budapest, Osiris. 275-293.
Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád (szerk.) 2000. A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera
70. születésnapjára. Budapest, Osiris.
Braudel, Fernand 1985 [1967]. Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV-XVIII. század.
A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Budapest, Gondolat.
Burke, Peter 1991 [1978]. Népi kultúra a kora újkori Európában. Budapest, Századvég – Hajnal István Kör.
Buza János (szerk.) 2001. Gazdaságtörténet – könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára.
Budapest, BKE.
Chaunu, Pierre 1971 [1966]. A klasszikus Európa. Budapest, Gondolat.
Cholnoky Győző 1990. Töprengés a Teleki Intézet szellemi örökségéről. Könyvtáros, 11. sz. 647-650.
Cholnoky Győző – Futala Tibor 1993. A hazai társadalomtudományi dokumentáció kezdetei a két világháború
között. Tudományos és Műszaki Tájékoztató, 1. sz. 12-19.
Cholnoky Győző – Futala Tibor – Kertész Gyula 1994. Nemzetiségi bibliográfia és dokumentáció hazánkban a
kezdetektől napjainkig. 2. Könyvtári Figyelő, 1. sz. 15-28.
Czoch Gábor – Sonkoly Gábor (szerk.) é. n. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a
Csíki Tamás 2003. Társadalomábrázolások és értelmezések a magyar történeti irodalomban (1945-ig).

Debrecen, Debreceni Egyetem.
Darnton, Robert 1987 [1984]. Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Két epizód a francia kultúrhistória
köréből. Budapest, Akadémiai.
145
Davis, Natalie Zemon 1999 [1983]. Martin Guerre visszatérése. Budapest, Osiris.
Dékány István 1932. Gazdaságés társadalomtörténet. In Hóman Bálint (szerk.): A magyar történetírás új útjai.
Budapest, Magyar Szemle Társaság. 183-236.
Diederiks, Hermann A. és mások 1995. Nyugat-európai gazdaságés társadalomtörténet. A rurális társadalomtól

a gondoskodó államig. Budapest, Osiris.
Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán 1998. A rendi társadalom felbomlása. In Gergely András (szerk.): 19. századi
magyar történelem 1790-1918. Budapest, Korona. 57-125.
Domanovszky Sándor 1979. Gazdaság és társadalom a középkorban. Vál. Glatz Ferenc. Budapest, Gondolat.
Duby, Georges 1984. A katedrálisok kora: Művészet és társadalom, 980-1420. Budapest.
Duby, Georges – Lardreau, Guy 1993 [1980]. Párbeszéd a történelemről. Budapest, Akadémiai.
Eddie, Scott M. 1996. Ami „köztudott", az igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás gondolkodásmódjába.
Debrecen, Csokonai.
Elekes Lajos 1975. A történelem felfogása korunk polgári tudományában. Budapest, Kossuth.
Elias, Norbert 1987 [1937-1939]. A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások.

Budapest, Gondolat.
Erdei Ferenc 1976. A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 22-53; 5. sz. 36-58.
Erdélyi László 1913. A társadalmi osztályok Szent István korában s a Békefi-emlékkönyv. Történelmi Szemle,
321-366.
Erdélyi László 1914. Anonymus korának társadalmi viszonyai. Történelmi Szemle, 191-211.
Erdélyi László 1914-1915-1916. Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései. 1-6. Történelmi

Szemle, 517-561; 32-50, 202-226, 334-352; 39-63.
Erős Vilmos 2000. A Szekfű-Mályusz vita. Debrecen, Csokonai.
Fischer, Holger 1994. Neuere Entwicklungen in der ungarischen Sozialgeschichts-forschung. Archiv für
Sozialgeschichte, 34. köt. Braunschweig – Bonn, 131-156.
Fokasz Nikosz-Örkény Antal (szerk.) 1998. MagyarországtársadalomtörténeteIII. (1945-1989). Válogatott

tanulmányok. 1-2. Budapest, Új Mandátum.
Für Lajos 1983. A nemzetiség-(magyarság-)tudomány múltja. Tudománytörténeti áttekintés. Műhely, 3. 18-31.
Gellériné Lázár Márta (szerk.) 1990. Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok. Budapest, Akadémiai.
Gerschenkron, Alexander 1984. A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Tanulmányok. Budapest,

Gondolat.
Glatz Ferenc (szerk.) 1977. Történetelméleti és módszertani tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Glatz Ferenc 1980. Történetíró és politika. Budapest, Akadémiai.
Glatz Ferenc 1993a. Bevezető [A gépkorszak kialakulása. (1944)]. In Hajnal István: Technika, művelődés.
Tanulmányok. Vál. Glatz Ferenc. Budapest, História. 299-302.
Glatz Ferenc 1993b. Hajnal István történetírása. In Hajnal István: Technika, művelődés. Tanulmányok. Vál.
Glatz Ferenc. Budapest, História. XI-XLII.
Grünwald Béla 1876. Atársadalom. Első közlemény. Budapesti Szemle, 19. sz. 51-79.
Gunst Péter 1961. Acsády Ignác történetírása. Budapest, Akadémiai.
146
Gunst Péter 1995. A magyar történetírás története. Debrecen, Csokonai.
Guoth Kálmán 1942. Magyar középkor. Hitel, 4. sz. 250-260.
Gurevics, Aron Ja. 1987 [1981]. A középkori népi kultúra. Budapest, Gondolat.
Gyáni Gábor – Kövér György 2001: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig.
(2. jav. kiadás). Budapest, Osiris.
Gyáni Gábor (szerk.) 1992. „Változás és folytonosság." Tanulmányok Európa XIX. századi társadalmáról.
Debrecen, KLTE.
Gyáni Gábor (szerk.) 1995. A modern város történeti dilemmái. Debrecen, Csokonai.
Gyáni Gábor (szerk.) é. n. Magyarország társadalomtörténete II. 1920-1944. (Szöveggyűjtemény). Budapest,

Nemzeti Tankönyvkiadó.
Gyáni Gábor 1997. Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, ú. f. 4. sz. 55-68.
Gyáni Gábor 2000a. A történelem pluralizálódása és a történész változó identitása. Beszélgetés Gyáni Gáborral
(készítette Romsics Gergely). Sic itur ad astra, 3. sz. 3-10.
Gyáni Gábor 2000b. Történetírásunk az évezred fordulóján. Századvég, ú. f. 17. sz. 117-141.
Gyáni Gábor 2003. Nacionalizmus és a történetírói diskurzus. In uő: Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó.
Habermas, Jürgen 1971. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy
kategóriájával kapcsolatban. Budapest, Gondolat.
Hajnal István 1993a [1942]. A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről. In Technika, művelődés.
Tanulmányok. Vál. Glatz Ferenc. Budapest, História. 246-298.
Hajnal István 1993b [1939]. Történelem és szociológia. In Technika, művelődés. Tanulmányok. Vál. Glatz
Ferenc. Budapest, História. 161-205.
Halmos Károly 1994. Magyarországi polgárosodás. Az 1989-93 közötti irodalom áttekintése. Aetas, 3. sz. 95-
154.
Hanák Péter 1992. Bevezetés. In Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeáll. Hanák Péter. Budapest, MTA-
TTI.
Hobsbawm, Eric 1974 [1971]. Primitív lázadók. Budapest, Kossuth.
Hofer Tamás (szerk.) 1984. Történeti antropológia. Az 1983. április 18-19-én tartott tudományos ülésszak
előadásai. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.
Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.) 1987. Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény.

Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.
Hóman Bálint 1932. A történelem útja. In uo (szerk.): A magyar történetírás új útjai. Budapest, Magyar Szemle
Társaság. 7-52.
Huszár Tibor – Kovács I. Gábor 2001. Emlékezés Dányi Dezsőre (1921-2000). Korall, 3-4. sz. 5-19.
Huszár Tibor (vál.) 1981. Értelmiségszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. Budapest, Kossuth.
Huszár Tibor 2001. Hajnal István és a magyar szociológia intézményesülése. In Sasfi Cs. (szerk.): Írástörténet –
szakszerűsödés. A Hajnal István Kör velemi konferenciája. 1992. szeptember 10-12. Szombathely, Hajnal István
Kör – Vas Megyei Levéltár. 67-78.
Imhof, Arthur E. 1992 [1984]. Elveszített világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat – és miért
boldogulunk mi ezzel oly nehezen... Budapest, Akadémiai.
147
Irinyi Károly 1962. Hajnal István szociológiai történetszemléletéről. In A Debreceni KLTE Évkönyve. I. köt.
167-183.
Istványi Géza 1938. Szellemtörténet, neopozitivizmus, új történelmi realizmus. Protestáns Szemle, 3. sz. 118-
124.
Istványi Géza 1940. A harmincas évek történetírása. Protestáns Szemle, 7. sz. 198-204.
Izsépy Edit 1969. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle történetéhez. Századok, 5-6. sz. 1077-1103.
Kemény István 1978. A kelet-közép-európai szociológiáról. In Piri Zoltán (szerk.): Mérlegen. Irodalmi,
történelmi és szociológiai tanulmányok. Utrecht, Hollandiai Mikes Kelemen Kör. 119-128.
Kemény István 1991 [1979]. Két könyv egy kötésben. Konrád és Szelényi koncepciójáról. In uő: Közelről s
távolból. Budapest, Gondolat. 96-105.
Kerekes György 1902. Nemes Almássy István kassai kereskedő és bíró üzleti, közés családi élete 1573-1635. 1-
2. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle. 145-247, 300-368.
Komlos, John 1990 [1983]. Az Osztrák-Magyar Monarchia mint közös piac. Budapest, Maecenas.
Kontler László 1993. Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Válogatás a nemzetközi
történeti irodalomból. Budapest, Atlantisz.
Kosárkó László 2000. Írástörténészek és szociográfusok. Korall, 2. sz. 110-127.
Kosáry Domokos 1987 [1982]. A magyar történetírás a két világháború között. In uő: A történelem
veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Budapest, Magvető. 321-355.
Kosáry Domokos 2000a. A Teleki Intézet emléke. Magyar Könyvszemle, 3. sz. 251-252.
Kosáry Domokos 2000b. L’équipe de la Revue d’Historie Comparée 1943-48. In Collegium Budapest. Institute
for Advanced Study. Annual Report. Academic Year 1997/1998. Editor Gabor Klaniczay. 203-206.
Kovács Endre 1962. A mai polgári történetírás. Budapest, Gondolat.
Kovács Gábor 2000. Szokásszerű és okszerű társadalom. Történelemtipológia és kultúrkritika Hajnal István
történelemfelfogásában. Világosság, 2. sz. 3-21.
Kövér György (szerk.) é. n. Magyarország társadalomtörténete I. A reformkortól az első világháborúig.

(Szöveggyűjtemény). 1-2. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kövér György 1987. A konferencia megnyitása. In Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok.

Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár. 15-16.
Kövér György 1997. Milyenek vagyunk? – A „Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület” – tíz év
után. Századvég, ú. f. 4. sz. 43-52.
Kring Miklós 1937. Wegierska historiografia spoleczno-gospodarcza w ostatnich 25 latach. Roczniki dziejów
spolecznych i gospodarczych 6. 215-264.
Kuczi Tibor 1992. Szociológia, ideológia, közbeszéd. Valóság ‘70. Szerk. Várnai Györgyi. Budapest, 9-111.
Kula; Witold 1985 [1962]. A feudális rendszer gazdasági elmélete. Budapest, Gondolat.
Lakatos László 1996. Az élet és a formák. Hajnal István történelemszociológiája. Budapest, Új Mandátum.
Lakatos László 2001. Bevezetés. In Hajnal István. Vál. Lakatos László. Budapest, Új Mandátum. 7-63.
Lamprecht, Karl 1925. Modern történettudomány. Ford. Sas Andor. Budapest, Révai.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1997 [1982]. Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294-1324). Budapest, Osiris.
148
Léderer Emma 1955. Historiográfiánk történetibb vizsgálatáért. Századok, 1. 103-106.
Léderer Emma 1952. Az ipari kapitalizmus kezdetei Magyarországon. Budapest, Közoktatásügyi.
Macfarlane, Alan 1993 [1978]. Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet.
Budapest, Századvég – Hajnal István Kör.
Madzsar Imre 1908. Lamprecht Károly történetelmélete. Századok, 6. 481-539.
Mályusz Elemér 1923. A reformkor nemzedéke. Századok, 1-6. 17-75.
Mályusz Elemér 1924. A helytörténeti kutatás feladatai. Századok, 1-6. 538-566.
Mályusz Elemér 1928. Értelmiségünk és a neonacionalizmus. Napkelet, 291-295.
Mályusz Elemér 1942. A magyar köznemesség kialakulása. Századok, 7-8., 9-10., 272-305., 407-434.
Mawdsley, Evan – Munck, Thomas 1996. Számítógép a történettudományban. Budapest, Osiris.
Melczer Tibor 2001 [2000]. Egy tudós könyvtáros pályája. Beszélgetés Berlász Jenővel. In Buza János (szerk.)
2001, 503-509.
Mérei Gyula 1951. Magyar iparfejlődés 1790-1848. Budapest, Közoktatásügyi.
Mérei Gyula 1967. A magyar történetírás története 1945-1967. In Ünnepi Acta. A Nagy Októberi Szocialista
Forradalom 50. évfordulója alkalmából. Szeged, JATE-SOTE. 23-43.
Molnár Erik 1949a. A magyar társadalom története az Arpádkortól Mohácsig. Második kiadás. Budapest,
Szikra.
Molnár Erik 1949b. A magyar társadalom története az őskortól az Arpádkorig. Budapest, Szikra.
Nagy Áron 1987. A romániai magyar történetírásról. História, 3. sz. 29-30.
Nagy Endre 1993. Harcban az angyallal. Erdei politikai világnézetének és struktúra-rajzának összefüggései az
1940-es évek elején. In uő: Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. Budapest, 103-117.
Némedi Dénes (vál.) 1983. Történelem és szociológia. (Válogatás). Budapest, Művelődési Minisztérium.
Nyíri Kristóf 1992. Hajnal István időszerűsége. Világosság, 8-9. sz. 682-687.
OTKA Hírlevél Különszámai
Péter László 1998. Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből. Budapest, Osiris.
Pirenne, Henri 1983 [1933]. A középkori gazdaság és társadalom története Budapest, Gondolat.
Pounds, Norman J. G. 1997. Európa történeti földrajza. Budapest, Osiris.
Ránki György 1977. Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet válaszútjai. Budapest, Akadémiai.
Ránki György 1983. Jegyzetek a társadalomtörténetről. In uő: Mozgásterek, kényszerpályák. Budapest,

Magvető. 120-172.
Rév István (szerk.) 1990. Gazdaságés társadalomtörténeti szöveggyűjtemény a szocializmus magyaroszági

történetének tanulmányozásához. 1-2. Budapest, Aula.
Rónai András 1989. Térképezett történelem. Budapest, Magvető.
Rottler Ferenc 1961. Beitrage zur Kritik der Historiographie des frühen Mittelalters. Über die
Geschichtsanschauung László Erdélyis. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös
nominatae, 3. 121-152.
Rudé, George 1986 [1981]. Forradalmárok, zendülők. Budapest, Kossuth.
149
Sebők Marcell 2000. Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, Replika Kör.
Serfőző Lajos 1986. Köszöntő Mérei Gyula 75. születésnapjára. In uő (szerk.): Tanulmányok Mérei Gyula 75.
születésnapjára. Szeged, JATE. 5-9.
Simmel, Georg 1973. Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Szabó Ervin 1979 [1918]. Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban. In Szabó Ervin történeti
írásai. Szerk. Litván György. Budapest, Gondolat. 237-580.
Szabó István 1940. A magyar parasztság története. Budapest, Magyar Szemle Társaság.
Szabó István 1976. Jobbágyok-parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Vál. Für Lajos.
Szabó István 1996. Parasztságszemléletünk alakulásáról. Protestáns Szemle, 4. sz. 309-322.
Szekfű Gyula 1929. Kritika és terror 2. Magyar kultúra, 7. sz. 300-305.
Szelényi Iván 1989 [1978]. Előszó. In Konrád György – uő: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz [1974].
Budapest, Gondolat. 5-17.
Szkazkin, Szergej D. 1979 [1968]. A parasztság a középkori Nyugat-Európában. Budapest, Gondolat.
Tagányi Károly 1913. Vármegyéink eredetének kérdése. Történelmi Szemle, 510-541.
Tagányi Károly 1914. Válasz dr. Erdélyi László megjegyzésére. Történelmi Szemle, 435-451.
Tagányi Károly 1916. Felelet dr. Erdélyi Lászlónak „Árpádkori Társadalomtörténetünk legkritikusabb
kérdéseire.” 1-3. Történelmi Szemle, 296-320., 409-448., 543-608.
Tóth Zoltán 2001. Válasz. A Korall körkérdése a társadalomtörténet-írás helyzetéről 1. Korall, 7-8. sz. 230-235.
Tönnies, Ferdinand 1983 [1887]. Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat.
Valuch Tibor 2001. Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris.
Vardy, Bela 1976. Modern Hungarian historiography. New York, Árpád Academy.
Vári András (szerk.) 1988. Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben.

Vári András (szerk.) 1990. A német társadalomtörténet új útjai. Tanulmányok. Budapest, Középés Kelet-
Európai Kut. K.
Vörös Károly – Orbán Sándor – Sándor Pál 1976: Az újés legújabb kori társadalomtörténeti kutatásokhoz.
(Tervezet.) Történelmi Szemle, 4. sz. 582-607.
Weber, Max 1982 [1905]. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme Budapest, Gondolat. Wellmann Imre
1944. Parasztnépünk múltjának feltárása. Hitel, 4. 125-143. 5. sz. 296-316.
Wellmann Imre 1999 [1947]. Néprajz és gazdaságtörténet. In uő: 18. századi agrártörténelem. Válogatás
Wellmann Imre agrárés társadalomtörténeti tanulmányaiból. Miskolc, HOM. 57-68.
150
4. fejezet - TÖRTÉNETI
ALDISZCIPLINÁK
1. Bácskai Vera –VÁROSTÖRTÉNET
1.1. A várostörténet tárgya
A várostörténetnek csak egy részterülete, a városi társadalom vizsgálata tartozik szorosan a társadalomtörténet
keretébe. A város ugyanis olyan komplex jelenség, amely számos tudományág – a földrajztudomány,
szociológia, demográfia, statisztika, közgazdaságtudomány, építészettörténet, várostervezés és urbanisztika –
vizsgálatának tárgya. Ahogy a várostörténet-írás sem korlátozódik csak a múltra, a történeti város kutatására,
hanem foglalkozik korunk modern nagyvárosával is, a többi tudományág sem tekinthet el az előzmények, a
történeti múlt vizsgálatától. A várostörténetben az interdiszciplinaritás talán erősebben érvényesült, mint a
történetírás egyéb ágaiban, s ezért az e területen munkálkodó történészek nyitottabbak voltak a rokon
tudományok szemléleti és módszertani megfontolásainak átvételére. Ez talán a legjobban a városi társadalom
vizsgálatánál mutatkozik meg, amely az elmúlt évtizedekben a társadalomtörténeti vizsgálódás kitüntetett
területévé vált: mind a társadalomtudományos történetírás, mind az új irányzatok képviselői igen gyakran
választották a várost kutatásaik terepéül. Ebben szerepet játszottak a sokszínű, bonyolult, differenciált városi
társadalom vizsgálatának kihívásai, másrészt az a tény, hogy, különösen a korábbi korokra vonatkozóan, a
forrásanyag is gazdagabb és sokrétűbb, mint például a falvak esetében. Ennek következtében a város gyakran a
vizsgálat puszta színhelyévé degradálódott, a kutatók általános társadalmi folyamatok kimutatására törekedtek
anélkül, hogy feltárták volna a városi társadalom és a városban zajló társadalmi folyamatok specifikumait. A
várostörténetnek a társadalommal foglalkozó ágát a társadalomtörténet-írás általános szabályai, kérdésfeltevései,
módszerei, jellemzik, e téren újat valójában nem hozott, s híven követi a diszciplína paradigmaváltásait,
válságait, megtorpanását és megújhodási törekvéseit.
Azaz inkább a társadalomtörténetnek, mint a hagyományos várostörténetnek képezi szerves részét, sajátossága
legfeljebb az, hogy egy meghatározott közigazgatási területen élő népességet, vagy annak különböző csoportjait
vizsgálja. Mivel a kötet fejezetei részletesen foglalkoznak a társadalomtörténet különböző irányzatainak
módszertani és elvi problémáival, ezekre az alábbiakban, az ismétlés elkerülése érdekében, részletes kifejtés
helyett csak utalni fogok, és elsősorban a tematika és források kérdései állnak a tárgyalás előterében.
1.2. A hagyományos várostörténet

A korábbi történettudomány nem sokat foglalkozott a városok történetével, művelését átengedte a
helytörténészeknek. Ez utóbbiak – a városi krónikák hagyományát folytatva – igyekeztek minél teljesebb képet
adni a vizsgált településről, felsorolva mindazokat az eseményeket, amelyek területén lezajlottak, függetlenül
attól, hogy azok a város belső életéből fakadtak, illetve meghatározóak voltak-e a település sorsára, avagy
véletlenszerűn ott történtek meg. Királyi látogatások, előkelők átvonulása és hasonló események, amelyeknek a
város pusztán színhelye volt, csaknem olyan színes és részletes leírást nyertek, mint – s ezek is preferált témák
voltak – a várost sújtó természeti katasztrófák, árvizek, tűzvészek, háborús események. A város gazdasági
életének bemutatását a céhek, s főleg statútumaik és ceremóniáik részletes leírása pótolta, a lakosságról ezen túl
csak kevés szó esett, leszámítva a város vezetőit, akiknek életét, jótéteményeit vagy éppen visszaéléseit
hosszasan és élvezetesen ecsetelték. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a szerzők kizárólag a vizsgált
város belső életére összpontosították figyelmüket, városukat önálló univerzumnak tekintették, s kísérletet sem
tettek arra, hogy felderítsék a többi várossal, illetve környékükkel kialakult kapcsolataikat. Vizsgálatuk
tárgyának kiválasztásához elegendő volt, hogy a település a jogi kritériumok szerint egykor, vagy az elbeszélés
keletkezésének időpontjában városnak számított, vagy, hogy lakói és a kortársak városnak tekintették a
régmúltban, hiszen e korai várostörténet érdeklődése főképpen a középkori városra összpontosult. Ezt a
korszakot tekintették ugyanis a városok fénykorának, amikor ezek a települések kiemelkedtek a falvak
sokaságából, elhatárolódtak tőlük, föléjük emelkedtek azáltal, hogy lakóik sajátos független és szabad jogállást,
ügyeik intézésében autonómiát vívtak ki. A várostörténetnek ezt az irányzatát nevezzük városbiográfiának.
Minden korlátozottságuk ellenére a városok történetének e krónikásai sok hasznos – számos esetben azóta már
elpusztult forrásokból merített – adatot tártak fel, amelyek megkönnyítették a modern várostörténet
151
TÖRTÉNETI ALDISZCIPLINÁK
kibontakozását. Számos jelentős, kiemelkedő szerepet betöltő városról több, gazdagabb szempontú, érvényüket
sok tekintetben máig is megőrző monográfia született.
1.3. Az új várostörténet-írás
A városok iránti általánosabb érdeklődést a 19. század végén az urbanizáció hatása keltette fel, először a saját
korukkal foglalkozó rokon tudományok: a statisztika, közgazdaság-tudomány, s a 20. századtól mindinkább a
szociológia, majd a kultúrtörténet művelőinek körében. A várostörténetet tehát az emelte ki a helytörténet szűk
kereteiből, hogy immár nem az egyes városok történetére koncentrált, hanem azt vizsgálta, hogy milyen hatással
volt az iparosítás, az urbanizáció folyamata a városok gazdasági-társadalmi átalakulására, azaz hogy a
makrofolyamatok hogyan befolyásolták a városok életét. Ezt az új szemléletet fogalmazta meg programként az
1960-as évtized elején Eric Lampard, amikor leszögezte, hogy a várostörténet feladata az urbanizáció
folyamatának kutatása, ez teremthet összhangot a makroés a mikroszintek között, mert ugyanazokban a
terminusokban képes a helyi szituációkat megvilágítani, mint amelyekben a társadalom általános alakzatait
szokás tárgyalni (Lampard 1963). Angliában a várostörténet intézményesülésében kezdeményező szerepet
betöltő, H. J. Dyos, a Leicesteri Egyetemen létrehozott Várostörténeti Központ (Centre for Urban History) és az
angol szakfolyóirat, az Urban History Yearbook alapítója ezzel összhangban fogalmazta meg a várostörténet
feladatait (Dyos 1974, 1975, 1977). Véleménye szerint a várostörténet-írás feladata, hogy magával a várossal
foglalkozzon, és nem az ott lejátszódó olyan történeti eseményekkel, amelyeknek véletlen színhelye volt. A
várostörténet abban különbözik a helytörténettől, hogy átfogóbb társadalmi folyamatokkal foglalkozik. A
várostörténet fellendülésében szerepet játszott az a nézet is, amely a városokban látta a modernizáció motorját.
1.4. A várostörténet-írás intézményesülése, önálló diszciplínává

válása
A várostörténetnek a helytörténeti jelentőségből való kiemelkedésében tehát a döntő fordulatot a történelem
fogalmának társadalomtudományos átértelmezése hozta meg. Az iparosodás, modernizáció, urbanizáció
paradigmája adott új értelmet a város vizsgálatának és emelte a várostörténetet az 1960-as évektől Európa-szerte
a történetírás önálló, autonóm ágává. Az 1970-es években indul meg intézményesülése: először az egyetemeken
önálló tantárgyként való oktatása, majd néhány helyen speciális tanszékek vagy kutatóintézetek felállítása,
közös kutatási terv köré szerveződő kutatói körök megalakulása – mint például az Egyesült Államokban a New
Urban History köre –, várostörténeti konferenciák rendszeres szervezése, könyvsorozatok, szakfolyóiratok
indítása. Ez utóbbiak közül a nemzetközileg legmértékadóbbak az 1975-ben megindult amerikai Journal of
Urban History és az ugyanekkor indult brit évkönyv az Urban History Yearbook, amely 1992-ben vált Urban
History néven folyóirattá. Az 1974-től megjelenő német szakfolyóirat, a Zeitschrift für Stadtgeschichte inkább a
hazai kutatókra gyakorolt hatást. Más országokban a várostörténeti szakfolyóiratok kiadása később, az 1980-as,
1990-es években indult meg, ezek nemzetközi hatása korlátozottabb, mint a két angolszász folyóiraté.
A várostörténet felértékelődését jelzi, hogy az Európai Unióban mintegy 1500 történész vallja magát a
várostörténet specialistájának, és csak az 1990-es évek első felében több mint 6500 várostörténeti munka jelent
meg (ezeknek azonban csak kis része foglalkozik a városi társadalom vizsgálatával). 1992-ben alakult meg a
megújult várostörténet-írás nemzetközi szakmai szervezete: az Európai Várostörténészek Egyesülete (European
Association of Urban Historians), amelynek kétévente rendezett nemzetközi konferenciáin több százan vettek
részt.
Sajnálatos módon Magyarországon még nem került sor a várostörténet intézményesülésére, legfeljebb néhány
egyetem tantárgyi kínálatában, illetve a Hajnal István Kör konferenciáin szerepel a diszciplína. A Tanulmányok
Budapest Múltjából ugyan már az 1960-as években megkísérelte, hogy a főváros történetén kívül a várostörténet
tágabb kérdéseiben is orientálja a kutatókat, és az 1990-es években is felmerült az a gondolat, hogy az évkönyv
a várostörténet-írás központi orgánumává váljon, azonban mindkét kísérlet kudarcot vallott.
1.5. A város kritériumainak meghatározása

Az urbanizáció vizsgálata, a városi lakosságnak a falusiak rovására végbemenő robbanásszerű növekedésének
mérése nem korlátozódhatott egyes, véletlenszerűen kiválasztott városok vizsgálatára, annál is kevésbé, mert a
városi titulust olyan települések is sokáig megőrizték, amelyek városi szerepüket régen elvesztették, s új, nagy
népességű városok töltöttek be egyre jelentősebb szerepet, amelyek e jogi-közigazgatási címmel nem
rendelkeztek. A városok és városlakók száma nem volt összehasonlítható a városok egységes meghatározása
nélkül, hiszen a csak a jogilag elismert városok, vagy bizonyos népességszámot meghaladó települések
152
számbavétele, illetve a valóságos városállomány egészének figyelembevétele más-más eredményt hozott. Ez

időben merül fel a város definíciójának problémája, az a kérdés, hogy mely település és milyen kritériumok
alapján tekinthető városnak és terjedt ki az érdeklődés az egyes városról a városok összességére, a városhálózat
egészére. Ekkor került be a kutatás horizontjába az addig elhanyagolt kisváros, mint a városhálózat tagja, és
tudatosodott a városok, illetve a város és vidék közötti kapcsolatrendszer kérdésének, a városhierarchia
alakulásának fontossága.
Mindezek következtében az 1960-as években megújuló várostörténet-írás problematikájának súlypontja a

történeti város definíciójára és ezzel szoros összefüggésben a városhálózat alakulásának vizsgálatára, illetve a
városok gazdasági életében és társadalmában végbement folyamatok kutatására helyeződött át. Művelői
kitüntetett figyelmet szenteltek az összehasonlító vizsgálati módszereknek.
A városdefiníció kérdése főleg az 1960-as, 70-es években váltott ki parázs vitákat a várostörténészek körében. A
diszkusszió arról folyt, hogy vajon alkalmazhatóak-e a modern város kritériumai a történeti városokra, vagy
elegendő-e a régi közjogi-közigazgatási városfogalom figyelembevétele, illetve, hogy a rokon tudományok
meghatározásai közül melyek tekinthetők érvényesnek a különböző korszakok városi településeinek
jellemzésére.
A történelmi korokban a városokat kiemelt jogállásuk, privilégiumaik emelték a többi település fölé, a városok
meghatározásában ezért sokáig a jogi fogalom volt a meghatározó. Bár e városoknak is volt igazgatási
szerepköre, ez azonban az állami közigazgatás szempontjából elhanyagolható volt. A polgári állam
közigazgatási újjászervezésében és működésében viszont a városok kiemelt szerepet töltöttek be, szükségessé
vált kritériumokat alkotni a városok közjogi-közigazgatási meghatározásához. Annál is inkább, mert a számos
középkori és kora újkori város e korra elvesztette jelentőségét, sok esetben városi létét is, helyüket újabb, jogilag
városnak még el nem ismert települések foglalták el, és módosult a korábbi településhierarchia is.
Mivel a városi élet egyik fontos és talán legszembeötlőbb sajátossága a népesség nagy koncentrációja volt,
kézenfekvőnek tűnt, hogy a nagyobb népességszám alapján kell kijelölni a városok körét. Így alakult ki a
statisztikai városfogalom.
Európában Poroszország alkalmazta először ezt a kritériumot: az 1808. évi városi rendtartás 3500-ban határozta
meg a városnak tekinthető települések lakosságszámának alsó határát. Franciaország 1864-től a küszöböt még
alacsonyabbra, 2000 főre tette és ezt az osztályozást vette alapul az 1887. évi nemzetközi statisztikai
kongresszus is, bár egyes országok ettől eltérő küszöbértéket is alkalmaztak. Bár a kétezres küszöbérték
kijelölése elég önkényesnek, s véleményem szerint a 19. század végén meglehetősen alacsonynak tűnik, mégis a
statisztikai városfogalom meghonosodása két szempontból is hasznosnak és racionálisnak tűnik. Elsősorban
közigazgatási szempontból: míg a korábbi korszakokban, ha egy települést egyszer városi rangra emeltek, e
rangot megőrizte akkor is, ha elnéptelenedett, jelentéktelenné süllyedt, városi funkcióit elvesztette. A
népességküszöb e kérdést megoldotta: ha az illető település lakosságának száma e határ alá süllyedt,
automatikusan kiesett a városállományból. Másrészt, egységessége révén összehasonlíthatóvá tette a különböző
országok városi népességszámának alakulását, és lehetővé tette a városoknak népességszám szerinti
csoportosítását nagy-, közép és kisvárosokra, megkönnyítve ezáltal a városi struktúra összehasonlítását a
különböző régiókban, illetve országokban (Weber 1899; BairochBatou-Chevre 1988; Vries 1984).
A közgazdasági szempontú vizsgálatok – nem tagadva a népességkoncentráció fontosságát – a városgazdaság

azon sajátosságából indultak ki, hogy ennek jellegzetes vonása az őstermelés hiánya, vagy jelentéktelen szerepe:
domináns az ipari-kereskedelmi, árués hitelforgalmi ágazat. Ebből következően, a lakosság szükségleteinek
kielégítésében a helyi piacra szorul, élelmiszereit és nyersanyagszükségletét a környék vagy távolabbi vidék
termékei biztosítják. A közgazdasági városfogalom tehát a város legfontosabb életelemének a piacot, a cserét
tekintette. A lakosság foglalkozási összetételét fontos útmutatásnak tartotta egy-egy település városiasságának
megítélésében (Sombart 1921; Weber 1998; Pirenne 1983).
Végezetül a szociológusok szerint a nagy népességkoncentráció a lakosságnak bonyolult foglalkozási, vagyoni,

társadalmi, etnikai, vallási differenciáltságát eredményezte, amely a kis népességű települések sajátos, a
szomszédságra jellemző kölcsönös ismeretségen alapulónál bonyolultabb, összetettebb társadalmi
kapcsolatrendszert hozott létre. Ez vált a szociológiai városfogalom alapjává (Weber 1998).
A fent felsorolt rokon tudományok elsősorban saját koruk városainak meghatározására törekedtek. Azonban
hamarosan világossá vált, hogy a definíció nem korlátozódhat egyetlen ismérvre, hanem komplex
kritériumrendszer kidolgozására van szükség, amely a népességkoncentrációt, a foglalkozási megoszlást, a
gazdasági tevékenységet, és a társadalmi kapcsolatok sajátosságait egyaránt figyelembe veszi.
153
A várossal foglalkozó rokon tudományok kérdésfeltevései és megállapításai ösztönzően hatottak a várostörténet-

írásra, de mivel definícójuk a modern nagyvárosok, és ezen belül is elsősorban az iparvárosok jellegzetességeit
vette számba, közvetlenül nem volt alkalmazható a történeti városok meghatározására. Többek között azért,
mert a városi szerepkörök a történelem során változtak. A korábbi szakrális vagy védelmi funkció például
elhalványult, majd eltűnt, míg a kezdettől meglevő gazdasági, elsősorban csere-, piacfunkció erősödött, amelyet
az újkortól, az államhatalom erősödésével egyre erőteljesebben és dominánsabban gazdagítottak az igazgatási,
kulturális, egészségügyi és egyéb funkciók. A falusinál nagyobb népességkoncentráció ugyan kezdettől fogva
jellemezte a városokat, de egy ritkább népsűrűségű Európában milyen lakosságszámnál húzható meg a városi lét
határa? Igaz, hogy Európában a városok gazdasági életében a kézművesipar és kereskedelem a kezdetektől
fogva húzó ágazatnak számított, de az őstermelés – különösen a kisebb városokban – sokáig megőrizte
jelentőségét. Sőt, szép számmal akadtak, nemcsak Magyarországon vagy más kelet-európai országokban, de
Franciaországban, Olaszországban, a Skandináv országokban is olyan városok, amelyek virágzását éppen az
agrártermelés, többnyire annak speciális ágai alapozták meg. Hogyan alkalmazható a régmúlt és a közelmúlt, az
iparosodást megelőző korszak városaira a modern város jegyei alapján kialakított kritériumrendszer?
A történeti város lényegét leginkább a földrajztudomány, a településtudomány által kidolgozott

funkcionálisvárosszemlélet alapján lehet megközelíteni. Ez a várost a területi munkamegosztás jellegzetes
településformájának, egy élesen körül nem határolható terület gazdasági-politikai központjának tekinti,
amelynek bizonyos funkciói csak ezekben a településekben alakulhatnak ki, s ennek következtében nemcsak e
központi helyeken, hanem távolabbi területekre – a közvetlen környékre, vagy akár egész régiókra –
kisugározva hatnak. E városfogalom lényege tehát a központiság.
A funkcionális városszemlélet Hans Bobek és Walter Christaller által kifejtett központi hely elméletéből alakult
ki, elsősorban a modern város gazdasági, közigazgatási, kulturális, egészségügyi stb. központi funkcióit véve
alapul (Bobek 1972; Christaller 1934). A korábbi korszakok városainak központi szerepköre természetesen nem
volt olyan sokrétű és olyan széles kisugárzású, mint a modern városoké, és minőségileg is mást jelentett. A
történeti vizsgálatokhoz tehát alkalmasabb e szerepkörök rugalmasabb, általánosabb megfogalmazása. Ilyen
definíció például a magyar földrajztudós Mendöl Tiboré, aki a központi funkciókat mint a területet
intenzívebben kihasználó vagy mint nem annyira mindennapi szükségleteket ellátó tevékenységként definiálta.
A város rangját véleménye szerint nem önmagában a központi szerepkör betöltése, hanem az adja meg, hogy
magasabb fokú, nem mindennapi központi tevékenység összpontosul benne, s ezzel szoros összefüggésben
nagyobb (és – tehetnénk hozzá – fejlettebb, igényesebb) a vonzásterülete (Mendöl 1963).
A funkcionális személet meghonosodása a várostörténészek között az eddigieknél átfogóbb és általánosabb

szempontot adott a város minden korra és minden típusára érvényes meghatározásához. Egyértelműbben fejezi
ki azt, hogy a város a társadalmi munkamegosztás terméke, s egyúttal lehetővé teszi a város koronként és
gazdasági-társadalmi formánként változó helyének és szerepének a korábbinál (amely jóformán csak az ipar és
mezőgazdaság szétválására korlátozódott) sokoldalúbb és rugalmasabb meghatározását a társadalmi
munkamegosztásban. A központiság általános jellemzője a városnak, míg a különböző központi funkciók
megléte, súlya koronként változó, hiszen minden kor városának jellegét annak a korszaknak gazdasági,
társadalmi és politikai rendszere határozza meg, amelynek része. Része és egyben aktív formálója is. Ebből
logikusan következik, hogy a város önmagában nem, hanem csak vidékével, vonzáskörzetével (azaz azon kisebb
vagy nagyobb területtel, amelyre központi funkciói kisugároznak) és a többi várossal való
kapcsolatrendszerében vizsgálható.
A funkcionális szemlélet azonban csak kiindulópontja és egyik, de nem egyedüli eszköze, megközelítési módja
a városok tipológiájának. Segít meghatározni a különböző korszakok települései közül a városi szerepkört
betöltőket, kiindulópontul szolgál a várostörténésznek abban, hogy megerősítse vagy elvesse az egyes
települések városiasságát, hogy felvázolhassa a vizsgált terület városállományát, és kijelölhesse e hálózatban a
vizsgált város/városok helyét. A különböző funkciót vagy funkciókat betöltő, illetve analóg szerepkört
különböző gazdasági-társadalmi viszonyok között ellátó városok sajátos demográfiai, társadalmi, politikai
struktúrájának, építészeti sajátosságainak meghatározásánál és összehasonlításánál a központiság tényét más
kritériumokkal, szempontokkal kell kiegészíteni. A vizsgálat e komplex módszerének szükségessége különösen
fontos a történeti városok tanulmányozásánál, ahol e központi szerepkörök tartalmára és hatósugarára jóval
kevesebb közvetlen adat áll rendelkezésre, mint a modern városok esetében, s ezért sokszor csak másodlagos
jelenségek alapján következtethetünk ezekre.
A rokon tudományok eredményeinek ösztönző hatása az 1960-as években fellendülő és megújuló európai
várostörténet-írásra először inkább az új kérdésfeltevésekben, a történelmi város definíciója körüli vitákban
mutatkozott meg. E kérdésben sokáig – mondhatnánk máig – sem sikerült teljes egyezségre jutni. A
várostörténészek egy része ma is kiemelkedő fontosságot tulajdonít a népességszámnak, mások az ipar és
154
kereskedelem jelentősége alapján ítélik meg az egyes településeket. Egyértelműen elfogadottá vált viszont az a
szemléletváltozás, hogy a városokat nem önmagukban hanem egymással való viszonyrendszerükben kell
vizsgálni. A várostörténet megszűnt az egyes város története lenni, helyébe lépett az egyes régiók, országok
egész városhálózatát vizsgáló valódi várostörténetírás, amelynek hatására ezeket az összefüggéseket az egyedi
városok monográfusai sem negligálhatták többé. E szemlélet térhódításának legpregnánsabb kifejezése, az
európai urbanizáció átfogó történetét az 1980-as évek közepén prezentáló szerzőpáros: Paul Hohenberg és Lynn
Hollen Lees megállapítása, miszerint „a városfejlődés nem egyszerűen a sok város összessége, hanem a
kölcsönös kapcsolatok hálózata” (Hohenberg – Hollen Lees 1985, 2).
A várostörténet-írás megújulását jelezte európai, illetve világtörténeti áttekintések a városok történeti szerepéről,
a különböző korszakok városainak közös és sajátos jegyeit különféle megközelítésben bemutató összefoglaló
művek megjelenése. Közülük a legnagyobb hatásúak L. Mumford, szociológiai-városépítészeti szempontú, a
modern nagyvárossal szemben nem előítélet-mentes munkája, P. Bairoch közgazdasági megközelítésű, J. de
Vries főleg statisztikai és matematikai módszereket alkalmazó könyve, valamint P. Hohenberg – L. Hollen Lees
a városhálózatokra koncentráló szintézise (Mumford 1985; Bairoch 1985; Vries 1984).
A különböző országok, régiók városhálózatának összehasonlító vizsgálatát szolgálta a ranksize (sorrend-méret)

eloszlás analógiáinak, illetve eltéréseinek elemzése. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy a városokat
népességszámuk csökkenő sorrendjébe rendezi, majd a rangsort koordináta-rendszerre vetítve a görbék
elemzése során tipizálható eloszlások figyelhetők meg. A módszert először K. G. Zipf az amerikai iparosodott
városállomány vizsgálatára alkalmazta, az ő nyomán többen is éltek ezzel az összehasonlítást megkönnyítő
módszerrel, többek között a már említett J. de Vries a kora újkori európai városhálózat vizsgálatánál (Zipf 1949;
Vries 1984).
Az urbanizáció folyamatának, a városhálózat kialakulásának, átalakulásának kutatása, a város definiálásnak

problematikája a nyugat-európai vizsgálatokkal csaknem egy időben, az 1960-as évek második felétől jelent
meg Magyarországon is. Az e kérdések iránti kiemelt figyelmet az indokolta, hogy a 19. század végéig igen
kevés volt a jogilag, közigazgatásilag elismert város, ugyanakkor számos, jogi státussal nem rendelkező
település (mezőváros) töltött be központi helyi szerepkört. A csak a jogi városokat figyelembe vevő vizsgálatok
nagy mértékben alábecsülték a városi népesség számát és arányát a népességben, s ezért torz képet festettek a
városfejlődés, az urbanizáció magyarországi folyamatától. A kép korrigálásához szükséges volt meghatározni
azoknak a mezővárosoknak a körét, amelyek, korlátozott szabadságjogaik és az agrártermelés túlsúlyának
ellenére városi szerepkört töltöttek be. Erre tett elsőnek kísérletet Dávid Zoltán, aki a jogi városok mellett a
kétezer főnél népesebb, feltételezése szerint központi szerepkört betöltő mezővárosokat figyelembe véve, a
városok együttes létszámát másfél százra becsülte miközben a jogi városok száma alig haladta meg a félszázat
(Dávid 1963-64). A funkcionális szempontot nála következetesebben alkalmazó, és gazdagabb adatanyagot
elemző Gyimesi Sándor egy rugalmasabb, koronként változó népességszámküszöbbel operálva, a településeken
működő iparosok számaránya, illetve az ott székelő igazgatási és kulturális intézmények alapján központi
funkció betöltését feltételezve, a városi szerepkört betöltő települések számát a 18. század végén 77-re, a 19.
század elején százra becsülte (Gyimesi 1975). Város és vidék kapcsolatára alapozva, egy gazdasági szerepkör,
betöltéséből indulva ki határozta meg Bácskai Vera és Nagy Lajos a piacközponti funkciót betöltő települések
számát (138), majd közülük 57-et ítéltek vonzásuk nagysága és sokrétűsége alapján központi szerepkört betöltő
városoknak (Bácskai-Nagy 1984). A középkori városhálózat rekonstruálására Kubinyi András vállalkozott, aki
lépésről lépésre alakította ki kritériumrendszerét (Kubinyi 1971; uő 2000). A közelmúltban jelent meg
összefoglaló áttekintés az iparosodást megelőző korszak magyarországi városfejlődéséről (Bácskai 2002).
Az újkori magyar városhálózat 20. század eleji hierarchiáját Beluszky Pál a városi alapfunkciók, és elsősorban
az igazgatási funkciók alapján határozta meg, míg a két háború közötti időszakra vonatkozóan Timár Lajos e
kritériumokat a foglalkozási szerkezet és a mobilitási minták településspecifikus típusjegyeivel egészítette ki
(Beluszky 1990; Timár 1986). Az 1945 utáni korszak városhálózatának vizsgálatában Belényi Gyula a
településpolitika struktúraalakító befolyását helyezte előtérbe (Belényi 1996).
A rank-size módszerét pedig Granasztói György a dunai térség kora újkori városodásának, Czoch Gábor, Szabó
(Sonkoly) Gábor és Zsinka László a magyarországi, illetve az erdélyi városfejlődés vizsgálatánál alkalmazta
(Granasztói 1989; CzochSzabó-Zsinka 1993; Sonkoly 2001).
A városhálózat vizsgálatában a struktralista, kvantifikáló módszerek domináltak, s ez jellemezte a városi

társadalom vizsgálatának kezdeti stádiumát is.
155
1.6. A társadalomtörténeti/társadalomtudományos várostörténet

kialakulása
Mint már említettük, az új várostörténet-írás kezdetben azt a feladatot tűzte ki célul, hogy bemutassa, milyen
hatással volt az iparosítás, az urbanizáció folyamata a városok gazdasági-társadalmi átalakulására, azaz hogy a
makrofolyamatok hogyan befolyásolták a városok életét. A városi társadalom vagyoni-foglalkozási összetételét
a populáció nagysága miatt a hagyományos módszerekkel nem, vagy csak megközelítő pontossággal lehetett
vizsgálni, ezt csak a számítógép és a számítástechnikai eljárások alkalmazása tette lehetővé. Fő forrásul az
adóösszeírások, népszámlálások és egyéb összeírások, a születéseket, halálozásokat és házasságkötéseket
regisztráló anyakönyvek, valamint a hagyatéki leltárak szolgáltak, amelyek tömeges adatait kvantifikáló
módszerekkel dolgozták fel, és adataikat statisztikai táblázatokba foglalva és grafikus ábrázolások formájában
tették közzé. A hatalmas adattömeg rendszerezése és áttekinthetővé, értelmezhetővé tétele felvetette a
foglalkozáscsoportok, vagyoni csoportok kialakításának, az osztályozás elveinek kialakítását.
A szocioprofesszionális osztályozás problémái körül elsősorban Franciaországban alakult ki az 1960-as 70-es

években élénk vita, hiszen kritériumainak meghatározása nélkülözhetetlen eszköze volt mind az egyes városok
különböző időmetszeteinek, illetve a különböző városok társadalmi struktúrájának összehasonlításának. Az
anyakönyvek bevonása a kutatásba megalapozta a demográfiai vizsgálatok fellendülését. Az amerikai
várostörténet különös hangsúlyt fektetett a migráció és mobilitás folyamatainak vizsgálatára, s ez számos
követőre talált Európában, csakúgy, mint az amerikai szociológusok által kezdeményezett vizsgálatok a városok
ökológiai szerkezetéről. A figyelem ezután a városi társadalom egyes csoportjainak vizsgálatára irányult:
számos tanulmány született például a városi gazdasági elit összetételéről, a kézművesek egyes csoportjainak
helyzetéről stb. Sajátos, hogy a városi társadalom két nagy osztályáról: a polgárság és a munkásosztály
kialakulásáról és rétegződéséről szóló jelentősebb munkák nem a várostörténészek, hanem a
társadalomtudományos történetírás képviselőinek tollából születtek meg, s a várostörténet-írásban csak kevés
átfogó igénnyel született munkát inspiráltak.
A kvantifikáló várostörténet-írás fő terrénuma a kora újkori város volt, hiszen a középkori városokra jóval
kevesebb kvantifikálásra alkalmas megbízható forrás maradt fenn, a modern városok kutatói viszont már átfogó
statisztikai adatokra és elemzésekre támaszkodhattak.
A társadalomtudományos, strukturális, erősen kvantifikáló történetírás bizonyos egyoldalúsága ellenére –

melynek bírálatát a következő alfejezet ismerteti – meglehetősen szilárd bázist teremtetett mind az egyes
városok gazdasági-társadalmi átalakulásának behatóbb vizsgálata, mind a különböző régiók városainak
összehasonlításához, mind a városok tipizálásához, előkészítve a továbblépés lehetőségét. Feltárta, hogy az
iparosítás és urbanizáció szoros összefüggését feltételező kiinduló hipotézis érvénye nem általános. A városok
tipizálása során a népességszám szerinti csoportosítás mellett megalkotta a funkcionális típusok szerinti
osztályozást. A gazdasági makrofolyamatokra való összpontosítás tette egy rövid időre divatossá a parazita és
generatív, azaz fogyasztói és termelői városok szembeállítását (az előbbiekbe elsősorban a fővárosokat és
igazgatási központokat sorolták), ezt a megkülönböztetés azonban terméketlennek bizonyult és hamarosan
elvetették.
Az új forrásokon alapuló kvantifikációs vizsgálatok ritkán öltöttek monografikus formát: főképpen

tanulmányok, vagy városmonográfiák egyes fejezeteiben tették közre őket, ezek közül a legfontosabb művek
megtalálhatók a már fentebb idézett összefoglaló munkák gazdag bibiliográfiáiban. A városi társadalom
monografikus feldolgozásai – mint például A. Daumard-nak a párizsi polgárságról, W. Köllmann-nak Barmen
társadalmáról, M. Gardennek Lyonról vagy S. Thernstromnak a bostoniakról írott könyve (Daumard 1970;
Köllmann 1960; Garden 1970; Thernstrom 1973) – a kvantitatív megközelítést más módszerekkel ötvözték, és a
narrációnak is nagyobb figyelmet szenteltek, mint a kezdeti pusztán kvantifikáló munkák.
Magyarországon a történeti statisztikai kutatások során számos, a városi társadalom összetételét elemző
adatközlés és tanulmány született, és a városi társadalom leírása az 1960-as évektől a városmonográfiáknak
immár önálló fejezetét alkotta. Nagyobb hatásúak inkább az egyes csoportokra vonatkozó nagyobb lélegzetű,
önálló könyvet alkotó művek voltak. Iskolateremtőnek tekinthető például Vörös Károly könyve, amely a
virilista jegyzékek feldolgozásával vizsgálta Budapest vagyoni elitjének összetételét és annak változásait a 19-
20. század fordulóján, és amely számos hasonló vizsgálat ösztönzőjéül és kiindulási pontjául szolgált (Vörös
1979). Említést érdemel Gyáni Gábornak a városi cselédség történetéről írt nagyobb lélegzetű tanulmánya is
(Gyáni 1983). Sajnálatos, hogy mindeddig nem készült a helytörténeti folyóiratokban és évkönyvekben szereplő
tanulmányokról, illetve az egyes városmonográfiákat előkészítő tematikus vagy kronologikus
tanulmánykötetekben megjelent munkákról önálló várostörténeti bibliográfia.
156
1.7. Megtorpanás és új utak keresése

A strukturalista irányzat, bár kétségtelenül erős hatást gyakorolt a várostörténet-írásra, soha sem vált annak
domináns ágává. A hagyományos szemléletű, inkább leíró, mint elemző munkák voltak többségben, bár ezekben
is tetten érhető volt az irányzat eredményeinek bizonyos befolyása. Az 1980-as évektől azonban a strukturalista
történetírás a viták kereszttüzébe került és a bírálat a várostörténet-írás ez irányzatát is érintette. A
várostörténészeket illető kritika lényegében megegyezett a strukturalista történetírás egészét érintő
fenntartásokkal: kifogásolták a különböző rokon tudományok elméleteinek eklektikus alkalmazását, a
statisztikai táblázatok, grafikonok, modellek elburjánzását, amelyek megértése nem csak a szélesebb
olvasóközönség, de a szakma képviselői számára is egyre nehezebbé vált. Ráadásul a számok mögött eltűnt az
egyén, a történelem aktora. Az új megközelítések sokasága a várostörténet fragmentálódását eredményezte,
amely részben a különböző korszakok kutatóinak egyre erőteljesebb elkülönüléséhez, másrészt az egyes
kérdéskörökkel foglalkozó kutatók mind erőteljesebb specializálódásához vezetett, akik – nem utolsósorban a
publikációk robbanásszerű megsokszorozódásának következtében, mely szinte követhetetlenné tette a
várostörténet egész irodalmát – egymástól elszigetelt, a város totalitását szem elől vesztő csoportokat alkottak.
A legfontosabb, s elsősorban a várostörténet-írásra vonatkozó vádpont azonban az volt, hogy a korábbi, a

makrofolyamatok fogalmi keretében gondolkodó összehasonlító várostörténet-írásban valahol elveszett a város
specifikuma. A várostörténet, amely egyre inkább összeolvadt a társadalomtörténettel, inkább a
makrojelenségek helyi vizsgálati szintjévé süllyedt, ahelyett, hogy a városi társadalom specifikumainak
kutatásával foglalkozott volna. Az összehasonlítás elsősorban a közös vonások, közös jegyek kimutatására
irányult, és ha a kutatók törekedtek is a tipizálásra, bizonyos különbségek regisztrálására, ennek során is a
különbözőképpen definiált városcsoportok jellegzetes közös jegyeire összpontosítottak, nem, vagy kevés
figyelmet fordítva az egyes városok egyedi vonásainak, specifikus téralakzatainak, sajátos társadalmi
szervezetének, helyi hatalmi viszonyainak tanulmányozására. A város mibenlétét nemcsak a
népességkoncentráció és a népsűrűség nagyobb foka, nemcsak sajátos fizikai adottságai, különböző funkciói
vagy a gazdasági-társadalmi makrofolyamatokban betöltött szerepe jellemzi, hanem legalább ennyire az is, hogy
minden város egyedi univerzum, sajátos, belsőleg koherens társadalmi organizmus, olyan külön entitás, amelyet
csak a maga egyedi minőségének ismeretében érthetünk meg.
A város specifikuma iránt a korábbi időszakok, a középkori és kora újkori város kutatói sokkal nagyobb
érzékenységet mutattak, mint a modern városokkal foglalkozó történészek. Részben azért, mert a forrásanyag e
korszakokra vonatkozóan csak ritkán volt alkalmas a kvantifikációra. De sokkal inkább szerepet játszott ebben
az, hogy ez időszakra vonatkozóan nyilvánvalóbbnak tűnt az autonóm városok önállósága, függetlensége,
egyértelműbb, hogy ezek a városok többé-kevésbé zárt univerzumot alkottak. Elismerve szerepüket az új
technika, új termelési eljárások, új eszmék terjedésében, nem tulajdonítottak nekik olyan jelentőséget, mint az
újkori városok kutatói, akik egyenest a fejlődés, a modernizáció motorját vélték bennük felismerni. A
kapitalizmus térhódításával a nemzetállam növekvő befolyása céljai érdekében egyrészt sok tekintetben
uniformizálta a városok szervezetét és megszüntette autonómiájukat, másrészt a rohamos urbanizáció a városi
életforma elemeit a vidékre is kiterjesztette. Mindez megkérdőjelezte, hogy vajon a 20. században lehet-e a
városról, mint sajátos entitásról, organizmusról beszélni. Anthony Sutcliffe egyenesen úgy fogalmazott, hogy
1914 után, amikor az állam saját kezelésbe vette a városokat, a város eltűnt (Sutcliffe 1983). Azaz e nézet
szerint a városnak csak az államtól való függetlenség esetén lehet önálló szerepe. E szélsőséges nézetet ugyan
kevesen osztották, de a történeti városról szóló diszkurzusba új vitatéma került: mennyiben tekinthető a város a
különböző korszakokban önállónak, függetlennek, illetve egy átfogó rendszer függő elemének. A kutatók
jelentős része azonban, elismerve, hogy a modern város autonómiája sokkal korlátozottabb elődeinél, tagadja,
hogy minden tekintetben függő változóvá, karakter nélkülivé váltak volna. Hiszen a város nem egyszerűen
passzív befogadója a társadalmi, gazdasági, politikai aktivitásnak, hanem ezen interakcióknak színhelye és
ezeknek a tényezőknek az összjátéka sajátos formációkat hozhat létre. A kormányzati irányvonalak, néha olyan
váratlan eredményekhez vezethetnek, amelyek gyakran szemben állnak az országos politika alakítóinak
intencióival. Ellenállás és alkalmazkodás, függetlenség tehát nem szűnt meg a nemzeti államok létrejöttével,
hanem sajátos alkalmazkodási formákat alakított ki a helyi és központi érdekek feszültségének levezetéséhez.
A város függetlensége leginkább a város társadalmi és térszerkezetének összefüggéseiben mutatkozik meg. A

tér és az épületek nagymértékben befolyásolják az emberek életét, viselkedését, észlelését és nem utolsósorban a
várospolitikát. A város – Richard Rodger megfogalmazásában – kaleidoszkópszerű és sűrített emlékezet, amely
épületeivel, nyílt tereivel, színeivel és szerkezetével mintegy összegezi a városlakók megélt tapasztalatait.
Értékeket szimbolizálnak, hagyományokat visznek tovább, jelentést hordoznak. Megőrzésük, továbbélésük a
város fizikai és társadalmi hálózatának fejlesztése, megújítása során nem negligálható. E téren van a
városvezetésnek, a várospolitikának igazi önállósága, de egyúttal a városlakók tevékenységének,
157
kezdeményezésének is egyik fontos területe, hiszen a várostervezést erőteljesen befolyásolja a civil akarat,
részben a privát építkezések révén, de hatással vannak rá a különböző társadalmi csoportok elvárásai,
elképzelései is. E nézetet számos kutató osztja, és részben ennek következtében értékelődött fel az utóbbi
években a várospolitika, városigazgatás intézménytörténeten túllépő vizsgálata.
Az a kérdés, hogy a városi tér, az épületek, az életforma milyen hatást gyakorolt lakóira, hogyan észlelték,
érzékelték ezt, elvezet a társadalomtudományos várostörténet-írás másik nagy hiányosságához. Nemcsak a város
egyedisége sikkadt el, de a táblázatok és statisztikai adatok sűrűjében eltűnt az ember, a városlakó, a polgár. A
történelem, a város alakítójának aktorából egyszerű számmá süllyedt, akinek törekvéseit, identitását,
cselekedeteinek mozgatórúgóját az átfogó gazdasági és társadalmi tényezők determinálták. A várostörténetben
is egyre inkább kibontakozó kultúrtörténeti, mikrotörténeti vagy antropológiai megközelítésnek, a mindennapi
ember mindennapjai feltárásának éppen az a feladata, hogy megvilágítsa, megértesse, hogyan látta, hogyan
érzékelte az elmúlt korok városlakója környezetét, milyen általa felismert és választott alternatív stratégiák
határozták meg cselekedeteit és választásait. Hogyan bonthatók ki tapasztalatai, gondolkodásmódja az írott
forrásokon túl a szimbólumok, a társadalmi rítusok elemzéséből. Előtérbe került az egyén, illetve az egyes
társadalmi csoportok viszonyrendszerének, konfliktusainak vizsgálata, a táblázatok helyét a narráció foglalta el.
Az ilyen típusú kutatások más, a kvantifikáló történetírás által használtaktól különböző kutatási problémák
megjelenését, valamint eltérő források feltárását és felhasználását igénylik.
Mindez azt jelenti, hogy az utolsó évtizedek várostörténet-írásában újra felértékelődött az egyes város vizsgálata
az összehasonlító módszerek rovására, a figyelem az egyének és kis csoportok viselkedésére, értelmezésére,
észlelésére összpontosul. Hiszen egy város egyedisége csak e város történetén keresztül mutatható be, mint
ahogy az is, hogy hogyan érzékelték és értelmezték a városi jelenségeket és ezek különböző formáit a
városlakók vagy az odalátogatók. Ez csak egyes személyek tapasztalatain, élettörténetén, vagy egyes helyi
csoportok viselkedésén, egymás közötti viszonyán keresztül követhető nyomon. Az urbanizáció, a városhálózat
kialakulása inkább folyamat, történetük igazán csak az egyes városoknak van.
Mindez azonban természetesen nem jelenti a visszatérést a városmonográfiák régi formáihoz. Az a nézet, hogy a
város egyik legfontosabb paramétere az egyedisége, sajátos térés társadalomszervezete, nem jelent visszatérést
ahhoz a szemlélethez, amely e várost egyedüli, a világtól, más városoktól, vidékétől független univerzumnak
tekinti. Nem dobható sutba a strukturalista várostörténet minden eredménye, hiszen más városok ismerete, az
összehasonlítás nélkül hogyan lenne feltárható a vizsgált város egyedisége, egyedi vonásai. Az elbeszélés
visszatérése sem jelenti a régi városmonográfiák minden eseményt felölelő bőbeszédű, aprólékos felsorolását. A
léptékváltás, az egyes városok, a városlakók egyes csoportjai felé fordulás nem a kuriózumok öncélú gyűjtését
jelenti. Nem visszatérés a régihez, nem is teljes tagadása a strukturalista történetírásnak: az új irányzatok
képviselői arra törekednek, hogy a helyi közösségek magatartásán, kapcsolatrendszerének alakulásán,
konfliktusain keresztül nagyobb, átfogóbb, társadalmi és politikai összefüggéseket értelmezhessenek
pontosabban.
A szemléletváltás a várostörténet-írásban fokozatosan ment végbe. Először a nagy struktúrák elemzését a városi
lakosság egyes csoportjainak vizsgálata váltotta fel (Haupt-Crossick 1998). A figyelem az egyes
foglalkozáscsoportok, illetve különböző vagyoni helyzetű rétegek mellett immár szélesebb körre terjed ki: a
városban élő nők, gyermekek, etnikai és vallási kisebbségek helyzete mind fontosabb vizsgálati témává vált.
Tért hódított a mindennapi élet, az életmód, a lakásviszonyok kutatása, a társas élet színhelyeinek
feltérképezése, a civil önszerveződések, egyesületek keletkezésének és tevékenységének feltárása, a városi
térszerkezet vizsgálata.
E kutatások sokáig a hagyományos történeti módszerekkel folytak, az új irányzatok: a mikrotörténelem, az

antropológiai megközelítés zászlóvivői nem a szűkebb várostörténészek köréből kerültek ki, még ha vizsgálatuk
terepe a városi közösség volt. (Mint például Torino S. Cerutti, illetve M. Gribaudi könyvében, részletes
ismertetésüket lásd a Mikrotörténelem című tanulmányban). A mikrotörténeti, antropológiai, kulturális
megközelítés kísérleteire a várostörténetben egyelőre inkább rövidebb lélegzetű tanulmányokban,
folyóiratokban elszórtan, vagy konferenciákon elhangzott előadások kiadott anyagaiban, illetve
szöveggyűjtemények (többnyire különböző szempontú és módszerű) fejezeteiben találhatunk példát. A városi
társadalom egyes csoportjainak helyzetét immár nem csak vagyonuk, a munkamegosztásban elfoglalt helyük
alapján vizsgálják, hanem mind nagyobb szerepet nyer a kortársi megítélésüknek, presztízsük szimbolikus
megjelenési formáinak kutatása is. A várostörténészek mind nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a történelmi
szereplők érzéseinek, tapasztalatainak, a kvantifikálható források helyébe újak – naplók, visszaemlékezések,
levelek – lépnek.
158
A fenti helyzetkép bizonyos mértékig érvényes a hazai várostörténet-írásra is, bár születtek antropólógiai,
mikrotörténeti ihletésű nagyobb művek is. Ezek közé sorolható Tóth Zoltánnak a szekszárdi társadalomról írott
monográfiája (Tóth 1989), a Magvető Kiadónál elindított tiszavirág-életű Mikrotörténelem könyvsorozat hat
kötetéből három – Bácskai pesti nagykereskedőkről, Gyáni munkáslakásról és Timár vidéki városlakókról szóló
könyve (Bácskai 1989; Gyáni 1992; Timár 1993) – várostörténeti munka volt. Mikrotörténeti ihletésű Szakály
Ferenc: Mezőváros és reformáció című könyve (Szakály 1995). A történetírás legújabb irányzatainak
meghonosításában élenjáró szerepet betöltő Gyáni Gábor az antropológiai módszereket alkalmazta a Hétköznapi
Budapest című könyvében (Gyáni 1995), másik, Az utca és a szalon című műve pedig úttörő munkának számít a
társadalmi térhasználat vizsgálatában (Gyáni 1998). A magyar várostörténet-írás tehát, csakúgy mint korábban a
városhálózat kutatásában, az új irányzatok meghonosításában is lépést tart a nemzetközi tudományos
eredményekkel.
1.8. Irodalom
Abrams, Philip – Wrigley, E. A. 1978. Towns in Societies. Cambridge, Cambridge University Press. Bácskai
Vera – Nagy Lajos 1984. Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest,
Akadémiai.
Bácskai Vera 1988. Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, Akadémiai.
Bácskai Vera 1989. A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, Akadémiai.
Bácskai Vera 2002. Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Budapest, Osiris.
Bairoch, Paul 1985. DeJéricho aMexico. Villes et économie dans l’histoire. Paris, Gallimard. Bairoch P. – Batou
J.Chevre, P. 1988. The Population ofEuropean Cities from 800 to 1850; Data Bank and Short Summary of
results. Geneva.
Belényi Gyula 1996. Az alföldi városok és a településpolitika (1945-1963). Szeged.
Beluszky Pál 1990. A polgárosodás törékeny váza – Városhálózatunk a századfordulón I. Tér és Társadalom, 3-
4. sz. 13-56.
Bobek, Hans 1972. Grundfragen der Stadtgeographie. In Schöller, P. (Hg.): Allgemeine Stadtgeographie.
Darmstadt, 195-219. Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Christaller, Walter 1934. Die Zentrale Orten in Süddeutschland. Jena.
Czoch Gábor – Szabó Gábor – Zsinka László 1993. Változások a magyar városés településrendszerben 1784 és
1910 között. Aetas, 4. sz. 113-133.
Daumard, Adeline 1963. Une référence pour l’étude des sociétés urbaines en France aux XVIII e et XIXe siecles.
Projet de code socio-professionel. Revue d’histoire moderne et contemporaine, július-szeptember. 185-210.
Daumard, Adeline 1970. Les bourgeois de Paris au XIX. siecle. Paris, Flammarion.
Dávid Zoltán 1963-64. A városi népesség nagysága Magyarországon. Történeti Statisztikai Évkönyv, 110-127.
Dyos, H. J. 1974, 1975, 1977. Editorial, Urban History Yearbook, 1974, 1975, 1977.
Gall, Lothar 1990. Stadt und Bürgertum im 19. Jahrhundert. München, R. Oldenbourg.
Gall, Lothar 1996. Bürgertum in Deutschland. Berlin, Goldmann.
Garden, Maurice 1970. Lyon et les Lyonnais au XVIIIe siecle. Paris, Flammarion.
Granasztói György 1989. A dunai térség városodása (16-18. sz.) Demográfia, 3-4. 157-188. Gyáni Gábor 1978.
A várostörténet-írás új irányzata (New Urban History). Történelmi Szemle, 3-4. sz. 588-601.
Gyáni Gábor 1983. Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, Magvető.
Gyáni Gábor 1992. Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, Magvető.
159
Gyáni Gábor 1995. Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Budapest, Városháza. Gyáni Gábor
(szerk.) 1995. A modern város történeti dilemmái. Debrecen, Csokonai.
Gyáni Gábor 1997. Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, tavasz. 55-67. Gyáni
Gábor 1998. Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, Új Mandátum.
Gyimesi Sándor 1975. A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Budapest,
Akadémiai.
Haupt, Heinz-Gerhard – Crossick, Geoffrey 1998. Die Kleinbürger: eine europaische Sozialgeschichte des 19.
Jahrhunderts. München.
Hohenberg, Paul M. – Hollen Lees, Lynn 1985. The Making of Urban Europe 1000-1950. Cambridge,
Massachusetts, London, Harvard University Press.
Hoselitz, Bert F. 1954. Generative and parasitic cities. Economic Development and Cultural Change, 3. 278-
294.
Köllmann, Wolfgang 1960. Sozialgeschichte der Stadt Barmen im 19. Jahrhundert. Tübingen.
Kubinyi András 1971. A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez.
Településtörténeti Közlemények 23. sz. 58-78.
Kubinyi András 2000. Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. /Dél-Alföldi
évszázadok 14./ Szeged.
Lampard, Eric E. 1963. Urbanization and social change. In Handlin, O. – Burchard, J. (eds.): The Historian and
the City. Cambridge.
Major Jenő 1964. A magyar városhálózatról. In Településtudományi Közlemények. 16.
Matzerath, Horst 1985. Urbanisierung in Preussen, 1815-1914. Stuttgart.
Mendöl Tibor 1963. Általános településföldrajz. Budapest.
Mikó Zsuzsa (szerk.) 1995. Mezőváros-kisváros. A Hajnal István Kör keszthelyi konferenciája 1990. június 23-
25. /Rendi Társadalom – Polgári Társadalom 4./ Debrecen, Csokonai.
Mumford, Lewis 1985. A város a történelemben. Budapest, Csokonai.
Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.) 1997. Kőfallal, sárpalánkkal... Várostörténeti tanulmányok. A Hajnal
István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1993. évi debreceni konferenciájának előadásai. Rendi társadalom –
Polgári társadalom 7. Debrecen, Csokonai.
Nilsson, Lars 1998. Urban History and NewTrends in Social History. In Supphellen, S. (ed.): The Norwegian
Tradition in a European context. /Trondheim Studies in History No. 25./ Trondheim 57-70.
Pirenne, Henri 1983. A középkori gazdaság és társadalom története. Budapest, Gondolat.
Rodger, Richard 1992. Urban History: prospect and retrospect. Urban History 19. 1-22.
Sjoberg, Gideon 1960. The Preindustrial City. New York, Free Press.
Sombart, Werner 1921. Der moderne Kapitalismus. I-II. München-Leipzig.
Sonkoly Gábor 2001. Erdély városai a XVIII-XIX. században. Budapest, L’Harmattan-Atelier.
Sutcliffe, Anthony 1983. In search ofthe urban variable. In Fraser, D. – Sutcliffe, A. (eds.): The Pursuit of Urban
History. London, Edward Arnold.
Szakály Ferenc 1995. Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez.
/Humanizmus és reformáció 23./ Budapest, Balassi.
160
Thernstrom, Stephan 1973. The Other Bostonians. Poverty and progress in the American Metropolis, 1880-
1970. Harvard University Press.
Timár Lajos 1986. A gazdaság térszerkezete és a városhálózat néhány sajátossága Magyarországon. Budapest.
Timár Lajos 1993 Vidéki városlakók. Budapest, Magvető.
Tóth Zoltán 1989. Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, Akadémiai.
Vörös Károly 1979. Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Budapest, Akadémiai.
Vries, Jan de 1984. European urbanization 1500-1800. London, Meuthen and company LTD.
Weber, Adna F. 1899. The Growth of cities in the Nineteenth Century. New York
Weber, Max 1998. A nem legitim uralom (A városok tipológiája) In Tanulmányok. Budapest, Osiris.
Zipf, G. K. 1949. Human behavior and the Principle of Least Effort. New York.
2. Juliane Brandt –A VALLÁS

TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
A vallás társadalomtörténete a vallást mint társadalmi jelenséget vizsgálja. Általános értelemben a vallási
magatartások és tevékenységek történeti formáit és társadalmi feltételeit, illetve következményeit kutatja. Ide
tartoznak a vallás intézményesítésének és szervezetének konkrét formái, tehát az egyházak és intézményeik
fejlődése, amelyek az adott társadalom, pontosabban annak interdependens hálózatai részeként ragadhatóak
meg. Ezen túlmenően azonban minden társadalmi cselekvés, annyiban amennyiben az vallási, szintén a vallás
társadalomtörténetének illetékességi körébe tartozik, így a vallási elképzelések és magatartásformák egyházon
kívüli hatásai is. A vallás társadalomtörténete perspektívájából egy kettős problematika fogalmazódik meg.
Egyrészt az a kérdés, hogy a vallási tudat, valamint szervezeti formái milyen hatással vannak a társadalmi
viszonyokra, megerősítik, mozgásba hozzák vagy másképpen befolyásolják ezeket. Másrészt pedig megfordítva,
hogy ezek a struktúrák és adottságok hogyan hatnak a vallási tudat és intézményesült formáinak fejlődésére. A
kérdésfeltevés tehát annak megállapítására irányul, hogy a vallás mint kulturális reprezentáció, mint
szimbólumrendszer, adott történeti feltételek között hogyan reprodukálódott és hogyan hatott az egyéni és a
kollektív cselekvés orientálásában.
A vallás társadalomtörténete tehát társadalomtörténeti kérdésfelvetések alkalmazását jelenti a vallásra, illetve

vallási cselekvésekre és magatartásokra. A társadalomtörténet meghatározásának – az aktuális vitákban jelen
lévő – különböző változatai a vallástörténetben is eltérő kutatási témák kiválasztásához és a kutatandó
összefüggések eltérő megfogalmazásához vezetnek. Egy szektor szemléletű társadalomtörténet például (amely a
társadalmat részterületei történetére bontja) keresheti az egyes társadalmi rétegekben a vallás sajátos
megjelenési formáit. A munkások egyházi integrációját, a hittel kapcsolatos elképzeléseiket vagy ezek hatását
emancipációs mozgalmuk ideológiájára éppúgy kutathatja, mint a polgárság, vagy más társadalmi rétegek
vallási életét és egyházi kötődését is. Emellett vizsgálhatja az egyház vagy az egyházak (vagy az ezek peremén,
mellettük vagy ellenük, már nem egyházként szerveződő vallásgyakorlatok) tagságának és vezető rétegének
összetételét, valamint az e kereteken belül létrejövő társadalmi és politikai érdekalkukat. Egy ilyen vizsgálatokra
alapozott társadalomtörténeti szintézis azután a vallást, szimbólumrendszerét és szervezeti formáit egyaránt, az
adott társadalom kölcsönhatásainak rendszerén belül mutathatja be. A történeti társadalomtudományként űzött
társadalomtörténet kutathatja a vallási magatartások hatását a hosszú távú társadalmi fejlődés dinamikájára. A
strukturalista módon értelmezett társadalomtörténet inkább a vallási intézmények és a társadalmi rétegek között
megfigyelhető kapcsolatok felé fordulhat, azt vizsgálva, hogyan jelennek meg társadalmi érdekek vallási
szervezeteken és vallási ideológiákon keresztül, s ezzel szemben a vallási gondolkodás specifikumait, a szóban
forgó vallás önértelmezését, inkább egy (általa periferikusnak tekintett) eszmetörténet illetékességébe utalja.
Egy művelődéstörténettel „kibővített” társadalomtörténet ezzel szemben éppen a sajátlagos vallási eszmék,
illetve a belőlük közvetlenül vagy közvetve adódó motivációk és magatartásformák iránt érdeklődhet, valamint
ezeknek az össztársadalmi konstellációk stabilitására vagy változására gyakorolt hatását vizsgálhatja.
Főleg a kérdésfeltevések ilyen irányultsága az, ami megkülönbözteti a vallás társadalomtörténetét más
diszciplínáktól, amelyek szintén a vallással (vagy az egyházakkal, mint a vallás szervezett formájával)
161
foglalkoznak. Ezek közé elsősorban az egyháztörténet, a vallástörténet, a vallástudomány és a vallásszociológia,

valamint a vallási néprajz, eszmetörténet és mentalitástörténet tartoznak.
Az egyháztörténet általában egy meghatározott vallásból és a vallásgyakorlat egy meghatározott típusából indul
ki, és tárgyát e vallás önértelmezéséből immanensen vezeti le. A kereszténységgel és annak egyházával, illetve
felekezeti egyházaival foglalkozik, amelyeknek ekkléziológiája alapján definiálja tárgyát is. Ha például a lutheri
értelmezésben az egyház jellege tisztán spirituális és rejtett, akkor e világi szervezetére nézve ebből egy
bizonyos közömbösség következik. Mivel az egyház „tulajdonképpeni” lényege így per definitionem nem
ragadható meg tudományos kutatás útján, ezért a konkrét történeti intézményeket elfogulatlanabbul és nagyobb
módszertani nyitottsággal lehet kutatni. Ha viszont az egyházi hivatalok, különösen a világi szervezet csúcsán
lévők, mint a katolikus értelmezésben, isteni alapításra mennek vissza, ez megnehezíti a profán erők hatásásának
elfogulatlan kutatását, például a korabeli gazdasági érdekek és társadalmi feszültségek egyházi fejlődésére és
döntésekre gyakorolt befolyásának vizsgálatát (lásd Reinhard 1982). Hasonlóképpen problematikusnak bizonyul
a kiindulás a keresztény üdvtörténetből. Ha az egyháztörténet-írás feladata abban áll, hogy „a szentlélek földi
munkálkodásának hatását értelmezze” (így Hubert Jedin katolikus egyháztörténész), vagy „a világban
továbbható Krisztus történetét” mutassa fel (Kurt Dietrich Schmidt, ev.), vagy „Isten országának történetét a
földön” vizsgálja (J. Chambon, ref.) – hasonló példákat más országból is lehetne hozni – akkor e sokféleséggel
kibővül ugyan kutatásainak témaköre (ahogy Reinhard érvel), de e meghatározásokban specifikus előfeltevések
is rejlenek a vizsgálandó összefüggések természetére nézve (lásd Schieder 1987). Az egyháztörténet,
amennyiben megpróbálja más felekezetek történetét is feldolgozni, ezt általában a saját egyház és annak
védelme szempontjából teszi, ami szintén különbséget jelent a vallás társadalomtörténetéhez képest, amely,
noha szintén saját kora értelmezési horizontjához kötődik, de azt éppen problémaként módszertani reflexió
tárgyává kívánja tenni.
Az egyháztörténet, amely eredetileg teológiai diszciplínaként jött létre és rendszerint teológiai fakultásokon
működik, saját magát ma gyakran az általános történelem egyik részterületének tekinti (Thadden 1983; Reinhard
1982; Markschies 1998). Ez nem mindig eredményezi a mindenkori ekkleziológiákból származó, imént említett
korlátok felszámolását; az utóbbi 2-3 évtizedben azonban, mióta a társadalomtörténeti kérdésfelvetések és
módszerek a történettudományon belül elterjedtek és hétköznapivá váltak, az egyháztörténet-írásban is
megfigyelhető a nagyobb készség az ilyen megközelítések befogadására és alkalmazására (Thadden 1983;
Markschies 1995; 1998). (Az új hangsúlyok megjelenésének mértéke és elterjedésük üteme felekezetek,
valamint nemzeti hagyományok szerint különbözik.)
A vallás társadalomtörténete, noha a kutatás gyakorlatában főleg azokra a változásokra összpontosít, amelyeken
az európai és az észak-amerikai társadalmak az utóbbi 200 évben átmentek, és így többnyire a kereszténység
jelenségeit vizsgálja, mégsem egy konkrét vallásra korlátozódik, s nem annak egyházi szervezetét veszi alapul.
Már a zsidóságra csak nehezen alkalmazható egy, a keresztény egyházak mintájából levezethető
egyházfogalom. Vallási disszidensek, az egyháznépen belül kialakult, de az egyház jóváhagyását nélkülöző
vallási szokások és eszmék egész spektruma (népi vallásosság), de egészen egyszerűen más vallások is – más
régiókban, de a korábbi és jelenlegi migrációs folyamatok és missziós tevékenység nyomán a keresztény
egyházak által dominált országokban is – szintén hozzátartoznak a vallás társadalomtörténetének kutatási
területéhez. Érdeklődése pedig nem az egyes jelenségeknek az illetékes egyház tanításával való
összeegyeztethetőségére irányul, hanem normatív szemlélettől mentesen, a kettő közti viszony empirikus
kérdése, valamint a vallási jelenségek és a társadalmi élet egyéb jelenségeinek összefüggése foglalkoztatja.
Vallástudomány, mint olyan objektív módon, vallási világképhez kötöttség nélkül dolgozó filológiai-történeti
diszciplína (Rudolph 1978; Kohl 1988), amely szisztematikusan és összehasonlító módon történeti és recens
vallásokkal foglalkozik, nagyon közel áll tárgyában és megközelítésében a vallás társadalomtörténetéhez. Mint
diszciplína azonban régebbi eredetre megy vissza, történeti-empirikus alapozásában pedig egy – nem
társadalomtörténeti értelemben vett – vallástörténetre épül. A vallás objektív kezelése, amely a konkrét vallások
különbözőségének, és így a saját vallás viszonylagosságának tapasztalatából született, egészen az antik korba
megy vissza (Kohl 1988). A konkrét vallások közös vonásairól és különbségeiről, a vallás eredetedéről és az
emberi közösségben elfoglalt helyéről folytatott reflexió hajtóerejévé vált a kulturális magától értetődőségnek az
elvesztése, amely a kora újkortól kezdve a keresztény felekezeti egyházak kialakulása és az ezzel járó teológiai
és gyakorlati-politikai tapasztalatok, valamint az Ázsia, Afrika és Amerika népeivel való konfrontáció nyomán
következett be. Az az óhaj, hogy a saját vallás igazságigényét összehasonlító és bölcseleti érvekkel, valamint
történeti vizsgálatokkal is alátámasszák, legalább annyira fontosnak bizonyult ebben a folyamatban, mint az
ezzel az igénnyel szemben megfogalmazott valláskritikai szempontok. Politológiai és ismeretelméleti reflexió,
teológiai vita és egyházellenes polémia, valamint történeti-filológiai diszciplínák kifejlődése (az összehasonlító
mitológiától és az etnológiától az indogermán nyelvészetig) átfedték egymást ebben a folyamatban. A
vallástudomány akkor alakulhatott ki a 19. közepe körül több európai országban, amikor a valláskritika
162
elvesztette a szerepét mint társadalomkritika a korai 19. században, amikor az egyházak politikai és filozófiai
hatalmi igénye egyre inkább korlátozódott, és amikor a filológiaitörténeti és filozófiai kritika a vallási
forrásszövegeket viszonylagossá tette. A vallástudomány ekkor (a vallástörténettel, mint empirikus-történeti
ágával együtt) úgy alakulhatott ki, mint egy, a vallásokat egész jelenségi körükben, európai és nemeurópai
országokban, a jelenben és a múltban egyaránt vizsgálat tárgyává tevő tudomány. Végül e tudományszak (egyre
inkább nem teológiai tárgyként) az egyetemeken is intézményesült (Kohl 1988; Kippenberg 1997). A
vallástudomány keretében kutatott vallástörténet különbsége a vallás társadalomtörténetéhez képest ma
leginkább a vallástudomány inkább eszmetörténeti orientációjában, és általánosabban a kérdésfelvetés
kiindulópontjában – inkább a vallás felől, vagy elsődlegesen a társadalom felől – található meg.
A vallásszociológia inkább jelenkori társadalmakkal foglalkozik empirikusan, és a vallási cselekvést, mint

(kollektív) társadalmi cselekvést vizsgálja. A szociológiának a társadalomról és egyes részterületeiről, az emberi
cselekvésről, különösen a tudati tényezők és más társadalmi jelenségek kapcsolatáról, valamint a vallási
motivációknak az egyéni és kollektív cselekvésben való jelenlétéről kidolgozott általános modelljei a vallás
társadalomtörténetében is relevánsak mint a hipotézisalkotás kiindulópontjai, illetve mint a történeti
fejlemények rekonstrukciói és értelmezései. A határ a két diszciplína között annyiban is viszonylagos, hogy a
szociológia, így a vallásszociológia is, szintén kutat időbeli folyamatokat is, és modelljeit részben történeti
folyamatok vizsgálatára vagy argumentatív felhasználására alapítja. (Alább még részletesebben visszatérünk
egyes vallásbölcseleti megközelítésekre és a vallásszociológia fontosabb koncepcióira, mivel a vallás társadalmi
helyéről és történeti szerepéről kialakított modelljeik nagy szerepet játszottak a vallás társadalomtörténetének
előtörténetében.)
A vallási néprajz a nép vallási eszmevilágát, szokásait és a vallási gyakorlatokat vizsgálja – a kutatás
gyakorlatában elsősorban a mezőgazdaságból élő népességben – általában az idetartozó jelenségek átfogó
feltérképezésére és dokumentálására törekedve. A keresztény felekezeti egyházak kultuszformáinak,
ceremóniáinak és ünnepeinek alakulása mellett a vallási néprajz határozottan érdeklődik az egyházilag nem
előírt vagy nem elfogadott formák iránt, valamint korábbi hitvilágok maradványai, és egy esetleges ősvallás
bizonyítékai iránt is. Amennyiben történeti perspektívában kutat, munkaterülete részben átfedi a vallás
társadalomtörténetéét. Emiatt régebbi vallásnéprajzi művek, valamint régebbi gyűjtések dokumentációi és
feldolgozásai – tekintettel az ezek révén megközelíthető korszakokra – a vallás társadalomtörténetének egyik
fontos forrását képezik. De fontosak a régebbi társadalmak működésére, vallási elképzelések és gyakorlatok
folyamatosságára vonatkozó (mindazonáltal módszertanilag nem problémamentes) hipotézisképzéseik is.
Az eszmetörténet, abban a régebbi, szellemtörténeti értelmében, amely szerint az eszmék története a történelem
egyik relatíve önálló, sőt egyetemes útját meghatározó területe, viszonylag távol áll a társadalomtörténet
szemléletmódjától. Ha viszont a vallási fogalmakat fontos eszmék elemeként vagy az emberi gondolkodás
általános története részeként vizsgálják (a modern eszmetörténetben előbbire az amerikai History of Ideas,
utóbbira az Intellectual History a példa), és kialakulásuk körülményeit, valamint társadalmi befolyásukat is
kutatják, akkor az eszmetörténet társadalomtörténeti projektekbe is integrálható. Ez esetben az eszmetörténet az
általános történeti fejlődés egyik szálaként jelenik meg, amelynek forrásai (mások mellett) a vallás
társadalomtörténetének is forrásai, és amelynek – más kérdésfeltevésekből kiinduló – szintézisei
társadalomtörténetileg is rekonstruálandó és értelmezendő részterületekről szólnak.
A mentalitástörténet a valóság kollektív interpretációit jelentő világképekkel, az azokhoz kötődő emóciókkal,

félelmekkel és reményekkel foglalkozik. Ha Marc Bloch meghatározásából indulunk ki, miszerint a
mentalitástörténet tárgya az „atmosphére mentale”, azaz a szellemi klíma, amely egy adott korszakban
uralkodott, akkor világossá válik, hogy nem annyira az elitek szellemi (teoretikus) termékeiről van szó a
mentalitástörténetben, hanem a társadalom nagy tömegeinek elképzeléseiről. Itt ragadható meg kapcsolata a
vallás társadalomtörténetével, de a kettő közti különbség is: amennyiben a mentalitástörténet a vallási eszmék
mindennapi életben való jelenlétével és hatásával, az elterjedt fogalmak történetével foglalkozik, annyiban a
vallás társadalomtörténetének egyik része is lehet. Ez utóbbi azonban mivel a vallás intézményesített formáit és
szisztematizált tanait is kutatja, szélesebb a mentalitástörténetnél. Kérdésfeltevései is mások, mert
általánosabban, a társadalmi struktúrákra és azoknak a vallási elképzelésekkel és teoretikus fogalmakkal való
kölcsönhatásaira is vonatkoznak, illetve a vallási eszmék és motivációk hatását konkrét társadalmi
folyamatokban vizsgálják, egészen a mentalitástörténeti értelemben inkább csak szimptomatikus értékkel bíró
eseményig.
A vallás társadalomtörténete sajátos kérdésfelvetéseiből következik, hogy kutatási gyakorlatában makroés

mikroszintu elemzések egyenrangú súllyal bírnak és össze is kapcsolódnak. Egyrészt lehet egy vallási rendszer
egész fejlődését kutatni, tekintettel társadalmi előfeltételeire és a történeti folyamatokban kifejtett hatására,
másrészt lehet „egy egyedi vallási jelenséget, figyelembe véve kialakulása feltételeit és az emberi cselekvésben
163
elfoglalt helyét, mint társadalmi problémát, illetve mint egy történeti folyamat eredményét” vizsgálni (Dülmen
1980). Lehet egyrészt a vallási eszméknek és a szervezett vallás intézményeinek (egyházak, rendek,
egyesületek) az egész társadalom fejlődésére, történeti társadalmi rendszerek működésére kifejtett hatásait
kutatni, másrészt lehet a vallási motivációk hatását – és más tényezőkkel való összjátékát – egyes
folyamatokban vizsgálni.
Emiatt a lehetséges források köre nagyon széles: elvben a vallási gondolkodás és a vallási intézmények
munkájának minden dokumentuma, minden vallási motívumokhoz is kapcsolódó emberi cselekvés bizonyítéka
egy ilyen kutatás forrásává válhat. Ezeknek köre tehát a hajdani bibliaexegézistől és teológiai tanulmánytól a
naplóig és posessori bejegyzésig, egy kolostor számláitól vagy hagyatéki iratoktól egy egyházi grémium
jegyzőkönyveiig vagy egy világi bíróság aktáiig, az útibeszámolótól az egyházi sajtó cikkeiig és hirdetéseiig
terjed. A módszereket illetően emiatt szintén elégséges a társadalomtörténeti kutatás módszereinek egész
spektrumára utalni.
A vizsgálandó kérdések megfogalmazásában, a források kiválasztásában és a konkrét módszerek, illetve

eljárások meghatározásában, a társadalomtörténeti alapfeltevések, főként pedig a vallás definíciója a döntő.
Ahogy azt már a vallás társadalomtörténetének más, a vallási jelenségeket szintén kutató diszciplínáktól való
elkülönítése is megmutatta, különbségek nemcsak a kérdésfelvetést, hanem azt illetően is fennállnak, hogy
tulajdonképpen mi tekinthető vallásként vagy vallási jelenségként a vizsgálat tárgyának; vagyis a
vallásdefiníciója is vitatott. A vallás társadalomtörténetében különböző definíciójavaslatok vannak forgalomban,
amelyeket rendszerint a szomszédos diszciplínákból, elsősorban a vallásszociológiából vagy az antropológiából
kölcsönöztek. Egyöntetű vélekedés nem alakult ki és ez nem is várható, mivel ismeretanyagunk és így a
napirenden lévő problémák száma is – mind tartalmi, mind módszertani szempontból – a történetírás és a
szomszédos tudományágak újabb kutatásai révén folyamatosan nő. Inkább fontos azonban a választott fogalmak
átgondolása és az adott vizsgálatban való felhasználásuk módszertani következményeinek a számbavétele. A
fogalomalkotás alapvető dimenzióit és néhány fontos implikációját röviden bemutatjuk.
A vallás köznyelvi fogalma mindenki számára viszonylag konkrét elképzelésekkel
kapcsolódik össze. Ez a fogalom azonban rendszerint a nyelvi közösség és beszélőinek társadalmi tapasztalatain
alapul és általában korszakés felekezetspecifikus jelenségeket (vagy pedig egy nem vallási képet arról, hogy mi
a vallás) fed le. A nyugati társadalmakban egy olyan, a keresztyénség implicit ismérveire alapuló fogalom
jellemző,amely egy szervezet által képviselt, az Istenrõl és a világról szóló hitrendszert tételez fel, és amelyhez a
hívek kizárólagos módon tartoznak (Kehrer 1988). A „szervezet” és a „kizárólagosság” kritériumai miatt
azonban sok nem európai vallásegyáltalán nem vagy csak részben ragadható meg ezzel a definícióval. A latinból
származó religió fogalmát a hozzá kapcsolódó koncepcióval ugyan sok nyelvre lefordították, de eredetileg egy
több konkrét vallást átfogó vallásfogalom nem minden nyelv lexikális állományában volt megtalálható
(Tenbrock 1993, VIII., IV–V.). Egyes esetekben kézenfekvő megoldás abból kiindulni, amit a vizsgált kor
emberei valláson értettek, vagy pedig az ezt a hagyományt folytató modern egyház értelmezését követni. Ez
azonban útját állja annak a szisztematikus reflexiónak, amely e fogalomnak alkotórészeit és határait feltárhatná.
Sok, a vallási normáktól eltérõ gondolat és szokás így valószínűleg a vizsgálódás körén kívül maradna. Régebbi
időkben ezek esetleg eretnekségként jelentek meg – és vallási értelemben legjobb esetben is negatív minősítést
nyertek – a vallás modern kori formavesztésével és formaváltásával, magánéletbe való visszavonulásával pedig
„eltûnnek” a szem elől (Luckmann 1991). További probléma, hogy egyes jelenségek, amelyekről korábban
feltételezték, hogy a hagyományos vallásokra korlátozódnak, illetve egyes funkciók, amelyeket hagyományosan
vallások töltöttek be, megfigyelhetők más eszmerendszerekben is. A politikai ideológiákban található
transzcendens jelenségek vagy ígéretek vajon elég alapot adnak-e ahhoz, hogy ezeket is vallásnak (politikai
vallásnak) tekintsük, esetleg még akkor is, ha gondolatrendszerükben Isten nem fordul elő? Vagy nem
tekinthetők vallásoknak olyan kollektív gondolatés szokásrendszerek, amelyek nem ismernek magasabb
lényeket (például a theravada buddhizmus) (Kehrer 1988; Knoblauch 1991) ? Épp az előbbi, a modern Európa
társadalomtörténetét illetően oly izgalmas kérdés világítja meg a definíciós probléma jelentőségét.
A vallásdefiníciókat alapjában véve két tengely mentén lehet elrendezni: egyrészt fideista és scientista
(tudományos) definíciókat lehet megkülönböztetni, másrészt szubsztanciális és funkcionális meghatározásokat
(Kehrer 1988). Az első dichotómia arra vonatkozik, „hogy lehet-e pusztán társadalmi jelenséggé redukálni a
vallást, vagy nem” (uo., 16), vagy, némileg leegyszerűsítve: hogy a kutató az illető vallás tanait osztja-e vagy
pedig társadalmilag teremtett vélekedésnek, illetve gyakorlatnak tekinti. Kehrer, aki a problémát részletesen
tárgyalja, Mensching és Durkheim definícióját mutatja be példaként. Mensching szerint (aki Otto
maghatározását alakítja tovább) a vallás „az ember élményszerű talákozása a szent valóságával, és a szent által
meghatározott ember válaszoló cselekvése”. Durkheim számára a vallás „szakrális, azaz elválasztott és tiltott
164
dolgokra vonatkozó hitbeli elképzelések és cselekvések szolidáris rendszere, amely egy egyháznak nevezett
morális közösségben egyesíti mindazokat, akik ezen elképzeléseket és cselekvéseket vallják, illetve
gyakorolják”. Az első definíció a vallás középpontjában álló szentséget objektív jellegűnek tekinti. A második
ezzel szemben azt mondja, hogy mindig, amikor ilyennemű cselekvések és elképzelések megfigyelhetőek,
ezeket vallásnak lehet nevezni. Ezért nem fideista, hanem tudományos abban az értelemben, hogy a módszertani
agnoszticizmus útját választja.
A szubsztanciális és funkcionálisdichotómia a definíció tartalmi struktúrájára vonatkozik. „A szubsztanciális

definíciók azt mondják meg, mi a vallás, a funkcionális definíciók azt, hogy mit tesz, illetve még inkább, hogy
mi a feladata” (Kehrer 1988, 21). Spiro vallásdefiníciója például, amely szerint „a vallás egy intézmény, amely
kulturálisan feltételezett emberfeletti lényekkel való kulturálisan megformált interakcióból áll” – szubsztanciális
természetű. Mindaz, ami ennek a kritériumnak megfelel, az vallás. Más, szokásszerűen vallásnak nevezett
gondolatrendszerek viszont nem tekinthetőek vallásnak, ha nem felelnek meg e tartalmi kritériumnak. Ezzel
szemben a funkcionális definíciók egy olyan egzisztenciális alapproblémából indulnak ki, amelyet a vallás
megold, vagy amelynek megoldásán dolgozik. Az ilyen definíciók így mindig bizonyos antropológiai vagy
társadalomfilozófiai posztulátumokat vesznek alapul: az értelem kérdése, a rend és a káosz viszonya, az
azonosság és a változás ilyen alapprobléma lehet, amelynek megoldása a vallás funkciója. A vallásnak a
kontingencia problémájára való vonatkoztatása Luhmann-nál, szintén a funkcionális meghatározás egy példája.
Mind a szubsztanciális, mind a funkcionális definícióknak megvannak a maguk problémái. Az előbbiek az

általuk megadott tartalmi ismérvek korlátozott volta miatt okozhatnak bizonyos nehézségeket a vallás
társadalomtörténetében, mert a jelenségek köre, amelyre vonatkoztathatóak esetleg nagyon szűk, előfordulhat,
hogy egy társadalomtörténeti szempontból érdekes határjelenség már nem fér bele. A funkcionális definíciók
szintén problematikusak lehetnek a bennük foglalt, a társadalomra és az ember társadalmiságára vonatkozó
alapfeltevések miatt, amelyek előre meghatároznak központi hipotéziseket. Egyebek mellett e problémák miatt
Max Weber elutasította vallásszociológiájában egy előzetes definíció kidolgozását. A definíció sokkal inkább a
vizsgálat eredménye lehet (Weber 1987). Richard van Dülmen a társadalomtörténeti vállalkozások számára –
problématudatossága és operacionalizálhatósága folytán különösen alkalmasként – Luckmann definícióját
ajánlotta. Eszerint a vallás „egy társadalmilag megformált, többé-kevésbé megszilárdult, többé-kevésbé kötelező
szimbólumrendszer [...], amely a világban való tájékozódást, a természeti és társadalmi rend legitimációját
valamint az egyént transzcendáló értelemmeghatározásokat az életvezetésre vonatkozó gyakorlati útmutatókkal
és életrajzi kötelezettségekkel” egyesíti. Ez a meghatározás nyilvánvalóan összekapcsolja a szubsztanciális és a
funkcionális elemeket, nyitott a kultúra fogalma felé, és összeegyeztethető a konkrétan vizsgált vallások
hangsúlyaival, tartalmaival.
Fontos előzményként utalni kell itt néhány filozófus és vallásszociológus művére, amelyek a vallás társadalmi
szerepéről lényeges – a társadalomtörténet számára is irányadó – modelleket fogalmaztak meg. Az, hogy a
vallásnak a társadalomban elfoglalt helyéről szóló vita mind a kezdeti szociológiában, mind a felvilágosodás
filozófiájában oly fontos szerepet játszik, csak részben vezethető vissza tudományon belüli fejleményekre,
részben a vallás és a tudomány közti, a világ értelmezésének igényéért vívott harcban leli magyarázatát. E vita
ugyanakkor új korszak kezdetét jelenti az állam, illetve a civil társadalom és a szervezett (keresztény) vallás
kompetenciáinak elhatárolásában. A vallás helyére vonatkozó három legfontosabb tézist gyakran kompenzációs,
integrációs és szekularizációs tézisként szokták említeni. Ezek mindegyike könnyen tűnhet egyoldalúnak,
ugyanakkor egymás mellé helyezve őket, úgy tűnik, hogy egyes elemeikkel ki is egészíthetik egymást;
látszólagos egyoldalúságuk magyarázata éppen abban rejlik, hogy kiformálódásuk idején az előbb említett
elhatárolás folyamatában jelentettek állásfoglalást.
Kezdetben egyáltalán nem egy integratív, a társadalom összes tagjának együttműködését biztosító szerepet
tulajdonítottak a vallásnak. „Religio vinculum societatis” sokáig úgy hangzott, mint az egymás ellen harcoló
felekezeti egyházak igénybejelentése az egész társadalom átfogására. Hobbes, a 17. századi vallásháborúk
tapasztalatával a vallás romboló és társadalomellenes erejét elemzi, amit csak az állam hatalma, mint a „bellum
omnium contra omnes” ellensúlya, képes kordában tartani (Leviathan, De Cive). Hasonlóan szkeptikus volt
Locke, aki a vallást a magánszférába akarta utalni, bár ugyanakkor a külső és belső destrukció kivédése céljából
a katolikusok és az ateisták számára nem akart toleranciát biztosítani. Ezzel ugyanakkor a polgári társadalom
intézményei megalapozásának kérdése is felvetődött. Egy erényre és erkölcsre, valamint egy felekezeti viták
felett álló istenhitre redukált vallás alkalmas eszköznek tűnhetett megalapozásukra. Ez viszont a fennálló, sok
tekintetben rációellenesnek tekintett késő feudális viszonyokat is stabilizálhatta. A francia felvilágosodás
radikális irányvonala, szintén a rációra és az erkölcsre hivatkozva, gyökeres valláskritikát gyakorolt, és a vallást
főleg papi szemfényvesztésnek és instrumentalizált uralkodási eszköznek látta (Voltaire). Egy mérsékelt vonal,
amelyet egyebek mellett Montesquieu is képviselt, ezzel szemben éppen a társadalmi hasznossága miatt
pozitívan ítélte meg a vallás intézményét. Ezt az irányt követték olyan gyakorlati reformkísérletek, mint például
165
Saint-Simon francia utópista szocialistáé, aki a jövőbeli társadalmat vallás nélkül (ami persze nem volt azonos a
katolikus egyházzal) nem tudta elképzelni. Comte, a szociológia névadója, az emberi szellem fejlődésének
egymásra épülő stádiumaiban a vallás leváltását tételezte fel, ám egyfajta humanista vallást szintén
nélkülözhetetlennek tekintett társadalomkoncepciója kohéziója szempontjából.
Elsősorban ezeknek a gondolatoknak ismeretelméleti és emancipatorikus szempontjaihoz nyúl vissza a

kompenzációs tézis. A felvilágosodás és az idealizmus filozófiája mellett, amelyek a vallást a be nem
bizonyítható meggyőződések körébe helyezték (például Kant: A tiszta ész kritikája; A gyakorlati ész kritikája),
illetve a szellem öntudattá válása folyamatának egy stádiumaként tekintették (Hegel), a kompenzációs tézis a
korabeli őstörténeti és etnológiai kutatás eredményeiből is táplálkozott. Feuerbach szerint a vallás csupán a földi
ember visszatükröződése a tudatban, Marx szerint, aki az előbbi tételt materialista módon átinterpretálta, a
társadalmi viszonyok képzeletbeli tükörképe. Az emberi társdalom kezdeteiben szerinte a mágia a természet
fölötti uralom korlátozottságának kompenzálását szolgálta és egyben annak kibővítésére tett kísérletet.
Osztálytársadalmakban, a korai írásaiból különösen gyakran idézett tézis szerint a vallás, mint egy másik állapot
ígérete, reális bajokban nyújt vigaszt. (Marx vallásértelmezését nem lehet redukálni a híres „a nép ópiuma”
fordulatra, a valláskritika viszont nem áll műve középpontjában, mert ennek – ugyanebben a szövegben
megfogalmazott – célja az olyan állapot megszüntetése, amelyben szükség van illúzióra [Einleitung zur Kritik
der Hegelschen Rechtsphilosophie].)
Az integrációs tézist, mint a vallásszociológia egyik koncepcióját Durkheim fogalmazta meg. A vallási élet
elemi formái című művében fejti ki tézisét, miszerint a vallás összetartja a társadalmat, mint erkölcsi
közösséget. Ezt a vallás kialakulásának primitív társadalmakban való vizsgálatával alátámasztani igyekezett
(Durkheim 1912). Durkheim társdalommodellje erősen befolyásolta a későbbi szociológiát. A vallásról alkotott
téziseivel kapcsolatban azonban szem előtt kell tartani, hogy nem annyira a vallás tényleges korabeli társadalmi
szerepének vizsgálatában formálódtak ki, hanem sokkal inkább a saját társadalom modelljéből, valamint kora
etnológiai kutatásaitól kapott ösztönzésekből fakadtak. Durkheimre építve, de az antropológus Bronislaw
Malinowski nyomdokain is haladva – aki főleg azt az elképzelést vitatta, hogy a mágia és a vallás a kezdetleges
népek természet feletti uralmának korlátozottságában gyökerezik – építette ki Talcott Parsons a maga
funkcionalista társadalommodelljét (Parsons 1951; 1966).
A szekularizációs tézist általában Max Weber nevéhez kötik. Weber szerint a modern kapitalizmus egy egyre
inkább a célracionális cselekvés által meghatározott, természeti és társadalmi összefüggéseinek megismerésében
„varázstalanított” világot teremt, amelyben racionálisan szervezett bürokrácia biztosítja a társadalmi
intézmények fenntartását és a komplex folyamatok zavartalan működését, még akkor is, ha ezek eredetileg más
alapokon alakultak ki. A műveiben sok helyen kifejtett e tárgyú gondolatainak ez persze csak nagyon vázlatos
összefoglalása (Kalberg 1994). A vallás hatásáról különösen részletesen a Protestáns Etika (továbbiakban: PE)
(Weber 1982a) és a Világvallások gazdasági etikája (továbbiakban: VGE) (Weber 1982b) című műveiben írt. A
PE-ben azt a folyamatot rekonstruálta, ahogyan a protestantizmus puritán-kálvinista ágának specifikus vallási
mentalitásából kinőtt a „kapitalizmus szelleme”, azaz a világi élet másfajta értelmezése és ennek révén egy új
gazdasági magatartás. E művét gyakran antimaterialista kiáltványnak olvasták, hiszen a kapitalizmus
megjelenését egy vallási jelenséghez kötötte, materiális tényezők helyett. Weber azonban nem a nyugati
kapitalizmus kialakulásának egészét akarta összefoglalni, hanem e folyamat egyik lényeges mozzanatát akarta
kiemelni, amikor rámutatott a protestantizmus szerepére. Magát a gondolatmenetét is, az általa felhasznált
teológiai és történeti forrásokat is azóta gyakran kritizálták, bemutatva korhoz kötöttségüket (Lehmann-Roth
1993). Mégis, Weber vallásszociológiai műve, mivel konkrét vallások lehetőleg prekoncepciómentes
vizsgálatán alapul, fontos heurisztikus ösztönzést jelent a modern társadalomtörténeti kutatás számára. Egy
úgynevezett kultúrtörténetileg kibővített társadalomtörténet számára, amely a társadalom strukturális és
kulturális tényezői együttes mérlegelésének problémájával küzd, a következő weberi gondolatmenet egyfajta
magyarázati modellt nyújt: „Az emberek cselekvéseit közvetlenül érdekek uralják (anyagiak és eszmeiek), nem
eszmények. Az 'eszmék' által teremtett 'világképek' azonban igen gyakran váltóbeállító rendszerként működnek,
döntő pontokon megszabják, mely pályán mozgatja tovább az érdekek dinamikája a cselekvést. Hiszen a
világképhez igazodik 'mitől' és 'mi végre' akarunk-s ne feledjük: tudhatunk-'megváltódni'.” (Weber 1982b, 310)
Más szóval, a világképek, beleértve a vallásiakat is, meghatározzák, hogy mit lehet egyáltalán érdekként
észrevenni és megfogalmazni, hogy a viszonyok és az élethelyzetek hogyan fordíthatók le társadalmi érdekekre,
és ennek következtében hogyan hatnak az egyéni és kollektív cselekvésre.
A szekularizációs tézis, Webernél megtalálható sajátos formája mellett, más megfogalmazásokban is megjelent.
Terminológiailag a szekularizáció kifejezés az egyházi javak világi hatalmak általi kisajátítására megy vissza,
amire a reformáció óta különböző formákban, különösen a Német-római Birodalom felszámolása kapcsán,
többször sor került. A szekularizáció fogalma ma a vallásnak a tudományok fejlődésével szembeni csökkenő
jelentőségére utal, világmagyarázati és értelmezési erejének elvesztésére, a vallás általános hanyatlására,
166
előírásainak csökkenő betartására, vagy pedig egyenesen a vallástalanság és vallástagadás terjedésére

vonatkozik, amely folyamatokat eltérő, többé-kevésbé determinisztikusan felfogott okokra szokták
viszszavezetni.
Azok mellett a modellek mellett, amelyek elsősorban az egyházi normák követésére vagy a vallás meggyőző
erejére koncentrálnak, Parsons nyomán egy olyan szociológiai rendszerelméleti modell is megfogalmazódott,
amely a szekularizációt a vallás társadalomban elfoglalt helyének megváltozásaként értékeli. Niklas Luhmann
szerint a modern társadalmakban szükségszerű funkcionális differenciáció azt eredményezi, hogy a vallás
csupán egy részrendszerré válik a többi között, és egyre inkább elveszti képességét, hogy az egész
társadalomban, illetve más részrendszerekben zajló fejleményeket értelmezze, vagy hogy azokban a cselekvés
normáit definiálja. E fejlődésnek a tapasztalata a vallási rendszer perspektívájából szekularizációként jelenik
meg (Luhmann 1977). A folyamat tehát szükségszerű és determinisztikus, de egyáltalán nem a vallás végét
jelenti. Ez a megközelítés azóta, Luhmann rendszerelméleti premisszái nélkül, széles körben elfogadottá vált
(Hahn 1997).
E megközelítés, éppen komplex premisszái miatt, a társadalomtörténeti kutatásban nem alkalmazható minden
további nélkül. Némely történészek – részben emiatt is – arra hajlanak, hogy bizonyos problémaköröket inkább
„dekrisztianizáció” név alatt, de akár a „rekrisztianizáció” szemszögéből is vitassanak meg (Lehmann 1997;
1997a; 1997b). Egy determinista módon felfogott, egyirányú folyamat helyett így többtényezős, esetleg
hullámszerűen terjedő folyamatokkal számolnak. Az egyháziasságot főleg statisztikailag, számszerűen nyomon
követő 1950-1960-as évekbeli (elsősorban francia és német) vallásszociológiát kritizálva, Thomas Luckmann és
mások már korán figyelmeztettek a vallás modern társadalmakra jellemző alakváltozására. Ennek során a vallás
privatizálódása nem egyszerűen csak a felekezeti hovatartozásra vonatkozó döntés személyes kérdéssé válását
jelenti, hanem a vallásgyakorlat egyre inkább egyéni formálását is (Luckmann 1991). Az életvezetés
individualizálódásának a vallásra gyakorolt hatását az 1980-as évek óta zajló újabb szociológiai viták is
kiemelik. Ezekben az a felismerés fogalmazódott meg, hogy a vallás nyilvános jelentőségének és láthatóságának
csökkenése nem jelenti a vallási motívumok szerepének csökkenését az egyéni életben. A vallásgyakorlat
növekvő mértékben egyénivé válik és így tartalmilag kötetlenebbé (Casanova 1994). Ezzel a fejlődéssel
párhuzamosan amerikai szociológusok a hatvanas évek óta egyfajta „civil religion” kialakulását figyelték meg
(vallási legitimációs instanciákra, különösen „istenre” való hivatkozás, ami azonban nem töltődik fel konkrét
felekezeti tartalmakkal) (Bellah 1967). Egyelőre nyitott kérdés maradt e fejlődés szükségszerűsége vagy a
nyugati, különösen az amerikai társadalom egyik sajátos fejlődési szakaszához való kötöttsége, amelyet
specifikus gazdasági tendenciák, azokhoz kapcsolódó társadalmi átalakulások és perspektivikus elvárások
jellemeznek.
A kutatás állása a vallás társadalomtörténetében eltérő képet mutat az egyes országokban az adott diszciplínák
eltérő kutatási hagyományai és hangsúlyai szerint, illetve a társadalomtörténet kialakulásának különböző
konkrét – többek között elméleti és politikai – körülményei miatt. A következőkben Franciaország, Anglia, az
Egyesült Államok, Németország és Magyarország vallástörténeti kutatásait mutatjuk be. Az áttekintés a 19. és
20. századra vonatkozó művekre összpontosul. Ez a korszak különös figyelmet érdemel, részint a rendkívül
dinamikus gazdasági fejlődés és társadalomstrukturális változás miatt, amelyeken ezek az országok ekkor
átmentek, részint pedig mint a mai viszonyok kiformálódásának időszaka.
Franciaországban a vallástörténet kiválása az egyháztörténetből lényegében az Annales-iskolához köthető,

amely a vallási jelenségek vizsgálatát magától értetődően a mindennapi élet, illetve a mentalitástörténet
kutatásába integrálta (Febvre 1928; Bloch 1924). Az 1930-as évek óta további ösztönzést jelentett a
vallásszociológia növekvő érdeklődése a lakosság egyházi részvételét illető és válságosnak értelmezett korabeli
állapot történeti előzményei iránt (LeBras 1931; 1955-1956; Boulard 1950; 1965; 1982). Így az 1940-es évektől
kezdve egy szerteágazó vallástörténeti kutatás alakult ki – általában az egyházak keretein kívül, laikus
egyetemek történettudományi tanszékein – amely a vallási jelenségeket társadalomtörténeti dimenzióban
vizsgálta. Eredményei, különösen az 1970-es évek óta a történettudományi termés jelentős részét tették ki
(Frangois 1992; Langlois 1987). Ezek mellett a szorosabban vett tudományon belüli okok mellett, a
vallástörténeti kérdések integrációját egy „világi” módszerekkel dolgozó történettudományba az egyház és az
állam 19. század elejével induló szétválása is elősegítette (Frangois 1992; Certeau 1975). Ami képviselőinek
szakmabeli súlyát illeti, a vallástörténet ezek között a körülmények között nem számított periferikus területnek.
A terület kutatói, akik az egész francia történettudományt jelentősen befolyásolták, fontos művek szerzői és
kiadói között szerepelnek (J. Delumeau, F. Lebrun, R. Rémond, C. Langlois, J. Le Goff, Ph. Joutard stb.). Az
Annales befolyása alatt négy lényeges kutatási irányzat alakult ki: 1. A katolikus klérus társadalomés
mentalitástörténete, származásának, rekrutációjának, kiképzésének, belső struktúrájának és tevékenységi
körének, önértelmezésének és mentalitásának vizsgálata. 2. A templomba járás és a szentségekkel való élés,
mint az egyháziasság indikátorai hosszú távú fejlődésének a kutatása, tekintetbe véve regionális és
167
szociokulturális különbségeket. 3. A vallásosság és a mindennapi vallási élet, búcsújárások, a szentek kultusza

és a vallási jellegű szokások vizsgálata. 4. A vallás egyházi értelmezése és az egyháztagok tényleges gyakorlata
közti viszony, a népi vallásosság, a boszorkányügyek, a vallási küzdelmek és üldözések kutatása. Módszertani
tekintetben szeriális és statisztikai feldolgozások, a vizsgált jelenségek földrajzi eloszlásának elemzése, és
hosszú távú vizsgálatok álltak előtérben (Chaunu 1965). Gyakran egy empirikus perspektíva dominált, s az ilyen
jellegű társadalomés kultúrtörténeti vizsgálatokkal szemben a kereszténység eszmetörténetét elhanyagolták. Az
Annales fent ismertetett szemlélete mellett, az 1980-as évek óta egyre inkább teret nyertek antropológiai és a
mindennapi élet viszonyaira vonatkozó kérdésfeltevések. Az idetartozó kutatások például a szexualitással, a
halállal, illetve ezek vallási dimenzióival foglalkoznak, vagy a gyermekkor és nevelés történetével, a nemek
közti viszonnyal, vagy a modern kultúra és a nyilvánosság kialakulásával.
Angliában a vallás és a társadalom viszonyával alig áttekinthető mennyiségű monográfia és helytörténeti munka
foglalkozik (Gilley 1994). Már a 17. századtól kezdve felfedezni vélik egy olyan első szekularizáció jeleit,
amelyben a mágikus gondolkodástól való távolodás és a vallási eszmevilág változása átfedik egymást (Thomas
1997; Greyertz 1997). Ezek a változások persze nem jelentik a vallástól való tömeges elfordulást. Az iparosodás
korában a csorbítatlan vallási vitalitás jelei mellett a válság jelei állnak. A vallás 19. századi angliai
társadalomtörténetére vonatkozó irodalom fontosabb vitakérdései a következők: az egyháztól való elidegenedés
milyen rétegeket érintett és milyen mélyre hatolt, illetve vajon a viktoriánus kor vallási fellendülése mennyire
csak a középrétegekre korlátozódott, vagy más rétegeket is elért, továbbá, hogy a vallás ebben az időszakban
politikai és társadalmi értelemben stabilizáló hatást gyakorolt-e és így a társadalmi kontroll eszközeként
működött, vagy pedig inkább reformerőként hatott, és végül, hogy ez a fellendülés meddig tartott és mi miatt ért
véget (McLeod 1996; 2000). Az első szintézist ezekről a problémákról Kitson Clark tette közé 1962-ban.
(Kitson Clark 1962) E mű jelentette az áttörést a vallási problémák széles körű, az alsó rétegekre is
hangsúlyozottan kiterjedő társadalomtörténeti vizsgálatában. A szerző úgy érvelt, hogy az intellektuális
szkepticizmus és az egyházi ortodoxia etikailag megalapozott kritikája, amelyeket általában a vallás válságának
jelenségei közé sorolnak, főleg a felső rétegeket érintette, a lakosság széles tömegét viszont alig érte el. Erre a
megállapításra reagálva az 1960-as és a korai 1970-es években számos vizsgálat részletesen foglalkozott a vallás
és az ipari életkörülmények viszonyával, a vallás és a politika közti kapcsolatokkal, valamint a társadalmi
reformokat célul kitűző egyházi mozgalmakkal is. E kutatások első eredményeinek összefoglalását nyújtja a
Religion and Society in Industrial England című szintézis (Gilbert 1976), ugyanakkor további jelentős
részkutatások is megjelentek. A következő években a kutatás növekvő mértékben a nem protestáns egyházak, a
katolikusok és a zsidók felé fordult. E fordulat eredményeinek előzetes összefoglalása megtalálható a Religion
in Viktorian Britain (Parsons 1988) című kötetben. Miközben a szekularizáció felé mutató tendenciákat
általában az iparosodás szociológiailag determinált következményeinek tekintették (Gilbert 1976; Brown 1988),
az 1980-as évek kutatásai olyan döntések fontosságára mutattak rá ezekben a folyamatokban, amelyeket maguk
az egyházak hoztak (Cox 1982). Éppen az erős népjóléti aktivitás és a társadalomban vállalt „civilizing mission”
eredményezték a stabil tagság rekrutációjának elhanyagolását, s ez később, amikor az állam egyre több népjóléti
feladatot is magára vállalt, gyengítette az egyházakat. Az alacsony templomlátogatást, és éppen a munkásság
körében alacsony egyházi részvételt ugyan nem lehetett tagadni, ebből mégsem vallástalanságra következtettek,
hanem inkább egy specifikus „diffúz” népi vallásosságot tételeztek fel. Ezt a felvetést a következő években egy
sor kutatásban tovább vizsgálták. Az egyházak társadalmi elkötelezettségére vagy a gyártulajdonosok, a
munkások és az egyházak lokális kapcsolataira vonatkozó tanulmányok részben revideálták a munkásság és a
vallás viszonyáról eddig uralkodó pesszimista képet. McLeod a diszciplína eddigi fejlődését összefoglalva
amellett érvel, hogy többtényezős magyarázatokat kell keresni arra a hosszú távú változásra, ami a viktoriánus
és edwardiánus Angliában vallási területen történt (McLeod 1996). A társadalmi és politikai kontroll sok
területének vallási dimenziója is volt, ezért a vallás minden aspektusa maga is szintén rendelkezett
osztálydimenzióval is. A beletörődés az adott állapotokba éppúgy találhatott vallási kifejezést, mint ahogy az
ellenállás és a vallás tényező lehetett a rendszertámogató, mind pedig az emancipatorikus mozgalmakban. Bár a
munkások alacsony templomlátogatása sok helyen megfigyelhető, ez nem szükségszerűen az egyháztól való
elidegenedést jelent. A vallás válsága, ahogyan a kortársak érzékelték, McLeod szemében inkább különböző
válságok sorozata, eltérő és részben egymástól független, egymást átfedő okokkal, és eltérő időbeli lefolyással.
Az angliai fejlődés lényeges tendenciái a vallástalanság és a vallási kétely növekedése, főleg 1860 után, az
egyháztagság csökkenése 1890 után, és a vallás társadalmi befolyásának lassan és hosszú távon, változó
súlypontokkal bekövetkező csökkenése.
Az Egyesült Államokban szerteágazó irodalom foglalkozik a vallás történetével, amely azonban gyakran
egyházés felekezettörténeti, és nem feltétlenül társadalomtörténeti irányú, mégis szintén érdeklődést mutat a
vallási eszmék és intézmények társadalmi eszmékkel és politikai mozgalmakkal való kapcsolatai iránt. A
szűkebb értelemben vett történeti és az állásfoglalást vállaló jelenkor-történeti kutatás, illetve polémia, így
egymásba folyhatnak. Az egyes történeti művek – az egyébként másutt is megfigyelhető egyháztörténeti
168
elkötelezettséggel – igyekeznek a saját irányzat igazát is kiemelni, vagy történeti-szociológiai szemszögből egy
irányzat maradiságát bemutatni, vagy pedig nemcsak az egyes vallási irányzatok merev elméleti különválasztása
ellen, hanem a megfelelő táborokban összegyűltek kívánatos együttműködése mellett is érvelni (például
Jacobsen-Trollinger 1998). Ilyen körülmények között a vallástörténet különösen az Intellectual History és a
művelődéstörténet felé nyitott (Ahlstrom 1970; uő 1972; Bowden 1988; Marty 1992). Az 1960-as évek óta az
eredetileg a felekezetek széles spektrumához kötött egyháztörténet-írás a vallástörténet világi diszciplínájává
fejlődött. Az 1960-1970-es évektől a vizsgálatok fókuszában már nem a fehér angolszász hagyományú
protestantizmus állt. A kutatói érdeklődés részint a katolicizmus és a mai amerikai nem keresztény vallások felé,
részint a gyarmatosítás előtti kor – nagyrészt megsemmisített – örökségének vizsgálata és a bennszülött lakosság
vallásainak kutatása felé fordult. Nem utolsósorban pedig azoknak az etnikai csoportoknak a vallásgyakorlata és
egyházi szervezete került a kutatások homlokterébe, amelyek megjelenése és emancipációja az USA kulturális
térképét – legkésőbb a II. világháború után – oly mélyrehatóan átrajzolta. A nők és a vallás viszonyának
kutatása is érdekes kérdéssé vált (Ahlstrom 1972; Marty 1976; Dolan-Wind 1993; Hackett 1995; Stout-Breckus
1991). Erre azidőre esik egy egész sor korábbi, az amerikai protestantizmus önértelmezéséből fakadó narratíva
és mítosz kétségbe vonása is (Miller 1956; Bremer 1995; Henretta 1971-1972; Gura 1984; Fischer 1989; Demos
1970; Allen 1981; Hall 1989; 1997).
A vallás gyakorlására vonatkozó vizsgálatok azt mutatták, hogy az amerikai társadalom krisztianizációja,
alacsony egyháztagsági arányok és szélesen elterjedt szkepticizmus után, csak a 19. században történt meg
(Finke-Stark 1992). A vallásos élet újjáélesztésének és újraformálásának markáns kezdeményezései, a 19.
század „revival”-jei, több hullámban folyó ébresztési kampányai voltak (McLoughlin 1978; Christiano 1987;
Thomas 1989). Akutatások emellett az ország felekezeti és politikai-kulturális tagoltságáról alkotott képet sok
tekintetben pontosították. Újabb és újabb bevándorlási hullámok, új egyházalapítások és missziós hullámok
következtében éppen a 19. század folyamán jelentős arányeltolódásokra került sor mind a nagy felekezeti
csoportok, mind a protestáns felekezetek között. A misszióorientált protestáns egyházakon belül a baptisták és a
methodisták eredetileg csak elenyészően kis csoportja érte el a legnagyobb növekedési rátát. A II. világháború
után a vallásosság és az egyházi tagság növekedése felé haladó trend irányt váltott, ami az 1960-as évektől a
megfelelő indikátorok általános csökkenésében mutatkozott meg. Ez a relatív siker vagy sikertelenség
kétségkívül nemcsak az egyes felekezeti csoportoknak az új tagok megnyerésére irányuló aktivitásával állt
kapcsolatban. Legalább ennyire fontos volt ebben az új vagy potenciális tagok – a 19. század nagy társadalmi és
kulturális átalakulásai közepette gyorsan változó – életviszonyainak szerepe is, s nem utolsósorban az, hogy az
illető egyházak vagy vallási áramlatok milyen választ tudtak adni az új társadalmi és kulturális kihívásokra.
Ilyen kihívást jelentett az iparosodás és a vele járó újfajta elosztási konfliktusok, valamint az egyházi munka
körülményeinek megváltozása az egyre differenciáltabb, részben erősen urbanizálódó és térben elképesztő
mértékben mobil társadalomban. Az e kihívásokra adott válasz sokkal inkább meghatározta a protestantizmus
belső tagolódását, mint a teológia alakulása, vagy a hagyományos felekezeti határvonalak. A korai 19. század
evangelikalizmusából az 1880-as években két fő irányzat vált ki; egy társadalmi aktivitást vállaló, és egy
konzervatív, gyakran millenniarista jellegű. Marty kétpártrendszernek nevezte ezt a konstellációt, amelyben egy
szociálisan aktív „nyilvános”, az adott állapotok megreformálása iránt elkötelezett, és egy „magán”, az egyéni
térítést követelő protestantizmus állt egymás mellett (Marty 1970; Schmidt 1991). Egészen a II. világháború
utáni évekig ez a kettősség határozta meg az amerikai protestantizmus képét (amely közben a más felekezetű és
más vallású környezetéhez képest egészében jelentősen vesztett befolyásából). Társadalomés
művelődéstörténeti perspektívából vizsgálták azt is, hogy az egyházak, illetve a vallási aktivisták stratégiái
hogyan fejlődtek és igyekeztek a változó társadalmi konfigurációk mellett új kommunikációs eszközökkel hatást
elérni (Moore 1994; Wuthnow 1989). Az 1970-es és 80-as években a teológiailag és politikailag liberális
protestantizmus vesztett lendületéből, miközben a konzervatívok, új kommunikációs csatornák felhasználásával
is, egyre nagyobb mértékben tudták befolyásolni a nyilvánosságot, s ezen keresztül a politikát és a
törvényhozást is (Wuthnow 1989, 1989a). Ennek nyomán újabban néha magát a protestantizmuson belüli
kétpártrendszer paradigmáját is kétségbe vonják. Egyelőre nemigen sikerült többet bebizonyítani mint, hogy a
protestáns vallásgyakorlat sokfélesége e kettősségre már rég nem redukáltható (Jacobsen-Trollinger 1998).
Németországra vonatkozóan még a 1990-es évek elején is kritikai éllel jegyezték meg, hogy a 19. vagy 20.
század vallástörténete nincs integrálva a társadalomtörténet-írásba (Schieder 1993; Sperber 1992; vö.: Dülmen
1980; Reinhard 1982). Aterület messzemenően a kutatást ekkleziológiai koncepciók keretei között folytató és
általában a saját felekezetre összpontosító egyháztörténet-írás illetékességi körében maradt. Az egyházak által
nem elfogadott vagy nem egyházi módon szervezett vallásosságot illetően még kedvezőtlenebb volt a kutatás
helyzete. Az egyháztörténet a népi vallásosságot az egyházi vallásosság spektrumán belül értelmezte csupán; így
a vallás 19. század végi alakváltozásával teológiai alátámasztásukat elvesztő vallásgyakorlati formák, amelyek
távol kerültek az egyháztagság és a hitvallás formális kritériumaitól, kívül rekedtek a vizsgálat körén (Schieder
1987).
169
A társadalomtörténet-írás vallástörténettel szembeni tartózkodásának okai a vallás és a modernitás viszonyára

vonatkozó uralkodó felfogásban keresendők, valamint a német történelem egy sajátos interpretációjában. Az
általános felfogás szerint a vallás a francia forradalom óta már nem volt társadalmi változások hajtóereje. Ezért
egy a modernizációt és annak belső dinamikáját kutatni óhajtó társadalomtörténet már nem volt köteles a
vallással foglalkozni. A szekularizáció vallásszociológiai paradigmája, a világ dekrisztianizációval és
egyháztalanítással együtt járó varázstalanításánák tézise azt eredményezte, hogy a vallást már csak mint
„deficiens modust” lehetett felfogni. Nem vették figyelembe, hogy a szervezett vallásosság csökkenő
jelentősége a társadalmi kontroll gyakorlásában nem jelenti szükségszerűen a vallási jelenségek szerepének
általános csökkenését, és hogy a vallás értelmezési hatalmának csökkenése egy funkcionálisan differenciált
társadalomban nem azonos a vallási – esetleg az egyházilag elfogadott spektrumon kívül mozgó – értelmezések
és cselekvési motívumok csökkenésével, vagy eltűnésével az egyének esetében. A vallástörténetre irányuló
érdeklődés alacsony szintjének további oka a „Sonderweg” felfogása, amely szerint a német történelem a 19.
század óta külön, az európai fejlődéstől eltérő úton járt. Ebben a koncepcióban az 1870 utáni birodalom mint
gazdaságilag modern, de politikailag elmaradt, újfeudális struktúrájú társadalom jelent meg, amelynek
megoldatlan fejlődési ellentmondásai végül a nácizmusba torkolltak. Ezen elképzelés szerint az egyházak
nyilván a konzervatív erők politikai és szellemi szövetségesei voltak. Potenciálisan változás elindítására
alkalmas impulzusokat így esetleg a munkásmozgalom történetében vagy a gazdaságtörténetben lehetett keresni,
de nem az elmaradottság és a modernség hiányának indikátoraként kezelt, és az intézményesített egyházakkal
azonosított vallásban.
Mindebből következik, hogy a vallás integrációjára egy átfogóbb szintézisbe először akkor került sor, amikor a
vilmosi kor polgárának amodernitásáról és a császári birodalom kulturálisan és politikailag antimodern
jellegéről alkotott felfogást magát is kétségbe vonták (Nipperdey 1980). Fontos indíttatást jelentett ehhez az
angolszász történetírás is, nem utolsósorban azok a művek, amelyek explicite beavatkoztak a német vitákba
(Blackbourn 1993; Schieder 1993). Összességében véve a Nipperdey által festett képet a két németországi
felekezeti blokk belső differenciálódásáról és a figyelemre méltó – változatos egyházi és egyházon kívüli,
„szekulárvallási” vallásformákat mutató – korabeli vallási vitalitásról, az újabb társadalomtörténeti kutatások
lényeges vonásaiban megerősítették, és részleteiben pontosították.
Az 1990-es évek közepe óta lassan változás következett be a hosszú 19. századra vonatkozó kutatásokat illetően
is (Sperber 1998). Számos monográfia és tanulmánykötet a vallás történetéről alkotott képet kiegészítette
társadalomtörténeti szemszögből. Ezen újabb kutatások eredményeit felnagyítva, néha magát a 19. századi
szekularizációt is kétségbe vonják egy „második felekezeti korszakról” beszélve (Blaschke 2000). Ugyanakkor
új témákat és kérdésfelvetéseket lehet észrevenni a kutatásban. A korábbi vizsgálatok kedvelt témái után – mint
például az egyházi szervezeti egységek és elitek társadalmi összetétele, egyes vallási mozgalmak társadalmi
alapjai, a vallás formaváltása a polgári kultúrában, vagy az egyházak és felekezeti szervezetek viszonyulása a
modernizáció és az iparosodás társadalmi konfliktusaihoz – most olyan kérdések válnak újra érdekessé, mint a
vallási és a politikai eszmék kapcsolata vagy a vallás viszonya nemcsak a modernizációhoz, hanem a
nemzetállam kialakulásához. Újra kutatási témává vált az ilyen folyamatok lezajlása az egyes felekezetekben,
vagy az egyes európai államokban, illetve az egyes nemzeti mozgalmakban (Brandt 2001).
Magyarországon a valláspolitikai előzmények és a későbbi tudománypolitikai adottságok egyaránt lényegesen

hátráltatták a vallás társadalomtörténetének kibontakozását. A – lényegében felekezeti és jogállásukat tekintve
nagyon eltérő múltra visszatekintő – egyházakhoz kötődő egyháztörténet az államszocializmus éveiben,
kiváltképpen a kutatás tekintetében, árnyékéletet élt. A marxista-leninista ideológiai megközelítés egyrészt a
társadalomtörténeti problémákat egyoldalúan fogalmazta meg, másrészt a szellemi jelenségeket másokból
levezethetőnek tartotta, a vallás pedig, éppúgy mint az egyházak, nem éppen a haladás oldalán szerepeltek
szemléletében. A kádárizmus ,,puha” korszakában a kutatás inkább politikatörténeti és egyháztörténeti kérdések
kombinációja felé fejlődött, illetve egyházés művelődéstörténeti témák felé fordult, amelyek nyitva voltak a
társadalomtörténet irányába is (Balogh-Gergely 1993-1996; vö.: Gergely 1999; Brandt 1996). Az akkor
kialakult súlypontok – témákat és korszakokat illetően – egyelőre még nem változtak meg. A kutatás még
mindig a reformációnak és az ellenreformációnak szentel nagy figyelmet, amelyek az egyes felekezetek
fénykoraként, és ugyanakkor jelentős konfliktusok korszakaiként is, egyaránt különösen fontosak. Szembeszökő
hangsúly esik az egyházak, mint intézmények történetére. A dualizmus korszakában főleg az állami
valláspolitika vagy az állam és az egyház viszonya, illetve a vallási szervezetek és a befolyásuk alatt működő
pártok váltottak ki érdeklődést, és hasonló a helyzet a két világháború közti időszakra nézve is. A mindennapi
vallási élet és a vallás hétköznapi megnyilatkozási formái egyelőre messzemenően a történeti távlatban is
dolgozó néprajz területe maradt (Dömötör-Hoppál 1990; Kósa 1993). A forradalom évfordulójának alkalma
1998/99-ben, elsősorban az egyházak politikai szereplését és képviselőik korabeli politikai mozgalmakban való
tevékenységét illetően hozott új eredményeket. Emellett még egyáltalán nincsenek megszüntetve bizonyos
hiányok az egyháztörténet és teológiatörténet szűkebb illetékességi körén belül sem. Például bár egyes egyházi
170
tanintézeteket és tanáraik működését egyes monográfiák és tanulmánygyűjtemények feldolgozták, mégsincs

átfogó monográfia a felekezeti teológiák magyarországi fejlődéséről, amely a vallás társadalomtörténetének
kutatása számára is fontos alapot nyújthatna.
A késő nyolcvanas évek végétől kibontakozó társadalomtörténet, főleg induló fázisának elméleti fejtegetéseibe
és kutatási programjaiba a vallási tényezőket is belefoglalta (Gyáni-Kövér 1998). Érdekes tézisek
fogalmazódtak meg különösen a polgárságról és a magyar polgárosodásról folytatott vitákban, valamint a
rendiség társadalmi örökségével kapcsolatosan, részben bizonyos korábbi kutatásokon alapulva (példáulTóth
1989; uő 1994), de ezekből a felvetésekből nem születtek újabb kutatási projektek. Mind a politikatörténet
szakmán belüli erős pozíciója, mind a társadalomtörténetben az új elméleti áramlatok, viták és tematikus
orientációváltások kritikai elsajátításának szentelt figyelem (valamint az ilyen projektek hosszú átfutási ideje)
hozzájárult ahhoz, hogy a vallás társadalomtörténetének sok klasszikus problémája Magyarországra nézve
egyelőre nincsen vagy csak vázlatosan van feldolgozva. Az utóbbi években a hagyományosan előtérben álló
nagy keresztény egyházak témaköre mellett azonban egy sor társadalomtörténeti vizsgálat, illetve
társadalomtörténeti szemléletű áttekintő mű jelent meg, ami reményt nyújt más témakörű folytatásokra nézve is
(Ö. Kovács 1996; Prepuk 1997; Csíki 1999).
Ahogy az egyes országokra vonatkozó kutatás állásának rövid áttekintése mutatta, a vitatott értelmezések és az
ezekhez kapcsolódó módszertani viták különböző korokra és problémákra vonatkoznak.
Alapvető probléma magának a vallásnak fogalmi meghatározása és ennek kutatásbeli következményei. Az egyes
felekezeti teológiák vallásdefiníciói és a vallásgyakorlatnak belőlük normatíve következő spektruma túl szoros
korlátozást jelent a társadalomtörténet számára, mert a modern korban a hagyományos formák és szokások
hanyatlása és szétesése közben, vallási jelenségek egész sorát legfeljebb csak negatív módon teszik ezek
megragadhatóvá. Mégis a hivatalos felekezeti normák betartásának történeti-statisztikai kutatása, ahogy a
francia eset mutatja, nagyon érdekes eredményeket hozhat, amelyekből új kutatási perspektívák fejlődhetnek ki.
Alapjában az egyházi meghatározásokon belül marad az egyháztagság és az egyes csoportok templomba
járásának osztályés rétegspecifikus vizsgálata is, amelyeknek magyarázatát azután társadalomstrukturális vagy a
mindennapi élet mikrofolyamataiban gyökerező okokban, de ugyanakkor az egyházi stratégiákban és a politikai
konstellációkban rejlő okokban is lehet keresni (lásd az angol vitákat). Egyes egyházi csoportok vagy elitek
társadalmi összetételének, rekrutációjának és önértelmezésének kutatása szintén nem szükségképpen vonja
kétségbe az ilyen teológiai kereteket. Egyes egyházak vagy egyes egyházi grémiumok belső állapotának,
működésük társadalmi mechanizmusainak – és az egyházi funkciók teljesítésére gyakorolt hatásaiknak –
vizsgálata szintén integrálhatónak bizonyult a hagyományos egyháztörténetbe is (Thadden 1983). Ezzel
szemben a nagyívű kutatási programok megfogalmazására oly alkalmas definíciók, mint például Luckmanné,
éppenséggel azzal a veszéllyel járhatnak, hogy a rájuk alapozott kutatások részkérdésekben rekednek meg. Az
ilyen meghatározások ugyanakkor a vallás változó tartalmára és a társadalomban betöltött tényleges
funkciójának változására vonatkozó kérdések megfogalmazásában segíthetnek. Ezek közé tartozhat például,
hogy egy vallás eszméi hogyan vegyülnek heterodox és a vallási tan oldaláról elutasított formákkal, hogy egyes
vallási közösségekben milyen világképek és életmódok alakultak ki vallási tanaik alapján vagy éppen azoktól
függetlenül.
Szintén ezek közé tartozik a vallási és a politikai eszméknek az újkor történetét mozgató kapcsolata, vagy
szociológiai értelemben vallásinak tekinthető funkciók betöltése (Luhmann 1977; Luckmann 1991) olyan
gyakorlatok és elképzelések által, amelyek kívül állnak a hagyományos keresztény egyházi formákon. A vallási
hagyomány tekintélyének igénybevétele a legitimáció céljából (Hervieu-Léger 1993), ahogy ez a jelenben is
megállapítható, szintén bizonyosan a teológiailag kívánatoson kívül, de a társadalomtörténeti szempontból
kutatandó problémák körén belül fekszik.
Öt – persze egymást átfedő – problémakört lehet felvázolni, amelyek az egyes nemzeti kutatási
hagyományokban fogalmazódtak meg, de általánosabb kontextusban is fontos problémát jelentenek a vallás
társadalomtörténetének vizsgálatában. E problémakörök részben inkább strukturális jellegűek, részben inkább
történeti folyamatok pontosabb rekonstrukciójára vonatkoznak. Közép-Európára nézve nem egyforma
mértékben jelentősek. Az első probléma a vallás és a mindennapi élet kultúrájának viszonya, a vallási eszmék
befolyása a mindennapi élet menetére, e viszony alakulásai, meghatározó tényezői és történeti (korszakokhoz
kötődő) formái. A második a vallás és a politikai eszmék, főleg a vallás és a nacionalizmus viszonya, ami nem
pusztán csak az egyházak és a politikai szervezetek kapcsolatára korlátozódik, hanem kiterjed a politikai
ideológiák (és elfogadásuk) vallási világképekben és hagyományokban rejlő hosszú távú előfeltételeinek
vizsgálatára, valamint a vallási, illetve politikai mozgalmaknak, az egymás részéről történő legitimációs célzatú
felhasználására is (Hutchison 1994; Brandt 2001). A harmadik probléma együttes a – fent nem behatóan tárgyalt
– konfesszionalizációs paradigma. A „cuius regio, eius religio” elv révén bizonyos territóriumokon a felekezeti
171
egyház és az állam kiépítése szorosan összekapcsolódott. A társadalmi kontroll új formáinak megjelenése, az

alattvalók gazdasági és szociális értelemben vett „társadalmi fegyelmezése” szerves része volt e folyamatnak,
amely a nemzeti kultúrák és identitások kialakulását hosszú távon meghatározta (Hsia 1989; Schilling 1991). E
paradigma azonban egyes részkérdéseiben, illetve földrajzi hatókörében is vitatott, mert az ilyen jellegű
folyamatok esetleg csak részleges lezajlása vagy teljes kimaradása más valláspolitikai előfeltételek esetén
(oszmán hódítás, a felekezeti elvnek csak a földbirtok szintjén való alkalmazása, korai kompromisszumok stb.)
nyitott kérdés maradt. A negyedik a szekularizációs tézis, amelyet a vallásszociológiai modellek bemutatásakor
már említettünk. Végül ötödszörre említeni kell egy kevésbé elméleti-módszertani, mint inkább gyakorlati-
kutatási problémát: ez pedig a nem államegyházi múlttal rendelkező, nem domináns, nem keresztény vallások és
vallási közösségek történetének integrálása – nemzetközi és országokat összehasonlító perspektívában is – a
kutatásba.
2.1. Irodalom
Ahlstrom, Sidney 1970. The Problem of the History of Religion in America. Church History, 39. 1970, 224-235.
Ahlstrom, Sidney 1972. A Religious History of the American People. New Haven, Yale University Press.
Allen, David G. 1981. In English Ways. Chapel Hill, University of North Carolina Press. Bahlcke, Joachim –
Strohmeyer, Arno (Hrsg.) 1999. Konfessionalisierung in Ostmitteleuropa: Wirkungen des religiosen Wandels
im 16. und 17. Jahrhundert in Staat, Gesellschaft und Kultur. Stuttgart, Steiner.
Balogh Margit – Gergely Jenő 1993, 1996. Egyházak az újkori Magyarországon. 1790-1992. I.
Kronológia. Budapest 1993, II. Adattár. Budapest 1996. MTATTI.
Barna Gábor 1997. A magyar protestáns vallási néprajzi kutatások tizenöt éve. Theologiai Szemle, 275-280
Bellah, Robert N. – Hammand, Philip E. 1980. Varieties of Civil Religion. San Francisco, Harper & Row.
Blackbourn, David 1993. Marpingen. Apparitions of the Virgin Mary in Nineteenth Century Germany. Oxford,
New York, Oxford University Press.
Blaschke, Olaf 2000. Das 19. Jahrhundert: Ein Zweites Konfessionelles Zeitalter? Geschichte und Gesellschaft,
(26) 38-75.
Bloch, Marc 1924 (1961). Les rois thaumaturges. Paris, A. Colin. Oxford University Press, 1924. Boulard,
Fernand 1982. Matériaux pour l’histoire religieuse du peuple frangais XIXe-XXe siecles. Paris, EHESS.
Boulard, Fernand – Isambert, Francois-André – Terrenoire, Jean-Paul 1980. Atlas de la pratique religieuse des
catholiques en France. Paris. Éditions du CNRS.
Bowden, Henry Warner 1988. The Historiography of American Religon. In Encyclopedia of the American
Religious Experience. Ed. by Charles H. Lippy and Peter W. Williams. 1.-3. New York, Scribner, 3-16.
Brandt, Juliane 1996. Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn, Südost-Forschungen 55. 1996,
179-240
Brandt, Juliane 2001. A politika mint vallás? Beszámoló „A vallás nacionalizálása, a nemzet szakralizációja a
19. és 20. században Közép-Kelet-, Délközép-, és Kelet-Európában” című lipcsei konferenciáról. Korall, 2001,
3-4. sz. 324-332.
Bremer, Francis J. 1995. The Puritán Experiment. New England Society from Bradford to Edwards. Hanover,
University Press of New England.
Bruce, Steve 1992. Religion and modernization: Sociologists and Historians Debate the Secularization Thesis.
Oxford – New York, Clarendon Press etc.
Brown, Callum 1988. Did Urbanization Secularize Britain? Urban History Yearbook.
Bucsay Mihály 1985. A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Budapest, Gondolat.
172
Casanova, José 1994. Public Religion in the Modern World, Chicago, University of Chicago Press.
Certeau, Michel de 1975. L’écriture de l’histoire. Paris, Gallimard.
Chaunu, Pierre 1965. Une histoire religieuse serielle. Revue d’histoire moderne et contemporaine. 1965, 5-34
Christiano, Kevin J. 1987. Religious Diversity and Social Change. American Cities, 1890-1906. Cambridge,
New York, Cambridge University Press.
Cox, Jeffrey 1982. English Churches in a Secular Society: Lambeth 1870-1930. New York, Oxford, Oxford
University Press.
Csíki Tamás 1999. Városi zsidóság Északkeletés Kelet-Magyarországon: a miskolci, a kassai, a nagyváradi, a
szatmárnémeti és a sátoraljaújhelyi zsidóság gazdaságés társadalomtörténetének összehasonlító vizsgálata 1848-
1944. Budapest, Osiris.
Demos, John 1970. A little Commonwealth: Family Life in Plymouth Colony. New York, Oxford University
Press.
Dolan, Jay P. – Wind, James P. (eds.) 1993. New Dimensions in American Religious History: Essays in Honor
of Martin E. Marty. Grand Rapids, Mich.
Dömötör Tekla – Hoppál Mihály (szerk.) 1990. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Magyar Néprajz, VII.
Durkheim, Emile 1912. Les Formes élémentaires de lavie réligieuse. Paris, F. Alcan. Újabb kiadás: 1968 Paris,
Presses universitaires de France.
Dülmen, Richard van 1980. Religionsgeschichte in der Historischen Sozialforschung. Geschichte und
Gesellschaft 1980. 36-59.
Febvre; Lucien 1928. Un destin: Martin Luther. Paris, Rieder. Újabb kiadás: 1968, Paris, Presses Universitaires
de France.
Finke, Roger-Stark, Rodney 1992. The Churchingof Amerika, 1776-1990. Winners and Loosers in Our
Religious Economy. New Brunswick, N.J. Rutgers University Press.
Fischer, David Hackett 1989. Albions Seed: Four British Folkways in America. NewYork, Oxford University
Press.
Frangois, Étienne 1992. Kirchengeschichte als Thema der Kulturund Sozialgeschichte. Ein Blick aus
Frankreich. Kirchliche Zeitgeschichte, 1992. 1, 18-27.
Gergely Jenő 1977. A politikai katolicizmus Magyarországon. (1890-1950). Budapest, Kossuth.
Gergely Jenő 1993. A keresztényszocializmus Magyarországon 1924-1944. Budapest, Typovent.
Gergely Jenő 1999. Az egyháztörténeti kutatások helyzete és kilátásai (XVIII-XX. század). In: Fiatal
egyháztörténészek írásai. Szerk. Fazekas Csaba. Miskolc, ME, 57-62.
Gilbert, A. D. 1976. Religion and Society in Industrial England 1740-1914. Church, Chapel and Social Change.
London, Longman.
Gilley, Sheridan ed. 1994. A History of Religion in Britain: Practice and Belief from pre-Roman Times to the
Present. Oxford, Cambridge, Mass., Blackwell.
Greyertz, Kaspar v. 1997. Secularization in Early Modern England. In Lehmann, Hartmut Hg.
1. Sákularisierung, Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa: Bilanz und Perspektiven

der Forschung. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 86-100.
Gura, Philip 1984. A Glimpse ofSion’s Glory: Puritan Radicalism in New England, 1620-1660. Middletown,
Wesleyan University Press.
173
Gyáni Gábor – Kövér György 1998. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig.
Budapest, Osiris.
Hackett, David G. 1995. Religion and American Culture. New York, Routledge.
Hahn, Alois 1997. Religion, Sakularisierung, Kultur. In Lehmann, Hartmut Hrsg. 1997. Sakularisierung,
Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa: Bilanz und Perspektiven der Forschung.
Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 17-32.
Hall, David D. 1989. Worlds ofWonder, Days of Jugement. Popular Religous Belief in Early New England.
New York, Knopf.
Hall, David D. 1997. Religion and Secularization in America. In Lehmann, Hartmut Hg. 1997. Sakularisierung,
Henretta, James A. 1971-1972. The Morphology of New England Society in the Colonial Period. Journal of
Interdisciplinary History, 1971-72, 379-398.
Hervieu-Léger, Daniele 1986. Vers un nouveau christianisme? Introduction a la sociologie du Christianisme

occidental. Paris, Cerf.
Hervieu-Léger, Daniele 1993. La religion pour mémoire. Paris, Cerf.
Hsia, R. Po-chia 1989. Social Discipline in the Reformation, Central Europe 1550-1750. London, New York,
Routledge.
Hutchison, William R. – Lehmann, Hartmut (eds.) 1994. Many Are Chosen: Divine Election and Western
Nationalism. Minneapolis. Fortress Press.
Jacobsen, Douglas – Trollinger, William Vance jr. (eds.) 1998. Re-forming the Center 1998. American
Protestantism, 1900 to the Present. Grand Rapids, Mich., W. B. Eerdmans Pub.
Kalberg, Stephen 1994. Max Weber’s Comparative-Historical Sociology. Chicago: University of Press.
Kehrer, Günter 1988. Einführung in die Religionssoziologie, Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Kippenberg, Hans G. 1997. Die Entdeckung der Religionsgeschichte. Religionswissenschaft und Moderne.
München, Beck.
Kitson Clark, G. 1962. The Making of Victorian England. Cambridge, Harvard University Press.
Knoblauch, Hubert 1991. Die Verflüchtigung der Religion ins Religiöse. [Előszó] In Thomas Luckmann, 1991.
Die unsichtbare Religion [1967]. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 7-44.
Kohl, Karl-Heinz. 1988. Geschichte der Religionswissenschaft. In Handbuch Religionswissenschaftlicher

Grundbegriffe. Hrsg. von H. Cancik, B. Gladigowund M. Laubscher. Bd. 1, Stuttgart, Kohlhammer, 217-262.
Kósa László 1993. Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen, Ethnica.
Ö. Kovács József 1996. Zsidók a Duna-Tisza közén: társadalomtörténeti esettanulmányok, 18-19. század.
Kecskemét, Kecskeméti Lapok Kft. etc.
Langlois, Claude 1987. Trente ans d’histoire religieuse. Suggestions pour une future enquéte. Archives de
Sciences sociales des Religiones (1), 85-114.
Langlois, Claude 1997. Déchristianisation, sécularisation et vitalité religieuse. Débats de sociologues et

praqutiques d’historiens. In Lehmann, Hartmut (Hrsg.): Sakularisierung, Dechristianisierung,
Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa: Bilanz und Perspektiven der Forschung. Göttingen, Vandenhoeck
& Ruprecht, 154-182.
174
LeBras, Gabriel 1931. Statistique et histoire religieuse. Pour un examen détaillé et pour une explication
historique de l’état du catholicisme dans les diverses régions de France. Revue d’Histoire de l’Eglise de France
1931, 425-449.
LeBras, Gabriel 1955-1956. Etudes de sociologie religieuse. 1-2. Paris, Presses universitaires de France.
Lehmann, Hartmut – Roth, Guenther 1993. Weber’s Protestant Ethic: Origins, Evidence, Contexts. Washington
– Cambridge, German Historical Institute – Cambridge University Press.
Lehmann, Hartmut 1997a. Von der Erforschung der Sakularisierung zur Erforschung von Prozessen der
Dechristianisierung und der Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa. In Lehmann,
Hartmut (Hrsg.): Sákularisierung, Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa: Bilanz und

Perspektiven der Forschung. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 9-16.
Lehmann, Hartmut 1997b. Sákularisierung, Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa.

Forschungsperspektiven und Forschungsaufgaben. In Lehmann, Hartmut (Hrsg.): Sákularisierung,
Lehmann, Hartmut (Hrsg.) 1997. Sákularisierung, Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen

Europa: Bilanz und Perspektiven der Forschung. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Luckmann, Thomas 1991. Die unsichtbare Religion [1967]. Frankfurt am Main, Suhrkamp.
Luhmann, Niklas 1977. Funktion der Religion. Frankfurt am Main, Suhrkamp.
Malinowski, Bronislaw 1925. Magic, Science and Religion. In Science, Religion and Reality. Ed. Joseph
Needham. London, The Scheldon Press, New York, Macmillan.
MacCagg, William O. 1992. Zsidóság a Habsburg Birodalomban, 1670-1918. (A history of Habsburg Jews,
1670-1918). Budapest, Cserépfalvi.
Markschies, Christoph 1995. Arbeitsbuch Kirchengeschichte. Tübingen, Mohr.
Markschies, Christoph 1998. Kirchengeschichte. In Görtz, Hans-Jürgen (Hrsg.): Geschichte. Eine Grundkurs.
Reinbek bei Hamburg, Rowohlt, 408-422.
Marty, Martin E. 1970. Righteous Empire: the Protestant Experience in America. New York, Dial Press.
Marty, Martin E. 1976. A Nation of Behavers. Chicago, University of Chicago Press.
Marty, Martin E. (ed.) 1992. The Writing of American Religious History. Munich – New York, K. G. Saur.
McLeod, Hugh 1996. Religion and Society in England 1850-1914. Social History in Perspective. New York, St.
Martin’s Press.
McLeod, Hugh 2000. Secularisation in Western Europe, 1848-1914. London – New York, St. Martin’s Press.
McLoughlin, William Gerald 1978. Revivals, Awakenings, and Reform: an Essay on Religion and Social
Change in America, 1607-1977. Chicago, University of Chicago.
Mensching, Gustav 1968. Soziologie der Religion. 2. Bonn, Röhrscheid.
Miller, Perry 1939. TheNew England Mind: The Seventeenth Century. NewYork, The Macmillan Co.
Miller, Perry 1956. Errand into the Wilderness. Cambridge, Belknap Press of Harvard University Press.
Moore, Laurence 1994. Selling God. American Religion in the Marketplace. New York, Oxford University
Press.
Nipperdey, Thomas 1980. Religion im Wandel. München, Beck.
175
Parsons, Gerald ed. 1988. Religion in Victorian Britain. 1-4. Manchester, NewYork, Manchester University
Press etc.
Parsons, Talcott 1951. The Social System. Glencoe, Ill., Free Press.
Parsons, Talcott 1966. Societies. Evolutionary and Comparative Perspectives. Englewood Cliffs, N.J., Prentice-
Hall.
Prepuk Anikó 1997. A zsidóság Középés Kelet-Európában a 19-20. században. Debrecen, Csokonai.
Reinhard, Wolfgang 1982. Möglichkeiten und Grenzen der Verbindung von Kirchengeschichte mit Sozialund
Wirtschaftsgeschichte. In Klingenstein, Grete – Lutz, Heinrich (Hrsg.): Spezialforschung und
„Gesamtgeschichte". Beispiele und Methodenfragen zur Geschichte der Frühen Neuzeit. München, Oldenbourg,
243-178.
Rudolph, K. 1978. Die ideologiekritische Funktion der Religionswissenschaft. Numen, 25.
Schieder, Wolfgang 1986. Einleitung. In uő. (Hrsg.): Volksreligiositát in der modernen Sozialgeschichte.
Schieder, Wolfgang 1987. Religion in der Sozialgeschichte. In Schieder, Wolfgang – Sellin, Volker (Hrsg.):
Sozialgeschichte in Deutschland. III. Soziales Verhalten und soziale Aktionsformen in der Geschichte.
Schieder, Wolfgang 1993. Sozialgeschichte der Religion im 19. Jahrhundert. Bemerkungen zur Forschungslage.
Inuő. (Hrsg.): Religion und Gesellschaft im 19. Jahrhundert. Stuttgart, KlettCotta, 11-28.
Schilling, Heinz 1991. Nationale Identitat und Konfession in der europaischen Neuzeit. In Giesen, Bernhard
(Hrsg.): Nationale und kulturelle Identitat. Studien zur Entwicklung des kulturellen Bewufetseins in der Neuzeit.
Frankfurt am Main, Suhrkamp, 192-252.
Schmidt, Jean Miller 1991. Souls or the social order: the Two-Party System in American Protestantism.
Brooklyn, N.Y., Carlson.
Sperber, Jonathan 1992. Kirchengeschichte als Sozialgeschichte – Sozialgeschichte als Kirchengeschichte.

Kirchliche Zeitgeschichte, 1, 11-17.
Sperber, Jonathan 1998. Kirchengeschichte or the Social and Cultural History of Religion? Neue Politische
Literatur, 1, 13-35.
Spiro, M. E. 1966. In Michael Banton (ed.): Anthropological Approaches to the Study of Religion. New York,
F. A. Praeger.
Stout, S. H. – Breckus, C. A. 1991. Gender and the ’New Religious History’. Essays in the New Religious
History. In Vandermere, Ph. R. – Swierenga, R. P. (ed.): Belief andBehaviour. Essays in the New Religious
History. New Brunswick, N. J., Rutgers University Press.
Tenbrock, Friedrich H. 1993. Die Religion im Maelstrom der Reflexion. In Bergmann, Jörg – Hahn, Alois –
Luckmann, Thomas (Hrsg.): Religion und Kultur. Sonderheft der Kölner Zeitschrift für Soziologie und
Sozialpsychologie. Opladen, 31-67.
Thadden, Rudolf v. 1983. Weltliche Kirchengeschichte. Geschichte und Gesellschaft, 598-614.
Thomas, George M. 1989. Revivalism and Cultural Change: Christianity, Nation Building, and the Market in
the Nineteenth Century United States. Chicago, University of Chicago.
Thomas, Keith 1997. Religion and the Decline ofMagic. Studies in Popular Belief in Sixteenth and Seventeenth
Century England [1971]. New York, Oxford University Press.
Tóth Zoltán 1989. Szekszárd társadalma a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a
polgári átalakulásban. Budapest, Akadémiai.
176
Tóth Zoltán 1991. A rendi norma és a „keresztyén polgáriasodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég, 1991.
2-3, 75-130.
Weber, Max 1982a. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. In uő: A portestáns etika és a kapitalizmus
szelleme. Vallásszociológiai írások. Budapest, Gondolat, 27-290.
Weber, Max 1982b. A világvallások gazdasági etikája. In uő: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme.
Vallásszociológiai írások. Budapest, Gondolat, 291-535.
Weber, Max 1987. Gazdaság és társadalom: a megértő szociológia alapvonalai. Budapest, Közgazdasági és Jogi
K.
Wuthnow, Robert 1989. Communities of discourse: Ideology and Social Structure in the Reformation, the
Enlightenment, and European Socialism. Cambridge/Mass., Harvard University Press.
Wuthnow, Robert 1989a. The Struggle for America’s Soul: Evangelicals, Liberals, and Secularism. Grand
Rapids, Mich., W. B. Eerdmans.
3. Kövér György – A GAZDASÁGTÖRTÉNET-ÍRÁS

ÚJABB ÚTJAI
3.1. Európai (és magyar) előzmények
A gazdaságtörténet-írás elméleti és módszertani tradíciója (Beutin-Kellenbenz 1973; Cipolla 1991), létrejötte
óta a nemzetgazdaságtan történeti iskoláján alapult. Ez az irányzat hatását a közgazdaságtanra is kiterjesztette a
19. század második felében, ami mindenekelőtt a történeti leírás és a gazdasági elmélet elválasztásához vezetett.
Az utak elválása után a történészek a részletező adatfeltárást és tényleírást, a közgazdászok pedig a zárt és steril
logikai elemzést tartották feladatuknak. A közgazdaságtan első nagy ún. módszertani vitája (Methodenstreit) az
1880-as években éppen a nemzetgazdaságtan történeti iskolája és az akkor „elméleti iskolának” nevezett
irányzat hívei között akörül zajlott, hogy vajon sikerülhet-e a közgazdaságtant a történelmi iskola uralma alól
kiszabadítva, a törvénytudományoknak a természettudományok (science) módjára egzaktnak tartott birodalmába
átmenteni (Ránki 1977, 7-18). Némi túlzással a folyamatot úgy is megfogalmazhatjuk: a közgazdaságtan
tudományossá válásának áraként a nemzetgazdaságtan történeti iskolája a gazdaságtörténet (és a történetírás)
nyakán maradt. A gazdaság(és ezáltal a társadalom-) történet pedig – az általános történetírás részeként – hosszú
időre az állam(és politika-) történettel hasonló utat járt be. A „történeti és logikai módszer” egyesítésére még
több nagy hatású kísérlet történt, mint például a marxi „stadiális tipológia" (a formációelméletben az absztrakt
társadalomfejlődési típusok egymásra épülő szakaszokként tűnnek fel), vagy a weberi „ideáltípus" (absztrakció
révén modellszerű hipotézisépítés a megismerés érdekében), a szaktudományos tradíció megosztottságát
azonban nem sikerült felszámolni.
A historizmusklasszikus elveinek (individualizáció, indukció, klasszifikáció) reprezentatív megjelenési terepe

volt az első gazdaságtörténeti folyóirat, az 1894-ben kiadott Zeitschrift für Sozialund Wirtschaftsgeschichte
(1903-tól Vierteljahrschrift für Sozialund Wirtschaftsgeschichte címmel), amely az egész európai
tudományosságot hatókörébe vonta. A lap nemcsak tömörítette a konzervatív és a szociáldemokrata tudósokat,
hanem historizmusában az államés a gazdaságtörténet is szövetségre lépett (Iggers 1988, 363). Az első brit
gazdaságtörténeti periodika, amely 1927-ben látott napvilágot (Journal ofEconomic History), szintén azt az elvet
vallotta, hogy „a gazdaságtörténet a történetírásnak csupán az a fajtája, melyhez ismerni kell a
közgazdaságtant”. A brit gazdaságtörténet-írásban azonban sohasem lettek oly mértékben egyeduralkodóvá a
német historizmus eszméi, mint másutt, és egy sokkal tisztább pozitivista tradíció érvényesült, amely legalább
elképzelhetőnek tartotta a gazdaságtörténet és az elméleti közgazdaságtan összhangját. Alig két esztendővel
később, 1929-ben indult világhódító útjára a múlt század egyik legnagyobb hatású szakfolyóirata, a röviden csak
Annales-nak ismert francia periodika (akkor még Annales d’histoire économique et sociale címmel), amely a
történetírás és a társadalomtudományok (közgazdaságtan, szociológia, néprajz stb.) közötti örökölt szakadék
áthidalását tekintette kezdettől misszójának. A francia tradícióban szintén komoly előzményei voltak egy
interdiszciplináris szemlélet meghonosításának. Az Annales által később tudatosan is elődnek tekintett Frangois
Simiand már 1900-ban a történetírás társadalomtudományos alapú megújítását szorgalmazta. Az amerikai
gazdaságtörténet sokkal pragmatikusabb, üzletorientáltabb jellegének jeleként a szintén 1928-1929-ben induló
első szakfolyóirat a Journal of Economic and Business History címet kapta.
177
Hogy a század első felének magyar gazdaságtörténet-írása mennyire beágyazott volt az európai főáramokba, mi
sem bizonyítja jobban, mint, hogy az 1894-től 1906-ig megjelentetett Magyar Gazdaságtörténeti Szemle
programadó tanulmánya láthatóan tisztában volt a fent vázolt dilemmával. Értelemszerűen a hazai előfutárok
(Kautz Gyula, Földes Béla) a történeti iskola neveltjei voltak (Kautz 1868; Weisz 1878). A Szemle agendaírója
(igazából nem céhbeli történész), Acsády Ignác1 azt vallotta, hogy „a gazdaságtörténet történettudomány és
gazdaságtudomány is; összekötő kapocs a két tudományszak, ezzel pedig a múlt és a jelen ismerete közt”.
Továbbmenve azonban megállapította, hogy „a gazdasági viszonyok és érdekek jelentősége a múltban épen oly
nagy volt, mint minő a jelenben. A különbség múlt és jelen között csupán az, hogy az érdekek igazi fontossága s
mindenre kiterjedő befolyása a múltban nem jutott oly világosan tudatra, mint napjainkban.” Azt a
következtetést vonta le: „Ma, midőn a gazdasági ismeretekben iskolázva, úgyszólván gazdasági szemmel kutatja
a tudomány a múltakat, azt a tapasztalást teszi, hogy minden nagy történelmi esemény mögött... ott lappang az
addig észre nem vett, meg nem értett, nem méltányolt gazdasági érdek, mint első sorban mozgató rugó.”
(Acsády 1895, 138-139) A századforduló historizmusával óvatosan polemizáló fejtegetések ezután egy ezeréves
magyar történeti demográfiai vázlatba torkollottak.
A helyét kereső gazdaságtörténet nagy dilemmáját immár a szellemtörténet látószögéből tisztán fogalmazta meg
egyik korai művében Hóman Bálint: „a gazdaságtörténet módszere és terminológiája ma még szubjektív
természetű; a kutatók speciális – történeti vagy gazdaságtani – képzettségétől irányított ingadozásoknak van
alávetve. A történettudósok fogalommeghatározásaikban kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az
egykorú források sokszor zavaros és rendszertelen gazdasági terminológiájának. Viszont a közgazdászok
modern gazdasági fogalmak és elméletek korlátai között mozogva, történetellenesen uniformizálják különböző
korok rokonnak látszó, de lényegében eltérő jelenségeit” (Hóman 1921, 3). A szellemtörténeti fogantatású
hagyomány ma már klasszikusnak tekinthető megfogalmazására azonban csak később került sor. „A magyar
gazdaságtörténész nem élheti bele magát abba a programba, hogy kizárólag gazdaságtörténetet ír [...] mindig
egy életegészet kell látnia a maga arányaiban”. Már-már azt vélhetnénk, hogy valami sajátos magyar
elmaradottságról van csupán szó, de Dékány István megállapította azt is, hogy a gazdaságtörténet funkcionális
és nem önálló rész-tudomány: „Igazából a gazdaságtörténet egyik fejezete a társadalomtörténetnek: utóbbi a
kollektív termelő alanyokat írja le, amaz ezen alanyok egyik, gazdasági funkcióját” (Dékány 1931, 201, 214).
Az első igazi polémia a két felfogás között 1932. január 28-án, a Magyar Közgazdasági Társaság ülésén
indulhatott meg. A szellemtörténészek kihívását Gyömrei Sándor fogadta el (nem kis mértékben épp Acsády
védelmében). A liberális történetírás elleni támadást a Szekfű köré tömörült történészcsoport részéről a haladás
fogalmának elvetésében és a történetietlenség vádjában summázta. Egyenesen a magyar gazdaságtörténet
tragikumát vélte látni abban, hogy „a régi történetírásból a politika, az újból a szellemtörténet elvei szorítják ki a
gazdaságiakat”. „A szellemtörténet letaszítja a kutatót a mai idő megfigyelő pontjáról. Nem lehet csodálkozni,
hogy a módszer a gazdaságtörténet terén terméketlen maradt”. Csak abban reménykedett, hogy az „ifjú
közgazdász-generáció utat vág mégis az ismeretlen gazdasági múlt felé” (Gyömrei 1932, 678-679).
A vita az 1933. február 9-i ülésen folytatódott, ahol többek között ifj. IványiGrünwald Béla utasította vissza
Gyömrei téziseit. „.a történész minden tiszteletével a közgazdasági tudomány iránt fel kell vetnünk azt a kérdést:
vajon a közgazdaság tudománya az ő fogalmait olyan egyöntetűséggel állapítja-e meg, mely kizárja a múltra
vonatkozóan azokat a hibaforrásokat, melyek a történésznél – Gyömrei szerint – felmerülhetnek, ha az a múltat
a múlt saját eszméi és ideáljai s nem a jelen közgazdasági fogalmain át akarja szemlélni?” Miközben nyíltan
rokonszenvezett a Gyömrei által is vallott haladáseszmével, módszertanilag tagadta vitapartnere álláspontját: „A
Gyömrei által gazdaságtörténetnek vallott történeti szegmentum ép azzal vallja be az egyetemes történettől való
korlátozottságát, hogy pusztán közgazdasági fogalmakkal konstituálhatónak vallja magát. Mi azonban nem
hiszünk ebben a korlátozott gazdaságtörténetben; mi történetben hiszünk s mikor gazdaságtörténetről beszélünk,
ez csak anyagunk ideiglenes és körülményekhez alkalmazott korlátozása. A történet jelenségeit nem lehet s nem
is szabad más jelenségektől elvonatkoztatva szemlélni” (ifj. Iványi-Grünwald 1933, 362, 364). A vita
kiéleződése azután egy másik céhbeli történetírói csoportosulás elhatárolódási reflexét is kiváltotta: az akkor
Domanovszky-tanítvány Léderer Emma felfogását mind a szellemtörténettől, mind Gyömreitől
megkülönböztetve azt ajánlotta, hogy a „fejlettebb német módszertani megállapításokat az angol gyakorlati
szellemmel” (értsd: a pozitivista tradícióval!) kellene összhangba hozni (Léderer 1933, 37).
3.2. Az újabb irányzatok elméleti és módszertani háttere
1
Acsádyra lásd Gunst 1961, a Szemlére Izsépy 1969.
178
Az elmúlt évtizedek nemzetközi gazdaságtörténet-írásában két nagyobb áramlat alakult ki, hogy gyógyírt
keressen a nemzetgazdaságtan 19. századi történeti iskolájából leágazó hagyományos historiográfia fent tárgyalt
bajaira (Dugger 1979, 899-909; Kövér 1999, 285–293).
1. A főként a neoklasszikus ökonómiára alapozó új gazdaságtörténet, vagy másként történeti gazdaságtan („new
economic history”, illetve „historical economics”,) az ötvenes-hatvanas évtizedtől jött divatba (Temin 1973;
McCloskey 1987; Eddie 1996) .2 Elméleti kiindulópontjának megfelelően prediktív (jövőbeli előrejelzést
tartalmazó) modellekre épít, amelyekben az Adam Smith féle „láthatatlan kéz”, azaz a piac irányítja a
fogyasztáskielégítés szubjektív motívumainak engedelmeskedő individuumok magatartását. A gazdasági
növekedés makrokérdéseire koncentrál. Akkor is, amikor a nekilendülés („take off”) tovagyűrűző
mechanizmusát kutatja (forward, illetve backward linkeage, magyarul húzó, illetve toló hatás), akkor is, amikor
az elmaradottság relatív összehasonlítására („relative backwardness”), illetve felszámolásának útjára (pozitív
vagy negatív demonstráció) keres megoldást. Az új gazdaságtörténet mindig is előszeretettel alkalmazott
kvantitatív eljárásokat, formalizált modelleket. A történeti adatokkal való szembesítés azonban mégsem
normatív tudományt, alkalmazott közgazdaságtant eredményezett. A tudománynak nem a verifikálás, a minden
áron való igazolás, hanem falszifikálás, a nem bizonyítható állítások cáfolata a végső funkciója. A radikális
formában „tényellenesen” megfogalmazott hipotéziseket („ counterfactual”) a statisztikai adatokon alapuló
számításokkal szembesítve tesztelik. Nem a történelmet vetik el, hanem a hipotézist, ha falsnak bizonyul. A
költség/haszon elemzés történeti hipotézissé formálásával például kiszámították azt a társadalmi megtakarítást
(„Social Saving”), amellyel a vasút „haszna” mérhető. Ehhez nem kellett más, mint feltételezni, hogy leálltak
egy kiválasztott évben a már elkészült vasútvonalak, minden árut más közlekedési eszközön kell elszállítani. A
társadalmi megtakarítás az, amennyivel ennél a vasúti transzport kevesebbe kerül (Fogel 1964). 3
2. A (neo)-institucionalista közgazdaságtan hátterével az 1970-es, 80-as években új gazdaságtörténeti irányzat

alakult ki, amely valószínűleg nem véletlenül nem egyszerűen a makrogazdaságtanban, hanem mindenekelőtt a
vállalattörténetben („business history”) hódított teret. Inkább leíró modellekkel dolgozik, elemzési alapegysége
nem az individuum, hanem az egyének implicit, vagy explicit szerződésein alapuló intézmény. Értelemszerűen a
fejlődés mikroszinten megragadható mozzanataira keres magyarázatot. Maga a vállalat megalakulása és
fennmaradása ebben a felfogásban nem más, mint a tranzakciós költségekre adott intézményes válasz (Rickett
1987, 18).
Melyek a „piachasználat” tranzakciós költségei?
a) A piackutatás költségei (hirdetés, közvetítés), amikor a leendő piaci aktorok (eladó és vevő) nem ismerik
egymást.
b) A cseretárgy minőségi paramétereinek pontos meghatározását szakértők bekapcsolásával igazolni kell.
c) A piac átláthatatlansága miatt információkat kell szerezni az árak és a szolgáltatások összehasonlíthatósága

érdekében.
d) Ahhoz, hogy az árakat és egyéb üzleti feltételeket illetően konszenzus jöjjön létre a felek között,
tárgyalásokat kell folytatni, szerződéstervezeteket kell készíteni és azokat meg is kell kötni.
e) Ellenőrizni kell a minőségi, határidőés fizetési megállapodások betartását.
f) A szerződés szerint jogosult, de nem teljesített kötelezettségek behajtása érdekében harmadik félhez (bíróság)
kell fordulni.
Mindezeket a költségeket a piac használata szükségképpen vonja maga után minden üzletkötéskor, s ezért van,
hogy a vállalatok (vertikális integráció révén) ezeket a folyamatokat internalizálni igyekeznek a vállalaton
belülre, hogy megtakarítsák az ilyen kiadásokat (Berghoff 1999, 161-162).
A neoinstitucionalizmus tehát nem a piacban, hanem a vállalat belső szervezetében, a Chandler-féle „látható
kézben”, a menedzsmentben vélelmezi a legfőbb mozgatót, amelyhez az egyén – a behaviorista pszichológia
elképzelései szerint – igazodik. Legszívesebben többszöri nekifutással közelíti a kvalitatív módszerekkel
kialakított modellt a „tényekhez”. Kedvelt eljárása esettanulmányok készítése révén a modell finomítása.
Előszeretettel veszi az eljárásokat más társadalomtudományok repertoárjából, s gyakran nyúlnak történelmi
2
Az „új gazdaságtörténet” fő témáiról tematikus szöveggyűjtemény Temin 1973, összefoglaló McCloskey 1987. Ma már magyarul is
olvasható kitűnő kézikönyv az „új gazdaságtörténet” módszertani alapjairól: Eddie 1996.
3
Fogel tanulmánya a történetírás megújuló módszertanáról rövidítésekkel magyarul is olvasható: Fogel 1986.
179
példákért a múltba (Williamson 1975; Williamson 1985). A szociológia hálózatelemzési technikájával, a

kapcsolódó igazgatósági helyek, az ún. interlockok azonosításával újraértelmezi a bank-vállalat viszonyt. A
gazdaságföldrajzban használatos „lokációs elmélet” révén pedig új megvilágításba helyezi a multinacionális
vállalatok terjeszkedését, a tranzakciós költségekkel hozva összefüggésbe, hogy fiókalakításra, önálló gyár
létrehozására, vagy vegyesvállalati formára tesz-e kísérletet a nemzetközi központ.
A két (rivális) irányzat természetesen sohasem fukarkodott egymás bírálatával, bár manapság már mindkettő
önálló territóriumon rendezkedett be nemcsak szülőhazájában, Amerikában, hanem Európában is. Külön
nemzetközi egyesületekbe tömörültek.4 A nagy hagyománnyal rendelkező, fent már idézett gazdaságtörténeti
folyóiratok mellett önálló folyóiratokat adnak ki.5 A kölcsönös kritika gyakran igen fontos mozzanatokat
tudatosít mindkét irányzat elméleti alapjáról. Az új institucionalisták szerint például a neoklasszikus
közgazdaságtanban a vállalat nem több, mint puszta termelési függvény. Ábrázolásakor az olyan zavaró
részletektől, mint a piaci bizonytalanság, a tranzakciós költségek stb. minél sterilebben igyekeznek
elvonatkoztatni. Formailag létezik ugyan az idő dimenziója, ám a piaci egyensúly, mint kiindulópont, valójában
leértékeli azt, hiszen az individuumot, mint aktort, egy adott gazdasági változó dinamikájára (kereslet vagy
kínálat) mindenkor azonos, időtlen reakcióval feltételezi (Rickett 1987, 16 sk.). Nem hagyható ugyanakkor
figyelmen kívül az a viszontkritikai észrevétel sem, miszerint a neo-institucionalizmus valójában csak
szavakban szakít a piaci diskurzus normáival, a gyakorlatban az intézményeken belüli egyéni mozgásokat végső
soron maga is piaci kategóriákban értelmezi. Igaz ez mind a részesarató, mind a menedzser
teljesítménymotivációjára. Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy az institucionalizmusnak valójában
nincs önálló, egységes metodológiája. Ha már mindenáron módszertani sajátszerűséget akarunk neki
tulajdonítani, akkor az inkább a „történet-elmesélésre”, a történetírásban is ismert „kolligációra” emlékeztet,
amelynek során tényeket, alacsony szintű általánosításokat, magas szintű elméleteket és értékítéleteket koherens
elbeszéléssé (narrációvá) kapcsolnak össze (Blaug 1980, 126-127). Érdemi bírálatnak tekinthető az is, miszerint
az institucionalisták sokszor ott is kerülik a kvantifikációt, ahol arra valójában semmilyen kizáró ok nem lenne.
Az viszont erős túlzás, miszerint az lesz vállalattörténész, aki nem tud számolni.
Bizonyos értelemben az új gazdaságtörténet össztudományos elismerését jelentette, amikor 1993-ban két

kliometer. Robert W. Fogel és (a témánk szempontjából távolról sem mellesleg egyben neoinstitucionalista)
Douglass C. North megosztva kapott közgazdasági Nobel-díjat.6
3.3. Paradigmatikus példák

Amikor 1975-ben Magyarországon először jelent meg önálló tanulmány az „új gazdaságtörténetről”, a szerző a
növekedés problémaköréből szemléltetésül három olyan kulcskérdést hozott fel, amelyek a kliometria
módszertani újításait a legkézzelfoghatóbban demonstrálták.
„1. Mi volt a déli rabszolgatartó ültetvényes mezőgazdaság helye és szerepe az Egyesült Államok gazdasági
fejlődésében? 2. Mi a technikai újítások szerepe a termelékenység növekedésében, mi teszi lehetővé a
találmányok elterjedését? 3. Mi a vasút szerepe az amerikai gazdaság 19. századi területi és szerkezeti
átalakulásában?” (Benda 1975, 262) Az akkori ismertetés bevallott célja az volt, hogy olyan tematizálásban
szemlézze az irányzatot, amely ötleteket adhat az (itthoni) továbbgondoláshoz. Meg kell állapítanunk, hogy az
„új gazdaságtörténet” legmaradandóbb nemzetközi eredményei mindmáig a hosszú távú gazdasági növekedés
kérdésköréhez kötődnek.
Az angolszász kliometrikus gazdaságtörténet-írás egyik központi kérdése volt az angol ipari forradalom
problematikája. Az 1980-as 90-es évek angol vitáinak fókuszában ez volt az egyik fő kérdés. A kontinensről
szemlélve, első hallásra mintha pusztán az elnevezésről szólna a fogalom használata körül zajló csetepaté, ám
tudható, hogy mint csaknem mindennek a történetírásban, ennek is voltak politikai konnotációi (gondoljunk a
„whig” és a „tory” történetfelfogás ősi szembenállására). Volt, aki szerint maga az ipari forradalom terminus
4
A kliometrikusok európai társulása 1991-ben alakult meg, „European Historical Economics Society” elnevezéssel. A vállalattörténészek
európai egyesülete, a „European Business History Assotiation” 1994 óta létezik.
5
Az „Annales" ugyan 1994-ben (már nem először) új idők új jeleként változtatott alcímén („Economies, Sociétés, Civilisations” helyett
„Histoire, Sciences Sociales”), ez azonban nem a gazdaságtörténettől való elfordulást, hanem a társadalomtudományos problémák felé más
és tágabb értelemben vett újraorientálódást jelent. Angliában a nyelvében és módszertani repertoárjában egyre kevésbé hagyományos
„Economic History Review" mellett a vállalattörténetet a „Business History", Németországban a szintén új irányokat is felkaroló
„Vierteljahrschrift..." mellett, az NDK-ból megörökölt, még Jürgen Kuczinski által alapított, jelenleg Kölnbe költöztetett „Jahrbuch für
Wirtschaftsgeschichte” lett az új áramlatok egyik zászlóvivője, a vállalattörténetet pedig a „Zeitschrift für Unternehmensgeschichte” fogja
össze.
6
A kliometrikusoknak mindig is kedvenc témája volt az intézmények, intézményes változások hatásának vizsgálata a gazdasági
növekedésre. North 1981; North 1990.
180
már azért is eredendően félrevezető („Misnomer”), hiszen a (francia) politikai forradalom mintájára került át a
gazdaságtörténetbe (Cameron 1996).7
Túl azonban a terminológiai vitán, a kliometrikus történetírás számára ma már sokkal fontosabbnak tűnik
magának a növekedésnek az értelmezése. Létezik-e (viszszakanyarodva a 19. századi evolucionizmus alapvető
kérdéseihez) valamilyen ugrás a gazdaságban, avagy a folyamatok fokozatos változásokon keresztül zajlanak.
Ebből a szempontból a 18-19. századi brit gazdaságtörténet megítélésében felsorakozó két tábort – a 19. századi
evolúciós biológia vita pólusaira emlékeztetve – leginkább „saltácionistákra” és „gradualistákra” oszthatjuk
(Mokyr 1993, 10). A kvantitatív történetírás számára az „ugrás” egyfajta „szakadásként” (diszkontinuitásként)
mérhető az adatsorokban. Mivel azonban a korai adatsorok számítása számos bizonytalansággal jár és minden
egyes adatnak igen magas a becslés jellegű beltartalma, ma már több párhuzamos számítás létezik. Legyen
szabad most csak az ipari termelés („industrial output”) növekedési ütemét szemléltetésül kiemelnünk.
4.1. táblázat - 1. táblázat. A brit ipari termelés növekedési üteme
Időszak Régi számítás (1962) Új számítás (1991)
1700–1760 1,0 0,7
1760–1780 0,5 1,5
1780–1801 3,4 2,1
1801–1831 4,4 3,0
1830–1860 1,7 3,4
Forrás: Crafts et al. 1991, 110.
Mivel itt nem a régi és új mosópor reklámbeli megkülönböztetéséről van szó, el kell mondanunk, hogy a réginek
nevezett számítás szerzői is többféle eredményt adtak közre az 1950-es, 60-as évek fordulóján, az
összehasonlításban a legutolsó szerepel (Deane-Cole 1962; Crafts et al 1991).8 A kvantitatív gazdaságtörténet-
írásban tehát egyáltalán nem számít rendkívülinek párhuzamos adatsorok létezése. Az is szembeötlő, hogy az
iparosodásról rendkívül különböző folyamatábra vizualizálható a fenti számok alapján. Az egyik szerint
ugrásszerű növekedés ment végbe az 1780-as évektől kezdve, s a kiugró ütemű szakasz mintegy ötven
esztendeig tartó lendület után erőteljes lassulással zárult. Szemünk előtt egyértelműen kirajzolódhat akár az
„ipari forradalom”, akár a „take off” (W. W. Rostow) akár a „great spurt” (A. Gerschenkron) víziója. A másik
számsor azt sugallja, hogy valójában viszonylag fokozatos felgyorsulás tanúi lehettek a kortársak. Bár minden
olyan kijelentés megtévesztő, amely a „forradalom” érzetét a kortársak megjegyzéseire próbálja alapozni, hiszen
egy ötvenéves szakaszról bárkinek saját életében ritkán lehetett hosszú távú gyorsulás-élménye! A figyelemre
méltó azonban mégis csak az, hogy mind a saltácionisták, mind a gradualisták az ütemváltásban látják saját
koncepciójuk igazolását, pontosabban a másik álláspont cáfolatát.
A táblázatnak természetesen folytatása is lehetséges, de az már egy másik hosszú távú vitakérdés: tudniillik az,
hogy miért következett be Nagy-Britannia elsősége után a 19. század végére a visszaesés? 9 Az újabb koncepció
itt mérsékeltebb visszaesést jelez a 20. század elején a korábbi álláspontokhoz képest, tehát a hanyatlás mértéke
sem lehetett eszerint olyan drámai. A növekedés tényének mérése után természetesen olyan további kérdések
kerülnek terítékre, mint hogy milyen tényezőkkel hozhatók összefüggésbe a felgyorsulások és lelassulások, s
melyek voltak a bekövetkezett strukturális változások? S a növekedés nemzetközi összehasonlítása sem
maradhat el egy igazi kliometrikus munkából.
Az iparosodásnemzetközi összehasonlításakor nemcsak új (becsült) adatok jöttek forgalomba, hanem új

számítási módszerek is alkalmazásra kerültek. A 19. századi iparosodás indexeinek vizsgálatakor olyan eljárást
7
Cameron régóta támadta a terminust: Cameron 1982.
8
A Sylla-Toniolo szerkesztette kötet alapjául szolgáló konferenciát eredetileg az Alexander Gerschenkron által inspirált tanítványok
szervezték, ám végül, mint hírlik, ez alkalommal Gerschenkron szellemének rituális eltemetésére is sor került.
9
Ahogy az egyik munka címe szellemesen megfogalmazta, Pollard 1989: Britains’ Prime and Britains’s Decline: The British Economy
1870-1914. A terjedelmes vita irodalmát összefoglalja egy idevágó újabb tanulmánykötet. Dintenfass 1999, 7-27.
181
alkalmaztak, amelynek segítségével megpróbálták különválasztani az évszázados trendtől a különböző, rövidebb

távú ciklusokat. A számítás technikáját egy magyar származású statisztikusról Kalmanszűrőnek nevezik, de
ennek bemutatásától itt el kell tekintenünk. Csak az eredmények ismertetésére szorítkozunk. Európában a 19.
században két olyan ország akadt, amely a hagyományos számítások szerint ugrásszerű gyorsulást, „forradalmi”
diszkontinuitást mutatott a növekedési ütemben. Olaszország 1890 és 1902 között, valamint Magyarország 1875
és 1896 között. Olaszországot a periódus rövid időtartama miatt ebben az összefüggésben eleve kizárhatjuk az
ipari forradalom lehetséges kontinentális színterei közül, de Magyarország növekedési üteme is a további,
finomabb mérés szükségességére hívta fel a figyelmet. A Kalman-szűrővel végzett számítások azonban itt is
módosítottak a képen.
4.2. táblázat - 2. táblázat. Az ipari termelés indexének növekedése Magyarországon
OLS Kalman-szűrő
1830-1847 1,42 1,8
1851-1874 2,18 2,0-2,5
1875-1896 4,93 2,5-3,3
1897-1913 3,53 3,3-3,5
Forrás: Crafts et al. 1991, 135.
Természetesen furcsának találhatnánk, ha a kliometrikus forradalom után épp Magyarország maradt volna az
ipari forradalom „mintaországa”. Felvetődhetnek kételyek John Komlos indexszámaival kapcsolatban is, de az I.
világháború előtti éves indexek számítására – tudomásunk szerint mindmáig – más nem vállalkozott.10 Egy
nemzetközi összehasonlításban tehát azt lehet felhasználni, ami rendelkezésre áll. Itt is kiderül azonban, hogy a
finomabb módszerek alkalmazása Magyarország esetében is inkább egy gradualista, mint egy saltácionista
elgondolás számszerűsítését valószínűsíti. Azt már csak a magyar gazdaságtörténet tágabb összefüggéséinek
ismeretében tehetjük hozzá, hogy az 1875-1896 közötti időszak feltűnő egybeesést mutat a magyar
mezőgazdaság árdepressziójával, amikor az elsősorban gabonatermesztést folytató agrártermelők (nagyés
kisbirtok egyaránt) erőltetett piacratermeléssel igyekeztek évről évre pótolni a kieső bevételeket. Ez vezetett a
gabonaárak tartós hanyatlása idején a gabonatermelés dinamikus növekedéséhez. A hagyományos számításban
az „ipari index” „ugrásszerű” gyorsulása tehát meglehetősen ellentmondásos folyamat, sokkal inkább a magyar
gabonatermelés áresés közbeni növekedésével (ami kétségtelenül kedvező a malomipar konjunktúrája számára)
állhat kapcsolatban, mint az egész ipar forradalmával.
A növekedés gyorsulása és lassulása nemcsak a 19. század hosszú távú növekedési kérdéseit veti fel, hanem
komolyan érinti a 20. századot is. Elegendő ebből a szempontból most a harmincas évek válságára és
hadigazdasági „kilábalására, vagy a 2. világháború utáni helyreállítási periódus „aranykori növekedésére”
gondolnunk.
Visszatérve a szigetországba: az 1990-es évek elején úgy látszott, hogy a gradualista koncepció egyértelműen
áttörést hoz a brit iparosodás megítélésében. Hamarosan azonban olyan irányokból is támadások érkeztek az új
kliometrikus koncepció ellen, amelyek korábban szintén az ipari forradalom hagyományos felfogását kritizálták.
Az 1. táblázat ábrázolásában ugyanis az is szembeötlő, hogy a régi számítás jelentősebb mozgásteret hagyott az
„ipari forradalom előtti iparosodás számára”, mint az új. Ez csak egyik motívuma lehetett annak, hogy a
protoindusztrializáció képviselői is az iparosodás gradualista koncepciója ellen fordultak. S nemcsak ellenük,
hanem az összehasonlítás és a kvantifikáció egész módszertana is erősen megkérdőjeleződött. Amikor Maxine
Berg és Pat Hudson egyenesen „az ipari forradalom rehabilitációjáért” szállt síkra, akkor számos irányban
frontot nyitott (Berg–Hudson 1992). Négy területen látnak a korban alapvető és egyedi változást:
1. a technikai és szervezeti innováció a gyáripari szektoron kívül megy végbe,
2. a női és gyermekmunka korábban nem látott alkalmazásában,
10
Az amerikai kutatók közül John Komlos Eddie Scott mellett az egyik első volt, aki magyarországi indexeket próbált számolni kliometrikus
célzattal. Könyve magyar fordítása; (Komlos 1990) Komlos módszertani tanulmánya a kliometria tárgykörében: Komlos 1992.
182
3. a regionális specializációban,
4. a demográfiai fejlődésben.
Ezekből az állításokból is látható, hogy azért valójában nem a hagyományos ipari forradalom fogalmának
rehabilitációjáról van itt szó. Természetesen a kritika iránya nem csak a kliometrikusok ellen irányul, bár
kétségtelenül őket teszik felelőssé az ipari forradalom fogalmának devalválásáért. Szerintük ugyanis önmagában
az aggregát adatok alkalmazása nem teszi lehetővé az ipari forradalom „azonosítását”. Részben azért, mert a
számítások alábecsülik a növekedést, hiszen a gazdasági aktivitást korlátozottan tudják értelmezni (például
kettős és többes foglalkozások, kvantifikálhatatlan és a forrásokban nyomot nem hagyó nem piaci viszonyok
stb.). S egyáltalán a folyamatok nem mennyiségi, hanem minőségi változásokban mérhetők, s azok pedig a
kliometrikusok számára mérhetetlenek. A kritika iránya azonban jócskán célba veszi a Cambridge-group
demográfiai eredményeit, amellyel szemben az egyházközségi szintű családrekonstrukciók – Wrigley-Schofield
16-19. századi soraival, házasság vezérelte népesedési rezsimjével szemben – épp a diszkontinuitás tényét
erősítik meg a 18. század végén a demográfiai magatartásban. Patrick O’Brian talán még ennél is tovább megy,
amikor a gradualista koncepciók bázisaként az új népesedési és munkaerő-számításokat Cambridge-ből, a
revideált mezőgazdasági és ipari ár-, illetve output számításokat Oxfordból és az újra megállapított bérés
életszínvonal-indexeket a Harvardról teszi felelőssé (O’Brian 1993, 7). A vitában egyébként hangjukat hallatták
Harvard nem kliometrikus nagy „öregjei” is, akik a módszertani tanulságok levonásában eljutottak a régi/új
végső pontig: a tényeket (faktumokat) meg kell különböztetni a „faktoidoktól” (tényszerűségektől? – mintha
maguk a tények is nem a történész konstrukciói lennének), s ha a számoknak nincs értelme (!?), akkor előbb
érdemes részleteiben megvizsgálnunk és verifikálnunk (!?) őket, mielőtt egy egész új paradigmát építünk reájuk
(Landes 1994, 647, 654).
Egy másik terület, amelyet érdekes módon mind a kliometrikus, mind a neoinstitucionalista gazdaságtörténet
eredményeiben a magáénak érez: a pénzés banktörténet. A monetáris rendszereket és intézményeket
összehasonlító alapvető tipológiák a pénzpiac és a tőkepiac közötti kapcsolatok erősségét és szorosságát
tárgyalják vízválasztóként (Rybczynski 1984; Berglöf 1990). Ennek alapján szokás bankorientált, vagy
piacorientált rendszereket megkülönböztetni. Ez érvényesnek tűnik mind a bankokra, mind a tőzsdékre
koncentráló történeti kutatások látószögéből.
Németországban történetileg egyfajta „munkamegosztás” jött létre, amely „ráhagyta a gazdaság tiszta
pénzmozgásait és a rövid távú kereskedelmi hitelüzleteket a kormányzati jegykibocsátó bankra, miközben az
ipari hitel és az értékpapír-kibocsátás üzletága a magánbankároknak és protezsáltjaiknak, a részvénytársasági
’vegyesbankoknak’ jutott.” (Tilly 1989, 193) Másfelől a bankok „Nagy-Britanniában rendszerint nem kötelezték
el magukat a beruházási bankári teendők mellett. Bár bankárként ténykedtek a bejegyzett társaságok számára,
amelyek közvetlenül használták a tőkepiacot, az ilyen szolgáltatásokból származó információkat nem használták
fel tőkepiaci tranzakcióik megkönnyítésére, ahogy az Németországban történhetett volna. A brit tőkepiac
tőzsdei »brokerek, dealerek és promoterek« által funkcionált, a külföldi kölcsönökben és a kormányzati
értékpapír-kibocsátásokban pedig a kereskedő-bankárok is közreműködtek. Ám a napi pénzpiaci és az eseti
tőkepiaci üzlet közötti összeköttetés nem volt intézményesen rögzült” (Tilly 1989, 196).
Ugyanezt a problémát a másik oldalról szemlélve, az összehasonlító tőzsdetörténet szerzője az alábbi módon
érvel: „ahol aktív tőzsdék léteztek, a bankok inkább voltak képesek a likviditást és a profitabilitást egyensúlyba
hozni értékpapírok birtoklása vagy az azokra való masszív hitelnyújtás útján. Ezek olyan követeléseket
reprezentáltak, amelyeket könnyen lehetett adni és venni, miközben az általuk megjelenített aktívákat
önmagukban nem lehetett volna” (Michie 1988, 47-48). Ráadásul, „a londoni tőzsde korlátozta a személyeket,
akik tőzsdetaggá válhattak. Ragaszkodtak ahhoz, hogy tagok csak »brokerek és jobberek« lehessenek, s hogy
minden cégtársnak taggá kell válnia úgy, hogy nem tartozhatnak egyetlen más tőzsdéhez sem. Ez kizárta a
részvénytársaságokat és mindazokat, akik jelentős külső érdekeltségekkel rendelkeztek, mint például a
bankárokat. Ennek az lett a következménye Londonra nézve, hogy a stockbroker cégek kicsik és specializáltak
maradtak, mivel tilos volt számukra másfajta pénzügyi intézmények és más üzletekben érdekelt csendestársak
tőkéinek igénybevétele. A berlini börze. kb. 8000 taggal rendelkezett a 20. század elején, és mindenkit tagjai
sorába fogadott, aki aktívan értékpapírüzletekkel foglalkozott. Az eredmény a kontinentális Európa számára az
volt, hogy bensőséges viszony alakult ki a financiális intézmények mint a hiteltársaságok és a tőzsdetagság
között” (Michie 1988, 60). A pénzügyi rendszerek megkülönböztetését jól jellemzi még, hogy az adott
gazdaságban van-e bankjegykibocsátó monopólium, vagy a pénzteremtésben tágasabb szabadság uralkodik,
hogy mennyire elterjedtek a készpénzkímélő fizetési eszközök (csekk, számlapénz), vagy a készpénzzel fizetés
gyakorlata (legyen az érme, vagy papírpénz) az általános.
183
Mindebből számos következtetés adódhat a bankok és vállalatok egymás közötti viszonyára nézve. Közép-
Európában ezt a századelő óta hagyományosan a finánctőketézis jelenítette meg (Hilferding 1959). Eszerint,
nagyjából a századforduló időszakától kezdve Közép-Európában a bankok érdeklődése megnőtt az
iparvállalatok iránt, részben az árubizományi üzleten, részben a rövid lejáratú hitelnyújtáson keresztül
fokozatosan kiterjesztették érdekeltségeiket a vállalati részvények megszerzése felé, valamint egyre több
igazgatósági tagsági hely elfoglalását is célul tűzték ki. Ebben a képben a bankok hódítóként jelentek meg az
iparvállalatok „parancsnoki hídján”, s ezáltal az egész gazdaság felett uralmi pozíciót szereztek. A tézis
különösen vonzó volt a marxisták (és minden más radikális állami beavatkozást szorgalmazó dirigista irányzat)
számára, hiszen azt sugallta, hogy az államnak a bankok révén már „csak” a „parancsnoki hidat” kell elfoglalni,
hogy a gazdasági hatalom birtokába kerüljön.
A bevett álláspontok megkérdőjelezésére először német viszonylatban került sor (Wellhöner 1989). A
finánctőke-tézis elsősorban a publikált források alapján fogalmazódott meg. Sem a bankok nem kérdőjelezték
meg az ipartámogatásban hagyományosan nekik tulajdonított szerepet, s a nagytőkeellenes megközelítések
pedig még inkább igyekeztek a banktőke túlhatalmát hangsúlyozni. A bankok és vállalatok levéltárainak
kutathatósága teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a belső, ún. intern mérlegek alapján újra lehessen
gondolni a bankok és vállalatok közötti viszonyt. Ebben a látószögben már nem mindig a bankok látszottak az
iparvállalatok hitelezőinek, hanem nagyon gyakorinak tűnt a fordított eset, sőt a vállalati önfinanszírozás is a
vizsgálatok középpontjába került. Az is értelmezési kérdéssé vált, hogy a kétségtelenül meglévő személyi
összefonódásnak („interlocking directorates”) valójában mi a funkciója. Korábban ezt egyértelműen uralmi
pozícióként tekintették, a tranzakciós költségek tana szempontjából azonban alternatív értelmezések is lehetővé
váltak: a tökéletlen piac körülményei között kétségtelenül meglévő információs aszimmetria ellensúlyozási
kísérleteként. Külön, s kizárólag az igazgatósági ülések jegyzőkönyvei alapján eldönthető kérdés volt, hogy a
bankok által „delegált” igazgatósági tagok ténylegesen is részt vettek-e az üléseken, s ha igen, akkor
hozzászóltak-e? S hogy hozzászólásaik a vállalat tulajdonosi pozíciójából következő stratégiai döntésekre
vonatkoztak, vagy jelentéktelen apróságokra? (Fohlin 1999; Tomka 1997; Pogány
1997)
A magyar banktörténetírás megszakadt folytonossága (és ezáltal megkésettsége) a nyolcvanas években

megkönnyítette az új megközelítések recepcióját (Kövér 2001). Itt a levéltári kutatásokra – az államosítások
révén – már korábban is volt a lehetőség, de különösen akkor vált a nemzetközi kutatási projektekbe való
bekapcsolódás termékennyé, amikor a bank-ipar viszony (a finánctőke-tézis) a rendszerváltás során megszűnt
ideológiai neuralgikus toposz lenni (Pogány 1989; Kövér 1989; Tomka 1999).
Az institucionalista megközelítésnek valójában mindig is központi kérdése volt a vállalati szervezet és ezen
belül a különösen a nagyvállalatok („big business”) témaköre, már csak abból a feltételezésből kiindulva is,
hogy ezek a nagyvállalatok (s mintául amerikai viszonylatban a vasút szolgált) hordozták mind a technológiai,
mind a szervezeti innovációt, s adtak ezáltal döntő lökést a gazdasági növekedés számára. A téma 20. századi
klasszikusa ma már elvitathatatlanul Chandler, A. D. Jr., aki hosszú utat tett meg az amerikai vállalatok történeti
elemzésétől a nagyvállalatok nemzetközi összehasonlító elemzéséig (Chandler 1962; Chandler 1977; Chandler
1990). S bár az utolsó munka kontinentális (brit és német) recepciója meglehetősen ellentmondásos volt, mégis
Európa (Milánó) adott helyet nemzetközi jelentőségének konferenciaszintű méltatására (Business History
around the World 1998).
Az ipari nagyvállalatok témája nálunk – a finánctőke-tézis szorításából való megszabadulás esélye nélkül – nem
könnyen került az érdeklődés homlokterébe. A forrásadottságok szempontjából magyar viszonylatban kezdettől
fogva zavaró volt, hogy a népszámlálások ún. vállalati statisztikája, valójában nem vállalati, hanem üzemi
felvételt jelentett. Ezzel függött össze, hogy mondjuk az 1000 főnél többet foglalkoztató „vállalatok”
statisztikájában külön-külön találhatjuk a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. salgótarjáni és ózdi gyártelepét
(a borsodnádasdi nyilván az 1000 fő alattiak között szerepel). Mennél több gyáregységre ágazottan
diverzifikálta termelését tehát egy vállalat, annál decentralizáltabb termelési szervezet bukkant elő a
népszámlálások adatfelvételeiből. Ez egyébként a marxista ipartörténet-írásnak azért okozott nehézségeket, mert
igen nehezen tette dokumentálhatóvá az ipari koncentráció szakadatlan növekedését. Az 1950-es, 60-as évek
hazai irodalma azonban nem vállalatokat keresett a történelemben, s az azóta is „úgy maradt” üzemtörténetnek
sem ez volt a legfontosabb gondja.11 A Compassokból ki lehetett bányászni az alaptőkét, a monstrummá
11
Hanák Péter: Az üzemtörténet kutatásának problémái című írása (eredetileg Századok, 1968. 5-6. sz. (915-941), 1979-es újraközlésekor
változatlanul aktuálisnak tekintette alábbi megállapítását: „A történetírásnak ezt az új ágát egyes külföldi országokban vállalkozásvagy
vállalattörténetnek nevezik. Ennek tárgya mindenesetre szélesebb: a gyárakon és üzemeken kívül felöleli a hitelintézetek, a kereskedelmi,
közlekedési, biztosítási és egyéb vállalatok történetét is. Minthogy nálunk a kutatás ilyen irányban nem terjeszkedett ki, magyar
184
növesztett óriásbankokat pedig körül lehetett lombozni ipari nexusokkal, így a történet igazi hőse a
monopóliumokra épülő, a gyártelepekből összetevődő ágazat lehetett. Nem a hitelt felvevő, piacra termelő
vállalat.
Vállalat és üzem egzakt megkülönböztetése akkor sem történt meg, amikor az új mechanizmus már rehabilitálta
a vállalatot, sőt a „chandleri kezek” is megérintették a magyar gazdaságtörténet-írást. A korábban megformált
kép olyan erősnek bizonyult, hogy az újabb megközelítés csíráit is magához idomította. 12 A vízió talán még
inkább allegorikussá vált. Gondoljunk csak a „kitöredezett szárú piramis” azóta is minden vizsgán reprodukált
halhatatlanságára. Az állítás, hogy a vállalati struktúra óriásai és aprói közül hiányzik a „középvállalat”,
valójában mindig is az üzemekre vonatkozott és távolról sem felelt meg a kortársak statisztikai
megfigyeléseinek.
Manapság újra divatba jött a legnagyobb vállalatok ranglistájának összeállítása, piaci értékelés alapján (Schmitz
1993; Schmitz 1995). Ez a kutatás a múltra nézve is elvégezhető. Nem a népszámlálás, hanem a Compassok és a
tőzsdei árjegyző lap alapján. A szűk, igazán nagyvállalati körből egyedül a „Rima” volt az, amely 1912-ben
nagyságrendje alapján felkerülhetne a világ 100-as toplistájára (Kövér 2000). Az árfolyam szerinti értékelésben
testhosszal nyomában haladó nagyvállalatok nem kifejezetten ipari, hanem bányavállalatok voltak (MÁK Rt.,
Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.). Egyedül a mérlegfőösszeg alapján került közelebb a Rimához a Ganz, egyúttal
megelőzve az említett nagy szénbányászati cégeket is. A mérlegfőösszeg szerinti listán egyébként a harmadik
helyre az Osztrák-Magyar Államvasúttársaság kerülne, ha szoros értelemben vett ipari tevékenységével
(„művek és gyárak”, a mérlegfőösszeg kb. egyötöde) állítjuk be a rangsorba. Ezek voltak azok a vállalatok,
amelyek megfeleltek a Monarchia „economy of scale” követelményeinek (bármilyen fantáziátlan legyen is,
ennek a terminusnak a hivatalos magyar fordítása. „méretgazdaságosság”). A részvénytársasági nagyvállalatok
során végigtekintve azonban valójában nincs „kitöredezés”, ha fentről lefelé haladunk. Erről már csak azért sem
lehetett szó, mert a magyarországi iparosodás húzóágazatát jelentő malomipar a vállalati struktúrában igazából a
középvállalati kört erősítette. Az természetesen nyitott kérdés marad, hogy miként értékelhetjük a családi alapon
álló, nem részvénytársasági vállalkozásokat.
3.4. A recepció megkésettségéröl

Az akkor frissiben indult első összeurópai gazdaságtörténeti folyóirat, a Journal of European Economic History,
egyik első számaiban Nachum T. Gross a kvantitatív gazdaságtörténet budapesti győzelme címen írt lelkes
könyvismertetést.13 Hogy a kvantitatív gazdaságtörénet sem akkor, sem azóta nem győzött Magyarországon, azt
aligha kell bizonygatnunk. De nincs ez másként az európai kontinensen sem. A német kliometrikusok első
(jellemző módon Torontóban tartott) konferenciájának anyagához írott bevezetésében Richard Tilly
tanulmányának végén nagyon visszafogottan fogalmaz. „korai volna ma még »német kliometrikus
forradalomról« beszélni, de ez az áttekintés jelzi, hogy egy ilyenfajta gazdaságtörténet-írás alapjai már léteznek”
(Tilly 2001, 179).14
Hogy mi volt az oka annak, hogy nálunk sem az egyik, sem a másik irányzat nem gyakorolt számottevő
befolyást, azt nem ennek az írásnak a feladata kideríteni. A kontinentális recepcióra vonatkozó írások szinte
mindegyike kiemeli azonban az intézményes feltételek különbözőségét. Az amerikai egyetemi rendszerben,
amely ráadásul a kliometria születése idején nagy felfutást ért meg, a gazdaságtörténetet a közgazdasági
tanszékek keretében művelik (az külön kérdés, hogy a gazdaságtörténészek gazdaságtörténetet oktatnak-e vagy
közgazdaságtant, de általában inkább az utóbbit). Ezzel szemben a német egyetemi rendszerben (s a mi
szempontunkból talán inkább ez a mérvadó) ahol a gazdaságtörténetnek tanszéke van, az általában a történelemi
stúdiumokhoz és bölcsészkarokhoz kapcsolódik, s többnyire hagyományosan (emlékezzünk a német
nemzetgazdaságtan történeti iskolájára) gazdaságés társadalomtörténeti tanszékként működik. De az angol
egyetemi rendszerben is – az ellenállás az amerikai „hódítók” elleni küzdelem alakját öltve – igen nehezen tört
vonatkozásban az üzemtörténet megjelölést használom” (Hanák 1979. 47). A magyar vállalattörténet újabb fejleményeit Pogány Ágnes
foglalta össze (Pogány 1999).
12
„..már első, Ránki Györggyel közösen írott és 1955-ben megjelent könyvünkben bemutattuk a magyar nagyipar vállalati-szerkezeti
tagolódásának szembetűnő sajátosságát, s felhívtuk a figyelmet rá, hogy Magyarországon nem található meg e szerkezet piramis jellegű
felépítése, amikor is a kisebb üzemkategóriák legszélesebb talpazatára épül fel a fokozatosan növekvő üzemnagyságok fokozatosan
csökkenő köre.” Berend 1974, 30. A koncepcióból kiindulva TDK dolgozatok, diplomamunkák és doktori disszertációk is születtek, de ezek
ismereteink szerint nem kerültek publikálásra.
13
(Gross 1972.) A recenzió elsősorban Katus Lászlónak a dualizmus kori gazdasági fejlődésről szóló tanulmányát méltatta a címben
jellemzett győzelem jeleként (Katus 1970), amely méltán váltott ki elismerést, bár ez az írás magyarul mindmáig nem jelent meg.
14
Az 1997-ben a Cambridge Univerity Press által indított második összeurópai gazdaságtörténeti folyóirat (European Review of Economic
History), amelyben a konferencia anyaga megjelent, eredeti szándékai szerint minden elméletileg igényes irányzatot be kívánt fogadni,
mégis láthatóan amennyire az első öt évfolyam alapján meg lehet ítélni elsősorban az európai kliometria összehasonlító fórumává vált.
185
utat a kliometria. Sokszor ezért is történt, hogy könnyebb volt az innovációhoz egy folyóirat köré tömörülni
(lásd Annales, Geschichte und Gesellschaft), mint benyomulni a megcsontosodott egyetemi struktúrákba.
Magyar vonatkozásban nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy elsősorban a hetvenes években még voltak
adaptációs kísérletek (Berend 1974; Benda 1975; Ránki 1977; Gyimesi 1978). 15 Azon viszont csak értetlenkedni
lehet, hogy később mértékadó személyiségek anélkül nyilvánították halottnak valamelyik irányzatot, hogy
kísérleteztek volna érdemi megismerésükkel. Kétes dicsőség, de tény, hogy a történetírás eddig meglehetős
„sikerrel” védte intaktságát a társadalomtudományos elméletekkel szemben. Nem mintha explicit
társadalomtudományos elmélet nélkül nem lehetne ragyogó történeti munkákat írni, módszertani eszköztár
nélkül viszont aligha. Az meg nincs elmélet nélkül. Ezzel a kör bezárult, másként kell tehát megpróbálni kitörni
belőle.
Említésre méltó az irányzatok elméleti alapjának sorsa a magyar közgazdasági irodalomban. Mára egyértelműen
a neoklasszikus iskola lett a főáram („mainstream”) nálunk. Az institucionalizmus nyomai elsősorban a
gyakorlati menedzserképzésben vannak jelen, elméleti híveit pedig inkább a szociológusok táborában
kereshetjük. Anélkül, hogy ennek magyarázatába bonyolódnánk, meg kell jegyeznünk, hogy a mai helyzetben
valahol a hajdani, (nagyon is normatív) reform-közgazdaságtan hatását is keresnünk kell, amely igen
ellentmondásos módon a szocialista piacgazdaság elterjesztésén keresztül remélte a vállalati struktúra, a
„gazdaságirányítási rendszer” („a mechanizmus”) átalakítását. Épp ennek az áramlatnak egyik leágazásaként
alakult ki azonban a magyar közgazdasági irodalomban egy alapjában esettanulmányokra épülő, a „steril”
elméleti modellekkel empirikusan dacoló, a gazdaság „tényleges” működési módjait mikroszinten leíró
(„különös institucionalizmusnak” is nevezett) irányzat (Kovács 1994, 47). Mindez azért különösen tanulságos,
mert véleményünk szerint a marxista indoktrinációból az institucionalizmushoz valójában egyenesebb út
vezethetett volna. Különösen igaz lehetett volna ez a tulajdonjogok elméletére, amelynek recepciója azonban
szintén a kilencvenes évek elejére maradt, s meglehetősen furára sikeredett.16 Mindez továbbgondolható
természetesen a gazdaságtörténeti konzekvenciákra is, különösen, ha a módszertannal kapcsolatban
elmondottakat szem előtt tartjuk (Csite 1999; Halmos 2001). A hosszabb időtartamok iránti érzék hiányára vall
ugyanakkor, hogy az új gazdaságtörténet is csekély visszhangot keltett honi makroökonómus körökben. Ritkán
azért kivételek is akadnak (Bródy 1967; Nyáry 1981).
Ma azonban már nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyiket sem, vagy egyiket illetve, másikat
külön-külön próbáljuk meg honosítani. Egyrészt mert meglehetősen nagy késésben vagyunk, másrészt láthatóvá
váltak azok a pontok is, ahol a két áramlat nehezen választható el egymástól. Mindkét áramlat ismeretében, az
egymásról alkotott kölcsönös bírálat tudomásulvételével csakis szisztematikus recepcióról lehet szó. Ez a
divatok majmolásával szemben is ellenállóbbá tesz. Nekünk manapság különösen nem lehet a „sem piac, sem
menedzsment” (angolul duplán alliterálva. „neither market, nor management”) általános szkepticizmusába
menekülni. Mint a két irányzat bemutatásából is kitetszett (és ez természetesen egyben önkritikus megállapítás),
a gazdaságtörténet csak makroés mikroszinten interpretálható. Mind a piac, mind az intézményi hierarchia
kikerülhetetlen a tudományos megközelítés számára. Ma már a történeti gazdaságtan is igyekszik belátni, hogy a
piacosodás valójában a háztartások, vállalatok és az államháztartás közötti térben tud terjeszkedni (North 1977).
Ráadásul a gazdasági aktorok intézményei és piacai közötti választóvonal sem egyértelmű, már a piacok
intézményesültsége okán sem. Nemcsak átlapolások vannak a vállalatok és piacok között, hanem senki
földjének tűnő területek is. Mindez nem jelent mást, mint, hogy elméletileg nincs más út, mint eklektikusnak
lenni, annak valamennyi módszertani konzekvenciájával együtt. S ez a nagy történelmi narratívák
széthullásának korában nem is olyan nagy baj.
3.5. Összegzés helyett

Vajon tekinthető-e véletlennek, hogy épp a kliometria egyik amerikai úttörője, aki nagyon tanulságos
összefoglalót írt az ökonometrikus történetírásról, Donald McCloskey volt az (az 1990-es évek közepe óta –
nemet és nevet váltva – Deirdre N. McCloskey néven publikál), aki még a 80-as évek közepén elkezdte
feszegetni a közgazdaságtan (és ezen keresztül természetesen a gazdaságtörténet) retorikájának a kérdését
(McCloskey 1986; McCloskey 1997). Mindez szorosan illeszkedik a társadalomtudományos történetírásban az
utóbbi évtizedben amúgy is napirenden lévő „ lingvisztikai fordulat” témaköréhez. McCloskey anélkül, hogy
megtagadná kliometrikus munkásságát, visszajut a tudományos történetírás alapkérdéseihez: hogy
15
Ránki ebben a munkájában még erősen szkeptikus és kritikus a kliometria adaptálási lehetőségeit illetően (Ránki 1977, 93).
16
Pejovich Svetozar könyve úgy került lefordításra, hogy a szocializmusra vonatkozó részek aktualitásukat veszítve (?) kimaradtak belőle.
(Pejovich 1992; Vö. az eredetivel alcímmel együtt!: Pejovich 1990.) E szemle szerzője még emlékezni vél egykori főnöke, Berend T. Iván
próbálkozására, amelynek során kollektív tanszéki munkálatokat kezdeményezett a „property right” kutatás jegyében, ám saját bejáratott
témáink védelmét fontosabbnak tartva, kollégáimmal „sikerrel” védtük meg egyénileg művelt „háztáji parcelláinkat”.
186
természettudományos („science”) értelemben (elméleti hátterét és módszertani apparátusát tekintve)

tudományossá tehető-e a gazdaságtörténet (és egyáltalán a történetírás), s az alkalmazott eszköztár révén
megszabadulhat-e egyáltalán a narráció köntösétől (a kliometria eredeti szándéka szerint nem narratív
történetírás kívánt lenni). Ebben az értelemben régi kérdéseket fogalmaz újra, de a nyelvi fordulat
kontextusában ma mindez másként hangzik, mint ahogy harminc évvel ezelőtt hangzott volna. Állítása szerint
minden tudomány a tények, a logika, a metafora és a történet retorikai négyesfogatát alkalmazza, s ez igaz a
közgazdaságtanra éppúgy, mint a gazdaságtörténetre.
Ha szemügyre vesszük a fent összefoglalt elméleti és módszertani vázlatot és példatárat, ezt a gazdaságtörténet
vonatkozásában bőségesen igazolva láthatjuk. S most nem a már tárgyalt „ténykonstruálásra” vonatkozó
szakmai normákra és az érvelés elméleti modellt falszifikáló neopozitivista logikájára gondolunk, hanem a
metaforák jelentősége is tisztábban állhat előttünk. Mert hiszen, ha nem esszencionalista módon keressük a
fogalmak értelmét, vajon mi más ad évszázadok felett átívelő jelentőséget az „ipari forradalom” (ráadásul első,
második, sőt harmadik ipari forradalom gyanánt szinte főnixmadárként félévszázadonként újjászületve), a „take
off” (Rostow, W. W.) vagy a „great spurt” (A. Gerschenkron) terminusainak, mint a beléjük sűrített metafora
retorikai meggyőző ereje. A hosszú távú gazdasági növekedés sorsdöntő szakaszát a politika (forradalom) vagy
az aerodinamika (nekilendülés, ugrás) képzeteivel társítva az általánosítás valójában nem jelent mást, mint
nyelvileg a szakkifejezést univerzális befogadásra is alkalmassá tenni, vagyis egy természettudományos
képzetet megnyitni a tágabb történelmi alkalmazás előtt. Maga a gyakorlat egyáltalán nem új, gondoljunk olyan
bevett fogalmainkra, amelyek egyértelműen más szaktudományból kerültek át a történettudományba: az
evolúciós biológiából a közgazdaságtanba és történetírásba egyaránt sikeresen importált „fejlődés”, vagy egész
időszemléletünket átszövő földtörténeti periodizációs szakaszok visszamenőleges (értsd a geológiában fentről
lefelé haladva rétegzett) egymásra sorjázása („új-, középés ókor”). Bemutatott példáink pontosan illusztrálták,
hogy miként teremt a piac klasszikus metaforájaként bevett „láthatatlan kéz” (Adam Smith) a modern
neoinstitucionalizmus menedzsment fogalmához párhuzamos metaforát: „látható kéz” (A. Chandler).
A metafora azonban nemcsak a történelmi metafogalmak lényegi tartozéka. S a nyelv ebben az értelemben
olyan „láthatatlan jelentéseket” is képes hordozni, amelyet eredeti szövegösszefüggésében aligha szántak neki.
Gondoljunk arra, vajon miként fűződött az angol agrártörténetben még inkább „ elkerítés ”-ként értelmezhető
„enclosure”-höz a magyar osztályharcos terminológiában a katonai műszóként is jelentést hordozó „bekerítés”,
vagy hogyan asszociálja láthatatlanul a német „Finanzkapital” magyar fordítása („interpretation”) a jelzőhöz a
„finánc” meglehetősen kellemetlen (ráadásul labanc konnotációt hordozó) képzetét („finánctőke”). S hogy a
koncepciók meggyőző erejét közvetlenül is mennyire alátámasztják az olyan erőteljes dinamikát hordozó
vizualizálások, mint az „elkanyarodás” vagy a „kitöredezett szárú piramis”, függetlenül attól, hogy ezek
tényszerű bizonyítottsága mennyire volt megalapozott már születésük pillanatában – azt aligha kell hosszasan
bizonygatnunk. De az is tanulságos, hogy miként váltak közkeletűvé olyan lefordítatlan kifejezések, mint a
például a „periféria” (ne feledjük, az eredeti „core” „centrumként” került magyarításra), egyszerre nyitva meg az
utat a befogadáshoz a klasszikus műveltséggel rendelkezők számára Menenius Agrippa a végtagok – ott a
gyomor elleni – lázadásáról szóló meséje révén, s ugyanilyen lehetőséget tárva fel a számítógépes
rendszerszemlélet iránt nagyobb affinitással bíró újabb nemzedékek előtt.
McCloskey joggal mondja, hogy a kliometrikus forradalom a legnagyobb hatást épp nyelvileg érte el. Elegendő
manapság kézbe vennünk akár egy hagyományosabban hangolt gazdaságtörténeti folyóiratot, hogy belássuk, a
gazdaságtörténet újabb irányai ebben a tekintetben kitörölhetetlen nyomot hagytak a historiográfiában. S ez
akkor is igaz, ha a képleteket nem is mindig értő történész, némi malíciával veszi tudomásul, hogy a modellt és
az érvelést bemutató részek után a kliometrikus (vagy akár a neoinstitucionalista) gazdaságtörténész ugyanolyan
(vagy ha tetszik, néha még stílusában is visszamaradt) narratív szövegekkel próbálja tárgyát visszavezetni a
históriához (és egyidejűleg megnyitni a történetírás számára), amely a narratív történetírás jól ismert sajátja. Ha
nem ezt tenné, maradna belterjes szekta (amire azért a kliometrikusokban nem csekély a hajlandóság). Az
ambíció azonban ennél mindig is több volt: egyszerre megfelelni a társadalomtudomány és a történetírás
követelményeinek. S ez a kihívás újabb és újabb nekirugaszkodásokra kell hogy késztesse a gazdaságtörténetet
mindkét oldalirányba, nehogy „bekerítsék”. S ha ezáltal más nem, csak egy nyelvileg (logikáját és a
történetszövést illetően) reflektáltabb gazdaságtörténet-írás jönne létre, már akkor is megérte az új irányzatok
befogadása, s a nyitás további, újabb irányzatok recepciója előtt.
3.6. Irodalom
Acsády Ignácz 1895. A magyar gazdaságtörténet feladatai. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 137-158.
Benda Gyula 1975. New Economic History. Történeti Statisztikai Tanulmányok, 261-276. BerendT. Iván 1974.
Avállalati fejlődés útjai és sajátosságai aXX. századi magyar iparban. Kutatási koncepció. Valóság, 2. sz. 29-42.
187
Berend T. Iván – Ránki György 1969. Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Budapest.
Berend T. Iván – Szuhay Miklós 1975. A tőkés gazdaság története Magyarországon, 1848-1944. Budapest.
Berg, Maxine – Hudson, Pat 1992. Rehabilitating the industrial revolution. Economic History Review, 1. 24-50.
Berghoff, Hartmut 1999. Transaktionskosten. Generalschlüssel zum Verstandnis langfristiger

Unternehmhmensentwicklung? Zum Verhaltnis von Neuer Institutionenökonomie und moderner
Unternehmensgeschichte. Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 2. 159-176.
Berglöf, Erik 1990. Capital Structure as a Mechanism of Control. a Comparison of Financial Systems. In Aoki,
Masahiko – Gustafson, Bo and Williamson, Oliver E. (eds.): The Firm as a Nexus of Treaties. H. n. 237-263.
Beutin, Ludwig – Kellenbenz, Hermann 1973. Grundlagen des Studiums der Wirtschaftsgeschichte. Köln –
Wien.
Blaug, Mark 1980. The methodology of economics orhow economists explain. Cambridge.
Bródy András 1967. Gazdasági növekedésünk üteme 1924-től 1965-ig. Közgazdasági Szemle, 4. sz. 417-431.
Business History around the World at the End of the Twentieth Century. Konferencia. Milano,
1. október
Cameron, Rondo 1982. The Industrial Revolution: A Misnomer. The History Teacher, 15 377-384.
Cameron, Rondo 1994. A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. H. n. 1994. Cameron, Rondo
1996. The Pitfalls of Terminology in Economic History. The Case of „Industrial Revolution”. In A
gazdaságtörténet kihívásai. Tanulmányok BerendT. Iván 65. születésnapjára. Szerk. Buza János, Csató Tamás,
Gyimesi Sándor. Budapest, 105-115.
Chandler, A. D. Jr. 1990. Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge MA.
Chandler, A. D. Jr. 1962. Strategy and Structure: Chapters in the History of American Industrial Enterprise.
Cambridge MA.
Chandler, A. D. Jr. 1977. The Visible Hand: The Managerial Revolution in American Business. Cambridge MA.
Cipolla, Carlo M. 1991. Between History and Economics. An Introduction to Economic History. Oxford.
Crafts, N. F. R. – Leybourne, S. J. – Mills, T. C. 1991. Britain. In Patterns of European industrialisation: the

nineteenth century. Ed. Sylla, Richard, Toniolo, Gianni. London, 109-153.
Csite András 1999. A „szántói modell.” A helyi gazdaság eltartóképességének növekedése és az azt kiváltó
tényezők Zalaszántón. Aetas, 1-2. sz. 5-30.
Deane, P. – Cole, W. A. 1962. British Economic Growth, 1868-1959. Cambridge.
Dékány István 1931. Gazdaságés társadalomtörténet. In A magyar történetírás új útjai. Szerk. Hóman Bálint.
Budapest.
Dintenfass, Michael 1999. Converging accounts, misleading metaphors and persistent doubt: reflections on the
historigraphy of Britain’s ’decline’. In The British Industrial Decline. Eds. Dormois, Jean-Pierre – Dintenfass,
Michael. London – New York, 7-27.
Dugger, William M. 1979. Methodological Differences between Institutional and Neoclassical Economics.
Journal of Economic Issues, XIII. 4. 899-909.
Eddie, Scott M. 1996. Ami „köztudott”, az igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás gondolkodásmódjába.
Debrecen.
Fogel, Robert William 1964. Railroads and American Economic Growth. Essays in Econometric History.
Chicago.
188
Fogel, R. W. 1986. „Tudományos” és tradicionális történetírás. Világtörténet, 3-4. sz. 7-40.
Fohlin, Caroline 1999. The Rise of interlocking directorates in imperial Germany. Economic History Review, 2.
307-333.
Gross, Nachum 1972. The Triumph of Quantitative Economic History in Budapest. Journal of European
Economic History, 1. 153-161.
Gunst Péter 1961. Acsády Ignác történetírása. Budapest.
Gyimesi Sándor 1978. A történetkutatás új módszereiről. Szeged.
Gyömrei Sándor 1932. A magyar gazdaságtörténetírás új útja. Közgazdasági Szemle, 661-669.
Halmos Károly 2001. Közgazdaság és történelem – a narratív és a neoinstitucionalista fordulat után. Korall, 5-6.
ősz-tél. 206-221.
Hanák Péter 1979. Az üzemtörténet kutatásának problémái In Az üzemtörténetírás kérdései. Elméleti és

módszertani tanulmányok. Szerk.: Incze Miklós. Budapest, 47-69. [eredetileg Századok, 1968/5-6. 915-941.].
Hilferding, Rudolf 1959. A finánctőke. Budapest.
Hóman Bálint 1921. A magyar királyság pénzügyei és gazdaság-politikája Károly Róbert korában. Budapest.
Iggers, Georg, G. 1988. A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. Budapest.
Iványi-Grünwald Béla ifj. 1933. Vita a gazdaságtörténet módszeréről. Közgazdasági Szemle, 360-376.
Izsépy Edit 1969. A Magyar Gazdaságtörténeti Szemle történetéhez. Századok, 5-6. sz. 1078-1103.
Katus László 1970. Economic Growth in Hungary during the Age of Dualism (1867-1913) In Socio-Economic
Researches on the History of East-Central Europe. Budapest.
Kautz Gyula 1868. A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra

Magyarországon. Pest.
Komlos, John 1990. Az Osztrák-Magyar Monarchia mint közös piac. Ausztria-Magyarország gazdasági
fejlődése a 19. században. H. n.
Komlos, John 1992. Interdisciplinary Approaches to Historical Analysis: The Uneasy Waltz of Economics and
History. In Theory, Method, and Practice in Social and Cultural History Ed. Carsten, Peter és Modell, John.
NewYork, 78-95.
Kovács János Mátyás 1994. Az intézményi közgazdaságtan népszerűségéről. In „Miért hagytuk, hogy így
legyen?” Tanulmányok Bródy Andrásnak. Budapest.
Kövér György 1989. Banking and Industry in Hungary before 1914. In Uppsala Papers in Economic History.
Working Paper No. 6. 29-40.
Kövér György 1999. Elmélet és módszer a legújabb gazdaságtörténetben. Aetas, 3. sz. 285-293.
Kövér György 2000. Ötven óriás. Iparvállalati toplisták Magyarországon a 20. század első felében. Múltunk, 3.
sz. 86-123.
Kövér György 2001. A magyar banktörténet-írás helyzete és hagyományai. In Gazdaságtörténet –

könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára. (Szerk. Buza János) Budapest, 293-301.
Landes, David S. 1986. Az elszabadult Prométheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés Nyugat-
Európában 1750-től napjainkig. Budapest.
Landes, David S. 1994. What room for accident in history? Explaining big changes by small events. Economic
History Review, 4. 637-656.
189
Léderer Emma 1933. A legújabb gazdaságtörténeti irodalom problémái. Századok, 12-37.
McCloskey, Donald 1986. The Rhetorics of Economics.
McCloskey, Donald N. 1987. Econometric History. Macmillan.
McCloskey, Donald 1997. A gazdasági szakértelem retorikája. Szociológiai Figyelő, december, 167-174.
Michie, Ranald 1988. Different in Name Only? The London Stock Exchange and Foreign Bourses, c. 1850-
1914. Business History, 1. 46-69.
Mokyr, Joel 1993. Editor’s Introduction: The New Economic History and the Industrial Revolution. In The
British industrial Revolution. an economic perspective. (Ed. Mokyr, J.) Boulder-Oxford, 1-132.
North, Douglass C. 1977. Markets and other Allocation Systems in the History, the Challange of Karl Polanyi.
Journal of European Economic History, 6. 703-717.
North, Douglass C. 1981. Structure and Change in Economic History. New York – London.
North, Douglass C. 1990. Institutions, instutional change and economicperformance. Cambridge.
Nyáry Zsigmond 1981. A magyar gazdaság hosszú távú vizsgálata ökonometriai módszerrel (1875-1913).
/Történeti Statisztikai Füzetek 6./ Budapest, 1981.
O’Brian, Patrick 1993. Introduction: Modern conceptions ofthe Industrial Revolution. In The Industrial
Revolution and British Society. Ed. O’Brian, Patrick és Quinault, Roland. Cambridge, 1-31.
Pejovich, Svetozar 1990. The Economics of Property Rights. Towards a Theory of Comparative Systems.
Kluwer, Dordrecht/Boston/London.
Pejovich, Svetozar 1992. A tulajdonjogok közgazdaságtana. Budapest, KJK.
Pogány Ágnes 1989. From the Cradle to the Grave? Banking and Industry in Budapest in the 1910’s and 1920’s.
Journal of European Economic History, 3. 529-549.
Pogány Ágnes 1997. Bankárok és üzletfelek. A Magyar Általános Hitelbank és vállalati ügyfelei a két
világháború között. Replika, 25. sz. (március) 55-67.
Pogány Ágnes 1999. Business History in Hungary. In Business History. Wissenschaftliche Entwicklungstrends
und Studien aus Zentraleuropa. Hrsg. Teichova, Alice, Matis, Herbert, Resch, Andreas. Wien, 77-87.
Pollard, Sidney 1989. Britains’ Prime and Britains’s Decline: The British Economy 1870-1914. New York.
Ránki György 1977. Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet válaszútjai. Budapest.
Rickett, Martin 1987. The Economics ofthe Business Enterprise. New Approaches to the Firm. Harvester.
Rybczynski, Tad M. 1984. Industrial Finance Systems in Europe, United States and Japan. Journal of Economic
Behavior and Organisation, 275-286.
Schmitz, Christopher J. 1993. The growth of big business in the United States and western Europe, 1850-1939.
Cambridge.
Schmitz, Christopher J. 1995. The World’s Largest Industrial Companies of 1912. Business History, 37. 4. 85-
96.
Temin, Peter (szerk.) 1973. New Economic History. Selected Readings. Penguin.
Tilly, Richard H. 1989. Banking Institutions in Historical and Comparative Perspective: Germany, Great Britain
and the United States in the Nineteenth and the Twentieth Century. Journal of Institutional and Theoretical
Economics, 1. 189-210.
190
Tilly, Richard 2001. German economic history and Cliometrics: A selective survey of recent tendencies.
European Review of Economic History, 5, 2. Special Issue on German Cliometrics. 151-189.
Tomka Béla 1997. Személyi összefonódás (interlocking directorates) bankok és iparvállalatok között a
századforduló Magyarországán. Replika, 25 (március) 37-47.
Tomka Béla 1999. Érdek[eltség] és érdektelenség. A bank-ipar viszony a századforduló Magyarországán 1892-
1913. Debrecen.
Weisz Béla 1878. Bevezetés a gazdaságtörténetbe. Budapest.
Wellhöner, Volker 1989. Grofibanken und Grofiindustrie im Kaiserreich. Göttingen. Williamson, Oliver E.
1975. Markets and Hierarchies: Analysis and Antitrust Implications. A study in the Economics of Internal
Organization. New York – London.
Williamson, Oliver E. 1985. The Economic Institutions of Capitalism. Firms, Markets, Relational Contracting.
New York – London.
4. Faragó Tamás – TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIA

4.1. Bevezető
Próbáljuk először meghatározni tárgyunkat, a történeti demográfiát, mint kutatási területet. Kezdjük először a
tágabb fogalommal, a demográfiával. Hauser és Duncan (1959) szerint a demográfia
– a múlt, a jelen és a jövő népességére,
– ennek összetételére, állapotára, változásaira és ezek tényezőire,
– a népesség és a társadalmi-gazdasági jelenségek kölcsönhatására vonatkozó ismeretek és kutatások

összessége.
A társadalomtudományok kézikönyvében Dudley Kirk (1968) megfogalmazása ennél még velősebb, még
sarkítottabb. Szerinte „a demográfia az emberi népesség kvantitatív tanulmányozása”.
A demográfia egészén belül a történeti demográfiát a többi kutatási területtől megkülönbözteti az, hogy
vizsgálatai egy múltbeli népességre (vagy legalább egy a távolabbi múltban elindult népesedési folyamatra)
vonatkoznak. Ennek kapcsán azonban rögvest beleütközünk néhány speciális problémába: bár a történeti
demográfus szemlélete alapjában véve azonos a jelent elemző társáéval, nem teheti túl magát azon, hogy
egyrészt nem minden korszakban azonos a népesség szerkezete, valamint a népesedési jelenségek és
folyamatok, illetőleg nem azonos fontosságú ezek egyike-másika, másrészt mindezt előbbiével nem teljesen
azonos módszerekkel és nem teljesen azonos források segítségével kell vizsgálnia.
Ráadásul figyelemmel az idő dimenziójára a történeti demográfia kényszerűen kötődik a történettudományhoz, s

a gazdaságtörténet, hadtörténet, a kultúra története stb. mellett annak egyik sajátos részterületeként is
értelmezhető. Ugyanígy köthető azonban a biológiához a történeti népességek fizikai állapotán (fizikai
antropológiáján) keresztül, az orvostudományhoz a közegészségügy történetén keresztül, a filozófiához a
népességelméleteken keresztül, és így tovább. Vagyis a történeti demográfia a természetés
társadalomtudományok között elhelyezkedő köztes tudomány. Forrásai történetiek, elméletei inkább a
társadalomtudományokhoz kötik, módszere, szemlélete azonban a recens demográfiához, statisztikához és a
természettudományokhoz kapcsolja. Tévedés azt hinni, hogy a múltbeli népességek szerkezetének, illetve
folyamatainak kvantitatív vizsgálata egy posztmodern divathullám jegyében felváltható mondjuk a demográfiai
folyamatokkal kapcsolatos 200 évvel ezelőtti mentalitásnak vagy az egykorú szemtanúk és résztvevők, avagy az
adatokat magyarázó kései tudós utódok narratíváinak vizsgálatával.
A demográfián – és így a történeti demográfián – belül megkülönböztethető az úgynevezett formális

demográfia, valamint a népességtudomány (population studies). Előbbi főként a népesség szerkezetével,
termékenységével, halandóságával és reprodukciójával foglalkozik és elsősorban a statisztikához,
embertudományokhoz (közegészségügy, antropológia) illetve természettudományokhoz (biológia, földrajz)
kapcsolódik. A népességtudomány fokozottabban társadalomés történettudományos kötődésű, komolyabb
figyelmet fordít azokra a jelenségekre, melyek átmenetet képeznek az erősen kvantitatív (és egyre erősebben
191
matematizálódó) formális demográfia és a „lágyabb” módszereket és forrásokat is használó társadalomés

történettudományok között. A népességtudomány keretébe sorolható a vándormozgalmak, a család és háztartás,
a nemek, a differenciális demográfia (a jelenségek, szerkezetek társadalmi csoportok, rétegek szerinti
különbségének vizsgálata), a népességpolitika, valamint a demográfiával kapcsolatos értékrendszer, mentalitás,
továbbá a demográfiai elméletek vizsgálata. Többségükben azonban az idevonatkozó kutatások is kvantitatív
módszerekkel folynak, bár az utóbbiak esetében az alkalmazott módszerek általában némileg kevésbé
matematizáltak, és gyakoribb a kvalitatív források használata.
A demográfusok a többi társadalomtudósnál kényesebbek arra, hogy adataik pontosak, illetőleg megállapítható
hibahatárúak legyenek. Alapvetőnek tekintik a jelenségek és folyamatok mérhetőségét, az adatok tömegességét,
ebből következően kevéssé foglalkoznak az egyének magatartásával. Amikor tehát nominális (egyéni vagy
családi szintű) vizsgálatokat végeznek akkor sem az egyéni különbségekre kíváncsiak, nem mikrotörténeteket
állítanak össze, hanem a korábbi korszakok demográfiai jellemzőinek mai módszerekkel történő mérésére
kívánnak technikai lehetőséget teremteni. Ha valami ugyanis nem mérhető, nem tesztelhető számukra, arra
bizonyos mértékig mindig gyanakodva tekintenek. Ugyanígy gyanakodva tekintenek a nyers adatokra, melyek
véleményük (és tapasztalataik) szerint félrevezetők lehetnek, ha nem ellenőrizték azokat és javították ki
torzításaikat. Történészként nézve tehát a történeti demográfusok módszereiket, forráskezelésüket tekintve
valahol a 19. század végi pozitivizmus örököseinek tekinthetők. Tévedések elkerülése végett azonban cseppet
sem állítható, hogy ez konzervatív beállítottságot jelent. Atörténeti demográfia elmúlt ötven éve talán elegendő
tanúságot ad arra nézve, hogy kevés olyan ága van a történeti, illetve társadalomtudományi kutatásoknak, mely
néhány évtized alatt ilyen mértékben gyarapította és változtatta volna módszertani fegyvertárát és terjesztette ki
térben és időben vizsgálatának határait, ennyire merészen törekedett volna térben, időben, kulturálisan
összehasonlító elemzésekre és vonta be diskurzusaiba az Európán és Észak-Amerikán kívüli világot.
A történeti demográfiai kutatások időhatárait többféle módon határozták és határozzák meg. Korábban az első
hivatalos népszámlálások, vagy a hivatalos statisztikai rendszer kialakítása előtti időszakot (Kovacsics 1996,
414; vö. Pfister 1994, 68) tekintették időhatárnak, sokszor azonban területi-politikai fordulópontokhoz kötötték
(történeti Magyarország felbomlása, gyarmati korszak Észak-Amerikában, forradalom előtti „ancien régime”
Franciaországban). Ezzel szemben véleményünk szerint szakmailag esetleg megalapozottabbnak tűnhet, ha a
hagyományos demográfiai rendszer háttérbe szorulása és a demográfiai átmenet megindulása környékén
próbáljuk meghúzni a demográfia és a történeti demográfia közötti határvonalat, ami többnyire a 19. század
közepét/harmadik harmadát jelenti Európában. Két dolog szól e periodizáció ellen. Egyrészt számos olyan,
hosszú távon érvényesülő jelenség van, melynek indulása tulajdonképpen még a „régi rendszer” időszakába esik
(például a születések számának csökkenése vagy a nagymértékű nemzetközi vándorlások kezdete), másrészt
gyakorlati szempontból valószínűleg hiba lenne kiejteni vizsgálataink és forrásaink köréből a 19. század
hivatalos statisztikáit, melyeket a mai jelenségekkel foglalkozó hivatásos demográfusok már nem használnak,
ugyanakkor a gazdaságés társadalomtörténészek ezek igazán szakszerű demográfiai elemzésére nincsenek
felkészülve. E sorok írója Európa – különösen Közép-Kelet-Európa – vonatkozásában tehát valahol az I.
világháború környékén tartaná kívánatosnak meghúzni a történeti demográfiai kutatás időbeli határait azzal a
hozzáadással, hogy ezen túlmenően is vizsgálandónak tart minden olyan hosszú távú folyamatot (többek között
a demográfiai átmenetet is), melynek kezdete visszavisz a hagyományos demográfiai rendszerbe. Vagyis
tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy nem érdemes falat húzni a történeti és a jelennel foglalkozó demográfia
közé. Mindkettő hosszú távú, egymáshoz kapcsolódó folyamatokat vizsgál, csak látószöge nem teljesen azonos.
A történeti demográfia területi vonatkozásai kapcsán három dolgot érdemes megjegyeznünk. Először is szinte
minden történeti demográfiai vizsgálat nemzetközi keretekbe helyezendő. Egyrészt a vándormozgalmak
(melyek erőteljesen kapcsolódtak a házasodási mozgalmakhoz) illetve a járványok a hagyományos világban
nem ismertek igazán határokat, másrészt a demográfiai szerkezetek és jelenségek (korstruktúra, születés,
halálozás-, család stb.) világviszonylatban is azonos illetve egymással összehasonlítható fogalmakat jelentenek,
szemben például a társadalomszerkezettel, avagy a politikai és állami struktúrákkal. Másodsorban a történeti
demográfiai vizsgálatoknak mindig törekedniük kell a vizsgálatok határozott térbeli megközelítésére és
megjelenítésére. Ahogy a hagyományos világban az úgynevezett nemzeti piacok sem alakultak még ki, hanem
atomizált helyi piackörzetekbe szerveződtek a gazdasági folyamatok, úgy a demográfiai jelenségek sem igazán
érthetők meg a nagy országos/regionális átlagok meghatározása révén (bár az absztrakció bizonyos szintjén ezek
alkalmazására is sort kell, illetve lehet keríteni). A helyzetet azonban nehezíti, hogy a demográfiai jelenségek
területisége igen ritkán esik egybe azokkal a különböző adminisztratív körzet/járás, megye/tartomány és
országhatárokkal, melyeknek megfelelően az egykorú adatgyűjtések készültek. Ennek kapcsán kell tehát
harmadikként azt a kényszerhelyzetet jeleznünk, hogy az előbb említett kívánalomnak (a jelenségek valós
területi elemzésének) a történeti demográfiai vizsgálatok nem minden esetben tudnak kellőképpen megfelelni,
ugyanis a többnyire az egykorú közigazgatási határok kereteibe zárt adatgyűjtések ritkán engedik meg számaik
utólagos szabad átcsoportosítását. Vagyis a történeti demográfus gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy hiába
192
tudja, hogy a jelenségek nem feltétlenül követték a megyevagy országhatárokat, mégis csak a korábbi
közigazgatási/politikai keretek alapján képes azokat megfelelő minőségben és elvárható pontossággal elemezni.
Ha nem így tesz, akkor ugyanis letér a tudomány mezsgyéjéről és könnyen a történeti mitológia zavaros
területére tévedhet.
4.2. A történeti demográfia forrásai

A történeti demográfia forrásairól akár egy ország esetében is önálló kötetet lehetne készíteni (Hollingsworth
1969; Kovacsics 1957). Természetesen itt és most nem mehetünk bele ilyen mértékig a részletekbe, mindössze a
fő körvonalakat próbáljuk meg felvázolni. A kifejezetten demográfiai célból készült források két legfontosabb
csoportját a népmozgalmi adatokat rögzítő anyakönyvek és a népesség egy adott korszakbeli szerkezetét,
jellemzőit visszaadó népszámlálások jelentik. A népmozgalmi jelenségeket egészen a polgári házasságkötés,
illetve az állami anyakönyvezési rendszerek kialakulásáig kizárólagosan az egyházak rögzítik. Az egyházi
anyakönyvezés kezdete a középkor végére tehető a keresztény Európában. Az első római katolikus anyakönyvek
a 14. század végén tűnnek fel Itáliában és Burgundiában, majd a következő évszázad folyamán fokozatosan
terjednek Spanyolés Franciaország, Belgium, Svájc, Németország, Ausztria, Csehország irányába. A katolikus
és az újonnan megjelent protestáns egyházak az anyakönyvezést a 16. század közepén teszik általánosan
kötelezővé: a francia király 1538-ban, az angol 1539-ben, minden római katolikus plébánia számára a tridenti
zsinat 1563-ban. A 16. század végére, a 17. század elejére Nyugat-Európa legnagyobb részén általánossá válik,
de Közép-Kelet-Európában illetve a kisebb, hátrányos helyzetű felekezetek (északnyugaton a katolikusok,
keleten a protestánsok), valamint a görög rítusú egyházak esetében a rendszeres és széles körű anyakövezés
kialakulása még későbbre, a 18. századra tehető (Flinn 1981). A következő fázist az állam és az egyház
különválasztásának egyik sarkalatos jellemzőjét jelentő állami/polgári anyakönyvezés kialakulása jelenti, mely
nagyobbrészt a 19. század fejleménye, bár Franciaországban és a politikai, kulturális hatása alatt álló területeken
már 1792-1804 között megjelenik, míg Közép-Kelet-Európa egyes országaiban csak 1939-1949 között lesz
általános és kötelező.
A keresztény egyházak által kialakított anyakönyvezési rendszer földrészünkön kívül, az európai államok
gyarmatain, a tengerentúlon is többnyire meghonosodott. Az utóbbi időben vált például nyilvánvalóvá, hogy
Latin-Amerika számos településén a 18. századtól kezdetétől folyamatosan vezetett római katolikus
anyakönyvek maradtak ránk. A nem keresztény felekezetű társadalmakban azonban ez a forrás általában
hiányzik, ebből következően a történeti demográfia anyakönyvekre épülő alapvető módszerei a Közel-Kelet,
Afrika és Ázsia társadalmainak vizsgálata során többnyire nem alkalmazhatók. Új-Anglia kivételével gond van
alkalmazásuk terén Észak-Amerika jelentős részén is, itt ugyanis a lakosság európainál sokkal nagyobb mértékű
mozgékonysága (a hosszú ideig helyben maradók igen alacsony száma és aránya) teszi illuzórikussá a családok,
a termékenység, és általában a népmozgalmi jelenségek anyakönyveken keresztül történő vizsgálatát.
Persze meg kell mondanunk, hogy az európai típusú anyakönyvek sem mindig azonos forrásértékűek a korábbi
korszakokban. Különösen a halálozási bejegyzések pontatlanok. A házasodás és a születések bejegyzésére – a
házasság és a születés törvényessége, a rokoni kapcsolatok (öröklés), valamint az életkor bizonyítása
(nagykorúság, katonai sorozás) miatt – általában szükség volt, a halálozás adata azonban nem bírt ilyen
fontossággal, különösen nem a fiatalon elhalt gyermekeké, így annak megörökítésével kevésbé törődtek.
Gyakran több évtizeddel később kezdődik el a temetések feljegyzése és pontosságuk (főleg a
gyermekhalálozások esetében) kezdetben gyakran igen alacsony szintű.
A kereszteléseket (születéseket), temetéseket (halálozásokat) és házasságkötéseket rögzítő anyakönyvi

bejegyzések mellett esetenként készültek vándorlásokra vonatkozó jegyzékek is. Az újkori szervezett települési
mozgalmak esetében rendszeres volt az újonnan érkezettek/áttelepültek számbavétele, sőt Svédország igen
pontosan adminisztráló evangélikus lelkészei gyakran minden kiés bevándorlást feljegyeztek
egyházközségükben. Ez azonban inkább szabályt erősítő kivételnek tekinthető. Ténylegesen a vándorlások
viszonylag pontos nyilvántartása csak az országhatárok átlépése esetében sikerült, különösen akkor, ha a mozgás
tengeri utazással járt együtt, a hajókon ugyanis már a 18. században is rendszeresen készültek utaslisták
(EakleCerny 1984).
Bár az európai államok illetve a Török Birodalom területén már a 16. századtól készülnek olyan
fejadójegyzékek/adóösszeírások, amelyekből megkísérelhető a népességszám hozzávetőleges megállapítása,
egy-egy régió vagy település összes lakosának demográfiai jellemzőit (életkor, családi állapot, háztartási státus)
egy adott időmetszetre vonatkozóan először a 17. századtól kezdődő, az egyházi vezetők által végrehajtott
ellenőrző jellegű egyházlátogatások (vizitációk) során készült lakójegyzékek, lélekösszeírások (status
animarum, conscriptio animarum) vették számba. Utóbbiak azonban általában rendszer nélkül, nem
meghatározott időszakonként, nem pontosan előírt formában és tartalommal készültek és inkább kisebb
193
területekre (gyakran mindössze egyetlen egyházközségre) vonatkoztak. A nagyobb területek népességét felölelő,
szakszerűen tervezett és végrehajtott népszámlálások keletkezésének időszaka néhány kivételtől eltekintve
szinte egyöntetűen a 18. század közepe-második fele, az abszolutista kormányzatok virágkora. A Habsburg
Birodalom, a skandináv országok, a Spanyol és a Nápolyi Királyság, Velence, Poroszés Bajorország első ilyen
jellegű forrásai mind-mind ekkor keletkeztek. Kicsit későbbiek az USA (1790), Franciaország és Anglia (1801)
első népszámlálásai, míg a Kelet-Európában és a Balkánon e forrástípus csak a 19. század végén jelenik meg, és
az Európán kívüli világban, Afrika és Ázsia túlnyomó részén csak a két világháború között – egyes helyeken
csak a II. világháború után – kezdődtek el a modern értelemben vett népszámlálások.
A történeti demográfiai kutatások céljára használható források minősége az egyházak érdeklődésének és

precizitásának mértéke mellett nagymértékben függött a statisztikai vizsgálatok intézményesülésétől,
másképpen fogalmazva a hivatalos statisztikai szolgálatok létrejöttétől. Ez Európában többnyire a 18. század
vége – 1830 közötti időszakra tehető, bár itt a népszámlálások keletkezéséhez képest kisebb az egyöntetűség. A
fejlett statisztikai rendszerek kialakulása nem minden esetben kapcsolódott ugyanis nagyon szorosan az önálló
statisztikai hivatal létrejöttéhez.
A történeti kutatás a fent említett, közvetlenül demográfiai célból készült forrásokon túlmenően az utolsó
évtizedekben számos más, e célra használható közvetett forrást is felfedezett. Az utóbbi évtizedekben a családok
és háztartások, a családtervezés/fogamzásgátlás, a vándorlások kérdésének vizsgálatára használnak peres
iratokat, kihallgatási jegyzőkönyveket, örökösödési szerződéseket, végrendeleteket, naplókat, emlékiratokat,
vagyis olyan szöveges forrásokat, melyekből a kutatók részben ismét statisztikákat készítenek, részben a
történettudomány nem kvantitatív elemzési módszereivel aknázzák ki azokat.
A II. világháború után a történeti demográfiai kutatáson belül kibontakozott egy külön irány, a paleodemográfia,
mely főként régészeti módszerekkel dolgozva teljesen más forrásokra építi kutatásait. Elsősorban
temetőfeltárások és az ott talált csontmaradványok elemzésének segítségével kísérlik meg rekonstruálni az 500
vagy 1000 évvel ezelőtti (vagy annál is régebbi) írásos forrásokkal többnyire alig, sokszor mindössze csak kőbe
vésett feliratok formájában rendelkező népességek korszerkezetét, halandósági viszonyait, egészségi állapotát.
4.3. Intézmények és intézményesülés

4.3.1. SZERVEZETEK
A történeti demográfia intézményesülése az 1950-1960-as években következett be és tulajdonképpen háromféle
módon zajlott le. Az amerikai modellben a kutatások alapvetően markáns egyetemi személyiségek és/vagy nagy,
átfogó, ugyancsak egyetemekre telepített projektek köré épülnek, átmenetileg akár kutatóközponttá is alakulva.
Nincsenek kizárólag a kutatással foglalkozó történeti demográfiai kutatóintézetek, sem történeti demográfiai
tanszékek, társulatok, egyesületek és akadémiai bizottságok. A szakterület iránt érdeklődő kutatókat a
konferenciák és a folyóiratok szervezik hálózattá, melyhez az 1990-es évek közepe óta meghatározó módon
társul az internetre épülő kommunikáció, az azon keresztül elérhető könyvés folyóirat-információ, valamint az
online formában elérhetővé tett adatbázisba szervezett forrásanyag. E tudományszerveződési típus két
szempontból is igen előnyös. Egyrészt egyetemekhez kötődése miatt folyamatosan törődik a kutatói/oktatói
utánpótlás nevelésével, vagyis az egymást követő generációk igen erős, általában komoly statisztikai alapokon
nyugvó professzionális módszertani képzést kapnak. Másik előnye hallatlan rugalmasságában, problémaés
módszerérzékenységében rejlik. A projektek, kutatások általában fontosnak tekintett kérdések legmodernebb
módszerekkel és eszközökkel folytatott vizsgálatára alakulnak, létrejövetelük meghatározó módon függ az igen
erőteljes verseny közepette elnyerhető pályázati támogatásoktól, ami minden szervezőt és résztvevőt a
maximális erőkifejtésre ösztönöz. (A sikeres projekt ugyanis szakmai tekintélyt növelő kötetek megjelenését,
még rangosabb egyetemeken elérhető tekintélyesebb állások, díjak és újabb projektek elnyerésének lehetőségét
eredményezi.) E szerveződési forma egyetlen, de jelentős hátránya esetlegessége. A nagy egyéniség
visszavonulásával vagy halálával, a nagy projekt (és a vele kapcsolatos anyagi támogatás) lezárultával a kutatás
mérete, iránya, szereplői alapvető mértékben átalakulhatnak, a központok máshová tevődnek, a témák, az
internetes honlapok megváltoznak. A történeti, vagy szociológiai tanszékek témái közül egy-egy ilyen
irányváltás során kihullhat a demográfiai oktatás, a demográfiai központok esetében pedig elmaradhatnak a
további történeti vizsgálatok. A princetoni egyetemen például, mely az 1960-as években elhíresült
termékenységtörténeti projektnek adott otthont (melyre a későbbiekben még visszatérünk) jelenleg érdemben
nem folyik történeti demográfiai kutatás, míg a korábban a történeti demográfusok számára ismeretlen
minnesotai egyetem ma hatalmas projektek szervezőjévé és információs központjává vált, magához vonzva
kutatók kisebb csapatát. Úgy tűnik, hogy sok szempontból Németország kutatói is a történeti demográfia
amerikai szerveződési modelljét kezdik követni. A történeti demográfiai kutatások (és a fontos személyiségek)
194
szétszórtsága, a kutatások egy-egy tanszékhez kötődése az amerikaihoz hasonlóan rapszodikusnak és

változékonynak látszik (Faragó 2002).
A fenti típussal szemben az ellenpontot Dél-Európa országai képezik, ahol már az 1950-es évektől kezdődően
fokozatosan egyesületek, laboratóriumok, intézetek illetve történeti demográfiával foglalkozó intézeti részlegek
épülnek ki, melyek feszes, jól szervezett kutatói kapcsolathálót hoznak létre. E szerveződési forma előnye a
hosszabb ideig tartó stabilitás, a folyamatosan megjelenő célzott tematikájú kiadványok, periodikák sorozata, a
rendszeres bibliográfiai tevékenység. Hátránya viszont az intézetek, laboratóriumok esetében gyakran
megfigyelhető viszonylagos tematikai rugalmatlanság (a stabilizálódott, kissé hivatalszerűen megszerveződött
intézmények egy-egy „bedolgozott” terület műveléséről lassan váltanak át más témára) és a korlátozott
függetlenség. Az intézetek léte ugyanis a fenntartóktól függ, akik nem minden esetben tudják megállni azt, hogy
a témák alakításába valamennyire bele ne folyjanak. Az egyesületek, társulatok viszont az intézetekhez képest
állandó pénzügyi bizonytalanságban élnek. Politikailag nem elkötelezett társadalmi-szakmai szervezetek
működési költségeire szinte soha nem lehet elegendő pénzt szerezni még a gazdag társadalmakban sem, és az
általuk, mint nem professzionális kiadók által indított (üzletileg általában sikertelen, „non profit”) periodikák,
könyvsorozatok fenntartása folyamatos külső pénzügyi támogatást igényel, ezért megjelentetésük gyakran
akadozó, terjesztésük alacsony hatásfokú. Nem egyértelműen megoldott esetükben a kutatói utánpótlás
professzionális képzése sem.
Anglia, Hollandia és a skandináv országok a két fenti típus között helyezhetők el. Létrehoztak kutatási
centrumokat, ezek azonban többségükben az egyetemi oktatáshoz (bár rendszerint nem egy egyetemhez)
kötődnek, s a szakmai közélet is sokkal inkább az amerikai, illetve német modellre hasonlít. Nem jól szervezett
történeti demográfiai társaságok, hanem inkább projektek és konferenciák irányítják azt.
A francia kutatás külön utakat követ. Egyrészt kutatói hosszú idő óta jól működő történeti demográfiai
társulatba tömörültek, másrészt két erős kutatóközpontot hozott létre – egyik a felsőoktatáshoz kapcsolódik
(EHESS), másik a nemzeti demográfiai intézet (INED) részlegeként működik. Ugyanakkor egyes vidéki
egyetemeken – például Lyonban, Strasbourgban illetve a sok tekintetben nyelvileg kulturálisan ide vonzódó
belgiumi Liege-ben és a svájci Genfben – szintén virágzó történeti demográfiai képzés és kutatás folyik.
A körön kívül álló, egyenként jóval kevesebb kutatóval rendelkező országok történeti demográfusai – jó
példákat szolgáltatnak erre a közép-kelet európai országok – a kutatók kis létszáma, valamint (az ettől nem
független) szerény anyagi körülmények miatt általában nem képesek önálló intézetek, tanszékek sem önálló
társaságok működtetésére, hanem rendszerint egy-egy nagyobb ernyőszervezet (tudományos akadémia,
statisztikai hivatal, avagy egy többnyire patinás történeti társulat) keretén belül találnak maguknak helyet.
Szervezetükben, működésükben azonban inkább a dél-európai modellt követik, különös tekintettel a
bizonytalanságra és a kutatói/oktatói utánpótlás megoldatlanságára (Faragó 1996a; 2002).
Bár tematikailag az egész társadalomtörténetet átfogja, a történeti demográfia szempontjából is kiemelkedő

jelentőségű az European Social Science History Association (ESSHA) szervezete, mely az észak-amerikai
Social Science History Association (SSHA) mintájára alapján alakult meg 1996-ban. Az ESSHA alapvető
szakmai tevékenysége ugyancsak hálózatok (networkök) keretében folyik, melyeket választott vezetőik szervező
tehetsége, a tagság száma és agilitása határoz meg. Tényleges tevékenységük túlmegy a rendezvényszervezésen,
mivel a tematikus kutatóközösségek tagjainak jelentős része folyamatos kapcsolatban áll egymással és egy-egy
új nemzetközi konferencia vagy projekt részvevői jelentős részben a kör kommunikációs hálóján keresztül
állnak össze. Összességében nézve azt mondhatjuk, hogy az ESSHA-n belül a történeti demográfia pozíciója
kifejezetten kedvező. Megalakulásakor 25 network keletkezett, jelenleg pedig már 29 működik. Történeti
demográfiai érdeklődésű kutatók főként a „Family/demography” és a „Migration/ethnicity” networkben
találhatók, de előfordulnak a „Childhood/education”, a „Health” és a „Women/gender” networkökben is, így
nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a történeti demográfusok alkotják a társaság egyik meghatározó szakmai
csoportját.
4.3.2. KONFERENCIÁK
Minden kutató számára fontos, hogy részt vegyen a szakmai közéletben. Bár ennek, mint láttuk, léteznek
egyesületi, társulati formái is, mégis a legfontosabb szerepet nem elsősorban ezek, hanem a kutatók által
szervezett közös tudományos rendezvények, a konferenciák, szimpóziumok, kerekasztalok játsszák. Csak
példaképp említjük meg, hogy konferencián merült fel a princeton-i termékenységvizsgálat projektjének ötlete,
avagy itt hangzottak el először John Hajnal téziseinek, Peter Laslett háztartás-vizsgálati módszerének első
megfogalmazásai is. A tudományos rendezvények tehát képesek arra, hogy a résztvevők számára bemutassák az
új módszertani ötleteket, az új kutatási irányokat (nagyobb konferenciákat kísérő kiadói seregszemléken a
195
legújabb irodalmat is), emellett lehetőségeket nyújtanak szakmai kapcsolatok kiépítésére, illetve
továbbfejlesztésére. Szerencsés esetben konzulenst, partnert, tanulmány kiadására hajlandó folyóirat-szerkesztőt
ismerhetünk meg, akik információkkal, tanácsokkal segíthetik munkánkat, meghívhatnak új, érdeklődésünkhöz
közel álló rendezvényekre, kutatásokra, ajánlásokat adhatnak pályázatainkhoz, és így tovább.
A tudományos rendezvények három csoportba sorolhatók: szakmai alapon szerveződő reprezentatív nagy
nemzetközi kongresszusok, egy-egy formális (társaság, egyesület) vagy kevésbé formális (network) szervezet
által megrendezett konferenciák, valamint a jóval kisebb méretű tematikus vagy regionális alapon szerveződő
ülések, kerekasztalok, „levéltári napok”. A szakmai alapon szerveződő monstre rendezvények közül hármat
érdemes megemlítenünk: az ötévenként megtartott nemzetközi történettudományi kongresszusokat, a
négyévente megrendezésre kerülő nemzetközi gazdaságtörténeti konferenciákat, valamint az ugyancsak
négyéves időszakonként a nemzetközi népességtudományi unió (IUSSP) által szervezett nemzetközi
népességtudományi konferenciákat. A történészkonferenciák rendezői az egyes országok nemzeti bizottságai
által választott testületek, melyek rendszeresen megszabják a kiemelt szekciók, illetve a plenáris ülések
tematikáját, meghívják, illetve kijelölik a főbb előadókat. Csak a konferenciákon belüli kerekasztalok,
vitaülések jönnek létre tartalmilag, illetve szerveződés tekintetében spontánabb módon. Bár formailag egy
társulat, a nemzetközi népességtudományi unió áll a demográfiai rendezvények mögött, ezek szerveződése is
nagyjából a történészkonferenciák gyakorlatát követi. Mindez azt jelenti, hogy a szóban forgó rendezvények
ugyan jól reprezentálják egy-egy szakterület szakmai – kutatói – intézményi állapotát, viszont kevésbé
érzékenyek a kutatások új tendenciáira, a szemléletés módszerbeli változásokra, kevésbé hajlamosak a rugalmas
reagálásokra.
A történészek körében sokan nem értettek egyet a nagy konferenciák fentebb vázolt szerveződési gyakorlatával
és a mögötte húzódó szakmai szemlélettel, ezért új megnyilvánulási formákat kerestek. A kvantitatív történészek
ilyen igénye vezetett az észak-amerikai társadalomtörténészek említett szervezetének (SSHA) megalakulásához,
melynek éves konferenciáin számottevő szerepet játszanak a történeti demográfusok.
Ugyanez mondható el a fentebb ismertetett ESSHA-ról is, mely 1996 óta kétévente igen sikeres
társadalomtörténeti konferenciákat szervez. E rendezvényeken az elhangzott előadások kb. 20-30 százaléka
foglalkozik demográfiai kérdésekkel. Sajátos jellemzője az ESSHA konferenciáknak, hogy szervezeti és
szemléleti nyitottságuk egyre több résztvevőt vonz a legkülönbözőbb országokból és kutatási területekről, így
észlelhető, hogy rendezvényei fokozatosan még nemzetközibbé válnak. A tematikák és az előadók egyre
kevésbé korlátozódnak kizárólag Európára, mind számottevőbb az észak-amerikai és japán kutatók részvétele,
valamint az európai fejlődésen kívüli témák tárgyalása.
4.3.3. FOLYÓIRATOK
A történeti demográfiai kutatások legstabilabb elemét a rendszeresen megjelenő periodikák képezik, melyek
egyszerre jelentik a kommunikáció formáját és ugyanakkor egy bizonyos mértékű szakmai szervezőerőt ezen a
tulajdonképpen sok helyütt nagyon atomizáltnak tekinthető kutatási területen. Nélkülük nem egy kutató
igencsak elmagányosodna a számára gyakran semleges, rá sokszor csodabogárként tekintő környezetben.
Különösen fontosak azok a kiadványok, amelyek nyelvileg és/vagy szerzőgárdájuk miatt nemzetközinek
tekinthetők. Ezek közé jelenlegi ismereteink szerint 16 folyóiratot és évkönyvet sorolhatunk. Közülük évi tíznél
több tanulmányt közöl a Continuity and Change (Egyesült Királyság) a History of the Family és a Journal of
Family History (mindkettő az Egyesült Államokban jelenik meg) és a franciaországi Annales de démographie
historique. Évente 2-5, a történeti demográfia témakörébe tartozó tanulmányt jelentet meg az Egyesült
Államokban megjelenő Journal of Social History és Journal of Economic History, az angliai kiadású Population
Studies és az Economic History Review, valamint a francia Population. Külön színt jelentenek az úgynevezett
nemzeti történeti demográfiai periodikák, mint például a Local Population Studies (1968-, Egyesült Királyság),
Boletin de laAsociacion de Demografia Historica Espagnola (1983-, Spanyolország), D(émographie)
H(istorique) bulletin d’information (1963-, Franciaország), Popolazione e Storia (2000-, Olaszország),
Historická demografie (1967-, Csehország), Przeszlosc demograficzna Polski (1967-, Lengyelország), Történeti
demográfiai évkönyv (2000-, Magyarország). Utóbbiakkal azonban két gond is van. Egyrészt többnyire –
különösen a közép-kelet-európai országok esetében – viszonylag szűk létszámú szerzőgárdára támaszkodnak
(ami esetenként tematikai és színvonalbeli engedményeket kényszerít ki), másrészt a nem hazai olvasók számára
a szóban forgó periodikák használatához szükséges nyelvtudás, valamint az azokhoz történő hozzáférés gyakran
leküzdhetetlen akadályt jelent.
4.3.4. TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIA A VILÁGHÁLÓN (INTERNETEN)
196
Az 1990-es évek közepe óta e kutatási terület életében is egyre nagyobb szerephez jut az internet, mint
kommunikációs eszköz és információforrás. A történeti demográfiára vonatkozó internetes információkban való
eligazodást jelentős mértékben segíti Trinkle és Merriman (2006) immár negyedik kiadásban megjelent,
történészek számára készített internetes kézikönyve. Ebben külön fejezetet kapnak a nők történetére, a
genealógiára valamint a népességtörténeti adatbázisokra vonatkozó információk. A „women’s history" honlapjai
azonban ismereteink szerint csak elvétve tartalmaznak történeti demográfiai vonatkozású információkat, míg az
amatőr családkutatók által létrehozott genealógiai információrendszerek között esetenként több szerencsével
járhatunk. Regionális irányultságú honlapjaik rendszerint megadják a történeti demográfia szempontjából is
fontos alapirodalom egy részét és esetenként nem csak családtörténeteket, hanem egész falvakra vonatkozó
adatbázisokat (anyakönyvi adatok vagy egy-egy 19. századi népszámlálás név szerinti adatai) is találhatunk
honlapjaikon, melyek persze sem szakmai igényességben, sem méretük tekintetében nem versenyezhetnek a
későbbiekben ismertetendő történeti demográfiai adatbankokkal. Ugyanakkor a jelenséget nem szabad
lebecsülnünk, mivel tapasztalataink szerint az amatőr genealógiai honlapok mind látogatottságuk, mind
fejlődésük dinamizmusa (és nemritkán információgazdagságuk) tekintetében messze megelőzik „hivatalos”
egyetemi/intézeti társaikat.
A történeti demográfiára vonatkozóan számottevő mértékű bibliográfiai információ is hozzáférhető az

interneten. Ezzel kapcsolatban két fontosabb adatbázisra hívjuk fel a figyelmet. Az 1935 óta nyomtatott
formában megjelenő Population index reference folyóirat, mely egyebek mellett történeti demográfiai
információkat is közöl, az 1986 és 2000 közötti évekre vonatkozóan interneten (www.popindex. princeton.edu)
keresztül is elérhető. Méreteiben kisebb, de teljesebb, friss információkkal együttes hozzáférést enged meg a
Johns Hopkins egyetem (USA) által működtetett Popline (http://db.jhuccp.org/ics-wpd/popweb) mely kizárólag
a hálózaton keresztül tekinthető meg. (Fontos megjegyezni, hogy mindkét adatbázisban folyóiratcikkek is
találhatóak.) A történeti demográfiai monográfiák megtalálására azonban a legjobb informálódási lehetőséget
még mindig a nagy könyvtárak honlapjai jelentik. A legfontosabbak közülük együttesen is kereshetők a
karlsruhei egyetem virtuális könyvtárában (www.ubka.uni-karlsruhe.de/hylib/eu/kvk.html). A történeti
demográfiai kutatás szempontjából fontos lehet még az amerikai nemzeti egészségügyi könyvtár állományának
használata is (www.nlm.nih.gov/libserv.html).
Az Internet számos előnye mellett (naprakészség, az informálódás gyorsasága és szerkezeti/tematikai

kötetlensége) meg kell említenünk két, egymáshoz szorosan kapcsolódó hátrányát, az instabilitást és a
közvetített információk rövidéletűségét. Két évvel korábban meglátogatott helyeink számos esetben (különösen,
ha nem egy patinás könyvtárról vagy egyetemi intézményről volt szó) már honlapot változtattak, avagy
kicserélték annak tartalmát, esetenként nyom nélkül eltűntek. Különösen a költségekre érzékeny szervezetek
(könyvkiadók, folyóiratok), illetve a szerényebb anyagi háttérrel rendelkező egyesületek és tanszékek esetében
tapasztalható, hogy gyakran csak az utolsó 2-3 évre vonatkozó információk érhetők el honlapjaikon, a korábbiak
nem, így a ki nem nyomtatott információk esetében ritkán lehetünk abban biztosak, hogy azt később ugyanott,
ugyanolyan formában és tartalommal ismét megtaláljuk.
4.4. A történeti demográfia historiográfiája I. (Módszerek)

A történeti demográfia historiográfiájában egyértelműen az 1950-es évek elején látszik alapvető módszertani
szakaszhatár, ekkor következett be ugyanis nagy méretű váltás a használt források és az alkalmazott elemzési
technikák terén. Ahhoz azonban, hogy ezt a változást megérthessük, a történetet az elején kell kezdenünk. A
történeti demográfiai elemzések során alkalmazott módszerek nagyobbrészt mindig is olyan standard elemzési
technikák voltak (ma is azok), melyeket a recens népességekkel foglalkozó demográfia is alkalmazott, illetve
alkalmaz. A történeti kutatás mindössze két esetben él saját, speciális, csak a számára kifejlesztett
módszerekkel. Egyrészt az olyan jelenségek vizsgálatánál, melyek nem fordulnak elő a mai népességekben
(például a tömeges halálozást okozó járványkatasztrófák), másrészt azokban az esetekben, amikor sajátos
elemzést kívánó történeti források használata révén kell pótolnia azokat a hiányzó modern rendszerű
adatközléseket, mint például a részletes, termékenységés halandóságelemzésre alkalmas népmozgalmi
statisztikák, illetve a kor, nem, családi állapot és egyéb társadalmi és kulturális jellemzők szerint bontható
népszámlálási adatok. Utóbbiak hiánya egyébként a kutatók számára csak a 20. század első évtizedeiben vált
feltűnővé, amikor a demográfiai elemzési módszerek odáig fejlődtek, hogy az ezeket követni kívánó történeti
demográfusok a vizsgálati technikák átvételének megkísérlése során eddig használt forrásaik korlátaiba
ütköztek. A történeti kutatás az 1930-as évekig ugyanis módszertani szemszögből nézve nem igazán
demográfiai, nem igazán elemző, hanem döntően leíró jellegű népességtörténeti munkákat produkált. A
kutatókat ekkoriban még szinte kizárólag a különböző területek és települések népességszámának alakulása
érdekelte, a népesség szerkezetére és a népmozgalmi folyamatokra vonatkozó mutatók nem.
197
A különböző társadalmakban kialakulófélben levő történeti demográfiai kutatások útjai a két világháború között
váltak szét. A német történészek és genealógusok már a 20. század elején az anyakönyvek elemzése irányába
fordultak, és egyikük kidolgozta a családrekonstitúciós módszer első variánsát. A spontán módon elindult
demográfiai családtörténeteket rekonstruáló német falugenealógiai kutatás azonban a jobboldali politika
csapdájába esett. Bár a nácik által mesterségesen felfuttatott vizsgálatok következtében Európa legnagyobb
genealógiai (történeti demográfiai) cédula adatbázisa – kb. 1000 település több százezer családjának adata – állt
a német kutatók rendelkezésére az 1940-es évek elejére, a demográfiai (és ezen belül az anyakönyvi)
vizsgálatok a rájuk telepedett politika miatt hosszú időre megbélyegzetté váltak (Faragó 2002). A történeti
demográfia megújulása emiatt körülbelül egygenerációnyit csúszott és az új törekvések vezető műhelyei már
nem Német-, hanem Franciaországban, Angliában és Észak-Amerikában alakultak ki.
A francia történeti demográfia fejlődése a 20. század első felében egy időre a gazdaságtörténethez, illetve a
gazdaságés társadalomtörténetben mérföldkövet jelentő Annales-iskolához kötődik. Az 1950-es években
történészek, genealógusok és demográfusok kicsiny csapata, anélkül hogy a módszer németországi előzményeit
ismerte volna, kidolgozza az egyházi anyakönyvek modern demográfiai követelményeknek megfelelő elemzési
módszerét (Henry 1952; Fleury-Henry 1956; vö. Őri 1998).
Van, aki az angol történeti demográfusok közül a németekhez hasonlóan szintén a genealógia oldaláról kezd
mikroelemzésbe (Hollingsworth 1957), az anyakönyvek név szerinti adatainak elemzésén alapuló, az 1950-es
években kikísérletezett családrekonstitúciós módszert azonban a szigetország kutatói másokhoz hasonlóan
szintén a franciáktól veszik át (Wrigley 1966). Az anyakönyvek nem nominális, az adatok összegzésén és
táblázatos kielemzésén alapuló aggregatív módszert viszont az angolok maguk alakítják ki (Eversley 1957) és az
ő nevükhöz fűződik a név szerinti lélekösszeírások vizsgálatán alapuló háztartásszerkezet-elemzés alapjainak
lerakása is az 1960-as években (Laslett-Harrison 1962; Laslett 1966).
Az anyakönyvekre épülő kutatási módszereknek azonban volt egy szépséghibája.
Európán kívül csak Új-Angliában és francia Kanadában tűntek használhatónak. A lakosság többsége túl
mozgékony, az egyházközségi adminisztráció pedig nem volt elég precíz ahhoz, hogy a módszert az észak-
amerikai forrásanyagra alkalmazhassák. Így ott a kutatások sokkal inkább a népesség-összeírások és
népszámlálások elemzésével kísérleteztek (Wells 1975), illetve a 19. századi hivatalos népmozgalmi és
népszámlálási adatok újraelemzését próbálták meg. Ugyancsak a hagyományos európai típusú források hiánya
késztette arra az amerikai történeti demográfusokat, hogy a többieknél hamarább forduljanak a halandósági
tábla-módszerek történeti demográfiai alkalmazása felé (Smith 1979). Alighanem ez a kényszerhelyzet szülte
kreativitás játszott közre abban, hogy az amerikai demográfusok számos, módszertanilag az egész nemzetközi
kutatás számára fontos újítást illetve munkát tettek le az asztalra. Csak röviden soroljuk fel közülük a
véleményünk szerint legfontosabbakat. az 1960-1970-es években készült el Ansley J. Coale és a magyar
származású Demény Pál modelljének halandósági (Coale-Demény 1966) és termékenységi (CoaleTrussel 1974)
tábla gyűjteménye, valamint Coale speciális, korai hivatalos statisztikák alapján készíthető termékenység és
házasodás (nupcialitás) elemzésére alkalmas mutatószámrendszere (Coale 1967). Amerikaiak és angolok
nevéhez fűződnek az első fontos történeti demográfiai mintavételes elemzések is (Schofield 1972;
FogelEngermann 1974).
Az 1970-es évek elejére-közepére tehát kialakul a modern történeti demográfia ma már hagyományosnak
nevezhető fegyvertára. Fussunk végig rajta röviden. A módszerek többféle módon is kategorizálhatók, mi a név
szerinti (nominális) és a nem név szerinti forrásokat elemző felosztásból indultunk ki. A kialakított nem
nominális elemzéseket tulajdonképpen négy csoportba sorolhatjuk. Az anyakönyvek adatainak táblázatos
összegzését és kielemzését végző, úgynevezett aggregatív vizsgálat az egyik (Drake 1962; Eversley 1966), a
népszámlálások elemzése a másik fő módszercsoport, melyre fentebb már több észak-amerikai példát
felsoroltunk. A középkor és a 18. század közötti időszakra vonatkozóan azonban csak népszámlálás jellegű, de
szerkezetükben, pontosságukban attól eltérő illetve elmaradó népességés adóösszeírásokra építhet a történeti
demográfus, ezekre egyéni módszereket kell kidolgoznia. Speciális elemzést igényelnek végezetül a
járványkatasztrófák – erre vonatkozóan az úttörést Biraben (1975), Charbonneau-La Rose (1979) munkái illetve
a Local Population Studies pestissel foglalkozó különszáma (Plague reconsidered 1977) jelentik.
Az anyakönyvek név szerinti adatainak feldolgozásán alapuló családrekonstitúció a genealógiai családfa-

összeállítás módszeréből alakult ki, két ponton azonban lényegesen eltér tőle. Egyrészt a minden családtagra
kiterjedő leszármazás megrajzolása (genealógia) helyett az egy településen élők demográfiai életrajzának
összeállítására törekszik, másrészt az összegyűjtött adatok rendezett csoportosításának segítségével olyan
modern demográfiai mutatók (többek között az átlagos házasságkötési kor, a születések közötti intervallum, a
születési sorrend, a korspecifikusés teljes termékenység, csecsemőhalandóság, 14 éves korig terjedő halandósági
198
tábla) kiszámítására teremt lehetőséget, melyre az egykorú kezdetleges összeírások nem (sőt még a korai
hivatalos statisztika sem) adnak módot. A francia eljárás lényeges többlete tehát a családrekonstitúció korai,
német és svéd változataihoz képest, hogy Louis Henry, mint professzionális demográfus beleépítette az utolsó
évtizedek recens népességi vizsgálataival kapcsolatos módszertani tapasztalatait az elemzés folyamatába és a
használók számára a munkafolyamatokat, a modern demográfiai mutatók kiszámítását kézikönyvek sorozatával
tette könnyen elsajátíthatóvá (Henry 1967; Henry-Blum 1988, vö. Andorka 1988). Az eredmény az Henry-
módszer széles körű elfogadottsága, ismertté válása és máig tartó alkalmazása lett. A kezdeti lelkesedés az új
módszer iránt igen nagy, Michael Flinn (1981) korántsem teljes összeállítása közel 200 olyan északnyugat-
európai családrekonstitúció adatait gyűjtötte össze, mely az 1950-1970-es évek között keletkezett.
A családés háztartásszerkezet vizsgálat módszertani gyökerei szintén a genealógiához nyúlnak vissza. A

módszer a különböző együttélési formák (háztartásszerkezetek) típusait ábrázoló ideogrammák és az elhíresült
Laslett-kategóriák bevezetésével leegyszerűsítette és formalizálta azokat, ily módon mind egy közösség
csoportjainak elemzése, mind különböző időszakok illetve közösségek háztartásainak egymással történő
összehasonlítása gyorssá és viszonylag pontossá vált (Laslett 1972; Hammel-Laslett 1974; vö. Andorka 1975).
Alapvető újdonsága, hogy egyrészt összekapcsol és kvantitatív elemzésre alkalmassá tesz demográfiai,
társadalmi és kulturális jelenségeket (többek között demográfiai szerkezet és munkaszervezet, termékenységi,
együttélési, migrációs, örökösödési stratégiák, az egyén és a család, a család és a szűkebb vagy tágabb közösség
viszonya, rövid, középés hosszú távú fejlődési ciklusok), és ezeket egyúttal térben, időben összehasonlíthatóvá
formálja. Eredményeképpen közelebb került egymáshoz és párbeszédbe kezdhetett a történeti demográfia, a
társadalomtörténet, a szociálantropológia és a családszociológia illetőleg a saját szemszögünkből nézve
szélesebb társadalomtudományi körben terjedni tudott a korábban viszonylag kisebb, zártabb körben elfogadott
demográfiai szemlélet. A Laslett-módszer gyors karriert futott be, s miután használt forrásai miatt kevésbé
kötődött az európai típusú anyakönyvezést folytató társadalmakhoz, igen széles körben, Ázsiáig terjedően
alkalmazni kezdték. Három reprezentatív tanulmánygyűjtemény (Laslett-Wall 1972; Wall-Robin-Laslett 1983;
Ehmer-Mitterauer 1986) ízelítőt adhat elterjedéséről, változataitól és eredményeiről az 1980-as évek elejéig.
Bár írásunk elején hangsúlyoztuk a történeti demográfia alapvetően kvantitatív jellegét, ez azonban nem jelenti
azt, hogy kizárólag csak ez az egyetlen járható út a történeti demográfus számára. Talán elég, ha Philippe Aries
(1960), Alan Macfarlane (1970; 1993) illetve Lawrence Stone (1977) nevét említjük, mint olyan szerzőkét, akik
szöveges források nem kvantitatív elemzésével máig hatóan alaposan megkavarták az érdekelt kutatók és
kutatások körét módszerükkel, téziseikkel és eredményeikkel. (Bár Peter Laslett alapjában statisztikai
szemlélettel nyúlt a népességtörténethez, kvantitatív eszközöket kivételesen igen visszafogottan alkalmazó
emblematikus művét az elvesztett világról [Laslett 1965] ugyancsak a fenti szerzők hivatkozott művei mellé
állíthatjuk). Végezetül említést kell tennünk a népességbecslések 1980-as évek elejéig kialakult különböző
módszereiről, melyeket röviden felsorol Thornton (1987, 21-22). Ide kapcsolhatók, az átlagos
háztartásnagysággal (a háztartás mint szorzószám) kapcsolatos kutatási eredmények is (Laslett 1972b; Wall
1972), melyek címük ellenére nem csak az angol népesség történetében elmélyedni óhajtók számára tanulságos
írások.
Az 1970-1980-as években azonban a tudománytörténetileg nem túl hosszú ideje létező módszerek körül élesedő
viták és kisebb-nagyobb mértékű válsághangulat alakult ki. A családrekonstitúcióval kapcsolatos lelkesedés
első, körülbelül egy évtizedig tartó időszaka után a kritikák kezdték szóvá tenni, hogy kérdéses a vizsgálatok
reprezentativitása mind az adott közösségre vonatkozóan (csak a hosszú ideig helyben maradók elemzésére
kerül sor), mind szélesebb, regionális illetve társadalmi értelemben (a vizsgált közösségek elsöprő többsége kis
méretű parasztfalu). Többen bírálták a módszer nyújtotta mérési lehetőségeket is. Bizonyos mutatók (nyers
népmozgalmi arányszámok, valaha házasok aránya, felnőtt halandóság, migráció) ugyanis az anyakönyvekből
nem számíthatók ki, a mérés alapjául szolgáló esetszámok gyakran túl kicsinyek, a módszer statisztikailag nem
tesztelt átlagadatokra épít, megalapozott összehasonlításokra, többtényezős statisztikai elemzésekre nem
alkalmas. Újabban azt is szóvá tették, hogy a családrekonstitúciós vizsgálatok nem tudnak kellőképpen
alkalmazkodni az események, változások folyamatához, valójában csak a természetes termékenység állapotában
élő/működő (illetve ahhoz közel álló) népesség vizsgálatára alkalmasak (Flinn 1981, 3-6; Gutman-Alter 1993,
161-162; Saito 1996).
A háztartásvizsgálat esetében a bírálók észrevételezték a módszer többnyire statikus módon történő

alkalmazását, az életciklus, a társadalmi-kulturális összefüggések elemzésbe történő valódi bevonásának
hiányát, a túl messzemenő következtetéseket (Anderson 1980; Faragó 2001). Viták alakultak ki a törzscsalád
fogalmáról, létezéséről, az összehasonlíthatóság problémájáról, a családtipológiákról (Kertzer-Hogan 1991;
Saito 1997; Schlumbohm 2000). A kutatók egy része szóvá tette, hogy a háztartáselemzés Laslett-féle
kategóriarendszere alapjában északnyugat-európai tapasztalatokra épült, már az Európa déli és keleti felén
honos együttélési formákra is nehezen alkalmazható, nem is beszélve a világ többi részéről. A folyamatos
199
adaptálások felhalmozódó módszertani tapasztalatai következtében a családés háztartásszerkezet elemzése

szempontjából igen szegényes forrásokkal és egyszerű struktúrákkal rendelkező Angliából egyre inkább Délés
Közép-Európa, valamint a problémakör iránt igen élénken érdeklődő Japán kutatói által felvetett kérdések felé,
illetőleg az együtt élő csoport dinamikus megközelítése, az életciklus vizsgálata irányába tolódott el. A
differenciáltabb megközelítés azonban a statisztikai módszertan szemszögéből nézve nem javított az eredeti
eljáráson, főként az észak-amerikai kutatók a családrekonstitúcióhoz hasonlóan itt is megkérdőjelezték annak
fejlettebb statisztikai eszközökkel történő megközelítésre való alkalmasságát.
Az 1960-as évek óta tartó kutatások áttekintése azt mutatja, hogy azokra a társadalmakra vonatkozóan, ahol több
tucat családrekonstitúció illetve családés háztartásszerkezet-elemzés készült, az újabb és újabb ilyen vizsgálatok
egyre kevesebb újdonságot hoznak, az erőfeszítéseknek egyre jobban csökkenő a hozadéka. Ez a felismerés,
valamint a kritikai hangok oda vezettek, hogy a 2000. évi amszterdami ESSHA konferencián a családés
háztartáskutatás historiográfiájáról szóló kerekasztalon a legfontosabb országokra kiterjedő felmérés alapján
megállapítást nyert, miszerint mind a családrekonstitúció, mind a háztartásszerkezet-elemzés nagyrészt
visszaszorult eredeti keletkezési országába, Franciaországba, illetve Angliába. A módszereket ugyan több
helyütt alkalmazzák, de már nem önállóan, hanem más vizsgálatokba beépítve és egyéb demográfiai-statisztikai
módszerekkel együttesen. Az eufória elmúltával egyértelművé vált, hogy mind a családrekonstitúció, mind a
háztartáselemzés fontos előrelépést jelent a történeti demográfia elemzési fegyverzetében, azonban az is
kiderült, hogy nem mentesek a korlátoktól és főképp nem várható el tőlük, hogy önmagukban megoldják a
történeti népességek vizsgálatának összes alapvető kérdését.
Mindent összevéve úgy tűnik, hogy az 1980-1990-es években újabb komoly változások vették kezdetüket a
történeti demográfiában. Ez tulajdonképpen három tényezőre vezethető vissza: a két iskolateremtő elemzési
módszer, a családrekonstitúció és a háztartásszerkezet-elemzés korlátainak felismerésére, a számítástechnika
ugrásszerű fejlődésére (az asztali számítógépek elterjedése illetőleg a gépi adatbázisok sokasodása az 1980-as
években), valamint a kvantitatív történetírás elleni lázadásra. Egyes kutatók ezt egyenesen paradigmaváltásnak
értékelik. Véleményünk szerint ez talán túlzás, de mindenképpen fordulatnak kell neveznünk. Az 19501960-as
évek híres módszereinek problémáit fentebb már röviden felsoroltuk. Az asztali számítógép megjelenése
technikai újításból ott lépett át tartalmi/módszertani szintre, hogy nem csak korábban elképzelhetetlen méretű
adatbázisok egyéni (és sokkal precízebb) kezelésére teremtett lehetőséget, hanem nagymértékben
megkönnyítette a matematikai statisztika alkalmazását a felhasználók számára. Érdekes jelenség, hogy ezzel
szinte egybeesik az a lázadás – a harmadik fordulat irányába ható tényező – melyet főként a francia és olasz
társadalomtörténészek új generációja indított el az 1980-as éveiben. E szemlélet (a „kritikus fordulat”)
megfogalmazói egyaránt kétségüket fejezték ki a nagy társadalmi elméletek, a makroszintű vizsgálatok és a
kvantitatív módszerek iránt. Ezzel párhuzamosan a hagyományos történetírás képviselőinek egy része is
rohamot indított a kvantitatív történetírás iránt, mely az ilyen jellegű kutatások számának visszaesését
eredményezte az általános történettudományi fórumokon (folyóiratokban, konferenciákon) – úgy tűnik, mintha a
kvantitatív történetírás „kiment volna a divatból” (Reynolds 1998). E szemléleti fordulat a történeti demográfiát
alapvetően érintette, de benyomásunk szerint itt az elmozdulás egészen más módon és más irányba történt, mint
ahogy azt a külső szemlélők, vagy az új társadalomtörténet hirdetői elképzelték. Az újabb történeti demográfiai
kutatásokat áttekintve egyértelműen megállapítható, hogy miközben a 60-70-es években divatossá válása miatt
átmenetileg idecsapódott társadalomtörténészek és szociálantropológusok tartalmi és módszertani értelemben
távolodni kezdtek a demográfiai szemlélettől és annak elemzési technikáitól, addig a szűkebb értelemben vett
történeti demográfusok épp ellenkező irányba, a számítógépek fokozottabb használata, a statisztikai módszerek
egyre magasabb szintre emelése, matematizálása, általában a kvantitatív elemzések minőségének javítása
irányába léptek tovább. A nagy időés munkaerőigény kiváltása, az elemzés megjavítása érdekében már az 1970-
es évektől eredményes lépések történtek a családrekonstitúció automatizálása irányába (Wrigley 1973a;
Desjardins-Beauchamp-Légaré 1977). A törekvés természetesen nem egyszerűen a már klasszikussá váló
módszer továbbfejlesztését jelentette, hanem a kialakuló, egyre nagyobb egyéni-családi információmennyiséget
tartalmazó adatbázisok lehetőségeinek kiaknázását célozta.
Mintegy ellensúlyozandó az elszórt és több értelemben sem reprezentatív lokális családrekonstitúciókból és

háztartásszerkezet-elemzésekből adódó következtetések problematikus voltát az 1970-es évek közepén – 1980-
as évek elején (alapul véve a népesség-előreszámítás módszereit) amerikai és angol kutatók kialakították a
népmozgalom, a termékenység, a reprodukció és a népességszám visszafelé becslésének módszerét (Galloway
1994). A családok és rokonságok vizsgálatára vonatkozóan az 1970-es évek óta négy szimulációs módszert
(Smith-Oeppen 1993) dolgoztak ki, de alkalmazzák ezt a népességfejlődés modellezésére is (Whitmore 1991). A
rokoni viszonyok vizsgálatára újabban alkalmazzák a hálózatelemzés („social network analysis”) szociológiai
módszerét is (Wetherell 1999). A kilencvenes évektől kezdve terjed az eseménytörténeti elemzés („event history
analysis”), mely főként az életciklus-vizsgálatokra látszik alkalmasnak (Gutmann-Alter 1993) és különösen a
Journal of economic history, valamint a Population studies folyóiratokban megjelenő történeti demográfiai
200
témájú cikkekben már rendszeres a többtényezős statisztikai elemzések alkalmazása. E tendenciák legerősebben
Észak-Amerikában és Angliában észlelhetők, vagyis ott, ahol a statisztika az átlagnál erősebben szerepel a
társadalomtudományok és a történelem oktatásának tantervében. Jól mutatja ezt, hogy az amerikai Willigan és
Lynch (1982) történeti demográfia módszeréről jó húsz évvel ezelőtt megjelentetett könyve már akkor
részletesen ismertetett számos olyan matematikai statisztikai módszert (faktor-, klaszterregresszióelemzések,
log-lineáris modellezés, szimuláció stb.) melyeket az európai történeti demográfia kevés kivétellel egészen az
1990-es évekig nem igazán alkalmazott. A történeti demográfia matematikai statisztika irányába történt
fordulását az 1990-as évek módszertani kötetei már világosan mutatják (Reher-Schofield 1993; Blum-Bonneuil-
Blanchet 1992). Mintegy ezzel párhuzamosan szembetűnő, hogy egyre több, történeti demográfiai módszerekkel
és adatokkal operáló fizikai antropológiai és genetikai/szociálbiológiai vizsgálat lát napvilágot (Bouchard 1993;
Komlos 1994), ami azt sugallja, mintha a történeti demográfia humanióráktól való bizonyos mértékű távolodása
a természettudományos beágyazottságú embertudományokhoz való közeledéssel járna együtt.
4.5. A történeti demográfia historiográfiája II. (Projektek és

kutatási irányok)
4.5.1. KUTATÁSI PROJEKTEK
A kutatás alapvetően individuális tevékenységnek tűnik. Közösségi aktusnak vele kapcsolatban elsősorban az
eredmények nyilvános bemutatása nevezhető, ami általában tudományos rendezvényeken illetve a felsőoktatás
során tartott előadásokon és szemináriumokon szokott bekövetkezni. Az utóbbi évtizedekben azonban e téren
bizonyos változások észlelhetőek. Különösen azokon a szakterületeken – ide tartozik a nagy volumenű
kvantitatív adatbázisokat elemző történeti demográfia is – ahol az eredményekhez való eljutásig igen nagy és
részben monoton előkészítő munkákra (adatgyűjtésre és az adatok számítógépbe való betáplálására) van
szükség, egyre nagyobb a szerepe a pályázati formában történő külső kutatásfinanszírozásnak, a projektnek.
Manapság persze a hivatásos tudományos kutatók túlnyomó része többnyire valamilyen pályázat segítségével
igyekszik biztosítani a munkája során felmerülő kisebb-nagyobb költségek, eszközök és konferenciarészvételek
költségeit, de úgy látszik, hogy az egyéni pályázatok egy része is kezd egy kutatói csoport által megfogalmazott
és megalapozott tematikus terv köré szerveződni, mely szerencsés esetben nagyobb külön támogatáshoz jutva
projektté alakul. A nemzeti határokat gyakran átlépő, kutatói összefogásra épülő projektek tudományszervező
szerepe tapasztalataink szerint szembetűnő mértékben növekszik. A szakmailag fontosnak tűnő tematikus
rendezvények, valamint az azok esszenciáját közreadó tanulmánykötet(ek) mögött egyre inkább valamilyen
projektet találunk, mint ahogy egy-egy nyilvános adatbank létrejöttét, növekedését manapság többnyire már
szintén ily módon biztosítják. E szerveződési forma népszerűségét minden valószínűség szerint annak
köszönheti, hogy valójában a szakmai teljesítményre és a konferenciákon illetve publikációkon keresztül
szerzett ismeretségekre és személyes kapcsolatokra épül. Más szavakkal fogalmazva meg: kikapcsolja a
formális szervezeteket, a szakmai hierarchiákat, nemzeti bizottságokat és „nagy öregeket” a projekt
létrehozatalából, céljainak meghatározásából abban az esetben, ha nem illeszkednek hatékonyan a kitűzött
feladat megvalósításához. (A támogatásoknak általában feszes ütemterve, eredményorientációja és beszámolási
kötelezettsége van, így nem tűri meg a lassan alkalmazkodó, improduktív struktúrákat és személyeket.)
A sok kutatót foglalkoztató, hosszabb ideig tartó, nagyméretű kutatási projektek három alapvető típusba
sorolhatók. Az egyik típus a témaorientált nagy nemzetközi projekt, melynek igazában csak eredményeit
ismerjük, adatbázisa szabadon nem (vagy csak személyes kapcsolatfelvétel és hozzájárulás révén) hozzáférhető
külső kutatók számára. A másik típust az úgynevezett nemzeti népességtörténeti projektek jelentik, melyek egy
meghatározott társadalomtörténeti demográfiai jellemzőinek vizsgálatára születtek, vagyis tartalmukat nem
annyira a problémák, mint inkább egy bizonyos terület és korszak alakítja ki, határozza meg. Ennek adatbázisai
gyakorlatilag szintén nem hozzáférhetőek, nem elsősorban a nyilvánosság számára készültek. A harmadik
projekttípus, az adatbank viszont eleve a nyilvános használatot célozza meg. Fő jellemzője, hogy nem
elsősorban az adatok elemzésére, hanem elemezhetővé tételére törekszik. Az ilyen projekt keretében, illetve
kapcsán készült elemzések részben az adatbank állományába került adatok használhatóságának tesztelése,
részben a finanszírozók érdeklődésének ébren tartása céljából jöttek létre, a használók többsége külső, nem a
projekthez tartozó személy. Az adatbank adottságaiból következően általában egy adott területre, korszakra és
forrástípusra – többnyire anyakönyvekre és/vagy az egyéni népszámlálások lapjaira – koncentrál.
A nagy kutatási projektek közül a legfontosabb a több mint két évtizedig működő, a princetoni egyetem
népességtudományi intézete (Office of Population Research, Princeton University) által 1963-1984 között
végrehajtott európai termékenységi projekt volt. Célja a demográfiai átmenet során végbement európai
termékenységcsökkenés elemzésére alkalmas adatbázis létrehozása, valamint a mögötte álló, illetve az
átmenethez szükséges társadalmi és gazdasági feltételek/jellemzők meghatározása volt. A projekt számos
201
közreműködő segítségével közel 200 éves hosszúságú demográfiai adatsorokat gyűjtött össze Európa 1229
megyéjéről illetve tartományáról, négy ország (Ausztria, Olaszés Oroszország, valamint Svájc) esetében pedig
az adatok részletes gazdasági-társadalmi csoportok szerinti bontását is végre tudta hajtani. A vizsgálat során –
beleértve ebbe az eredményeket összefoglaló kötetet is – 1971 és 1986 között nyolc monográfia jelent meg és
egy doktori disszertáció készült, a forrásbázis alapján létrejött tanulmányok száma több tucatra tehető, közvetett
hatása pedig felmérhetetlen. Módszertani újításaira a későbbiekben térünk vissza. Az átlagos nemzetközi
projektek azonban természetesen nem ilyen méretűek. Rendszerint 2-4 évig tartanak, két-három konferenciát
eredményeznek, melyek válogatott előadásai rendszerint egy-két tanulmánykötetet töltenek meg.
A nemzeti projektek közül a két legfontosabb, a francia és az angol még az 1970-es években, az asztali
számítógépek és az internet térhódítása előtt futott le. Mindkettő az 1950-1960-as években kialakult új
mikrodemográfiai elemzési technikákra, illetve ezeknek egy-egy ország forrásanyagán történő mintavételszerű
alkalmazására épült. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő egy-egy terjedelmes összefoglaló
népességtörténetet eredményezett, melyek kissé részletesebb bemutatására később kerítünk sort.
Tulajdonképpen ebbe a kategóriába tartozik a montreali francia nyelvű egyetem koordinációjában 1966-1983
között Québec tartomány népességtörténetének feltárására irányuló kutatás is, bár ez részben már átmenetet
képez az adatbank típusú projektek irányába. A montreali kutatás a kanadai francia népesség 1621-1765 közötti
időszakra nézve elérhető teljes demográfiai forrásanyagának feldolgozására törekedett, így több mint 700 ezer
anyakönyvi bejegyzést, 14 ezer háztartás adatait, valamint több mint 5000 egyéb szöveges dokumentumot
(házassági szerződést, honosítást, bevándorlással kapcsolatos iratot) archivált számítógépen. A forrásbázis
alapján eddig 19 monográfia és száznál több tanulmány készült.
A tipikusnak tekinthető adatbankok közül a legrégebben létrejöttek Északnyugat-Európában találhatók. Az első

igazán jelentős közülük az észak-svédországi Umea egyetem mellett jött létre még az 1970-es években, amely
mára kb. 400 ezer 18-19. századi személy demográfiai adatait (a többség esetében tulajdonképpen rövid
demográfiai élettörténetét – a vele kapcsolatos házasodási, születési, halálozási és vándorlási eseményeket)
tartalmazza, melyeket anyakönyvek és lélekösszeírások név szerinti adatainak feldolgozása segítségével
állítottak össze. Hasonló kisebb adatbankok találhatók még Dániában, Norvégiában, Hollandiában és az
Egyesült Királyságban.
Az Észak-Amerikában formálódó adatbázisok az adatbankok második generációját képviselik. Újabbak,

alapjában az asztali számítógép korszakának termékei és méreteik nagyságrenddel haladják meg a fentebb
felsoroltakat. A québeci egyetem által létrehozott BALSAC projekt például a kanadai Québec tartománybeli
Saguenay régió 19. század közepe és 1971 közötti időszakra vonatkozó demográfiai adatainak gépre vitelén
dolgozik, és összesen 4,25 millió adat bevitelével számol. Hasonló méretű a montreali egyetem 1881. évi,
valamint a Victoria Egyetem (Nyugat-Kanada) 1901. évi kanadai népszámlálás feldolgozására irányuló terve.
Az utóbb felsorolt készülő népszámlálási adatbázisok a North Atlantic Population Project (=NAPP) részét
képezik, mely a minnesotai egyetem demográfiai központja, az essexi, ottawai, victoriai, montreali egyetemek,
valamint a norvégiai és izlandi történeti adatbankok összefogásából alakult ki. Ennek célja, hogy az 1880-1890
körüli észak-nyugat-európai és észak-amerikai népszámlálásokban szereplő mintegy 85 milliónyi ember adatait
a megőrzött régi népszámlálási anyagokból gépi adatbázissá szervezze. Az adatbázis forrásanyagának jelentős
részét a mormon egyház, valamint angliai genealógiai társaságok önkéntesei már gépre vitték, az adatok
ellenőrzése és kiegészítése azonban még több évig tartó munkát igényel (www.pop.umn.edu).
A felsorolt adatbázisok túlnyomórészt szervezetileg is összekapcsolódtak. Egyrészt elég egyikük honlapjára

rálépni, s onnan a többi is elérhető lesz. Másrészt 1998-ban létrejött az IMAG (International Microdata Access
Group) szervezete, mely több mint egy tucat adatbankot tömörít és egyúttal kapcsolatban áll számos hivatalos
statisztikai szervezettel is (Hall-McCaa-Thorvaldsen 2000).
Mindez két szempontból is elgondolkoztató. Egyrészt az IMAG által kezelt, illetve rajta keresztül elérhető
adatállományok egyértelművé teszik, hogy a demográfiában igen fontos a hosszú távú folyamatokban történő
gondolkodás, melyek vizsgálata során a történeti és a jelen adatok között gyakran elmosódik (a valójában
alighanem soha sem létezett) határ. Másrészt, miután az elindított monstre projektek eredményei kb. egy
évtizeden belül fokozatosan beérnek, a több tízmilliós népességtörténeti adatbázisok eddig sosem létezett
vizsgálati lehetőségeket nyújtanak majd a kutatók számára. Utóbbiból azonban az is következik, hogy minden
valószínűség szerint az új lehetőségeket kihasználó új kutatások (és a közeljövő elemzéseit végző részben új
generáció) ma még elképzelhetetlen mértékben fogják felülírni a 19. és 20. század jelenleg még elfogadottnak
tekintett népességés társadalomtörténetét.
4.5.2. FONTOSABB KUTATÁSI TÉMÁK
202
Kezdjük először a termékenységgel. Az átformálódott régi-új történeti demográfia egyik legfontosabb

feladatának a termékenység (még pontosabban fogalmazva. a 19. század vége óta folyamatosan észlelhető
termékenységcsökkenés) vizsgálatát tartotta. Ezt három módon kísérelte meg. Az 1950-es években bekövezetett
családrekonstitúciós módszer az anyakönyvi adatok alapján egy adott korszak egymást követő női generációinak
termékenységét vizsgálta egy vagy néhány közösség adatainak segítségével. Az 1963-ban elindult princetoni
európai termékenységi projekt nem nominális módon a 19. századi hivatalos statisztikákra támaszkodva az
egész ily módon megfogható Európa termékenységének alakulását elemezte, amennyire lehetséges regionális
(tartományi, megyei) bontásban. Végezetül az 1960-as évektől folyamatosan zajlottak olyan kvalitatív jellegű
vizsgálatok, melyek főként két kérdés iránt érdeklődtek: egyrészt a szexuális szabadság és ezzel összefüggésben
a terhesség és születés házassághoz való kapcsolódása (régi kifejezéssel élve: a törvénytelen születések
problémája) foglalkoztatta a kutatókat (Laslett-Oosterveen-Smith 1980), másrészt a születésszabályozás
kezdetének, elterjedésének nyomait keresték és elemezték különböző szöveges források segítségével (Flandrin
1976).
A princetoni projekt a mikrovizsgálati eredményeket szélesebb távlatokba helyezte. Eredményeik azt mutatják,
hogy sem a 19. századi európai társadalmak termékenységének nagysága, sem csökkenési folyamatának
elindulása nem tekinthető egységesnek. Bár vannak tájak, ahol a termékenység csökkenése jóval korábban, még
a 18. században elindult (Franciaés Magyarország egyes területei), általánosságban a nagyméretű
termékenységcsökkenés az 1890-1920-as évek körül kezdődött el Európa-szerte. Magyarázatát a projekt
egyrészt a tudatos családtervezés és születéskorlátozás széles körű elterjedésében, másrészt a kevesebb
munkaerőt kívánó gazdasági körülmények kialakulásában, harmadrészt kulturális és társadalmi okokban
(értékrendszer változása, a generációk kapcsolatának átalakulása, szekularizáció) találta meg (Knodel – van de
Walle 1986; Andorka 1986).
A termékenység történeti vizsgálata azonban nem egyszerűen csak a termékenység mértékének, alakulásának
makroszintű és hosszú távú analízisét (Vinovskis 1981; Gillis-Tilly-Levine 1992), illetve területileg és a
vizsgálat időszakának tekintetében szórt esettanulmányok (Knodel 1974) sokaságát jelenti. A termékenységgel
kapcsolatos kutatások vizsgálják a családhoz és házasodáshoz, kulturális jellemzőkhöz, gazdasági-társadalmi
tényezőkhöz (MacLaren 1978; Haines 1989) fűződő kapcsolatát, a születések/fogamzások havonkénti
ingadozását (szezonalitását), a keresztelések és születések közötti viszonyt (Wrigley 1977), a szoptatás mértékét,
hosszát, gyakorlatát (Knodel – van de Walle 1967), a születéskorlátozás megjelenését, alkalmazott módszereit,
az egyének és hatóságok ezzel kapcsolatos véleményét, általában a termékenységgel kapcsolatos beállítottságot
(Ranum-Ranum 1972).
Az eredmények között tallózva szembetűnik, hogy az 1990-es évek óta mintha a termékenység kutatása némileg
kisebb intenzitású lenne. Ennek valószínű magyarázata, hogy a fő folyamatokat az utolsó másfél-két évszázad
vonatkozásában lényegében sikerült megrajzolni, ami feladatként hátramaradt, az egyrészt az európai
peremvidékek, valamint az Európán kívüli területek termékenységtörténetének részletesebb bemutatása,
másrészt a termékenységtörténet kulturális, mentális hátterének részletesebb feltárása. Előbbit azonban érthető
módon a nyugat-európai és észak-amerikai kutatók kevésbé tekintik feladatuknak (ez jórészt az érintett
társadalmak kutatóira hárul), utóbbi pedig nem kizárólag (és talán nem is elsősorban) a demográfusok, hanem
főként az antropológusok, szociológusok, társadalomtörténészek vizsgálati területéhez tartozik illetőleg az
általuk alkalmazott módszerekkel közelíthető meg leginkább.
A történeti vizsgálatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a termékenység a demográfiai jelenségek

közül legerősebben a házasodáshoz kapcsolódik. Amikor a fogamzásgátlás hatékony módszerei lényegében a
népesség túlnyomó többsége számára nem állnak rendelkezésre, akkor a terhességek és születések száma csak a
házasságon keresztül szabályozható. Nyugat-európai esettanulmányok adataira támaszkodva fogalmazta meg
1965-ben a magyar származású Hajnal János az úgynevezett „európai házasodási modell” tézisét. Eszerint a
reformáció időszakától kezdődően a kialakulófélben levő népességnyomás (túlnépesedés) ellen Nyugat-Európa
társadalmai úgy védekeztek, hogy több évvel megnövelték az első házasságkötés életkorára vonatkozó normákat
és a fiatalok egy részét, amennyiben kellő gazdasági háttérrel nem rendelkeztek, még tovább, akár véglegesen is
távol tartották a házasságkötéstől. A szerző megállapítása szerint ez a házasodási rendszer a világon egyedülálló,
másutt a házasságok jóval korábban és csaknem teljeskörűen kötődtek meg az iparosítás előtti korszakban. A
tézis azóta is az egyik legtöbbet idézett demográfiai munka, teljesen máig nem ült el körülötte a vita,
ugyanakkor a jelenséget a statisztikai adatok sokszor meghökkentő mértékben igazolni látszanak. Viszont az
1960-as évek óta végbement részletkutatásokból kibontható kép nem ennyire egyértelmű minden részletében.
Főként a tézis magyarázó részeivel vannak problémák. Az eredeti feltételezések főként a birtokos parasztságra
építettek, ugyanakkor ettől a városi népesség és az elit egykorú házasodási mintái sem különböztek lényegesen.
Középés Dél-Európa társadalmai sem illettek bele a képbe, olyan időszakokban, helyeken és csoportokban is
találunk magas házasodási életkorokat, ahol és amikor nincs nyoma a „malthusi fékeknek” illetőleg a házasodási
203
kor valamint a házasságkötéstől való tartózkodás egymáshoz kapcsolódása sem látszik egyértelműnek (Kertzer-
Hogan 1991; Engelen 1999). Amerikai kutatók tapasztalatai szerint nem illeszkedik a nyugat-európai házasodási
modellhez az Észak-Amerikába vándorolt telepesek viselkedése sem, akik a 18-19. században lényegesen
korábban házasodtak, mint odahaza maradt őseik/rokonaik (Haines 1996). Végezetül a házasodási minták
regionális megoszlása jóval színesebb, nem lehet egyszerűen kettéosztani a világot annak ellenére, hogy a tézis
alapját képező házasodási modellbeli különbségek regionális méretekben valóban megfigyelhetőek (Faragó
2001).
Új elemet vitt be a házasodás és termékenység körüli vitába az 1970-es években a proto-indusztrializáció

elmélete. A teóriát felvető Franklin Mendels többek között azt fogalmazta meg, hogy a háziipar szervezett és
viszonylag nagyobb létszámot foglalkoztató elterjedése megváltoztatja a házasodási magatartást (és ebből
következően a termékenységet is). Az ebbe bevont fiatal népesség megszabadul azoktól a gátaktól, melyet a
házasságkötéshez korábban szükséges anyagi alapok előteremtése jelentett, ezért hamarább, és nagyobb
mértékben (szélesebb körűen) házasodik (Mendels 1972; Seccombe 1995). Jó két évtized kutatása után azonban
azt mondhatjuk, hogy a tételt Nyugat-Európa nem minden részén lehet igazolni. A 18. századi, 19. század eleji
angol háziipari munkások például valóban korábban kezdtek házasodni, de a belgák és a németek nem (Devos
1999).
Noha már nem tartozik igazán a történeti demográfia által vizsgált időszakhoz, érdemes röviden vázolni a
házasodási kor alakulásának (és vele együtt a Hajnal-tézis érvényességének) történetét az utolsó évszázadban. A
20. századra vonatkozó statisztikai adatok azt mutatják, hogy Európa különböző régióinak házasodási mutatói
között (főként a házasodás korát illetően) az 1930-as évektől kezdve egyre csökken a különbség. Hajnal az
1960-as években még úgy vélekedett, hogy az „európai minta” élete 1940 körül véget ér, a további adatok
azonban nem teljesen ezt támasztják alá. A konvergencia felé mutató trend a 20. század végefelé megállt és
némileg alacsonyabb szinten, de jelenleg is észlelhető különbség a házasodási korban Kelet és Nyugat között
(Engelen 1999).
A fentiekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy bár a házasodási mozgalom trendjeit a termékenységhez
hasonlóan – különösen az utolsó másfél évszázadra vonatkozóan – ma már eléggé világosan látjuk, a mögöttes
motívumok, befolyásoló tényezők feltárása terén még sok a teendő. A felsoroltakon túlmenően számos olyan
kérdés van, amelyet a kutatás a kérdéskörrel kapcsolatban vizsgált és vizsgál. Egyik ilyen téma a házasságok
rövid távú ingadozása (szezonalitása), mely főként a vizsgált népesség hagyományos szokásrendszerének
erősségét vagy változását, vallásosságát, illetve szekularizációját mutatja (Faragó 1994). Az iparosítás előtti
magas halandóságú világban gyakori a házasságok idő előtti megszűnése az egyik fél korai halála, az utolsó
évszázadban pedig a válások számának erőteljes megnövekedése miatt. Részben a termékenység, részben a
hátramaradt családtagok (vagyis mind a történeti demográfia, mind a szociális érzékenységű társadalomtörténet)
szempontjából fontos kérdés tehát az özvegyülések, válások és újraházasodások vizsgálata (Blom 1991;
Dupaquier et al. 1981). Több összefoglaló tanulmánygyűjteményt is ismerünk, mely a házasságkötés kérdését
több oldalról járta körbe (Outhwaite 1982; Devos-Kennedy 1999). A házasodás vizsgálata (különösen az első
házasságkötés átlagos életkora) fontos szerepet kap a családrekonstitúciós elemzések folyamán is (Flinn 1981;
Wrigley et al. 1997). Ugyanakkor ismét alá kell húznunk azt a tényt, hogy a házasodás kérdésének nem egyedül
a demográfia által leggyakrabban alkalmazott kvantitatív szemlélet az egyetlen megközelítési módja.
Történészek és antropológusok számos olyan elemzést végeztek és végeznek szöveges források segítségével,
melyek sok tekintetben hozzájárultak a házasodással kapcsolatos jelenségek történeti változásainak alaposabb
megértéséhez (Stone 1992, Goody 1990; Macfarlane 1986).
A család és háztartás történeti demográfiai témává válása előtt az 1960-as évekig főként társadalomtörténészek,
antropológusok (Közép-Európában néprajzkutatók) és szociológusok kutatási témája volt (Faragó 1983;
Mitterauer-Sieder 1982). Elsősorban Peter Laslett érdeme, hogy az 1960-as években ezt a kérdéskört bevitte a
történeti demográfia vizsgálódásai közé. Úttörő munkái (Laslett 1965; 1966) után az új, demográfiai,
társadalomtörténeti, antropológiai és szociológiai módszereket és szempontokat figyelembe vevő kutatás 1972-
ben debütált a nagyobb nyilvánosság előtt (Laslett-Wall 1972), melyet azt követően még több reprezentatív,
nemzetközi kutatógárdát felvonultató kötet követett az 1970-1980-as években. A kutatássorozat legfőbb
eredményei közé az összehasonlításra alkalmas kategóriarendszer megalapozását, a térben és időben
kiszélesedett szemléletet, valamint több társadalomtudomány tapasztalatainak ötvözését számíthatjuk.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a szegényes angliai források és a világ többi részéhez képest viszonylag egyszerű
családi-háztartási viszonyok nem kedveztek annak, hogy a kialakított módszer probléma nélkül alkalmazható
legyen más társadalmakra. Ugyanakkor a módszert alkalmazók egy része nem volt tisztában az együttélési
formák mögött meghúzódó demográfiai folyamatokkal, és a cambridge-i kutatócsoportban akkoriban domináns
statisztikai szemlélettel (Laslett 1987). Mindez oda vezetett, hogy a Laslett-módszert sokan statikusan
alkalmazták és túl nagy várakozásokkal éltek a családok és háztartások igen egyszerű százalékos
204
megoszlásainak magyarázó erejével kapcsolatban. Nem bizonyult szerencsésnek a Peter Laslett által felvázolt
négy háztartásmodell sem (Laslett 1983). Fentiek miatt a nyolcvanas évek végén, a 90-es évek elején némi apály
tapasztalható a történeti demográfiai indíttatású családés háztartáskutatásban. Az újabb és újabb
esettanulmányok hozadéka egyre kevesebb, a használók köre a kezdeti lelkesedés után mintha kissé
Északnyugat-Európára korlátozódna. Miután a módszer az ezen kívüli területek elemzésére csak némi átalakítás
után alkalmas, többen – főként délés kelet-európai illetve ázsiai kutatók – arra kényszerültek, hogy módosítási
kísérletekkel próbálkozzanak.
A háztartáskutatás fénykorában keletkezett írások közül a másik legnagyobb hatású Hajnal János „európai
házasodási modellhez” kapcsolódó háztartás-keletkezési tézise (Hajnal 1982). Dióhéjban a tézis azt mondja ki,
hogy a Trieszt-Szentpétervár vonaltól nyugatra az úgynevezett „nyugati” háztartás-keletkezési rendszer
működik az iparosodás előtt. A fiatalok életciklusuk során szolgálatot vállalnak, későn kötnek házasságot és a
korábban megteremtett gazdasági alapokon a házasságkötés után önálló, egyszerű szerkezetű háztartásokat
hoznak létre, viszonylag sokan pedig egyáltalán nem alapítanak családot. Ezzel szemben keleten az egyéni
életciklusba beépülő szolgálatvállalás ismeretlen a fiatalok között, csaknem mindannyian megházasodnak, de
házasságkötés után a szülői házban maradnak, többségük nem hoz létre új háztartást. Ennek következtében itt a
háztartások jelentős része bonyolultabb szerkezetű, nagyobb létszámú csoporttá válik. Vagyis a tézis
továbbfejleszti Hajnal korábbi házasodási modelljét és összekapcsolja azt a háztartásrendszerekkel. Hajnal
felvetését azóta is éles viták övezik. Tény, hogy az elvágólagos határok a háztartástípusok földrajzi
elhelyezkedésében túlzásnak minősíthetők, valószínűleg túl meszszemenőek azok a társadalomtörténeti
következtetések is, amelyeket Peter Laslett rájuk épített (Laslett 1988a; 1988b). Viszont kevés írás szerzője
mondhatja el magáról, hogy több kutatást provokált ki, mint a Hajnal-tézis (Faragó 2001).
A történeti demográfiai családés háztartáskutatás átmeneti megtorpanását követő újabb fellendülése az elmúlt
évtizedben a Hajnal-tézis körüli vitán túlmenően két új kutatási irány feltűnésére és terjedésére vezethető vissza.
Az egyik a családés háztartás mögöttes struktúráinak feltárására irányul. Ez főként az EurAsia projekt által
egységbe szervezett törzscsalád-kutatás (Neven-Capron 2000), valamint a rokonságkutatás (Plakans 1984;
Faragó 1996b; Young-Wilmott 1999) terén kecsegtet eredményekkel. A másik kutatási irány, mely érdeklődőket
vonz, és ugyancsak eredményeket ígér, a háztartás dinamizálása, működésének ciklikus felfogása együtt az
egyéni életutak ugyanilyen szemléletével (Hareven 1978; Mitterauer-Sieder 1979). Ezen túlmenően az utóbbi
másfél évtizedben több olyan tanulmánykötet is született, amely tematikailag, módszertanilag sokkal szélesebb
körben járja körül a család problematikáját annál, mint ahogy azt az 1970-1980-as évek korábban idézett
tanulmánygyűjteményei tették (Kertzer-Saller 1991; Fontaine-Schlumbohm 2000).
Természetesen nem az elsődlegesen demográfiai megközelítést hangsúlyozó kutatás az egyetlen, amely az

iparosítás előtti világ családjainak és háztartásainak vizsgálatával foglalkozik. Számos további irányzatot
érdemes ezen kívül felsorolnunk, melyek a történeti demográfia szemszögéből nézve is érdekes eredményeket
hoztak a családés háztartáskutatás területén. A történeti antropológia családés rokonságkutatásai sok tekintetben
megtermékenyítették a témakör demográfiai megközelítését (Goody 2000; Plakans 1984; Segalen 1986;
Macfarlane 1993). Ugyanez mondható el a gazdaságtörténeti kiindulású kutatásokról is, melyek főként a
parasztság, az ipari munkásság és a korai kapitalista családi vállalkozások kapcsán tártak fel figyelemre méltó
szempontokat és összefüggéseket (Ehmer 1980; Shaffer 1982; Davidoff 1987; Sabean 1990). Legalább ilyen
ösztönző hatásuk volt a többnyire szöveges források feldolgozására épülő társadalomés mentalitástörténeti
illetve történeti szociológiai megközelítésű családkutatásoknak, közülük nem egy megjelenése időszakában
élénk és gyümölcsöző vitákat eredményezett (Shorter 1975; Stone 1977). Fontos összefüggéseket világítanak
meg a jogés társadalomtörténet határán mozgó, a családés örökösödési rendszerek kapcsolatát vizsgáló
kutatások is (Goody-Thirsk-Thompson 1976; Darrow 1989). Végül érdemes néhány olyan monografikus jellegű
városi társadalomtörténeti művet felsorolni, mely a családés háztartás problémájával is részletesen foglalkozik
(Anderson 1971; Katz 1975).
A halandóság kutatása a történeti demográfia egyik legrégibb, még a 19. században meghonosodott irányzata.
Az egyes nagyobb járványok (pestis, kolera, himlő) valamint az éhínségek eseménytörténetéről már
könyvtárakat írtak össze. A történeti demográfia 1950-es évekbeli átalakulása azonban a halandóságkutatást sem
hagyta változatlan mederben. Az anyakönyvek alapján a kutatók kiegészítették és revideálták a hivatalos
statisztika által korábban készített hosszú távú idősorokat (Wrigley-Schofield 1981) és a mikrovizsgálatoknak is
rendszeres részévé vált a halandósági elemzés (Flinn 1981; Wrigley et al. 1997). Aprincetoni projekt
adatgyűjtése során nemzetközi méretekben formálódni kezdett egy olyan adatbázis (és létrejött egy erre
alapozódó tudás), amely a halandósági minták nagy újkori átalakulását – a kérdést először felvető Abdul R.
Omran (1971) megfogalmazása szerint: az epidemiológiai átmenetet – világossá tette. Omran történetileg három
halandósági korszakot különböztet meg. A „pestis és éhínség” korszakában a halandóság olyannyira magas,
hogy megakadályozza a folyamatos népességnövekedést. A katasztrófák sorozatos bekövetkezése miatt a
205
halandóság mértéke erősen hullámzik, a születéskor várható élettartam pedig alacsony, 20-40 év közötti. A
„visszavonuló pandémiák” korszakában a nagy járványok egyre ritkábbak, majd teljesen eltűnnek, a születéskor
várható élettartam 50 év körülire nő, megindul a folyamatos népességnövekedés. A „krónikus és ember okozta
betegségek” korában a halandóság tovább csökken, majd egy viszonylag alacsony szinten stabilizálódik, a
születéskor várható élettartam rendszerint meghaladja a 70 évet. E folyamaton belül Európa és Észak-Amerika a
világ többi részétől különbözik, mivel esetükben ez a kétlépcsős átalakulási folyamat korábban, a 18-19. század
folyamán kezdődik (és részben játszódik le), továbbá elsősorban ökológiai (a fertőző ágensek változására, a
környezeti ellenállásra), valamint gazdasági – társadalmi tényezőkre (a közegészségügy, életszínvonal,
táplálkozás javulására) épül. Ezzel szemben a világ többi részén az epidemiológiai átmenet folyamata jóval
későbbi, többnyire csak a 20. században kezdődik meg és abban már meghatározó szerepet játszik a
közegészségügy és az orvostudomány.
Míg a fő fejlődési vonalakban a kutatók egyetértenek, éles viták zajlottak és zajlanak azonban a fenti átalakulási
folyamat tényezőinek meghatározása körül. Kisebb viták már a pestis eltűnése miatt is keletkeztek (Appleby
1980; Slack 1981) nagy véleménykülönbségeket azonban főként az orvosi képzettségű Thomas McKeown
1976-ban felvetett tézise váltott ki, miszerint az európai halandóság 18-19. századi csökkenésében elsősorban a
táplálkozás megjavulásának lehet szerepe nem az orvostudománynak és az egészségügynek, mint ahogy azt
korábban a kutatók többsége gondolta. Véleménye szerint ugyanis a halandóság 18-19. századi csökkenésében
az egészségügyi reformok csak körülbelül 25, a nagy járványok csökkenő virulenciájának pedig legfeljebb 20
százalékos aránya lehet, míg az orvostudomány szerepe elhanyagolható. (Utóbbi mindössze a himlő és a diftéria
visszaszorításában játszott szerepet, ez a halandóság javulásában azonban összességében igen kicsiny szerepet
töltött be.) A kibontakozó vitában azonban a kutatók többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
táplálkozás olyan mértékű javulása, ami a halandóság komolyabb mértékű csökkenésével járt volna együtt nem
igazolható. Inkább a közegészségügyi igazgatás hatékonyságával, az ivóvízellátás javulásával, a csatornázás
bevezetésével kísérlik meg összefüggésbe hozni a halandóság kétségtelenül tapasztalható csökkenésének
folyamatát (Woods-Hinde 1987).
A másik vita az iparosodás előtti korszak városának halandósága körül bontakozott ki. Már a 18. századi
statisztikusok is tapasztalták, hogy a városok halandósága meghaladja a vidékét. A modern történeti
demográfiában e jelenségre nézve először E. A. Wrigley 1969-ben vezette be a „városi temető” fogalmát. Ez
alatt azt értette, hogy a hagyományos városok halandósága olyan magas, hogy népességük csak abban az
esetben nem fogy, ha bevándorlás formájában újra és újra utánpótlást kapnak a vidéki településekről. Ily módon
a „városi temető” akár egy nagyobb régió népességfeleslegét is képes folyamatosan „elfogyasztani”. Wrigley
tézisét Alan Sharlin (1978) fejlesztette tovább, aki azt állította, hogy a városok kedvezőtlen népesedési mutatói
nem általában a városi népességet jellemzik, hanem a rosszabb életesélyekkel rendelkező nagy számú
bevándorló népességet, melyet demográfiai mutatói tekintetében meg kell különböztetni a többiektől. Sharlin
tézise körül széles körű vita bontakozott ki, melynek során kiderült, hogy nem minden városban mutatható ki
természetes fogyás az iparosítás előtt (Faragó 1993), illetőleg a bevándorlók számára még az életben maradás
magasabb rizikójának vállalását is megérték azok az előnyök, amelyeket a városi környezet nyújthatott (Woods
1989). Végül Chris Galley (1995) arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos városok demográfiai
modellje a termékenység, a halandóság és a vándorlás, valamint a városi gazdaság bonyolult összjátékával
jellemezhető, nem lehet azt leegyszerűsítetten egyetlen tényezőre súlyozva megrajzolni.
Bár a történeti demográfia historiográfiáján belül, mint említettük a legkorábbi művek számottevő része is a
járványokkal foglalkozott, ezzel együtt az utolsó évtizedek vizsgálatai még tudtak ebben újat nyújtani. Az 1970-
es évektől indult kutatások orvostörténeti és demográfiai szempontból alaposabb elemzést nyújtottak a
legismertebb járványokról (Plague reconsidered 1977; Charbonneau-La Rose 1979), monografikus méretekben
elemezték egy-egy település, illetve járvány demográfiai hatása mellett annak társadalmi és mentális
összefüggéseit (Andorka 1985; Dettke 1995; Hopkins 2002), és 1993-ban a kutatók kollektív erőfeszítésével
színvonalas járványtörténeti összefoglalás született (Kiple 1993).
Jean Meuvret (1946) programalkotó írása óta számos komoly monográfia, illetve tanulmánygyűjtemény készült
az éhínségek népességtörténetéről (Abel 1974; Post 1985; Walter-Schofield 1989), és fontos kutatások láttak
napvilágot e katasztrófatípus közvetlen termékenységi és halandósági kihatásairól (Watkins-Menken 1985). A
kérdés az utóbbi időben többek között azért foglalkoztatja erőteljesen a kutatókat, mert a vizsgálatok tanulságait
hasznosítani szeretnék a szegény országok ma is létező hasonló gondjainak megoldása során (Newman 1990).
Említsük meg azt is, hogy mind a járványok, mind az éhínségek történetéhez kapcsolható néhány olyan mű,
mely a háborúk demográfiai hatását elemzi (Gutmann 1980; Winter 1986).
A halandóság kérdéskörén belül külön fejezetet jelent a csecsemőhalandóság, mely sok tekintetben eltérő
folyamatokat, más változási ütemet mutat, mint az általános halandósági trendek. Kutatása is viszonylag későn
206
kezdődött. Bár a családrekonstitúciós elemzések során rendszerint foglalkoztak ezzel a kérdéssel is (Flinn 1981),
az első, kifejezetten a csecsemőhalandóság kérdését vizsgáló áttekintő jellegű munkák az 1970-es évek második
felében láttak napvilágot (Schofield-Wrigley 1979; Boulanger-Tabutin 1980). Igazán nagy változást a
csecsemőhalandóság kutatásában azonban csak az 1990-es évek hoztak: a 19-20. század amerikai
csecsemőhalandóságát igen alaposan megvilágító Meckel (1990) valamint Preston és Haines (1991)
monográfiái, valamint a kifejezetten a csecsemőhalandóság vizsgálatára létrejött Innocenti projekt, mely két
további alapvető könyvet eredményezett (Corsini-Viazzo 1993; 1997). Mindezek alapján megállapítható, hogy a
csecsemőhalandóság csökkenése az európai típusú társadalmakban többé-kevésbé egymáshoz közeli időben, a
19. század végén indult meg, ezen belül a 30 napnál korábbi (neonatális) újszülött-halandóság javulása
többnyire azonban csak az I. világháború után kezdődött. A folyamatok kronológiája mögött a
csecsemőgondozás, táplálkozás, higiéniai viszonyok javulása, majd a 20. században az aktív csecsemővédelem
szervezetének kialakítása állt. A hiedelmekkel ellentétben az orvostudomány direkt hatása csak az 1970-1980-as
évektől (az intenzív ellátás kialakításától) érezhető igazán a csecsemőhalandóság demográfiai mutatóiban.
Bár nem tartozik közvetlenül a halandóság témakörébe, de érdemes említést tennünk arról, hogy a
közegészségügy történetének újabb kutatásai a korábbi egyoldalú orvostörténeti megközelítéssel felhagyva már
viszonylag bő terjedelemben érintik a kérdés demográfiai vonatkozásait. Egyre többször előfordul az is, hogy
történeti demográfusok elemzik részletesebben a megbetegedés és halandóság közegészségügyi/orvostörténeti
vonatkozásait is (Imhof 1980; Lindemann 1999). Vannak kísérletek továbbá a halandóság, valamint az éghajlat
és az időjárás kapcsolatának elemzésére is.
Végezetül említést kell tennünk arról, hogy a halandóság kérdéskörének a termékenység és a család történetéhez
hasonlóan kialakult egy nem elsődlegesen demográfiai, alapjában nem kvantitatív megközelítési módja is,
melynek kutatási eredményei a történeti demográfusok számára is igen hasznos információkat adnak ahhoz,
hogy száraznak tűnő adatsorait értelmezze (Aries 1987; Macfarlane 1981; Imhof 1992; 1998).
A történeti demográfia témáinak részletesebb tárgyalását ezen a ponton megszakítjuk. Számos olyan terület van
– a vándorlások, a korcsoportok (idősek, fiatalok, gyermekek), a nemek (főként a nők), a demográfiai
rendszerek, a demográfiai átmenet, illetőleg a speciális módszerekkel sajátos forrásokat elemző
paleodemográfia, valamint az ókori világ történeti demográfiája – melyet érdemes lenne még áttekintenünk, de
lehetőségeink több szempontból is végesek. Úgy véljük, hogy a legfontosabb kérdések – a házasodás, család,
születés és halál – kutatásainak rövid áttekintése elégséges ahhoz, hogy a történeti demográfiai kutatások
iskoláit és személyiségeit valamennyire bemutassa, a vizsgálatok gazdagságát, sokrétűségét éreztesse. A
felsorolt, de részletesebben nem tárgyalt témák mindegyike fontos a történeti demográfia számára, de jeleznünk
kell, hogy határterületen fekszenek, a rájuk vonatkozó kutatások számottevő részét nem demográfusok végzik,
többségük nem demográfiai források alapján, nem kvantitatív módszerekkel dolgozik. Úgy véljük ezért, hogy
talán nem vétünk nagyot akkor, ha most nem térünk ki rájuk bővebben.
4.5.3. ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK

A fontosabb témák áttekintését az összefoglaló művek rövid ismertetésével kell zárnunk. Ezeknek több típusa
létezik. Vannak olyan írások, amelyek a kutatások történetét foglalják össze és vannak olyanok, amelyek a világ,
egy kontinens vagy egyetlen ország népességtörténetét tárgyalják. Az előbbi csoportba kevés monográfiát
sorolhatunk. Közülük a legátfogóbb talán a Dupaquier család igen széles körű irodalomra építő, a történeti
demográfia történetét a 20. század elejéig tárgyaló monográfiája (Dupaquier-Dupaquier 1985). Bár csak a német
történeti demográfiai irodalmat foglalja össze, mégis tanulságos Pfister (1994) egészen a közelmúltig elérő,
terjedelmes bibliográfiát is tartalmazó kézikönyve. Nemzetközi kitekintést ad kutatásokról az 1960-as évek
végéig T. M. Hollingsworth (1969) munkája annak ellenére, hogy elsősorban a szakterület forrásaival kívánt
foglalkozni. Figyelemre méltó, hogy utóbbi szerzőnek sok tekintetben még ma is kivételesnek mondható
rálátása van a közép-európai kutatásokra is. Végezetül említenünk kell Michael Flinn (1981) számtalan
monografikus kutatás eredményét összegző kötetét. A felsoroltak azonban inkább szabályt erősítő kivételnek
mondhatók. A kutatástörténeti összefoglalók túlnyomó többsége a megjelenése előtti egy-két évtized
tendenciáit, fontosabb műveit elemzi, így valamennyire átfogó képhez csak akkor juthatunk, ha közülük több
különböző időpontokban megjelentet nézünk át.
A történeti demográfiai kutatás új hullámának kialakulása előtt, egészen az 1960-as évekig viszonylag gyakran
előfordultak egy-egy kontinens vagy a világ népességének történetét összefoglaló egy-két személyes
vállalkozások (Reinhard-Armengaud-Dupaquier 1962). A tudásanyag gyarapodása, a válogatás és összefoglalás
egyre inkább embert próbáló feladata miatt azonban ez fokozatosan szerzői együttesek által írott és szerkesztett
sorozatokká, illetve monográfiákká alakult át. Manapság az egyszemélyes összefoglaló műfaját jószerivel csak a
neves firenzei demográfus, Livi-Bacci műveli, akinek könyvei – elsősorban oktatási célokból – az olasz eredeti
207
után néhány éven belül általában angolul, franciául, németül és spanyolul is olvashatóak (Livi-Bacci 1998;
2000).
Az elsősorban az angol, francia és német tudomány által művelt hagyományos világ-, illetve kontinentális
(európai) történeti összefoglalók mintájára az 1930-as évektől kezdve a gazdaságtörténet is létrehozott
hasonlókat, melyben már külön helyet kapott a történeti demográfia. Figyelemre méltó utóbbiak között az 1960-
1970-es években megjelent Cambridge Economic History ofEurope, valamint a több nyelvre lefordított Fontana
Economic History ofEurope. Az 1980-as évektől azonban a minket érdeklő témakörökben egyre inkább a
francia történetírás, ezen belül a francia történeti demográfia uralja a műfajt. Egymás után sorozatban jelentették
meg a család, valamint a demográfiát csak felületesen érintő magánélet történetének összefoglalóit, majd az
1990-es évek második felében Európa népességtörténetét. E munkákat általában néhány évvel később követi
angol nyelvű, amerikai kiadású fordításuk, így e „piacon” jelenleg egyedülállóak (Burguiére 1986; Ariés-Duby
1985-1987; Bardet-Dupaquier 1997-1999).
A nemzeti népességtörténetek korai típusaiban, melyeket a hagyományos értelemben vett népességtörténet leíró
módszereivel készítettek szerzői, itt nem kívánunk részletesebben elmélyedni. Sokkal fontosabbnak tartunk két
nagy összefoglaló művet, melyek az 1980-as években jelentek meg: a Jacques Dupaquier szerkesztésében
készült négykötetes, sokszerzős francia népességtörténetet (Dupaquier 1988) és a cambridge-i csoport
kutatásaira épülő, két szerző által jegyzett angol népességtörténetet (Wrigley-Schofield 1981). Bár a két mű
részben hasonló módszerekkel végrehajtott kutatásokra épült, némileg stílusában és tartalmában is eltér
egymástól. Wrigley és Schofield műve lényegében két személy 26 családrekonstitúción és kb. 400 nem
nominális módon végrehajtott településszintű elemzésén nyugvó, erősen statisztikai alapokra épített
produktuma, mely főként a népesség reprodukciójára és annak összefüggéseire koncentrál, az ezzel közvetlenül
össze nem függő kérdéseket nem tárgyalja részletesen. Noha a következtetéseket és a vizsgálat részleteit többen
bírálták, abban teljes az egyetértés, hogy az adatbázis létrehozása valamint a visszafelé becslés módszerének
első nagyszabású alkalmazása a szerzők és az angol történeti demográfia presztízse miatt sok szempontból
határkövet jelenthet a szakterület történetében.
A francia népességtörténeti összefoglaló négy kötete ezzel szemben több tucat szerzőt felvonultató kollektív
erőfeszítés eredménye. Mindegyik kötet részletesen tárgyalja a vonatkozó korszak történeti demográfiai
forrásait, a korabeli népességelméleteket, a városi, vidéki és az össznépesség számának alakulását, a
vándormozgalmakat, demográfiai kríziseket, valamint az alapvető demográfiai folyamatok (házasodás,
termékenység, halandóság), a népesség reprodukciója alakulását. Rendszerint külön fejezetet kapnak a
demográfia és gazdaság, illetve a népességre ható nagy történeti események (francia forradalom, I. és II.
világháború) hatásának elemzései. A tanulmányok kevésbé matematizáltak (többnyire egyszerűbb mérési
módszereket alkalmaznak), olvasmányosságra, szélesebb olvasóközönség megszólítására törekednek. Külön
érdekesség, hogy a közölt nagyszámú térkép erősíti az olvasóban a regionális demográfiai különbségek világos
megfigyelhetőségét.
Végül röviden jeleznünk kell, hogy létezik a történeti demográfiai munkák egy sajátos eklektikus típusa is, a
gyűjteményes tanulmánykötet. Főképpen az 1960-1970-es években mintegy seregszemleként, különösebb
apropó nélkül jelentek meg ilyen kiadványok, melyek többnyire folyóiratokban elszórtan megjelent írásokat
gyűjtöttek össze, illetve angol nyelven adták ki történeti demográfiai témájú tanulmányok fordítását (Glass-
Eversley 1965; Forster-Ranum 1980; Rotberg-Rabb 1986).
4.6. Összefoglalás helyett

Az eltelt másfél évszázad alatt a történeti demográfia kialakította önálló kutatási területét, megtalálta speciális
forrásait, létrehozta részben átvétel, részben saját fejlesztés révén módszertani fegyverzetét, megalkotta saját, a
kutatások végzéséhez illetve értelmezéséhez szükséges úgynevezett középszintű téziseit és elméleteit, önálló
tudományos területté vált. A folyamat természetszerűleg nem volt annyira egyszerű, mint ahogy azt a fenti, a
végeredményeket tükröző megállapítások mutatják. A történeti demográfia viszonylag lassú, lineárisnak
mondható népességtörténeti időszakát az 1950-1960-as években módszertani/szemléleti fordulat szüntette meg
és alakította át. E fordulat óta a kutatás fejlődése jóval dinamikusabb. A szociológia és az antropológia, a
genetika és a genealógia irányába történő újabb nyitások, a számítástechnika robbanásszerű fejlődése, a
demográfiai módszertan erőteljes matematizálódása az 1970-es, 1980-as években mind-mind olyan kihívás volt,
amelyre a történeti demográfia is válaszolni kényszerült. A társadalomtörténetet ért „posztmodern kihívás”, a
narratívaelemzés ismereteink szerint egyelőre kevésbé foglalkoztatja a történeti demográfusokat, bár, mint
ahogy azt az INED egyik programja mutatja, ez a kihívás sem teljesen visszhangtalan. Az 1990-es évek óta
azonban inkább más tendenciák jelentkeznek igazán feltűnően. A történeti demográfiát ért új kihívások/új
208
tendenciák öt területen illetve öt irányban érzékelhetőek: korosztályváltás, nyelvi váltás, a manapság oly
divatosnak számító globalizáció, valamint tematikai, illetve módszertani váltás.
Az első, a korosztályváltás többsíkú. Egyrészt az 1950-1960-as évek „nagy generációja” az elmúlt évtized során
vagy meghalt (Louis Henry, Peter Laslett, Ansley J. Coale), vagy 80 év felettivé válva már nem igazán vesz
részt a szakmai közéletben (Pierre Goubert, John Hajnal). Az 1970-1980-as évek vezető személyiségei is
fokozatosan visszavonulóban vannak. Egy részüket a korai halál ragadta el (Tamara Hareven, Andorka Rudolf),
a többség azonban, bár a szakmai közéletben továbbra is részt vesz, a vezető szerepekből nyugdíjba vonult
(Anthony Wrigley, Roger Schofield, Eugen A. Hammel, Michael Mitterauer, Akira Hayami), tanszékvezetői,
intézetigazgatói posztjaikat, szervezési feladataikat a negyvenes-ötvenes éveikben levők veszik át. Ez a váltás
azonban kettős értelemben is generációváltásnak nevezhető. Nem csak életkori csoportok cserélnek pozíciót,
hanem most kerül döntési posztokra az a nemzedék, melynek többsége – legalábbis a nyugati országokban –
szakszerű képzésben vett részt, jártas mind a matematikai statisztikában, mind a demográfiában, és rendelkezik
a történettudomány munkájához szükséges hagyományos készségekkel (paleográfiai, forrástani és
hivataltörténeti ismeretek).
A nyelvi váltás többsíkú. Az 1960-1970-es évek nemzetközi szervezetei és konferenciái általában francia és
angol hivatalos nyelven működtek, az 1990-es években azonban már érezhető a francia nyelv háttérbe szorulása,
bár a frankofon kutatók egy része több ízben megpróbált ez ellen fellépni. Megfigyelhető, hogy a korábban
rendszerint franciául előadó olasz és spanyol kutatók is egyre inkább az angolt alkalmazzák munkanyelvként az
utóbbi években. Az 1996-ban Amsterdamban alapult ESSHA már csak az angolt ismerte el hivatalos nyelvként.
Ugyanakkor a nemzetközi konferenciákon szaporodnak a spanyol anyanyelvű kutatók és a spanyolul értők, így
nem zárható ki, hogy hosszabb távon a spanyol, mint második munkanyelv egyes területeken felváltja a franciát.
A harmadik változási tendencia, a globalizáció, főként a kutatás térképének változását jelenti. Amikor ugyanis a
történeti demográfiai kutatás kialakult, akkor gyakorlatilag európai illetve észak-amerikai témákat és kutatókat
jelentett. Bár megjelentek elemzések és becslések a világ egészének népességi változásairól is, ez a helyzet az
1970-es évekig viszonylag csekély mértékben változott. Az 1970-es évek második felében merült fel az igény,
hogy a kutatás földrajzi kereteit bővíteni kellene. Angliában 1977-ben elindult az afrikai történeti demográfiai
konferenciák sorozata, 1987-ben pedig a Société de démographie historique és az INED közös szervezésében
nemzetközi konferencián rajzolták meg a fejlett világon kívüli történeti demográfiai kutatások körképét és a
továbblépés lehetőségeit (Fauve-Chamoux 1987).
A tematikai váltásra irányuló törekvést talán a legjobban mutatja az IUSSP 2002-ben megújult történeti
demográfiai bizottságának munkaprogramja, mely ritkán olvasható tömörséggel fogalmazva mutatja meg a
szakterület legújabb szemléletbeli és kutatási törekvéseit (www.iussp.org). A feladatterv a bizottság munkáját –
a négyéves működés időszaka alatt tervezett rendezvényeket – az alábbi témakörök köré kívánja csoportosítani:
rokonság, az élet hossza, gazdaságdemográfiai modellek, a történeti demográfia kategóriáinak újrafogalmazása,
térbeli és longitudinális összehasonlítások. Az első három esetében egyértelmű az interdiszciplinaritásra
törekvés. A rokonságkutatás kapcsán a terv megfogalmazza az antropológusokkal és a genetikusokkal való
együttműködés fontosságát, amihez a történeti demográfusok a rokonsági szerkezetek több generációra kiterjedő
rekonstrukciójával tudnak hozzájárulni. A hosszú élet vizsgálata kapcsán a bizottság elnöke, Tommy Bengtsson
a történeti demográfia halandósági vizsgálatai, valamint a közegészségügyi, orvosi szociológiai, genetikai és
táplálkozási/életszínvonal-alakulási vizsgálatok összekapcsolásának a lehetőségét veti fel. A történeti
gazdaságdemográfia vizsgálataiban a krízisek, az árés bértörténet, a demográfiai viselkedés, illetve
módszertanilag a mikroelemzések és a makrovizsgálatok összekapcsolásának lehetőségét vázolja fel a tervezet.
A két utolsó téma viszont más természetű. A történeti demográfia kategóriáinak kapcsán a dokumentum szerzői
lényegében a posztmodern társadalomtörténeti problémafelvetésekre terveznek valamilyen reakciót. Úgy vélik,
hogy meg kellene vizsgálni egyes általános fogalmak (az öregedés, a család, a vándorlás meghatározása),
illetőleg a népszámlálásokban és az anyakönyvezés során alkalmazott egyes kategóriák (etnicitás, foglalkozási
státus, halálok) használatának és értelmezésének kérdését. Érdemes ennek kapcsán két megjegyzést tennünk.
Egyrészt a felvetett kategóriák jelentős részben nem a történeti demográfia alapkérdéseit (termékenység,
halandóság, reprodukció, korszerkezet) érintik. A halálokok mindig is bizonytalan és állandóan újrakategorizált
részét képezték (és képezik) a demográfiának, nem a posztmodern „fordulat” kapcsán merültek fel ezzel
kapcsolatban kétségek, hanem már a 19. század végén. Másrészt fontosnak tartjuk azt, hogy a „Misszió” íróit
nem a történeti demográfia kvantitatív szemléletében megingott bizalom vezérli, épp ellenkezőleg.
Egyértelműen megfogalmazzák: arra törekszenek, hogyan tudják jobban megfogalmazni a szükséges
kategóriákat, illetőleg keresik további új mérési módszerek kialakításának lehetőségét. Utolsó javaslatuk az
USA, Kanada és az Egyesült Királyság grandiózus történeti népszámlálási vizsgálatai kapcsán merült fel, ahol is
a tervek szerint egy százalékos mintát vesznek a 19. század második felének megőrzött népszámlálási
alapanyagaiból. A tervezet írói ez esetben azt javasolják, hogy meg kell kísérelni a hagyományos regionális
209
határok vonalain történő túllépést és a milliós nagyságrendűre tervezett gépi adatbázisok nyújtotta elemzési
lehetőségek kiaknázását.
A történeti demográfia ötödik változása, mely dinamikusnak, de nem forradalminak nevezhető, a módszertanban
érhető tetten. Míg az 1950-1960-as években a történeti demográfia új hullámát követő kutatók radikálisan
szakítottak az egyszerű statisztikai eszközökkel operáló, többnyire személytelen adatokat feltáró és leíró
jellegűen bemutató módszerekkel a családrekonstitúció és a háztartáselemzés kialakítása révén, az észak-
amerikai kutatók pedig határozottan a matematikai statisztika irányába vitték el a nem nominális elemzéseket,
addig az utóbbi két évtizedben csendesebb, kevésbé markáns, de egyértelműen újabb módszertani váltás
figyelhető meg. Egyrészt a korábban említett, 1950-1960-as években bevezetett nominális vizsgálati módszerek
súlya, szerepe csökken. A másik megfigyelhető tendencia az új matematikai statisztikai módszerek
kialakításában, illetve átvételében mutatkozik meg. Közülük az egyik legfontosabbnak a visszafelé történő
népességbecslés (generalised inverse projection) módszerét tekintjük, melyet azóta több mint fél tucat országra
és számos kisebb régióra és városra alkalmaztak.
Ezek a tendenciák számunkra összességükben azt sugallják, hogy nemigen beszélhetünk paradigmaváltásról a
történeti demográfiában. Elképzelhető, hogy a társadalomtörténettel összefüggő egyes területeken (a fentebb
említett öregedés, etnikai identitás, népszámlálási kategóriák stb.) vannak ilyen igények és kísérletek, a
tulajdonképpeni történeti demográfiában azonban inkább lassú, de folyamatos eltolódást észlelünk a
matematizálódás, a számítógépes elemzések illetőleg a biológia és az embertudományok irányába, vagyis
bizonyos mértékű további távolodást a társadalomtörténet-írástól, különösen annak kvantitatív szemlélettel
szemben álló posztmodern változatától. A használt eszközök, az alkalmazott statisztikai módszerek sokban
változtak, de alapjában véve a mai történeti demográfusok szemlélete, gondolkodásmódja összhangban van az
1950-1970-es évek kutatóiéval és kutatásaiéval.
4.7. Irodalom
Abel, Wilhelm 1974. Massenarmut und Hungerkrisen im vorindustriellen Europa. Versuch einer Synopsis.
Hamburg, Parey.
Anderson, Michael 1971. Family structure in nineteenth century Lancashire. Cambridge, Cambridge University
Press.
Anderson, Michael 1972. The study of family structure. In Nineteenth century society. Essays in the use of
quantitative methods for the study of social data. Ed E. A. Wrigley, London, Cambridge University Press. 47-
81.
Anderson, Michael 1980. Approaches to the history of the Western family, 1500-1914. London, Macmillan.
Andorka Rudolf 1975. Paraszti családszervezet a 18-19. században. Alsónyék és Kölked adatai nemzetközi
összehasonlításban. Ethnographia, 86, 2-3. sz. 340-367.
Andorka Rudolf 1985. Az európai nagy pestisjárványok. Történeti Demográfiai Füzetek, 2. 47-70.
Andorka Rudolf 1986. The decline of fertility in Europe. Review symposium. Population and Development
Reviewm 12, no. 2. 329-334.
Andorka Rudolf 1988. A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. Budapest, KSH Népességtud. Kut. Int.
Appleby, Andrew B. 1980. The disappearance of plague. A continuing puzzle. Economic History Review, 33,
no. 2. 161-173.
Ariés, Philippe 1960. L’enfant et la famille sous l’ancien régime: civilisations d’hier et d’aujourd’hui. Paris,
Plon.
Ariés, Philippe 1987. Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Ariés, Philippe – Duby, Georges (eds.) 1985-1987. Histoire de la vieprivée. Paris, Seuil.
Bardet, Jean Pierre – Dupaquier, Jacques 1997-1999. Histoire des populations de l’Europe. Vol. 1-3. Paris,
Fayard.
210
Biraben, Jean-Noel 1975. Les hommes et la peste en France et dans las pays européens et méditerranées. Vol. 1-
2. Paris – Le Haye, Mouton.
Blom, Ida 1991. The history of widowhood. A bibliographic overview. Journal of Family History, 16, no. 2.
191-210.
Blum, Alain – Bonneuil, Noel – Blanchet, Didier (Red.) 1992. Modeles de la démographie historique. Paris,
INED-PUF.
Bouchard, Gérard 1993. Population et génétique. Une nouvelle frontiére pour les sciences sociales. Annales de
démographie historique, 397-412.
Boulanger. P. M. – Tabutin, D. 1980. Mortalité des enfants dans l’histoire. Liége.
Burguiére, André et al 1986. Histoire de la famille. Vol. 1-2. Paris, A. Colin.
Coale, Ansley J. 1967. Factors associated with the development of low fertility. A historic summary. In
Proceedings of the World Population Conference. Belgrade, 1965. UN Department of Economic and Social
Affairs. New York, United Nations, 205-209.
Coale, Ansley J. – Demény, Paul 1966. Regional model life tables and stable populations. Princeton, Princeton
University Press.
Coale, Ansley J. – Trussel, T. J. 1974. Model fertility schedules. Variations in the age structure of childbearing
in human populations. Population Index, 40, no. 2. 185-258.
Coale, Ansley J. – Watkins, Susan C. 1986. The decline of fertility in Europe. The revised proceedings of a
conference on the Princeton European Fertility Project. Princeton, N. J., Princeton University Press.
Corsini, Carlo A. – Viazzo, Pier Paolo (eds.) 1993. The decline of infant mortality in Europe – 1800-1950 –
Four national case studies. Florence, UNICEF.
Corsini, Carlo A. – Viazzo, Pier Paolo (eds.) 997. The decline of infant and child mortality: The European
experience: 1750-1990. Florence, Nijhoff.
Darrow, Margaret H. 1989. Revolution in the house: family, class, and inheritance in Southern France, 1775-
1825. Princeton, Princeton University Press.
Davidoff, Leonore 1987. Family fortunes. Men and women of the English middle class, 17801850. London,
Hutchinson.
Desjardins, Bertrand – Beauchamp, Pierre – Légaré, Jacques 1977. Automatic family reconstitution: the French-
Canadian seventeenth century experience. Journal of Family History, 2, no. 1. 56-76.
Dettke, Barbara 1995. Die asiatische Hydra. Die Cholera von 1830/1831 in Berlin und den preussischen
Provinzen Posen, Preussen und Schlesien. Berlin – New York, Walter de Gruyter.
Devos, Isabelle 1999. Marriage and economic conditions since 1700. The Belgian case. In Marriage and rural
economy: Western Europe since 1400. Eds. Isabelle Devos, Liam Kennedy. Turnhout, Brepols. 101-132.
Devos, Isabelle – Kennedy, Liam (eds.) 1999. Marriage and rural economy: Western Europe since 1400.
Turnhout, Brepols.
Drake, Michael 1962. An elementary exercise in parish register demography. Economic History Review, 14, no.
3. 427-445.
Dupaquier, J. et al. 1981. Marriage and remarriage in populations of the past. London, Academic Press.
Dupaquier, Jacques 1988. Histoire de la population francaise. Paris, Presses Universitaires de France. Vol. 1-4.
Dupaquier, Jacques (red.) – Dupaquier, Michel 1985. Histoire de la démographie. La statistique de la population
des origines a 1914. Paris, Librairie Académique Perrin.
211
Eakle, Arlene – Cerny, Johni (Eds.) 1984. The Source: A Guidebook of American Genealogy. Salt Lake City,
Ancestry Publishing.
Ehmer, Josef 1980. Familienstruktur und Arbeitsorganisation im frühindustriellen Wien. Wien, Verlag für
Geschichte und Politik.
Ehmer, Josef – Mitterauer, Michael (Hrsg.) 1986. Familienstruktur und Arbeitsorganisation in landlichen
Gesellschaften. Wien-Köln-Graz, Böhlau.
Engelen, Theo 1999. The development of regional patterns of nuptiality in 20 th century Europe. In Marriage and
rural economy: Western Europe since 1400. Eds. Isabelle Devos, Liam Kennedy. Turnhout, Brepols. 273-288.
Eversley, D. E. C. 1957. A survey of population in an area of Worcestershire, 1660-1850. Population Studies,

10. 253-279.
Eversley, D. E. C. 1966. Exploitation of Anglican parish registers by aggregative analysis. In An introduction to

English historical demography. Eds. D. E. C. Eversley, Peter Laslett, E. A. Wrigley. London, Weidenfeld and
Nicholson. 44-95.
Faragó Tamás 1983. Háztartás, család, rokonság. (Jegyzetek a legújabb családés rokonságkutatási eredmények
alapján). Ethnographia, 94, 2. sz. 216-254.
Faragó Tamás 1993. Városi halandóság Magyarországon a 18-20. században. In A Herman Ottó Múzeum
Évkönyve, 30-31. 181-203.
Faragó Tamás 1994. Házassági szezonalitás Magyarországon a 18-20. században. In A Herman Ottó Múzeum
Évkönyve, 32. 239-256.
Faragó Tamás 1996a. A hivatalos statisztika és a történeti demográfiai kutatás. Statisztikai Szemle, 74, 10. sz.
855-863.
Faragó Tamás 1996b. Rokonsági viszonyok a magyarországi falvakban a 18. században. Demográfia, 39, 4. sz.
241-262.
Faragó Tamás 2001. Különböző háztartás-keletkezési rendszerek egy országon belül – változatok John Hajnal
téziseire. In Történeti Demográfiai Évkönyv, 2. 19-64.
Faragó Tamás 2002. Adalékok a történeti demográfiai kutatások nemzetközi áttekintéséhez I. (Svédország –
Közép-Európa – Németország). In Történeti Demográfiai Évkönyv, 3. 249-97.
Fauve-Chamoux, Antoinette (red.) 1987. Évolution agraire et croissance démographique. Liege, Ordina.
Flandrin, Jean-Louis 1976. Familles. Parenté, maison, sexualité dans l’ancienne société. Paris, Hachette.
Fleury, Michel – Henry, Louis 1956. Des registresparoissiaux a l’histoire de lapopulation; manuel de
dépouillement et d’exploitation de l’état civil ancien. Paris, INED.
Flinn, Michael W. 1981. The European Demographic System, 1500-1820. Baltimore, The Johns Hopkins
University Press.
Fogel, Robert W. – Engermann, Stanley L. 1974. Time on the cross: the economics of American negro slavery.
Boston, Little – Brown.
Fontaine, Laurence – Schlumbohm Jürgen (eds.) 2000. Household strategies for survival, 1600-2000: fission,
faction and cooperation. Cambridge, Cambridge University Press.
Forster, Robert – Ranum, Orest (eds.) 1980. Medicine and society in France: Selection from the Annales.
Baltimore-London, Johns Hopkins Press.
Galley, Chris 1995. Urban graveyards and English population history. In Swedish urban demography during
industrialization. Eds. Anders Bradström, Lars-Göran Tedebrand. Umea, Demographic Data Base. 141-173.
212
Galloway, Patric R. 1994. A reconstruction ofthe population of North Italy from 1650 to 1881 using annual
inverse projection with comparisons to England, France, and Sweden. European Journal of Population, 10. 223-
74.
Gillis, John R. – Tilly, Louise A. – Levine, David Eds. 1992. The European experience of declining fertility,
1850-1970: the quiet revolution. Cambridge, MA, Blackwell.
Glass, D. V. – Eversley, D. E. C. Eds. 1965. Population in history. Essays in historical demography. London,
Edward Arnold.
Goody, Jack 1990. The oriental. the ancient and the primitive: systems ofmarriage and the family in the pre-
industrial societies of Eurasia. Cambridge, Cambridge University Press.
Goody, Jack 2000. The European family. An historico-anthropological essay. Oxford, Blackwell.
Goody, Jack – Thirsk, Joan – Thompson, E. P. (eds.) 1976. Family and inheritance. Rural society in Western
Europe, 1200-1800. Cambridge, Cambridge University Press.
Gutmann, Myron P. 1980. War and rural life in the early modern Low Countries. Assen, Van Gorcum.
Gutmann, Myron P. – Alter, George 1993. Family reconstitution as event history analysis. In Old and new
methods in historical demography. Eds. David S. Reher, and Roger Schofield. Oxford Clarendon Press. 159-
177.
Haines, Michael R. 1989. Social class differentials during fertility decline. Population Studies, 43, no. 2. 305-23.
Haines, Michael R. 1996. Long-term marriage patterns in the United States from colonial times to the present.
History of the Family, 1, no. 1. 15-39.
Hajnal, John 1982. Two kinds of pre-industrial household formation system. Population and Development
Review, 8, no. 3. 449-494.
Hall, Patricia Kelly – McCaa, Robert – Thorvaldsen, Gunnar (eds.) 2000. Handbook of international historical
microdata for population research. Minneapolis, Minnesota Population Center.
Hammel, Eugene A. – Laslett, Peter 1974. Comparing household structure over time and between cultures.
Comparative Studies in Society and History, 16, no. 1. 73-103.
Hareven, Tamara K. 1978. Transitions: The family and the life course in historical perspective. New York – San
Francisco – London, Academic Press.
Hauser, Philip M. – Duncan, Otis Dudley 1959. The study of population. An inventory and appraisal. Chicago-
London, The University of Chicago Press.
Henry, Louis 1952. Une richesse démographique en friche. Les registres paroissiaux. Population, 8, no. 2. 281-
290.
Henry, Louis 1967. Manuel de démographie historique. Paris, Droz.
Henry, Louis – Blum, Alain 1988. Techniques d’analyse en démographie historique. Paris, INED.
Hollingsworth, T. H. 1969. Historical demography. London, The Sources of History Ltd.
Hopkins, Donald R. 2002. The great killer. Smallpox in history. Chicago-London, University of Chicago Press.
Charbonneau, Hubert – LaRose, André (red.) 1979. Les grandes mortalités. Étude méthodologique des crises
démographiques dupassé. Liege, U.I.E.S.P.
Imhof, Arthur E. 1980. Mensch und Gesundheit in der Geschichte: Vortrage eines internationalen Colloquiums
in Berlin vom 20. bis zum 23. September 1978. Husum, Matthiesen.
Imhof, Arthur E. 1992 (1985). Elveszített világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat – és miért
boldogulunk mi ezzel oly nehezen... Budapest, Akadémiai K.
213
Imhof, Arthur E. 1998. Die Kunst des Sterben. Wie unsere Vorfahren sterben lernten: Impulse für heute.
Stuttgart, Hirzel.
Katz, Michael B. 1975. The people of Hamilton, Canada West: family and class in a mid nineteenth century
city. Cambridge, Mass., Harvard University Press.
Kertzer, David I. – Hogan, Dennis P. 1991. Reflections on the European mariage pattern: sharecropping and
proletarianization in Casalecchio, Italy 1861-1921. Journal of Family History, 16, no. 1. 31-45.
Kertzer, David I. – Saller, Richard P. 1991. The family in Italy from Antiquity to the present. New Haven-
London, Yale University Press.
Kiple, Kenneth (ed.) 1993. The Cambridge world history ofhuman disease. Cambridge, Cambridge University
Press.
Kirk, Dudley 1968. Demography. In International Encyclopedia of Social Sciences. Ed. David L. Sills. New
York – London, Macmillan and Free Press.
Knodel, John 1974. The decline of fertility in Germany, 1871-1939. Princeton, Princeton University Press.
Knodel, John – Van de Walle, Etienne 1967. Breast feeding, fertility and infant mortality: an analysis od some
early German data. Population Studies, 21, no. 1. 109-131.
Knodel, John – Van de Walle, Etienne 1986. Lessons from the past. Policy implications of historical fertility
studies. In The decline of fertility in Europe. The revised proceedings of a conference on the Princeton European
Fertility Project. Eds. Ansley J. Coale, S. C. Watkins. Princeton, Princeton University Press. 340-419.
Komlos, John 1994. Az antropometrikus történetírás jelentőségéről. Aetas, 3. sz. 5-16.
Kovacsics József szerk. 1957. A történeti statisztika forrásai. Budapest, Közgazd. és Jogi K.
Kovacsics József 1996. Történeti demográfia. In Demográfia. Szerk. Klinger András. Budapest, Eötvös Loránd
Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar/Központi Statisztikai Hivatal. 411-468.
Laslett, Peter 1965. The World we have lost. London, Methuen.
Laslett, Peter 1966. The study of social structure from listings of inhabitants. In An introduction to English
historical demography. Eds. D. E. C. Eversley, Peter Laslett, E. A. Wrigley. London, Weidenfeld and
Nicholson. 160-208.
Laslett, Peter 1972a. Introduction. The history of the family. In Household and family in past time. Eds. Peter
Laslett, Richard Wall. Cambridge, Cambridge University Press. 1-89.
Laslett, Peter 1972b. Mean household size in England since the sixteenth century. In Household and family
inpast time. Eds. Peter Laslett, Richard Wall. Cambridge, Cambridge University Press. 125-158.
Laslett, Peter 1987. The character of familial history, its limitations and the conditions for its proper pursuit.
Journal of Family History, 12, no. 1-3. 263-284.
Laslett, Peter – Harrison, John 1962. Clayworth and Cogenhoe. In Historical essays 1600-1750, presented to
David Ogg. Eds. H. E. Bell, R. L. Ollard. London, A&C Black. 157-184.
Laslett, Peter – Oosterveen, Karla – Smith, Richard M. 1980. Bastardy and its comparative history. London,
Arnold.
Laslett, Peter-Wall, Richard (eds.) 1972. Household and family in past time. Cambridge, Cambridge University
Press.
Lindemann, Mary 1999. Medicine and society in early modern Europe. Cambridge, CUP.
Livi-Bacci, Massimo 1999 (1992). A világ népességének rövid története. Budapest, Osiris.
Livi-Bacci, Massimo 2000. The population of Europe: a history. London, Blackwell.
214
Macfarlane, Alan 1970. The family life of Ralph Josselin, a seventeenth-century clergyman: an essay in
historical anthropology. Cambridge, Cambridge Univeristy Press.
Macfarlane, Alan 1981. Death and the demographic transition: a note on English evidence on death 1500-1700.
In Mortality and immortality: the anthropology and archeology of death. Eds Humpreys. S. C., and Helen King.
New York; London, Academic Press. 249-259. Macfarlane, Alan 1986. Marriage and love in England. Modes
of reproduction (1300-1840). Oxford-New York, Blackwell.
Macfarlane, Alan 1993 (1978). Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet.
McLaren, Angus 1978. Birth control in nineteenth century England. London, Croom Helm. Meckel, Richard A.
1990. „Save the babies”: American public health reform and the prevention of infant mortality, 1850-1929.
Baltimore, Johns Hopkins University Press.
Mendels, Franklin F. 1972. Proto-industrialisation. The first phase of the industrialization process. Journal of
Economic History, 32, no. 1. 241-261.
Meuvret, Jean 1946. Les crises de subsistances et la démographie de la France d’ancien régime.
Population 1, no. 4. 643-650.
Mitterauer, Michael – Sieder, Reinhard 1979. The developmental process of domestic groups: problems of
reconstruction and possibilities of interpretation. Journal of Family History, 4, no. 3. 257-284.
Mitterauer, Michael – Sieder, Reinhard 1982. The European family. Patriarchy to partnership from the Middle
Ages to the present. Oxford, Basil Blackwell.
Neven, Muriel – Capron, Catherine (eds.) 2000. Family structures, demography and population. A comparison
of societies inAsia and Europe. Liege, Laboratoire de Démographie de l’Université de Liege.
Newman, Lucile F. 1990. Hunger in history. Food shortage, poverty and deprivation. Oxford, Blackwell.
Omran, A. R. 1971. The epidemiological transition. Milbank Memorial Fund Quarterly, 49, no. 4. 509-538.
Outhwaite, R. B. 1982. Marriage and society. Studies in the social history of marriage. New York, St. Martin’s
Press.
Őri Péter 1998. Paradigmaváltás a francia történeti demográfiában? Demográfia, 41, 1. sz. 414-455.
Pfister, Christian 1994. Bevölkerungsgeschichte und historische Demographie, 1500-1800. München,

Oldenbourg.
Plague reconsidered 1977. The Plague reconsidered: A new looks at its origins and effects in 16 th and 17th
century England. Matlock, Local Population Studies.
Plakans, Andrejs 1984. Kinship in the past: An anthropology of European family life 1500-1900. Oxford,
Blackwell.
Post, John D. 1985. Food shortage, climatic variability, and epidemic disease in preindustrial Europe: the
mortality peak in the early 1740s. Ithaca, Cornell University Press.
Preston, Samuel H. – Haines, Michael R. 1991. Fatal years: child mortality in late nineteenth century America.
Princeton, Princeton University Press.
Ranum, Orest – Ranum, Patricia 1972. Popular attitudes toward birth control in pre-industrial France and
England. New York – San Francisco – London, Harper & Row.
Reher, David S. – Schofield, Roger (eds.) 1993. Old and new methods in historical demography.
Oxford, Clarendon Press.
215
Reinhard, Marcel R. – Armengaud, André – Dupaquier, Jacques 1968. Histoire générale de la population
mondiale. Paris, Montchréstien.
Reynolds, John F. 1998. Do historians count anymore? The status of quantitative methods in history, 1975-
1995. Historical Methods, 31, no. 4. 141-148.
Rotberg, Robert I. – Rabb, Theodore K. 1986. Population and history: from the traditional to the modern world.
New York – Cambridge, Cambridge University Press.
Sabean, David 1990. Property, production and family in Neckarhausen, 1700-1870. Cambridge, MA,
Saito, Osamu 1996. Historical demography: achievements and prospects. Population Studies, 50. 537-553.
Saito, Osamu 1997. Zwei Arten des Stammfamiliensystems? Das traditionelle Japan und Europa im Vergleich.
In Historische Familienforschung. Ergebnisse und Kontroversen, Michael Mitterauer zum 60. Geburtstag. Hrsg.
Josef Ehmer, Tamara K. Hareven, Richard Wall. Frankfurt/M – New York, Campus Verlag. 371-393.
Seccombe, Wally 1995. A millenium of family change: feudalims to capitalims in Northwestern Europe.
London – New York, Verso.
Segalen, Martine 1986. Historical anthropology of the family. Cambridge, Cambridge University Press.
Shaffer, John W. 1982. Family and farm: agrarian change and household organization in the Loire Valley, 1500-
1900. Albany, SUNY Press.
Sharlin, Allan 1978. Natural decrease in early modern cities: a reconsideration. Past and Present, 79. 126-138.
Shorter, Edward 1975. The making of the modern family. New York, Basic Books.
Schlumbohm, Jürgen 2000. Family forms and demographic behaviour: German debates and data. In Family
structures, demography and population. A comparison of societies inAsia and Europe. Eds. Muriel Neven,
Catherine Capron. Liege, Laboratoire de Démographie de l’Université de Liege. 73-84.
Schofield, Roger 1972. Sampling in historical research. Nineteenth century society. Essays in the use of
quantitative methods for the study of social data. Ed. E. A. Wrigley, London, Cambridge University Press.
Schofield, Roger – Wrigley, E. A. 1979. Infant and child mortality in England in the late Tudor and early Stuart
period. In Health, medicine and mortality in the sixteenth century. Ed. Charles Webster. Cambridge, Cambridge
University Press. 61-95.
Slack, Paul 1981. The disappearance of plague: an alternative view. Economic History Review, 34, no. 3. 469-
476.
Smith, Daniel Scott 1979. The estimates of early American historical demographers: two steps forward, one step
back, what steps in the future? Historical Methods, 12. 24-38.
Smith, J. E. – Oeppen, Jim 1993. Estimating numbers of kin in historical England using demographic
microsimulation. In Old and new methods in historical demography. Eds. David
S. Reher, Roger Schofield. Oxford, Clarendon Press. 280-317.
Stone, Lawrence 1977. The family, sex and marriage in England, 1500-1800. London, Weidenfeld and
Nicolson.
Stone, Lawrence 1992. Uncertain unions: marriage in England, 1660-1753. Oxford, Oxford UP.
Thornton, Russell 1987. American Indian holocaust and survival: a population history since 1492. Norman –
London, University of Oklahoma Press.
Trinkle, Dennis A. – Merriman, Scott A. 2006. The 21st century history highway: a guide to Internet resources.
New York – London, Sharpe.
216
Vinovskis, Maris A. 1981. Fertility in Massachusetts from the revolution to the Civil War. New York – London,
Academic Press.
Wall, Richard 1972. Mean household size in England from printed sources. In Household and family in past
time. Eds. Peter Laslett, and Richard Wall. Cambridge, Cambridge University Press. 159-204.
Wall, Richard – Robin, Jean – Laslett, Peter 1983. Family forms in historic Europe. Cambridge – New York –
London, Cambridge University Press.
Walter, John – Schofield, Roger 1989. Famine, disease and the social order in early modern society. Cambridge,
Watkins, Susan C. – Menken Jane 1985. Famines in historical perspective. Population and Development
Review, 11, no. 4. 647-75.
Wells, Robert V. 1975. The population ofthe British Colonies in America before 1776: a survey of census data.
Princeton – N. J., Princeton University Press.
Wetherell, Charles 1999. Historical social network analysis. In New methods for social history. Eds. Larry J.
Griffin, Marcel van der Linden. Cambridge, Cambridge University Press. 125-144.
Whitmore, T. M. 1991. A simulation ofthe sixteenth-century population collapse in the Basin of Mexico. Annals
of the Association of American Geographers, 81, no. 3. 464-87.
Willigan, J. Dennis – Lynch, Katherine A. 1982. Sources and methods of historical demography.
New York – London, Academic Press.
Winter, Jay 1986. The Great War and the British people. Cambridge – Mass., Harvard University Press.
Woods, Robert 1989. Public health in the urban environment (19 th and 20th centuries): hygiene and sanitation
measures. Annales de Démographie Historique. 183-95.
Woods, Robert – Hinde, Andrew P. R. 1987. Mortality in Victorian England: models and patterns. Journal of
Interdisciplinary History, 18. 27-54.
Wrigley, E. A. 1966. Family reconstitution. In An introduction to English historical demography. Eds. D. E. C.

Eversley, Peter Laslett, E. A. Wrigley. London, Weidenfeld and Nicholson. 96-159.
Wrigley, E. A. 1973a. Identifying people ofthe past. London, Arnold.
Wrigley, E. A. 1973b (1969). Népesedés és történelem. Budapest, Kossuth.
Wrigley, E. A. 1977. Births and baptisms: the use of Anglican baptism registersas asourceof information about
the numbers of births in England before the beginning of civilregistration. Population Studies, 31, no. 2. 281-
312.
Wrigley, E. A. et al. 1997. English population history from family reconstitution, 1580-1837.Cambridge,
Wrigley, E. A. – Schofield, Roger 1981. The population history of England, 1541-1871. A reconstruction.
London, Arnolds.
Young, Michael Willmott Peter 1999. Család és rokonság Kelet-Londonban. Budapest, Új Mandátum.
5. Timár Lajos –TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ ÉS

A történeti földrajznak mint önálló tudományágnak már a kialakulásakor (az 18501890 közötti időszak)
megfigyelhető volt egy sajátos kettőssége. E tudományág tárgyának kezdeti meghatározása – az ember
természetátalakító tevékenységének elemzése – a földrajztudományhoz kapcsolta. Ugyanakkor a történészek az
217
általuk vizsgált térség történetileg változó tájait – mint az általuk vizsgált történeti események és folyamatok
„színpadát” – szintén beemelték munkáikba. Macaulay 1848-ban megjelent History of England című művének
előszavában olvashatjuk a következő sorokat: „Ha mi hasznosan kívánjuk őseink történetét tanulmányozni, ...
nem szabad arról elfeledkezni, hogy az ország, amelyről olvasnak, nagyon különbözött attól, amelyben most
élünk.” (Darby 1962, 128) Ennek megfelelően könyve harmadik fejezetében részletes leírást adott az 1685
körüli angol tájról, mintegy bevezetve a restauráció utáni időszakot. A témához kapcsolódó történeti táj
rekonstrukciója a későbbiekben megjelenő történeti munkákban általában jellemző bevezető fejezetként jelenik
meg. A történeti földrajzi elemzés ilyen „kiegészítő” jellegű beépítése a történeti munkákba „néhány építőkocka
szállítására” korlátozta a történeti földrajzosokat a történészek szellemi katedrálisaihoz.
A másik oldalról, a geográfusok igényei is inkább korlátozó, mint ösztönző hatást gyakoroltak. Jól illusztrálja
ezt Whitlesey megjegyzése: szerinte a földrajzost (a történeti földrajzosok az 1970-es évekig szinte kizárólag
földrajz tanszékeken dolgoztak) csak annyiban érdekli a múlt, „amennyiben az nyomot hagyott a jelenben, azaz
valójában ma is létezik”. (Whitlesey 1945, 32)
5.1. A történeti táj rekonstrukciója

A történeti táj rekonstrukciója vált tehát a diszciplína fő tárgyává. Ennek a főbb elméleti módszereit a német
Alfred Hettner kezdte kidolgozni az 1890-es években. Egy később megjelent könyvében ennek a feladatnak a
megoldására több egymás mellé állított időmetszetet javasolt. „Bármelyik régió történeti földrajza elvileg
bármelyik történeti időszakra lehetséges, s külön kell megírni mindegyik periódusra.”
(Hettner 1927, 151) Hasonló következtetésre jutott J. F. Unsteadis, aki a történeti földrajz feladatát a
„horizontális metszetek” készítésében látta. (Unstead 1907, 28; Darby 1962, 28) A több időmetszetet használó
„Landschaftsbild” a német történeti földrajzosok tipikus témájává vált. Az 1900-as évek legelején jelent meg
Robert Gradman Közép-Európa történeti tájait elemző tanulmánya. Az öt időmetszetben esetenként 500, illetve
750 évvel későbbi metszeteket rak egymás után. Az öt időmetszet alkalmazása több ekkoriban született munkára
jellemző. Így például Konrad Kretschmer szintén Közép-Európáról szóló könyve a következő öt év történeti
tájait ábrázolja: 1000, 1375, 1550, 1650 és 1770. (Gradman 1901, 361-377, 345-477; Kretschmer 1904) Ez a
fajta megközelítés az angolszász irodalomban is előfordul, de mégis még a II. világháború után is leginkább a
német történeti földrajzosokra jellemző. (Geipel 1977, 158-168) Persze közben az alkalmazott módszerek
gazdagodtak, és a 60-as évektől a müncheni szociálgeográfiai iskolának köszönhetően a tematika is bővül.
(Leng 1973, 121-134) A természeti táj történeti rekonstrukciója mellett az épített környezet (városi táj) és
társadalom térbeli dimenzióit is vizsgálják. Az új szemléletmód elterjesztése elsősorban Bobek, Ruppert és
Shaffer nevéhez fűződik. (Bobek 1959, 259-298; Ruppert 1955, 53-62; Shaffer 1968, 185-207)
A magyar szakirodalomra elsősorban a német történeti földrajz és szociálgeográfia gyakorolt hatást. (Frisnyák
1990) Újabban Beluszky Pál viszont már az angolszász történeti födrajz hatását is tükröző, a
társadalomtörténethez közel álló kötetet publikált. (Beluszky 2001) Györffy Györgynek az Árpád-kori
Magyarország történeti földrajzát feltáró kötetei külön kategóriát jelentenek a nemzetközi szakirodalomban,
csupán Darby Domesday-köteteihez hasonlíthatók. (Györffy 1987-1988; Darby 1986)
A történeti földrajz intézményesülésében jelentős szerepe volt a francia geográfusoknak. A Történeti Geográfia
Első Nemzetközi Kongresszusát 1930-ban rendezték francia nyelven Brüsszelben, s a résztvevők nagy többsége
is Franciaországból és Belgiumból érkezett. (A német tudósok az I. világháborús vereség traumája, illetve a
súlyos gazdasági problémák miatt a 20-as években kirekesztődtek a nyugat-európai konferenciákról. Majd
később a hitleri fasizmus tudománypolitikája sem ösztönözte a „nemzetközi liberalizmus és szabadkőművesség”
fórumain, a konferenciákon való részvételt.) A francia dominancia egyáltalán nem volt véletlen. Angliával és
Németországgal szemben itt nemcsak földrajzi tanszékeken dolgozók, hanem történészek is hozzájárultak az új
koncepciók kidolgozásához. Meglepő módon az Annales-iskola két alapítója, Lucien Febvre és Marc Bloch
játszott meghatározó szerepet. Lucien Febvre már az 1912-ben megjelent disszertációjában („Philippe II. et la
FrancheComte”) használja a földrajzi régió fogalmát. 1922-ben megjelent munkájában pedig már egyfajta
bevezetést ír a történeti geográfiába. (Baker 1984, 15) Ebben éles támadást indít a német szerzőkhöz, elsősorban
Hettnerhez köthető földrajzi determinizmus ellen, emellett hangsúlyozza a történelem és a földrajz közötti
kapcsolatokat. A másik szerző Marc Bloch, akiknek 1925-ben megjelent könyve – a történelmi francia vidék
eredeti jellemzőit tárgyalva – a földrajzi tényezők szerepét hangsúlyozza a középkori agrártáji tagoltság
kialakulásában. Sőt az Annales-iskola történetével
foglalkozó szerzők egyetértenek abban is, hogy Febvre és Bloch a geográfián keresztül fedezték fel a
társadalomtudományokat. (Buttimer 1971, 84) Febvre és Bloch az I. világháború előtt a párizsi Ecole Normale
Supérieure diákjaiként történelmi és földrajzi tanulmányokat folytatva ismerkedtek meg Vidal de la Blache-sal.
218
Később Febvre egészen nyíltan elmondta, hogy felismerte, mekkora intellektuális tartozásai vannak a
történelemnek a földrajzzal, nevezetesen Vidal de la Blache-sal szemben. „Végül is azt lehetne mondani – írja –,
hogy bizonyos mértékig a Vidal-féle geográfia az, ami létrehozta az Annales-történelmet (a történelmet, ami a
mienk).” (Febvre 1953, 374)
A francia földrajzról írt terjedelmes összefoglalásában Buttimer rámutatott arra, hogy Febvre a Vidal-féle
tradíciót hozzáférhetővé tette a történészek számára. (Buttimer 1971, 86) Az Annales későbbi szerkesztője,
Braudel is hasonló véleményeket fogalmazott meg. Szerinte a történészeknek és a társadalomtudósoknak a
térbeli modelleket jobban kellene ismerniük és szélesebb körben kellene alkalmazniuk: „Igen gyakran
gondoltam arra, hogy Franciaország egyik legfontosabb szellemi tőkéje a társadalomtudományok terén Vidal de
la Blache iskolája. Szellemének és tanításainak megtagadását sohasem tudjuk jóvátenni. A saját területén
minden társadalomtudománynak egyre erőteljesebben kellene érvényesítenie az emberiség földrajzi felfogását;
Vidal de la Blache már 1903-ban ezt sürgette.” (Braudel 1958, 728)
A francia történeti földrajz ma is egyik „alapító atyjának” tekinti Febvre-t. Claval szerint Fevbre-ben egyaránt
tisztelhetjük az Annales-iskola egyik alapítóját és a Vidal de la Blache-féle földrajzi koncepció kései
teoretikusát.(Claval 1986, 16)
A francia történeti geográfiának a II. világháború után korábbi európai vezető szerepe ellenére fokozatosan
csökkent a súlya. Baker abban látja ennek az okát, hogy „az Annales-iskola követői sokkal alaposabban és
hűségesebben sajátították el és alkalmazták Paul Vidal de la Blache gazdaságföldrajzi elveit, mint azt a legtöbb
francia földrajzos tette”. (Baker 1999, 15) A francia szerzők többféle okra vezetik vissza a francia történeti
földrajz szerepének csökkenését, intézményesülésének hiányát. Az angolszász történeti földrajzhoz viszonyított
lemaradást azonban elismerik. Mint Alain Musset írja: „Míg az angolszász országokban a történeti földrajz
elismert, az egyetemeken is meghonosodott tudomány, és mindenkori vitái széles körben ismertek,
Franciaországban csupán a társadalmi földrajz kiegészítő ága – holott a mai társadalomtudományok egyik
kulcselemének számít.” (Musset 2002, 39) Az Annales két alapítója után a harmadik meghatározó figurája,
Fernand Braudel sajátosan viszonyult a történeti földrajzhoz. (Baker 1999, 15) A mediterrán világról és
Franciaország identitásáról írott műveiben a gyakorlatba ültette át a történelem és földrajz állandó
összekapcsolásáról szóló Febvre-programot. „Abraudel-i géohistoire-ra és a regionális történeti szintézisek
írására helyezett kettős hangsúly az Annales-iskola megkülönböztető jegyévé vált.” (Baker 1999, 18)
Olyannyira, hogy egyesek az iskolát a földrajztudomány kisajátításával vádolták.
Az Annales-iskola új generációjának korán elhunyt kiválósága, Lepetit szerint Braudel fentebbi munkájának
első kiadásában (1949) még a földrajzi determinizmus álláspontját képviseli. Febvre és a Vidal de la Blache-tól
származó francia földrajzi iskola ellenében Fernand Braudel hangsúlyozza: „Az egész emberi történelem
hátterében ott áll ez az átváltozásra hajlamos, megnyilatkozásaiban oly ügyes, oly erős, oly döntő szereplő –
milyen nevet adjunk neki? A »tér« túl keveset mond. A »föld« többértelmű. Nevezzük »földrajzi környezet«-
nek.” (Lepetit 2002, 69.) A Mediterráneum második kiadásában (1966) a determinista hangvételű rész már nem
szerepel, azonban „súlyos hiba volna azt gondolni, hogy Febvre és Buffon posszibilizmusáról van szó, vagyis a
környezet által nyújtott potenciakészletről, melyet a társadalmak felismernek, és amelyek közül választanak.”
(Lepetit 2002, 71-72) Az Annales-iskola újabb generációja eredeti és meggyőző regionális történeti elemzéseket
készített. Példaként Boubert Beavais és Beauvais 1600-1730 című művét és Le Roy Ladurie-nek a languedoci
parasztokról szóló munkáját említenénk. Ugyanakkor a francia regionális geográfusok történeti elemzésükben
merev időmetszeteket adnak, s nem nagyon fogékonyak a többi társadalomtudományban jelentkező újításokra.
(Clout 1998, 301) Ennek következménye, hogy „néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, úgy tűnik, hogy a
francia geográfusok többsége más francia (vagy franciául olvasó) geográfusnak ír, és senki másnak ”. Bénédicte
Durand párizsi geográfus precíz kimutatása szerint az utóbbi évtizedekben a francia történeti folyóiratok szinte
egyáltalán nem publikálnak földrajzosoktól. (Clout 1998, 301) Ugyanakkor a francia történészek írják a jellegük
szerint történeti földrajzi munkákat, még akkor is, ha nem sorolják magukat ehhez a diszciplínához. Így nem
meglepő, hogy a II. világháború után az első átfogó jellegű történeti földrajzi szintézis Franciaországról angol
szerkesztőnek, illetve nagyrészt angol szerzőknek köszönhető. S jellemző, hogy az 1988-ban megjelent
Géographie historique de la France két olyan szerző, Xavier de Planhol és Paul Claval tollából született, akik a
legszorosabb kapcsolatban álltak a cambridge-i történeti földrajzi iskolával. (Planhol-Claval 1994)
5.2. A brit történeti földrajzi iskola

A cambridge-i történeti iskola az 1970-es évekre az itt végzettek szétrajzása következtében már szinte minden
jelentősebb egyetemen képviseltette magát. Sőt, a máshová elkerült kutatók közül többen saját nevükkel
fémjelzett irányzatokat hoztak létre.
219
5.2.1. A MIGRÁCIÓ TÉRFORMÁI

A brit történeti földrajzosok meghatározó szerepet játszottak és játszanak a demográfiai kutatásokban. A
liverpooli történeti földrajzi iskola egyik vezető egyénisége, Robert Woods a viktoriánus korszak elismert
demográfusává vált. Munkatársaival a halandóság regionális variációit tárta fel, s 2000-ben jelent meg A
viktoriánus-Anglia és Wales demográfiája című könyve. (Woods-Shelton 2000a, 2000b)
A migráció vizsgálatában a lancashire-i egyetem két kutatójának sikerült jelentős új eredményekhez jutnia.
Colin G. Pooley és Jean Turnbull új adatbázist készített: brit családtörténészek ezreinek kutatásaira építve az
1750-1994 közötti időszakra vonatkozóan 16 091 személy 54 208 lakóhely-változtatását dolgozták fel. (Mind a
személyeknek, mind a helyváltoztatásoknak közel fele esik az 1750-1880 közötti időszakra.) A fentebbi két
szerző erre az adatbázisra építve feltárta a migráció eddig ismeretlen dimenzióit is. (Az eddigi kutatások
nagyrészt a 10 évenkénti népszámlálások összegző adataira épültek, és migrációs adatok csak a megyékre,
illetve a nagyobb városokra álltak rendelkezésre.) Pooley és Turnbull vizsgálatai megerősítették, illetve
módosították a Redford-féle modellt. Megerősítették azt a gondolatot, miszerint a vidékről a városokba való
áramlás nem egy lépcsőben történt, hanem fokozatosan, egyre nagyobb településekre történő költözések során
zajlott le. Módosították annyiban, hogy vizsgálataik tanúsága szerint a településhierarchián fokozatosan
„felfelé” tendáló migráció mellett rendkívül jelentős volt az azonos településkategóriák közötti migráció is, sőt a
„lefelé”, a nagyobb településekből a kisebbekbe való visszaáramlást sem tekinthetjük elhanyagolhatónak.
Természetes, hogy ennek a Pooley-féle modellnek különféle regionális variációi léteztek. (PooleyTurnbull
1998)
Colin G. Pooley a társadalomtörténészek körében az utóbbi években népszerűvé vált mikrotörténelemnek már
az 1970-es évek elején lelkes művelője volt. Egykori tanárával, Richard Lawtonnal közösen írt tanulmánya,
mely a David Brindley Liverpoolja főcímet viseli, az 1880-as éveket idézi fel egy „tisztes” munkás
élettörténetén keresztül.
A farmercsaládból származó Brindley házassági anyakönyvében „vasúti portás”-ként szerepel, s az 1881-es

népszámlálás összeírói is így vették számításba. Valójában – naplója szerint – ennél sokkal összetettebb
munkakört látott el. Időközönként árurakományokat vett át, sőt a Canada Dock állomáson munkástoborzóként
tevékenykedett. A szerzők a sokrétű források alapján érzékletes képet rajzolnak arról, hogy hogyan tükröződött
David Brindleynek és munkatársainak társadalmi pozíciója életstílusukban és munkahelyválasztásukban.
Feltérképezik Brindley személyes mozgását („akcióterét”) – a helyi közösségen belül és tágabb térbeli
keretekben. A legegyértelműbben felvetődő témák – így pl. a nagyfokú lakóhelyi mobilitás, a Brindley otthoni
környezetére jellemző erős közösségi érzés vagy a finoman rétegzett társadalom – olyan többletinformációkat
nyújtanak, amelyek más módon nem lennének feltárhatók. (Lawton-Pooley 1973, 149-168)
Pooley a migrációs adatbázis gyűjtése során a családtörténészektől több értékes naplót gyűjtött össze. Ezek
egyikét felhasználva jelentette meg 1997-ben Henry Jaques élettörténetét (Jean Turnbull-lal közösen). A
tanulmánynak kiválóan sikerült az egyéni életpályának önmagán túlmutató mozzanatait feltárnia. (Az Urban
History szerkesztősége az „Év legjobb tanulmánya” címmel tüntette ki.)
Az ipari tömegtermelés olcsó munkaerőt megtestesítő szereplőinek a „szolgáltató gazdaságba” való átlépésének
Délkeleten, konkrétan Londonban – éppen mert itt a szolgáltató gazdaság volt a meghatározó –, nagyobbak
voltak az esélyei, mint Anglia más régióiban. Az „izzasztó szakmákból” az „elegáns állásba” való átkerülés
azonban többnyire csak a „fehérgalléros” munkássá válást jelentette. A munkásból kisvagy középpolgárrá
váláshoz igen szövevényes utat kellett bejárni, mind földrajzi, mind társadalmi értelemben. A szerzők Henry
Jaques egyéni életpályájának bemutatásával illusztrálják ezt a folyamatot, kihasználva az élettörténeti módszer
azon előnyét, hogy ez a társadalmi folyamatok más módon alig feltárható részleteibe nyújt betekintést. Henry
Jaques 12 évesen kezdett dolgozni egy óraüveg-készítőnél mint küldönc. A későbbiekben 21-féle állással
próbálkozott és 31-szer költözött, amíg „inggyárossá” és a londoni City elismert kereskedelmi ügynökévé vált.
Életpályája kezdeti szakaszán nem sok jel mutatott arra, hogy valaha is elkerül az East Endről. Különféle
alkalmi munkák után 1860-1864 között egy szövetkereskedésben fizetés nélküli tanoncként kezdte, majd
„harmadik” kisegítőből „elsővé” vált, s végül segéd lett. Később mint kereskedelmi utazó sem hagyott fel az
otthoni ingkészítéssel. „Amikor kimerülve hazaértem, gyakran 8-9 körül, néha egy-két órára a vágóasztalhoz
ültem.” (Pooley-Turnbull 1997, 171-173) Továbbra is bedolgozókat foglalkoztatott, és az otthoni vállalkozásból
szerzett jövedelem segített abban, hogy az 1900-ra már 14 gyerekes Jaques család nagyobb és kényelmesebb
lakásba költözzön. Tehát Henry Jaques csak úgy válhatott a szolgáltató gazdaság kispolgári státusú
haszonélvezőjévé, hogy citybeli főállás mellett éhbérért dolgoztató kisvállalkozóként az olcsó tömegtermelés
szférájából is hasznot húzott.
220
A fentebbi életpályának minden egyedisége ellenére megvan az az általánosítható tanulsága, hogy Délkelet-
Angliában csak elméletileg különíthetjük el a szolgáltató gazdaságot és az ipari tömegtermelést. A valóságban
annak ellenére, hogy a szolgáltatószféra volt a meghatározó, az egyének mindennapi életében a kettő
elválaszthatatlanul összefonódott. (Pooley-Turnbull 1997, 148-177)
5.2.2. AZ URBANIZÁCIÓ TÉRBELI DIMENZIÓI

Az angliai urbanizáció magyarázatára egy új elméleti modellt vázol fel John Langton. Korábbi koncepciójához
kapcsolódva hangsúlyozza, hogy a nemzeti trendek sok mindent elrejtenek az urbanizáció vonatkozásában is.
Konkrétan Wrigley-Daunton organikus/ásványi alapú gazdaság ellentétpárját teszteli a városfejlődés
vonatkozásában. Az ilyen gazdaságokban szerinte egymástól radikálisan eltérő urbanizációs minták figyelhetők
meg. A fejlett organikus gazdaság növekedése térbelileg finoman hierarchizált városhálózatot hoz létre, ahol a
specializáltabb városok a többiek rovására növekednek. A proto-indusztrializációba bekapcsolódott falusi
háztartások egyre inkább az ipari tevékenységből származó jövedelemre szorulnak, s az azt szervező terméket
befejező és forgalmazó városban megerősödhetnek a speciális városi funkciók. Az új ásványi alapú energiával
jól ellátott gazdaság viszont más típusú városok robbanásszerű fejlődéséhez vezet. Az ipari tömegtermelésben
az ásványi anyagokat nyersanyagként, a szenet energiaforrásként használó városok, főleg az olcsó szállítást
biztosító vízi utak, majd később a vasútvonalak mentén elhelyezkedők biztosították a legtöbb teret a
munkamegosztási előnyök kihasználásához.
Koncepciójának vázolása után Langton a bizonyítás szükségességét hangsúlyozza. „Joggal elvárható – írja –,
hogy a szerves és ásványi alapú gazdasági szektorok növekedési rátájában mutatkozó különbségek eltérő
regionális növekedési rátákban jelenjenekmega 18. századi és korai 19. századi Nagy-Britanniában.” (Langton
2000a, 2)
A neves oxfordi szerző a 2500-as létszámot mint alsó határt figyelembe véve arra keresi a választ, hogy hány és
milyen új város született a 17. századtól az 1841-es népszámlálásig terjedő időszakban, illetve hány tűnt el vagy
olvadt be más városokba. 1801-re 12 17. századi város olvadt be Londonba, és 1801-ig csupán 34 új város
keletkezett. 1801-1841 között, jelezve az ipari forradalom hatását, már 119 új város született. Az új városok
száma a meglévőkhöz képest meglehetősen csekély, hiszen a 17. század végén már több mint ezer város létezik
Angliában, Walesben és Skóciában. Ezt a tényt a gradualista iskola hívei annak bizonyítékaként értelmezik,
hogy az „ipari forradalom” időszakában az urbanizáció vonatkozásában is meglepő kontinuitás figyelhető meg.
Langton szerint azonban nem szabad eltekinteni az új városok földrajzi megoszlásától. Ugyanis az 1801-ig
keletkezett városok M-e Nyugat-Midlands, Északnyugat-Anglia és Yorkshire térségében helyezkedett el. Döntő
többségük ásványi alapú nyersanyagés energiabázisra épülő textilipari központ, 7 szénés vasipari jellegű város
esetében pedig a szénbányászat és vaskohászat mellett az üvegvagy agyagipar játszott meghatározó szerepet.
(Langton 2000a, 12)
Az új városok földrajzi koncentráltsága tovább növekedett az 1801-1841 közötti időszakban. Északnyugat-

Anglia esetében 1841-ben a városok 42%-a új város volt, melyek még nem léteztek a 17. században. „Mint az új
városok megjelenése jelzi – írja Langton –, a 18. század végén ipari forradalom zajlott három angol régióban,
mely azután erősen felgyorsult ezekben a térségekben, és az 1801-1841 közötti időszakban továbbterjedt Skócia
nyugati részére és Észak-Walesre.” (Langton 2000a, 22) Viszont alig érintette ez az urbanizációs hullám Észak-
Angliát, Kelet-Midlandst, Kelet-Közép-Skóciát vagy Dél-Walest. Ebben az időszakban London
vonzáskörzetében Midlands kivételével még nem érzékelhető a nagyvárosi növekedés generáló hatása, mely a
vasúthálózat kiépülése után átbillenti az urbanizáció súlypontját a déli megyékbe.
Az 1801-1841 közötti új városok többsége szintén a szénmezőkre vagy azok közvetlen közelébe települt. A 85
új városból 75 bányászatra és textiliparra specializálódott város volt. A földrajzi koncentrálódás a korábbi
időszakhoz hasonlóan nagyon határozott. 43 új város Északnyugat-Angliában és West Ridingban található.
Annak ellenére, hogy 1841-ben az újonnan keletkezett brit városokban a városi népességnek csupán 9,3%-a élt,
sajátos térbeli megoszlásuk miatt mégis lényegesen átformálták a városhierarchiát. Lancashire-ben a 17. század
és 1841 között 30-szorosra nőtt a városi népesség száma. (A városi népesség száma a legtöbb megyében több
mint kétszeresére nőtt a fentebbi periódusban.) A városi népesség aránya – Kelet-Angliát kivéve – az
agrárjellegű megyékben is növekedett. Az ipari régiók városai, Manchester, Liverpool, Birmingham és Leeds
1841-re már a legnagyobb vidéki városok sorába emelkedtek.
Az agrártérségeknek a kontinens hasonló vidékeinél viszonylag gyorsabb urbanizációját elsősorban a

technológiailag folytonosan megújuló mezőgazdaság növekvő termelésieszköz-igényével, az agrárvidéken is
megjelenő új fogyasztói mentalitással, a gyarmatokról érkező áruk és vagyonok beáramlásával, illetve a
221
közlekedési hálózat fejlődésével intenzívebbé váló árués tőkemozgással kapcsolják össze. A városnövekedés
hatótényezőinek feltárásában segítséget jelenthet a különböző régiók várostípusai növekedésének
összehasonlítása. Lawton Welton 1911-ben készített várostipizálása alapján az 1851-1911 közötti időszakra
kiszámította a növekedési rátákat és a migrációs hatásokat. A legnagyobb elvándorlási veszteséget a 14 északi
iparvárosnál tapasztaljuk. A 22 textilipari város esetében a lélekszám-növekedés szinte kizárólag a természetes
szaporulatból származott. Az úgynevezett Északon lényegében csak a nagyvárosok és a 6 tengerparti üdülőhely
esetében figyelhető meg jelentősebb bevándorlás. Azonban a bevándorlás által meghatározott városnövekedés a
vizsgált 204 népszámlálási körzetből csak 20-ra volt jellemző. Az 1851-1911 közötti közel 15 milliós városi
népességnövekedésből alig több mint 2 millió származott vándorlási többletből, azonban Nagy-London
kertvárosaiban és a tengerparti üdülővárosokban a bevándorlási többlet adta a teljes népességnövekedés 43,3
illetve 38,8%-át. (Lawton 1989, 155)
5.3. A középosztályok és a szuburbia

A 19. században nem csupán a városi népesség növekedett gyorsan, hanem a városok belső szerkezete is
radikálisan átalakult. E változások közül az egyik legfontosabb, hogy – a közlekedési feltételek javulásával
párhuzamosan – a munkahely és a lakóhely egyre távolabb került egymástól. Így a különböző foglalkozási és
társadalmi csoportok térbeli elkülönülésének új dimenziói jelentek meg. A preindusztriális város nagy
háztartása, mely a műhelyt és/vagy a boltot, az alkalmazottakat és a tulajdonos családját foglalta magában,
felbomlott. A korábban egy fedél alatt élő és vertikálisan tagolt szereplők a városi tér különböző részeibe
kerültek, vagyis most már inkább horizontálisan próbáltak egymástól elkülönülni. A „műhely” az ipari
övezetekbe költözött, s néhány esetben gyárrá bővült, vagy ha ez nem sikerült, a tulajdonos lesüllyedt.
Néhányan a felső rétegek specializált igényeire építve a luxus-kisipar művelőivé válhattak. A kiskereskedések
struktúrájában is drámai változások történtek. Ezek a folyamatok azonban már a vasútkorszak előtt elkezdődtek.
„Egy dolog világos – írja Gareth Shaw –, mégpedig az, hogy a kiskereskedelem átalakulása már a vasutak
megérkezése előtt megindította a városközpont átalakulásához vezető folyamatokat.” (Shaw 1988, 246)
A század közepétől azonban a nagyburzsoázia gazdasági érdekei illetve érdekeltségei fokozatosan túllépnek
egy-egy város határain, így az adott városi közösséghez való kötődésük általában lazulni kezd. A középosztály
felső, vagyonos része diverzifikálni kezdte tőkebefektetéseit, nemzeti és nemzetközi aktívákat vásárolt, s így
egyre inkább függetlenítette magát attól a várostól, ahol eredetileg elkezdődött a családi vagyon felhalmozása.
A középosztály nemcsak érdekei alapján távolodott a várostól, hanem lakóhelye is egyre távolabb került a
városközponttól. A szuburbanizáció folyamata Londonban már a 18. század második felében elkezdődött. A
vidéki nagyvárosokban az 1820-as években indult meg ez a folyamat, tehát még a vasútkorszak kezdete előtt, s
mintegy fél évszázaddal a városi tömegközlekedés kiépülése előtt.
A városközpontokban csökkent a fióküzletek száma, 1823-1851 között már a belső szuburbia zónájában
található a fióküzletek több mint 90%-a. S nemcsak az élelmiszerboltok költöznek ki az elővárosokba, hanem a
nem napi szükségleteket ellátó elegáns üzletek is. Az 1851-1881 közötti időszakban az utóbbi típust
megtestesítő üzletek több mint 60%-a itt található. (Shaw 1988, 243)
A vasút és a városi tömegközlekedés olcsóbbá válása a 19. század utolsó évtizedeiben a szuburbanizáció újabb
hullámát indította el. A középosztály felső, középső, majd alsó szegmense, illetve a munkásarisztokrácia után
most a munkásság szélesebb tömegei is elkezdtek áramlani a kertvárosi övezetbe. Ez egyúttal azt is jelentette,
hogy véget ért az 1820-1870 közötti időszakra jellemző középosztályi zöldövezeti lakónegyedek előkelő
elszigeteltsége, és új feszültségek keletkeztek. Először is konfliktus alakult ki a szegregált szuburbia lakói és a
közvetlenül alattuk lévő társadalmi csoportok között. Azokról az alsó-középosztálybeliekről és a
munkásarisztokrácia jól fizetett tagjairól van szó, akik számára a villamos (vidéken) és a vasút (Londonban)
fokozatosan megteremtette a lehetőséget, hogy a városközponttól elszakadva a felé a vidék felé induljanak el,
amely addig a középés felső osztálybeliek kizárólagos területe volt. Természetesen ugyanúgy, ahogy a
városközpontból kifelé irányuló mozgásnak, az ott maradni kényszerülőknek is megvolt a maguk társadalmi
karaktere. Miközben a kortársak üdvözölték az előbbit, a realistábbak azt is érzékelték, hogy mindenki nem
költözhet ki a szuburbiákba.
London ipara az olcsóbb bérrel dolgozó vidéki versenytársakkal szemben nem csupán a West End igényesebb
fogyasztói közönségének luxusigényeit kiszolgálva igyekezett a felszínen maradni, hanem az úgynevezett
„kontártermelés” révén is, „mely nagy tömegű, de gyengébb minőségű árut termelt egy új vevőkör számára: a
tehetős alsó-középosztálybeli tisztviselőknek és az új városi proletáriátusnak”. Az ipari termelés széttagolása
alacsonyabb szakképzettséget igényelt, így a női munkaerő nagyobb mértékű alkalmazásával járt együtt. A
222
munkásokat vagy zsúfolt, egészségtelen üzemekben alkalmazták, vagy bedolgozóként a saját lakásukban
dolgoztak.
Az alkalmi munkások problémája nem korlátozódott a londoni East Endre, hanem bizonyos mértékig az összes
vidéki nagyvárosra jellemző volt. Erre a munkásrétegre valóban jellemző volt a munkahely és a lakóhely
közelsége. Például a Jasper család a londoni East End Hoston nevű negyedében 1910-1919 között kilencszer
költözködött, de a költözködések többsége 3-4 utcányi körzetben zajlott. Mindig közel maradtak a családfő
kedvenc kocsmájához, mely a társasági élet kellemes színhelyeként, s egyúttal informális munkásközvetítőként
is működött. (Dennis 1990, 430-431)
A munkahely közelsége mint igény és az alacsony jövedelemből adódó kényszer nem csak az alkalmi
munkásokra volt jellemző. Lawton és Pooley egy liverpooli vasúti portás életpályájának időföldrajzi
elemzésével bemutatták, hogy ez a földrajzi mobilitási modell a városban maradt stabil munkahellyel
rendelkező munkásokra is jellemző volt. A vidéki földet bérlő és piacos kertészettel próbálkozó családból
származó David Brindey életpályája a lakóhelyi mobilitással a 19. században városba vándorlókra jellemző
négyszintes modellt tükrözi. Először legénykori albérlet rokonoknál; majd szintén albérlet, de már idegen
főbérlőnél; harmadszor a házasság után bérelt lakások; végül pedig bérelt házak sora, mindegyik ugyanabban a
negyedben, hasonló stílusban és árban, mindig egy kicsivel igényesebb előkertes sorházban. A késő viktoriánus
korban a lakáspiac az ilyen sorházak tömeges építésével reagált a növekvő lakáskeresletre (Lawton-Pooley
1973, 151).
5.4. A társadalmi elkülönülés dimenziói a városi térben

A munkahely és a lakóhely közötti távolság fokozatosan nőtt a 19. század folyamán, elsősorban Londonban. A
kortársak szerint a szuburbiák a lakóhelyi szegregáció növekedéséhez vezettek. Az általuk rajzolt kép szerint a
középosztály, majd a munkásarisztokrácia távozott a „városból”, s végül csak a munkásság legalacsonyabb
presztízsű és jövedelmű csoportjai maradtak ott. Kérdés, hogy a kortársak hiedelme ténylegesen igazolható
tendenciákat tükröz-e. A történeti földrajzosok több viktoriánus kori városban vizsgálták a szegregációt.
Cannadine ezeket az empirikus vizsgálatokat áttekintve arra a következtetésre jut, hogy ez „az egyik nehézség,
mellyel a történész szembekerül, midőn a történeti földrajzosok munkáit kézbe veszi, nevezetesen: kinek is
higgyen?” (Cannadine 1995, 65) A Colin Pooley és Harold Carter nevével fémjelzett irányzat az erőteljes
lakóhelyi szegregációt hangsúlyozza. (Pooley 1984; Carter-Wheatley 1980) Ezzel szemben David Ward a saját
Leedsre vonatkozó elemzéséről a következőket írta Cannadine-nak: „A középosztályi foglalkozásúak körülbelül
fele viszonylag jól elkülönülő negyedekben lakott, a többiek elvegyültek a kevésbé jómódúak között. Ez a
kevésbé jómódú többség az iskolázottság foka vagy bármely egyéb rétegképző ismérv szerint nem volt olyan
tagolt, mint azt a Leedsről a századfordulón keletkező leírások sugallták.” (Cannadine 1995, 64) Úgy tűnik,
hogy a leedsi példa más városokra is igaz. A vizsgálatok szerint a középosztály fele többé-kevésbé elkülönült
Wolwerhamptonban, Edinburghben, Stirlingben és Huddersfieldben. Viszont a másik fele meglehetősen
elvegyült az alsóbb osztályok között. (Dennis 1990, 429-441; Fox 1979, 159-167; Gordon 1979, 169-175)
Cannadine a fentebbi két egymással szemben álló nézet alapján lemondóan erre a konklúzióra jut: „nincs
összefüggő elmélet, amely megmagyarázná a társadalmi osztály és a térbeli szegregáció közötti kapcsolatokat”.
(Cannadine 1995, 70) Sőt, azt is megkérdőjelezi, hogy „vajon felépíhető-e a gyakorlatban kutatási program a
kérdések vizsgálatára.” (Cannadine 1995, 71)
Szerencsére a történeti földrajzosok nem ennyire pesszimisták. A lakóhelyi szegregáció vizsgálatában az egyik
fő probléma az, hogy a társadalmi rétegeket nem könnyű azonosítani a lakóházak évi adózási értéke alapján. (Ez
a leggyakrabban használt adat.) Ezt a problémát a népszámlálások foglalkozási adatainak a lakóház adózási
értékével való családonkénti azonosítása oldaná fel. Ez azonban olyan munkaigényes feladat, főleg több
időmetszetben, hogy eddig igen kevesen vállalkoztak rá.
Wardnak szintén az 1841-1871 közötti időszakra vonatkozó elemzése Leeds esetében nyolc társadalmi csoportot
különített el. A középosztályon belül három csoportot vizsgált. (Ward 1980, 135)
Colin Pooley a városon belüli migrációs folyamatok kutatásával egészítette ki a lakóhelyi szegregáció
vizsgálatát. Liverpool 1851-1861, illetve 1871-1881 közötti migrációs folyamatainak tanulmányozását széles
körű bázisra építette. Az általában használt források mellett (kéziratos népszámlálási iratok, lakóházak
adóértékelése) választói névjegyzékeket, városi címtárakat és családi iratokat is bevett az évtizedenként 2446
háztartást felölelő vizsgálatába. Pooley szerint a lakóhelyi mobilitás három fő elemből tevődik össze: az egyéni
életkörülmények illetve lakáskörülmények, a távolság és a migráció iránya. A migrációs folyamatok vizsgálata
lehetővé tette, hogy ne egyszerűen az adott lakóhelyi szegregációt tárja fel, hanem az azt létrehozó folyamatok
időbeliségét is. Így modelljében a munkások lakta övezeten belül elkülönítette a nagymértékű, de rövid
223
távolságú migráció övezeteit. Továbbá a nagymértékű és az adott negyeden kívülre irányuló migrációt, melynek
eredményeként egy magasabb státusú munkásszuburbia jöhet létre, ahol a későbbiekben lecsökken a migráció.
A Liverpoolra vonatkozó vizsgálat is igazolta a kortársak által már leírt jelenséget, hogy a munkásság városokon
belüli migrációja jóval gyakoribb, mint a középosztályé, viszont általában kisebb távolságra költöznek el az
eredeti lakóhelytől. Pooley vizsgálatának egyik módszertani problémája: vajon a mintegy 2400 háztartást
felölelő minta pontosan reprezentálja-e Liverpool több mint tízszer ennyi háztartását. (Pooley 1979, 258-277)
Ward véleménye szerint egyedül az exkluzív lakónegyedekben élő felső rétegnél mutatható ki határozott
elkülönülés, a város többi része olyan foglalkozású emberek lakóhelye volt, amelyet bármely modern
kategorizálás középosztályinak nevezne, s mellettük az alsó-középosztálybeliek és a munkásság óriási tömegeié.
(Ward 1980, 133-142) Szerinte a középosztály, illetve a munkásság különböző csoportjai „kevésbé” különültek
el egymástól 1871-ben, mint 1841-ben vagy 1851-ben. Amegerősödött lakóhelyi szegregáció a középosztály
leggazdagabb és legmagasabb presztízsű rétegére korlátozódott. (Ward 1980, 161-162) Ward nem tagadja, hogy
a 20. század elejére jól érzékelhető szegregáció alakult ki a városban. Azonban Leedsben a „modern” lakóhelyi
minták a 19. század végén teremtődtek meg, és nem a korai viktoriánus kor összetett térformáinak fokozatos
erősödésével jöttek létre. Összegezve ennek a városnak a szegregációs tendenciáit, szintén arra utalnak, hogy a
közép-viktoriánus kor végén még nincs jelen a század végére jellemző markáns lakóhelyi elkülönülés.
Colin G. Pooley az egymással összebékíthetetlennek tűnő álláspontok értelmezése kapcsán olyan tényezőkre
hívja fel a figyelmet, amelyek elkerülték Cannadine figyelmét. Például a szegregáció vizsgálatának eltérő
szempontjai szükségszerűen vezetnek eltérő eredményre. Pooley ezért a liverpooli 1871-es adatokat pontosan
ugyanúgy dolgozta fel, mint Ward tette Leeds esetében. Így viszont a leedsihez nagyon hasonló következtetések
adódtak. Liverpool egyetlen népszámlálási körzetét sem foglalták el kizárólagosan a segédés betanított
munkások (még akkor sem, ha csak a családfő foglalkozását vesszük figyelembe). Ugyanakkor a képzett nem
fizikai foglalkozásúak a népszámlálási körzetnek csupán 5,6%-ában hiányoztak, és a szakmunkások egy körzet
(0,3%) kivételével mindenütt jelen voltak. (Pooley 1984, 134) Nem meglepő módon a legzártabb csoportot a
felső vezetők alkották (ez részben ennek a csoportnak a kisebb létszámából is következik). Az ehhez a
foglalkozási csoportokhoz tartozók a népszámlálási körzeteknek csupán 11,2%-ában találhatók meg. „Ezen
bizonyítékok alapján Liverpoolban – írja Pooley – ugyanúgy hiányzott a társadalmi kizárólagosság a
népszámlálási körzetek szintjén, mint Leeds esetében.” (Pooley 1984, 135) Ugyanakkor Pooley felfigyel arra,
hogy a „középosztályok” kategória túl tág, önmagában nem használható, további csoportokra kell bontani.
(Ezért különíti ő el a professzionális és felső vezető csoportot.) Pooley felhívja a figyelmet arra is, hogy a
szegregáció formáit össze kell kapcsolni a tényleges társadalmi hatásukkal. Bár Liverpool lakónegyedeiben a
„középosztályok” mindenhol viszonylag jelentős arányban jelen vannak, mégis óriási különbségek figyelhetők
meg a halálozási rátákban. Tehát a társadalmilag kizárólagos lakóhelyi övezetek viszonylag ritkák voltak,
azonban ez nem jelenti azt, hogy a szegráció alacsonyabb szintjeinek ne lett volna komoly hatása a viktoriánus
kori városi társadalomra.
Vagyis Pooley vizsgálata, illetve R. C. Fox Stirlingre vonatkozó elemzése meggyőzően bizonyítja, hogy
bármennyire tetszetősek is Cannadine-nak a szegregáció/ nincs szegregáció, illetve osztálykonfliktus vagy
osztály-együttműködés mátrix-sémái, a tényleges folyamatok aligha írhatók le ilyen módon. Nem véletlen, hogy
a történeti földrajzos R. C. Fox a stirlingi szegregációt elemezve az egyéni jövedelemadó-fajták nagysága és
típusai alapján a „középosztályokat” négy csoportra bontotta. (Fox 1979, 164) George Gordon Edinburgh
státusövezeteit térképen illusztrálva (a házak 1855. évi adóértékét elemezve) szemléletesen mutatta be azt a
valószínűleg általánosítható tendenciát, mely szerint ahogy csökken a ház értéke, az alsó-középosztály úgy
vegyül el egyre inkább az „alsó osztályok” között. Határozottabb térbeli elkülönülés csak a népesség 3,2%-át
kitevő legfelső státuscsoport esetében figyelhető meg. (Gordon 1979, 180-181)
Richard Dennis pedig azt hangsúlyozta, hogy a munkásosztály esetében is további tagolásra van szükség.
„Valójában Manchester társadalomrajza összetettebb volt annál, amit Engels modellje sugalmaz: az ő leírásában
említett belvárosi közösségek (Little Ireland, Old Town Ancoats) nemcsak a lakóhelyi differenciálódás etnikai
dimenzióira utalnak, hanem a munkásosztályon belüli belső szegregációra is. Elkülönültek egymástól a tisztes,
rendszeresen alkalmazott gyáripari munkások és a kevésbé biztos egzisztenciájú utcai árusok és alkalmi
munkások lakóhelyei. (Dennis 1990, 437) Carter és Wheatley vizsgálatai pedig arra utalnak, hogy az általánosan
használt területi egységnél – a népszámlálási körzetnél – finomabb léptékei is léteztek a lakóhelyi
szegregációnak. Merthyr Tydfil központjának 200 X 200 méteres körzetén belül 1851-ben az I-es és II-es,
illetve III-as és IV-es foglalkozási csoportok nem ugyanott laktak. A magasabb státusú családfők lakásai a
főutcák mentén találhatók, a betanított és segédmunkások pedig kisebb hátsó utcácskákban és sikátorokban
leltek otthonra. (Carter-Wheatley, 1980, 60) Éppen a fentebbiek azt sugalják, hogy mindig is létezett a lakóhelyi
szegregáció egy bizonyos térben, s ami változott a század folyamán, az a szegregáció léptéke. „Olyan, hogy 19.
századi város, nem létezett, hanem az egymástól eltérő funkciójú városok széles skálája figyelhető meg
224
különböző mérettel, eltérő take-off időponttal és különböző növekedési ütemmel. Ezért a szegregációs
koncepciót össze kell kapcsolni minden egyes város saját körülményeivel, s mindenekelőtt a léptéket kell
nagyon gondosan megválasztani.” (Carter-Lewis 1983, 65) Azt, hogy a Cannadine által alkalmazott
osztálykonfliktus/osztályegyüttműködés ellentétpár mennyire nem alkalmazható, egy másik történeti földrajzos,
Mark Billinge kutatásai igazolják. Billinge a késő György kori és kora viktoriánus Manchestert elemezve
bemutatta, hogy az ekkor még bizonytalan kontúrú burzsoázia és proletariátus közötti osztályharc kisebb
jelentőségű volt, mint a régi és az új középosztályok, illetve a földbirtokos dzsentri és az új középosztályok
közötti küzdelem. (Billinge 1984, 28-67)
Dennis mindehhez még hozzáteszi: „A társadalmi szegregáció nemcsak attól függött, hogy hol éltek az emberek
(hol jegyezték fel őket a címtárak, az adókönyvek vagy a népszámlálási összeírók), hanem attól is, hogy hogyan
használták a teret”. (Dennis 1990, 437) A térbeli szegregáció minden nagyobb városban időbeli szegregációval
is párosult. A „munkásosztályok” és a „középosztályok” használhatták ugyanazt az utcát, de más-más
időpontban és más-más célokra. Például a munkásság „csúcsforgalmi időszaka” is olyan rutinjellegű
tömegesemény volt, melyet a középosztálybeliek igyekeztek elkerülni.
Az ilyen „szerencsétlenségeket” a középosztály – főleg Londonban – sokkal hatékonyabb eszközökkel is

megpróbálta megakadályozni. Nevezetesen a „nem oda tartozók” belépésének a megtiltásával, ellenőrzött gátak
és kapuk felállításával. Nem véletlen, hogy 1840-ben petíciót nyújtottak be a parlamentnek, élesen tiltakozva a
korlátozások ellen. Azonban több évtizednek kellett eltelnie, amíg az utolsó kapuk is eltűntek, és az addig zárt
utcák megnyíltak a közforgalom előtt. A kapuk és sorompók nem véletlenül hiányoztak az East End
legszegényebb részeiben, viszont a belváros nyugati és északi részén a többnyire arisztokrata tulajdonban lévő
lakóövezetek határain szinte mindenütt megtalálhatók. Szintén sűrű kapurendszerrel védte ingatlanjait a
középosztály a terjeszkedő szuburbiákon, így nyugaton Hammersmithben és Sydenhamben. (Atkins 1984, 264)
A forgalomkorlátozás annál fontosabb volt, minél exkluzívabb lakónegyedről volt szó. Bedford hercege a
tulajdonában lévő negyed védelmére nyugalmazott börtönőröket alkalmazott, akik a kiadott parancs szerint még
temetési menet átvonulását sem engedélyezték. (Atkins 1984, 267) A forgalomkorlátozásának azonban nem
mindig a tulajdonosok voltak az élharcosai, hanem gyakran maguk a bérlők. Végül csak az 1894-ben elfogadott
londoni építési törvényben sikerült megtiltani (miután már a Lordok Háza is foglalkozott a kérdéssel) bármilyen
kerítés, sorompó és kapu engedély nélküli építését és fenntartását.
Az elitnek azonban ezután is megvolt a lehetősége az elkülönült térhasználatra, „látható” és „láthatatlan”

korlátokat vonva lakóközösségük köré. „Az ilyen közösségérzés kiépítése már kora gyermekkorban elkezdődött.
Például a Hamilton Gardenst – ez a Hyde Park egy vaskerítéssel és kulcsra zárt kapukkal elkülönített része volt,
melyhez csak a Mayfair kiválasztott lakóinak volt kulcsa – a felső osztálybeli gyermekek magánjátszótereként
használták. A közösségi parkok „magánosításának” ezt a gyakorlatát a West Enden, ha nem is ilyen
határozottan, de mindenütt követték. London esetében már csak méreteiből adódóan is más térbeli léptékei
alakultak ki a lakóhelyi szegregációnak, mint a vidéki nagyvárosokban. Míg a vidéki városokban akár néhány
utcát is azonosíthatunk a lakóhelyi elkülönültség térbeli egységeként, addig Londonban főleg a kertes elővárosi
övezetben gyakran egész városrészek mutattak viszonylagos társadalmi homogenitást. Ugyanakkor a főváros
belső kerületeiben kevésbé volt egyértelmű a szegregáció. A 19. század közepén a munkaerőigényes
középosztályi gazdaság a kereskedők és olyan építőipari munkások állandó jelenlétét igényelte, mint vízvezeték-
szerelők, árokásók és ácsok, illetve más képzett kézművesekét, beleértve a szabókat, cipészeket,
műbútorasztalosokat és kárpitosokat, akik rendelésre dolgoztak.
5.5. A brit történeti földrajz és a társadalomtörténet

A társadalomtörténethez való közeledés szinte általánosan jellemző az 1990-es években. John Langton az angol
ipari forradalom bölcsőjének számító Lancashire regionális struktúráját elemzi a 16. századvége és a 19. század
között. Az alapos levéltári kutatásra épülő tanulmány arra a sokak számára meglepő következtetésre jut, hogy az
ebben a térségben kibontakozó iparosodásban meghatározó szerepet játszottak az itt élő, jelentős arányt
képviselő katolikusok. Mint az megfigyelhető volt a kvékerek esetében máshol, „ők földrajzilag kiterjedt
vasbányákkal és olvasztókkal rendelkeztek Dél-Lancashire kovácsműhelyeitől és szegvágó műhelyeitől
Cheshire-en és Liverpoolon át egészen Észak-Walesig, illetve Furnestől Skóciáig húzódva.” (Langton 1998, 91)
A szénbányászat esetében is jelentős szerepet játszottak, „18. századi gyors expanzióját teljesen a
»vastagnyakú« katolikusok tartották kézben”. (Langton 1998, 92) Ugyanakkor Lancashire nem volt „katolikus
régió”. Gyors gazdasági fejlődésének a háttere az volt, hogy multikulturális régiónak számított. A hegemóniára
törekvő anglikán egyházzal szemben a vallási kisebbségek (így a katolikusok) részben rákényszerültek, hogy
vallási-kulturális identitásuk fenntartásához megteremtsék az anyagi forrásokat.
225
A történeti földrajz elsősorban Foucault munkásságának hatására kibővítette témáit és módszereit. Az angol
Hughe Prince szerint „a múlt valóságos, elképzelt és absztrakt világát egyaránt vizsgálni kell”. (Prince 1971)
Cosgrove a kulturális táj vizsgálatában a társadalomelméletek adaptációjának fontosságát emelte ki.
Hangsúlyozta, hogy a táj fogalmaihoz kapcsolódó kérdések az egyéni és kollektív cselekvés, a szubjektív
érzékelés problémáihoz vezetnek. (Cosgrove 1984) Nála a táj mint ideológia jelenik meg, a fizikai valóságában
létező táj mindig társadalmi szimbólumokat, jelentéstartalmakat hordoz. A francia szerzők körében a táj helyett
a régió társadalmi-kulturális dimenziói nyernek erős hangsúlyt. (Pellegrino-Albert-Castella 1980, 13-269;
Kofman 1981, 281-285; Poche 1983, 3-12) A régió definiálásának problémái a 80-as években az angolszász és a
német szerzőknél is divatos témává válnak, azonban inkább gazdasági, mint kulturális geográfiai szemlélettel.
(Soja 1985, 175-190)
Az elméleti kérdések iránti érzékenység leginkább a cambridge-i történeti földrajzi iskola tagjaira jellemző.
Alan R. H. Baker, Derek Gregory és Mark Billinge, elindítva a Cambridge Studies in Historical Geography
című sorozatot (napjainkig közel 40 kötet jelent meg), pezsgő vitákat váltottak ki az 1970-es évek végétől.
Ezekbe az elméleti vitákba intenzíven bekapcsolódott néhány amerikai és francia történeti földrajzos, sőt olyan
neves szociológusok is, mint John Urry és Anthony Giddens.
A fentebbi sorozatból néhány kötet a történészek nélkülözhetetlen kézikönyvévé vált, s gyakran elfeledkeznek
arról, hogy nem történész által írott munkáról van szó. A brit történeti földrajznak a gazdaság-, és
társadalomtörténethez való közeledése abban is tükröződik, hogy többen földrajz tanszékekről történelem
tanszékekre mentek át az utóbbi két évtizedben. A 18-19. századi mezőgazdaság átalakulását vizsgáló kötet
(Cambridge Studies in Historical Geography) Mark Overton tollából az ezen ágazatban lejátszódó
„forradalmak” értelmezéséhez nyújt új koncepciót és gazdag empirikus anyagot. (Overton 1996) Korábban
jelentek meg, de ma is alapműnek tekintik Michael E. Turner két könyvét a parlamenti bekerítésekről. (Turner
1980; 1984) A kilencvenes években több olyan munka született a cambridge-i történeti földrajzi iskola
alapítóitól és tanítványaiktól, melyek a társadalomtörténészek számára váltak megkerülhetetlenné. Így például
Felix Driver könyve a dologházakról, Andrew Charlesworth kötete a falusi társadalom tiltakozó mozgalmáról az
1830-as években, vagy a vasúthálózat kiépítésének gazdasági és társadalmi hatásairól David Turnock munkája.
(Driver 1993; Charlesworth 1979, 1983; Turnock 1998) A közelmúltban jelent meg a cambridge-i iskola fő
„szervező-szerkesztő” alakjának (ő szerkeszti a fentebb említett sorozatot a kezdetektől, hosszú ideig
szerkesztője volt a Journal of Historical Geographynek), Alan R. H. Bakernek a könyve a 19. századi Loire-
völgyi parasztságról. A szerző a gazdasági célú szövetkezéstől az olvasókörökig és kulturális egyesületekig
bezárólag elemzi a helyi társadalom „változatlanságát” és fokozatos modernizálódását. (Baker 1999)
A társadalomtörténethez és egyéb társadalomtudományokhoz való közeledés vitákat váltott ki. Az angol

történeti földrajzosok egyik legfontosabb folyóiratának a főszerkesztője, Michael Hefferman 1997-ben lelkesen
üdvözölte ezt a tendenciát. (Hefferman 1997, 1-2) Miles Ogburn, a fiatal generáció egyik kiemelkedő
képviselője szerint ezt a helyzetet ugyan túlzás lenne már most paradigmaváltásnak nevezni, „de bázist teremt
néhány történésznek, történeti földrajzosnak és másoknak, hogy kommunikáljanak. S ezt valóban meg is teszik.
Olvassák egymás munkáit, ugyanazokhoz a folyóiratokhoz küldik kézirataikat, és ugyanazokon a
konferenciákon vesznek részt. Ezt azon az alapon teszik egyre gyakrabban, hogy ők ugyanolyan jellegű
kérdésekre válaszolnak, ugyanolyan jellegű eszközökkel.” (Ogburn 1999, 103-104)
5.6. Az amerikai történeti földrajz néhány sajátos kutatási iránya

Az 1960-as évekig az amerikai történeti földrajzosok zöme a Sauer nevével fémjelzett kultúrföldrajzi
irányzathoz kapcsolódott. Az uralkodó felfogás szerint a kultúrföldrajz magában foglalja mindazt, ami az ember
tájátalakító tevékenységének kiterjedt és látható eredménye. Sauer szerint: „a történeti földrajz a kultúrföldrajz
része”. (Sauer 1941, 9) Az ezen irányzathoz kapcsolódó szerzőkre jelentős hatást gyakorolt a német
társadalomföldrajz és történeti földrajz. A 60-as években a történeti földrajz művelőinek tábora jelentősen
bővült. A. H. Clark vezetésével a wisconsini egyetemen jelentős iskola jött létre. Clark volt az alapítója a
Journal of
Historical Geography című folyóiratnak (1975), mely a történeti földrajzi kutatások alapvető fórumává és
ösztönzőjévé vált.
A történelem és a földrajz kapcsolata vitatott maradt a 70-es évek folyamán is. Ezt jelzi, hogy Hofstadter, a
neves amerikai történész 1970-ben a „frontier”-tézis megalkotójáról, Turnerről írva még azon töpreng, hová
juthatott volna, ha képes lett volna elfeledkezni a földrajzról: otthagyta volna bonyolult térképeit, és
megszabadult volna „a földrajzhoz kapcsolt, a térbeliség rögeszméjétől áthatott gondolkodásmódjától”.
(Hofstadter 1970, 101) 1980-ban viszont Block„Turner és a földrajztudomány” című cikkében – azt fontolgatja,
226
hogy mit érhetett volna el Turner, „ha a földrajzhoz kapcsolt, térbeliség eszméjétől áthatott gondolkodásmódja
szabadon szárnyalhatott volna a maga pályáján... Akkor talán az ő nagyszerű térbeli metaforája csupán
bevezetés lett volna egy még nagyszerűbb elméleti földrajzi rendszerhez.” (Block 1980, 38)
Az 1970-es évek második felében és a 80-as évek elején megjelent tanulmányok általában tágabb, a
történettudományhoz a legszorosabban kapcsolódó kutatási irányokat jelölnek. Alapvető kutatási témává vált a
városhálózat történelmi fejlődésének, a régiók közötti kapcsolatoknak az elemzése, tágabban a gazdasági és
társadalmi folyamatok időbeliségének és térbeliségének vizsgálata. Az 1979-ben David Ward szerkesztésében
megjelent tanulmánykötet (Amerika múltjának földrajzi ábrázolásai), mely 18 földrajzi tanszéken dolgozó
kutató, 6 történész, 1-1 szociológus és közgazdász tanulmányait foglalja magában, már részben reprezentálja a
fentebb említett kutatási irányokat. (Ward 1979)
A nyolcvanas évek elején megjelenik a társadalomtudományokat átfogó szintézis igénye és az általános

módszertani kérdések mélyreható, esetenként filozófiai igényű elemzésének a szükségessége.
A vonzáskörzetével munkamegosztási és árukapcsolatba lépő, illetve a régiók közötti munkamegosztás

hálózatának gócpontjait képező város természetesen fontos vizsgálati témája a történeti földrajznak. Alan Pred
az iparosodás folyamatát és a nagyvárosok fejlődését követi nyomon tanulmányában az 1860-1910 közötti
időszakra vonatkozóan. (Pred 1979, 275-290) A változások fő iránya – vizsgálatai szerint – abban áll, hogy a
városhierarchia csúcsát egyre inkább az ipari, többfunkciójú városok foglalták el, és kevésbé a
nagykereskedelemmel és kereskedelmi funkciókkal jellemezhető városok. Az iparosodás és a városfejlődés
kölcsönkapcsolatát a szerző érdekes körkörös kumaltív modell alapján vizsgálja. A modell szerint az ipari
alkalmazottak számának növekedése lehetővé teszi újabb ipari és szolgáltatófunkciók megjelenését. Az iparban
és a tercier szektorban dolgozók közötti interakciók megnövelik a technológia tökéletesítésének és az újítások
megjelenésének a lehetőségét. Az interperszonális kommunikáció hálózatának növekvő komplexitása többet
jelent, mint csupán innováció gerjesztését a specializált ipari tevékenységekben, mivel az innovációk rendszere
kiegészíti a városban már meglevő know-how-k halmazát. A multiplikátor hatás révén lehetővé válik néhány új
helyi vagy regionális „küszöb” elérése. Miután az új küszöböknek megfelelő termelőberendezések megépülnek,
megindul a növekedés második „köre”.
Pred szellemes regionális modellje nem feledteti azt a tényt, hogy az ezen modell kumaltív jellegét biztosító
tényezők túlzottan steril, közgazdasági jellegűek. Az innovációs folyamat valóságos társadalmi feltételeit végső
soron nem vizsgálja. A szerző megemlíti, hogy 1860-ban a vállalatok átlagban 9 dolgozót foglalkoztattak, az
átlagos termelési érték pedig valamivel 13 000 dollár fölött volt. 1914-re az átlagos dolgozói létszám 25-re nőtt,
az átlagos termelési érték pedig közel 88 000 dollárra. 1914-ben a 275 791 vállalat közül 3819 vállalat
foglalkoztatta az összes bérből élők 35,3%-át, és a termelés 48,6%-át szolgáltatta. A vállalati méretek
növekedésére vonatkozó megállapítást sajnos nem követi a vállalati, szervezeti és igazgatási formák
változásának elemzése. Vagyis a tőkekoncentráció és -centralizáció folyamatainak elemzését a szerző nem végzi
el.
A gazdasági térszerkezet és az urbanizáció közötti kapcsolatot több tanulmányban vizsgálta Michael P. Conzen.
A térbeli folyamatok sajátosságai mellett e folyamatok gazdasági-társadalmi hatótényezőit is igyekezett feltárni.
Az amerikai „Középnyugatra” vonatkozóan a közlekedési hálózat (az utasforgalom) térbeli fejlődésének
sajátosságait vizsgálta. (Conzen 1975, 361-382) 1872-re, 1890-re és 1908-ra vonatkozóan rekonstruálta az
utasforgalom gyakoriságát, s elkülönítette a városon átmenő forgalmat a város és vonzáskörzete közötti
forgalomtól. Az utasforgalom mutatóit az áruforgalom közvetett mérésére használja fel, persze utal arra, hogy ez
csak durva megközelítést adhat. Az 1850-es években a „Középnyugat” kialakuló városi központjai még nem
gyakoroltak jelentős hatást közeli „hinterlandjukra”. 1872-ben már egy hierarchikus elrendeződés alakult ki az
utasforgalom gyakoriságában. Chicago mint a legjelentősebb város erőteljes vonzáskörzetet épített ki. Az 1870-
es évekre a vasúthálózat gyors bővülése módosította a gyáripar térbeli elhelyezkedését. Korábban a gyáripar
elsősorban a folyó menti városokban épült, szoros összefüggésben a vízierővel, a szállítással és a
kereskedelemmel. 1890-re ez a szoros összekapcsoltság megszűnt. Sőt, a gyáripar nemcsak hogy megjelent a
legkisebb városokban – mivel a környék megnövekedett agrárnépessége biztosította a helyi piacot –, hanem a
nagyobb városokban az ipar már kezdett veszíteni relatív fontosságából. A Conzen által kialakított regressziós
modellek lényeges adalékot nyújtanak a városhálózat szerkezetének fejlődéséhez. Számításai szerint a vasút
megjelenése csak a településhierarchia szintjei között, illetve ezek gazdasági tevékenységének tartalmában
okozott változásokat, de a gazdaság térszerkezetének alapvető sajátosságait nem módosította. (Conzen 1975,
382)
Conzen vizsgálatának több fontos eredménye mellett felvetődik az az igény is, hogy a nemzetgazdaság és a
régiók közötti kölcsönhatásokat szintén be kell vonni a vizsgálatba. Mint E. K. Muller saját kutatásainak
227
következtetéseként megjegyezte: „Értelmetlen dolog a csomóponti helyzetet (nodality) a szállítási eszközök

száma és fajtája alapján mérni annak a szélesebb rendszernek a figyelembevétele nélkül, amelyen belül a
városok funkcionálnak. A központiság nem csupán a regionális forgalmi hálózat térbeli jellemzőitől függ,
hanem a hálózatnak a nemzeti közlekedési rendszerrel való kölcsönhatásától, valamint a regionális
termelőtevékenységek megoszlásának változásától is.” (Muller 1977, 30)
David Vance tanulmányában ugyan matematikai módszerek nélkül, de igen árnyaltan tárja fel a városhálózat
térszerkezetének átalakulását. Elemzésében a vasúthálózat térszerkezetet módosító hatását az iparfejlődéssel
szorosan összekapcsolva vizsgálja. Az 1870-es évekre vonatkozóan megállapítja: „A régi kikötők nagy ipari
térségekké váltak, az új ipari városok pedig fontos szállítási gócpontokká, amikor a sokkal könnyebben elágazó
vasút mint az amerikai szállítás alapvető eszköze átvette a belföldi vízi szállítás szerepét.” (Vance 1979, 9)
1910-re a legnagyobb városok rangsorában bekövetkezett változások úgy általánosíthatók, hogy a kikötők
veszítettek abszolút dominanciájukból, az ipar főbb központjai pedig előreléptek a rangsorban. Például
Cleveland, Pittsburgh, Detroit és Buffalo feljebb léptek a rangsorban, míg Cincinnati, Baltimore, New Orleans
és San Francisco népességszáma viszonylag lassabban nőtt. (Vance 1979, 9) Míg Vance a népességszám alapján
vizsgálta a városok rangsorát, Pred egy másik tanulmányában komplexebb mutatók alapján elemezte a város és
az iparfejlődés kapcsolatát. Utal arra, hogy a polgárháborút követő fél évszázadban az ipari tevékenység egyre
jobban koncentrálódott a legnagyobb népességet tömörítő városokban. 1860-ban a tíz legnagyobb város az
Egyesült Államok ipari termelésének 24,1%-át, 1890-ben pedig már 37,1%-át adta. (Pred 1977, 85) Ezek a
számok ellentmondanak Conzen azon megállapításának, hogy a nagyobb városokban az ipar veszített
fontosságából.
Conzen egy másik tanulmányában a bankok közötti kapcsolatokat úgy vizsgálja, mint a városok
összekapcsoltságának mutatóját, illetve mint a városhálózat különböző szintjei közötti kapcsolatok indexét. A
bankkapcsolatokat konkrétan az 1840-1910 közötti korszakra rekonstruálta az egész országra vonatkozóan, az
ún. levelezési bankszámlák alapján (correspondent accounts). (Conzen 1977, 78-100) Lényegében azt elemzi,
hogy a vidéki kisebb bankoknak a nagyvárosi bankokban elhelyezett betétszámlája hogyan oszlott meg,
térbelileg az egyes nagyvárosok mekkora kiterjedésű vonzáskörzetet tudtak maguk körül létrehozni. A 19.
században a kereskedelem és a gyáripar koncentrációja a nagyvárosokban szoros összefüggést teremtett a
népességszám és a bankok üzleti tevékenysége között. A bankhálózat szintjén a városok világosan azonosítható
hierarchikus csoportokká szerveződtek. Az 1870-es évekre egy négyszintű hierarchia alakult ki. Boston és
Philadelphia ugyan New Yorkhoz képest másodlagos szerepet játszott, de egyértelműen fölötte állt a többi
városnak. Az 1880-as években Chicago csatlakozott a második szinthez. New York részesedése az országos
klíringszámlákból az 1875. évi 63,3%-ról 1880-ra 47%-ra csökkent. Chicago pedig 5%-ról 11%-ra növelte
arányát. Bár az eltolódás ahhoz nem volt elégséges, hogy New York általános hegemóniáját veszélyeztesse, a
bankhálózat felső szintjének nem hierarchikus jellege azonban azt eredményezte, hogy nem minden
banktevékenység kapcsolódott automatikusan New Yorkhoz. Boston, Philadelphia, St. Louis és San Francisco a
századfordulóra erőteljes bankkapcsolatokat épített ki a 24 legnagyobb várossal. A hierarchikus városi
alrendszerek erősödő kölcsönkapcsolatot fejlesztettek ki regionális metropoliszaik között, ami lényeges
horizontális jellegű kapcsolatokat eredményezett, így az alrendszerek nem csupán New Yorkhoz vagy
Chicagóhoz kötődtek, hanem egymáshoz is. (Conzen 1977, 93-99) A bankkapcsolatok a városok közötti
funkcionális specializációt is tükrözik. A városok funkcionális specializációját viszont az egyes városok
vonzáskörzetének jellege szintén befolyásolta. „1840 és 1910 között a városi rendszer mint egész egyszintű
rendszerből módosult hierarchikus rendszerré alakult át, magas szintű kölcsönkapcsolatokkal.” (Conzen 1977,
108)
Kétségtelen, hogy a pénzügyi rendszeren belüli tőkeáramlás térbeli dimenzióinak elemzése a városhálózat
történeti átalakulásának is egyik fontos mutatója. Ezt a megközelítésmódot azonban további módszerekkel
célszerű kiegészíteni. A módszer egyik hiányosságára maga Conzen is utal. Bár a levelezési számla szerepe
jelentősen nőtt 1869-1914 között, azonban még 1914-ben is csupán mintegy 10%-át tette ki a bankok teljes
tőkéjének. Részletesebb vizsgálatot igényelne az egyes városok közvetlen vonzáskörzetének tőkefelhalmozási
képessége és a bankrendszerben a század végén lejátszódott koncentráció és centralizáció térbeli jellemzői
közötti összefüggés. Általánosabban fogalmazva: Conzen a tőke funkcionális alapjai közül közvetetten az
árutőke és pénztőke mozgásának térbeli sajátosságait tárta fel.
5.7. A régiók közötti kapcsolatok jellege és a nemzetgazdaság

A régióelemzés sajátos módszertani kereteit alakította ki Meinig, a kultúrföldrajzi irányzatra épülő történeti
földrajz kiemelkedő képviselője. Több regionális monográfia után 1972-ben az Egyesült Államok történetében
rendkívül sajátos szerepet játszó „Nyugat” történeti földrajzának főbb módszertani kereteit vázolja. Olyan
228
megközelítést ajánl, amely szerinte „új lehetőségeket teremt a Nyugat mint régió és az amerikai nemzet
történetének értelmezéséhez”. A „Nyugatot” magát mint „dinamikus régiók keretét” értelmezi, és a kolonizáció
szigetszerű jellegét emeli ki. A kolonizáció szigetszerű középpontjai (nuclei) több évtizeden át úgy terjeszkedtek
tovább, mint elkülönült egységek, „csak fokozatosan kapcsolódtak egymáshoz és integrálódtak be szorosabban a
nemzet fő funkcionális rendszereibe”. (Meinig 1972, 159) A kolonizáció középpontjait négy általános kategória
keretében vizsgálja: a népesség (száma és megoszlása), a forgalom (a forgalmi hálózat a régiókon belül és a
régiók között), a politikai területi egységek (alapvető közigazgatási területek) és a kultúra (a mai társadalom
néhány kiválasztott jellemzője és hatása a területre). A négy általános fogalomra építve négy fejlődési szakaszt
különít el, melyeket mind a négy általános kategóriára vonatkoztatva külön-külön határoz meg. A négy szakasz
Meinig elemzésében teljesen mellérendelt viszonyban áll egymással. Ez szükségszerűen adódik abból, hogy az
általa használt négy általános kategória a gazdasági-társadalmi jelenségvilág egymástól egészen eltérő
„dimenziójú”, egymáshoz nem szervesen kapcsolódó szintjeit foglalja magában. Tehát az egymáshoz
kapcsolódás „fogaskerekei” részben hiányoznak. Legsúlyosabb hiányossága az, hogy a gazdaság fogalmát és az
újratermelés alapvető mozzanatát, a termelést, nem építi be elméleti rendszerébe. Mint egy lábjegyzetben
megjegyzi: „Talán a legnyilvánvalóbb kiegészítés a gazdaság lehetne, mely sokkal átfogóbb helyet adna az itt
esetleg a forgalomba és kultúrába foglalt témáknak.” (Meinig 1972, 161)
Meg kell jegyezni, hogy nemcsak Meinigre, hanem az amerikai történeti földrajz több képviselőjére jellemző,
hogy a forgalom szféráját a termeléstől teljesen elszakítva elemzik, valamint a forgalmat egyszerűen a
közlekedési hálózattal azonosítják, jórészt erre építve a történeti földrajzi periodizációt. Whebbel például ún.
„corridor”-elméletében az Egyesült Államok és Kanada városrendszerének periodizációját 1. az önellátó
mezőgazdaság, 2. az árutermelő mezőgazdaság, 3. a vasúti szállítás dominanciájával jellemzett szakaszokra
különíti el a 19. század végéig terjedő időben. A „corridor”-elmélet arra utal, hogy a legjelentősebb városok a
fejlettebb közlekedési hálózat és az ehhez kapcsolódó innováció-áramlás lineáris sávjai mentén alakultak ki. A
gazdasági rendszer változásának tünetei mindegyik fejlődési szakaszban először a fejlett „corridorokban”
(folyosókban) jelentek meg, s innen terjedtek tovább a közlekedés és a kommunikáció lineáris hálózatán
keresztül. (Whebel 1969, 1-26) A „Nyugat” fejlődésében a terjeszkedő közlekedési hálózat jórészt valóban
lineáris vonalainak jelentős szerepük volt a termelés és a forgalom térbeli „kitagozódásában”.
Ha a „Nyugatnak” mint régiónak a gazdaságát „Északtól” és a világgazdaságtól elszakítva vizsgáljuk, a forgalmi

szféra szerepét illetően szinte szükségszerűen téves következtetésekhez juthatunk. Hiszen nem szabad
elfeledkeznünk arról, hogy egyrészt a közlekedési hálózat rohamos fejlesztéséhez szükséges tőkét részben
„Észak”, illetve a nemzetközi (jórészt angol) tőke szolgáltatta. Másrészt a „Nyugat” régiójában a forgalom
szférájának térbeli elrendeződését alapvetően befolyásolta az „Északkal”, illetve a világgazdasággal kialakult
munkamegosztás s az ennek hatására kialakuló termelési szerkezet.
Meinig 1978-ban publikált tanulmányában már az Egyesült Államok egészének történeti földrajzi kutatását
vázoló koncepciót alakított ki. Az elemzést három dimenzióban, a kulturális tájak, a térbeli rendszerek és a
társadalomföldrajzi vizsgálat keretében végzi. „Ez egy olyan koncepció – írja –, mely egyidejűleg alapvetően
történeti és földrajzi.” (Meinig 1978, 1202) Módszere a helyitől a globális felé haladva az egységes nemzetté
válás folyamatát ábrázolja. Földrajzi szemlélete alapján a specifikus cselekvéseket és tevékenységeket mindig a
térbeli rendszerek összefüggésében vizsgálja. A térbeli rendszernek a politikai és a gazdasági alrendszer a
legfontosabb alkotóeleme. Tehát 1972-es tanulmányától eltérően itt a gazdaság már mint az egyik alrendszer
jelenik meg, mely magában foglalja a termelés és fogyasztás elhelyezkedését, valamint a csere színhelyeit is. A
gazdasági és politikai alrendszer közötti kapcsolatokat azonban a szerző nem vonja be vizsgálataiba. A vizsgálat
térbeli és időbeli kezdőpontjai a kolonizáció szigetszerű központjai. „Minden egyes kiindulópontot (nucleus)
elemezhetünk a társadalomföldrajz fogalmaival – a népesség megoszlása és demográfiai jellege, a fontos
társadalmi csoportok elhelyezkedése és az alapvető társadalmi intézmények és összefüggések szempontjából.”
(Meinig 1978, 1191) Jellemző, hogy a müncheni-bécsi társadalomföldrajzi iskolához hasonlóan (amely
érezhetően hatást gyakorolt rá) Meinig nem határozza meg konkrétan a társadalmi csoportokat, illetve azok
képzésének ismérveit. A társadalom így alig jelent nála többet, mint amit Bobek, a neves szociálgeográfus
megfogalmazott: „a társadalom földrajzi értelemben egyenlő a tér népességével”. (Bobek 1948, 118-125)
A polgárháború utáni évtizedek vizsgálatára vonatkozóan Meinig felvett néhány újszerű szempontot is. Az
egyik annak részletes földrajzi vizsgálata, hogy „Észak” és „Dél” az erőforrásai és eszközei feletti ellenőrzést
milyen formában gyakorolta. Véleménye szerint e forma jórészt a katonai hódítást követő földrajzi változások
„birodalmi” (imperial) modelljével illusztrálható. Ez a modell a leghatékonyabban a „Nyugat” betelepülési
folyamatára alkalmazható. „Azt mondhatjuk – írja –, hogy a polgárháborút követő 5-6 évtizedben az Egyesült
Államok szélesebb értelemben egy kvázi birodalmi struktúrává fejlődött... Ezt az időszakot úgy tekinthetjük,
amelyben az amerikai nemzet mint egész a legvilágosabban tükrözte a viszonylag egyszerű mag-terület (core) és
az alárendelt régió (domain) szerkezetét.” (Meinig 1978, 1198) Ez a kettős felosztás a világgazdasági szinten
229
alkalmazott centrum-periféria felosztás nemzetgazdaságra lebontott megfelelőjének tűnik. Azonban Meinig

értelmezésében a magrégió (core) „azoknak az elemeknek a területi koncentrációjára utal, amelyek alapvetők a
kulturális jelleg és a társadalom funkcionálása szempontjából”. (Meinig 1978, 1198) Az 1870-1930 közötti
időszakban a New York és Chicago közötti tengely mentén szerveződött övezetet tekinti mag-területnek vagy
mag-régiónak. Ezt az övezetet a termelékenység, a hozzáadott érték és a jövedelem mutatói alapján lehet –
nézete szerint – elkülöníteni a nemzetgazdaságon belül. Az ezen övezet térgazdaságain belüli összefüggések
világosabb feltárása érdekében javasolja, hogy elemezni kell azoknak a vállalatoknak a térbeli hierarchikus
rendszerét, melyek több telephelyen termelnek, „azonosítva azokat a helyeket, ahol az alapvető – a
beruházásokat, a foglalkoztatást és a marketinget befolyásoló – döntéseket hozták”. (Meinig 1978, 1198)
A mag-régió – a hatalom fogalmai szerinti meghatározásban – a gazdasági, politikai és kulturális hatalom

székhelyét jelenti. S ehhez hozzáteszi: „az ilyen hatalmat valamifajta térbeli rendszer bizonyos pontjai
irányítják”. (Meinig 1978, 1199) Elméletében tehát a társadalom jórészt a döntési helyek lokalizációjával válik
azonossá. A polgárháború után a „déli” régió felett bizonyos gazdasági és politikai dominanciát is szerzett az
„északi” régió. Ezt a jelenséget érzékeli Meinig, azonban ő jórészt a kulturális dominancia fogalmával
azonosítja ezt a komplex jellegű dominanciát. Mint írja, az „Északkelet” határozta meg az amerikai életmódot
egészen az 1920-as évekig. A 20. századra vonatkozóan már az egész Egyesült Államok kulturális kisugárzó
hatásának kérdését veti fel. „Az amerikai kultúra óriási kreativitása és agresszív ereje” befolyásolja a tőkés világ
többi részét a Karib-tenger szigetvilágától az NSZK-ig, illetve Japánig. (Meinig 1978, 1201)
A polgárháború után „Észak” egyre inkább a saját intézményrendszerét és ideológiáját kényszerítette rá „Dél”
régiójára. Az 1870-es évektől a területi munkamegosztás aszimmetrikus jellege egyre nyilvánvalóbbá vált. A
nemzeti gazdaság központja, mely az 1840-es évektől fokozatosan „Északkelet” régiójához kapcsolódott, a
regionális munkamegosztás olyan típusát kényszerítette „Délre”, amelyet – a nyersanyagok termelése és
esetenkénti feldolgozása – gazdasági függés jellemzett. „Észak” nemcsak az ipari termékek miatt, hanem
mindazon pénzügyi, hitel-, jogi és egyéb szolgáltatások tekintetében is, melyek a nemzetgazdaság működésének
alapvető feltételeit képezik, abszolút dominanciát teremtett a maga számára. A tanulmányokban megjelent
elméleteit Meinig egy eredetileg három-, majd újabban négykötetesre tervezett szintézisben kívánja
összefoglalni. Ezek a kötetek kronologikus sorrendben kívánják vizsgálni az Amerikai Egyesült Államok
történeti földrajzát. Ennek a sorozatnak az első kötete 1986-ban jelent meg Atlantic America, 1492-1800
alcímmel. (Meinig 1986) Meinig legeredetibb gondolatai azonban inkább az 1800 utáni időszakra vonatkoznak.
Ezért a szakma nagy izgalommal várta Meinig második kötetének a megjelenését. Meinig kedvét az sem vette el
az emberfeletti munkától, hogy 1987-ben megjelent Mitchell és Groves szerkesztésében egy specialisták tucatjai
által írt összefoglaló történeti földrajzi munka, amely az USA mellett Kanadát is tárgyalja. (Mitchell-Groves
1987)
A következő kötet, amely a polgárháború befejeződését tekinti korszakhatárnak, 1993-ban jelent meg, több mint
600 oldalas. Az első fejezete ennek a munkának „A terjeszkedés: egy kontinentális birodalom létrehozása”
címet viseli. A szerző részletesen vizsgálja a birodalomba bevont területeket, Louisiana megvásárlását, Új-
Mexikó és Kalifornia katonai megszállását, illetve annektálását. Az amerikai történelem egyik szégyenfoltjának
tekintett eseménysor, az indiánok földjüktől való megfosztása is részletes bemutatást nyer. A 200 oldalnyi
terjedelmű második fejezet a területi terjeszkedés gazdasági és társadalmi következményeit vizsgálja.
Részletesen elemzi New England, Virginia, Midlands és South Carolina formálódó társadalmait és ennek
következményeit, „Amerika különböző verzióinak” a létrejöttét. (Meinig 1993, 295) A harmadik fejezet a
gyorsan változó geopolitikai és földrajzi struktúrák által teremtett feszültségeket vizsgálja. Az „Észak” és „Dél”
közötti konfliktus kialakulását vizsgálva Meinig az általa korábban már használt fogalmak alkalmazása mellett a
nacionalizmusnak tulajdonít kiemelt szerepet. Szerinte a két régió közötti gazdasági konfliktusok és társadalmi
különbségek másfajta nacionalizmust termeltek ki „Északon” és „Délen”. A két „nacionalizmus típusában
hasonló volt, de teljesen különbözött mélységében és céljában.” (Meinig 1993, 506) A kötet különböző
fejezeteit egy közös szál köti össze, az Egyesült Államok kialakulása „imperialista” stratégiájának az elemzése.
Ez nemcsak az indiánok és a négerek alávetettségét jelentette, hanem a louisianai franciákét és a mexikóiakét is.
„Az Egyesült Államok – állítja Meinig – szokatlanul kemény birodalmi hatalom volt”, és „az amerikai vezetők
nagy többsége, csakúgy mint a közvélemény, rögeszmésen nacionalista volt, eltelve felsőbbrendűséggel és
küldetéstudattal., hogy vakok vagy közömbösek voltak az amerikai imperializmus realitásai iránt.” (Meinig
1993, 193, 195) A fentiekből érzékelhető, hogy a szerző elveti azokat a mítoszokat, amelyek ma is
meghatározók az amerikai közvéleményben. Meinig az amerikai történeti régiók első számú szakértőjének
számít. Jellemző, hogy a Mitchell és Groves által szerkesztett kötet is jórészt az ő koncepciójára építi regionális
elemzéseit. (Mitchell-Groves 1987) Meinig nagy összefoglaló munkájához nemcsak új koncepciókat dolgozott
ki, hanem több regionális monográfiát készített. Az első 1965-ben jelent meg a mormon kulturális régióról. Az
1986-ban megjelent kötet a Pacific Northwest Palease nevű térséget vizsgálja 1805 és 1910 között. Sauer
hatására nemcsak azt elemezte, hogy hogyan vált ez a térség a kontinens egyik fontos búzatermesztő vidékévé,
230
hanem a kulturális régiók interetnikus kapcsolatok hatására történő átformálódását is. (Meinig 1986) 1969-ben
megjelent könyvében Texas állam kulturális sajátosságainak történeti földrajzi elemzését nyújtja. 1971-ben
jelent meg a „Délnyugatról” szóló monográfiája, s ez szolgált a következő évben megjelenő – s Meiniget a
történészszakmában is elismertté tevő – tanulmánya alapjául, mely az American Wests: Preface to a
Geographical Interpretation címet viselte. Tehát Meinig mintegy négy évtizedes kutatómunkával vállalkozott a
fentebb említett szintézisre. Meinig eddig megjelent két kötete, különösen a második, alapvető munka, azonban
a régiók specialistája ott is ragaszkodik saját koncepcióihoz, ahol másfajta térbeli koncepcióra lenne szükség.
Így pl. az amerikai városhálózat és városhierarchia elemzése tágabb térbeli és időbeli határokat igényelt volna.
Ezért néhány témánál a már említett többszerzős összefoglalásban találhatunk érdekesebb összefoglalást. Így
„Északkelet” 1800-1860 közötti regionális integrációjáról inkább Paul A. Groves tanulmányát javasoljuk. A
polgárháború utáni időszakról két tanulmányt emelnénk ki. Az egyik David R. Meyer munkája a regionális
gazdaságok nemzeti integrációjáról az 1860-1920 közötti időszakban. A vasúti összeköttetésnek köszönhetően
az I. világháború előtt már kialakultak az amerikai ipari és a jellegzetes mezőgazdasági övezetek is. A másik a
Michael P. Conzen által írt, az 1860-1930 közötti urbanizációt elemző cikk. Ebben a szerző felhasználja és
összegzi mindazokat az eredményeket, melyeket az amerikai történeti földrajz az elmúlt két-három évtizedben
felhalmozott. A szerző fő tézise az, hogy a hierarchikus jelleg nemcsak a városok központi funkcióinak
eloszlásában, hanem a társadalom és a kultúra területén is megfigyelhető. Az 1870-es és 80-as években az
észak-atlanti partvidék nagyvárosaiban kezdődő drámai változások átalakították az emberek térés időléptékeit, s
ez „leszivárgott a városhierarchián” még a kisebb regionális centrumokat is érintve, különösen a háború után.
Így a „városi” élet még inkább elkülönült a falusitól és a kisvárositól.
Meinig 1998-ban megjelent harmadik kötete a Transzkontinentális Európa címet viseli. Ez a grandiózus munka
választ adott azokra a kritikákra, melyek a második kötet kapcsán felmerültek. Mivel az első kötet 1850-nel
kezdődött, tehát tíz évvel korábban, mint az előző, így lehetővé vált az előző kötetben nem tárgyalt Far West
betelepülésének bemutatása. A bevezető fejeztek a Pacific Railroad megépítésének, vagyis az Atlantiés
Csendes-óceán közötti vasúti összeköttetésnek a következményeit tárgyalják, a regionális differenciálódást, és
az indián területek imperialista módszerekkel történő megszerzését. A polgárháború utáni nemzeti gazdasági
integráció, a mezőgazdasági és ipari specializáció új szakasza, a tömeges bevándorlás új feszültségeket
teremtett, és „csupán részleges konszenzust a nemzeti identitás vonatkozásában.” (Meinig 1998, 128.)
A nemzeti gazdaság központja, mely az 1840-es évektől fokozatosan „Északkelet” régiójához kapcsolódott, a
regionális munkamegosztás olyan típusát kényszerítette „Délre”, amelyet – a nyersanyagok termelése és
esetenkénti feldolgozása – gazdasági függés jellemzett. „Észak” nemcsak az ipari termékek miatt, hanem
mindazon pénzügyi, hitel-, jogi és egyéb szolgáltatások tekintetében is, melyek a nemzetgazdaság működésének
alapvető feltételeit képezik, abszolút dominanciát teremtett a maga számára. A két régió közötti különbség
szemléletesen mutatkozik a városfejlődésben is. Hiszen a városok az „eszközei” a nemzetgazdaságon belüli
területi kapcsolatoknak, és jelentős mértékben meghatározzák, illetve tükrözik az adott régió általános gazdasági
jellegét. A „déli” városok regionális gyarmati központként funkcionáltak, gyűjtő és elosztó közvetítői voltak
„Észak” központjai felé a kiés visszaáramló termékeknek. Valójában ahogyan a nemzetgazdaság fejlődött a
polgárháború után, úgy zsugorodtak viszonylagosan a déli városok északi partnereikhez képest. Meinignek ez a
könyve azonban nemcsak az USA belső regionális konfliktusait tárgyalja, hanem a „kolosszus” hatását
Kanadára, Mexikóra és Közép-Amerikára. Itt a politikai-gazdasági kapcsolatok mellett kiemelt szerepet kap a
kulturális befolyás – hiszen az amerikai kultúra óriási kreativitásának és agresszivitásának következményei
ebben a térségben már az I. világháború előtt érzékelhetők voltak. A harmadik kötet kapcsán még inkább
jogosultnak tűnik Conzen már korábban megfogalmazott véleménye. Sauer, majd Clark 1975-ben bekövetkezett
halála után „Meinig az amerikai történeti földrajz vitathatatlan nagy öregje” (Conzen-Rumney-Wynn 1993, 80)
5.8. A társadalom „időföldrajzi” vizsgálata

Az amerikai történeti földrajz a társadalomtörténeti jellegű kutatások területén is igen jelentős eredményeket ért
el. Itt következett be talán a legszembetűnőbb szemléleti megújulás a hatvanas évekhez viszonyítva.
James F. Woodruffnak „Az alabamai rabszolga-népesség 1850. évi helyzetének néhány jellemzője” c. cikke
mintegy reprezentálja a hatvanas évekbeli társadalomföldrajzi vizsgálati módszert. A szerző tipikusan
keresztmetszeti elemzést alkalmaz, az időbeliséget teljesen mellőzi. A mezőgazdasági termelési érték, a föld
értéke, a rabszolgák száma és a farmméretek közötti összefüggéseket korrelációszámítások alapján vizsgálja. Az
így nyert eredményeket az egyes megyék adatai alapján térképre vetíti. (Woodruff 1962, 379-388) Ettől a
statikus és a társadalomnak csak egyes részleteit vizsgáló elemzéstől eltérő korszerű társadalomfelfogású
tanulmányok sorával jelentkeztek a történeti földrajz művelői az 1980-as évek elejére.
231
Pred, akinek korábban a városés iparfejlődésre vonatkozó tanulmányait elemeztük, 1982-ben egy jelentős
társadalomtörténeti tanulmányt publikált. Pred szemléletmódjának változását az is jelzi, hogy kiket tekintett
példaképének alkotó periódusa egyes korszakaiban. Az 1950-es években Rostow, a hatvanas évek elején már
többek között Lukács György Történelem és osztálytudat című munkáját tekinti alapvető módszertani bázisnak.
Tanulmányában, mely a 19. század végi munkásosztály idő-földrajzi elemzését végzi el, Lukács munkájára
hivatkozva azt kívánja igazolni empirikusan is, hogy az ipari kapitalizmus végső soron a társadalmi élet és a
társadalmi tudat minden szféráját áthatja. (Pred 1981, 35) A szerző utal arra, hogy „Minden társadalmi
formációt a maga meghatározott tér-idő paraméterei jellemeznek, s ezek ugyanakkor egyéni szubjektív tér-idő
észlelésekké, érzésekké és fogalmakká is transzponálódnak, döntő jelleggel határozva meg a kor emberének
arculatát, személyiségstruktúráját.” (Pred 1977, 207.)
Pred már 1978-ban Hagerstand időföldrajzi (time-geography) koncepcióját értékelve felhívta a figyelmet arra,
hogy a földrajznak a közgazdaságtudománytól, a szociológiától és a filozófiától átvett módszereket és
fogalmakat át kell alakítania egységes módszertani keretté és fogalmi rendszerré. (Pred 1977, 207-209.)
Tanulmányában több új fogalmat vezet be. Az egyik alapvető fogalom a „project”. „Időföldrajzi fogalmakban a
project az egyszerű vagy komplex feladatoknak (tasks) olyan teljes sorozatát jelenti, amelyek szükségesek
valamilyen szándékvagy célorientált magatartás befejezéséhez.” (Pred 1981, 4.) Tehát a project fogalma röviden
úgy definiálható, mint célorientált feladatsor vagy tevékenységsorozat, melynek mindig megvan a maga belső
logikai rendje és kényszere. „Más szavakkal, amikor az egyén mozgáspályája (path) a családtól eltérő szervezet
vagy bizonyos intézmény által meghatározott célorientált feladatsor tevékenységhalmazával kapcsolódik össze,
az egyén külső cselekvései elválaszthatatlanná válnak a társadalom észlelhető működésétől.” (Pred 1981, 5) A
szervezeti és intézményi tevékenységsorozatokba való kiés bekapcsolódás nélkül nem létezhet társadalmi
gyakorlat.
Ezt a fogalmi keretet Pred arra használja fel, hogy a 19. század végi amerikai városokban lejátszódott társadalmi
változásokat összekapcsolja az egyén mozgáspályájának, a termelésnek, a családnak és a szabadidő-
tevékenységnek a vizsgálatával, mintegy átfogva a munkásosztály mindennapi életének térés időbeli aspektusait.
A lezajlott társadalmi változások lényegét abban látja, hogy a kézműves termelési módról a gyári nagyüzemi
termelési módra tértek át.
Elemzésében a család vizsgálata központi jelentőségű. „Az egyén részvételét a családi feladatokban és
tevékenységekben egymás mellé kell helyezni a szervezetileg és intézményileg meghatározott feladatok és
tevékenységek igényeivel és kényszereivel.” (Pred 1981, 6)
A termelési módban bekövetkezett változásból vezethetők le a munkásosztály mindennapi élettevékenységének

változásai. „Bármikor is volt pontosan időbelileg, bármilyen iparágakat érintett is, minden városban a
kereskedelmi kapitalizmusból az ipari kapitalizmusba való átmenet szinonim volt a legtöbb – de nem minden –
esetben a helyi ipar termelési módjának jellemző változásaival.” (Pred 1981, 7.) Azoknak, akik a gyáripari
termelésbe bekapcsolódtak, gyakran „átíródott” a napi élettevékenységük ritmusa, a nagyüzemi termelés egy
olyan munkaritmust és időfogalmat alakított ki, mely gyökeresen különbözött a korábbiaktól. A gyári és
nagyüzemi termelésben való részvétel magában foglalta a pontosság megtanulását, az órákhoz és szirénákhoz
kapcsolt merev munkatempót, s gyakran a „gondolkodás elszakítását a cselekvéstől”, és „egy olyan időérzék
megszerzését, amelyben az idő olyan valami, ami pontosan mérhető, s amelynek az értéke a bér és a pénz
fogalmaira egyszerűsíthető.” (Pred 1981, 10)
A lakóhely és a munkahely szétválása nemcsak funkcionális és térbeli változást okozott, hanem azt is, hogy a
munkások munkaidejét terhelte még a munkába járás időigénye is, ami legtöbb esetben egy-két órát tett ki. A
század végén az egyes városokban megjelenő tömegközlekedési eszközöket a munkások a magas viteldíjak
miatt nemigen vehették igénybe. Például Philadelphiában a munkaerő-állománynak csak 17%-a járt villamossal
munkába.
A nagyüzemi termelés jelentősen módosította a családok hagyományos jellegét, megfosztotta őket alapvető
identitásuktól, attól, hogy korábban olyan egységekként léteztek, melyekben a termelés és a fogyasztás nem volt
szétválasztva. A változást mutatja, hogy egy New England textilüzemeire vonatkozó felmérés szerint 1900-ban
a családokban a fiúk átlagban fizetésük 83%-át adták a családi kasszába, míg a lányok 95%-át (Pred 1981, 12),
vagyis az individualizmus tért hódít a családokon belül. A családszerkezetre jelentős hatást gyakorolt az, hogy
„az ipari bérmunkás családfő, eltérően kézműves elődjétől, távol volt az otthonától, azon idő alatt, amikor a
legalapvetőbb feladatokat kellett elvégezni”. (Pred 1981, 14-15.) Az otthon maradó feleség idejének jelentős
részét a házimunkára fordította. Az akkori technikai színvonal mellett a háztartási munkák időigényesek: egy
normál méretű családnál a ruházat és az ágynemű mosása, kékítése, keményítése, vasalása és gondos hajtogatása
két személy legalább két teljes napi munkáját igényelte. A háztartások méretében is változás történt, ami
232
összefüggött a családok funkciójának a megváltozásával. „Más szóval, az ipari bérmunkás apa részvétele
csökkent a háztartás szükségszerű és közvetlen feladataiban, a szülői szerep kevésbé egyenletesen oszlott meg,
mint korábban, a férfi és női szülői szerepek között meglévő különbségek élesebbé váltak.” (Pred 1981, 18)
1850-1890 között a háztartások átlagos létszáma 5,6-ról 4,9 főre csökkent.
A szabadidő fogalmának megjelenítése szintén a gyáripari termelés általánossá válásával kapcsolódott össze. Az
1880-as évekig a legtöbb munkáscsaládnál a munkaidő hossza és kimerítő jellege miatt alig maradt idő és pénz a
szórakozásra. 1880-ban Philadelphiában a „normál” életszínvonalon élő öttagú munkáscsaládnak csupán 11
dollárja és 40 centje maradt „szórakozásra, beleértve a dohányt és a cigarettát is”. Ez az összeg a családok
költségvetésének kevesebb mint 1,8%-át tette ki. A szabadidő-tevékenységek időbeli és anyagi korlátait a
századvég legtipikusabb amerikai sportjának, a baseballmérkőzések látogatóinak szociális összetételével is
illusztrálja Pred.
John P. Radford tanulmányában szintén új dimenziót kíván bekapcsolni a történeti földrajzi vizsgálatba.
(Radford 1979, 94-112) Mint megjegyzi, a földrajzosok nem tulajdonítottak megfelelő fontosságot a térbeli
változásokkal összekapcsolódó ideológiai tényezőknek. Ezért fő céljának azt tekinti, hogy „közvetlen oksági
kapcsolatokat teremtsünk az ideológia, a társadalmi folyamatok és a térbeli formák között”. A cikk a faji
ideológiai térbeli következményeit vizsgálja a 19. század közepi amerikai Délen, Charlestonban. Szemléletesen
elemzi a rabszolgastátus építészeti kifejeződését a városon belül, valamint a lakóhelyi szegregációt a fehérek, a
szabad négerek és a rabszolgák között. Megállapítja, hogy az ültetvényesideológia, beleértve a társadalmi
ellenőrzésre vonatkozó hathatós eszméket, Charleston létezésének egészét áthatotta, mindezt a korabeli sajtó és
személyes dokumentumok alapján életszerűen illusztrálja. A faji mítosz befolyásolta a lakóhely térértékelését és
elrendeződését is. A tanulmány elején megfogalmazott célt a szerző végül is nem tudta teljesen megvalósítani. A
három tényező, amelyek között oksági kapcsolatokat kívánt teremteni, az ideológia, a társadalmi folyamatok és
a térbeli formák. A társadalmi folyamatok és az ideológia közötti kapcsolatokat azonban ténylegesen nem
elemzi. Ehhez érzékelhetően hiányzik az a fogalmi apparátus, mely lehetővé tenné a gazdasági-társadalmi és
ideológiai mozzanatok kölcsönhatásának vizsgálatát, valamint térbeli „objektivációjuk” megragadását.
Az amerikai történeti földrajz kisugárzó hatását jelzi, hogy a Kanadában tevékenykedő szerzők szemléletét is
jelentős mértékben befolyásolta. Jellemző módon az angol anyanyelvűek mellett az itt élő francia anyanyelvűek
is készséges befogadók. Így érthető, hogy a francia nyelven publikált történeti földrajzi munkák között
kiemelkedő szerepet játszanak a Kanadában publikáltak. Az itt tevékenykedő francia anyanyelvű szerzők
intenzívebb kapcsolatot építettek ki az angolszász szerzőkkel, mint a franciák. Így például Serge Courville, az
egyik meghatározó alakja a quebeci történeti földrajzosoknak, több olyan konferenciát szervezett, ahol nagy
számban részt vettek angolok és amerikaiak. (Harris 1995, 448-451) Serge Courville volt az első szerző, aki az
angolszászokat megelőzve bevezető jellegű tankönyvet írt a történeti földrajzról egyetemisták részére. A kötet
nemcsak a történeti földrajz célját és kutatási módszereit, illetve tudománytörténetét ismerteti, hanem Quebec
példáján keresztül az interdiszciplináris kapcsolódásokat is bemutatja. Így a leendő geográfusok mellett
történészek és szociológusok is haszonnal forgathatják.
5.9. Irodalom
Atkins, P. J. 1999. How the West End was won: the struggle to remove street barriers in Victorian London.
Journal of Historical Geography, 19, 3.
Baker, A. R. H. 1984. Reflections on the historical geography and the Annales school of history. In Exploration
in historical geography. Eds. Baker A. R. H. and Gregory, Derek. Cambridge, CUP.
Baker, A. R. H. 1999. Fraternity among the French peasantry: sociability and voluntary associations in the Loire
Valley, 1815-1914. Cambridge, CUP.
Baker, A. R. H. – Butlin, R. A. (eds.) 1973. Studies offieldsystems in the British Isles. Cambridge, CUP.
Beluszky Pál 2001. A Nagyalföld történeti földrajza. Budapest-Pécs, Dialog Campus Kiadó. Billinge, M. 1984.
Hegemony class and power in late Georgian a Victorian England. In Explorations in Historical Geography. Eds.
Baker A. R. H. – Gregory, D. Cambridge, CUP.
Block, R.H. 1980. Frederic Jackson Turner and American Geography. Annals of Associaton of American
Geographers, 70, 2.
233
Bobek, H. 1959. Die Hauptstufen der Gesellschaftsund Wirtschaftsentfaltung in geographischer Sischt. Die
Erde, 90.
Buttimer, A. Society and millieu in French geographic tradition. Chicago.
Cannadine, David 1999. A 19. századi városok lakóhelyi differenciálódása: térformáktól a társadalmi
alakzatokig. In A modern város történeti dillemái. Szerk. Gyáni Gábor. Debrecen, Csokonai Kiadó.
Carter, Harold and Lewis, Roy 1990. An Urban Geography of England and Wales in the Nineteeth-Century.
London, Edward Arnold.
Carter, H. – Wheatley, S. 1980. Residential segregation in the nineteenth-century cities. Area, 12.
Charlesworth, Andrew 1979. Socialprotest in a rural society: the spatial diffusion ofthe Captain Swing
disturbances of 1830-1831. Historical geography research series. Norwich, Geo. Charlesworth, Andrew 1983.
AnAtlas of Rural Protest in Britain 1548-1900. London, Croom Helm.
Claval, P. 1986. „A francia történeti földrajz múltja" (előadás a Cambridge-i Egyetem Földrajz Tanszékén).
Clout, Hugh 1998. L’état de la geographie en France. Progress in Human Geography, 22, 2. Conzen, M. P.
1975. A transport interpretation of growth of Urban regions: an American example. Journal of Historical
Geography, 4.
Conzen, M. P. 1977. The maturing urban system in the United States, 1840-1910. Annals ofthe Association of
American Geographers, 2. (A továbbiakban: A.A.A.G.]
Conzen, M. P. – Rumney, T. A. – Wynn, G. (eds.) 1993. A scholar’s guide to geographical writing on the
American and Canadian past. University of Chicago Research Paper No. 235. Chicago, University of Chicago
Press.
Coppock, 1984. Mapping the agricultural returns: a neglected tool of historical geography. In Read, M. (ed.):
Discovering Past Landscapes. London.
Cosgrove, D. 1984. Social formation and symbolic landscape. London, Croom Helm.
Courville, Serge 1995. Introduction a la géographie historique. Quebec.
Courville, S. – Ségiuin, N. (ed.) 1995. Espace et Culture (Sainte-Toy Québe: Les Presses de l’Université Laval.)
Darby, H. C. 1962. Historical geography. In H. P. R. Finberg (ed.): Approaches to History, London, Routledge.
Darby, H. C. 1976. A New Historical Geography of England. Cambridge, CUP.
Darby, H. C. 1986. Domesday England. Cambridge, CUP.
Dennis, Richard 1984. English Industrial Cities of the Nineteenth Century: A Social Geography. Cambridge,
CUP.
Dennis, Richard 1990. The Social Geography of Towns and Cities 1730-1914. In An Historical Geography of
England and Wales. Eds. Dodghson, R. A. and Butlin, R. A. London, Academic Press.
Driver, Felix 1993. Power andpauperism: the workhouse system, 1874-1884. Cambridge, CUP.
Febvre, L. 1953. Annales: économies, sociétés, civilisations, 1.
Fox, R.C. 1979. The morphological, social and functional districts of Stirling. Trans. Inst. Br. Geogr. N. s. 4, 2.
Frisnyák Sándor 1990. Magyarország történeti földrajza. Budapest, Tankönyvkiadó.
Geipel, Robert 1977. The landscape indicators school in German geography. In Jones, Emrys – Eyles, John
(eds.:) An Introduction to Social Geography. Oxford, OUP.
234
Gerger, T. – Miller, R. 1986. The intergenerational transfer of resources on nineteenth-century Swedish crafts.
Geografika Annaler, 68 B.
Gordon, George 1979. The status areas of early to mid-Victorian Edinburgh. Trans. Inst. Br. Geogr. N. s.
Gradman, R. 1901. Das mitteleuropaische Landschaftsbild nach seiner gesichtlichen Entwicklung.

Geographische Zeitschrift, VII.
Györffy György 1987. Az Arpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Harris, Cole 1977. The Historical Mind and Practice of Geography. In An Introduction to Social Geography.
Eds. Jones, Emrys and Eyles, Jones, Oxford, OUP.
Harris, Cole 1995. Espace et Culture: reflections space, culture and Geography Departments. Journal of
Historical Geography, 21,4.
Hefferman, M. 1997. Editorial: The Future of Historical Geography. Journal of Historical Geography, 23, 1.
Hettner, Alfred 1927. Die Geographie, ihre Geschichte, ihr Wesen und ihre Methoden. Breslau.
Hofstadter, R. 1970. The Progresseve Historians: Turner, Beard and Parrington. New York.
Kafman, E. 1981. The concept ofthe cultural region in the social sciences in France. L'Espace Géographique, 4.
Kretschmer, K. 1904. Historische Geographice von Mitteleuropa. München.
Langton, John, 1998a. The continuity of regional Culture: Lancashire Catholicizmus from the late sixteenth to
early nineteenth century. In Edward Royle (ed.): Issues of regional identity. In honour John Marshall.
Langton, John 1998b. Conclusion: The Historical Geography of European Peasantries, 1400-1800. In Scott, T.
(ed.): The Peasantries of Europe from Fourteenth to the Eighteenth Centuries. London, Longman.
Langton, John 2000a. Urban Growth and Economic Change from the Seventeenth Century to 1841. In Peter
Clark (ed.): Cambridge Urban History of Britain. Vol. 2., Cambridge, CUP. (Kézirat).
Langton, John 2000b. Prometheus prostrated? Comments on country and town: the primary, secondary and
tertiary peopling of England in the early period, by E. A. Wrigley. In P. Slemle and R. Ward (eds.): The
Peopling of Britain. Oxford, OUP.
Langton, John – Hoppe, Goran: Urbanization, social structure and population circulation in pre-industrial times:
flows of people through Vadstena (Sweden) in the mid-nineteenth century. In Corfield, P. and Keene, D. (ed.):
Work in towns, 1750-1850. Leicester, Leicester University Press.
Lawton, Richard – Pooley, Colin G. 1973. David Brindley’s Liverpool: an aspect of urban society in the 1880s.
Transactions of the Historic Society of Lancashire, 125.
Lawton, Richard – Pooley, Colin G. David Brindley Liverpoolja, az 1880-as évekbeli városi társadalom a
XVIII-XIX. században. In A brit gazdaság és társadalom a 18-19. században. Szerk. Timár Lajos. Kossuth
Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999.
Leng, G. Zur 1973. ,Müncher’ Konception der Socialgeographie. Geographische Zeitschrift, 61.
Lepetit, Bernard 2002. Tér és történelem. In Benda Gyula és Szekeres András (szerk.): Térés történelem.
Budapest, L’Harmattan – Atelier.
Meinig, D. W. 1978. A Prospectus for Geographers and Historians. The American Historical Review, 83, 4.
Meinig, D. W. 1972. American Wests: Preface to a Geographical Introduction. A.A.A.G. 62, 3.
Meinig, D. W. 1998. The shaping America: a geographical perspective on 500years of history. Vol. 3. –
Transcontinental America, 1850-1915. New Haven, Yale University Press.
235
Muller, E.K. 1977. Regional urbanisation and selective growth of towns in North American regions. Journal of
Historical Geography, 1.
Musset, Alain 2002. Történeti földrajz: történeti tudomány? In Benda Gyula és Szekeres András (szerk.): Tér és
történelem. Budapest, L’ Harmattan – Atelier.
Ogburn, Miles 1999. The relations between geography and history: works in historical geography in 1997.
Progress in Human Geography. 23, 1.
Overton, Mark, 1996. Agricultural Revolution in England. The transformation of the agrarian economy 1500-
1850. Cambridge Studies in Historical Geography. Cambridge, CUP.
Pellegrino, P. – Albert, G. – Castelle, C. 1980. Tranformation de l’espace et identité culturelle: l’échelle

régionalle. Espaces et Societés, 39.
Planhol, Xavier – Claval, Paul, 1994. An Historical Geography ofFrance. Cambridge, Cambridge University
Press /„Cambridge Studies in Historical Geography”/.
Poche, B. 1983. La région comme espace de référence identitaire. Espaces et Sociétés, 42.
Pooley, Colin G. 1979. Residential mobility in the Victorian city. Trans. Inst. Br. Geogr., N. s. 9.
Pooley, Colin G. 1984. Residential differentiation in Victorian cities: a reassessment. Trans. Inst. Br. Geogr.
N.s. 9.
Pooley, Colin G. -Turnbull, Jean 1998. Migration and mobility in Britain since the 18 th century. London, UCL
Press.
Pounds, N. J. G. 1974. An historical geography of Europe, 450BC-1330AD. Cambridge, Cambridge University

Press.
Pounds, N. J. G. 1979. An historical geography of Europe, 1500-1840. Cambridge, Cambridge University Press.
Pounds, N. J. G 1985. An historical geography of Europe, 1800-1914. Cambridge, Cambridge University Press.
Pounds, N. J. G. 1990. An historical geography of Europe. Cambridge, Cambridge University Press. (A három
korábbi kötetből készült rövidebb összefoglaló kötet, mely magyarul is megjelent. Pounds, Norman J. G. 1997.
Európa történeti földrajza. Budapest. Osiris.)
Pred, Allan 1977a. The Choreography of Existence: Comments on Hagerstand’s Time – Geography and its
usefulness. Economic Geography, 53, 2.
Pred, Allan 1977b. City systems in advanced economy: past growth, present processes, and future development
options. London, Hutchison.
Pred, Allan 1979. Industrialization, initial advantage, and American metropolitan growth. In Geographic
Perspectives onAmerica’s Past. Readings on the Historical Geography ofthe United States. Ed. Ward, David,
New York, OUP.
Pred, Allan 1981. Production, family and free-time projects: a time-geographic perspective on the individual and
societal change in nineteenth-century U.S. cities. Journal of Historical Geography, 7, 1.
Pred, Allan 1986. Place, practice and structure: social and spatial transformation in Southern Sweden: 1750-
1850. Cambridge, Polity Press.
Prince, Hugh C. 1971. Real, imagined and abstract worlds of past. Progress in Geography, 3.
Radford, J. P. 1979. Race, Residence and Ideology: Charleston, South Carolina in the Mid-Ninetenth Century.
In Ward, David (ed.): Geographic Perspectives onAmerica’s Past. New York, OUP.
Ruppert, K. 1953. Der Wandel der socialgeographischen Struktur im Bilde der Landschaft. Die Erde, 7.
236
Shaw, G. 1988. Recent research on the commercial structure of nineteenth century British cities. In Denecke, D.
and Shaw, G. (eds.): Urban Historical Geography. Recent Progress in Britain and Germany. Cambridge, CUP.
Soja, E. W. 1985. Regions in conflict: spatiality, periodicity and the historical geography ofthe regional
question. Environment and Planning D: Society and Space, 3.
Sponong, U. 1986. Agrarian settlement and cultivation from a historical geographic perspective. Geografiska
Annaler, 68 B.
Timár, Lajos 1987. Some Special Directions of Research in U.S Historical Geography. Historical Geography,
17, 2.
Timár Lajos 1999. Témák és módszerek. A 18-19. századi brit gazdaság és társadalom történeti földrajzi
perspektívában. In Timár Lajos (szerk.): A brit gazdaság és társadalom a 18-19. században. Debrecen, Kossuth
Egyetemi Kiadó.
Turner, Michael Edward 1980. English parliamentary enclosure: its historical geography and economic history.
Studies Historical Geography. Folkestone, Dawson.
Turner, M. E. 1984. Enclosure in Britain 1750-1830, Studies in Economic and Social History. London,
Macmillan.
Turnock, David 1998. An historical geography of railways in Great Britain and Ireland. Aldershot, Ashgate.
Unstead, J. T. 1907. The Meaning of Geography. Geographical Teacher, IV.
Vance, J. E. 1979. The American City: Workshop for a National Culture. In Adams, John S. (ed.): Metropolitan
America. Vol. I. Cities of Nation’s Historic Metropolitan Core. Cambridge, Massachusetts, Ballinger Pub.
Ward, David 1975. Victorian cities: how modern? Journal of Historical Geography, 1,1.
Ward, David 1979. Geographic Perspectives onAmerica’s Past. New York, OUP.
Ward, David 1980. Environs and neighbours in the two ’Two Nations’: residential differentiation in the mid-
nineteenth-century Leeds. Journal of Historical Geography, 5, 6.
Whebell, C. F. 1969. Corridors: a theory of urban systems. A.A.A.G, 59.
Whitlesey, Derwent 1945. The Horizon of Geography. A.A.A.G, 35, 2.
Woodruff, J. F. 1962. Some Characteristics of Alabama Slave Population in 1850. Geographical Review, 52, 2.
Woods, Robert – Shelton, Nicola 2000. Disease Environments in Victorian England and Wales. Historical
Methods, Spring, Vol. 33, No. 2.
Woods, R. – Shelton, N. 1997. AnAtlas of Victorian mortality. Liverpool, Liverpool University Press.
Woods, Robert, 2000. The demography of Victorian England and Wales. Cambridge, CUP.
Yelling, J. A. 1977. Common field and enclosure in England 1450-1850. London, Croom Helm.
6. Szabó Dániel – POLITIKAI

TÁRSADALOMTÖRTÉNET – A POLITIKA
TÁRSADALOMTÖRTÉNETE
A Geschichte und Gesellschaft (Történelem és társadalom) című folyóirat megalakulásakor a
társadalomtudományos gondolkodásnak a történetírásban való elterjesztését tűzte ki céljául, s ezért alcímként a
Történelmi társadalomtudomány folyóirata nevet választotta. Tizenötödik évfolyamának második füzetét, 1989-
ben politikai társadalomtörténet 1867-1945 címmel jelentette meg. A politikatörténetnek a társadalomtörténettel
való ötvözése nem volt új gondolat a folyóirat hasábjain. A társadalomtörténet és a társadalom története között
már a folyóirat megindításakor megfogalmazott megkülönböztetés magában foglalta a múltbeli politikai
237
jelenségek vizsgálatát is. Tulajdonképpen visszautalt a sokak által totális történetnek, totális történetírásnak
nevezett kísérletekre, amelyek alapvető művei: Rosenberg Nagy válsága (Rosenberg 1967), Kocka első
világháborús könyve (Kocka 1973), avagy Zeldin Franciaország története (Zeldin 1973) voltak. 17
Az említett folyóiratszámot az egyik alapító, Hans-Ulrich Wehler szerkesztette, akinek írásai mind a társadalom-
, mind a politikatörténet területére kiterjedtek (Wehler 1975). A tematikus szám főcíméhez kapcsolódó
tanulmányok, Pollmann Az Északnémet-Szövetség munkásválasztásairól szóló cikke, Epkenhaus Kruppnak a
német hadiflotta-építés megindulásában játszott szerepéről írott Hazafiság és üzleti érdek között című írása,
valamint Barkai tanulmánya a harmadik birodalom „zsidópolitikája” és a német vállalkozók kapcsolatáról, már
valamiképpen jelzik, hogy mit érthetünk a politikai társadalomtörténet kifejezés alatt. Szimbolikusnak tűnhet,
hogy a folyóiratnak ebben a számában jelent meg Gerhard A. Ritternek az előző évben elhunyt Hans
Rosenbergről készült nekrológja.
A történelem különböző oldalainak egységét, vagy legalábbis összekapcsolódását ábrázolni kívánó

feldolgozások magán a politikatörténet területén belül is megjelentek. Jellemző példája ennek Setzer ábrázolása
az angliai választási rendszer és a pártfejlődés több mint egy évszázados átalakulásáról. Műve egyes
fejezeteiben az ipari forradalom első szakaszát és az 1832-es választójogi reformot, illetve az ipari forradalom
második szakaszát és az 1867-es reformot kapcsolja többek között össze (Setzer 1973).
Amit itt és most politikai társadalomtörténetnek, vagy/és a politikai társadalomtörténetének nevezek, az sok
szempontból – vagy legalábbis a világ egyes területein – valamiféle visszatérés (revival) egy olyan terület
vizsgálatához (de nem a korábbi kérdésekhez), amelyet a túlzott átpolitizáltság vádjával a társadalom-, kultúra-,
gazdaságstb. történetek, ha nem is mennyiségileg, de minőségileg a huszadik század első felében, közepén
háttérbe szorítottak. Ez a visszatérés azonban nem egyformán történt meg a különböző országok
történetírásában, amit például bizonyít Langewiesche kijelentése, mely szerint Németországban, azaz az NSZK-
ban nem jelent meg az az irányzat, amit az angolszász világban Új politikatörténetnek (New Political History-
nak18) neveznek. Szerinte a német politikai társadalomtörténet valami egészen mást jelent (Langewiesche 1986,
19; Wehler 2000). Ugyanígy részben egyéni, mondhatnám nemzeti az, amit Le Goff ír le a francia történetírás új
irányairól szólva a politikatörténethez való visszatérésről. O úgy fogalmaz, hogy egy új politikatörténet-írásról
van már szó, amely, „nem a ’politika’, hanem a ’politikum’ történetére koncentrál. Ez [.] nem veszti szem elől
sem a gazdasági hatalmat, sem a társadalmi presztízst [...] A megújult politikatörténet különleges figyelmet kell
hogy szenteljen a hatalom szimbolikus elemeinek [...] Ez a megújult és kibővült politikatörténet-írás
interdiszciplináris összefüggésben tárgyalja a hatalom reprezentációjának hatásait kifejező új dokumentumokat:
ikonográfiai emlékeket, rítusokat, liturgiákat stb.” (Le Goff 2000, 192-193)
A politikai társadalomtörténet-írás alakulása szoros kapcsolatban áll a politikatudományi kutatások fejlődésével,

s a politikai szociológia alakulásával.
A politikai társadalomtörténet sokak szerint nem más, mint a történetírás megtermékenyülése a politikai
szociológia által. Az ilyen rövid kijelentéseket, nem szabad szó szerint venni, azonban figyelmen kívül sem
hagyhatók. Ebből a szempontból vizsgálva a kérdést, nem érdektelen, hogy milyen témákban határozta meg
1960-ban Seymour Martin Lipset Homo politicusában a politikai szociológia témáit. O a szavazást, a politikai
mozgalmakat, a bürokrácia sajátos politikáját, a civil szervezeteket, s ezek belső kormányzatát, valamint a
társadalmi intézmények integratív funkcióit sorolta fel, olyan kérdésekként, mint amelyeket elemezni kell
ahhoz, hogy a politikát, mint olyat s annak társadalmi alapjait megérthessük (Lipset 1995).
Nagyon leegyszerűsítve, a társadalom és a politika kapcsolatát kétféleképpen lehet megközelíteni. Egyrészt

vizsgálható az, hogy a politikai szféra miképpen befolyásolta a társadalom strukturálódását, stratifikációját.
Mindenekelőtt a politikai társadalomra gyakorolt, azt befolyásoló politikai döntésekről lehet szó. Politikai
társadalom alatt itt azon emberek tömegét értem, akik valamilyen szinten a politikai szférára, a politikai
döntéshozatalra befolyással rendelkeznek. Mindenekelőtt az általános választójog előtti időszakra vonatkozó
feldolgozások foglalkoznak ilyen témákkal: a választójogosultakkal, ezek jogon keresztüli meghatározásával, és
17
Zeldin 1976-ban megjelent Társadalomtörténet és totális történet című írásában a történészi szakma és a történészi kutatás és ábrázolás
túlzottan diszciplínákra bontása ellen foglal állást. Leszögezi: „Magán a történetíráson belül a társadalomtörténészek megszokottan a
legnyitottabbak a társadalomtudományi gondolatok iránt, jóllehet ma már ez alig érvényes. Létezik már ’új’ politikai történetírás, amelyik
van annyira kvantitatív és társadalmi orientáltságú, mint a történetírás bármely más formája...” Magyarul a tanulmány a Világtörténet
1986/3-4. számában jelent meg, az idézet a 46. oldalon található.
18
A New Political History megjelenésére lásd Bogue 1968. Bogue alapvetően azokat tekinti ezen irányzathoz tartozónak, akik kvantitatív
módszereket alkalmazva politikai magatartás kutatnak (behaviourist historian). Úgy véli, hogy a „társadalomtudományok” művelőihez
képest még mindig kevés a tudatos módszertani kultúrájuk, még Benson 1961 sem teljesítette ezt a „másolt” tudományágak számára
elengedhetetlen feltételt, pedig állapítják meg sokan, ez a politikatörténeti kvantifikáció oly fontos munkája, mint amilyen Fogelé a
gazdaságtörténet számára. Igaz Benson az 1964-es New York-i második (paperback) kiadásnál már módszertani bevezetőt is készített.
238
a választójogosultak politikabefolyásolási lehetőségeivel a plurális és/vagy osztályválasztási rendszereknél.

Hangsúlyozni kell, hogy a különböző állampolgár kategóriáknak a politikai meghatározása egy sor forrást
hozott létre, amelyek használata sokszor olyan társadalomelemzésekre ad lehetőségeket, amilyenekre ezen
források léte nélkül nem, avagy csak sokkal több munkával lenne lehetőségünk. Gondolhatunk itt akár a
választói névjegyzékekre vagy a választójogi reformokhoz létrehozott statisztikákra.
Vizsgálható másrészt a politikai magatartás társadalmi megalapozottsága is. Mindenekelőtt a választások

elemzésénél merül fel ez a szempont. Mind a történettudományi, mind pedig a politikatudományi
(mindenekelőtt a politikai szociológiai) irodalomban nagy viták zajlanak arról, hogy mi határozza meg az
állampolgárok politikai magatartását: valamilyen értelmű osztályhelyzetük, az esetek többségében ezzel
valamilyen kapcsolatban álló környezetük, avagy a politikai intézményrendszer működése: a választási rendszer,
a kampány típusai stb. Természetesen az adott szempontok nem különíthetőek el teljesen, sokszor és sok helyütt
átfedik egymást. A politikai magatartás társadalmi meghatározottságának témájához kapcsolódik a politikai elit
összetételének és döntési mechanizmusának vizsgálata is.
Úgy vélem, bizonyos fokig a politikai társadalomtörténet témaköreihez tartozik vagy tartozhat a társadalom
szerveződésének, egyesületi struktúrájának vizsgálata is. A „polgári társadalom” működése sokszor nem
független a politikától, a politikai döntéshozataltól. Itt nem pusztán arra gondolhatunk, hogy a politika
befolyásolja, hogy a társadalom miként szerveződhet, milyen jellegű egyesületeket hozhat létre, hanem arra is,
hogy az egy társadalomban működő „civil” egyesületek sokszor kimondottan nem-politikai jellegűek, vagy
legalábbis hirdetett nem politikai jellegük ellenére időnként vagy állandóan politizálnak, befolyásolni akarják a
politikai döntéseket.
Magyarországon a polgári korszak politikai szempontú társadalomrétegző intézkedései között meghatározó

szerepet játszott a képviselő-választói jog meghatározása, s azután az 1870-es évben bevezetett virilizmus. Az
első ideológiájának középpontjában a politikai döntéshozatalra való képesség, az önállóság fogalma állt. A
másodikban emellett a nagyobb társadalmi, anyagi szerepvállalás a politikai jogok növelésével kapcsolódott
össze: az egyes önkormányzatok legtöbb egyenes adót fizetői automatikusan szerepet kaptak az igazgatási s
politikai döntéshozatalban. A társadalom újfajta, azaz nem rendi, politikai strukturálása mellett az adott
intézmény létrehozásában szerepet játszott éppen a rendi megszokás meghaladásának igénye is, azaz az a
gondolat, hogy ne pusztán az 1848 előtti rendi elit kerüljön, kerülhessen be a döntéshozó testületekbe.
Természetesen nem feledkezhetünk meg arról az intézményt alapvetően meghatározó meggyőződésről sem,
hogy a gazdagabbak feltételezhetően alapvetően rendpártiak (nagyobb felelősséggel foglalkoznak a közösség
ügyeivel azok, akik meglehetős saját vagyonnal is rendelkeznek), s így kizárják, vagy legalábbis korlátozzák a
társadalmi és politikai radikalizmust az adott testületekből. A törvényhatóságokról szóló 1870-es törvényjavaslat
indoklása így fogalmaz: „A javaslat a legtöbb adófizetőkben biztosítani kívánja a megyei intézményekben azok
közreműködését, kik megbírják a tiszteletbeli functiókkal együtt járó tetemes költségeket; az értelmiség
vagyonilag függetlenebb tagjaiban pedig a józan szabadság legtermészetesebb és legértékesebb képviselőit
hozza be a bizottságba.
Ez az egyik indok.
A másik az, hogy nem méltányos választási esélyektől függővé tenni azon honpolgároknak a törvényhatósági
önkormányzatba való befolyását, a kik az önkormányzat tetemes költségeihez s a hibás kezdésből eredhető
hiányok pótlásához a legnagyobb mérvben járulnak s a jótékony intézetek gyámolítására, s a közhasznú
beruházások eszközlésére első sorban hivatvák.”
Éppen a legnagyobb adófizetők, az ún. virilisek vizsgálata mutatja a legjobb példát arra, hogy miként lehet egy,
a politikatörténet számára létrejött forrást társadalomtörténeti elemzés tárgyává tenni. Vörös Károly úttörő
vizsgálatai a budapesti virilisekről már 1979-es, kötetben (Vörös 1979) való megjelenésük előtt elindítottak egy
sor regionális vizsgálatot (Baranyi 1972; Gyáni 1977; M. Tóvári 1980; 1997).
A politikai választások, a választójogosultak (a korlátozott választójogosultság korszakában) társadalmi

összetételének és politikai döntéshozatali mechanizmusaiknak a vizsgálata a leggyakoribb a politikai
társadalomtörténet területén. Itt is hangsúlyoznunk kell, hogy a statisztika fejlődési folyamatában az ún. politikai
statisztika szinte az utolsó a kialakuló részágazatok között. Ugyanakkor a különböző kormányok a választójog
átalakításának előkészítéséhez szinte mindig statisztikai argumentációt is készíttettek. Ezekhez néha a helyi
közigazgatási hatóságok, néha a statisztikai hivatal eszközeit vették igénybe. Az 1910-es népszámláláskor,
külön kérdőívet készítettek az esetleges (tervbe vett) választójogosultakról. Az adott statisztikai (aggregált)
kimutatások akkor is hasznos forrását képezik a történeti kutatásnak, mindenekelőtt a társadalomtörténetnek, ha
nem feltételezzük, hogy az egyének társadalmi helyzetének, vagy egy lokalitás társadalmi összetételének,
239
miliőjének kapcsolata van az adott személyek, vagy az adott lokalitás politikai állásfoglalásával. Az ilyen
politikai (választói) statisztika társadalomtörténeti elemzésének kitűnő példája Kolossa Tibor tanulmánya
(Kolossa 1962). Az is előfordul, hogy lokális vagy regionális vizsgálatoknál (amelyekről majd később szólok) a
politika társadalomtörténeti megalapozottságának feltárására törekvő kutató az egyéni adatok alapján készít
társadalomtörténeti elemzést, mivel magukon a választásokon, a politikai megmérettetéseken nem adódik a
szavazójogosultak számára választási lehetőség a politikai ellentétek hiánya, de még inkább a politikai elit
választás előtti megegyezései miatt. Jó példa erre Péterné Fehér Mária tanulmánysorozata az 1848 és 1865
közötti kecskeméti választásokról, amelyekben a szerző a választás politikai előkészítése mellett behatóan
elemzi a választójogosultak listáján kívül az adólistákat és egyéb forrásokat, hogy megállapíthassa, kik voltak és
kik lehettek a városban szavazójogosultak (Péterné Fehér 1992; 1993; 1994).19
Nagyon leegyszerűsítve, a polgári kori választásokról a politikatudományi elemzésekben két elmélet uralkodik
(Niemi-Weisberg 1984). Az egyik szerint a választások lehetőséget nyújtanak a társadalmi csoportok számára,
hogy békésen oldják fel konfliktusaikat, hogy kiegyezve érvényesítsék szemben álló érdekeiket. Ezen álláspont
szerint a választók intelligensen és racionálisan döntenek, választanak a számukra adott, a versengő pártok által
nyújtott alternatívák között. A másik, számunkra itt nem olyan fontos elmélet szerint a választások alapvetően
szimbolikus jellegűek, a demokrácia szekuláris rítusai, amelyek lehetővé teszik az állampolgárok számára, hogy
az ország kormányzata részeseinek tekintsék magukat. Találkozunk olyan tanulmánnyal is, amely éppen a két
elmélet egymással szembeni érvényességét vizsgálja (Sears-Lau-Allen 1980). Kialakult olyan elmélet is,
feloldva az említett két teória ellentmondását, amely szerint a választói döntés racionalitása nem az egyes pártok
programjai közti tudatos döntés, hanem a választóknak helyzetükkel és az előző kormányzattal való
elégedettségének tükröződése (Fiorina 1981).
Az első elmélet szerint szoros összefüggés van az egyének (és/vagy mint később kitérek rá, a közösségek)
politikai állásfoglalása és társadalmi helyzetük között. Annak a gondolatnak a megjelenéséről van itt szó, amit
Gerhard A. Ritter így fogalmaz meg A társadalom és politika a császárság idején 1871-1914 című
tanulmányában: „A császárság története során a politikai erők alapvető helyzete, ennek változásai, de még a
konkrét politikai események is szorosan kapcsolódtak a társadalmi struktúrához és a társadalmi
átstrukturálódáshoz, ugyanúgy, mint a német gazdaság, vagy egyes gazdasági ágak struktúrájához és a
konjunktúra ciklusaihoz” (Ritter 1976, 10). Természetesen sem Ritter, sem mások nem a társadalmi-gazdasági
alapok egyszerű politikára való „lefordítására” gondolnak, amikor a társadalom és a politika szoros
összefüggéséről beszélnek. Éppen Németországgal kapcsolatosan véli úgy Ritter és mások is, részben Max
Weber gondolataira visszanyúlva, hogy a gazdasági és társadalmi „fejlődés”, avagy alakulás nem volt
szinkronban a politikai „fejlődéssel” avagy alakulással, s ez okozta a német történelem speciális útját. A
fejlődésbeli aszinkronitás természetesen nem csupán német sajátosság. Magyarországon például 1867 és 1914
között mind a gazdaság, mind a társadalom jelentős átalakuláson ment keresztül, ugyanakkor a politikai
rendszer számos eleme: választójog, parlamentarizmus nem vagy csak alig változott. A jelzett aszinkronitás
megléte, vagy meglétének felismerése nem teszi feleslegessé a politikai működés társadalmi
„beágyazottságának” vizsgálatát, sőt éppen a két szféra egymással való összekapcsolódási formájának vagy
formáinak felismeréséhez, vagy kevésbé nagyképűen, megismeréséhez alapvetően szükségünk van erre.
Az adott kérdés bizonyos fokig eltérően jelentkezik az európai és az egyesült államokbeli pártrendszerek
történetében. Közhely, hogy egészen a 20. század közepéig Európában a pártok valamiféleképpen kötődtek
társadalmi csoportokhoz, azok manifeszt érdekeihez, míg az Egyesült Államokban már korábban kialakultak az
ún. „néppártok”, vagy esernyőpártok. A másik alapvető történeti ellentétének azt tekintik, hogy az amerikai
rendszerben máig fennmaradt a „térbelileg meghatározott” képviselet, ahol a képviselet egysége a földrajzi
kerület. Ezzel szemben az európai választási rendszereknél, már az arányos (listás) módszer bevezetése előtt is,
erősebb volt a párt és/vagy érdekképviselet mint a területi egységekhez való kötődés (Argesinger 1992, 71-72).
Ahhoz a feltételezéshez, hogy a választói magatartás a társadalmi helyzet által meghatározott, szorosan
kapcsolódik az a feltételezés, hogy a politikai konfliktusok, törésvonalak (cleavages) (Rae-Taylor 1970)
alapvetően a társadalmi folyamatok által meghatározottak. Stein Rokkan norvég politológus az európai
pártrendszerek eltérő fejlődését például négy történetileg kialakult törésvonalból vezette le.
19
Tilcsik György a választói összeírások társadalomtörténeti kutatásokban való felhasználási lehetőségére hívta fel a figyelmet (Tilcsik
1989). A legátfogóbb publikált 1918 előtti magyarországi választójogi statisztikák: Az 1869. évi april 20-dikára hirdetett országgyűlés
nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. I. Pest, 1869. Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról.
Az 1906. évi május hó 19-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. XXVIII. Budapest, 1909. Törvényjavaslat az
országgyűlési képviselők választásáról.
Az 1910. évi június hó 21-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. XXIII. Budapest, 1913. Törvényjavaslat az
országgyűlési képviselők választásáról.
240
Ezek közül kettő, a tulajdon és a munka konfliktusa, illetve a vidék és az ipar (város) szembenállása inkább
gazdaságilag meghatározott. Míg a másik kettőt, az állam és az egyház szembenállását, illetve a centrum és a
periféria konfliktusát inkább kulturálisan meghatározottnak tekinti. Rokkan elmélete szerint az adott
törésvonalak nem mindig vezettek eltérő politikai struktúra, pártrendszer kialakulásához, csak meghatározott
történelmi pillanatokban, amikor ezek a társadalmi különbségek „besűrűsödtek”.
Ilyen „critical juncture”-nek, azaz jelentős fordulópontnak véli Rokkan először a 16. századi reformáció
időszakát, amelyben az új állami-politikai centrumok a nemzeti egyház eszközével és a nemzeti nyelvvel a
perifériát legyőzték. Azután a francia forradalmat, amely az egyház és az állam harcában a nemzeti forradalmat
keresztülvitte. Végül a 19. században az ipari forradalmat, amely egyrészt felerősítette a hagyományos város-
vidék ellentétet, másrészt létrehozta a vállalkozás (tulajdon) és a munka közötti törésvonalat (Rokkan 1965;
LipsetRokkan 1967; Boldt 1981).
Hangsúlyozni kell, hogy Rokkan alapvetően társadalmilag meghatározott eltérő pártrendszerekről és nem
társadalmilag meghatározott eltérő választói magatartásokról beszélt.
A választói magatartás társadalmi értelmezésének történeti és politikatudományi kísérletei részben azzal állnak
összefüggésben, hogy senki számára sem volt elfogadható „a társadalmi helyzet egyértelműen és kivétel nélkül
meghatározza a politikai magatartást” állítás, másrészt azzal, hogy nem volt lehetőség annak megállapítására,
hogy az egyes választópolgárok mely politikai irányzat mellé tették le voksukat. Alapvetően egy-egy
választókerület, később szavazókörzet társadalmi összetételét és politikai magatartását lehetett vizsgálni. Még
ezen az aggregációs szinten sem mindig volt és van (technikai) lehetőség a társadalmi struktúra és a politikai
állásfoglalás kvantitatív összevetésére részben a választójogosultakról készített statisztikák már említett késői és
speciális megjelenése, részben pedig a közigazgatási egységek és a választási egységek (választókerületek)
egymástól eltérő határai miatt.
A választáskutatások aggregált adatok alapján folyó elemzései arra a feltételezésre épülnek, hogy a választók
politikai magatartását társadalmi és más környezeti változók határozzák meg. Természetesen ez csak regionális
értelmezéseket és csak a fenti, kvantifikálható változókból leolvasható, magyarázható megállapításokat tesz
lehetővé. Az aggregált adatok elemzésénél kettős kérdésfelvetés jelentkezett: először, hogy van-e
párhuzamosság a választási döntés struktúrája és a vizsgált terület egyedi jellegzetességei között; és másodszor,
hogy van-e összefüggés a két adat között?
Társadalmi struktúra alatt általában foglalkozást, vallást, jövedelmet értettek, „környezeti faktorok”-ként olyan
változókat vizsgáltak mint lakossági sűrűség, termelési struktúra, üzemméretek, közlekedési távolságok stb.
Az ilyen elemzések legklasszikusabb példája André Siegfriedhez kötődik, aki 1913-ban megjelent munkájában
az ún. választási földrajz elnevezésű vizsgálati módot létrehozta (Siegfried 1913). Franciaország 14 nyugati
département-ját vizsgálta 1876 és 1913 között. Három regionális clustert állított fel: a politikailag konzervatív
belső nyugatot (Vendée, Anjou, Maine részei); alsó Bretagne-t, amely a republikanizmus és royalismus között
oszlott meg, és Normandiát, amely egy időben konzervatív republikánus volt, máskor demokratikus
bonapartista.
Siegfried faluszintű adatokra építve feltételezte, hogy oksági viszony létezik a falu ökológiája, népsűrűsége, a
földtulajdonlás módjai, a nagy-, középés kisbirtokok aránya és a falu politikai magatartása között. Hosszabb
időszakra vonatkozó vizsgálatánál a politikai/választói magatartásokat jobb és baloldalra osztotta.
Siegfried úgy vélte, hogy a jobboldalra szavaznak, mikor a helyi nemesség és az egyház a közösségi (falu) élet
fő meghatározói. Ez a kombináció leggyakrabban akkor áll fenn, ha alacsony a népsűrűség, a földbérleti
rendszer vagy a részesművelés igen elterjedt, és a nagy és kis tulajdon együttélése a jellemző.
Ennek megfelelően a republikánus szavazás ott jellemző, ahol a helyi nemesség és az egyház hatása minimális.
Ez a helyzet ott jön létre, ahol nyílt a táj, nagy a lakosság koncentrációja és független kis paraszti tulajdonosok
vannak.
Ezen faktorokból Siegfried arra a következtetésre jutott, hogy a tulajdon méretének van a legnagyobb hatása a
terület politikai magatartására. Összefüggést látott a kis tulajdon és a politikai demokrácia, a kis és nagy
tulajdon keveredése és a politikai konzervativizmus, a középbirtok és a nem reformista republikanizmus között.
Amint azt Taylor és Johnston 1979-es munkájukban kifejtették, a választási földrajz mint vizsgálati módszer,
több kísérlet ellenére, tulajdonképpen csak Franciaországban terjedt el. Ök Siegfried munkájának eredetiségét
241
mindenekelőtt abban látják, hogy a természetföldrajzi és társadalom-földrajzi elemeket a politikai földrajzzal

ötvözte (Taylor-Johnston 1979).
Siegfried munkáira alapozva Rudolf Heberle egy általa politikai ökológiának nevezett vizsgálati módszert
dolgozott ki. A politikai ökológia megkísérli a különböző területek eltérő választási eredményeit, azaz az eltérő
politikai magatartást magyarázni. Ehhez mindenekelőtt a társadalmi rétegződést, a régiók történeti-politikai
specialitásait veszi figyelembe. Heberle 1934-ben Kielben megvédett doktori diszszertációjában az NSDAP
Schleswig-Holsteinben való elterjedési folyamatát elemezte. O nem foglalkozott a tisztán természetföldrajzi
elemekkel, bár ezeknek a mezőgazdasági termelési struktúrára gyakorolt hatását figyelembe vette, és
Siegfrieddel ellentétben már statisztikai módszereket is alkalmazott. Munkája rövidített formában először 1945-
ben az Egyesült Államokban jelent meg, s csak az 1960-as években publikálták a teljes szöveget az eredeti
nyelven (Heberle 1945; 1963).20
Az Egyesült Államokban az 1940-es években indult meg a mintavételi eljárásra alapozott, a közvélemény-
kutatásokat alkalmazó választáselemzés. Már ekkor felmerült, hogy alapvetően kereskedelmi reklámkampányok
hatásvizsgálatának módszerét és elméletét kell alkalmazni a „politikai piacra” is. Az első eredmények alapján
elvetették ezt a módszert, mivel a vizsgálatok kimutatták, hogy a választók többsége már a választási kampány
megindulása előtt tudta, hogy melyik elnökjelöltre fog szavazni. Ehelyett inkább egy úgynevezett szociológiai
modellt alkalmaztak, s eredményként azt kapták, hogy az egyének társadalmi-gazdasági státusa (iskolázottság,
jövedelem, osztály-hovatartozás), vallása, és lakóhelye (város vagy vidék) szorosan kapcsolódik választási
döntéséhez. Ezekből a változókból „politikai hajlam” mutatót alkottak. Ezt az indexet finomították későbbi
vizsgálatok, jobban hangsúlyozva a választás csoport és közösségi meghatározottságát. Ebből az elméleti
megközelítésből alakult ki az ún. pártazonosulás-elmélet, melyben a politikai állásfoglalás hosszú távú
meghatározóiként az általános szociológiai hátteret, az egyén társadalmi státusát és a környezetét, mindenekelőtt
a családi, szülői politikai álláspontot feltételezték (Lazarsfeld-Berelson-Gaudet 1944; Berelson-Lazarsfeld-
McPhee 1954; Cambell -Converse-Stokes 1960).21 Más vizsgálatok a múltbeli faktorokat hangsúlyozták jobban,
például Key, akinek sokak által inkább a politikai ökológiához sorolt munkája kimutatta, hogy az amerikai Dél
választási magatartásának megértéséhez figyelembe kell venni az elmúlt század társadalmi struktúráját,
osztályés faji viszonyait (Key 1949).
Az adott politológiai vizsgálatok módszertani kultúrája megjelent az Egyesült Államok történetírásában is. Nem
véletlen, hogy egy, az amerikai választói magatartásról szóló, az addigi irodalom eredményeit összefoglaló
tanulmánykötetet Keynek, Lazarsfeldnek és Cambellnek ajánlottak (Silbey-Bogue-Flanigan 1978).
Európában, és mindenekelőtt Németországban az alapvetően egydimenziós modellt, mely szerint a választók

magatartását „kemény” társadalmi változókkal lehet értelmezni Rainer Lepsius 1966-os cikke és az abban
kifejtett elmélet törte meg (Lepsius 1966).
Hasonlóan Rokkanhoz és másokhoz, ő is a pártrendszerben tükröződő társadalmi konfliktusok és azok

megoldási módozatainak katalógusszerű felsorolásával kezdi gondolatmenetét. Ezekből kiindulva úgy véli, hogy
alapvetően a pártok által is megszervezett társadalmi-szociális-morális miliők kapcsolják össze az
állampolgárokat és a politikai szereplőket (a pártokat), s így ebben az elméletben valamiféleképpen egyesíti a
szociológiai modellt, illetve a csoport(közösségi) identitást és befolyásolást, és a pártok általános ideológiai-
morális és szervezeti hatását kiemelő szemléletet. A Lepsius-féle modell nem pusztán általános történeti-
politikai-társadalmi kép létrehozására, hanem konkrét történeti vizsgálatok végrehajtására is
operacionalizálható. Jó példája ennek Eduard Winkler munkája, amely egy viszonylag rövid időintervallumban
1905 és 1909 között elemzi Triest társadalmi struktúrájának és az egyes lokalitások politikai magatartásának
összefüggését (Winkler 2000). Az időhatárok jól kiválasztottak, hiszen az ausztriai általános választójog
bevezetése osztja ketté az időszakot. A szerzőnek meggyőződése, és egyet lehet vele érteni, hogy maga a terület
is kiválóan elemezhető, hiszen gazdaságilag, nemzetileg és egyéb szempontokból is jól elkülönülő területek és
mozgalmak összekapcsolódásai reprezentálhatóak itt. Karl Rohe szintén Lepsius modelljéből kiindulva elemzi a
német választásokat és választókat a 19. század közepétől kezdődően egészen az 1980-as évekig. Rohe, aki a
miliőelméletben a kulturális (a politikai kultúrát is beleértve) momentumot tartja a meghatározónak különösen a
katolikus (Centrum Párt stb.) és a szocialista miliő kialakulásával és átalakulásával foglalkozik, korábbi
tanulmányaival szemben már nem pusztán regionális, hanem országos szinten (Rohe 1992).
20
A módszer későbbi alkalmazására lásd: Harvard-Heberle-Howard 1962. A módszer elméleti kifejtésére lásd: Heberle 1951. A politikai
földrajz és a politikai ökológia együttes alkalmazására lásd még: Kinnear 1968; Pelling 1967; Nabmacher 1981.
21
Vitatott, hogy a pártazonosulás fogalom használható-e az Egyesült Államokon kívül is. Lásd Falter 1977.
242
Már a korábban említett vizsgálatok között is akadt olyan, mindenekelőtt a mintavételes közvélemény-
kutatások, amelyekben a szerzők nem aggregált adatokkal dolgoztak. A választások társadalmi
meghatározottságánál, a nyílt szavazásos időszakokban lehetőségünk van az aggregált adatokkal szemben az
egyéni döntések társadalmi hátterének megvilágítására is. Hangsúlyozni kell, hogy ha az aggregált adatokból a
társadalmi mutatók és a politikai döntések között korrelációt állítunk fel, akkor lehetségesún.
ökológiaitévkövetkeztetés (Bertalan 1980).22 Nyílt választásos rendszerekben sokszor fennmaradtak a választási
listák is, Angliában kötelező volt a választókerületenkénti publikálásuk. Magyarországon részben a megyei
levéltárakban, részben a belügyminisztérium, illetve az országgyűlés levéltárában maradtak fenn ilyen
szavazólisták. Ezeknek a választójogosultak listájával való összevetése (amit például Péterné Fehér Mária
végzett el már idézett munkáiban) más, nem politikai jellegű adatsorok (adólisták, véletlenszerűleg fennmaradt
népszámlálási összeíróívek stb.) bevonása, és a választójogosultak választókerületen belüli térbeli
elhelyezkedésének figyelembevétele együttesen lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, menynyiben állapítható
meg összefüggés a társadalmi helyzet, a foglalkozás stb. és a választói döntés között. Ilyen vizsgálatokra
természetesen csak kisebb földrajzi egységeknél (választókerületeknél) kerülhet sor az adatok nagy száma miatt,
s a számítógépek hazai megjelenése előtt ilyen elemzésre nem is igen került sor (Koroknai 1985/86; Szakál
1991).
Az eddigi legrészletesebb, egyénekre lemenő választáselemzést, ún. poll book analysist Horváth J. András
készítette Budapest egyik kerületének 1884-es választási eredményeit feldolgozva. Hangsúlyoznom kell, hogy
még az ún. komputerkorszakban is igen nehéz, és nem csak a források hiánya miatt, nem regionális feldolgozást
elvégezni. Horváth elemzéséhez felhasználta az 1891-es népszámlálásnak az adott kerületre vonatkozó, lokális
bontásban bemutatott adatait is, s így képes volt az azonos foglalkozásúakat is különböző státuscsoportokra
osztani. Ugyanakkor az adott forrás lehetőséget nyújtott valamiféle miliővizsgálatnak az egyéni listák
elemzésével való összekapcsolására is (Horváth 1998). Hasonló külföldi elemzésre mindenekelőtt Otto Büsch
berlini iskolájában került sor (Wölkl 1978).
Mint említettem, a politikai társadalomtörténet másik igen kedvelt területe a politikai elitvizsgálat. Itt nem
foglalkozom az itthon is egyre elterjedtebbé váló helyi és központi bürokráciavizsgálattal, csak a kollektív
biográfiának (prozopográfiának) a politikai döntéshozókról készített elemzéseivel. A kvantitatív történetírás,
eddig még egyetlen, magyarországi tankönyvében külön fejezet foglalkozik e módszer lehetséges alkalmazási
technikáival (Mawdsley-Munck 1996). Az a kérdés, hogy kik hozzák a politikai döntéseket, régóta
foglalkoztatja a történészeket és a politikával hivatásszerűen tudományosan foglalkozókat. A magyarországi
szakirodalomban is az 1930-as évek óta találkozunk ilyen jellegű elemzésekkel. Rudai műve pusztán a
képviselőházi politikusokkal (Rudai 1936), Lakatosé a politikai döntéshozatalban résztvevők teljes körével
foglalkozik (Lakatos 1942). Nyilvánvaló, hogy más kérdéseket lehet feltenni a rendi és/vagy hivatásrendi alapon
szerveződő felső(főrendi-) házzal kapcsolatosan és másokat a választások alapján összeülő alsó(avagy
képviselő-) házról. Az előzőnél a meghatározó az a hagyomány és politikai akarat, amely az összetételt
meghatározza, ugyanakkor a felsőház összetétele jellemezheti egy politikai rendszer egészét is (Péter 1993). A
főrendiházról, annak összetételéről készített újabb tanulmányok is egyszerre foglalkoznak az összetétellel, annak
változásával és azzal a politikai akarattal és/vagy tehetetlenséggel, amely az adott összetételt létrehozta,
fenntartotta (Püski 1992; uő 1996; Vörös 1987). Ugyanakkor nem minden felsőházra vonatkoznak a fenti
megjegyzések, léteznek a világon olyan felsőházak is, amelyek közvetve vagy közvetlenül választás
következtében jönnek létre, hogy csak a német, illetve az amerikai példára utaljak, s amelyekkel kapcsolatosan a
választott képviselőházakról elmondható értelmezések érvényesek.
A választott politikai döntéshozó testületek összetételére vonatkozó elemzések általában arra a feltételezésre
épülnek, hogy a törvényhozó személyek politikai magatartását, döntéseit önérdekük, saját társadalmi státusuk
erősen befolyásolja. Megint csak nem értelmezhetőek és nem is értelmeződnek mechanikusan az erre vonatkozó
adatok, pusztán tendenciaszerűen. Léteznek ugyanakkor olyan vizsgálatok is, amelyek az egyéni társadalmi
háttérnél sokkal fontosabbnak tartják a küldő választókerület társadalmi jellegzetességeit és a politikus
szervezetének (pártjának, frakciójának belső) kohézióját (Cooper-Brady-Hurley 1977, 133-165, 304).
A fenti kérdésfelvetés már mutatja, hogy a politikai elitvizsgálatok mindig kettős jellegűek. Egyrészt, mint
említettem, foglalkoznak az adott elit összetételével, másrészt politikai állásfoglalásával is. Az esetek egy
részében ez utóbbi pusztán vagy elsősorban a képviselőknek a pártokhoz való kapcsolódásában merül ki,
sokszor (éppen a hosszabb távú elemzésekkor) leegyszerűsítve azt valamiféle kormánypárt-ellenzék dualitásra.
Többé-kevésbé ez jellemző Rudai, illetve Lakatos említett műveire is. Az esetleges regionális vizsgálatok éppen
22
A korrelációszámítás ezen lehetséges hibájának kiküszöbölésére alkalmazták a svéd választások elemzésénél a regressziószámítást. Lásd
Lewin-Jansson-Sörbom 1972.
243
a kisebb esetszám miatt kevésbé kvantitatívak, s messze árnyaltabb képet képesek adni a vizsgált csoport
összetételéről (Szilágyi 2000).
A pártok szerinti analízis is igen elterjedt (Sipos-Stier-Vida 1967). Egy-egy párt társadalmi vonásait sokszor
legalább annyira képviselői rekrutációjával, mint programjának társadalmi jellegével jellemzik. Ez talán
Magyarországon, ahol az 1918 előtti pártok nagy része sokkal inkább jellemezhető közjogi mint
társadalompolitikai célkitűzéseivel, a szokásosnál is elterjedtebb. Az egyes pártok politikusait,
politikusrekrutációját vizsgálva előfordul, hogy a kutató éppen a képviselők által nyújtott esetszám alacsony
volta miatt a képviselőjelölteket is bevonja a vizsgálatba (Schröder 1976; uő 1977).
A pártok szerinti bontás mellett igen elterjedt a nemzetközi irodalomban a képviselők politikai magatartásának a
parlamenti szavazásuk alapján való jellemzése. Éppen az ilyen kollektív életrajzoknál lehet egyrészt a politikai
magatartás társadalmi (egyéni vagy a képviselt kerületi) meghatározottságát alaposabban vizsgálni. Ugyanakkor
arra is lehetőség nyílik, hogy éppen a szavazási megoszlások alapján nyilvánvalóbbá váljon, hogy mely
kérdésekben, milyen állásfoglalás alkot nem pusztán egyegy személyben, de egyes csoportokban konzekvens
politikai irányvonalat (Aydelotte 1963; uő 1977). Kétségtelen, hogy az egyes országokban egyre szigorúbbá
váló pártfegyelem az ilyen jellegű vizsgálatoknak korlátokat szab. Magyarországon alapvető akadálya az ilyen
jellegű (hosszabb időszakra vonatkozó) elemzéseknek, hogy a magyar képviselőházban az elemzés adatait
nyújtó név szerinti szavazások csak igen ritkán és az esetek többségében, pusztán obstrukciós céllal történtek,
tehát nem a legfontosabb (a politikai álláspontokra jellemző) kérdésekben. Nagy projektek készültek és
készülnek a képviselőházi összetétel és a név szerinti szavazások összekapcsolásával Anglia mellett az Egyesült
Államokban (Bogue-Clubb-McKibben-Traugott 1967), Németországban (Best 1982; uő 1988),
Franciaországban (Best 1990) és most folyik hasonló munkálat Ausztriában is (Adlgasser).
A politika és a társadalom összekapcsolódásának és együttes vizsgálatának legáltalánosabb formái

természetesen maguknak a politikai és társadalmi mozgalmaknak az elemzései. Éppen a hagyományos
politikatörténeten való túllépés jegyében indult meg a politikai pártok szervezeteinek kutatása, ami nem pusztán
a pártokon belüli döntéshozatali mechanizmusokat tárhatja fel, hanem azt a folyamatot is, ahogy a pártok idővel
(részben a szocialista példára) egyletesedtek. Ugyanakkor megindult a szervezett polgári társadalom (civil
society) átpolitizálódási folyamatának vizsgálata is. Ezzel párhuzamosan maga a politikafelfogás is kitágult,
elmosódott a különbség a döntéshozatali mechanizmusokban szereplő szervezetek és a társadalmi mozgalmak
között. A regionális, és bár társadalmilag inhomogén, de konfliktusmentes egyesületek társadalmilag homogén
egyesületekké válásának különböző útjairól számol be Christine Eisenberg (Eisenberg 1993). A németországi
egyesületi fejlődés különböző szakaszaival Thomas Nipperdey foglalkozott (Nipperdey 1961; 1976a; 1976b).
A hazai történetírásban is megindult az egyesületek behatóbb vizsgálata. Az egyes egyletek mellett már
regionális feldolgozások is megjelentek (Márfi 1985/86; Móró 1977; Földi 1990; Brunda 1990; Bősze 1997). A
kutatók érdeklődését alapvetően az egyletek társadalomszervező és sokkal kevésbé politikai kultúra teremtő
vonatkozásai ragadták meg, ami részben éppen az egyesületi jogszabályokkal, konkrétan az 1875-ös az
egyletekről szóló belügyminiszteri rendelettel áll összefüggésben. Ez ugyanis éppen a politikai egyletek számára
tiltotta meg a hálózat alakítást, így például a 48-as és függetlenségi egyletek „hivatalosan” nem alkottak
összefüggő szervezetet.
Úgy látom, hogy a hosszú ideig tartó, a politikatörténet primátusa által jellemezhető időszak után, nálunk még
csak kevéssé indult meg valamiféle új politikai történelemmel, vagy másként a politikai társadalomtörténettel
való foglalkozás. Ugyanakkor a jelen tanulmányban is jelzett kezdetek ígéretesek, s talán a „késői” kezdés
ugyanúgy, mint a kvantitatív történetírásnál, ezen a területen is lehetőséget nyújt a gyermekbetegségek
elkerülésére.
6.1. Irodalom
Adlgasser, Franz készítené el a Parlamentarier in Österreich 1848-1918. Eine Kollektivbiographie című munkát
A Helmut Rumpler által vezetett „Die Quellen zur Wahlgeschichte in der Habsburgermonarchie 1848-1918”
projekten belül.
Argesinger, Peter H. 1992. The Value ofthe Vote: Political Representation in the Gilded Age. In uő: Structure,
Process, and Party. Essays in American Political History. New York – London, Sharpe. 69-102. A tanulmány
először a Journal of American History 1989 júniusi számában jelent meg.
Aydelotte, William O. 1963. Voting Patterns in the British House of Commons in the 1840-s.
244
Comparative Studies in Society and History V.
Aydelotte, William O. (ed.) 1977: The History of Parlamentary Behavior. Princeton, Princeton University Press.
Baranyi Béla 1972. Gondolatok az uralkodó elitről, valamint egy helyi elit történetéről a debreceni virilizmus
kapcsán (1873-1930). Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth nominate. Series Historica XIV.
Debrecen. 4-68.
Benson, Lee 1961. The Concept of Jacksonian Democracy: New York as a Test Case. Princeton, Princeton
University Press.
Berelson, Bernard R. – Lazarsfeld, Paul F. – McPhee, William N. 1954: Voting. Chicago, University of Chicago
Press.
Bertalan László (összeállította) 1980. Az ökológiai tévkövetkeztetésről. Szociológia 3-4. sz. 459-476.
Best, Heinrich 1982. Recruitment Careers and Legislative Behaviour of German Parlamentarians, 1848-1953.
Historical Social Research – Historische Sozialforschung, No. 23. July. 20-54. Best, Heinrich 1988. Das
biographische Handbuch der Abgeordneten deutscher Nationalparlamente 1848-1933. Forschungsprogramm
und editorische Grundsatze. Zeitschrift für Parlamentsfragen, 19, 78-84.
Best, Heinrich 1990. Die Manner von Bildung und Besitz. Struktur und Handeln parlamentarischer
Führungsgruppen in Deutschland und Frankreich 1848/49. (Beitrage zur Geschichte des Parlamentarismus und
der politischen Parteien 90). Düsseldorf, Droste Verlag.
Bogue, Allan – Clubb, Jerome – McKibben, Caroll – Traugott, Santa 1967. Members of the House of
Representatives and the Process of Modernization 1789-1960. Journal of American History, sept.
Bogue, Allan G. 1968. United States: The ’New’ Political History. Journal of Contemporary History, Vol. 3.
Num. 1. jan. 5-27.
Boldt, Hans 1981. Stein Rokkans Parteitheorie und die vergleichende Verfassungsgeschichte. In Albertin,
Lothar – Link, Werner (Hrsg.): Politische Parteien auf dem Weg zur parlamentarischen Demokratie in
Deutschland. Düsseldorf, Erich Matthias zum 60. Geburtstag gewidmet. Droste Verlag. 91-107.
Bősze Sándor 1997. „Az egyesületi élet a polgári szabadság Somogy megye egyesületei a dualizmus korában.
Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár.
Brunda Gusztáv 1990. Művelődési tartalmú egyesületek a dualizmuskori Nógrádban, In Á. Varga László
(szerk.): Egyesületek, iskolák, nemzetiségek Nógrád vármegyében a 18-20. században. Salgótarján, Nógrád
Megyei Levéltár. 125-201.
Cambell, Angus – Converse, Warren E. Miller – Stokes, Donald E. 1960. The American Voter. New York,
Wiley.
Cooper, Joseph – Brady, David William – Hurley, Patricia A. 1977. The Electoral Basis of Party Voting.
Patterns andTrends in the U.S. House of Representatives 1887-1969. In Maisel, Louis – Cooper, Joseph (eds.):
The Impact of the Electoral Process. Beverly Hills – London, Sage Publications. 133-165.
Eisenberg, Christiane 1993. Working-Class and Middle-Class Associations. An Anglo-German Comparison,

1820-1890. In Kocka, Jürgen – Mitchell, Allen (eds.): Bourgeois Society in NineteenthCentury Europe. Oxford-
Providence, Berg. 151-178.
Falter, Jürgen W. 1977. Einmal mehr: Lásst sich das Konzept der Parteiidentifikation auf Deutsche Verháltnisse
übertragen? Politische Vierteljahresschrift, 18. Jahrgang. Heft 2/3. 1977. Speciálszám: Wahlsoziologie heute
(Analysen aus Anlass der Bundestagswahl 1976). 476-500.
Fiorina, Morris P. 1981. Retrospective Voting in American National Elections. New Haven, Yale University
Press.
Földi István 1990. Nógrád megyei egyesületek 1867 és 1918 között. In Á. Varga László (szerk.): Egyesületek,
iskolák, nemzetiségek Nógrád vármegyében a 18-20. században. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár. 7-123.
245
Gyáni Gábor 1977. Hódmezővásárhely legnagyobb adófizetői (1888-1941). Történelmi Szemle, XX. évf. 3-4.
sz. 626-640.
Harvard, William C. – Heberle, RudolfHoward, Perry H. 1962. The Louisana elections of 1960. Baton Rouge,
Louisiana University Press.
Heberle, Rudolf 1945. From Democracy to Nazism (A Regional Case Study on Political Parties in Germany).
Baton Rouge, Louisiana University Press.
Heberle, Rudolf 1951. Principles of Political Ecology. In Specht, Fritz (Hrsg.): Soziologische Forschungen in
unserer Zeit. Köln-Opladen, 1951.
Heberle, Rudolf 1963. Landbevölkerung und Nationalsozialismus. Eine soziologische Untersuchung

derpolitischenWillensbildung in Schleswig-Holstein 1918-1932. Stuttgart, Deutsche Verlag Anstalt.
Horváth J. András 1998. Józsefváros választópolgársága az 1884. évi képviselőválasztás tükrében. Fons, V. évf.
4. szám. 481-525.
Key, Valdimer Orlando 1949. Southern politics in state and nation. New York, Knopf.
Kinnear, Michael 1968. The British Voter. An Atlas and Survey since 1885. London, Batsford.
Kocka, Jürgen 1973. Klassengesellschaft im Krieg. Deutsche Sozialgeschichte. Göttingen, Vandehoeck &
Ruprecht.
Kolossa Tibor 1962. Adatok az agrárnépesség összetételéhez az Osztrák-Magyar Monarchiában (1900 körül).
Agrártörténeti Szemle, 4. évf. 1-2. sz. 95-128.; 3-4. sz. 447-536.
Koroknai Ákos 1985/86. A dualizmuskori választások – Módszertani kísérlet a választási statisztikák és

választási névjegyzékek elemzésére. In Baranyai Helytörténetírás. Baranya Megyei Levéltár. 1983/84. 85-140.;
1985/86. 215-297.
Lakatos Ernő 1942. A magyar politikai vezetőréteg 1848-1918. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem
történelmi szemináriuma.
Langewiesche, Dieter 1986. Sozialgeschichte und Politische Geschichte. In Schieder, Wolfgang – Sellin, Volker
(Hrsg.): Sozialgeschichte in Deutschland. Entwicklungen und Perspektiven im internationalen Zusammenhang.
Band I. Die Sozialgeschichte innerhalb der Geschichtswissenschaft. Göttingen, Vandehoeck & Ruprecht.
Lazarsfeld, Paul – Berelson, Bernard – Gaudet, Helen 1944. The People’s Choice. New York, Duell, Sloan &
Pearce.
Le Goff, Jacques 2000. Visszatérések a mai francia történetírásban. Budapesti Könyvszemle. 12. évf. 2. szám.
Nyár. 192-193. Eredetileg a Cahiers du Centre de Recherces Historiques 22. számában 1999-ben jelent meg.
Lepsius, Rainer M. 1966. Parteiensystem und Sozialstruktur: zum Problem der Demokratisierung der deutschen
Gesellschaft. In Abel, Wilhelm (Hrsg): Wirtschaft, Geschichte und Wirtschaftsgeschichte. Festschrift zum 65.
Geburtstag von Friedrich Lütge. Stuttgart, Gustav Fisher Verlag. 371-393.
Lewin, LeifJansson, Bo – Sörbom, Jag 1972. The Sweedish Electorate 1887-1968. Stockholm, Almquist &
Wiksoll.
Lipset, Seymour M. – Rokkan, Stein 1967. Cleavage structures, party systems, and voter alignments. An
introduction. In uők: Party systems and voter alignments. New York, Free Press. 1-64.
Lipset, Seymour Martin 1995. Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Budapest, Osiris.
M. Tóvári Judit 1980. A miskolci társadalom gazdasági vezető csoportjának átrétegződése (18721917).
Századok, 114. évf. 5. sz. 781-817.
M. Tóvári Judit 1997. Az elit Miskolc város társadalmában 1872-1917. Nyíregyháza, Studium.
246
Márfi Attila 1986/86. Baranya megye egyesületei 1867-1914. In Baranyai Helytörténetírás. Baranya Megyei
Levéltár.
Mawdsley, Evan – Munck, Thomas 1996. Számítógép a történettudományban. Budapest, Osiris.
Móró Mária 1977. Olvasóegyletek és népkönyvtárak Baranyában 1914-ig. In Baranyai Helytörténetírás.

Baranya Megyei Levéltár.
Nafimacher, Karl-Heinz 1981. Kontinuitat und Wandel eines regionalen Parteiensystems. Zur politischen
Entwicklung Oldenburgs im 20. Jahrhunderts. Uő: Regionale Tradition als Bestimmungsfaktor des
Parteiensystems. Neue Perspektiven der politischen Ökologie. In Günther, Wolfgang (Hrsg.): Sozialer und
politische Wandel in Oldenburg. Studien zur Regionalgeschichte vom 17. bis. 20. Jahrhundert. Oldenburg,
Holzberg. 241-252.
Niemi, Richard G. – Weisberg, Herbert F. (eds.) 1984. Controversies in Voting Behavior. 2. kiadás. Washington
D. C. Cogressional Quarterly Press. Introduction, 1-20.
Nipperdey, Thomas 1961. Die Organisation der bürgerlichen Parteien in Deutschland vor 1918. Düsseldorf,
Droste.
Nipperdey, Thomas 1976a. Interessenverbande und Parteien in Deutschland vor dem Ersten Weltkrieg. In uő:
Gesellschaft, Kultur, Theorie. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. 319337.
Nipperdey, Thomas 1976b. Verein als soziale Struktur in Deutschland im spaten 18. und frühen 19. Jahrhundert.
In uő: Gesellschaft, Kultur, Theorie. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. 174-205.
Pelling, Henry 1967. Social Geography of British Elections 1885-1910. New York, St. Martin’s Press.
Péter László 1993. Az arisztokrácia, a dzsentri és a parlamentáris tradíció a XIX. századi Magyarországon. In
Kontler László (válogatta): Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Budapest, 191-241.
Péterné Fehér Mária 1992. Az első országgyűlési képviselőválasztás Kecskeméten. In Bács-Kiskun megye
múltjából. XI. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár. 1152-217.
Péterné Fehér Mária 1993. Az 1861. évi országgyűlési képviselőválasztás Kecskeméten. In Bács-Kiskun megye
múltjából XII. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár. 201-249.
Péterné Fehér Mária 1994. Az 1865. évi országgyűlési képviselőválasztások Kecskeméten. In Bács-Kiskun
megye múltjából XIII. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár. 33-76.
Püski Levente 1992. A liberális alkotmányosság és az 1885. évi főrendiházi reform. Történeti Tanulmányok. I.
Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem. 67-81.
Püski Levente 1996. Társadalmi érdekképviselet és konzervativizmus, a felsőház felépítése a Horthy

korszakban. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem.
Rae, Douglas W. – Taylor, Michael 1970. The Analysis of Political Cleavages. New Haven, Yale University
Press.
Ritter, Gerhard A. 1976. Gesellschaft und Politik im Kaiserreich 1871-1914. In uő: Arbeiterbewegung, Parteien
und Parlamentarismus. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. 10-20.
Rohe, Karl 1982. Wahlanalyse im historischen Kontext. Zu Kontinuitát und Wandel von Wahlverhalten.
Historische Zeitschrift, 234. kötet. 2. szám. ápr. 337-357.
Rohe, Karl 1992. Wahlen und Wahlertradition in Deutschland. Kulturelle Grundlagen deutscher Parteien und
Parteiensysteme im 19. und 20. Jahrhundert. Frankfurt am Main, Suhrkamp.
Rohe, Karl – Kühr, Herbert (Hrsg.) 1979. Politik und Gesellschaft im Ruhrgebiet. Königstein, Hain.
Rokkan, Stein 1965. Zur entwicklungsoziologischen Analyse von Parteiensystemen: Anmerkungen für ein
hypothetisches Modell. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. 17. Jg. 675-702.
247
Rosenberg, Hans 1967. Grofie Depression und Bismarckzeit. Wirtschaftsablauf, Gesellschaft und Politik in
Mitteleuropa. Berlin, Walter de Gruyter & Co.
Rudai Rezső 1936. A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőház és a
pártok életében. (1861-1935) Budapest, Magyar Társadalomtudományi Intézet.
Schröder, Wilhelm Heinz 1976. Die Sozialstruktur der sozialdemokratischen Reichstagskandidaten 1898-1912.
In Herkunft und Mandat. Beitrage zur Führungsproblematik in der Arbeiterbewegung. Schriftenreihe der Otto
Brenner Stiftung 5. Frankfurt-Köln, Europáische Verlaganstalt.
Schröder, Wilhelm Heinz 1977. Probleme und Methoden der quantitativen Analyse von kollektive Biographien.
Das Beispiel der sozialdemokratischen Reichstagskandidaten (18981912), In Best, Heinrich – Mann, Reinhard
(Hrsg.): Quantitative Methoden in der historisch-sozialwissenschaftlichen Forschungen. Stuttgart, Klett-Cotta.
Sears, David O. – Lau, Richard R. – Allen, Harris M. jr. 1980. Self-Interestvs. Symbolic Politics in Policy
Attitudes and Presidental Voting. The American Political Science Review Vol. 74. No. 3. September 670-684.
Setzer, Hans 1973. Wahlsystem und Parteienentwicklung in England. Wege zur Demokratisierung der
Institutionen 1832 bis 1948. Frankfurt am Main, Suhrkamp.
Siegfried, André 1913. Tableau politique de la France de l’Ouest sous la Troisieme République. Paris, Armand
Colin. A munka bevezetése megjelent magyarul is ugyanúgy mint Siegfried egyik legjelentősebb követőjének
Frangois Goguelnek Géographie des elections frangaises sous la Troisieme et la Quatrieme République. Paris,
1970. bevezetése és befejezése. Lásd: Haskó Katalin – Szénási Éva (szerk.): Válogatás a francia politika
tudományból. Budapest, 1998, Villányi Úti Konferenciaközpont. 21-51.
Silbey, Joel, H. – Bogue, Allan G. – Flanigan, William H. (eds.) 1978. The History of American Electoral
Behaviour. Princeton, Princeton University Press.
Sipos Péter – Stier Miklós – Vida István 1967. Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének
összetételében. Századok, 101. évf. 602 -620.
Szakál Gyula 1991. Adatok a győri politikai vezetőréteg történetéhez. Győri tanulmányok, 1.
Szilágyi László 2000. Parlamenti képviselők és választóik Szabolcs vármegyében (1869-1910) 2000-ben,
Debrecenben megvédett PhD disszertáció.
Taylor, Peter J. – Johnston, Ronald J. 1979. Geography of Elections. London, Homess Meier Publishers.
Tilcsik György 1989. Az első népképviseleti országgyűlés választói névjegyzékeinek felhasználási lehetőségei a
társadalomtörténeti kutatásokban In Erdmann Gyula (szerk.): Rendi társadalom -polgári társadalom. 2. Gyula,
371-384.
Vörös Károly 1979. Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Vörös Károly 1987. A főrendiház 1885. évi reformja. Egy kutatás tervei és első eredményei. In Á. Varga László
(szerk.): Rendi társadalom – polgári társadalom 1. Salgótarján, 397-405.
Wehler, Hans-Ulrich 1975. Moderne Politikgeschichte oder „Grofie Politik der Kabinette”? Geschichte und
Gesellschaft, I. 1.
Wehler, Hans-Ulrich 2000. Historisches Denken am Ende des 20. Jahrhunderts. In uő: Umbruch und
Kontinuitat. Essays zum 20. Jahrhundert. München, Verlag C. H. Beck. 301-326.
Winkler, Eduard 2000. Wahlrechtsreformen und Wahlen in Triest 1905-1909. Eine Analyse der politischen
Partizipation in einer multinationalen Stadtregion der Habsburgermonarchie. München, R. Oldenbourg Verlag.
Wölkl, Wolfgang 1978. Sozialstruktur, Parteienkorrelationund Wahlentscheidungim Kaiserreich am Beispiel

der Reichstagswahl von 1907. In Büsch, Otto – Wölkl, Monika – Wölkl, Wolfgang (Hrsg.): Wahlerbewegung in
der Deutschen Geschichte. Berlin, Colloquium Verlag. 505-548.
Zeldin, Theodore 1973. France 1848-1945. In Ambition and Love and Politics. Oxford, Clarendon Press.
248
7. Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán – Szívós Erika │

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET, KULTÚRTÖRTÉNET
A művelődéstörténet (cultural history, history of culture, Kulturgeschichte, Historische Kulturforschung) talán a
legvitatottabb történeti stúdium, mind tárgyát, mind módszereit, sőt egyáltalán önálló létét illetően. Múltjának
áttekintése is érzékelteti a koncepciók és eszmények sokféleségét, amelyek elnevezése alatt megjelentek. A
zavart jelentős részben az okozza, hogy a művelődés történetének fogalma alatt nemcsak a történettudomány
egyik részterületét értették, hanem koronként számos – olykor az összes – olyan aldiszciplínát idesoroltak,
amely túllépett a szűken vett politikatörténet keretein, s amelyeket ma a társadalomvagy a gazdaságtörténet
illetékességébe tartozónak ismerünk.
7.1. A hagyományos művelődéstörténet

A művelődéstörténet egyidős magával a tudományos igényű történetírással. Első megjelenési formájának a
felvilágosodás korában született, részben a történetfilozófia körébe tartozó, világpolgári nézőpontú egyetemes
történelmi összefoglalásokat (Universalgeschichte) tekinthetjük. Előfutárai között a historiográfia számon tartja
Voltaire-t, aki Essay sur les moeurs et l’esprit de nations (1756) című művében „az emberi szellem
történetének” megrajzolásakor az ismeretek gyarapodásának, a tudományok, a technika és a művészetek
fejlődésének folyamatát állította középpontba. A felvilágosult „Universalgeschichte” nemzetek feletti
keretekben igyekezett megragadni minden emberi tevékenység múltját. A szokások és erkölcsök, a gazdálkodás,
a kereskedelem, a jog vagy a társadalmi intézmények történetének ábrázolása során számos később önállósuló
diszciplína – a történettudomány egyes ágai mellett a közgazdaság, a szociológia, a politológia, a pszichológia
vagy az etnológia – előzményei is megjelentek benne. A műfaj másik lényeges jellemzőjének tekinthetjük a
haladáshitet: az emberi civilizáció történetét progresszív történetként ábrázolta, szemben a keresztény
hanyatlásteóriával.
A művelődéstörténet a késő felvilágosodás korának történeti gondolkodásában érte el első csúcspontját, de már
a napóleoni háborúk idején – összefüggésben a nemzeti öntudatok erősödésével – sokat veszített jelentőségéből;
ismét előtérbe nyomult az állam, annak központi szerepe meghatározta a gondolkodást. Az ekkoriban kiépülő
történettudomány egyetemi intézményrendszere azt mutatja, hogy a professzionalizálódás a politikatörténet
művelőinek körében zajlott le, akik a kultúrtörténetet vagy mellékesen művelték, vagy átengedték az egyetemen
kívülieknek, a hozzájuk képest műkedvelőknek. A művelődéstörténeti jellegű művek szerzői a 19. században
jellemzően a könyvtárosok, levéltárosok, tanárok, muzeológusok, újságírók, néprajzi gyűjtők közül kerültek ki.
Az 1800-as évek derekán – a modernizációs áttöréssel párhuzamban – valamelyest ismét megnövekedett az

érdeklődés a civilizációs folyamat univerzálisabb megközelítése, valamint a politikatörténeten kívül eső
jelenségek iránt. Guizot-nak a francia, illetve az európai civilizáció történetével foglalkozó művei
Németországban is több egyetemes, európai vagy német keretre korlátozódó művelődéstörténeti áttekintés
születését inspirálták. A diszciplína első német klasszikusa, Jacob Burckhardt a „magaskultúrát” helyezte
vizsgálatai középpontjába; az általa reprezentált kultúrtörténeti irány a művészettörténettel és az
irodalomtörténettel kapcsolatot találva nyert elismerést a tudományosság előtt. Hatására az egyéb kultúrtörténeti
kezdeményezések is gyakran hajlottak arra, hogy a művelődéstörténet tárgyköréből az elitkultúra jelenségeit
emeljék ki. A nemzetállamok születése idején egyébként a kultúrtörténet művelői is többnyire magától
értetődőként fogadták el vizsgálati térként a nemzeti-állami kereteket. A felvilágosodás kori egyetemes
történetfilozófiai kultúreszményt már kevesen (például a német Georg Freidrich Kolb és Eberhard Gothein)
vallották.
A művelődéstörténet azonban az iránymódosulás ellenére a 19. század második felében sem nyert befogadást a
hivatalos tudományosság intézményei közé. Jelentősebb teljesítményeit ugyan elismerték, de a professzionalista
történetírás képviselői kevéssé követték, s gyakran bírálták mind témaválasztását, koncepcióját, mind
módszereit. Nyugat-Európában inkább hallgatás övezte, míg német területen (főként a század végén) a
politikatörténet heves vitákban támadta az emancipálódására törekvő művelődéstörténet kezdeményezéseit.
Ezért a német kultúrtörténet sorsának vizsgálata különösen alkalmas a művelődéstörténet helyzetének
jellemzésére.
A művelődés történetét az elitkultúrával azonosító felfogásnál is kevesebb elismerésre számíthatott a másik,

magát szintén kultúrtörténetként meghatározó irányzat, amely az életmód, a mindennapi élet, a hétköznapi
jelenségek kutatására koncentrált. Periferikus helyzetét intézményesülési kísérleteinek kudarca is jelzi.
Sikertelen maradt például a német Gustav Klemm kezdeményezése („az emberiség kultúrtörténeti
249
múzeumának” megteremtése), néhány év után kétszer is elhalt a Zeitschrift für deutsche Kulturgeschichte
(1856-1859, 1872-1875), és nem lett több műkedvelő egyletnél a hamar megszűnt Verein für deutsche
Kulturgeschichte sem. Az egylet kezdeményezője, Karl Biedermann a kutatások tematikai bővítése mellett a
kooperatív gyűjtőmunkával végzendő forrásfeltárást és a módszertani előrelépést szorgalmazta, s a
művelődéstörténetet önálló tudományágnak, a politikatörténet fiatalabb testvérének tekintette. A 18. századi
Németországról írt monográfiája megtestesítette a diszciplína egykorú eszményét: a „nemzeti egész organikus
történetének” rajzát adta politikatörténeti vázzal, középpontban a magaskultúrával.
A nemzeti keretekhez való igazodásra ösztönzött a diszciplína „hivatalos” elismertetésére való törekvés is. A
művelődéstörténet ugyanis továbbra is vonzotta az amatőröket, ami fenntartotta az egyetemi-akadémikus
tudományosság köréből való kirekesztést. Az intézményi elismertség – például önálló egyetemi tanszékek
megszervezése – érdekében a művelődéstörténet élenjáró művelői igyekeztek lemetszeni a „veszélyes”
területeket, elhatárolódni a dilettánsoktól. (Ezek színesen megírt munkái gyakran olyan széles érdeklődést
elégítettek ki, amelyre a hagyományos politikatörténet nem is számíthatott.)
A 19. század utolsó harmadában számos kísérlet történt a diszciplína fogalmának és tárgyának meghatározására
is. A svájci Jacob Honegger Kultúrtörténeti katekizmusa például három terület fejlődését vizsgálta: az erkölcsök
és szokások, az intellektuális, valamint az anyagi kultúra történetét. A három terület fejlődését egymástól
függetlennek, sőt olykor kifejezetten ellentmondásosnak ábrázolta. A művelődéstörténetnek emellett –
szétválasztva a kultúrfilozófiai-antropológiai, valamint a deskriptív megközelítést – két szintjét különböztette
meg. Az „egyetemes” kultúrtörténet – fogalmi és koncepcionális megközelítéssel – az emberi civilizáció
fejlődését foglalja össze, a „különös” ezzel szemben leíró jellegű, s az egyes népek vagy „kultúrrégiók”
bemutatására vállalkozik.
Georg Steinhausen öt csoportra tagolta a művelődéstörténet tárgykörét. Szerinte a külső életkörülmények

(természeti környezet befolyása, lakás, étkezés, gazdálkodás, technika, közlekedés), a társadalmi létfeltételek (a
társadalmi struktúrák és kapcsolatok), a társas létformák (társas érintkezés, viselkedés, játék, ünnep, erkölcs,
szokás), az oktatás és a nevelés, valamint a tudományok és a művészetek története, az ember belső élete (a
kedély, a jellem, a babonák és erkölcsösség) bemutatásával rajzolható meg egy nép „élettörténete”. Steinhausen
alapította egyébként 1893-ban az első, hosszú életűnek bizonyult német nyelvű művelődéstörténeti folyóiratot, a
Zeitschrift für Kulturgeschichte-t.
A kultúrtörténetnek azonban a nemzeti keretekhez való alkalmazkodás ellenére sem sikerült megvetnie a lábát
az akadémiai-egyetemi tudományosságban. A kultúrtörténet a maga koncepciójával teljesen szemben állt a
korszak politikatörténeti látásmódjával. Gotheinnek egyetemes, felvilágosult történetfilozófiai koncepciója
kisebb ellenállásba ütközött, mint Karl Lamprecht kultúrtörténete. Míg ugyanis Gothein a politikatörténettel
széles felületen érintkező eszmetörténeti megközelítést alkalmazott, Lamprecht az anyagi kultúra meghatározó
szerepét hangoztatta.
A hivatalos történettudomány heves reagálása a kultúrtörténeti kezdeményezésekre magyarázható azzal is, hogy
a hagyományos politikatörténet a századfordulón komoly kihívások elé nézett. Az új filozófiai irányzatok
(pozitivizmus, szociológia, szociáldarwinizmus, természetés társadalomtudományos determinizmus stb.) rivális
társadalommagyarázó lehetőségeket nyújtva sikeresen épültek be az akadémiai tudományosságba, s
veszélyérzetet keltettek a történésztársadalomban. Egyes kritikusok ugyanis már odáig „merészkedtek”, hogy az
államközpontú politikatörténetet egyszerűen a királyok, hősök, csaták, gyilkosságok és hódítások véletlenszerű
történetének minősítették, s azt a kultúrtörténettel akarták leváltani. Lamprecht többkötetes, társadalomés
jogtörténeti irányultságú német története kapcsán kirobbant éles vita a politikatörténet egyeduralma
védelmében, illetve a másik oldalon a művelődéstörténet emancipálódása, a megtűrt státusból való kitörése
érdekében folyt, s tulajdonképpen csak hevességében tekinthető egyedinek. Az angolszász történetírásban
Frederick Jackson Turner frontier-elmélete a földrajzi tényezők szerepére irányította a figyelmet a (amerikai)
nemzeti identitás megteremtésében. Az „új történetírást” (New History) szorgalmazó James Harvey Robinson és
Charles Beard egy összehasonlító társadalom és kultúrtörténet igényét fogalmazta meg, amely képes az egyes
kiemelkedő személyiségek tevékenysége helyett a szélesebb társadalmi folyamatok vizsgálatára.
Franciaországban a szociológus Émile Durkheim és a történész Henry Berr kezdeményezett hasonló kritikát a
hagyományos történetírással szemben, így egyengetve az utat az Annales-iskola felé.
A művelődéstörténet végül is egységes elméleti és módszertani alapok nélkül lépett át a 20. századba.
Kultúrtörténeten egyes kulturális fejlemények és részterületek történetének monografikus feldolgozását éppúgy
értették, mint egy-egy korszak vagy politikai keret átfogó, enciklopédikus összefoglalásait. Továbbra is
megkülönböztethető volt egy szűkebb – az elitkultúra fejleményeire koncentráló – és egy tágabb – az életmódra,
az életforma jelenségeire, a tematikát a gazdaságés a társadalomtörténet irányában bővítő – felfogás. Erre a
250
sokszínűségre tekintettel megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy nem lehet éles határt vonni a klasszikus
művelődéstörténet és a 20. század utolsó évtizedeinek – alább tárgyalandó – kultúrtörténeti koncepciói közé,
hiszen a korábbi irány művelői is kísérleteztek a kultúra szélesebb definíciójával. Jó példa erre a „régi”
művelődéstörténet holland klasszikusa, Huizinga, akinek A középkor alkonya című műve, vagy a lélektani
tényezők iránti érdeklődése sokban rokonítja az „új kultúrtörténettel”.
7.2. A kultúrtörténet apálya

A hagyományos művelődéstörténet elhalásának – a 20. század középső két negyedében – ideológiai-
eszmetörténeti, de tudománytörténeti-módszertani oka is van. A két világháború, a nemzetállamok rendszerének
tragédiája diszkreditálta a nemzetállami keretekhez köthető hagyományos kultúrafogalmat, csakúgy mint a
kultúrtörténettel gyakorta kapcsolatba hozott szellemtörténetet. De ugyanilyen lényeges tényezőnek tekinthető a
művelődéstörténettel szembeni szakmai-módszertani kifogások sora is. Periferikus intézményi helyzete, a
tudományos életben vitatott státusa következtében a hivatalos történetírás eddig is bizalmatlan volt iránta, az
amatőrök vadászterületének tekintette. Most ehhez az újabb, egyébként pozitív historiográfiai fejlemények is
hozzájárultak. Az immár az „alsóbb” társadalmi rétegekre is irányuló figyelem elavulttá tette a hagyományos
kultúrtörténet fogalomkészletét és kérdésfeltevéseit, az elitista kultúrafogalom nem elégíthette ki a társadalom
szélesebb rétegeinek művelődése iránt érdeklődőket. A kultúrtörténet parttalan tematikai terjeszkedése és ebből
fakadó módszertani heterogenitása, illetve önállótlansága kételyeket ébresztett a résztudomány
létjogosultságával szemben.
Főként azonban a dinamikusabb rivális irányzatok offenzívája oltotta ki, fordította az érdeklődést más irányba.
A keleten hatalmi eszközökkel is túlsúlyra juttatott, de nyugaton is hódító marxista, marxizáló irányzatok, illetve
a párhuzamosan nyugaton kialakuló társadalomtudományos történetírás egyaránt a társadalmi struktúrákat, vagy
osztályszerkezetet tekintette múltszemlélete keretének, s így ódzkodott a kulturális szempontok, források
alkalmazásától, a megfoghatatlan, nehezebben tárgyiasítható, számszerűsíthető művelődési jelenségek
vizsgálatától.
A marxizmus a termelési módnak s azon belül az osztályviszonyoknak, mint alapnak kiemelt szerepet
tulajdonított a társadalom minden jelenségének vizsgálatában. Narratívája szervező elvévé a társadalmi haladást
tette meg, a kultúrát pedig az osztályviszonyok tükröződésének fogta fel, noha hangoztatta – bár vizsgálatában
sokkal kevésbé érvényesítette – a felépítményi jellegűnek minősített kulturális szféra „relatív önállóságát” és a
„társadalmi alapra történő visszahatását” is. A társadalomtudományos történetírás a kultúrát a társadalom, mint
rendszer alrendszerének írta le, s a modernizációt emelte történelemmagyarázó szerepbe. A művelődésnek is
inkább a társadalomszerkezettel szorosabb kapcsolatban álló jelenségei, valamint tömeges és számszerűsíthető
vonásai, kerültek a látókörébe (mentalitás, iskoláztatás, alfabetizáció). A történetírás húzóágazatává a
társadalomés a gazdaságtörténet vált.
A kultúrtörténet elhalása mindenesetre ténynek tekinthető. Ahol az elnevezés fennmaradt, ott sem jelentette ez
egyben a stúdium továbbélését is. A nagy múltú Archiv für Kulturgeschichte például úgy határozta meg saját
magát, mint amely csak hagyománytiszteletből, a bevezetett névhez való ragaszkodás miatt nem változtatja meg
ódivatú címét, valójában azonban csak keret, amelyben a máshová nem besorolható tanulmányok jelennek meg.
A kultúra fogalma egy időre kizárólag az etnológia területére szorult vissza (primitív kultúrák, szemben a fejlett
társadalmakkal).
7.3. A művelődéstörténet újjászületése: hatások és fogadtatás

Mire azonban a társadalomtudományos történetírás intézményesítette magát, az 1970-es évek derekán olyan
változás következett be a historiográfiában, amelyet kulturális fordulatnak is nevezhetünk: egy új
művelődéstörténet keletkezett, amely bár több ponton kapcsolódik a régihez, nem annak folytatása, sőt jó
darabig nem is így, hanem azoknak a résztudományoknak, megközelítéseknek az elnevezésével határozta meg
magát, amelyek kihívást intéztek általánosságban a társadalomtörténethez. Mára azonban gyakran szokás ezeket
a megközelítéseket és tematikát összefoglalóan új művelődéstörténetnek is nevezni.
A művelődéstörténet feléledésének okai közt említhetjük a társadalomtörténettel szemben megfogalmazódott

hiányérzetet. A művelődési jelenségek iránti érdeklődés fennmaradt, sőt újratermelődött, annak nyomán,
ahogyan a társadalomtörténet e téren űrt hagyott. A marxista társadalomtudománynak felrótták, hogy a
művelődés jelenségeit közvetlenül és egyoldalúan vezeti le az osztályszerkezetből, így több jelenséget nem,
vagy csak erőltetett módon képes megmagyarázni, más problémák (nemek, életciklusok stb.) nem is kerülnek
figyelme terébe. A társadalomtudományos történetírással szemben kritikaként hangzott el, hogy a struktúrák és
251
tendenciák megrajzolása közepette kevés figyelem jut ennek építőköveire és résztvevőire, a társadalom tagjaira,
a bírálók előtt szinte egy ember nélküli társadalomtörténet lehetősége rémlett fel. A bírálók szerint a
társadalomtörténet önállósodása túl jól sikerült, a valóság más alkotó részei (életforma, kultúra) kívülrekedtek a
történettudomány látókörén, legfeljebb az objektív törvényszerűségek szerint működő társadalmi rendszer és
folyamatok következményeiként jöttek szóba. Utóbb sokan hiányolták a modernizációs nagyfolyamatokból
kieső vagy azokkal ellentétesen mozgó, azok vesztesének tekintett szereplők történetét is. E felvetés főképpen a
tematikát bővítette.
De a társadalomtörténet belső fejlődése során maga is módszertani problémákba ütközött. A kutatás során
megmutatkoztak például a kvantifikáció korlátai: egyes jelenségeket így a születési ráták változását, ennek
indítékait kulturális tényezők figyelembevétele nélkül nem lehetett magyarázni. A források értelmezésénél újra
meg újra felmerült, hogy a történész vajon jól érti, helyesen értelmezi-e forrásainak információit, azok
nyelvének szóhasználatát, jelrendszerét.
A nyugati marxista elméleten belül is voltak olyan irányzatok, amelyek a kulturális kérdések átgondolásához
vezettek. A kulturális hegemónia koncepciója például újrafogalmazta a társadalomszerkezet és a kulturális
jelenségek kapcsolatát, a frankfurti iskola teoretikusai pedig (Adorno, Horckheimer, Marcuse) a
tömegszórakoztatás funkcióját vizsgálták. Mindkét irány oly módon szemlélte a kultúrát, mint ami lehetővé teszi
az elit (uralkodó osztály) számára az ellentétek tompítását és/vagy az uralom könnyebb, hatékonyabb
gyakorlását. Befolyásolta a kultúrtörténetet a brit marxista történetírás, amelynek képviselői (főként Edward P.
Thompson, Hobsbawm és mások) a munkásság kialakulásának, történetének vizsgálatakor megkísérelték
hasznosítani az empirikus kultúrakutatások és a néprajz eredményeit. A munkásságnak önálló
történelemformáló szerepet tulajdonítottak, s ezért vizsgálatuk tárgyává tették sajátos populáris kultúráját,
hiedelmeit és közösségi értékeit. Hozzájárultak annak elfogadtatásához, hogy a kisember személyes élete,
aktivitása és gondolkodása, közösségeinek ellenállása, viselkedése – a modernizációs folyamatban játszott
önálló kulturális szerepe folytán – történeti kutatásra érdemes. W. Kaschuba úgy értékeli ennek a – bírálói által
kulturalizmusnak nevezett – iránynak a szerepét, hogy megpróbált egy harmadik utat nyitni az ortodox
marxizmus gazdasági determinizmusa (alap-felépítmény-modell), illetve a polgári haladásés
modernizációelméletek között (Kaschuba 1995).
A „kulturalizmus” a kulturális gyakorlatot történelemformáló tényezőnek elismerve, a „teljes életforma”,

valamint a konfliktusok kifejezésmódjának vizsgálatával átrendezte a fogalmak addigi hierarchiáját. Egyben
elősegítette a tudományos perspektívák pluralizmusának elfogadottságát, noha mindvégig akadtak bírálói, akik
tartottak attól, hogy a „túlzottan antropologizáló és szubjektivizáló” irányzat hatására elmarad a nagyobb
összefüggések megragadása. A kulturalizmus mindenesetre előkészítette a talajt a 70-es évek fordulata számára.
Fontosak azok az impulzusok is, amelyek kívülről, más szakmák felől érték a társadalomtörténetet. A rokon
tudományok által korábban kifejlesztett megközelítések, módszerek ekkorra tudtak – olykor több áttételen
keresztül – hatást kifejteni a társadalom múltjának vizsgálatára. Kiemelkedő és időben első a nyelvtudomány
századeleji fordulata, amely a szövegek elemzésének, értelmezésének új útjait megnyitotta. A Ferdinand
Saussure-ig visszavezethető szemiotika a nyelvet jelrendszernek tekintette, amelyben a szavak más szavakhoz
fűződő különböző kapcsolataik által nyerik el jelentésüket, s e kollektív jelrendszer nem vagy nemcsak kifejezi,
hanem formába önti a valóságot és az egyéni tudatot, így a nyelvi közösség számára egyben építi, konstruálja is
a valóságot. A strukturalizmus azután a jelanalízist igen széles körben (rétegnyelvek), sőt nem pusztán nyelvi,
hanem más társadalmi kapcsolatszervezési módok tanulmányozásánál is használta, s nagyban
megtermékenyítette az antropológiát, azon keresztül pedig a kultúrtörténetet is: Claude Levi-Strauss például a
mítoszok keletkezését vezette le a kollektív tudatra. Míg a strukturalisták a kettős fogalmi szembeállításoknak a
világ jelenségei értelmezésében játszott szerepére mutattak rá, a posztstrukturalista kritikai olvasás vagy
dekonstrukció (Jacques Derrida) a kategorizálás képlékenységére, az oppozíciós összekapcsolás hierarchikus
jellegére hívta fel a figyelmet: arra, hogy a kettős szembeállításra alapozott fogalomalkotás egyben a pár egyik
elemének domináns jellegét is tartalmazhatja vagy fedheti.
A nyelv kritikai szemlélete hozzájárult ahhoz, hogy hasonló módon a múlt bemutatásában, forrásokban és a
történeti munkákban is a felismerjük a konstrukció szerepét, illetve a történetírás narratív természetét (lásd
például Hayden White munkásságát). A szemiotikának az antropológia által közvetített hatására az új
művelődéstörténet kiemelt szerepet tulajdonít az egyes társadalmak, kulturális formák, egyéni és kollektív
tudatok szerveződésében a nyelvnek, a szövegekben pedig nemcsak a kor tükröződését figyeli meg, hanem azt
is, hogy azok nyelve maga is miként járul hozzá az adott viszonyok létrejöttéhez, fennmaradásához. (Forth
1992, 87).
252
Ugyancsak nagy hatásúnak bizonyult a Marc Bloch és Lucien Febvre kezdeményezésével az Annales-iskola
keretében a század derekán kibontakozó mentalitástörténet is, amely „a mindennapi, gépiesen beidegződött
cselekvésekről és mozgatóiról”, a rejtett gondolkodási struktúrákról, viselkedési konvenciókról kívánt képet
adni. Nagymértékben haladta meg a régi kultúrtörténetet azáltal, hogy az elitkultúra jelenségei és hordozói
helyett figyelmét tömeges, jelenségekre irányította, valamint azt kereste, hogy mi a közös egy adott kor
különböző társadalmi rétegeiben elhelyezkedő embereinek gondolkodásában. A mentalitástörténet újraértékelte
a korábbi kultúrtörténet forrásanyagát is: a kiemelkedő egyedi teljeítmények helyett az átlagos, közhelyszerű,
olykor előítéletes és laposan propagandisztikus termékeket használta fel a társadalomban élő képzetek
rekonstrukciójához. Robert Mandrou és az ő nyomán más mentalitástörténészek (Jacques Le Goff, Genevieve
Bollome stb.) újrafogalmazták a „népiés elitkultúra” kölcsönhatásáról alkotott elméleteket, rámutattak a
középkori és kora újkori népi kultúrának az egyházi elit és a hatalom általi befolyásolására, de az elitkultúra és
az egyházi intézmények folklorisztikus jelenségeire is.
Noha az irányzat publikációi zömmel Franciaországra korlátozódnak, de eredményeit széles elismeréssel

fogadták, képviselői erőteljesen inspirálták a kultúrtörténeti fordulatot. A mentalitástörténészek emelték be a
történetírásba a kollektív életelképzelések vizsgálatát, a „hosszú tartamot” stb. Ugyanakkor kezdetben élesebb
volt a határ a kultúrtörténet és a mentalitástörténet között. Míg az Annales-iskola korábbi képviselői úgy ítélték
meg, hogy a kultúra a mélyebb struktúrák kifejeződése, és osztották a marxisták idegenkedését attól, hogy
autonóm jellegűnek ismerjék el, újabb generációi (Roger Chartier, Jacques Revel) már inkább hajlandóak azt
mint a társadalmi-gazdasági meghatározóktól független tényezőt elfogadni.
A legnagyobb hatást azonban minden bizonnyal az antropológiának tulajdoníthatjuk. Nem annyira az európai
parasztsággal foglalkozó, nemzeti keretekhez köthető hagyományos etnográfiának, amely egyébként a történeti
parasztság életformájának, anyagi viszonyainak vizsgálatában nagy segítséget nyújtott a történettudománynak,
de amely csak az antropológia megújulása után kapcsolódott vissza igazán a tudományfejlődés fő
sodorvonalába. Sokkal inkább azoknak az irányzatoknak, amelyek egy új kultúrafogalommal operáltak: az
Európán kívüli társadalmakkal foglalkozó etnológiának, valamint a szociálantropológiának, mely utóbbi nem
kizárólag és nem elsősorban a paraszti világ, hanem a társadalom egésze iránti érdeklődése kifejtésében
alkalmazza az antropológia módszereit.
Az új irányzat kialakulásában nagy szerepet vivő amerikai cultural history hoszszabb, antropológiai és
társadalomtudományi irányultságú tradícióra támaszkodik. A gyarmati hagyományokkal rendelkező
országokban (Anglia, Franciaország) előbb létrejött az érintkezés a történészek és az etnológusok között, de nem
sokkal maradt el a recepcióval Olaszország (mikrotörténet) és Németország (ugyancsak szociálantropológiai
irányultságú ’Alltagsgeschichte’) sem.
Az Európán kívüli civilizációkra irányuló figyelem szemléleti és módszertani újításokat hozott, az ott
megismertek a saját történelemre is más perspektívát nyitottak. Az Európa-centrikus történetértelmezés
megkérdőjeleződött. A történészek először is felismerték, hogy Európa múltjából elvont fogalmaik nem
alkalmasak, nem elégségesek az Európán kívüli világ megismerésére, sőt az etnológia eszköztárával, az adott
kultúra jelrendszerének megfejtésével is inkább csak a vizsgált kultúra óvatos, közelítő értelmezésére van
lehetőség. Beleütköztek a társadalomtörténeti megközelítés korlátaiba a politikatörténettel érintkező területen is,
hiszen a hagyományos társadalmakban például nem is volt elkülönült államiság. A felismerések megváltoztatták
a vizsgálatok kereteit: a politikai egységek helyett az etnológiai megközelítések a „kisebb cselekvési egységek,
életközösségek, életvilágok” felfedezését, s a másik oldalon a nemzeti, de a globális folyamatok és struktúrák
vizsgálatának háttérbe szorulását is hozták. De nemcsak a tematika bővülése (a fejlődésben lemaradó, „vesztes”
kultúrák, csoportok, a nagy trendekkel szemben mozgó, annak ellene szegülő szereplők és magatartásformák) a
hozadéka a fordulatnak: az Európán kívüli társadalmak vizsgálata során elsajátított hozzáállást, szemléletet és
módszereket ugyanis második lépésben immár az európai világ megismerésében is alkalmazni kezdték. A
„hazai” viszonyokra is úgy tekintettek, mint egy ismeretlen kultúrára, amelynek a mai fogalmak visszavetítése
útján történő értelmezése nem magától értetődő, újra rákérdeztek a megszokott, ismertnek hitt jelenségekre,
azoknak új oldalait, dimenzióit fedezték fel. A civilizatórikus fejlődés és az elitkultúra normája alapján megítélő
felfogás helyére az adott kultúra működésének megértésére való törekvés lépett.
Az antropológia újítása a leíró etnográfiához és a hagyományos etnológiához képest, hogy a jelelméletet

magának a kultúrának a tanulmányozásában alkalmazta. Különösen termékenyítően hatott Clifford Geertz és
Pierre Bourdieu munkássága, amelynek nyomán a kultúrát a társadalom jelrendszerének, s ennek vizsgálatát
pedig az irodalmi szövegek elemzéséhez hasonló interpretáló, hermeneutikai műveletnek („sűrű leírás") tekintik.
Az antropológia elősegítette, hogy a társadalomtudósok (mint Natalie Zemon Davis) is eljussanak a kultúra
fontosságának és autonóm jellegének felismeréséhez, sőt e szemléletet a politika kultúrtörténetére, a politikai
nyelv értelmezésére is alkalmazták. Az antropológia tudománykoncepciója felzárkózott a szociológia mellé, sőt
253
– ahogyan annak korlátai a kulturális gyakorlat dekódolása, megfejtése, megértése terén megmutatkoztak – már
szinte annak helyére lépett.
Kétségtelen, hogy e hatások szélesebb körű recepciója elsősorban a hetvenes évektől, elméleti vitákban
kifejeződő respektusa pedig főként annak második felétől datálható. Ezt mutatja az is, hogy a művelődéstörténet
olyan megújítói, művelői, akik ezt megelőzően kezdeményeztek hasonló tematikai vagy szemléleti nyitást,
korábban csaknem észrevétlenek maradtak. Pedig életművük kései felfedezése, divatja azt jelzi, hogy sokban az
új művelődéstörténet első képviselőinek vagy előfutárainak tekinthetők. Az irodalmár Mihail Bahtyinnak
Rabelais-elemzése (1940) mind tematikájában (karneváli rítusok), mind módszerében (irodalmi szövegelemzés)
megelőlegezi a fordulat utáni munkák hasonló irányát. Norbert Eliasnak A civilizáció folyamata című, utóbb
könyvsikerré lett munkája a viselkedés szabályozásának, ellenőrzésének, civilizálásának útját dolgozza fel, s a
civilizációnak olyan új, az esztétikai irányú elitkultúrától különböző fogalmát vezeti be, amely az antropológia
kultúrafogalmával rokon. A hagyományos kultúrtörténetből indult ki, de azt tematikájában és megközelítésben
is meghaladta a magát ironikusan vasárnapi történésznek minősítő, igen későn, csak a hetvenes években
befogadott Philippe Arics munkássága, amelynek tematikai vonatkozásban különösen nagy hatása volt. Noha
egykorúan csekély elismerésben részesültek, az Annales hatását magukon viselő, történeti demográfia és
mentalitástörténet határterületén mozgó munkáival (1948, 1960) a magánélet, s az életciklusok, életfordulók,
átmenetek történetének egyik legfőbb elindítójának számít.
Egyik legjelentősebb hatást a francia kultúrfilozófus Michel Foucault munkásságának lehet tulajdonítani a
történetírás kulturális fordulatában. O vezette be vagy tette a kutatások elismert tárgyává a szexualitás, az
egészség-betegség és a bűnözés témáit a társadalomtörténet tanulmányozásában. Rámutatott arra, hogy az
európai „erkölcsi érzék” által természetesnek és természetellenesnek tekintett jelenségekről és
magatartásformákról alkotott közmegegyezés, és az azt kifejező fogalmak maguk is történeti fejlődés
produktumai, azaz ismét csak a nyelv determinálja gondolkodásunkat e kérdésekben. Ezzel a biológiailag
determinált állandónak emberi lényeg filozófiai tételét megkérdőjelezte, s a történeti vonások biológiai
meghatározottsága helyett a „történeti” és „természetes” jelenségek szoros, kölcsönös egymásra hatását
igyekezett kimutatni.
Említett témáit azonban Foucault egymással és a hatalommal szoros összefüggésben vizsgálta. Innen ered
következő problémafelvetése, a tudás és a hatalom kapcsolata. Foucault rámutatott arra, hogy az igazságnak
elkötelezett – épp ezért a hatalom ellenzékének, a vallásos világkép és a társadalmi-uralmi viszonyok
kritikusának beállított – tudományosság képzete a racionalista optimizmus terméke, s valójában a tudás mindig
beágyazódik a társadalmi és hatalmi környezetbe. Foucault úgy látta, hogy amikor például az orvostudomány a
viselkedésmódok minősítő tartalmú nyelvi kategóriákba rendezésével, ellentétekbe állításával mutatta be a
jelenségeket, s így megteremtette például a normális és az abnormális fogalmakat, akarattal vagy akaratán kívül
eszközt adott ezzel a hatalom kezébe is az emberi viselkedés ellenőrzéséhez, fegyelmezéséhez. Az említett
témák vizsgálatánál tehát Foucault értelmezési kerete a társadalmi kirekesztés és fegyelmezés, az ellenőrzés és a
felügyelet, amelyek az elemzésben az uralom új technikáiként mutatkoznak.
Elias, Aries és Foucault munkásságának felfedezése a hatvanas-hetvenes évek fordulóján időben egybeesett a
kultúrtörténeti fordulattal, s egyben jelzi is azt. E témák, megközelítések és eredmények nemcsak befogadást és
elismerést nyertek a tudományos életben, hanem egyben elméleti alapvetést is kaptak, s ennyiben az új
kultúrtörténet mindenképp meghaladja az elődök munkásságát. A stúdiumot ért erőteljes hatások számbavétele
után kétségtelenül nehéz lenne a kultúrtörténetet a többi területtől elkülöníteni; termése legalább annyira e
szomszédos területek eredményeinek is tekinthetők. Ami azonban mindezeket a kutatásokat közös nevezőre
hozza, az a kultúra antropológiai fogalma, amely a vizsgált jelenségek működésében, azok értelmezésében
egyaránt kulcsszerepet kapott.
A kultúrtörténet újraéledése a történettudományban és szűkebben a társadalomtörténetben eleinte egyáltalán

nem talált kedvező fogadtatásra. Ennek oka részben a hagyományos kultúrtörténettel szembeni régi (jogos)
bizalmatlanság, félelmek a szakszerűtlen, kuriózumés érdekességvadászattól, a módszertani és elméleti
önállótlanság és heterogenitás bírálata. De minden bizonnyal szerepet kapott benne az is, hogy a magát épphogy
csak intézményesítő és elfogadtató társadalomtudományos történetírás mindjárt emancipálódását követően
komoly kihívással találta magát szembe. Épp emiatt az új művelődéstörténet a kultúrtörténet elnevezést – a régi
szokás-, erkölcsés szellemtörténeti irányzatokól való elhatárolódás érdekében is – jó darabig kerülni igyekezett.
Eleinte nem is e név, hanem egyes törekvései – léptékváltás (mikrotörténet), mindennnapi élet története,
történeti antropológia stb. – fogalma alatt határozta meg saját magát. Az ellenszenv és értetlenség
megnyilvánulásait azonban így sem kerülhette el; mint minden új megközelítésnek, az új művelődéstörténetnek
is hangos vitákban kellett megküzdenie az elismerésért.
254
Foucault vállaltan eklektikus kombinációit például („filozófiai töredékek a történetkutatás műhelyéből”) a

szakmai konvencióktól eltérő stílusa és problémafelvetései miatt egyaránt bírálták (Forth 1992, 88).
Németországban esetleg a hatvanas években kezdeményezett fogalomtörténet iskolája tekinthető a kultúrtörténet
egyik előzményének, az Alltagsgeschichte vagy Erfahrungsgeschichte (tapasztalattörténet) pedig specifikus
változatának. A nyugati modernizációt a történelemértelmezés középpontjába helyező „historische
Sozialwissenschaft" azonban eleinte merev elutasítással viselkedett: a kulturalizmust elméletnélküliség és
relativizmus, felvilágosodásés modernizációellenesség vádja érte. Bár a strukturális társadalomtörténet utóbb – a
társadalom múltjának kulturális dimenzióit hangsúlyozva – megkísérelte bekebelezni is, neves képviselője
például a közelmúltban is úgy ítélte meg, hogy a mai kulturalizmus teljesen megfeledkezik a társadalomról,
számára az egész történelem szinte már csak a „kultúra fogalmaiban” létezik, a vizsgálódásokban öncélú
textualizmus uralkodott el (Kaschuba 1995). A brit tudományosság főleg az elméleti dimenziókat fogadta
ellenállással, a máig tartó bizalmatlanságot az az 1991-ben a Past and Present oldalain kezdődött vita is jelzi,
amely a történettudomány védelmezőjének szerepében harcoló Lawrence Stone és a „posztmodernizmus"
képviselői közt folyt.
A viták nyomán bekövetkezett az áttörés: immár nem kerülik a fogalom használatát, igaz – a régi
kultúrtörténettől elhatárolódva – van aki a kultúra társadalomtörténete helyett a társadalom kultúrtörténetét
emlegeti (Kittsteiner 1997). Hozzájárult a fordulathoz az identitás elvesztésétől való félelem az egységesülő
Európában. Van aki szerint az utóbbi évek a kultúrafogalom diadalmas visszatérését hozták: a „kultúra”
kötetcímekben, új folyóiratcímekben, új tudományos intézmények (például a német Szociológiai Társaság
kultúrszociológiai szekciója) nevében bevallottan szerepel (Daniel 1993). Az egyetemeken önálló tanszékeket
alapítottak a kultúrtörténetnek, illetve számos professzori katedrát kultúrtörténeti orientációjú történészek kaptak
meg.
7.4. Az új kultúrtörténet
A művelődéstörténeten tárgya szerint ma is legalább három egymással összefüggő, egymással részben fedésben
lévő, de mégis különböző fogalmat értenek.
1. A szűkebben vett művelődéstörténet az úgynevezett szellemi élet történetével, az eszmék, és az őket közvetítő
emberi tevékenység, a művészetek és tudományosság művelésének, az oktatásnak, valamint ezek
intézményrendszerének, infrastruktúrájának történetével foglalkozik. Teszi ezt – a korábban létezett elitista
hozzáállással szemben – a legtágabb értelemben, tehát úgy, hogy a vizsgált jelenségekből egyetlen társadalmi
réteg, csoport ilyen megnyilvánulásai se maradjanak ki. Meghaladva a szintézisnek azt a fokát, amikor a
művelődéstörténet egyszerűen egymás mellé helyezte az ilyen jelenségekről írt munkák eredményeit, a vizsgált
jelenségeket a társadalom rétegés csoporttagoltságával kapcsolatban vizsgálja, elemzi. Ez a szemlélet leginkább
a társadalomtudományos történetírás illetve a marxizmus hatását, racionális világszemléletet és sokban
gyakorlatias hozzáállást mutat. 2. A művelődéstörténet szó másik elterjedt használata a hagyományos
kultúrtörténet széles értelmezése szerint az anyagi művelődést (életmód, életforma lakás és hétköznapi
életviszonyok) is beveszi tárgyai közé, így kilép a társadalom és gazdaságtörténet területére is. 3. Egy még
tágabb értelmezés a viselkedésmódot is a művelődéstörténet tárgyának tekinti, s így a kulturális és/vagy történeti
antropológiával tart szoros kapcsolatot.
Utóbbi két meghatározás a kultúra és a művelődéstörténet fogalmának erőteljes kiterjesztésével a rokon

szakmák mind több területére merészkedik. Kisebb mértékben azoknak impulzusokat ad, de emellett főként
impulzusokat (elvi, szemléleti, módszertani-technikai hatásokat) vesz fel tőlük. Az interdiszciplinaritás mellett a
politikatörténet és a szárazan strukturalista társadalomtörténet meghaladásának szándékát tükrözik.
Van ugyanakkor egy negyedik, még tágabb definíció is. Azt a történészi tevékenységet és szemléletet jelöli,
amely a művelődéstörténetet „általános történetírásnak” tekinti. Utóbbi az eszmetörténet, valamint a
mentalitásés viselkedés történetének kutatása során kifejlesztett szemléletet és módszereket immár a politikára
sőt a hadtörténetre is alkalmazza. Ekkor immár valóban a történettudomány tárgyainak teljességét felöleli – és
ezáltal sokak vádja szerint – „parttalanná válik”. Az a tény azonban így is még mindig megkülönbözteti a
történettudomány egészétől és annak részdiszciplínájává teszi, hogy rendező elve tematikus (miként például a
gazdaságtörténeté vagy a társadalomtörténeté), s csak ezen belül érvényesíti az időbeliség elvét. Vizsgálati
szempontja pedig kulturális jellegű, tehát a kultúrák elemzése felől közelíti meg egyenként és együtt
ugyanazokat a tárgyakat, amelyeket a politikatörténet, hadtörténet, gazdaságtörténet, társadalomtörténet stb. a
maga sajátos kiindulópontjából másfajta, s az adott tárgyhoz szorosabban kötődő forrásbázissal,
megközelítéssel, és módszerrel kutat.
255
Ezzel visszajutunk egy olyan művelődéstörténet fogalomhoz (általános történettudomány sajátos kulturális
kiindulópontú látásmóddal), amely sokban rímel az eredeti 18. századvégi meghatározáshoz
(’Universalgeschichte’). Igaz annak egységes felvilágosult történetfilozófiai háttere itt hiányzik, vagy legalábbis
sokrétűbb, sokszínűbb.
A többi tudományszakkal való kapcsolat úgy alakult, hogy ma a társadalomtörténetbe benyomult – nem a
művelődéstörténet, hanem az antropológia felől – egy olyan szemlélet, amely a kultúrát mint jelrendszert a
vizsgálat középpontjába helyezi. A kultúra így felértékelődött a társadalomtörténet számára, ma már nehéz a
művelődéstörténetet és a társadalomtörténetet elkülöníteni egymástól. A new cultural history alakító
tényezőiként és fontos műveiként olyan irányzatokat és tanulmányokat szokás számba venni, amelyeket az
antropológia vagy a társadalomtörténet klaszszikusai és eredményei közt tartanak számon. Lehet vitatkozni
arról, hogy vajon a művelődéstörténet hódította-e meg a társadalomtörténetet, termékenyítette meg annak
művelését, avagy – ami valószínűbb – a társadalomtörténet nyomult be a kultúra tanulmányozásába, s hódította
azt el a művelődéstörténettől. De akármelyik játszotta is a kezdeményező szerepet, mivel így a két
részdiszciplína fedésbe került, a kultúra mára a társadalomtörténet új paradigmájává vált (Gyáni 2000).
Éppen ezért nem lehet feladata e tanulmánynak a kultúrtörténet irányzatainak, műhelyeinek felsorolása – fedné
ez lényegében a társadalomtörténet majd összes irányzatának, iskoláinak felsorolását, hiszen ma szinte a
történész szabad választására van bízva, hogy saját vizsgálódásait egyik vagy másik, olykor mindkét
aldiszciplína alá sorolja. Itt csak az új művelődéstörténet elnevezés alatt leggyakrabban hivatkozott legfontosabb
irányzatok, történészek rövid, utalásszerű felsorolására szorítkozhatunk.
Az előbbiekben összefoglalt hatások – a mentalitástörténet, a történeti antropológia és a „nyelvi fordulat” –

eredményeképp a kultúrtörténet mind szerepét, mind jellegét tekintve jelentős változásokon ment át. Egyrészt a
60-as években betöltött marginális helyzetéhez képest mára ismét reflektorfénybe került, és a
történettudományon belül megszűnt alárendeltsége a politika-, valamint a gazdaságés társadalomtörténettel
szemben. Másrészt a korábbi kultúrtörténethez képest is más lett: új megközelítések, témák, források,
módszerek jegyében alakult át.
Az „új kultúrtörténet” fogalomnak kétféle értelmezése lehetséges. Szűkebb értelemben egy főként angolszász s
részben francia történészek alkotta iskola; tágabb értelemben egy nemzetközi trend, amely számos helyen
egyidejűleg jelentkezett az antropológiai, nyelvi és egyéb fordulatok hatására, és amelyre az angolszász-francia
iskola konkrétan is hatást gyakorolt.
Az új kultúrtörténet elnevezést az Egyesült Államokban az 1980-as évek második felében kezdték el használni.
Az irányzat úttörői, ill. előfutárai között említendő Peter Burke, Natalie Zemon Davis és David Sabean. Az
önmeghatározás szempontjából lényeges mozzanatnak számított az amerikai Lynn Hunt által szerkesztett New
Cultural History című tanulmánykötet megjelenése 1989-ben (Hunt 1989). E kötetben, magán Lynn Hunton
kívül, szerepelt egyebek között Robert Darnton, Thomas Laqueur, valamint a francia Roger Chartier, aki
angolra fordított könyvei, amerikai „vendégszereplései” révén aktív résztvevőjévé vált az amerikai
történészdiskurzusnak.
Az élénk amerikai-francia együttműködés több okra vezethető vissza. Egyrészt az irányzathoz tartozó amerikai
történészek többsége a francia történelem kutatója, kezdve a mindannyiuk által úttörőként tisztelt Natalie Zemon
Davisszel. A francia történelmen belül az új kultúrtörténészek a francia forradalom korának és általában a 18.
századi Franciaország történetének különösen nagy figyelmet szentelnek. (Hunt 1984, 1992; Chartier 1991;
Hesse 1991; Maza 1993). Ez az amerikai történetírás szempontjából érthető is, hiszen az Egyesült Államok
alkotmánya és politikai rendszere lényegileg függ össze a francia forradalommal. A franciás irányultság
szempontjából fontos az is, hogy bizonyos francia elméletek az amerikai történészekre nagyobb hatást
gyakoroltak, mint európai kollégáikra. Mint Georg Iggers írja: „a 'nyelvi fordulat', mellyel az 1980-as évek
második felében telve voltak az American History Review és más amerikai folyóiratok oldalai, Észak-Amerikán
kívül nem keltett akkora lelkesedést; még Franciaországban sem, jóllehet azok a koncepciók, melyek a 'nyelvi
fordulatot' ihlették, nagyrészt a francia irodalomelméletből – pl. Barthestól és Derridától – származtak” (Iggers
1997, 135).
Az 1990-es évekre nemzetközi irányzattá szélesedő új kultúrtörténet sajátosságai a következőkben foglalhatók

össze. Míg a hagyományos kultúrtörténet a különböző történelmi korszakok kiemelkedő alkotóira és alkotásaira,
illetve jobb esetben ezek létrejöttének társadalmi és politikai feltételeire koncentrál, az „új kultúrtörténet” az
úgynevezett magaskultúra határain túllépve messzemenően nyitott a populáris kultúra felé, és olyan műfajokat is
előszeretettel tanulmányoz, amelyeket a hagyományos kultúrtörténet sohasem méltatott volna figyelemre:
például ponyvaregényeket, népszerű színjátékokat, szórakoztató zenés darabokat, a bulvársajtót, szatirikus
256
lapokat, kalendáriumokat stb. Teszi mindezt abból a meggondolásból, hogy a szélesebb közönséghez szóló
műfajok, mivelhogy a befogadók tömegeihez szóltak, sokszor jobban jellemeznek egy adott kort, mint az
elitkultúra alkotásai, melyek kivételes alkotók sajátos gondolkodásmódját tükrözték, s általában a befogadók
egy szűk elitjének szellemi szintjéhez igazodtak.
Másrészt viszont az új kultúrtörténet erősen megkérdőjelezi a magas és a populáris kultúra szétválasztásának

jogosságát. A széles körben forgalmazott, sokak által olvasott-élvezett kulturális termékek – mutatnak rá egyes
új kultúrtörténészek – a társadalom minden rétegéhez eljuthattak, s gyakran indokolatlan az „elit” és a „népi”
(vagy „populáris”) éles szétválasztása. A kultúrafogyasztói szokások rétegzettsége ennél egyébként is
bonyolultabb, különösen az írni-olvasni tudás tömegessé válásának korában.
Az új kultúrtörténészek szemében a kultúra „fogyasztása” legalább olyan fontos kérdés, mint annak
„előállítása”. A hagyományos kultúrtörténettel szemben nemcsak az alkotók és a művek, hanem a befogadók és
a befogadói szokások is érdeklik őket. Pl. az írott művek esetében nemcsak azt igyekeznek feltérképezni, hogy
hogyan öltöttek formát a könyvek, és hogyan jutottak el az olvasóig, hanem azt is, hogy kik és hogyan olvasták
őket, és milyen hatást tettek e művek az olvasókra. Azaz a könyvnyomtatás, -kiadás és -forgalmazás kérdésein
túl az olvasási szokások változásai, az írásbeli nyilvánosság kialakulásának folyamatai is érdeklik őket (Darnton
1991; Chartier 1986, 1992). Am míg a 60-as és 70-es évek e témák iránt fogékony történészei előszeretettel
alkalmaztak kvantitatív módszereket a könyvterjesztés és az olvasási kultúra vizsgálatakor, az új
kultúrtörténészek gyakran szkeptikusak e módszerekkel szemben (Darnton 1991b).
Az új kultúrtörténet tehát, amikor műveket, illetve kulturális termékeket vizsgál, mindig nagy figyelmet fordít
ezek létrejöttének és befogadásának kontextusára. Még a hagyományosabb eszmetörténet sem létezhet többé
enélkül. Mint Georg Iggers írja: „.. .az eszméket nem lehet többé úgy felfogni, mint nagy elmék kizárólagos
szüleményeit; hanem egy adott szellemi közösségben folyó diskurzus részének kell tekinteni őket” (Iggers ...,
127). Ezen a ponton feltűnőek a párhuzamok az angolszász irodalomelmélet egyik kurrens vonulatával, a New
Historicism („új történetiség”) nevű irányzattal. Szembefordulva a 60-as és 70-es években uralkodó
szemlélettel, mely a műveket kontextusuktól függetlenül, autonóm egységekként értelmezte, a New Historicism
képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az irodalmi alkotások megértéséhez szükség van azok társadalmi-kulturális
kontextusának és az alkotójukat körülvevő szellemi miliőnek az ismeretére. Amennyire igaz tehát, hogy a
nyolcvanas és kilencvenes években az irodalomtudomány megtermékenyítően hatott a történetírásra, olyannyira
igaz a fordítottja is: az tudniillik, hogy a történeti szemlélet újra teret hódított az irodalomelméleten belül.
A nyelvtudomány és az irodalomelmélet erős hatásának köszönhetően a szöveghez való viszony az új

kultúrtörténet egyik központi problémájává vált. Ám a szövegértelmezés aktusa az új kultúrtörténészek
gyakorlatában egészen tág értelemben értendő. E történészek nemcsak az írott szövegekhez, hanem a másféle,
nem irodalmi tárgyakhoz is hajlamosak úgy közelíteni, mintha azok szövegek volnának, és a különféle
történelmi jelenségek, pl. szimbolikus politikai cselekedetek, vallásos rítusok, vagy vizuális ábrázolások
„olvasatairól” beszélnek.
Az új kultúrtörténészek radikálisan kitágítják magát a kultúra fogalmát is. Beleértik abba a vallásos gyakorlatot
és gondolatvilágot, a különféle rítusokat, a politikai diskurzus és cselekvés formáit (különös tekintettel azokra a
történelmi időszakokra, amikor a politikaformálás már nem csupán egy szűk elit privilégiuma volt). Jellemző,
ahogyan Lynn Hunt fogalmaz Politika, kultúra és osztály a francia forradalomban című könyve előszavában: „A
forradalmi politika nem a háttérben meghúzódó gazdasági és társadalmi érdekek puszta kifejeződése volt.
Sokkal inkább van szó arról, hogy a forradalmárok nyelvés szimbólumhasználatuk, mindennapi politikai
cselekedeteik révén részt vettek a társadalom újjáformálásában. Ily módon hozzájárultak az új politikai és
társadalmi viszonyok kialakításához” (Hunt 1984). Bizonyos műfajok, pl. a karikatúrák vagy pornográf rajzok,
az újságok, a politikai röpiratok, vagy a gyakorlatban publicisztikaként olvasott egyéb írások, például a híresebb
perekről írott sokszorosított összefoglalók épp azért érdekesek az új kultúrtörténészek számára, mert direkt
módon képesek formálni a közvéleményt, illetve a politikai közhangulatot, s így igen alkalmasak annak a
tételnek a szemléltetésére, hogy a kultúra termékei alakító hatással vannak a politikai élet – tágabb
összefüggésben a történelem – folyamataira.
A társadalmi valóság konstituálásában kiemelt szerephez jut a nyelv. A társadalmi csoportok, osztályok
formálódásában a nyelvnek, a politikai diskurzus identitásképző erejének legalább olyan fontos szerepe van,
mint a gazdasági viszonyoknak. (Stedman Jones 1983; Childers 1990). JoanWallach Scott feminista történész
szerint a társadalmi nem (gender), a nemi szerepek sem biológiailag adottak, hanem voltaképp nyelvi
konstrukciók (Scott 1988). Az utóbbi szélsőséges álláspontot azonban a történészeknek csak csekély kisebbsége
képviseli; többségük ritkán megy el odáig, hogy a társadalmi jelenségeket pusztán nyelvi konstrukcióként
értelmezze. Szinte mindegyikük egyetért abban, hogy létezik egy történeti, társadalmi valóság, amelynek
257
alakulására és a kortársak által való megélésére hatással van ugyan a nyelvés szimbólumhasználat, de nem
„konstituálja” azt, ahogyan Barthes, Derrida vagy Lyotard állítják (Iggers 1997, 126-127, 129).
A tág értelemben vett, az antropológiában szokásos kultúra fogalom a mindennapi élet gyakorlatát is magában
foglalja, és a szórakozás, művelődés formáit, a nyelvhasználatot, a politikai cselekvés formáit, az ünnepeket
egységben szemléli a hétköznapi élet rutinszerű cselekvéseivel. Ez az felfogás különösen jellemző német
történészeknek arra a csoportjára, akik az Alltagsgeschichte nevű irányzat elindítói voltak (pl. Hans Medick, Alf
Lüdtke). Nem véletlenül írnak egyes szerzők „történeti életvilágok” rekonstruálásáról (Vierhaus 1995). A német
nyelvű országokban egyébként az antropológia hatását befogadó, újabb kultúrtörténeti irányzat művelői, pl.
Richard van Dülmen, a régi Kulturgeschichtétől való elhatárolódást hangsúlyozandó előszeretettel használják
saját munkájukra vonatkozóan a historische Kulturforschung („történeti kultúrakutatás”) vagy a historische
Kulturwissenschaft (történeti kultúratudomány”) elnevezéseket (van Dülmen 1995, Sieder 1994), illetve a
nemzetközibb neue Kulturgeschichte terminust.
7.5. A művelődéstörténet Magyarországon

Magyarországon a szaktudományos történetírás kialakulása és intézményesülése idején Kerékgyártó Arpád, a
pesti egyetem történészprofesszora (1859-ben) és Fraknói Vilmos (1861-ben) is használta a művelődéstörténet
fogalmat saját munkáinak címében. E munkákban a fogalom körébe tartozik az életmód, az öltözködés, a
jogélet, de még a politikai intézmények, a hadszervezet és harcmodor, a vallási élet, a lélektan, a jellem és a
szokások tárgyköreinek leírása is. Mindez sokban emlékeztet a felvilágosult Universalgeschichte tárgyára: a
fogalmat a német Kulturgeschichte vagy az angol és francia civilizációtörténet tárgykörére, de mégsem annak
értelmében használták. A hazai termést az európai művelődéstörténet eredményeivel összevető modern kritikus,
Várdy Béla, leginkább e munkák történetfilozófiai megalapozottságát hiányolja, ami a számos területre
terjeszkedő munka integrált, szintézisjellegének elmaradását, s egyben a munka befejezetlenségét is okozta.
Felrója emellett Kerékgyártó jogászos képzettségének túlzott érvényesülését, hiányosnak találja szaktörténészi
módszertani felkészültségét is.
A művelődéstörténet eszerint nem volt több ekkoriban mint az uralkodó politikaés hadtörténettel szembeni
hiányérzet kifejeződése, a politikatörténeti hagyomány tematikai bővítése. Fogalma a 19. század derekának
hazai szóhasználatában mindent felölel, ami nem közvetlenül politikai és hadi eseménytörténet, azaz voltaképp
egyszerűen az enciklopédikus jellegű történeti szintézis fogalmát helyettesíti. Emellett számos szerző
foglalkozik olyan részjelenségek történetének változó színvonalú feldolgozásával, amelyeket a szűkebb vagy
tágabb értelemben vett művelődés fogalmába szokás sorolni.
A szakszerűség hiányosságain a történettudomány egyetemi és tudományos infrastruktúrájának kiépülése és a

források kutatásának, kezelésének kritikai hasznosításának meghonosodása segített ugyan, de minthogy e
folyamat a pozitivista történetszemlélet, a dokumentarista faktográfia jegyében zajlott – s emellett a dualizmus
kori történetírás társadalmi-politikai környezete (a liberális nacionalizmus konzervatív irányba fordulásának
következtében) ideológiailag is megterhelte a történettudományt – a végeredmény a nemzetállam-központú
historizmus uralkodóvá válása, a közjogi és politikai tematika újbóli térnyerése lett.
E nacionalista historiográfiai hagyományt a századfordulótól három olyan irányból érte egészséges kihívás,
amelyek utóbb a művelődéstörténetre is hatást gyakoroltak. A Gazdaságtörténeti Szemle köre, azután a
Huszadik Század körül csoportosuló szociológiai iskola történeti kutatásokat is folytató tagjai együttesen olyan
témákat hoztak a történeti vizsgálat terébe, amelyek egy szélesebb értelemben vett művelődéstörténetnek is
tárgyait alkották (társadalomazon belül parasztságtörténet, birtoklástörténet stb.). De erre az időszakra nyúlnak
vissza a vitathatatlanul tudományos szintű, modern művelődéstörténet kialakulásának kezdetei is, amelynek
szimbolikus dátumaként talán az az esemény jelölhető meg, hogy 1898-ban Békefi Remig professzori
kinevezésével e stúdium önálló tanszéket kapott a budapesti egyetemen. A kolozsvári egyetem korábban, 1883-
ban kinevezett művelődéstörténet-tanára, Vajda Gyula ugyanis keveset alkotott.
Az említett új irányzatok közt a piarista paptanárból lett történész, Takáts Sándor személye és tevékenysége
képezett összekötő kapcsot, aki a 16-17. századi Magyarország és a török-magyar végvidék mindennapi
életének jelenségeit – általa feltárt levéltári forrásokból nyert adatok tömege alapján – eleven képet rajzoló,
élvezetes stílusban megírt tanulmányok sorában dolgozta fel. Munkáiban azonban egyszerre mutatkoznak meg
az ő munkásságának és általában a pozitivizmusnak legjobb hagyományai és hiányosságai. A kitűnő
forrásalapozottságú tanulmányokból összeállított könyvei ugyanis rendszer nélküli cikkgyűjtemények, mint
egyikük címe is „beismeri” Rajzok a török világból. Szerzőjüknek sem indíttatása, sem készsége nem volt a
rendszeres szintetizáló összefoglalás elkészítésére, noha e hatalmas anyagból a kora újkori Magyarország kitűnő
művelődéstörténete is megszülethetett volna. Takáts pozitivista történész maradt, s tevékenysége elsősorban a
258
tematikai nyitással szolgálta a művelődéstörténet fejlődését. Munkásságának jelentőségét a korábbi történeti

hagyomány meghaladását saját bíráló szavaival fogalmazhatjuk meg: „ma is a politika és a hadviselés a fő a
történetírásban. ... a nemzet belső életének és művelődésének alig maradt évkönyveinkben hely. A magyar
művelődéstörténet – különösen a szorosan vett népé – igazában mostoha sorsban részesült. .A szorosan vett
társadalmi fejlődéssel, a köznapi élet jelenségeivel már alig foglalkozik” (Takáts 1961). Ezzel a hagyománnyal
szemben Takáts a társadalom majd minden rétegének és csoportjának hétköznapjairól, tárgyi környezetéről,
szokásairól, viselkedéséről, erkölcseiről, sőt rítusairól szól, tehát egy sor olyan témáról, amelyeket ő fedezett fel
idehaza a történetírásnak, s amelyek ma a művelődéstörténetnek is tárgyát képezik. De még az Akadémiától
kapott megbízás sem tudta rávenni valódi kultúrtörténeti szintézis megalkotására.
A valóban önálló művelődéstörténet alapítójának így Magyarországon Békefi Remiget lehet tekinteni. A
ciszterci pap történész sok tekintetben a pozitivizmus hatása alatt dolgozott, kitűnő forráskritikai felkészültségre
alapozott, jól dokumentált munkáiban magyarázat helyett a „tényeket” beszélteti. Békefi maga inkább csak a
szűkebben vett művelődéstörténettel, a „szellemi műveltségnek” nevezett jelenségekkel és azok intézményeinek
történetével foglalkozott. Hivatásából is adódó indíttatását egyháztörténeti, nevelésés iskolatörténeti,
szerzetesrendekkel, valamint a középkori vallásiés erkölcsi élettel foglalkozó munkái jelzik. Mint az ország első
egyeteme tanszékvezetőjének, nagy szerepe volt abban, hogy a művelődéstörténet az ország kulturális
centrumában intézményesült. Professzorként egyike volt a kutatásra hatékonyabban felkészítő szemináriumi
műhelymunka meghonosítóinak, irányításával több tucat, a Művelődéstörténeti Tanulmányok (1902-1911)
sorozatban általa kiadott disszertáció készült, számos tanítványát irányította kultúrtörténeti témák
tanulmányozása felé.
A művelődéstörténet további térnyerésében szerepe lehetett volna annak, hogy a stúdium vidéken is
intézményes pozíciókhoz jutott. A kolozsvári tanszék az egyetem 1919-ben történt Szegedre menekítése-
telepítése következtében egy újabb dinamikus szellemi centrumban is hatást fejthetett ki. Professzora (1909-tól),
Erdélyi László bencés pap történész eleinte Békefihez hasonlóan rendtörténeti munkával indult, hamarosan
azonban középkori magyar társadalomés jogtörténeti témák felé fordult. Szegedi professzorkodása idején (1919-
1938) dolgozta ki vitatható művelődéstörténeti koncepcióját, amelyet a harmincas évek elején megírt magyar
történeti összefoglalóban is érvényesített. Elképzelésének gerince egy nemzedék-ciklikus elv, amelynek
mechanikus, kissé erőltetett módon, sok más tényező, feltétel és körülmény ellenében is túlzott hatást
tulajdonított a magyar fejlődésben. Vitatható volta és szerényebb terjedelme ellenére ez a munka tekinthető az
első igazi magyar művelődéstörténeti szintézisnek. Mint címe is mutatja (Magyar történelem. Civilizáció és
államtörténet), a művelődéstörténet tágabb, civilizációtörténeti fogalmának alapján áll. Erdélyi munkásságának
hatását azonban nagymértékben akadályozta tevékenységének és személyiségének néhány olyan vonása,
amelyek őt a szakma peremére szorították. Összeférhetetlen természete, szenvedélyes vitastílusa, valamint a
korai magyar társadalomról kifejtett, a magyar nacionalista közvéleményben és a történetírásban egyaránt
elutasított nézete a magyar fejlődésre gyakorolt erőteljes szláv hatásról, nem segítették elő művelődéstörténeti
munkásságának elfogadottságát.
A kultúrtörténet hazai útjának e szakaszában született még néhány kevésbé jelentős áttekintés (Berecz Sándor,
Varjú János), valamint egyéb eredmény főként a tágabb, szomszédos részdiszciplínákéval érintkező területeken
(családélet, háztartás, gazdaságtörténet egyes tárgyai). Egyes részjelenségek monografikus feldolgozásával
ugyanakkor többen is jelentkeztek, közülük a német szokástörténet magyar párhuzamaként a Budapest
erkölcseiről író Siklóssy László emelhető ki. E téren azonban pár évtizeddel később, a Békefiés Erdélyi
tanítványok két világháború közti tevékenysége után is sok tennivaló maradt. A részösszefoglalások
viszonylagos szűkössége is oka volt annak, hogy a korszak nagy, reprezentatívnak szánt művelődéstörténeti
vállalkozása készítésekor a 20. század első felének legnevesebb ún. művelődéstörténésze, Domanovszky Sándor
sem vállalkozott szintézis írására.
Domanovszkyt, aki Békefitől a budapesti tanszéket átvette, elsősorban e tény, valamint a nevéhez köthető
ötkötetes Magyar művelődéstörténet miatt szokták és lehet a Békefi-iskola folytatójának és a két világháború
közötti időszak legnevesebb művelődéstörténésznek tekinteni. Személyes érdeklődése azonban inkább a
szélesebb értelemben vett művelődéstörténet tárgyaira, elsősorban azon belül is a gazdaság és a társadalom
folyamataira, jogi intézményeire irányult (amelyeket csak egy olyan vitatott, szélesebb értelemben vett
művelődéstörténet-fogalomba lehet beleérteni, amely a politikatörténeten kívül mindent felölel), a középkori
elbeszélő forrásokról írt elemzései pedig inkább forrástanulmányok. Domanovszky környezetében is inkább a
gazdaságés társadalomtörténet területén születtek számottevő eredmények, különösen az agrárium és az
uradalmak vonatkozásában. Ezeket a Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéből című sorozatban
publikálta. Kifejezetten művelődéstörténeti munkának leginkább évtizedekkel később, az utókor által közölt
előadásai tekinthetők (pl. a Mátyás kori Magyarország kulturális életéről, udvari szokásairól, az ország
igazgatásának, hadügyének állapotáról stb.). Békefiutódának elfordulását a tulajdonképpeni kultúrtörténettől
259
úgy is fel lehet fogni, hogy ötvözte elődjének örökségét a gazdaságtörténet törekvéseivel, tematikailag nyitott a
legszélesebb értelemben vett civilizációtörténet irányában.
A tanszék Domanovszky alatti irányváltása azonban talán a művelődéstörténet elbizonytalanodását is jelzi,

amely még inkább érezhető a reprezentatív Magyar művelődéstörténet szerkesztésében. A tematikai
kiterjeszkedés nehezen megoldható feladat elé állította a kultúrtörténet képviselőit: számos részterület sajátos
fejleményeinek egyenkénti vizsgálata meghaladta egy szakember lehetőségeit, viszont az egyes részterületeken
dolgozó számos szakember különböző szempontú és szemléletű elemzéseinek integrált bemutatása, egységes
folyamatként való ábrázolása olyan közös elméleti és módszertani alapokat kívánt, amelyekkel a kultúrtörténet
nem rendelkezett. A köteteket egyébként még csak nem is egyedül Domanovszky, hanem további másik négy
társ együtt szerkesztette, a kiadvány terve sem tőle származott; az ő nevére elsősorban szakmai-közéleti
tekintélye miatt volt szükség.
A századfordulón kialakult és intézményesült új, pozitivista alapozású művelődéstörténet, amely a szűkebb

fogalomtól a tágabb felé terjeszkedve fejlődött, a két világháború közt a civilizációtörténet tárgykörét felölelte
ugyan, de nem akadt Huizingha-féle művelője, aki legalább egy korszak kultúrájának egészében való
ábrázolására vállalkozott volna. Kosáry Domokos értékelése az ötkötetes Magyar művelődéstörténetről az
aldiszciplína állapotát is jellemzi: „a [művelődéstörténet-]fogalom régi, széles értelmezésének megfelelően igen
heterogén tárgyú tanulmányokat tartalmazott, több helyütt jó színvonalon, de alapjában véve minden belső
összefüggés nélkül, ... bizonyította, hogy a politikatörténet kihagyásásának puszta ténye még nem fűzi
szintézisbe a többi témát. Vagy fordítva: az a negatív jellegű ismérv, hogy egy sor fontos téma kimaradt a szűk
politikai történetből, magában véve még nem teremt köztük belső, elvi összefüggést.” A reprezentatívnak szánt
összefoglaló helyett így színvonalas résztanulmányok „minden belső összefüggés nélküli” hatalmas
gyűjteménye született (Kosáry 1983, 16).
Ilyen szintézist furcsa módon még leginkább épp a politikatörténetet is tartalmazó Magyar történet közelített
meg. Hóman Bálint A történelem útja című tanulmányában Kosáryéhoz némileg hasonló értékelést adott a
pozitivista és a marxista történetszemléletről: nem sikerült egyiknek sem egybeilleszteni a társadalomés a
politikatörténetet, így „a történelem . az maradt, ami volt századok óta: politikai történelem, melynek keretében
a szellemi és az anyagi kultúra jelenségeit legfeljebb egy-egy, az összefüggést és folyamatosságot megbontó
fejezet ismertette” (Hóman 1938). Ilyen összefüggést sugallata szerint a szellemtörténeti ihletettségű történetírás
teremthetett. Valóban, a Magyar történet egyes részeiben kimutatható a szerzőpáros ama törekvése, hogy
elődeiknek és kortársaiknak részeredményeit hasznosítva, a művelődés szűkebb és tágabb viszonyairól is
egységesebb képet nyújtsanak, azt a politikatörténet mellett, azzal összefüggésben, kellő súllyal szerepeltessék.
Nem reagált viszont a magyar művelődéstörténet az egyetemes tudományosságban tapasztalható mozgásokra: az

Annales, a szociológia, a mentalitásés településtörténet hatása Hajnal munkásságán vagy Mályusz
népiségtörténeti iskoláján hagyott nyomot. Hajnal – pl. írástörténeti munkásságával – inkább kívülről
gazdagította a művelődéstörténetet. Ugyancsak kiemelendő a nem történész szakemberek hozzájárulása a
művelődéstörténet fejlődéséhez: az etnográfus Győrffy István például történeti módszerekkel és források alapján
ábrázolta a Nagykunság kora újkori és újkori viszonyait. A pusztán magyar tematikából kilépve Lederer Emma
kísérletezett egyetemes művelődéstörténeti áttekintés megalkotásával, a feladathoz mérten igen kis
terjedelemben.
A háború után viszont elfordulás következett be a művelődéstörténettől. A diszkreditálódott politikai

ideológiákkal kapcsolatba hozható szellemtörténet befolyása miatt a kultúrtörténeti tevékenység általában is
könnyen gyanús színbe keveredhetett, emellett a civilizációs magyarázatokat a nyugati tudományossághoz
hasonlóan nálunk is kiszorította a társadalomszerkezetre támaszkodó elemzés. A társadalomtudományos
megközelítés mellett nálunk a marxizmus egy dogmatikus változatának erőteljes hatása is érvényesült, amely az
osztályszerkezetre és az osztályharcok tematikájára irányította az érdeklődést. A kicsiny súllyal figyelembe vett
kulturális jelenségeket az alap-felépítmény modellben, közvetlenül a termelési módra vezette vissza, azok
függvényének, egyszerű visszatükrözésének tekintve, a kulturális szféra önmozgását lényegében csak igen
korlátozott mértékben vagy nem ismerte el. Ezzel azonban a társadalomról rajzolt kép gyakran nélkülözte az
életszerű elemeket, s a történetírás több olyan témát viszont nem vett vizsgálat alá, amelyek iránt megmegújult a
szűkebb szakma vagy a szélesebb olvasóközönség kíváncsisága.
A történészi érdeklődés és a történeti köztudat hiányérzete és igényei hosszabb távon újrateremtették a

művelődési jelenségek kutatását. Jelezte ezt a kultúrhistória sikere; a széles értelemben vett művelődéstörténet
egyes témáit, a múlt apró, mindennapi jelenségeit különösebb összefüggés nélkül, néha amatőr színvonalon,
máskor Takáts Sándor módján megjelenítő írások kiadót és olvasót találhattak (Antalffy Gyula, Trócsányi
Zoltán), s a szakma is újra érdemesnek látta már a hatvanas évek elején például Takáts egyes munkáinak
260
kiadását. Mindvégig voltak emellett, akik a hagyományos művelődéstörténetet vagy annak egyes részterületeit
tudományos színvonalon művelték (sőt megkezdték az egyes tudományszakok eredményeit együttesen
hasznosítani), legfeljebb kisebb vagy zártabb körű publicitást élveztek (jellegzetes képviselőik például Zolnay
László, Zoltán József vagy Bálint Sándor). A jelentkező igény tényével – ha nem akarták a témakört teljes
egészében amatőr, zsurnaliszta tevékenységnek átengedni – a szakma hivatalos fórumainak is számolniuk
kellett. A Történelmi Társulat tanári tagozatának konferenciája nem véletlenül tűzte a hatvanas évek derekán
tárgyául a művelődéstörténet kérdését (1966), s a társulat folyóirata 1967-ben elismert történészek vitáját
közölte a művelődéstörténet elvi és módszertani problémáiról.
Találkozott ez az igény a szakma saját mozgásából adódó figyelemmel is. A hatvanas években, a marxista
szintézis tervezési munkálatai alkalmával a történettudomány hivatalos köreiben is belső komoly vitát váltott ki
a művelődéstörténet. Az összefoglaló fejezetbeosztásának kialakításakor foglalkozni kellett azzal a kérdéssel is,
hogy az egyes – korábban művelődéstörténetinek tartott, majd bélyegzett – jelenségek, mint az életforma,
„anyagi kultúra”, szellemi műveltség stb. hol kapjanak helyet a korszakok tárgyalásában. Az 1969-ben majd
1974-ben lezajlott vita (Századok 1970, Történelmi Szemle, 1974) a részdiszciplína fogalmát, elemeit, helyét
tárgyának meghatározásával kísérelte meg leírni. A vitában megszólalók egy része (Elekes Lajos, Pamlényi
Ervin), az említett igényeknek hangot adva, hajlandónak mutatkozott a kultúrát és a művelődéstörténetet széles
értelemben meghatározni, ugyanakkor maguk is érezték az ebből fakadó problémákat. A fogalom parttalan
kiterjesztését azonban sokan bírálták, így Szűcs Jenő is, aki szerint a széles értelemben vett művelődéstörténet,
mint részdiszciplína nem létezik; nem több az, mint önállósult tudományszakok halmaza, nem pedig önálló,
saját módszertannal rendelkező tudományág. A másik oldalon, a szellemi szféra körülhatárolhatósága alapján a
szűkebben vett művelődéstörténet hívei nyilatkoztak meg.
A „tízkötetes” szerzői, szerkesztői és más megszólalók körében, akiknek a véleménye az 1974-es vitában kapott
hangot egy prakticista álláspont vált uralkodóvá. Többük nem kívánt a filozófiai meghatározásba bonyolódni,
hanem gyakorlati feladatként a szintézisben az aldiszciplínának jutott feladatot körvonalazta. E hozzáállás
alaphangját Niederhauser Emil adta meg, aki meghatározás helyett például egyszerűen azt sorolta fel, hogy mit
szokás kultúrtörténetnek tekinteni: 1. a Domanovszkyféle értelemben a gazdaság, a társadalom, és az anyagi
kultúra jelenségei (noha az általa szerkesztett összefoglalóban a szellemi műveltségen van a túlsúly), 2.
kísérletet egy-egy korszak kultúrájának egészében való ábrázolására (Huizingha, Burckhardt), harmadrészt
kultúrhistóriát, azaz amatőr szinten előadott érdekességeket.
Makkai László valamelyest oldotta a termelési módhoz kötött kultúraszemlélet merevségét, amikor
hangsúlyozta, hogy a művelődés valóban tükrözés, de ugyanakkor aktív tényező is: helyeslő, helytelenítő, tehát
értékelő tükrözés, s e tény segíti egybefűzni a különböző részjelenségeket. A művelődéstörténet központi
kategóriájának az értéket tekinti, nem esztétikai, hanem társadalmi értelemben, e társadalmi értékek keletkezését
változását pedig a társadalom szerkezetének változásaiból, s nem annak politikai következményeiből vezeti le.
Makkai tehát a mentalitástörténet felé közelít, amikor a művelődéstörténeti kulcsfogalomnak az eszme helyett a
mentalitást tekinti. Hasonlóan járt el ekkor Hanák Péter is, aki célszerűtlennek tartja az elhatároláshoz
nélkülözhetetlen kultúrafogalom meghatározásáról folyó vitát. A rétegkvalifikáló szerephez jutó anyagi kultúra
jelenségeit mindenesetre inkább a társadalomtörténetben helyezné el, míg a művelődéstörténet tárgyának a
társadalmi tudatformákat, az esztétikailag gyakran értéktelen hiedelmeket és a mentalitást tekinti.
A szűkebben vett, figyelmét a „szellemi kultúra" jelenségeire korlátozó művelődéstörténeti koncepciót

legtisztábban Kosáry Domokos fogalmazta meg. A tág koncepciót bírálva megfogalmazza a korábbi
fenntartásokat, melyek szerint aligha indokolt az „elmaradt momentumokat pontos hovatartozásuk
figyelembevétele nélkül egymással összekapcsolni, és egyetlen diszciplínában egybefoglalni az anyagi kultúra a
társadalmi élet valamint az ideológia és a művészet momentumait épp csak a politikát hagyva ki.” Kosáry
elismeri, hogy indokolt ugyan egy szélesebb, antropológiai meghatározottságú totális kultúrafogalom, de az
általa felölelt jelenségek összessége nem mind tárgya is egyben a kultúrtörténetnek. „Nem arról van szó tehát,
hogy magát a kultúra történeti fogalmát akarnánk szűkíteni. Nem, abba valóban minden beletartozik, egyébként
a politika is.” (Kosáry 1983, 17) A szintézis készítése során azonban a társadalom különböző funkcóit külön, az
e célra fejlesztett speciális módszerrel kell megközelíteni. Ennek alapján határolja körül feladatát, úgy azonban,
hogy nem kívánja egyben más megközelítések jogosságát vitatni: a szintézisben a művelődéstörténet tárgyaként
számára megmaradt a „felépítmény ideológiai spektruma, a személetmód, világnézet, mentalitás, társadalmi
tudat, a műveltség, a tudás és a művészet minden ága – a társadalom különböző szintjein. E könyvben ezt értjük,
ezt kell értenünk művelődésen, e szűkebb, de elvi szempontból egységesebb tartalommal” (Kosáry 1983, 12).
Hogy pedig a többi részterület elemzésével kapcsolatot találjon, elkerülje az egymástól független állóképek
megrajzolását, s egyben a vállalkozás egészének marxista frazeológiájához alkalmazkodjon, a művelődési
jelenségek tárgyalásánál bizonyos módosítással alkalmazhatónak látja az alap-felépítmény kategóriarendszert. E
módosítás lényege, hogy a kulturális szféra önálló mozgásából történetileg képződött művelődési szintek
261
meglétét mutatja ki, így ütköztetve és egyben megfeleltetve a kulturális élet tagozódását a társadalmi rétegződés
és csoportképződés jelenségeivel. A Kosáry és Makkai által képviselt nézet – amely tehát egyik oldalon a
társadalomtörténettel, másik oldalon a tudományok és művészetek történetével tart szoros kapcsolatot – vált
meghatározóvá a tízkötetes elkészült részeinek szerzői körében.
Eközben azonban a tágabb kultúrtörténeti koncepciót vallók is előreléptek szempontjuk érvényesítésében. A

totális kultúra tág fogalmán belüli egyes jelenségek tanulmányozása fellendült, s a szélesebb olvasóközönség
érdeklődését jelzi, hogy a kultúrtörténet klasszikusai közül nem egy munkája jelent meg magyar nyelven
(Huizinga, Friedel, Bahtyin). A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján elérkezett az ideje művelődéstörténet
akadémiai intézményesülésének. 1981-ben jött létre Köpeczi Béla elnökletével a Művelődéstörténeti Bizottság,
amely a középkori-, reneszánsz-és barokk kutatócsoportokban, valamint a 18. századi, 19. századi és 20. századi
munkabizottságok keretében folyó tevékenységet volt hivatva összehangolni. A cél az újszerű
művelődéstörténet szemléleti és módszertani tisztázása és a gyakorlati munka kereteinek létrehozása lett volna.
A tevékenység eredményeit olyan kötetek megjelentetésével kívánták közölni, amelyek egy-egy korszak
kultúrájának sajátos vonatkozásait tárgyaló tanulmányokat tesznek közzé (több ilyen tematikus kötet meg is
jelent).
A kultúrtörténet offenzívája, sőt terjeszkedése újrakezdődött, nélkülözhetetlenségének és a rá vonatkozó

igényeknek nyilvánvalóvá válását jelezte, hogy a részdiszciplína 1981-ben újra tanszéket szerzett a budapesti
egyetemen. Vezetője Németh G. Béla ennek feladataként, s egyben a művelődéstörténet tárgyaként az
eszmetörténeti, az intézménytörténeti és az életmód-történeti kérdések vizsgálatát jelölte meg. A
művelődéstörténet mibenlétét illetően a tág tematikára formált igény fenntartása mellett a már ismert gyakorlati
álláspontra helyezkedett; felsorolta a szokásos meghatározásokat. Így 1. a filozófiai alapozottságú pontos
fogalomalkotási kísérletet, 2. a forma szerinti definíciót elvető, inkább a fő problémaköröket megjelölő
megközelítést, 3. a szakma hagyományára hivatkozó harmadik véleménytípust, amely az eddigi eredményes
felvetések, a kortársak, elődök és iskolák eljárására hagyatkozik, 4. végül a negatív meghatározást, amely
elhatárolja azoktól a területektől, amelyekkel nem kell foglalkoznia a részdiszciplínának. Németh G. Béla a
szakterület léte bizonyítékának tekinti, hogy azok is használák a szempontjait, akik „önálló működését
kétségesnek tartják”, még ezek is elismerték, hogy a történelem totalitását kell bemutatnia, tehát szintézist kell
alkotnia, egyben eredményeinek más diszciplínák szintézisei részévé kell válnia (Németh 2000). Ennek a tágabb
értelemben vett művelődéstörténetnek az eredménye az említett kötetsorozat mellett Kósa László hungarológiai
kézikönyve is.
Ez utóbbi irányhoz kapcsolódó lényeges fejlemény, hogy – egyebek mellett – az említett, akadémiai lefedésű
tevékenység keretében történtek meg az első lépések az újabb egyetemes historiográfiai megújulás recepciójára.
A társadalomtudományos történetírással szemben kihívást intéző történeti antropológia és az antropológiai
ihletettségű új kultúrtörténet együttesen, személyi átfedésekkel, összefonódásokkal jelentkezett a magyar
történettudományban. A fent hivatkozott könyvsorozatban, annak középkori és főleg kora újkori kötetében –
jellemzően az új törekvéseknek a nemzetközi tudományosságban is e szakterületre és korszakra koncentrálódó
tevékenységére – sorra jelentek meg olyan tanulmányok, amelyek az udvari kultúrával, rítusokkal, a civilizációs
jelenségekkel stb. foglalkoznak.
Az antropológiai szemlélet befogadása iránt a korábbi generáció számos tagja is nyitottnak mutatkozott. Hanák
Péter például korábbi, a tízkötetes előmunkálatai során képviselt prakticista, óvatos, magát a szűkebb területre
korlátozó álláspontja helyett – amelyet persze segített az a tény, hogy az érintett kötet társadalomtörténeti részét
is neki volt alkalma megírni – a nyolcvanas évek tanulmányaiban és a kilencvenes évekbeli állásfoglalásaiban
döntően antropológiai meghatározottságú kultúrafogalommal operált. Mint kifejti a művelődéstörténet tematikai
terjeszkedése arra vezethető vissza, hogy a politikai eseménytörténettel szemben a figyelem „a hosszú távú
folyamatok, a gazdaságés társadalomtörténet, a mindennapi élet szokáskultúrja felé fordult, az egyszeri és
egyedi leírását . az ismétlődő, a szokásés szabályszerű kutatása váltotta fel”, a művelődéstörténet tehát a
magaskultúra csúcsteljesítményeit mérvadónak tekintő szemlélettől a történeti antropológiáig terjed. E parttalan
kiterjesztést helytelenítve a maga szemléletének lényeges vonásait abban látja, hogy vizsgálatai során
módszerben és szemléletben nem tesz különbséget a városi tömegkultúra, a népi kultúra és a magaskultúra közt,
másodszor nem az esztétikai érték, hanem a közösségi reprezentatív jelleg alapján vizsgálja a jelenségeket,
harmadrészt – sok kultúrtörténésszel szemben – nem zárja ki a politikát tárgyai közül, részben azért, mert a
politika is alakítja a tárgyát, a kultúrát, részben pedig, mert az emberi tevékenység különböző megnyilvánulásai
együttesen fejtik ki társadalomalakító hatásukat, s legfeljebb a feldolgozás ökonómiai szempontjai sugallhatják
szétválasztásukat (Hanák 1999). Hozzátehetjük, hogy részben Hanák, de főként a hatása alatt tevékenykedő
történészek a politikai szféra működésének vizsgálatában is alkalmazzák a történeti antropológia eredményeit és
az újabb művelődéstörténeti megközelítéseket.
262
Az új irányzatok mellett számos publikációval jelentkezik a széles értelemben vett, anyagiés szellemi kultúra
jelenségeit egyaránt tanulmányozó kiterjesztett művelődéstörténeti koncepció is. Ennek nézőpontját fent
hivatkozott írásában Németh G. Béla így fogalmazta meg: „a művelődéstörténet olyan általános
történettudomány, amely a történetiség tisztázásának és tudatosításának eszközeivel az élet minden mozzanatára
kiterjed.” Ezen az alapon áll a tanszéket jelenleg is irányító Kósa László által szerkesztett művelődéstörténeti
összefoglaló, illetve a Szentpéteri József szerkesztette enciklopédikus jellegű Magyar Kódex sorozat is.
A budapesti egyetem mellett az oktatásban is megkísérelte érvényesíteni a művelődéstörténeti szempontokat a

pécsi egyetem bölcsészkara, Miskolcon pedig a muzeológiával összekapcsolva működik hasonló feladatú
tanszék. A művelődéstörténet egyes kérdéseivel és elméleti problémáival foglalkozó szöveggyűjtemények
jelentek meg Gazda István, valamint oktatási céllal Agárdi Péter és Gerencsérné B. Katalin szerkesztésében.
Az új kultúrtörténet hatása az 1990-es években Magyarországon is érzékelhetővé vált, illetve nálunk is

megfigyelhetők azzal párhuzamos fejlemények. Mint arról már esett szó, a művelődéstörténészek idősebb
generációja már korábban felfigyelt a populáris kultúra bizonyos formáira mint kutatásra érdemes témákra; ezt
jelzi pl. vagy Vörös Károly korai tanulmánya a populáris és intézményes kultúra kettősségéről (Vörös 1974);
vagy Buzinkay Gézának és Hanák Péternek a századvégi élclapokról és karikatúrákról szóló munkái (Buzinkay
1983, Hanák 1988) és forráskiadványai. Az 1990-es évek második felében megfigyelhető Magyarországon a
tömegkultúra iránti történeti érdeklődés megélénkülése. Ennek a tendenciának az eredménye például az a
tanulmánygyűjtemény, amely a Budapesti Negyed folyóirat Tömegkultúra a századfordulós Budapesten című
tematikus számaként jelent meg Gyáni Gábor szerkesztésében (Gyáni 1997). Gyáni e kötet szerkesztői
előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy a rendszerváltást megelőzően Magyarországon a tömegkultúra
fogalma többszörösen is terhelt volt politikailag, ezért kutatását nemigen ambicionálták. Azaz Magyarországon
nemcsak a kultúrtörténet Nyugat-Európában és ÉszakAmerikában bekövetkezett új reneszánszának hatása,
hanem a megváltozott politikai kontextus is kellett ahhoz, hogy pl. a nagyvárosi tömegkultúra piaci viszonyok
között virágzó formái, például az operett, a bulvársajtó, a reklám, a vurstli vagy a mozi a történetírás legitim
tárgyaivá válhassanak.
Az ezredfordulón tehát egymás mellett él a szűkebb tartalmú, a szellemi életre koncentráló művelődéstörténet,
az új társadalomtörténettel összefonódó antropológiai művelődéstörténet (amely leginkább mutat közösséget a
nemzetközi tudományosságban uralkodóvá vált új művelődéstörténettel), és Domanovszky öröksége, az
általános történettudomány igényével fellépő, a történelem egészét felölelni kívánó művelődéstörténet.
7.6. Irodalom
Agárdi Péter (szerk.) 1995. Szöveggyűjtemény a művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs.
Benda Kálmán 1961. Bevezetés. In Takáts 1961.
Buzinkay Géza 1983. Borsszem Jankó és társai. Magyar élclapok és karikatúrák a XIX. század második felében.
Budapest, Corvina.
Chartier, Roger 1991. The Cultural Origins ofthe French Revolution. Transl. Lydia Cochrane. Berkeley,
University of California Press.
Chartier, Roger 1992. L’ordre des livres. Lecteurs, auteurs, bibliotheques en Europe entreXIVe et XVIIIe siecle.
Aix-en-Provence, Alinea.
Chartier, Roger (ed.) 1986. Les usages de l imprimé (XVe-XIXe siecle). Paris, Fayard.
Childers, Thomas 1990. The Social Language of Politics in Germany. The Sociology of Political Discourse in
the Weimar Republic. American Historical Review, 95. 331-58.
Daniel, Ute 1993. „Kultur” und „Gesellschaft”. Geschichte und Gesellschaft, 1. 69-99.
Darnton, Robert 1991a. Édition et sédition. L'univers de la littérature clandestine au XVIIe siecle. Paris,
Gallimard.
Darnton, Robert 1991b. History of Reading. In Burke, Peter (ed.): New Perspectives in Historical Writing.
Cambridge, Polity Press. 140-167.
Davis, Natalie Zemon 2001. Társadalom és kultúra a koraújkori Franciaországban. Budapest, Balassi.
263
Domanovszky Sándor (főszerk.) – Balanyi György – Mályusz Elemér – Szentpétery Imre – Varjú Elemér
(szerk.) 1939-1942. Magyar művelődéstörténet. 1-5. Budapest.
Dülmen, Richard van 1995. Historische Kulturforschung zur frühen Neuzeit. Geschichte und Gesellschaft, 21. 3.
403-429.
Erdélyi László 1913-1915. Magyar művelődéstörténet. 1-2. Kolozsvár.
Erdélyi László 1936. Magyar történelem. Művelődésés államtörténet. 1-2. Budapest.
Forth, Christopher E. 2001. Cultural History and New Cultural History. In Peter N. Stearns: Encyclopedia of
European Social History from1350 to 2000. New York, Scribner.
Fügedi Erik (szerk. és előszó), Köpeczi Béla (bev.) 1986. Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar
középkorról. Budapest, Gondolat.
Gazda István (vál.) 1996. Fejezetek a magyar művelődéstörténet forrásaiból. Felsőoktatási segédanyag.
Budapest.
Greenberg, J. H. 1968. Cultural History. In D. L. Sills (Hg): International Encyclopedia of the Social Sciences.
Bd. 6. New York, Macmillan, 448-455.
Gyáni Gábor 1995. Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Budapest, Új Mandátum
Könyvkiadó.
Gyáni Gábor 2002. Történészdiskurzusok. Budapest, L’Harmattan. 117-141.
Gyáni Gábor (szerk.) 1997. Budapesti Negyed, V. évf. 16-17. szám. Tömegkultúra a századfordulós
Budapesten.
Hanák Péter 1974. A kultúrtörténeti szintézis problémái. Századok, 447-453.
Hanák Péter 1988. A Kert és a Műhely. Budapest, Gondolat.
Hanák Péter 1999. A kert és a műhely. Budapest, Balassi.
Hardtwig, Wolfgang, Wehler, Hans-Ulrich 1996. Kulturgeschichte Heute. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Hardtwig, Wolfgang, Wehler, Hans Ulrich (Hg) 1997. Wege zur Kulturgeschichte. Geschichte und Gesellschaft,
23. 1.
Hesse, Carla 1991. Publishing and Cultural Politics in Revolutionary Paris. Berkeley, University of California
Press.
Hóman Bálint 1938. A történelem útja. In uő: Történetírás és forráskritika. Budapest. 9-45.
Hunt, Lynn 1984. Politics, Culture and Class in the French Revolution. Berkeley, University of California Press.
Hunt, Lynn 1993. The Family Romance ofthe French Revolution. London, Routledge.
Hunt, Lynn Avery (ed.) 1989. The New Cultural History. Berkeley, Calif., University of California Press.
Iggers, Georg G. 1997 [1993]. Historiography in the 20th Century. From Scientific Objectivity to the
Postmodern Challenge. Hanover, N. H., Wesleyan University Press.
Joyce, Patrick 1991. History and Post-Modernism I. Past and Present, 133. 204-209.
Kaschuba, Wolfgang 1995. Kulturalismus: Kultur statt Gesellschaft? Geschichte und Gesellschaft, 21. 1. 80-
195.
Kelly, Catriona 1991. History and Post-Modernism II. Past and Present, 133. 209-13.
Kerékgyártó Alajos Árpád 1859-1865. Magyarország mívelődésének története 889-1205. 1-2. Pest.
264
Kittsteiner, Heinz Dieter 1997. Was heifit und zu welchem Ende studiert man Kulturgeschichte? Geschichte und
Gesellschaft, 1. 5-27.
Klaniczay Gábor 1990. Aközépkor ősze (Huizinga), Akarnevál szelleme (Bahtyin), Udvari kultúra és a
civilizáció folyamata (Elias). In uő: A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest, Gondolat.
17-88.
Kósa László (szerk.) 2000. Magyar művelődéstörténet. Budapest, Osiris.
Kosáry Domokos 1974. A művelődéstörténet helye a történelmi szintézisben. Századok, 436446.
Kosáry Domokos 1983. Művelődés a 18. századi Magyarországon. Budapest, Akadémiai.
Lamprecht, Karl 1900. Die kulturhistorische Methode. Leipzig.
Lehmann, Hartmut (Hrsg.) 1995. Wege zu einer neuen Kulturgeschichte. Göttingen, Wallstein Verlag.
Lipták Dorottya 2002. Újságok és újságolvasók Ferenc József korában. Bécs-Budapest-Prága. Budapest,
L'Harmattan.
Maza, Sarah 1993. Private Lives and Public Affairs. The Causes Célebres of Revolutionary France. Berkeley,
Németh G. Béla (szerk.) 1988. Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus
korában. Budapest, Gondolat.
Németh G. Béla 2000: Művelődéstörténet. In Művelődéstörténet. Tanulmányok és kronológia a magyar nép

művelődésének, életmódjának és mentalitásának történetéből. I-II. Szerk. B. Gerencsér Katalin. H. és é. n.
[2000] (Tudás – Kultúra – Társadalom. Magyar Művelődési Intézet és a Mikszáth Kiadó sorozata) 39-43.
Makkai László 1974. Művelődéstörténet mint értékrendszerek története. Századok 1974. 429-436.
Mergel, Thomas – Welskopp, Thomas (Hg.) 1997. Geschichte zwischen Kultur und Gesellschaft. Beitrage zur
Schleier, Hans 1997. Deutsche Kulturhistoriker des 19. Jahrhunderts. Über Gegenstand und Aufgaben der
Kulturgeschichte. Geschichte und Gesellschaft 1997. 1. 70-98. p.
Sieder, R. 1994. Sozialgeschichte auf dem Weg zu einer historischen Kulturwissenschaft? Geschichte und
Gesellschaft. 20. 1994. 445-468.
Spiegel, Gabrielle M. 1992. History and Post-Modernism IV. Past and Present, 135. 194-208.
Stedman Jones, Gareth 1983. Languages of Class: Studies in English Working Class History 1832-1982.
Cambridge, Cambridge University Press.
Stone, Lawrence 1991. History and Post-Modernism. Past and Present, 133. 217-218
Stone, Lawrence 1992. History and Post-Modernism III. Past and Present, 135. 184-194.
Strupp, Christoph 1997. Der lange Schatten Johan Huizingas. Neue Ansátze der Kulturgeschichtsschreibung in
den Niederlanden. Geschichte und Gesellschaft, 1. 44-69
Szentpéteri József (főszerk.) 2000-2001. Magyar kódex. Magyarország művelődéstörténete 1-5. Budapest,
Kossuth.
Takáts Sándor 1915-1917. Rajzok a török világból 1-3. Budapest.
Takáts Sándor 1928. A török hódoltság korából. Budapest.
Takáts Sándor 1961. Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI-XVII. századból. Budapest, Gondolat.
265
Vardy, Steven Bela 1976. The Development of „Scientific” Historiography in the Nineteenth Century;
Domanovszky and the Hungarian Civilisation or Kulturgeschichte School. In uő: Modern Hungarian
Historiography. Columbia University Press, New York and Guilford, Surrey. (East European Monographs,
NoXVII.) V. és XVII. fejezet.
Vardy, Steven Bela 1985. The Birth of Hungarian Kultrugeschichte School. In uő: Clio’s Art in Hungary and in
Hungarian-America. Columbia University Press, 1985. (East European Monographs N oCLXXIX.) 35-55.
R. Várkonyi Ágnes (szerk.) 1987. Magyar reneszánsz udvari kultúra. Gondolat, Budapest. (Az 1984. május 15-
19-én Pápán lezajlott konferencia előadásainak kibővített változatai.)
Vierhaus, Rudolf 1995. Die Rekonstruktion historischer Lebenswelten. Probleme moderner

Kulturgeschichtsschreibung. In Lehmann, Hartmut (Hrsg.): Wege zu einer neue Kulturgeschichte. Göttinger
Gesprache zur Geschichtswissenschaft, BandI. Göttingen, Wallstein Verlag.
Vörös Károly 1966. Gondolatok a művelődéstörténetről. Valóság 1966. 6. 28-34.
Vörös Károly 1974. A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945). In Tanulmányok
Budapest Múltjából XX. Budapest.
Vita a művelődéstörténet kérdéseiről (1969). Századok, 104. 1970. 1.
266
5. fejezet - ÚJ IRÁNYZATOK
1. Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor │ A
TÖRTÉNETÍRÁS „NYELVI FORDULATA”
Az empirikus kutatásokra épülő humán tudományoknak (történelem, szociológia, antropológia, pszichológia
stb.) a 20. század utolsó harmadában komoly elméleti kihívással kellett szembesülniük. E diszciplínákat is elérte
ugyanis annak a tudományelméleti fordulatnak a hatása, amely eredetileg a (nyelvés történet-) filozófia, illetve
az irodalomtudomány területén bontakozott ki, és vizsgálódásai középpontjába a nyelv(iség) problémáját
helyezte. A diszciplináris határokat átmetsző fordulat kiindulópontjául az a felismerés szolgált, hogy a humán
tudományok a nyelv esetében egyfajta „közös metszettel” rendelkeznek: mind szövegekkel dolgoznak, mely egy
olyan nyelvi dimenzió figyelembevételére szólít fel, ami e tudományok vizsgálódási terepének legalább annyira
„valóságos” eleme, mint „tárgyuk” (a múlt, a társadalom vagy a lélek) realitása. Ez a társadalomtudományok
jelentős részében visszhangot kiváltó ún. „nyelvi fordulat” (linguistic turn), tehát első megközelítésben egyfajta
„új” – ám sok vonásában igen régi előzményekre visszamenő – tudományelméleti beállítódásként ragadható
meg, mely az 1960-as évek végétől bontakozott ki, és magán viseli a 20. század közepétől felbukkanó összes
jelentős – és vitatott – elméleti irányzat (neopozitivizmus, strukturalizmus, posztstrukturalizmus, dekonstrukció
stb.) nyomát.
A történelem szempontjából a „nyelvi fordulat” legalább két szinten jelentkezik. Egyrészt történetelméleti síkon;
ha ugyanis a nyelvet nem semleges („másodlagos”, „passzív” és „áttetsző”) közvetítő közegnek, hanem a
történetírói gyakorlatot alapjaiban meghatározó tényezőnek tekintjük, komoly ismeretelméleti kérdések
merülnek fel azzal a történettudománnyal kapcsolatban, amely a múlt egykor volt valóságának „a
lehetőségekhez képest” objektív bemutatását tűzi ki céljául. A „nyelvi fordulattal” foglalkozó szakirodalom a
mai napig alapvetően ezen episztemológiai problematika köré szerveződik, mely tehát elsősorban a történelem
írásának, a történeti szövegek olvasásának, és ezeken keresztül a tudomány alapjainak kérdéskörét boncolgatja.
A posztmodern tudományelmélet – mely maga is sok tekintetben a nyelviséggel kapcsolatos kérdésekből
kiindulva bontakozott ki – tágabb összefüggésrendszerét is figyelembe véve, többek szerint ezen ismeretelméleti
kérdések felvetődésével a történettudomány az 1980-as évektől egyfajta „episztemológiai válságba” került,
amiről a – mindenekelőtt angolszász – szakfolyóiratban (pl. History and
Theory, Past and Present, Critical Inquiry, Social History stb.) mai napig folyó elméleti viták tanúskodnak.
A „nyelvi fordulat” másik, az előbbivel rendkívül szorosan összefüggő jelentősége kifejezetten a történész
kutatói gyakorlatához kapcsolható. A „fordulathoz” köthető szerzők ugyanis arra is felhívták a figyelmet, hogy a
(jelenvagy múltbeli) társadalmi tapasztalat is nyelvileg épül fel, és így a kutatás számára is elsősorban a nyelven
keresztül ragadható meg. Ily módon a nyelv lehetőségeinek tudatosítása a történeti források (többnyire szintén
szövegek) megközelítésének új szempontjaival és metódusaival járulhat hozzá a történész kutatói
tevékenységéhez. E két alapjellemzőből adódóan a „nyelvi fordulat” olyan „új” tudományos beállítódásnak,
paradigmaváltási kísérletnek tekinthető, amely mind a történetelméleti, mind a tudomány gyakorlati művelése
számára adódó következményeket tudatosan figyelembe veszi. E megközelítés annál is inkább jogosultnak
tűnik, mivel a történettudomány 20. század utolsó harmadában létrejött „új irányzatainak” (mikrotörténelem,
történeti antropológia, a társadalmi nemek történetét kutató szemléletmód stb.) képviselői egyrészt
nagymértékben reflektálnak a „nyelvi fordulat” során keletkezett (meglehetősen polemikus) elméleti irodalomra,
másrészt gyakorlati munkájuk során merítenek is belőle. (Noha maguknak az irányzatoknak a létrejötte
esetenként épp a „fordulat” ellenében játszódott le, ami viszont a benne rejlő kihívás inspiratív erejét mutatja.)
Az alábbiakban – a „nyelvi fordulat” előzményéül szolgáló filozófiai és irodalomelméleti koncepciók rövid

áttekintése után – három, önmagában is paradigmatikus megközelítés felől igyekszünk a nyelviség kapcsán
felmerült legfontosabb történetelméleti problémákat körüljárni. Ezek – Hayden White történeti narratológiája, a
20. századi hermeneutika ide vonható irányzatai és végül Michel Foucault munkássága –, noha a nyelviség
jelentőségének hangsúlyozásában igen sok párhuzamot mutatnak, eltérő premisszáik és érdeklődési irányaik
okán alapvetően különböznek is egymástól (ami nagymértékben visszavezethető az angol, a német és a francia
bölcseleti és historiográfiai tradíciók eltéréseire). Azt, hogy a „nyelvi fordulat” a történettudományban végső
soron e megközelítésmódok – és az általuk felvetett problémákhoz kapcsolódó viták – eredőjének tekinthető, a
zárófejezet hivatott igazolni, ahol a történetírás „fordulat utáni” eredményei között próbálunk tájékozódni. Előre
kell azonban bocsátanunk, hogy a „nyelvi fordulat” a mai napig elsősorban a történetelmélet területén hat, és
eddig viszonylag kevés a közvetlenül általa inspirált empirikus történeti kutatások száma.
267
ÚJ IRÁNYZATOK
1.1. Filozófiai és irodalomelméleti reflexiók a történetírásról a 19-

20. században
1.1.1. A TÖRTÉNELEM A „TUDOMÁNY” ÉS A „RETORIKA” HATÁRÁN
A történetírásra vonatkozó utolsó kétszáz év filozófiai reflexióit – melyek az önálló történettudomány 19.
századi létrejötte óta jóformán kívül esnek a történészek érdeklődési körén – két, tendenciáját tekintve
lényegében ellentétes, mégis egymást kiegészítő vonulatra oszthatjuk (Fay 1998). Az egyiket az a törekvés
jellemzi, hogy a történetírás öltsön mind „tudományosabb” jelleget, távolodjon el a művészetektől és kerüljön
közelebb a természettudományok egzaktságához. E szemléletmód vált a 19. század végére a pozitivizmus
objektivista premisszáira alapozó, szaktudománnyá váló történetírás meghatározójává. A historizmus – bár az
előbbivel ellentétben a természet és a történelem jelenségeit gyökeresen eltérőeknek tekintette – a történelem
célirányos, jövő felé nyitott folyamatának víziójával (az Idee által vezérelt Universalgeschichte eszméjével,
mely tulajdonképpen a felvilágosodás öröksége) járult hozzá a sajátos történeti tudat megszületéséhez.
Ezen szemlélet kanonizálódása a 19. század első felében „a német iskolában” (Wilhelm von Humboldt, Leopold
von Ranke, Berthold G. Niebhur és mások) indult el, a század végére azonban Európa-szerte és a tengerentúlon
is meghatározóvá vált. A szaktudományos történetírás egyik „alapító atyjaként” tisztelt Ranke, a „hogyan is volt
tulajdonképpen” (wie es eigentlich gewesen ist) kutatásában jelölte meg a tudományos igényű historiográfia
célját, és ezzel „a reflexió nélküli, a mesterségbeli részre szorítkozó történetírás előtt egyengette az utat” (Iggers
1988, 104). A múlt valóságának felfedésére alkalmas eszköz az ún. „történeti módszer” lett, mely a filológiai
alapú – a bibliai hermeneutikából, illetve az összehasonlító nyelvészetből is merítő – forráskritikát állította
metodológiája középpontjába. A 19. század végétől a történészeket már szinte mindenütt e „történeti módszer”
jegyében képezték, és tulajdonképpen a mai napig ez adja a történelem „tudományos alapjait” (Noiriel 2001).
Elméleti szinten e „tudományos attitűd” a 20. század közepén, a neopozitivista filozófia logikai/szociológiai
modellekre építő történelmi magyarázatok iránti érdeklődésében kapott új lendületet, azzal a lényegi
különbséggel, hogy a neopozitivista és az abból kinőtt analitikus történetfilozófiát nem a történelem folyamata
érdekelte, hanem azok a megismerési és magyarázatmódok, amelyekkel a történész a múltat vizsgálja (Kellner
1995). E tekintetben a legnagyobb hatást az analitikus filozófus, Carl Gustav Hempel „Az általános törvények
szerepe a történettudományban” (1942) című cikkében lefektetett elmélet gyakorolta, mely az „átfogó törvény”
(covering law) modelljeként vált ismertté. Hempel szerint a természetés társadalomtudományok közös
módszertani alapja a deduktív-nomologikus sémára – tehát általános „törvényszerűségek” kimutatására – épülő
magyarázat, ami a történetírás esetében annyit jelent, hogy a történész az egyedi eseményeket egy „átfogó
törvény” alá rendeli (Hempel 2003 [1942]). (A Hempel-[Popper]-féle modellről Gyáni Gábor ad bővebb
áttekintést jelen kötet bevezető fejezetében.)
E 19-20. századi tudományszemlélet értelmében a történettudomány a megfelelő módszer birtokában – legyen

az filológiai vagy matematikai alapvetésű (vö. kvantitatív gazdasági/demográfiai modellek; kliometrikus
történetírás) – képes objektíven rekonstruálni a történelmet, és lényegében olyan típusú összefüggéseket
megfogalmazni, mint a természettudományok. E szemlélet filozófiai kritikáját már részben az angolszász
analitikus történetfilozófia újabb nemzedéke megfogalmazta, de az „egységtudomány” eszméjét képviselő
irányzatokkal szembeni igazi kihívást Thomas Kuhn 1962-ben napvilágot látott korszakos tudományfilozófiai
művének (A tudományos forradalmak szerkezete) viharos gyorsaságú recepciója jelentette. Mielőtt azonban a
kuhni „forradalom” – mely sok tekintetben megelőlegezte az itteni „nyelvi fordulatot” (Fay 1998) – hatására
rátérnénk, előbb az eddig előadottak ellenpontját képező másik történetelméleti tradíciót kell szemügyre
vennünk. E vonulat – melyet egyfajta esztétikai szemléletmód jellemez – egyrészt határozottan a történész
alkotó tevékenységének biztosít prioritást, másrészt a pozitivizmus vagy a historizmus előfeltevéseit bírálja.
A 18. század második feléig (illetve a történelem mint szaktudomány létrejöttéig) „az emberi múlt történeti
megjelenítésének kérdését (...) a retorika keretében taglalták” (Rüsen 1999, 39), mi több a történelem
„szaktudománnyá válása” – pl. Ranke révén – kifejezetten egy antiretorikus fordulat eredménye volt (Rüsen
1990). Ugyanakkor az a szemlélet, mely szerint a história kutatója egyben történetíró is, és mint ilyen, a múlt
elbeszélőjeként művészi tevékenységet is folytat, a 19-20. században sem tűnt el. A romantika nem hitt a
társadalmi folyamatok áttekinthetőségében, illetve abban, hogy a történész feladata a tények puszta leírása
lenne, sokkal inkább az eseményekről alkotható kép plasztikus megjelenítését tartotta fontosnak. E szemléletet
jól jellemzi Friedrich Schlegel híres kijelentése („A történész múltba tekintő próféta.”), ahol a próféta-vátesz-
költő romantikus toposzainak párhuzama utal a történelem és a művészet egymáshoz való lényegi közelségére.
268
ÚJ IRÁNYZATOK
A historizmustól szintén nem volt idegen a történészi és a művészi tevékenységnek (mint az egyetemes
világfolyamat feltárásának és kifejezésének) a rokonítása. Ennek oka, hogy a historizmus – és szélesebb
kategóriaként a szellemtudomány – egyik alapfeltevése szerint a humán tudományok sajátos vizsgálati módot
igényelnek, ugyanis nem jellemző rájuk az a fajta egzaktság, és az ok-okozati séma merev uralma, melyek a
természettudományok – és a pozitivista nézőpont szerint az összes diszciplína – szemléletmódjának
legalapvetőbb jegyei. A humaniórákat tudniillik elsősorban történeti meghatározottságuk jellemzi – Rickert a
történelmet a legalapvetőbb tudománynak tekintette, de sokatmondó Dilthey törekvése is a kanti „kritikák”
kiegészítésére a „történeti ész kritikájával” –, illetve a mechanikus vizsgálat helyett a megértés
elsődlegességének, azaz egy hermeneutikai irányultságnak a hangsúlyozása. A vizsgálat, a megértés és a
kifejezés tehát szoros egységet alkot; így van ez még az „empirista” Rankénál is, de említhetjük J. G. Droysent
is, aki a történettudományról Historika címmel írt összefoglaló művében külön fejezetet szentelt az írás
kérdéseinek (Droysen 1994). Benedetto Croce, a szellemtudomány olasz képviselője A történelem
visszavezetése a művészet általános fogalmára című korai művében pedig a történelmet egyenesen a művészet
kategóriája alá sorolta, mely „a többi művészeti alkotással szemben, a történetileg érdekessel foglalkozik; nem
azzal, ami lehetséges, hanem azzal, ami valóban megtörtént” (idézi: Kelemen 1981, 80).
A mind „szaktudományosabbá” váló történetírással szemben megnyilatkozó igazán nagy hatású kritika azonban
nem a historiográfia tudományos értékét vette célba, hanem magát az alapjául szolgáló „történeti tudatot”. E
tekintetben a legjelentősebb Friedrich Nietzsche fellépése volt, aki már A tragédia születésében, de különösen A
történelem hasznáról és káráról című művében egyszerre fordult szembe a pozitivizmussal és a historizmussal.
Nietzsche szerint az előbbiek által erényként feltüntetett történeti érzék, a maga mindenáron emlékező, túlfejlett
formájában káros, és a hagyományra, a meghatározott, célelvű történeti folytonosság erejére támaszkodva
egyenesen rombolja az ember és az élet dinamizmusát, „plasztikus erejét” (melyet A tragédia születésében
dionüszoszi szférának nevezett). Ezzel szemben szükség van a felejteni tudásra, a történetietlenség hatalmára,
mely a jelen és a jövő felé a múlt normativitása nélkül nyitott. Nietzsche ezeket nem egymást szélsőségesen
kizáró életmegnyilvánulásoknak tekintette, hanem egyfajta egyensúlyt javasolt köztük (a dionüszoszi és apollóni
szféra szövetségét), mivel „a történeti és a történetietlen egyaránt szükséges valamely egyén, nép vagy kultúra
egészségéhez” (Nietzsche 1989, 32). Ezzel a beállítódással Nietzsche a pozitivizmus és a historizmus
szemléletmódját magáévá tevő – és azt jelentős mértékben a mai napig valló – történettudománnyal szembeni
„ahistorikus" tradíció megalapozója lett. Ez a történetiség elleni lázadás ugyanis – amint azt Hayden White, a
„nyelvi fordulat” egyik elindítója A történelem terhe (1966) című problémafelvető tanulmányában írja – többé-
kevésbé az egész 20. század gondolkodástörténetét végigkíséri, és mind a filozófiában (pl. Bergson, Ortega y
Gasset, Camus, Sartre), mind pedig a szépirodalomban (George Eliot, André Gide, Gottfried Benn és mások)
tetten érhető. White meglátása szerint a történelem elleni negatív érzések elsősorban a szaktudomány
állapotából következnek, mivel még ha a történészek el is fogadták azt a vélekedést, hogy a történelem
tudomány és művészet is egyben, tudomány alatt a pozitivisták szigorú empirizmusát, művészet alatt pedig egy
olyan 19. századi, realista, miméziselvű esztétikát értettek, mely a múlt valóságának „egy-az-egyben történő”
leírására törekszik (White 1997a).
A fenti két („tudományos” / „esztétikai”) beállítódást magáénak valló történetelmélet – a tudományos történelmi
magyarázat igénye kontra a történész írói gyakorlatának figyelembevétele – az 1960-as években sajátosan
ötvöződött az angolszász analitikus történetfilozófia újabb generációjának műveiben, akik a Hempel-féle
történelmi magyarázatot a narratív struktúrában vélték felfedezni (például W. Dray, W. B. Gallie, vö. Szummer
1993). Arthur C. Danto The Analytical Philosophy of History (Analitikus történetfilozófia) című művében tett
kísérletet arra, hogy a hempeli téziseket összhangba hozza a történeti narratívummal kapcsolatos nézetekkel
(Danto 1965). A történeti magyarázat Danto szerint ugyanis alapvetően nyelvi magyarázat, és mint ilyen,
elbeszélő struktúrákon alapul, melyek – miközben biztosítják egy koherens történet felépítését –, az
elbeszélésként való megformálással egyben magyarázatot is adnak az eseményhalmazra. Így, mivel egy történeti
elbeszélés narratív egységek sorából áll, s az eseményeket „átfogó törvények” alapján kapcsoljuk össze,
magában a narratívában lelhetők fel a hempeli általános törvények. Danto műve azonban kétélű vállalkozás:
megerősíti Hempel tételét, de egy ponton cáfolja is azt, mivel a történelmet az elbeszélésből származtatja,
mintegy végérvényesen megkérdőjelezve annak szigorúan tudományos voltát (bár Danto a történelmi és az
irodalmi/fikcionális elbeszélést ugyanabba a genusba, de eltérő speciesbe sorolta).
Thomas Kuhn fentebb már említett műve azonban ezt a sajátos „ötvözetet” is kikezdte (Danto 2000; Fuller
1992), tudniillik egy olyan tudományfejlődési modellt vázolt fel, mely leszámolt az ismereteket pusztán
egymásra halmozó, kumulatív tudományképpel, ahol a folytonos fejlődés eredményeként a tudósok mintegy
sorra „leplezik le” az „örök törvényszerűségeket”. Szerinte ugyanis a tudományok története egymást
szakaszosan váltó, fogalmilag összemérhetetlen úgynevezett paradigmák egymásutánjaként ragadható meg.
Egy-egy paradigmaváltás pedig nem pusztán az adott tudományos diskurzus továbbfejlődését, hanem magának a
tudományos perspektívának a megváltozását jelenti, amikor is bizonyos kérdések elveszítik legitimitásukat, és
269
ÚJ IRÁNYZATOK
meghatározóvá válnak más, korábban „tudománytalannak” tartott fogalmak (például ahogy Einstein rendszere
„felváltotta” a newtoni univerzumfelfogást) (Kuhn 2000).
A kuhni koncepció tükrében az analitikus történetfilozófiának mint tudományos diskurzusnak az állandó átfogó
törvényekre épülő magyarázatmodellje szintén tarthatatlanná vált, még ha ezt a törvényt a dantói teória
értelmében vett narrativista szemlélet alkotta is. Az elbeszélés történettudományon belüli jelentőségének igazi
felismerését és ezzel az új paradigma létrejöttét annak a nézőpontnak a kialakulása jelentette, mely a történelmi
és a fikcionális narratívát egymással szorosan összetartozónak (a dantói értelemben: azonos speciesnek)
tekintette. Ezzel a problémával a 60-as évek végétől többen is foglalkoztak (például Mink 1966; 1970; vö.
Szummer 1998), de az igazi áttörés Hayden White nevéhez köthető. Mielőtt azonban White nézeteit
ismertetnénk, szólnunk kell a 20. század irodalomtudományának a szövegek – köztük a történeti textusok –
mibenlétéről alkotott koncepciójáról, mely a „nyelvi fordulatot” a nyelviség vizsgálatával előlegezte meg.
1.1.2. A SZÖVEG MINT AUTONÓM TÁRGY: A FORMALIZMUS ÉS A

STRUKTURALIZMUS IRODALOMELMÉLETE
Az 1910-es években létrejött ún. orosz formalista irodalomelméleti iskola radikálisan szakított az irodalommal
kapcsolatos korábbi nézetekkel. Szerintük nem a szerző életrajza, társadalmi háttere (miként a pozitivista
elemzésekben), vagy a szerző és a kor „szellemisége” (ahogy a szellemtörténetnél), tehát a „mit akart mondani
X. Y. művével” egy irodalmi alkotás kulcsa. Ezek ugyanis gyakorlatilag megismerhetetlenek, ennél fogva magát
a szöveget kell vizsgálni, mely pontos és körülhatárolható belső nyelvi szerkezettel rendelkezik. Ennek a nyelvi
struktúrának (a mű formájának) elemzése mutathatja meg, mitől válik irodalmivá az adott textus. A formalisták
szerint a nyelvi objektumot a maga egyediségében, más tényezőktől függetlenül kell vizsgálni, ami persze nem
pusztán nyelvészeti elemzést, sokkal inkább azoknak a szabályszerűségeknek, műfaj-meghatározó, a köznapi
használattól eltérő nyelvi tényezőknek a vizsgálatát jelenti, amelyektől a szöveg túllép a mindennapi
kommunikáción. Ez viszont az irodalmi művek elemzésében komoly szemléletváltást jelentett: a textusok
tematikus, motivikus aspektusai helyett immár a cselekményszövés szerkezeti formái váltak központi
jelentőségűvé.
A folklórkutató V. J. Propp az elbeszélő szövegek klasszikus formalista vizsgálatában (A mese morfológiája) a

heterogénnek tűnő orosz varázsmesekincs közös, immanens strukturális összetevőinek megállapítására tett
kísérletet. Propp több száz mese összehasonlító elemzésével arra a következtetésre jutott, hogy a szövegek
mélyén meglepően közös narratív váz léte figyelhető meg. A mesék korlátozott számú funkcionális egységre
bonthatók – ilyenek például a szereplő eltávozása, a tilalom(szegés), a károkozás, a feladatok megoldása stb. –,
melyek ugyan nem biztos, hogy minden mesében szerepelnek, ám előfordulási sorrendjük és számuk kötött.
Propp 31 funkciót különített el, melyek előfordulásának szabályszerűségei és kombinációi adják a mesék belső
szerkezeti koherenciáját (Propp 1999).
A strukturalizmus – részben Propp nyomán – hasonló módszerekkel törekedett egyéb elbeszélő műfajok,
mítoszok (Lévi-Strauss 2001), az irodalmi kánonhoz sorolt remekművek, vagy akár egyszerű bűnügyi történetek
stb. közös történetképző elemeinek vizsgálatára (Barthes 1998; Todorov 1998; Meletyinszkij 1999). A
strukturalizmus – főként Ferdinand de Saussure és az ő nyelvelméletét továbbfejlesztő Roman Jakobson
metodológiájának felhasználásával – más tudományokra is megtermékenyítőleg hatott, például a kulturális
antropológiára (C. Lévi-Strauss), a társadalomfilozófiára (L. Althusser), vagy a pszichoanalízisre (J. Lacan),
amennyiben a nyelvi struktúra elemzési módszerét alkalmazhatónak tekintették a társadalom felépítésének vagy
a tudattalan működésének vizsgálatában is.
A francia strukturalista prózapoétika képviselői az említett területeken kívül, az 1960-as évektől a történetírói
szövegeket is vizsgálni kezdték (C. Lévi-Strauss, R. Barthes). Arra mutattak rá, hogy a történeti textusokban is
fellelhető egy narratív szerkezet, melynek révén a történeti alkotás – a benne foglalt elbeszélés következtében –
afikcionális felé tendál. Roland Barthes egy cikkében historiográfiai szövegek strukturalista vizsgálatával arra a
következtetésre jutott, hogy a történeti művek nem narratív technikáikban különböznek az irodalmi alkotásoktól,
hanem abban, hogy a valóságról kívánnak szólni, illetve, hogy többé-kevésbé burkolt ideológiai vonatkozások
fedezhetőek fel bennük (melyet egyébként a történettudomány a sine ira et studio-elve jegyében hagyományosan
kerülendőnek tart) (Barthes 2003 [1966]).
Az 1960-as évek végén tehát – legalábbis a filozófia és az irodalomelmélet területén – a történetírás

narrativizmusának problematikája, és az általa felvetett ismeretelméleti, módszertani és ideológiai kérdések
mintegy „benne voltak a levegőben”. Olyan kérdésekről van szó, mint például hol helyezkedik el a történelem a
„szigorú” tudományok és a művészetek között; reális és fikcionális viszonylatában melyikhez áll közelebb;
kiiktathatóak-e a történészi perspektívából az ideológiai aspektusok. E problémák tekinthetők a „nyelvi
270
ÚJ IRÁNYZATOK
fordulat” történetkritikai kiindulópontjának, melyet a szakirodalom jelentős része az amerikai Hayden White
fellépéséhez köt (Ankersmit 1994; Fay 1998; Vann 1998; Bonnel-Hunt 1999; Erős 2000).
1.2. A történettudomány narrativista paradigmája: Hayden White

Hayden White valószínűleg a 20. század utolsó harmadának egyik leginspiratívabb történetelméleti teoretikusa.
A történettudomány „nyelvi fordulata” kapcsán egyike a legtöbbet hivatkozott szerzőknek, és 1973-ban
napvilágot látott alapvető műve (Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe
[Metatörténelem. A 19. századi Európa történeti képzelőereje]) óta is számos tanulmánnyal járult hozzá ahhoz
az egyre szélesebb perspektívájú diskurzushoz, melyet épp a nagyészt általa megalkotott új történetelméleti
paradigma hívott életre (White 1973, 1978, 1987, 1999; vö. Vann 1998). Ennek fókuszában a történetírás
elbeszélő jellegének kidomborítása áll, illetve annak hangsúlyozása, hogy a történészek végső soron szövegeket
hoznak létre, melyeket a mesterség művelői a múlt tudományos, legitim és a lehetőségekhez képest minél
tökéletesebb rekonstrukciójának szánnak, ám épp textuális jellegükből fakadóan az „eredetileg” a szépirodalmi
elbeszélésekkel foglakozó narratológia szempontjai szerint értelmezendők. E történetelméleti megközelítés tehát
nem elsősorban „a” múlttal, illetve kutatásának lehetőségeivel foglalkozik, sokkal inkább ábrázolásának,
megjelenítésének (reprezentációjának) problémáival. A narrativista szemléletmód központi tétele szerint
ugyanis, a történelmi szöveg nyelvi szerkezetét tekintve irodalmi alkotásként is elemezhető.
1.2.1. A TÖRTÉNELMI ELBESZÉLÉS SZERKEZETE: HAYDEN WHITE

NARRATOLÓGIÁJA
White a Metahistoryban fejtette ki először azon elméleti, elemző stratégiákat felölelő rendszerét, mellyel a
történelmi elbeszélés értelmezési keretét igyekezett meghatározni (White 1973, 2001). Emodell központi
kategóriái a történetírói nyelv szóképei (ún. trópusai). Ezek jelentősége abból fakad, hogy White szerint a
szóképek (metafora, metonímia stb.) nem pusztán a szerző stílusának, de múltról alkotott elbeszélésének is
szükségszerű, és egyben azt a szerkezeti felépítés és az olvasóra gyakorolt hatás szempontjából is meghatározó
elemei. White e modellt a 19. századi úgynevezett „mestertörténészek” és „-történetfilozófusok” (Michelet,
Ranke, Tocqeville, Burckhardt, illetve Hegel, Marx, Nietzsche és Croce) írói gyakorlatát elemezve alakította ki,
ám elmélete magvát a 20. századi történettudomány alkotásaira is érvényesnek tartja.
A Metahistoryban White a múlt fogalmi megragadásának öt, némileg egymásra épülő rétegét azonosítja. Az első
kettőt – a „krónikát" és a „ történetet" (story) – úgymond „primitív” szinteknek tekinti, mivel még nélkülözik az
elbeszélő jellegnek azt a fokát, mellyel a másik három – a cselekményesítéssel, formális érveléssel, illetve
ideológiai vonatkoztatással történő – történeti magyarázatmód már rendelkezik. A „krónika” (másutt White a
műfajilag korrektebb annalesről beszél) ugyanis alig több az egymással kevés „nyilvánvaló” összefüggést
mutató adatok halmazánál, ahol csupán a kronológia teremt bizonyos rendet. A „krónika” elemeinek további
elrendezésével már a történész konstruál az önmagukban jelentéssel nem bíró adatokból olyan lineárisan
szervezett, határozott kezdettel és befejezéssel bíró, folytonos és kerek történetet, ahol a korábban szétszórt,
egyenrangú elemek megadott helyre kerülnek, azaz történetelemként tűnnek fel. A történész munkája során
tehát (a mind ez idáig „nyers”) történeti források adatai történeti ténnyé válnak, miközben a szerző egy
„logikus” (azaz koherens és érthető) történelmi elbeszélést hoz létre.
Az ekként megalkotott történetekben White szerint meghatározhatók az elbeszélés eseményeinek belső

összefüggéseit felismerhetővé tevő ún. archetipikus cselekménystruktúrák, formálisérvelési eljárások és
ideológiai vonatkoztatásmódok. Ezek a kategóriák (White 4-4-4 alapformát különböztet meg) adják a történész
stílusának alapját, aki a forma megválasztásával az ábrázolt történelmi folyamatot jelentéssel látja el (miközben
bizonyos típusú magyarázatot is ad rá), az olvasó számára pedig az archetípusok azonosítása teszi lehetővé az
elbeszélt történet megértését.
A cselekményesítés négy módozatát White a kanadai irodalmár, Northrop Frye poétikájából kölcsönzi. Frye A
kritika anatómiája című művében határozta meg az irodalom négy alapvető cselekménytípusát: a komédiát, a
románcot, a tragédiát és a szatírát. A komédia cselekményvázának lényegét a szereplők elé gördülő akadályok
leküzdése, megoldása, a – történet kezdetén megbomlott – társadalmi rend helyreállása képezi (mint például
Shakespeare komédiáiban). A románc jellegzetes megjelenési formája a lovagregény vagy a mese, mely egy
vágyott, ártatlan, bűnbeesés előtti világot (illetve annak keresését) jeleníti meg. A tragédia a hősnek – tehát egy
nem hétköznapi figurának – a világrend ellen való lázadására és bukására épül, amikor is e bukás a Törvényt és
a világot mozgató (általában metafizikai) hatalmat teszi nyilvánvalóvá. A szatíra (avagy irónia) a világ
értékrendszerének teljes relativizmusát, a vágyott értékek és a való élet éles szétválasztottságát hirdeti (Frye
1998). Fontos hangsúlyoznunk, hogy e négy fogalom nem egyszerűen műfaji kategóriáknak felelnek meg: Frye
271
ÚJ IRÁNYZATOK
szerint ezekre az archetipikus cselekményformákra (és aleseteikre) épül az egész prózairodalom, White pedig
hasonlóképpen ezeket tekinti a történeti elbeszélések cselekményszerkezetét megalapozó kategóriáknak (például
Michelet „romantikus”, Ranke „komikus”, Tocqueville „tragikus”, Burckhardt pedig „szatirikus” formában
cselekményesítette az ábrázolt eseményeket). White szerint a történész a már megalkotott „történetre” mintegy
„ráhúzza” a megfelelőnek tekintett cselekménystruktúrát, ezzel biztosítva az események adekvát magyarázatát,
illetve annak megérthetőségét (White 1973, 1997b).
Lévén, hogy White későbbi műveiben, valamint kritikusai számára is – az alább tárgyalt trópuselméleten kívül –
a „cselekményesítés” vált a legfontosabb (és legproblematikusabb) kategóriává, így a Metahistoryban még
hangsúlyos „formális érvelésmódok” és „ideológiai vonatkoztatások” felépítését itt kevéssé részletezzük.
Röviden arról van szó, hogy a formális érvelés módszerei (formalista, mechanisztikus, organicista,
kontextualista) White-nál azokra a stratégiákra utalnak, melyekkel a szerző a történeti elbeszélés eseményei
között összefüggéseket igyekszik teremteni, mégpedig úgy – némileg a hempeli magyarázatmodellt idéző
módon –, hogy valamely történelmi „törvényszerűség” működésére (vagy éppen hiányára) mutat rá. Az
ideológiai vonatkoztatási módok pedig (anarchista, radikális, konzervatív, liberális) nem valamiféle mai
értelemben vett „pártpreferenciát” jelölnek, hanem előírások sorozatát, melyek a társadalomban való
működésünk tekintetében igazítanak el bennünket. (White itt lényegében amellett érvel, hogy amikor a történész
múltról szóló elbeszélését megalkotja ideológiai beállítódása még akkor is kiiktathatatlan, ha szándéka csupán a
tökéletesen szenvtelen leírás volt – azaz olvasói szempontból: felszínes vizsgálódással nem mindig leplezhetők
le egy mű ideológiai vonatkozásai.)
A történész stílusa (és a történelmi szöveg megértésének alapja) a fenti formációk kombinációjából adódik, bár
az egyes cselekményesítési, érvelési és ideológiai vonatkoztatásmódok White szerint sem variálhatók teljesen
szabadon. A kategóriák között van ugyanis egyfajta, strukturális hasonlóságukból fakadó „kölcsönös vonzódás”,
amely bizonyos elemeket inkább összeköt, mint másokat. White ezt a viszonyt az alábbi táblázatban foglalja
össze:
5.1. táblázat -
A cselekményesítés módja A formális érvelés módja Az ideológiai vonatkoztatás módja
romantikus formalista anarchista
tragikus mechanisztikus radikális
komikus organicista konzervatív
szatirikus kontextualista liberális
Az igazi „mestertörténészek” ugyanakkor képesek egymással látszólag disszonanciában álló kategóriákat is

egymáshoz illeszteni, és ezzel műveikben dialektikus feszültséget teremteni. Michelet például a
cselekményesítés romantikus és az érvelés formalista módját egy kifejezetten liberális ideológiával párosította,
míg Burckhardt a szatirikus cselekményszövést és az érvelés kontextualista metódusát egy konzervatív
ideológia szolgálatába állította.
White szerint azonban ahhoz, hogy a történész a fenti kategóriák kombinálásával a történelmi folyamatot egy
összefüggő magyarázattal szolgáló elbeszélés medrébe terelhesse, már előzetesen alakot kell adnia annak a
„történelmi mezőnek” (a múlt kimetszett szeletének), mely további vizsgálódásai terepéül fog szolgálni.
Márpedig ez alapvetően poétikai tevékenység, mely a történész elbeszélését felépítő nyelvi eszközök
alkalmazásán keresztül történik.
Ennek a retorikai eljárásnak a kulcsfogalmai a szóképek (trópusok). White e ponton alapvetően Giambattista
Vico, 18. századi itáliai filozófus Új tudomány című művében lefektetett trópuselméletét hasznosítja. Vico a
költői logikával kapcsolatban négy fő szóképet említ, melyeket White is átvesz: a metaforát, a metonímiát, a
szinekdochét, és az iróniát (Vico 1963). A metafora esetében a jelenségeket egymáshoz viszonyított
hasonlóságaik és különbségeik fogalmaival jellemezzük (pl. a „szerelmem egy rózsaszál” kifejezésnél), míg a
metonímiánál a dolog egy részével az egészet nevezzük meg („ötven vitorla”, ami ötven hajóra utal). A
szinekdochénál a jelenséget egyik olyan részével helyettesítjük, mely az egészben rejlő valamely tulajdonságát
272
ÚJ IRÁNYZATOK
jelképezi (pl. „csupaszív”), míg az irónia a dolgokat azáltal jellemzi, hogy épp az ellenkezőjét állítja annak, mint
amit a szó szerinti jelentés hordoz (White 2001, 157-162).
White szerint egy teremtő nyelvi aktuskeretében a történész által választott meghatározó trópus hozza létre – a
metafora megjelenítő, a metonímia redukáló, a szinekdoché integráló és az irónia tagadó jellegét felhasználva –
a történeti ábrázolás tárgyát képező történelmi mezőt, mi több, e szóképek nélkül a krónika történetté alakítása,
„a valóságos események narrativizálása” is lehetetlen lenne (White 1997d, 188). Így White-nál a történeti
ábrázolás minden (narratív, formális-logikai, ideologikus) aspektusa a trópuselméletben fut össze. White a
szóképek alkalmazására épülő nyelvhasználatot lényegében olyan a priori kategóriának tekinti, amely
alapvetően dönt a percepció tárgyáról (jelen esetben „a múlt” történészi érzékeléséről). Mi több, az amerikai
teoretikus szerint egy adott korszak „történeti képzelőereje” is megragadható a meghatározó szóképek
változásának ciklikusságát vizsgálva: White a Metahistoryban a metaforától az iróniáig terjedő modalitásbeli
változásként ábrázolta a 19. századi történetírói diskurzus alakulását.
White tehát – amint ezt a Metahistory óta is számos tanulmányában kifejtette – alapvető rokonságot lát a
történelmi („valós”) és az irodalmi („fikcionális”) narratívumok között, egyrészt mert a történeti elbeszélés a
művészi próza egyik fajtájának tekinthető (White 1997d, 179), másrészt mert mindkettő a valóság emberi
megtapasztalásáról (a „történelmi tapasztalatról”) nyújt verbális képet, mégpedig formailag (történetforma) és
jelentéslétrehozó technikáiban (cselekményesítés) azonos módon. Utóbbi – tehát, hogy „az eseményeket a
történettípus kiválasztása és annak alkalmazása ruházza fel jelentéssel” (White 1997d, 180) – White történeti
narratológiájában központi helyet foglal el, mivel a modern történeti elbeszélés e jelentésgeneráló funkciója
révén lép túl az események puszta krónikáján: „a narratíva formálja meg az eseménytömeget”. White szerint a
cselekményforma „ráhúzása” az eseményekre, melyet a történész hajt végre, nem feltétlenül torzítja el a
történetbe foglalt egyes ténykijelentések igazságértékét, vagy azok logikai összeférhetőségét. Sőt, ezeket
értékelni is kell, különben „a történeti beszéd [...] minden jogalapját elveszítené arra, hogy sajátosan valóságos
események ábrázolásának és magyarázatának tartsuk” (White 1997d, 183). Ugyanakkor viszont ennek
ellenőrzése nem elegendő, mivel csak a történeti beszámoló „krónikaoldalát” érinti, és nem foglalkozik az
elbeszélés egészének „igazságával”. Ez utóbbi pedig White szerint – a kifejezést ez esetben Louis O. Minktől
kölcsönzi – kizárólag egyfajta narratív igazság lehet, ami a jelenben elbeszélt történet és a múltban megtörtént
események közötti allegorikus viszonyból fakad („A narratív beszámoló mindig figuratív beszámoló: allegória.”
– írja White. White 1997d, 188).
A white-i nézetek kapcsán a történelemés narrációelméletben alapvetően két jelentős vita zajlott az utóbbi
évtizedekben. Az egyik a narráció és a fikcionalitás azonosításával szemben a múlt-jelen kontinuitásának
lehetőségét – illetve az ún. elbeszélt identitás kérdéskörét –, a másik pedig a nyelvi szemléletmód szülte
esetleges relativizmust érinti.
1.2.2. KÁOSZ VAGY FOLYTONOSSÁG? AZ ELBESZÉLT IDENTITÁS

PROBLÉMÁJA
A fent ismertetett nyelvi mechanizmusokon keresztül létrejövő történeti narratívának White szerint az a szerepe,
hogy a valóságnak formális koherenciát adva, a múlt nélküle megtapasztalhatatlan tökéletes teljességének
benyomását keltse. A kortárs történettudományt főként azon az alapon bírálja, hogy a történészek ragaszkodnak
azon meggyőződésükhöz, miszerint elbeszélésük formája és az eseménykomplexum „összefüggéstelisége”
mintegy „benne rejlik” az eseményekben. White szemléletmódja ezzel ellentétben határozottan
konstrukcionista, hiszen a modern történetírás hagyományos nézetével szemben azt állítja, hogy a történeti mű
alapvetően nem rekonstrukció, sokkal inkább konstrukció. E történelmi szkepszis középpontjában – mely
legkésőbb Nietzschénél már megtalálható, és a mai posztmodern történetírásra is jellemző (vö. Jenkins 1991;
LaCapra 1985) – az a felfogás áll, hogy a történelem nem rendelkezik eleve adott értelemmel, melyet a
történésznek csupán meg kell találnia: a múlt a „káosz képét nyújtja”. Ebből kifolyólag, hogy elbeszélhetővé
váljon, a múlt eseményeit jelentéssel kell ellátni, melyek „értelme” viszont csak az elbeszélésen keresztül lesz
nyilvánvalóvá. Mint a narratív történelemelmélet egy másik fontos teoretikusa, Louis O. Mink írja: „a
történeteket nem élik meg, csupán elmesélik. Az életnek nincs kezdete, közepe, vége. [.] A narratív
tulajdonságokat a művészetből visszük rá az életre” (Mink 1987, 60). A megélt és a történész által vizsgált múlt
tehát alapvetően nem rendelkezik sem önmagában vett értelemmel, sem pedig olyan történettel, melyet a
történésznek csupán meg kellene találnia.
E nézettel szemben már a 80-as évek elején megjelentek olyan filozófiai ellenvélemények, melyek a múlt-jelen,
illetve a káosz és az elbeszélés ilyetén éles elkülönítésének tarthatatlanságát hangsúlyozták. Alasdair MacIntyre,
a neves morálfilozófus Az erény nyomában című művében a white-i, minki nézőpontot támadta, mivel szerinte a
legalapvetőbb, hétköznapi események is csak úgy kaphatnak értelmet, ha elbeszélésbe helyezzük őket (vagyis
273
ÚJ IRÁNYZATOK
nem tudunk máshogy tevékenykedni, eseményekre reflektálni, csupán ha történetként fogjuk fel azokat). Maga
az emberi cselekvés sem más, mint egy „színre vitt narratíva”, azaz saját döntéseinket is a megfelelő történetbe
illesztett eseményekhez „igazítjuk”. Az „élet” és a „történet” azonosítása azonban óhatatlanul annak
továbbgondolására késztet, hogy a történetekhez mindig rendelhető egy szerző is. Vajon ugyanez igaz az életre
is? Más szavakkal: szerzői vagyunk-e saját élettörténeteinknek? MacIntyre szerint legalábbis a társszerzői
szerepre igényt tarthatunk, mivel saját magunkon kívül még a hagyomány, a kultúra, illetve – természetesen –
maguk az események is meghatározzák az adott cselekmény létrejöttét (MacIntyre 1999, 274-302). Ha maga a
hétköznapi tapasztalat is narratív módon képződik, akkor a múlt, mint önmagában vett folyamat és a történész
által cselekményesített, s ekként fikcionalizált múltkép éles különválasztása legalábbis árnyalásra szorul.
MacIntyre-ral nagyjából egy időben, de tőle függetlenül dolgozta ki elbeszéléselméletét Paul Ricoeur,
háromkötetes Temps et récit (Idő és elbeszélés) című művében, melyben az előbbihez hasonló módon vizsgálja
az irodalom, az élet és a történetírás kapcsolatát (Ricoeur 1983-1984).
Ricoeur könyvének első részében (főként Augustinus időelemzése és Arisztotelész Poétikája alapján) azt elemzi,
hogy miként tapasztalja meg az ember az időt. Elemzése során rámutat, hogy a megfejthetetlen, idegen idő
emberi, önmegértő idővé válása az idő és az elbeszélés közötti közvetítés által megy végbe: a természeti, tőlünk
független idő csak annyiban válik emberivé, amennyiben narratív módon képződik. Ezt a személyes
identitásképző folyamatot nevezi Ricoeur elbeszélt identitásnak, vagyis az ember csak az elbeszélés által válhat
önazonossá. Ebből adódóan minden értelmezés, magyarázat, és egyáltalán minden élettapasztalat és cselekvés
csakis narratív úton jöhet létre. Ricoeur ott fordul élesen szembe MacIntyre-ral, hogy nem ért egyet a
morálfilozófus azon véleményével, miszerint az elbeszélés mintegy immanens része az életnek. A szerző
(vagyis a cselekvő ember) a kultúrában adott elbeszélések struktúráját viszi rá életére – állítja Ricoeur –, vagyis
ebben mindenképp egy fikcionális aktust hajt végre. Ám itt nem a fikcionalitáson van a hangsúly, hanem a
metaforikus átvitelen, hiszen mint Ricoeur egy korábbi könyvében, a La métaphore vive-ben (Az élő metafora)
kimutatta a metafora nem egyszerűen egy retorikai dísz a nyelvben, hanem fontos szemantikai újítást tartalmaz,
valamit hozzátesz a szó szerinti értelemben vett jelentéshez, lényegében a valóság újraírásának eszköze (Ricoeur
1975). Ezen funkciója révén mintegy tisztább betekintést enged az emberi létösszefüggésbe, s hasonlóképpen az
elbeszélés is – kiterjesztett metaforaként – egyrészt a tapasztalás egyetlen eszköze, másrészt pedig éppen ezáltal
tesz lehetővé egy mélyebb, igazabb megértést.
Bár Ricoeur főként irodalmi szövegeket elemezve alkotta meg elbeszéléselméletét, az nem csupán az
esztétikára, hanem az egész emberi megismerésre – így a történelemre – is vonatkozik. Ricoeur fenntartja ugyan
a fiktív és történeti elbeszélések közötti különbségtételt, ám a történetírói munkákat az irodalmi szövegektől
inkább intenciójukban, mintsem narratív struktúrájukban tekinti különbözőeknek (Ricoeur 2000). Érvényes ez
az olyan szándékoltan nem-narratív szövegekre is, mint például Braudelnek A Földközi-tenger és a mediterrán
világ II. Fülöp korában című könyve, melynek hármas tagolásában Ricoeur egy, a földközi-tengeri világ
hanyatlásáról és a világtörténelem perifériájára szorulásáról szóló történetet vél felfedezni. Ez a történelmi
szövegeket (is) érintő narrativitás azonban nem valamiféle „szükséges rossz”, hiszen a historiográfiai munkák
éppen e tulajdonság révén nyújthatnak többlettartalmat, így jöhet létre a jelen emberének múlthoz való
értelmező viszonyulása. (Ricoeur művének bővebb elemzését lásd Gyáni Gábor bevezetőjében.)
Még Ricoeurnél is radikálisabban tört lándzsát a kontinuitás elmélete mellett David Carr Time, Narrative, and
History (Idő, elbeszélés és történelem) című könyvében. Carr is az időtapasztalat elemzéséből indul ki
(elsősorban Husserl fenomenológiai vizsgálatai alapján), és szintén arra a következtetésre jut, hogy
legalapvetőbb időérzékelésünk is narratív természetű. E könyvében az elbeszélésalkotást Carr mintegy
antropológiai tulajdonságként tételezte, de később ezen pontosított, inkább a modern európai ember kulturális
adottságaként fogva fel azt. Carr szerint ez az eleve meglevő narratív érzékelés nem csupán az egyén számára
adott, de a közösség életében is alapvető szerepet játszik, ugyanis egy csoport (társadalom, nemzet stb.)
kollektív elbeszéléseken keresztül tesz szert identitásra. A történész munkája ehhez a társadalmi dimenzióhoz
kötődik, mégpedig annyiban, hogy egy közösségi elbeszélést tudományos eszközökkel, a lehetőség szerinti
legnagyobb objektivitást célul tűzve, kritikailag vizsgáljon felül – és (ha kell) írjon át. Tehát a történész – mint
Carr és egy későbbi tanulmányában Ricoeur is hangsúlyozza – nagy mértékű társadalmi felelősséggel bír, hiszen
vizsgálódása nem csupán „önmaga és a tudomány kedvéért” történik, hanem a közösség elbeszélései és történeti
tudata szempontjából is komoly befolyásolóerővel rendelkezik (Carr 1986, 1999; Ricoeur 1999). Különösen
fontossá válhat ez olyankor, ha elfogadjuk azt a white-i (de lényegében Ricoeur és Carr által sem tagadott) tételt,
miszerint az eseményekbe a narrativitást mi visszük bele (akár konstrukció, akár maga az érzékelésmód révén).
Ekkor ugyanis elvileg nincs egyetlen eseménysor elbeszélésének sem valamely másiknál nagyobb
létjogosultsága. Ezzel kapcsolatban azonban felmerül az a kérdés, hogy nem tereli-e ez a történettudományt
menthetetlenül szélsőséges relativizmusba?
1.2.3. A TÖRTÉNELMI RELATIVIZMUS ÉS A HOLOKAUSZT-VITA
274
ÚJ IRÁNYZATOK
White-ot történész kritikusai elsősorban a tények realista ábrázolása lehetőségének tagadásával, extrém
relativizmussal és tudományos nihilizmussal vádolták, mivel végső soron elmossa a határt történelem és
irodalom közt. (E vádak azóta, a részben White köpönyegéből előbúvó posztmodern történetírással szemben is
gyakorta elhangzanak.) Kétségkívül komoly episztemológiai és etikai problémákat vet fel, hogy amennyiben a
múlt ab ovo kaotikus, akkor ez lényegében végtelen értelmezési és cselekményesítési lehetőségeket jelent, még
akkor is, ha a White által javasolt „metatörténeti” vizsgálódás – mivel képes rámutatni a nézőpontok
sokféleségére – lehetőséget teremt a különféle történeti narratívumok mögötti perspektivikus
(politikai/ideológiai) attitűdök leleplezésére. Ám, ha minden cselekményesítési mód „egyformán legitim” –
mivel a narratívum referenciája nem a múlt „valósága” többé, lévén az elbeszélés önreferenciális jellegű –,
akkor pl. lehetséges-e a holokauszt komikus ábrázolása egy történeti műben? Extrémnek tűnő példaként nem
véletlenül a 19. század egyik legnagyobb tragédiájának kérdését hoztuk, ugyanis a kortárs történetelmélet
narrativista áramlatát éppen e problémák osztották meg. Mi több, White is ezen a ponton szembesült leginkább
formalista elméletének gyengéivel (Braun 1995; Kellner 1998; Lang 1998; Dintenfass 2000). Anélkül, hogy
ennek részleteibe belemennénk, itt csupán azt szükséges hangsúlyoznunk, hogy a „kognitív felelősséggel”
rendelkező történésszel szemben támasztott etikai követelmények és a jelenlegi történettudomány
episztemológiai eszközrendszere között van bizonyos „rés”, amivel – épp a gyakorlati történetírás érdekében –
elméletileg is számot kell vetni; erre viszont pont a történeti narratíva vizsgálata adhat lehetőséget. White maga
a fenti komoly etikai problémával akként próbált meg szembenézni, hogy bizonyos fokig szűkítette az ún.
„modern események” (mint például a holokauszt) cselekményesítésének lehetőségeit, a megoldást lényegében a
20. századi elbeszélő próza narrációs technikáinak alkalmazásában látva. Ezzel ugyan eredeti koncepciójának
kissé ellentmondott, viszont megközelítésmódját – legalábbis etikai szempontból – elfogadhatóbbá tette (White
1997c; 2003).
1.3. Az értelmezés tudománya: a hermeneutika

A korábban leírtakkal párhuzamosan alakult ki a hermeneutika irányzata, mely sajátos – az előbbiekhez képest
talán kevésbé radikálisnak tűnő – koncepciót képviselt a történetiséggel és a történelmi szöveg értelmezésével
kapcsolatos diszkussziókban. A hermeneutika kutatási területe a megértés természete és az értelmezés
gyakorlata. (Az elnevezés az istenek követének, Hermésznek a nevéből származik, aki az olümposziak üzenetét
közvetítette a halandóknak.) Egyik legjelentősebb 19. századi teoretikusa, Wilhelm Dilthey a hermeneutika
legfőbb feladatát az emberi lét írásokban megőrződött maradványainak interpretációjában jelölte meg (Dilthey
1974).
A hermeneutikai módszer lényege maga az értelmezés, hiszen egy adott szöveg csak a befogadó interpretációja
révén nyer értelmet. Azaz e diszciplína – melynek három klasszikus területét szokás megkülönböztetni: a
bibliai, a jogi és az irodalmi hermeneutikát – felfogható úgy, mint közvetítő szöveg és olvasó között. Egy
művészi vagy történelmi szöveg a hermeneutika szerint azért érthető meg egyáltalán, mivel a szerző és az
értelmező mögött ugyanaz az egyetemes emberi világ áll (lényegében ugyanúgy, ahogy egy hétköznapi
beszédszituációban egymást is megérthetjük, hiszen közös a nyelvünk, hasonlóak a tapasztalat-
összefüggéseink). Jól példa erre egy idegen nyelv tanulása, melynek során csupán azokhoz a szavakhoz
vagyunk képesek értelmet rendelni, amelyeknek saját nyelvünkben – és saját életünkben is – megvannak a
megfelelői (Bultmann 1994). Egy szöveg megértése – állítja a klasszikus, 19. századi hermeneutika – a szerző
belső életébe, szellemiségébe való belehelyezkedés révén lehetséges, az interpretáció során pedig az adott
textust lényegében újraalkotjuk. „A hermeneutikai eljárás végső célja az – mondja Dilthey –, hogy a szerzőt
jobban megértsük, mint ahogy ő magát megértette.” (Dilthey 1974, 493.)
Mindez nem csak a művészetekre, de a történettudományra is vonatkoztatható, hiszen a történész is szövegekkel

dolgozik. A történetfilozófus Rudolf Bultmann szerint a hermeneutikai kérdés lényege: „hogyan lehetséges
megértenünk a ránk hagyományozott történelmi dokumentumokat? Hisz meg kell értenünk őket, ha hasznukat
akarjuk venni a történelmi múlt képének rekonstruálásához, ha szóra akarjuk bírni őket. Tulajdonképpen minden
történelemértelmezés feltételez valamilyen hermeneutikai módszert” (Bultmann 1994, 123), mivel a múlt
kutatásában a források és események feltárása mellett a történésznek legalább olyan fontos feladata azok
értelmezése is. A régész-filozófus Robin Collingwood az 1940-es években élesen bírálta azt a történészi
metódust, amely minden értelmezés nélkül, autoritásként fogadja el és helyezi egymás mellé a múlt forrásait (ezt
nevezte „ollózó-ragasztó történetírásnak” – mely lényegében a pozitivizmus egyik előfeltevését, az „önmagáért
beszélő forrás” felfogását takarja). Szerinte a történetírás lényege a múlt gondolatainak újragondolása: „Amikor
a történész azt kérdezi, hogy »miért szúrta le Brutus Caesart?«, akkor arra gondol, hogy »mit gondolt Brutus,
ami miatt úgy döntött, hogy leszúrja Caesart?«. Számára az esemény oka az eseményt előidéző személy
gondolatát jelenti – és ez nem az eseménytől különböző valami, hanem annak belső oldala.” (Collingwood
275
ÚJ IRÁNYZATOK
1987, 275.) Megérteni tehát annyi, mint az adott dolgot a megfelelő probléma-összefüggésbe helyezni, vagyis
rekonstruálni magunkban azt a kérdést, melyre a szöveg (vagy az esemény) válaszol.
Óhatatlanul felmerül azonban, hogy ha egy szöveggel találkozunk, mennyire lehetünk képesek saját
előítéleteinket, tapasztalatainkat kizárni. Az előbbi példánál maradva: ha Brutus gondolatait próbálom felidézni,
nem fog-e mindenképpen beszűrődni egyrészt az, amit Brutus sorsáról már másoktól tudok, másrészt az, amit a
kérdésről magam gondolok? Ebből az előzetes megértésből kifolyólag – mely mindenképpen megnyilvánul,
hiszen várunk valamit a műtől/szövegtől – létrejön az úgynevezett hermeneutikai kör, ami azt jelenti, hogy
olvasásunk folyamatában az elolvasott részekből valamiféle egészet konstruálunk, megpróbáljuk egy koherens
értelmezési keretbe illeszteni; így a szöveg egésze, mind a teljes mű, mind pedig az egyes szakaszok irányában
módosítja elvárásainkat, interpretációnkat, és ezzel egy véget nem érő, körbejáró, lezárhatatlan mozgás
keletkezik.
Hans-Georg Gadamer, nagy jelentőségű, Igazság és módszer (1960) című könyvében – a korábbi hermeneutikai
tradícióra építve, és azt továbbgondolva – kísérletet tett egy olyan, egész létés művészetmegértésünket
megalapozó hermeneutika kidolgozására, melynek egyik fő kérdésköre az előítéletek és a befogadó személyes
attitűdjének vizsgálata. Gadamer úgy lépett túl az előítélet problémáján, hogy kimutatta: az előítéletek
száműzésére való törekvés lényegében egy, a felvilágosodás korában kialakult prekoncepció. Szerinte nem az
előítéletek kiküszöbölése a cél (ti. ez lehetetlen), hanem azok tudatosítása. Az értelmező egy hagyományban él,
mely saját nézőpontját is meghatározza, azaz Dilthey belehelyezkedéskoncepciója azért tarthatatlan, mivel nem
veszi figyelembe azt a történeti távolságot, mely köztünk és az értelmezett dolog között van, s amelyet az
említett hagyomány közvetít. Gadamer a hermeneutikai szituáció leírására metaforaként a horizont fogalmát
használja: az értelmező jelenbeli horizontja nem egy elkülönült entitás, hiszen benne áll a hagyományban (mely
az adott mű hatástörténete révén valósul meg). A megértés lényegében a korábban különállónak tűnő horizontok
összeolvadása, vagyis az értelmező horizontjának és a történeti tudat, a hagyomány-összefüggés által közvetített
történelmi horizontnak a szoros egysége. Ez a horizont-összeolvadás azonban (a hagyomány állandó alakulása
folytán) nem egyszeri, hanem éppen hogy újra és újra megvalósuló, dinamikus folyamat. Vagyis az időben élő
ember nem mondhatja semmiről, hogy „végérvényesen megértette”, hiszen a hatástörténeti tudat állandó
alakulása következtében minden nemzedék (sőt esetleg különböző életszakaszaiban egyazon személy is) mást és
máshogy ért meg. Ez Gadamer szerint egy másik okból kifolyólag sem statikus folyamat: ha egy szöveget
(embert, történelmi eseményt stb.) megértek, ezzel saját személyiségem is megváltozik. A megértés dialogikus,
hasonlóan működik, mint egy párbeszéd vagy vita, melynek során – optimális esetben – konszenzusra jutunk, és
nem csupán rájövünk, hogy a másik mit akar mondani, hanem ezáltal mi is többlettudással leszünk
gazdagabbak. A megértés egyrészt mindig nyelvi természetű, hiszen az emberi gondolkodás és lét nyelvileg
közvetített („A megérthető lét – nyelv” – írja Gadamer); másrészt történés jellegű: megvalósulása során én is
átalakulok, a megértetteket életösszefüggésembe helyezem (ezt nevezi Gadamer applikációnak) (Gadamer
1984).
Mint látható, Gadamer olyannak tekinti a már elmúlt, értelmezésre váró dolgot, mely egyáltalán nem valamiféle
izolált, a jelentől távol levő, a „múlt ködébe vesző” tárgy, hanem nagyon is élő, a folytonos hagyomány
közvetítette entitás. Felmerülhet azonban az a – történészeket különösen érintő – kérdés, hogy ha egy olyan
történeti korszak alkotásait (eseményeit, dokumentumait stb.) vizsgáljuk, melynek a jelenhez mért távolsága már
oly nagy, hogy a befogadó elsődleges érzete inkább az idegenség, mint a folytonosság, milyen módon
működtethető a hermeneutikai metódus. A Gadamer hermeneutikájából kinőtt ún. recepcióesztétikai iskola,
mely a hermeneutikát (irodalom)történeti kutatásokban alkalmazta, magának a vizsgálat lehetőségének a
problémája kapcsán szembesült e kérdéssel.
A recepcióesztétika egyik legnevesebb képviselője, Hans Robert Jaufi szerint a történeti analízis első lépése
éppen a befogadó és a szöveg közötti történeti távolság tudatosítása kell hogy legyen. Miután az értelmező saját
horizontját elkülöníti, megpróbálhatja rekonstruálni a történeti kor közösségének elvárási horizontját, vagyis azt
az attitűdöt, világnézeti, történeti, poétikai beállítódást, mellyel a korabeli befogadók a szöveghez
viszonyulhattak. Ez a rekonstrukció (mely persze sosem lehet teljes) a mű recepciójának – hatástörténetének,
azaz a szövegre történt konkrét reagálásoknak – megismerése révén valósulhat meg, mely a korabeli befogadást
közvetítheti számunkra (Jaufi 1997). Azaz Jaufi szerint az irodalom történeti vizsgálatának egyrészt szinkrónnak
(vagyis a mű befogadói közösségét érintő analízis) és diakrónnak (a befogadás történetének elemzése) kell
lennie.
A Jaufi Poetik und Hermeneutik néven alapított kutatócsoportjához tartozó történész, Reinhart Koselleck által
képviselt nagy hatású irányzat, az ún. fogalomtörténet (Begriffsgeschichte) ötvözi a hermeneutikai
megközelítést a társadalomtörténeti szempontokkal. Koselleck szerint egy társadalom nem csupán törvényei,
intézményrendszere, szokásai stb. folytán működik, hanem szükséges egy közös fogalmi készlet is, mely
276
ÚJ IRÁNYZATOK
(mindenki számára ismert volta miatt) fenntartja a társadalmat. Az Otto Brunnerrel és Werner Conzével közösen
szerkesztett fogalomtörténeti lexikon bizonyos alapfogalmak (mint a politika, demokrácia, történelem stb.)
történetét kíséri végig, méghozzá két aspektusból. Egyrészt szinkronikusan, vagyis a fogalomnak az adott
társadalmon belüli jelentését vizsgálja, másrészt pedig diakronikusan, azaz a jelentések átalakulását, változását
kíséri figyelemmel. Ez nem egyszerű nyelvtörténeti analízis, hiszen, mint Koselleck hangsúlyozza, a fogalmak
értelme kontextusfüggő, az adott társadalmi közeg határozza meg. Az irányzat tehát a fogalmak hatástörténetét
kutatja, melyből kifolyólag a recepcióesztétika történettudományos alkalmazásának is tekinthető. Koselleck
szerint azonban a fogalmi elemzés mintegy a történeti episztemológia kezdőpontját jelenti, és az elemzések
során két olyan metatörténeti kategóriát kell bevezetni és feltárni, melyek létrehozzák az adott korszak történeti
tudatát. Az egyik a tapasztalattér: a jelenben lerakódott múlt, az emlékek, a kulturális összefüggésrendszer. A
másik az elvárási horizont: a jelenbeli jövő, vagyis a kor jövőre irányuló reményei, vágyai, félelmei. Koselleck
Vergangene Zukunft (Elmúlt jövő) című könyvében e kategóriák és a fogalomtörténeti módszer alkalmazásával
mutatja be a modernitás keletkezését és új időtapasztalatát. A 18. század második harmadától figyelhető meg,
hogy a tapasztalati tér és az elvárási horizont közötti távolság megnőtt, méghozzá az utóbbi javára, vagyis a
statikus, múltból értelmezett világkép helyére egy jövőorientált került, melyben az isteni gondviselést az emberi
fejlődés gondolata váltotta fel. Ekkor alakult ki a modernitás történetiségfogalma is: a német nyelvben a Historie
szót a Geschichte váltja fel, mely egyszerre jelenti a múltban megtörtént eseményeket, és az ezekkel foglalkozó
tudományt (miközben a Geschichte szó egyes számú, általános alanyú kifejezéssé vált). Ezt az új időtapasztalat
tette lehetővé: a történelem immár egy tervszerű, emberi produktum megnevezésére szolgált (Koselleck 1977,
1989, 2000, 2003).
A hermeneutika (mind a gadameri és jaufii német vonulat, mind pedig a korábban tárgyalt Ricoeur, aki
lényegében a fenomenológiai-hermeneutikai tradíció francia képviselőjének tekinthető) legfőbb törekvése a
múlt és a jelen közötti közvetítés véghezvitele, mely az értelmezés során valósulhat meg. Ez természetesen nem
a dolgok közvetlen, „egy az egyben” történő megismerését jelenti, mert az értelmezés (és a ricoeuri
narrativizálás) állandó, végtelen folyamat. Mégis, a hermeneutika – leginkább a gadameri
hagyománykoncepcióból adódóan – valamiféle kontinuitást feltételez a múlttal, még ha ennek a felismerése nem
önmagától adódik, hanem komoly erőfeszítést is igényel. A továbbiakban egy olyan filozófus-történész
koncepcióját ismertetjük, aki a történelmi megismerésnek egy, az eddigiekkel ellentétes, a diszkontinuitásra, a
diszkurzív tényezők és a hatalmi manipulációk analízisére építő metodológia kidolgozására tett kísérletet.
1.4. Diskurzus és történelem: Michel Foucault

Michel Foucault munkásságát lehetetlen egyetlen gondolkodástörténeti irányzathoz vagy tudományághoz
kapcsolni. Kritikusai gyakran a strukturalizmushoz sorolták, és nem kétséges, hatott rá a strukturalista szemlélet,
noha önmagát mindig is elkülönítette az irányzattól. Foucault-t leginkább a „filozófus” kategóriával szokás
megjelölni, de éppúgy tekinthető társadalomtudósnak vagy eszmetörténésznek is. Elemzői – főként angolszász
területen – előszeretettel kötik a foucault-i diskurzusanalízist a korabeli francia ideológiakritikai mozgalmakhoz,
némely későbbi, hasonló szemléletű irányzat (például az amerikai újhistorizmus) pedig gyakran hivatkozik
Foucault-ra. Az feltétlen igaz, hogy a strukturalizmus egyes ideológiakritikai képviselői (főleg Althusser) erősen
hatottak szemléletmódjára, ám ő mindig hangsúlyozta hatalomfelfogásának a kortárs újbaloldali irányzatokétól
– itt a francia mellett a frankfurti iskola emelhető ki – való alapvető eltérését. Mindezeket figyelembe véve talán
vitatható, ha az alábbiakban Foucault-t elsősorban mint történészt vizsgáljuk (helyesebben: történeti
metódusából és munkáiból kíséreljük meg gondolkodástörténeti rendszerét felvázolni), ám – a 20. század
második felének egyik leginspiratívabb szerzőjéről lévén szó – reméljük ez nem teljesen alaptalan megközelítés.
1.4.1. DISKURZUS ÉS EPISZTÉMÉ: AZ „ARCHEOLÓGIAI” MÓDSZER

Foucault első művei – Elmebetegség és pszichológia (1954); A klinikai orvoslás születése (1955); A bolondság
története, (1961); és a legjelentősebb: A szavak és a dolgok (1966) – sajátos történeti analízisként születtek, ám
szűkebb tárgyukon kívül (őrület, orvoslás, humántudományok) egész korszakokat vizsgálnak: a 17-18. századi
klasszikus kort és átmenetét a 19. századi modernitásba. Itt bontakozott ki Foucault két alapvető módszere: a
diskurzuselemzés és az archeológia. Ezeket – a kivált A szavak és dolgokat ért kritikákra válaszul írt – A tudás
archeológiájában (1969) és a College de France-ban elhangzott székfoglaló előadásában (A diskurzus rendje,
1970) fejtette ki (Foucault 2000a, 1961, 2000b, 1998a, 2001, 2004).
Foucault módszerének kiindulópontját azon hagyományos történészi szemlélet antitézise jelenti, mely az
események egymásutániságában valamiféle mélyebb kontinuitást tételez fel. Foucault szerint ugyanis – itt az
277
ÚJ IRÁNYZATOK
Annales-körre, a cambridge-i és a kortárs szovjet történeti iskolára, valamint a strukturalizmusra hivatkozik – „a

történelem – illetőleg általában véve a történeti tudományok – immár nem a szemmel látható egymásra-
következéseken túli összefüggések helyreállítását célozzák; eljárásuk mostantól a diszkontinuitások játékba
hozásában áll” (Foucault 2000c, 171). Miután Nietzsche, a pszichoanalízis és a strukturalizmus kimutatta a
szubjektum függőségét – a hatalom akarásától, a tudattalantól, illetve a nyelvtől és ideológiáktól –, a folytonos
történelem tana maradt a tudat „utolsó menedéke”, az a szféra, ahol még a világ értelmesnek, uralhatónak, az
ember számára otthonosnak tűnik. Ez azonban megfelelő történeti módszer alkalmazásával leleplezhető: a
valóban történeti ugyanis – Foucault szerint – az egyes korszakok elválasztásával, azok szinkrón vizsgálatával, s
a folytonosság helyett a különbözőségek hangsúlyozásával közelíthető meg. Ez nem valamiféle – hagyományos
értelemben vett – „eszmetörténetet” jelent, ugyanis az egyes periódusokat meghatározó diszkurzív formációk
vizsgálatára van szükség.
Foucault alapfeltevése szerint minden korszak diszkurzív gyakorlatok egymásra ható mozgásterében jön létre,
ezek határozzák meg, ki, mikor és mi módon juthat szóhoz, mi lehet „tudományos” kutatási téma stb. Azaz az
igazság mint olyan, egy adott diszkurzív közegben keletkezik, léte a diskurzusok játékából fakadó
lehetőségfeltételek eredménye: „[M]inden társadalomban ellenőrzik, kiválogatják, megnevezik a diskurzus
termelését, majd a termékeket újra elosztják, mégpedig bizonyos számú eljárás szerint, amelyeknek az a
szerepük, hogy csökkentsék a diskurzus veszélyeit, uralmukba kerítsék véletlenszerű megjelenését,
kiküszöböljék súlyos, fenyegető anyagiságát” (Foucault 1998a, 51). Az „ember” (a „társadalom”, a „tudomány”
stb.) tehát mindig egy ellenőrzött diskurzus-rendszerben nyilatkozik meg, mely nem csak megszólalásmódját, de
mondanivalójának természetét is meghatározza. Így a diskurzuselemzés legfőbb kérdése nem a „hogyan jön
létre egy adott diskurzus?”, hanem hogy „miért az a kijelentés formálódott meg a vizsgált közegben, és nem egy
másik?”. Ebből a perspektívából lehet ugyanis azt a mezőt behatárolni, melyben a diszkurzív erők
megnyilvánulnak.
A diskurzus Foucault szerint, egyrészt bizonyos elemek kizárásával, másrészt a diskurzuson belüli tényezők
ellenőrzésével operál. Az őrület történetéről írt könyveiben ezt a mechanizmust, illetve a pszichiátriai diskurzus
létrejöttét tárgyalja. Az „őrület” kifejezés ugyanis egy tünetcsoport mai formájának megnevezése, tehát maga is
történeti terminus, azaz egyrészt időben keletkezett (az ún. klasszikus korban, a 17-18. században), másrészt
maga a létezését lehetővé tevő összefüggésrendszer is történetiséggel bír. Foucault épp azt a viszonyrendszert
kísérli meg feltérképezni, melyben a téboly (gyakorta különböző) fogalma felbukkanhatott. Meglátása szerint,
míg a középkorban és a reneszánsz idején az őrülthöz némiképp ambivalensen viszonyultak – kirekesztették (vö.
bolondok hajója), de valamely magasabb igazság hordozójának is tekintették –, addig a klasszikus kortól az
őrület világa tisztán a kizárás világa lett. Megjelentek azok az internáló intézmények (az „általános kórházak”,
dologházak), melyek célja sokkal inkább a társadalmi izoláció volt, mintsem a gyógyítás (annál is inkább, mivel
a termelésben való részvételre képtelen koldusokat, csavargókat, rablókat, prostituáltakat stb. is ide zárták).
Foucault nagy és heterogén anyagon (pszichiátriai, irodalmi, filozófiai műveken, perrendtartásokon,
házirendeken stb.) mutatja ki a diszkurzív mechanizmusok kizárási metódusait. Ez a heterogenitás éppen a
diskurzuselemzés egyik fő módszere, mivel a diszkurzív stratégiák működését csak az egyes területek közti
viszonyrendszerben lehet meglátni, egy területen belül sohasem. Adódik ez abból, amit Foucault a diskurzus
működtetéséhez szükséges harmadik tényezőként jelöl meg: az igazságvágyból, ami azt jelenti, hogy az egyes
korszakok diszkurzív stratégiái maguk döntenek afelől, hogy mely megnyilatkozások tekinthetők az adott
közegben igaznak (illetőleg tudományosnak), és melyek nem – vagyis a kutatónak a hegemóniára törekvő
beszédmódok és kijelentések közegében kell a diszkurzív formációk lényegét fellelnie.
Foucault szerint e diszkurzív formációk episztemológiai mezőt, úgynevezett episztémét jelölnek ki, melyek
sajátos, nem hagyományos értelemben vett korszakolásra is módot adnak. Az episztémé Foucault-nál történeti a
priori kategória: ez teszi lehetővé egy korszak diszkurzív struktúrájának kialakulását, „jelöli ki a tapasztalásban
egy lehetséges tudás mezejét, határozza meg a benne rejlő tárgyak létmódját, fegyverzi föl a hétköznapi
tekintetet elméleti hatalommal, határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett igaznak elismert diskurzus
tartható a dolgokról” (Foucault 2000b, 185). A szavak és a dolgokban vizsgált időszakban (17-19. század)
három – egymást ismét csak diszkontinuus módon követő – episztémét mutat ki. Az első a 17. század elején jött
létre, amikor a reneszánsz hasonlóságokra épülő episztemológiáját (melyben a dolgok egymás közti viszonya a
megfeleléseken nyugszik, s a tudás ezeknek az egymásra utalásoknak a feltárását jelenti) felváltotta a klasszikus
kor reprezentációra alapozó ismeretelmélete: a szavak és a dolgok ekkor válnak szét, köztük már nem
hasonlósági, hanem az ábrázolásból fakadó viszonyok állnak fenn. Ennek specialitása a kettős reprezentáció,
mely szerint a jel egyrészt magában hordozza a jelöltre való utalást, másrészt önmaga jelszerűségét is
reprezentálja (legjobb, hétköznapi példa talán a térkép). Így a klasszikus kor tudományát alapvetően jelek
hálózata alkotja, mely jelrendszeren (és taxonómiáján) belül mozog. Foucault a grammatikát, a természettant és
a gazdaságtant vizsgálva bizonyítja be, hogy mindhárom tudományág módszertanát ugyanez az episztemológiai
bázis határozta meg. 1775 és 1825 között – e fél évszázadra teszi a klasszika és a modernség közti átmenetet –
278
ÚJ IRÁNYZATOK
azonban több olyan jelenség is megfigyelhető, amely jelezte az új episztémé bekövetkeztét: a gazdaságtanban a
munka, a biológiában az élet, a nyelvészetben a ragozás fogalmainak előtérbe kerülése, melyek olyan
transzcendentális beállítottságra utalnak, aminek középpontjában már az időbeli létstruktúrájú ember áll. Az
ember (és vele együtt a történelem) ugyanis mint vizsgálódási tárgy nem volt mindig „tudományos” probléma a
humaniórákban, azt a mai napig ható érvénnyel a 19. századi episztémé hozta létre. (Foucault, könyve végén a
kortárs tudományok közül kettő – a lévi-straussi antropológia és a lacani pszichoanalízis – jelentőségét méltatva,
mintegy prófétai attitűddel hirdeti az új episztémé eljövetelét, mely az ember fogalmának helyére ismét – a
klasszikához hasonlóan – a struktúrát és a diskurzust helyezi.) (Foucault 2000b).
Foucault A szavak és a dolgokban az egyes episztéméket létrehozó diszkurzív gyakorlatok rendszerének

vizsgálatával a múlt „portréjának” felvázolására törekedett. Ennek módszertani alapelveit A tudás
archeológiájában fejtette ki – mely művei közül talán a leginkább összpontosít az általa helyesnek tekintett
történészi metódusra –, ám az elhangzott kritikák hatására némileg módosított is megközelítésmódján (Foucault
2001a). A tudásarcheológiája ugyanis a történész vizsgálódásainak tárgyaként már nem annyira – a túlságosan
„totalizálónak” érzett – episztémét, inkább az úgynevezett archívumot jelöli meg. Az „archívum” Foucaultnál
nem valamiféle, a jelen számára intézményesen fenntartott dokumentumgyűjteményt jelent (vagy a megőrződött
szövegek összességét), hanem „szabályok játékterét”, melyek megteremtik a különböző diskurzusokat felépítő
kijelentések (énoncé) felés eltűnésének, átalakulásának és megformálódásának lehetőségfeltételeit – a maguk
esemény-, illetve dologszerű egyediségében. „Az archívum nem egyéb, mint a kijelentések kialakulásának és
átalakulásának általános rendszere.” (Foucault 2001, 169) Az archívum vizsgálatának módszere – „a diskurzus
elemzése a maga archív modalitásában” (Foucault 1998b, 45) – az archeológia. „A diskurzus tényeit az
archívum általános elemében analizálni annyit tesz, hogy messze nem dokumentumok (egy rejtett jelentés vagy
egy konstrukciós szabály dokumentációi), hanem monumentumok módján dolgozzuk fel őket; így jön létre az,
amit (...) archeológia névvel illetünk” – írja Foucault (Foucault 2000c, 180). Az „archeológia” tehát abból indul
ki, hogy a múlt mint olyan – a jelennel való radikális diszkontinuitása miatt – megismerhetetlen, viszont
feltárható és a maga megismerhetetlenségében „monumentumszerűen” bemutatható (melyre maga Foucault is
vállalkozott „emlékművé avatott” dokumentumok kiadása formájában) (vö. Foucault 1997, 1999a). E
feltáráshoz „egy terület ideiglenes kimetszése” szükséges ugyan – amilyet például az 'őrület', vagy a 'humán
tudományok' fogalma jelöl ki –, mely elég sűrű ahhoz, hogy leírás tárgyát képezze és megragadhatóvá tegye a
diszkurzív gyakorlatok sajátszerűségeit, „az egyidejűleg létező kijelentések [énoncé] közötti viszonyokat”
(Foucault 2000c, 181), viszont a diskurzus szubjektumának (például egy vizsgált szöveg szerzőjének) nem
szabad determinálólag hatnia az elemzés eredményére.
Minden szubjektum következetes kikapcsolása Foucault-nál különösen azért problematikus, mivel a történész –
ő maga is – benne áll a kortárs diskurzus terében: „Azt a teret elemzem, ahol magam is beszélek” – írja
(Foucault 2000c, 181). Foucault-t azonban a múlt „a jelen történelmeként" érdekli, „számára a történelem nem
más, mint a jelen elgondolásának kitüntetett módja” (Takács 1998, 147). Ennek jegyében helyeződik rá a 70-es
évek elejétől Foucault gondolatrendszerében az archeológia módszerére egy másik stratégia, melyet – Nietzsche
után – genealógiának keresztel el, és vele a jelen hatalmi viszonylatainak leszármazástörténetét kísérli meg
megragadni.
1.4.2. A GENEALÓGIA ÉS A HATALOM MIKROFIZIKÁJA

A genealógia módszertana a kezdetekhez való visszanyúlást, annak kikutatását jelenti. A kezdethez és
leszármazáshoz, de sohasem az eredethez (Ursprung), mivel az – Nietzsche, és az ő tézisei nyomán Foucault
szerint – valami, a dolgok mélyén rejlő, változásra képtelen önazonosságot (a történeti folyamatban
megnyilvánuló rejtett lényeget) tételez. Ehelyett a genealógus a dolgok létrejöttét vizsgálja, azokat a hatalmi
viszonyokat, amelyek az adott konstrukció adott megvalósulását lehetővé tették. „Az archeológus [...] a
beszédes dokumentumot néma monumentummá változtatja vissza, olyan tárggyá, amelyet meg kell fosztani
kontextusától ahhoz, hogy hozzáférhessen a strukturalista leírás. A genealógus kívülről közelíti meg az
archeológiai módon kiásott monumentumokat, s így magyarázza származásukat a harcok, győzelmek, vereségek
ide-oda mozgásából” – írja ezzel kapcsolatban Jürgen Habermas (Habermas 1998, 206).
A genealógia módszerének kidolgozása és alkalmazása jellemzi Foucault utolsó nagy műveit: a Felügyelet és
büntetést (1975) és A szexualitástörténetét (1976
1. . Ezekben két – látszólag teljesen eltérő, de valójában nagyon is hasonló – témán mutatja be a modern
hatalom kialakulását és működését. A hatalom Foucault-nál nem egy konkrét intézményt vagy egy
társadalom fölötti struktúrát jelent, hanem különböző erőviszonyok, tényezők interakcióját (lehetnek ezek
személyközi kapcsolatok, intézményeken belüli és a társadalomban működő hálózatrendszerek stb.), illetve
azon stratégiák együttesét, amelyekben hatásukat kifejtik. A hatalom nem csupán elnyomó, de építőés
279
ÚJ IRÁNYZATOK
szabályozóerő is. Nem konkrét dolog, hanem viszonyrendszer-együttes, ily módon elpusztíthatatlan, az ellene
való fellépést pedig kifejezetten igényli, az saját struktúrájának része. Azaz a hatalom, diszperzív és diffúz
természetű, így „átvenni” sem lehet (ahogy a marxisták vélik), viszont mechanizmusai, a hatalom
mikrofizikája – elsősorban az annak keretet adó „intézmények” vizsgálatával – leleplezhető és bemutatható
(Foucault 2000d; vö. Shiner 1982; Kiss 1993).
A Felügyelet és büntetés fő kérdése, hogy miképp működik a büntetőhatalom a különböző korokban (Foucault
1990). Foucault szerint a modern hatalmat az különbözteti meg a korábbi (leginkább a középkori)
hatalomformációtól, hogy alattvalóihoz való viszonya nem az életben hagyni – halálba küldeni elvén alapul,
hanem az élni hagyni és halni engedni koncepcióján. Így kerül az alapvetően büntetésre (gyakorta kínzásra és
halálra) építő középkori rendszer helyére a felügyeletés fegyelmezéselvű modern szisztéma, és így jön létre a
börtön (mely természetesen korábban is fennállt, de a 18-19. században lett „intézmény”, és vált a büntetés-
végrehajtás legfőbb fórumává). A halálbüntetés helyett a börtön előtérbe kerülése nem valamiféle „felvilágosult
humanitás”, hanem a hatalom intencióváltásának eredménye. A modern hatalom legfőbb célja a polgárok
ellenőrzése. Ennek archetipikus intézménye a modern börtön, különösen a J. Bentham által kitalált Panoptikum.
„A panoptikum – írja Foucault – egy gyűrű alakú képződmény, mely egy udvart zár körül. Az udvar közepén
egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílt ablakuk. Mindegyik cellában
egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra
térítendő fegyenc vagy a tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban a felügyelők foglalnak helyet.
Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják. [.] A
panoptikum egy olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső
soron tehát egy valóra vált utópia.” (Foucault 1998c, 73-74.) A modern hatalom tehát nem csupán a büntetésben
nyilvánul meg, struktúrája a mindennapi életet is jellemzi, sőt Foucault szerint erre a struktúrára és
metodológiára (a „vizsgálatra”) épülnek a tudományok is. (Foucault hatalom és tudás ezen szoros
összetartozását és egymásra utaltságát fejezi ki a „hatalom/tudás” [pouvoir-savoir] kategóriájával.)
Hasonló A szexualitás története első kötetének (A tudásakarása) vizsgálódása is (Foucault 1996). A könyv
kiindulópontként azt a bevett feltevést kívánja eloszlatni, miszerint a szexualitást a viktoriánus kor óta
társadalmunkban elnyomták, és az elfojtás eredményeként kívül került a diskurzuson. Foucault szerint ez
egyáltalán nem igaz, sőt a szexualitás a 19. századtól ugyanúgy diskurzust alkot, csakhogy a hatalom egészen
más stratégiákkal hozza szóba: ellenőrzése, a ki nem mondható folytonos kimondása révén megpróbálja
mintegy fegyelmezni azt. Erre példaként a kollégiumi, intézményi házirendeket hozza, ahol gyakorlatilag a
szexualitás elhallgatva megrendszabályozása körül forog minden. Ezt a beszédre bujtogatást mutatja a korabeli
bűnügyi vizsgálat, a vallomások és gyónások rendszere (a pszichoanalízis ennek újabb fejezete) és az, hogy
ekkor születnek a perverzió és a homoszexualitás fogalmai, melyekkel a hatalom által ellenőrzött „helyes”
diskurzusba be nem illeszkedő elemeket a betegség és a torzulás kategóriáiba (a devianciák közé) lehet sorolni.
A modern hatalom tehát immár az alattvalók biológiai létéhez is hozzáfér, azt is a megfigyelés és szabályozás
terébe vonja. (Ez az úgynevezett biohatalom-koncepció.)
A modern hatalom tehát bizonyos praktikák révén létrehozott egy diszkurzív közeget, s alattvalói (azaz
mindenki) csak ezen belül képesek megnyilatkozni. Vagyis – Foucault szerint – az olyan kategóriák, mint az
egyén, a tudomány, az igazság vagy akár a történelem nem eleve adottak, sőt, nem is vizsgálhatóak egyetlen
szemszögből, hanem egy bizonyos korszak, hatalmi és diszkurzív szituáció eredményei. Igaz ez akkor is, ha
utolsó könyveiben (A szexualitás története további köteteiben, melyek közül a negyedik már csak befejezetlenül
jelenhetett meg) Foucault érdeklődése némiképp a hatalomról a szubjektum felé kezdett tolódni, s azokat a
módszereket, lehetőségeket vizsgálta, melyekkel az adott kor hatalmi viszonyai között lévő individuum
megkonstruálja önmagát (Foucault 1999b, 2001). Ezzel persze lényegében nem mozdult el korábbi nézeteitől,
hiszen a szubjektum csak a diszkurzív közeghez viszonyítva jöhet létre, így messzemenően történeti.
1.5. A történetírás „nyelvi fordulata”

A fenti három „irányzat” sommás áttekintéséből könnyen az az érzet keletkezhet az olvasóban, hogy e
koncepciók nem tesznek mást, csupán elméletileg bírálják a történettudomány szilárd(nak vélt) alapjait,
miközben a diszciplína gyakorlati műveléséhez igen kevéssel járulnak hozzá. Nem vitás, hogy a „nyelvi
fordulathoz” kötődő szakirodalom nagyrészt a történetkritikai kérdések megvitatása köré szerveződik, ami
mindenekelőtt a posztmodern történetíráshoz sorolható teoretikusok (például R. Berkhofer, F. Ankersmit, K.
Jenkins és mások) és a diszciplína tradícióit – nem (ön)reflexió nélkül – védelmező, gyakorló történészek
(például A. Boureau, R. Chartier, C. Ginzburg, L. Stone, P. Zagorin) közti polemikus irodalom formáját ölti,
melyhez az irodalomelmélet és a filozófia felől érkező szerzők is (P. Ricoeur, Ph. Carrard, J. Rüsen és mások)
hozzájárulnak (vö. Deák 1994; Ankersmit 1997, 1990; Zagorin 1997, 1990; Jenkins 2000a, 2000; Ginzburg
280
ÚJ IRÁNYZATOK
1991; Boureau 2000; Ricoeur 2000; Carrard 2000; Rüsen 2000). Ugyanakkor a lingustic turn említett
paradigmatikus irányainak – igaz, a historikusok egy viszonylag szűk körén belül – létezik gyakorlati
alkalmazása is, még ha az eltérő mértékben merít is a fenti nézetekből. Ez nagymértékben összefügg azzal, hogy
a „nyelvi fordulat” elméletei inkább egyfajta – a nyelvi dimenziót tudatosabban figyelembe vevő –
attitűdváltáshoz szolgálhatnak támpontul, és kevésbé hasznosíthatók közvetlen metodológiai „előírások”
sorozataként.
1.5.1. NARRATIVITÁS ÉS DISKURZUS – AZ ÉRTELMEZÉS KERETE

Az 1970-es évek végétől megfigyelhető a történelmi elbeszélésnek mint a történetírás egyik módjának
„visszatérése”, ami mindenekelőtt a „tudományos” (strukturális) történetírás 1960-as, 70-es évekbeli
módszereivel (kvantifikáció, kliometria, szeriális történelem stb.) szemben jelent meg ismét (Stone 1979; Gyáni
1986; Fogel 1986; Burke 2000). Ez alapvetően nem a „eseménytörténet” felélesztését jelentette, hanem a
történész történetmondó funkciójának a felelevenítését, mely inkább leíró, mint elemző stratégiákkal operál;
inkább a történelmi szereplőkre, mint egy „totalizálóan” felfogott társadalmi struktúra kontextusára
összpontosít; és jobban érdeklődik az egyedi, mint a statisztikailag megfogható „nagy sokaság” kollektivitása
iránt. Az 1980-as évekig ez a fajta szemlélet – melyre nagy hatással volt a Clifford Geertz-féle interpretatív
antropológia is – elsősorban a mentalité fogalomkörébe tartozó társadalmi jelenségek vizsgálatával foglalkozó
történészeket jellemezte (P. Brown, G. Duby, C. Ginzburg, E. Le Roy Ladurie, N. Z. Davis, R. Darnton és
mások), és lényegében független volt attól a radikális narrativista fordulattól, melyet Hayden White
Metahistoryja jelentett. A történeti narratológia White-féle koncepciója a 80-as évekre kapott erősebb
visszhangot, történészberkekben szinte kizárólag az eszmetörténettel és historiográfiával foglalkozók (például S.
Bann, L. Orr, Nancy Struever) körében. White ugyanis inkább ösztönzőként játszik szerepet: műveit a mai napig
sokan olvassák, de módszerét kevesen alkalmazzák (Kansteiner 1993).
Ugyanakkor a narrativista és strukturális történeti megközelítés – a fent említett nyilvánvaló prioritásbeli

eltérések dacára – egy komplementer metodológia kimunkálására is lehetőséget adhat, amint arra Peter Burke
rámutat (Burke 2000). Ehhez azonban a történettudománynak a White-tal elindított „narratológiai kihívásra” is
reflektálnia kell: „Úgy tűnik, a történészek »tényszerű munkájukhoz« ki kell hogy dolgozzák saját »fikciós
technikáikat«.” – írja Burke (Burke 2000, 47). Az angol történész négy megfelelő – persze nem problémamentes
– modellvariánst jelöl meg (melyeket „sűrítő elbeszéléseknek" nevez, utalva a geertzi antropológia „sűrű leírás”-
módszerére):
1. a mikroelbeszélés, melyre C. Cipolla, C. Ginzburg vagy N. Z. Davis művei lehetnek példák, akik a struktúrák
megvilágítása érdekében az elbeszélés módszeréhez fordultak, és a mikrotörténelem irányzatának reprezentációs
stratégiáival élnek (vö. Ginzburg 1991; Davis 1999);
2. az időben visszafelé haladó elbeszélésforma (például Norman Davies Lengyelország-története), amely képes
érzékeltetni a múlt történelmi szereplőkre nehezedő „súlyát”;
3. a makroés mikroszint bemutatásában egyfajta „vágásos" technikával élő módszer (például J. Spence művei);
4. az eseményeket párhuzamosan, különböző nézőpontokból bemutató narratívum. Utóbbira jellegzetes példa a

történeti antropológus Richard Price-nak a 18. századi Suriname-ról szóló könyve, ahol a térségben működő
morva misszionáriusok, a rabszolgák, a holland gyarmatosítók, és saját elbeszélői „hangja” tipográfiailag is
elkülönítve jelennek meg – elősegítendő mind a bemutatásra kerülő történeti problémamező többszólamú
diskurzusának, mind a szerző nézőpontjának érzékeltetését (Price 1990; vö. Burke 2000; Berkhofer 2000).
A történelmi narráció tekintetében érdekes és tanulságos lehet Georges Duby nézőpontjának módosulását
nyomon követni, aki több ízben is kifejtette a történelmi elbeszélés iránti nagyfokú affinitásának „elméletét”,
életműve pedig felfogható a braudel-i strukturális történetírástól az explicite narrativista történetírásig terjedő
ívként, ami az Annales-kör történetének utóbbi évtizedeit általában is bizonyos fokig jellemzi (Duby 1993,
2000; Duby-Lardreau 1993; Le Goff 2000).
A diskurzusok közé ágyazott társadalmi tapasztalat foucault-i elmélete – igaz, nem feltétlenül a „jelen
történelmeként” – szintén inspiratívnak bizonyult (főleg az 1970-es évek végétől) a történetírás metodológiája
terén. Különösen Foucault-nak a hatalom működéséről írt nézetei – és így a 70-es években írt „történetibb”
jellegű művei – járultak hozzá a politikatörténet megújulásához, ami „az eseményekhez, valamint a hatalmat
kezükben tartó személyiségek élettörténetéhez való visszatérést jelentette” (Duby 1993, 8). Foucault felfogása a
hatalom diffúz természetéről a mikrotörténészekre is nagy hatást gyakorol (például N. Z. Davis), „olyannyira,
hogy sokszor már a témaválasztásukat is megszabja” (Gyáni 1997, 153).
281
ÚJ IRÁNYZATOK
A foucault-i diskurzusanalízis hatással volt Gareth Stedman Jones Languages of Class című, az angol
munkásosztály 19-20. századi történetéről szóló könyvének tanulmányaira. A szerző nagy vitákat kiváltó
művében arra mutatott rá, hogy a munkásmozgalomban megjelenő politikai diskurzus meghatározó szerepet
játszik a szükségleteket megszabó társadalmi tapasztalat tekintetében (Stedman Jones 1983).
A nyelv mint önálló történeti vizsgálatra alkalmas tárgy jelenik meg a nyelv társadalomtörténetét kutató új
irányzatban, mely a szociolingvisztikai kutatások metodológiájának alkalmazásával a nyelv és a társadalom
viszonyával, a hatalomgyakorlás nyelvi tényezőinek vizsgálatával és az egyén önreprezentációjának
nyelvi/ideológiai vetületeivel foglalkozva több ponton is érintkezik a diskurzusanalízissel (Burke-Porter 1987,
1991; Burke 1993, 2002). Egészében véve azonban, Foucault művei elsősorban bizonyos témák – például a
büntetőrendszer, a boszorkányüldözések vagy a szexualitás történetisége – fókuszba kerülésében játszottak és
játszanak lényeges szerepet (pl. Dülmen 1990; vö. Megill 1987; Klaniczay 1991, 1998).
1.6. Irodalom
Ankersmit, F. 1990. Reply to Professor Zagorin. History and Theory, 29. (October).
Ankersmit, F. 1997. Historiography and Postmodernism. In Jenkins, Keith (ed.): The Postmodern History
Reader. London-New York, Routledge, 277-297.
Ankersmit, Frank R. 1994. History and Tropology. The Rise and Fall of Metaphor. Berkeley, University of
California Press.
Barthes, Roland 2003 [1966]. A történelem diskurzusa. In Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet
között. A modern történelemelmélet problémái. Budapest, L’Harmattan, 87-98. Barthes, Roland 1998.
Bevezetés a történetek strukturális elemzésébe. In Bókay Antal – Vilcsek Ferenc (szerk.): A modern
irodalomtudomány kialakulása. A pozitivizmustól a strukturalizmusig. Budapest, Osiris, 527-543.
Berkhofer, Robert F., Jr. 2000. Nézőpont a történetírói gyakorlat nézőpontjairól. In Thomka Beáta (szerk.):
Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 169-184.
Bonnel, Victoria E. – Hunt, Lynn 1999. Introduction. In Bonnell, Victoria E. – Hunt, Lynn (eds.): Beyond the
Cultural Turn. New Direction in the Study of Society and Culture. Berkeley-Los Angeles, University of
California Press, 1-32.
Boureau, Alain 2000. Az induktív kompetencia. A ritka reprezentációk elemzési modellje. In Czoch Gábor –
Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes
években. Debrecen, Csokonai, 169-181.
Braun Róbert 1995. Holocaust, elbeszélés, történelem. Budapest, Osiris-Gond.
Bultmann, Rudolf 1994. Történelem és eszkatológia. Budapest, Atlantisz.
Burke, Peter – Porter, Roy (eds.) 1987. The Social History of Language. Cambridge, Cambridge University
Press.
Burke, Peter – Porter, Roy (ed.) 1991. Language, Self and Society. Cambridge, Cambridge University Press.
Burke, Peter 1993. The Art of Conversation. Ithaca New York, Cornell University Press.
Burke, Peter 2000. Az eseménytörténet és az elbeszélés felélesztése. In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A
történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 37-52.
Burke, Peter 2002. A nyelv társadalomtörténete. Aetas, 4. sz.
Carr, David 1986. Time, Narrative, and History. Bloomington, Indiana University Press.
Carr, David 1999. A történelem realitása. In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái.
Budapest, Kijárat Kiadó, 69-84.
Carrard, Philippe 2000. Az Új História poétikája. A figuratív nyelv visszatérése. In Thomka Beáta (szerk.):
282
ÚJ IRÁNYZATOK
Collingwood, Robin G. 1987. A történelem eszméje. Budapest, Gondolat.
Danto, Arthur C. 1965. Analytical Philosophy of History. Cambridge, Cambridge University Press.
Danto, Arthur C. 2000. Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása. In Thomka Beáta (szerk.):
Davis, Natalie Zemon 1999. Martin Guerre visszatérése. Budapest, Osiris.
Deák Ágnes 1994. A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról. Aetas, 3. sz.
Dilthey, Wilhelm 1974. A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest, Gondolat.
Dintenfass, Michael 2000. Truth's Other: Ethics, the History ofthe Holocaust, and Historiographical Theory
after the Linguistic Turn. History and Theory, 39. (February).
Dray, William H. 1971. On the Nature and Role of Narrative in Historiography. History and Theory, 10. (May).
Droysen, Johann Gustav 1994. Historika. A Historika alapvonalai. In Csejtei Dezső et al. (szerk.): Ész – Élet –
Egzisztencia IV. Történetfilozófia 1. Szeged, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, 49-151.
Duby, Georges – Lardreau, Guy 1993. Párbeszéd a történelemről. Budapest, Akadémiai.
Duby, Georges 1993. A történelem írása. L’écriture de l’histoire. Delivered at the Collegium Budapest (5 May
1993), Budapest, Collegium Budapest.
Duby, Georges 2000. Folytonos történelem, Budapest, Napvilág.
Dülmen, Richard van 1990. A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban.
Erős Vilmos 2000. Mit jelent a történetírás-történet és miért írunk ilyet? Aetas, 4. sz.
Fay, Brian 1998. The Linguistic Turn and Beyond in Contemporary Theory of History. In Fay, B. – Pomper, Ph.
– Vann, R.T. (eds.): History and Theory: Contemporary Readings. Oxford, Blackwell Publishers, 1-12.
Fogel, Robert W. 1986. „Tudományos” és tradicionális történetírás. Világtörténet, 3-4. sz.
Foucault, Michel 1990. Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest, Gondolat.
Foucault, Michel 1996. A szexualitás története. A tudás akarása. Budapest, Atlantisz.
Foucault, Michel 1997. Herculine Barbin, más néven Alexina B. Michel Foucault bemutatásában. Budapest,
Jószöveg Műhely.
Foucault, Michel 1998a. A diskurzus rendje. In uő: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások
és interjúk. Válogatta és fordította: Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió, 50-74.
Foucault, Michel 1998b. A történetírás módjairól. Beszélgetés Raymond Bellourral. In uő: A fantasztikus
könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk. Válogatta és fordította: Romhányi Török Gábor,
Budapest, Pallas Stúdió, 36-49.
Foucault, Michel 1998c. Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Debrecen, 1998, Latin Betűk.
Foucault, Michel 1999a. Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi
szülőgyilkosság. Michel Foucault közzétételében. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó.
Foucault, Michel 1999b. A szexualitás története II. A gyönyörök gyakorlása. Budapest, Atlantisz.
Foucault, Michel 2000a. Elmebetegség és pszichológia – A klinikai orvoslás születése. Budapest, Corvina.
Foucault, Michel 2000b. A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Budapest, Osiris.
283
ÚJ IRÁNYZATOK
Foucault, Michel 2000c. A tudományok archeológiájáról. Válasz az Episztemológiai Kör kérdésére, In uő:
Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Válogatta Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk,
169-199.
Foucault, Michel 2000d. A hatalom mikrofizikája. In uő: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások,
beszélgetések. Válogatta Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk, 307-330.
Foucault, Michel 2001. A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal, Budapest, Atlantisz.
Foucault, Michel 2001a. A tudás archeológiája. Budapest, Atlantisz.
Foucault, Michel 2004. A bolondság története. Budapest, Atlantisz.
Frye, Northrop 1998. A kritika anatómiája. Négy esszé. Budapest, Helikon.
Fuller, Steve 1992. Being There with Thomas Kuhn: A Parable for Postmodern Times, History and Theory, 31.
(October).
Gadamer, Hans-Georg 1984. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, Gondolat.
Ginzburg, Carlo 1991. Checkingthe Evidence: The Judge and the Historian. Critical Inquiry, 18. (Autumn).
Gyáni Gábor 1986. Az „új történetírás” jelensége. Világtörténet, 3-4. sz.
Gyáni Gábor 1997. A mindennapi élet mint kutatási probléma. Aetas, 1., 151-161.
Gyáni Gábor 2000. Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág.
Habermas, Jürgen 1998. Filozófiai diskurzus a modernségről. Budapest, Helikon.
Hempel, Carl Gustav 2003 [1942]. Az általános törvények szerepe a történettudományban. In Kisantal Tamás
(szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Budapest, L’Harmattan, 37-51.
Iggers, Georg G. 1988. A német historizmus. Budapest, Gondolat.
Jaufi, Hans Robert 1997. Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Budapest, Osiris.
Jenkins, Keith (ed.) 1997. The Posmodern History Reader. London – New York, Routledge.
Jenkins, Keith 1991. Re-thinking History. London – New York, Routledge.
Jenkins, Keith 2000. Ne zárkózzunk be teljesen! Posztmodernitásról, posztmodernizmusról és történelemről.

Korall, 1. (nyár).
Jenkins, Keith 2000a: A Postmodern Reply to Perez Zagorin. History and Theory, 39. (May).
Kansteiner, Wulf 1993. Hayden White’s critique of the writing of history. History and Theory, 32. (October).
Kelemen János 1981. Benedetto Croce. Budapest, Kossuth.
Kellner, Hans 1995. Introduction: Describing Redescription. In Ankersmit. F. – Kellner, H. (eds.): A New
Philosophy of History. London, Reaktion Books, 1-20.
Kellner, Hans 1998. „Never Again” is Now. In Fay, B. – Pomper, Ph. – Vann, R. T. (eds.): History and Theory:
Contemporary Readings. Oxford, Blackwell Publishers, 225-244.
Kiss Balázs 1993. Michel Foucault hatalomfelfogásáról. Politikatudományi Szemle, 1. sz.
Klaniczay Gábor 1991. Foucault és büntetése. BUKSZ, Tavasz, 20–33.
Klaniczay Gábor 1998. Michel Foucault és a történetírás. Lettre-beszélgetés. Magyar Lettre Internationale, 30.
(ősz), 13-16.
284
ÚJ IRÁNYZATOK
Koselleck, Reinhart 1977. Ábrázolás, esemény és struktúra. In Glatz Ferenc (szerk.): Történetelméleti és
módszertani tanulmányok. Budapest, Gondolat, 173–185.
Koselleck, Reinhart 1989. Linguistic Change and the History of Events. Journal of Modern History, 4.
Koselleck, Reinhart 2000. Történelem, történetek és formális időstruktúrák. In Thomka Beáta (szerk.):
Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 25–35.
Koselleck, Reinhart 2003. Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz.
Kuhn, Thomas 2000. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Osiris.
LaCapra, Dominick 1985. History and Criticism. Ithaca, Cornell University Press.
Lang, Berel 1998. Is It Possible to Misrepresent the Holocaust? In Fay, B. – Pomper, Ph. – Vann, R. T. (eds.):
History and Theory: Contemporary Readings. Oxford, Blackwell Publishers, 245-250.
Le Goff, Jacques 2000. Visszatérések a mai francia történetírásban. BUKSZ, Nyár, 192-197.
Lévi-Strauss, Claude 2001. Strukturális antropológia. I-II. Budapest, Osiris.
MacIntyre, Alasdair 1999. Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Budapest, Osiris.
Megill, Alan 1987. The Reception of Foucault by Historians. Journal ofthe History of Ideas, 48. (1987).
Meletyinszkij, Jeleazar M. 1999. A mese strukturális-tipológiai kutatása. In Propp, Vlagyimir J.: A mese
morfológiája. Budapest, Osiris, 151-197.
Mink, Louis O. 1966. The Anatomy of Historical Understanding. In William Dray (ed.): Philosophical Analysis
and History. New York, Harper and Row.
Mink, Louis O. 1970. History and Fiction as Modes of Comprehension. New Literary History, 1.
Mink, Louis O. 1987. Historical Understanding. Cornell, Cornell University Press.
Nietzsche, Friedrich 1989. A történelem hasznáról és káráról. Budapest, Akadémiai.
Noiriel, Gérard 2001. A történetírás „válsága". Elméletek, irányzatok és viták a történelemről tudománnyá
válásától napjainkig. Budapest, Napvilág.
Price, Richard 1990. Alabi’s World. Baltimore, Johns Hopkins University Press.
Propp, Vlagyimir J. 1999. A mese morfológiája. Budapest, Osiris.
Ricoeur, Paul 1975. La métaphore vive. Paris, Seuil.
Ricoeur, Paul 1983-1984. Temps et récit. I-III., Paris, Seuil.
Ricoeur, Paul 1999. A hármas mimézis. In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. Szegedy-
Maszák Mihály. Budapest, Osiris, 255-309.
Ricoeur, Paul 2000. Történelem és retorika. In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A történelempoétikája.
Rüsen, Jörn 1990. Rhetoric and Aesthetics of History. Leopold von Ranke. History and Theory, 29. (May).
Rüsen, Jörn 1999. A történelem retorikája. In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái.
Rüsen, Jörn 2000. Történeti gondolkodás a kultúraközi diskurzusban. In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A
történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 203-214.
Shiner, Larry 1982. Reading Foucault: Anti-Method and the Genealogy of Power-Knowledge. History and
Theory, 21. (October).
285
ÚJ IRÁNYZATOK
Stedman Jones, Gareth 1983. Languages of Class: Studies in English Working Class History, 1832-1982.
Cambridge, Cambridge University Press.
Stone, Lawrence 1979. The Revival of Narrative: Reflections on a New Old History. Past and Present, 85.
Szummer Csaba 1993. Értelmezés és narráció a pszichoanalízisben. Világosság, 4.
Szummer Csaba 1998. A fikcionalizmus kérdése a történetfilozófiában, a posztmodern antropológiában és a

pszichoanalízisben. Századvég, Tavasz.
Takács Ádám 1998. Michel Foucault és a történelem tapasztalata. Századvég, Tél.
Todorov, Tzvetan 1998. Poétika. In Bókay Antal – Vilcsek Ferenc (szerk.): A modern irodalomtudomány
kialakulása. A pozitivizmustól a strukturalizmusig. Szöveggyűjtemény. Budapest, Osiris.
Vann, Richard T. 1998. The Reception of Hayden White. History and Theory, 37. (May).
Vico, Giambattista 1963. Az Új Tudomány. Budapest, Akadémiai.
White, Hayden 1973. Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth Century Europe. Baltimore, Johns
Hopkins University Press.
White, Hayden 1978. Tropics of Discourse: Essays in Cultural Criticism. Baltimore, Johns Hopkins University
Press.
White, Hayden 1987. The Content of the Form: Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore,
Johns Hopkins University Press.
White, Hayden 1997a. A történelem terhe. In uő: A történelem terhe. Budapest, Osiris-Gond, 25-67.
White, Hayden 1997b. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, Osiris-
Gond, 68-102.
White, Hayden 1997c. A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. In uő: A történelem terhe.
Budapest, Osiris-Gond, 251–278.
White, Hayden 1997d. Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In uő: A történelem terhe. Budapest,
Osiris-Gond, 143–204.
White, Hayden 1999. Figural Realism. Studies in the Mimesis Effect. Baltimore-London, Johns Hopkins
University Press.
White, Hayden 2003. A modern esemény. In Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern
történelemelmélet problémái. Budapest, L’Harmattan, 265-286.
White, Hayden 2001. A történelem poétikája. Aetas, 1. 134–164.
Zagorin, Perez 1997. Historiography and Postmodernism: Reconsiderations. In Jenkins, Keith (ed.): The
Posmodern History Reader. London – NewYork, Routledge, 298-312.
Zagorin, Perez 1999. History, the Referent, and Narrative Reflections on Postmodernism Now, History and
Theory, 38. (February).
2. Apor Péter – TÖRTÉNETI ANTROPOLÓGIA

2.1. Bevezetés
A történeti antropológia mibenlétét meghatározni első lépésben egyszerű feladat: történetírás és antropológiai
értelmezés találkozásából létrejövő sajátos történetkutatói irányzat. A történész az antropológuséhoz hasonló
elemző módszereket és vizsgálódási témákat választ a múlt jelenségeinek leírásához. A történetíró etnográfiai
fogalmakat használ és hagyományosan néprajzi területekre merészkedik, mint például a népszokások, paraszti
életmód vagy különböző rituális szabályok bemutatása. Történelem és antropológia vagy etnológia kapcsolata
286
ÚJ IRÁNYZATOK
ebben az értelemben időtlennek tűnik: a historikus, ha céljai megkívánják bármikor fordulhat a

néprajztudományokhoz útmutatásért (Cohn 2000; Scribner 2000). A történeti antropológia határai ebből a
nézőpontból elmosódnak: olyan szoros közelségbe kerül a mentalitástörténet vagy a mikrotörténelem néven
ismert irányzatokkal, hogy gyakran rendkívül nehéz eldönteni miről is van szó. Miközben azonban igaz, hogy
történeti antropológiai leírások számos esetben mikroelemzéseken keresztül valósulnak meg, illetve hogy
mikrotörténeti kutatások sokszor eredményeznek történeti antropológiai értelmezéseket, és a történeti
antropológia kutatási területei igen gyakran megegyeznek a mentalitástörténetével; mégis, a történeti
antropológiaként meghatározott irányzat markánsan megkülönböztethető mindkettőtől. A mikrotörténetként leírt
jelenséggel szemben, mely elsősorban a kicsiny, jól behatárolható egységekre fókuszáló kutatói módszer (Levi
2000), a történeti antropológia saját, viszonylag jól meghatározható elméleti előfeltevésekkel rendelkezik. A
kategória azon történészek csoportjára vonatkozik, akik az 1960-as években elterjedő antropológiai
kultúrafogalomra támaszkodva végzik elemzéseiket. A kultúra ebben a felfogásban rendszer, mégpedig jelképek
rendszere, melyek segítségével az emberek a környező világot értelmessé teszik a maguk számára. A
mentalitástörténet ezzel ellentétben nem foglalkozik az értelemképződés módjaival, és nem kezeli az emberi
cselekvéseket irányító kulturális tényezőket rendszerként.
A történeti antropológia mint tudománytörténeti fejlemény maga is történeti jelenség: történelem és

antropológia egyedi és különleges találkozásából született olyan pillanatban, amikor a történetírás figyelme a
kultúra társadalomtörténete felé fordult, az antropológiában pedig ezzel párhuzamosan a hangsúly a
társadalomról a kultúrára helyeződött, és megjelent a fogalom újfajta, szimbolikus értelmezése. E „kegyelmi
pillanat” elmúltával a történeti antropológia is átalakult vagy beleolvadt a kultúrtörténet-írás új áramába vagy a
tágabb kultúrakutatás újonnan felbukkanó és intézményesülő tudományágába (Asphlant és Smith 2001, 43-51).
A történeti antropológia meghatározását tovább nehezíti, hogy a fogalom valójában két egymástól eltérő, bár
érintkező, egymást helyenként átfedő, és ráadásul egymással történeti viszonyban is lévő történetírói módszerre
vonatkozik. A megnevezés egyrészt a parasztok és munkások világát felfedező társadalomtörténet-írást
jelentette. Antropológiai párhuzamok és kölcsönzések elsőként ezeknek a társadalomtörténeti kérdéseknek a
megválaszolása során kerültek előtérbe. Az antropológus látásmódja azoknak a társadalmi csoportoknak a
kutatása során bizonyult hasznosnak, melyek a hagyományos történetírás számára korábban elérhetetlennek
vagy éppen érdektelennek látszottak, így elsősorban az alsóbb társadalmi rétegek vizsgálata során. A történeti
antropológia, tehát, a modern társadalomtörténet egyik ágaként született meg. Ebből az irányzatból alakult ki a
másik, a tágan vett kultúra értelmezését célzó megközelítés, mely sokszor sem témájában, sem célkitűzésében
nem különbözik elődjétől, ám elméletében és sokszor módszereiben is számos szempontból alapvető eltéréseket
mutat. Ezen irányzat művelői tevékenységüket már, mint a kultúra társadalomtörténetét, kultúra és társadalom
történetét vagy egyszerűen csak mint kultúrtörténetet határozták meg, ezzel is hozzájárulva a kultúrtörténet
1990-es évekre kiteljesedő látványos terjeszkedéséhez (Burke 1991a; Hunt 1989).
A történeti antropológia így két szempontból is határhelyzetben van. Nem csupán két társadalomtudomány
hasonló érdeklődésű területeinek érintkezésénél fekszik, hanem magán a történelemtudományon belül is köztes
helyzetet foglal el társadalomés kultúrtörténet között. Jól mutatja ezt Peter Burke-nek, az irányzat egyik vezető
történészének elméleti érdeklődése, mely történeti szociológia és kultúrtörténet között mozog (Burke 1980,
1997). A történeti antropológia eredeti szándékaival ellentétben nem a társadalomtörténet „tökéletesedéséhez”
vezetett, hanem egyik döntő tényezője lett annak a folyamatnak, melynek során a kortárs kultúrtörténet
felváltotta a társadalomtörténetet, mint az emberi múlt egészét lefedni kívánó történeti leíró nyelvezetet,
miközben maga ez a nyelv is alapjaiban megváltozott.
2.2. A történészek a „faluban”

A történeti antropológia, pontosabban a történészek antropológia felé fordulásának eredeti céljait jól világítja
meg Peter Burke írása, amelyben saját, a reneszánsz Itáliát vizsgáló kutatásainak történeti antropológiaiként való
meghatározását igazolja. A brit történész abban látja az effajta kutatások különbségét a hagyományos
társadalomtörténethez képest, illetve közelségét az etnológus tevékenységéhez, hogy az antropológiai szellemű
történész helyi gyakorlatokat, kis közösségeket vizsgál, és a társadalmi interakcióra összpontosít (Burke 2000).
Ez a fajta történeti antropológiának nevezett történetkutatói irányzat etnográfiai témákat vizsgál etnográfiai
helyeken. A történészek falusi közösségeket, a parasztok mindennapi életét, tárgyhasználatát, építkezési
szokásait, időfelfogását és vallásosságát kezdték vizsgálni. E kutatások során kezdtek megjelenni az első
antropológiai párhuzamok (Darnton 1990, 213-217). A történészek számára egyre értékesebbnek tűnt az
antropológusok tapasztalata, akik hosszú ideje értelmeztek kicsi és jól körülhatárolt falusi közösségeket.
Számukra mindennapos élményt jelentett az írásbeliség nélküli társadalmak szóra bírása. Ez különösen
fontosnak bizonyult a történeti kutatások számára, melyeknek ezen a terepen a források sajátos problémájával
287
ÚJ IRÁNYZATOK
kellett megbirkóznia. A történeti megjelenítés ugyanis hagyományosan éppen azért összpontosított a társadalom
elitjére, mert az íráshoz való hozzáférésük okán ezek a csoportok hagytak magukról nyomot. Az alsóbb
rétegekről nem álltak rendelkezésre ilyen beszámolók. Ezen a ponton az oral history sem nyújthatott mintát,
hiszen az élő emberek kikérdezésén alapult, s ebből eredően vagy a szóbeli hagyomány rendkívüli szilárdságát
használta ki (Vansina 1965), vagy időben viszonylag közeli eseményeket vett górcső alá (Thompson 1978). A
kutatás fő módszertani kérdése az volt tehát, hogy hol lelhető meg a „nép” hangja.
A kérdésre alapvetően kétféle megoldási javaslat született: az egyik változat célja másféle írásos források
keresése volt, míg a második íráson kívüli kulturális formákban, rítusokban fedezte föl a „nép” nyomait. Az első
válasz szerint az alsóbb rétegek szólaltak meg azokban az írásos dokumentumokban, melyeket ugyan nem
egykor élt parasztemberek vagy kézművesek készítettek, ám közvetlen módon hozzájárultak azok
megszületéséhez. Ezeknek a dokumentumoknak a keletkezésekor az emberek kénytelenek voltak beszélni,
hiszen többnyire a hatósággal szembesültek. Bár nem mindennapi helyzetben, de mégiscsak saját maguk
vallottak mindennapjaikról. Az egyik ilyen szövegcsoportot a bírósági jegyzőkönyvek, leginkább korabeli
inkvizíciós iratok jelentették. Szerencsés esetben az inkvizítor rendkívüli alapossággal és részletességgel
kérdezte ki a parasztokat és jegyezte le mondataikat, vagy maguk az emberek érezték úgy, hogy végre mindent
elmondhatnak a nyilvánosságnak, amire korábban nem volt lehetőségük. Emmanuel Le Roy Ladurie egy
inkvizítori vizsgálat feljegyzései nyomán rekonstruálta egy 14. századi okszitán falu, Montaillou életét. A
Montaillou esetében nyilvánvalóak az etnográfiai párhuzamok. A könyv szerkezete kísértetiesen emlékeztet egy
antropológiai faluleírás tematikájára. A források feldolgozásának módszerei is nagyon hasonlóak az
etnográfuséra. Mindkettőjüknek számos eltérő megnyilatkozásban elszórt és sokszor partikuláris
megjegyzésekből kell aprólékos munkával összeszedegetni saját szempontjaik szerint az adatokat. Le Roy
Ladurie ezt egy saját kérdésfelvetésétől gyökeresen eltérő jellegű vizsgálódásból, Jacques Fournier
inkvizítornak a katar eretnekség feltárására irányuló nyomozásából kiindulva tette meg. A francia történész
számára maga az eretnekség ténye mellékes jelentőségű volt csupán. A vallomásokat mint a falu
társadalomszerkezetére és mindennapi életére vonatkozó beszámolókat olvasta, különböző elbeszélésekben
található apró részletekből állítva össze átfogó képet (La Roy Ladurie 1997).
Másfajta forrásokat és másfajta módszereket használt Barbara A. Hanawalt, hogy bemutassa a középkori
paraszti családi életet. A brit történész számára az elsődleges dokumentációt a halottkém jelentései szolgáltatták.
Hanawalt szerint ezek nem olyan elfogultak, mint a bírósági feljegyzések, és mivel csak mellékesen
foglalkoznak a paraszti élet tényeivel, valószínűleg hitelesek. A kutató rekonstruálta a középkori paraszti élet
anyagi környezetét, háztartásvezetését, életciklusait és a gyereknevelés különböző mintáit. Eltért azonban
elődeitől annyiban, hogy nem csupán egy különleges és különlegesen gazdag forrás alapján dolgozott, hanem
elsődleges dokumentációs anyagát összevetette más típusú kútfőkkel is (Hanawalt 1986).
Ebbe a vonulatba illeszkedik, bár csak 1990-re készült el, David Warren Sabean hatalmas munkája is a
németországi Neckarhausenről. A könyv valójában az 1970-es évek terméke, ekkor kezdett a szerző a
kutatásokhoz és töltött el meghatározó éveket a göttingeni Max-Planck-Institut für Geschichte intézményében,
mely a német történeti antropológia első számú műhelye. Sabean munkája részben a Montailloura emlékeztet. A
szerző célja átfogó faluleírást adni, amely felöleli a gazdasági termelés szerkezetét és a társadalom
differenciálódását. Az elbeszélésen vörös fonálként húzódik végig az antropológia, elsősorban az 1970-es évek
szociálantropológiájának hatása. Az elemzésben nagy szerepet játszanak a családi és rokonsági viszonyok,
beleértve a házasodási stratégiák és a szülő-gyerek kapcsolatok bemutatását is. A szociálantropológusokhoz
hasonlóan Sabean is a rokonsági hálózatok és leszármazási viszonyok rendszerén belül mutatja be Neckarhausen
mindennapjait. A szerző ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy Neckarhausen nem Montaillou. Ebben az
esetben a részletes faluleírást nem egy különlegesen részletes dokumentáció egyedisége tette lehetővé, hanem a
korból már általánosan fennmaradt viszonylag gazdag forrásanyag aprólékos tanulmányozása. Neckarhausent
nem a források fennmaradásának véletlen eseménye tette történeti elemzés tárgyává, hanem a történész
választása. A bemutatott település egy a sok württembergi falu közül. Ennek megfelelően az áttanulmányozott
dokumentáció is széles körű. Elsődlegesen forrást jelentett a falu saját levéltára, tanácsülés-jegyzőkönyvekkel és
leltárakkal, valamint az egyházi levéltár születési és halotti anyakönyvei. Ezt egészítették ki többek között a
különböző állami szervek népesség-nyilvántartásai és adójegyzékei (Sabean 1990).
Sabean munkájának közvetlen tudományos környezetét a göttingeni történeti kutatóintézet történeti

antropológiai kutatóprogramjai jelentették. Az amerikai kutató falumonográfiáját nem sokkal később követték
Hans Medick és Jürgen Schlumbohm hasonlóan monumentális településvizsgálatai (Medick 1996; Schlumbohm
1994). A német történeti antropológia elsősorban szociálantropológiai irányultságú, és fő érdeklődési területét a
családés rokonsági szerkezetek, illetve a falusi társadalmak és a városi munkáskultúra alkották (Bock 1995). Az
1970-es és 80-as évek fordulóján sorra jelentek meg munkáik a háztartás és család, a falusi ipar vagy a parasztés
munkásnők történetéről (például Medick-Sabean 1984; Berdahl 1982; Lüdtke 1993; Kriedte-Medick-
288
ÚJ IRÁNYZATOK
Schlumbohm 1981; Schlumbohm 1993). Számukra mindez a mindennapi élet történetét (Alltagsgeschichte)
jelentette, azoknak a történelmi folyamatoknak a kutatását, melyek a hétköznapi életvilágokat megteremtették.
A Montaillou-hoz és Neckarhausenhez hasonló történeti antropológiai faluleírások tágabb elméleti
összefüggésrendszerét azok a szociálantropológiai elemzések nyújtották, melyek egy adott zárt település teljes
társadalomszerkezeti bemutatására vállalkoztak. A társadalom szerkezetét meglehetősen tágan értelmezték. Nem
csak a szociális rétegződésről, jövedelemeloszlásról vagy munkamegosztásról számoltak be, hanem bevonták az
elemzésbe a gazdasági erőforrásokhoz való hozzáférés lehetőségét, a családi viszonyok leírását éppúgy, mint a
kulturális javak termelését és elosztását. E történészek alapvető referenciái az amerikai Jack Goody és a brit
Edmund Leach voltak (Goody 1976; Leach 1996).
Milyen módon ragadhatóak azonban meg a népi kultúra sajátosságai és határai, ha semmilyen írásos nyom nem
maradt utána? Ahogyan a „nép” fogalmának társadalomtörténeti elemzésére a szociálantropológusok gyakorlata
nyújtott példát, ebben az esetben is antropológiai párhuzamok felé fordult a történetírás figyelme. Az írásbeliség
nélküli társadalmakat kutató etnológusok alapvető fogalmi készlete tárgyuk vizsgálatára a rítusokkal
kapcsolatos. Álláspontjuk szerint az írást nem ismerő kultúrák különböző szertartások segítségével fejezik ki az
őket körülvevő világról szerzett tudásukat és ezek segítségével hagyományozzák utódaikra értékrendjüket. Az
írásos nyomot nem hagyó paraszti és városi kézműveskultúrák megértésére így kézenfekvő megoldásnak tűnt
ezen társadalmi csoportok rítusainak vizsgálata. A rítus így hamarosan a történeti antropológiai leírások
alapvető fogalmává vált. A népi kultúra, melynek segítségével a „nép” fogalma körülírhatóvá vált, sajátosan
jellemző formáját a történészek a karnevál és a macskazene (charivari) rítusaiban vélték fölfedezni (Le Goff és
Schmitt 1981). Úgy találták, ezek a rítusok jellegzetesen az alsóbb rétegek sajátjai. Az alávetett társadalmi
csoportok találták meg ezekben a formákban saját értékrendjük fő megnyilatkozásának lehetőségét, és
elsősorban ők vettek részt rajtuk. Mindkét rituális forma az 1970-es évek második felében került a történészek
látókörébe. Ezeket a szertartásokat a történészek olyan rituális jelrendszerekként olvasták, melyek segítségével a
tanulatlan rétegek kifejezték, megértették és megélték a társadalmi valóságot (Le Roy Ladurie 1979).
A „nép” kulturális terminusokban való azonosításának másik lehetőségét a népi vallásosság, boszorkányhit és
mágia kutatása jelentette (Ankarloo-Henningsen 1990; Kieckhefer 1989; Monter 1983). Ginzburg eredetileg
1966-ban megjelent könyve a benandante-nek nevezett jó boszorkányokról szintén inkvizíciós források alapján
elemezte a népi kultúra jellegzetességeit. Az olasz történész arra mutatott rá, mennyire eltérő formában
értelmezte ugyanazt a megnyilatkozást a tanult és a tanulatlan értelmező. Ami a magas kultúrából érkezett
inkvizítorok számára egyértelműen eretnekség, boszorkányság és a Sátán műve volt, az a falusi szemlélők
szemében a Jó és Rossz egyensúlyának mindennapi fenntartásához nélkülözhetetlen pozitív segítségnek
bizonyult (Ginzburg 1983). A boszorkányságot és boszorkányhitet, mint a továbbélő mágikus világ
alkotórészeit, a történeti antropológusok hajlamosak voltak a népi vallásossággal egy közös hitrendszer
részeinek tekinteni (Thomas 1971; Muchembled 1978; MacFarlane 1970). A boszorkányüldözéseket így a népi
vallás elemeinek továbbéléseként és a művelt rétegek reakciójaként értelmezték (Cohn 1994). Ugyanakkor a
népi vallásos gyakorlat elemzésének segítségével érthetőbbé váltak a középkori szentkultusz gyökerei is (Brown
1993).
Ezeknek a történeti munkáknak a fő szereplői parasztok, munkások és a társadalom alsóbb rétegeiből származó
emberek, egy szóval a „nép”. Ezek a művek beemelték a történelem alakítói közé az alsóbb társadalmi
csoportokat és felelevenítették elfeledett életüket. A vállalkozás, hogy a történész beemelje a „néptömegeket”,
az „elnyomottakat” és a „jogfosztottakat” a történelem formálói közé, morális-politikai indíttatásból
eredeztethető. A történelem alulról történő megértése alapvetően, ám nem kizárólagosan, a törekvésnek nevet is
adó, eredetileg a kommunista párthoz kötődő brit marxista történetíróknak köszönhető (Thompson 1966). A
kutatók közvetlen szándéka az volt, hogy megkeressék a brit társadalmi radikalizmus gyökereit (Hobsbawm
1959). Végeredményben azonban megteremtették az angol munkásosztály egy olyan történelmét, amelynek az
nem egyszerűen szenvedő tárgya, hanem cselekvő alanya volt. E kör legnagyobb visszhangot kiváltó munkája
E. P. Thompsonnak az angol munkásosztály megalkotásáról szóló könyve volt (Thompson 1963). Hasonló
törekvések a baloldali kötődésű francia történészek körében is jelentkeztek. Ilyen volt például Georges Rudénak
a városi kézművesekről írott munkája (Rudé 1959). A marxista indíttatású kutatások legfontosabb korlátja
azonban abban rejlett, hogy az alsóbb társadalmi rétegeket csak akkor tették vizsgálat tárgyává, ha azok szerepe
politikai mozgalmakban öltött testet. Számukra ez az iparosodás, vagyis a modern munkásosztály
kialakulásának kezdetét jelentette (Sharpe 1991, 28).
A parasztság, illetve az iparosodás előtti iparosok behatóbb vizsgálata 1968 után vett nagyobb lendületet. Az
1960-as és 1970-es évek fordulóján a nyugati értelmiség zömén egyfajta civilizációs csalódás vett erőt, és egyre
többen fordultak a modern fogyasztói társadalom bírálata felé. Ezt a folyamatot elősegítette és meggyorsította a
dekolonizáció, amely alighanem alapvető ösztönzője volt a „szóbeli történelem", az „oral history"
kialakulásának (Prins 1991). Történészi szempontból ez olyan alternatív társadalomszerveződési formák és
289
ÚJ IRÁNYZATOK
értékek felmutatását jelentette, melyek a történelem során kivesztek vagy kizáródtak a nyugati civilizációból. Ez
a célkitűzés a középkori és kora újkori népi kultúra kutatása felé terelte a figyelmet. Maga a népi kultúra
fogalma magától értetődően nem volt új lelemény, azonban a történettudomány korábban nem tekintette saját
területének. Ez hagyományosan a néprajzkutatás körébe tartozott, így aligha meglepő, ha az 1970-es évek első
fele az etnográfiai témák megsokasodását hozta a történetírás számára.
Az alsóbb rétegek kutatásával foglalkozó történészek egy része azonban nem látta alkalmasnak tárgyuk
meghatározását annak csupán társadalomszerkezeti jellemzőivel. A „nép” vagy a „munkásosztály”
jellegzetességét ezek sajátos kultúrájában vélték megragadni. Ez alapvetően abból a tényből magyarázható,
hogy a kutatók az alávetett társadalmi csoportokat a történelem cselekvőiként ábrázolták, azaz saját
intézményeiket, mozgalmaikat és értékrendjüket létrehozó emberekként. Ennek a teremtő tevékenységnek az
eredetét azonban kulturális hagyományaikban és öröklött nézeteikben találták meg. Ez az elképzelés már E. P.
Thompson 1963-as munkáját meghatározta. A brit történész a munkások osztályöntudatát kulturális tényezők
által megformáltnak látta. Érvelése szerint az angol munkásosztály intézményei és politikai nyelve a szegény
kézművesek és iparosok politikai tradícióiból származott, melyet a tőkések elleni hosszú küzdelemben
fejlesztettek ki (Thompson 1963). Bár Thompson nézetei ma már helyenként meglehetősen naivnak tűnnek,
rendkívül nagy hatásúnak bizonyult az az eljárása, mellyel a munkásosztály történelmének körébe vonta a
mindennapi élet, a munkahely, a háztartás és a szórakozás kutatását is.
Miközben az alsóbb társadalmi rétegek iránti érdeklődés olyan kultúrafogalom felé terelte a figyelmet, amelybe
beleférnek az ünnepi rítusok, a babonás hiedelmek vagy a hétköznapi szokások, egyszóval mindaz, amit
általában nem szokás „kultúrának” tekinteni; a kultúrtörténeti vizsgálódások is feszegetni kezdték a kultúra
fogalmának a szépművészetek és az irodalom által meghúzott határait. A történészek a magas kultúra
produktumainak társadalmi gyökerei iránt kezdtek érdeklődni, azaz társadalomés kultúrtörténet összekötésén
fáradoztak. Úgy gondolták, nem lehetséges megérteni a kulturális alkotások létrejöttét, ha a kutató csupán az
egyes művészek szándékaira, tehetségére és tudatos újításaira figyel. Véleményük szerint mindezek az alkotók
társadalmi környezetéből eredeztethetőek. Valójában a társadalom határozta meg a művészek lehetőségeit és
jelölte ki korlátaikat (Darnton 1991; 1990, 11. fej.; Burke 1997, 12. fej.; Schama 1987; Schorske 1998).
Ebből a kritikai álláspontból kiindulva értelmezte újra Peter Burke az itáliai reneszánsz születését eredetileg
1972-ben megjelent könyvében. Alapvető kérdése az volt, ami általában minden hasonló tanulmányé, azaz mi a
kapcsolat művészet és társadalom között. Válasza azonban különbözött elődei megoldásaitól. A brit történész el
akarta kerülni valamiféle meghatározó korszellem feltételezését, akárcsak a gazdasági vagy társadalmi tényezők
mechanikus és determinisztikus voltának ábrázolását. E kettős cél érdekében újfajta elbeszélői és elemző
módszert dolgozott ki. Egyre bővülő körökben tárgyalta a műalkotások meghatározó környezetét, mindvégig a
középpontban tartva azonban magukat a műtárgyakat. Az első kört a művészek szűkebb társasága hozta létre.
Burke itt azt mutatta be, hogyan jött létre a művész sajátos reneszánsz kori szerepe, milyen társadalmi
folyamatok során lett valakiből alkotó és mi volt a művészet korabeli státusa. A következőkben a szerző
vizsgálta a patrónusok és mecénások szerepét, a művészet korabeli célját és használatát, illetve a reneszánsz
ízlést és ikonográfiát. Ezután rátért a tágabb környezet felvázolására. Meghatározónak tartotta a környező
világról alkotott nézetek milyenségét, így a világegyetemről, a társadalomról és az emberről való korabeli
elképzeléseket. Az utolsóként bemutatott összefüggésrendszert a társadalmi gazdasági és politikai szerkezet
jelentette. Burke ezáltal lényegesen tágabban értelmezte a kultúra fogalmát, mint elődei. A műalkotásokat
valójában egy átfogó, a világról alkotott nézetrendszer megnyilvánulási formáinak tartotta, mely értékvilág más
formában is tárgyiasult. A kultúra fogalma így nem állt elszigetelten az emberi élet más tényezőitől, éppen
ellenkezőleg dinamikus és közvetlen kapcsolat jött létre a társadalom, politika és gazdaság területeivel. Burke
módszerét elsősorban az Annales törekvéseivel rokonította. Ugyanakkor ez a megközelítés nagymértékben
hasonlított és támaszkodott az antropológusok módszereire. Burke szerint a kulturális gyakorlatok és a
mélyükön fekvő értékek vizsgálata a társadalomantropológusok tevékenysége. Ez a tudományág nagy
tapasztalatra tett szert kulturális jelenségek, szimbólumok és rítusok társadalmi környezetükbe helyezésében
(Burke 1999).
2.3. A történészek az „őserdőben”

A történeti antropológia számára az egykor volt „nép” a modern emberhez képest alapvetően más minőséget
képviselt. A történelmi alsóbb társadalmi csoportok világa legalább annyira idegen, mint amennyire az
antropológusok által kutatott őserdei és távoli szigeteken élő törzseké. Ezt a távolságot kellett áthidalnia, ezt az
idegenséget legyőznie a kulturális értelmezésnek, melynek segítségével megismerhető ez az alapjaiban
különböző gondolkodásmód. Carlo Ginzburg és Natalie Davis híres munkái, A sajt és a kukacok, illetve a
Martin Guerre visszatérése egyformán kulturális különbözőségeiben vélte fölfedezni a nép sajátosságát.
290
ÚJ IRÁNYZATOK
Könyveik a Montaillou-hoz hasonlóan ugyancsak bírósági per anyagát – Ginzburg éppen egy inkvizícós
eljárásét – használták föl, hogy hozzáférjenek a középkori népi kultúra rejtett elemeihez. Az olasz, illetve az
amerikai történész célja azonban alapvetően más volt, mint francia kollégájuké. Ginzburg és Davis nem
törekedtek egy adott közösség teljes vizsgálatára. Éppen ellenkezőleg, az itáliai kutató mindössze egyetlen
konkrét személy, Domenico Scandella friuli molnár világképének rekonstruálására vállalkozott, míg
tengerentúli pályatársa egy ember, Martin Guerre alakja köré csoportosította az elemzést. A munkák
végeredménye mégsem a molnár vagy a francia paraszt gondolkodásának valamiféle eszmetörténete lett. A két
személyiség körül kibontakozott szűkebb és tágabb közösségeik kulturális világa. Menocchio, ahogy Ginzburg
könyvének főszereplőjét falujában hívták, számos forrást fölhasználva ötvözte össze sajátos kozmológiáját.
Tudását kora könyvtermésének szűk, ám igen változatos válogatásából szerezte. Világképének jellegzetességeit
mégsem ezek az olvasmányok adták. A magas vagy tanult kultúra számára többé-kevésbé érthetetlen tételeit
saját öröklött, falujában elsajátított gondolkodásrendszerébe illesztve tette a magáévá. A könyvekből kiolvasott
kijelentések szerzőik szándékaitól teljes mértékben eltérő jelentéseket kaptak, miközben a friuli molnár saját
maga számára értelmezte őket. Ginzburg éppen ezeket az új, a tanult kultúráétól különböző jelentéseket
felhasználva volt képes a népi kultúra egy sajátos rétegét feltárni. Miközben Menocchio, a molnár, aki maga is
külső helyzetet foglal el a paraszti „népi” jelrendszerben, értékvilága aligha feleltethető meg teljes mértékben a
földművesek gondolkodásmódjának, ez a világ a magas kultúrától távol eső falusi világképben gyökerezett.
Martin Guerre története ugyancsak a tanult és népi kultúra közti szakadékról tanúskodott. Az események
központjában álló alak elhagyja faluját és ifjú feleségét, és hosszú évekig nem tér haza. Miközben mindenki úgy
véli, már életét vesztette a vándorlás során, egy nap Martin Guerre hazatér. Felesége felismeri, és visszafogadja
házába. A férfi rokonai azonban nem fogadják el a helyzetet, és végül perre kerül sor. Az eljárás alatt egy
második Martin Guerre is visszatér a faluba, akinek a későbbiekben sikerül meggyőző módon igazolnia
személyazonosságát. A vizsgálóbíró számára teljességgel érthetetlennek bizonyult Martin feleségének
viselkedése, amikor egy imposztort fogadott el, mint korábbi férjét. Davis ezt az érthetetlenséget járta körül
elemzésében, és arra mutatott rá, hogy a korabeli délfrancia falusi ember mennyire különbözőképpen értelmezte
a személyes identitást, a házasságot vagy a férfi-nő szerepet, mint akár tanult kortársa vagy a modern szemlélő.
Menocchio és Martin
Guerre különleges esete így lehetőséget kínált kora általános mindennapi világába való betekintésre (Ginzburg
1991; Davis 1999).
Miközben a kultúra felé forduló történészek nagy erőfeszítéseket tettek a fogalom tágítására és arra, hogy
segítségével társadalmi gyakorlatok legyenek értelmezhetők, az antropológiában a kultúrának olyan újfajta
értelmezése jelent meg, amely rendkívül vonzónak bizonyult más társadalomtudomány-ágak művelői számára
is. Ez a tudománytörténeti fejlemény a jelentés fogalmának az antropológiai elemzések középpontjába
kerülésével állt összefüggésben. Ez maga után vonta a szimbólumok jelentőségének megnövekedését. Bizonyos
etnológiai irányzatok az általuk kutatott társadalmak gyakorlatát döntően szimbolikus értelmező tevékenységnek
fogták föl, melynek módját az adott kulturális kontextus határozza meg. Ebből következően a legfontosabb
kérdés a jelhasználat mögött álló kulturális rendszer feltérképezése és megértése lett. A törzsi társadalmakat a
modern világhoz hasonló összetettségű rendszerekként írták le, melynek elsőrendű tudományos problémáját,
nem az jelentette, hogy milyen viszonyban állnak a modernitással, hanem, hogy hogyan érthető meg
különlegességük. A legfontosabb leíró módszer így a megértés kategóriája körül alakult ki (Eriksen-Nielsen
2001).
Az etnológia felé forduló történészekre alapvetően három antropológus gyakorolt mély benyomást. A brit Victor
Turner hatása jellegzetes rítuselméletében gyökerezett. A népi kultúrát szertartásaiban megérteni igyekvő
történészekre mély benyomást tett az a módszer, ahogyan Turner a rítusokat, mint a társadalmi kohézió alapvető
elemeit vizsgálta. A brit antropológus a társadalmat folyamatos válsághelyzeteken, átmeneti állapotokon –
liminalitásokon – áthaladó egységnek látta. Ilyen esetekben megrendül a közösség értékrendje és válságba kerül
összetartó ereje. A rítusok újra megerősítik ezt, és így biztosítják a társadalom fennmaradását. Turner ezt a
folyamatot nevezte „társadalmi drámának". Maguk a rituálék szimbolikus gyakorlatok, állítja, melyeket a
jelképek társadalmi megteremtése és használata során lehetséges megérteni (Turner 1969; 1970; 1974). Mary
Douglas számára a szimbólumok csoportidentitásokat és értékeket fejeztek ki. Douglas hatása elsősorban két
területen érződött. Egyrészt a szimbólumok kialakulását társadalmi intézményekhez kötő módszerére voltak
fogékonyak a történészek, másrészt az állatokhoz és ételekhez kötődő jelképek elemzése bizonyult
gyümölcsözőnek a népi kultúrát vizsgáló kutatók számára (Douglas 1966).
Míg a brit antropológia hatása szimbolikus gyakorlatok és társadalmi szerkezetek szoros kapcsolatának
kimunkálásában keresendő, addig az amerikai – döntően Clifford Geertz nevéhez köthető – befolyását a kultúra
autonomitásának elmélete határozta meg. Geertz számára a kultúra független, önfenntartó rendszer.
Autonomitása szimbolikus mivoltában keresendő. A kultúra olyan öröklött jelképrendszer, melynek segítségével
291
ÚJ IRÁNYZATOK
birtokosai eligazodnak a környező világban, miközben értelmet és jelentést tulajdonítanak különböző

jelenségeinek. Az emberi viselkedést alapvetően ez az állandó kulturális értelmező tevékenység határozza meg.
A kultúra így az amerikai antropológus szerint önállóan tanulmányozható, hiszen az általa használt
szimbólumokat nem kívülről érkező hatások teremtik meg. Valójában a kultúra jelentései azok, melyek
befolyásolják a politikai, gazdasági és társadalmi gyakorlatokat. A kultúra olyan szövedék, melynek egyedi jelei
összefüggő jelentésrendszert alkotnak. Ez a rendszer egyfajta szöveg, melyet olvasni kell. Az olvasás művelete
azonban rendkívüli gondosságot igényel, ha egy ismeretlen kultúra megértésére irányul. Az idegen világ
felfedezését azon a ponton érdemes elkezdeni, mely a megfigyelő számára a legérthetetlenebb. Ezek az
események a kultúra lényegét árulhatják el, ha pontos jelentésük feltárható. Ennek érdekében az egyes jeleket
összefüggések különösen sűrű hálózatába kell helyezni, hogy az adott kultúra által használt jelentéseit fel
lehessen ismerni. Geertz ezt a módszert nevezi „sűrű leírásnak" (Geertz 1994).
A kultúrának mint tág jelrendszernek a fogalma rendkívüli hatást gyakorolt a történeti antropológusokra. Az
irányzat alighanem legeredetibb és minden más történészi megközelítéstől megkülönböztető vonásait az a
szimbolikus elemző módszer jelentette, mely a társadalmi gyakorlatokat a kulturális értelmezés körébe vonta. A
kultúra szimbolikus fogalmában a történeti antropológia olyan eszközt látott, mely koherens egységbe foglalta a
különböző területeken megjelenő kulturális megnyilatkozásokat. Ezzel jelentékeny alternatívát kínált a kortárs
mentalitástörténettel szemben. A mentalité fogalma, ahogyan azt az 1970-es években használták, valójában
éppen a koherenciát nélkülözte. Emellett sajátos „sorozat”-elemzései nem tették lehetővé a kulturális
megnyilatkozások jelként történő értelmezését, illetve viszonylag mereven kötötte össze a kultúra alkotásait a
társadalmi-gazdasági rendszerrel (Darnton 1990, 12. fej.; Burke 1997, 11. fej.; Chartier 1982). Az idegen
gondolkodásokat a mentalitás fogalmával megérteni kívánó történész lazán körvonalazott beleérző műveletet
végez: a külvilág felé irányuló attitűdök gyakoriságából próbál valamifajta általános kulturális
meghatározottságokra következtetni. Ezzel szemben az antropológiai történetírás ezeknek a más
gondolkodásmódoknak a rendszerszerű megértését jelenti. Ebben a rekonstrukciós műveletsorban rejlik az
interpretatív, értelmező módszer lényege (Niedermüller 1994).
A „sűrű leírások” nyomán a népi kultúra rituáléinak elemzései határozottan új színezetet kaptak. A folklór egyes
megnyilatkozásai értelmes szerkezet elemeiként jelentek meg, melyek mögött fölsejlett egy sajátos, egyedi és
aprólékosan kimunkált teljes szimbolikus rendszer. Ezeknek az elemzéseknek a során a népi kultúra megszűnt a
magas kultúra passzív befogadásra épülő elsatnyult változatának lenni. A nép kultúrája önálló és tevékeny
teremtő tevékenység során látszott megszületni (Sabean 1984). A macskazenét nem csupán a nép jellegzetes, ám
furcsa szokásaként írták le, hanem értelmes, jelentésrendszerrel bíró kifejeződési formának. A charivari és a
hasonló karneváli rítusok nem egyszerűen a hatalmasok által az alávetettek számára az erőszak levezetésére
fenntartott formák voltak (Thomas 1964), hanem a népi kultúra önálló alkotásai. A macskazene előadásai nem
spontán, rendszertelen megnyilatkozások voltak, hanem szigorú szabályok szerint szervezett szertartások.
Ezeket rendszerint az ifjak csoportjaiból alakult „apátságok”-nak nevezett informális szervezetek rendezték,
legalábbis Franciaország területén. Hogy mennyire nem szertelen indulatkirobbanásokról volt szó, jól mutatja az
a tény, hogy a charivari előadásait jogi formákat mímelő tárgyalások előzték meg. Az „apátságok” ítéletet
mondtak, és az ítéletet mindig meghatározott társadalmi csoportok ellen hajtották végre. Az áldozatok
rendszerint feleségük által megvert vagy felszarvazott férjek, illetve újraházasodó özvegyemberek és asszonyok
voltak. Ezek a szertartások elsősorban a házasodással kapcsolatos értékrendet fejezték ki és erősítették meg. Az
újraházasodott özvegyek ugyanis egyrészt veszélyeztették az első házasságból származó gyerekek érdekeit,
másrészt csökkentették a fiatal generáció házasodási esélyeit. A charivari politikai és társadalomkritikát is
kifejezett, ugyanakkor a lényege a rend volt, és nem a rendetlenség. A kritika akkor érte a fent lévőket, ha
elmulasztották az alsóbb rétegek szerint rájuk háruló kötelezettségeket. A rítusok kreatív és értékhordozó
formák voltak, melyek célja egy adott közösség értékrendjének felmutatása és megerősítése volt (Davis 2001, 4.
fej.; 1984.).
Hasonlóképpen a karneváli szertartásokat a történeti antropológia összetett szimbolikus rendszerekként

értelmezte, melyek saját jelképekkel bírnak és teljes világot építenek maguk köré. A karnevált számos elemző a
népi kultúrát teljességében kifejező rituálénak tekintette. A karneváli előadások a fent és lent ellentétére
építenek. E szertartások során a hatalmasokat megalázó, lefokozó jelenetekben mutatják be, miközben a
társadalom perifériájáról érkezőket az ünnepség idejére a jelképes társadalmi hierarchia csúcsán ábrázolják. A
karneválok a világot a feje tetejére állítják, a hétköznapi bolondok meghatározzák a szabályokat, az épeszűeket
pedig kinevetik. Ami fent volt, lekerül, ami lent az fel, amit tiltottak, azt ilyenkor szabad, és megfordítva. A
karnevált ezért többen egyfajta biztonsági szelepként értelmezték, vagyis olyan ünnepi időszaknak, amely jól
ellenőrzött körülmények között lehetővé teszi a társadalmi feszültségek levezetését (Gluckman 1965, 6. fej.). A
történeti antropológia ezt a funkciót csak a rítus egyik részének tartja. Bár a karnevál lehet romboló,
amennyiben a fennálló rendszer bírálata is lehetséges rituális formák között. Alapvetően azonban alkotó, hiszen
a környező világot mutatja be és teszi érthetővé a népi kultúra jelképeinek segítségével. Az alsóbb rétegek
292
ÚJ IRÁNYZATOK
számára érthető fogalmakban értelmezi a társadalmi és politikai viszonyokat. Ez azonban nem jelent valamifajta
egyszerűsítést, valójában rendkívül összetett szimbolikus kifejezésekkel állunk szemben, melyek azonban a
távoli szemlélő számára idegenek (Burke 1991b; Scribner 1987, 4. fej.).
A karneválok történeti antropológiai elemzéseire nem csak antropológusok munkái gyakoroltak hatást. Az
elbeszéléseken felbecsülhetetlenül mély nyomot hagyott Mihail Bahtyin szovjet-orosz irodalomtörténész
hatalmas könyve Rabelais művészetéről, különösen a karnevál kultúráját tárgyaló első rész. Bahtyin fő tétele
szerint Rabelais írásai kora karneváli népi nevetéskultúrájában gyökereztek, mely a későbbi századokban
elvesztette kapcsolatát a magas kultúrával, ám a reneszánsz időszakban még nem szigetelődött el az elit
kultúrája a népétől, valójában közösen birtokolták azt. A karnevál Bahtyin számára a hierarchiaés
hatalommentes lét önálló területe. A szertartások valójában nevetségessé teszik a hatalom világát, azzal, hogy
megfordítják a viszonyokat, és így rámutatnak azok esetlegességére (Bahtyin 2002).
A történeti antropológia így alapvetően más fényben láttatta a népi erőszak jelenségét. Az alsóbb társadalmi
csoportok erőszakos megmozdulásai a történeti antropológusok számára nem hirtelen indulatkitörések, illetve a
társadalmi frusztráció megnyilvánulásai voltak, melyeket leginkább a gazdasági helyzet romlásával lehetséges
magyarázni. Az erőszak tettei mélyen ritualizáltak voltak, melyeket szigorú szabályok, valamiféle sajátos népi
morál vezérelt. Ennek a szabályrendszernek a megértése jelenti a népi felkelések valódi okainak megtalálását
(Desan 1989). A morál fogalmát E. P. Thompson tanulmánya az angol parasztok és munkások „morális
közgazdaságtanáról" javasolta az elégedetlenség leírására. A brit történész állítása szerint az alsóbb osztályok
rendelkeztek valamiféle sajátos gazdasághoz kötődő értékrenddel. Ez nem a gazdasági egyenlőségre vagy a
luxusjavakhoz való hozzáférésre vonatkozott, hanem az alapvető élelemhez való hozzájutás jogát jelentette.
Ennek értelmében a parasztok és munkások elvárták a kormányzattól, illetve a hatalmon levőktől, hogy
biztosítsák az alapvető élelmiszerek ellátását. A „kenyérlázadások” ezért Thompson szerint nem az éhínségek
gazdasági tényezőivel álltak közvetlen összefüggésben. Ezek valójában akkor robbantak ki, ha a népi
igazságérzet megsérült, ha úgy érezték, hogy a hatalmasok nem teljesítették kötelességüket. A tömeg ilyenkor
saját értelmezése szerint pusztán azt tette, amit a kormányzat elmulasztott, azaz elvette a fölösleget és a
nélkülözőknek juttatta (Thompson 1971).
Natalie Davis hasonlóképpen értelmezte a vallásos erőszak formáit. Az erőszakos tömeg ebben az esetben nem a
gabonaellátás állapotát kritizálta, hanem a szenthez való viszonyt tette megfontolás tárgyává. Davis szerint a
népi magatartás nem volt irracionális, hanem nagyon is racionális gondolkodás határozta meg. Természetesen,
ez a fajta racionalitás más módon szerveződött és más szimbolikus formákban fejeződött ki, mint a modern
emberé. A történész feladata éppen ennek a másféleségnek a megértése. A vallási erőszak, állítja Davis, a
közösséget fenyegető veszély elhárítására szervezett, jogosnak tekintett megmozdulás volt. A tömeg úgy érezte,
a másik vallási közösség alapvető értékeit fenyegeti bizonyos tevékenységeivel, ezért szükséges az igazság
megvédése vagy a csoport megtisztítása. A döntő pont azonban, az a meggyőződés volt, hogy ezeket a jogos és
igazságos feladatokat a kormány nem akarja vagy nem tudja megtenni. Davis azt hangsúlyozta, hogy a
tömegerőszak valójában még legvadabb pillanataiban sem nélkülözte a rendszert: a nép koherens és összetett
értékrendjének alapján cselekedett (Davis 2001, 6. fej.).
A népi erőszak koherens szimbolikus elemeinek elemzésére alighanem Robert Darnton ismert beszámolója a
„nagy macskamészárlásról" gyakorolta a legnagyobb hatást. A bemutatott történet egy párizsi nyomdában az
1730-as évek végén lezajlott erőszakos eseményről szól, melynek áldozatai ezúttal nem emberek, hanem állatok,
egész pontosan macskák voltak. A nyomdászsegédek és inasok ravasz módon rávették a mestert és feleségét,
hogy engedélyezzék a környékbeli macskák, beleértve a ház kedvenceit is, elpusztítását. A megmozdulás tele
volt szimbolikus és rituális elemekkel. A nyomda munkásai eljátszották az állatok tárgyalását és kivégzését. A
vadászat lezárulta után újra és újra előadták a történteket egymás között, amely állandóan harsány kacagás
forrása volt. Darnton kérdése éppen erre a tényre irányult: mi volt olyan mulatságos a modern ember számára
egyszerűen ízléstelen és brutális tettben? Az amerikai történész szerint pontosan ezen a legérthetetlenebbnek
látszó ponton lehetséges behatolni az események jelentésébe. Darnton értelmező módszere a történtek egyre
tágabb környezetének felvázolása. Első lépésben felvázolja azt a társadalmi szerkezetet, melyben a
nyomdászmesterek és munkások éltek. Ebben az időszakban beszűkültek a legények lehetőségei, hogy a
jövőben önálló mesterré váljanak, ami fokozott feszültségeket szült a nyomdászmesterségen belül. Ehhez járult,
hogy a kérdéses műhelyben a munkások rendkívül rossz bánásmódban részesültek, melyet állandóan
összevetettek a házimacskák viszonylagos kényeztetésével. A macskák lemészárlása ezért valójában a mester
szimbolikus meggyilkolása és a felesége jelképes megerőszakolása volt. Ezt a jelentést a munkások saját
kultúrájuk hagyományos formáinak segítségével fejezték ki. Darnton az eseményben számos rituális elem
összetett és önálló alkalmazását mutatta ki. A munkások ezek kreatív használatával fejezték ki véleményüket a
fennálló viszonyok iránt. A mulatság eredete az a tény volt, hogy ezeket a számukra hétköznapi és magától
293
ÚJ IRÁNYZATOK
értetődő jelentéseket a mester és felesége tökéletesen félreértette, illetve számukra értelmetlen és csupán a
munkát hátráltató bolondságok voltak (Darnton 1984a).
Igaztalan lenne azonban a történeti antropológiát csupán a népi kultúra megtalálására irányuló morális program
mégoly színvonalas történészi leképződésének tekinteni. Az irányzat a kultúrtörténet-írás átalakításának és
megújításának nagyszabású kísérlete volt. Natalie Davis megfogalmazása szerint az antropológia felszabadította
a történészeket a fontos események metanarratívája alól, és lehetővé tette a kultúra keretein belül a látszólag
jelentéktelen történések vizsgálatát (Davis 1981). Atörténeti antropológusok arra törekedtek, hogy
összekapcsolják a hagyományosan az eszmetörténet körébe tartozó kulturális jelenségeket a népi kultúrával, és
egységes szimbolikus értelmezést dolgozzanak ki. Számukra valójában mindenfajta dokumentum, történeti
forrás egy kulturális rendszer leképeződése volt, melynek valódi jelentéseit az egész szerkezet összefüggéseiből
lehetett értelmezni. A kultúra tág értelmezésére irányuló módszerüket nem csak az antropológia tapasztalataival
igazolták. Történettudományon belüli hagyományukat olyan korai kultúrtörténészek írásaiban találták meg, mint
Jacob Burckhardtnak az itáliai reneszánszról szóló munkája (Burckhardt 1978) vagy Johan Huizinga késő
középkort tárgyaló könyve (Huizinga 1996). Ezt az ambiciózus programot tudományos manifesztumként talán
egyedüliként Darntonnak a macskamészárlást is tartalmazó könyve mutatta be. A munka szerkezete
egyértelműen tükrözi a célkitűzést, bár erre a bevezetés is felhívja a figyelmet. A szerző azt kívánta bizonyítani,
hogy a felvilágosodás filozófusainak írásait ugyanolyan módszerrel – a szimbolikusantropológia geertzi
irányzatával – lehetséges megérteni, mint a paraszti népmeséket. A munka fokozatosan halad a paraszti
hagyománytól, a városi munkáskultúrán át egyre tanultabb szövegek felé. Tartalmazza városi polgár, rendőrtiszt
és Rousseau írásainak elemzéseit is (Darnton 1984b). Ma már azonban az is világosan látszik, hogy miközben a
szimbolikus értelmezés hasznát az elmélyült, finom és rendkívül életszerű tanulmányok bizonyítják, a
különböző kontextusokból származó szövegek egy kulturális rendszerhez, jelesül a „franciasághoz”, való kötése
mellékútnak bizonyult (Chartier 2000).
A szimbolikus kultúraelemzés módszere saját körébe vont olyan területeket is, melyek kívül estek a népi kultúra
vagy a hagyományos kultúrtörténet-írás keretein. A rituálék és reprezentációk szimbolikus értelmezése új
megvilágításba helyezte a politikai hatalom problémakörét is. A történeti antropológia a szertartásokat nem
egyszerűen formális adalékoknak tekintette a hatalomgyakorlás amúgy nyers erőn alapuló technikája mellett. A
rituálék a történeti antropológiai elemzések számára fontos, nemegyszer alapvető szerepet töltöttek be a hatalom
természetének megértésében. Az antropológiai szellemű történetírás számára azonban nem az uralom
fenntartásának mikéntje volt a kérdés, hanem az a mód, ahogyan politikai közösségek megőrzik önmagukat és
társadalmi rendszerüket. A rítusoknak ebben a folyamatban tulajdonítottak nélkülözhetetlen szerepet. A politikai
közösségek szertartások segítségével adtak választ a társadalmi-kulturális szerkezetüket érő kihívásokra. A
rituálék ebben a tekintetben létrehozták és megerősítették az egyes közösségek önmagukról alkotott
meghatározását, és ezt közvetítették tagjaik és a külvilág felé. Olyan értékeket és rendszert fogalmaztak meg,
melyek segítségével hatásosan lehetett reagálni az ünnepségek, a kívülről érkezők és a veszélyhelyzetek sürgető
kérdéseire (Trexler 1980; Muir 1981).
A hatalom elemzésének döntő kérdését ezért a jelek kommunikációjának megértésében látták. A történeti
antropológiai elemzések arra irányultak, hogy megértsék a szimbólumok termelésének, cirkulációjának és
befogadásának módját. A hatalom lényege számukra a reprezentáció különböző technikáiban fejeződött ki. A
kutatások annak a módnak a vizsgálatára irányultak, ahogyan a hatalom, illetve különböző központjai
megjelenítették önmagukat a társadalmi térben (Burke 1992; Wilentz
1. . A megjelenítés formáját azonban döntően nem a kormányzat szándékai befolyásolták, hanem az a kulturális
környezet, melyben megszülettek és beilleszkedtek. A reprezentáció megnyilvánulásait, propagandáját a
tömegek, a nép saját szimbolikus hagyományai szerint értelmezte, és saját öröklött formái alapján ruházta föl
jelentéssel (Scribner 1981). Ezek az elemzések ugyanakkor természetesen nem pusztán az antropológiai
hagyományban gyökereztek. Hatottak rájuk többek között Michel Foucault-nak a hatalom mikrotechnikájára,
illetve a modern uralom fenntartásának a testre irányuló – fizikai – és szimbolikus elemeket ötvöző
gyakorlatára vonatkozó megfigyelései (Lüdtke 1989, 1991). Emellett számottevő volt Ernst Kantorowicz
munkájának az az olvasata, mely a politikai reprezentáció formáit a király kettős – politikai és természetes –
testének elméletéből vezette le (Kantorowicz 1957; Hanley 1983).
2.4. A történészek a „pusztán”

Rendszeres hazai recepcióról aligha beszélhetünk. A történeti antropológia termékeinek ismertetése kimerül
néhány könyvrecenzióval. Minimálisra tehető azon művek száma, melyek kifejezetten történeti
antropológiaként vagy a történeti antropológiával kapcsolatban lévőnek határozták meg magukat. Ezek közül
leginkább Klaniczay Gábornak a középkori népi kultúrával, vallásos és természetfölötti hiedelmekkel
294
ÚJ IRÁNYZATOK
foglalkozó tanulmánykötete emelendő ki (Klaniczay 1990). Klaniczay egyébként a történeti antropológia első
magyarországi közvetítői közé tartozik. Több mint egy évtizede megfogalmazott írásában a néprajz és a
történettudomány együttműködésétől várta a hazai történeti antropológiai kutatások elterjedését. Bár az ma már
nyilvánvaló, hogy várakozásai nem teljesültek, néhány interdiszciplináris mű született (Magyar 1998; Petneki
1994; Pócs és Voigt 1998; Tüskés és Knapp 1994. Ugyanakkor kérdéses, mennyiben tekinthetők ezek valódi
történeti antropológiai leírásoknak. Miközben tárgyuk a népi vallásosság, nem igazán fedezhetők föl bennük a
kulturális elemzésnek azok a módszerei, melyek a történeti antropológia elsődleges hozadékai.
A kultúra tág fogalma Hanák Péter 1980-as évek végén megjelent kultúrtörténeti tanulmányaiban fogalmazódott
meg markánsan. Hanák a 19. század végi Budapest és Bécs összehasonlítása során az életmód, az anyagi
kultúra, a népi gondolkodás és a magas kultúra vizsgálatát ötvözte (Hanák 1988). Történeti antropológiai témák
és módszerek bukkantak föl Gyáni Gábornak a budapesti munkások világát kutató munkáiban is (Gyáni 1992;
1998). Az Aetasfolyóirat 1995. évi 1-2. száma közölte fiatal történészek több tanulmányát, melyek a kora újkori
nyilvánosság és hatalmi reprezentáció problémáit vizsgálták. A történeti antropológiára emlékeztető módszerek
és néprajzi kölcsönzések megjelentek a népi antiszemitizmus vizsgálatában is, bár szerzőjük az elemzés műfaját
további minősítés nélkül egyszerűen társadalomtörténetinek határozta meg (Kende 1995).
Az irányzat hazai meggyökereztetésére a legrendszerezettebb kísérletet az a tanulmánykötet jelentette, mely a

történeti antropológia számos alapmunkáját tette elérhetővé magyar fordításban (Sebők 2000). A könyv sok
tekintetben az ELTE történeti antropológia programjának terméke, mely néhány fiatal történészt arra indított,
hogy a szimbolikus kultúraelemzés módszerét felhasználva vizsgálja a temetési szertartások vagy a népi erőszak
kérdéskörét (Stéfán 1993; Mátay 1993; Ternóczky 1993; Varga 1993; Apor 1998).
Bár a fordításkötet bevezetőjét jegyző Sebők Marcell bizakodó a magyar történeti antropológiai kutatások
elterjedését illetően, az eddigi hazai recepció elmaradásának okai kétségeket ébreszthetnek az irányzat itthoni
jövőjét illetően. Alapvetően három tényező miatt maradt el a történeti antropológia magyarországi elterjedése.
Az első ok a magyar és a többi kelet-európai tudomány elzárása a nemzetközi tudományos világtól. Az 1960-as
évek végétől meginduló új társadalomtudományos irányzatokból gyakorlatilag semmit nem volt lehetséges
rendszeres módon adaptálni. Bár a rendszerváltás változást hozott e téren, a történeti antropológia
fogadtatásának nem kedvezett a hazai történettudomány hagyományosan francia és német nyelvű külföldi
tájékozódása. Annak ellenére, hogy alapos teoretikus feldolgozásra mind ez idáig ezen irányzatok esetében sem
került sor, hatásuk erősebben érezhető a konkrét történeti kutatásokban. Ezzel szemben, a történeti antropológiát
döntően meghatározó antropológusok brit és amerikai kutatók voltak, és az irányzat legjelentősebb műveinek
nagy része is angolul született. A francia és német etnográfiai történetírás érdeklődésének központjában
ugyanakkor soha nem a kultúra szimbolikus rendszerként való leírása állt, hanem a mindennapi élet és a kis
közösségek kutatása. Ezáltal azonban éppen a történeti antropológia legfontosabb elméleti hozadékára
helyeződött kisebb hangsúly. Talán ebből is adódott, hogy a hazai társadalomtörténet-írás új törekvései más
iskolákhoz kapcsolódtak.
Az igazi áttörés elmaradásának második oka a hazai történetírás 1989 utáni átalakulásának szerkezetében
keresendő. Az új nemzedék elsősorban a társadalomtörténet nyelvében lelte meg azt a történetírói műfajt,
melynek segítségével kritika alá vehette a késő-kádárista leíró politikatörténeti diskurzusokat, és megteremthette
önnön sajátos tudományos legitimitását. Ebben az időszakban azonban a történeti antropológia már elsősorban
kultúrtörténeti értelmezésként jelent meg, és így kevésbé volt vonzó a társadalom leírásán dolgozó kutatók
számára. Az újfajta kultúrtörténet nyelvének a hazai társadalomtudományos szerkezetbe való illesztésére ugyan
történtek kísérletek, ám ezek szórványosak voltak és végső soron mindmáig eredménytelenek maradtak.
Hozzáadódott még ehhez az a tény is, hogy a klasszikus történeti antropológia igazi fénykora az 1970-es és
1980-as évek voltak, és az 1990-es évtizedben már nem az antropológiai szellemű történetírások váltottak ki
nagy tudományos érdeklődést.
2.5. Hova tovább?

A történeti antropológiát ért bírálatok is világosan mutatják, hogy az irányzat elméleti kulcsfogalma a kultúra
újfajta értelmezése köré szerveződött. A kritikák és viták mind az antropológiai szellemű történészek által
használt kulturális elemző módszerre irányultak. A történeti antropológia kétséges elemei öt pont köré
csoportosíthatók. Vitatták a leírások által megteremtett kultúrakép túlságos egyneműségét. Másodszor bírálatban
részesült e kép túlzott statikussága. Ezenkívül felhívták a figyelmet arra a tényre, hogy az antropológusok és a
történészek különböző módon férnek hozzá tárgyukhoz. A történeti antropológiát érintő negyedik nehézség a
népnek a hatalom és ellenállás fogalmi kettőségében történő megjelenítésével kapcsolatos. Az utolsóként érintett
probléma a szimbolikus kultúra elemző módszerek ismeretelméletével kapcsolatos, vagyis azzal a kérdéssel,
hogy miről nyer tudást valójában az antropológiai szellemű történész?
295
ÚJ IRÁNYZATOK
Miközben a történeti antropológia a kultúra egységes jelrendszerként való értelmezésére törekedett, felmerült a
kérdés, vajon ez a szándék nem vezet-e a kultúra túlságosan is differenciálatlan megjelenítéséhez. Másképpen
szólva, vajon a történészek által a vizsgálat tárgyává tett társadalmi egység minden tagja megértette-e
ugyanazokat a szimbólumokat, egyáltalán hasonlóképpen olvasták-e ezeket és képesek voltak-e egymással
kommunikálni ugyanazon a szimbolikus nyelven? A bírálatok arra hívták fel a figyelmet, hogy a kultúra más-
más alakot ölt különböző társadalmi csoportok körében, és a társadalmi helyzet sokkal inkább meghatározza
használatát, mint azt egységes jelrendszerként való leírása sejteni engedi. Ez a probléma a legélesebben Darnton
könyve kapcsán jelentkezett. Roger Chartier hevesen bírálta az amerikai történészt, amiért az túlságosan
egyértelműnek veszi valamiféle imaginárius „franciaság” meglétét a 18. században. A francia kutató rámutatott,
hogy ebben az időszakban a francia társadalom oly mértékben széttagolt volt, hogy egységes kultúráról,
nyelvről vagy éppen kommunikációról beszélni alapvető tévedés (Chartier
1. . Miközben Chartier-nak itt nyilvánvalóan igaza volt, azt is érdemes megfigyelni, hogy a francia történész
meglehetősen eltúlozza ennek az elemnek a fontosságát Darnton könyvében. Az ugyan valóban igaz, hogy az
amerikai szerző nem reflektál egyértelműen a kultúra heterogenitásának problémájára, a „franciaság” kérdése
igazából csak a munkáját a geertzi „sűrű leíráshoz” kötő utószóban tölt be lényeges szerepet. A kötet
esettanulmányai sokkal inkább tárgyalják a kultúra széttagoltságának, nemegyszer a megértés nehézségeinek
a kérdését.
A problémafelvetés ugyanakkor rámutatott a történeti antropológia egyik legfontosabb elméleti alapját képező
geertzi kultúrafogalom és értelmező módszer vitathatóságára. Miközben az amerikai antropológus elgondolásai
egyre nagyobb teret kaptak a társadalomtudományos kutatásban, számos pályatársa hívta fel a figyelmet arra,
hogy Geertz figyelme elsiklik a kultúra változatainak lényeges különbségei fölött. Bírálói szerint, az etnológus
számára az értelmezett esemény vagy rituálé egy egész társadalom identitásának kifejezőjeként jelenik meg.
Ugyanakkor, mutattak rá, az adott szertartásban a szerepek különbözőképpen oszlanak el a társadalom csoportjai
között, adott esetben bizonyos szimbolikus aktusok csak meghatározott rétegek számára elérhetőek. Geertz
eltekint annak vizsgálatától, hogy a megfejtett jelentések mely csoportokhoz kötődnek, milyen társadalmi-
politikai erők tartják fönn és milyen hatalmi folyamatok során jött létre. A kultúra fogalma így rendkívül
statikussá válik és alkalmatlan lesz a történeti változások leírására. A megfejtett jelentésrendszer kimerevített
időtlen képpé válik: a szöveg, és nem a szövegalkotás folyamatának tükrözője (Levi2000; Biersack 1989;
Sewell 1997). Ebből a nézőpontból világosan látszik, hogy a történeti antropológia döntő mértékben Clifford
Geertzcel azonosította az antropológiát (Goodman 1997). Számos történeti antropológiai leírás elsősorban a
kultúra egy adott időszakban elérhető szinkronikus állóképét igyekszik felvázolni, mintsem a kultúra
átalakulásaira vagy a változások kulturális terminusokban való megértésére törekedne.
Ugyancsak Geertz nyomán a történeti antropológusok szövegként kezelték a kultúrát, a kultúra rítusait, melyet a
megfigyelő olvas. A közvetlen antropológiai párhuzam azonban félrevezető lehet, hiszen míg az etnológus az
általa közvetlenül látott szertartás és személyesen megélt közösség kontextusából olvas, a történész számára ez
már nem adatik meg. A történetkutató a fennmaradt nyomokból utólagosan rekonstruálhatja az egykor
végrehajtott rituálék módját, és végső soron kevés bizonyítéka van arra, hogy valóban hűen írta le az
eseményeket (Chartier 2000). A történeti értelmezésnek ezért elsősorban a szöveg szövegszerűségére kell
koncentrálnia, és a fennmaradt dokumentumokat bizalmatlan kritikával kell kezelnie. A történetírás számára
alapvető fontosságú a szövegek pontos műfaji besorolása, ezek szabályainak, konvencióinak és visszatérő
állandósult elemeinek ismerete, valamint a források nyelvi és irodalmi szerkezetének azonosítása (Lacapra
1985; 1988). A történésznek éppen ezért óvatosan kell bánnia az antropológiai analógiákkal. Könnyen
lehetséges, hogy azokat a jelentéseket, melyeket az etnográfusok bizonyos szimbólumoknak és rituáléknak
tulajdonítanak az adott kulturális kontextusban, kétséges vagy lehetetlen dokumentálni hasonló jelek múltbeli
felhasználása során. Így például Darntonnak a macskákhoz tapadó szexuális konnotációkra vonatkozó feltevését
semmiféle korabeli forrás, csupán etnológiai párhuzamok, támasztják alá (Scribner 2000).
A történeti antropológia számára nem csak elméleti és módszertani kiindulópontjai jelentettek problémát, hanem
morális alapállása is fontos – és kétséges – következményekkel járt. Az etnográfiai történetírás politikai-morális
alapját az a kihívás jelentette, melynek következményeképpen az elnyomott rétegek hangját sikerült belefoglalni
a történelem megjelenítésébe. E törekvés legsikeresebb fogalmi hátterét a népi kultúra felfedezése adta, melynek
során a nép önálló teremtőerővel bíró történelmi cselekvőként jelent meg. Ezt a teremtőerőt azonban a történeti
antropológusok a hatalommal való szembenállás viszonyában határozták meg. A népi kultúra lényege számukra
a hierarchikus viszonyok, az elnyomás kifigurázása, a hatalmasok kijátszása, illetve a kívülről érkező
bürokratikus államhatalommal szembeni ravasz és rafinált ellenállás volt. A népi kultúrában „a gyengék
fegyverét” (Scott 1976;
296
ÚJ IRÁNYZATOK
1. , az elnyomottak lehetőségét látták az egyébként hatalmi túlsúllyal bíró elnyomókkal szemben. A nép így
egyértelműen szimpatikus, pozitív minőséget kapott. A népi kultúra értékét az a csodálatra méltó képessége
adta, melynek segítségével hatékonyan tudott szembehelyezkedni a kívülről érkező befolyással.
A szimbolikusértelmező módszer lényege az, hogy a fennmaradt nyomokat jelként olvassa. A rituálék, a róluk
tudósító szövegek, a különböző kulturális formák, de még az erőszak esetei is olyan metaforaként jelennek meg,
melyek segítségével jelentéseket lehetséges kifejezni. A történeti antropológus szemében így a történeti
események és a róluk tudósító beszámolók önmagukon túli jelentésekre utalnak. Valójában semmi nem az,
aminek látszik, és semmi nem azt jelenti, mint amit első pillantásra jelent. Ez a jelek mögötti jelentés a
szimbolikus kulturális rendszer. A kultúrát vizsgáló történész szembetalálja magát a transzparencia
problémájával: vajon menynyire átlátható egyértelműen az egyes jel? Mekkora biztonsággal tudja a kutató
azonosítani a jelek eredeti jelentését, és mennyire lehet biztos abban, hogy annak egykori használói valóban azt
értették rajta, amit a történész utólag tulajdonít nekik? Ezek a megfontolások nem csak a történetkutatás
szokványos nehézségét jelentik, amikor a történész megpróbál kapcsolatba kerülni régvolt emberek
gondolkodásmódjával. A valódi probléma abban áll, hogy az adott kulturális megnyilvánulás mennyiben tükrözi
a szimbólumok használóinak meggyőződését és mennyiben tekinthető az adott jelentés bizonyos körülményekre
adott reprezentációs válaszként? Így például egy inkvizíciós kihallgatás során nyert információk vajon a népi
vallásosság leírását eredményezik-e vagy éppenséggel a parasztemberek bírósági eljárások során alkalmazott
viselkedésmintái figyelhetők meg csupán? Ezekben az eljárásokban a vádlottak igyekeztek olyan képet
megformálni magukról, melyről úgy gondolták, hogy megfelel a nyomozók elvárásainak (Kagan 1990).
Hasonló, az etnográfus autoritását érintő kételyek felmerültek az antropológiában is (Clifford és Marcus 1986.
Ezek a megfontolások azt az általános ismeretelméleti kérdést vetik föl, hogy van-e valami értelmes módon
leírható képződmény a jelek reprezentációja mögött, avagy csupán a megjelenítés formái vizsgálhatók?
A történészek különböző válaszokat adtak ezekre a kihívásokra. Először is újrafogalmazták a dokumentumok és

a szimbolikus elemzés viszonyát. A szövegekben megjelenő, retorikailag és elbeszélő technikák által
meghatározott, illetve az írás műfaji sajátosságaihoz kötött jelentések adták az elemzés újfajta kereteit. Elsőként
Natalie Davis mozdult el határozottan ez irányba. Fiction in the Archives című munkája azt vizsgálta, hogyan
hoztak létre a kora újkori Franciaországban a parasztok „jó” történeteket. Ezek az elbeszélések büntetőeljárás
alá került parasztemberek védekezését öntötték formába. Céljuk a vádlottak felmentése, vagy az elítéltek
büntetési tételeinek mérséklése volt. Davis számára ezek a szövegek nem a népi kultúra átlátszó tükrei. A
történész nem a valaha volt paraszti életet igyekszik elsősorban rekonstruálni. Az elbeszéléseket irodalmi
alkotásokként kezeli, melyekből arra deríthető fény, mit tekintettek szerzőik megfelelő történetnek. Davis azt
vizsgálja, milyen retorikai stratégiák segítségével próbálták magukat megvédeni a parasztok, illetve milyenfajta
történeteket tekintett a hatalmi élet hitelesnek. A levéltári dokumentumokat fikciós írásokként kezelte,
melyekből a reprezentáció és a befogadás mikéntjét lehet megismerni (Davis 1987). A macskamészárlást
tárgyaló tanulmányát érintő bírálatokra adott közvetlen válaszában Darnton is elmozdult ebbe az irányba.
Nagyobb figyelmet fordított az egykori nyomdászinas beszámolójának műfaji sajátosságaira és a fogalmazás
módjára (Darnton 2000).
Az amerikai történész itt kísérletet tett a kultúra tagoltságának jelzésére is. Miközben fenntartotta szimbolikus
értelmezése érvényességét, újabb lehengerlő menynyiségű antropológiai párhuzamot vonultatva föl, rámutatott
arra is, hogy a rendkívül összetett jelentésekkel bíró rítust aligha értelmezte minden résztvevő és megfigyelő
azonos módon. Így az általa feltárt szimbolikus szerkezet valójában a lehetséges jelentések tárháza, nem a
valóban elfogadott felfogás teljes mértékű bemutatása. A kultúra tagoltságának leírására képes elmélet
megalkotására Roger Chartier, a francia mentalitástörténet Jacques Revel melletti másik számottevő
újragondolója, tett figyelemre méltó kísérletet. A francia történész abból a megfigyelésből indult ki, hogy a
kultúra fogalma nem határozható meg sem a kulturális javak termelése, sem fogyasztása segítségével. Ezek
vizsgálata nem mértékadó az adott társadalmi csoport értékvilágát és prioritásait tekintve. A döntő kérdés az,
hogy hogyan sajátítják el bizonyos emberek az elérhető kulturális javakat. Mit válogatnak ki belőle, hogyan
értelmezik, illetve milyen célokra használják? Az elsajátítás módja jellemzi valójában a különböző kulturális
változatokat (Chartier 1984).
Amennyire a kultúra szimbolikus fogalma nem vonja maga után az egyneműség képzetét, éppen annyira a
statikusság sem magától értetődő jellemzője. Miközben a történeti antropológusok nagy része Clifford Geertz
írásaira figyelt, egy másik etnológus, Marshall Sahlins a szimbolikus rendszer változásának eredeti elméletét
dolgozta ki (Biersack 1989). Sahlins, ma már viszonylag jól ismert műve Cook kapitány halálát értelmezte újra.
Az érvelés fő mondanivalója elsősorban nem az, hogy a brit hajós halála a hawai mitológia alapján koherensen
magyarázható, mint a feladatait teljesíteni nem tudó istenség rituális meggyilkolása. Ezt a tételt egyébként
alapos bírálatok érték (Obeyesekere 1992). Sahlins leírásának legfőbb érdekessége az, ahogyan bemutatja a
szimbolikus rendszer alkalmazása közbeni finom megváltozását. Cook istenként való felfogása a hawai kultúra
297
ÚJ IRÁNYZATOK
értelemszerű válasza volt arra az egyedülálló eseményre, amelyet a fehér ember érkezése jelentett. Ez azonban
nem egyszerűen értelmessé tette a bennszülöttek számára az idegen jelenséget, és így fenntartotta a kulturális
rendszer érvényét, hanem belehelyezte a fehér embert ebbe a kultúrába. A hawaiak fokozatosan beépítették az
európai civilizációt szimbolikus rendszerükbe, mely ezáltal maga is visszavonhatatlanul megváltozott (Sahlins
1985).
A történeti kutatások figyelme részben e bírálatok nyomán is fokozottabb mértékben fordult a reprezentáció
vizsgálata felé. Az 1990-es évekre a reprezentáció fogalma elterjedt analitikus eszköz lett a kultúra, a politika
vagy a társadalom történésze kezében. Úgy tűnt, a megjelenítés kategóriájának óvatos használata lehetővé teszi
a problémák kiküszöbölését, miközben megőrzi a kultúra tág fogalmának előnyeit. A történeti leírások a
reprezentációban egyre kevésbé látták valami mögöttes tartalomnak a kifejeződését, sokkal inkább a társadalmi
kommunikáció bizonyos morális-politikai célok elérésére irányuló eszközét. A megjelenítést vizsgáló kutatók a
hatalom kérdéseire koncentráltak, azt elemezték, hogyan születnek a jelentések, és milyen hatalmi érdekekkel
állnak összefüggésben. A szimbólumokat így szükségszerűen differenciáltan, különböző politikai-társadalmi
csoportokhoz kötve értelmezték. Ez a megközelítés szigorú filológiai pontosságot és közeli olvasást igényelt,
mely a megjelenítés formai jegyeire és nem a mögötte lévő elképzelt megjelenítettre összpontosított (Ginzburg
2001; Marin 1988; Falasca-Zamponi 1997; de Baecque 1997).
Ezek a kultúrtörténeti elemzések nem lettek volna lehetségesek a kultúrának a történeti antropológia által
használatba vett, elfogadtatott és meggyökereztetett tág szimbolikus fogalma nélkül. A történészek korábban
szétválasztott, kulturális, politikai és társadalmi tényezőket voltak képesek együttesen mint kulturális
jelenségeket leírni. Ez a megközelítésbeli igény magától értetődően a kulturális értelmezés kiterjesztésével járt
együtt. A történettudományon belül a legkülönbözőbb folyamatokat vizsgálták, mint – részben – kulturális
változást. A legizgalmasabb új fejleményeket ebben a tekintetben az olasz fasizmus kutatása hozta (például
Fogu 1996). Hasonló elbeszélések születtek – a teljesség igénye nélkül – a bolsevik hatalomátvétel (Lih 1990;
Bonnell 1997), a francia forradalom (Hunt 1984), a munkásosztály (Joyce 1991), vagy a rítusok vizsgálata
(Kertzer 1988; Muir 1997) terén is. Eltekintve a hagyományos politika-, társadalomvagy gazdaságtörténet
„átkulturalizálódásától”, kultúrtörténetei születtek a legkülönbözőbb tárgyaknak, mint akár a szagoknak vagy az
álmoknak (Burke 1997). Ez a fajta új kultúrtörténet-írás azonban már nem kizárólag és nem is elsősorban
antropológiai párhuzamokra támaszkodik. A posztstrukturalista kritika megjelenése következményeképpen
rendkívül látványos volt az irodalomelmélet hatása (pl. Chartier 1987), emellett azonban ma már a történészek
teljesen szabadon és kötetlenül válogatnak a legkülönfélébb teoretikus támpontok közül, legyen az akár
szociológia, pszichológia, filozófia vagy éppen az újabban intézményesülő kultúrakutatás diszciplínája. Egy-egy
új fajta történeti munkában együtt bukkan föl a legváltozatosabb hivatkozott szerzői kör. A történeti
antropológia ennek az újfajta kultúrtörténeti értelmezésnek lett végső soron az egyik legfontosabb szülőhelye,
ám a folyamat végén saját identitása is feloldódott a létrejövő irányzatban (Hunt 1989; Asphlant és Smyth 2001,
1. fej.; Chartier 1988).
2.6. Irodalom
Ankarloo, BengtHenningsen, Gustav (eds.) 1990. Early Modern European Witchcraft: Centres and Peripheries.
Oxford, Clarendon Press.
Apor Péter 1998. A népi demokrácia születése: Kunmadaras, 1946. Századok, 3.
Asphlant, T. G. – Smyth, Gerry (eds.) 2001. Explorations in Cultural History. London, Pluto Press.
Bahtyin, Mihail 2002. Frangois Rabelais művészete. Budapest, Osiris.
Berdahl, R. (Hrsg.) 1982. Klassen und Kultur. Sozialanthropologische Perspektiven in der

Geschichtsschreibung. Frankfurt, Syndikat.
Biersack, Aletta 1989. Local Knowledge, Local History: Geertz and Beyond. In Hunt, Lynn (ed.) 1989.
Bock, Nikola Susanne 1995. Historical Anthropology and the History of Anthropology in Germany. In
Vermeulen, Han F. – Roldán, Arturo Alvarez (eds.): Fieldwork and Footnotes. London – New York, Routledge.
Bonnel, Victoria E. 1997. Iconography of Power: Soviet Political Posters under Lenin and Stalin. Berkeley,
Brown, Peter 1993. A szentkultusz. Budapest, Atlantisz.
298
ÚJ IRÁNYZATOK
Burckhardt, Jacob 1978. A reneszánsz Itáliában. Budapest, Képzőművészeti Alap.
Burke, Peter 1980. Sociology and History. London, Allen and Unwin.
Burke, Peter (ed.) 1991a: New Perspectives on Historical Writing. Cambridge, Polity Press. Burke, Peter 1991b:
Népi kultúra a kora újkori Európában. Budapest, Századvég – Hajnal István Kör.
Burke, Peter 1992. The Fabrication of Louis XIV. New Haven – London, Yale University Press. Burke, Peter
1994. Az olasz reneszánsz. Budapest, Osiris-Századvég.
Burke, Peter 1997. Varieties of Cultural History. Cambridge, Polity Press.
Burke, Peter 2000. Mi a történeti antropológia? In Sebők Marcell (szerk.) 2000.
Chartier, Roger 1982. Intellectual History or Sociocultural History? The French Trajectories. In LaCapra,
Dominick – Kaplan, Steven L. (eds.): Modern European Intellectual History. Ithaca, Cornell University Press.
Chartier, Roger 1984. Culture as Appropriation: Popular Cultural Uses in Early Modern France. In Kaplan,
Steven L. (ed.): Understanding Popular Culture. Berlin – New York – Amsterdam, Mouton.
Chartier, Roger 1987. The Cultural Uses of Print in Early Modern France. Princeton, Princeton University Press.
Chartier, Roger 1988. Cultural History: Between Practices and Representations. Cambridge, Polity Press.
Chartier, Roger 2000. Szöveg, szimbólumok és franciaság. In Sebők Marcell (szerk.) 2000. Történeti
antropológia. Budapest, Replika Kör.
Cohn, Bernard S. 2000. Történelem és antropológia: hogy áll a meccs? In Sebők Marcell (szerk.) 2000.
Cohn, Norman 1994. Európa démonai. Budapest, Corvina.
Clifford, James – Marcus, George (eds.) 1986. Writing Culture: The Poetics and Politics of Ethnography.
Berkeley, University of California Press.
Darnton, Robert 1984a. Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Budapest, Akadémiai. Darnton, Robert
1984b. The Great Cat Massacre and Other Episodes in French Cultural History.New York, Basic Books.
Darnton, Robert 1990. The Kiss of Lamourette. New York, W. W. Norton and Company. Darnton, Robert 1991.
The History of Reading. In Burke, Peter (ed.) 1991a.
Darnton, Robert 2000. Történelem és antropológia. In Sebők Marcell (szerk.) 2000.
Davis, Natalie Zemon 1981. The Possibilities ofthe Past. Journal of Interdisciplinary History. 12. Davis, Natalie
Zemon 1984. Charivari, Honor, and Community in Seventeenth-Century Lyon
and Geneva. In MacAloon, John J. (ed.): Rite, Drama, Festival, Spectacle: Rehearsals toward a Theory of
Cultural Performance. Philadelphia, Institute for the Study of Human Issues.
Davis, Natalie Zemon 1987. Fiction in the Archives. Stanford, Stanford University Press.
Davis, Natalie Zemon 2001. Kultúra és társadalom a kora újkori Franciaországban. Budapest, Balassi. de
Baecque, Antoine 1997. The Body Politic: Corporeal Metaphor in Revolutionary France, 1770-1800. Stanford,
Stanford University Press.
Desan, Suzanne. 1989. Crowds, Community, and Ritual in the Work of E. P. Thompson and Natalie Davis. In
Hunt, Lynn (ed.) 1989.
Douglas, Mary 1966. Purity and Danger: AnAnalysis of Concepts of Pollution and Taboo. London, Routledge.
Eriksen, Thomas Hylland – Nielsen, Finn Sivert 2001. A History of Anthropology. London, Pluto Press.
299
ÚJ IRÁNYZATOK
Falasca-Zamponi, Simonetta 1997. Fascist Spectacle. Berkely – Los Angeles – London, University of California
Press.
Fogu, Cladio 1996. Fascism and Historic Representation: The 1932 Garibaldian Celebrations. Journal of
Contemporary History, január.
Geertz, Clifford 1994. Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris – Századvég.
Ginzburg, Carlo 1983. The Night Battles:Witchcraft and Agrarian Cult in the Sixteenth and Seventeeth
Centuries. Baltimore, Johns Hopkins University Press.
Ginzburg, Carlo 1991. A sajt és a kukacok. Budapest, Európa.
Ginzburg, Carlo 2001. Representation: The Word, The Idea, The Thing. In uő: Wooden Eyes. New York,
Columbia University Press.
Goodman, Jordan 1997. History and Anthropology. In Bentley, Michael (ed.): Companion to Historiography.
London, Routledge.
Goody, Jack 1976. Production and Reproduction: A Comparative Study ofthe Domestic Domain. Cambridge,
Gluckman, Max 1965. Politics, Law and Ritual in Tribal Society. Oxford, Oxford University Press.
Gyáni Gábor 1992. Bérkaszárnya és nyomortelep: a budapesti munkáslakás múltja. Budapest, Magvető.
Gyáni Gábor 1998. Az utca és a szalon: a társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, Új
Mandátum.
Hanák Péter 1988. A Kert és a Műhely. Budapest, Gondolat.
Hanawalt, Barbara A. 1986. The Ties That Bound: Peasant Families in Medieval England. New York – Oxford,
Oxford University Press.
Hanley, Sarah 1983. The Lit de justice of the Kings of France. Princeton, Princeton University Press.
Hobsbawm, Eric 1959. Primitive Rebels. Manchester, Manchester University Press.
Huizinga, Johan 1996. A középkor alkonya. Budapest, Európa.
Hunt, Lynn 1984. Politics, Culture and Class in the French Revolution. Berkeley-London, University of
California Press.
Hunt, Lynn (ed.) 1989. The New Cultural History. Berkeley, University of California Press.
Joyce, Patrick 1991. Visions ofthe People. Cambridge, Cambridge University Press.
Kagan, Richard L. 1990. Lucretia’s Dreams. Politics and Prophecy in Sixteenth Century Spain. Berkely,
Kantorowicz, Ernst H. 1957. The King’s Two Bodies. Princeton, Princeton University Press.
Kende Tamás 1995. Vérvád. Budapest, Osiris.
Kertzer, David I. 1988. Ritual, Politics, and Power. New Haven – London, Yale University Press.
Kieckhefer, Richard 1989. Magic in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press.
Klaniczay Gábor 1990. A civilizáció peremén. Budapest, Magvető.
Kriedte, Peter – Medick, Hans – Schlumbohm, Jürgen (eds.) 1981. Industrialization before Insdustrialization:
Rural Industry in the Genesis of Capitalism. Cambridge, Cambridge University Press.
LaCapra, Dominick 1985. History and Criticism. Ithaca, Cornell University Press.
300
ÚJ IRÁNYZATOK
LaCapra, Dominick 1988. Chartier, Darnton, and the Great Symbol Massacre. Journal of Modern History,
március.
Leach, Edmund 1996. Szociálantropológia. Budapest, Osiris.
Le Goff, Jacques – Schmitt, Jean-Claude (eds.) 1981. Le Charivari. New York, La Haye.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1979. Carnival in Romans. New York, George Braziller.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1997. Montaillou. Budapest, Osiris.
Levi, Giovanni 2000. A mikrotörténelemről. In Sebők Marcell (szerk.) 2000.
Lih, Lars T. 1990. Bread and Authority in Russia, 1914-1921. Berkeley – Los Angeles – London, University of
California Press.
Lüdtke, Alf 1989. Police and State in Prussia, 1815-1850. Cambridge – Párizs, Cambridge University Press –
Editions de la Maison des Sciences de l’Hommes.
Lüdtke, Alf (Hrsg.) 1991. Herrschaft als Soziale Praxis. Göttingen, Vandenhoeck – Ruprecht.
Macfarlane, Alan 1970. Witchcraft in Tudor and Stuart England. London, Routledge and Kegan Paul.
Magyar Zoltán 1998. Szent László a magyar néphagyományban. Budapest, Osiris.
Marin, Louis 1988. Portrait ofthe King. Minneapolis, University of Minnesota Press.
Mátay Mónika 1993. Nekrológ dekonstrukciók. Sic Itur ad Astra, 2-4. sz. 18-32.
Medick, Hans 1996. Weben und Überleben in Laichingen 1650-1900. Göttingen, Vandenhoeck – Ruprecht.
Medick, Hans – Sabean, David Warren (eds.) 1984. Interest and Emotion: Essays on the Study of Family and
Kinship. Cambridge-Párizs, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l’Hommes.
Monter, William 1983. Ritual, Myth and Magic in Early Modern Europe. Brighton, The Harvester Press.
Muchembled, Robert 1978. Culture populaire, culture des élites. Párizs,
Muir, Edward 1981. Civic Ritual in Renaissance Venice. Princeton, Princeton University Press.
Muir, Edward 1997. Ritual in Early Modern Europe. Cambridge, Cambridge University Press.
Niedermüller, Péter 1994. Néprajz, kulturális antropológia, kultúrakutatás. Replika. 13-14. sz.
Obeyesekere, Gananath 1992. The Apotheosis of Captain Cook: European Mythmaking in the Pacific.
Princeton, Princeton University Press.
Petneki Áron 1994. Advenae et peregrini. Századok, 2. sz.
Pócs Éva – Voigt Vilmos (szerk.) 1998. Ősök, táltosok, szentek. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézete.
Prins, Gwyn 1991. Oral History. In Burke, Peter (ed.) 1991a.
Rudé, Georges 1959. The Crowd in the French Revolution. Oxford, Clarendon Press.
Sabean, David Warren 1984. Power in the Blood: Popular Culture and Village Discourse in Early Modern
Germany. Cambridge, Cambridge University Press.
Sabean, David Warren 1990. Property, Production, and Family in Neckarhausen, 1700-1870. Cambridge,
Sahlins, Marshall 1985. Islands of History. Chicago, Chicago University Press.
Schama, Simon 1987. The Embarrasment ofthe Riches. London, Collins.
301
ÚJ IRÁNYZATOK
Schlumbohm, Jürgen (Hrsg.) 1993. Familie und Familienlosigkeit. Hannover, Hahnsche Buchhandlung.
Schlumbohm, Jürgen 1994. Lebenslaufe, Familien, Höfe. Die Bauern und Heuerleute des osnabrückischen
Kirschspiels Belm in proto-industrieller Zeit, 1650-1860. Göttingen, Vandenhoeck – Ruprecht.
Schorske, Carl E. 1998. Bécsi századvég: politika és kultúra. Budapest, Helikon.
Scott, James C. 1976. The Moral Economy ofthe Peasant. New Haven – London, Yale University Press.
Scott, James C. 1985. The Weapons of the Weak. New Haven – London, Yale University Press. Scribner, R. W.
1981. For the Sake of Simple Folk: Popular Propaganda for the German Reformation. Cambridge, Cambridge
University Press.
Scribner, R. W. 1987. Popular Culture and Popular Movements in Reformation Germany. London-Ronceverte,
The Hambledon Press.
Scribner, R. W. 2000. A kora újkori Európa történeti antropológiája. In Sebők Marcell (szerk.) 2000.
Sebők Marcell (szerk.) 2000. Történeti antropológia. Budapest, Replika Kör.
Sewell, William H. Jr. 1997. Geertz, Cultural Systems, and History. Representations, nyár. Sharp, Jim 1991.
History from Below. In Burke, Peter (ed.) 1991a.
Stéfán Ildikó 1993. Gróf Batthyány Lajos halála és temetései. Sic Itur adAstra, 2-4. sz. 6-17. Ternóczky
Krisztina 1993. Halál két nézőpontból – Teleki László öngyilkossága. Sic Itur adAstra, 2-4. sz. 33-42.
Thomas, Keith 1964. Work and Leisure in Pre-Industrial Society. Past and Present, december. Thomas, Keith
1971. Religion and the Decline ofMagic. NewYork, Charles Scribner’s Sons. Thompson, E. P.1963. The
Making of the English Working Class. London, Gollanz.
Thompson, E. P. 1966. History from Below. The Times Literary Supplement, április 7. Thompson, E. P. 1971.
The Moral Economy of the English Crowd in the Eighteenth Century.
Past and Present, február.
Thompson, P. 1978. The Voice ofthe Past. Oxford, Oxford University Press.
Trexler, Richard C. 1980. Public Life in Renaissance Florence. NewYork, Academic Press. Turner, Victor W.
1969. The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. Chicago, Aldine. Turner, Victor W. 1970. The Forest of
Symbols. Ithaca, Cornell University Press.
Turner, Victor W. 1974. Dramas, Fields, and Metaphors. Ithaca, Cornell University Press. Tüskés Gábor –
Knapp Éva 1994. A katakombaszentek tisztelete. Századok, 1. sz.
Vansina, Jan 1965. Oral Tradition. London, Routledge and Kegan Paul.
Varga Balázs 1993. Károlyi Mihály újratemetése. Sic Itur adAstra, 2-4. sz. 43–56.
Wilentz, Sean (ed.) 1985. Rites of Power. Philadelphia, University of Pennsylvania Press.
3. Czoch Gábor– A MENTALITÁSTÖRTÉNET

3.1. A meghatározás nehézségei
A magyar mentalitástörténet, a német Mentalitatsgeschichte, vagy az angol history of mentalities kifejezések az
eredeti francia histoire des mentalités fordításával keletkezett neologizmusok1. A megnevezés arra utal, hogy a
kultúra területének egy sajátos történeti megközelítését a nemzetközi történetírás elsősorban a francia
historiográfiával – azon belül is főként az Annales folyóirat körül csoportosuló történészek munkásságával –
kapcsolja össze. A mentalitástörténethez hasonló programot, történetírói célkitűzéseket persze nemcsak francia
történészek fogalmaztak meg. A franciás kifejezés elterjedését az a meghatározó szerep magyarázza, amelyet a
1
Szeretnénk köszönetet mondani Klaniczay Gábornak és Keszei Andrásnak a kézirat figyelmes átolvasásáért és hasznos észrevételeikért.
302
ÚJ IRÁNYZATOK
francia történészek játszottak – jelentős részben éppen a mentalitástörténeti munkáik nyomán – a nemzetközi
történettudományban, a progresszív történetírói törekvésekben az 1970-es évek folyamán.
A mentalitástörténettel kapcsolatban több terminológiai kérdés is felmerül. A történettudományon belül talán a

kultúrával, a kulturális jelenségek történetével foglalkozó megközelítések megnevezése terén mutatkozik a
legnagyobb sokféleség, és itt jelentkezik leginkább a különböző elnevezések más nyelvre, más intellektuális
kontextusba (nemzeti történetírói hagyományba) ültetésének problémája (Chartier 1983, 277). Eltekintve most a
különféle megnevezések mögötti tartalom hasonlóságának, eltéréseinek kérdésétől, míg a gazdaságvagy
társadalomtörténet kifejezések fordítása, legalábbis az európai nyelveken belül, semmiféle akadályba nem
ütközik, és általánosan elterjedt, addig az amerikai intellectual history elnevezésnek ugyan van például francia
fordítása (histoire intellectuelle), de használata igen ritka, leginkább az amerikai irányzat jelölésére szolgál,
magyarul pedig nem létezik. Más a helyzet a német Geistesgeschichte kifejezéssel, melynek a történetírói,
illetve kulturális hagyományok következtében megtalálható a magyar szellemtörténet megfelelője, a francia
nyelvben viszont nem létezik ez a megnevezés.
A mentalitástörténet esetében úgy tűnhet, az ilyen jellegű nehézségeket a francia eredeti terminológia
tükörfordításával alkotott kifejezéssel sikerült áthidalni, amit a fogalom általános elterjedtsége is igazolni
látszik. A mentalitástörténet sajátos historiográfiája azonban további nehézségeket támaszt, még mindig csupán
a megnevezés és a szóhasználat szintjén maradva. Egyrészt, az histoire des mentalités kifejezés mellett már első
franciaországi hirdetői is gyakran használnak szinonimaként mást, mindenekelőtt a psychologie historique
(történeti pszichológia) megjelölést, majd az irányzat divatját hozó 1960-as és 1970-es években, az histoire
sociale de la culture, vagy az histoire socio-culturelle (a kultúra társadalomtörténete, illetve a szociokulturális
történelem) is gyakran előfordul. A 70-es évek végétől aztán egyre többször tűnik fel az anthropologie
historique, vagyis a történeti antropológia megnevezés. A történeti antropológia a 80-as években azonban már
nem csupán szinonima, hanem egyre inkább felváltja, kiszorítja a mentalitástörténet kifejezést. Legújabban
pedig az histoire des représentations, vagy az histoire de l’imaginaire social (a reprezentációk története, a
társadalmi képzeletvilág története) megnevezések egyenesen a mentalitástörténet kritikájából kiinduló
irányzatként jelentkeznek, csakúgy, mint a new cultural history (új kultúrtörténet). Végül, a történeti
antropológia mellett, az elmúlt években egy korábban is használt általános megnevezés, a kultúrtörténet
(franciául histoire culturelle vagy angolul cultural history), sőt sokszor egyszerűen a társadalomtörténet
kifejezésekkel találkozunk olyan munkák esetében, amelyeket néhány évtizeddel korábban a nemzetközi
történetírásban meglehetősen egységesen mentalitástörténetinek tartottak volna. A történettudomány szótárában
nyomon követhető módosulások természetesen tükrözik a mentalitástörténet történetének alakulását, és
összefüggésbe hozhatók az irányzat intézményesülésének körülményeivel is. Akár mentalitástörténeti
problémaként is megközelíthető a kérdés: hogyan és miért változik egy szakmai csoport terminológiája, és
mennyiben tükrözik a szóhasználat módosulásai a tényleges tartalmi változásokat?
A mentalitástörténettel kapcsolatos terminológiai problémák között azonban a legsúlyosabb, és amely az összes

eddig megfogalmazott kérdést érinti, az magának a mentalitás szónak a bizonytalan, nehezen meghatározható
jelentésében rejlik. Éppen ez a bizonytalanság, a definiálás nehézsége a mentalitástörténet egyik olyan fő
jellemvonása, amelyet a legtöbb szerző hangsúlyoz. Az 1986-ban megjelent Dictionnaire des Sciences
Historiques-ban (A történettudományok szótára) a mentalitástörténetnek szentelt szócikk szerzője, Jacques
Revel például leszögezi, hogy az nem annyira egy aldiszciplínát, mint inkább egy meglehetősen szerteágazó
történetírói érzékenységet jelöl, majd arra hívja fel a figyelmet, hogy a történetírás megújuló területei közül a
mentalitástörténet meghatározása és kodifikálása történt meg a legkevésbé (Revel 1986a). A mentalitástörténet
egyik legtöbbet hivatkozott programadó írásában Jacques Le Goff egyenesen úgy véli, a meghatározás
lehetetlensége jelenti legnagyobb vonzerejét. A mentalitástörténetet olyan nehezen behatárolható kutatási
területként írja le, amelyre azok merészkednek, akik át akarják lépni a kialakult tudományos kompetenciák
alapján kijelölt határokat, és nem elégednek meg a szokványos magyarázatokkal, megközelítésekkel. A
mentalitástörténet szerinte a hagyományos történettudomány kereteibe nem illeszthető kérdéseket, „a történeti
elemzés salakját” vizsgálja (Le Goff 1976, 6842).
A mentalitástörténetről írt munkák szerzői a néhány mondatos összefoglalás lehetetlensége miatt gyakran
inkább hasonlatokkal, történetekkel igyekeznek körülírni annak sajátos területét, illetve a megközelítés
gyakorlatából kiszűrhető, általánosan elterjedt módszerek, és – nemegyszer kimondatlanul is szem előtt tartott –
elméleti előfeltevések kiemelésével és leírásával próbálnak róla jellemzést adni.
2
Jacques Le Goff írásának (Le Goff 1974) rövidített változata Ádám Péter fordításában megjelent a Világosságban (Le Goff 1976). Jelen
munkában a teljes francia tanulmányt használjuk, de ha a szövegnek olyan részére utalunk, amely a magyar változatban is szerepel, azt
hivatkozzuk, és Ádám Péter fordításában közöljük.
303
ÚJ IRÁNYZATOK
Philippe Ariés például, aki munkáival (Ariés 1960; és 1977; illetve Ariés-Duby 1985) maga is a
mentalitástörténet sokat hivatkozott klasszikusa, az 1970-es évek második felében írt ismertetését egy Lucien
Febvre-től, az irányzat egyik alapító atyjától hallott történet felidézésével kezdi (Ariés 1988, 167-168). A késői
reneszánsz nagy francia uralkodója, I. Ferenc, egy hajnalon, a szeretőjével töltött forró éjszakát követően
hazafelé sietve meghallja a közeli templom imára szólító harangját. A király, megszakítva útját, betér a
templomba és buzgó imádságba merül. Vajon miképpen értelmezhető ez az eset? Az egyik magyarázat úgy
szólna, hogy az uralkodóban a harangszóra, házas ember lévén, bűnbánat ébredt, és Isten bocsánatáért
imádkozott, máskülönben tette képmutatás. Az őszinte ima és az eltöltött éjszaka feletti tiszta öröm kizárják
egymást. E feltételezés szerint tehát a király úgy cselekszik, mint a mai ember, aki számára a morális koherencia
természetes és szükséges, aki meg van győződve arról, hogy ennek hiánya rendellenesnek minősül, és az ilyen
személyeket kizárja magából a társadalom. Ez a magyarázat, legalábbis a civilizált keresztény kultúrákban,
állandó értéknek tekinti ezt a koherenciát, végső soron pedig abból a megfontolásból indul ki, hogy az emberi
természet egy bizonyos általánosítás és mélység szintjén nem változik, az érzelmek lényegében állandónak
tekinthetők.
A mentalitástörténész magyarázata ezzel szemben abból indul ki, hogy minden, így az emberi mentalitás is
változik, vagyis jelen kultúránk, erkölcseink alapján nem érthetjük meg a király magatartását. Nem a
legalapvetőbb értékeink mások, mint a századokkal korábban élt emberé – szögezi le Ariés –, hanem az elemi
reflexeink változtak és változnak. Ha ezt nem tudatosítjuk, akkor alapvetően félreértelmezhetjük a vizsgált
időszakot. Figyelembe véve a korszak sajátosságait, minden további nélkül elképzelhető, hogy a király a
bűnbánat legapróbb jele nélkül, és ugyanolyan elemi odaadással imádkozott Istenhez, mint amilyen
őszinteséggel átadta magát a szerelmes éjszaka örömeinek csak néhány pillanattal korábban; a két – számunkra
ellentétes és szélsőséges – érzelem megnyilvánulása a király számára nem volt összeegyeztethetetlen.
A valódi kérdés persze korántsem I. Ferenc sajátos lelkülete. Pontosabban, a mentalitástörténész számára az
uralkodó viselkedésében elsősorban nem a kizárólag rá jellemző egyedi vonások az érdekesek. Az egyén
viselkedéséből, legyen az bármilyen nagy történelmi személyiség, csak az fontos, ami általánosabb, vagyis az
adott korszakra jellemző mentalitásbeli jelenségre utal. Le Goff ezt így fogalmazza meg: a mentalitástörténet
„azt kutatja ami személytelen az egyén tudatában, ami közös Caesar és a legutolsó legionárius, Szent Lajos és a
legszegényebb paraszt, Kolumbusz Kristóf és akármelyik matróza gondolkodásában” (Le Goff 1976, 685). A
mentalitástörténet tárgyának meghatározásával kapcsolatban Le Goff azt is felveti, hogy a kérdésre adható
válasz talán a történetírói gyakorlat alapján fog megszületni. Példaként, és nem minden humor nélkül Binet, az
IQ feltalálójának intelligenciameghatározását idézi: „Az intelligencia az, amit a tesztem mér”. A hetvenes évek
francia historiográfiájára jellemzően Le Goff egy hasonló elv alapján megszülető meghatározást elsősorban a
kvantitatív módszerekkel folytatott mentalitástörténeti kutatásoktól remélt (Le Goff 1974, 110).
Míg a mentalitástörténet kutatási területének határvonalait nehéz kijelölni, hiszen a tanulmányok rendkívül
változatos és egymástól igen különböző témákat tárgyalnak, e kutatások általánosan elfogadott elméleti-
módszertani előfeltevései, fő céljai a történetírói gyakorlat alapján viszonylag pontosan körülírhatók:
1. A mentalitástörténet az individuális helyett inkább a kollektív viselkedésekre helyezi a hangsúlyt, és a

hétköznapi emberek gondolatainak legalább akkora jelentőséget tulajdonít, mint az elit meghatározott formák
között kiművelt gondolkodásának. A kiemelkedő alkotások, illetve a nagy gondolkodók, művészek eszméinek,
viselkedésének, kultúrájának vizsgálatát elsősorban akkor tartja fontosnak, amikor azok az általánosan
érvényesülő, személytelen kulturális folyamatokról és jelenségekről tudósítanak.
2. Jóval több figyelmet szentel a kimondatlan, a mindennapi gondolkodást és gyakorlatot meghatározó

jelenségeknek, az automatizmusoknak és azok mozgatórugóinak, mint a kidolgozott elméleteknek.
3. A hiedelmek struktúrája és tartalma foglalkoztatja, a gondolkodás kategóriái, szimbólumai, metaforái; az,

hogy egy adott korban a tömeg mit, miként, illetve milyen formában gondol, illetve gondolhatott el.
4. A mentalitástörténeti munkák gyakran nem csupán azt hangsúlyozzák, hogy a társadalmi létezést a kulturális
tényezők legalább annyira meghatározzák, mint például a gazdaságiak, de sokszor kimondatlanul is egyfajta
hierarchiát állítanak fel, éppen ellentéteset a marxista gazdaságtörténet-írással: azt sugallják, hogy végső soron a
kulturális szint határozza meg a társadalmi szereplők gazdasági és társadalmi feltételeit és körülményeit is
(Revel 1986, 456; Burke 1997, 162).
Ha a mentalitástörténet bemutatására vállalkozunk, a fentiek mellett még két igen fontos tényezőt is figyelembe
kell vennünk: egyrészt a kialakulása óta eltelt időszakban többször módosult a tartalma, másrészt nem csupán az
egymást követő történészgenerációk értelmezték eltérően, de az egyes kortárs alkotók felfogásában is
304
ÚJ IRÁNYZATOK
különbségek mutatkoztak. Ezért mindenképpen ki kell térnünk kialakulásának, egyes korszakainak részletesebb
ismertetésére, amelyet az irányzatot alapvetően meghatározó francia historiográfia szempontjából fogunk
áttekinteni.
3.2. A mentalitás fogalma

A fogalmi, terminológiai tisztázás érdekében mindenekelőtt a mentalitás szó etimológiáját, jelentését és a
történetírásban elterjedt használatát kell megvizsgálnunk. A mentalité etimológiájával kapcsolatban Jacques Le
Goff elemzésére támaszkodhatunk. A lélekre vonatkozó, és a latin mensből származó mentalis melléknevet a
klasszikus latin nyelv nem ismerte. A kifejezés, mely a skolasztika szókincséhez tartozott, az 1300-as években
bukkan fel. A francia mentalité azonban nem közvetlenül a latinra, hanem az angol mentality szóra vezethető
vissza, amely a 17. századi filozófiai szövegekben jelent meg az egyéni pszichikum kollektív alkotóelemeinek
jelölésére. Az angolban a későbbiekben is filozófiai szakkifejezés maradt, a franciában azonban a tudományos
mellett fokozatosan általánossá vált használata. 1900 táján, jelentős részben Proust hatására, mondhatni
egyenesen divatos szóvá válik, és elnyeri köznapi értelmét: egyfajta kollektív életérzés, kollektív viselkedés,
világszemlélet kifejezésére szolgál, nagyjából a német Weltanschauung megfelelőjeként, és a kifejezéshez a
mindennapi nyelvben bizonyos pejoratív tartalom is kapcsolódott, amely a rossz ösztönöknek való
engedelmeskedésre utal (Le Goff 1976, 686; részletesebben 1974, 114–118).
A századforduló francia tudományosságában a kifejezés elsősorban a pszichológiában és az etnológiában terjedt

el, melyek, mint látni fogjuk, alapvető szerepet játszottak a mentalitástörténet kialakulásában. A francia
pszichológiában elsősorban a gyermekpszichológiához kapcsolódóan jelent meg a fogalom, de használata nem
bizonyult tartósnak, a század közepére eltűnt a szaknyelvből. A korabeli etnológiában a fogalom használata
döntően Lucien Lévy-Bruhl munkásságához kapcsolódik. LévyBruhl 1910-ben Les fonctions mentales dansles
sociétés inférieures (A mentális funkciók az alacsonyabb rendű társadalmakban) címmel közölt tanulmányt,
majd 1922-ben látott napvilágot híres La mentalité primitive (A primitív mentalitás) című könyve.
A század első éveiben a mentalitás tudományos értelemben főként olyan magatartásokat jelölt, amelyeket az
addigi kulturális elemzések elhanyagoltak, nem vettek róluk tudomást, sőt esetenként lekicsinyeltek: így a
„primitívekét” vagy a gyermekekét. Elsősorban nem egyes személyek, a figyelem középpontjában álló
kiemelkedő gondolkodók, művészek viselkedésével, gondolatés érzelemvilágával kapcsolatban, hanem nagyobb
társadalmi csoportokra vonatkoztatva használták. A mentalité főnevet a tudományosságban gyakran kísérte a
primitive jelző. Henri Wallon 1928ban például a gyermekéhez hasonlította a primitív mentalitást, és olyan
lelkiséget írt le, ahol a megfigyelő számára a személyiség pontosan nem körvonalazható. A mentalitás (primitív)
kifejezés tehát olyan csoportokhoz kapcsolódott, ahol a lelkiség kollektív jelenségként mutatkozik csak meg,
ahol az egyén pszichés életét automatizmusok, reflexek alkotják, melyek kizárják a személyiséget.
A mentalitás ezen felfogásának, illetve az említett kontextusban való megjelenésének voltak negatív hatásai is a
későbbi használatra nézve: az egyik ilyen, hogy bár Lévy-Bruhl határozottan hangsúlyozta, nincs természetbeni
különbség a fejlett és a primitív társadalmak között (ma ezeket a jelzőket már csupán idézőjelben lehetne
használni), szóhasználatával mégis hozzájárult a kifejezés bizonyos pejoratív felhangjának továbbéléséhez. Le
Goff ezt mindenesetre kapcsolatba hozza azzal, hogy a mentalitástörténészek valóban előszeretettel
tanulmányozzák a marginális társadalmi csoportokat, az eretnekséget, a boszorkányságot, a bűnözést, az
extravaganciát, az anormalitást, illetve, ha az integrált csoportokat, a közös társadalmi vonásokat keresik,
gyakran fordulnak az olyan határesetnek mondható témák felé, mint a csoda, vagy a halálhoz kapcsolódó
viselkedés. Lévy-Bruhl munkái emellett további hivatkozási alapot teremtettek – ismét azt mondhatjuk, eredeti
szándékai ellenére – a hétköznapi gondolkodásban, de a tudományosságban is gyakorta tetten érhető
leegyszerűsítő, evolucionista szemléletnek. Lévy-Bruhl munkásságának azonban a történettudomány
szempontjából a negatívumoknál lényegesen nagyobb a pozitív hozadéka. Azt a gondolatot, amely figyelmezteti
a történészt, hogy ne saját gondolati kategóriái alapján ítélje meg munkája főszereplőit, a francia
mentalitástörténet mindenekelőtt neki köszönheti. Ahogy a Mentalité primitive előszavában írja:
„Ahelyett, hogy az általunk tanulmányozott primitívek helyébe képzelve magunkat olyan gondolatokat
tulajdonítanánk nekik, melyek szerint mi cselekednénk a helyükben, ami legfeljebb csupán valószínű, de
legtöbbször téves hipotézisekre vezethet, arra teszünk kísérletet, hogy zárójelbe téve saját mentális szokásainkat,
inkább a primitívekét próbáljuk meg felfedezni, kollektív reprezentációik, és e reprezentációk közötti
kapcsolatok elemzésével.” (Lévy-Bruhl 1922, 15)
A mentalitás szó azonban továbbélését nem a századelő etnológiájának vagy pszichológiájának, hanem a
történettudománynak köszönheti. Annak, hogy a pozitivista, politikai, és eseményközpontú történetírással
305
ÚJ IRÁNYZATOK
szemben kialakuló új francia történetírás átvette ezt a fogalmat, és zászlójára tűzte a mentális történeti
tanulmányozását.
3.3. A francia mentalitástörténet kialakulása

Az új történetírói irányzat kezdetei azokra a vitákra nyúlnak vissza, melyek a francia tudományosságban a 19-
20. század fordulójának évtizedeiben a történetírás tudományos jellege és a társadalomtudományok között
elfoglalt helye, pontosabban hegemón szerepének jogossága körül folytak. A háttérben részben egyes
tudományos intézetek és vezető tudósok hatalmi vetélkedése állt, szempontunkból azonban e viták elméleti
vonatkozásai lényegesek.3
Émile Durkheim, illetve az általa alapított L’Année sociologique folyóirat körül csoportosuló szociológusok
kétségbe vonták, hogy a történetírás képes megfelelni azoknak a kritériumoknak, melyek egy tudománnyal
szemben megfogalmazhatók. Ezzel lényegében azt is sugallták, hogy a társadalom tudományos elemzésére
egyedül a szociológia lehet alkalmas. Durkheim folyóirata első (1896-1897. évi) számához írt bevezetőjében a
szociológia tudományos jellegét és programját a korabeli történetírás gyengeségeinek párhuzamos
hangsúlyozásával határozta meg: szerinte a történetírás csak akkor lehet tudomány, ha vállalkozik a
magyarázatra, ami egyedül összehasonlítás útján lehetséges. Abban a pillanatban azonban, amikor a történetírás
összehasonlításba kezd, semmi sem különbözteti meg többé a szociológiától. Durkheim programja szerint a
szociológiának, vagyis a társadalom valódi tudományának nem az egyénre, hanem a kollektívre kell
összpontosítania. Ahhoz tehát, hogy a történetírás tudománnyá válhasson, egyrészt az összehasonlító módszer
alkalmazása szükséges, másrészt fel kell hagyni azokkal a kutatásokkal, amelyek főként – sok esetben kizárólag
– a történelmi személyiségek szerepére összpontosítanak.
A szociológusokkal szemben a történetírás tudományos jellegét védelmező történészek tábora nem volt
egységes. A pozitivisták – akiknek meghatározó személyisége Charles Seignobos volt – a történetírást, mint az
egyedi jelenségek tudományát határozták meg, és fő feladatuknak a szigorú forráskritikai módszerekkel vizsgált
egyedi tények láncba fűzését, kronológiai sorba rendezését tekintették. Ezzel a táborral vitatkoztak azok, akik
érzékenyebben reagáltak a szociológia kritikájára. E körben az egyik legfontosabb szerepet az eredetileg
filozófus végzettségű Henri Berr játszotta, akinek 1900-ban alapított Revue de Synthese Historique című
folyóirata a történetírás tudományos jellegéről folyó viták legfőbb fórumává vált. Berr folyóiratának
beköszöntőjében kétségbe vonta, hogy a történetírás egyedüli feladata a kollektív társadalmi szint
tanulmányozása lenne: A szociológia igen fontos, azt tanulmányozza, ami a történelemben társadalmi, de ezzel
korántsem fedi le a történelem minden területét. A történésznek szerinte megkülönböztetett figyelmet kell
fordítania az egyedi sajátosságokra, mert ezeken keresztül a legnagyobb társadalmi átalakulások is
megmagyarázhatók. A fejlődés jellegéből eredően pedig, minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb szerepet
játszik benne az individuális tényező.
Berr evolucionista történelemfelfogása nem elsősorban magát az egyéni cselekvést állítja középpontba, hanem
egy korszak intellektuális jellemzőit, melyek leginkább bizonyos személyiségek gondolataiban, munkásságában
testesülnek meg. Ahogy a Revue de Synthese Historique bevezetőjében fogalmaz, annak a történelmi
szintézisnek, annak a pszichológiának, amelyet a folyóirat célul tűz, nem sok köze van a szociológiához. Az
intellektuális jelenségek történeti vizsgálatát és a történeti pszichológiát egy olyan globális szintézisben szeretné
egyesíteni, ahol a két megközelítés közötti összekötő elem éppen az individuum lenne. Ebben a felfogásban
tehát a történelem és a pszichológia igen szorosan összekapcsolódik. Berr néhány évvel később egyenesen úgy
fogalmaz, hogy a történettudomány maga a pszichológia: az emberiség fejlődését vizsgáló tudománynak a
viselkedések tudományának kell lennie, melynek tárgya, és egyben kulcsa az emberi psziché fejlődése.
Az új történetírói program, amely először intellektuálisan, majd 1945 után intézményesen is végső soron a
történetírás vezető szerepét szilárdította meg a francia társadalomtudományok között, mindenekelőtt Lucien
Febvre és Marc Bloch munkásságához, illetve közös vállalkozásukhoz, az 1929-ben alapított Annales
folyóirathoz kapcsolódik.4 Vállalkozásuk egy olyan program gyakorlatba ültetését jelentette, amelynek
körvonalai évekkel korábban, a fent jelzett viták során bontakoztak ki. Bloch és Febvre törekvéseire mind a
L’Année sociologique, mind a Revue de Synthese Historique hasábjain megjelenő gondolatok komoly hatást
gyakoroltak, ráadásul ez utóbbi első írásaiknak is rendszeresen teret adott. Durkheim és a századelő
szociológiája mintául szolgált számukra, hogy a történetírásnak társadalomtudományos jelleget biztosítsanak.
3
A francia társadalomtudományban a századfordulón folyó vitákról André Burguiere kitűnő összefoglalására támaszkodtam: Burguiere
1983.
4
A röviden Annales néven emlegetett folyóirat eredetileg Annales d’Histoire Économique et Sociale címmel jelent meg, majd címe 1946-
ban Annales, Économies, Sociétés, Civilisations-ra, 1994-ben pedig Annales, Histoire, Sciences Sociales-ra változott.
306
ÚJ IRÁNYZATOK
Bloch és Febvre is egyetértettek abban, hogy a társadalmak kialakulása és fejlődése csakis a kollektív jelenségek
figyelembevételével képzelhető el. Felfogásuk szerint a történetírás lényegéből eredően összehasonlító
módszerekkel dolgozik: ha nem két társadalmat vet egybe azonos időszakban, akkor egyazon társadalmon belül
vizsgálja egy jelenség alakulását adott időpontok között. A történetírás mindkettőjük szerint a mindenkori
jelenből indul ki, végső feladata pedig a jelen társadalom sajátosságainak feltárása és értelmezése. Ez pedig csak
úgy lehetséges, ha képes kimutatni és megmagyarázni azokat a különbségeket, amelyek a múlt és a jelen
társadalma között jelentkeznek, illetve ha be tudja mutatni az egyes jelenségek alakulásának logikáját. Végül,
Durkheim szociológiájából vették át a „kollektív reprezentáció" fogalmát is, amely komoly szerephez jutott a
mentalitástörténetben.
A Bloch és Febvre által javasolt módszer az etnológiából is merít. A történésznek úgy kell közelítenie a múlt
dokumentumaihoz, ahogy az etnológus méri fel az általa vizsgált terepet. Első lépésben tárgyának idegenségét,
vagyis azt kell tudatosítania, hogy miben különbözik saját társadalma a vizsgált közösségétől, az eltérések
érzékelése nélkül ugyanis nem lehet magyarázni, értelmezni a változásokat.
A változások értelmezésében Henri Berr felfogásához hasonlóan mindketten fontos szerepet tulajdonítottak a
pszichológiai tényezőknek, ezek leírására kölcsönözték a korabeli etnológiától és pszichológiától a mentalitás
fogalmát: a Lévy-Bruhl által megfogalmazott értelemben használt mentalitás tanulmányozása jelentheti az egyik
legbiztosabb módját annak, hogy a történész elkerülje az anakronizmus csapdáját. Ha a történész saját mentális
kategóriáit vetíti rá a vizsgált időszakra, nem lesz képes a változások érzékelésére, végső soron a társadalom
fejlődésének magyarázatára. Febvre ezért tartotta az anakronizmust minden tévedés közül a
legkártékonyabbnak, amit csak történész elkövethet.
Az etnológia, a pszichológia és a szociológia hatása mellett a mentalitástörténet programjának kialakulását az

histoire des idées, vagyis az eszmetörténet, pontosabban korabeli felfogásának és módszereinek kritikája is
befolyásolta. A kortárs eszmetörténetnek Bloch és Febvre azt rótta fel, hogy meghamisítja, félreértelmezi a
vizsgált időszak pszichológiai realitását és a csupán néhány kivételes egyéniség működésével jelképezett
eszmeáramlatokból vezeti le a társadalmi folyamatok, változások egészét. A hagyományos nagy leíró
kategóriák, mint például a reneszánsz, a humanizmus, vagy a reformáció fogalmainak használatával az
eszmetörténet erősen leszűkíti és félreértelmezi egy korszak, vagy akár egy ember gyakran ellentmondásos, de
mindenképpen több forrásból táplálkozó és változó gondolkodásmódját. Ezek a nagy kategóriák a történeti időn
és téren kívül állnak: jelentős részben a történész utólagosan konstruált és többnyire leegyszerűsítő fogalmai,
melyek nem veszik figyelembe sem a vizsgált kor más megnyilvánulásait, sem a gondolatok, a nagy művészi
alkotások kontextusát, keletkezési körülményeit.
A két francia történész kritikája szerint tehát az eszmetörténet csupán bizonyos gondolatokra,
eszmerendszerekre figyel, és elválasztja azokat a társadalmi környezettől, a társadalmi lét különböző formáitól.
Ezzel szemben a mentalitástörténet feladatának azt látják, hogy a Durkheim, illetve a Lévy-Bruhl által kijelölt
úton haladva az egyes eszméket, alkotásokat, viselkedési formákat azon társadalmi viszonyok együttesében
helyezze el, ahol feltűnnek. Az eszmetörténet – például első nagy mestere, a német Jacob Burckhardt – a
különböző kulturális vagy mentális jelenségeket az említett nagy leíró kategóriákra jellemző korszellem, a
„Zeitgeist” alapján, arra visszavezetve igyekszik megmagyarázni, a mentalitástörténész számára viszont éppen
ez a „korszellem” az, amit értelmezni kell, gyakran ellentmondásos összetevőivel, megnyilvánulási formáival
együtt.
3.4. A mentalitás megközelítése Febvre és Bloch munkásságában

Míg a mentalitástörténet jelentőségének megítélésében, illetve az előbb említett alapvető elméleti-módszertani
megfontolások tekintetében nem mutatkozott köztük különbség, Bloch és Febvre némileg mégis elérően
értelmezték annak tartalmát, és ebből eredően történészi gyakorlatuk is különbözött. E felfogásbeli különbség a
mentalitástörténet jövője szempontjából is komoly szerepet játszott. André Burguiére, aki külön tanulmányt
szentelt a két történész mentalitásfogalma között érzékelhető különbségeknek (Burguiére 1983), arra hívta fel a
figyelmet, hogy Febvre nagyobb hangsúlyt fektetett a pszichológiai tényezőkre, Bloch megközelítésében viszont
a szociológia kapott meghatározóbb szerepet. Febvre az egyén gondolatainak tudatos megnyilatkozási formáit
állítja vizsgálata középpontjába, Bloch esetében a kollektív viselkedések mélyebb értelme és tartalma kerül
előtérbe. Burguiére szerint ez az eltérés visszavezethető a mindkettejük programját meghatározó szellemi
előzmények kettősségére: a mentalitás tanulmányozását tekintve, a közös elemeken túl, Febvre Henri Berr és
folyóirata, Bloch pedig Durkheim és a L Année sociologique örökségéhez áll közelebb.
A felfogásbeli különbség világosan megmutatkozik abban a két recenzióban, amelyet Lucien Febvre közölt az
Annales-ban 1940-ben és 1941-ben Marc Bloch nagy könyve, a Feudális társadalom (Bloch 2002)
307
ÚJ IRÁNYZATOK
megjelenésének alkalmából. Febvre elsősorban azt kifogásolta, hogy Bloch munkájából hiányzik az egyén, és
túl nagy teret enged a szociológiának, amely, ahogy fogalmaz, „az absztrakció igen csábító formája”. Febvre
számára az egyén kizárása lehetetlenné teszi a pszichológiai jelenségek igazi elemzését. Hozzáteszi ugyan, hogy
„a pszichológia nem hiányzik teljesen ebből a szép könyvből, de az olvasónak mindig csupán kollektív
pszichológiát kínál” (idézi Burguiére 1983, 341).
Bloch első mentalitástörténeti kérdésekkel foglalkozó könyve az 1924-ben megjelent Les Rois thaumaturges.
Études sur le caractere surnaturel attribué a la puissance royale particulierement en France et enAngleterre
(Bloch 1924). (Gyógyító királyok. Tanulmány a királyi hatalomnak tulajdonított erő természetfeletti jellegéről,
különösen Franciaországban és Angliában). Középpontjában annak a hiedelemnek a vizsgálata áll, mely szerint
az angol és francia uralkodók képesek voltak meggyógyítani a görvélykórt (ocrofulum) azzal, hogy
megérintették a szenvedőt. A rítus egészen az újkorig fennmaradt. Bloch kimutatta, ugyanazok a betegek
többször is visszatértek más alkalmakkor, hogy a király érintésében részesüljenek. Ebből azonban nem csupán a
szertartás eredménytelenségére következtethetünk, de arra is, hogy mindez nem befolyásolta, nem rombolta le a
belé vetett hitet.
A több mint másfél évtizeddel később megjelent Société féodale mentalitástörténetnek szentelt fejezetei azt
sugallják, hogy Bloch a vallási és politikai reprezentációk elemzéséből indulva fokozatosan eltávolodott a
szellemi termékek, az intellektuális teljesítmények vizsgálatától és olyan mentalitásbeli jelenségek felé fordult,
melyek bár kevésbé tudatosak, mégis alapvetően meghatározzák a társadalmi létet. Elemzi a társadalomnak a
vad természeti körülményekhez való viszonyát; vizsgálja az emberek fizikai ellenálló képessége és lelki
kiegyensúlyozottsága, illetve a korabeli demográfiai és higiéniás körülmények közötti kapcsolatot. Olyan
mentális jelenségeket kutat, mint az álmok, az idő érzékelése, vagy a mérés, mérhetőség felfogása. Kitér a
különböző társadalmi osztályok kultúrájára, erkölcseire, szokásaira, az érzelmi kapcsolatok eltérő formáira.
Burguiere rámutat, hogy a Gyógyító királyokban Bloch a szimbolikus gyakorlatot és ezen keresztül azokat a
mentális reprezentációkat tanulmányozza, melyek hosszú időn keresztül befolyásolták a királyi hatalommal
szembeni viselkedéseket, akkor is, amikor a hivatalos diskurzus már különös gondot fordított a monarchia
racionális megjelenítésére. A hatalom mágikus felfogását egy társadalom képzeletvilága részének és
örökségének tekinti, amely évszázadokon keresztül fennmarad, és áttöri a társadalmi osztályok közötti
határokat. A későbbi A feudális társadalomban ezzel szemben az erkölcsöket és az érzelmeket elsősorban
társadalmi beágyazottságuk, illetve a gazdasági, demográfiai körülmények függvényében kísérli meg
értelmezni.
A mentalitástörténet Febvre életművében jóval nagyobb helyet foglal el, mint Bloch munkásságában. Febvre
nagyobb figyelmet fordított a kulturális jelenségek és korabeli gyakorlatuk történeti vizsgálatára, az
eszmetörténet már idézett kritikájára, és a mentalitás kutatásának módszertani kérdéseivel is részletesebben
foglalkozott. E munkái során, ahogy erre Roger Chartier rámutatott (Chartier 1983), összefoglalóan három
lényegi ponton alakította át a kultúrtörténet addig általánosan elfogadott fogalmait és előfeltevéseit:
1. Megkérdőjelezte, hogy minden tekintetben tudatos és egyértelmű kapcsolat lenne az alkotók szándékai és
szellemi teljesítményük, alkotásuk között.
2. Kétségbe vonta annak jogosultságát, hogy a szellemi, vagy esztétikai alkotásokat kizárólag az egyéni invenció
és alkotói szabadság eredményének tulajdonítsák. (Ebből a felfogásból következik egyébként az
eszmetörténetben gyakran visszatérő „előd” illetve „előfutár” motívum, amely nem veszi figyelembe a változó
társadalmi kontextus meghatározó szerepét.)
3. A fentiekből következően nem tartotta elfogadhatónak és kielégítőnek azokat az elemzéseket, amelyek egy
korszak különböző intellektuális, művészi teljesítményeiben kimutatható hasonlóságokat csupán az alkotók
közötti átvételekkel és egymásra gyakorolt hatásukkal magyarázzák, vagy egyszerűen visszavezetik a
„korszellemre”.
3.5. A „mentális eszköztár”

Febvre új módon értelmezte a mű és alkotója, a mű és kora, illetve az egyazon korban keletkezett művek közötti
kapcsolatot. A mentális jelenségek társadalmi kontextusba helyezett elemezése számára főként azt jelentette,
hogy egy korszak kulturális jelenségeit koherens rendszerként értelmezze. E rendszer társadalmi tényekből épül
fel, melyek között folyamatos kölcsönhatás érvényesül, és ezáltal egy állandóan mozgásban lévő, bonyolult
hálózatot alkotnak. A történész feladata e rendszer belső koherenciájának a megértése, vagyis azoknak a
jellemzőknek a feltárása és értelmezése, amelyek összekötik egy korszak legkiemelkedőbb szellemi és művészi
alkotásait a leghétköznapibb viselkedésekkel.
308
ÚJ IRÁNYZATOK
E cél megvalósítása érdekében dolgozta ki az „outillage mental" vagyis „mentális eszköztár” fogalmát (Febvre
1968; Mandrou 1968a; Revel 1986b). Febvre a mentális eszköztár fogalmának nem annyira definícióját, mint
inkább leírását adja. Lényegében egy korszak, vagy egy civilizáció mindazon percepciós, konceptuális, nyelvi,
kifejezésbeli és cselekvésbeli kategóriáinak együttesét érti ez alatt, amelyek az egyéni, illetve a kollektív
tapasztalatot strukturálják és meghatározzák. A gondolkodásmódok elsősorban azoktól a materiális és
konceptuális eszközöktől (vagyis az adott kor technológiai és tudományos szintjétől) függenek, melyek lehetővé
teszik megformálásukat, illetve létezésüket. Felfogása szerint a gondolati kategóriák nem univerzálisak, és nincs
szükségszerű, folyamatos fejlődés a mentális eszköztárak egymást követő sorában. A különböző korokra
jellemző kategóriákat tehát nem lehet közvetlenül egymásra visszavezetni. A 16. századi embert – írja Febvre –
nem hozzánk, hanem kortársaihoz viszonyítva kell elgondolnunk.
Febvre részletes leltárt készít azokról az elemekről, amelyeket a történésznek számba kell vennie ahhoz, hogy
megértse a vizsgált mentalitást. A mentáliseszköztárhoz tartozik a nyelv, ezért vizsgálni kell a szókincset és a
szintaxist, a közhelyeket és a tudományos kifejezéseket. Részét képezik a logikai keretek, így a tér és az idő
felfogása, a mértékrendszerek. Végül, az eszköztárhoz tartozik, ezért vizsgálandó minden, ami hozzájárulhat egy
társadalmi csoport reprezentációjához, gazdagíthatja (vagy szegényesebbé teszi) koncepcióikat, így a rítusok,
ceremóniák, mítoszok. A mentális eszköztár Febvre munkásságában szinte valóságos létezést nyer: úgy jelenik
meg, mint egy raktár, amelyben gondolatokból áll a tárolt anyag. A társadalmi csoportok mentalitását
mindenekelőtt az különbözteti meg egymástól, hogy mennyit használnak fel a rendelkezésükre álló
eszközökből, vagyis a raktáron lévő anyagból. A legműveltebbek szinte a teljes rendelkezésre álló készletet
felhasználják, a legelesettebb, legkevésbé képzett rétegek viszont csak egy töredékét hasznosítják koruk
mentális eszköztárának. Emiatt kortársaikhoz képest jóval szűkebb keretek között mozog az, amit egyáltalán
képesek elgondolni.
Ebből a felfogásból következően a mentalitástörténet egyik klasszikusává vált, 1942-ben kiadott, Le probleme
de l’ incroyance au 16eme siecle. La religion de Rabelais (Febvre 1968) (A hitetlenség problémája a 16.
században. Rabelais vallása) című munkájának központi kérdése, mint a cím is sugallja, elsősorban nem az,
vajon Rabelais, mint a kor kiemelkedő intellektusa, mennyire és miként hitt/vagy kételkedett Isten létében és a
keresztényi tanítás igazságában, hanem hogy a hitetlenség a 16. században, a kor saját mentális eszköztára
alapján elgondolható volt-e egyáltalán, és ha igen, milyen formában és mértékben? (Végkövetkeztetése szerint a
16. században nem volt lehetséges, nem volt elgondolható a teljes hitetlenség, Rabelais vallását „mély
vallásosságnak” tartja, amelyet a száz évvel később élt Descartes hitéhez hasonlít.)
Febvre mentalitástörténeti kutatásai során más utat járt be, mint Bloch. Az utóbbi, ahogy láttuk, a nagy,
szimbolikus, egyetlen társadalmi csoporthoz kevésbé kapcsolódó mentális jelenségek tanulmányozása után egy
történelmi kor adott társadalmi csoportjai mentalitásának vizsgálata felé fordult, melynek értelmezését a
gazdasági és demográfiai körülmények figyelembevételével végezte el. Febvre ezzel szemben egy jóval
globálisabbnak tekinthető program megvalósítására törekedett: kutatását igyekezett a mentális univerzum
minden szintjére kiterjeszteni, és ugyanabba az egységbe illeszteni az intellektuális és pszichológiai
jelenségeket. E globalitásra törő programból logikusan következett, hogy legnagyobb mentalitástörténeti munkái
egy-egy történelmi személyiség körül szerveződtek, sorrendben a Luther Mártonról (1928), Rabelais-ról (1942),
és Navarrai Margitról (1944) írt könyvei. A mentális és a pszichikai univerzum megannyi különböző
szektorának összekapcsolására csakis egy személyes sors elemzésével lehetett kísérletet tenni, hiszen számot
kellett vetni azzal, hogy az egyes vizsgálandó elemeknek mind saját történetisége, más-más fejlődési ritmusa
van. Febvre intellektuális életrajzai azonban igen sajátosak. Nem az életpályának, a sorsnak az egyediségét, a
vizsgált szellemiség, alkotótevékenység különlegességeit, hanem a bennük lévő példaértékű, a társadalmi
kontextusra jellemző vonásokat keresi. Ezek az életrajzok valójában a középpontba állított személy kora
társadalmának történeteként olvashatók, a mű hősét egyszerre tekintik a kor tanújának és a szabad akaratnak
korlátokat szabó korabeli, kollektívan adott feltételek „termékének”.
A két világháború között kialakult tehát a kultúrtörténet egy sajátos megközelítése: a francia mentalitástörténet.
Ezek a munkák utat nyitottak egy korszak vallási rendszerei, értékvilága, reprezentációi történeti vizsgálatához.
Febvre globalitásra törő kísérletének kevés tényleges követője akadt. A mentalitástörténet későbbi művelői
számára ő inkább mint az alapok letevője, a legfontosabb kérdések megfogalmazója, és mint kimeríthetetlen
ötletbank volt jelentős. Bloch viszont, aki Febvre mellett talán kevésbé invenciózusnak tűnik, olyan úton indult
el, amely módszertanilag járhatóbbnak bizonyult, mint a Febvre által kijelölt irány. A francia történeti
antropológia, hasznosítva Febvre elméleti megfontolásait és úttörő kérdésfeltevéseit, elsősorban Bloch
programját továbbfejlesztve indult hódító útjára a hetvenes években (Burguiere 1983).
Bloch és Febvre számára a mentalitástörténet nem vált el határozottan a gazdaságés társadalomtörténettől. Az

általuk célul kitűzött, totális – mert a múlt minden általuk igazán fontosnak, meghatározónak vélt aspektusára
309
ÚJ IRÁNYZATOK
kiterjesztett és kiterjesztendő – történetírásnak a részeként fogták fel, melyet a hagyományos, eseményés

politikacentrikus történetírással szemben fogalmaztak meg. A mentalitástörténet, vagy ahogy másként nevezték,
a történeti pszichológia szervesen illeszkedett ahhoz a programhoz, amely a történelem valódi főszereplőinek
tartott tömegek, illetve az életüket, mindennapjaikat befolyásoló tényezők vizsgálatára vállalkozott.
3.6. Az első mentalitástörténeti kutatások Franciaországon kívül

A mentalitástörténet kutatási programjának kidolgozásában Bloch és Febvre a szociológián és az etnológián
kívül egy óriási visszhangot kiváltó történettudományos remekműre, a holland Johan Huizinga 1919-ben
publikált munkájára is támaszkodhatott, melyet első megjelenését követően hamarosan angolul, németül és
franciául is kiadtak. Huizinga műve magyarul Szerb Antal fordításában A középkor alkonya címmel 1938-ban
jelent meg (Huizinga 1976). Eredeti címe Hersftij der middeleeuwen – vagyis A középkor ősze – ahogy erre a
legújabb magyar kiadáshoz írt előszavában Klaniczay Gábor rámutatott – jobban kifejezte szerzőjének alapvető
szándékát: a 14-15. századi, vagyis a középkori kultúra fejlődése azon szakaszának bemutatását, amelyben a
„civilizáció túlérett formái” az utolsó, de a leggazdagabb termésüket hozzák. 5 Huizinga megközelítése és
módszerei számos rokon vonást mutatnak Lucien Febvre későbbi mentalitástörténeti programjával. (Febvre
többször is hivatkozott a holland történész munkájára, ismertetést is közölt róla.) Huizinga a reneszánsz kultúrát
nem önmagában, hanem a történelmi kontextusba helyezve elemezte, és nem csupán a korszak utólag
reneszánsznak ítélt, hanem azzal ellentétben álló kulturális jelenségeit is vizsgálta. Komoly szerepet
tulajdonított a pszichológiai tényezők elemzésének, melyeket azon az alapon vizsgált, hogy a késő középkorban
élt emberek érzelemvilága, pszichikai mechanizmusai eltérnek a 20. századi emberekétől, mert más
környezetben, anyagi kultúrában éltek. Végül, a későbbi mentalitástörténeti munkák számára utat mutatott azzal
is, hogy új, a történészek által korábban alig használt forrásokat vizsgált a korabeli érzelemvilág elemzésére, így
például naplókat, költeményeket, vallási értekezéseket, krónikarészleteket. Új volt az is, ahogy e forrásokat
felhasználta. Azokat az elemeket vizsgálta bennük, melyeket az általa is erősen kritizált politikatörténeti
irányultságú pozitivista történetírás nem tekintett lényegesnek, így például a különböző elbeszélő forrásokban
előforduló közhelyeket, rendszeresen ismétlődő fordulatokat, konvencionálisnak tekinthető díszítő elemeket.
Míg Huizinga műve közvetlenül hatott Febvre és Bloch munkásságára, a század első felében több olyan kutatás
is kibontakozott, melyek a francia mentalitástörténethez hasonló célokat fogalmaztak meg, anélkül azonban,
hogy e rokonítható tudományos irányzatok ismerték volna egymást.
A magyar származású Mannheim Károly például a század első évtizedeiben írt tudásszociológiai
tanulmányaiban megkülönböztetett figyelmet szentelt annak, amit „világképnek”, „gondolkodásmódnak”, illetve
„mentális szokásoknak” nevezett a hozzájuk kapcsolódó logikákkal. Leghíresebb példája a 19. század első
felének német konzervatív historicista és a francia egyetemes liberális gondolkodásmód közötti ellentét
bemutatása volt (Mannheim 1994).
Mannheim barátja és tanítványa, a német szociológus, Norbert Elias a harmincas években szintén úgy írta meg
fő munkáit, hogy nem tudott a francia mentalitástörténeti kezdeményezésekről, miként az ő munkássága is
ismeretlen maradt a francia történészek körében egészen a hetvenes évek elejéig. 6 Elias 1939-ben megjelent
Über den Prozess der Zivilisation (Elias 1987) (A civilizáció folyamata) című műve az európai civilizáció
racionalizálódásának történeti folyamatát vizsgálja. Ez a kutatás szerinte egy még nem létező tudományág, a
történeti pszichológia körébe sorolható. Elias és Febvre megközelítése, kérdései és módszerei sokban hasonlóak.
Közös jellemvonás például, hogy Elias csakúgy, mint Febvre, egy civilizáció fejlődését, egyetlen globális
jelenségként kívánja értelmezni. A német szociológus azonban a francia történészekkel ellentétben ismerte
Freudot, és kritikával, de használta a pszichoanalízis fogalmait történeti elemzéséhez. A történelmi átalakulás
mechanizmusát mentális, viselkedésbeli – végső soron pszichés – tényezők módosulásaira vezette vissza és
azokon keresztül ábrázolta. Így például bemutatta egyes – máig érvényes – viselkedési normák megjelenésének
és általános érvényre jutásának (például a zsebkendőhasználat elterjedésének), vagy az ösztönszerű emberi
agresszivitás közösségi szabályok szerinti megregulázásának folyamatát. Ma már nyugodtan kijelenthető, Elias
műve az egyetemes történetírás olyan, máig példát mutató klasszikusává vált, amely nagyobb ismertségnek
örvend – legalábbis Franciaországon kívül – mint a francia mentalitástörténészek számos munkája.
3.7. A mentalitástörténet az 1950-es és 1960-as években
5
Huizinga könyvéről, illetve történelemszemléletéről Klaniczay Gábor írt részletes ismertetést az újabb, 1976-os kiadás utószavaként.
Önálló tanulmányként megjelent: Klaniczay 1990.
6
Elias munkásságáról részletes ismertetés található Klaniczay 1990; illetve Hanák Péternek Elias fő műve magyar nyelvű kiadásához írt
bevezető tanulmányában (Elias 1987).
310
ÚJ IRÁNYZATOK
A II. világháborút követően a mentalitástörténeti kutatások kiestek a francia történészek érdeklődésének

középpontjából (Aries 1988). Egyrészt a műfaj forrásigénye, és főként a Febvre által megfogalmazott,
globalitásra törő program nem kedvezett az egyetemi doktorik kereteinek. Az új kutatások elmaradásának másik
okát a korszak sajátosságai között kereshetjük. A nyugati világ háborút követő hatalmas gazdasági fellendülése,
illetve a gyarmatbirodalmak felbomlása és a fejlődő országok elmaradottságának problematikája a gazdasági
növekedés kérdései felé fordították a történészeket. A gazdaságtörténet uralkodó szerepét az is magyarázza,
hogy olyan kutatási területet kínált, ahol a gyakorlatban megvalósulhatott a Febvre és Bloch által hirdetett, a
tömegeket, illetve az őket érintő kérdéseket középpontba helyező tudományos történetírás programja. A
gazdaságtörténet ráadásul sikerrel integrálta más társadalomtudományok paradigmáit, fogalmait és módszereit
is. A II. világháborút követő években főként a közgazdaságtan gyakorolt hatást Bloch és Febvre utódaira, az
Annales folyóirat körül csoportosuló történészekre. A történelmi folyamatok, csakúgy, mint a jelen
megértésének kulcsát a nagy többség a gazdaságban vélte felfedezni.
Ez a gazdaságtörténet-írás az egyéni cselekedeteket csak a történelmi folyamatok „felszíni” jelenségének

tekintette, melyek valós mozgatórugói a „mélyben” ható, elsősorban demográfiai és gazdasági
meghatározottságokban, törvényszerűségekben keresendők. A történelmi folyamatok elgondolásához és
egységes rendszerbe illesztéséhez, a gazdaságtörténet központú történetírás jelentős részben a marxizmusra is
támaszkodott. A folyamatok megragadásához pedig egy új módszer, a matematikai-statisztikai elemzések,
vagyis a számszerű mérés, a kvantifikáció kínált olyan új perspektívát, melynek segítségével úgy látszott, a
történetírás végképp meghaladhatja az eseményeket csupán elbeszélő, anekdotázó szintet, és „igazi”, a
természettudományokhoz hasonló tudománnyá válhat.
Az első terület, ahol a mentalitástörténeti kérdések ismét felmerültek, a történeti demográfia volt, amely a
gazdaságtörténet új mellékágaként jelentkezett, és az 1950-es, 60-as években az egyik legmodernebb
irányzatnak számított. A történeti demográfia az egyházi anyakönyvek adatait dolgozta fel statisztikai
módszerekkel, lehetőleg minél hosszabb időszakra vonatkozóan. A számsorokból – a különböző születési,
halálozási mutatók, a csecsemőhalandóság, a férfiak, nők életkora az első házasságkötéskor, a családokra jutó
átlagos gyermekszám alakulása – a történész számára korábban megragadhatatlan magatartási minták váltak
láthatóvá, vagyis a mentalitásbeli tényezők a demográfiai-statisztikai adatok elemzésével tűntek elő.
Természetesen és jogosan jelentkezett tehát az adatsorok magyarázatának igénye. A már idézett Philippe Ariés
saját kutatásaival kapcsolatban erről azt írta, hogy őt nem a demográfiai jellemzők politikai, gazdasági vagy
társadalmi hatása érdekelte, hanem azok a rejtett pszichológiai tényezők, magatartások, amelyek kiolvashatóvá
váltak ezekből a statisztikákból (Ariés 1988, 173). A mentalitástörténeti kutatások így ismét létjogosultságot
nyertek: a történeti demográfia statisztikailag elemezhető hatalmas forrásbázist, ugyanakkor a történeti
folyamatok magyarázatánál megkerülhetetlen kutatási területet kínált számára, és ezzel érvényét veszthette az a
vád, mely szerint a mentalitástörténet nem lépi túl az egyedi benyomásokra épülő, anekdotázó irodalmi
hagyomány kereteit.
A történeti demográfia hatása mellett más okok is megjelölhetők annak magyarázatára, hogy a hatvanas években
hirtelen fordulat következett be a francia történetírásban, és részben ennek hatására a nemzetközi történetírás
érdeklődésének is középpontjába kerültek a mentalitástörténeti kérdések. A hatvanas években a
mentalitástörténet népszerűségét ugyanúgy magyarázhatjuk a kor jellemzőivel, mint korábban a
gazdaságtörténet hegemóniáját. Megingott a gazdasági növekedés, a technikai-tudományos fejlődés pozitív
hatásába vetett hit, és egyre több kérdőjel jelent meg a marxizmus, illetve az ötvenes években uralkodó
gazdaságtörténeti elméletek és módszerek hatásossága, magyarázó ereje kapcsán. Egyre erősebbé vált az igény,
hogy a gazdaságés társadalomtörténet által vizsgált mechanizmusoknak „arcot” adjanak, azokat élettel töltsék
meg és a folyamatok magyarázatához más területeket is bevonjanak a vizsgálatok körébe. Ahogy a két
világháború között a mentalitástörténet jelentős részben a korszakban uralkodó eszmetörténet kritikájaként
fogalmazódott meg, most második szakaszában, nem kis mértékben a vulgarizáló marxista megközelítések
elutasításából táplálkozott.
A II. világháború után felnőtt új generációnak megváltozott a haladáshoz való viszonya. Míg korábban a
történészek a modernitást a történelem céljának, eredményének tekintették, és a múltban elsősorban a modern
kor előjeleit keresték, most előtérbe került a fejlődés kritikája. Az új történészgeneráció a preindusztriális
társadalmakat többé nem csupán a modernitás felé vezető út állomásának tekintette, hanem önmagában is
tanulmányozásra érdemes területnek. A régi korok mentalitása, a mindennapok kihívásaira adott múltbeli
válaszok iránt megnövekedett általános érdeklődés mögött kitapintható az újabb generáció identitáskeresése is
(Aries 1988, 174–176). A múlt iránt kialakuló sajátos nosztalgiára vonatkozóan elég, ha Peter Laslett világhírű
történeti-demográfiai munkájának címét idézzük: The world we have lost (A világ, amit elvesztettünk) (Laslett
1965).
311
ÚJ IRÁNYZATOK
A hatvanas évekre jellemző általánosabb vonások mellett a mentalitástörténet előretörésének sajátosan francia
vonatkozású magyarázata továbbá, hogy a többi társadalomtudomány részéről ismét egyre több kihívás érte a
történetírás franciaországi, háború után kialakult vezető szerepét. A mentalitás vizsgálata ezzel a kihívással
szemben olyan területet kínált, ahol a történetírás – ismét és sikerrel – magába olvaszthatja más
társadalomtudományok ambícióit, a történettudományénál gyakran jobban megalapozott és kidolgozott
fogalmait és módszereit. Az újabb mentalitástörténet tehát a francia történetírás egyfajta stratégiai válaszának is
tekinthető a hegemón szerepét megkérdőjelező antropológiával vagy a szociológiával szemben.
A mentalitástörténet sikeréhez nem utolsósorban az is hozzájárult, ami Le Goff már idézett véleménye szerint az
egyik legnagyobb vonzerejét jelenti, vagyis magának a fogalomnak a képlékenysége: az, hogy nem annyira egy
pontosan körülhatárolható aldiszciplínát, mint inkább egy újszerű történészi érzékenységet, kíváncsiságot jelöl.
Ezt az új érdeklődést a történeti demográfia eredményei is jelentős mértékben táplálták, ahogy erre már
utaltunk: a feltárt demográfiai adatsorokból következő kérdések olyan területekre vezették a történészt, amelyek
történeti vizsgálata korábban fel sem merült, mert e jelenségek kutatását a biológia vagy más tudományok
kizárólagos illetékességi köréhez tartozónak gondolták.
Ilyen terület volt a születésszabályozás elterjedésének problematikája, amely egyben a történeti demográfia és a
mentalitástörténet kérdéseinek kapcsolatát is mutatja. A kutatások eredményeiből arra lehetett következtetni,
hogy a 18-19. század fordulóján Franciaországban megváltozott a korábbi demográfiai trend, e mögött pedig
feltételezhetően a születésszabályozás gyakorlatának széles körű elterjedése állhatott. Bár ennek technikáit
korábban is ismerték, de úgy tűnik, nem alkalmazták általánosan. A már idézett Philippe Aries szerint (Aries
1988, 181-182) ejelenséga kollektív mentalitás változásának köszönhető, míg más értelmezések inkább
politikai, gazdasági és társadalmi tényezőket helyeznek középpontba (az egyházi ellenőrzés visszaszorulását, a
szekularizációt, a társadalom megnövekedett térbeli mobilitását). Ez a vita, amely tehát egy a történeti
demográfia által feltárt jelenség kapcsán indult, jelentős részben hozzájárult egy új kutatási terület, a szexualitás
történetének kialakulásához (Stone 1979; Foucault 1999).
A megszokottól eltérő, újszerű mentalitástörténeti kérdésfelvetésre példaként idézhető Jacques Le Goffnak az a

tanulmánya is (Le Goff 1978), amely azt elemzi, miként változik meg a középkorban a munkanap beosztása az
egyház által diktált időbeosztás keretein belül, a városi kézművesek, kereskedők napirendjéhez igazodóan.
Kutatása tehát az egyik legalapvetőbb mentális kategória, az idő érzékelésének és beosztásának változására
irányul. Elemzése alapján a korai középkorban a paraszti élet és az egyházi időbeosztás között nem volt
ellentmondás. Az imák rendjéhez igazodó harangszót egyben a mezőgazdasági munkák beosztására is
használták. Az egyház szerinti időbeosztásnak pedig még római gyökerei voltak: a nap reggel hattól délután
háromig terjedt, ezt követően a római időkben a Forum, vagy a fürdők látogatásának ideje jött el. A 13.
században azonban ez a beosztás már nem felelt meg a városi életmódnak. Le Goff kimutatta, hogy a
hagyományosan kilenc órás (nona, none) beosztást hogyan manipulálták úgy, hogy a „none” először délután két
órakor ért véget harangszóval, majd a 15. századra ez fokozatosan felcsúszott délre, és kialakult az új, fél napos
beosztás, amelyet az ebédidő választ ketté. Ez pedig nem más, mint a mai napig általánosan használt modern
időbeosztásunk.
A II. világháborút követő években, Franciaországban, a már idézett kutatók mellett, mindenképpen meg kell
említeni Robert Mandrou sokáig visszhangtalan maradt – és manapság gyakran méltánytalanul mellőzött –
munkásságát is, aki az említett általános történetírói tendencia ellenére is mentalitástörténeti kérdéseknek
szentelte kutatásait. Igaz, Mandrou inkább kerülte a mentalitás kifejezést, és helyette, ritkán, structure mentale-
ról, vagyis mentális struktúráról beszélt (Mandrou mentalitástörténeti munkájáról lásd Ariés 1988, 188). A ma
már szintén a mentalitástörténet klasszikusai közé tartozó Magistrat et sorciers en France au XVII. siecle
(Mandrou 1968b) (Bírók és boszorkányok Franciaországban a XVII. században) című munkája példaként
idézhető a mentalitásbeli változások vizsgálatára. Középpontjában az a probléma áll, hogy a világi bíróságokon
a 17. század elején még igen sok a boszorkányper, és a bírók komolyan foglalkoznak az ördög megjelenése és
elűzése kérdésével. A század végén azonban szinte egyöntetűen elutasítják a boszorkányságra, az ördög
megjelenésére vonatkozó kereseteket, és ezek mögött csalókat, illetve együgyű hiszékenyeket igyekeznek
felfedezni. Mandrou szerint a jelenséget a bírák mentális univerzumának megváltozása magyarázza, és a kérdés
középpontjában a Sátán világi jelenlétének problematikája áll. Szerinte valójában a korszak mentális
struktúrájában történt változás, a világ elgondolása módosult. Ennek lényege, hogy a korábbi felfogással
ellentétben Isten és a Sátán nem avatkoznak bele a dolgok mindennapi természetes menetébe, pontosabban az
Isten jelenlétébe vetett hit továbbra is kitart, de a Sátán kezd kiszorulni a hétköznapokból. Mandrou munkája
lényegében a modernitás kialakulásának egyik döntő epizódját elemzi, és rámutat, hogy a modern kor
szellemiségének létrejöttét korántsem csak a tudomány haladása vagy a filozófusok munkája határozta meg.
312
ÚJ IRÁNYZATOK
Ariés vagy Mandrou sokáig visszhang nélküli, magányos kutatásaihoz hasonló sorsa volt Michel Foucault
munkásságának is. Foucault olyan tipikusan mentalitástörténetinek tartott témákat vizsgált történeti vonatkozású
munkáiban, mint az őrület, a szexualitás vagy a bűnözés, illetve az intézményesített büntetés története (Foucault
1990; 1999; 2000). Miként azonban egész munkássága is bizonyos fáziskéséssel fejtett ki – egyébként döntő –
hatást a történetírásra, úgy e tanulmányai sem a kortárs mentalitástörténet, hanem az azt részben felváltó
történeti antropológia számára váltak alapvető és kikerülhetetlen vonatkoztatási ponttá.
A mentalitás fogalmának újabb megjelenése, mint a fenti példák is mutatták, robbanásszerűen kibővítette a
történettudományosan vizsgálható kérdések körét, jelentős részben olyan témákkal, melyeket a
gazdaságtörténet, illetve a történeti demográfia készített elő: így a munka világa, a család, az életkorok, a
nevelés, a gyermekkor, a szexualitás, a halál, a táplálkozás, az egészség, betegség kérdése. Ezek mellett újabb
lendületet kapott a vallási hiedelmek, a mítoszok, az ünnepek, rítusok, a hétköznapok világának kutatása, az idő
és a tér érzékelésének és mérésének vizsgálata. Nagyszabású kutatások kezdődtek az alfabetizáció és az olvasási
szokások témakörében. Kutatási területté vált a bűnözés, a deviancia, illetve a büntetés, társadalmi kirekesztés
története. Az egyik legismertebb és legkiemelkedőbb ilyen mentalitástörténeti kutatás Emmanuel Le Roy
Ladurie nevéhez kapcsolódik. Munkájában, mely 1975-ös megjelenését követően rögtön siker lett, egy 14.
századi kathar eretnek okszitán kis falu, Montaillou esetében a felsorolt témák szinte mindegyikét vizsgálta a
falu ellen folytatott inkvizíciós vizsgálat fennmaradt jegyzőkönyvei segítségével (Le Roy Ladurie 1997).
Az új irányzat elsősorban a történészi gyakorlatban jelentkezett, az elméleti-módszertani alapok tisztázására

csak néhány, és főként a gyakorlatot követő, összefoglalás, ismertetés szándékával készült írás keretében történt
kísérlet. A kibontakozó, rendkívül szerteágazó és sokszínű kutatások egységes, részletesen lehatárolt
módszertan felállítását eleve kizárták, csupán néhány általános elv megfogalmazására nyílt lehetőség.
Az egyik legfontosabb közös vonás a mentalitástörténet fő feladatának, illetve magának a mentalitás

fogalmának általánosan elfogadott értelmezése. Ahogy Le Goff definíciószerűen megfogalmazta: a
mentalitástörténet a hétköznapival, az automatikusan ismétlődő cselekvésekkel foglalkozik, azzal, ami kívül
esik a történelem egyes szereplőinek hatáskörén, mert gondolatviláguk nem tudatosított szintjét tárja fel. A
hagyományos kultúrtörténet által középpontba állított egyéniség tudatosan teremtett eszmevilágával szemben a
mentalitástörténet a mindig kollektívan értelmezett mentalitás kutatását tűzte célul. A mentalitás ebben a
felfogásban a társadalmi szereplők reprezentációit és döntéseit anélkül irányítja, hogy azt a cselekvők
tudatosítanák. Roger Chartier ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy a tudat és a gondolat közötti viszony
problematikája így olyan új megvilágításba került, amely közel állt a Durkheim-féle szociológiai tradícióhoz. E
megközelítés azokra a gondolattartalmakra összpontosított, amelyek révén egy társadalmi csoport, esetleg egy
egész társadalom magáénak érezhet egy adott reprezentációs rendszert, vagy közösen vallott értékrendet,
anélkül azonban, hogy a közösség tagjai számára szükséges lenne azokat részletesen kifejteni és magyarázni.
Az egyén és a csoport közötti viszony ezért a mentalitástörténeti kutatások egyik központi kérdéskörét jelenti. A
mentalitástörténészek első generációja, ahogy láttuk, az etnológiára, illetve a szociológiára támaszkodott egyén
és csoport viszonyának vizsgálatában. Az 1960-as, 70-es években ennek elemzéséhez egy újabb tudományág, a
szociálpszichológia módszerei felé fordultak. Georges Duby, a 60-as években új lendületet vevő
mentalitástörténeti kutatások egyik első programadó írásában, 1961-ben, részletesen kifejtette, miért lehet a
szociálpszichológia megközelítését és módszereit eredményesen felhasználni a mentalitás történeti
tanulmányozására is (Duby 1961). A szociálpszichológia kiindulópontja, hogy az egyént nem lehet elválasztani
az őt körülvevő csoporttól, csoportoktól, és minden egyéni cselekvés egy adott helyzetre válaszol. Másként, a
vizsgálandó szituáció csak az adott társadalmi környezet figyelembevételével értelmezhető. Duby emellett arra
is felhívja a figyelmet, hogy az egyén és a csoport közötti kommunikáció nem egyoldalú: miközben a társadalmi
közeg, a csoport mentális aktivitása befolyásolja az egyéniséget, az egyéni döntések szintén módosítják a
kulturális környezetet, bár ez az előbbinél jóval nehezebben megragadható. Szerinte tehát végső soron a
mentalitástörténet ugyanazt vizsgálja, mint a szociálpszichológia, csak más időkeretek között: az egyének és a
csoportok közötti dialógust, a két pólus közötti kapcsolatok alakulásának dialektikus mozgását. A
mentalitástörténetnek egyszerre kell figyelembe vennie az egyéni reakciókat és a kulturális modelleket. Egy
ilyen történetírás tehát egyszerre társadalmi és biografikus, mivel a civilizációkat és az egyéni sorsok alakulását
viszonyrendszerükben elemzi.
Duby történeti példát is hoz a javasolt módszer bemutatására. Kegyes Róbert vérfertőző házasságát egy 1800-as
évek végén megjelent történeti munka az egyéni érzelem mindent elsöprő hatásával magyarázta. A szerző
végkövetkeztetése szerint ezzel a házassággal Róbert bizonyára nagy fájdalmat okozott szüleinek. Ez a ma már
szinte nevetségesnek ható értelmezés azonban, ahogy Duby rámutat, a szerelem modern kori felfogásán alapul,
és semmi köze a kora középkori realitáshoz. A mentalitástörténész ezt az esetet a javasolt megközelítés alapján a
következőképpen elemezné. Elsőként az 1000 körüli észak-franciaországi családi struktúrákat vizsgálná.
313
ÚJ IRÁNYZATOK
Elemzése kiterjedne mindazokra a tényezőkre, melyek a királyra meghatározó befolyást gyakorolnak, de

vizsgálná az uralkodó személyiségét is, akinek egyéni döntéseit, választásait azonban sajátos társadalmi helyzete
is befolyásolja. Tanulmányozná továbbá a királyi döntés következményeit, vizsgálná a vérfertőzés, a botrány,
illetve az ezzel kapcsolatos ellenállás fokát a király környezetében, és azt is, miként befolyásolhatta ez az
esemény a közgondolkodást, vagyis elemezné az egyéni és a kollektív szint kapcsolatát.
A mentalitástörténet sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy saját igényeihez igazítva átvette azokat a
problematikákat, módszereket, amelyek korábban a gazdaságés társadalomtörténet átütő sikerét biztosították.
Ebben központi szerepet játszottak a matematikai-statisztikai eljárások, vagyis a kvantifikáló megközelítés
átvétele is. Az egyén és a csoport közötti viszonyrendszert, illetve a kollektív mentalitás időbeli változásait a
kutatók egyrészt tehát a minél hosszabb időszakra felállított homogén, statisztikailag elemezhető adatsorokra
támaszkodva, vagyis az úgynevezett szeriális történetírói módszerek segítségével igyekeztek vizsgálni. Ebből
következően pedig a kutatást igyekeztek a Fernand Braudel által felállított időmodell keretei közé illeszteni,
melyet először A földközi tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című munkájában alkalmazott (Braudel
1996). Lényege, hogy a különböző ritmusú történelmi folyamatokat három különböző, egymásra épülő
„időléptékben” vizsgálta: a legrövidebb időtartam, vagyis a legkisebb lépték nagyjából egy emberöltőnek felel
meg, ebben a léptékben az egyes események, emberi cselekedetek, döntések vizsgálhatók. Ezek azonban csak a
„felszíni” történések, melyek a nagyobb időléptékben elemezhető, ciklikus mozgással leírható gazdasági-
társadalmi folyamatokba illeszkednek. Ebben a második léptékben több évtizedes, sőt százados időtartamú
ciklikus, konjunkturális folyamatok vizsgálhatók: az egyes társadalmi csoportok formálódása, birodalmak,
civilizációk kialakulása, illetve hanyatlása. Ezeket a folyamatokat pedig a történelem legmélyén ható tényezők
határozzák meg, melyek a legnagyobb léptékben, a hosszú időtartam, a „longue durée" keretében kutathatók:
ilyenek az ember és környezete közötti viszonyrendszerből következő meghatározottságok, olyan alapvető
adottságok, melyeket „az idő nagyon hosszan hordoz, és nagyon nehezen használ el” (Braudel 1972).
A kollektív mentalitás alaprétege, mint amely csak igen lassan módosul, és döntően meghatározza az emberi
viselkedést, a hatvanas évek mentalitástörténetének felfogása szerint e harmadik szinthez kapcsolódik, vagyis a
hosszú időtartam léptékében vizsgálható. Georges Duby részletesebben is kifejtette, miként lehetne alkalmazni
Braudel időmodelljét a mentalitás vizsgálatára. A rövid időtartam szintjén helyezkednek el az egyének és
csoportok közötti kapcsolatok, itt vizsgálható a közösség reakciója az egyéni cselekvésekre, illetve az egyénnek
a környezetéből érkező kényszerekre adott válaszai. Ezen a Duby által mikrotörténetinek is nevezett szinten
ragadhatók meg bizonyos, a viselkedések, mentális attitűdök változását is eredményező mozgások, például egy
botrány kirobbanása, egy könyv megjelenése, pletykák elterjedése és ezek következményei. A második szinten
már az egész csoportot érintő tényezők, jelenségek helyezkednek el. Ezek az egész civilizáció haladásával
állnak összhangban: a gazdasági, társadalmi és politikai keretek együttes módosulásaira reagálnak. Egyes
időszakokban gyorsabban, máskor lassan, de a felszín mozgásával ellentétben semmiképp sem hirtelenszerőően.
Vizsgálatuk csak nagyobb időintervallumban végzett kutatással lehetséges. Végül, a hosszú időtartam keretein
belül azok a mentális keretek, vagy mentális struktúrák helyezkednek el, melyeket Braudel a „hosszú időtartam
börtöneinek” is nevezett, mert a mozgásnak, változásoknak rendkívül szívósan ellenállva generációkon át
meghatározzák az egyének és csoportok viselkedését. Azonban ezek a mentális keretek sem teljesen
mozdulatlanok. Duby változásukat lényegében Lucien Febvre elméletével magyarázza: a lassú, alig észrevehető
módosulások után szerinte hirtelen és erős megrázkódtatásokkal járó mutációk útján alakulnak át. Ezeket a
mutációkat Febvre olyan nagy, mentalitásbeli forradalmaknak nevezete, melyek alapvetően meghatározzák az
emberiség történelmének ritmusát. Végül pedig a mentális struktúráknak egy része, mely az emberiség biológiai
kondícióihoz kapcsolódik, részben változatlan, illetve részben olyan lassan változik, hogy ez számunkra nem,
vagy alig-alig érzékelhető.
3.8. A mentalitástörténet kritikái

A hatvanas és hetvenes évek mentalitástörténete, azzal hogy átvette a gazdaságés társadalomtörténet-írásban
alkalmazott megközelítéseket és módszereket, nemcsak a népszerűségét, sikerét, tudományos megalapozottságát
biztosító eszközökhöz jutott, de örökölte az ezekkel kapcsolatos problémákat is. Ezekkel összefüggésben az első
kritikák a nyolcvanas évek elején jelentek meg. Az egyik legnagyobb horderejű kritika éppen a mentalitás
időbeli vizsgálatára, illetve a mentalitásbeli változások magyarázatára vonatkozott. Braudel valójában egy
többszörösen determinista modellt alkotott, amelyben az esemény, az egyéni döntések sorozata a mélyebben
ható konjunkturális ciklusok elemeként és így azok függvényeként jelenik meg. A konjunkturális mozgások
viszont a hosszú időtartam alapstruktúráiba illeszkednek, és ezek a mélyszerkezeti elemek szabják meg
kereteiket. Ezzel a felfogással éppen a változás magyarázható meg a legnehezebben, pontosabban az, hogy
miként történik az átmenet az egyik alapstruktúrából a másikba. Ez a modell nem teszi lehetővé a
314
ÚJ IRÁNYZATOK
mélyszerkezeti változás lassú, fokozatos átmenetként való leírását, végső soron csak hirtelen, és radikális
töréssel, vagyis forradalmi átalakulással magyarázható az alapstruktúra átalakulása (Grenier 1995).
A Braudel modelljével szemben általánosan megfogalmazott kritika természetesen annak mentalitástörténeti

alkalmazását is érintette. A mentalitástörténeti kutatásokat végigkísérte az a probléma, hogy miként lehet
összeegyeztetni a hosszú időtartam alig változó mentális kereteit a rövid időtartam mozgásaival, egyes szokások
hirtelen megjelenésével vagy eltűnésével, bizonyos hiedelmek, érzékenységek gyorsabb változásával, esetleg a
különböző társadalmi csoportok közötti átadás-átvétel jelenségével.
A gazdaság-és társadalomtörténet örökségéből problematikus elemnek bizonyult a társadalmi csoportok, illetve

a kulturális szintek közötti viszonyrendszernek az a megközelítése is, amely a mentalitásbeli jellemzőket a
társadalomtörténet-írásban általánosan használt, a foglalkozást, vagyoni szintet, jövedelmet alapul vevő
felosztás szerint osztályozza. Ha ezzel az eljárással vizsgáljuk a viselkedésbeli jellemzőket, azok szükségképpen
egybe fognak esni a társadalmi választóvonalakkal. A kulturális különbségek, illetve választóvonalak ezért eleve
adottak és mesterségesek, mert a kutató szempontjai szerint felállított társadalmi hierarchiától, az előre
kialakított társadalmi csoportok meghatározásától függenek. A mentalitástörténeti kutatások újjáéledését
részben az a felismerés táplálta, hogy a társadalmi különbségek nem gondolhatók el csupán a vagyoni helyzet
vagy a társadalmi státus eltérései alapján, figyelembe kell venni a kulturális tényezőket is. A kulturális
különbségek egyfelől maguk is társadalmi különbségeket termelnek, másfelől tükrözik ezeket. Ahogy erre
Roger Chartier rámutatott (Chartier 1983), e felismerések ellenére, bár megannyi mentalitástörténeti kutatás
foglalkozott a kulturális képességek (például az írni-olvasni tudás) egyenlőtlen eloszlásával, vagy a kulturális
gyakorlat különféle változataival, a viselkedésbeli különbségekkel, a társadalom hierarchizálásának fent említett
módját nem kérdőjelezték meg. Ezek a kutatások döntően az idősorok elemzésére, kvantitatív módszerekre
támaszkodtak.
A nyolcvanas években azonban megszaporodtak a kérdőjelek a kvantitatív módszerek eredményességét, és

magyarázó erejét illetően is. A kvantitatív történetírás felerősödő általános kritikája mentalitástörténeti
alkalmazásukat is érintette. Továbbra is Chartier gondolatait követve, a Pierre Chaunu által a (gazdasági és a
társadalmi mellett jelentkező) „harmadik szintnek” nevezett terület, vagyis a mentalitás szeriális vizsgálata
(Chaunu 1973) tulajdonképpen azt jelentette, hogy a kvantifikálás érdekében a tudati, gondolkodásbeli
tényezőket és tartalmakat kulturális tárgyakkal azonosították, vagyis igen korlátozott módon értelmezték. A
statisztikai módszerek felhasználása, a számlálhatóság – ahogy Chartier megfogalmazta – ugyanis feltételezte,
hogy az elemzett mentális, illetve kulturális tényezők tárgyak legyenek (például könyvek, vagy képek, melyek
címeit, vagy fő motívumait statisztikailag elemezni lehet), illetve, hogy a kollektív mentalitás, melyet a
legkevésbé személyes és legtöbbször ismétlődő megnyilvánulásaiban igyekeztek megragadni, tárgyiasítható
legyen. Ez a megközelítés tehát azt diktálta, hogy a szavakat, eszméket, gondolatokat, társadalmi
reprezentációkat egyszerű és megszámlálható tárgyként értelmezzék annak érdekében, hogy kimutatható,
elemezhető legyen társadalmi megoszlásuk egyenlőtlensége. Ez pedig végső soron kizárja az elemzésből az
alanyt (legyen az individuum vagy csoport). Nem veszi figyelembe a társadalmi szereplők (az egyes emberek,
vagy közösség) és a kulturális javak, illetve a gondolatok közötti viszonyrendszert sem: az például, hogy egyes
olvasók intellektuálisan miképpen használják fel olvasmányaikat, olyan alapvető kérdés, amelyet nem lehet
megválaszolni a könyvek különböző társadalmi csoportokban való elterjedésének statisztikai elemzésével.
Mivel a francia mentalitástörténet a hetvenes években a nemzetközi történetírás érdeklődésének középpontjában

állt, az irányzattal kapcsolatos észrevételeket és kritikákat nem csupán francia történészek fogalmaztak meg.
Peter Burke és más angolszász szerzők a francia mentalitástörténet legnagyobb hiányosságának azt tekintik,
hogy nem tulajdonít kellő figyelmet a különböző társadalmi érdekek szerepének (Burke 1997). A kritika
elsősorban az angol társadalomtörténet eredményeire támaszkodik, amelynek a marxizmus igen átgondolt és
továbbfejlesztett változata biztosított szilárd elméleti-módszertani alapokat. Edward Thompson és Raymond
Williams munkáikban új értelmezést adtak a korai marxista történetírásban csak másodlagosnak tekintett, a
gazdasági-társadalmi alapok szigorú alárendeltségében értelmezett ideológiák, kulturális tényezők szintjének, és
annak a korábbiakhoz képest jóval nagyobb önállóságot és jelentőséget tulajdonítottak (Gismondi 1985).
E marxista megközelítésre támaszkodva Burke, illetve Eric Hobsbawm, vagy Michael Gismondi szerint a
hatalmi, alárendeltségi viszonyokat, az alávetettek és az uralmon levők közötti kapcsolatokat, eltérő érdekeiket
mindenképpen számításba kell venni az eszmék vagy kulturális viselkedések tanulmányozásakor. Hobsbawm
szerint csakis így magyarázhatjuk meg, miért maradnak fenn bizonyos viselkedésbeli szokások, hogyan és miért
használják fel ezeket a történelem szereplői saját érdekeik érvényesítésére. Burke felidézi Marc Bloch elemzését
az angol és francia uralkodók természetfölötti hatalmába vetett hit több évszázadon keresztüli fennmaradásáról,
és utólag szinte megdöbbentőnek tartja, hogy a munka nem tárgyalja, kinek lehetett érdeke e hiedelem
fenntartása. Az angol II. Károly vagy XIV. Lajos például ismerte koruk tudományosságának eredményeit, és
315
ÚJ IRÁNYZATOK
minden bizonnyal nem azért folytatták tovább a királyi érintés ceremóniáját, mert hittek gyógyító erejében,
hanem mert azt az uralkodói hatalmat és személyes tekintélyüket növelő hagyománynak tartották, vagyis
érdekük fűződött hozzá (Burke 1997, 175-176).
Még általánosabb kritikát fogalmazott meg Geoffrey Lloyd Demystifying mentalities (Lloyd 1990) című
munkájában. Lloyd lényegében magának a mentalitás fogalomnak a tudományos használhatóságát kérdőjelezte
meg. Véleménye szerint a mentalitás fogalma, bár megkönnyíti az általánosítást egyes korszakokra, csoportokra,
sőt egész társadalmakra vonatkozóan, egyrészt nem tud ténylegesen számot adni a tanulmányozott jelenség –
gondolkodásmód, hiedelem stb. – komplexitásáról másrészt nem lehet megmagyarázni vele a változást, illetve
azt, hogy egy csoporton belül, de egyetlen személy esetében is többféle „mentalitás” mutatható ki. Lloyd szerint
inkább különféle gondolkodásmódokról beszélhetünk, melyek elsősorban a konkrét társadalmi kontextustól, az
egyénektől, illetve a társadalmi interakcióktól függenek.
3.9. A mentalitástörténet a nyolcvanas és kilencvenes években

A hetvenes évektől kezdve a mentalitástörténet már korántsem csak francia irányzatként jelentkezett. Az angol
Peter Burke (Burke 1991 és 1994), vagy Alan Macfarlane (Macfarlane 1970 és 1993), az olasz Carlo Ginzburg
(Ginzburg 1991), vagy az amerikai Natalie Z. Davis (Davis 1999 és 2001), és Robert Darnton (Darnton 1987 és
1990) munkáit azonban a nemzetközi történetírás manapság már nem elsősorban mentalitástörténeti, hanem
inkább történeti antropológiai alkotásokként tartja számon.
A hetvenes években a progresszív francia történetírás – döntően az Annales folyóirat köre – két reprezentatív
munkát jelentetett meg, 1974-ben a Faire de l’histoire (A történelem művelése), 1978-ban pedig a Nouvelle
histoire (Új történettudomány) című köteteket, melyek részben a történetírás aktuális helyzetét, de ahogy a
második címe egyértelműen jelzi, főként az új történetírói törekvéseket voltak hivatva számba venni és
összefoglalni. A Faire de l’histoire három kötetében a mentalitástörténetet Le Goff már többször idézett
tanulmánya ismerteti, a történeti antropológiának azonban még nem szenteltek külön szócikket. A négy évvel
későbbi Nouvelle histoire viszont már önálló tanulmányban foglalkozik a történeti antropológiával – szerzője
André Burguiere – míg a mentalitástörténetről Philippe Aries írt, a jelen ismertetésben szintén többször
hivatkozott cikket. A két tanulmány a történeti antropológia illetve a mentalitástörténet kutatási területeként
lényegében ugyanazokat a témákat sorolja fel: az ünnepek, a hiedelmek, a család, a házasság, a gyerekkor és
öregség, a betegség, a születéssel és a halállal kapcsolatos viselkedések, a házasodási szokások, a szexualitás, a
táplálkozás, a művelődési, szórakozási szokások, a deviancia, a népi kultúra, stb. történetét.
A mentalitástörténet és a történeti antropológia közötti határvonalat nehéz egyértelműen meghúzni. Sokan

értelmezik úgy, hogy a mentalitástörténet voltaképp a történeti antropológia előzményének tekinthető. A
nemzetközi történetírásban elfogadott szóhasználat megváltozásának azonban vannak bizonyos elméleti
vonatkozásai is. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy amit a hetvenes évekig mentalitástörténetnek hívtak,
azt a nyolcvanas évektől egyre általánosabban történeti antropológiának nevezik. A mentalitástörténet fokozatos
visszaszorulásának legelterjedtebb magyarázata az, hogy tárgya meglehetősen bizonytalan, elméleti alapjai
kevésbé kidolgozottak, és összességében meglehetősen képlékeny megközelítést takar. Vagyis sokan azokban a
tényezőkben keresik a mentalitástörténet elavulásának okát, amelyeket, mint a fentiekben láttuk, éppen az
irányzat sikereként és vonzereje kulcsaként értelmeztek a hatvanas és hetvenes években.
André Burguiére már idézett tanulmányában azt a véleményét fejti ki, hogy a történeti antropológia nem
egyszerűen elfoglalta, kisajátította a mentalitástörténet helyét és területét. Szerinte a történeti antropológia a
francia mentalitástörténet megalapítóinak némiképpen eltérő megközelítései közül nem Lucien Febvre
pszichologizáló, hanem Bloch szociologikus felfogását fejlesztette tovább. Amellett, hogy Febvre globalitásra
törő programjának gyakorlatba ültetése súlyos nehézségeket jelent a történész számára, Bloch megközelítése
jobban egyezett a társadalomtudományok II. világháborút követő elméleti orientációjával is. Burguiére szerint
Febvre megközelítése, kérdései és törekvése, hogy a mentális reprezentációk és az érzelemvilág közötti
viszonyt, illetve a közöttük lévő egyensúly megbomlását a történelmi szereplők pszichológiai jellemzőin
keresztül vizsgálja, illetve e viszonyrendszert a pszichológiai szinten helyezze el, számos vonatkozásában
megfelelt kora egzisztencialista törekvéseinek. A hetvenes években azonban Sartre és az egzisztencialista
filozófia voluntarizmusa visszaszorult és előtérbe került a strukturalizmus. Mindez egyrészt a szociologikus
megközelítéseket helyezte középpontba, a kollektív viselkedések legkevésbé akarati tényezőkön alapuló, és a
legkevésbé tudatosított részének kutatását. Másrészt azt eredményezte, hogy a társadalomtudományokban a
változás általános problematikájában a „miért” kérdését a „hogyan” váltotta fel, amelynek megválaszolását a
történeti antropológia tűzte ki célul (Burguiére 1983).
316
ÚJ IRÁNYZATOK
Lényegében hasonló megfontolásokból indult ki Alain Boureau is, aki a mentalitástörténeti kutatások lehetséges
megújulását úgy tartja elképzelhetőnek, ha a történész a mentalitás vizsgálatára egy Febvre programjához képest
igen leszűkített területen vállalkozik (Boureau 1989). A mentalitás szűkebb értelemben vett, „realista” története
a kollektív szint és az egyén közötti kapcsolatok problematikájára irányulna, de „csupán” leírásra vállalkozik, és
tartózkodik a pszichologizálástól, és az egyszerű oksági kapcsolatok felállításától, illetve az ok-okozati
összefüggéseknek pszichológiai tényezőkre való visszavezetésétől. Ezért tartja az általa szorgalmazott kutatások
irányadó elődjének Georges Lefebvre 1932-ben megjelent munkáját (Lefebvre 1932) az 1789-es Nagy
Félelemről, melyben Lefebvre nem pszichológiai magyarázatra vállalkozik, mint inkább egy társadalmi-
kulturális jelenség átfogó leírására.
Roger Chartier más utakon képzeli el a kultúra területének újabb megközelítését. Törekvéseinek lényegét az
Annales folyóirat híressé vált 1989/6. számában foglalta össze Le monde comme représentation (A világ mint
reprezentáció) című tanulmányában (Chartier 1989). Kiindulópontja az 1960-80-as évek általánosan bevett
társadalomés kultúrtörténeti gyakorlatának kritikája. Véleménye szerint a kulturális szint vizsgálatának a
társadalmilag és történelmileg differenciált gyakorlat, illetve a reprezentációk találkozási pontjára kell
irányulnia. Az eljárás azoknak az elveknek az elvetésén alapul, amelyek a kultúra társadalomtörténete
hagyományos felfogásának lényegét jelentették. El kell utasítani azt a szigorúan szociografikus elképzelést,
amely szerint a kulturális törésvonalak szükségképpen egy, a kutató által előre meghatározott társadalmi
felosztás szerint szerveződnek. A kulturális különbségek ugyanis nem feltétlenül követik a más szempontok
szerint felállítható társadalmi határvonalakat. Alapjaiban elhibázott az a vita, amely a társadalmi struktúrák
objektivitása, illetve a reprezentációk szubjektivitása közötti viszony körül kialakult. Az elsőt előnyben
részesítők nagy megfigyelési léptékkel dolgoznak, és elsősorban a különböző, gyakran a társadalmi osztályokkal
azonosított csoportok helyzetét, és egymáshoz való viszonyát kutatják. A második az értékek és viselkedések
vizsgálatát helyezi előtérbe kisebb, és gyakran homogénnek tekintett közösségek esetében. Ennek az
ellentmondásnak a meghaladásához arra van szükség, hogy a társadalmi felosztásokat létrehozó, és a
megkülönböztetéseket érzékelő rendszereket valós „társadalmi intézményeknek” fogjuk fel, melyek a kollektív
reprezentációk formájában foglalják magukban a társadalmi szerveződések különbségeit. Ahogy Durkheim és
Mauss kifejtette, a kollektív reprezentációk maguk is a társadalmi létezést konstruáló gyakorlat részét képezik.
Chartier szerint a századforduló szociológiai eredményeinek és a „kollektív reprezentáció" fogalmának

‘újraélesztése' sokkal inkább lehetővé teszi a társadalmi léthez való viszony három modalitásának kidolgozását,
mint a mentalitás fogalma. Az első a társadalom felosztásának, osztályozásának kialakítására irányuló
társadalmi tevékenység. Ennek során olyan intellektuális konfigurációk keletkeznek, melyek révén a társadalmat
alkotó különböző csoportok egymástól eltérő módon létrehozzák a társadalmi realitást. A második modalitás az
a gyakorlat, amelynek célja, hogy elismertessen egy társadalmi identitást, megmutassa a világon való létezésnek
egy sajátos módját, és szimbolikusan jelöljön egy társadalmi státust és rangot. Végül, a társadalmi léthez való
viszony harmadik modalitása azokat az intézményesített, tárgyiasított formákat öleli fel, amelyek segítségével a
csoport, a közösség vagy a társadalmi osztály láthatóan és folyamatosan jelzi létezését.
Ez a kutatás a társadalmi identitás keletkezését a hatalmon lévők és az alávetettek közötti erőviszonyok

alakulása szerint értelmezi: az előbbieknek hatalmában áll osztályozni és ráerőltetni reprezentációkat az
alávetettekre, az utóbbiak viszont ellenállhatnak és védhetik a saját maguk által létrehozott reprezentációkat. A
társadalom megoszlását pedig a csoportok önmagukról alkotott reprezentációinak függvényében értelmezi. E
reprezentációk ereje attól függ, hogy a csoport mennyire képes elismertetni létezését, amit viszont az határoz
meg, hogy mennyire tud egységesen megjelenni. Chartier és követői tehát a mentalitás fogalmának elhagyását
és helyette a reprezentációk vizsgálatát javasolják az ismertetett értelmezés alapján.
Mindezen kritikák mellett, vagy ellenére továbbra is születnek fontos munkák, ha ritkábban is, melyek
mentalitástörténetiként határozzák meg önmagukat, ami azt jelzi, hogy a mentalitástörténet ma sem csupán a
történettudomány egy adott, és immár meghaladott időszakához, illetve egyetlen nemzet történetírásához
kapcsolódik. Példaként idézhető az európai mentalitástörténetről az áttekintés (összefoglalás, összehasonlítás)
igényével 1993-ban megjelent, nemzetközi szerzőgárdát felvonultató tanulmánykötet (Dinzelbacher 1993); a
hasonlóan a szintézis, és nem utolsó sorban a mentalitástörténet fogalmi és módszertani „eszköztára”
újragondolásának igényével készült összefoglalás a középkori – európai – mentalitás(ok)ról (Martin 1996). Az
irányzat vitalitásának jelét láthatjuk abban is, hogy 1999-ben a magyar Hajnal István Kör Társadalomtörténeti
Egyesület szervezett konferenciát a mentalitástörténet témakörében (Sasfi 2000).
A mentalitástörténet fontos szerepet játszott abban, hogy egyfajta katalizátorként a történettudomány

elképzelhető kutatási területét és ezzel illetőségi körét a korábbi gyakorlathoz képest jelentősen kitágította.
Problematikája az elmúlt évtizedek során nemcsak létjogosultságot nyert, de immár megkerülhetetlen részét
képezi az igényes társadalomtörténeti munkáknak.
317
ÚJ IRÁNYZATOK
3.10. Irodalom
Ariés, Ph.Duby, G. 1985. Histoire de la vie privée. Paris.
Ariés, Philippe 1960. L’Enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime. Paris, Plon.
Ariés, Philippe 1977. LHomme devant la mort. Paris, Le Seuil.
Ariés, Philippe 1988. L’histoire des mentalités. In La nouvelle histoire. Ed.: J. Le Goff, Paris, Gallimard, 167-
190. (Első kiadás: La nouvelle histoire. Eds. J. Le Goff – R. Chartier – J. Revel. Paris, Retz, 1978. 3. t.)
Bloch, Marc 1924. Les Rois thaumaturges. Etudes sur le caractere surnaturel attribué a la puissance royale
particulierement en France et en Angleterre. Paris.
Bloch, Marc 2002 [1939]. A feudális társadalom. Budapest, Osiris.
Boureau, Alain 1989. Proposition pour une histoire restreinte des mentalités. Annales ESC. n.6. nov-déc. 1491–
1504.
Braudel, Fernand 1972. A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam. Századok, 4-5. sz. 986–
1012.
Braudel, Fernand 1996. A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. AkadémiaiOsiris, 3 kötet.
Burgiére, André 1983. La notion de „mentalités” chez Marc Bloch et Lucien Febvre: deux conceptions, deux
filiations. Revue de Synthese, juillet-décembre, 333-349.
Burke, Peter 1991. A népi kultúra a kora újkori Európában. Budapest, SzázadvégHajnal István Kör.
Burke, Peter, 1994. Az olasz reneszánsz. Budapest, Osiris-Századvég.
Burke, Peter 1997. Strengths and Weaknesses of the History of Mentalities. In uő: Varieties of Cultural History.
Polity Press, 162-183.
Chartier, Roger 1983. Histoire intellectuelle et histoire des mentalités. Trajectoires et questions. Revue de
Synthese, 111-112, juillet-décembre, 277-308.
Chartier, Roger 1989. Le monde comme représentation. Annales ESC. n. 6. nov-déc. 1505-1520. Chaunu, Pierre
1973. Un nouveau champ pour l’histoire sérielle: le quantitatif au troisiéme niveau. In Mélanges en l’honneur de
Fernand Braudel. Toulouse, Privat, 1973. t. II. 105-125. Darnton, Robert 1987. Lúdanyó meséi. A nagy
macskamészárlás. Budapest, Akadémiai.
Darnton, Robert 1990. Kiss of Lamourette. London.
Davis, N. Z. 2001. Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban. Budapest, Balassi.
Davis, N. Z. 1999. Martin Guerre visszatérése. Budapest, Osiris.
Dinzelbacher, Peter 1993 (Hrsg): Europaische Mentalitatsgeschichte. Hauptthemen in Einzeldarstellungen.

Stuttgart, Kröner.
Duby, Georges 1961. Histoire des mentalités. In L’Histoire et ses méthodes. Sous la dir de: Saraman, Charles,
Encyclopédie de la Pléaide. Paris, 938-966.
Elias, Norbert 1987. A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Budapest,

Gondolat.
Febvre, Lucien 1968. Le probleme de l’incroyance auXVIe. siecle. La religion de Rabelais. Paris, Éd. Albin
Michel,
Foucault, Michel, 1990. Felügyelet és büntetés. Budapest, Gondolat.
Foucault, Michel, 1999. A szexualitás története. 3. k. Budapest, Atlantisz.
318
ÚJ IRÁNYZATOK
Foucault, Michel, 2000. Elmebetegség és pszichológia. Budapest, Corvina.
Ginzburg, Carlo, 1991. A sajt és a kukacok. Egy 16. századi molnár világképe. Budapest, Gondolat.
Gismondi, Michael 1985. „The gift of theory”: a critic ofthe „histoire des mentalités”. Social History, n. 2. 211 –
230.
Grenier, Yves, 1995. L'analyse économique et le temps de l'histoire. Réflexions sur la longue durée. Économies
etsociétés, Histoire quantitative de l’économie francaise. Série A. F. n. 21, 12. 271-294.
Huizinga, Johan 1976. A középkor alkonya. Budapest, Európa.
Klaniczay Gábor 1990. A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest, Magvető.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1997. Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294-1324). Budapest, Osiris.
Laslett, Peter 1965. The World we have lost. London, Methuen and Co.
Le Goff, Jacques 1974. Les mentalités: une histoire ambigue. In Faire de l’histoire, III. Dir. uőP. Nora. Paris,
Gallimard, 106-129.
Le Goff, Jacques 1976. A mentalitástörténet problémái. Világosság, (17) nov. 683-689.
Le Goff, Jacques 1977. Pour une autre Moyen Age. Temps, travail et culture en Occident: 18 essais. Paris,
Gallimard.
Lefebvre, Georges 1932. La Grande Peur.
Lloyd, G. E. R. 1990. Demistifying mentalities. Cambridge, Cambridge University Press
Macfarlane, Alan D. 1970. The Family Life of Ralph Josselin. Cambridge.
Macfarlane, Alan D. 1993. Az angol individualizmus eredete. Budapest, Századvég – Hajnal István Kör.
Mandrou, Robert 1968a. L'histoire des mentalités. In Encyclopedia Universalis France, vol VIII. 436–438.
Mandrou, Robert 1968b. Magistrat et sorciers en France au XVIIe siecle. Une analyse de psychologie
historique. Paris.
Mannheim Károly 1994. A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról. Budapest, Cserépfalvi.
Martin, Hervé 1996. Mentalités Médiévales, XIe.XVe. siecle. Paris, Presse Universitaire de France.
Revel, Jacques 1986b. Outillage mental. In Dictionnaire des sciences historiques. Dir. A. Burguiere. Paris,
Presses Universitaires de France, 497-498.
Revel, Jacques 1986a. Mentalités. In Dictionnaire des sciences historiques. Dir. A. Burguiere. Paris, Presses
Universitaires de France, 450–456.
Sasfi Csaba (szerk.) 2000. Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben. Rendi Társadalom – Polgári
Társadalom 11. Esztergom, 1998, Esztergom, Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára.
Stone, Lawrence 1979. The family, Sex and Marriage in England 1500–1800. London, Penguin.
4. Szijártó M. István– A MIKROTÖRTÉNELEM

A mikrotörténelem egy viszonylag jól körülhatárolható kisebb egység (legtöbbször egyetlen esemény, egy falu
közössége, egy család vagy egy egyén) intenzív történeti vizsgálatát jelenti, ugyanakkor célkitűzéseiben több
egy esettanulmánynál, mely sokszor ugyanezt végzi el. Ahogy Charles Joyner mondja, „a mikrotörténelem a
nagy kérdésekre kis helyeken keresi a választ” (idézi Shifflett 1995). Szűkebb értelemben véve megegyezik az
olasz microstoria iskolával (először ezt vizsgáljuk majd meg), mely világszerte jelentős hatást gyakorolt a
társadalomtörténetre, különösen az Annales körére és a német kollégáikra, ugyanakkor a mikrotörténelem
tágabban is értelmezhető. Szélesebben értelmezve szorosan összefonódik a történeti antropológiával. Jelenleg a
319
ÚJ IRÁNYZATOK
mikrotörténelem a vele rokonítható new cultural historyval együtt a társadalomtörténet vezető irányzata.
Érdemes külön kitérnünk azokra az ígéretes távlatokra, melyeket a történeti megismerés terén nyitott.
Magyarországi recepciója a kilencvenes években indult meg – ennek vázolásával zárul ez a rövid áttekintés.
4.1. A microstoria
A mikrotörténelem elnevezést saját munkájára alkalmazva már 1959-ben használta George R. Stewart amerikai
és 1968-ban Luis Gonzales y Gonzales mexikói történész egy csata egyetlen mozzanatának igen részletes
bemutatását, illetve egy kis falu 400 éves történetét értve alatta. Fernand Braudel, az Annales második
nemzedékének kiemelkedő egyénisége az eseménytörténet (histoire évenementielle) megbélyegző fogalmának
szinonimájaként használta, majd Raymond Queneau francia író A kék virágok című írásában ironikus, de már
pozitív töltéssel bukkant fel. Primo Levi olasz író közvetítésével tőle vették át önelnevezésként azok a marxista
gyökerű olasz történészek, akik a torinói Einaudi kiadónál 1981 és 1991 között megjelenő Microstorie című
sorozat és az 1966-tól megjelenő Quaderni Storici című folyóirat körül csoportosultak. Ez a folyóirat az erősen
átpolitizált olasz tudományos életben pártsemleges maradt, s fórumot nyújtott a kisebbségi vélemények
kifejtésére. Edoardo Grendi egy 1977-ben megjelent írásában „mikrovizsgálaton” alapuló kuta-
tási programot javasolt, s a „mikrotörténelem” ezen terminus helyébe lépett. (Ginzburg 1993, 170-4; Muir 1991,
ix; Levi2000, 128; Revel 2001, 5). Programját két évvel később Carlo Ginzburg és Carlo Poni A név és az
eljárás című közös cikkükben körvonalazták.
Olaszországnak csodálatos levéltárai vannak, írták, de a kvantitatív kutatásokhoz nem áll rendelkezésre
elegendő pénz és megfelelően szervezett kutatók hálózata. Másrészt a hosszú idősorok vizsgálatai torzítanak, az
élet valóságát kilúgozzák a történelemből, és a makrotörténelmi módszerek iránt amúgy is növekszenek a
kétségek. A szerzők ezek alkalmazása helyett más megközelítést javasoltak: „rendkívül jól körülhatárolt
jelenségek – egy falu közössége, néhány család, sőt egy egyén – különösen közelről történő vizsgálatát”, a
történelem közelítését az antropológiához. A levéltári útvesztőben a történész Ariadné fonalaként a nevet
kövesse, és így a vizsgált személyt vagy az egyének egy csoportját „különböző társadalmi kontextusokban” (az
egyházi anyakönyvekben születőként és meghalóként, gyermekként és szülőként, a birtokösszeírásokban
bérlőként és tulajdonosként, a bírósági forrásokban peres félként vagy tanúként) fogja megtalálni, s kirajzolódik
az egyén társadalmi kapcsolatainak hálója (Ginzburg-Poni 1991, 2-5).
Elméleti szövege viszonylag kevés van a microstoriának (lásd még Ginzburg 1993; Levi 2000), inkább
gyakorlati kutatási eljárásnak tekinti önmagát. Kézenfekvő ezért néhány híres munka ismertetésén keresztül
megközelítenünk. Két fő ága a társadalomés a kultúrtörténeti irányultságú (Muir 1991, xv; Rosental é. n., 71;
Szekeres 1999, 3). Az előbbi alapműve Giovanni Levi magyarul is megjelent Egy falusi ördögűző és a hatalom
című könyve. Levi abból indul ki, hogy 1697-ben az egyház vizsgálatot folytatott a santenai vikárius, Giovan
Battista Chiesa ördögűzései ügyében. Levi Chiesa életét és a falu társadalmát rekonstruálja. A mezőgazdasági
népesség elitjét alkotó nagybérlő réteg (massari) együttműködő rokonok alkotta nagycsaládjainak férfi tagjai
külön háztartásban éltek ugyan, de közösen birtokoltak és béreltek földet. A saját tulajdonú föld csak a
biztonsági tartalék szerepét játszotta, a súlypont a bérelt földekre esett. A családfő 20-30 felnőttet is irányított, s
köztük a parcellák a demográfiai eseményeknek megfelelően mozogtak. A massarók a családi együttműködés
révén törekedtek a biztonság megteremtésére, mely a gazdagodásnál fontosabb cél volt.
Ezt tükrözték a földbirtokpiac hatalmas árkülönbségei is: érdekes módon minél közelebb volt a vevő az
eladóhoz, annál magasabb volt az ár. A rokonok közti ügyletben ugyanis a vétel a segítségi láncban csak az
utolsó szem szerepét játszotta. A magas ár részét képezték a múltban nyom nélkül folyósított segélyek is. (Ezt
bizonyítja, hogy éppen ebben a kategóriában volt igen magas azoknak az ügyleteknek az aránya, amelyekben
nem történt készpénzfizetés.) A másik végletet a külső vevő képviselte. Ezekben az ügyletekben az ár erősen
nyomott volt, mert eladási kényszer érvényesült, és rokoni vagy szomszéd vevőt nem tudott az eladó találni,
mást is alig. Igen gyakran előkelők vagy nemesek szívességből vették meg a parasztok kis parcelláit.
A falu előkelői szintén összehangolt nagycsaládokban tevékenykedtek. A köztük is rangelső Tesiók közt például
a családtagok foglalkozásukat (gabonakereskedő, orvos, patikus vagy pap) nemzedékről nemzedékre (és főleg
nagybácsiról unokaöcsre) örökítették. Minden generációban volt egy vagy két személy, akinek a kezében
koncentrálódott a föld. (Például a pap kezében, ha az ő családjukból került ki, mert a pap adómentességet
élvezett.) A parcellák a családban gyorsan mozogtak, és annak, hogy éppen kinek a nevén szerepeltek, nem sok
köze volt ahhoz, hogy ki művelte őket. Miként a nagybérlő családoknál, itt is erős endogámiát figyelhetünk
meg. Tekintve, hogy a presztízst drága lett volna mindenkire nézve fenntartani, a család egyes egyedeket
(elsősorban rosszul kiházasított és elfeledett lányokat) „feláldozott”. Másrészt egyes képviselőiket „futtatták”,
azaz ők a család erőforrásaiból aránytalanul nagyobb részt kaptak, majd magasra feljutva a társadalmi
320
ÚJ IRÁNYZATOK
hierarchiában családjukat onnan segítették, mintegy maguk után húzták, és a háttérben maradókra felőlük
presztízs, biztonság és erőforrások háramlottak.
A Giovan Battista Chiesa által végzett ördögűzés világosan illeszkedett a parasztok gazdasági
kockázatminimalizálási stratégiájához: ennek révén igyekeztek ellenőrzésük alá vonni testi és lelki bajaikat.
Chiesa páciensei esetében már kudarcot vallott egy vagy többféle orvosság, illetve orvos, s nemegyszer ők
maguk küldték Chiesához a beteget. Mivel az általános vélekedés szerint a betegséget természetes okok,
természetfelettiek, társadalmiak és egyéniek egyaránt okozhatták, ugyanazt a betegséget más személyeknél más
és más terápiával kellett gyógyítani, s az orvosok maguk is elismerték hatókörük korlátozott voltát. Chiesa
sikerét az hozta meg, hogy a betegségek kilencven százalékára egyetlen okot adott: a démonokat, s ezt a
magyarázatot a betegek megértették és könnyen elfogadták, mivel külső ok volt, mely találomra sújtott le, és
nem kellett magukban keresni a betegség okát. Chiesa esetleges sikertelensége nem csökkentette presztízsét: a
gyógyítást, a démon kiűzését akkor is sikeresnek tekintették, ha a páciens helyre nem hozható
egészségkárosodást szenvedett. Mindez azonban a gyógyítás keretei közt maradt, Chiesa nem tett csodát: a
környéken azt a „műfajt” egy kézrátétellel gyógyító pap és egy csodatévő Szűz Mária-képmás képviselte.
Levi a santenai bíró és közjegyző, Giulio Cesare Chiesa, vagyis Giovan Battista apja pályafutásán keresztül azt
mutatja meg, hogyan uraltak egy falut a 17. század végén Piemontban. Ot a földesurak tanácsa nevezte ki
Santena podesztájának és közjegyzőnek, és sikerrel közvetített a parasztok, a földesurak és a központi hatóságok
közt. A közösségnek biztonságot nyújtott. Ebben az időszakban Santena megpróbált kibújni Chieri városának
joghatósága alól. Az eset nem volt világos, Santena privilégiuma hiányzott, de az önálló város szerveivel
rendelkezett. Az évtizedes vita idejére mindenesetre a sikerrel manőverező Giulio Cesare Chiesa eltüntette a
várost az adólistákról. Ot magát nem érdekelte a föld, ingóságain kívül presztízsébe és társadalmi kapcsolataiba
invesztált, leányainak nagy hozományt adott, fiait taníttatta. Gyermekeire társadalmi helyzetét hagyta örökül. A
gazdasági helyzet romlása, a háború, a földesurak vitái következtében azonban a a család pozíciója megrendült,
s Giovan Battista Chiesa nem volt képes megőrizni az apjától örökölt hatalmat és presztízst. Az ördögűzés
részéről kétségbeesett kísérlet volt ennek visszaszerzésére, és az egyház közbeavatkozása végleges kudarcát
jelentette (Levi 2001).
A társadalomtörténeti microstoria egyéb jeles munkái közé tartozik Edoardo Grendi könyve Cervóról és Osvado
Raggio munkája Fontanabuonáról: mindkettő a modern állam kialakulását vizsgálja Genova környékén, arról a
korábbitól teljesen eltérő képet festve: nem a központi intézményeket, hanem a helyi politikát állítva a
középpontba, helyi társadalom és központi hatalom kölcsönhatását vizsgálva. Ugyanitt kell még említenünk a
fiatalabb történészek közt Angelo Torre és Franco Ramella munkásságát (Szekeres 1999, 3-5; 2001; Torre
2001).
Az olasz mikrotörténelemben a nemzetközileg ismertebb, a kultúrára összpontosító megközelítést Carlo

Ginzburg neve fémjelzi. Leghíresebb munkája, A sajt és a kukacok magyarul is megjelent. Ebben inkvizíciós
iratok alapján kísérli meg rekonstruálni Menocchio, egy 16. századi eretnek molnár világképét. Menocchio
gondolatainak robbanóelegyét a népi és a magas kultúra találkozása hozta létre. Ez világképe alapjában véve
nem könyveiből származott, érvel a szerző, mert olvasáskor olyan, az orális kultúrából származó „szemüveget”
használt, amely szinte a felismerhetetlenségig eltorzította az olvasmányaiból kiemelt elemeket, s ez felelt az
inkvizítorokat megdöbbentő egyéni világképért. Így Ginzburg a tragikus sorsú molnárban a mintegy repedésen
felszínre törő ősi hagyomány, az orális népi kultúra képviselőjét látja (Ginzburg 1991). Kiadás előtt áll Carlo
Ginzburg első könyvének magyar fordítása is, mely az éjjelente a boszorkányokkal a termés védelmében rituális
harcra kelő benandatékról íródott, szintén inkvizíciós források alapján (Ginzburg 1966).
Noha Ginzburg lett a microstoria leghíresebb képviselője, hatásában mégis annak társadalomtörténeti vonulata
bizonyult jelentősebbnek. Különösen nagy hatással volt a francia és a német társadalomtörténetre, s ennek a
recepciónak a története mutat legjobban rá arra, melyek voltak az olasz mikro-társadalomtörténet újdonságai.
Az Annales körében is új szakasz kezdődött az 1960-as, 70-es évek fordulóján. Nouvelle histoire (új történelem)
címke alatt új törekvések jelentkeztek: a társadalomtudományok közül az antropológia tett szert a legnagyobb
befolyásra, a gazdaságtörténet helyett a kultúra és a mentalitás vizsgálata került előtérbe. A vizsgált témák
megsokszorozódásával mintegy kitágult a történelem, ugyanakkor szinte szét is esett morzsákra (histoire en
miettes). A francia társadalomtörténetben a figyelem a nagy társadalmi csoportokról az egyének interakciója, a
társadalmi kontextus vizsgálata felé fordult. Az Annales-t útkeresése elvezette az olasz mikrotörténelemhez
(Czoch-Sonkoly é. n., 13-23). A kvantitatív társadalomtörténet valódi hősei nem egyének, hanem társadalmi
csoportok voltak – ezeket tulajdonképpen a történész konstruálta meg. Innen kiindulva a változás első
lépcsőjében a vizsgált kor saját kategóriái felé nyitottak a társadalomtörténészek, majd ezután a kortársi
kategóriarendszer létrejötte került a figyelem középpontjába, az, hogy milyen viszonyok hozták azt létre (Czoch
321
ÚJ IRÁNYZATOK
1999, 22). E koncepció megvalósítására a legjobb példa egy Párizsban dolgozó olasz mikrotörténész, a Levi-
tanítvány Simona Cerutti könyve a 17-18. századi Torinóról.
Cerutti abból indul ki, hogy mivel a társadalom leírására alkalmazott korábbi kategóriák idegenek a társadalmi
szereplők tapasztalataitól, az ő nyelvhasználatukra kell támaszkodni. De nemcsak át kell vennünk az egykori
kategóriarendszert, hanem azt is rekonstruálnunk kell, hogy ez miként jött létre. Ahhoz pedig, hogy a társadalmi
csoportokat le tudjuk írni, előbb kapcsolataikat kell elemeznünk. Nem szabad evidensként kezelnünk azt, hogy
az egyének bizonyos társadalmi csoportokhoz tartoznak. Kapcsolatait kell szemügyre venni, megállapítandó,
hogy miként hoznak létre szolidaritást, szövetségeket, miként konstituálnak végül is társadalmi csoportokat. A
hálózatelemzés módszerét kell tehát alkalmaznunk. Az a vizsgálandó, miként alakul ki a csoport az egyéni
racionalitás és a sokféle élettapasztalat kiindulópontjaiból.
A 16-17. században a torinóiak egyszerűsített társadalomképet alkottak városuk lakosságáról: a hadsereg, a

főhivatalnokok és a főnemesség alkotja az elitet, a plebejusokat a városi tanács képviseli, külön legfeljebb a nők
és a fiatalok jelentek meg. Ezzel szemben a 18. század elején hirtelen kibővült és differenciálódott a
céhrendszer, és a torinóiak mesterségi-foglalkozási kategóriákkal kezdték leírni önmagukat: a város
lakosságáról alkotott addig egységes képe fragmentálódott. Ennek okát keresve Cerutti a céhek és a többi
szerveződési lehetőség történetét összevetve ad választ. Cerutti a tapasztalatok és életutak sokféleségéből és az
egyéni racionalitásból kiindulva vizsgálja, miképpen konstituálódik a társadalmi csoport, hogy az egyéni
racionalitás milyen kapcsolatban áll a kollektív identitással (Cerutti 1990, 8-23).
Érdemes külön rámutatni, hogy vezető francia társadalomtörténészek mit hangsúlyoznak az olasz
mikrotörténelem jelentőségét méltatva. A társadalmi struktúra az interperszonális viszonyokon keresztül tárható
fel, mondja Edoardo Grendi (Czoch 1999, 25), és a francia társadalomtörténészek elsősorban azt emelik ki a
microstoria megközelítéséből, hogy az egyéni viselkedésekből indul ki, s innen halad a társadalmi szintű
aggregátumok feltárása felé. A hagyományos társadalomtörténeti monográfiában az általános síkon
megfogalmazott elmélet igazolására lokálisan tesznek kísérletet. A mikrotörténelem megközelítésében ezzel
szemben minden történeti szereplő részt vesz különböző szintű folyamatokban, s nem feszül ellentét a helyi és a
makroszintű történelem közt. A mikrotörténelem nem a társadalmi valóság valamely korlátozott értékű helyi
változatát adja, hanem valami mást, mutat rá Jacques Revel (Revel 1996, 222-228). Csak egy mikrovizsgálatban
lehetséges a hit-, értékés reprezentációs rendszerek és a társadalmi hovatartozás kapcsolatát determinista
redukció nélkül megérteni, írja A sajt és a kukacok kapcsán Roger Chartier (Ginzburg 1993, 181). Az Annales
negyedik nemzedékének egyik vezető személyisége, Jean-Yves Grenier egy előadásában arra helyezte a
hangsúlyt, hogy a makroszintű megközelítés csak a hatásokat képes érzékelni, az okok mikroszinten érhetők
tetten. Feltűnő mindazonáltal, hogy francia mikrotörténelmi munkák alig születtek (kivételképp lásd Farge-
Revel 1988), a Franciaországban született mikrotörténelmi megközelítésű munkák nagy része ott dolgozó olasz
történészek tollából született. Cerutti mellett mindenképpen említést érdemel Maurizio Gribaudi könyve a 20.
század első felének torinói munkásosztályáról vagy Sabina Lorigáé a 18. századi piemonti hadseregről.
A microstoria igen nagy hatást gyakorolt a német társadalomtörténészekre is, különösen a göttingeni Max
Planck Történeti Intézet korai iparosodással foglalkozó munkacsoportjának tagjaira. Hans Medick és Jürgen
Schlumbohm bizonyos értelemben máshová érkeztek meg, mint ahová elindultak. Eredetileg az iparosodás korai
fázisát tanulmányozták, de mire nagy monográfiáik elkészültek, másként, mikrotörténelemként értelmezték
ezeket. Mind a kutatás logikája, mind a változó divat efelé terelte őket. Medick a protoindusztrializáció egy
esettanulmányának szánt monográfiája elméleti bevezetésének a Távoli történelem? Helytörténet mint
mikrotörténelmileg megalapozott egyetemes történelem címet adta, ami jól jelzi az új koncepciót. Véleménye
szerint ugyanis az egyetemes történelem összefüggéseit csak a mikrotörténelmileg feltárt helytörténeten át lehet
vizsgálnunk, és ha ily módon lokalizáljuk és kontextualizáljuk a történeti tudást a mikrotörténeti eljárással akkor
új képet kapunk a történeti összefüggésekről. Medick arra törekedett, hogy két megközelítés előnyeit egyesítse:
ne vesszenek el se a „megélt élet”, se a statisztikus megközelítés előnyei. Az első lépésben létrehozott adatbázis
kijelöli a cselekvő ember számára reálisan adott adott lehetőségek szféráját. Fontos az is, hogy először a teljes
forrásanyag kerüljön összegyűjtésre, s a történész csak ezt áttekintve kezdjen értelmezésének megalkotásához.
Ez a munkamódszer lehet Medick szerint a Clifford Geertz-féle „sűrű (vagy tömény) leírás” társadalomtörténeti
megfelelője (Medick 1996, 15–36).
A göttingeni csoport egy másik tagja, Jürgen Schlumbohm monográfiája egy helyi társadalom átalakulásának
történetét kis egységekben (családok, életpályák) vizsgálja: elsősorban a birtokos és a föld nélküli parasztok
viszonyát, konfliktusaikat elemzi. Az egyedi eseményekből az életpályákat, az életpályákból a családok és
háztartások történetét, ezekből pedig a nagyobb egységek kapcsolatát rekonstruálta. Ez a mikrotörténelem,
amely nem rendkívüli, hanem szokványos tömeges források alapján egyszerre elmesélve és elemezve
rekonstruálja a hétköznapi emberek életét, „termékeny párbeszédre” hívja ki a makrotörténelmet: a korábbi
322
ÚJ IRÁNYZATOK
társadalomtörténet és a történeti demográfia hiába fordult a tömegek felé, azok a kvantifikációban némák
maradtak, míg a mikrotörténelem új dimenziót ad a történelmi folyamatnak, és megjeleníti a saját célokkal és
stratégiákkal rendelkező cselekvő egyéneket. Ugyanakkor a mikroperspektívában nemcsak a részleteket látjuk
pontosabban, de más lényeges aspektusok is előtűnnek. Schlumbohm érvelésében a bizonyítás terhe nemcsak a
gondolatmenet kvantitatív részére nehezedik, hanem azt részben a kvalitatív vizsgálatok viselik, melyek tehát
nem pusztán illusztrációk. Az esettanulmányok finomabb összefüggéseket tesznek láthatóvá, mint a számok és a
statisztikai táblák, és csak ezek visznek közelebb a megélt élethez (Schlumbohm 1994, 19-29, 621).
4.2. A szélesebb értelemben vett mikrotörténelem

A microstoria tehát a kvantitatív társadalomtörténettel, és általában a makroszkopikus modellekkel szembeni
elégedetlenségből nőtt ki (például Ginzburg 1993, 174-176), de ez végül is nem volt olasz specifikum: ez a
helyzet másutt is fennállt, és általában ez szülte a modern társadalomtörténeti törekvéseket. Amikor a Le Monde
hasábjain 1969. január 25-én Emmanuel Le Roy Ladurie azt jósolta, hogy „perspektivikusan a történelem nem
lehet tudományos, csak amennyiben kvantifikálható” (Le Roy Ladurie 1973, 22), a kvantitatív
társadalomtörténet már hegemóniájának végóráit élte, s ennek egyik sírásója maga Le Roy Ladurie lett 1975-ben
megjelent (és 1997 óta magyarul is olvasható) Montaillou című könyvével. Nem egyedül ő lépett ekkor új útra:
egész irányzat jelentkezett egyszerre. Lawrence
Stone 1979-ben a Past and Present hasábjain adott minderről először hírt A narratíva újjászületése című
tanulmányában. A változás három oka az antropológia hatása és a kvantifikáció sikertelensége volt, valamint az,
hogy a történészek szélesebb olvasóközönséghez akartak fordulni. Az új történetírás Stone szerint abban
különbözik a korábbi, struktúrákat vizsgáló társadalomtörténettől, hogy egyfelől inkább leíró, mint elemző,
másfelől középpontjában nem a körülmények állnak, hanem az emberek. Ezért tárgya inkább egyedi és konkrét,
mint közösségi és statisztikai jellegű (Stone 1987, 74, 83-87, 94).
Georg G. Iggers szerint kettős kihívás érte a kvantitatív megközelítésű társadalomtudományos történelem
szemléletét, és ez vezetett a hetvenes évektől a történelem jelzett átalakulásához. Egyfelől gazdasági-társadalmi
átalakulás történt, mely magával hozta a nagy elbeszélésekbe, metanarratívákba (például a marxi
társadalomfejlődési modellbe) vetett hit megrendülését. Saját történelmet követeltek maguknak a volt gyarmati
népek, az etnikai és egyéb kisebbségek vagy a nők. Az elmúlt két-három évtizedben így a történelem
tematikájában rendkívüli mértékben kiszélesedett.
Az utóbbi két évtized történetfilozófiai, történetelméleti vitáit a második kihívás határozta meg, mely a
nyelvészet és az irodalomelmélet területén kifejlődött posztstrukturalista (posztmodern) felfogás részéről érte a
történelmet. Eszerint nincs objektív történeti vizsgálat, és a történelem inkább az irodalomhoz tartozik, mint a
tudományhoz. A történetkutatás nem objektív, mert nincs a történelemnek objektív tárgya. A történész saját
világának rabja, nyelvének kategóriái meghatározzák gondolatait és prekoncepcióit. A nyelv formálja a
valóságot, és nem tükrözi azt. Jacques Derrida egyenesen úgy fogalmaz, hogy a nyelv hozza létre a valóságot,
mert „nincs semmi a szövegen kívül.” Roland Barthes vagy Hayden White rámutatott a történelmi szövegek
irodalmi jellegére és a bennük elkerülhetetlenül rejlő fikcióelemekre. Szerintük végső soron nincs különbség
történelem és irodalom közt. Ezt a posztmodern hatást jól összegzi Frank Ankersmit, aki szerint a posztmodern
történetírást (szembeállítva a modernnel) az jellemzi, hogy leszámolt azzal az illúzióval, hogy a történész
prózáján kívül is létezik történelem, s tudja, hogy minden történelmi szöveg metaforikus. Ez a gondolatkör
viszont inkább a francia és az amerikai irodalomelméletet uralta, mutat rá joggal Iggers, s képviselői nem
nagyon foglalkoztak történeti forrásanyaggal (az úgyis csak nyelvi konstrukció). A posztmodern kritika így
ugyan komoly kiigazításokat eszközölt a történelem elméletét és gyakorlatát illetően, de nem változtatta meg azt
radikálisan. A gyakorló történészek sem hitüket nem adták fel abban, hogy vizsgálódásukkal a valóságot
ragadják meg, sem tudományos ethoszukat (Iggers 1997, 6-16).
A társadalomtudományos történelem elleni legfőbb érv az, hogy az megfosztja a történelmet minőségi
aspektusaitól, és az emberi arc nélkül marad. A történész figyelme mindezen sokféle változás eredőjeképpen így
a társadalmi struktúrákról és folyamatokról a mindennapi élet kultúrájára irányult, a makroszintű folyamatok
helyett egyének és kis közösségek mikrotörténelmére, az emberi élet különféle aspektusaira, ismét egyénekre,
mint valaha, de immár nem királyokra és hadvezérekre, hanem az átlagemberekre, az ő tapasztalataikra. A
történelem szoros kapcsolatba került az antropológiával. Az új társadalomtörténet központjába a kultúra és a
kisemberek tapasztalatai, megélt élete kerültek (Iggers 1997, 13-14, 97, 116). Sokfogalom született az új
társadalomtörténet megjelölésére, és az irányzatok ezen belül világosan nem válnak szét. A nyolcvanas években
talán a történeti antropológia, a kilencvenes években a mikrotörténelem terminusok voltak a leginkább
elterjedtek. E kettő részint összemosódik, mert az antropológiai vizsgálat igen sokszor mindig valamely jól
körülhatárolt kisebb tárgy intenzív tanulmányozását jelenti, és az antropológia ösztönzése a mikrovizsgálatok
323
ÚJ IRÁNYZATOK
felé terelte a történelmet. Hans Medick, akinek a mikrotörténelem melletti elkötelezettségét már láttuk,
kollégáival „etnográfiai módszerek” meghonosítását javasolta a társadalomtörténetben, majd 1993-ban
Historische Anthropologie néven indította el a modern társadalomtörténeti irányzat németországi folyóiratát.
Ugyanakkor a történeti antropológia szélesebb kategória is a mikrotörténelemnél, hiszen antropológiai
szemlélettel nemcsak kis léptékű vizsgálatok keretében lehet szemlélni a múltat.
Születésének körülményei azt sugallják, hogy könnyen kapcsolható a mikrotörténelem a posztmodern

világképhez. Ankersmit szerint a posztmodern történetírás jellemzője a kis tárgyakra irányuló vizsgálat, mely
irodalmi jellegű, elbeszélő formát ölt, eredményeit egymással nem lehet összemérni, s már feladta a múlt
megismerésére való törekvést (Ginzburg 1993, 189-190). A mikrotörténelem-posztmodern kapcsolatot a
microstoria (Levi, Ginzburg) általában hevesen tagadja, a posztmodern szkeptikus-agnosztikus ismeretelméleti
álláspontja miatt, s ez a szembenállás az Annales számára könnyebben elfogadhatóvá tette Leviék
megközelítését. Nemcsak diskurzus van, a valósággal foglalkozik a történelem, állítják egybehangzóan.
A microstoria nem titkolja az antropológiához fűződő kapcsolatait. Ginzburg és Poni 1979-ben „éles fókuszú
etnográfiai történelmet” javasolt, mely számol azzal, hogy „a 16. századi Róma vagy Bologna lakói annyira
különböznek tőlünk, mint az új-guineai felföldön élő törzsek” (Muir 1991, ix, xi). Peter Burke szerint a történeti
antropológiai munkák egyik jellemzője az, hogy mikroszkopikusak (Burke 2000, 17), Levi pedig úgy véli, hogy
a mikrotörténelem közel áll a geertzi „sűrű leíráshoz” (Levi 2000, 132). Nagyon sok munkát lehet ugyanolyan
joggal mikrotörténelminek minősíteni, mint történeti antropológiainak: Martin Guerre visszatérésének története,
Ralph Josselin családi életének rajza, a salemi boszorkányeset elemzése vagy David Warren Sabean
esettanulmányai ilyenek, s Le Roy Ladurie legtöbb könyve is: a Montaillou, a romans-i karneválról szóló és a
gascogne-i boszorkány, Frangouneto története.
Alan Macfarlane angol antropológus Ralph Josselin, egy 17. századi angol puritán lelkész naplóját dolgozta fel.
Ez a kivételes részletességű napló egyszerre rögzíti a kiadásokat és bevételeket, megörökíti a fontos
eseményeket, és vallásos napló is egyben. Mint gazdálkodó, Ralph Josselin a weberi protestáns etika
megszemélyesítőjének tekinthető: keményen dolgozott, nagyon takarékos volt, ritkán folyamodott kölcsönhöz,
óvatosan tervezett, és a haszon jelentős részét visszaforgatta: vagy földbe vagy gyermekei nevelésébe fektette.
Macfarlane a jövedelmeket és a kiadásokat az egész életciklus hosszában próbálja meg felmérni, és a folyó
kiadások és bevételek mellett figyelme a tőkemérlegre is kiterjed.
Ralph Josselin családi életét meglepően modernnek találjuk. Egész életében számára a legfontosabb kapcsolat a
feleségéhez fűződő viszony volt. Valószínűleg minden feladatot együtt láttak el, nemcsak a munkát osztották
meg, de a döntéseket is együtt hozták. Viszonyuk gyermekeikkel a szeretetre épült, s a korai elválás és a
földrajzi távolság ellenére is egész életükben közeli és szeretetteljes kapcsolatban maradtak majdnem
mindegyikükkel. A párválasztás inkább a fiatalok, mint a szülők kezében volt, miképp Ralph Josselin házassága
is a kölcsönös vonzalom alapján jött létre. Naplóbejegyzései tanúsága szerint viszont rokonai nem álltak
különösebben közel hozzá. Helyettük szükség vagy betegség esetén barátokhoz és szomszédokhoz fordult
segítségért. Személyisége hasonlóan modern volt: naplója aggodalmait, a kísértés ellen vívott önmarcangoló
csatáit tárják elénk (Macfarlane 1970).
Paul Boyer és Stephen Nissenbaum Salem Village közösségének történetéről hatalmas társadalomtörténeti
forrásanyagot dolgoztak fel, és könyvük tárgya nem a boszorkányság, hanem egy megosztott közösség.
Gazdasági tényezőkből indultak ki. Az ezekből fakadó ellentétek Salem Village önállósága kapcsán
manifesztálódtak, és legjobban a két vezető család ellentétében kristályosodtak ki. A krónikus konfliktushelyzet
puskaporos hordójába egy új lelkész megjelenése vetette a szikrát, aki a település pártharcát a jó és a rossz
küzdelmeként állította be. 1692-ben párthívei, akik frusztrációjukat politikai téren nem tudták feloldani,
archaikusabb módszerrel éltek, és ellenfeleiket erkölcsileg fenyegető egyének összességének állították be. Tehát
nem arról volt szó, hogy a közösség uralkodó helyzetű, felívelőben lévő pályájú frakciója vádolta volna meg
boszorkánysággal a versenyben lemaradó szegényeket, hanem a boszorkányüldözési eset inkább egy
visszavonulóban lévő, s hosszabb távon majd vereséget szenvedő társadalmi erő ellencsapása volt: a
boszorkányvád segítségével a „puritánok” megkíséreltek leszámolni az „individualistákkal” (Boyer-Nissenbaum
2002).
A sokáig Göttingenben dolgozó amerikai történész, David Warren Sabean egy sorozat tanulmányban azt
vizsgálta, hogy miként reagált a kora-újkori délnémet népi kultúra a felülről érkező beavatkozásra. Sabean a
kultúrát a hatalom gyakorlásának kísérleteként értelmezte. Az uralom kapcsán hol azt az aspektusát vizsgálta,
hogy vallási intézményeket hogyan használtak a hatalom megerősítésére, hol pedig azt, hogy ugyanezen
intézményeket, szertartásokat hogyan próbálták a parasztok saját értelmezésükkel megtölteni, tehát hogyan
harcoltak értük a felsőbbséggel. Egy pap halálának esetét vizsgálva Sabean megállapította, hogy a falut egy
324
ÚJ IRÁNYZATOK
félelemmátrix határozta meg. A tisztviselők és a nagybirtokosok alkotta hatalmi csoport a félelem révén
uralkodott a faluban. Az új pap is attól tartott, hogy úgy végzi, mint elődje. Ebben a helyzetben a lelkiismeret
fogalma volt az ő aduja: a parasztokban az evilági félelmet túlvilági ijesztgetésekkel igyekezett ellensúlyozni,
hogy kiálljanak a hatalom ellen. A szegények ugyanakkor lelkiismeretükre való hivatkozással szólhattak bele
egyáltalán a dolgokba. Sabean tanulmányainak gerincét a fogalomelemzés alkotja. Nem törekszik feltárni az
esetet a maga teljességében: a hangsúly az értelmezésen, a kultúra, kommunikáció vagy az evés interpretációján
van (Sabean 1984, illetve két tanulmánya magyarul: Vári 1989 110-191).
A Montaillou megjelenése előtt két évvel írta meg Georges Duby, az Annales harmadik generációjának
kiemelkedő alakja Bouvines-i vasárnap című könyvét, mely a mikrotörténelem egyik előfutárának vagy akár
korai példájának is tekinthető. A mű középpontjában egyetlen nap áll: 1214. július 27-e, a bouvines-i csata
napja. Duby mindazonáltal nemcsak magát az összecsapást eleveníti fel egy résztvevő leírása alapján, s a
mögötte álló politikai szövevényt világítja meg, hanem ennek kapcsán bemutatja egyrészt azt, hogy mit is
jelentett a háború, a béke és a csata a 13. században, másrészt azt, hogy miként fejlődött ki, s milyen formákat
öltött azután „Bouvines legendája” (Duby 1973).
Emmanuel Le Roy Ladurie 1979-ben megjelent könyve, A romans-i karnevál már jóval tisztábban
mikrotörténelmi munka. Az egyedi esemény nemcsak ürügy, hanem valóban a középpontban áll. A délkelet-
franciaországi Dauphiné tartományban 1560 óta tartó polgárháborúban a nemesség vallási alapon megosztott
volt. A bizonytalan helyzetben parasztok nagy tömegei álltak fegyverben, és harcoltak a vidéket terrorizáló
martalócok ellen. Környéke rebellis falvaihoz 1579 februárjában Romans városa is csatlakozott. Szent Balázs
napján a karneváli felvonuláson megválasztották a posztókereskedők milíciájának kapitányának, gyakorlatilag
az egész város politikai vezetőjének a Paumier-nek nevezett Jean Serve-et. Leváltottak egyes tisztségviselőket,
megszerezték a város kulcsait. Paumier uralta a milíciát, a falakat, kapukat, egyes negyedeket, és mellette álltak
a tanács frissen kooptált rendkívüli tagjai. A város kormányzati szerveit azonban átvennie nem sikerült: a tanács
és a konzulok többsége ellene volt. Egyfajta kettős hatalom állt fenn egy évig, a következő karneválig, amikor
az ünnepségek, főleg a farsangi királyságok (reynage) keretet adtak ahhoz, hogy Antoine Guérin királyi bíró
megszervezze a patríciusokat és szövetségeseiket, s azután véres puccsal visszavegye a hatalmat. A narráció
mindazonáltal nem szorítja ki a könyvből az elemzést, sőt a könyv jó részét hagyományos társadalomtörténeti
elemzések teszik ki. Az egyes kerületek pártállását a szerző a lakosság által fizetett adó és a foglalkozási
összetétel alapján igyekszik meghatározni, a karnevál szimbólumainak elemzésénél viszont az antropológia
fegyvertárát veti be (Le Roy Ladurie 1979, illetve egy fejezete magyar fordításban: Sebők 2000, 217-247).
Le Roy Ladurie Jasmin boszorkánya című könyve egy helyi szóbeli hagyomány alapján született 19. századi
költeményből indul ki, majd bemutatja a kora újkori gascogne-i boszorkány sajátosságait. A konkrét esetet
illetően egyes adatok aprólékos vizsgálata eredményeképpen kronológiai helyesbítést tesz: Frangouneto
története a valóságban nem a 16. század derekán játszódott, mint a költeményben, hanem körülbelül 1660 és
1700 közt. Le Roy Ladurie helynevek és anyakönyvi adatok alapján konkrétan levezeti a legenda útját a
költemény szerint Frangounetót feleségül vevő Pascal családtól egészen addig a személyig, akitől Jasmin, a 19.
századi költő gyűjtötte a történetet, s megállapította ennek a családnak s leszármazottainak kapcsolatát a II.
világháborúig álló, a környékbeliek által Frangouneto házaként ismert épülettel. Az első kiadást ért kritikák
hatására végül a második kiadás epilógusában megteszi az utolsó lépést, és az egyik Pascal felesége, Marie
Sordes személyében rámutat magára Frangounetóra (Le Roy Ladurie 1983).
A széles értelemben vett mikrotörténelem és a történeti antropológia közt tehát erős összefonódások mutathatók
ki, az 1970-es és 80-as években sok munka született, melyeket mindkét irányzathoz ugyanolyan joggal be lehet
sorolni. Ha viszont a szűk értelemben vett, azaz olasz mikrotörténelem és a történeti antropológia kapcsolatát
vesszük szemügyre, azt láthatjuk, hogy az ellentétek dominálnak. Egyes, főleg a Geertz interpretatív
antropológiáját követő munkákkal (például Darnton 1984) határozottan szembefordulnak a microstoria egyes
képviselői. A Clifford Geertz nyomdokain haladó történeti antropológia egy mindenkire kiterjedő kulturális
univerzumot tételez fel, „mely felölel mindenfajta kifejezési formát” (Cerutti 1990, 13-14), valamint az
interpretatív antropológia érvelése körkörös: a szöveg tükrözi a kulturális kontextust, és a kontextus kölcsönöz
értelmet ennek a szövegnek, állítják. A szövegként felfogott kultúra jelentésének keresése ráadásul nem hagy
mozgásteret az autonóm társadalmi szereplőknek. A mikrotörténelem a folytonossággal szemben a változást
hangsúlyozza, s középpontjában a múltbéli cselekvők világa áll a történész értelmező tevékenysége helyett
(Lepetit 1995, 146). Elutasítja az átfogó egynemű kontextus létét, és ahelyett, hogy ebből kiindulva értelmezne,
fordítva jár el: több kontextust tár fel, mert minden történelmi szereplő egyszerre sok, több szintű folyamatban
vett részt (Revel 1995, 227-228). Ily módon a mikrotörténelem abban különbözik az interpretatív
antropológiától, hogy a nyilvános jeleknek nem egyöntetű jelentést tulajdonít, hanem azok sokféleségéből indul
ki. S míg a geertzi antropológiai elemzés a társadalomtörténet küszöbén torpan meg, a microstoria a társadalmi
különbségeket vizsgálja, melyek egyéni interakciók eredményei (Levi 2000, 136-138).
325
ÚJ IRÁNYZATOK
Az a nézet, hogy a mikrotörténelem nem szűkíthető le az olasz microstoriára, nem áll ellentétben az olasz
mikrotörténészek saját felfogásával. Az Einaudi említett sorozatában megjelent 21 kötet közt találunk
fordításokat is, köztük Paul Boyer és Stephen Nissenbaum könyvét a salemi boszorkányokról, Martin Guerre
visszatérésének történetét Natalie Zemon Davis tollából, Anton Blok könyvét egy szicíliai falu maffiájáról,
Gregory Bateson, Alain Boureau és Jean-Claude Schmitt egy-egy művét, valamint egy válogatást E. P.
Thompson tanulmányaiból. Az olasz mikrotörténelmi iskolát bemutató reprezentatív kötet előszavában pedig
Edward Muir a nem olasz mikrotörténelmi munkák közt említi többek közt Jonathan Spence könyvét egy 17.
századi kínai parasztasszony meggyilkolásáról, Stephen Ozment bőséges kommentárral kísért válogatását egy
16. századi nürnbergi házaspár levelezéséből, Gene Brucker munkáját egy firenzei pár titkos házasságáról,
illetve az előfutárok közt Georges Duby Bouvines-i vasárnap című könyvét vagy Le Roy Ladurie Montaillouját
és A romans-i karnevált (Muir 1991, xxii-xxiii). Idézzünk most fel két példát a nem olasz, de nem is
kimondottan történeti antropológiai jellegű mikrotörténelem terméséből.
Natalie Zemon Davis egy könyvében megismerteti az olvasót három 17. századi női sorssal: egy hamburgi majd
Metzben élő kereskedőasszonyéval, aki a legrégibb ismert zsidó önéletrajz szerzője, egy Kanadába költöző, s ott
irokéz indián nőknek iskolát nyitó francia apácáéval és egy Suriname-ba utazó világhírű német festő-botanikus-
zoológus élettörténetével. Ezek mintegy annak a mozgástérnek a határait rajzolják ki, mely egy kora újkori nő
előtt megnyílt (Davis 1995).
Bizonyos értelemben ugyanerre példa Richard L. Kagan könyve Lucrecia de Leonról. Ezt a szegény fiatal
madridi nőt követői prófétának tekintették, és 1587 és 1590 közt több mint 400 álmát írták le. Ezek lényegében
II. Fülöp uralmát bírálták politikai és társadalmi tekintetben. Lucrecia őt állította be minden rossz kútfejének, és
megjósolta politikájának kudarcát és dinasztiájának bukását. Lucrecia nevét akkor kapta szárnyára a hírnév,
mikor nyolc hónappal előre megjósolta a Győzhetetlen Armada vereségét és 24 nappal előre parancsnokának,
Santa Cruz márkinak halálát. Lucrecia nemcsak arról álmodott, hogy Spanyolországot elözönlik ellenségei, és
természeti katasztrófák sora történik, hanem arról is, hogy ő maga fogja követőivel viszszaállítani a királyságot.
A II. Fülöp kormányzatával elégedetlen udvaroncok egy csoportja Lucreciát választótta szócsövéül, és mikor a
király számára veszélyessé vált a belpolitikai helyzet, maga rendelte el Lucrecia de Leon letartóztatását lázítás
vádjával.
Az amerikai történész rámutat, hogy a 15. századtól az egyház ellenségessé vált a női látnokok iránt, mégis
mindig voltak ilyenek, mert ez volt a nők előtt álló igen kevés lehetőség egyike, hogy valódi beleszólást
nyerjenek a dolgokba. Mivel Lucrecia nem apáca volt, hanem fiatal férjezetlen nő, s mivel álmai explicite
politikai tartalmúak voltak, eleve kudarcra volt ítélve. Mégsem hagyott fel az álomlátással, mert álmai fontos
személyiséggé tették, arisztokrata szalonokba nyert bebocsáttatást, azaz hatalmat kapott a kezébe. Az inkvizíció
tízéves vizsgálata során azután sikerrel tagadta a szerzőséget, megjátszva az együgyű és műveletlen nőt (Kagan
1990).
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a kvantitatív társadalomtörténettel való elégedetlenség következtében az

1970-es évekre a mikrotörténelem mintegy a levegőben volt. Ha a történész mikroszkópot vesz a kezébe, akkor
a kis dolgokra való fókuszálás nagy intenzitást kölcsönöz az ilyen vizsgálatoknak. Sigfried Kracauer már
korábban, a hatvanas évek végén javasolta ezt a megközelítést, ha ez visszhang nélkül maradtis (Kracauer 1971,
103-132). Olasz történészek microstoria név alatt tették ismertté irányzatukat, de a hetvenes években Le Roy
Ladurie és mások is írtak hasonló megközelítéssel, Lawrence Stone pedig egy egész irányzat születését látta. Az
új társadalomtörténet jelentős részét lehet mikrotörténelminek nevezni a fogalom szélesebb értelmezésével.
Akárhogy is értelmezzük, tágan vagy szűken, amikor az olasz microstoriával azonos, a mikrotörténelem
mindenképpen az antropológia nagy hatását mutatja.
4.3. A mikrotörténelem újdonságai

Érdemes sorra venni a mikrotörténelem által hozott vagy reflektorfénybe állított általános elméleti vagy
megközelítésbeli problémákat, melyek nemcsak az irányzat hozadékát mutatják, de egyben bizonyos értelemben
felvázolják a mikrotörténelem perspektíváit: korlátait és a továbblépés lehetőségeit. Sajátos az a mód is, ahogy
néhány történész kutatása gyümölcseit az olvasóknak tálalja, s feltétlenül szót kell ejtenünk az intencionalitás
kérdéséről, a „kivételesen normális” koncepciójáról, a léptékváltásról és az indexparadigmáról, s általában a
reprezentativitás problémájáról.
A mikrotörténelem sok munkája elbeszélő formát ölt, de a narratíva alkalmazása természetesen nem tekinthető
az irányzat sajátjának. Az már jóval inkább, hogy több munka is arra törekszik, hogy az olvasót mintegy
bevonja kisebb vagy nagyobb mértékben a kutatás folyamatába (Schulmbohm 2000, 175). Jó példa erre
Ginzburg könyve Piero della Francesca három fő művéről, melyben nyomozás izgalmait élheti át az olvasó,
326
ÚJ IRÁNYZATOK
ahogy a szerző a kis részletek vizsgálatán és a keletkezéstörténeti kontextus feltárásán át azonosítja a

megrendelőket és a festményeken ábrázolt korabeli személyeket, majd megfejti az egyik kép rejtélyét (Ginzburg
1981).
Lepetit a társadalomtörténeti irányultságú microstoriával kapcsolatban experimentális történelemről beszél,

melyben nem válik el egymástól a társadalmi változás és ennek bemutatása a modell keretei közt, s a kutatás
lépései nyilvánvalóvá teszik, hogy tárgya is konstruált. A modell elemeit helyileg empirikusan kell ellenőrizni, s
az egész modellt is össze kell vetni a társadalmi változás megfigyelt jelenségeivel. Ha a modell helyesen jelezte
a társadalmi változást, akkor helyileg empirikusan is ellenőrzött magyarázó elvei alkalmazhatók a társadalmi
működésre (Lepetit 1995, 147).
Általában jellemző az új társadalomtörténet megközelítésére a szimpátia és az érdeklődés az elnyomottak és a

társadalom perifériájára szorítottak iránt, a törekvés arra, hogy mindezen csoportokat beemeljék a történelembe,
de nemcsak kuriózumként, hanem egyenrangú résztevőjeként a múltbeli folyamatoknak. A mikrotörténelem
kezdettől törekedett arra, hogy a múlt korábban figyelmen kívül hagyott lényeges jelenségeit megjelenítse, s
emellé az a törekvés társult, hogy a múlt embereit megértse, méghozzá aktív és saját célokkal és stratégiákkal
rendelkező szereplőkként értse meg (Schlumbohm 2000, 174). A hangsúlyt a mikrotörténelem általában a
cselekvő egyénre, az intencionalitásra helyezi, az egyén lehetőségeire, mozgásterére. Olyannyira, hogy Jürgen
Schlumbohm a kis léptékű vizsgálat mellé ezt állítja a megközelítés második kritériumaként: a
mikrotörténelmen „azt a megközelítési módot” érti, „amellyel egy mikroszkóphoz hasonlóan végezzük a
vizsgálatokat; amely a múlt embereit cselekvő egyénekként fogja fel; viselkedésmódjukat és kapcsolataikat
állítja a középpontba” (Pozsgai 2000, 163). Nemcsak Schlumbohm helyez nagy hangsúlyt a történeti szereplők
önállóságára, aktivitására. Giovanni Levi szerint a mikrotörténelem általában arra törekszik, hogy a korábbinál
realisztikusabb leírását adja az emberi viselkedésnek, mégpedig oly módon, hogy az ember viszonylagos
szabadságát hangsúlyozza a korlátozó normatív rendszereken belül, s ennek határait vizsgálja (Levi 2000, 128-
129). Ezen megközelítés háttereként Fredrik Barth norvég antropológus hatását szokták említeni. Barth a
strukturalista és a funkcionalista antropológia magyarázatait meghaladva modelljében aktív és racionális
individuumot ábrázol, aki sokféle kényszer és korlát mellett, bizonytalanság közepette dönt (Rosental é. n., 74-
77; Lepetit 1995, 147).
Egy korlátozott tárgy intenzív történeti vizsgálata esetében viszont nem kerülhető meg az a kérdés, hogy mi is
ennek a hozadéka, mit tudunk meg a vizsgált konkrét egyedi esetből valamely általánosabb dologról, azaz
milyen kapcsolat áll fenn mikroés makroszint közt: hogyan lehet az előbbiből az utóbbiba átlépni. Ez
lényegében a reprezentativitás problémája, amely Ricoeur szerint ismeretelméletileg máig megoldatlan (Ricoeur
2000, 276-277). Schlumbohm szerint statisztikai reprezentativitás híján összehasonlító perspektívában ítélhető
meg a vizsgált eset reprezentativitása (Schlumbohm 2000, 163). A microstoria válasza erre a kihívásra más.
Carlo Ginzburg és Carlo Poni már az irányzat programját felvázolva szembenéztek azzal a kérdéssel, hogy
amikor a részletes vizsgálatokat a nem az elitekre összpontosító megközelítéssel ötvözik, akkor a történeti
vizsgálat sohasem lehet teljes. Hogyan válasszák akkor ki a releváns és szignifikáns eseteket? Válaszuk erre a
kérdésre Edoardo Grendi koncepciója, az „eccezionalmente normale". A „kivételesen normális” Ginzburgék
szerint kettős értelmű. Egyrészt arra utal, hogy a preindusztriális társadalmakban bizonyos normák áthágása
jelentette a szabályt, amiről látszólag kivételes dokumentumok tanúskodtak. Másfelől abban a helyzetben,
amelyben a források hallgatnak az alsó társadalmi rétegekről vagy társadalmi valóságukat szisztematikusan
eltorzítják, egy valóban kivételes dokumentum, a marginális eset egy rejtett valóságot tárhat fel (Ginzburg-Poni
1991, 7-8). Ez a második – fontosabb – értelmezés nem különbözik érdemben Victor Turner társadalmi dráma
fogalmától, amelyet a történeti antropológia oly szívesen használ: „egy hosszabb esettanulmány” létrehoz „egy
korlátozott átlátszó felületet a szabályos, eseménytelen társadalmi lét egyébként homályos felszínén. Ezen
keresztül a társadalmi szerkezet létfontosságú elveit működésükben láthatjuk” (idézi Macfarlane 1981, 24).
Ricoeur szerint azt mutatja a „kivételesen normális” koncepciója, hogy a mikrotörténelem nem vállalja a
kvantitatív történetírás statisztikai reprezentativitás-koncepcióját (Ricoeur 2000, 277). Hans Medick ugyanezt
mondja, s hozzáteszi, hogy később tovább bővült a „kivételesen normálisnak”, mint a statisztikai
reprezentativitással általánosságban szembeállított fogalomnak a jelentése, és már azt jelzi, hogy az egyedi
esetek mély, a történeti összefüggéseket kontextualizáló vizsgálata bepillantást enged a felszín alá, és feltárja,
hogy mikor mi volt emberileg lehetséges (Medick 1994, 46).
A léptékváltás gondolata szintén mikroés makroszint viszonyának problémájához kapcsolódik. Jóllehet Edward
Muir úgy véli, hogy Ginzburg indexparadigmája mellett a vizsgálati lépték lekicsinyítése volt a microstoria
másik nagy újdonsága (Muir 1991, viii), és Ginzburg is úgy emlékszik vissza, hogy mikor 1977-ben vagy 1978-
ban először hallotta Giovanni Levitől azt, hogy „mikrotörténelem”, egyszerűen csak leszűkített vizsgálati
mezőre gondolt (Ginzburg 1993, 169), Levi és a társadalomtörténeti irányú microstoria recepciója általában más
327
ÚJ IRÁNYZATOK
véleményt vall: ami valóban fontos, az nem a vizsgálat kis léptéke, a mikrotörténelem nem egyenlő a vizsgált
tárgy mikroszintű voltával, a hangsúly a történészi módszeren van, a lépték változtatásán: „A mikrotörténelem
gyakorlata alapvetően a megfigyelés léptékének lekicsinyítésén, a mikroszkopikus elemzésen, a dokumentációs
anyag intenzív vizsgálatán alapul” – azaz ő az itt eddig használt mikrotörténelem-definícióhoz (kis léptékű
intenzív történeti vizsgálat) egy harmadik elemet kapcsol: a léptékváltást. Ez a vizsgált tárgy dimenzióitól
függetlenül is alkalmazható, és szerinte egyenesen a lényegét jelenti a mikrotörténész eljárásának (Levi 2000,
127, 129-131). A microstoria francia fogadtatásának kulcsfigurája Bernard Lepetit, aki szintén a léptékváltásra
helyezi a hangsúlyt. Egyik léptéknek sincs kiváltságos helyzete, egy kis léptékű vizsgálat eredménye nem
valóságosabb egy nagy léptékűnél, a mikrojelenségek nem valóságosabbak a makrojelenségeknél. Ami új
ismeretekhez juttat bennünket, az „a vizsgálati léptékek ellenőrzött megsokszorozása” (Lepetit 1995, 155).
Ugyanígy vélekedik Jacques Revel is (Revel 1996, 237).
A gond ott van, hogy az egyes léptékekkel végzett vizsgálatok eredményeit nem lehet egymással szembeállítani
vagy összesíteni (Lepetit 1995, 155; Kracauer 1971, 128), az egyik szinten talált eredményeket nem lehet
automatikusan átvinni egy másik szintre -se mögött az az ontológiai feltevés húzódik meg, hogy a realitás
heterogén, és nem érvényesül benne kontinuitás (Ginzburg 1993, 185). Ami ebből következik, az az egyes
szintek relatív önállósága és egyenrangúsága. Ugyanazt a jelenséget több nézőpontból vizsgálják, a
mikroszintnek nincs kitüntetett szerepe. Ezt nem mikrotörténelmi, hanem multiszkopikus történeti
megközelítésnek nevezi Paul-André Rosenthal, kinek véleménye eltér idézett francia kollégáiétól. Szerinte a
microstoria ugyan a mikroszintből kiindulva több eltérő vizsgálati szintet alkalmaz, de ezek közt
megkülönböztetett jelentősége van a mikroszintnek, „mert itt játszódnak le a hatékony oksági folyamatok”, és a
kutatás célja „az egyes emberek döntésein keresztül az összes oksági kapcsolat feltárása, melyek a vizsgált
társadalmi formákat létrehozzák” (Rosental é. n., 71-72). Sok mikrotörténész vallja, hogy a valódi folyamatok
mind mikroszinten zajlanak, s csak a mikrovizsgálat léptéke valós, s a mikrotörténelem elegendő önmagában is.
Ahogy a terminus első ismert alkalmazója írta a gettysburgi csata 15 órás döntő epizódját, egy sikertelen déli
roham rekonstrukcióját bemutató könyvében: „Úgy közelítsünk tehát a rohamhoz, mint egy mikrokozmoszhoz.
Így egy pár órás időszakot pontosan és gondosan megfigyelve olyan világosan láthatjuk a háborút, mintha
hosszan és homályosan négy évet tekintenénk” (Stewart 1959, xii).
Edward Muir a történeti vizsgálat léptékének redukciója mellett a microstoria másik nagy újdonságának
Ginzburg koncepcióját tartja a történeti bizonyítékok értékelésére, melyet „következtetésen alapuló
paradigmának” vagy talán inkább „jelvagy indexparadigmának” („un paradigma indiziario") nevezett el (Muir
1991, viii). Parányi nyomok alapján megérteni egy másként hozzáférhetetlen valóságot: Ginzburg szerint ez
közös a művészettörténész Morelli, a detektív Sherlock Holmes (azaz Conan Doyle) és Freud módszerében.
Mindhárom modellje az orvosi szemiotika volt, mely régi hagyományt őrizve szemben állt a Galilei (vagy
Descartes) óta uralkodó tudományos paradigmával. Nem ismétlődő jelenségek kvantitatív vizsgálatával
foglalkozik ugyanis, amikor a felállított hipotézist statisztikai vizsgálattal kell igazolni, hanem egyedi jelek
alapján következtet. Ginzburg szerint a konkréthoz kötődő történetírásnak is ezt az utat kellene követnie
(Ginzburg 1998, 52, 54-55).
Ez a paradigma, mely szerint ismeretlen dolgokat egyedi, látszólag jelentéktelen jelek által lehet megismerni,
nem pedig kvantifikálható megfigyelésekből leszűrt törvények alkalmazása révén, közeli rokonságot mutat az
amerikai pragmatista filozófus, Charles S. Peirce abdukció-fogalmával. Az abdukció azt jelenti, hogy a
tényekből kiindulva keresünk elméletet. Tulajdonképpen találgatunk, de nem vaktában, hanem az intuíció
érvényesítésével, mely tulajdonképpen a nem tudatos információk hirtelen összerendeződése egy új formában.
Az ily módon megfigyelt tényekre alapozott hipotézis jobb, mintha a véletlen irányítaná a találgatást. Abdukció
nélkül nincs előrelépés, mondja Peirce, hisz csak ennek révén jön létre új hipotézis (Muir 1991, viii, xvi-xix;
vö.: SebeokUmiker-Sebeok 1990).
Amikor Ginzburg azt írja, hogy „a történész ahhoz az orvoshoz hasonlít, aki kórleírásokat használ, mikor egy
adott betegséget vizsgál a betegben. Ahogy az orvosé, a történész tudása is közvetett, feltevéseken alapul”, és
hogy ez egy konkrét tapasztalatban gyökerező, minden esetben gazdagabb tudás (Ginzburg 1998, 59), akkor
igen közel van ahhoz, amit Geertz is javasol: feladatunk az, hogy mint a klinikai diagnózisban, ne „az esetektől
elvonatkoztatva, hanem ... az esetekben általánosítsunk.” Ne általános törvényt próbáljunk meg kivonni a
megfigyelésekből, hanem érthető keretekbe próbáljuk helyezni az észlelt jelentésteli jeleket (Geertz 1988, 52;
vö.: Levi 2000, 133).
A megfigyelt tényben általánosítani, a megfigyelt egyedi eset kontextusrendszereit kibontani – talán ez lehetne
az a megfogalmazás, mely közös platformra hozza az itáliai mikrotörténészeket és olyan kollégáikat, akiket csak
a széles értelmezés talaján nevezhetünk a mikrotörténelem képviselőinek. Ahogy Osvaldo Raggio is mondja:
„az esemény – a kis események éppúgy, mint a nagyok – amennyiben kontextualizáljuk, szétboncoljuk ezt, és
328
ÚJ IRÁNYZATOK
részeiben kerül közeli, aprólékos vizsgálatra, oly lencsévé alakulhat, amely képes a valóság tisztább képét,
mélyebb és általánosabb struktúrák képét adni” (idézi Szekeres 1999, 15). De a léptékváltásról a legtisztább
gondolati modellt adó Lepetit is így véli: „A léptékváltoztatás feladata azoknak a kontextusrendszereknek az
azonosítása, amelyek a társadalmi játszmák kereteit alkotják.” (Lepetit 1995, 148). Clifford Geertz is egészen
hasonlóképp jelölte meg a „sűrű leírás” értelmét: „Célunk, hogy jelentős következtetéseket vonjunk le
jelentéktelen, ám igen sűrű szövésű tényekből” (Geertz 1988, 55). Úgy vélem, végül mégiscsak erősebbek a
modern társadalomtörténet egyes irányzatait, a történeti antropológiát, a microstoriát, illetve a széles értelemben
vett mikrotörténelmet összekapcsoló szálak, mint az ezeket egymástól elválasztó tényezők. Meg kell továbbá
jegyeznem, hogy magyar történészek örvendetes módon eredeti megfigyelésekkel járultak hozzá a
mikrotörténelem episztemológiai vitáihoz (K. Horváth 2003, Lugosi 2001).
4.4. A mikrotörténelem Magyarországon

Klaniczay Gábor szerkesztésében 1988 és 1993 közt hat kötettel jelent meg a Magvető kiadó Mikrotörténelem
sorozata. Ezek a következők voltak: Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori
Pesten, Endrei Walter: Patyolat és posztó. Ruházati alapanyagok a régi Magyarországon, Fügedi Erik: Az
Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja, Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti
munkáslakásmúltja, Szabó Péter: A végtisztesség. A főúri gyászszertartásmint látvány a XVII. században és
Tímár Lajos: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma, 1920-1944. Ez a sorozat világosan jelezte a törekvést az
új társadalomtörténet áramába való integrálódásra, és részint annak hatását is: inkább a történeti antropológiáét,
mint a microstoriáét. A mikrotörténelem magyarországi recepciója ismertetésekkel és fordításokkal jórészt a
kilencvenes évek elején-közepén indult meg (Gyáni 1992; Aetas 1996/4.). A Hajnal István Kör
Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi konferenciájának témája a mikrotörténelem volt. Magyar
társadalomtörténészek széles köre volt kész arra, hogy témáját, mint mikrotörténelmet fogalmazza újra. (Az
előadások nagy részét közzétevő kötet megjelenés előtt áll. Ezek közül három elméleti tanulmány olvasható a
Századvég 1999. évi téli számában.) Néhány korábban íródott rövidebb lélegzetű hazai munkát már szigorúbb
mércével is mikrotörténelminek, kis léptékű intenzív történeti vizsgálatnak lehet tekinteni: különösen Benda
Gyula elemzését Parraghy László gazdálkodásáról és Tóth Zoltán egyes munkáit, például a Schiszler Károly
kádármester háztartásáról írottat (Benda 1984; Tóth 1977). Szakály Ferenc Mezőváros és reformáció című
kötetében esettanulmányok sorozatában prezentálta témáját (Szakály 1995). Míg korábban a lokális vizsgálatok
az alacsony presztízsű helytörténet szintjére voltak szorítva, lassanként elismertséget nyerhetnek nálunk is.
Ennek jele, hogy már született doktori disszertáció is a társadalomtörténeti irányultságú microstoria mintáitól
megihletve (Husz 2002). Benda Gyula doktori értekezése a társadalomtudományos történelem módszereinek és
a mikrotörténelem szemléletének összeházasítása miatt Medick és Schlumbohm idézett munkáival rokonítható
(Benda 2002). Megjelenés előtt áll Erdélyi Gabriella kiváló disszertációja egy 16. századi körmendi
kolostorperről. Ez a munka a legszigorúbb mércével mérve is remek mikrotörténelemnek minősíthető (Erdélyi
2002).
1999-ben újraindult a Mikrotörténelem sorozat az Osiris kiadónál. Három klaszszikus mű fordítása jelent meg
eddig (Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című munkája Levi könyve a santenai ördögűzőről,
valamint Boyer és Nissenbaum klasszikusa a salemi boszorkányokról), illetve két magyar könyv: előbb
Fügedinek az Elefánthy családról írott monográfiájának második kiadása, majd Für Lajos könyve: A berceli
zenebona (Für 2000). Giovan Battista Chiesa nem tudta megőrizni „nem anyagi örökségét”, az elszegényedőben
lévő Bessenyei család viszont a dicső múltra hivatkozva maga mögé tudta állítani Tiszabercel parasztjait, mikor
konfliktusba keveredett egy rivális földbirtokossal.
Az angol nyelvű könyvkínálatban az ezredforduló éveiben érezhetően megnőtt a kisebb tárgyakat, többnyire
érdekes eseteket feldolgozó munkák aránya. Ezek többnyire a „népszerű történelem” címkéje alá nyernek
besorolást, mint például Ann Wroe könyve egy 14. századi francia kereskedőről, aki elfelejtette, hova is ásta el
az aranyát (Wroe 1995). Mintegy a Montaillou történetét folytatja René Weis az utolsó katharokról szóló
könyve (Weis 2000). John Brewer nemcsak egy 18. századi szerelmi gyilkosságról ír, hanem – és még inkább –
arról is, miként ábrázolták ezt ekkor és a későbbiekben – tulajdonképpen olyanformán, mint Duby a bouvines-i
csatáról szóló művében (Brewer 2004). Brewer könyvét Darnton incidenselemzésnek nevezi, amely az
események értelmezése iránt érdeklődik, megkülönböztetve ezt nemcsak az olasz microstoriától, hanem a
csupán a szenzációéhséget kielégítő népszerű történelemtől is (Darnton 2004). A magam részéről mindezeket a
munkákat besorolhatónak érzem az esettanulmányok és a mikrotörténelem fogalompárja alá annak
függvényében, hogy a körülhatárolt tárgy vizsgálata kapcsán törekszik-e átfogó „nagy kérdések”
329
ÚJ IRÁNYZATOK
megválaszolására. Van olyan darabja is ennek a friss termésnek, amely nemcsak kiérdemli, de maga is vállalja
mikrotörténelem voltát, mint Paul Kléber Monod könyve egy 18. századi angol kisvárosról (Monod 2003).
Végül azt a kérdést kell feltennünk, hogy mire jó a mikrotörténelem? Érdekes, élményszerű és valódi
történeteket mesél el, és esetleg meg tud birkózni a reprezentativitás problémájával. Elegendő ez ahhoz, hogy a
történeti diszciplínán, s különösen a társadalomtörténeten belül nagy jövőt jósoljunk neki?
A mikrotörténelem előretörése bizonyos értelemben már csak praktikus szempontokból is szükségszerű. Nem
valószínű, hogy ötven év múlva az Európai Unió történelemkönyvei továbbra is az egymást elválasztó dolgokra
helyeznék a hangsúlyt (hogyan sikerült a hős franciáknak visszaszerezniük a gaz németektől Elzászt és
Lotaringiát vagy miként „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”), pedig az államokat, nemzeteket vagy
osztályokat figyelme középpontjába állító makrotörténelmi megközelítés szükségképpen azokat az elemeket
hangsúlyozza, amelyek ezeket az államokat, nemzeteket és osztályokat egymástól megkülönböztetik, egymással
szembeállítják. Az egyes egyének és közösségek mindennapjainak bemutatása, annak ábrázolása, hogy miként
élték életüket (például a 17. századot egy német kamasz, egy zsidó kereskedőasszony vagy egy puritán angol
lelkipásztor), sokkal inkább illenek majd oda. Minden valószínűség szerint fél évszázad múltán jórészt ilyen
szemléletű történelemkönyvekből tanulnak a nebulók: több társadalomtörténetet, mint ma és talán jórészt
mikrotörténelmet.
4.5. Irodalom
Benda Gyula 1984. Egy Zala megyei köznemesi család és gazdaság a XVIII. század közepén (Parraghy László
hagyatéka). Agrártörténeti Szemle, 26. évf. 1-2. sz.
Benda Gyula 2002. Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban. Keszthely társadalma
1740-1849. Ph.D. értekezés. Kézirat.
Blok, Anton 1974. The Mafia of a Sicilian Village, 1860-1960. A Study of Violent Peasant Entrepreneurs. New
York etc., Harper and Row.
Boyer, Paul – Nissenbaum, Stephen 2002. Boszorkányok Salemben. A boszorkányság társadalmi gyökerei.
Budapest, Osiris.
Brewer, John 2004. Sentimental Murder. Love and Madness in the Eighteenth Century. London, Harper Collins
Publishers.
Brucker, Gene 1986. Giovanni and Lusanna. Love and Marriage in Renaissance Florence. Berkeley etc.,
Burke, Peter 2000. Mi a történeti antropológia? In Sebők Marcell (szerk.) Történeti antropológia.
Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, Replika Kör.
Cerutti, Simona 1990. La ville et les métiers. Naissance d’un langage corporatif (Turin, 17e-18e siecle). Paris,
Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales.
Czoch Gábor – Sonkoly Gábor (szerk.) é. n. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a
Czoch Gábor 1999. A társadalmi rétegződés mikroés makrotörténelmi vizsgálata. Századvég, új folyam 15.
szám tél.
Darnton, Robert 1984. Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Két epizód a francia kultúrhistória köréből.
Darnton, Robert 2004. Egyik este. Buksz, 3.
Davis, Natalie Zemon 1995. Women on the Margins. Three Seventeenth-Centrury Lives. Cambridge,
Massachusetts etc., Harvard University Press.
330
ÚJ IRÁNYZATOK
Duby, Georges 1973. Le dimanche de Bouvines. Paris, Gallimard.
Erdélyi Gabriella 2002. Egy kolostorper interpretációja. Társadalom és vallás a 15-16. századi Magyarországon.
Ph.D. értekezés. Kézirat.
Farge, Arlette – Revel, Jacques 1988. Logiques de lafoule. L’affaire des enlevements des enfants. Paris 1750.
Paris, Hachette.
Fügedi Erik 1999. Az Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja. Budapest, Osiris Kiadó.
Für Lajos 2000. A berceli zenebona, 1784. Kísérlet a történelmi pillanat megragadására. Budapest, Osiris.
Geertz, Clifford 1988. Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In Vári András (szerk.): Misszionáriusok
a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Budapest, 1989, Akadémiai.
Ginzburg, Carlo – Poni, Carlo 1991. The Name and the Game: Unequal Exchange and the Historiographic
Marketplace. In Edward Muir – Guido Ruggiero (eds.): Microhistory and the Lost Peoples of Europe.
Baltimore-London, The Johns Hopkins University Press.
Ginzburg, Carlo 1966.1 benandanti: ricerche sulla stregoneria e sui culti agrari tra Cinquecento e Seicento.
Torino, Einaudi.
Ginzburg, Carlo 1981. Indagini su Piero: il Battesimo, il ciclo di Arezzo, la Flagellazione di Urbino. Torino.
Ginzburg, Carlo 1991. A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, Európa.
Ginzburg, Carlo 1993. Mikro-Historie. Zwei oder drei Dinge, die ich von ihr weiss. Historische Anthropologie,
1. évf.
Ginzburg, Carlo 1998. „Fülcimpák és körmök”: a következtetésen alapuló paradigma gyökerei. Café Bábel, 4.
szám
Grendi, Edoardo 1993. Il Cervo e la repubblica. Il modello ligure di antico regime. Torino, Einaudi.
Gribaudi, Maurizio 1987. Itinéraires ouvriers. Espaces etgroupes sociauxa Turinau début duXXe siecle. Paris,
Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales.
Gyáni Gábor 1992. A mikroés makrotörténet vitája, Buksz, 4.
K. Horváth Zsolt 2003. Az ötök jele. Nyom, nyomozás, értelemképzés a microstoria látószögéből. In K. Horváth
Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc (szerk.): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves
Benda Gyula tiszteletére. Budapest, Hermész Kör – Osiris.
Husz Ildikó 2002. Család és társadalmi reprodukció a 19. században. Budapest, Osiris.
Iggers, Georg G. 1997. Historiography in the twentieth century. From scientific objectivity to the postmodern
challange. Hanover, New Hampshire etc., Wesleyan University Press.
Imhof, Arthur E. 1992. Elveszített világok. Hogyan győzték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk
ezzel mi oly nehezen... Budapest, Akadémiai.
Kagan, Richard L. 1990. Lucrecia’s Dreams. Politics and Prophecy in Sixteenth-Century Spain. Berkeley etc.,
Kracauer, Sigfried 1971. Geschichte – Vor den letzten Dingen [= Schriften. Band 4]. Frankfurt am Main,
Suhrkamp.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1973. Le territoire de l’historien. Paris, Gallimard.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1979. Le carnaval de Romans. Paris, Gallimard.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1983. La sorciere de Jasmin. Paris, Seuil.
331
ÚJ IRÁNYZATOK
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1995. Le siecle des Platter 1499-1628. Tome I: Le mendiant et le professeur. Paris,
Fayard.
Le Roy Ladurie, Emmanuel 1997. Montaillou. Egy okszitán falu életrajza. Budapest, Osiris.
Lepetit, Bernard 1995. Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai. Aetas, 4. sz.
Levi, Giovanni 2001. Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris.
Levi, Giovanni 2000. A mikrotörténelemről. In Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani
írások és esettanulmányok. Budapest, Replika Kör.
Loriga, Sabina 1991. Soldats. Un laboratoire disciplinaire: l’armée piémontaise au XVIIIe siecle. Paris, Mentha.
Lugosi András 2001. A tünetektől az interpretációig. Esszé a homeopata jellegű történetírói gyakorlatról: a
mikrotörténelemről. Szociológiai Figyelő, II. folyam 5. évf. 1-2. sz.
Macfarlane, Alan 1970. The Family Life ofRalphJosselin. A Seventeenth-Century Clergyman. An Essay in
Historical Anthropology. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Macfarlane, Alan 1981. The Justice and theMare’sAle. Law and Disorder in Seventeenth-Century England.
Cambridge etc., Cambridge University Press.
Medick, Hans 1994. Mikro-Historie, In Schulze, Winfreid (Hrsg.): Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-
Historie. Eine Diskussion. Göttingen, Vadenhoeck & Ruprecht.
Medick, Hans 1996. Weben und Überleben in Laichingen 1650-1900. Lokalgeschichte als Allgemeine
Geschichte. Göttingen, Vadenhoeck & Ruprecht.
Monod, Paul Kléber 2003. The Murder ofMr. Grebell. Madness and Civility in an English Town. New Haven
etc, Yale University Press.
Muir, Edward – Ruggiero, Guido (eds.) 1991. Microhistory and the Lost Peoples of Europe. Baltimore-London,
The Johns Hopkins University Press.
Muir, Edward 1991. Introduction: Observing Trifles. In Edward Muir – Guido Ruggiero (eds.): Microhistory
and the Lost Peoples ofEurope. Baltimore-London, The Johns Hopkins University Press.
Ozment, Stephen 1986. Magdalena and Balthasar: An Intimate Portrait of Life in SixteenthCentury Europe
Revealed in the Letters of a Nuremberg Husband and Wife. New York, Simon and Schuster.
Ozment, Steven 1990. Three Behaim Boys. Growing Up in Early Modern Germany. New Haven etc., Yale
University Press.
Pozsgai Péter 2000. „.én az általános eseteket állítottam munkám középpontjába”. Beszélgetés Jürgen
Schlumbohmmal. Aetas, 4. sz.
Raggio, Osvaldo 1990. Faide e parentele. Lo stato genovese visto dalla Fontanabuona. Torino, Einaudi.
Ramella, Franco 1983. Terra e telai: sistemi diparentela i manufattura nel Biellese dell’Ottocento. Torino,
Einaudi.
Revel, Jacques 1996. A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. Aetas, 4. sz. és Czoch-
Sonkoly (szerk.) é. n. 51-70.
Revel, Jacques 2001. Történelem földközelből. In Levi, Giovanni: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest,
Osiris.
Ricoeur, Paul 2000. La mémoire, l’histoire, l’oubli. Paris, Seuil.
Rosental, Paul-André é. n.: A „makro” felépítése a „mikroszinten” keresztül. Fredrik Barth és a microstoria. In
Czoch-Sonkoly (szerk.): Társadalomtörténet másképp. Új utak a francia társadalomtörténetírásban. Debrecen,
Csokonai.
332
ÚJ IRÁNYZATOK
Sabean, David Warren 1984. Power in the blood. Popular culture and village discourse in early modern
Germany. Cambridge, Cambridge University Press.
Schlumbohm, Jürgen 1994. Lebenslaufe, Familien, Höfe. Die Bauern und Heuerleute des osnabrückischen
Kirchspiels Belm in proto-industrieller Zeit, 1650-1860. Göttingen, Vadenhoeck & Ruprecht.
Schulmbohm, Jürgen 2000. Mikrotörténelem – makrotörténelem. Aetas, 4. sz.
Sebeők, Thomas A. – Umiker-Sebeők, Jean 1990. Ismeri a módszeremet? Avagy: a mesterdetektív logikája.
Budapest, Gondolat.
Sebők, Marcell (szerk.) 2000. Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest,
Replika Kör.
Shifflett, Crandell 1995. Könyvismertetés a Gary W. Gallagher (ed.): The Fredricksburg Campaign: Decision on
the Rappahannock, Chapel Hill – London, 1995. című könyvről, H-CivWar, 1995. szeptember.
Spence, Jonathan 1978. The Death ofWoman Wang. New York, Viking.
Stewart, George R. 1959. Pickett’s Charge. A Microhistory ofthe Final Attack at Gettysburg, July 3, 1863,
Boston, Houghton Mifflin.
Stone, Lawrence 1987. The revival ofthe narrative: reflections on a new old history. In uő: The past and the
present revisited. London etc., Routledge and Kegan Paul.
Szakály Ferenc 1995. Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez.
Budapest, Balassi.
Szekeres András 1999. Mikrotörténelem és általános történeti tudás. Századvég, új folyam 15. sz. tél.
Szekeres András 2001. Mikrotörténészek és az antropológia: egy diszciplínák közötti transzfer mibenléte. Aetas,
3-4. sz.
Torre, Angelo 1995. Il consumo di devozioni: religione e communita nelle campagne dell’ancien regime.
Venezia, Marsilio.
Torre, Angelo 2001. Társadalmi antropológia és történeti kutatás. Aetas, 3-4. sz.
Tóth Zoltán 1977. Schiszler Károly kádármester Szekszárdon. Egy kisvárosi mesterember gazdasági-társadalmi
viszonyai a századfordulón. In uő: Szekszárd társadalmi a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi
átrétegződés a polgári átalakulásban. Budapest, 1989, Akadémiai, VII. fejezet.
Vári András (szerk.) 1989. Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben.

Weis, René 2000. The Yellow Cross. The Story oftheLast Cathars 1290-1329. NewYork, Viking
Wroe, Ann 1995. A Fool & His Money. Life in a Partitioned Medieval Town. London, Jonathan Cape
5. Pető Andrea – TÁRSADALMI NEMEK ÉS A NŐK

TÖRTÉNETE
A társadalmi nemek történetírása történetének krónikása kettős feladatra vállalkozik. 7 Egyrészt át kell tekintenie
a nők és a történelem viszonyával kapcsolatos feminista elméletek történeti fejlődését, valamint világosan el kell
azt választania a nőket középpontba helyező történetírás, a nőtörténetírás fejlődésétől. Másrészt ez a fejezet
megkísérli az utóbbi tizenöt-húsz évben a társadalmi nemek körül kialakult szakmai vitáknak, valamint a terület
intézményesülési kísérleteinek az áttekintését, végül bemutatja ezek megjelenését és hatását a magyar
történetírásban.
7
Köszönöm Gyáni Gábornak a fejezet megírásához nyújtott segítségét.
333
ÚJ IRÁNYZATOK
5.1. Van-e a nőknek történetük?

Ha a történelmet Pierre Nora meghatározásával definiáljuk, s a történelmet az emlékezés helyének tekintjük,
akkor fontos, sőt hatalmi kérdéssé válik, hogy ki és mire emlékszik, ki uralja a múltat és az emlékezetet. A
történetírás fejlődése az ókori klasszikus szerzőktől kezdve meghatározta azoknak az eseményeknek és
történeteknek a körét, amelyeket az adott közösség szempontjából a jövő generációinak okulására rögzítésre
méltónak talált, tehát azokat, amelyeket beleírtak a „Történelembe”. A történelmet, mint az állam múltjának
tudományát határozták meg, mely mint leíró tapasztalati tudomány a nemzet múltját tematizálta. A politika, az
állam története pedig a férfiak világának számított.
Bonnie Smith a történetírás 19. század eleji társadalmi nemeinek alakulásáról szóló könyvében megállapítja,
hogy a 19. században tudománnyá vált történelemírás, saját legitimitásának biztosítása érdekében ekkor kezdte
másolni az akkor tudománynak tekintett, tehát intézményesült, megélhetést és társadalmi elismertséget biztosító
filológia szabályait (Smith 1998, 135). Ranke úgy határozta meg a történelmet, mint a tények összegyűjtésével,
megtalálásával és feltárásával foglalkozó tapasztalati tudományok egyikét. A múltban lejátszódott fontos tények
megtalálásának tudományában, tehát a történelemben, a 19. században lezajló önmeghatározás során
kettéválasztották a fontos és a lényegtelen, sőt vulgárisnak tekintett területeket, idézi Smith Ernest Renant
(Smith 1998, 137). Ez utóbbihoz tartozott a mindennapi élet, a szórakozás története (nagyjából minden, amit a
„nőkkel” kapcsolatosnak véltek), mely nem volt méltó a komoly, immár intézményes hierarchiába rendeződött
történészek figyelmére. A történészi módszer a megfigyelés lett. E szerint „a” történész az, aki megfigyeli az
eseményeket, ezekből következtetéseket von le: „nem én vagyok, aki beszél, hanem a történelem beszél rajtam
keresztül” állapította meg Fustel de Coulanges (Smith 1998, 141). Így a történetírás az egyetemes férfiasság
nyelvét, értékeit fogadta el és tekintette örökkön örökké érvényesnek. A történelem azt mutatja be, Ranke
szerint, „ahogy valójában” megtörtént (Smith 1998, 144). A nők részvétele, szerepe a történelemben, a múltban
hatalmi kérdéssé vált és a férfiuralom fenntartásának eszköze lett. „A történelem” társadalmi nemmel
felruházott kategória lett, hiszen jelentőségét, hatalmát, fontosságát, tekintélyének okait és tényeit arra építette,
hogy a nőket onnan kizárta, mert a férfiak tetteit tartotta fontosnak és megörökítésre érdemesnek. A történészek
feladata lett a valódi, az igaz, a tudományos történelem megírása, s ehhez létrehozták a tudományosság minden
lehetséges apparátusát és intézményét. Többek között a történelem oktatási intézményeit és tudásanyagát az
ekkor nagy számban születő tankönyvekben is.
A történetírás tudománnyá válása egyidejűleg haladt a modern nemzetállamok kialakulásával. A történelem és a

nemzetállamok kialakulása közötti kapcsolat intézményes, személyes, szakmai és érzelmi. A történészek
lelkesen, szakmai semlegességüket hangoztatva vettek részt a nemzetek hivatalossá és kizárólagossá tett
identitásának kialakításában, és ezért cserébe a létrejövő nemzetállamok biztosították az oktatási
intézményrendszer feletti uralmat, mely a további generációk e szellemben való képzését jelentette. A 19.
század végére alakult ki (nem minden társadalmi harc nélkül) a népesség egészét „áteresztő” oktatási struktúra
és születtek meg a történelemtankönyvek is. Az új műfajban, a történelemtankönyvekben a nők csak elvétve
szerepeltek, hiszen a nemzetállam létrejöttekor és fennmaradásáért folytatott harcok, forradalmak idején
fontosnak tartott politika-, és hadtörténet alakításában a nőket nem említették, csak a nemzet nagy államférfiúit.
Ha mégis szerepeltek valamilyen formában a nők a nemzetállam megszületését megjelenítő narratívában, akkor
mint hős anyák és feleségek, a férfiak teljesítményeit tükrözve és még jobban felnagyítva (Pomata 1993). Az
ekkor szakmává vált történetírás uralkodóan a politikatörténet-írást jelentette, mely a polgári erények és értékek
történetét ünnepelte a nemzetállam létrejöttének szempontjából.
A 19. századi történetírás ugyanakkor az ész, a civilizáció győzelmét is ünnepelte a természet, a civilizálatlan, és
a „nőinek” nevezett felett. A politikatörténet a férfiak felsőbbrendű jogait, tetteit, gondolatatait és katonai
sikereit ünnepelte, melyet a harcok során szereztek meg, s ez egyben biztosította győzelmüket a nők felett is.
Ezen új, „tudományosnak” nevezett történetírás szerint a nők, a nem európaiak, a helyi események, az otthoni
élet nem fontosak, s azok, akik a történetírás hagyományos és megszentelt bástyáján kívülről merészkednek a
múltról írni, azok amatőrnek minősültek.
Ezzel a történetírói megközelítéssel, a történelem írásának és tanításának intézményesült formáival szemben két
oldalról alakult ki ellenállás: az egyik a mozgalmi, a másik pedig a tudományos-intézményes irányból.
A mozgalmi típusú ellenállás bemutatásával kapcsolatban Karen Offen monográfiája, és az úttörő jelentőségű,
többek között általa is szerkesztett többkötetes szöveggyűjtemény (Offen-Groag Bell 1983; Offen 2000)
bemutatja azokat a szövegeket, melyekben a nők kifejtik a korabeli történetírásról a véleményüket. Ahogy 1848-
ban Henriette, egy francia kézművesnő, akinek a vezetékneve nem is maradt fenn, rámutatott: „Át kell írni a
történelmet, [.] mint a férfiakat, a nőket is a történelem területének átírására kell felhívni. A nők számára a
történelem hazugság, a valóság akkor jelenik meg, ha a női megfigyelés, okosság belép, és főleg együttjár a női
334
ÚJ IRÁNYZATOK
érdekekkel” (Offen 1999, 3). Az 1848-ben az amerikai Seneca Fallsban született Kiáltvány, mely a modern
nőmozgalom egyik legfontosabb szövege, sem hagyja említés nélkül a történelem jelentőségét: „Az emberiség
történelme ismételt sérelmek és visszaélések története, amit a férfiak követtek el a nőkkel szemben, azért, hogy
elérjék a közvetlen célt, a nő feletti teljes és zsarnoki uralmat.”
A történelmet, a történeti emlékezetnek, mint a női identitás alakításának egyik fontos elemét már a korai, a
társadalmi egyenlősítésért küzdő politikai mozgalmakban felismerték. Hirdették, hogy ha a nők megismerik
saját múltjukat, új politikai perspektívák nyílhatnak meg előttük és olyan ismeretekhez jutnak, melyekhez
korábban nem. A történelem újraírása, a nőközpontú történetírás, a nők láthatóvá tétele a történelemben, a 19.
század második felétől jelen volt a történettudományban. Ez annál is fontosabb, mert mint Simone de Beauvoir
1949-ben megjelent, de igazán nagy hatásúvá csak a feminizmus ún. második hullámával vált művében rámutat
a „női” identitás és a „nő” meghatározásának nehézségére: „nincsen múltjuk, nincs történelmük, nincs saját
vallásuk, hiányzik a munkahelyi szolidaritás és érdekvédelem, amivel a proletariátus rendelkezik” (Offen 2000,
3). A történeti kérdésfelvetés a „nő” meghatározásától a nemiség történetének vizsgálatáig halad (Riley 2001).
Ebből következik, hogy a saját történelem, a saját múlt létrehozása kulcskérdés a nőknek a 19. század végétől a
társadalmi egyenlőségért folytatott harcában, s ennek fő színtere a történetírás és a történetoktatás.
A történetírás férfiszakma. A nemzeti oktatási rendszerek kiépülésével azonban egyre több tanárra volt szükség
az alsóés középfokú oktatásban. Ez együtt járt a női oktatási lehetőségek kibővülésével. Hosszú ideig a nők
számára nyitva álló egyetlen értelmiségi pálya a tanárnői, tanítónői volt. Ez nem jelenti azt, hogy nem születtek
a történelemben látható és prominens szerepet betöltő nőkről (királynőkről, cárnőkről) életrajzok, de ezeket a
később elemzendő kompenzációs iskolába sorolják, és a naiv her-story, az 1970-es években virágzásnak induló
irányzatát alapozzák majd meg. A nők ki voltak zárva a polgári jogokból, a hadseregből, sőt az egyetemi szintű
tanulmányokból is, tehát nehezen képzelhető el, hogy részt kérhettek volna egy olyan tudományból, melyet a
férfiak a saját férfiasságuk ideologizálására hoztak létre. Ha a történész számára a tudományos valóságot a
levéltárakban fellelhető tények és információk rejtik, akkor hogyan helyezheti el magát egy ilyen közegben egy
önmagát a nemi különbséggel meghatározó nő? A nők számára egyetlen lehetséges út adódott a kitörésre,
mégpedig az, hogy megkísérelnek „férfiakká válni” és alkalmazkodnak a „férfias” szakmához. Ha
belegondolunk, hogy Oxfordban csak az I. világháború, és Cambridge-ben is csak a II. világháború után
kaphattak tudományos fokozatot történelemből női hallgatók, megérthetjük, hogy milyen közeli is volt az az idő,
amikor „elő-anyáink” (fore-mother) megkezdték a harcot a történetírás férfiak uralta fellegvárának bevételére.
Az időben első, korai történésznők soha nem mentek férjhez, és a korszakot jellemző „felesleges nők”
elméletének megfelelően, magányos életüket a történetírásnak szentelték. Életük megfelelt a férfiak által elvárt
Mária kontra Magdaléna kulturális kettősségnek, tehát aszketikusan tiszták maradtak vagy pedig frivolan fittyet
hánytak a viktoriánus erkölcsi normáknak, kivíva ezzel a kortársak rosszallását. A férfi történészkollégák igen
nehezen viselték a kolléganők megjelenését, és hosszú a sora azoknak a ma már feldolgozott eseteknek, amikor
hiába alkalmazták a történésznők a szakma férfi nyelvét, a férfi kollégák mégis megfosztották őket a szakmai
előmeneteltől, csupán azért, mert nők voltak. Például oly módon, hogy csak éppen az ő műveiket nem idézték, s
ezzel láthatatlanná tették évek hosszú és fáradságos munkáját. A történésznők szakmai diszkriminációjával
párhuzamosan ugyanakkor a levéltárosi és a könyvtárosi munka egyre jobban elnőiesedett, hiszen egyre több
munkavállaló nő számára biztosított szerény, de biztos megélhetést, és ez a terület felelt meg a legjobban a nők
számára a társadalmi normák alapján előírt „nőies” feladatoknak: iratok, könyvek gondozásának. Virginia
Woolf híres mondása, amely szerint, ahhoz, hogy önálló író lehessen „meg kellett ölnie a házias angyalt”, igaz a
történészi pályát befutó nőkre is.
A férfiak szabadidős, szakmai hálózatépítő tevékenységéből kizárva, az egymást támogató férfi társadalmi
hálózatokkal szemben, a nők létrehozták saját szervezeteiket. Ilyen például az ún. Berkshire-i konferencia, a
társadalmi nemek és a nőtörténet amerikai tudományos seregszemléje, amelyet az amerikai tudományos
szakzsargonban csak „a berks”-nek neveznek. Ez az esemény tudományos fórumot biztosít a nőtörténettel és a
társadalmi nemek történetével foglalkozóknak.
Az 1880-as évektől kezdve azonban a modernizmus megkérdőjelezte, hogy lehetséges-e vagy szükséges-e
egyáltalán a történeti „nagy narratívát” megírni bármilyen témáról is. Elfogadottá vált, hogy a tudós
személyisége, percepciója meghatározhatja az elemzést. Az ekkor a történészszakmában megjelenő nők újszerű
írásaikkal, a politikai történetírás kereteit feszegetve veszélyt jelentettek a „férfiasság” kizárólagosan uralmi
kategóriákban megfogalmazók számára. Arra az uralomra, melyet az I. és majd a II. világháború amúgy is
alapjaiban megrengetett a nők fokozódó munkavállalásával és választójoguk elnyerésével. Mary Beard 1945-
ben jelentette meg a Women asForce in History című munkáját, melynek előszavában kifejtette: „A nők többet
tettek annál, mint hogy gyereket szültek és neveltek. Az emberi események és történések irányításában nagy
szerepet játszottak. A nők az egész történelem irányításában meghatározó erővel bírtak.” Úttörő jelentőségű
munkájában Beard rendkívül széles forrásbázisra alapozva megteremti a későbbiekben revizionistának nevezett
335
ÚJ IRÁNYZATOK
történetírást, hiszen bemutatja a fontos vagy fontosnak tartott, eddig nem látható nők életén keresztül, hogy
bizony a nők mindig is ott voltak a történelemben, csak a férfi történetírók „kifelejtették” őket műveikből. A
többiek mellett Beard munkásságával a történetírás demokratikusabb és társadalmilag felelősebbé vált, hiszen ő
nemcsak női viccgyűjteményt publikált, hanem az I. világháborúban a női részvételről készített alapos leírást,
mindezt 1934-ben, a gazdasági válság közepette (Smith 1998, 234).
Többek között Beard munkássága is előkészítette az utat az 1960-as évek tömegmozgalmaival együtt fejlődő
nőtörténetíráshoz, mely alapjaiban kérdőjelezte meg a történetírás módszertani feltevéseit, episztemológiáját. Az
új irányzat követőinek meg kellett birkóznia nemcsak a „revizionizmus” hanem a „szeparatizmus” vádjával is,
mikor „be akarták írni” a nőket a történelembe és a nőtörténetírás létrehozásának céljával léptek fel.
5.2. Feminizmus és történelem

A férfiak és a nők közötti egyenlőtlenségek a társadalmi, politikai és kulturális élet minden területén már a 17.
századtól arra serkentettek férfiakat és nőket egyaránt, hogy felemeljék hangjukat a nők hátrányos
megkülönböztetése ellen. Karen Offen összefoglaló monográfiája, az 1622-es évben megjelent Marie Le Jars de
Gourney, A férfiak és a nők egyenlőségéről írott munkájától kezdve számítja az európai feminizmusok
születését (Offen 2000). A szerző határozottan kiáll a feminizmusok, tehát a többes szám használata mellett,
mert szerinte a nőkről való gondolkodás országonként és koronként változott. Egyet kell értenünk Karen Offen
feminizmus definíciójával, mely szerint az egy „összefoglaló kritikai válasz a nyílt és rendszerszerű női
alárendelődés ellen a nők, mint csoport, a férfiak által” (Offen 2000, 20). A definíció történeti használhatóságát
az adja, hogy a „alárendelődés” fogalmát használja az „elnyomás” kifejezése helyett, hiszen a megélt
alárendelődés sokszor nem vezetett az elnyomásból származó akcióhoz. Offen a definíciót tovább bővíti a
relációs, illetve az egyéni feminizmus fogalmának használatával, mely különösen termékeny a történeti
elemzésekben (Offen 1992; 2000, 20). A relációs feminizmus fogalmával Offen azt írja le, hogy mi történik
akkor, mikor a nők a női jogaikat, mint nők követelik, és nőiségüket a reprodukciós képességükkel, illetve
annak folyamatában betöltött szerepükkel határozzák meg az adott történeti kontextusban. Az egyéni
feminizmus szélesebb körben használt fogalma pedig az egyetemes emberi jogokra alapozott érvelés keretében a
női egyéni függetlenség és autonómia elérését tűzi ki célul.
Itt felmerül a kettős kérdés: mi a szerepe a nők történetének a női egyenlőségért folytatott társadalmi harcban és
hogyan kapcsolódik ez a történetírás egészének átalakításához. Ez a kettősség határozza meg a társadalmi
nemek és/vagy a nők történetírásának fejlődését is, mely Karen Offen előzőekben idézett definíciója alapján
szükségszerűen feminista, függetlenül a nőket, a társadalmi nemet az elbeszélése középpontjába állító
történetíró biológiai nemétől.
A feminizmusok története a történetírás szinte minden területét érinti, úgy mint a politika-, a kultúra-, az
elmélet-, a társadalom-, a vallás-, és a gazdaságtörténet megírását. A feminizmus első hulláma, a 19. század
második felétől az I. világháború végéig tart, mikor nők Európa több országában megszerzik a részleges vagy
korlátozás nélküli választójogot. A második hullám az első eredményeire támaszkodott.
A feminizmus második hullámával, az 1960-as években újból felerősödött a történelem újraírását követelők
hangja. Az 1968-as társadalmi mozgalmak hatására, annak politikai támogatásával a feminizmus lassan
átalakította magának a történelemnek a meghatározását is. Ugyan sokan a második hullám aktivistái közül a
teljes újrakezdés magabiztosságával léptek fel, mégis munkásságuk elképzelhetetlen lett volna az ún. első
hullám politikai és társadalmi eredményei (pl. a női választójog vagy a női iskoláztatási jog megszerzése) és
tudományos munkái nélkül. (Karen Offen pedig a 17. századtól számolja könyvében a feminizmusok hullámait,
melyek biztosítják a nők számára múltban élt „elő-anyák” történeteivel a biztonságot a mindennapi
életstratégiák kialakításában.)
A nők láthatóvá tételével, a nőnek, mint elfogadott tudmányos vizsgálat alanyának a legitimálásával, a férfiak
által monopolizált történelmük felfedezésével a zászlaján indult a nőtudományok (women’s studies) politikai
harca a tudományosulásért. Majd később, miután az 1968-as tömegmozgalmak politikai nyomására elfogadott
diszciplína lett, intézményesült a felsőoktatásban is és külön nőtudományt tanító és kutató központok jöttek
létre. A történeti tanszékek vezetői nemcsak úgy érzik, hogy „nőtörténészt” kell felvenniük, hanem saját tanítási
anyagukba is egyre nagyobb mértékben integrálják a nőkkel kapcsolatos egyre nagyobb számú történeti munkát.
Mára a társadalmi nemet, mint elemzési kategóriát használó történetírói megközelítés az elfogadott történetírói
megközelítés része, mely önálló szakterület, de egyben a történetírás alterülete is. A nőtörténelem, a feminista
szociológia, a közgazdaságtan stb. mindig is adott politikai mozgalmakkal együttműködve fejlődött, az általuk
létrehozott tudásanyaggal intellektuális muníciót adva ezeknek a mozgalmaknak. Az 1980-as évek elejére
336
ÚJ IRÁNYZATOK
azonban nőtudományi központok létesültek a különböző amerikai állami és liberális magánegyetemeken, és

megalapították a gender, azaz a társadalmi nemet vizsgáló tudományok oktatási és kutatási intézeteit.
Fontos azonban elválasztani a nőket az elemzés középpontjába helyező történetírás módszertanát a nőkről
alkotott feminista elméletektől. Karen Offen már korábban idézett feminizmus definíciójának másik részében
úgy határozza meg a feminizmust, hogy az elismeri, a nőknek joguk van saját megélt élményeik, szükségleteik
értelmezésére és azoknak a nők saját értékeiként való értelmezésére. Ez a feminizmus definíció azt is jelenti,
hogy e nézetet vallók elutasítják az intézményesült megkülönböztetést, az igazságtalanságot a nők, mint csoport
ellen a férfiak által, és hangot adnak az igazságtalanság megszüntetése érdekében. Ezzel egy időben pedig
megkérdőjelezik az egyenlőtlenséget fenntartó intézmények jogosultságát és működését. Ez a meghatározás,
mely jól használható a történeti kutatásban, világosan jelzi, hogy a feminista történetírót a múlt tapasztalati
alapján a jelen és a jövő megváltoztatásának vágya vezérli (Offen 2000, 24). Nőtörténelmet írókban határozottan
munkál a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésének vágya és politikai megfontolások alapján is írják a
történelmet.
A történelem átalakítására, revíziójára törekvők szembesültek azzal a problémával, hogy a nők nem voltak
láthatóak a történelemben: nem hagytak hátra forrásokat, és tevékenységükről, amelynek főleg a háztartás és a
család volt a színtere, keveset tudunk. A nőtörténetírás ekkor meghatározott célja: a nőket a történeti elemzés
középpontjába állítani, elbeszélés alanyaivá tenni, politikai események, politikai mozgalmak és társadalmi
változásokban játszott szerepüket megvizsgálni. Ennek köszönhetően a nőtörténetírás rendkívül különböző
témákat kutat, és munkái főleg esettanulmányok, melyek a női munka, a reprodukció és a női politizálás
történetével foglalkoznak.
A nőkről alkotott történeti tudás tehát kettős problémával küszködik, egyrészt magát a nőkről alkotott tudást
kellett politikailag elfogadtatni, amely a 68-as társadalmi mozgalmak hatására be is következett, és kialakult az
„új szenzibilitás”. Másrészt ezzel egyidejűleg létre kellett hozni magát a tudásanyagot: a tényeket és
összefüggéseket, az elméletet, mégpedig a hagyományos történetírás konzervatív eredményeire alapozva, s
egyszersmind azokat megkérdőjelezve. Jacques Revel szerint, a nemi szerepek történeti elemzése teljes
mértékben átalakította magának a történettudománynak a módszereit is, hiszen az antropológia, a szociológia
módszereit használják (Revel 1992). Ugyanakkor a történelmünk, „az elvesztett világunk”-on belül egy újból
elvesztett világ részleges reprodukáláshoz vezetett. Valóban létrejött a nemi szerepek történeti vizsgálata, mint
elfogadott történeti elemzési mód, de a születés körülményei (szoros kapcsolata a politikai aktivizmussal),
valamint módszertana meghatározzák a használhatóságának kereteit. Az ekkor születő nőtörténeti munkákban a
női identitás megtalálása, láthatóvá tétele a női nem különbségeire alapult. Ebből ered az az újszerű történeti
elemzési szempont, mely a női test történetével foglalkozik, annak sajátos elemeivel: a fogantatással, a
szüléssel, menstruációval, a szoptatással. Ezek a kétségkívül újszerű tudományos eredmények azonban
megerősítik a meglevő nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat, melyek eddig jobb esetben nem létező
vagy akár tabusított témák voltak. A másik történeti vizsgálati mód, a nők által betöltött társadalmi szerepek
vizsgálata: cselédek, bábák, boszorkányok, prostituáltak, apácák, mosónők történeti elemzése, akik akkor a
történelemben eddig is láthatóak voltak, hiszen a nők számára kijelölt „megfelelő” helyet töltötték be. És így a
vizsgálatot végzők ördögi körbe kerültek, hiszen politikai céljuk az volt, hogy láthatóvá tegyék a nőket, de ez
csak ott volt lehetséges, ahol a nők valóban jelen is voltak: tehát a „megfelelő” helyen. Ezzel a nők önmagukat
ismételten kizárták az „igazi történelemből”, tehát a politikatörténetből.
A nőtörténetírás alig harmincéves története három korszakra és megismerési modellre osztható (Scott 1987). Az
első időszak az ún. alapítási korszak, amely főleg az 1970-es, 80-as évekre volt jellemző. Az első az ún.
kompenzációs vagy szeparatista iskola, amely célul tűzte ki, hogy Virginia Woolf híres megállapítását: „a nőt a
történelem függelékként kezeli”, megváltoztassa, a „his-story” (azaz a férfi története) helyett a „her-story”-t (női
történetet) írt. Célja a nők „láthatóvá tétele” és egyidejűleg, hogy megakadályozza a jövőben a nőkkel
kapcsolatos további tudatos történeti felejtés kialakulását, tehát, hogy a nők cselekedetei kimaradjanak a férfiak
által megírt történelemkönyvekből. Erre magyar példa az 1956. december 4-i több tízezres budapesti nőtüntetés
„kifelejtése” az 1956-os forradalom különféle politikai irányzathoz tartozó monográfiáiból (Juhász 2001).
Amikor megindult a rendszeres történeti kutatás, a következő négy témában születtek munkák a nőkről. A
legegyszerűbb témacsoport a híres nők életrajzai: királynők, cárnők élete, hiszen ők a férfivilágban lettek
sikeresek, tehát életük is forrásgazdagabb, könnyebben kutatható. A második témacsoport a női intézmények,
egyletek, iskolák története. Külön hangsúlyt kap a női választójogi harcot segítő intézmények és egyletek
története. A harmadik kutatási téma pedig a női munkavállalás története: a fizetett és az otthoni fizetetlen
munkavállalás kialakulásának története, hogyan és milyen feltételek mellett kapcsolódtak be nők a nagyüzemi
termelésbe, hiszen ez nem csak az ipart alakítja át, hanem a családi lakóhelyi kapcsolatrendszert is. Negyedik a
család, családmodellek és a reprodukció története. Idetartozik a nőkről és női szerepekről írott kézikönyvek
elemzése (Fábri 2001). A történetírás hangsúlya a nőn van, de ez a történetírás nem szükségszerűen feminista, és
337
ÚJ IRÁNYZATOK
a meglevő történetírói módszereket használták, ahogy Natalie Zemon Davis rámutatott két korai „nőtörténeti”
munka elemzésekor (Davis 2001).
Az 1970-es évek közepére jelentős irodalom született a nőtörténelem témakörében, amely hagyományos
politikaés társadalomtörténeti eszközökkel új tudást hozott létre, a női öntudat fejlesztése érdekében. Számtalan
kritika is érte ezt a történetírói módszert, például hogy minden történelmi cselekedet vagy személyiség, attól,
hogy női – pozitívvá és jelentőssé vált. Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett a leírásra és nem az elmélet
létrehozására. Alá kell azonban húzni, hogy a történetírás ezen időszaka alatt a nők múltbeli szerepét
dokumentáló enciklopédiák, életrajz-, és adatgyűjtemények születtek, a nők történetére specializálódó
levéltárak, múzeumok, könyvtárak újból fejlődésnek indultak. Az ekkor született tudományos munkák
feltérképezték a női barátságok hálózatát, erejét és történelmi szerepét. A történetírás elismerte a személyes
élmény jelentőségét, valamint egy új szempontot, hogy adott történeti esemény mást jelent a férfiaknak és mást
a nőknek. Ez a megközelítés segített a nők érdekeinek meghatározásában magában a csoporton belül. A
nőtörténetírás azzal, hogy megkérdőjelezte a korábbi periodizációk érvényességét, először tett a nőkre
vonatkozóan jelentős lépést abba az irányba, hogy kétségbe vonja a hagyományos történetírás bevett fogalmait.
A második nőtörténetírói iskola az ún. integrációs iskola, mely a nőket, mint társadalmi csoportot, a
társadalomtörténeten belül vizsgálja. Módszereit más társadalomtörténeti iskoláktól kölcsönzi, mint a
szociológia, néprajz, így interdiszciplinaritása sokat segít az új témák elemzésében. Ezek segítségével
megkérdőjelezi a hagyományos politikatörténet-írás tematizálását, melyben a történelem férfiak időrendben
megírt története. A társadalomtörténet-íráson belül az adott társadalmi csoportra figyel, és ezeknek a
rendszerekben betöltött szerepét vizsgálja. Az ezzel a megközelítéssel kapcsolatos kritika kiemeli, hogy a
történetírás alapkategóriáit nem sikerült megkérdőjelezni, de ezek a munkák jelentősen hozzájárultak ahhoz,
hogy a nőtörténetírók bekerülhettek a hagyományos intézményi struktúrákba: egyetemekre, kutatóintézetekbe.
5.3. A társadalmi nem mint a történeti elemzés kategóriája

A harmadik nőtörténet-írói korszak a tragikus körülmények között meghalt kiváló történész, Joan Kelly híres,
sokat idézett mondatával jellemezhető, miszerint a „nem alapvető a társadalmi rend elemzésében, éppen úgy,
mint a társadalmi osztály és a faj” (Kelly 1984). Társadalmi nem fogalmát az amerikai feministák használták
először, ezzel jelezve a nemek közötti megkülönböztetés alapvetően társadalmi jellegét. Natalie Zemon Davis
szerint: „A mi célunk az, hogy, hogy megértsük a nemeknek, a történeti múlt nemi csoportjainak jelentőségét.
Célunk továbbá, hogy felfedezzük a nemi szerepek és nemi szimbólumok változatosságát a különböző
társadalmakban és időszakokban, meghatározzuk a jelentésüket, és megtudjuk, hogyan működtek, hogy
fenntartsák a társadalmi rendet, illetve elősegítsék annak változásait” (Scott 2001, 127).
Az első két említett történetírói iskola ugyan elvezetett a nőtudományok, a women’s studies,
intézményesüléséhez, de az 1980-as évek elejére ez ugyanakkor együtt járt intézményes és intellektuális
elszigetelődéssel. Ekkor született a társadalmi nem (gender) fogalma, amit sok esetben egyszerűen és
leegyszerűsítően „a nők” helyettesítésére használnak. A társadalmi nem módszer is, hiszen azt vizsgálja, hogy
melyek azok a férfiak és nők által létrehozott formák, amelyek a különbségeket meghatározzák és ez hogyan
kapcsolódik a hatalomhoz.
Joan Wallach Scott úttörő jelentőségű, először 1986-ban elhangzott előadása, majd nyomtatásban közölt
tanulmánya után a társadalmi nem, mint a történeti elemzés kategóriája körüli viták újabb fordulatot vettek. A
folyóirat Gender and History (1989), már címadásával is jelezte, hogy új irányzat született a feminista
történetíráson belül, ahogy az első szám bevezetőjében megfogalmazták: „a nőtörténetírás nem a népesség felét,
hanem egészét érinti” (1989. 1. 7).
Az azóta szinte minden jelentősebb nyelvre lefordított tanulmányában Joan Scott rámutatott arra, hogy a
társadalmi nem elemzésekor szükség van elméleti keretre, különben hiába a nagyszámú, jó színvonalon megírt
nőtörténeti munka, ha a szakmai színvonal és a szakmai presztízs nem találkozik (Scott 2001). A
nőtörténelemmel kapcsolatban megfogalmazott ellenérzések csak így cáfolhatók meg, például az a gyakori
állítás is, miszerint, ha a nők története valóban különbözik a férfiak történetétől, akkor azt jobb is a feministákra
hagyni, hiszen az csak a nőkről szólt, tehát nem is annyira lényeges. De a kérdést úgy is feltehetjük, ahogy
Fukuyama tette: mi lenne, ha a nők uralnák a világot? Jobb és békésebb lenne? (Fukuyama 1998) Ha a politika
„férfias”, akkor annak ellentéte nem lehet a „nőies”, mert az a politika világában nem tematizált, és így az nem
létezik. Létezik-e „nőies” vagy „férfias” a történelemben? Erre a kérdésre válaszolhatunk a társadalmi nem
fogalmának használatával a történeti elemzésben.
338
ÚJ IRÁNYZATOK
A társadalmi nem fogalmát kétféle módon használják a történészek: leíró módon, új területek feltérképezésére,
amely struktúrák és ideológia összekapcsolásával a nemek kapcsolatát érinti. A másik használati mód Joan Scott
szerint a magyarázó használat, amely három elméleti csoportba osztható. Az első a feminista törekvés, mely a
férfiuralommal magyarázza a társadalmi egyenlőtlenségeket, de ezzel kapcsolatban
Joan Scott kiemeli a történetietlenségét, hiszen nem kevesebbet állítanak, mint hogy a társadalmi nem rendszere
minden más társadalmi szerveződésnek felette áll, és ez a különbség: a férfi eltárgyiasítja a nőt, időtlen és ezáltal
történelmietlen, konstruált. A második magyarázó elv a marxista, ahol azonban a társadalmi nem fogalmát
csupán a változó gazdasági struktúrák végtermékének tekintik. Végül a harmadik a francia posztstrukturalista,
illetve az angolszász tárgykapcsolat-elmélet követőiből álló iskola. De Joan Scott szerint a lacani elképzelés,
hogy a fallosz az egyetlen jel, akkor az alanykialakulás is mindig megjósolható, ugyanolyan és történetietlen
mint a Carol Gilligan-féle egyetemes női összefüggés hipotézise.
Ezt a bevezetést követően adja meg Joan Scott a társadalmi nem meghatározását, amely két részből és több
altételből áll: „A társadalmi nem a nemek közötti különbségeken alapuló társadalmi kapcsolatok alkotóeleme és
a hatalmi kapcsolatok elsődleges jelölési módja [.] A társadalmi nemet a nemek közötti különbségeken alapuló
társadalmi kapcsolatok alkotóelemeként négy egymáshoz kapcsolódó rész alkotja, [...] a kulturálisan
hozzáférhető jelképek, ... a normatív fogalmak, melyek elősegítik a jelképek jelentésének értelmezését, [...] a
politikát és a társadalmi intézményekről szóló utalásokat is [.] a társadalmi nem negyedik oldala a szubjektum
identitása” (Scott 2001, 144).
A társadalmi nem metafogalom: reflexív, önmaga is vizsgálat tárgya, de elengedhetetlen annak vizsgálatához,
hogy hogyan történt a változás és miképpen jöttek létre a társadalmi nemmel felruházott identitások. A
történettudomány feladata tulajdonképpen a négy oldal közötti kapcsolatnak a vizsgálata. A társadalmi nem
használata a történeti elemzésben arra figyelmeztet, hogy a „férfi” és a „nő” üres kategóriák, mert nem bírnak
önálló jelentéssel, de együtt túlzottan telítettek is, mert többféle és változó definíciót rejtenek magukban. Az
ilyen, társadalmi nemeket figyelembe vevő történetírás célja az új tudás létrehozása, a korábban uralkodó
dichotómiák meghaladásával.
5.4. Múzeumok, könyvtárak, gyűjtemények, folyóiratok –

külföldön
A korai feminista aktivisták is felismerték a történetírás feletti uralom fontosságát, s elkezdték gyűjteni a korai
női emancipációs harcok dokumentumait. Ezek a sokszor mostoha körülmények közepette alapított levéltárak,
könyvtárak és dokumentációs központok éledtek újjá az 1970-es években, amelyek információi 1990-es évek
második felétől nemcsak mikrofilmen, hanem CD-ROM-on, vagy a világhálóról közvetlenül is hozzáférhetőek.
Az egyik legelső női gyűjtemény Aletta Jacobsé, aki holland orvos és aktivista volt. Gyűjteményét megvásárolta
a chicagói John Crerar Könyvtár, majd a University of Kansas, ahol ma is őrzik. A kutatói berkekben csak
„Crerar” néven emlegetett iratanyag, amely nélkülözhetetlen forrása a korai nőmozgalom történetének, ma
mikrofilmen is hozzáférhető. Éppen úgy, mint a Gerritsen Collection in Women’ s History, amely 1900-tól
napjainkig folyamatosan közli a nők történetéről szóló források jegyzékét. Franciaországban Margarite Durand
és Marie-Louise Bouglé alapította meg a később róluk elnevezett gyűjteményt. Angliában pedig 1926-ben hozta
létre a London Society for Women’s Service könyvtárára alapulva a Fawcett Libraryt. A könyvtár, levéltár is
egyben, amely nemrégiben költözött méltó helyére. Németországban a náci uralom után kellett helyreállítani a
gyűjteményt, így például Kasselban is található Archiv der deutschen Frauenbewegung. A holland gyűjteményt
(International Archive for the Women's Movement, IIAV) (www.iiav.nl) 1935-ben hozta létre néhány lelkes
holland feminista, többek között Rosa Magnus és van der Groot. Hollandia náci megszállása alatt a gyűjteményt
magánlakásokban rejtegették, de nagy részét a nácik elhurcolták. De az 1990-es években csodálatos módon,
mint a legyőzött Németországból származó hadizsákmány, előkerült a moszkvai levéltárakból, s így nagy része
mikrofilmen kutatható Hollandiában a nemrég átadott modern levéltári épületben, egy volt templomban. A
World Center of Women’s Archive-nak (A Női Levéltárak Világközpontjának) nagyívű tervét az akkor New
Yorkban élő magyar Schwimmer Rózsa és Mary Beard tervezte 1935-től, de pénzhiányban ez nem valósult
meg. A New York Public Libraryben, és a Swarthmore Libraryben ma megtalálható az általuk összegyűjtött
gazdag dokumentáció. Nagy európai gyűjteményt képez a Sophia Smith College Collection, amely az elsők
között szolgálta az amerikai nőnevelés ügyét. Az International Alliance of Women (IAW) pedig kiadta saját
levéltári gyűjteményét 1955-ben nyomtatásban. A svájci nőmozgalom anyagát a Bern melletti Gosteli
Foundation Archive-ban őrzik.
339
ÚJ IRÁNYZATOK
A nőtörténelemmel és a társadalmi nemek történetével folyóiratok sokasága foglalkozik, mint például az 1989-
ben indult Gender and History, és a The Journal of Women’s History, és az 1992-től kiadott Women’s History
Review, 1990-től jelenik meg a bécsi l’Homme: Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenshaft, 1994-ben
indult a spanyol Arena: revista de historia de lasmujeres és a belga francia Sextant, 1995-től jelenik meg a
francia Clio-Histoire: Femmes et Sociale, a lengyel Kobieta, Hollandiában Jaarboek voor vrouwengesciedenis,
az olasz Memoria and Donna/women/femme, Agenda, németül például az Ariadene és a Métis, és akkor a más
nyelveken megjelenő folyóiratokat nem is soroltam fel, mely jelzi, hogy az 1990-es évek a nőtörténelem példa
nélküli intellektuális és intézményi virágzását hozta. Az IFRWH Newsletter minden száma többoldalas
bibliográfiát közöl az e témában a világon bárhol megjelent cikkekről és könyvekről. A Women’s International
Studies Europe (WISE) Newslettere rendszeresen közöl nőtörténeti cikkeket, éppen úgy, mint a European
Journal of Women’s Studies. Az amszterdami International Institute for Social History pedig a világhálón is
hozzáférhető nőtörténeti bibliográfiát állít össze éves bontásban.
5.5. Kitekintés: viták és eredmények

1987-ben megalakult az International Federation for Research on Women’s History (IFRWH). Az eddigi
fejlődést pedig országonként lebontva az 1991-ben megjelent könyv: Writing Women’s History: International
Perspectives foglalja össze. A jelenlegi kutatási helyzetet az egyenlőtlen fejlődés jellemzi, hiszen az egyes
országok nőtörténetírása elválaszthatatlan az adott ország nemzeti historiográfiájától, és a történész szakma
szervezeti jellegzetességeitől. A másik általános jellemző, amely meghatározza a nőtörténetírást, az a
nőmozgalmak és a történetírás szoros kapcsolata. A marxista hagyomány feminista bírálata intellektuálisan az
egyik legtermékenyebb irányzat, hiszen a marxizmus képtelen megmagyarázni és értelmezni a nők élményét.
Sokan a feminizmus gyengeségét ezzel magyarázzák például Franciaországban, ahol a baloldali értelmiségiek
még mindig ebben a jórészt marxista keretben határozzák meg szemléletmódjukat.
A feminista megközelítések a történetírás nagy narratíváit, mint az indusztrializáció, a társadalom

osztályszerkezete, a jóléti állam kialakulása, a nemzetek kialakulása és a totális háborúk történetét vizsgálja
abból a szempontból, hogy miképpen változtak ekkor a társadalmi nemek közötti viszonyok. A következőkben
ismertetem a feminista történetírást az utóbbi időben meghatározó vitákat.
Az egyik leggyakoribb kérdés a nőtörténelem (women ’ s history) és a társadalmi nemek történetének (gender
history) szembeállítása. A nőtörténetírás rövid története azonban nem engedi meg művelőinek, hogy új kutatási
területek felé nézzenek, hiszen sok még a megírni való, az alapművek sem születtek meg. Annak az egyszerűnek
tűnő kérdésnek a vizsgálata: hol voltak a nők? még sokáig ad történészgenerációknak szép feladatokat.
Ugyanakkor a társadalmi nemek története maga is folyamatosan visszautal a nők történetére, sokszor pedig
egyszerűen behelyettesítik: társadalmi nemet mondanak, de nőket gondolnak. A két megközelítés viszonyát
termékeny konfliktus jellemzi: a nőtörténelem művelői aggódnak, hogy a társadalmi nemek történetét írók
(megint) ki fogják hagyni a nőket az újraírt történelemből. A társadalmi nem megközelítése megakadályozza az
esszencializmus diadalát, melyre a nőtörténetírók oly annyira hajlamosak. A vita, mely a Rethinking History
hasábjain két prominens angol történésznő, Penelope Corfield és June Purvis között folyt, nemcsak a
terminológiai kérdésekről szólt. Penelope Corfield állítása szerint: „a nőtörténelem termékenyen kitágult a
társadalmi nemek története felé” (Corfield 1997). Ezt az álláspontot June Purvis úgy értékelte, mint nemcsak a
nők eddigi emancipációs küzdelmeinek háttérbe szorítását, hanem a korábbi nőtörténetírói tevékenység
lekicsinylését. A társadalmi nemek története előtti történetírás is mindkét nem történetével foglalkozott, és képes
volt a nők közötti különbségek ábrázolására. A két álláspontot inkluzivitással: befelé fordulással, illetve
exkluzivitással: kifelé fordulással jellemezhetjük. Tehát Corfield szerint a nőtörténet csak a nőkkel foglalkozik,
és így a társadalmi nemek koncepciója segít kitörni az elszigetelődés gettójából. Purvis szerint viszont ez
„férfias” álláspont, mely feltételezi, hogy egy, igazi tudomány van, az ún. „Történelem”, melyet a nők eddig
nem is befolyásoltak munkáikkal és harcaikkal (Purvis-Wetherell 1993). A nő kontra társadalmi nem vitának
érdekes színezetet ad ugyanakkor például az, hogy a francia nyelvterületen csak a nőtörténelem kifejezést
használják, ennek alkategóriája a társadalmi nemek története, ahogy Michélle Perrot a Clio című szakfolyóirat
programadó első számának a bevezetőjében kifejtette. Álláspontunk az, hogy a vita annyira elméleti, hogy azt
idővel majd a történetírás eredményei értelmetlenné teszik, de kétségtelenül segített az elméleti tisztázásban. Az
olasz fasizmus történeti kutatásának egyik legkiválóbb munkája sem hirdeti a társadalmi nemet, sőt „a nők”
kifejezés szerepel a címben, mégis a mű teljesen megfelel a társadalmi nem korábban idézett, talán a történetírói
gyakorlat számára első látásra bonyolultnak tűnő definíciójának (Grazia 1992).
A másik vita napjainkban azzal kapcsolatos, hogy a nők történetének vizsgálata elvezetett a nők közötti
különbségek és konfliktusok feltáráshoz, és annak beismeréséhez, hogy a nők más típusú kötődéseiket
fontosabbnak tarthatják, mint a nemüket. Ebből fejlődött ki a különböző identitások kialakulásának vizsgálata,
340
ÚJ IRÁNYZATOK
melynek folyamán hol az egyik, hol pedig a másik bizonyul erősebbnek. A társadalmi nemek vizsgálata, mely
kulturális és szimbolikus rendszer egyszerre, elvezetett a Mary Poovey által történeti episztemológiának
nevezett megközelítéshez. Ennek segítségével megérthetjük, azon alapvető vélekedéseket és kategóriákat,
amelyek az adott kulturális formáció fenntartását szolgálják. A feminista történetírás a legutóbbi időkig túlzott,
néha kizárólagos figyelmet szentelt a kizárólagos női identitásnak és alakulása mikéntjének, ugyanakkor
elhanyagolta azoknak a kulturális gyakorlatoknak a vizsgálatát, amelyekkel a nők határoztak meg más típusú
identitásokat például etnikait fajit, vagy vallásit. Erre jó példa az I. világháború alatti konzervatív feminizmus,
amelyet csupán a feminista identitás vizsgálatával nem lehet megérteni. Ugyanide tartozik a férfiasság történeti-
társadalmi konstrukciójával kapcsolatos új kutatási irányzat is.
A harmadik vita a neo-foucault-i diskurzuselmélet hatása a feminista történetírásra. A nagy történeti narratíva
társadalmi nem központú elemzésével adós még a feminista történetírás, mivel oly mértékben ragaszkodik a
kulturális elemzési rendszerek elsődlegességéhez. A nőtörténetírás a nőkről szóló hiányzó tudás létrehozása
jegyében „nagy narratívákat” ír, ami távol áll a társadalmi nemek történetét a posztmodern diskurzuselemzés
keretei között megalkotóktól. Az a típusú, együttműködő, hálózatszerű hatalomfelfogás, amely igen hasznos a
kulturális rendszerek elemzésénél, nem működik a politikatörténet-írásban. A jövőben a feminista
történészeknek vissza kell térniük a politikához és a politikaihoz, mely arra készteti őket, hogy folyamatokról és
eredményekről, valamint újra tartalmakról írjanak. Csak a „sűrű leíráson" (Geertz 1992) keresztül juthatunk el
ahhoz, hogy megértsük, hogyan következik be a változás. A feminista történetírásnak azért is kell
politikusabbnak lennie, mert a politikatörténet-írás ma még mindig az antifeminizmus bástyája. Csak ezen
újfajta, politikusabb nőtörténetíráson keresztül érthetjük meg például azt, hogy miért szavaztak főleg a
konzervatív pártokra a nők, amikor végre választópolgárokká váltak.
5.6. A magyar kutatási helyzet áttekintése

A magyarországi nőtörténet-kutatást 1945 után a hidegháború realitása határozta meg. Az „állami feminizmus”
politikájának megfelelően a női munkavállalás ugyan önmagában nem vált az egyenlőség mércéjévé, de
lehetővé tette az 1970-es évektől kezdve, hogy közgazdászok és szociológusok foglalkozzanak a női
munkavállalás jellemzőivel és történeti alakulásával. Ugyan a nők gazdasági szerepei a magyar történetírásban
legrégebben jelen levő nőtörténeti téma, mégsem rendelkezünk még összefoglaló monográfiával. De a
történészek is felfedezték azon megismerési modellek újdonságát, melyek a különlegesen női munkák történeti
vizsgálatából adódhatnak: például prostitúció, bábaság, házi cselédség (Fehér-Forrai 1999; Deáky 1996; Gyáni
1983).
Magyarországra, éppen úgy, mint más kelet-európai országra az Annales, a francia társadalom-, és
mentalitástörténeti iskola hatott elsősorban, és tette elfogadhatóvá az adott társadalmi csoportra irányuló
társadalomtörténeti elemzési módszert (az ún. integrációs iskola) (Gyáni 2001). A középkori boszorkányok és
női szentek történetének kutatása szervesen illeszkedik a nemzetközi trendekbe (Klaniczay 2000; Sz. Jónás
1986).
A középkori és újkori magyar történelmet kutatókra éppen a francia tudományos kapcsolatok miatt jellemző a
nőtörténeti megközelítés, így például a nők írástudásának vagy a szexualitás történetének elemzése. A
szexualitás történetében elsősorban a devianciaként számon tartott, így forrásgazdagabb prostitúciótörténeti
kutatásokkal találkozhatunk, és ritkább a mindennapi gyakorlat, vagy a diskurzus elemzése (Vári 1999).
A család, a háziasság (domeszticitás) történetének vizsgálata levéltári kutatásokra alapozva az 1980-as évek
elején indult Hanák Péter vezetésével. A gyerekkor történetét az újkori Magyarországon vizsgáló kutatásokat a
külföldi példák inspirálták (Péter 1996), míg a legújabb korban főleg a gyerekgondozás szociális
intézményesülését vizsgálták (Gergely 1997).
Egyre terebélyesedik a magyar női életrajzok listája, mely finom elemzésével lehetőséget adhat a társadalmi
nemek kutatása felé történő elmozdulásnak. A női életrajzok írása, a politikusnők, Slachta Margit (Mona 1997),
Rajk Júlia (Pető 2001), Kéthly Anna, valamint művészek Anna Margit (S. Nagy 1971), Kovács Margit, Országh
Lili (S. Nagy 1993), Nemes Nagy Ágnes, Lesznai Anna (Vezér 1979), vagy a pécsi Zsolnay család nőtagjai,
esetleg Báthory Erzsébet (Péter 1985) vagy Zrínyi Ilona hozzásegíthet a nőtörténetírás egyik fő politikai
céljának eléréséhez: a történeti folytonosság biztosításához. Idetartozik a magyar nőirodalom történetét
összefoglaló munka (Fábri 1997) és szöveggyűjtemény (S. Sárdi-Tóth 1997), valamint a nőkkel kapcsolatos
irodalmi diskurzust tartalmazó szöveggyűjtemény (Fábri 1999; 2001). A művésznők és a női művészek
„láthatóvá tétele” is megindult szép kiállítású albumok publikálásával (E. Csorba 2000).
341
ÚJ IRÁNYZATOK
A nőmozgalom múltjának kutatása ugyan az európai vonulattól időben megkésve, de Magyarországon is

megindult. Az egyik legnépszerűbb kutatási témák egyike a magyar feminista mozgalom története, különösen a
századfordulón, melyben nagy szerepe van annak, hogy Schwimmer Rózsa a 20. század első felének kevés
nagyformátumú, európai szintű magyar politikusai közé tartozott, így a róla készült munkák külföldön és
belföldön is igen népszerűek. Hiányzik még a századforduló magyar progressziójának magyar nyelven is
hozzáférhető elemzése a társadalmi nemek szempontjából. A 20. század történetéből a nőmozgalmak (feminista,
vallásos, szociáldemokrata, kommunista) történetén túl a női választójog és oktatás történetét kutatják (Simándi
1998; Karády Viktor munkái). A 19. századvégének és a 20. század első felének nőtörténeti historiográfiai
áttekintését Szapor Judit végezte el (Szapor 2004).
A nőtörténeti és a társadalmi nemek történetével kapcsolatos kutatásokban tapasztalható egyenlőtlenségek

jellemzik a kutatások, illetve publikációk időbeli és tematikus, illetve műfaji eloszlását. Kevés a monografikus
feldolgozás, inkább kisebb tanulmányok jelennek meg válogatott tanulmányokat tartalmazó kötetekben, így a
nők, a társadalmi nemek története, Virginia Woolf kifejezését használva, „függelékként” jelenik meg. Késik a
történettudományi nyelvének és szemléletének átalakítása a társadalmi nemek szempontjából.
A nőtörténetírás fejlődése konferenciák szervezése és az ott elhangzott előadások kötetben történő

megjelentetése révén halad az intézményesülés felé. Magyarországon az elmúlt időszakban rendezett nőtörténeti
konferenciák: „Women in History – Women's History” 1994-ben a budapesti Közép Európai Egyetemen Pető
Andrea (Pittaway-Pető 1996), „Női szerepek” 1996-ban Petőfi Irodalmi Múzeumban Nagy Beáta szervezésében
(Nagy-S. Sárdi 1997), „Asszonysorsok a 20. században” Balogh Margit, Palasik Mária, Pető Andrea
szervezésében 1999-ben a BME Szociológia Tanszékén került megrendezésre (Balogh-S. Nagy 2000).
Mindhárom konferencia fontos kötettel is hozzájárult az intézményesüléshez. A nőtörténelem emelkedő rangját
jelzi, hogy a 2001-ben megrendezett V. Hungarológiai Világkongresszuson egész napos szimpózium
foglalkozott a magyar nőtörténeti kutatások bemutatásával, s emellett szervezték meg a magyar nőirodalommal
foglalkozó szekciót is.
A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen 2002 novemberében megrendezett: „Nő és férfi, férfi és nő”
című konferencián a nőtörténeti szekció „Társadalmi nem: nemzet, emlékezet, történelem” címet viselte és
huszonhat előadás hangzott el a következő alszekciókban: Nők, társadalmi nem a történetírásban és az
irodalomtörténetben, Önreprezentáció és mikrotörténelem, Politika, társadalmi nem és konfliktusok, Az ötvenes
évek emlékezete, Szociálpolitika és társadalmi nem, Nők a férfiak világáról.
Fontos szerepet játszanak a kiállítások a nők és a társadalmi nemekkel kapcsolatos társadalmi érzékenység
kialakításában, mint például a Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága által rendezett első magyar
nőtörténeti kiállítás a Nemzeti Múzeumban 1998-ben vagy a Keserű Katalin rendezte kiállítás a magyar
nőművészetről az Ernst Múzeumban 2000-ben (Keserű 2000).
A magyarországi társadalmi nemek oktatásával kapcsolatos fejlemények a magyar Európai Uniós csatlakozás
számára is fontosak (Pető 2000). A történelemtanárok továbbképzését ebben a témában a Rubicon 2001. évi 6.
száma segíti: Nők a történelemben: nőtörténelem címmel. A Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület
lapja pedig helyet ad az EszterTáska rovatnak, amely eddig az egyetlen rendszeres, a magyar sajtóban jelentkező
feminista szemléletű interdiszciplináris rovat, mely a magyarországi zsidó nők történetét és jelenét mutatja be
(www.nextwave.hu/eszter- taska). Magyarországon a társadalmi nemek és a nőtudománnyal foglalkozók
levelezési listáját (Gesth-L@Listserv.iif.hu) és a magyar nőmozgalom forrásaihoz való, egyelőre korlátozott
elektronikus szöveges hozzáférést (HÍR-NOK) az ELTE TFK Könyvtára biztosítja.
A feminizmus rossz útlevéllel érkezett a vasfüggöny leomlása után Kelet-Európába. Sőt maga a feminizmus
nem is, hiszen az alapművek fordítása csak most kezdődött. Az idegen nyelveket beszélő értelmiségi nők fontos
szerepet játszottak a nyelv és a kérdésfelvetés magyarországi adaptációjában (Séllei 1999). A budapesti Balassi
Könyvkiadó Feminizmus és Történelem könyvsorozatának kötetei pedig folyamatosan közlik magyarul a
társadalmi nemek, a szexualitás témakörében magyarul megjelent művek bibliográfiáját. A debreceni Csokonai
Kiadó Artemisz könyvsorozatának egyes kötetei történeti jellegű munkák fordításai. Kulcsfontosságú a magyar
történetírás korszerűsítése szempontjából, hogy a legfontosabb munkák magyarul is hozzáférhetőek legyenek,
ezzel mintegy modernizálva a történeti diskurzus nyelvét.
Ha belegondolunk abba, hogy alig száz éve még megkérdőjelezték, hogy a nők agya alkalmas-e egyáltalán
elvont fogalmak megértésére, és aggódtak, hogy nem káros-e a női testnek a megfeszített szellemi munka, ami
az egyetemi tanulmányokkal együtt jár, akkor láthatjuk mekkora haladást ért el a nőtörténelem és a nemek
történetének írása. Ez a fejlődés önmagában is történeti vizsgálódás tárgya, az emberi méltóság és a szabadság
342
ÚJ IRÁNYZATOK
kiteljesedésének története, melynek kétségtelenül forradalmi eredményeivel, azonban ma még távolról sem
lehetünk elégedettek.
5.7. Irodalom
(A magyar nyelven megjelent nőtörténeti, és a társadalmi nemek történetével foglalkozó művek részletesebb
bibliográfiáját lásd a Feminizmus és történelem sorozat következő köteteiben Miles, Rosalind. Az idő lányai. A
nők világtörténete Ford. Juhász Borbála, Balassi 2000. 377–390. és Van-e nőknek történetük? Szerk. Joan Scott.
Ford. Greskovits Endre, Balassi, 2001, 369-383.).
Andrási Gábor 1999. Erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben. Független Képzőművészek Ligája,
Budapest.
Balogh Margit – S. Nagy Katalin (szerk.) 2000. Asszonysorsok a 20. században, Budapest, BME Szociológia és
Kommunikációs Tanszék, Szociális és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága.
Carroll, B. A. (szerk.) 1976. LiberatingWomen’s History. Champagne Illinois.
Corfield, Penelope 1997. History and the Challenge of Gender History. Rethinking History, 1:3. 241–258.
Davis, Natalie Zemon 2001. „Nőtörténelem” kialakulóban. In Joan Scott (szerk.): Van-e a nőknek történelmük?
Budapest, Balassi, 62–95.
Deáky Zita 1996. A bába a magyar népi társadalomban. Budapest, Centrál Európa Alapítvány. Dizseri Eszter
1994. Zsindelyné Tüdős Klára. Életrajz dokumentumokban 1895–1980. Budapest, Kálvin Kiadó.
E. Csorba Csilla 2000. Magyar fotográfusnők 1900-1945. – Egyenes úton egyedül. Budapest, Enciklopédia
Kiadó.
Fábri Anna (szerk.) 1999. A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből. 1777–1865.
Budapest, Kortárs.
Fábri Anna (szerk.) 2001. A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű
életvezetési és illemtan könyvekben (1798–1935). Budapest, Mágus Kiadó.
Fábri Anna 1997. „A szép tiltott táj felé": Magyar írónők a két századforduló között (1795– 1905). Budapest,
Kortárs.
Fehér Lenke – Forrai Judit (szerk.) 1999. Prostitúció. Prostitúcióra kényszerítés, emberkereskedelem. Budapest,
Szociális és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkárság.
Fraisse, Genevieve – Perrot, Michelle (eds.) 1993. A History ofWomen in the West. 1-5. Cambridge-
Massachusetts-London, The Belknap Press.
Fukuyama, Francis 1998. Women and the Evolution of World Politics. Foreign Affaires, September-October.
24-40.
Geertz, Clifford 1992. Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris.
Gergely Ferenc 1997. A magyar gyerekvédelem története (1867-1991). Budapest, Püski.
Grazia, Victoria de 1992. How Fascism Ruled Women. Los Angeles, University of California Press.
Gyáni Gábor 1983. Család, háztartás és városi cselédség. Budapest, Magvető.
Gyáni Gábor 2001. Bevezető előadás az V. Hungarológiai Világkongresszus Nők és társadalom című
szekciójában, 2001. augusztus 8., Jyvaeskylae, Finnország.
Hadas Miklós (szerk.) 1994. Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Budapest, Replika Kör.
Hawkesworth, Mary 1997, Confounding Gender. Signs, Vol. 22 No.3. Spring 1997. 649–687.
Juhász Borbála 2001. 1956. Mégis kinek az emlékezete? Rubicon, 6. 36–40.
343
ÚJ IRÁNYZATOK
Kelly, Joan 1984. Women, History and Theory. Chicago, The University of Chicago Press.
Keserű Katalin (szerk.) 2000. Modern magyar nőművészet. Budapest, Kijárat Kiadó.
Klaniczay Gábor 2000. Nők a történelemben. In. A középkor szeretete. Történeti tanulmányok Sz. Jónás Ilona
tiszteletére. Szerk. Klaniczay Gábor, Nagy Balázs. Budapest, 1999. 301-349.
Küllős Imola (szerk.) 1999. Hagyományos női szerepek. Nők a populáris kultúrában. Budapest, Magyar
Néprajzi Társaság, Szociális és Családügyi Minisztérium.
Lerner, Gerda 1975. Placing Women in History: Definitions and Challanges. Feminist Studies III. No.1-2, Fall,
5-14.
Leszbikus térerő. Szerk. Béres Deák Zita, Katrin Kremmler, Kun Takács Mária, Nussbaum Anna, Rózsa Judit,
Sándor Bea, Labrisz Könyvek, Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest, 2000.
Lévai Katalin 2000. A nő szerint a világ. Budapest, Osiris.
Mona Ilona 1997. Slachta Margit. Budapest, Corvinus.
Nagy Bea – S. Sárdi Margit (szerk.) 1997. Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az
alkotóművészetben. Debrecen, Csokonai.
Offen, Karen – Groag Bell, Susan (eds.) 1983. Women, the Family and Freedom: The Debate in Documents,
1750-1950. Stanford University Press
Offen, Karen – Pierson, Ruth – Rendall, Jane (szerk.) 1991. Writing Women’s History: International
Perspectives. London-Bloomington, Macmillan.
Offen, Karen 1992. Defining Feminism. A Comparative Historical Approach. In Bock, Gisela – James, Susan
(eds.): Beyond Equality and Difference. London – New York, Routledge, 79-88.
Offen, Karen 1999. Women’s History Today. „Women and History of Gender in Countries in Transition”.
Konferencia-előadás Minszkben az European Humanities Institute-ban, 1999. szeptember 30-án (kézirat).
Offen, Karen 2000. European Feminisms. A Political History. 1700–1950. Los Angeles, Stanford University
Press.
Perrot, Michelle (ed.) 1992. Writing Women’s History. London, Blackwell.
Péter Katalin (szerk.) 1996. Gyerek az újkori Magyarországon. Budapest, MTATörténettudományi Intézet.
Péter Katalin 1985. A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet. Budapest, Helikon
Péter Katalin 1989. Női családfők Sárospatakon a 16-17. században. Századok, 5-6. sz. 563-606.
Pető Andrea 1991. Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek
emlékezete. Történelmi Szemle, 1-2. sz. 85-107.
Pető Andrea 2000. The Process of Institutionalising Gender Studies in Hungary. In Bradiotti, Rosi – Vonk,
Esther (eds.): The Making of European Women’s Studies. A Work in Progress Report on Curriculum
Development and Related Issues. Holland, Utrecht University. 32-35.
Pető Andrea 2001. „Hungarian Women's Writing”. In A History of Central European Women’s
Writing. Ed. by Celia Hawkesworth. Palgrave, Studies in Russian and East Europe Series, 240-256.
Pető Andrea 2001. „Kontinuitat und Wandel in der ungarischen Frauenbwegegung der Zwischenkriegperiode”
In Feminismus und Demokratie. Europaische Frauenbewegung der 1920er Jahre. Ed. Ute Gerhard. Ulrike
Helmer Verlag, Königstein, 138-159.
Pető Andrea 2001. Rajk Júlia. Budapest, Balassi.
344
ÚJ IRÁNYZATOK
Pető Andrea 2003. Hungarian Women in Politics 1945-1951. New York, Columbia University Press.
Pittaway Mark – Pető Andrea (eds.) 1994. Women in History – Women’s History: Central and Eastern
European Perspectives. Budapest, CEU History Department Working Paper Series. No. 1.
Pomata, Gianna 1993. History, Particular and Universal: Some Recent Women’s History Textbooks. Feminist
Studies, 19. 1 (Spring), 7-50.
Purvis, June – Wetherell, Amanda 1999. Playing the Gender History Game. Rethinking History, 3:3. 331-338.
Revel, Jacques 1992. Masculine and Feminine: the Historiographical Use of Sexual Roles. In Perrot, Michelle
(ed.). Writing Women ’s History. Lodon, Blackwell.
Riley, Denise 2001. Van-e egy nemnek története? In Joan Scott (szerk.): Van-e a nőknek történelmük?
Budapest, Balassi, 27-46.
S. Nagy Katalin 1971. Anna Margit. Budapest, Képzőművészeti Kiadó.
S. Nagy Katalin 1993. Országh Lili. Budapest, Arthis.
S. Sárdi Margit-Tóth László (szerk.) 1997. Magyar költőnők antológiája. Budapest, Enciklopédia Kiadó.
Scott, Joan – Kaplan, Cora – Keats, Debra (eds.) 1997. Transitions, Environments, Translations: The Meanings
of Feminism in Contemporary Politics. New York, Routledge.
Scott, Joan 1983. Women’s History. The Modern Period. Past and Present, May 141-157.
Scott, Joan 1987. Gender and the Politics of History. New York, Columbia University Press.
Scott, Joan 1991. Women’s History in New Perspectives. In Historical Writing. Ed. Peter Burke. Polity Press,
42-66.
Scott, Joan 2001. A társadalmi nem (gender): a történeti elemzés hasznos kategóriája. In Wallach Scott, Joan
(szerk.): Van-e nőknek történetük? Budapest, Balassi, 126-161.
Scott, W. Joan – Tilly, Louise A. 1978. Women, Work and Family. London, Methuen.
Séllei Nóra 1999. Lánnyá válik, s írni kezd -19. századi angol írónők. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.
Simándi Irén 1998. A nők választójoga a századfordulótól 1938-ig Magyarországon. Múltunk, 1. 94–115.
Smith, Bonnie 1989. Changing Lives: Women in European History since 1700. Lexington, Mass. D. C. Heath.
Smith, Bonnie 1998. The Gender of History. Men, Women and Historical Practices. CambridgeMassachussetts-
London, Harvard University Press.
Sz. Jónás Ilona 1986. Arpádházi Szent Erzsébet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szapor Judit 2004. Sisters or Foes; The Shifting Frontlines of the Hungarian Women’s Movement, 1896-1918.
In Pietrow-Ennker, Bianka – Palatschek, Sylvia (eds.): Women ’s Movements in Europe in the 19 th Century: A
Comparative Perspective. Los Angeles, Stanford University Press. 189-205.
Szende Katalin 1995. A női munka a középkori gazdaságban. Aetas, 1-2. sz. 179–194.
Toronyi Zsuzsa (szerk.) 2002. A zsidó nő. Budapest. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár.
Vári Sándor 1999. A női hisztéria Budapesten az 1880-as években. BUKSZ, nyár 174–184.
Várkonyi Ágnes (szerk.) 1997. Nők a magyar történelemben. Budapest, Zrínyi.
Vezér Erzsébet 1979. Lesznai Anna élete. Budapest, Kossuth.
6. Botond Ágnes – PSZICHOHISTÓRIA

345
ÚJ IRÁNYZATOK
6.1. A pszichohistória fogalma

Mi a pszichohistória? Helyesebben, mik a pszichohistóriák? Az Egyesült Államokban az 1950-es évek végén
formálisan is megszületett interdiszciplináris tudomány korántsem tekinthető egységes irányzatnak. A
kiátkozások is megtörténtek már, és számos esetben nem alaptalanul, mivel a pszichohistória nevében bőségesen
születettek dilettáns írások is. Dilettáns munkák előfordulnak minden szakterületen, mégsem szokták ezek miatt
megkérdőjelezni egész tudományágak létjogosultságát. Úgy tűnik, a pszichohistória valamiért erősebben kavarja
föl az érzelmeket, mint a legtöbb új társadalomtudományi irányzat. E provokatív tulajdonság valószínűleg a
pszichoelőtag érdeme. Maga a pszichológia is viszonylag új az intézményes tudománytörténetben. Ahogy nincs
konszenzus a lélek mibenlétéről, nincs a lélek tanulmányozásának szabályairól se. A természettudomány,
társadalomtudomány és a humanióra határmezsgyéjén ácsingózó, többféle tudományos paradigmának is hódoló
pszichológia tökéletes tükrét nyújtja az emberi lélekről való tudásunk fragmentáltságának. Lélek és agy, lélek és
tudat, lélek és szellem, lélek és viselkedés, lélek és lélek, lélek és csoport, lélek és kultúra – megannyi
érintkezési felület, definíció és tudományos tradíció. Tegyük mindezekhez hozzá a történeti dimenziót és rögtön
világossá válik, miért értelmesebb többes számban, mint egyes számban beszélni a pszichohistóriáról.
E lehetséges pszichohistóriák közül néhány már intézményesült, néhány más diszciplínák leple alatt húzódik
meg, néhány pedig még nem érett meg, és talán nem is fog megérni az önállósulásra.
A pszichológia fragmentálódása szerencsére nem zárja ki azért a közeledési tendenciákat. Az ember (emberiség)
pszichés működésének megértése sokak számára elengedhetetlennek tűnik a társadalomtudományok, vagy még
inkább egyféle komplex embertudomány műveléséhez, és egy metasík felől közelítve a pszichológiához, a
különböző irányzatok inkább komplementer viszonyt, mint egymással való rivalizálást mutatnak. A szakmai
szűklátókörűség mellett sok olyan eset is előfordul, amikor például a különböző „paradigmák” képviselői szót
értenek egymással. E közeledés eredményeként remélhető, hogy egy eljövendő egységesebb „embertudomány”
ki fogja termelni a maga komplex, interdiszciplináris pszichohistóriáját is.
De egyelőre maradjunk a tényeknél, és nézzük meg mi a létező pszichológia.
A közös nevező e pszichohistóriákban nagyon leegyszerűsítve így fogalmazható meg: a pszichológia (igen
gyakran a mélylélektan) alkalmazása a múltra vonatkozó kutatásokra. Hol régen volt híres embereket fektetnek
a képzeletbeli pszichoanalitikus díványára, hol a család és a gyermekkor történeti variációit vizsgálják (például
olyan múltbeli történéseket elemezve, amelyek az általunk öröknek vélt anyai ösztön tömeges hiányára vagy
torzulására utalnak), hol pedig a tömegek, társadalmi csoportok dinamikája mögötti pszichés rugókat
igyekeznek megtalálni. Miért pont a mélylélektan vált a pszichotörténészek kedvencévé? Valószínűleg az tette
alkalmassá, hogy a legtöbb pszichológiai irányzat az intézményesedés szamárlétráját taposva elvesztette azt a
történeti érzékenységét, amely korábban, a szellemés humán tudományokhoz tartozás idejében még sajátja volt.
A pozitivista és behaviorista szemlélet ortodoxiája lehetetlenné tette a szinkrón és diakrón szemlélet dinamikus
összeboronálását. A mélylélektani irányzat dominanciája a létező pszichohistóriában megnehezítette az új
irányzat pozitív fogadtatását. Akik a mélylélektan tudományosságában kételkednek, s ilyenek számosan vannak,
a pszichohistóriát se veszik komolyan. A pszichoanalitikus irányultságú pszichohistóriának alternatíváját
jelenthető kognitív, rendszerelméleti vagy akármi más pszichológiai alapon álló irányzatok pedig még – úgy
tűnik – csak elvétve hallatnak magukról.
Talán az se kedvezett a pszichohistóriának, hogy maga a pszichohistória szó már tulajdonképpen „foglalt” volt.
A science fiction klasszikusa, Aszimov vezette be ezt a fogalmat, eltérő tartalommal, Az alapítvány előtt című
regényében.
Mihez képest hozott újat a pszichohistória szemlélete? A hagyományos történeti tudományok, a művészetekhez
hasonlóan, az emberiség „lelki apparátusát” többnyire örök, változatlan és változtathatatlan tényezőként
kezelték. Az individuális sokszínűség mögött feltételeztek valamiféle stabil, minden emberre érvényes pszichét,
amely az egyéni deviancia lehetőségét csak, mint a szabályt erősítő, patologizált kivételt engedi meg. Mint
valamiféle humanista evidencia uralkodott és részben még ma is uralkodik az a felfogás, miszerint a mai ember
bármely kor emberének érzelmeiben a magáiéra ismerhet, gondolkodásmódját követni tudja, és cselekedeteinek
indítórugóit magától értetődőnek tarthatja. A pszichohistórián belül is fellelhető az az irányzat, amelyik tértől és
időtől független lelket tételez föl és örök pszichés törvények alapján tekint a múltban élt emberekre.
Meggyőződésem szerint pszichénk struktúrája korántsem egyszer s mindenkorra adott, hanem a filogenezis
során lényeges változásokon ment és még mehet keresztül a mindenkori (részben már az ember által is
teremtett) környezethez való alkalmazkodás során. A társadalmi valóság megértéséhez önmagában sem a
pszichológiai, sem a szociológiai megközelítés nem elégséges. A pszichohistória csak úgy képes
346
ÚJ IRÁNYZATOK
megtermékenyítően hatni a társadalomtudományokra, ha vizsgálódása során az egyént és a társadalmat többé

nem választja mereven ketté, ha a pszichológiai szemlélettel sikerül összebékítenie a szociológiai szemléletet.
Ahogy Thomas Ziehe német szociológus frappánsan megfogalmazta: „A történetiségnek van egy harmadik
szintje is, amelyre általában nem szokás ügyet vetni, amikor a társadalmi változásokról van szó. A pszichés
struktúra képződmények szintjéről van szó, ami korántsem történelem feletti. A szocializációs körülmények, a
gyermeket nevelő szülők cselekedeteinek és motívumainak avagy a közvetlen környezetnek a változásai jelentős
szerepet töltenek be az egyes társadalmakra nézve tipikus pszichés struktúra képződmények kialakulásának
folyamatában. E változások nyomot hagynak a pszichés apparátus fejlődésében, elfojtott kívánságok, sajátos
szorongásos állapotok és elhárító mechanizmusok formájában. Azaz cselekedeteink tudattalan mélyrétegei sem
mentesek a történelem és a történelmi változások befolyásaitól (Ziehe 1975).”
És ez fordítva is elmondható...
A pszichohistória néven (psychohistory) az Egyesült Államokban már néhány évtizede intézményesen is színre
lépett, majd Európa számos országában is elterjedt új, interdiszciplináris tudomány egyes válfajai viszont épp az
emberi psziché időbeli stabilitásának ezt a magától értődő voltát kérdőjelezik meg (Siltala 1985).
Anélkül, hogy pszichohistóriának nevezték volna, sokan voltak már, akik a lélek történetiségét feltételezték
történeti kutatásaikban. Míg a korai, ortodox pszichoanalitikus elmélet (Freud vagy Jung) még alkalmatlan volt
a két pólus: egyén és társadalom, pszichológusok, történészek és szociológusok számára is elfogadható módon
történő integrálására, egyes neofreudiánusok, majd a történészek közül a francia mentalitástörténeti iskola egyes
történészei vállalkoztak a lélek korfüggő változandóságának a leírására.
Az emberi lélek statikus vagy dinamikus szemléletének ritkán reflektált különbözősége ez idáig nem okozott
nyílt szakítást a pszichohistória amúgy is heterogén táborában.
A pszichológiának a történeti kutatásokban való alkalmazása mellett az emberi viselkedés egyéni és

csoportszintű motivációjának a kutatása is szerepel a legtöbb pszichohistória definícióban. Egyes szélsőséges
pszichohistorikusok, mint például Binion, elégségesnek tartják a tudattalan pszichés motivációk megértését a
történelem megértéséhez, a külső magyarázatoktól – szerintük – nyugodtan el lehetne tekinteni (Binion 1982).
Llyod de Mause statisztikai kimutatása szerint (száz különböző történeti munkát vett alapul) a történeti munkák
mondatainak egy százaléka foglalkozik csak a motivációval (DeMause 1975, 165). Llyod DeMause leghevesebb
bírálója Jacques Barzun szerint a pszichohistória éppen azért nem lehet a történettudományok egyik válfaja,
mert a történettudomány alapvetően narratív, azaz kérdésföltevése: „mi történt”? Ezzel szemben a
pszichohistória a „miértet” óhajtja kutatni (Barzun 1975). A viselkedés motivációja iránti érdeklődés az oka
annak is, hogy sokan egy kalap alá veszik a pszichohistóriát a politikai pszichológiával és a szociálpszichológia
bizonyos irányzataival, elfeledkezve arról, hogy a történelemtudomány fogalma feltételezi az időbeli distancia
létét, még az ún. „jelenkori történelem” esetében is.
Henry Lawton a pszichohistória egyik jellegzetes problémájaként éppen azt jelöli meg, hogy még nem született
meg egy általánosan elfogadott definíció. O maga a következő ideiglenes definíciót javasolja elfogadásra: „A
pszichohistória annak a problémának az interdiszciplináris (de elsősorban pszichoanalitikus alapelvekre épülő)
tanulmányozása, hogy az ember miért cselekszik a történelemben úgy, ahogy cselekszik” (Lawton 1988, 5).
Peter Loewenberg három fő pontban foglalja össze a pszichohistória alapvető összetevőit: a tudattalan szerepe
az emberi viselkedésben; az egyén fejlődésére vonatkozó genetikus megközelítés (történeti aspektus), és az
egyén intim érzelmi világa, amely magában foglalja a fantáziát, agresszív impulzusait, szexuális ösztöneit és
szenvedélyeit. Fontosnak tartja kiemelni, hogy a pszichológia sajátossága a viszont-indulatáttétel jelenségének
módszertani felhasználása is (Loewenberg 1983).
A pszichohistória tehát szakít a hagyományos történettudományok és a szociológia mindent az egyénen kívül

álló okokra visszavezető szemléletével. A társadalmat és annak változásait egyedül makroszociális tényekkel és
törvényekkel megmagyarázni igyekvő társadalomtudományi paradigma mellett, a pszichohistória annak a
szemléletnek kér helyet, amely a hagyományosan egységesnek tekintett pszichés apparátus struktúráját képező
entitásokat és ezek dinamikáját is figyelembe veszi. Szélsőséges pszichohistorikusok szerint a társadalmi
valóság megértéséhez elégséges a lelki dinamika történelmi hajtóerőként való feltárása és megértése. E sokak
által (joggal) tudománytalannak tartott nézetek képviselői nem tartják fontosnak figyelembe venni sem a
történelmi multikauzalitás hagyományos faktorainak, sem a véletlennek a jelentőségét. Nem is lenne érdemes
szót vesztegetni rájuk, ha ugyanakkor nem az ő szinte egyedülálló érdemük lenne, hogy felhívják figyelmünket
a pszichés túldetermináltság tényére a történelmi események mögött, és arra, hogy az (individuális és kollektív)
tudattalan tényezőknek nem elhanyagolható szerepük van a társadalmi makroesemények alakulásában.
347
ÚJ IRÁNYZATOK
A pszichohistória” (psychohistory) név mellett időnként fölbukkan a „történeti pszichológia” elnevezés is. Úgy
tűnik, a kettőt általában szinonimaként használják, ami ugyanakkor nem zárja ki, hogy gondolatkísérletet
tegyünk elkülönítésükre. A múltban élt emberek, vagy csoportok pszichés jellemzőinek rekonstruálása a
történelmi források segítségével a történeti pszichológia elnevezésre tarthatna számot. Míg ez alapvetően a
történelmi empíriából indul ki, és többnyire képzett történészek művelik, a pszichohistória többnyire a
pszichológia felől, inkább az általánosból, a teóriából indít, és a szabályszerűségeket keresi az emberi lélek
változatossága mögött. Arra szeretne választ kapni, hogy vajon voltak-e, vannak-e, lehetnek-e korspecifikus
jellemzői az ember pszichéjének, hogy megragadható-e valamilyen logika a változások mögött. Az egyik az
egyediből indul ki, a másik inkább az általánosból. Sikeres esetben találkozhatnak a „különösnek” nevezett
logikai középmezőnyben, és olyankor valóban csak szőrszálhasogató módszerekkel lehet a két típust
elkülöníteni. A kettő feltételezi egymást. Történeti lélektan, avagy a lélek története.
6.2. A pszichohistória és a történeti társadalomtudományok

A pszichohistória létrejötte a franciaországi mentalitástörténeti iskola nélkül ma már szinte elképzelhetetlen. A
legfontosabb nevek között kell említenünk Marc Blochot és Lucien Febvre-t. „Végső soron az élő megértésének
a képessége a történész legfontosabb tulajdonsága” – írja Bloch (Bloch 1964, 13). E célkitűzés ismerős a
pszichohistória művelői számára is. Míg az Annales-iskola második szakaszához tartozó, Fernand Braudel
nevével fémjelezhető érdeklődés egyfajta gazdasági-demográfiai folyamatok (konjunktúrák) kvantitatív
megragadására koncentráló történetet hozott magával, az 1970-es évektől egy egyre erősödő strukturális
antropológiai és mentalitástörténeti irányvonal uralkodott el a mentalitástörténészek között. Le Goff a blochi
utat követi: a történész feladata az elmúlt idők segítségével fényt vetni jelenünkre és jelenkorunk segítségével
megvilágítani régmúlt időket. A „itt és mostból” az „akkor és ott” felé, valamint az „akkor és ott”-ból az „itt és
most” felé irányuló állandó mozgás a Le Goff-i értelemben vett mentalitástörténet és a pszichoanalitikus elemző
megközelítés közötti módszertani összekötő kapocs. Le Goff arra is fölhívja figyelmünket, hogy a „mentalitás”
fogalma távollétével tüntet a pszichológiai szakkifejezések között (Le Goff 1974). A Le Goff által
kezdeményezett gesztustörténeti kutatások (testtartás változása, a testnyelv technikái) többek között olyan
kiváló monográfiákat eredményeztek, mint például az arc történetéről szóló (Courtine – Haroche 1988), avagy a
sírás történelmét elemző munkák (Buffault 1986).
Le Roy Ladurie kiemeli a tudattalan tényezők szerepét. „A történelem nem mindig vagy nem igazán az egzakt
tudományokra jellemző [.] mintákat követi. Nézzük csak meg egyszer, hogyan is zajlanak le vizsgálataink a
valóságban: egy történész egy korszakkal vagy egy dokumentummal foglalkozik; van erről egy előre
megalkotott, sőt akár elsietett véleménye, vagy az is lehet, hogy semmilyen véleménye sincs. Ha vannak ilyen
előzetes vélemények (és ezek bizonyos értelemben mindig léteznek, mégpedig – és főként – nem tudatosan),
akkor a történész ezeket mindig magával hozza, amikor megpróbálja kidolgozni az őt érdeklő szöveg mélyebb
értelmét” (Le Roy Ladurie 1988, 9). A tudattalan figyelembevétele a mentalitástörténészek gyakorlatában
azonban inkább kivétel, mint szabály.
Az elmúlt évtizedekben kettős irányú mozgás figyelhető meg a történeti társadalomtudományokban: egy
komplex „embertudomány” igénye mellett mintha felgyorsult volna a társadalomtudományok osztódással való
szaporodása, burjánzása is.
Bernard S. Cohn szerint, egy kiegyensúlyozott és széles látókörű tanszék manapság nem nélkülözhet egy
kvantitatív történészt, egy várostörténészt, egy feminista történészt, sem pedig egy pszichotörténészt (Cohn
2000, 40).
Valóban szükség van e fragmentálódott, sokféle paradigma után igazodó, párbeszédet nélkülöző tudományos
világra? Olyan bonyolulttá vált társadalmunk, hogy csak szélsőséges specializációval lehet az emberlét
mibenlétének forgácsait megragadni? A pszichohistória csupáncsak egy a sorban, és aktualitására csak
bizonyíték, hogy számos más új irányzat vindikálja magának a jogot a „pszichologizálásra”, sokszor anélkül,
hogy tudatában lenne annak, hogy a pszichohistorikusok kenyerével él. Néha nem könnyű az elhatárolás, és
kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e. A különbségek megértéséhez e kézikönyv egésze nyújthat hasznos
segítséget. Itt inkább az átfedésekből nyújtok ízelítőt.
A történeti antropológia például, „szemben a tradicionális társadalomtörténet-írás nagy folyamatokat és

változásokat tanulmányozó módszerével, a mikroszkopikus és kvalitatív feltárást részesíti előnyben.
Vizsgálódásainak középpontjában a cselekvő egyén döntéseinek, vagy a kisebb közösségek viselkedésének
megértése áll, amely mindig csak az adott társadalmi kontextusban nyer értelmet” (Sebők 2000, 8). Az idézet
akár egy pszichohistóriát bemutató könyvből is származhatna, hiszen a pszichohistória is a döntések és a
viselkedés megértését szorgalmazza. Roger Chartier is a gondolkodás és az érzetek világos kategorizálását tűzi
348
ÚJ IRÁNYZATOK
ki a történeti antropológia feladatának (Chartier 2000, 86). Mi ez, ha nem pszichológia? A percepció, a
személyiségmegnyilvánulások, a gesztusok és a kommunikáció fogalmai is központi szerepet kapnak a történeti
antropológiában (Burke 2000, 18). Megint csak a történeti pszichológia eseteivel állunk szemben.
Nem könnyebb a helyzetünk a történelmi antropológiával csaknem összemosódó ún. mikrotörténelem esetében
sem. Az 1980-as évektől kibontakozott új, antropológiai ihletésű társadalomtörténet a struktúrákra
összpontosító, makroszemléletű társadalomtudományos történelemmel szembefordulva a kultúrát, a kisemberek
tapasztalatait, a megélt életet helyezte a központba. A cselekvő kisember motivációjának, „szubjektív
szándékainak” a figyelembevételével, óhatatlanul átlépi a mikrotörténelem is a pszichológia határmezsgyéjét.
Példaként Ginzburg vagy Imhof magyarul is megjelent köteteit említhetjük (Ginzburg 1991; Imhof 1992). „A
nyolcvanas években inkább beszéltek történeti antropológiáról, a kilencvenes években inkább a mikrotörténelem
kifejezés lett divatos. Ugyanakkor a történeti antropológia szélesebb kategória a mikrotörténelemnél, hiszen
antropológiai szemlélettel nemcsak kis léptékű vizsgálatok keretében lehet szemlélni a múltat” (Szijártó 2000,
151). A pszichohistóriával való átfedés a mikrotörténelem esetében is evidens.
A pszichohistória közeli rokonságban áll a kultúrtörténettel is. Sőt, sokan pszichohistóriának tekintik a
hagyományos történetírásnak azt a kultúrtörténet, avagy társadalomtörténet néven már legitimmé vált típusát is,
ahol a kutató egy adott kultúra adott időpontbeli pszichologizáló elemzését is igyekszik véghezvinni. Azaz leírja
a családi struktúratípusokat, az egyének számára tipikus szocializációs és érési folyamatot, a szexualitás és az
agresszió kiélésének legitim módozatait, bemutatja a társadalmi presztízs, a tekintély, az értékek világának
érzelmi alapjait. Az emberi psziché történetiségének gondolatát már 1919-ben tetten érhetjük Johan
Huizingánál. Új típusú forrásokat kapcsol be a történelmi vizsgálatba: a kor embereinek érzelemvilágát tükröző
krónikákat, naplókat, elbeszélő forrásokat, verseket és a vallási értekezések tömegét. Éppen azokra a
közhelyekre, csacskaságokra, konvencionális érzelemnyilvánításokra, díszítő jelzőkre, túlzó leírásokra figyel,
melyek addig kihullottak a „lényegesebb” történelmi jelenségeket kutató történészek rostáján (Klaniczay 1979,
363). Egyén és társadalom dualista felfogásának elutasításával pedig Norbert Elias válik a pszichohistória egyik
úttörőjévé. 1939-ben írt fő műve: A civilizáció folyamata már arra a tézisre épül, hogy „mindaddig nem
ragadható meg a kapcsolat a fogalmilag 'egyénnek' és 'társadalomnak' nevezett dolgok között, ameddig
gondolkodásunk eleve úgy kezeli e fogalmakat, mintha két külön létező testről lenne szó, ráadásul két rendes
állapotban nyugvó testről, amelyek úgyszólván csak utólag érintkeznek egymással.” (Elias 1987, 38). Elias
dinamikus szemléletű kultúrtörténetét mítosznak tartja Hans Peter Duerr, aki három vaskos kötetben a kritika
mellett bőséges forrásés képanyagot is szolgáltat a meztelenség, szégyen, intimitás, obszcenitás és erőszak
története iránt érdeklődőknek, miközben a pszichés apparátus freudi struktúrájának, azaz az énnek, ösztönénnek
és felettes énnek egy alternatív, és a pszichohistória szemszögéből releváns elméletével szolgál (Duerr 1988;
1990; 1993).
Ha pedig már egy kultúrtörténeti „longue durée”-pszichohistóriában gondolkozunk, számos további illeszkedési
pontot találunk a sok vitát provokáló evolúciós pszichológiával vagy például az olyan új, interdiszciplináris
irányzatokkal, mint az evolúciós pszichológia, a neuropszichológia, a régészet, a paleoantropológia, esztétika
stb. határán felbukkanó, egy újfajta agyfelfogásra épülő, leginkább talán paleo-pszichológiának nevezhető
tudományág, melynek Steven Mithen a legnevesebb képviselője (Mithen 1996; 1998). És akkor még nem is
említettük a pszichohistória szempontjából sok kiaknázatlan lehetőséget rejtegető humánetológiát (Csányi
1999).
Vitathatóbb az átfedés a politikai pszichológiával. Ervin Staub szerint a Hunyady szerkesztette tanulmánykötet
(Hunyady 1998) nemzetközi jelentősége abban rejlik, hogy elsőként kapcsolja össze a politikai és a történelmi
pszichológiát (Staub 1998, 17). De miért kéne a politikai és a történelmi pszichológiát összekapcsolni? „A
politikai és a történeti pszichológia tehát valamiképpen egybenőtt – állítja Hunyady György, bár erről –
tudomány-rendszertani eszmefuttatásokat nemigen olvashatunk” (Hunyady 1998, 12). A politikai pszichológia
és a pszichohistória egybefonódásának gondolatát egyedül az a tény indokolhatja (véleményem szerint
korántsem elégséges indokként), hogy léteznek pszichohistóriai írások, amelyek a közelmúlt eseményeit
elemzik, és amelyek a történelmi távlat és kellő distancia hiányában inkább a politikatörténethez tartoznak, mint
a pszichohistóriához. Hunyady György alárendeli a történelmi pszichológiát a politikai pszichológiának, holott a
pszichohistória területe jóval szélesebb a politikai pszichológiáénál.
A politikai és a történelmi pszichológia viszonya leginkább a politika és a történelem viszonyával analóg. A

politika jelen, a történelem múlt, még akkor is, ha a viselkedés motivációja mindkét diszciplínát érdekli, és még
ha akadnak is olyan szabályt erősítő kivételek, mint a politológus Jon Elster, aki a történelmet és a pszichológiát
is szervesen tudja integrálni munkásságában (Elster 1995).
6.3. A pszichohistória és a pszichológia viszonya

349
ÚJ IRÁNYZATOK
Nem véletlen, hogy a pszichohistória többnyire a mélylélektani irányzatokból merít. Többnyire oda fordulnak
azok is, akik művészeti alkotásokat, irodalmi műveket elemeznek pszichológiai szempontból. E tradíció mellett
itt azonban másról is szó van. Nem könnyű ugyanis olyan pszichológiai irányzatot találni, amely a
pszichoanalíziséhoz hasonló dinamikus szemlélettel bírna, s így alkalmas lenne az időbeli változások
megértésére. A modern pszichológia, abbéli igyekezetében, hogy felzárkózzék a természettudományokkal egy
lapon említhető „komoly” tudományok közé, mindent megtett egy laboratóriumi körülmények közé szorított,
tértől és időtől elszakított steril pszichológia létrehozása érdekében. Míg a modern természettudomány egyre
jobban bevonta vizsgálódási körébe a „negyedik dimenzióként” számon tartott időt, addig a watsoni
behaviorizmus rendületlenül arra törekedett, hogy valamennyi viselkedésre érvényes, tértől és időtől független,
egyetemes törvényeket dolgozzon ki. Ugyanakkor a „humán pszichológiának túlságosan is nagy része épül
angolszász, protestáns, középosztálybeli, fehér bőrű, férfi egyetemi hallgatókon végzett vizsgálatokra, úgyhogy
nem nagy meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az így kialakult modellek az ember általános jellemzőit írják le”
(Serpell 1981, 8).
S bár történtek kísérletek a kognitív (elsősorban megismerő, megismerésre vonatkozó) pszichológiai

irányzatnak pszichohistóriai alkalmazására, alapvetően a pszichoanalízis vette magára a történettudománnyal
való ötvöződés szerepét. Ez a tény fontos szerepet játszik a pszichohistória ellenzőinek táborában, hiszen a
pszichoanalízis nem teljesen „szobatiszta” tudomány. Vannak, akik elfogadják a pszichoanalízist, mint
elméletet, de tagadják történelmi használhatóságát. Mások kétségbe vonják a pszichoanalízis érvényességét
(Stannard 1980), sőt, odáig mennek, hogy a 20. század egyik legelképesztőbb intellektuális szélhámosságának
tartják.
A másfajta pszichológiai irányzatokból is merítő kivételekhez tartozik Arne Jarrick svéd gazdaságtörténész, aki
a neoanalitikus Heinz Kohut mellet Piaget kognitív pszichológiájából is merít pszichológiai
társadalomtörténetnek nevezett doktori disszertációjában (Jarrick 1985).
Mi az, ami oly erősre fűzi a kapcsolatot a pszichoanalízis és a pszichohistória között? A legsajátosabb egyezést,
úgy tűnik, a viszont-indulatáttétel elismerése, felismerése és a munkamódszerben való tudatos felhasználása
jelenti.
Közös vonás a pszichoanalízis és a pszichohistória között, hogy mindkettő feltételezi: az emberi cselekedetek
mozgatórugói nem feltétlenül logikusak és pragmatikusak. Elismerik az irracionálisnak a létezését, ebből
következően elfogadják, hogy az emberi cselekedetek gyakran öndestruktív célt szolgálnak, akár egyéni, akár
csoportszinten.
Ugyanakkor az ortodox pszichoanalízis kritika nélküli történeti alkalmazása csupáncsak redukcionista

katasztrófákat eredményezhet. A klasszikus pszichoanalízis tanaiban ugyanis implicite benne foglaltatik az az
állítás, hogy a széles történeti univerzum nem más, mint az egyéni psziché projekciója. A legjobb esetben is
csak úgy tekintik a történelmet, mint egyfajta, önmagában figyelemre se méltó hátteret a projekciók számára. A
történelem egyfajta „odakint”, ami nem befolyásolja azt, ami „idebent” van. Freud szerint a „szociológia [...]
mely az embereknek a társadalomban való magatartását tárgyalja, nem lehet más, mint alkalmazott lélektan, s
szigorúan véve csak két tudomány létezik, tiszta és alkalmazott lélektan, valamint természettudomány” (Freud
1993, 212-213).
Az énpszichológia elmélete némi továbblépést jelent, amennyiben kiterjed a társadalmi környezethez való
normális adaptáció problémájára is. Reuben Fine szerint az énpszichológia találkozási területet szolgáltatott a
pszichoanalízis, a kísérleti pszichológia és általában a társadalomtudományok számára (Fine 1979). A
neofreudista tárgykapcsolat-elméletek (Melanie Klein, W. Ronald Faibairn, Hary Guntrip, Donald W.
Winnicott, Bálint Mihály, Heinz Kohut, Otto Kernberg és mások) szerint a felnőttek azon minta alapján
cselekszenek más személyekkel való kapcsolataikban és a külvilág problémáihoz való viszonyukban, amely
csecsemőkorukban rögzült bennük az őket gondozó személlyel, azaz többnyire az anyával való kapcsolatban.
A társkapcsolat-elmélet nem elsősorban az ösztönelméletre, hanem a tanult, vagy a gyermekkori tudattalan

fantáziáknak megfelelően beprogramozott kapcsolatok jellegére épít. Ezért a klasszikus pszichoanalitikus
elméleteknél sokkal inkább alkalmas társadalomtörténeti felhasználásra (Loewenberg 1983). A tárgykapcsolat-
elmélet, és az egyik legismertebb narcizmusteória 1981-ben elhunyt klasszikusa, Heinz Kohut, maga is aktívan a
pszichohistória felé fordult élete utolsó éveiben (Kohut 1985).
A pszichoanalízist és a történelemtudományt is elsősorban az időbeliség kérdése foglalkoztatja, mindkettő a

konkrét emberi cselekvések előzményeit és következményeit vizsgálja. A múlt rekonstruálásán fáradoznak, s e
fáradozást annál értékesebbnek tartják, minél inkább megvalósul a manifeszt ismeretanyagok mögött megbújó
350
ÚJ IRÁNYZATOK
rejtett, nehezen hozzáférhető események tettenérése. A történész ugyanolyan fontosságtudattal vájkál régi korok
levéltárakban fennmaradt jogi jegyzőkönyveiben, magánszemélyek naplóiban, népdalok szövegeiben, mint
ahogy a pszichoanalitikus veti magát az álmok, mítoszok, neurotikus tünetek értelmezésébe.
Közös nevező lehet még egyfajta emancipatorikus szándék is, hiszen a múltból való tanulás szándéka mind a
történelemnél, mind a pszichoanalízisnél fontos motívum. Feltéve, hogy nem a Hayden White-féle történeti
koncepcióval értünk egyet, aki szerint a történelemtől „azt igényeljük, hogy minden korábbinál inkább a
diszkontinuitásra tanítson bennünket, mert sorsunk a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz” (White 1997, 67).
6.4. A pszichohistória tudománytörténeti előzményei

A pszichohistória irodalmában a háborúzó felek viselkedésmotivációját is bemutató Thuküdidészt szokták
elsőként megnevezni azok sorában, akik a történelmet pszichológiai szemszögből is értelmezték. A reneszánsz
történetírók – a korai középkori történetírásnak az emberi történelmet is az isteni törvényekre visszavezető
periódusa után – felfedezik, hogy a történelem az emberiség műve, s mint ilyen, megismerhető. Giambattista
Vico a 17-18. század fordulóján újra felveti az emberi érzelem és fantázia fontosságát a történelemben (Vico
1979).
Valójában a 19. századi német történelemfilozófia fedezte föl magának, hogy a társadalomtudományoknak
különbözniük kell a természettudományoktól, s módszereiknek is másoknak kell lenniük. Windelband bevezette
a „nomotetikus” és „idiografikus” kifejezéseket. A nomotetikus vizsgálódások a létre (Sein), az idiografikusak
pedig a normákhoz kötödés tudatára (Sollen) vonatkoznak. A nomotetikus, törvényszerűségeket kereső
vizsgálódás elemzést, kvantifikációt, magyarázatot követel, az egyedit középpontba állító idiografikus pedig
megértést.
Wilhelm Dilthey formálisan is bevezeti a „megértés” (Verstehen) fogalmát a szellemtudományokba. Dilthey

követői közül Spranger említhető, aki megkülönböztetett egy leíró és egy magyarázó pszichológiát.
Úttörő személyisége a pszichohistóriának Hugo Münsterberg, aki a századelőn írott programadó

összefoglalójában (1914) a pszichológia alágai között kijelölni próbálta a történeti pszichológia helyét is
(Hunyady 1998, 13). Münsterberg szerint a pszichohistória művelése a pszichológiai ismeretek és belátás
birtokában a történészek feladata lenne.
A pszichohistória szociológiai háttértörténetéhez tartozik Max Weber és az általa kidolgozott „megértő

szociológia”-elmélet is.
A pszichoanalitikus elméletnek az analitikus díványán túli kiterjesztésében, azaz az emberi kultúra történetére
való alkalmazásban maga Sigmund Freud volt az élenjáró. A pszichohistória előzményei közé sorolható írásai a
Totem és tabu, a Mózes és a monoteizmus, a Csoportlélektan és én-analízis, valamint Leonardo-tanulmánya
(Freud 1993; 1987; 1942; 1982).
Freudnak e társadalomtudományok felé kacsingató művei nem épülnek valós történeti tényekre, sterilek és
erősen spekulatívak. A történelem legjobb esetben is csak illusztráció a pszichológia elméletéhez. Freud
történelemértelmezése leginkább a teológiai történetíráséra emlékeztet (Rieff 1974). Rieff pregnáns
megfogalmazásában: Marx számára a történelem terhes a jövővel. Freud számára a jövő terhes a múlttal. A
változás állandósággá, a történelem természetté, a fejlődés ismétlődéssé válik a freudi értelmezésben. Freud az
azonosságot kutatja a változásban, a mozdulatlant a dinamizmusban, a latens múltat a jelenben. Freud analógiát
vont az egyéni és a társadalmi közt. A prototípus koncepciójának köszönhetően, az időleges viszonyokban is a
folyamatosságot látta. Freud terapeutaként és botcsinálta történészként is az interpretációs szabadság híve volt.
A szakadatlan előtörő emlékek, az asszociációk és a szimbólumok időbeli sorrendjüktől függetlenül mind
tematikus rendbe fűződnek. Freud történelemszemlélete a mának a múltba, az ontogenezisnek (egyedfejlődés) a
filogenezisre (törzsfejlődés) való projekcióján alapul. A freudi gondolatrendszer nem mentes a belső
ellentmondásoktól. Amikor az ösztönök állandó harcát és a múltbeli események befolyását hangsúlyozza mind
az egyén, mind a társadalom életében, tulajdonképpen az emberi élet ismétlődő voltát és a természet
állandóságát nyilvánítja ki. Ugyanakkor azzal, hogy a társadalmat a változó és fejlődő egyénnel hasonló módon
kezeli, implicit módon a társadalom fejlődését is feltételezi. Az első (az emberi prototípust feltételező)
megközelítésben a történeti időnek nincs jelentősége, azaz változatlan. Viszont a társadalmi változásokat az
egyén fejlődésével összehasonlító szemlélet szerint az idő egyenes vonalú, egyirányú fejlődési vonalat mutat.
Valójában a freudi módszer e két aspektusa (analógia és prototípus) egy pontban összeillő: mindkettő fatalista
doktrína. A forradalom mindig az apa elleni lázadás prototípusa, és minden esetben el is kell buknia. Freud
351
ÚJ IRÁNYZATOK
pesszimista társadalomszemléletét frappánsan jellemzik Philippe Rieff szavai: „Nincs nyitott jövő, nincs zárt
múlt” (Rieff 1974, 83-84).
Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy Freud a korabeli antropológia (elsősorban Frazer) adatainak
fölhasználásával óriási hatást gyakorolt a modern antropológia és etnológia fejlődésére. Freud elsőként leplezte
le az emberi természet civilizáltságába vetett szentimentális hitünk illuzórikus voltát. Míg a pszichoanalízist az
etnológiával ötvöző ún. etnopszichológia kiemelkedő alakja, Róheim Géza Freud metapszichológiájának
strukturális aspektusára (Én, felettes Én, Ösztönén) építi „örök érvényű” etnológiai tipológiáját ontogenetikus
kultúraelméletében, addig Malinowski, majd Margaret Mead munkásságának köszönhetően az antropológia
gyorsan túl is haladja a kultúrafüggetlen pszichoanalitikus nézeteket és bevezeti a merev freudi teóriákkal
összebékíthetetlen etnológiai relativizmust. A magyar származású Georges Devereux e tekintetben valamiféle
kompromisszumos átmenetet képvisel. Bár a tudattalan fantáziák és kulturális jelenségek hasonlítanak
egymáshoz, Devereux szerint nem szabad őket egymásra visszavezetni. Primitív redukcionizmus helyett egy
olyan szemléletet vall, ahol a pszichológiai és szociológiai (történelmi) tényezők komplementer viszonyban
vannak egymással (Devereux 1980).
Az etnopszichológia alapelvének (minden kultúrát csak saját értékrendszere alapján lehet megítélni) a
történelemre való alkalmazása elfogadhatatlan a pszichohistória Llyod DeMause-hoz kapcsolódó irányzata
számára. DeMause szerint a II. világháború óta tarthatatlan a relativista álláspont még az etnológián és
antropológián belül is. Bizarr lenne azt állítani, mondja DeMause, hogy a csecsemőket elgázosító nácik
normálisan cselekedtek kultúrájuk értékrendszere szerint (DeMause 1986). A „normális” szó deskriptív, affektív
és normatív konnotációinak elkülönítésével könnyen kivédhető a DeMause által felvetett kritika. Mind
etnológiai, mind történeti kutatásokban célszerű a statisztikai-deskriptív, az érzelmi és a normatív normalitás
fogalmának az elválasztása.
A mélylélektani iskola nagyjai közül Alfred Adler neve említhető még meg. Bár irányzata az
individuálpszichológia nevet kapta, ő azon ritkaságszámba menő pszichoanalitikus elméletalkotók közé tartozik,
akik már a mélylélektan korai időszakában kaput nyitottak egy, a társadalmi miliőt sem figyelmen kívül hagyó,
komplexebb pszichoanalitikus szemlélet felé. Nem véletlen, hogy számos freudo-marxista is volt Adler követői
között.
Adlerral ellentétben Jungnak az archetípusokról és a kollektív tudattalanról szóló elmélete ahistorikus és nem
sok kapcsolatba hozható a pszichohistóriával. A pszichoanalitikus Budapesti Iskola nemzetközileg is ismert
nagy alakjának, Hermann Imrének Az ember ősi ösztönei című fő művében végigvezetett gondolatmenete
viszont alapvetően történeti és méltán sorolható napjaink evolúciós pszichológiájának az előzményei közé. Az
evolúciós pszichológia azt vizsgálja, hogy a különböző pszichológiai jelenségekben hogyan fejeződik ki a
környezethez való adaptáció, valamint hogyan kapcsolódik az emberi viselkedés a génekhez és a kultúrához. S
minthogy az evolúciós pszichológia és a pszichohistória között számos kapcsolódási pont létezik, korántsem
abszurd gondolat Hermann Imrét is a pszichohistóriai gondolkodás előfutárának tekinteni.
A freudo-marxizmus és különösen Wilhelm Reich életműve elsősorban a Frankfurti iskola közvetítésével (Erich
Fromm, Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse) hatott az Egyesült Államokban a II. világháború
után lassacskán intézményesülő pszichohistóriai iskolára, elsősorban az Erik H. Erikson körüli csoportosulásra,
valamint Norman O. Brownra.
Az 1950-es évektől egyre több szociológiai munka bukkant föl, amelyben az emberi személyiségstruktúra
megváltozásáról, azaz történetiségének implicit elismeréséről lehetett olvasni. Míg az ötvenes évek
pszichológiája még a viselkedés-lélektan fehéregeres bűvöletében élt, e szociológusok az eljövendő
pszichohistorikusok számára is hallatlanul izgalmas, bár sokszor ellentmondásos és provokatív elméleteket
gyártottak. Az amerikai Christopher Lasch a pszichés struktúraváltozást, mint az egész emberiség jövőjét
fenyegető folyamatot írja le. A német Thomas Ziehe épp ellenkezőleg, a továbblépés, fejlődés zálogának tartja.
David Riesmannak A magányos tömeg című könyve, ahol a belülről és a kívülről irányított személyiségtípus
történeti előfordulásait mutatja be, szintén pszichológiai fogalmakkal operál (Riesman 1973). Az a gondolat,
miszerint a személyiség, miként a kultúra is, rendszer, amely egész fejlődése folyamán alkalmazkodik külső és
belső környezetéhez, s egyszersmind többé-kevésbé célirányosan és aktívan változtatja is azt, hozzáigazítva a
maga tudatosult szükségletéhez, lassan, de biztosan egyengette az utat az evolucionista pszichológiát jellemző
gondolkodásmód felé.
6.5. Az intézményes pszichohistória története
352
ÚJ IRÁNYZATOK
A pszichohistória 1957. december 29-én iratkozott föl a tudományos életben nyilvántartott diszciplínák sorába.
Ekkor hangzott el William L. Langer elnöki megnyitó beszéde az Amerikai Történész Társaság évi rendes
konferenciáján. Előadásában (The Next Assignment) feltűnően harsány nyilatkozatot tett a múlt
tanulmányozásának ezen új megközelítése mellett. Véleménye szerint, ha a történészek mélyíteni szeretnék
történeti ismereteiket, óhatatlanul meg kell tanulniuk meríteni a pszichoanalízisből, mégpedig nemcsak az
ortodox freudizmus tanaiból, hanem annak újabb és állandóan fejlődő irányzataiból is (Mazlish 1963).
E fenti konferenciát rövidesen követte két pszichohistóriai alapmunka megjelenése: 1958-ban Erikson
YoungMan Luthere (Erikson 1991), majd 1959-ben Norman O. Brown Life Against Death című írása (Brown
1959). Azt ezt követő tíz-tizenkét évben, azaz az első pszichohistóriai folyóiratok és társaságok megjelenéséig, a
következő szerzők művei számíthatnak az úttörés dokumentumai közé: Bruce Mazlish, Erik H. Erikson, Llyod
DeMause, Rudolph Binion, David Beisel, Charles Strozier, valamint Robert Jay Lifton (Lawton 1988). A
hetvenes évek elejéig azonban a pszichohistorikusok egymástól függetlenül, fizikailag és szellemileg is izoláltan
tevékenykedtek. Egyedüli kivételként említhetjük azt a laza, Robert Jay Lifton, Erik H. Erikson és Kenneth
Keniston kezdeményezésére 1966-ban létrejött, az Egyesült Államokon kívüli kutatókat is magában foglaló
tömörülést, amely Wellfleet-csoportként írta be nevét a pszichohistória történetébe (Lifton & Olson 1974). A
hatvanas évek végétől működött egy pszichohistóriával foglalkozó csoport Los Angelesben is. 1970-ben az
Amerikai Történész Társaság közgyűlésén (American Historical Association Convention) megállapítást nyert,
hogy a pszichohistória élénk és széles körű érdeklődésre tart számot, ugyanakkor az érdeklődők közötti
kapcsolattartás módja megoldatlan. 1972-ben megalakult a Group for the Use of Psychology in History, azaz
GUPH (A Pszichológia Alkalmazása a Történelemben Csoport) azzal a céllal, hogy a múltat pszichológiai
szempontból tanulmányozni kívánó kutatók részére közös fórumot teremtsen. Az alapító tagok között találjuk
Charles Stroziert, Patrick Dunt, John Fitzpatrickot és Richard Schoenwaldot (ez utóbbit elnöki tisztségben).
1974-ben Fred Weinsteint vette át az elnökséget (Lawton 1988). A csoport 1972-től kezdve Newsletter néven
adta ki közleményeit, mígnem 1976-ban a Newslettert fölváltotta a negyedévenként megjelenő Psychohistory
Review. 1976-ban tartotta meg a csoport első konferenciáját a New Jersey állambeli Stocktonban („Present State
and Future prospects of Psychohistory”). A második konferenciára („Psyche, Society and Value Change: A
Conference of Psychohistory in Honor of Erik H. Erikson”) 1977-ben került sor Adelphiben (Albin 1980).
Azóta a csoport csak részletproblémákat megvitató, szűk körű konferenciákat rendezett. 1973-ban Chicagóban
megalakult a pszichohistóriai tréninggel is foglalkozó Center for psychosocial Studies. Több más, kisebb
pszichohistóriai csoportosulás is született ez idő tájt az Egyesült Államokban (Lawton 1988). A pszichohistória
megszületésére a szakmai közvélemény igen hevesen reagált. Főképp a történészek háborodtak föl az általuk
egyértelműen pszichológiai redukcionizmusnak tartott irányzaton. Sajnos, a redukcionizmus vádja nem
igazságtalan a tudományszervezői és mecénási szempontból oly kiemelkedő, de saját írásaiban az alapvető
társadalmi-történeti ismeretanyag szinte teljes hiányáról tanúbizonyságot tevő Llyod DeMause esetében. Az ő
„pszichogenetikus elmélete” szerint az emberi személyiség történeti fejlődésének alapvető mozgatórugóját a
szülő-gyermek kapcsolat történeti változásaiban lehet megragadni. E teória DeMause tudományszervezői és
propagálói tehetségének köszönhetően jóval nagyobb nemzetközi hírnévre (hírhedtségre!?) tett szert, mint jó
néhány más, alapos tudományos erudíció birtokában alkotó szerző pszichohistóriai munkássága. Szerencsére a
DeMause által 1973-ban alapított History of Childhood Quarterly (1976 óta Journal of Psychohistory néven),
valamint a szintén általa alapított nemzetközi pszichohistóriai társaság égisze alatt működő Psychohistory Press
nem zárkózik el a nívósabb pszichohistóriai munkák közlésétől sem. 1988-ban a Journal of Psychohistory,
miután DeMause átadta a főszerkesztői posztot David Beiselnek, bekebelezte a The Journal of Psychoanalytic
Anthropologyt. DeMause 1975-ben megalapította az Institute for Psychohistoryt. Az intézetben, melynek
külföldi fiókintézetei is vannak, kéthavonta tartanak üléseket, valamint rendszeresen folynak saját
csoportdinamikai folyamatokat is analizáló pszichohistóriai tréningülések. 1982-ben megalakult Paul Elovitz
vezetésével a Psychohistory Forum, amely New York vonzási körébe eső különböző településeken tartja
összejöveteleit. 1977-ben DeMause megalapított egy nemzetközi társaságot (IPA=International Psychohistorical
Association) amely azóta is évente New Yorkban konferenciát tart, és önálló kiadvánnyal is jelentkezett. E
kiadvány, a Psychohistory 1981-től beolvadt a Journal of Psychohistoryba, az IPA pedig Newsletter nevű
értesítővel tájékoztatja tagjait. DeMause újságának címmutatója, 25 évre visszamenően megtalálható az alábbi
internetcímen (2001. februári adat): http://www.psychohistory.com/htm/06a_ 25year. html
A pszichohistóriának megjelentek bibliográfiái is az Egyesült Államokban (Psychohistorical Inquiry 1984;

Lopez 1974; Sinofsky et al 1975). Lawton összefoglaló jellegű kézikönyve is hasznos segítség a téma iránt
érdeklődőnek (Lawton 1988). A fent felsorolt folyóiratokon kívül rendszeresen közölnek pszichohistóriai
tanulmányokat a következő sajtótermékek: Journal of Interdisciplinary History, American Historical Review,
Psychoanalitic Review, The Historian, Biography, Bulletin ofthe Menninger Clinic, Journal of Modern History,
American Imago és International Review of Psychoanalysis.
353
ÚJ IRÁNYZATOK
Az Egyesült Államokban bevezették a pszichohistória tárgy oktatását több felsőoktatási intézményben, sőt jó
ideje folyik már a pszichohistorikusok szakképzése is (Beisel 1998). A képzés szervezőinek az elméleti
történészi és pszichológusi képzés kombinációja mellett, speciális, pszichoanalitikus szenzitivitást fejlesztő
kötelező tréningen is részt kell venniük (Binion 1982).
Bruce Mazlish adata szerint 1966-ban még csak ő maga és Erik H. Erikson tanított pszichohistóriát az Egyesült
Államokban (The Times Literary Supplement 1966, 667-668). 1977-ben már több mint 200 kurzus (college-
okban, egyetemeken, pszichoanalitikus intézményekben stb.) hirdeti magát pszichohistória néven. Mivel minden
olyan kurzus jó diákcsalogató, amely elnevezésével utalást tesz a hagyományostól való eltérésre, sokaknak
kifizetődő vállalkozás, ha az irodalomjegyzékbe a történeti munkák mellé felvesznek egy-két Freud-írást is, és
ezzel a kurzust pszichohistóriának keresztelik (Kren 1977).
Lloyd DeMause Pszichohistória Intézetének az Internet tanúsága szerint ma már számos külföldi fiókintézete
van. 2001 februárjában, az alábbi országok képviseltetik magukat e-mail címmel is az Institute for
Psychohistory honlapján: Anglia, Argentína, Ausztrália, Ausztria, Belorusszia, Brazília, Finnország,
Franciaország, Kanada, Lengyelország, Mexikó, Németország, Nigéria, Oroszország, Románia, Svájc,
Szlovénia és Új-Zéland.
Ugyanezen a honlapon föl lehet iratkozni „ingyenes pszichohistóriai tréningkurzusra” is.
Úgy tűnik, az elmúlt évtized nem hozott sok újdonságot a pszichohistória történetében. Llyod DeMause uralja a
hivatalos terepet, és módszertanilag új munkák helyett, a már ismert kaptafára íródnak az újabb és újabb
biográfiák, valamint a közelmúlt és jelen válságos eseményeinek pszichoanalitikus elemzését tartalmazó művek.
Az érdeklődő gazdag választékot talál az interneten.
6.6. Pszichohistória Magyarországon

A nyolcvanas években napvilágot látott néhány a pszichohistóriával már-már „kacérkodó” írás Magyarországon
(Paneth 1985; Hankiss 1987; 1989). Pléh Csaba már 1986-ban szorgalmazta az áthallgatást más karokról a
pszichológiára (Pléh 19871988). A pszichohistóriáról magyarul – tudomásom szerint – először Lányi Gusztáv
adott egy bekezdésnyi összefoglalást a Pszichológiában (Lányi 1988, 123-124). 1991-ben jelent meg az első
önálló munka a pszichohistóriáról e sorok írójának tollából (Botond 1991). A kötetet követte néhány, a
pszichohistória körül „filozofizáló” recenzió (többek közt Harmat 1992; Lányi 1991; Balogh 1992) majd – úgy
tűnik1998-ig nem jelent meg önálló magyar nyelvű pszichohistóriai munka. A csöndet Hunyady György
szerkesztésében a Történeti és politikai pszichológia címet viselő, a felsőoktatási tankönyvtámogatási program
jóvoltából megjelent szöveggyűjtemény törte meg. A kötet az ELTE BTK Társadalomés Neveléspszichológiai
Tanszék munkacsoportjának amatőr fordításait tartalmazza, valamint a szerkesztő Előés Utószavát (Hunyady
1998). A huszonkilenc írásból mindössze hatot lehet a pszichohistóriához tartozónak tekinteni, s azok közül is
kettő némileg poros (Hugo Münsterberg írása 1898-ból!, valamint az erre referáló munka). A többi
pszichohistóriai írás elsősorban a II. világháború utáni időszak történelmére koncentrál, és elsősorban a történeti
szociálpszichológiát, valamint politikusok életrajzát tartalmazza.
Hunyady szerint a pszichohistóriának nincs „kikristályosodott tematikus struktúrája [...], amely szembesülésre
kényszerítené a történeti tárgyköröket érintő pszichológiai munkálatokat, s igen távol vagyunk egy ilyen szakág
rendeltetésének és jellegének egyértelmű kodifikálásától” (Hunyady 1998, 13). Hunyady a történészek
érdektelenségével okolja a pszichohistória „alulfejlettségét”, e véleményét pedig arra a konzultációsorozatra
építi, amelyet „kiváló történészek folytattak specializálódó pszichológushallgatókkal az 1997/98-as tanév két
féléve során az ELTE bölcsészkarán. .Nem várható tehát, hogy történészek alakítsák ki és alkalmazzák a
történeti pszichológiát. Ez a feladat a specializálódó pszichológusokra hárul, s ennek akár nálunk is
mutatkozhatnak előnyei.” (Hunyady 1998, 13). Egyes magyar történészek gyanakvó idegenkedése (például
Lackó 1997) látszólag Hunyadyt igazolja, de az igazsághoz tartozik, hogy nemcsak nemzetközi vonatkozásban,
hanem magyar nyelven is akadtak és még/már ma is vannak a pszichológiai tudást történettudománnyal
integrálni tudó történészek. A múltból példának a svájci Jung Intézetben előadó történész Ferdinándy Mihályt
említhetjük, aki Freudon kívül főleg Jung és Szondi elméletére építve elemezte Álmos fejedelem sorsát,
valamint V. Károlyról is könyvet írt. Bibó István, Wesselényi Miklós (1935-ben írt könyve a harmadik
birodalom keletkezéséről) Hanák Péter avagy Klaniczay Gábor történelmi írásai se érdektelenségről
tanúskodnak (Harmat 1992).
Akárhogy is, a pszichohistória jelen van a mai Magyarországon és speciális kollégiumok, valamint ajánlott
irodalmak formájában megjelent különféle egyetemi képzések programjában is.
354
ÚJ IRÁNYZATOK
Külön említést érdemel az a színvonalas áttekintő munkákat is eredményező (Péter 1996; Szabolcs 1999; Vajda
2000) fellendülés, amit az utóbbi években a gyermekkortörténet területén tapasztalhatunk. Aries híres alapműve
már régebben megjelent egy rövidített fordításban (Aries 1987). A gyermekkor története címen megjelent újabb
szöveggyűjtemény (Vajda-Pukánszky 1998) érdeme, hogy magyar fordításban közli Llyod DeMause, valamint
Linda Pollock „klasszikus” írásait is. Még egy klasszikus mű, Elisabeth Badinternek egy Aries nézeteivel
vitatkozó munkája is megjelent magyarul (Badinter 1999). Elsősorban neveléstörténészek járnak elöl jó példával
a gyermekkortörténet pszichohistóriai vonatkozásainak az integrálásával.
6.7. A pszichohistória főbb irányzatai

Hagyományosan (Szaluta 1987; Lawton 1988) egy tematikai szempontú felosztás alapján három irányzatot
szoktak elkülöníteni a pszichohistórián belül: híres emberek pszichohistóriája (pszichobiográfia);
gyermekkortörténet; társadalmi csoportok pszichohistóriája.
E felosztásba nehezen lehet minden pszichohistóriai munkát besorolni. Példaként említhetem az orosz
Gurevicsot, aki a politikai személyiségrajzon túllépve, hosszabb történeti időszak-korszak „pszichohistóriai”
leírását kísérli meg, amikor az individuum európai fejlődését vizsgálja (Gurewitsch 1994), vagy I. Sz. Konnak
interperszonális viszonyok, vagy pszichikus entitások történetét végigkövető írásait, mely munkákat szerzőik
történeti pszichológia néven tartják számon (Kon 1989).
Egy lehetséges osztályozási rendszer William J. McGuire-é, aki a politikai pszichológia történetét mikroés
makroszint, valamint „humanisztikus” (idiografikus) és „tudományos” (nomotetikus) koordinátákba helyezi el
(McGuire 1998).
KennethJ. Gergen tanulmánya (Gergen 1998, 67-90) nemcsak egy kiváló összefoglalót, hanem egy használható
osztályozási rendszert ad, legalábbis a történeti szociálpszichológia történetéhez. Három tipikus kutatási formát
mutat be. Az egyik az állandóság feltevése a történelemben (egyetemes törvények, például tanuláselmélet
uralma), a másik a rendezett változások hipotézise (Vico, Wundt, Freud, Piaget), a harmadik az esetlegességet
valló irányzatok, melyek szerint a legtöbb időben elhúzódó folyamat nem előre meghatározott, s nem is
alapvetően ismétlődő jellegű. Ez utóbbi irányzat az embert inkább „spontán cselekvő” lénynek tekinti, mint az
előző kettő, ezáltal némileg fenyegetve a tudományos haladásban hivő hagyományos empirista nézőpontot.
Saját, részben az idiografikus és a nomotetikus felosztástól inspirált osztályozási rendszerem a komplexitás (a

történeti források és adatok szakszerű kezelése, valamint pszichológiai szempont jelenléte) és a speciális
módszertani tudatosság (a kutató tudatos és tudattalan reakcióinak figyelembevétele) szerint csoportosít. Egy
ilyen felosztás szerint a létező pszichohistórián belül két nagy csoport különíthető el:
– társadalomtudósok (történészek), és egyes pszichológusok, akik merik használni a pszichológiai

(pszichoanalitikus) terminológiát, de a pszichológia alkalmazása saját élmény helyett intellektuális belátásokon
alapul (nevezzük T típusnak),
– analitikus képzettségű pszichológusok (pszichiáterek), akik tudatában vannak saját tudatos és tudattalan
reakcióik jelentőségének a kutatásban, ugyanakkor fölöslegesnek tartják a hagyományos jellegű történelmi
adatok és értelmezések használatát, vagy ha nem is tartják fölöslegesnek, de tudásuk amatőr szintű (nevezzük P
típusnak).
A T típusú pszichohistórián belül ezután további három, nagyobb tematikai irányvonal kristályosodik ki:
– A pszichobiográfia, elsősorban Erikson követői, akik híres emberek életrajzát dolgozzák fel a
pszichoanalitikus szemléletmód alkalmazásával. E pszichobiográfiák (néhány kivételtől eltekintve) az
elméleteket sokszor automatikusan alkalmazzák tetszés szerinti kulturális és társadalmi helyzetben lévő
személyre (Runyan 1998, 323). Többek között Luther, Gandhi, Hitler, VIII. Henrik, Wilson, John Stuart Mill,
Benjamin Franklin és Himmler személyéről született monográfiák tették híressé ezt az irányzatot. A
pszichobiográfiai értelmezés nem feltétlenül primitív, lehet összetett, több szinten zajló intellektuális vállalkozás
is, mely egyetemes érvényű elméletek mellett, a csoportokra és körülményekre jellemző általánosításokkal,
valamint az adott személy idiografikus elemzésével dolgozik. E komplexitás sajnos csak ritkán van jelen
(Erikson például egyike a legjobbaknak), s ennek hiányában valóban csak teátrális történelmi kulisszák közé
helyezett egyoldalú pszichologizálásról lehet szó.
– Egy másik csoport (főként az ún. frankfurti iskola és a jugoszláv praxis-kör filozófiai gondolataiból indulók)
elsősorban a kollektív jelenségek pszichohistóriai analízise területén munkálkodtak. Többségük múlt felé
355
ÚJ IRÁNYZATOK
irányuló érdeklődése megreked a közelmúltnál, és leginkább történeti szociálpszichológiának nevezhető. Itt a

fókusz az általános szociálpszichológiai törvények makroszintjére irányul, a konkrét személyek, avagy
történelmi események, inkább illusztrációk, mint hús-vér rekonstrukciók.
– A harmadik irányzatot az amerikai Psychohistory Review vezető személyiségeinek Gerald M. Plattnak és Fred
Weinsteinnek a neve illusztrálhatja (WeinsteinPlatt 1973). Megközelítési módjuk erősen szociológiai, de azért
bőségesen merít Freudból, Eriksonból, Hartmanból, Parsonsból és a neofreudiánus pszichológia több
képviselőjétől. Kritizálják a klasszikus freudi pszichoanalízis ahistorizmusát és a külvilág jelentőségének az
elhanyagolását. E munkák között briliáns intellektuális teljesítmények húzódnak meg, de a pszichológiai teóriák
gyakran puszta dekorációként lógnak a történeti anyagon. Nagy a kockázata annak, hogy a nem megélt és az
önreflexió praxisát nélkülöző pszichologizálás szép, de steril produktumokat hozhat létre, amely az olvasóban
azt az érzést kelti, hogy mindez akár igaz is lehetett, de miért ne lett volna valahogy máshogy? Furcsa módon
pont az empatikus, szubjektivitást is megengedő megközelítés (az eriksoni kontrollált szubjektivitás) hozhatja
létre a befogadóban a tudományos hitelesség viszonylag legjobb megközelítésének benyomását.
A P típusú csoport élén a már sokszor említett Llyod DeMause és az általa szervezett intézményekhez,
újságokhoz tartozók jó része tartozik. Ez az az irányzat, amely néha jogosan, néha igazságtalanul a legélesebb
kritikát váltja ki a társadalomtudósok körében. Llyod DeMause tudományszervező munkássága és új utakat
kereső bátorsága mindenképp elismerést érdemel, de saját teóriái már nem állják a történész keresztkérdéseit.
A nézetem szerint ideális pszichohistória, amely a T és P típus integrálását jelentené, nem jelentkezett mind a
mai napig intézményes formákban. Egyes személyek, egyes munkái ebbe az irányba mutatnak (például azok,
akik Norbert Elias nyomában járnak), de az integrált szemléletnek nyilvánvalóan nagyon nehéz tömeges
követőkre találni.
6.8. A pszichohistória módszerei

A pszichohistória módszertani sajátosságait csak úgy érthetjük meg, ha figyelembe vesszük a pszichohistóriának
a hagyományos történetírástól való különbözőségét. Mivel a pszichohistória nem egy egységes irányzat,
módszertani kérdésekben is megtaláljuk mind a szélsőségeket, mind a hagyományos történetírástól alig
különböző vonásokat. Lawton például leszögezi, hogy a pszichohistorikus számára nem fontos a történeti
esemény bemutatása és leírása (Lawton 1988). DeMause-t se érdekli, hogy „mi történt”, csupán csak, hogy
„miért történt, ami történt” (DeMause 1975). Mintha ezt a két kérdést el lehetne egymástól választani!
Számos pszichohistorikus úgy véli, hogy a megértés nemcsak egy intellektuális folyamat, hanem érzelmi
cselekvés is kell hogy legyen a történeti kutatásban. Hiszen mindannyian elkerülhetetlenül saját, történelmileg
determinált, tudatos és tudattalan perspektívánkból, a konfliktusoknak, előítéleteknek és előzetes
ismeretanyagoknak egy adott halmazával közelítünk kutatásunk tárgyához. Mindezek, függetlenül attól, hogy
ennek tudatában vagyunk-e avagy sem, befolyásolnak az anyag szelekciójában, csoportosításában,
kiértékelésében és a kapott eredmény kifejtési módjában (Wallace 1985, 67).
A munkáját végző történész ugyanolyan fogékony az indulatáttételre és a viszontáttételre, mint bármely más
ember. A pszichohistorikusban bizonyos adatok szorongást válthatnak ki. Ennek következtében elhárítási
reakciók indulnak be, ami megzavarhatja az észlelési és értelmezési folyamatot és ellenálláshoz vezet a
megértésben. A legfontosabb feladat ezért: tudatossá tenni a viszont-indulatáttétel érzését, és az ily módon
szerzett információt is tudatosan feldolgozni (Loewenberg 1983). A pszichoanalitikus indulatáttétel nem más,
mint egy régi elintézetlen tárgykapcsolatnak (a pszichológiában „tárgyon” kötödésünk tárgyát értjük) a
megismétlési kísérlete, régi érzések, fantáziák tudattalan áthelyezése életünk korábbi fontos szereplőiről egy új
aktuális kapcsolatra, ez esetben a terapeutára. Nemcsak egyes személyekkel, hanem csoportokkal,
intézményekkel kapcsolatban is beszélhetünk indulatáttételről. A viszont-indulatáttétel az indulatáttétel
megfordítása, azaz a terapeutában a páciens által kiváltott érzésekkel és indulatokkal azonos. Ahogyan a
pszichoanalitikus sem elsősorban a páciens által fölkínált, térben és időben távoli („ott és akkor”) anyaggal
dolgozik, hanem ezeket az analízis során eltolással produkált érzelmi reakciókat („itt és most” anyag) igyekszik
megérezni és megérteni, legyen szó akár a páciens (indulatáttétel), akár saját maga reakcióiról (viszont-
indulatáttétel), a pszichohistorikus is abból a feltevésből indul ki, hogy saját kutatásainak tárgyválasztása,
valamint a kutatás közben őbenne kiváltódott érzelmi-indulati reakciók, asszociációk, korántsem véletlenek.
Hogy az amúgy is nehezen rekonstruálható pszichohistóriai ténytől elválasztható legyen mindaz, ami utólagos
belemagyarázás, ami vagy későbbi korok belátható kulturális különbözőségéből fakad, vagy pedig a kutató
személyiségfejlődésének sajátos útjából (korai identifikációk, idealizálások, a saját meg nem valósított egónak a
projekciója stb.), rákényszerül a kutató az önreflexiónak egy bonyolult és ez idáig kizárólag a pszichoanalitikus
eszköztárba sorolt módszerére: a kutatása tárgyával kapcsolatba hozható, saját magán észlelt tudatos és
356
ÚJ IRÁNYZATOK
tudattalan reakciók (a viszont-indulatáttétel) folyamatos elemzésére. Tudományfilozófiai fogalmakkal élve azt

mondhatnánk: a hermeneutikai (teljes beleélést, azonosulást, rekonstruálást megkísérlő) és a fenomenológiai (a
megismerés tárgyának és a megismerő személyének kapcsolatát bonyolult viszonyként értelmező) módszer
sajátos keverékét kell a pszichohistorikusnak elsajátítani. A két, látszólag egymással ellentétes paradigma
összebékíthető, ha a teóriákat egymással kommunikációra képes, nyílt rendszereknek tekintjük, és ha a kutatói
munkát egy, a két pólus (a kutató személye és a kutatás tárgyát képező történeti személy vagy személyek) közti
állandó oszcillációs folyamatként próbáljuk megérteni.
A kutatói önreflexió tartalma ugyanúgy nem tartozik a publikumra, ahogyan a pszichoanalitikus sem tárja fel
saját lelkét a páciensek előtt. Ha a külvilág számára rejtve marad e folyamat, mi a garancia arra, hogy a kutató
valóban igyekezett a saját megoldatlan pszichés problémáiból származó anyagot nem belekeverni kutatásába?
Pszichoanalízis és/vagy egyfajta „szupervízió”, azaz egy kívülálló analitikus képzettségű szakemberrel való
konzultáció, a pszichohistorikus számára megoldást jelenthetne e problémára, de mivel ennek megvalósítása
többnyire gyakorlati akadályokba ütközik, csak egyfajta mentálhigiéniás kulturáltságban, az eskü nélkül is
működő „hippokratészi tisztességben” reménykedhetünk.
Erikson egy igen jól használható módszertani kategóriát vezet be a pszichohistóriába, nevezetesen a
„fegyelmezett szubjektivitásét” (disciplined subjectivity). Úgy véli, hogy az a mód, ahogy a páciensek alávetik
múltjukat a pszichoanalitikus terapeuta interpretációjának, tulajdonképpen nem más, mint a történészkedésnek
egy speciális módja. A terapeutával való, a teljesség, közvetlenség és kölcsönösség látszatát nyújtó találkozás
során a páciens a saját fragmentáló és izoláló technikája révén keletkezett anyagot bocsátja restaurálás céljából a
terapeuta rendelkezésére. Amikor azután a terapeuta „összerakja a történetet”, belép a másik ember életébe,
„történelmet csinál” (Erikson 1964; 1968).
A szubjektivitás mozzanata már a tárgyválasztásban jelen van a tudattalan motivációk révén. Hayden White
szerint a történeti elbeszélés elkerülhetetlenül értelmező, mivel már eleve magában foglalja a történelmi valóság
bemutatására kiválasztott tények előzetes szelekcióját (White 1980). Természetes, hogy elsősorban olyan
területet, időszakot és eseményeket, személyeket és problémákat választunk, amelyek iránt tudattalan
affinitásunk van. A kutatónak a téma iránti egyéni érzékenysége/érzéketlensége, a különösen erős fogékonyság
valamire, avagy éppen ellenkezően, a rövidlátás, avagy a helyi vakság, tulajdonképpen a legtöbb tudományban
fontos szerepet játszanak (Binion 1982). Erikson, aki főképp híres történelmi személyek élettörténetét kutatta,
különösen fontosnak tartja annak tudatosítását, hogy a történész témaválasztását igen gyakran saját kora
gyermekkori tudattalan ideáljai, avagy identifikációi határozzák meg.
A kutatói szubjektivitás nemcsak a tárgyválasztásban, hanem a figyelem szelektív voltának köszönhetően az

adatgyűjtésben és az anyag földolgozásában (tudatos értékpreferenciáink és énidentitás-képünk révén) is
jelentős szerephez jut. A pszichohistorikus elemzés az álomelemzéshez hasonlítható (Binion 1981). Néha
ragaszkodnunk kell az értelmetlennek tűnő dolgokhoz, állhatatosan vissza és vissza kell térni, sokszor tévesnek
tűnő utakat is végigjárva, ha azok a központi problémákkal állnak összefüggésben. Le kell győznünk az egyre
makacsabb ellenállásokat, hogy végül is megtaláljuk a helyes fonalat, amelynek segítségével az életre keltett
múlt élő szubsztanciájának neuralgikus pontjára valóban rátapinthatunk (Binion 1982).
A pszichohistória gyakran él a tartalomelemzés módszerével. Az írott adatok elemzésének célja olyan

összefüggésrendszerek találása, amelyek általános érvényű következtetéseket tesznek lehetővé. Többlépcsős
folyamatban, először adatokká kell alakítani a vizsgált anyagot. Ez kategóriák fölállításával történik. Ezt követi
az anyag kódolása, azaz a kategóriákba való besorolása. Végül az anyag értelmezése következik. Az értelmezés
óhatatlanul belejátszik az első két folyamat véghezvitelébe is, ezzel nem kevés megbízhatósági és érvényességi
problémát okozva a kutatóknak. Egyes pszichohistorikusok kezében a tartalomelemzés még erősebben a
„kontrollált szubjektivitás” függvénye lesz. Ellentétben a hagyományos módszerekkel (például a Harvardi
Pszichoszociológiai Szótár, avagy a Stanfordi Politikai Szótár felhasználása – (Antal 1976), Llyod DeMause, a
fantáziaelemző technika szülőatyja például nem alkot előre kategóriákat politikai szövegek
tartalomelemzésekor. Ehelyett különös figyelmet fordít a metaforákra és hasonlatokra, a testre, testrészre,
betegségre, erős érzékletre és érzelmekre utaló kifejezésekre, kigyűjti az ismétléseket, a szokatlan, vagy
indokolatlan fordulatokat. Sajátos eljárásnak veti alá a szimbolikus kifejezéseket, valamint a negációt kifejező
szavakat, a grammatikai alanyokat és tárgyakat. Kigyűjti a csoportreakcióra utaló adatokat, mint például taps és
mosoly, és figyelmen kívül hagyja azokat a szövegrészeket, ahol a csoportfantáziának semmiféle jelét nem látja.
A szubjektivitás természetesen a megírás, megfogalmazás mikéntjében is jelen van. Tudattalan fantáziánknak

stílusteremtő, avagy stíluspusztító ereje van.
357
ÚJ IRÁNYZATOK
A pszichohistória többnyire nyíltan vállalja az érzelmek, a fantázia, az intuíció és az introspekció szerepét a

történeti és pszichológiai valóság rekonstrukciójára és interpretálására tett kísérletekor. A
természettudományokból száműzött analógiás gondolkodás sem rettenti el. Paneth Gábor szerint a mélyebb,
archaikusabb lelki rétegekben, a tudattalan vidékén a gondolati tartalmak, a motívumok természetüknél fogva
analogikusan kapcsolódnak egymáshoz. Az analógiás gondolkodás szerinte sokszor nem „előrefelé”
(szagittálisan), hanem horizontálisan, oldalfelé, dominószerű asszociációs láncokon keresztül fut (Paneth 1985,
7).
A modern pszichológiai terminológia történeti felhasználásakor sokan teszik fel a kérdést: lehet-e egyáltalán mai
elméleteket alkalmazni a múltra? Ha egyetértünk azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a társadalmi
intézményeket, és az emberi viselkedést csak saját koruk és környezetük kategóriáival lehet megérteni, akkor
nemcsak a pszichohistória, hanem bármiféle történelemtudomány művelése lehetetlenné válik. T. Kohut (nem
tévesztendő össze a narcisztikus személyiségzavarok ismert teoretikusával, Heinz Kohuttal) szerint az a fontos,
hogy a kutató ne előre gyártott teóriákkal közelítsen a múlthoz, hanem az adatok alapos tanulmányozása után
vegye elő a legalkalmasabbnak tűnő pszichológiai módszert (Kohut 1986). Ha egyetértünk azzal a nézettel,
hogy nem létezik tökéletes tudományos objektivitás, és hogy a történetírás ab ovo interpretáció, és nem lehet
objektív (White 1978), könnyebben tudjuk elfogadni a pszichohistória módszereit is.
Lehet-e azonos paradigma alapján vizsgálni egyént és társadalmat?
Norbert Elias munkásságának értelmében nemcsak, hogy lehet, hanem csakis úgy szabad. Szerinte az
„individuum” korántsem statikus, hanem már önmagában véve is folyamat. I. Meyerson munkásságában
Eliashoz hasonló gondolatok találhatóak amikor így fogalmaz: „számunkra a cselekvés természetszerűen
feltételezi a cselekvőt, a cselekvő pedig személyt jelent; a cselekvő valamiképpen kívüle van a cselekvésnek; a
cselekvői minőség a személy fontos attribútuma, és megfordítva. Az ókori gondolkodás viszont – miként az
óindiai is – nem mindig így fogja fel a cselekvést és a cselekvőt; a cselekvés mint olyan érdekli, a cselekvés
morális és metafizikai igazolása; nem hajlamos a cselekvő individualizálására, mert a cselekvésen 'belül'
levőnek tekinti” (Meyerson 1973, 43).
6.9. Perspektívák
„Lehet, hogy a magyar történetírásnak is körülbelül tíz évre lesz majd szüksége, amíg így vagy úgy, talán
kritikusan, de kellő színvonalon magához hasonítja a modern lélektan eredményeit?” – kérdezi Harmat Pál
kilenc évvel ezelőtti pszichohistóriai könyvismertetésében (Harmat 1992).
A pszichoanalitikus módszernek a történeti kutatásokban való alkalmazásakor a kutató óhatatlanul

szembetalálkozik a tárggyal kapcsolatos saját személyes gondolataival és érzéseivel. Mindez, a
pszichoanalízishez hasonlóan, nem kis ellenállást vált ki az emberekből. Robert Jay Lifton és mások is többször
fölhívták a figyelmet ezen ellenállás problémáira. Eszerint a történelemhez való pszichológiai szempontú
közelítés a legtöbb emberben rossz érzéseket vált ki. A rossz érzés oka részben a pszichohistória számos, még
nem kielégítően megoldott módszertani problémája, részben pedig a más társadalomtudományi területeken,
hagyományos módszerekkel dolgozók fenyegetettségi érzése. A pszichohistória ugyanis aláásni igyekszik a
legtöbb tudományos hagyományt az emberek viselkedésével, a társadalmi mozgások okaival vagy a
tudományok stabilnak hitt határvonalaival kapcsolatban (Lifton & Olson 1974).
Nem tesznek jót a pszichohistóriának az olyan szélsőséges álláspontok, mint Llyod DeMause-é, aki szerint a
pszichohistóriának rövidesen teljesen el kell majd válnia a történettudománytól, és önálló diszciplínaként jogot
kell formálnia egyetemi katedrára. Elképzelése szerint a pszichohistória hasonló utat fog bejárni, mint a
szociológia tett meg a közgazdaságtanból, a pszichológia pedig a filozófiából való kiválásakor (DeMause 1975).
Remélhetőleg a pszichohistóriával szemben csak növekedni fog mind a jogos, elfogultságoktól mentes,
jószándékú kritika, mind az ismeretlentől és szokatlantól való félelmet legyőző tolerancia.
Mivel gazdagíthatja a pszichohistória a humánés társadalomtudományokat?
A humán tudományokon belül – kimondva vagy kimondatlanul – általánosan elfogadott feltételezés az emberi
cselekvés racionalitása. Ha ellentmondások lépnek föl, azaz sem a weberi cél-, avagy értékracionalitás elve nem
igazolható, akkor megengedhető a cselekvés irracionalitásának, avagy egyszerűen a „téves kapcsolásnak” a
gondolata. A racionálisnak nehezen nevezhető jelenségek értelmezésére azonban ritkán találunk a biológiai
magyarázaton túlmutató, a motivációk fogalmával operáló, pszichológiai magyarázatot. Kivételt képez az
embert nem racionális, hanem racionalizáló lényként leíró kognitívdisszonancia-elmélet (Festinger 1957).
358
ÚJ IRÁNYZATOK
Apszichodinamikus szemlélet, amely egyébként szépen integrálható a kognitív disszonancia elméletével is,
lehetővé teszi a látszólag irracionális érthetővé tételét, az egymással konkuráló, részben tudattalan törekvések
föltárásával, az ellentmondásosságnak, az ambivalenciának az elfogadásával. Az emberi cselekvés ugyanis
többnyire előreláthatatlan, se nem racionális, se nem irracionális, hanem utólag racionalizálható. A
racionalizálás (ami ugyanabban az esetben többféle módon is történhet), annál jobban megközelíti az aktuálisan
döntőnek bizonyult valós motívumot (vagy motívumokat), minél árnyaltabb ismeretanyagom van a cselekvő
pszichés struktúrájáról, valamint a cselekvést végrehajtó személy külső és belső környezetének milyenségéről.
Ez érvényes akkor is, ha az utólagos racionalizálás saját cselekvésemre irányul, nem pedig egy másik emberére.
A hagyományos társadalomtudományok szerint az ember nemcsak racionális, hanem racionálisan szociális lény
is. Azonban sem a szocializációt pusztán tanulással magyarázó elméletek (például Parsonsé), sem a spontán
szociális válaszkészséget hangsúlyozó interakcionalisták nem hagynak teret elméleteikben a belső, gyakran
tudattalan tényezőknek. Bár történtek kísérletek az egyén/társadalom dualizmus feloldására (Elias 1987; 1999),
a pszichológiai redukcionizmustól való babonás rettegés miatt a társadalomtudósok félnek meríteni a
pszichoanalízisből, és a fürdővízzel együtt leggyakrabban a gyereket is kiöntik.
A pszichohistorikus szemléletmód lehetővé teszi az embernek mint egyidejűleg szociális és antiszociális

lénynek az értelmezését. És mindezt redukcionizmus nélkül. Az ember ugyanis, mint mások elismerésétől
függő, spontán módon a környezeti jelzésekre reagáló lény egyidejűleg törekszik a szociális környezethez való
alkalmazkodásra, valamint használja ugyanazt a környezetet, mint ösztönlény, nyers belső késztetései „önző”
levezetésére. A látszólagos szociális alkalmazkodás mögött belső konfliktusok húzódnak meg.
A pszichohistória alkalmas lehet e komplex helyzet „leképezésére”, mivel nem törekszik a konfliktusok
föloldására, a minden áron való egyértelműségre, a harmonizálásra. A multikauzalitás, valamint a
túldetermináltság elvének értelmében, hierarchiaalkotás nélkül, minden (külső és belső, tudatos vagy tudattalan)
motiváció érvényes lehet. A cselekvés motivált akár racionálisnak, akár irracionálisnak tartanák a hagyományos
értelemben. A racionális-irracionális ellentétpár így gyakorlatilag elveszti értelmét. Az ember sem nem
racionális (bár racionalizáló), sem nem irracionális lény. Egyedül konkrét társadalmi-történeti és egyedi
pszichológiai beágyazottságában elemezve érthető meg, hogy az egymással konkuráló különböző szintű (azaz a
pszichés apparátus struktúrájában és topográfiailag is különböző helyeken lokalizálható) belső indítékok és a
szűk vagy tág külső környezet direkt (azaz nem belsővé tett) elvárásainak bonyolult szövevényében (a véletlen
szerepét sem bagatellizálva) „ott és akkor”, mi miért történhetett. Azaz, hogy valószínűleg mi miért történhetett.
Egyszer és mindenkorra érvényes választ (ahogyan más tudományokban sem) a pszichohistóriai kutatásokban
sem várhatunk kérdéseinkre.
6.10. Irodalom
Albin, Mel 1980. New Directions in Psychohistory. (The Adelphi Papers in Honor of Erik H. Erikson), h.n.
Lexington Books, D. C. Heath and Compagny.
Antal László 1976. A tartalomelemzés alapjai. Budapest, Magvető.
Aries, Philippe 1987. Gyermek, család, halál. Budapest, Gondolat.
Badinter, Elisabeth 1999. A szerető anya. Az anyai érzés története a 17-20. században. Debrecen, Csokonai.
Balogh Tibor 1992. Pszichohistória, Botond Ágnes: pszichohistória. Tudomány, február, 54-55.
Barzun, Jacques 1975. Clio and the Doctors: Psycho-History, Quanto-History. Chicago, University of Chicago
Press.
Beisel, David 1998. Teaching psychohistory. The Journal of Psychohistory. 1998 Spring, 25 (4).
Binion, Rudolph 1981. Sounding: Psychohistorical and Psycholiterary. H. n. Psychohistory Press.
Binion, Rudolph 1982. Introduction á la psychohistoire. Paris, P.U.F.
Bloch, Marc 1964. Apologie pour l’histoire ou métier d’historien. Paris, Armand Colin.
Botond Ágnes 1991. Pszichohistória. Budapest, Tankönyvkiadó.
359
ÚJ IRÁNYZATOK
Brown, Norman O. 1959. Life against death, The psychoanalytical meaning of history. H. n. Middleton
Wesleyan University Press.
Buffault, A-V. 1986. Histoire des larmes. Paris, Rivages.
Burke, Peter 2000. Mi a történeti antropológia? In Sebők M. (szerk.): Történeti antropológia. Budapest, Replika
Kör.
Chartier, Roger 2000. Szöveg, szimbólumok és franciaság. A szimbolikus antropológia használata a

történetírásban. In Sebők M. (szerk.): Történeti antropológia. Budapest, Replika Kör.
Cohn, Bernard S. 2000. Történelem és antropológia: hogy áll a meccs? In Sebők M. (szerk.): Történeti
antropológia. Budapest, Replika Kör.
Courtine, J-J. – Haroche, C. 1988. Histoire duvisage. Exprimer et taire ses emotionsXVIe – début XIXe siecle.
Paris, Rivages.
Csányi Vilmos 1999. Az emberi természet. Humánetológia. Budapest, Vince Kiadó.
DeMause, Llyod 1977. The psychogenic theory of history. Journal of Psychohistory. 4.
DeMause, Llyod 1986. Introduction, In Les fondations de la psychohistoire, Paris, Presses Universitaires de
France.
Devereux, Georges 1980. Psychoanalysis as anthropological field work. In The Basic Problems of
Ethnopsychiatry. Chicago, 305-320.
Duerr, Hans Peter 1988. Nacktheit und Scham. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag.
Duerr, Hans Peter 1990. Intimitát. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag.
Duerr, Hans Peter 1993. Obszönitát und Gewalt. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag.
Elias, Norbert 1987. A civilizáció folyamata. Budapest, Gondolat.
Elias, Norbert 1999. A szociológia lényege. Budapest, Napvilág kiadó.
Elster, Jon 1995. A társadalom fogaskerekei. Budapest, Osiris-Századvég.
Erikson, Erik H. 1964. Insight and Responsibility. Norton.
Erikson, ERIK H. 1968. On the nature of psychohistorical evidence, In search of Gandhi. Daedalus, 3. sz. 7.
Erikson, Erik H. 1991. A fiatal Luther és más írások. Budapest, Gondolat.
Festinger, Leon 1957. A theory of Cognitive Dissonance. Stanford, Stanford University Press.
Fine, Reuben 1979. A History of Psychoanalysis. H. n. Columbia University Press.
Freud, Sigmund 1942. A lélekelemzés legújabb eredményei. Debrecen, Ampelos könyvek. Újabb kiadás:
Nyíregyháza, Könyvjelző.
Freud, Sigmund 1982. Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke, In uő: Esszék. Budapest, Gondolat.
Freud, Sigmund 1987. Mózes és a monoteizmus. Budapest, Európa.
Freud, Sigmund 1993. Totem és tabu, Budapest, é. n. Göncöl kiadó.
Gergen, KennethJ. 1998. Bevezetés a történeti szociálpszichológiába. In Hunyady (szerk.): Történeti és politikai
pszichológia, Budapest, Osiris, 67-90.
Ginzburg, Carlo 1991. A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, Európa.
Gurewitsch, Aron 1994. Das Individuum im europáischen Mittelalter. München, Beck.
360
ÚJ IRÁNYZATOK
Hankiss Ágnes 1987. Martinovics Ignác, In uő: Kötéltánc. Budapest, Magvető.
Hankiss Ágnes 1989. Zrinyi Miklós kálváriája. In uő: Csak az élet (scientia profana). H. n. Széchenyi Kiadó Kft.
Harmat Pál 1992. A pszichohistória színe és visszája. Botond Ágnes: Pszichohistória – avagy a lélek
történetiségének tudománya. Forrás, 3.
Harmat Pál 1992. Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bern, Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem.
Hunyady György 1998. Előszó. In uő. (szerk.): Történeti és politikai pszichológia. Budapest, Osiris.
Imhof, Arthur E. 1992. Elvesztett világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk
mi ezzel oly nehezen. Budapest, Akadémiai Kiadó
Jarrick, Arne 1985. Psykologisk socialhistoria. Stockholm, Stockholms Universitet, Ekonomisk-historiska

Institutionen.
Klaniczay Gábor 1979. Utószó, In Huizinga: A középkor alkonya, Budapest, Európa, 349-370.
Kohut, Heinz 1985. Self Psychology and the Unities, Reflections on a New Psychoanalytic Approach. New
York-London, National Comp.
Kohut, Thomas, A. 1986. Psychohistory as history, American Historical Review. 2.
Kon, I. Sz. 1989. Énünk nyomában (A személyiség és Én-tudata). Budapest, Kossuth.
Kren, George M. 1977. Psychohistory in the University. Journal of Psychohistory, 4, 3.
Lackó Mihály 1997. Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan. BUKSZ, 9. évf. ősz.
Lányi Gusztáv 1988. Mi a történeti szociálpszichológia? – Bevezetés egy történelmi szociálpszichológiai

elemzéshez. Pszichológia, 1. sz. 123-137.
Lányi Gusztáv 1991. Erikson és a pszichohistória. Erik H. Erikson: A fiatal Luther és más írások; Botond
Ágnes: Pszichohistória. BUKSZ, tél, 420-426.
Lawton, H. 1988. Thepsychohistorians handbook. New York – London, The Psychohistory Press.
Le Goff, Jacques 1974. Les mentalités. In Le Goff – P. Nora (szerk.): Faire de l’histoire. Paris, Gallimard.
Le Roy Ladurie, E. 1988. Une histoire ambigue. H. n.
Lifton, R. J. & Olson, E. 1974. On psychohistory. In uő (szerk.): Explorations in psychohistory. New York,
Loewenberg, P. 1983. Decoding the Past. H. n. Knopf.
Lopez, Manuel D. 1974. A Guide to the Interdisciplinary Literature of the History of Childhood. History of
Childhood Quarterly, 1-3, 463-494.
Mazlish, B. (szerk.) 1963. Psychoanalysis and History. New York,
McGuire, J. William 1998. A poli-pszi kapcsolat: egy hosszú történet három szakasza. In Hunyady (szerk.):
Történeti és politikai pszichológia. Budapest, Osiris.
Meyerson, I. (szerk.) 1973. Problemes de la personne. Paris.
Mithen, Steven J. (szerk.) 1998. Creativity in human evolution and prehistory. London – New York, Routledge.
Mithen, Steven J. 1996. The prehistory ofthe Mind. H. n. Thames and Hudson.
Paneth Gábor 1985. A labirintus járataiban. Budapest, Magvető.
Péter Katalin (szerk.) 1996. A gyermek a kora újkori Magyarországon. Budapest, MTA-TTI.
361
ÚJ IRÁNYZATOK
Pléh Csaba 1987-1988. Interdiszciplináris kapcsolatok a pszichológiában: bizottsági összefoglaló és ajánlások.

Magyar Pszichológiai Szemle különlenyomat, 1987-1988. 1. szám.
Rieff, Ph. 1974. Freud, and the Authority ofthe Past. In Lifton & Olson (szerk.): Explorations in Psychohistory.
New York, 78-109.
Riesman, David 1973. A magányos tömeg. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest.
Runyan, W. M. 1998. Vita a pszichobiográfiáról. In Hunyady (szerk.): Történeti és politikai pszichológia.

Budapest, Osiris.
Sebők Marcell 2000. Előszó. In uő (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok.
Budapest, Replika kör.
Serpell, R. 1981. Kultúra és viselkedés. Budapest, Gondolat.
Siltala, Juha 1985. The Dimension of Change in Psychohistory. Studia Historica, 33. sz. 287-383.
Sinofsky, Faye et al (szerk.) 1975. A Bibliography of Psychohistory. History of Childhood Quarterly, 2-4, 517-
562.
Stannard, D. E. 1980. Shrinking history, On Freud and the failure of psychohistory. New York.
Staub Ervin 1998. Ajánlás, avagy: alapvető új kutatási területek jelentek meg. In Hunyady (szerk.): Történeti és
politikai pszichológia. Budapest, Osiris. 17-20.
Szabolcs Éva 1999. Tartalomelemzés a gyermekkortörténet kutatásában. Gyermekkép Magyarországon 1868-

1890. Budapest.
Szaluta, J. 1987. La psychohistoire. Paris, P.U.F.
Szijártó M. István 2000. Történeti antropológia és mikrotörténelem. BUKSZ, nyár.
Vajda Zsuzsa – Pukánszky Béla (szerk.) 1998. A gyermekkor története. Szöveggyűjtemény. Budapest, Eötvös
József Könyvkiadó.
Vajda Zsuzsanna 2000. Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben. In Pukánszky Béla (szerk.) A

gyermekkor évszázada. Budapest, Osiris. 80-101.
Vico, Giambattista 1979. Az új tudomány. Budapest, Akadémiai.
Wallace, 1985. Historiography and Causation in Psychoanalysis. H. n.
Weinstein, F. – Platt, G. M. 1973. Psychoanalytic sociology, An essay on the Interpretation of Historical Data
and the Phenomen of Collective Behavior. Baltimore, The Johns Hopkins Press, Baltimore.
White Hayden 1980. The value of Narrativity in the representation of reality. Critical Inquiry, 7/1.
White, Hayden 1978. Tropics of Discourse, Baltimoore. John Hopkins University Press.
White, Hayden 1997. A történelem terhe. Budapest, Osiris.
Ziehe, Thomas 1975. Pubertát undNarcissmus. SindJugendliche entpolitisiert? Hamburg. Europ. Verlag –
Anstalt.
362
6. fejezet - KAPCSOLÓDÁSOK MÁS
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
1. Szilágyi Márton – IRODALOMTÖRTÉNET ÉS
Ha irodalomtörténet és társadalomtörténet érintkezési pontjait kívánjuk meghatározni, akkor célszerű, hogy az
irodalomtörténet-írás története során felbukkanó megoldási javaslatok ismertetése mellett legalább ugyanilyen
hangsúlyt kapjanak a lehetséges megközelítési módok. Erre annál is inkább szükség lehet, mert a magyar
irodalomtörténet-írás számára a társadalomtörténet mindmáig nem jelent fontos kihívást, annak ellenére, hogy
folyamatosan folytak és folynak olyan jellegű kutatások, amelyek más országokban és a miénktől alapvetően
eltérő szakirodalmi előzmények után társadalomtörténetként határoztatnak meg. Példaként talán elég utalni a
német irodalomtörténet-írásra: a hetvenes évek közepén indult el az IASL (Internationales Archiv für
Sozialgeschichte der deutschen Literatur) című folyóirat, amely nemcsak az itt publikált, tematikailag és
metodikailag is változatos tanulmányok miatt érdekes (ezek közül néhányat tartalmaz az irodalomjegyzék),
hanem azért is, mert éves bibliográfiáiban összegezte mindazt, amit a germanisztika teljesítményeiből a
társadalomtörténet (Sozialgeschichte) címszava alá lehetett vonni. Ha áttekintjük a bibliográfiák szakozását,
kiderül, hogy a szociológiai vagy történetelméleti módszertani tanulmányokon és a biográfiai kutatásokon túl
idesorolták a sajtó-, könyvtár-, kiadóés könyvtörténetet éppúgy, mint az irodalmi intézményrendszer
kialakulására vagy változásaira irányuló kutatásokat (az utóbbi időszakban keletkezett, ilyen jellegű német
nyelvű szakirodalom néhány fontosabb darabját az irodalomjegyzék tartalmazza). Tanulságos mindezzel
egybevetni a magyar irodalomtörténet-írás bibliográfiájának szerkezetét – annál is több joggal egyébként, mert a
bibliográfiai kézikönyv anyaggyűjtésének lezárulása és a szerkezet kialakítása majdnem egy időben történt az
IASL megindulásával (az előbbi 1972, az utóbbi 1976): bár ilyen jellegű tanulmányok igen nagy számban
találhatók a magyar irodalomra vonatkozó szakirodalomban, ezek jóval kisebb alegységekbe vannak elosztva,
ráadásul úgy, hogy ez a felosztás semmiféle, a társadalomtörténethez hasonló, fölérendelt fogalommal nem
érintkezik. Az 1971-ig létrejött irodalomtörténeti szakirodalmat tartalmazó bibliográfiai kézikönyvsorozat
(Kókay-Vargha-V. Windisch 1972–1997) legfőbb tanulsága ebből a szempontból az, hogy a magyar
irodalomtörténet-írásnak lappangó hagyománya a társadalomtörténeti megközelítés: tehát nem az ilyen módon
hasznosítható anyagfeltárások, forrásközlések vagy éppen átfogó elemzések hiányoznak, hanem mindennek a
folyamatosságában létező módszertudata. Tanulságos, hogy bár a magyar irodalomtörténet-írás egyik
legrégebbi, 1885-ös alapítású, s azóta folyamatosan működő folyóirata éppen a könyvés sajtótörténeti kutatások
eredményeit közzétevő Magyar Könyvszemle, az ilyen jellegű megközelítéseket mégis sokkal inkább vagy az
irodalomtörténet-írás segédtudományaként, vagy önálló tudományterületként határozzák meg. A magyar
irodalomtörténet-írásban nem sorolódott együvé számos olyan megközelítés, amely pedig irodalomtörténet és
társadalomtörténet határterületeként is felfogható. Ez a tradíció magyarázhatja azt is, hogy miért nem szervesült
Magyarországon intézményes kutatássá az irodalomtörténet társadalomtörténeti vizsgálata – míg például
Münchenben már 1978-ban megszerveződött az a kutatócsoport a Münchener Institut für deutsche Philologie
keretén belül, amely mintegy 130 éves időszakon belül kívánta tanulmányozni a német irodalom
társadalomtörténetét (első tanulmánykötetük: Hantzschel-OrmrodRenner 1985). Komoly – bár nyilván nem
kizárólagos – szerepe lehet ebben annak is, hogy maga a magyarországi társadalomtörténet-írás sem mondhat
magáénak olyan folyamatos, töretlen ívű hagyományt, amelyhez igazodva az irodalomtörténet-írás is
kialakíthatta volna saját módszertanát; ám talán az sem véletlen, hogy éppen mostanában fogalmazódott meg
egy olyan irodalomtörténeti kutatási koncepció, amely az irodalmi intézményrendszer vizsgálatában tudatosan
társadalomtörténeti modelleket kíván követni (Thimár 2001). Ez a megkésett reakció azonban nem csupán az
irodalomtörténet mulasztásaként interpretálható, hiszen mindez azzal is összefügghet, hogy Magyarországon
hagyományosan nem elsősorban történeti, hanem inkább irodalomtörténeti kontextusban jelennek meg olyan
tanulmányok, amelyek más nemzeti tudományokban történeti megközelítésűnek számítanak (például Robert
Darnton munkássága: Darnton 1988): az olvasóközönség és az olvasási módok alakulását vagy a könyvkultúrát
vizsgáló elemzések szerzői között nagyobb számban találunk irodalomtörténészeket, mint történészeket, s ezek
a tanulmányok is sokkal inkább irodalomtörténeti szakfolyóiratokban találnak helyet – s bár az utóbbi időben
azért természetesen lehet találni kivételeket is (mint például Hudi József vagy Gyáni Gábor tanulmányait: Hudi
2001; Gyáni 1999), a tendencia azért jelenleg is érvényesül.
363
KAPCSOLÓDÁSOK MÁS
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Ahhoz, hogy általánosabb következtésekhez juthassunk el, célszerű végigkövetni egy olyan műfaj kialakulását
és változásait, amely az irodalomtörténet és a társadalomtörténet számára egyaránt fontos: ez pedig nem más,
mint az életrajz. A biográfia műfajának létrejötte nem független az írásbeli hagyomány kezelésének alapvető
eljárásaitól. Az antik (görög és római) írásbeliség ugyanis nemcsak szövegeket hagyományozott az utókorra,
hanem a szövegekkel való bánásmód általános eljárásait is kialakította: ennek a tudományát nevezték
filológiának, amely eredendően magában foglalta a szövegek értelmezésének alapvető módszereit is. Az antik
irodalmi szövegek hagyományozódásának a története azt mutatja, hogy a filológia szoros egymásrautaltságban
létezett a kanonizációval, azaz a továbbadásra érdemesített szövegek kiválogatásának folyamatával: a klasszikus
ókorból származó művek ugyanis – majdnem kivétel nélkül – másolatokban maradtak ránk, ráadásul a
legrégebbi fönnmaradt másolatok is többnyire több korszakkal későbbiek, mint a művek keletkezése (ezekről a
problémákról összefoglalólag: West 1999, 9-36). Egy szöveg tehát akkor maradhatott fönn jó eséllyel, ha
kiterjedt másolási tradíciót mondhatott magáénak – az az antik filológiai hagyomány pedig, amelyet az ókor
legendás könyvtáráról „alexandriai filológiának” is szokás nevezni, a másolást rögtön összekapcsolta a
kommentálás műveleteivel is. A kommentárok kiterjedhettek a másolásból adódó eltérések regisztrálásán túl az
eredetinek vélt grammatikai-retorikai szerkezeteket helyreállítani kívánó interpolációkra éppúgy, mint a
szövegeket valamilyen szempontból magyarázni óhajtó glosszákra is (minderről más összefüggésben, bővebben:
Assmann 1995; vö. még Szilágyi 2000). A kommentálás célja az volt, hogy megkönnyítse a szöveg
megközelítését az olvasó számára. A magyarázat szándéka pedig összekapcsolódott a szerzőség elvével: egy
szöveg legitimitását az adta meg, ha meg lehetett nevezni a szerzőjét. Ez több esetben azonban nem a szöveget
létrehozó személy kilétének egyszerű megőrzését jelentette, hanem voltaképp a névadás aktusával volt azonos.
A név megléte pedig szinte természetes módon vezetett el a szerző életrajzának megkonstruálásához is – sok
esetben mindmáig ez a narratíva az egyetlen támpont bizonyos antik auktorokról, gondoljunk például Homérosz
és Szapphó esetére, akikről semmi egyéb forrásunk nincs a nevükön és a nevükhöz kapcsolt művekből elvont,
legendás és fiktív életrajzokon kívül.
Az életrajz kiemelt értelmezői szerepének antik tradícióját a humanizmus újította fel és terjesztette ki: Janus
Pannonius mestere, Guarino például úgy összegezte mindezt általános elvként 1455-ben, hogy a „szerzők
műveinek magyarázatában a leginkább három dolgot szokás előrebocsátani: a szerző életét, a mű címét, végül a
mű részeinek számát és elrendezését” (idézi: Jankovits 1998, 25). A szerző életrajza ilyen módon tehát része lett
az „accessus” humanista műfajának: az „accessus” a szerzői név köré épített életmű megközelítését oly módon
kívánta megkönnyíteni, hogy az életrajz elmondásával adott bevezetést a művek olvasásába.
Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a problémához is, hogy vajon ki lehet méltó arra, hogy biográfiát vagy
éppen biografikus elemeket is tartalmazó laudatiót írjanak róla. A nagy egyéniségek humanista kultuszában már
kezdetben megjelent az irodalmi működésük révén hírnevet szerzett személyek méltatása (gondoljunk csak
Petrarca kivételes fogadtatására, amikor hazalátogatott szülővárosába, Arezzóba), s az életrajzgyűjtemények a
14-15. században fokozatosan kialakították Itáliában azt a szellemi pantheont, amely a tiszteletre leginkább
méltó személyeket fogadta be. Mindez kezdetben kifejezetten polemikus szándékot is magában foglalt: a
Petrarca által elkezdett, de be nem fejezett De viris illistribus kifejezetten a szentek életrajzát tartalmazó
Legenda aurea ellenpárjának készült. Ebben a művében Petrarca az ószövetségi személyeken (például Ádámon)
és a görög héroszokon kívül elsősorban a római történelem nagy alakjait szerepeltette – már 1405 körül
elkészült azonban Filippo Villani Liber de civitatis Florentiae famosis civibus című műve is, amelyben immár a
közelmúlt nagyjai bukkannak fel, ráadásul többségében a kultúra, s így többek között az irodalom jelesei, mint
például éppen Petrarca vagy Boccaccio (a fentebbi gondolatmenet adataiban is a következő tanulmányt követte:
Klaniczay 1985). Ez a humanista tradíció, amely Itáliában például Vasari művészéletrajzaiban is megragadható,
erőteljesen befolyásolta a később kialakuló, immár nemzeti nyelvű irodalmi szövegek kommentálásának módját
is. A magyarországi irodalom kapcsán a humanizmus kevéssé terjeszkedett ugyan ki a Magyar Királyság
korábbi írásbeli tradíciójának ápolására – ebben a középkori hazai írásbeliség és a humanizmus közti
diszkontinuus viszony is szerepet játszott –, ám a Mátyás korabeli humanisták a jelentős történeti személyiségek
kultuszának irodalmi megfogalmazására komoly kísérleteket tettek, gondoljunk csak Galeotto Marzio Mátyás-
életrajzára. A későbbiek során aztán éppen a 15. századi magyarországi humanizmus legnagyobb alakjának,
Janus Pannoniusnak a szöveghagyománya és kommentálása mutatja az irodalmi életrajzok meghonosodásának
hazai folyamatát. A művészekről vagy – szűkebben – az írókról szóló életrajzok mint kommentárok aztán a
nemzeti irodalomtörténet-írás műfajai között is kiemelt helyet kaptak, először latin nyelven, majd egyre inkább
magyarul is – jó darabig azonban csak úgy, mint az életmű szövegkorpuszát kísérő tanulmány. Újdonságot itt az
életrajzokból összeálló lexikonok megjelenése jelentett, először a református Bod Péter magyar nyelvű munkája,
a Magyar Athenas (1767), majd a piarista szerzetes Horányi Elek latin nyelvű műve, a Memoria Hungarorum
(1775). A magyar irodalomtörténetben Domby Márton Csokonai-életrajza (Domby 1817) jelzi az újabb
fordulópontot, ugyanis ez az első, önálló kötetként megjelenő írói biográfia, amely mögött immár nem állt ott az
364
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
életmű referenciapontként – legalábbis abban az értelemben nem, hogy életrajz és életmű ugyanazon tomusz
részeként jelent volna meg.
Domby Márton könyve éppen ezért már egyéb szempontból is figyelemre méltó: hiszen ez a kötet a biográfiát
nem az életrajz okadatolt, szigorú föltárásának műveleteként fogja föl. Domby életrajza legalább annyira – de az
is lehet, hogy elsősorban – kultikus cselekedet, híven a – talán csak öntudatlanul – követett humanista
tradícióhoz. A könyv ugyanis egészében annak kifejtésének is felfogható, hogy a könyv tárgyául választott
költő, Csokonai Vitéz Mihály méltó a kultikus jellegű tiszteletre. Ennek újdonsága nem annyira a bizonyításhoz
felhasznált retorikai apparátusban rejlik – ennek előzményei az eddigiekben már érintett humanista tradícióban
felbukkantak –, hanem abban, hogy mindez egy alapvetően nemzeti nyelvű irodalmiságban gondolkozó, alig
egy évtizeddel korábban elhalt, magyar költőre applikáltatik. Ezzel a kezdeményezésével Domby a 19. századi
nemzeti irodalomtörténet-írás egyik fontos, máig is elevennek nevezhető, bár ritkán explikált tradícióját
előlegezi meg: az önálló monográfiára érdemesített írók életrajzának elkészítése nagyon sok esetben a
személyiség kultikus tiszteletének formáival is érintkezik (a magyar kultuszkutatás bibliográfiáját lásd Kalla-
Vörös 2000, 301–321). Ez a sajátosság még akkor is komoly előzménynek mutatja Domby – alapvetően azért
nem túlságosan nagy igényű – munkáját, hogyha a 19. század későbbi nagy irodalomtörténeti monográfiái
(például Toldy Ferenc Kazinczy-könyve, Gyulai Katona Józsefről és Vörösmartyról szóló munkái)
módszertanukat tekintve jóval szakszerűbbek is, és deklaráltan nem is kívánnak kapcsolódni Dombyhoz. A
kultikus tisztelet megmutatkozása ezekben a klasszikus 19. századi nagymonográfiákban egyébként nem a
művek alapszerkezetében vagy a megközelítési módban mutatkozik meg, hanem leginkább a megfogalmazás
retorizáltságában, illetve a tárgyalásra érdemesített vagy éppen a tárgyalásból kihagyott, a biográfia tárgyára
esetleg dehonesztáló életrajzi mozzanatok kezelésében. Ez aligha független attól, hogy az irodalmi klasszikussá
avatás nem nélkülözte az erkölcsi mozzanatokat sem: a nemzeti kánonba való bekerülésnek alapfeltétele volt (s
bizonyos megszorításokkal mindmáig az is maradt), hogy a kiválasztott író rendelkezzen a morális példakép
tulajdonságaival – illetve, ha valamilyen okból ennek bizonyos életrajzi adatok ellentmondtak volna, akkor a
biográfia megalkotásakor az életrajzi narratívából ezeket ki kellett iktatni.
Az irodalmi biográfiák műfaja azért hordozhat tanulságokat a társadalomtörténet története számára is, mert –
részben az imént felvázolt tradíciónak is köszönhetően – nálunk jóval több irodalomtörténeti monográfia
készült, illetve készül, mint történeti életrajz, olyannyira, hogy – a kellő számú, megfelelő példa hiányában – ez
a féloldalasság nagyban akadályozza a társadalomtörténeti szempontok határozottabb beépülését az
irodalomtörténeti életrajzokba. Az irodalomtörténet-írásnak azonban sajátos tanulságai is lehetnek a történetírás
számára. Az irodalomtörténet-írás módszertana ugyanis – ismételten nem teljesen érintetlenül a kultikus
irodalomértés hagyományától – önértéket tulajdonít minden olyan adatnak, valamint műnek akár nem is
tekinthető dokumentumnak, amely a kiválasztott íróval kapcsolatba hozható. Ez igazán látványosan a 19-20.
század fordulójának – a pozitivizmustól befolyásolt – időszakában mutatkozott meg az irodalomtörténeti
szakfolyóiratokban, ahol is rendkívül sok rövidebb-hosszabb adatközlés látott napvilágot, nagyon gyakran a
minimális értelmezés szándéka nélkül. Ennek a mindmáig eleven, nem túl gyakran reflektált módszertani
alapállásnak köszönhetően az írói életművek kiadásának programjába illesztve jelenhettek meg olyan, rendkívül
fontos és igen sokrétűen kiaknázható történeti források is, mint például a Váczy János gondozta Kazinczy-
levelezés 22 kötete vagy éppen olyan gyűjtemények, mint Endrődi Sándor Petőfi napjai a magyar irodalomban
1842–1849 című kiadványa (1911) – de említhető az 1961-ben megindított, jelenleg immár 18 kötetre rúgó
sorozat, a Magyar Irodalomtörténetírás Forrásai is, amelynek keretében egyébként az Endrődi-féle gyűjtést
nemcsak kiegészítő, hanem újra is alakító Petőfi-adattár három kötete is napvilágot látott. Utalhatnék azonban a
szegedi egyetem Keserű Bálint indította művelődéstörténeti sorozatára is (Adattár a XVI-XVIII. századi
szellemi mozgalmak történetéhez), amely a peregrináció és a kora újkori könyvkultúra kapcsán kiemelkedően
fontos dokumentumgyűjtemények sorát tette közzé az 1960-as évektől. A történetírás számos esetben
termékenyen kiaknázhatta/kiaknázhatja ezeket az irodalomtörténet-írás fölhalmozta forrásokat – igaz, sok
esetben mindmáig csak a lehetősége van meg annak, hogy az irodalomtörténet föltárta szövegek köré valódi,
társadalomtörténeti elemzés épüljön (ez utóbbira talán máig a legjobb példa: Vörös 1958).
Ha mindezek után immár azt akarjuk meghatározni, hogy az irodalomtörténetírás nézőpontjából milyen
relevanciája lehet a társadalomtörténet újabb irányzatainak, akkor hangsúlyozni kell: mindez eltérő feladatokat
jelent a különböző irodalomtörténeti korszakok vizsgálatakor. Az irodalmi intézményrendszer korabeli állapota,
az irodalom közvetítésének eltérő médiumai ugyanis más és más típusú nehézséget jelentenek (módszertanilag
is tanulságos kísérlet a 15-16. századról: Varjas 1982). A szokásosan „régi magyar irodalom”-nak nevezett
időszak, amely több évszázadnyi, belsőleg is igen tagolt folyamatokat fog össze, aligha tárgyalható egységesen:
például a szóbeli, illetve írásbeli hagyományozódás dichotómiája egészen más jelenséget jelent a
könyvnyomtatás megjelenése előtt és után – ráadásul folyamatosan számolni kell a latinitásnak és a vulgáris
nyelvnek a módosuló, funkcionális jellegű viszonyaival is (a problémákat a középkori irodalmi gondolkodás
kapcsán kiválóan exponálja: Tarnai 1984). Ha pedig arra kívánunk kísérletet tenni, hogy a társadalomtörténet
365
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
újabb irányzatainak (nevezzük akár kulturális antropológiának vagy mikrotörténelemnek) szemléleti távlatai
valamelyik irodalomtörténeti korszak folyamatainak mélyebb megértésébe integrálódjanak, akkor természetesen
igazodnunk kell ezekhez a speciális forrásadottságokhoz – hiszen az egyes írói biográfiák tágabb hatókörének
megteremtése úgy érhető el, ha folyamatosan tekintettel vagyunk az intézménytörténeti szempontok dinamikus
megjelenítésére is.
Innen nézvést sajátos problémát jelent a 18-19. századi magyar irodalom: ekkor már egy olyan időszak írói
életpályáinak vizsgálata kerülhet előtérbe, amely a magyar irodalom – máig meghatározó –
intézményrendszerének kiépülését, pontosabban, ezen kiépülési folyamat döntő kezdeti lépéseit fogja át.
Éppúgy erre a bő egy évszázadra (durván: a 18. század közepétől a 19. század közepéig tartó periódusra) esik
ugyanis a folyóirat-kultúra kialakulása és differenciálódásának kezdete, mint ahogy a magyar nyelvű színjátszás
állandósulása és intézményesülése, a nagyszombati jezsuita egyetem állami kézbe kerülése, a Magyar Nemzeti
Múzeum megalapítása vagy az az akadémiai mozgalom, amely beletorkollott a Magyar Tudós Társaság
létrejöttébe. Egy korábbi eredetű, alapvetően személyi elvű mecenatúra folyamatos fennmaradása mellett ekkor
jelentek meg olyan új intézmények is, amelyek lehetővé tehettek más típusú, korábban ilyen formában fel nem
merülő értelmiségi, művészi (vagy kvázi értelmiségi, kvázi művészi) életformákat, kihasználván egy létrejövő,
nemzeti szintű és ideológiájú mecenatúra lehetőségét.
Az irodalom intézményesülésének ezen folyamata azonban nyilván csak a kerete lehet mindannak, ami a
társadalomtörténet dimenziójából belátható, vagy új módon látható be. Az irodalmi intézményrendszer történeti-
szociológiai elemzése is a magyar irodalomtörténet-írás sürgető feladata lenne: amikor néhány éve fölvetődött
egy új, több kötetes irodalomtörténet elkészítésének a terve, a főszerkesztői koncepció alapvetően az
intézménytörténetet kívánta vezérfonalnak tekinteni. Arra egyelőre – sajnos – nem nagyon lesz módunk, hogy a
koncepció gyakorlati megvalósulását is mérlegre tegyük (a vállalkozás ugyanis már a tartalomjegyzékek
elkészítésének fázisában megfeneklett), noha az elképzelés, amely Horváth Iván nevéhez fűződik, rendkívül
inspiratív volt. Különösen, ha mindezt a mindmáig legutóbbi, az 1960-as években napvilágot látott akadémiai
összefoglaláshoz, a közkeletűen Spenótnak nevezett hat kötethez (Sőtér 1964) mérjük: ez a hatalmas, kollektív
vállalkozás, amelyhez hasonló összefogásra azóta egyszer sem került sor a magyar irodalomtudományban,
alapkoncepciójában erősen igazodott a marxista formációelmélethez, és az irodalmi folyamatokat szociológiai
osztálykategóriák alkalmazásával kívánta tagolni. Mindez kötetenként eltérő intenzitással és önkénnyel valósult
meg, így az egyes kötetek használhatósága és érvényessége is igen eltérő volt, nem is beszélve a népes
szerzőgárda alkotta fejezetek eltérő színvonaláról. Az akadémiai irodalomtörténettel való számvetés egyik
lehetséges útja valóban lehetett volna az ideológiai nehezékektől megszabadított történeti-szociológai kategóriák
újragondolása és a finomabb társadalomtörténeti elemzésekhez való hozzákapcsolódás – ám a hatkötetes,
hiányai ellenére mindmáig érvényesnek tekinthető összefoglalás után nem születtek meg olyan, más
vezérelveket követő rendszerezések, amelyek az ott megpendített módszertani kezdeményesek bármelyikét
kiteljesítették volna (lásd bővebben: Szegedy-Maszák 2001). Aligha csodálható, hogy ezek után a
társadalomtörténeti kiindulás újragondolása is elmaradt. Az akadémiai irodalomtörténet megírásakor föltáruló
nehézségek egyikének fölismeréséből nőttek ki a hazai kritikatörténeti kutatások, amelyek az egyes
irodalomtörténeti korszakok irodalomfelfogását kívánták leírni és értelmezni. A Magyar Tudományos Akadémia
Irodalomtudományi Intézetében még az 1970-es években, Szauder József irányításával kezdődtek el a
kritikatörténeti kutatások; Szauder halála után Tarnai Andor irányította a vállalkozást, majd Tarnai halála után
Szörényi László vette át ezt a feladatot, utóbb Tverdota Györggyel megosztva. A kutatás eredménye az
Irodalomtudomány és kritika című könyvsorozat, amelyben az egyes köteteket Bartók István, Csetri Lajos,
Fenyő István, Kecskés András, Korompay H. János, Németh G. Béla, Szajbély Mihály és Tarnai Andor írták.
Módszertanilag természetesen itt is kötetről kötetre újra kellett definiálni a forrásadottságokhoz igazodó
megközelítést, mindazonáltal annyi általánosságban is kijelenthető, hogy ez a vállalkozás az egyes irodalmi
korszakok irodalomfelfogását elsősorban – a 18. századtól kezdve már szinte kizárólagosan – metaszövegeken
(retorikákon, kritikákon, elméleti reflexiókon stb.) és irodalmi vitákon keresztül vizsgálta. Ettől voltaképp
egyedül a magyar irodalom legkorábbi időszakával foglalkozó monográfia (Tarnai 1984) tért el erőteljesen, a
középkori magyarországi írásbeliség speciális kutatási nehézségeit változtatván módszertani előnnyé. Tarnai az
irodalmi gondolkodást még egy általánosabb nyelvhasználati felfogás – történeti rétegzettségében is tagolt –
specifikumaként kezelte, nem próbálván meg elszakítani például sem a retorikai oktatástól, sem a
rendtörténetektől vagy az oklevél-kiadási gyakorlattól. Összességében azonban a kritikatörténeti sorozat egésze
oly annyira eltérő metodikát követ, hogy – minden egyéb értéke ellenére – aligha járulhatott hozzá a
társadalomtörténeti megközelítés integrálásához. Ez utóbbi folyamatot az sem látszik segíteni, hogy – nem
utolsósorban az akadémiai irodalomtörténet szemléleti örökségével való számvetés egyetlen igazán eleven
módjaként – a jelenlegi szakmai érdeklődés alapvetően egy rekanonizációs folyamatot, azaz az irodalmi
értékrend lehetséges átértelmezését tünteti ki a figyelmével: tünetértékű, hogy ez volt az egyetlen olyan
366
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
általános módszertani kérdés, amely hosszan tartó, széles kört megmozgató vitát volt képes kiváltani az Alföld
című irodalmi folyóirat 1990-1991-es évfolyamában.
Ha azonban arra keresünk választ, hogy miképpen lehet bizonyos írói életpályák vizsgálata kapcsán az
irodalomtörténeti biográfiák módszertanát közelíteni az újabb társadalomtörténeti iskolákhoz, akkor szembe kell
néznünk azzal: a feladat ebben az esetben eltér az irodalomtörténet-írás szokásos vagy tipikusnak tekinthető
kérdésfelvetéseitől. A kiválasztott személyek ekkor nem elsősorban írói munkásságuk immanens értékei és a
hatástörténeti vagy fejlődéstörténeti jelentőség miatt lesznek érdekesek, hiszen írói, költői teljesítményük abból
a szempontból válik fontossá, hogy a nyilvánvaló, hisz folyamatos irodalmi tevékenységgel és kiadott művekkel
hitelesített írói ambíció milyen életformával épült egybe. Ebben az esetben az anyag számbavételekor világosan
kitűnik, hogy mennyire és egyáltalán mire használható az irodalomtörténet érdeklődését eddig felkeltő életrajzi
adatmennyiség, s mely pontokon szükséges – éppen a társadalomtörténeti felhasználhatóság érdekében – új
forráscsoportokat bevonni. Különösen fontossá válhat az írók családi hátterének, a felmenők életrajzának
rekonstruálása is, hiszen ennek a háttérnek és a személyes pályafutásnak az összevetése rajzolhatja ki azokat a
mobilitási stratégiákat, amelyek az írói működéshez kapcsolható társadalmi szerephez hozzátartoznak. Abban
viszont már jelentős eltérések mutatkoznak, hogy ilyen jellegű adatfeltárásokra volt-e példa az egyes írók
korábbi életrajzaiban. Ha sikerül ilyen természetű adatokhoz jutni, akkor az így felépülő biográfia immár
túlléphet az életrajz tényeinek az egyszerű dokumentálásán vagy leírásán: a választott és ambicionált írói
működést mint a társadalmi intézményrendszer egyik elemét lehet értelmezni az életformát alakító, meghatározó
tényezőként. Ebben az összefüggésben jelentősége lehet annak, hogy ez a vizsgálat figyelemmel tud-e lenni az
irodalom intézményrendszerének korszakspecifikus állapotára – noha ez másfelől persze növeli a kutatás-
módszertani nehézségeket, hiszen egy-egy ilyen pályakép megírásához gyakorlatilag menet közben kell pótolni
mindazt, ami hiányzik a magyar irodalomtörténet intézményközpontú vizsgálatából.
Egy ilyen életrajz megalkotásához gyökeresen át kell fogalmazni azokat a metodológiai megfontolásokat,
amelyeket az eddigi feldolgozások kimunkáltak: az irodalomtörténeti szakirodalomét éppúgy, mint a történetiét,
hiszen egyrészt mások a kérdései és másra kíváncsi, másrészt pedig a forrásoknak a szerkezete is sajátos. Nem
egyetlen (vagy legalábbis domináns) forráscsoport finom elemzésére kell ugyanis vállalkoznunk, nem is
visszaemlékezés vagy napló áll rendelkezésünkre, ahol – alkalmazva a narratológia vagy az irodalmi
hermeneutika módszertanát is – lehetőség lenne nézőpontok szétválasztására, esetleg eltérő mentalitások
bemutatására, bevonván más természetű, szokáselvű viselkedési normákat láthatóvá tevő kontrollforrásokat a
tipikusság/atipikusság megragadásához. Ám nem is feltétlenül peranyaggal állunk szembe, amely – az eddigi
mikrotörténeti szakirodalom tanúsága szerint – a leginkább lehet próbaterepe az ilyen típusú elemzéseknek; bár
nem lenne érdektelen pl.: a magyar jakobinusok perének Benda Kálmántól kiadott három kötetét vagy legalább
az ott szerepeltetett szövegek némelyikét (például: Kazinczy Ferenc Fogságom naplója című naplószerkezetű
memoárját) egy mikrotörténeti elemzés kiindulópontjául választani. Általában azonban a feladat inkább az, hogy
egy teljes életpálya adatait kell különböző, karakterüket tekintve igen vegyes kútfőkből összerakni –
mindazonáltal úgy, hogy ebből valamiképpen a társadalmi feltételrendszerre reagáló egyéni mentalitás
dimenziói bontakozzanak ki, ráadásul nem feledkezvén el arról sem, hogy a középpontban álló személy író. A
feladat sikeres megoldása tehát csak igen komoly forráskritikai műveletek után lehetséges, hiszen az életpálya
különböző fázisait, az egyéni döntéshelyzetek fontos pillanatait nem ugyanolyan típusú forrásokból lehet
megismerni. Ha rendi kiváltságokkal (például nemesi címmel) rendelkező író áll a középpontban, be kell vonni
családtörténeti kutatásokra alkalmas kútfőket – például vármegyei közgyűlési jegyzőkönyveket és iratokat –,
hogy a család nemességének kihirdetését és a nemesi társadalomba való integrálódását meg lehessen ragadni,
hiszen egy ilyen folyamat megértése teheti érthetővé az irodalmi ambíciót és az ehhez választott életformát: ha
ugyanis tudjuk azt, hogy nagy valószínűséggel és jó eséllyel milyen pálya befutására nyílott volna lehetőség –
mondjuk – egy nemesi vármegye viszonyai között, az írói működés választásának tétje is világosabb lehet.
Hasonló módon közelíthetjük meg a házastárs családi hátterét is, hiszen ebből a nézőpontból lényeges lehet a
párválasztás, a házasodás stratégiájának a fölmérése; mint ahogy nem érdektelen a gyermekek életútja sem.
Vagyis a személyiségre irányuló érdeklődés akkor kaphatja meg a társadalomtörténeti dimenziót, ha az egyéni
sorsalakítás tényezőit egy tágabb családtörténeti kontextusba tudja beágyazni. Legalább ilyen tanulságos lehet
azonban az analóg pályafutások egymás mellé helyezése is: az azonos nemzedékhez, esetleg az életpálya
bizonyos, meghatározó pillanatában azonos társasághoz tartozó írók életrajzának párhuzamos
esettanulmányokként való megjelenítése éppúgy komoly tanulságokat hordozhat, mint ha az azonos társadalmi
státusú személyek sorsának analógiáiról van szó.
A feldolgozás során számolnunk kell egyéb fontos forrástípusokkal is: ilyen a visszaemlékezés, akár önállóan
megjelent, s csak az adott személyről szóló írásról van szó, akár pedig egy nagyobb memoár keretébe ágyazott
emléktöredékről vagy anekdotáról. Szerencsés esetben mód nyílhat arra is, hogy ezeket ütköztessük egyéb,
recens forrásokkal. Ha azonban erre nincs mód, akkor is kísérletet lehet tenni arra, hogy a memoár narratív
szerkezetének megértése révén az adott mozzanatnak az emlékezetben elfoglalt helyét körülírjuk. Ez azért is
367
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
lényeges, mert így lehetséges meghaladni azokat a narratívákat, amelyek az irodalomtörténeti szakirodalomnak
a kultikus irodalomértéssel érintkező darabjaiban rendre felbukkannak, nagyon gyakran úgy, hogy a
sztereotípiák egyik feldolgozásból reflektálatlanul kerülnek át a másikba. A forráskritikai műveleteknek
ilyenformán tekintettel kell lenniük a köztörténeti, intézménytörténeti tendenciákra éppúgy, mint a szövegek
befogadásának hermeneutikai dimenzióira; csak ilyenformán lehetséges ugyanis – legalább részben – kikerülni
abból a csapdából, ahová a forrásadottságok zárnak be bennünket. Számos, ideális mikrotörténeti vagy
mentalitástörténeti témának látszó irodalomtörténeti eseményről nem áll ugyanis rendelkezésünkre kellően
sokoldalú forrásanyag: például semmit nem tudunk arról, hogy amikor Bessenyei György 1782-ben elhagyta
Bécset és visszaköltözött Tiszabercelre, milyen lelkiállapotban volt: csalódásként és veszteségként vagy pedig
természetes folyamatként élte-e meg a hazatérést. Berzsenyi Dániel nevezetes, 1810-es pesti útjáról, amelyet
Weöres Sándor olyannyira jellegzetesnek érzett, hogy beépítette regényébe, a Psychébe (1972) is, mindössze
két, levélben rögzített leírásunk van (Szemere Páltól és Vitkovics Mihálytól), ám közvetlenül semmit sem
tudunk arról, maga Berzsenyi miképpen élte meg vagy miképpen értékelte egykorúan, esetleg utólag az
eseményt. Kazinczy és Kisfaludy Károly 1828-as pesti találkozását az eseményen jelen nem lévő, nemzedékkel
fiatalabb
Orlay Petrich Soma festménye jelenítette meg a romantika magyar irodalmának szimbolikus aktusaként –
sejthetőleg egyébként Toldy Ferenc instrukcióit követve, s így válhatott a festményről készített rézmetszet az
1859-es Kazinczy-emlékünnepség talán legfontosabb vizuális elemévé, bár hitelesnek aligha tekinthető.
Mindazonáltal a forráskritikai műveletek föntebb vázolt, árnyalt alkalmazása révén lehetséges, hogy még
ezekből az esetekből is társadalomtörténeti következtetésekre is alkalmas tanulságokat szűrjünk le, vagy
legalábbis meg tudjuk ragadni azt a folyamatot, amelynek során a konkrét eseménysor allegorizálása megtörtént.
A feladatot igazán speciálissá teszi az, ha egy vegyes tartalmú írói hagyaték is rendelkezésre áll. Kellő
körültekintéssel innen is ki lehet szűrni társadalomtörténeti következtetések levonására alkalmas adatokat. Ez
olykor igen aprócska mozzanatok értelmezését kívánja meg. Példaképpen hadd utaljak Lisznyai Kálmán esetére:
az ő kézirathagyatékában vannak olyan versvagy levélkéziratok az 1850-es évekből, amelyek
fogalmazványpapírján ott látható – szép dombornyomással – a Lisznyai család címere. Mivel azonban olyan
változatban, amely félkörívben a Lisznyai Damó Kálmán nevet is tartalmazza, világos, hogy itt kifejezetten a
költő személyes címerhasználatáról van szó: minden bizonnyal saját maga számára nyomattatott ilyen
kéziratpapírt. Semmi egyéb támpontunk nem lehet ennek a gesztusnak a datálásához, mint az adott papírra írott
levél dátuma – már természetesen, ha van ilyen dátum. Az OSZK Kézirattárában fönnmaradt azonban olyan,
1848-as levél is, amelyen rajta maradt a viaszpecsét és kivehető a pecsétnyomó: s így teljesen nyilvánvaló, hogy
a levélpapírra, később, Lisznyai saját pecsétnyomóját tette rá. Ez a pecsét tehát már 1848-ban is használatban
volt, s ezek után bukkant föl a címeres papírokon. Mindez erősen összefüggni látszik Lisznyai nemesi tudatával,
amelynek intenzitására egyébként nem nagyon tudunk következtetni – igaz, azt családtörténeti adatokból
tudhatjuk, hogy a család 16. századi eredetű székely kiváltsággal rendelkezett, és a nemesség Nógrád megyei
kihirdetésére csak viszonylag későn, 1768-ban került sor. Az életrajz különböző szintekről származó elemei itt
láthatólag olyan pontokon is lehetővé teszik az egymásra vonatkoztatást, ahol egyébként más eligazítás nem
adódna. Ez olyan módszertani tanulság, amelynek érdemes figyelmet szentelni: a mikrotörténetnek mint
léptéknek a szem előtt tartása képes lehet sok, törmelékesnek látszó adat értelem-összefüggését megadni.
Természetesen az a feladat, hogy egy egyéni életutat igen sokfelől, olykor rendkívül szórt adatokból kell
összerakni, nem újdonság: a biográfiák írása, lett légyen szó történeti vagy irodalomtörténeti életrajzokról,
mindig is hasonló nehézségeket jelentett. Az a biográfia-típus azonban, amelynek felvázolására az imént
kísérletet tettem, mégsem egyszerűen egy történészi igényekkel megalkotott életrajz lenne, amelynek a tárgya –
adott esetben – egy íróként elhíresült személy. Nemhogy elvi-módszertani, de egyszerű gyakorlati szempontból
sem lehet ugyanis mit kezdeni azzal a – sajnos, egyébként bevett és az egyetemi képzés által is legitimált –
szembeállítással, hogy a történészi és irodalomtörténészi kutatómunka egyik leglényegesebb különbsége a
módszeres levéltári kutatómunka lenne; tudniillik úgy, hogy az irodalomtörténészeknek nem szükséges efféle
stúdium, mert majd mindazt, amire szükségük van, elvégzik a történészek – helyettük és nekik. A kérdés
ugyanis inkább úgy vethető föl igazán termékenyen: ha – a korábban elmondottak értelmében – egy magyar író
életrajza kapcsán egy társadalmi modell megrajzolását is meg lehet kísérelni, akkor ennek van-e köze bármiféle
irodalomfelfogáshoz, releváns eredményekhez vezethet-e ez történeti-poétikai szempontból? Ennek a kérdésnek
a szem előtt tartása esetén ugyanis teljesen egyértelmű, hogy ezt a munkát nem végzi el az irodalomtörténészek
helyett senki: egy történész kiindulása feltehetőleg alaposan eltérne ettől.
Az egyik kérdés, amelyet egy ilyen biográfia felől be lehet látni, az a népszerűség kérdése. A
társadalomtörténeti felhasználhatóságra való ügyelés lehetővé teheti, hogy eljussunk a koronként változó
olvasási módok archeológiájához, vagyis ahhoz, hogy milyen történeti szövegértési metódus mutatkozhat meg
az egyes életművek (vagy azon belül: bizonyos szövegek) egykorú befogadásában, illetve elutasításában (vö. a
368
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
következő – magyar anyagot egyébként nem tartalmazó – tanulmánykötettel: Cavallo-Chartier 2000). Közelebb
juthatunk ahhoz az egykorú retorikai-műfajelméleti rendszerhez, amely az egyes művek sikerét vagy
sikertelenségét szabályozta, és amely elsősorban a gyakorlatban ragadható meg, s nem a preskriptív, normatív
szabályozás elemzése során (vö. például Kecskeméti Gábor könyvével, amely a 17. századi halotti beszédeket
mint a retorika gyakorlati megvalósulását értelmezi: Kecskeméti 1998). Ilyenformán pedig sikerülhet bevonni a
nyelvhasználat olyan rétegeit és móduszait is ebbe a vizsgálatba, amelyek többnyire kimaradnak a
kritikatörténeti megközelítésekből – elsősorban azért, mert a kora újkortól már egyre inkább differenciálódó
irodalomkritikai szövegtípusok bősége miatt az ilyesféle adatok céltudatos felkutatása rendkívüli nehézségeket
jelent. Ez persze csak lehetőség, s megvalósítása nem egyszerű; ám ez még mindig csak az egyik
irodalomtörténeti esélye egy mikrotörténeti irányultságú életrajzi rekonstrukciónak. Hiszen ha ezáltal sikerül
valamivel közelebb jutni annak a korszaknak a megértéséhez, amelyben életrajzunk hősének élete lezajlott, az
interpretációban felépülő társadalomtörténeti, kulturális antropológiai feltételrendszer abban is segíthet, hogy
valamiféleképpen hozzájáruljon egyéb életművek értelmezéséhez: az egyes korszakok viszonylag csekélyebb
hatású alkotóinak biográfiája komoly támpontot jelenthet a kánon központi figuráinak megértésében.
Természetesen az eddig elmondottak csak néhány oldalát világíthatták be mindannak, ami az irodalomtörténet
és a társadalomtörténet érdeklődésére egyaránt számot tarthat. Ám ha egy kutatási irány létjogosultságát
kizárólag interpretációs hozama igazolja, akkor a társadalomtörténet és az irodalomtörténet határterületén
mozgó, legalább kettős (ha nem többszörös) kritériumokat alkalmazó kutatói program rendelkezik akkora
potenciállal, hogy érdemes legyen belevágni a munkába. Másrészt pedig az sem kérdéses, hogy mindez
alapvetően irodalomtörténészi feladat: történész és irodalomtörténész között ugyanis nem az a különbség – hogy
visszatérjek a korábban érvénytelennek tekintett szembeállításhoz egy pillanatra –, hogy az utóbbinak nem kell
levéltári forrásokat látnia; a differencia éppen az, hogy neki mást kell abban észrevennie, mint a történésznek.
Annál is inkább, mert hiszen az újabb társadalomtörténeti iskolák (nevezzük akár mikrotörténelemnek, akár
kulturális antropológiának, akár mentalitástörténetnek azt, amivel foglalkoznak) igen sokat kölcsönöztek a
strukturalizmus, a hermeneutika vagy éppen a dekonstrukció irodalomelméleti iskoláitól; mindennek pedig
olyan következményei vannak az olvasás retorikájára – s így a történeti forrásként kezelt szövegek
olvasásmódjára is –, hogy azt az irodalomtörténet-írás felől talán egyszerűbb is belátni, mint a történetírás
oldaláról. Ezen a ponton pedig a két tudományterület kölcsönösen tanulhat egymástól: az irodalomtörténet-írás
elsajátíthatja a történeti forráskritika finom módszereit, míg a történetírás a szöveginterpretáció rendkívül
ösztönző metódusait (ez utóbbi történeti felhasználására jó példa Lackó Mihály posztumusz kötete: Lackó
2001).
Természetesen nem tagadható az sem, hogy egy ilyen típusú kutatási program mégiscsak a lehetőségek közé
tartozik. Támpontul éppen ezért inkább a társadalomtörténeti indíttatású, szintén nem túl nagyszámú magyar
történeti biográfia kínálkozik – mint ahogy jelentős ösztönzést jelenthet az is, hogy az ilyen megközelítést
mutató munkák mennyire hiányoznak a hazai szakirodalomból. A magyar történeti biográfiák hiánya –
természetesen tisztelet a kivételeknek – igencsak megnehezíti az újabb szempontokat érvényesíteni szándékozó
(mentalitástörténeti, kulturális antropológiai vagy mikrotörténeti irányultságú) irodalomtörténeti törekvéseket is,
amelyek az irodalom intézményrendszerének kiépülésére, s ezen belül az írói szerepértelmezések történeti
kontextusára kívánnának rákérdezni. Ez olyan sajátossága és tehertétele a magyar irodalomtörténet-írásnak,
amelynek kialakulása egy hosszú, immár tudománytörténetileg is elemezhető folyamatba illeszkedik bele.
Aligha célszerű most – az előbbieknél részletesebben – belebonyolódni az okok felvázolásába; az azonban
bizonyos, hogy ezeket a feltételeket az egyéni kutatói vállalkozások csak csekély mértékben és kizárólag hosszú
távon módosíthatják. Ennek a lassú módosulásnak (vagy inkább: a módosulás szükségességének) az észlelése is
kívánt lenni ez a vázlatos áttekintés.
1.1. Irodalom
Assmann, Jan 1995. Text und Kommentar. Einführung. In Jan Assmann und Burkhard Gladigow (Hrsg): Text
und Kommentar. München, Fink. (Beitrage zur Archaologie der literarischen Kommunikation; Bd. IV.) 9–33.
Benda Kálmán 1952-1957. Magyar jakobinusok iratai. I-III. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó. Cavallo,
Guglielmo – Chartier, Roger (szerk.) 2000. Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Ford. Sajó Tamás.
Budapest, Balassi.
Darnton, Robert 1988. Literaten im Untergrund. Lesen, Schreiben und Publizieren im vorrevolutionaren
Frankreich. Aus dem Amerikanischen von Henning Ritter. Frankfurt a. M., Fischer Taschenbuch Verlag.
369
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Domby Márton 1817. Csokonai Vitéz Mihály élete s némely még eddig ki nem adott munkái. Pest. Eibl, Karl
1996. Literaturgeschichte, Ideengeschichte, Gesellschaftsgeschichte – und „Das Warum der Entwicklung”.
IASL (Internationales Archiv für Sozialgeschichte der deutschen Literatur) 1996. 1-26.
Frühwald, Wolfgang 1979. Der Regierungsrat Joseph von Eichendorff. Zum Verhaltnis von Beruf und
Schriftstellerexistenz im Preufien der Restaurationszeit, mit Thesen zur sozialhistorischen und
wissensoziologischen Perspektive einer Untersuchung von Leben und Werk Joseph von Eichendorff. IASL
(Internationales Archiv für Sozialgeschichte der deutschen Literatur). 37-67.
Frühwald, Wolfgang 1986. Sozialgeschichte und Literaturgeschichte. In Wolfgang Schieder – Volker Sellin
(Hrsg.): Sozialgeschichte in Deutschland: Entwicklungen und Perspektiven im internationalen Zusammenhang.
Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht (Bd. 1. Die Sozialgeschichte innerhalb der Geisteswissenschaften –
Kleine Vandenhoeck-Reihe; 1517).
Graf, Werner 1997. Lesen und Biographie. Eine empirische Fallstudie zur Lektüre der Hitlerjugendgeneration.
Tübingen, Basel, Francke.
Gyáni Gábor 1999. Az olvasó táblabíró. Középosztályi műveltség a 19. századvégén. Történelmi Szemle, 387-
402.
Hahn, Alois 1988. Biographie und Lebenslauf. In Hanns-Georg Brose – Bruno Hildenbrand (Hrsg.): Vom Ende
des Individuums zur Individualitat ohne Ende. Opladen, Leske und Budrich (Biographie und Gesellschaft; Bd.
4)
Hantzschel, Günter – Ormrod, John – Renner, Karl. N. (Hrsg.) 1985. Zur Sozialgeschichte der deutschen
Literatur von der Aufklarung bis zur Jahrhundertwende. Einzelstudien. Herausgegeben im Auftrag der
Münchener Forschergruppe „Sozialgeschichte der deutschen Literatur 1770–1900”. Tübingen, Max Niemeyer
Verlag.
Hudi József 2000. A veszprémi polgárság könyvkultúrája a 18-19. században. Történelmi Szemle, 1-2. sz. 91–
113.
Jankovits László 1998. Janus Pannonius filozófiai alapműveltségéről. In Jankovits László – Kecskeméti Gábor
(szerk.): Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 25–
35.
Kalla Zsuzsa – Vörös Boldizsár 2000. A magyarországi kultuszkutatás válogatott bibliográfiája (1970-2000) In
Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum,
301–321.
Kecskeméti Gábor 1998, Prédikáció, retorika, irodalomtörténet. A magyar nyelvű halotti beszéd a 17.
században. Budapest, Universitas Könyvkiadó.
Klaniczay Tibor 1985, A nagy egyéniségek humanista kultusza a XV. században. In uő: Pallas magyar ivadékai.
Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 41-58.
Kókay György – Vargha Kálmán – V. Windisch Éva (szerk.) 1972-1997. A magyar irodalomtörténet
bibliográfiája I-VIII. Budapest, Akadémiai Kiadó, majd Akadémiai Kiadó – Argumentum.
Lackó Mihály 2001. Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. Budapest, L’Harmattan.
Nassehi, Armin 1994. Die Form der Biographie. Theoretische Überlegungen zur Biographieforschung in
methodologischer Absicht. BIOS. Zeitschrift für Biographieforschung und Oral History [Leverkusen] . 1. sz. 46-
63.
Segebrecht, Wulf 1967. E. T. A. Hoffmanns Auffassung vom Richteramt und vom Dichterberuf. Mit
unbekannten Zeugnissen aus Hoffmanns juristischer Tatigkeit. Jahrbuch der deutschen Schillergesellschaft, 11.
62-138.
Sill, Oliver 1995. „Über den Zaum geblickt”. Literaturwissentschaftliche Anmerkungen zur soziologischen
Biographieforschung. BIOS. Zeitschrift für Biographieforschung und Oral History [Leverkusen] 1. 28-42.
370
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Schulz, Gerhard 1963. Die Berufslaufbahn Friedrich von Hardenbergs (Novalis). Jahrbuch der deutschen
Schillergesellschaft, 7. 253-312.
Sőtér István (főszerk.) 1964-1966. A magyar irodalom története I-VI. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szegedy-Maszák Mihály 2001. Kísérlet az újraértelmezésre: az Akadémiai Irodalomtörténet. Alföld, 5. sz. 39-
50.
Szilágyi Márton 2000. Filológia, irodalomtörténet, kanonizáció. Klasszikus módszertudat és új kihívások között.
Helikon. Irodalomtudományi szemle, 564-572.
Tarnai Andor 1984. „A magyar nyelvet írni kezdik ". Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
Thimár Attila 2001. „A társaság állapotja”. Egy irodalmi intézménytörténeti adatbázis megtervezésének
tanulságai. Irodalomtörténeti Közlemények, 90-106.
Varjas Béla 1982. A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Vofikamp, Wilhelm 1993. Literatursoziologie: eine Alternative zur Geistesgeschichte?: „sozialliterarische

Methoden” in den ersten Jahrzehnten des 20. Jahrhunderts. In Chistoph König – Eberhard Lammert (Hrsg.):
Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte 1910 bis 1925. Frankfurt a. M., Fischer Taschenbuch Verlag, 291-
303.
Vörös Károly 1958. Adalékok Pálóczi Horváth Adám életéhez, Budapest, Akadémiai Kiadó /Irodalomtörténeti
füzetek 17/.
West, Martin L. 1999. Szövegkritika és szövegkiadás. Ford. Bolonyai Gábor. Budapest, Typotex. Ziolkowski,
Theodore 1994. Das Amt der Poeten. Die deutsche Romantik und ihre Institutionen. Aus dem Amerikanischen
von Lothar Müller. München, dtv/Klett-Cotta.
2. Keményfi Róbert – TÁRSADALOMTÖRTÉNET ÉS

NÉPRAJZ
A néprajz társadalomtörténethez kapcsolódó különböző szálai iránt érdeklődők az utóbbi évtizedben igen
kedvező helyzetbe kerültek, ugyanis az elmúlt időszakban három nagy volumenű tudománytörténeti munka
jelent meg a honi társadalomnéprajz kibontakozásáról, kutatóiról és legújabb elméleti irányzatairól, sőt
önkritikusan, hiányosságairól. Azért is kedvező ez a helyzet, mert egyrészt ritkák a nagy ívű tudomány-, illetve
kutatástörténeti összegzések, és az még különlegesebb, hogy azonos témakörről legyen több, de egymástól
eltérő szemléletű összefoglalás.
Kósa László (1942-) a társadalomkutatások jellegének alakulását a magyar néprajz egészén belül elemzi. Sorra
veszi azokat az eszméket, gondolatokat, elméleteket, amelyek a társadalomnéprajz kialakulásához és
megerősödéséhez vezettek a néprajztudományon belül (Kósa 1989; uő külön fejezetet szentelve a
társadalomnéprajznak: 2001).
Szabó László (1939-) összegzésében inkább a saját gazdag társadalomvizsgáló tereptapasztalatából kiindulva a
kutatástörténetet a társadalmi látásmód kialakulásának szemszögéből láttatja, azaz azt vizsgálja, hogy milyen
előzmények után és mikor jelenik meg a társadalmi szemlélet, mint a népi műveltség különböző rétegeit
vizsgáló nézőpont (Szabó 1993a, 9-81).
Sárkány Mihály (1944-) a társadalomnéprajz kialakulását az európai és a hazai etnológiai (illetve

szociálantropológiai) kutatások viszonyrendszerében tárgyalja. Sárkány a néprajz történetére visszatekintve
sikeresen oldotta meg azt a nehéz feladatot, hogy az antropológia szemszögéből megközelítve feltárja az egykori
magyar néprajzi kutatásokban azokat a pontokat (kutatókat, műveket, elméleteket), amelyek utólag a hazai
társadalomnéprajz és ennek következtében a hazai társadalomcentrikus antropológia gyökereinek lehet tekinteni.
A szerző arra is igyekszik a tanulmányában választ adni, hogy milyen személetbeli váltás terelte az általános
európaitól más irányba a hazai társadalomvizsgáló szemléletet (Sárkány 2000, 29-66).
A munkák párhuzamba állításával a megközelítésbeli eltéréseknek, hangsúlyeltolódásoknak, egyes kutatók

különböző értékelésének köszönhetően olyan tudománytörténeti hálót szőhetünk, amely segítségével a
371
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
társadalomvizsgáló szemlélet hazai alakulásáról meglehetősen pontos képet kapunk. A mindenki számára
elérhető, hatalmas számú szakirodalomra támaszkodó tudománytörténeti összegző írások felmentést adnak a
kérdéskör teljes részletességű bemutatása alól, illetve ezek a munkák pontosan jelzik az olvasó számára, hogy
mennyire nehéz egyrészt a sok irányzat, másrészt a múltbeli ideológiai terheltség miatt a társadalomtörténet és a
néprajz kapcsolatáról átfogó, mégis részletes szintézist írni. Éppen ezért jelenleg a cél csupán az lehet, hogy
azokat a kutatókat, szemléleti előzményeket és törekvéseket mutassuk be, amelyeket egyrészt a
társadalomtörténet is és a néprajz is közös kutatástörténeti előzményekként tart számon, másrészt azokat a
műveket, irányzatokat említsük, melyek kapcsolódási pontokat jelentettek (vagy jelenthettek volna) a két
tudomány között. Az áttekintésből azonban külön figyelemfelhívás nélkül az is világossá válik, hogy mikor állt
távol az általános néprajzi és benne a társadalomszemlélet a társadalomtörténetitől.
2.1. A társadalomvizsgáló érdeklődés tudományon belüli

helyzete
A népi kultúra iránti érdeklődés, mint a legtöbb európai országban, hazánkban is a felvilágosodás korában, a 18.
században bontakozott ki fokozatosan. Majd ez a figyelem a modern nemzet fogalmának megszületésével
egyidejűleg, nem utolsósorban a magyar nemzetkoncepció megteremtéséhez való segédlet kereséseként, a 19.
század első felében teljesedett ki: „Azoknál a nemzeteknél, amelyek nagy múltú írásbeliséget és régi, folytonos
államiságot mondhattak magukénak, hamarosan háttérbe került, a néphagyomány felmutatását különösképpen
nem érezték szükségesnek. Viszont ahol az írott múlt töredékesen maradt fenn vagy hiányzott, egyre magasabb
talapzatra emelték, dicsérve a hivatásos kultúra avatott alkotásaival vetekedő gazdagságát” (Kósa 1989, 12).
A magyar néprajztudomány története azt mutatja, hogy a 19. század első felétől, a később néprajzinak elnevezett
tudományos kérdéskör határai kijelölésének időszakától kezdve, a kutatások elsősorban a saját népi kulturális
örökség (és ezen belül is legelőször szóbeli alkotások) feltárására, dokumentálására irányultak. Majd a
vizsgálatok a reformkorban két, egyre határozottabban elkülöníthető irányt vettek fel. Az egyik kutatási vonal
alapvetően az íratlan források, a szájhagyomány által megőrzött és életben tartott alkotások gyűjtését, leírását,
majd a 19. század második felétől az összehasonlításukat célozta (ez a szál az 1846-ban William John Thoms
[1803-1885] által megalkotott folklór nevet vette fokozatosan fel nálunk is). A másik vizsgálati ágat a népi
kultúra szóbeli forrásai mellett egyéb, a hangsúlyt az írott és a terepen megfigyelhető adatokra helyező néprajzi
leírás képviseli, amely tudományos vonal kezdőpontját Szeder Fábián (1784-1859) 1819-ben megjelent A
Palóczok című munkájával jelöli a szaktudomány. Az adott korszakban a magyar „nemzeti jellem” (viselkedési
formák, lelki tulajdonságok) keresését is szolgáló leíró néprajzban – nem utolsósorban a 19. század második
felében elinduló rendszeres muzeális gyűjtés, feldolgozás és a millenniumi kiállításra (1896) gyűjtött hatalmas
tárgykészlet eredményeként – megerősödött az anyagi kultúra kutatása. A vizsgálatok és a felhalmozott, illetve
megismert tárgyak a 20. század első felére a néprajzon belül a nemzeti (és népcsoport-) karakterológiától
elvezettek a tárgyi néprajz tudományosan is teljes körű (gyűjtés, leírás, dokumentálás/katalogizálás,
összehasonlítás) ágához. A „teljes körű” jelző azt is jelenti, hogy a millenniumi kiállításra már megváltozott az a
romantikus szemlélet is, hogy csak az alkalmi, díszes tárgyak képviselnek esztétikai és így gyűjtendő értéket. A
társadalmi nézőpont szemszögéből is fontos ezt megjegyezni azért, mert magában azzal, hogy az ünnepi mellett
a teljesen elhasznált, sőt már tönkrement mindennapi tárgyak kerültek a néprajzi figyelem középpontjába, a
gyűjtési „érzékenység” is változott. Azaz a széles körű merítés óhatatlanul – jóllehet a korban még fel nem
ismert – lehetőséget rejtett (rejthetett volna) magában a parasztság különböző rétegeinek azonosítására és
életmódbeli megismerésére.
A népi kultúra két fő elemzési útja mindenekelőtt tehát nem idegen kultúrák, hanem a saját népi műveltség
feltárását tűzte maga elé célként. A szaktudomány története azt mutatja, hogy a kultúra illetve társadalmi
szempontú vizsgálati utak közül egyértelműen a kultúrára irányuló kutatások domináltak. Sokrétű oka van
annak, hogy a magyar néprajz tudományos fejlődéséből kimaradt a társadalmi szempontokat előtérbe helyező
etnológiai és antropológiai tudományos irány, és hogy ez utóbbi szemléleti módok csak egy-egy kutatóhoz
köthetően voltak (és vannak szinte napjainkban is) jelen. Az emberi magatartásformák (például szokásvilág,
erkölcsök, rítusok) társadalmi „működésének” elemzését maga elé tűző tudományágak hiánya azért is
szembeötlő, mert mára ezekből nőhetet volna ki a néprajzon belül egy jól kidolgozott módszertani
eszközkészlettel rendelkező erőteljes társadalomkutatási út.
Visszavezethető ez a hiányosság arra is, hogy a Habsburg Birodalom (majd az Osztrák-Magyar Monarchia)
kimaradt a gyarmatosító hatalmak köréből. Tehát akkor, amikor Nyugaton elsődlegesen az idegen kultúrák
megismerését célzó (és nem utolsósorban áttételesen a gyarmatosító államok hatalmának kiépítését is szolgáló)
kutatások folytak, Magyarországon a Habsburg abszolutista állam berendezkedését közvetve segítő (és egyben a
modern közigazgatás alapjait lerakó) népismereti dolgozatok, korai statisztikai, illetve statisztikai jellegű
372
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
munkák születtek. Bár az országleírások lehetőleg helyszíni empirikus adatgyűjtésre igyekeztek támaszkodni, az
adott időpontban próbáltak meg a birodalom helyzetéről számot adni, a népi műveltségre irányuló kutatások fő
érdeklődését mégsem az etnológiai, antropológiai „jelen”, hanem a történeti szemlélet hatotta át. A „jelen”
állapotának feltárására elsősorban azért volt szükség, hogy annak segítségével egy korábbi időpont népi
műveltségét lehessen rekonstruálni. Sőt a 19. század második felében intézményekkel is megszerveződő néprajz
olyan gyűjtési anyagokkal és már összehasonlító elemzésekkel jelentkezett, amelyek a magyar népi műveltség
Kárpát-medencei több száz (sőt kerek ezer) éves jelenlétét bizonyították. A hagyományok változásában (átadás-
átvétel) mégis fellelhető stabilitás – más nemzeti tudományok (irodalom, történelem, földrajz) eredményeihez
hasonlóan – egyértelmű tanúja a magyarság történeti kontinuitásának. E szemlélet nem csupán a már említett
történeti, hanem az őstörténeti szálat is erősítette a néprajzi jellegű kutatásokban.
A hazai etnológia széles körű társadalomtörténeti tudománnyá válását az a furcsa helyzet is gátolta, hogy a 19.
század az etnológiától tulajdonképpen ugyanazt várta (volna) el, mint a néprajztudománytól. Nem távoli
„közünk nincs hozzájuk” népek megismerését és társadalmi jelenségeinek megértését majd megértetését, hanem
rokon népek kultúrtörténeti feldolgozását, amelyek közelebb vihetnek a magyar őstörténet megismeréséhez. A
módszereknek nem kell eltérniük a hazai népi műveltséget vizsgálóktól, nincs tehát szükség idegen kultúrák
megismerésére kifejlesztett metódusokra sem. Azt is meg kell jegyezni, hogy a társadalmi szempontú
érdeklődés hiányát, azaz az ilyen jellegű kutatások „fel nem karolását” visszavezethetjük arra az egyszerű
tudományszervezeti tényre is, hogy a társadalomra irányuló vizsgálatok mögött nem álltak olyan, már nagy
tekintéllyel rendelkező, elismert nemzeti tudományok, mint a teljes társadalmi súlyával jelen lévő nyelvészet és
irodalom: a folklór, a földrajz és a történelem pedig a leíró néprajz hátterében.
Bár az 1868-as nemzetiségi törvény még államnemzeti szemléletben készült (minden nemzetiség egyenlő jogú
tagja az államnak), a társadalomtudományi (és benne a néprajzi) érdeklődésben felerősödött az etnocentrikus
irány. Noha a csaplovicsi „kis Európa” elv1 (1822), azaz más népek műveltségének elismerése, a népi kultúra
kutatására kibontakozó szaktudomány már korai szakaszában jelen volt, a hungarológus szemlélet vált
meghatározóvá a hazai néprajzban. Az ország határainak átszabása (1920) felerősítette a kultúrnemzeti
törekvéseket: A fent említett történetiség azt jelenti, hogy a kisebbségi magyarság kulturális folytonossága a
határváltozásokkal sem szakadt meg. Az össznemzeti magyar műveltségben továbbra is elidegeníthetetlen részt
képviselnek a határokon túli magyar közösségek. Nem utolsósorban tehát a „kulturális nemzeti önvédelem”
szolgálatában folytak az elcsatolt területeken a népi kultúra történeti rétegeit célzó vizsgálatok. A kulturális
folytonosság kutatásában (és egyben legitimálásában) fontos szerepet kapott a néprajztudomány is, és ennek
következtében a kultúrtörténeti látásmód a kisebbségi sorba került magyar anyanyelvű tömegek miatt tovább
fokozódott a két világháború között.
A helyzet (a néprajz vizsgálati időszemlélete, tárgya) egyrészt éppen a társadalmi érdeklődés (falukutató
mozgalom: a „jelen valóságának megismerése”) megjelenésének eredményeként változott. Másrészt az utóbbi
évtizedekben a szaktudományon belüli szemléletváltás folytán került az érdeklődés középpontjába a népi és a
tágabb értelmű közkultúra jelen és társadalomtörténeti viszonyainak értelmezése. Harmadrészt a néprajzon
belüli társadalomkutató vonal napjainkban megfigyelhető további erősödését az is segítette, hogy az egyre
differenciálódó tudományos skálán megjelentek kimondottan a társadalmat kutató tudományok (szociológia,
kulturális antropológia), amelyek kutatási eredményei egymást viszonosan kiegészítve (és gyakran a másik
módszertanát is kölcsönözve) egyre árnyaltabb képet adnak egy-egy közösség szociális körülményeiről.
A néprajzban tehát elsősorban az alapjában kultúrtörténeti érdeklődés következtében, valamint a tudományon

belül az etnológiai, antropológiai szemlélet (és munkák) hiánya miatt a társadalom kutatása kimaradt a központi
vizsgálati területek közül, sőt hosszú időszaknak kellett ahhoz is eltelnie, hogy a néprajz egyáltalán felismerje a
társadalmi intézményeket, a szociális csoportokat, rétegeket (igaz, először csupán mint „kultúrahordozó
közegeket” – Kósa 1989, 21). A legutóbbi évtizedek szemléleti váltására volt szükséges ahhoz, hogy a
társadalom felé irányuló érdeklődés ne csupán a folklór és a leíró néprajz melletti harmadik szakággá
(társadalomnéprajz néven) váljon, hanem a népi és közkultúra kérdéseit újszerű módon szemlélő és megközelítő
vizsgálati lehetőséget is jelentsen. Nevezetesen: minden kulturális megnyilvánulás egyúttal társadalmi jelenség
is.
A társadalomnéprajz mai helyzete több, egymással vagy kapcsolatban, vagy semmilyen kontaktusban nem lévő,
egymást kiegészítő, a másikat szerves előzményének tartó vagy azt elutasító szemléleti szál eredőjeként érthető
meg csupán. Ezért a mai tudományos kép árnyalt bemutatásához (a társadalomvizsgáló szemlélet megjelenése,
1
„Nem tsak természeti állapotjára, és természet ajándékaira nézve – hanem népességre nézve is Magyar ország Európa kitsinyben –; mert
majd minden Európai nép-törsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten
találják fel Hazájokat (Csaplovics János 1822, III. 51).”
373
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
néprajzon belüli megerősödése) a tudománytörténeti összegzések a különböző látásmódbeli ágakat állítják

párhuzamba. A társadalomtörténet, azaz a társadalomtörténeti nézőpont néprajzon belüli (lehetséges)
megjelenése szempontjából két fő kutatástörténeti irány különíthető el:
– a társadalomtörténeti közelítésmód a magyar néprajz hagyományos (vagy közismert) értelmű kutatási

rendszerében és területén való fellépése (vagy lehetősége);
– az etnológiai (és ehhez majd később kapcsolódó antropológiai) ág: a társadalomtörténeti szempontok
törvényszerű befogadása.
2.2. A társadalomvizsgáló szemlélet kibontakozása

A néprajz története azt mutatja, hogy a fokozatosan megszerveződő tudományt alapvetően a magyar népi
kultúra alkata, változása, változatai foglalkoztatták. Háttérbe szorultak a társadalmi viszonyokra,
magatartásmódokra irányuló kérdések. Ha vannak is olyan kutatók, akiknél a szociális rétegzettség,
kapcsolatrendszer bemutatása előtérbe került, az általuk írt munkák inkább csak önálló szigetekként jelentek
(jelennek) meg, és ezeket a tanulmányokat sem a néprajz egészéhez, sem egymáshoz nem lehet szervesen
kapcsolni, azaz nincs mód a folklór, illetőleg a leíró néprajz fejlődéséhez hasonló nagy ívű társadalomkutató
koncepciók, elvek történetének a bemutatására. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kutatások a paraszti élet leírását,
a népi műveltség társadalmi tagolódását a hagyományos kultúra más rétegeihez viszonyítva csak későn vették
figyelembe. A társadalomra vonatkozó első szórványos munkák közös jellemzője, hogy elsősorban nem a
népéletet akarták megörökíteni, hanem valamilyen máscélja volt a leírásoknak. A rendszeres társadalmi
szempontokat is figyelembe vevő kötetekre egészen a 19. század végéig, a tájmonográfiák megjelenéséig kellett
várni.
2.2.1. A TÁRSADALOMVIZSGÁLÓ SZEMLÉLET KORAI KÉPVISELŐI, A HONI

ETNOLÓGIA KIBONTAKOZÁSÁNAK VISSZHANGTALAN LEHETŐSÉGE
A „társadalmias látásmód” (Tálasi 1948) első képviselőiként tartja számon a tudomány az Ortutay Gyula (1910–
1978) kutatástörténeti munkájával (1937) a néprajz látóterébe helyezett Tessedik Sámuelt (1742–1820) és
Berzeviczy Gergelyt (1763–1822). A paraszti élet javításának igénye motiválta Tessediket A 'paraszt ember
Magyarországban, mitsoda és mi lehetne; egy jó rendbe-szedett falunak rajzolatával egyetemben (1786) című
műve megírásában. Szinte a 20. századi falukutató mozgalom előfutáraként lehet a munkára tekinteni (Ortutay
is éppen a falukutatás fontossága miatt emeli be a tudománytörténetbe Tessediket), hiszen a szerző részletesen
leírja a korabeli jobbágyság társadalmi viszonyait, elmaradottságát, gazdasági kilátástalanságát.
Hasonló mozgatóerők hajtották a közgazdasági érdeklődésű Berzeviczy Gergelyt A parasztnak állapotáról és

természetéről Magyarországon című kötet (1804 – latinul) elkészítésében. A társadalmi látásmódja azonban
Tessedikétől annyiban eltér, hogy a parasztság helyzetének javításában össztársadalmi célok vezérelték, azaz
véleménye szerint a jobbágyság felemelkedése elengedhetetlen feltétele az egész ország gazdasági
megerősödésének. És Berzeviczy szigorúan közgazdasági érvrendszerrel végül eljut arra a nézőpontra, hogy a
parasztság talpra állásának alapköve a nemesi előjogok eltörlése.
Bár Beöthy Leó (1839–1886), az etnológiai gondolat első magyar képviselője időben majd száz évvel később
tevékenykedett, visszatekintve úgy értékelhetjük Beöthy munkásságát, hogy életműve tematikailag Tessedik és
Berzeviczy tevékenységéhez kapcsolható, hiszen az előbb bemutatott két tudós munkáját a hazai etnológia
előfutáraként is számon tartja a kutatástörténet. (Ez persze nem jelenti azt, hogy maga Beöthy is így, elődként
tekintett Tessedikre és Berzevicyre, és arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán ismerte a két korábbi filantróp
műveit.) A társadalomvizsgálatokban a kor a gazdasági kérdések megoldásának segédeszközét látta. A
közgazdász képzettségű Beöthy viszont a gazdaságtudományokban az alapot találta meg a társadalomkutatás
műveléséhez (Zsigmond 1974). Beöthy munkáival – Nemzetlét (1876), A társadalom keletkezéséről (1878), A
társadalomfejlődés kezdetei (1882) – olyan kutatási szemléletet hozott a magyar néprajzi életbe, amely a
társadalmat és a kultúrát komplex egységben látja. Sőt az emberi társadalom fejlődési tendenciáinak, fő
törvényszerűségeinek kutatását tűzi ki célul. A honi tudománytörténet az etnológiai mellett ezért a
társadalomnéprajz kezdeteiként is értékeli Beöthy tevékenységét. A szociáldarwinizmus szellemiségét képviselő
kutató2 a kétpólusú (folklór, leíró/ tárgyi) magyar néprajzba új, a korban friss szemléletű, jelentős nemzetközi
kutatási látásmódhoz (Lewis H. Morgan [1818–1881] társadalomszemléletéhez) kapcsolódva a hazai etnológiai
kutatások megindulásának hajtóerejévé válhatott volna. Am a korszak nem volt fogékony elméleteire,
2
Szociáldarwinizmus: az emberi társadalmak alakulását minőségi fejlődésként láttatja.
374
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
munkássága visszhangtalan maradt: „Hazánkban a 20. század elején kialakuló szociológia inkább figyelt a
társadalom élő, feszítő gondjaira, mint a kevéssé előtűnő viszonyokra és történeti múltra” (Paládi-Kovács 2000,
14). Beöthy munkássága tehát a társadalomtörténet és a szélesen értelmezett néprajz között egyértelmű
tudományközi kapcsolódási pontot jelent.
2.2.1.1. A társadalomvizsgáló szemlélet a néprajz hagyományos témaköreiben
A 19. században, a folklórgyűjtések „aranykorában”, a leíró néprajz megerősödésének időszakában a

társadalomra vonatkozó kutatások továbbra is igen szórványosan voltak jelen a fokozatosan egységesülő
néprajztudományban. Egy-egy népcsoportot bemutató leíró néprajzi munkában ott olvashatunk csupán a
társadalomra vonatkozó részeket, ahol az adott népcsoport jellemzéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik
valamilyen társadalmi jelenség. Ennek következtében találhatunk Pintér Sándor (1841–1915) Apalóczokról
(1880) című kötetében a nagycsaládot bemutató részeket. Az előző műhöz hasonlóan a néprajz és a
társadalomtörténet között szintén közös pontok például Lehoczky Tivadar (1830–1915) Bereg vármegye
monográphiája I-III. (1881–1882), Szűcs István (1811–1891) Szabad királyi Debrecen város történelme I-III.
(1871–1872), Orbán Balázs (1829–1890) Torda város és környéke (1889) című munkái is. A később készült
helytörténeti monografikus igényű munkák ezeknek a szórványírásoknak köszönhetően, az adott táji vagy
népcsoport karakterológiájához már tudatosan (bár korántsem módszeresen) kutatták a társadalmi viszonyokat
(például rétegzettség, családtípusok). Jankó János (1868-1902) műveiben a földrajzi műveltségének is
köszönhetően súlyt fektetett a táj népének eredetére, antropológiai, lelki alkatának bemutatására, társadalmi
berendezkedésére (főként a rokonsági kapcsolatok szemléltetésére). Ezzel a felépítéssel készültek Jankó
Kalotaszeg magyar népe – „Családi ethnographia” fejezete – (1892), Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar
(székely népe)3 (1893), A Balaton melléki lakosság néprajza (1902) című kötetei. A monografikus munkák
(Baksay Sándor [1832–1915], Farkas Pál [1878–1921]) korszakát záró mű Gönczi Ferenc (1861-1948) Göcsej s
kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (1914) 4 című nagy volumenű munkája,
amely árnyalt képet rajzol a vidék népéletéről. A Lelki tulajdonai című fejezet részletesen szól a göcseji nép
jelleméről, természetéről, magatartásáról, családéletéről, munkaszervezeti típusairól. Azt kell mondanunk, hogy
Gönczi előfutára és sok tekintetben példaadója a jó két évtizeddel később meginduló szociográfiai kutatásoknak.
A társadalomtörténeti gondolat egyértelmű megjelenését a társadalomnéprajzban két kutató munkásságához

köthetjük. Hunfalvy Pál (1810-1891) összehasonlító néptörténeti érdeklődésének eredményeként született meg
Magyarország ethnographiája (1876) című munkája. A néprajz általános kultúrtörténeti nézőpontja mellé e
művel nyit Hunfalvy társadalomtörténeti horizontot. Az összehasonlító nyelvészet segítségével igyekszik választ
adni arra a kérdésére, hogy milyen műveltségbeli hajtóerők, milyen társadalmi szerkezet(!) lendít egy
közösséget afelé, hogy néppé, nemzetté váljon. Hunfalvy nyomán a néprajzban is megjelenik az addig csupán a
társadalomtörténet által felvállalt feladat: „az etnikum mint társadalmi alakulat kiformálódásának és történeti
módosulásainak feldolgozása” (Sárkány 2000, 34).
A történész Tagányi Károly (1858–1924) A földközösség eredete Magyarországon (1894) című tanulmánya a
gazdaságés társadalomtörténeti munkák megalapozója. Kiindulópontját tulajdonképpen a társadalmi élet
néprajzi kutatása jelentette, hiszen Tagányi az élő jogi népszokásokat használta történeti forrásul. A tanulmány
egyben sürgetés is a hasonló jellegű kutatások rendszeres elindítására.
Az I. világháborúval lezárható korszakba kívánkozik még egy kutató, aki a geográfia oldaláról alkotott a néprajz
számára olyan alapvető munkát, amely műben a társadalmi (jelen esetben az etnikai hovatartozásból fakadó)
körülmények elemzése a középpontba van állítva. Bár a földrajzos Györffy István (1884–1939)
tevékenységének nagyobb része az I. világháború utánra tehető, ám az 1913-ban a Földrajzi Közlemények
lapjain megjelent Fekete-Körös völgyi magyarság című (és könyv terjedelmű) tanulmányával napjainkig ható
mintát adott a komplex – földrajzi, néprajzi, történelmi – kutatásokhoz. Györffy a vizsgált települések természeti
hátterével, településtörténetével, szokásainak leírásával a vegyes etnikumú (román-magyar) vidékek társadalmi
együttélést mutatja be. Nagy hangsúlyt helyez ezért az etnikumok belső rétegeire (nemzetségek), vallási
viszonyaira, térbeli helyzetére, számarányaira. A korát megelőzve a munkában a Fekete-Körös etnikailag vegyes
völgyében a mindennapi élet színtereinek részletes vizsgálatával – mai szóhasználattal úgy írhatnánk – egy
3
Bár ebben a kötetben nem annyira kidolgozott a társadalmi elemzés.
4
Természetesen a néprajz sem hagyja figyelmen kívül az ugyanebben az időszakban született Borovszky Samu szerkesztette vármegyei
monográfiákat, vagy a korábbi, Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képekben (1898–1901) című, inkább történeti jellegű
könyvsorozatot.
375
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
lehetséges társadalmi együttélési modellt mutat be.5 Nem véletlen, hogy Györffy István a tanítványai körében –
például Fél Edit (lásd. alább) – szorgalmazta a társadalomvizsgáló szemlélet alkalmazását.
2.2.1.2. Társadalomvizsgálat és nemzeti elkötelezettség
Az I. világháború és az azt követő 1920-as békeszerződés az egész országot és a tudományos életet is alapjaiban
rázkódtatta meg. A századforduló évtizedeiben intézményekkel is megerősödő néprajztudomány a területi
változások miatt több részre szakadt. Az állam területi változásának következtében a magyar nyelvű néprajzi
kutatások az egész Kárpát-medencében – kisebbségi létben vagy államalkotó nemzetként – új kihívásokkal
szembesültek. Egyrészt a magyarság központi kutatóintézete (ekkor még a Néprajzi Múzeum) és az „itthon”
kutatói számára megnehezültek a „klasszikus” terepek (Erdély, Felvidék) vizsgálatai. Ennek ellenére a nemzeti
elkötelezettségű néprajz szinte kötelességének érezte, hogy a kisebbségi helyzetű magyarság kultúráját „amíg
nem késő” jelszóval értékmentésként igyekezzék intenzíven gyűjteni. Másrészt azonban az egész Kárpát-
medence radikális államterületi, politikai átalakulása lendületet adott a társadalmi érdeklődésnek, ugyanis
szembe kellett néznie a hazai politikai elitnek és (a határainkon belül és túl) a magyar értelmiségi rétegnek azzal
a ténnyel, hogy az ország (és a kisebbségi magyarság) külső segítségre nem számíthat. Úgy vélték, hogy a
reménytelennek tűnő helyzetből, amelybe az összmagyarság 1920-ban került, csak a belső erők, társadalmi
tartalékok mozgósítása jelentheti az egyedüli kiutat. Mind az anyaországnak, mind a kisebbségi helyzetbe került
magyarságnak újra kellett tehát fogalmaznia saját helyét, szerepét. A magyarországi és a kisebbségi értelmiség
érzékenyebbé vált a társadalmi problémák iránt.
Mivel a trianoni döntés következtében előállt társadalmi helyzet az ország minden típusú (művész, író,
politikus) értelmiségi rétegét megrázta, a társadalmi problémák tudományos igényű feldolgozására a kezdő
lendületet a néprajz több irányból kapta. Nem elhanyagolható Szabó Dezső (1879–1945) szerepe, aki nagy
hatású, szinte politikai programnyilatkozatnak ható radikális (nemegyszer a szélsőségekig kilengő) írásaival,
regényeivel a parasztság életerejét állítja példaként az összmagyarság elé a sajátos „magyar utas” fejlődés
elérése érdekében.
A 19. század második illetve a 20. század első fele a szociológia tudomány nemzetközi önállósulásának (a
módszertani eszközkészlet és kérdéskör kidolgozásának) fő időszaka is. Olyan nevek mint Herbert Spencer
(1820–1903) – a szociáldarwinizmus markáns alakja –, Adolph Quetelet (1796–1874) – társadalomstatisztikus –
, Frédéric Le Play (1806–1882) – a munkásság életviszonyaival, családszociológiával foglalkozó kutató –,
Émile Durkheim (1858–1917) – a „társadalmi tény”-tanának és a vallási élet elemi formáinak (mint társadalmi
integrációs eszközrendszer) megfogalmazója –, Ferdinand Tönnies (1855–1936) – a közösség (prekapitalista
formák) és társadalom (kapitalista szervezettség) fogalmának szembeállítója, René Maunier (1887–1950) –
társadalmi típusok kidolgozója-, Karl Marx (1818–1883) – a kapitalista termelési viszonyokon nyugvó
társadalom éles kritikusa –, Georg Simmel (1858–1918) – a kultúra, a művészet a szociológiai társadalmi
beágyazottságának vizsgálója –, Richard Thurnwald (1869–1954) – szociológia pszichológiája –, Max Weber
(1864–1920) – vallásszociológus, a „protestáns etika” elemzője – és Dimitrie Gusti (1880–1955) – a
monografikus szociológia megteremtője, a társadalmi élet négyes szerkezetének (gazdasági, szellemi, politikai
és jogi) megfogalmazója – nem maradtak hatástalanok a kibontakozó magyar társadalomnéprajzra sem. Nyelvi
műveltségtől, társadalmi hovatartozástól, érdeklődési körtől függően más és más erővel hatottak egy-egy hazai
kutatóra a korszak nemzetközi társadalomtudományosságát meghatározó előbb említett kulcsszereplői és e
kutatók elméletei (Felkai-Némedi-Somlai 2000). A trianoni döntés hatása mellett tehát a nemzetközi teóriák
megjelenése is mozgósította a hazai néprajztudományban a társadalomvizsgáló érdeklődés felerősödését. Az
előbb említett európai kutatók elsősorban a falukutató mozgalom tudósaira és meghatározó szellemi alakjaira
voltak hatással.
A falukutatás névvel lefedett szellemi mozgalom nagyon sokrétű és összetett jelenség volt. Inkább számos, az
agrártársadalomra irányuló érdeklődési szálból szőtt hálóként, mint egyetlen határozott kutatási vonalként
értelmezhető. A társadalmi érdeklődésű néprajz előzményeit a szociálpolitikai elgondolásokban (például Weis
István [1889–1973] A mai magyar társadalom [1930], Amagyarfalu [1931] című munkái), a környező országok
falumozgalmaiban (kiemelkedik a már említett Dimitrie Gusti bukaresti szociológus hatása), az agrárszocialista
törekvésekben és a népi írók műveiben kell keresnünk. Bár a határt a népi írók és tudományos igényű
szociográfiai művek között (a szociográfia fogalmának képlékenysége, tisztázatlansága miatt is) sokszor nagyon
nehéz meghúzni.6 A társadalomnéprajz mellett mind az irodalomtudomány, mind a történelemtudomány számon
5
Bár meg kell jegyezni, hogy a mű megírását Györffynek az az elsődleges célja motiválta, hogy megkeresse, megrajzolja ha egyáltalán
lehetséges – az Alföld kulturális határát. Azért végzett tehát a mindennapi élet számos színterére kiterjedő vizsgálatokat, hogy ezek
eredőjeként válaszolni tudjon eredeti kérdésére.
6
Például Erdei Ferenc és Szabó Zoltán esetében. A szociográfus kifejezés nem is igazán egy szakma művelőjét, hanem a napi politikán túli,
nemzeti elkötelezettségű kutatói magatartásmódot jelent (Némedi 1985, 17).
376
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
tartja a falukutatók és szociográfusok műveit. Az ország helyzetét feltáró szociográfiai részletességű

szépirodalmi munkák: Illyés Gyula (1902–1983) Puszták népe (1934), Féja Géza (1900–1978) Viharsarok
(1937), Erdei Ferenc (1910–1971) Futóhomok (1937), Kovács Imre (1913–1980) Néma forradalom (1937),
Darvas József (1912–1973) Egy parasztcsalád története (1939), Szabó Zoltán (1912–1984) A tardi helyzet
(1937), Cifra nyomorúság (1938), Kiss Lajos (1881–1965) Szegény ember élete (1939), Szegény asszony élete
(1943), Veres Péter (1897–1970) Az Alföld parasztsága (1936), Nagy Lajos (1883–1954) Kiskunhalom (1934),
illetve Németh László (1901–1975), Tamási Aron (1897–1966) műalkotásai alkalmanként ösztönzőivé váltak
tehát a néprajztudománynak is. Megjegyzendő, hogy a tudományos feldolgozáskor (például adatnyerés) a népi
írók munkáihoz a megfelelő forráskritikával kell közelíteni, ugyanis az alkotók a népi élet mindennapjainak
bemutatásához a megfogalmazásban általában az expresszívebb, sokszor túlzó kifejezéseket és látásmódot
részesítették előnyben, hiszen nem teljesen szabatos művek, hanem elsősorban politikai felhívó írások készítése
volt a cél.7
A népi írók tevékenységével párhuzamosan, a harmincas évek közepén megjelentek a falvak tudományos
eszközkészlettel való feldolgozását célzó, a községekben részletes társadalmi vizsgálatokat is előirányzó
kérdőívek. Például Bodor Antal (1875–1955) A falukutatás vezérfonala (1935) és Újszászy Kálmán (1902–
1994) A falu. Útmutatás-a falu tanulmányozásához (1936) című munkái.
A falvak rendszeres tudományos igényű kutatásának első kötete az 1934-ben alakult Pro Christo falukutató
csoport (lásd alább) Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete (1936) című műve volt. A Gusti hatását
tükröző kollektív terepmunka eredményeit összegző kötetet az adatgyűjtés módszeres igénye jellemezte, bár
meg kell azt is jegyezni, hogy a kor etnográfiai szemléletéhez hasonlóan a paraszti társadalom fokozatos
átalakulását, a népi műveltség alkatának megváltozását negatív jelenségként és értékvesztésként állította be
(Némedi 1985, 182–185)8.A kötet tanulsága, hogy a polgárosulás egyértelműen a parasztság
„elkorcsosulásához” fog vezetni, amely elfajulás leglátványosabb jele az egyre önzőbb életmód eredménye: az
egyke. A dunántúli egykéző életmód nem csupán a Kemsét kutatóknak szúrt szemet, hanem más szociológusok
is nagy társadalmi veszélyként értékelték a gyermektelenséget (illetve csupán az egy gyermekvállalását). Fülep
Lajos (1885–1970) cikkeiben (például Pesti Napló) és Kiss Géza (1891–1947) Ormánság (1937) című
munkájában a társadalom bemutatásánál a középpontba helyezte az egyke kérdését.
A szociográfiai-etnográfiai érdeklődés a harmincas évek második felében két kutató tevékenységében teljesedett
ki tudományosan. Erdei Ferenc és Györffy István által inspirált, kutatásaiban a francia szociológia látásmódját
(Tönnies, Maunier9) termékenyen alkalmazó Fél Edit (1910–1988) munkássága a fokozatosan megerősödő
társadalomkutatásokban szemléletváltást hozott. Egyrészt azzal, hogy Erdei és Fél azok a kutatók, akik elsőként
új látásmódot alkalmaztak. Azaz a műveikben a társadalom nem csupán tárgya, hanem a népi műveltség
egészének kutatási nézőpontja (Szabó 1993a, 30-39). Másrészt, hogy felhívják arra a figyelmet (Erdei), hogy a
jelenben folyó társadalmi átalakulások nem érthetők meg a történetiség nélkül. Erdei Ferenc A magyar
paraszttársadalom (1941) című munkájában először társadalomtörténeti szempontok is érvényesülnek: „Korai
könyvei és tanulmányai [...] hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar néprajzi szemléletben erősödjék a történetiség
elve, a kulturális jelenségek mögött kirajzolódjanak a társadalmi rétegek és csoportok, nem utolsósorban
oldódjék az őstörténeti szemlélet és. elfogadják a paraszti műveltség fölbomlását” (Kósa 1989, 217). Sőt Erdei
Ferenc éppen néprajzi látásmódjával, gyakorlati terepismeretével a társadalomtörténet számára is minőségileg új
eredményeket teremtett. A „kettős társadalom”-koncepciójával máig ható – bár hevesen vitatott – elméleti
modellt alkotott (Erdei 1980, 293–372; részletesen lásd Kövér 1998, 23-24).
Fél Edit az új szemléletmód alkalmazásának nagy lehetőséget abban látja, hogy ez a (társadalom szempontú)
megközelítési mód alkalmas a néphagyomány teljességében való láttatására (a jelen közösségi viszonyainak, sőt
életmódjának átfogó bemutatására). Példák a Fél Edit által írt monográfiák: Harta néprajza (1935), és a falu
társadalmának áttekintését önálló fejezetben tárgyaló Kocs 1936-ban (1941).
A néprajz a szemléleti megújulását olyan történészek hatásának is köszönheti, akik új ágakkal, új látásmóddal
elemezték a társadalmi folyamatok történeti alakulását (például Szabó István [1898–1969], Hajnal István [1892–
7
Egy példa Féja Gézától e „pontatlanságra”, hangsúlyeltolódásra: A Viharsarok című munkájában Féja a békéscsabai paraszti mozgalom
karizmatikus vezetője, Achim L. András és a jómódú Zsilinszky Endre közötti feszültséget politikai harcként, úr és paraszt ellentéteként
állítja be (Féja 1957, 74-75), holott nem másról volt szó, mint két család gazdasági érdekeltségi területek felosztásáért folyó küzdelméről
(Szabó 1993b, 90).
8
Gusti látásmódjának lényegét esettanulmányokon keresztül lásd tanítványa, Henry H. Stahl munkásságában (Stahl 1992).
9
Tönnies hatására fogalmazza meg Fél Edit az organikus (közösség) és organizált (társadalom) struktúrák szerepét a néprajzi kutatásokban,
illetve Maunier nyomán az organikus társadalmi szerkezeteket tovább differenciálja belső (például család, nemzetség), külső (például falu)
pozícióközösségre és akcióközösségre (például munka, játék).
377
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
1956], Domanovszky Sándor [1877–1955], Wellmann Imre [1909–1994], Balogh István [1912–], Márkus István
[1920–1997]).
A társadalomra irányuló kutatások intézményi hátterét a kezdeteknél a társaságok, mozgalmi körök jelentették.
A Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társaság, az Ortutay Gyula nevével fémjelzett Szegedi Fiatalok
Művészeti Kollégiuma, a Bartha Miklós Társaság, a Pro Christo diákszövetség által ösztönzött vagy e
társadalmi szervezetekben tevékenykedő kutatók indították meg a később a néprajzzal is szoros kapcsolatba
kerülő szociográfiai mozgalmat. A szervezett tudományos társadalom-néprajzi kutatások intézményi hátterét a
két világháború között a Néprajzi Múzeum és a Györffy István által vezetett, 1934-ben megalakult budapesti
Néprajzi Tanszék mellett a Teleki Pál által létrehozott Államtudományi Intézet (1926), a Tájés Népkutató
Központ, és a Magyarságtudományi Intézet jelentették.10 Ezekben az intézetekben nem csupán a falu szociális
helyzetének feltárására, hanem a társadalmi élet legkülönbözőbb jelenségeire is – például jogi népszokásokra
(Tárkány Szücs Ernő [1921–1984], Bónis György [1914–1985]) – kutatói figyelem irányult.
A néprajzon belül a korszak társadalomra vonatkozó tudományos jellegű ismereteinek záróköveként tartjuk
számon Szendrey Ákos (1902-1965) négy tanulmányát, illetve már a II. világháború után Fél Edit által megírt
összegzést. Szendrey az Ethnographia oldalain összegezte a készülő A magyarság néprajza című néprajzi
szintézis számára a társadalomra vonatkozó (rétegzettség, munkaszervezet, családi viszonyok, vagyoni helyzet)
addig felhalmozódott ismereteket (Szendery 1937a, 188–197; 1937b, 272–285; 1938a, 124–138; 1938b, 273–
286). Bár a szintézisbe önálló fejezetként nem került be a társadalomnéprajz, 11 és ez az ismeretanyag nem
kellően kamatozik egyik kötetben sem, Szendrey írásainak jelentősége elvitathatatlan: „Amit ő ezekben leír,
annyit tudott lényegében a néprajz a paraszti társadalomról” (Szabó 1993a, 27). Felismerte a népi társadalom
tagolódását, történeti változását, belső mozgásait. A korábbi kutatók (például Jankó János) felismeréseire is
támaszkodva végleg szakított a parasztság megközelítésének statikus szemléletével. Szendrey a vizsgálati
eredményekre támaszkodva elérkezettnek látta az időt, hogy szorgalmazza a társadalom önálló kutatási ágának
megteremtését, intézményi hálózatának kiépülését. Bár mind Szendrey, mind a korszak szociográfusai, kutatói
felismerték a magyar paraszti társadalmat éppen abban a korban alapjaiban átalakító folyamatot: a polgárosulást,
ám azt nem természetes történeti-társadalmi jelenségként kezelték (kivéve Erdei Ferencet) és semleges kutatói
magatartással elemezték, hanem válságjelenségként, elutasítandó tendenciaként értelmezték. Noha Szendrey a
társadalomra vonatkozó tudást már területekre bontva ismerteti és szemléletének dinamikája lehetővé tenné a
polgárosulás részletes elemzését, nem foglalkozik részletesen ezzel a kérdéssel. A paraszti polgárosodást (vagy
már inkább hatását) és a folyamat táji tagolódását elemző lokális munkákra a néprajztudománynak az ötvenes
évek kedvezőtlen tudományos légköre miatt a hatvanas évekig kellett várni, sőt az elméleti szintézis csak a
rendszerváltás éveiben jelent meg (Kósa 1990).
Fél Edit A magyar népi társadalom életének kutatása (1948) címmel megfogalmazott összegzése a Szendrey
tanulmányai után megírt, már kifejezetten társadalom-néprajzi munkákra támaszkodva megrajzolta a
társadalomra irányuló magyar kutatások határozott karakterét, sőt a jövőre nézve a kutatás tematikáját is vázolta.
Ám nem csupán a társadalom-néprajzi kutatások kereteit adja meg, hanem korlátairól is szól: erőteljesen
10
Társadalomtudományi Társaság: (1901-1919) a társaság fő célja az volt, hogy a társadalmi jelenségeket, folyamatokat ne elszigetelten,
országok, nemzetek szerinti elkülönítésben, hanem nemzetközi összefüggésekben kritikai éllel vizsgálja. A társaság magyar a társadalom
gyökeres politikai, gazdasági, kulturális, erkölcsi, életmódbeli, művészeti átalakulását, megújulását szorgalmazta. E vállalt célok elérése
érdekében a társaságba tömörült közéleti szereplők egyfajta küldetésként élték meg a társadalomformáló szerepüket. A
Társadalomtudományi Társaság eszméit a társaság havi folyóirata, a Huszadik Század (1900-1919) jelenítette markánsan meg.
Bartha Miklós Társaság: 1925-ben alakult szervezet a falu szociális helyzetének megismerését tűzte célul, majd később földreformot és
mélyreható társadalmi változásokat szorgalmazott.
Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma: 1930-ban alapított, a falukutató mozgalom eredményeinek széles körű tudományos és művészi
megismertetésére alakult szervezet. 1938-ban feloszlott.
Pro Christo diákszövetség: 1934-ben népművelő feladatokra hallgatói szervezet. A többi falukutató csoporthoz hasonló célú szövetség
jelentősége a többi csoportosuláshoz képest fokozatosan elhalványult.
Államtudományi Intézet: 1926-ban Teleki Pál által a Magyar Statisztikai Társaságon belül szervezett intézmény. Feladatai közé a határon
túli magyarság komplex demográfiai, statisztikai, szociális, kulturális helyzetének tudományos feldolgozása tartozott. 1941-ben beolvadt a
Teleki Intézetbe.
Tájés Népkutató Központ: komplex, néprajzi, földrajzi és közigazgatási kutatások végrehajtására 1938-ban alapított tudományos intézet.
Több szervezeti átalakulás után az 1945-ben létrehozott formáját Néptudomány Intézet 1949-ben feloszlatták.
Magyarságtudományi Intézet: 1939-ben hungarológiai kutatások számára a Pázmány Péter Tudományegyetemen létrehozott intézet. 1949-
ben az egyetemi átszervezés keretében feloszlatták.
11
A szintézis összeállításánál az a cél vezérelte a szerkesztőket, hogy lezárt, a népi műveltség valamely szeletéről teljes egész képet tudjanak
adni. A fiatal társadalom-néprajzi kutatások értelemszerűen erre még a harmincas években nem voltak képesek.
378
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
szorgalmazta a rendszeres, szaktudományos kutatásokat: „A falukutató mozgalom, s a kor vethetett fel

kérdéseket, a szándék lehetett pozitív, tudhattak sokat a népről, [.] helyes választ nem adhattak, mert ilyen
irányú, rendszeres vizsgálatok nem voltak” (Szabó 1993a, 41).
Az Erdélyben folyó társadalomra irányuló kutatások sajátos színt képviselnek a magyar néprajzban. Alapvető
eltérés a magyarországi és az erdélyi kutatások között az, hogy mindazon problémák mellett, amelyek az
agrártársadalmat – hasonlóan az anyaországihoz – Erdélyben is feszítik, a kutatások kiinduló perspektíváját a
kisebbségi helyzet határozta és határozza meg napjainkban is. Azaz a szociális felemelkedés lehetséges útjainak
bemutatását célul tűző erdélyi szociográfiai mozgalomnak ezzel a problémával is szembesülnie kellett. A
kisebbségi lét nehézségei is a kutatók előtt tornyosultak.
Az első, a kisebbségi társadalmi helyzetet felmérő munkák az 1920-as években a történeti magyar egyházak
évkönyveiben jelentek meg. A következő évtizedben pedig egyrészt megalakultak a falukutató mozgalom
szellemi körei (például Erdélyi Fiatalok és a Hitel), másrészt kiadásra kerületek azok a művek, amelyek a
trianoni döntés utáni évek társadalmi történéseit igyekeztek elemezni: Győri Illés István (1892–1970)
Metamorphosis Transylvaniae. Országrészünk alakulása 1918–1936 (1937), a romániai városi magyarság
életének leírása, a trianoni döntést követő évben (1921) a Királyhágómelléki Egyházkerület püspökének
beiktatott Sulyok István (1859-1944) és Fritz László (1889–1967) által szerkesztett kiadványban – Erdélyi
magyar évkönyv 1918–1929 (1930) – konkrét kérdőíves felmérésre alapozva a magyarság gazdasági, közösségi,
művelődési életében bekövetkezett változásokat mutatták be (Pozsony 2001, 196). Ugyanebben az évtizedben
részkérdések megválaszolására tovább differenciálódtak a társadalmi kutatások. Előtérbe kerültek a román
népszámlálás eredményeinek kritikai vizsgálatai (Jakabffy Elemér [1881–1963]), vagy például az erdélyi
magyar faluközösségek elemzésén keresztül a kisebbségi jogok érvényesülésének bemutatása (Mikó Imre
[1911–1977] Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés [1932]).
Gusti tevékenysége természetesen nem maradt hatástalan az erdélyi magyarság szaktudományi köreiben sem.
Falumozgalmának számos magyar híve volt (Lükő Gábor [1909–2000], Venczel József [1913–1972] A
falumunka és az erdélyi falu-mozgalom [1935]) és a bukaresti professzor tereporientált vizsgálatai az erdélyi
magyar fiatal értelmiséget is magával ragadta. Kolozsvári egyetemisták például a két világháború között
falukutató táborokat szerveztek a Borsa völgyében (közöttük Demeter Béla [1910–1952] és Mikó Imre). Bár
meg kell azt is jegyezni, hogy az 1930-as évek erdélyi társadalomtörténeti kutatásai nagy múltra tekinthettek
vissza, és nem minden előzmény nélkül folytak. Hiszen a Trianon előtti Erdélyről számos történeti és
kultúrtörténeti munkára támaszkodhattak. Sőt a néprajzosokkal párhuzamosan végezték ugyanebben az
időszakban az erdélyi magyar társadalomtörténészek a kutatásaikat (Jakó Zsigmond [1917–], Imreh István
[1919–2003]), akiknek friss eredményei terepkutatási háttereként szintén a néprajz rendelkezésre álltak.
Észak-Erdély visszacsatolása új helyzetet teremtett a társadalomkutatásban. Kolozsvár mint a magyarság

szellemi központja ismét magyar központi pénzforrásokhoz jutott, amelyek lehetővé tették az előző évtizedek
kutatási eredményeinek lezárását, illetve kiadását (például Vámszer Géza [1896–1976] Szakadát. Egy
szebenmegyei magyar szórvány [1940] című munkája). A korszakot a már említett Venczel József neve
fémjelzi, aki módszeres kutatási programot (kérdőívek) dolgozott ki vegyes etnikumú házasságok kutatására.
Az anyaországhoz hasonlóan az erdélyi társadalmi kutatások is – bár igen nehéz körülmények között –
fokozatosan intézményesültek. Az első évtizedekben (1920–1940) a periodikák, folyóiratok (Hitel) jelentettek
tudományos fórumot, majd a második bécsi döntés lehetővé tette intézmények megalapítását is. Bár 1940-ben
megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet (1940–1945), az erdélyi társadalomkutatás fő intézményi
központjává mégis a Kolozsvári Egyetemen a szintén 1940-ben megszervezett Néprajzi Tanszék vált. Viski
Károly (1882–1945), majd a falukutató mozgalmi háttérrel rendelkező Gunda Béla (1911‫–ؘ‬1994) vezetése alatt
az elsősorban tárgykultúrára irányuló kutatások igyekeztek a társadalmi összefüggéseket is figyelembe venni.
Ugyanitt oktatott a már említett Bónis György, akinek népi jog felé forduló kutatása a népi társadalom elméleti
igényű elemzését teremtette meg.
Az erdélyihez hasonló célkitűzéseket fogalmaztak meg a Felvidéken kisebbségben élő magyar ifjúsági
szervezetek, mozgalmak is. A cserkész mozgalomból kinőtt Szent György Kör a népi műveltség értékeinek a
szervezett gyűjtését és feldolgozását tűzte ki nem utolsósorban azért célul, hogy az idegen államba került
magyar fiatalok az asszimiláció elleni „kulturális vértezetet” innét is meríthessék. Természetes, hogy a
terepgyűjtéseken a vidéken élő felvidéki magyarság társadalmi, szociális helyzetével és kilátástalanságával is
szembesültek. A Szent György Kör értékrendjében történt változás magában hordozta a névváltoztatás igényét
is. Ezért a népies irányvonal hangsúlyozására 1928-ban a Kör a nevét Sarlóra változtatta. A Sarló már nyíltan,
379
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
programpontokba szedve határozta meg a fő célját: a nemzeti kultúra népi műveltség általi megújítását 12 (Liszka
1990, 32–51).
2.2.2. A TÁRSADALOMVIZSGÁLÓ SZEMLÉLET ELUTASÍTÁSA

Bár Fél Edit a Néptudományi Intézet sorozatában még megjelentethette a már említett A magyar népi
társadalom életének kutatása című munkáját, a „fordulat éveit” (1948/1949) sem az intézet, sem a néprajzi
társadalomvizsgáló irány nem élte túl. Ortutay Gyula – aki jóllehet a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma
meghatározó tagjaként a két világháború között a társadalom kutatásának vizsgálatát szorgalmazta, és aki maga
is folklórkutatásaiban (egyéniségkutatás) a folklóralkotások születési körülményeinek társadalmi aspektusát
elengedhetetlen kérdésként kezelte – 1949-ben elmondott programbeszédében a néprajztudomány számára Fél
Edit megbírálásával nemkívánatosnak nyilvánította a társadalomvizsgáló, társadalmi rétegeket elemző kutatói
irányt, és a marxista-leninista fordulatot szorgalmazta a szaktudományon belül is. 13 Azzal is indokolható a
társadalmi kutatások háttérbe szorítása, hogy a néprajzon belül e tudományág – hasonlóan a szociológiához
(amely tudomány hiányát még Ortutay számon kérte a néprajzon!), a társadalomtörténethez, a pszichológia
egyes ágaihoz – „okafogyottá” vált, ugyanis az uralkodó politikai ideológia azt hangsúlyozta, hogy a szocialista
társadalomban az alapvető osztályfelépítésen túl nincsenek vizsgálandó rétegek, szubkultúrák, társadalmi
devianciák, vagyoni különbségek. Teljesen értelmetlen tehát az erre irányuló tudományokat fenntartani. Az „új”
szemlélet pozitív hozama a munkásság néprajzi kutatása volt, de ez az új vizsgálati terület nem ellensúlyozhatta
azt, hogy a korban folyó agrártársadalomra irányuló társadalmi szempontú kutatások „nemkívánatossá” váltak.
Így nem jelenhetett meg az ötvenes években például Lajos Árpád (1911–1976) Nemesek és partiak Szuhafőn
(1979) című, már 1955-ben elkészült, a kisnemesség kapitalizmus kori emlékeivel foglalkozó munkája és a
Kardos László (1918–1980) által összefoglalt tiszaigari kutatások kötete sem. A tiszaigari vizsgálatok műfaját
Kardos „életrajzként” határozta meg. Olyan munkaként, amely nem a tradicionális néprajzi leírást követi, hanem
igyekszik az életformát meghatározó gazdasági és társadalomtörténeti keret alakulását kétszáz éven keresztül
nyomon követni.14 Bár Kardos műve összességében inkább történeti néprajzi szemléletű, azért érdemel e
társadalomtörténeti összegzésnél mégis figyelmet, mert azt jelzi, hogy a kedvezőtlen ideológiai körülmények
ellenére – jóllehet igen szórványosan és nem publikáltan – az ötvenes években is folytak olyan néprajzi
terepkutatások, amelyek igyekeztek társadalomvizsgáló szempontokat a kutatás egészén belül szintén
érvényesíteni.
A társadalmi szempontok ismételt legalizálásában nagy szerepet játszott az 1960-as évtized kezdetétől
megjelenő, a tárgyi/anyagi kultúra területeinek elemzéseit célul tűző sorozat. Az eszköz-, illetve a
növénykultúra egy-egy tagjának monografikus feldolgozásánál (igaz először csak rejtve) megjelentek társadalmi
(például a munkaszervezetre irányuló) szempontok is. Az első kötet Balassa Iván (1917–2002) A magyar
kukorica (1960) című munkája, amely a termelést és a kukoricához kapcsolódó tárgyi és szellemi kultúrát
történetileg feltárt társadalmi háttérbe ágyazottan mutatta be. Ugyanebben az évtizedben indultak meg újra a
nyíltan társadalmi érdeklődést célul tűző vizsgálatok. Egy-egy tájegységet, egy-egy társadalmi jelenséget
(munkaszervezet) elemző írások a társadalomtörténet számára a terepkutatások segítségével olyan finom lokális
eredményeket adtak, amelyek árnyalhatják az össztársadalmi léptékű törvényszerűségeket, történeti változási
tendenciákat.15 A néprajzban a társadalomtörténeti szál ismételt megjelenésében nem elhanyagolható szerepe
volt egyrészt a debreceni történeti iskolának, Szabó Istvánnak, a Déri Múzeumban tevékenykedő Balogh
Istvánnak, Varga Gyulának (1924–), illetve a budapesti egyetem néprajzi tanszékén oktató Tálasi Istvánnak
(1910–1984).
2.2.3. A TÁRSADALOMNÉPRAJZ ISMÉTELT MEGERŐSÖDÉSE

Az 1960-as évek társadalom-néprajzi kutatásait Fél Edit és Hofer Tamás előző évtizedben végzett átányi
vizsgálatainak több, egymást követő kötetben, külföldön megjelent záróműve fémjelzi. Noha a kötetek
jelenorientált vizsgálatok szintézisei, a teljes egészében még magyarul ma sem megjelent kötetek a munkában
körvonalazódó kutatási cél jellege alapján mégis kapcsolatba hozhatók a társadalomtörténettel is: A
társadalomtörténeti kérdésfeltevéshez hasonlóan megjelenik Atány mikrovilága, mindennapi élete és a több
kutatási szál (például földhasznosítás, növénykultúra, táplálkozás, időszerkezet) eredményeinek összevetésével
kibontakozik az átányiak – elsősorban gazdasági, gazdálkodási – mentalitása is. A hetvenes években a tematikus
12
A Sarló 1935-ben feloszlott.
13
Hasonló támadás érte Ortutay részéről Thurnwald hatására a nemzetközi eredményekhez kapcsolódóan a magyar paraszti lélektannal
foglalkozó Tomori Violát is annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még mindketten a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégium
tagjaiként együtt jártak terepre is! – Az Ortutay beszéd árnyalt elemezését lásd Kósa Lászó 2001, 200-203.
14
A munka végül csak a rendszerváltást követően jelent meg: Kardos 1997. A kötet előszavában Pogány Mária részletesen bemutatja a
kutatások és az elkészült mű zaklatott sorsát.
15
A társadalomvizsgáló munkák áttekintése részletes bibliográfiával: Juhász-NiedermüllerSzilágyi 1984, 107–133.
380
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
(például munkaszervezet, rokonsági rendszer) és táji vonatkozású kutatások tovább erősítették a társadalmi
irányultságú vizsgálatokat a néprajzon belül. Hofer Tamás szemléletében az átányi kutatások lezárása utáni
évtizedekben is dominál az a törekvés, hogy továbbra is igyekszik a néprajzban antropológiai (jelenre irányuló
vizsgálatok fontossága) és (a társadalom szerkezetének, illetve a társadalom működési törvényszerűségek
hangsúlyozásával, az Annales által képviselt „az élet minden részletének, jelenségének van történelme” elv
alapján) társadalomtörténeti nézőpontot meghonosítani (Hofer 1984, 61–72).
Az 1970-es évtized elején jelenik meg Fél Edit 22 évvel azelőtti munkájához hasonlóan Szabó László elméleti
alapvetése, amelyben Szabó a magyar társadalomnéprajz lehetséges kutatási irányait és feladatait jelöli ki.
Ebben a művében a társadalomtörténeti előzményeket is számba véve Szabó László megformázza és megadja a
még napjainkban is szakmai vitát kiváltó (Sárkány 2002, 65) tevékenység alapú társadalomvizsgálati szemlélet
kereteit (Szabó 1970).
Igazolja a tudományág legitimitásának növekedését, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon már külön, nagyobb
terjedelmet (ellentétben például az igencsak tömören meghatározott kulturális antropológia szócikkel) biztosított
a „társadalmi néprajz” és a társadalomnéprajz kutatástörténete számára. A szocializmus évtizedeiben folyó
társadalomvizsgáló szempontokat is érvényesítő monografikus munkák sorát a Bakó Ferenc (1917–1998) által
szerkesztett Palócok I-IV. (1989) című négykötetes mű zárja. Az ideológiai bilincstől már egyre inkább
szabadulni tudó munka igyekszik a palócság kultúráját, társadalmát egységben láttatni. Szabó László e
monográfiában, nagylélegzetű tanulmányban társadalomtörténeti alapokon (a palócság történeti
rétegzettségének árnyalt elemzésével) nyugvó terepkutatásaival igyekszik a palócság mibenlétét,
jellegzetességeit finom határvonalak mentén körülírni, más etnikai és táji csoportoktól elhatárolni. Majd Szabó a
monografikus hagyományokra és elsősorban a honi tudományos eredményekre, illetve saját hatalmas
mennyiségű tereptapasztalatára támaszkodva Szendrey Ákos és Fél Edit után fél évszázaddal ismét önálló
kötetben összegzi a magyar társadalom-néprajzi ismereteket (Szabó 1993a).
Az etnológia a magyar nyelvterületen sohasem tartozott a néprajzi érdeklődés fő területei közé. Michael Sozan a
magyar néprajzról szóló első könyvterjedelmű munka szerzője a kötetében – The History ofHungarian
Ethnography (1977) – számon is kéri a magyar etnográfián az etnológiai, antropológiai látásmód, illetve az
antropológiai előzmények szórványosságát és az ebből a szemléletből kibontakozó hazai társadalomtörténeti
kutatási szál hiányát. E tanulmány elején bemutatott okok (miért maradt el a magyar néprajzból társadalomra
irányuló szemlélet) jóllehet igazolják Sozan kritikáját, de meg kell azt is jegyeznünk, hogy az antropológiát a
nemzetközi társadalomtörténet-írás párhuzamai nélkül kérte számon a hazai etnográfián. A 19. század második,
a 20. század első felében – a magyar néprajztudomány intézményesülésének, a tudományos terület
meghatározásának, a módszertani készlet kidolgozásának fő időszakában – alapvetően nem volt ellentétes a
nemzetközi trenddel a magyarországi társadalomkutató néprajzi ág gyengesége (Kósa 1997, 2). 16
A hazai antropológiai kutatásokat a marxista-leninista ideológiai nyomás még inkább megfojtotta. Szerepet
játszott ebben, hogy egyrészt az etnológiát „gyarmatosítást szolgáló tudománynak” minősítették, másrészt az
ország zártsága miatt nem is volt mód ilyen jellegű tudás külföldi egyetemeken való elsajátítására, a nyugati
szakirodalom beszerzésére, pláne nem terepkutatások végzésére. Am Bodrogi Tibornak (1924–1986)
köszönhetően a hatvanas években jelentős sorozat indulhatott útnak a Gondolat kiadónál. Sok évtizedes, sőt
évszázados késéssel megjelenhettek magyarul is az etnológia, illetve a kulturális antropológia legjelentősebb,
klasszikusnak számító (például Lewis Morgan, Franz Boas, Kai Birket-Smith, Leo Frobenius, Bronislaw
Malinowski) munkái. A hazai egyetemes néprajz nem is annyira a kötetek magyar nyelvű megjelenéséért lehet
Bodroginak hálás, hanem azokért a bevezető tanulmányokért, amelyeket Bodrogi az egyes kötetek elé írt.
Ezekből az írásokból az derül ki, hogy a meglehetősen mostoha körülmények ellenére a magyar társadalom
szempontú kutatás magas, nemzetközi színvonalú teljesítményekre képes.
Az etnológiai/antropológiai megalapozottságú hazai társadalom-néprajzi kutatások emblematikus kísérleti

kötetévé vált a Varsányban mint mintaterületen végzett változásvizsgálatok eredményét összegző mű (Bodrogi
1978). Am a kimondottan jelenorientált, kulturális/társadalmi folyamatok feltárását célul tűző munka
egyértelmű kapcsolatot létesített a társadalomtörténettel is. A kötet írói és szerkesztője ugyanis felismerte azt,
hogy az európai tradicionális paraszti közösségek nem vizsgálhatók az írott, történeti források teljes
mellőzésével. A társadalomban végbemenő változások a közösség történeti beágyazottságának feltárása nélkül
nem érthetők meg. Ezért került a kötetbe (bevezető fejezetként!) Varsány társadalomtörténetének árnyalt
elemzése.
16
Itt mondok köszönetet Kósa Lászlónak, hogy a fent idézett, a Hajnal István Kör 1997 augusztusában Salgótarjánban elhangzott Történeti
néprajz és társadalomtörténet című kéziratát a rendelkezésemre bocsátotta, illetve e tanulmányomat értékes pontosításaival gondosan
lektorálta.
381
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Erdélyben az ötvenes évek ideológiai nyomása szintén gátolta a társadalmi érdeklődés kibontakozását.
Megszűnt a magyar néprajz kolozsvári egyetemi bázisa, a Néprajzi Tanszék is. A társadalmi vizsgálatok az
anyaországhoz hasonlóan a hatvanas években erősödtek fel ismételten. Imreh István A rendtartó székely falu
(1973), A törvényhozó székely falu (1983) című kötetei a hétköznapok világának előtérbe helyezésével új színt
hoztak nem csupán a kisebbségi, de az összmagyar néprajz és a társadalomtörténet számára is. Egyed Ákos
(1929-) Falu, város, civilizáció (1981) című munkája szintén közös pont a társadalomtörténet és a néprajz
számára. A polgárosodás hatását vizsgálja a jobbágyfelszabadítás utáni korszakban: Hogyan alakította át Erdély
társadalmát a parasztság körében megjelent magántulajdon? Szintén jelentős társadalmi kutatásokat végzett
Nagy Olga (1921-) is, akinek A törvény szorításában (1989) című munkája a székelység erkölcsi értékrendjét
változásában mutatja be. A társadalomvizsgáló szemlélet e reprezentáns példái mellett a szocializmus romániai
évtizedeiben a magyar néprajz szellemi és tárgyi műveltségét kutató ágain is egyre jobban megerősödött a
társadalmi beágyazottság vizsgálata (például Kós Károlynál [1919–1996]).
2.3. A társadalomvizsgáló szemlélet napjainkban, új utak,

kezdeményezések
A legutolsó évtized új lehetőségeket nyitott a társadalomnéprajz előtt. Az ideológiai béklyótól megszabadulva
alkalma nyílt e tudományágnak arra, hogy kimunkálja, finomítsa fogalomrendszerét, szélesítse érdeklődési
körét, és végeredményben képes legyen önálló társadalmi kép felvázolására. A néprajz (és benne a
társadalomvizsgáló ág) napjainkra fokozatosan felismerte, hogy a 20. század gyökeresen átalakította az
agrártársadalmat, és azt, hogy a tudomány sokszor nem fordított kellő figyelmet az átalakító folyamatok
mibenlétére. Sőt a néprajz mindeddig „egy” tradicionális, a táji tagolódások mellett mégis jórészt egységes
paraszti kultúra felmutatásának érdekében gyakran igyekezett e folyamatok hatásáról tudomást sem venni, és a
minél távolabbi múltra orientáló érdeklődésével, azaz a (kultúr)történeti távlat segítségével az átalakulási
folyamatok (például polgárosodás) eredményét („az események előtti időre pillantva”) tompítani. Napjaink honi
néprajzi társadalomvizsgálatai tehát megkerülhetetlenül szembesülnek a végbement változásokkal és azok
visszavonhatatlan eredményeivel. A történelemtudományhoz hasonlóan a parasztság történeti formálódását,
alkatának átalakulását, sőt felszámolódását nem hagyhatta figyelmen kívül a néprajz sem. Ezért a
társadalomnéprajz is rákényszerült alapfogalmainak (például paraszt, nép, közösség) újragondolására, sőt egész
érdeklődési körének, időszemléletének felülvizsgálatára. Például a már Erdei Ferenc által is szóvá tett parasztság
egyenlő népi társadalom megfeleltetés végérvényesen a múlt kategóriájává vált, a tudománytörténet részévé lett.
Az érdeklődési kör bővülését abban figyelhetjük meg, hogy a társadalomnéprajz fokozatosan kiterjeszti
vizsgálatait. Szélesebb látószögből az is leírható, hogy más tudományok (társadalomtörténet, kulturális és
történeti antropológia) befolyására a társadalomnéprajz figyelmébe kerültek az uralkodásból, kormányzásból,
politizálásból kiszorult szélesen vett népcsoportok (Kövér 1998, 13). Bár talán azt a megszorítást mégis meg
kell tennünk, hogy a társadalomnéprajz a kulturális antropológiával szemben azokra a rétegekre is koncentrál,
amelyekhez hagyományos közösségi kultúrával rendelkező nem élelmiszer-termelő csoportok is tartoznak
(Sárkány 2000, 64). Így a tudomány látóterébe kerültek a kézműves, a kereskedő, az iparos és az ipari munkás
rétegek. De nem csupán a társadalmi horizont szélesedését figyelhetjük meg, hanem a témakörök bővülését is.
Egyre inkább előtérbe kerül a hétköznapok vizsgálata, az életmód bemutatása, sőt az egyes hagyományos
közösségek mentalitásának értelmezése is. Az utóbbi témakörök néprajzi megjelenésére nagy ösztönzést adott és
ad a francia Annales nyomán a hazai történetírásban is megjelent „mindennapi mikrotörténelem” fontosságának
a felismerése. „Ez a néprajz szemszögéből mutatis mutandis nem volt újdonság. [.] az elmúlt négy-öt évtizedre
visszatekintve mégis elmondható, hogy a néprajz bőven kutatta a hétköznapok történetét, sőt elsősorban azt”
(Kósa 2000, 235). A társadalomtörténet hatását inkább abban kell tehát keresni, hogy ez az irány („hétköznapok
világa”) a néprajzban tudatosult, és ezáltal a tudomány fogalomrendszerébe, kutatási célkitűzéseibe a
társadalomtörténeti látásmód napjainkban mindinkább beépül.
A társadalomra irányuló néprajzi kutatások szemléletváltását természetesen az is segítette, hogy a rendszerváltás

éveitől a hazai kutatók is szabadon utazhatnak európai konferenciákra, tanulhatnak nyugati egyetemeken, a
számítógép-hálózaton könynyen elérhetők a nagy európai egyetemi, nemzeti könyvtárak és megrendelhetők a
legfontosabb idegen nyelvű munkák is. Elérték a magyar nyelvterületet azok a kötetek, szellemi irányzatok is,
amelyek a hagyományos német néprajz látásmódján éles kritikával kérik számon például a jelenkutatás és a
társadalmi szemlélet hiányát, illetve a tudománytörténetén az ideológiai felhangokat (politikai törekvések
kiszolgálását: vö. nemzetiszocializmus).17 Nem utolsósorban pedig meg kell említenem, hogy a néprajz
17
Az egyik legfontosabb kritikai kötet a Falkensteinben, a Német Néprajzi Társaság által szervezett konferencia (1970. szeptember 21–26.)
előadásait tartalmazó mű, amely számvetést készített a német néprajztudomány múltjáról, jelenéről, feladatairól, elkövetett hibáiról, elméleti
hiányosságairól, fogalomrendszeréről lásd Brückner 1971. Szintén kritikai mérföldkőnek számít a Tübingeni Egyetem néprajzi
382
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
társadalomtörténeti érzékenységét mélyítik a történeti antropológia külföldi, elsősorban olasz, francia, német
eredményei is, amelyek közül az utóbbi évtized könyvkiadásának köszönhetően örvendetesen egyre több érhető
el magyarul is. Ám a társadalomvizsgáló látásmód néprajzi megújulást, a „nagy áttörését” mégsem (vagy
inkább: elsősorban nem) a külföld hatásában látom.
Sokkal inkább úgy vélem, hogy a magyar néprajz képessé vált a száz év alatt elvégzett, a társadalomra irányuló
alapkutatásai szintetizálására. A hatalmas forrástömeg óhatatlanul megkövetelte (sőt „kikényszerítette"), hogy
a társadalomnéprajz az anyag jellegének és változásának (!) megfelelően újraalkossa az értelmezés elméleti
kereteit.
Hiszen ahhoz, hogy a néprajz ne csak a múlt népi kultúrájának rekonstruálására legyen képes, nem tehette azt
meg, hogy nem vesz tudomást az agrártársadalomban lezajlott változásokról. De ezeknek a változásoknak a
hatásai már nem „gyömöszölhetők be”, nem érthetők meg az egykor működő, ma már szinte használhatatlan
módszertani eszközkészlettel, gondolati rendszerekkel.
A néprajz utóbbi évtizedeire visszatekintve tehát elmondható, hogy e tudomány bőven kutatta a mindennapok
történetét. A paraszti életmód, mentalitás részterületei, az ünnepek, hétköznapok világa szerves részét képezi a
néprajztudománynak. Nem véletlen tehát, hogy az agrártársadalom történeti képének rekonstruálásához a
történelemtudomány kutatói is gyakran merítettek a bőségesen rendelkezésre álló néprajzi irodalomból. 18
A néprajzon belüli társadalmi érdeklődés időhorizontjai is többfélévé váltak. A kilencvenes években tovább
erősödött a néprajztudományban a szinkronikus vizsgálati nézőpont, de mint említettem, a kultúrtörténeti
látásmód fokozatos kiegyensúlyozódásával a mindennapok írott dokumentumainak forrásértékét felismerve, a
társadalomtörténeti szemlélet segítségével közeledik a társadalomnéprajz is a jelen megértéséhez. Az utóbbi
évtizedekben megfogalmazódott társadalom-néprajzi cél – hogy tehát a statikus, „időtlen” állandóságot hirdető
szemléletet felváltsa a mindennapi tapasztalatok elemzése, a társadalmi meghatározottságú felfogásmód, és a
viselkedési mintákra fogékony látásmód – napjaink írásaiban szinte maradéktalanul teret nyer. E célok
figyelembevételével készült a Magyar Néprajz nyolckötetes sorozatának Társadalom című kötete (Sárkány-
Szilágyi 2000). A jó szakmai visszhangú kötet (Gyáni 2002, 30–40) igyekszik mindazt az ismeretet egybefogni,
amit a magyar néprajz (és társadalomnéprajz) a hagyományos agrártársadalomról napjainkig felhalmozott. Sorra
veszi a társadalomvizsgáló szemlélet látókörébe kerülő kérdéseket és az azokra adott tudományos válaszokat.
Tudománytörténeti beágyazottsággal szól a társadalomnéprajz módszertanának alakulásáról, illetve a
tudományág elméleti hiányosságairól, rokon tudományokkal való kapcsolatáról. Jót tett a kötetnek, hogy a
tervekkel ellentétben nem készült el a rendszerváltás előtt (lásd a mű előszavát). Így mód nyílt arra, hogy a
legszélesebb interdiszciplináris horizont meghúzásával és az egykor kötelező ideológiai határok nélkül adjon
számot arról, hogy ma a magyar néprajztudomány mit tud elmondani a tradicionális (és teljesen átalakult)
agrártársadalomról. Nem véletlen tehát, hogy a kötetben helyet kapott a parasztság társadalomtörténeti elemzése
(Tóth Zoltán), a társadalomnéprajz fogalomrendszerének újragondolása (Paládi-Kovács Attila), az
agrártársadalom peremén élő „átmeneti rétegek” bemutatása (Katona Imre), sőt a társadalmi látószög
kiszélesítésével az ipari munkásság, kispolgárság életmódjának elemzése. A mű második fele pedig arra
vállalkozik, hogy a társadalom működési szálainak aprólékos taglalásával elvezessen lokális társadalmak
történeti beágyazottságú modelljeinek felvázolásáig. Összességében elmondható, hogy igyekszik e kötet annak a
hosszú évtizedes várakozásnak megfelelni, amely a néprajztudománytól az önálló (néprajzi) társadalmi kép
felvázolását várta. A munka olyan plasztikusan, más tudományok felé is nyitottan szól a magyar
agrártársadalomról, hogy a kötetet a társadalomtörténet is alapvető forrásként használhatja.
Erdélyben az 1989-es politikai fordulat után – az anyaországhoz hasonlóan – ismét előtérbe kerülhettek a
legszélesebb interdiszciplináris alapokra (antropológia, pszichológia, társadalomföldrajz és -történet)
támaszkodó etnikai szempontú társadalmi kutatások. A Kriza János Társaság (1990–), a kolozsvári egyetem
Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke (1990–) olyan szervezeti kereteket biztosít, amelyek megbízható intézményi
hátteret jelentenek az erdélyi társadalom-néprajzi kutatások számára. Az 1990-es éveket érintően külön kell
szólni a magyarországi kutatók romániai tevékenységéről, akik a vizsgálataikban elsősorban szintén a lokális
közösségek etnikai vetületének társadalmi szempontú elemzéseibe kapcsolódtak be. Végezetül nem
elhanyagolható az erdélyi néprajz szempontjából a csíkszeredai Kommunikációs és Antropológiai
Munkacsoport (KAM) sem. Noha már 1979-ben megalakult, az antropológiai szemlélet és módszertan terepen
alkalmazásának inspiráló eredményei csak a romániai rendszerváltás után jelentek (jelenhettek) meg önálló
szemináriumain elhangzott előadásokat összegző kötet, amely számon kéri a néprajzon (többek között) a társadalomtörténeti látásmódot a
kultúrtörténetivel szemben. Bausinger 1970.
18
Magyarország története (tíz kötetben) című munka egyes korszakokat összegző köteteiben például Wellmann Imre, Vörös Károly, Orosz
István, Hanák Péter használtak a jobbágyparaszti élet, a gazdálkodás, a társadalomtörténeti kép megrajzolásához néprajzi szakirodalmat
(Kósa 1997, 10).
383
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
kötetekben. A munkacsoport alapvetően az „erdélyi jelenre” irányuló kutatásai nem hanyagolják el a

társadalomtörténeti hátteret sem.
Összegző megállapításként leírható, hogy a magyar néprajztudományon belül a társadalomvizsgáló látásmód –

egyes időszakokban csak szórványosan, egyes évtizedekben folyamatosabban jelen lévő tudománytörténeti
háttérrel rendelkezve – az utóbbi időszakban előretört: „átmetszve [...] a néprajzon belül korábban kialakult
tartományi határokat, a maga szemszögéből ragadva meg a néprajz által feltárt jelenségeket” (Sárkány 2000,
65). Az életviszonyok bemutatásával, a lokális hagyományos közösségek társadalmi identitásának kutatásával,
etnikai, felekezeti együttélési módok feltárásával segít megértetni a mindennapi történelem mély folyamatait. A
cselekedetek és a történések apró részleteire figyelő, azokat kimerítően elemző társadalomnéprajz (Gyáni 2002,
37) e sajátos szemléletével, kutatási módszereivel árnyalhatja, kiegészítheti a társadalomtörténet-írást. Mint
ahogy a két világháború között a társadalomtörténeti nézőpont megjelenése, az e szellemben írt kötetek,
tanulmányok megszületése segítette a társadalom szempontú néprajzi kutatásokat.
2.4. Irodalom
Bausinger, Hermann 1970. Zur Problematik historichser Volkskunde. In Geiger, Klaus – Jeggle, Utz – Korff,
Gottfried (Hrsg.): Abschied vom Volksleben. Tübingen, 155-172.
Bodrogi Tibor (szerk.) 1978. Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához.
Budapest.
Brückner, Wolfgang (Hrsg.) 1971. Falkensteiner Protokolle. Frankfurt am Main.
Czoch Gábor – Sonkoly Gábor (szerk.) 2000: Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai
a kilencvenes években. Debrecen, Csokonai
Csaplovics János 1823. Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény III.37-65.; IV. 3-
50.; VI. 79-92.
Erdei Ferenc 1980. A magyar társadalomról. (Kulcsár Kálmán szerk.). Budapest, Akadémiai. Féja Géza 1957.
Viharsarok. Budapest, Magvető.
Fél Edit – Hofer Tamás 1997. Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, Balassi. Felkai Gábor
– Némedi Dénes – Somlai Péter (szerk.) 2000. Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Budapest, Új
Mandátum.
Gyáni Gábor 2002. A nép a maga valójában. BUKSZ, 30-40.
Hofer Tamás 1984. Történeti fordulat az európai etnológiában. In Hofer Tamás (szerk.): Történeti antropológia,
61-72. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.
Huszár Tibor 1991. A szociológia intézményesülésének, professzionalizálódásának néhány vonatkozása

Magyarországon. In Némedi Dénes (szerk.): Közelítések. Szociológiai tanulmányok. Budapest, ELTE
Szociológiai, Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ. 7-34.
Juhász Antal – Niedermüller Péter – Szilágyi Miklós 1984. Néprajz az újabb város és falumonográfiákban.
1984. Ethnographia, XCV. 1. 107-133.
Kardos László 1997. Tiszaigar. Egy tiszántúli falu életrajza 1744-1944, Budapest, Mentor-Szanator Kft.
Kósa László 1989. A magyar néprajz tudománytörténete, Budapest, Gondolat (ma elérhető átdolgozott és
bővített kiadás ugyanezzel a címmel: 2001, Budapest, Osiris).
Kósa László 1990. A paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920).
Debrecen, KLTE Néprajzi Tanszék.
Kósa László 1997. Történeti néprajz és társadalomtörténet. – Kézirat.
Kósa László 2001. „Hét szilvafa árnyékában" A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom
utolsó évtizedeiben Magyarországon. Budapest, Osiris.
384
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Kövér György 1998. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig. In Gyáni Gábor –
Kövér György: Magyarország társadalomtörténete. Budapest, Osiris. 11-165.
Liszka József 1990. Magyar néprajzi kutatás Szlovákiában (1928-1938). Pozsony, Madách.
Litván György – Szűcs László (válogatta) 1973. A szociológia első magyar műhelye I-II. Budapest, Gondolat.
Nagy J. Endre 1993. Eszme és valóság. Magyar szociológiatörténeti tanulmányok. BudapestSzombathely, Pesti
Szalon.
Némedi Dénes 1985. A népi szociográfia 1930-1938. Budapest, Gondolat.
Ortutay Gyula 1937. Magyar népismeret. Budapest.
Paládi-Kovács Attila 2000. Bevezetés. In Sárkány Mihály -Szilágyi Miklós (szerk.): Társadalom. Magyar
Néprajz VIII. 13-28. Budapest, Akadémiai.
Pozsony Ferenc 2001. Társadalomnéprajzi eredmények Erdélyben. In Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János
Néprajzi Társaság Évkönyve 9., Kolozsvár, Kriza János Társaság, 195-215.
Sárkány Mihály – Szilágyi Miklós (szerk.) 2000. Társadalom. Magyar Néprajz VIII., 13-28. Budapest,
Akadémiai.
Sárkány Mihály 2000. A társadalomnéprajzi kutatás hazai története. In Sárkány Mihály – Szilágyi Miklós
(szerk.): Társadalom. Magyar Néprajz VIII., 29-66. Budapest, Akadémiai.
Sárkány Mihály 2000. Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L’Harmattan.
Stahl, Henri H. 1992. A régi román falu és öröksége. Budapest, ELTE BTK Román Filológiai Tanszék.
Szabó László 1970. A társadalomnéprajz alapvető kérdéseiről. A Damjanich János Múzeum Közleményei 24-
25., Szolnok, Damjanich János Múzeum.
Szabó László 1993a. Társadalomnéprajz. Debrecen, Ethnica.
Szabó László 1993b. A város paraszti társadalma. In Grin Igor – Krupa András (szerk.): Békéscsaba néprajza.
Békéscsaba, 37-112.
Szendrey Ákos 1937a. A népi társadalom tagozódása. Ethnographia, XLVIII. 1937, 188–197.
Szendrey Ákos 1937b. A népi társadalom tagozódása. Ethnographia, XLVIII. 1937, 272–285.
Szendrey Ákos 1938a. A népi társasélet összejövetelei. Ethnographia, XLIX. 1938, 124–138.
Szendrey Ákos 1938b. A népi társadalom tagozódása. Ethnographia, XLIX. 1938, 273–286.
Tálasi István 1948. Néprajzi életünk kibontakozása. AMagyar Népkutatás Kézikönyve, Budapest.
Vári András (szerk.) 1990. A német társadalomtörténet új útjai. Budapest, Középés Kelet-Európai Akadémiai
Kutatási Központ.
Zsigmond Gábor 1974. A magyar társadalomnéprajz kezdetei. Beöthy Leó (1839–1886). Budapest, Akadémiai.
3. Horváth Gergely Krisztián – Keszei András │

TÁRSADALOMTÖRTÉNET ÉS SZOCIOLÓGIA
Társadalomtörténet alatt általában a politikaés eseménytörténet túltengésével jellemezhető hagyományos,
narratív történetírástól elforduló, tudományos igénnyel fellépő irányzatot értjük. A tudományos igény ebben az
esetben a történettudomány szűkebb szakmai érdeklődésén kívül eső elméleti és módszertani eredmények
figyelembevételét, felhasználását jelenti. Éppen ezért a társadalomtörténet, noha szokásosan a történettudomány
aldiszciplínájaként értelmezik, inkább a társadalomtudományok és a történettudomány határmezsgyéjén
helyezkedik el (Kocka 1986, 70-71). Első pillantásra a szociológia sokkal jobban körvonalazhatónak tűnik, ez
385
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
azonban nem jelenti egyben azt is, hogy egységes tudomány lenne. A társadalomtudományok közös
jellemzőjeként itt is versengő hipotézisek és módszerek sokaságával kell számolnunk, ami gyakorlatilag
lehetetlenné teszi azt, hogy egy általános érvényű, egységes szociológiai megközelítést vázoljunk fel. A
társadalomtörténethez hasonlóan itt sem találunk „egyedül üdvözítő” változatot, amely szilárd elméleti és
módszertani alapokat nyújtana a kutatás számára. A társadalomtörténet-írást gyakran illetik azzal a kritikával,
hogy mindig csak bizonyos fáziskéséssel jut el a társadalomtudományok eredményeinek felhasználásához. Ez a
megkésettség az egyre inkább szerteágazó társadalomtörténet meghatározását annyiban befolyásolja, hogy
ennek köszönhetően sokszor „másodrendű” szakterületként és a társadalomtudomány eredményeinek
szakszerűtlen (többnyire az eredeti kontextusból kiragadott) felhasználójaként jelenik meg. Ha az önállóság
kritériumait az elméletalkotáshoz és új módszertani szempontok kialakításához kötjük, úgy a
társadalomtudományok, esetünkben a szociológia, természetesen sokkal inkább megfelelnek ezeknek, mint a
társadalomtörténet, amely egyébként épp a társadalomtudományok által biztosított minták követésével próbál
közeledni ezekhez. Mindezek ellenére hiba volna teljesen egyoldalú viszonyként, egyértelmű függőségként
értelmezni a két terület kapcsolatát. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a
szociológiai elméletek és módszerek tesztelése már önmagában is történeti érzékenységet feltételez, illetve
kíván. Az sem elhanyagolható fejlemény, hogy az utóbbi időben éppen a társadalomtudományok képviselői által
oly gyakran hangoztatott tudományos igény megalapozottságát kérdőjelezik meg egyre többen. Ha a történelem
és szociológia viszonyára vetítjük a fentieket, akkor az újabb vélemények tükrében ez már nem fordítható le
csupán az elbeszélés és az elemző megközelítés kettősségére. A szociológia ugyanis szintén gyakran folyamodik
az elbeszéléshez, ahogy a történetírás is felhasznál – jóllehet kevésbé következetes módon, elméleteket. Mivel a
társadalmi jelenségek terén tapasztalt „törvényszerűségek” nem ragadhatóak meg a természettudományok
elméleti és módszertani eszköztárával, a szociológia szigorúan tudományos igényei sem érvényesíthetőek
maradéktalanul.
A különböző szakterületek és aldiszciplínák intézményesülése általában a különbségek kiemelésének kedvez.

Ennek ellenére mind a szociológusok (Abrams, Giddens, Bourdieu), mind a történészek (például Braudel,
Kocka) közül többen úgy vélik, hogy tárgyát tekintve a két tudományág számára sokkal több hasonló szempont
kínálkozik, mint különböző. Ez a társadalomtörténetre különösen igaz, hiszen egyrészt nyíltan vállalja a
szociológiához fűződő kapcsolatát, másrészt az elméletek és módszerek tudatosabb alkalmazásával és
tesztelésével egyfajta „átjárhatóságot” biztosíthat a különböző tudományok között. A társadalomtörténet eme
nyitottsága előnyös vonás, mivel hozzájárul a társadalomra vonatkozó feltételezések és tudás gyarapításához és
elmélyítéséhez.
Elöljáróban még meg kell jegyeznünk, hogy a téma terjedelmessége és bonyolultsága miatt e helyütt csak
néhány fontosabb probléma bemutatására nyílik lehetőségünk. Írásunk első részében a két tudomány
nézőpontjainak különbözőségét, illetve ami ez esetben sokkal fontosabb: közös elemeit tekintjük át, majd a
társadalomtudományi elméletek történettudományon belüli használatáról ejtünk szót, különös tekintettel a
weberi ideáltípusra. Egy következő alfejezetben a társadalomtudományi elméleteket a legtudatosabban
felhasználó (nyugat)német Historische Sozialwissenschaftra és a Gesellschaftsgeschichte programjára térünk ki,
majd kitekintésképpen a társadalmi egyenlőtlenségek, ezen belül a társadalmi rétegződés és a társadalmi
mobilitáskérdéseit tekintjük át röviden. A fejezetet rövid összefoglalás zárja.
3.1. Szociológia és történettudomány kapcsolatáról

„Ha a történettudományt úgy értelmezzük, mint ami múltbeli valóságo(ka)t vizsgál, a szociológiát ellenben,
mint ami a valóságokat mint társadalmi valóságokat vizsgálja”, akkor a kettő között széles megfelelési terület
van, de nem teljes az egyezés. A történettudomány szociologizálása gyakorlatilag annyit tesz, hogy elméleteket,
illetve ezekhez szorosan kapcsolódó fogalmakat viszünk a történettudományba, társadalomtörténetbe (Mergel
1998, 630, 646). Valójában a történészek többsége szociológiai fogalmakat használ munkája során, még akkor
is, ha ennek nincs tudatában. Az egyes kifejezések pontos értelmének tisztázása rendkívül fontos, itt a
társadalomtörténet kiváltképp érintett. A történettudomány a társadalomra vonatkozó fogalmakat majd minden
esetben a szociológiától kölcsönzi, azok köznapi értelemben vett, pontatlan használata viszont nem segíti a
finom elemzéseket. A történésznek nem szabad elfelejtenie, hogy a szociológia terminológiája az ipari
forradalmat követő időszakra (= modern társadalom) vonatkozik, így korábbi időszakok esetében fokozott
óvatossággal kell eljárni azok használatával. Mikor a történész osztályról, státusról, konfliktusról, társadalmi
egyenlőtlenségről, életvilágról, struktúráról stb. értekezik, akkor a szociológia fogalmait használja. Számtalan
probléma adódik abból, hogy ezeket (és más fogalmakat szintén) kiérlelt elméleti háttér, pontos definíciók és
módszertani tudatosság nélkül alkalmazzák, ilyenkor ugyanis inkább csak zavart keltenek, semmint hogy a
felmerült kérdések tisztázását szolgálnák. Fontos tehát, hogy e fogalmakat a történettudomány használat előtt
386
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
„feltöltse”. „Nemcsak a múlt magyarázza a »Jelent«, hanem ebben az értelemben a jelen is a múlt részeit”
(Wehler 1972, 20; vö. Burke 1989, 37–39).
Szociológia és társadalomtörténet kapcsolatára vonatkozóan az alábbi két kérdés tekinthető alapvetőnek, melyek
egyben írásunk vezérfonalait is képezik:
– Miként képzeljük el a múlt társadalmait?
– Elfogadhatjuk-e kiindulási alapként, s ha igen, mely területeken és milyen mértékben az egykori

társadalmaknak a maiakkal mutatott hasonlóságát?
Mivel a történettudomány önmagában nem nyújt eszközöket e kérdések vizsgálatához, a történésznek a

szociológiához kell fordulnia. Az elmúlt 40-50 évben ez meg is történt, főleg az újkor története terén, bár a
„nagy elbeszélések” posztmodern megkérdőjelezése miatt a 80-as évektől a szociológia „csillaga ereszkedőben
van” más, feljövőben levő társadalom-, ill. humán tudományokkal szemben (például antropológia,
irodalomtudomány, etnológia). Már ennyiből is kitűnik, hogy a szociológiai megközelítés egyik lényegi eleme
abban áll, hogy az – egykori – társadalmi valósághoz alapvetően felülnézetből közelít, szemben az elmúlt 15
évben uralkodóvá vált mikrotörténeti/antropológiai megközelítésekkel. A csupán megközelítésbeli különbségek,
a lépték különbségei azonban önmagukban nem jelentenek semmiféle értékbeli eltérést: az egykori valóság
feltárásához több irányból is közelíthetünk. A társadalom, ha „felülről” pillantunk rá, struktúrák, funkciók,
közös értékek rendszereként jelentkezik, de úgy is elgondolható mint cselekvések, interakciók és megértések
sűrűsödése, tehát mint struktúrákból álló építmény, illetve mint mikrokommunikációs hálózat (Mergel 1998,
621–623).
A közös pontok közül talán a legfontosabb, hogy a kutatási terület mindkét tudomány esetében a társadalmi
viszonyok összterülete. A szociológia Peter Burke megfogalmazásában: „Az emberi társadalom
tanulmányozása, ahol az érdeklődés előterében a struktúráról való általános kijelentések állnak” (Burke 1989, 9-
10). A történettudomány végeredményben szintén emberi társadalmakkal foglalkozik, csak mindezt a múltra
irányulva teszi. A manapság a tudományok közötti munkamegosztást meghatározó differenciálódás
eredményeként természetesnek vett különállás nem volt mindig jellemző. A társadalomról való gondolkodás
azon korai előfutárai, akiket joggal nevezhetnénk akár társadalomelméleti teoretikusoknak is, valamenynyien
történeti anyagon dolgoztak, s ma mind a történettudomány, mind pedig a szociológia az elődök között tartja
számon őket, elég ha csak például Montesquieu műveire gondolunk. Mindez nem volt másként a 19. században
sem, valamennyi nagy társadalomelmélet történeti megalapozottságú társadalomelmélet: Marx, Comte és
Spencer elméletei mind arról szóltak, hogy az emberiség az „őstársadalomból” miként jutott el a „civilizációig”.
(Természetesen ez szorosan összefügg a hegeli történelemszemlélettel és a Darwin által explicite is bizonyított
evolúciós elképzelésekkel.) A társadalomra tekintés kezdetben egységes nézőpontja a 19. század második
felében jórészt a rankei módszertani forradalom (forráskritika és kronológiai pontosság) eredményeképpen tört
meg, azaz azon az elképzelésen, hogy hivatalos dokumentumok bázisán objektívebb és ezért tudományosabb
történelmet lehet írni. Mivel az ilyen jellegű dokumentumok jórészt a hatalom szféráira vonatkozóan maradtak
fenn, a történettudománynak a politikaés eseménytörténetre irányuló ága erősödött meg és vált
egyeduralkodóvá. A történettudomány szociológiától való eltávolodásának további oka az volt, hogy a diltheyi –
windelbandi felosztás szerint amíg a szellemtudományok, s az ezekhez tartozó történettudomány mint megértő
tudományok léteznek, addig a természettudományok magyarázatra törekednek, s ezért a természettudomány
módszereit az emberre alkalmazni kívánó szociológia szempontjából előbbiek eleve tudománytalannak tűntek.
Egy harmadik tényező is belejátszott a két tudomány közötti párbeszéd elhalásába, mégpedig az, hogy a
nemzetállami politika a nemzeti érzés erősítése és megteremtése érdekében a nemzeti illetve politikatörténetet
támogatta az intézményesülésben (elsősorban Német-, Olaszés Franciaországban, de Magyarországon is) (Burke
1989, 12–19).
A szociológusok részéről a történetiség iránti érzéketlenség az I. világháború utáni időszaktól lett általánossá,
szoros összefüggésben a funkcionalizmus társadalomelméleti programjának megjelenésével. A Malinowski
nevével fémjelzett program nyomán a terepmunka és a részt vevő megfigyelés került előtérbe, ami azonban csak
a jelen társadalmainak vizsgálatára alkalmas módszer. A chicagói iskolaként ismert városszociológiai iskola
tudatosan törekedett az addigra már az etnológia klasszikusává vált Franz Boas módszerének átvételére, amit a
funkcionalista megközelítésből származó terep iránti érdeklődés, illetve a magában a városban megerősödő
szegregációs folyamatok kiváltotta kutatói érdeklődés több oldalról is elősegített. Burgess és Park módszerét
aztán számos szociológus átvette. Az eltávolodás tudománytörténetében különösen fontos, hogy mind a
szociológia, mind pedig az antropológia módszereit tekintve maga gyártotta forrásait, s egyre kevésbé volt
hajlandó „külső” források igénybevételére, mint amilyeneket például a történettudomány szolgáltatott volna
(Burke 1989, 22-23). A funkcionalista szociológiát csak annyiban érdekelte a múlt, amennyiben az a jelen
387
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
pszichológiai realitásának részét képezte. Néhány – maradandót alkotó – szociológus azonban továbbra is
történeti érzékenységgel fogott az elméletalkotáshoz, itt Mannheim Károly és Robert K. Merton történeti
alapozottságú tudásés tudományszociológiai műveit kell megemlítenünk (Mannheim 1994; 1996; Merton 2002,
657–709).
Az 1920-1940-es évektől a tendencia némileg megváltozott, ekkor a történettudomány érdeklődése kezdett

intenzívebbé válni a szociológia iránt, ilyen értelemben Hajnal István útkereső törekvései korántsem tekinthetők
elszigetelt jelenségnek. Franciaországban Marc Blochra nagy hatást tett Durkheim szociológiája, ezen belül is
különösen a társadalmi szolidaritás és a kollektív reprezentációk elmélete, valamint a Durkheim-féle
összehasonlító módszer. Egy nemzedékkel később Braudel a szociológia és a történettudomány szoros
egymásmellettiségét hangsúlyozta: mindkét tudománynak az emberi tapasztalatokat mint egészet-egységet kell
tárgyalnia (Burke 1989, 29).
A szociológusoknak a történeti anyag iránti érdeklődése az 1960-as évektől nőtt meg újra, amikor a felgyorsuló
társadalmi változás mintegy rászorította erre a szociológiát (Lipset 1963; Tilly 1964; Wallerstein 1974). Mindez
egybeesett a funkcionalista megközelítés gyenge oldalainak megismerésével, azaz, hogy a társadalmak életét
kívülről vizsgálva háttérbe szorult a szituációs meghatározottság kérdése (Burke 1989, 32; Mommsen 1987,
107–108).
A hasonlóságon túlmutató további jellegzetessége a két tudománynak, hogy mind a szociológia, mind pedig a
történettudomány legtöbbször az újkori, nemzetállam konstruálta társadalmat vizsgálja, így tárgyukat tekintve
nem lehetséges a kettő elhatárolása. A két tudomány deklarált céljai azonban alapvetően eltérnek egymástól:
míg a szociológia valamennyi ágazata arra törekszik, hogy építőkockákat szolgáltasson a társadalmi élet
általános elméletéhez (vö. a rendszerelméletek totalitásigénye), addig a hagyományos történetírás a dogmatikus
individualizmus elvére helyezkedik, néha csak egyes személyiségekre korlátozódik. Mint ahogy azt Wehler
kissé gúnyosan megjegyzi: „félelemteli önmegtartóztatás jellemzi a történeti elméletektől” valamint „a
jelentéktelen utáni pedáns vadászat”, bár kétségtelenül a szociológiára is jellemző a „sok »rövidre záró«
valóságidegen általánosítás” (Wehler 1972, 13-14). A szociológiát ugyanakkor érthetően irritálja a
hagyományos történetírás sokszor pozitivista ideálja, mely a történelmet az egyes kutatások felhalmozásán
keresztül, kumulatív módon kívánja megragadni.
További alapvető különbség, hogy a szociológiából a rehistorizálási törekvések ellenére hiányzik a történeti idő
iránti fogékonyság, noha ez az alapító atyáknál még nem így volt. A szociológia a jelenkorral foglalkozik, de
hol is kezdődik ez: 1789-ben, 1945-ben, 1990-ben vagy tegnap? A történettudomány viszont csak különböző
messzeségben lévő múltakat ismer (vö. a braudel-i történeti idők rétegei és a longue durée problematikája), s a
történészek jövőképe nagyban meghatározza azt, hogy egy-egy korban mit tartanak fontosnak, s azt miként
ítélik meg. A valóságról alkotott felfogásunkra így az eltérő világképek, azaz a megismerési érdekek nyomják rá
bélyegüket („Amit a jövőre nézvést célként tűzünk ki, az múlt jelentésének meghatározását is szolgálja” –
Dilthey). Ugyanakkor a történész mindig szkeptikus marad az inflálódásra hajlamos és egybeolvadó
jelenfogalommal szemben (Wehler 1972, 15; Braudel 1982; 1992).
A történettudomány számára hátrányt jelent a szociológiai elméletek gyakran túlzottan absztrakt volta, melyek
„magyarázóereje csekély, ha nem minimális”. A gyakorlati problémaelemzésben ezért az absztrakció nem
léphet át egy bizonyos határt. A bizonyos esetekben megkerülhetetlenül szükséges matematizált modellek, azaz
a kvantifikálás szükségességét is be kell látni, ezért értelmetlen a történészek oldaláról tapasztalt alapvető
bizalmatlanság. Ha csak ezen keresztül érhetők el eredmények, akkor a lehető legteljesebb kvantitatív
tisztaságra kell törekedni. A fetisizmus viszont kerülendő: a kvalitatív kérdések legnagyobbrészt nem
válaszolhatók meg kvantitatív úton, és a társadalomelemzés csaknem minden jelentős problémája legalább
részben kvalitatív jellegű (Wehler 1972, 17-18).
3.2. A társadalomtudományi elméletek használatáról a

történettudományban
A bevezető részben már említettük, hogy akár eseményeket, akár folyamatokat tárgyalunk, azt nem tehetjük
anélkül, hogy ne használnánk fogalmakat, melyek szorosan kötődnek az elmélethasználat problémájához. Az
elmélet a történet elbeszélése során mintegy vezérfonalat biztosít, segítségével válik lehetővé „a komplex
valóság fogalmi megragadása”. Ha nem is tudatosan, de még a hagyományos, narratív történetírásban is sok
elméleti megfontolás van jelen, elég, ha a jelentősnek vélt tények/ források kiválasztására vagy a problémák
sokféleségének redukciójára gondolunk. Az elméleti konstrukciók így egy heurisztikusan termékeny koordináta-
rendszert alkotnak, melyek a későbbi elemzés és problémamegjelenítés gondolati központjait képezik. „Fogalmi
388
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
rendszer – mint a lehetséges összefüggések kritikai kontrollja – nélkül nem elérhető a megismerés számára oly
fontos összehasonlítás. [.] Így a történeti tudomány különössége nem az egyedüli magyarázatmódban, nem is az
elméletben és módszerben állna, hanem a kutatási tárgy által adott üzenet narratív konstrukciójának egységében.
[.] A történeti tudománynak ez a narratív egysége egyben megakadályozza, hogy az olyan elméletek, melyek a
jelent és a múltat egy történelmi szükségszerűség egyes dimenzióiként fogják fel, teret nyerjenek” (Gross 1998,
338-339).
Az elméleti kategóriák segítségével (1) az egyes korszakokat jellegzetességeik kihangsúlyozásával

összegezhetjük, illetve kapcsolatot teremthetünk a korszakok között, (2) rákérdezhetünk a különböző
tényállások hasonlóságaira és különbözőségeire, e kategóriák (3) közvetítenek egy lehetséges általános és a
konkrétan megtapasztalható között, végül (4) lehetővé teszik a folyamatok megragadását, melyek amúgy
maguktól nem jelennek meg (Gross 1998, 333-334; Mergel-Welskopp 1997, 30; Rüsen 1994, 85). A történeti és
az elméleti társadalomtudomány19 által szállított elméletek természetesen jelentősen különböznek egymástól: bár
mindkét diszciplína ugyanabból a tárgyból indul ki, „míg a történeti társadalomtudomány az emberek és
társadalmi viszonyaik változását egy időben definiált keretben az elméleti társadalomtudományra vetíti, addig az
elméleti társadalomtudománynak egyedül abban áll a célja, hogy az embereket és társadalmi viszonyaikat
időben nem definiált kategóriák és vonatkozások rendszereként ragadja meg” (Schulze 1974, 191).
A „doktríner” elmélethasználat következménye, hogy a valóságot túlságosan is az elmélet kínálta modell

absztraktságához szorítva, az egykori valóság tarkasága oly mértékben csorbul, hogy a kapott eredmény immár
nagyon távol kerül a valós viszonyoktól. A nagy, normatív „globálelméletek” hiányosságait a gyakorlatban is jól
orvosolja a Parsons-tanítvány Merton nevéhez fűződő középszintű elmélet elgondolása (Merton 1980, 83–142).
Az általa kínált javaslat előnye, hogy míg a pozitivista szőrszálhasogatásnak elméleti háttér hiányában iránya
sincs, addig a nagy átfogó elméletek bizonyíthatatlanok, elfogadásuk inkább hitkérdés. A megoldást a nagy
elméletek alatt (például történeti materializmus, társadalmi rendszerek elmélete) horgonyzó középszint
jelentheti, mert verifikálható elméleteket/hipotéziseket nyújt, mint amilyen például a relatív depriváció, a
társadalmi konfliktus vagy a szerepkészlet-elmélet stb. A középszint „részelméletei” mindeközben kellően
absztraktak ahhoz, hogy különféle anyagokon legyenek alkalmazhatóak. A társadalomtörténet – különösen a
németországi Bielefeld egyeteméhez köthető Historische Sozialwissenschaft – az 1960-as évektől kutatásai
alapjává tette a mertoni alapokon született középszintű elméleteket, de közben egy teljesen más jellegű
középszintű elvet maga is kifejlesztett, ez azonban nem kategóriákra, hanem az elméleteknek az időben való
alkalmazhatóságára vonatkozott. Az elméletalkotás szükségessége gyakorlatilag ugyanabból adódott, mint
Mertonnál: úgy lehessen a történeti korszakok sajátszerűségét magyarázni, hogy egyben ne kelljen átfogó
világtörténeti magyarázatot is nyújtani (lásd például a szervezett kapitalizmus elméletét, az osztályképződés
történeti elméletét). A társadalomtörténet elméletei ugyanakkor nem minden esetben felelnek meg a mertoni
középszintűség követelményeinek. A középszintű elméleteket gyakran olyan jelenségek megvilágítására
használták, melyek maguk is a középszintű elméletalkotás termékei voltak (így például a szervezett
kapitalizmus elmélete esetében, mely az I. világháború időszakára vonatkozik). A történészi gyakorlat során
ezen elméletek túlnyomórészt magukat magyarázták, s nem hoztak létre olyan elemeket, melyek egy nagyobb
elméleti hálót képeztek volna. Eközben a történettudomány maga nem alkotott elméleteket, amelyeket viszont a
szociológiától és a politológiától átvett, azok inkább voltak „instrumentális, s nem strukturáló karakterűek”,
mint azt Jürgen Kocka megjegyezte. Az 1980-as évekre mégis ez a fajta elméletfelhasználás vált általánossá,
ami egy ponton túl már kevéssé volt termékeny: állandósultak a tudományosan nem eldönthető,
történetfilozófiai jellegű hitviták, melyek a makro(társadalom) vagy a mikroszint (egyének) elsőbbségét
hangsúlyozták a történelem formálásában a másikkal szemben (Mergel-Welskopp 1997, 20-21).
A módszertani kínálat felől közelítve, a szociológia leginkább a modellszempontú megközelítéssel lehet a

történettudomány segítségére.
3.2.1. A MODELL PROBLÉMÁJA

A modell olyan, a valóságot leegyszerűsítő, a visszatérőt, az állandót és a tipikust hangsúlyozó konstrukció,
mely csoportok, ismertetőjegyek és tulajdonságok formájában jelenik meg. A történészek egy része nem ismeri
el a modellhasználat jogosultságát a történetírásban, de mikor feudalizmusról, kapitalizmusról vagy
reneszánszról beszélnek, akkor közvetve mégis ezt teszik. Ugyanez a helyzet, mikor valamit klasszikus
példaként vagy tipikusként említenek (Burke 1989, 43–46; Kocka 1977, 178–188). A modellhasználat
problematikája részben átvezet bennünket a kvantitatív társadalomkutatás kérdéséhez, azt eldöntendő ugyanis,
hogy egy adott jelenség mely esetben minősül tipikusnak vagy egy eset reprezentatívnak, a történésznek a
19
A történeti társadalomtudomány ez esetben nem a Historische Sozialwissenschaft, hanem egy általában vett szociológiai alapozottságú
történettudomány.
389
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
szociológia által kínált statisztikai eljárásokhoz kell fordulnia. A modellalkotás területén a

társadalomtudományokban a Max Weber nevéhez kötődő ideáltípus nyújtja azt az elméleti alapot, mely a
történészi gyakorlat során is gyümölcsözőnek bizonyul (Weber 1970 – különösen 50–65; 1987, 49-50).
3.2.1.1. A weberi ideáltípus
Azok a német szerzők, akiket ma a korai, 19. századi szociológia klasszikusainak tekintenek (Lorenz von Stein,
Heinrich Riehl, Karl Marx, Ferdinand Tönnies), különösen a franciákkal és az angolokkal szemben azzal a
jellegzetességgel bírnak, hogy őket elsősorban nem az általában vett társadalom érdekelte, hanem a modern
társadalom: számukra kevésbé volt hangsúlyos, hogy miként zajlott le az emberi társadalmasodás folyamata,
elsősorban az ipari forradalom során kialakuló modern társadalomban keletkezett problémák iránt érdeklődtek.
„»Társadalomtudomány« alatt a polgári társadalom tudományát értették.” (Mergel 1999, 624) Ez a magát
történetiként értelmező szociológia Weberrel és Simmellel jelentékeny elméleti alapokhoz jutott. Webernek
különösen a megismerésre és objektivitásra vonatkozó, a szociológia tudományos alapjait körbejáró tézisei
fontosak. Weber számára a valóság – így a múlt valósága is – strukturálatlan káosz, melybe az általunk alkotott
fogalmakkal viszünk világosságot. Megismerési érdektől vezérelve valamiféle rendet konstruálunk a
rendszerezetlen valóságban. Ez az eljárás nemcsak a hétköznapok során valósul meg, hanem az ideáltípusokon
keresztül a társadalomtudományi megismerés alapját is adja. Weber kiindulópontja az ideáltípusnál az, hogy egy
individuális tényt miként lehetséges kauzálisan magyarázni? (Schulze 1974, 223) Az ideáltípus megalkotása
során a szociológia „minden esetben [...] eltávolodik a valóságtól, és abban a formában járul hozzá a valóság
megismeréséhez, hogy megadja egy-egy történeti jelenség fogalmi megközelítésének mértékét, és ezzel lehetővé
teszi, hogy az illető jelenséget egy vagy több szociológiai fogalom alá soroljunk. [.] Ám ahhoz, hogy ezek a
szavak valami egyértelműt jelentsenek, a szociológiának a maga részéről ki kell dolgoznia az ilyen
képződmények »tiszta« (»ideál«-) típusait, melyek a lehető legtökéletesebb értelmi adekvátságuknál fogva
önmagukban ugyan következetesen egységesek, éppen ezért azonban – ebben az abszolút tiszta formában –
valószínűleg éppolyan ritkán fordulnak elő a valóságban, mint az abszolút üres tér feltételezésével kiszámított
fizikai reláció” (Weber 1987, 49-50). A megismerés céljából konstruált fogalmak, a valóságban tiszta formában
sosem felbukkanó ideáltípusok tehát segítenek a vizsgált tárgy leghangsúlyosabb sajátosságait mintegy
vegytiszta formába sűríteni, ez esetben ha tipikusnak találunk valamit, akkor az ideáltípust jelöl.
Fontos kiemelnünk, hogy Weber különbséget tesz a történeti és a szociológiai jellegű ideáltípus között, amit a
két tudomány eltérő céljai magyaráznak. A szociológiában az ideáltípus mindenkori funkciója, hogy mint
elérendő cél megvilágítsa a „történés általános szabályait”, míg a történettudományban az lenne a feladata, hogy
mint segédeszköz a történeti folyamatok oksági elemzését segítse. Ezt Weber maga is megerősíti, mikor azt
mondja, hogy a két tudomány elsősorban abban különbözik egymástól, hogy míg a szociológia típusfogalmakat
alkot, addig a történettudomány – az ideáltípusok segítségével – individuális, kulturálisan fontos cselekvések,
képződmények oksági elemzésére törekszik (Schulze 1974, 224).20
3.2.2. SZOCIOLÓGIA A TÖRTÉNÉSZI GYAKORLATBAN: A HISTORISCHE

SOZIALWISSENSCHAFT
Weber életművének a történészek általi újrafelfedezése az 1960-as években szorosan összekapcsolódott a
Historische Sozialwissenschaft (HS) németországi megjelenésével. A HS-t megalapító fiatal német történészek
(például Kocka, Schulze, Wehler) amerikai ösztöndíjaik során ismerkedtek meg a weberi szociológiával (vö.
Kocka 1966), majd hazatérve, az 1960-as évek derekától a történettudományt történeti társadalomtudományként
kezdték művelni, éppen ezért tudatosan fordultak a társtudományok, elsősorban a szociológia nyújtotta elméleti
eszköztárhoz. Mivel programszerűen és iskolát teremtve („die Bielefelder Schule”) ők törekedtek leginkább a
két tudomány minél szorosabb együttműködésére, elgondolásaikról részletesebben is szót ejtünk.
Az új generáció a társadalmi-gazdasági modernizáció német útját mint 'Sonderweg'-et kritikusan értékelte, mert
nemzetiszocializmusba és világháborúkba torkollott (vö. Wehler 1973). Ez összekapcsolódott azzal, hogy az
iparosodást a gazdasági modernizáció fő momentumaként fogták fel, permanens technológiai forradalomként,
intézményi és társadalmi átalakulásként, ami a társadalmat jogilag szabadabbá, tagjait politikailag felelősebb
20
Vö: Weber „A szociológia [...] típusfogalmakat alkot, és a történés általános szabályait kutatja, ellentétben a történetírással, amely viszont
kulturális szempontból fontos individuális cselekedetek, képződmények, személyiségek kauzális értelmezésére és kauzális összefüggések
megalkotására törekszik. A szociológiai fogalomalkotás anyagát a szociológiai fogalmak paradigmáit ha nem is kizárólag, de igen lényeges
részben a cselekvés azon realitásai jelentik, melyek a történetírás szempontjából is relevánsak. Amikor a szociológia fogalmakat alkot és
szabályokat kutat, mindenekelőtt figyelembe veszi azt is, hogy ezzel elősegítse a kulturális szempontból fontos jelenségek történeti jellegű
kauzális összefüggéseinek felderítését. Az absztrakciók sajátos volta – mint minden általánosító tudománynál – a szociológiánál is arra
vezet, hogy fogalmai a konkrét történeti realitáshoz viszonyítva üresek. Cserébe viszont jóval egyértelműbb fogalmakat kínál” (Weber 1987,
49).
390
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
állampolgárokká változtatja. Ennyiben az elgondolás nem lett volna új, ellenben a kritikai irányzat azt is
hangsúlyozta, hogy a társadalmi konfliktusok politikai következményeikkel együtt a társadalmi
egyenlőtlenségekre vezethetőek vissza. A Sonderweg-tézis ebből fakadóan feltételez egy „normális”
modernizációs folyamatot, ami főleg Angliát és az Egyesült Államokat jellemezte, míg Németországban a
társadalom demokratizálása nem mehetett végbe, mert az új gazdasági erők és a kelet-elbai agrárérdekek
képviselői, akik ellenséget láttak a szociáldemokratákban, ezt megakadályozták. Elképzelésük szerint a
polgárság gyengeségét mutatta, hogy körükben a nemesi és militáns eszményképek nagy vonzerővel bírtak. E
komplex kérdéskör vizsgálatához már nem volt elég az állam működésének vizsgálata, azt a résztvevők
összességére is ki kellett terjeszteni. Ez képezte a politikai társadalomtörténet alapját (Iggers 1997, 409;
Mommsen 1987, 110; Rüsen 1994, 89).
Az új irányzat alapvetően két ponton különbözött a klasszikus historizmustól:
1. Történeti társadalomtudománynak tekintette magát, azaz szociológiailag, közgazdaságilag és

szociálpszichológiailag egyaránt informált történeti tudománynak, amely a fontosnak tekintett folyamatok és
struktúrák problémaorientált elemzését tűzte ki zászlajára, s amely az események és személyek történetének
narratív megjelenítését nem tartja kielégítőnek. Struktúratörténetként az események és az emberi cselekvések
feltételeit és következményeit mint struktúrákat és folyamatokat vizsgálta, melyekben az emberek nem teljesen
tudatosan cselekszenek, mert eredeti szándékaik mások (Gross 1998, 323).
2. Nyíltan vállalták a kritikai szellemű történetírást, ami egyben a saját értékítélet befolyásának weberi
értelemben vett vállalását is jelentette. Úgy vélték, hogy a történettudomány mint kritikai tudomány
hozzájárulhat a szociálisan érzékeny modern demokrácia megteremtéséhez. Mára a társadalomreform háttérbe
szorult, egyedül a tudományos program maradt, ideológiai tartalom nélkül. Az irányzat képviselői, az
úgynevezett „bielefeldiek” körében – noha a kritikai él megmaradt – az 1990-es évek elején jelentkező új
kultúrtörténetnek nevezett irányzat vált irányadóvá (Iggers 1997, 409-410).
3.2.3. HANS-ULRICH WEHLER ÉS A GESELLSCHAFTSGESCHICHTE

PROGRAMJA
A német társadalomtörténet-írásban (Sozialgeschichte) a fentieknek megfelelően (tehát, hogy az iparosodás és
az urbanizáció állt a középpontban) a legnépszerűbb témák a rendek és osztályok problémája, különösen a
munkásság és a polgárság viszonyai, ezen belül a struktúraalkotó intézmények (család, üzem, egyesület stb.), a
társadalmi viszonyok (például rokoni és munkahelyi kapcsolatok) és a társadalmi konfliktus lettek. A hallatlanul
termékeny Sozialgeschichte rengeteg anyagot halmozott fel a legkülönbözőbb területekről, így felmerült az
igény a szintézisre: ez a Gesellschaftsgeschichte, amely ideáltipikusan valamennyi részterületet átfogja, de
mindenekelőtt a társadalmi struktúrára és folyamatokra koncentrál (Gross 1998, 324–326; Rüsen 1994, 123-
124).
A Gesellschaftsgeschichte programja a német Historische Sozialwissenschaft első számú teoretikusa, Hans-

Ulrich Wehler nevéhez fűződik, aki 1983-tól dolgozik a német társadalomnak a társadalomelmélet bázisán
nyugvó történeti szintézisén,21 anélkül azonban, hogy közben a totális történelem megírásának illúziójával
áltatná magát. A totalitás igényéről Simmel nyomán jegyzi meg, hogy nem lehetséges: a megismerés mint olyan
nem létezik, hanem mindig csak egy, a kvalitatívon keresztül determinált, tehát elkerülhetetlenül egyoldalú
egységfogalomtól vezetett megismerés. Így csak „Spezialgeschichte” van, „minden, ami magát általános vagy
világtörténetnek nevezi, legjobb esetben is különböző szempontok egymás mellett való hatása” (Mergel-
Welskopp 1997, 21; Wehler 1988, 116-117).
Wehler abból a kérdésből indul ki, hogy miként lehetséges a régebbi korokra is alkalmazható, legitim
magyarázatot találni a társadalom működésére/fejlődésére. A társadalomtudomány alapvetően három ajánlatot
kínál, de (1) a strukturalista-funkcionalista rendszerelméletet túlzott absztraktsága és emiatt a valós történelmi
problémák iránt tanúsított érzéketlensége, míg (2) a (neo)marxizmust a politika és kultúra relatív
autonómiájának figyelmen kívül hagyása miatt veti el. Így Wehler számára egyedül a Max Weber életművéből
kiolvasható (3) „a nyugati világ társadalomtörténete” (Gesellschaftsgeschichte des Okzidents) jelent járható utat
(Wehler 1988, 122-123). Weber azt a felfogást képviseli, hogy az uralom, gazdaság és kultúra minden
társadalom azonos értékű és egyenjogú dimenzióiként jelennek meg. A három terület megfeleltethető az
uralomnak, a munkának és a nyelvnek, melyek hármasa Habermasnál a társadalmi cselekvések
21
A négykötetesre tervezett Deutsche Gesellschaftsgeschichtéből eddig három kötet jelent meg, a teljes mű az 1700 és 1949 közötti
időszakot fogja majd át (vö. Wehler 1987, 1995).
391
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
megragadhatóságának bázisát képezi.22 A politika (uralom), munka (gazdaság) és nyelv (kultúra) hármasa
minden társadalmat egyformán jellemez, csak társadalmanként változó, hangsúlybeli eltolódások vannak az
egyes tengelyek között. Az uralom antropológiai univerzálé, mely nem vezethető le pusztán a gazdasági
fölényből: mint „társadalmilag elismert, szabályozott hatalom a történeti realitásban egyesek és kollektívumok
számtalan, radikálisan különböző érvényesülési esélye alakjában lép fel”. A gazdaság az osztályok
problematikája szempontjából bír nagy jelentőséggel, az osztályok primer módon Webernél is a gazdaságilag
használható javak, kereseti eszközök, jogcímek stb. birtoklásán vagy nembirtoklásán (Nichtbesitz) nyugszanak.
Ilyen értelemben említ Weber pozitív és negatív módon privilégizált tulajdonosi, kereseti és hivatásrendi
osztályokat. A kultúra három módon bír az osztályok szempontjából jelentőséggel. (1) „Egyének és csoportok
specifikus »társadalmi becsületét«, presztízsét és státusát a társadalmi-kulturális értékeszmék és normatív
precedensek hagyják jóvá.” (2) A kultúra (a) természet (Isten) adta rendszerként, (b) „mágikus erők házaként”
vagy (c) „emberek kirívó jogtalansága miatt megváltoztatott rendként játszik jelentős szerepet”, végül (3) a nagy
világvallásoknak a cselekvésvezérlő világképekre tett befolyását jelenti, melyek alapvetően befolyásolják az
uralmi szervezetet, a gazdasági erőforrások kihasználását és a presztízst (Wehler 1986, 194-195).
A Gesellschaftsgeschichte programjában mindez kiegészül még a mindhárom dimenziót átható és formáló

társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálatával. Míg azonban Habermasnál a társadalom két dimenzióját alkotó
rendszer és életvilág élesen szétválik egymástól, sőt szemben áll egymással, addig Wehlernél a struktúrák és
folyamatok kerülnek a kutatás előterébe, és a mikroszint gyakorlatilag nem játszik szerepet. A wehleri
elképzelés szerint a történeti folyamatok és intézmények mindhárom potenciál által meghatározottak, de csak az
egzakt tudományos munka állapíthatja meg, hogy mikor melyik dimenzió milyen súllyal esett latba. A történész
feladata tehát, hogy kidolgozza az egyik, vagy ami gyakoribb: a különböző alaptényezők fúzióját. „A történész
kézművesi és interpretátori művészete rendszerint abban áll, hogy a kevert viszonyok komplexitását lehetőleg
precízen meghatározza.” (Wehler 1988, 123) A weberi koncepcióban rejlő lehetőségek Wehler szerint nem
túlbecsülhetőek, mert (1) lehetővé teszi, hogy mind antik, mind középés újkori anyagon dolgozzunk vele, (2)
általa egy adott korszak sajátos feltételei alaposan körbejárhatók és feltárhatók, valamint, mert (3) közvetlen és
közvetett formában is lehetőséget nyújt a weberi uralom-, gazdaságés kultúrszociológiához való csatlakozáshoz.
A történeti realitásban a három weberi dimenzió természetesen nem tisztán, egymástól különválva jelenik meg,
hanem mindig együtt. Így például a nemesi birtok (1) uralmi szerkezet, (2) gazdasági termelési egység és (3)
egy hegemón kultúra központja, de mindez mikroszinten is tetten érhető: a családban a családfő uralma
érvényesül, a család ugyanakkor termelési közösség is, ezenkívül kulturális örökséget és normákat közvetít. A
lényeg, hogy nem lehetséges monokauzális interpretáció. Az ellenvetéseket, miszerint néhány kategóriával a
homályosan előtűnő történelem nem ragadható meg, Wehler azzal hárítja el, hogy az alapkategóriákkal való
takarékosság a történettudomány számára is hasznos: „a kevés kategória arra buzdít, hogy mindenekelőtt a fő
dimenziók ideáltipikusan kihegyezett analitikus szétválasztására törekedjünk, mielőtt a valós történelem
egybeolvadó és kevert viszonyaiban pontos részesedésüket a második munkafázisban meghatározzuk. [...] a
weberi hármas megóv attól, hogy egy meghatározott intézményt teketóriázás nélkül egyetlen dimenzióhoz
rendeljünk” (Wehler 1988, 124-125).
A társadalmi egyenlőtlenségek – ami kétségkívül antropológiai univerzálé is – kutatása során is sikerrel

kecsegtet a weberi rendszer, arra kényszerít ugyanis, hogy figyelembe vegyük az egyenlőtlen hatalmi/uralmi
viszonyokat/esélyeket, a gazdasági egyenlőtlenségeket, a különböző normák, értékek szerepét. Fontos, hogy
noha az életesélyek aszimmetrikus vizsgálata mindenütt jelen van, csak a weberi három dimenzió teszi lehetővé
a pontos történeti-empirikus elemzést (Wehler 1988, 125).
Wehler kritikusai koncepciója gyengeségének tartják, hogy míg Habermasnál a rendszer-életvilág viszonylatban
az életvilág jól kidomborodik, s pontosan meghatározódik, addig Wehlernél ez pont fordítva történik, a
rendszer/struktúra uralja a terepet, szemben a mikroviszonyokal, „így a wehleri Gesellschaftsgeschichte
leginkább rendszertörténet” (Mergel-Welskopp 1997, 22; Rüsen 1994, 90). De épp emiatt Wehlernél – szemben
Weberrel – a múlt semmiképpen sem valamifajta káosz, hanem egy struktúrákkal bíró dolog, még akkor is, ha
ezek a struktúrák puhaságuk miatt megkívánják a történész általi empirikus alátámasztást és a köztes
kapcsolatok létrehozását.
Wehler a projektet ért kritikák ellenére is kitart elgondolása mellett: „Mivel explicit elméleti tájékozódás, a
megismerést vezérlő érdekek védelme és szelekciós kritériumok nélkül a Gesellschaftsgeschichte teljes
képtelenség, szükségszerűen absztraktabb és nagyobb igényű marad, mint a jól elmesélt életrajz vagy az
időrendbe rendezett eseményfolyamok színesen elbeszélt megjelenítése” (Wehler 1988, 127).
22
„Azt az objektív összefüggést ugyanis, amelyből a társadalmi cselekedetek egyedül megragadhatók, a nyelv, a munka és az uralom
alkotja.” (Habermas 1994, 246)
392
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
3.3. Társadalmi egyenlőtlenségek

A múlt társadalmait, illetve az azokban egykoron élt egyéneket vizsgálva valamiféleképpen mindig arra a
kérdésre keressük a választ, hogy az adott korszakban kik, hol helyezkedtek el a társadalomban, s az abban való
elhelyezkedésük miképpen befolyásolta sorsukat, mindennapjaikat és életesélyeiket. Mindez teljesen egybevág a
szociológiai kutatások egyik alapvető kiindulópontjával, ti. hogy a társadalom egyenlőtlenségek rendszereként
épül fel, azaz a társadalom tagjai gazdasági helyzetüket, életesélyeiket, kulturális helyzetüket, társadalmi
megbecsültségüket tekintve egymástól nem csak különböznek, hanem bizonyos értelemben egymás felett
helyezkednek el. Az emberek közötti együttműködés, ami a mindennapok során leggyakrabban a munka
folyamatát jelenti, a javak, a hatalom és a presztízs egyenlőtlen mértékű elosztásához vezet. 23 A
munkamegosztáson keresztüli differenciálódás automatikusan vezet a társadalomban fellelhető pozíciók
rangsorolásához. A feladatok és képzettségek tehát nem csupán különböznek egymástól, hanem a társadalom
különbözőképpen értékeli illetve jutalmazza is ezeket. A munkamegosztáson alapuló társadalmi
egyenlőtlenségek már az emberi társadalmasodás egészen korai korszakaiban is jelen voltak, elég ha a nemek
vagy az életkor szerinti munkamegosztáson alapuló egyenlőtlenségekre gondolunk (Loo-Reijen 1992, 96-97).
Írásunkban a társadalmi rétegződés és a társadalmi mobilitás történeti dimenzióira térünk ki röviden.
3.3.1. TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS

Maga a fogalom feltételezi, hogy az egyenlőtlenségek valamiképpen rétegek formájában jelentkeznek. A
tradicionális társadalmakban alapvetően a születés jelöli ki az egyén majdani helyét, melynek megváltoztatására
viszonylag kevés lehetőség nyílik. Az egyes társadalmi rétegek/osztályok egymástól meglehetősen
elkülönülnek, szemben a modern társadalommal, ahol a társadalmi rétegződést meghatározó mechanizmusok
jogi alappal már nem bírnak, az egyén helyét piaci helyzete (elsősorban gazdasági és kulturális értelemben)
jelöli ki a társadalomban. A születés a rendi társadalommal összevetve már jóval kisebb szerepet játszik. A
kevésbé zárt modern társadalomban a társadalmi felemelkedés vagy lesüllyedés normális jelenségnek tekinthető:
a társadalmi megbecsültséget illetően a hangsúly a megszerzett pozíción van, s nem annyira a származáson.
A 18. század végétől kibontakozó ipari forradalom a társadalmat kutató kortársak számára elsősorban mint
szociáliskérdés jelentkezett: az előtte évszázadokon keresztül a rendiség törvényesített egyenlőtlenségei24 között
élő társadalmaknak váratlanul kellett az ipari forradalom generálta megnövekedett társadalmi
egyenlőtlenségeket valamiképpen kezelni, orvosolni (Polányi 1997). A szociális kérdés rendezését és az ehhez
szorosan kapcsolódó, a politikai emancipációt célzó folyamat nem volt zökkenőmentes (lásd 1789, 1830, 1848,
1871), de a modern polgárság és munkásság kialakulásával és megerősödésével párhuzamosan a 18. századtól
kezdve a társadalmi egyenlőség kérdése egyre központibb helyet foglalt el a modern európai társadalmakban. A
19. századtól kezdve a társadalmi egyenlőségre való törekvéseket két nagy irányra oszthatjuk: egyrészt az
általános választójog megszerzését célzó küzdelemre, másrészt az általában vett szociális jogok eléréséért és
kiterjesztéséért irányulóra (például jog az egészséghez, munkához, oktatáshoz, társadalmi biztonsághoz stb.)
(Loo-Reijen 1992, 98).
A következőkben Marx és Weber, a 1960-as évektől beinduló társadalomtörténeti alapozottságú

rétegződéskutatás két klasszikusának elméletét, majd a Weber és Marx megközelítésére jelentős mértékben
támaszkodó, és az 1980-as évektől a társadalomtörténetben is mindinkább előtérbe kerülő Pierre Bourdieu
elméletét és fogalomkészletét ismertetjük röviden (vö. Reichardt 2001; Wehler 2001).
3.3.1.1. Marx osztályfogalma
Marxnál a rétegződés legfontosabb tényezője a termelőeszközök (gyár, gép) tulajdonlása. A termelőeszközök

tulajdonosa dönti el, hogy kik, mikor, mit és mennyit termeljenek. A társadalom első megközelítésben így két
nagy részre szakad, a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek osztályára. A hétköznapibb értelmezésben (vö.
Kommunista kiáltvány) ezen osztályok olyan kollektív cselekvőkként jelennek meg, akik a történelem folyamán
harcban állnak egymással (= osztályharc). Ezen, a történeti elemzés számára kevés gyakorlati haszonnal
kecsegtető felosztáson kívül Marx még több helyen ír osztályokról (például Marx 1975); A tőke című
befejezetlenül maradt műve végén tett definícókísérletben három társadalmi osztályt különböztet meg: (1) a
„puszta munkaerő tulajdonosait”, (2) „a tőke tulajdonosait” és (3) a „földtulajdonosokat”, „akiknek jövedelmi
forrása a munkabér, illetve a profit, illetve a földjáradék, tehát a bérmunkások, a tőkések és földtulajdonosok, a
23
Marxot és Engelst idézve: „[...] a termelőerő, a társadalmi állapot és a tudat egymással ellentmondásba kerülhet és kell kerülnie, mert a
munka megosztásával adva van annak a lehetősége, sőt valósága, hogy a szellemi és anyagi tevékenység hogy az élvezet és a munka,
termelés és fogyasztása más-más egyéneknek jusson”. MEM 3. 34-35.
24
Tóth Zoltán terminusa.
393
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
tőkés termelési módon alapuló modern társadalom három nagy osztálya.” Pár sorral később azután finomít, ti.
hogy ezen osztályok még az ideáltipikus fejlődésűnek tekintett Anglia esetében sem különülnek el élesen
egymástól: „[...] az osztálytagozódás még itt sem jelentkezik tisztán. Itt is mindenütt középés átmeneti fokok
homályosítják el a határvonalakat”. Valójában épp e határvonalak kérdése az izgalmas, de mivel Marx
heurisztikus céllal közelít az osztályok problémájához, ez már nem is került volna kifejtésre (Marx 1961, 845).
A három marxi osztály a klasszikus közgazdaságtan három termelési tényezőjének feleltethető meg, azaz a
földnek, a tőkének és a munkának. A három osztály a társadalomban betöltött különböző (gazdasági) funkciói
miatt egymással ellentétes érdekeket képvisel, ami a gondolkodásmódjukat és cselekvésüket is meghatározza
(vö. osztályharc). Kritikusai a túlzott leegyszerűsítést vetik e modell szemére, ami Burke szerint nem teljesen
jogos, hiszen a modell lényege pont abban áll, hogy az adott kontextusban fontosnak vélt viszonylatokat
megragadva egyfajta absztrakt ábrázolást tegyen lehetővé. A „kis önállók” rétegét Marx éppen azért hagyja ki
végül a modellből, mert nem illenek az eredeti koncepcióba (Burke 1989, 82-83).
3.3.1.2. Weber: osztály és rend
A piac Webernél is központi szerepet játszik a társadalmi rétegződésben és az osztály definíciójában. Marxszal
ellentétben azonban ő csak hangsúlyozza a tulajdonlás jelentőségét, de nem ettől teszi függővé az osztályok
létét. Hasonlóan Marxhoz, az osztály fogalmát Weber is két értelemben használja. Egyrészt (1) az univerzalizált,
általános osztályfogalom értelmében, ami elsődlegesen a gazdasági helyzetből fakadó egyenlőtlenségdimenzión
nyugszik, s mint ilyen, a babiloni üzletembereket a frank lovagokon át az angol gyárosig foglalja egy osztályba.
Történetileg sokkal precízebb ellenben (2) a piaci helyzeten alapuló osztályoknak a kapitalista piacok működési
mechanizmusaihoz kötött fogalma (Wehler 1986, 195). Ez esetben Weber osztályokról azon társadalmak
esetében beszél, ahol az emberek életesélyei a piaci helyzetük által meghatározottak, szemben a renddel, ahol az
egyén sorsát státusa (például nemes, városi polgár, jobbágy) és az ahhoz társított rendi becsület határozza meg.
A piaci helyzeten alapuló osztályhelyzet attól a kereslettől függ, ami az egyes javak és szolgáltatások iránt a
társadalomban megmutatkozik. Ez alapján négy társadalmi osztályt különít el, úgymint a (1) a termelőeszközök
tulajdonosainak osztályát, (2) a modern adminisztrációban tevékeny szakemberek osztályát, melynek tagjai
habár tulajdonnélküliek, speciális képzettségük és ismereteik segítségével átlátják és koordinálják a modern élet
viszonyainak komplex rendszerét, így kitüntetett helyük van a piacon, (3) valamint a kispolgárságot, ahová az
alsó középrétegek: kézművesek, kis önállók tartoznak (4) és a munkásokat (Weber 1987, 303-306; Wehler 1986,
195; Loo-Reijen 1992, 103-104).
Weber továbbá megkülönbözteti a rendi helyzetet és a rendeket. Bár a két fogalom hasonlóságot sejtet, a rendi
helyzet univerzális fogalmával szemben áll a rendnek mint legtisztább formájában a feudális társadalomban
megjelenő társadalmi alakzatnak a fogalma. A rend alapja a közös életvitel-hivatás, a jogilag is elismert
születési presztízs és kisebb mértékben a hatalmi (politikai és egyházi) jogok monopolisztikus birtoklása. Az így
előállt, „rendi megbecsüléssel” és „rendi jellegű monopóliumokkal” rendelkező emberek sokaságát nevezi
Weber rendnek (Weber 1987, 307-308).
A rendi helyzet különbségei esetében a hangsúly a helyzetet meghatározó kulturális különbségeken van,
szemben az alapvetően gazdasági alapú osztálykülönbségekkel. Mindez elvezet bennünket az osztályés rendi
helyzeten túlmutató társadalmi egyenlőtlenségek problémájához, melyről Weber megjegyzi, hogy az nem más,
mint „[a]z osztályhelyzetek és »rendi helyzetek« történetileg változó kevert viszonyainak pontos vizsgálata”
(idézi Wehler 1986, 195-196).
Míg azonban az osztályhelyzet Marxnál a termelés, Webernél a piaci kereslet függvénye, addig a rendi helyzet
Webernél az életvitelen (fogyasztáson) keresztül határozódik meg. A rendi helyzet mindenekelőtt a privilegizált
– monopolizált életstíluson-neveltetésen, a nyelvhasználaton, az öltözködésen, az ismeretségi körön, valamint a
foglalkozási és származási presztízsen keresztül ragadható meg (vö. connubium és kommenzalitás), azaz a rendi
helyzet weberi definíciójából következik, hogy az az antikvitástól egészen a jelenkorig kiterjeszthető (Weber
1987, 307-308; Wehler 1986, 196). Ennek megfelelően az osztályhelyzet sok tekintetben meghatározza a rendi
helyzetet, de önmagában például a tulajdonosi osztályhelyzet „még senkit nem tesz alkalmassá arra, hogy egy
előkelő rendbe tartozzék”. Ez sok tekintetben megfordítva is igaz: a weberi példát idézve, vagyontól függő
osztályhelyzete teljesen különböző lehet egy „katonatisztnek, hivatalnoknak vagy diáknak [...], rendi helyzetük
mégsem fog különbözni, hiszen neveltetésük folytán – mindenben, ami rendi szempontból döntő – egyforma az
életvitelük” (Weber 1987, 307).
A társadalomtörténet szempontjából a rendi modell általában az iparosodás előtti társadalmak szerveződésének

megértésénél bír nagy jelentőséggel, ahol a társadalmi hierarchia formális definíciói a meghatározóak, míg az
osztálymodell az ipari társadalmak esetében, ahol az informális viszonyok a döntők (Burke 1989, 91).
394
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
3.3.1.3. Bourdieu: osztály és életstílus
A francia szociológus, Pierre Bourdieu a 1960-as évektől jelentette meg elméleti tárgyú munkáit, amelyekben az
osztály fogalmának új értelmezésével és önálló szociológiai elmélet kidolgozásával az osztályhelyzetet
alapvetően kulturális helyzetként értelmező szociológiai és társadalomtörténeti kutatások új hullámát indította
el.
Bourdieu szerint a szükségtelen diszciplináris határokat átlépő, igazi társadalomtudomány tárgya nem az egyén
és nem is az egyének konkrét együtteseiként felfogott csoportok, hanem a történelmi tevékenység két
megvalósulási formája közti viszony. Ez egyrészt a habitusok25 mint a társadalmi valóság egyéni
intézményesüléséből származó észlelési, értékelési, cselekvési sémáinak tartós és átadható rendszerei, másrészt
a mezők,26 a társadalmi valóságnak a dolgokban vagy mechanizmusok szintjén történő intézményesüléséből
származó objektív viszonyok rendszerei között fennálló kapcsolatot jelenti. No és persze mindazt, ami ebből
következik: a társadalmi gyakorlatokat és reprezentációkat vagy az önmagukat az észlelt és értékelt valóság
formájában megjelenítő mezőket (Bourdieu-Wacquant 1992, 102). Az említett kettős viszony, habitus és mező
kapcsolatának meghatározó mozzanata, hogy a mező strukturálja a habitust, amely maga a mező, vagy
egymáshoz többé-kevésbé illeszkedő mezők immanens szükségszerűségének, tehát lényegében annak belsővé
tételéből ered, amit az adott mezőn, vagy mezőkön való boldogulás megkövetel. Ugyanakkor a habitus a
kognitív műveletek (a felfogás és az értékelés) révén hozzájárul a mező mint jelentéssel bíró világ
létrehozásához. Struktúra és cselekvés kettősségének feloldása a bourdieu-i modell alapján lehetővé, sőt
szükségessé teszi az idő dimenziójának figyelembevételét. Habitus és mező mint cselekvés és struktúra
összehangolt változatai természetesen nem érthetőek meg az őket létrehozó történelmi folyamatok nélkül. A
habitus Bourdieu értelmezésében strukturáló és strukturált tényezőként jelenik meg, amely a gyakorlatok és a
gondolatok szintjén az adott mezőn, vagy mezőkön értelmezhető gyakorlati sémákat érvényesít. A szocializáció
tehát az egyéni léptékű történelmi folyamat révén az egymást követő generációk történelmi munkájának
eredményét, a társadalmi struktúrákat teszi belsővé. A társadalmi valóság Bourdieu szerint egyszerre létezik az
emberek fejében és az objektiválódott struktúrákban, intézményekben, mechanizmusokban. A kognitív
struktúrák ezért aztán nem is örök érvényű tényezők, hiszen valójában csak a kialakulásuk feltételeit
meghatározó mező, vagy mezők (amint említettük ez történelmi folyamat eredménye) működése,
szabályszerűségei alapján értelmezhetőek. Az emberek mindig is történeti struktúrák részeiként és részeseiként
éltek illetve élnek, így a gyakorlat mint a társadalmi valóságot szüntelenül újratermelő tevékenység is csak
történetileg meghatározott minták figyelembe vételével érthető meg. A habitus viszonylagos változatlansága
egyfajta tehetetlenségi tényezőt jelent (hiszterézis hatás), ami különösen a mezők szerkezetében hirtelen
bekövetkező változások esetén (például gyorsan lezajló forradalmi események) ütközik ki (Bourdieu-Wacquant
1992). E tekintetben hasonló a történészek által használt mentalitásfogalomhoz, de sokkal jobban körvonalazott
annál, és ami nagy előnye, hogy egy rendszer elemeként, s nem független tényezőként nyújt lehetőséget
gondolkodás és cselekvés összefüggéseinek következetes magyarázatára.
A társadalmi változások értelmezésénél a folyamatos újratermelés struktúrájának módosulásához a hatalmi

viszonyok léte illetve eltolódása szolgáltatja az alapot. A hatalom fenntartása, egyáltalán a különböző csoportok
közötti hierarchikus viszonyok struktúrává szerveződése megkívánja a rend folyamatosságát is. A rendet pedig a
nyers erőszak alkalmazásán túl (ez az állam monopóliuma), a társadalmat alkotó egyének mindennapjaiban
szimbolikus eszközökkel lehet a leghatékonyabban fenntartani. Gramsci kulturális hegemónia elmélete alapján
az alávetettek a rendszerben elfoglalt helyüknek köszönhetően és az oktatás révén tanulják meg az uralkodó
rétegek szemével tekinteni a társadalmat és benne önmagukat. A rend, és általában a hatalmi viszonyok
fenntartására szolgáló eszközök, amelyek között az intézményes oktatás szerepe különös jelentőséggel bír,
Bourdieu értelmezésében a „szimbolikus erőszak” alkalmazásával érik el céljukat. Ez lényegében egy kultúra
másokra kényszerítését jelenti, azaz egy uralkodó, a hatalom birokosai által elismert és képviselt kultúra legitim
mivoltának az alávetettekkel való elfogadtatását. A beiskolázásig eltelt időszak a családi szocializáció jóvoltából
egyfajta elsődleges habitust eredményez, amelyet az iskolában közvetített uralkodó, legitim kultúra formál
25
Az egyénekbe az észlelés, az értékelés és a cselekvés mentális és testi sémáinak formájában beépült, a történelem során kialakult
viszonyok együttese. Egyfajta strukturáló mechanizmus, mely bár az egyénekben „lakozik”, valójában nem egyéni és a viselkedést sem
determinálja teljesen. A habitus a különböző stratégiák kialakításának alapelve, mely lehetővé teszi, hogy az „ágens” a legkülönbözőbb
helyzetekkel is szembenézhessen. Miután külső struktúrák belsővé tételének eredménye, a habitus a mező kihívásaira nagyjából koherens
módon reagál.
26
A mező a hatalom, vagy a tőke bizonyos formáiban rögzült pozíciók közötti objektív történelmi viszonyokból épül fel. Bourdieu szerint
ezt hálózatként is felfoghatjuk, amelyben a pozíciók közti viszonyok meghatározzák az adott pozíciót elfoglaló egyént vagy intézményt. A
mező, akár a mágneses mező, objektív erők strukturált rendszere, amelyek minden belépőre rákényszerítik hatásukat. Ezek az objektív erők,
vagy hatalmi viszonyok nem redukálhatóak az egyének szándékaira, vagy a közöttük zajló közvetlen interakciókra. A gazdasági mező
például úgy alakult ki a történelem során, hogy ebben „az üzlet az üzlet” alapelv a mérvadó, ugyanakkor a szülői, baráti, szerelmi
kapcsolatokra jellemző gyengédség, odaadás elvileg kizárt. A művészeti mező ezzel szemben éppen az anyagi haszon törvényének
elutasítása, illetve megfordítása jegyében alakult ki (BourdieuWacquant 1992, 73).
395
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
másodlagossá és a hatalmi viszonyoknak megfelelővé. A korábban elsajátított kultúrából „táplálkozó” habitus

kénytelen lesz alkalmazkodni a hatalmi mező szerkezetéből adódó feltételekhez, és ez gyakran, főleg az
alávetettek, a marginális helyzetben lévők számára saját kultúrájuk megtagadását, illegitimmé nyilvánítását
jelenti. A történelem erre vonatkozóan számos példával szolgál, elég ha csak a hivatalos egyházi kultúra erejével
szembesülő eretnekmozgalmakra, boszorkányokra, népi gyógyítókra gondolunk. A társadalomban, mint a
nagyrészt szimbolikus eszközökkel vívott küzdelmek „erőterében”, a bennünket körülvevő tárgyaktól a
hétköznapi érintkezési formákon keresztül a kultúrjavak fogyasztásáig, mindent átsző a jelentések viszonylag
sűrű szövésű hálója, melyet az ember saját társadalmi helyének illetve csoportjának kijelöléséhez a
megkülönböztetés (distinkció)27 eszközeként is használ, eleve adott rendszerként, amit ugyanakkor a társadalmi
térben való helyváltoztatás érdekében manipulálni is lehet. Ez a rendszer tulajdonképpen a jelentések
megtartásáért, illetve új jelentések elfogadtatásáért vívott szüntelen harcnak is tekinthető, hisz a fennálló hatalmi
viszonyok, ahogy ezt korábban említettük, egyfajta domináns kultúrát is kialakítanak, ami az oktatási rendszeren
keresztül befolyásolja a kultúrához való viszonyt, és ezzel saját újratermeléséhez is nagymértékben hozzájárul
(BourdieuPasseron, 1994). Az osztálykategória felhasználása és a hatalmi viszonyok központi jelentősége
ellenére Bourdieu-nél a gazdasági viszonyokra korlátozott alapstruktúra nem játszik olyan meghatározó
szerepet, mint Marxnál. A marxi osztálykategória Bourdieu szerint azért torzít, mert egyrészt a tagokat
egymáshoz fűző kapcsolatok helyett a csoportok, osztályok eleve adott jellegét, önálló meglétét hangsúlyozza,
másrészt ezen az alapon a teoretikus osztályt olyan valódi, létező osztálynak tekinti, amit bizonyos célok
érdekében mozgósítani is lehet. A gazdasági determinizmussal mindenképpen szakítanunk kell, ha nem akarjuk
a társadalmi „mezőt”, ami többdimenziós „tér”, egyedül a gazdasági mezőre, azaz a termelési viszonyokra
redukálni.
Ezzel kapcsolatban több kérdés is felmerül. Ha meg is vannak például a munkásosztály létrejöttének objektív
gazdasági feltételei, hogyan emelkedik ki ezekből az öntudatos munkásosztály saját célkitűzésekkel? Hogyan
lesz a „magában való osztályból” „magáért való osztály”? A feltételezett történelmi valóság mellett a
teoretikusok munkáját kell elemeznünk, illetve az „osztályharc” köré szerveződő elméleti teljesítmények
felhasználását a szimbolikus küzdelemben, vagy a tudományos teljesítmények „piacán”. Bourdieu-t követve
megállapíthatjuk, hogy az osztályok mint valódi csoportok nem léteznek, ehelyett tekintsük inkább alapnak a
viszonyok rendszerével átszőtt társadalmi teret, ami ugyanolyan valós tér, mint a földrajzi, tehát a mozgás itt is
erőfeszítést, és a különböző, distinkciókra váltható tőkefajták28 (az alapvető gazdaságitól a rendelkezésre álló
kapcsolathálót jelentő társadalmin és az elsajátított tudást, illetve készségeket tartalmazó kulturális tőkén
keresztül egészen az előbbieket önálló presztízzsel felruházó szimbolikusig) megszerzéséhez szükséges időt
kíván. Annak valószínűsége, hogy e térben szervezett mozgalmak alakuljanak ki (szószólókkal, apparátussal,
stb.) fordítottan arányos a társadalmi térben az egyének közt „mérhető” távolsággal. A munkások társadalmi
helyzetük, a társadalmi térben elfoglalt pozícióik hasonlósága miatt természetesen közelebb állnak egymáshoz,
mint a főnökeikhez, ám az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben egy, a nemzeti identitás alapján szerveződő
csoportban közösen lépnek fel (Bourdieu 1991, 232). Ezt többek között a nemzeti társadalmi terek sajátos
történelmi fejlődésből adódó strukturális különbségekkel, például a gazdasági mezők hierarchikus szerkezetének
eltéréseivel magyarázhatjuk. Az osztály tehát nem jelent a szükséges objektív feltételek megvalósulásától
kezdve egységes tudattal rendelkező önálló és valós társadalmi csoportot, amely határozott céllal kívánja
alakítani tagjainak sorsát, végső soron a történelem menetét. Az osztállyá szerveződés, ami leggyakrabban a
közös fellépés mozgalmi jellegéből származó egység mintájára fogalmazódik meg, Bourdieu számára inkább
csak ideiglenes, a mozgósítás megszervezésének hatékonyságától függő jelenség. Ezek szerint például a
„munkásosztály” marxista formáját tekintve tulajdonképpen csak képviselőinek köszönhetően létezik, mivel ők
azok, akik láthatóvá és hallhatóvá teszik, illetve elhitetik az emberekkel, hogy valóban létezik. Ezzel szemben
Bourdieu csupán a helyzetük hasonlóságából adódóan valószínűsíthető csoportként, osztályként tekinti a
munkásokat, amely a marxista felfogással szemben nem szükségszerű, állandó képződmény.
Bourdieu társadalomelmélete összetettségének és kidolgozottságának köszönhetően egységes elméleti hátteret

nyújthat a társadalomtörténeti vizsgálatok számára is. Alkalmazásával lehetőség nyílik ugyanis cselekvés és
27
A társadalmi világ főként a tulajdonságok és eloszlásuk révén egyben szimbolikus rendszer is, amely a különbségek logikájának megfelelő
módon épül fel. Mindenféle gyakorlati tevékenység megkülönböztető jelzésként, illetve a különbség felismerése és elismerése, legitimálása
után a megkülönböztetés jeleként funkcionál. Az emberek arra is képesek (és hajlamosak), hogy a megkülönböztetés jeleit szándékosan
kiemeljék és a megkülönböztetésre irányuló törekvések olyan elkülönüléseket eredményeznek, amelyeket később már legitim
különbségekként fogadnak el a társadalom tagjai (Bourdieu 1991, 237).
28
A tőke objektiválódott formában, például anyagi javak formájában, és mint a kulturális tőke esetében, belsővé tett változatban is létezhet.
A különböző tőkefajták mintegy aduként működnek, ezek határozzák meg egy adott mezőn belül a profit lehetőségeit. (Gondoljunk csak a
tanár-diák viszonyra mint játszmára, és az előbbieknek tulajdonított szimbolikus tőke jelentőségére.) Az egyén helyét a társadalmi térben a
különböző mezőkben elfoglalt pozícióin, azaz az adott mezőkben különböző esélyekkel értékesíthető tőkék megoszlásán keresztül
határozhatjuk meg (Bourdieu 1991, 230).
396
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
struktúra, társadalom és kultúra kettősségének feloldására, s ezzel együtt a társadalmi jelenségek történeti
dimenziójának rendszerbe illeszthető módszeres vizsgálatára.
3.3.2. TÁRSADALMI MOBILITÁS

Egyéneknek és csoportoknak a társadalmi hierarchiában történő elmozdulását társadalmi mobilitásnak
nevezzük. Attól függően, hogy a társadalmi hierarchiában történő elmozdulás az egyéni életpályán belül vagy
azon átívelően, generációk között valósul meg, beszélünk intraés intergenerációs mobilitásról. A
társadalomtörténész számára kutatási témaként kínálkozik a lefelé és felfelé való (előbbit nagyon ritkán
vizsgálják), az intraés az intergenerációs mobilitás vizsgálata. A mobilitásvizsgálatok egyben az összehasonlító
történeti kutatásnak is kiváló területei, hiszen egy adott időszakra jellemző mobilitás valós mértéke vagy más
korszakok, vagy pedig ugyanazon időszak más társadalmaival történő összevetésben nyer értelmet.
Magyarország kivételes helyzetet foglal el a mobilitáskutatásban, mert a világon először itt valósult meg ennek
statisztikai célú felvétele 1930-ban, amit azóta egy sor újabb felvétel követett. A 20. századra vonatkozóan
rendelkezésre áll egy megfelelő forráscsoport, melynek visszafelé történő fokozatos rekonstruálása is kívánatos
volna (Andorka 2000, 220-221, 247; Burke 1989, 91–95).
A 19-20. századi nyugati társadalmak átalakulását és mobilitását vizsgálva problematikus, hogy a társadalmi
mobilitás történetét feldolgozó tanulmányok többsége mindig csak egy tényezőt emel ki, így például legtöbbször
a gazdasági fejlődést és a szakmák átstrukturálódását, ennél jóval ritkábban a termelési viszonyok vagy a
mentalitások megváltozását. Hartmut Kaelble saját megközelítésében az ipari forradalom óta végbement
társadalmi mobilitás változásokat az alapvető struktúraváltozások mentén ragadja meg: azaz a gazdasági
fejlődésen – ipari kapitalizmuson, a demográfiai változáson, a modern család kialakulásán, a mentalitás
változásain és a modern beavatkozó – jóléti államon keresztül. Mindez természetesen rendkívüli feladat, mert e
struktúraváltozások mindegyike hatott a társadalmi mobilitásra, de nem egyenlő mértékben és intenzitással
(Kaelble 1983, 19).
Kaelble az ipari forradalom óta hat tényezőt tart a társadalmi mobilitás általános alakulása szempontjából
különösen befolyásoló erejűnek.
1. A legfontosabbnak a hivatások jellegének megváltozását tartja, amit elsődlegesen a gazdasági növekedési-

fejlődési folyamat határozott meg. A kézzel végzett munka volumene jelentősen lecsökkent a parasztságtól
egészen a kézművesekig bezárólag. Ezt a folyamatot ugyanakkor a hivatalnoki és akadémiai hivatások jelentős
kibővülése kísérte, emiatt a hivatások struktúráját Kaelble mint a mobilitási esélyek növekedésének,
stagnálásának vagy blokkolásának központi tényezőjét tárgyalja.
2. A második komplex háttértényező a társadalom rétegződésének megváltozása Európában és Észak-

Amerikában az iparosodás folyamán, ami jelentős mértékben kihatott a társadalmi mobilitásra is. Az egyes
rétegek felemelkedése vagy éppen lesüllyedése az egyéni mobilitási esélyeket is jelentékenyen befolyásolja.
Ennek megragadása viszont empirikusan meglehetősen nehéz.
3. A demográfiai fejlődés, a várható élettartam megnövekedése nagyban hozzájárult az élet tervezhetővé

tételéhez, s ezen keresztül az egyéni, tudatos mobilitási törekvések megerősödéséhez. Ugyanakkor minél
hosszabb az élettartam, annál inkább nő a munkában töltött idő, ami a „később jövők” esélyeit rontja. Ha
mindehhez egy általános népességnövekedés is társul, mint ahogy ez Európában és Észak-Amerikában a 19-20.
században történt, akkor még inkább. Ez gazdasági válságszituációkban különösen súlyos társadalmi
feszültségeket eredményezett.
4. A térbeli mobilitás két alaptípusát különböztethetjük meg, melyek befolyásoló erővel bírnak a társadalmi
mobilitásra is. A 19-20. századi gyakori helyváltoztatások jelentős részben a jobb életesélyektől vezérelve
történtek, ami a munkaerőpiac és a szakmai lehetőségek jobb kihasználásához vezetett. Ezzel élesen szemben áll
a kényszermigráció, amit béke idején elsősorban a munkaés lakáshiány gerjeszt. A kényszermigráció hektikus
helyváltoztatással jár együtt, a szakmai, munkaerő-piaci esélyeket inkább letöri, semmint erősíti.
5. A hivatások betöltésénél, párhuzamosan a magánés közbürokráciák kiépülésével immár a formális,

teljesítményorientált verseny lesz a döntő, szemben a korábban uralkodó családi szakmai örökség helyett.
6. Az agrárszektort, a kisipart, a szociálpolitikát érintő állami beavatkozás, valamint az állami bürokrácia

létrejötte és expanziója szintén jelentős befolyásolói a társadalmi mobilitásnak.
397
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
E hat tényezőt részben az előzőekhez kapcsolódó továbbiak egészítik ki, melyek nem kevésbé fontosak, de a
társadalmi mobilitás szempontjából nem annyira elsődlegesek, mint az előzőek.
– Európában és Észak-Amerikában a tőkéhez való hozzáférés a mobilitási esélyek megoszlásának egyik fő

forrása (vö. munkás versus gyáros).
– Elsősorban a családok szintjén jelentkezik, hogy a társadalmi helyzet kritikus léthelyzetekben (haláleset,
rokkantság, betegség, munkanélküliség) nagyban befolyásolja a további életesélyeket. Ily módon a társadalmi
mobilitást alakító tényezők ezek is, melyek a felsőbb rétegek számára kedvezőbb továbblépési esélyeket
biztosítanak.
– A demográfiai tényezőknél a családnagyság is jelentős tényezőnek számít.
– A térbeli mobilitás nem csupán az esélyek általános fejlődését, hanem megoszlásukat is befolyásolja: az
alsóbb rétegek jobban érintettek benne.
– Mentalitástörténetileg fontos tényező az esélyegyenlőtlenség, mely nem vezethető le pusztán az eddigiekből,

hanem a képzési, szakmai és felemelkedési esélyek eltérő észleléséből is fakad. Ennek megfelelően itt az
„esélyhasználatnak” van prioritása az olyan magatartásformákkal szemben mint amilyen a státusmegtartás,
társadalmi biztonság, vagy rezignált beletörődés.
– Az állami intervenció nemcsak a szakmai esélyek rendelkezésre bocsátása, hanem azok eloszlása miatt is
fontos, ezenkívül a mobilitási esélyeket fel is erősítheti vagy csökkentheti: politikai döntésmechanizmusok
eredménye, hogy az alkalmazotti réteg utánpótlása valamely országban elitképzésen alapul vagy szélesebb
társadalmi rétegek számára is lehetőséget biztosít a felemelkedésre (Kaelble 1983, 20–23).
A történeti mobilitásvizsgálatok számára gyakran jelent nehézséget a rendelkezésre álló és kvantitatív módon
feldolgozható adatok töredezettsége. Márpedig enélkül a társadalmi mobilitás arányait például a kora újkori
Európa országaiban épp csak körvonalazhatjuk. Megfelelő adatok esetén kézenfekvő lenne egy összehasonlító,
kvantitatív vizsgálat révén tisztázni a kérdést, ahogy ezt például Lipset és Bendix tették az 1950-es évek végén a
20. századi Egyesült Államok és Európa vonatkozásában, bebizonyítva, hogy a közhiedelem ellenére Nyugat-
Európában sem volt alacsonyabb a mobiltás mértéke mint az USA-ban (Lipset-Bendix 1959). Amennyiben a
mobilitás alapjaként valamiféle örök érvényű, az emberiség történelme során mindig is létező felemelkedési
vágyat jelölünk meg, úgy a társadalomtörténész feladata az, hogy feltárja az emelkedés, illetve lecsúszás
koronként és területenként változó strukturális feltételeit. Így például a kora újkori Oszmán Birodalom esetén
ilyen strukturális feltételként értelmezhetjük a „gyermekadó” (devsirme) gyakorlatát, ami a birodalom
közigazgatási és katonai elitjének legfőbb forrását jelentette. A keresztény gyermekek módszeres átnevelés után
válhattak alkalmassá a különböző posztok betöltésére, ugyanakkor nem építhettek ki tartós hatalmi pozíciókat,
mert muzulmán hitre térvén gyermekeik már nem vehették át az apák pozícióit. Ez a rendszer erős központi
hatalmat feltételez, ám egyben hozzá is járul annak fenntartásához. Látszólag egészen más képet kapunk, ha a
kiváltságnélküliek emelkedésének lehetőségeit az európai rendi társadalmakban vesszük szemügyre. A klérus és
a hadsereg kínálta karrierek közül az előbbi rendszerint több, kiszámíthatóbb lehetőséget biztosított a
felemelkedésre. Ahogy ezt V. Sixtus esete bizonyítja, elvileg paraszti sorból is el lehetett jutni a pápaságig. Az
Oszmán Birodalomban tapasztaltakhoz hasonlóan a klérus politikai szerepét, előnyös pozícióit ellensúlyozhatta
az uralkodók számára az a tény, hogy törvényes utódok híján a katolikus egyházi személyek nem örökíthették át
pozícióikat (Burke 1992, 66).
3.4. Összefoglalás
Bár a szociológia és a történettudomány között együttműködés Magyarországon eleddig minimális mértékben
valósult meg, s akkor is csak néhány vállalkozó szellemű történész és szociológus egyéni próbálkozásainak
köszönhetően,29 a jövőt ez esetben semmiképpen sem a „nyugati” elméletek és modellek erőszakolt
meghonosítása jelenti, mintegy a „lemaradást” ledolgozandó. A történettudomány kívülről vagy belülről történő
szociologizálása felett eljárt az idő, „a szociológia és az elmélet közötti egyenlőségtétel az etnológia, a nyelvi
fordulat, az analitikus filozófia közötti elméleti pluralizmus időszakában elvesztette vonzóképességét. Ami a
modern szociológia és a kérdésfeltevéseit kibővítő történettudomány összekapcsolódását ösztönözheti, az sokkal
29
Mivel a honi társadalomtörténet-írás fejlődését e kötetben külön fejezet tárgyalja, eltekintünk a részletekbe menő ismertetéstől. Néhány
szerzőt és művet mégis kiemelnénk: Hajnal István háború előtti munkássága óta mindenekelőtt a reformkori magyar városhálózatot és városi
társadalmat faktor- és klaszteranalízis segítségével elemző Bácskai Vera műveit (Bácskai-Nagy 1984, Bácskai 1988), Tóth Zoltánnak
Szekszárd mezőváros századfordulós rétegződési viszonyait hagyatéki iratok alapján elemző monográfiáját (Tóth 1989) és Andorka
Rudolfnak a magyarországi iparosodás előtti falusi családszerkezetet és társadalmat vizsgáló tanulmányait (Andorka 2001).
398
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
inkább a társadalmi historizálásának (Historisierung des Sozialen) általános trendje” (Mergel 1998, 646). Az
1980-as évek nagy tanulsága, hogy tekintettel kell lennünk a társadalomtudományi megismerés korlátaira is:
soha nem magát a valóságot [Realitat], hanem a kommunikált valóságot kutatjuk, s ennek minden történet
elbeszélésekor tudatában kell lenni. Ettől függetlenül azonban a szociológia hogyan és miért alapú
kérdésfeltevései továbbra is példaként szolgálhatnak a történetudomány számára (Mergel 1998, 646; Raphael
1996, 68-69).
Még ha jelenleg sokan kritikusan is ítélik meg a nyugati történettudomány elmúlt évtizedeinek útkeresési
törekvéseit, a tudományosságra való törekvés néha erőltetett szándékát, a társadalomtudományok, s ezen belül a
szociológia hatása nem múlt el nyom nélkül. E hatásokat az 1930 és 1975 közötti időszakra vonatkozóan
Lawrence Stone öt pontban foglalta össze:
1. A társadalomtudományok rákényszerítették a történelemtudományt, hogy feltevéseit explicitebben formálja

meg, valamint bebizonyították, hogy nem lehetséges előítéletektől mentes, objektív történetírás.
2. A történészek rákényszerültek, hogy fogalmaikat pontosabban definiálják illetve körülírják.
3. A társadalomtudományok hatására a történettudomány finomította kutatási technikáit és új kutatási problémák

felé fordult (főleg az összehasonlító módszer volt nagy hatású). A történettudományon belül elfogadottá lett,
hogy a különös mellett az általános aspektusok is kutatandók.
4. Meghonosodtak a kvantitatív/statisztikai módszerek, illetve az ezekkel együtt járó hipotézisállítás és

bizonyítás.
5. A történettudomány történeti anyagon vizsgálhatja (felül) a társadalomtudományok által szállított elméleteket.
Az előbbi öt pont hatására a történettudományban négy ponton álltak be változások:
1. A történettudomány analitikusabb lett, s kevésbé elbeszélő, bár ez a tendencia az utóbbi időben megfordult.
2. Új típusú kérdések keletkeztek: a mi és a hogyan helyett a miért került az előtérbe.
3. Új problémák merültek fel, melyek valamennyien az egyén-társadalom viszonya körül tematizálódtak. Ezen
belül különösen hangsúlyos:
– az emberi létezés anyagi alapjainak kérdése,
– a társadalmi intézmények (család, iskola stb.) történetének kutatása. Ez összekapcsolódott a társadalmi

folyamatok, a társadalmi mobilitás stb. kutatása iránti érdeklődéssel, melyek a hatalom, a gazdagság és a státus
megoszlását befolyásolták. Ezen irány azonban az 1980-as évekre a posztmodern kritikák hatására kifulladt, ti.
hogy a politikai intézmények hátterében a társadalmi struktúra meghatározó erejét keressék.
4. A történetírásban megjelentek a tömegek, szemben az azt addig uraló egyénekkel, kis csoportokkal
(politikusok, királyok stb.), akik a társadalomnak csak 1-2%-át alkották. Igaz, az 1970-es évektől ez a tendencia
is megfordult, s az elmúlt 20 évben a társadalomtörténeten belül is felerősödött a kis csoportok (például elitek)
és egyének kutatása, bár megközelítéseiket tekintve továbbra is élesen szemben állva a hagyományos eseményés
kronológiacentrikus leírásokkal (Lorenz 1997, 335–338).
3.5. Irodalom
Abrams, Philip 1982. Historical Sociology. Open Books. West Compton House/Somerset.
Andorka Rudolf 2000. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris.
Andorka Rudolf 2001. Gyermek, család, történelem. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság
– Századvég Kiadó.
Bácskai Vera – Nagy Lajos 1984. Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
Bácskai Vera 1988. Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
399
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Bourdieu, Pierre 1989. La Noblesse d’Etat. Paris, Éd de Minuit.
Bourdieu, Pierre 1991. Language and Symbolic Power. Cambridge, Polity Press.
Bourdieu, Pierre – Wacquant, Lod’c J. D. 1992. Réponses. Paris, Éditions du Seuil.
Bourdieu, Pierre – Passeron, Jean-Claude 1994. Reproduction in Education, Society and Culture. London, Sage
Publications.
Braudel, Fernand 1982. History and Sociology. In Fernand Braudel on History. Chicago, The University of
Chicago Press.
Braudel, Fernand 1992. Geschichte und Sozialwissenschaften. Die lange Dauer. In Braudel, Fernand: Schriften
zur Geschichte 1, Stuttgart, Klett-Cotta, 49-87.
Burke, Peter [1980] 1989. Soziologie und Geschichte. Hamburg, Junius Verlag.
Burke, Peter 1992. History and Social Theory. Cambridge, Polity Press.
Castel, Robert 1996. Sociologie: Perspectives. In Revel, J. – Wachtel, N. (eds.): Une écolepour les sciences
sociales. Paris, EHESS – MSH.
Elias, Norbert 1972. Soziologie und Geschichtswissenschaft. In H-U. Wehler (Hrsg.): Geschichte und
Soziologie. Köln, Kiepenheuer & Witsch, 53-77.
Freyer, Hans 1972. Soziologie und Geschichtswissenschaft. In H-U. Wehler (Hrsg.): Geschichte und Soziologie.
Köln, Kiepenheuer & Witsch, 78-84.
Fritsch, Bruno 1978. Der Prozefibegriff in der Sozialwissenschaft. In Faber, Karl-Georg – Meier, Christian
(Hrsg.): Historische Prozesse. München, DTV, 460-465.
Gross, Mirjana 1998. Von der Antike bis zur Postmoderne. Die zeitgenössische Geschichtsschreibung und ihre
Wurzeln. Köln – Weimar – Wien, Böhlau Verlag.
Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. Budapest, Atlantisz.
Hajnal István 1939. Történelem és szociológia. Századok, 1. 1-32.; 2. 137-166.
Iggers, Georg 1997. Deutsche Geschichtswissenschaft: eine Kritik der traditionellen Geschichtsschreibung von
Herder bis zur Gegenwart. Köln – Weimar – Wien, Böhlau Verlag.
Kaelble, Hartmut 1983. Soziale Mobilitat und Chancengleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Deutschland im
internationalen Vergleich. (Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 55.), Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht.
Kocka, Jürgen 1966. Karl Marx und Max Weber. Ein methodologischer Vergleich. Zeitschrift für die gesamte
Staatswissenschaft (122.) 328–357.
Kocka, Jürgen 1977. Gegenstandbezogene Theorien in der Geschichtswissenschaft: Schwierigkeiten und

Ergebnisse der Diskussion. In Kocka, Jürgen (Hrsg.): Theorien in der Praxis des Historikers.
Forschungsbeispiele und ihre Diskussion. (Geschichte und Gesellschaft Sonderheft 3.), Göttingen, Vandenhoeck
& Ruprecht, 178-188.
Kocka, Jürgen 1986. Sozialgeschichte. 2. Aufl., Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Kocka, Jürgen 1986a: Max Webers Bedeutung für die Geschichtswissenschaft. In Kocka (Hrsg.): Max Weber
der Historiker. (Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 73.), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 13-27.
Lakatos László 1996. Az élet és a formák. Hajnal István történetszociológiája, Budapest, Új Mandátum.
Lipset, Seymour Martin 1963. The First New Nation. The United States in Historical and Comparative
Perspective. NewYork, Norton.
400
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Lipset, Seymour Martin – Bendix, Reinhard 1959. Social Mobility in Industrial Society. Berkeley – Los
Angeles.
Loo, Hans van der – Reijen, Willem van 1992. Modernisierung. Projekt und Paradox. München, DTV.
Lorenz, Chris 1997. Konstruktion der Vergangenheit. Eine Einführung in die Geschichtstheorie. Köln – Weimar
– Wien, Böhlau Verlag.
Mannheim Károly 1994. A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról. Budapest, Cserépfalvi

Kiadó.
Mannheim Károly 1996. Ideológia és utópia. Budapest, Atlantisz Kiadó.
Marx, Karl 1961. A tőke. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Marx, Karl 1975. Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak

kiskönyvtára 23.) Budapest, Kossuth Könyvkiadó
Marx, Karl 1984. A tőkés termelés megelőző formák. (A folyamatról, amely a tőkeviszony képződését vagy az
eredeti felhalmozást megelőzi.) In uő: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai I. (MEM 46/1.) Budapest,
Kossuth Könyvkiadó, 355-391.
Marx, Karl – Engels, Friedrich 1976. A német ideológia. (MEM 3.) Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Meran, Josef 1985. Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissen-schaftlichkeit der
Geschichte. (Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 66), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Mergel, Thomas – Welskopp, Thomas 1997. Geschichtswissenschaft und Gesellschaftstheorie. In Mergel –

Welskopp (Hrsg.): Geschichte zwischen Kultur und Gesellschaft. Beitrage zur Theoriedebatte. München, Beck,
9–35.
Mergel, Thomas 1998. Geschichte und Soziologie. In Hans-Jürgen Goertz (Hrsg.): Geschichte. Ein Grundkurs.
Hamburg, Rowohlt Taschenbuch Verlag, 621–651.
Merton, Robert K. 1980. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat.
Merton, Robert K. 2002. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Osiris.
Mommsen, Wolfgang J. 1987. Geschichte als Historische Sozialwissenschaft. In Rossi, Pietro (Hrsg.): Theorie
der modernen Geschichtsschreibung. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 107–146.
Noiriel, Gerard 1989. Pour une approche subjectivist du sociale. Annales ESC 1989 Nov.-Dec.; 1435–1459.
Peukert, J. K. Detlev 1986. Die Rezeption Max Webers in der Geschichtswissenschaft der Bundesrepublik
Deutschland. In Kocka (Hrsg.): Max Weber der Historiker. (Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 73.)
Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 264–277.
Peukert, J. K. Detlev 1989. Max Webers Diagnose der Moderne. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Polányi Károly 1997. A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. H. n.
Raphael, Lutz 1996. Über die Beziehungen zwischen Geschichte und Soziologie in Frankreich und Deutschland.
Pierre Bourdieu im Gesprach mit Lutz Raphel. Geschichte und Gesellschaft 1996/1 (22.) 62-89.
Reichardt, Sven 2001. Bourdieu történészeknek? Kultúrszociológiai ajánlat a társadalomtörténet számára.

Korall, tavasz-nyár 233-246.
Revel, Jacques 1996. Histoire Sociale. In Revel, J. – Wachtel, N. (eds.): Une école pour les sciences sociales.
Paris, EHESS – MSH.
Ruloff, Dieter 1984. Geschichtsforschung und Sozialwissenschaft. Eine vergleichende Untersuchung zur
Wissenschaftsund Forschungskonzeptionen in Historie und Politologie. München, R. Oldenbourg Verlag.
401
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Rüsen, Jörn 1994. Historische Orientierung. Über die Arbeit des Geschichtsbewufitseins, sich in der Zeit
zurechtzufinden. Köln – Weimar – Wien, Böhlau.
Schulze, Winfried 1974. Soziologie und Geschichtswissenschaft. Einführung in die Probleme der Kooperation
beider Wissenschaften. München, Wilhelm Fink Verlag.
Tilly, Charles 1964. The Vendée. Cambridge, Mass., Harward University Press.
Tilly, Charles 1972. Clio und Minerva. In H-U. Wehler (Hrsg.): Geschichte und Soziologie. Köln, Kiepenheuer
& Witsch, 97-131.
Tóth Zoltán 1989. Szekszárd társadalma a századfordulón. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tönnies, Ferdinand 1983. Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat.
Wallerstein, Immanuel 1974 [1983]. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat.
Weber, Max 1970. A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. In uő: Állam -

politika – tudomány. Budapest, KJK, 9–73.
Weber, Max 1982a. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. In uő: A protestáns etika és a kapitalizmus
szelleme. Budapest, Gondolat, 27–290.
Weber, Max 1982b. A világvallások gazdasági etikája. In uő: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme.
Budapest, Gondolat, 291-339.
Weber, Max 1987. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 1. Budapest, KJK.
Wehler, Hans-Ulrich 1972. Einleitung. In H-U. Wehler (Hrsg.): Geschichte und Soziologie. Köln, Kiepenheuer
& Witsch, 11-31.
Wehler, Hans-Ulrich 1973. Das deutsche Kaiserreich. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Wehler, Hans-Ulrich 1979. Anwendung von Theorien in der Geschichtswissenschaft. In Kocka, Jürgen –
Nipperdey, Thomas: Theorie und Erzahlung in der Geschichte. München, DTV 17-39.
Wehler, Hans-Ulrich 1979a. Vorüberlegungen zur historischen Analyse sozialer Ungleichheit. In Wehler, Hans-
Ulrich (Hrsg.): Klassen in der europaischen Sozialgeschichte. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 9–32.
Wehler, Hans-Ulrich 1986. Max Webers Klassentheorie und die neuere Sozialgeschichte. In Kocka (Hrsg.):
Max Weber der Historiker. (Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 73.), Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht, 193–203.
Wehler, Hans-Ulrich 1987. Deutsche Gesellschaftsgeschichte I-II. München, C. H. Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1995. Deutsche Gesellschaftsgeschichte III. München, C. H. Beck.
Wehler, Hans-Ulrich 1988. Was ist Gesellschaftsgeschichte? In uő: Aus der Geschichte lernen? Verlag,
München, C. H. Beck, 115–129.
Wehler, Hans-Ulrich 2001. Pierre Bourdieu. Az életmű magva. Korall, tavasz-nyár. 247–265.
4. Stipta István – JOGTÖRTÉNET-TUDOMÁNY

4.1. A tudományos törvénymagyarázat kezdetei
A jogtörténet mint elkülönült tudományág a 18. század második felében alakult ki. Önállóvá válását – Európa
más országaihoz hasonlóan – Magyarországon is politikai, kormányzati érdek támogatta. A rendi csoportok és a
privilegizált rétegekhez tartozók gyakran adtak megbízást a pereikhez vagy társadalmi érvényesülésükhöz
szükséges jogbiztosító iratok összegyűjtésére, rendszerezésére, rendi állásuk jogi alátámasztását segítő
gyűjtemények összeállítására. Az uralkodóknak is érdekükben állt, hogy dokumentáltassák valamely vélt vagy
402
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
valóságos jogukat. Így dolgoztatta ki Lengyelország felosztásakor Mária Terézia Kollár Ádám udvari
könyvtárossal a magyar királyok jogát Halicsra és Lodomériára (Csizmadia 1972).
A 18. század második felében Magyarországon sajátos körülmény segítette a tudományos törvénymagyarázat
kialakulását. Az udvar és a rendek közötti ellentét az adózás kérdésében közjogi síkra terelődött. Szükség volt
olyan művekre, amelyek a király jogait hangsúlyozták a rendi csoportok történeti jogaival, bizonytalan jogi
alapon álló kiváltságaival szemben. Kollár Ádám két újabb monográfiában is az udvar segítségére sietett. Első
műve 1762-ben Bécsben Historia diplomatica juris patronatus apostolicorum Hungariae regum (Magyarország
apostoli királyai kegyúri jogainak okleveles története), a második 1764-ben ugyancsak Bécsben De originibus et
usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra Apostolicorum Regum Hungariae (Magyarország apostoli
királyai vallási ügyekben való törvényhozó jogának eredetéről és örökös gyakorlatáról) címmel jelent meg. A
rendszerezett jogtörténeti kutatás első hazai képviselője 1783-ban kiadott Historiae Jurisque publici Regni
Hungariae Amoenitates (A magyar királyság történelmének és közjogának kellemességei) című művében a
király főtulajdonjogának történeti alapjairól értekezve kifejti, hogy az uralkodó államterülettel összefüggő
rendelkezési joga erősebb a rendek tagjainak átruházott jogosultságánál. A munka második kötetében kérdésessé
teszi a megyék, egyházi és világi birtokok és alapítványok közjogi önállóságát, hangsúlyozva, hogy ezen
egységek a patrimoniális királyság időszaka után is uralkodói fennhatóság alatt maradtak.
A jogtörténet tudományos megalapozását szolgálták a forrásokat feltáró, elvont rendszerbe foglaló és értelmező
művek. Ebben a tekintetben tudományágunk előfutárainak tekinthetjük Pray Györgyöt (1723–1801), Katona
Istvánt (1732–1811), majd Fejér Györgyöt (1766–1851), akik a Mohács előtti korok történeti és jogtörténeti
forrásait, mint az adott korban még javarészt élő jogi forrásokat gyűjtötték össze (Csizmadia 1991).
Az udvar törekvéseivel szemben a rendek a hazai jog (ius patrium) összegyűjtésében, értelmezésében voltak
érdekeltek. Ebben a törekvésükben segítségükre volt a nagyszombati – később a Pestre helyezett – egyetem. A
magyar jogi főiskolák, a jogakadémiák többsége is a történetileg kialakult és a bíróságok által széles körben
alkalmazott jogot tanította és művelte. A ius patrium első tankönyvét az egri jogakadémia professzora, Huszti
István írta. Munkája, a Iurisprudentia Practica seu commentarius novus in iusHungaricum először 1745-ben
Budán jelent meg. A háromkötetes munka első két kötete a nemesi magánjogot és eljárást, a harmadik a
büntetőjogot foglalta össze. A mű inkább gyakorlati kézikönyvnek készült, mivel azonban a rendi korszak
tételes joga is történeti jellegű, a hazai joggyakorlatban jogalkalmazási célú kézikönyvnek is tekintették. Huszti
munkájában a modern eszmék is megjelennek, a szerző szerint hagyományaink talaján kialakult
jogszemléletünk nincs ellentétben a természetjog, a társadalmi szerződés és a
hatalommegosztáskövetelményeivel.
A magyarországi oktatási reform, az 1777-ben bevezetett első Ratio Educationis szorgalmazta a jogtörténet
tanítását. A rendelet „a törvények igazi megértését” tekintette e tárgy legfőbb feladatának, azonban
szükségesnek tartotta „egy eddig elhanyagolt, de mindazonáltal nagy fontosságú és széles körű hasznot hajtó
tudománynak ismeretét. Ez a magyar jogtörténet”. Mivel a tárgyat még nem dolgozták fel, a Ratio Educationis
egyelőre vázlat készítését írja elő, de azután kidolgozását is kívánja azzal a céllal, hogy a tanuló „a törvények
történetét, általában forrásaikat és keletkezésüket, változásukat és ezeknek okait megismerje, és úgy készüljön a
törvények valódi megértésére és a felvett tárgy igazi magyarázatára” (Ratio LXXXVII. §).
A hazai jog történetének tudományos feldolgozására azonban még hosszú ideig nem került sor. A jogalkalmazás
gyakorlati igényeit követve főleg a magánjog, illetve a büntetőjog rendszeres művelői (Kelemen Imre,
Vuchetich Mátyás, Szlemenits Pál) készítettek tudományos igényeket is kielégítő összefoglalásokat. A
magánjog s egyben a magánjogtörténet művelői közül Kelemen Imre (1744–1819) emelkedik ki, aki munkája
(Institutiones juris privati Hungarici 1814, 1818) első kötetében a magánjog történetét foglalta össze az akkor
fellelhető anyag lehető teljes felhasználásával. Hibája, hogy nem az egyes jogintézmények történetét adja,
hanem az országgyűlések históriáját és politikai történetet tárgyalja. Kelemen azonban – mai kifejezéssel –
tételes magánjogász. Művében nem a jogtörténeti szempontokat, a jogintézmények kialakulásának kronológiai
folyamatát és tartalmának társadalmi-politikai meghatározottságát tekinti elsődlegesnek, hanem a kialakult jogot
elemzi. Művében első ízben találhatunk korszerű Werbőczi-kritikát. O az első jogtudományi szerző, aki a hazai
magánjog szerkezetének és részletszabályainak kialakulásában a római jognak meghatározó jelentőséget
tulajdonít. Felfogását ma is többen (Zlinszky János, Szabó Béla) osztják.
A magyar közjog első történeti összefoglalását Hajnóczy József (1750–1795) végezte el négy anonim
munkájában. A tragikus sorsú szerző rendkívüli alapossággal és már a dogmatikus módszert követve írta
műveit. Ezek a Dissertatio politico-publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus 1791 (Közjogi értekezés a
királyi hatalom korlátairól Magyarországon), a De comitiis Regni Hungariae deque organisatione eorundem
dissertatio juris publici Hungarici 1791 (Magyar közjogi értekezés a magyar országgyűlésekről és azok
403
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
szervezetéről), az Extractus legum de statu ecclesiastico catholico in Regno Hungariae latarum 1792 (A
katolikus egyházi rendről Magyarországon alkotott törvények kivonata), végül a De diversis subsidiis publicis
dissertatio 1792 (Értekezés a különféle közadókról).
Jogtörténeti kutatások alapfeltétele a források szakszerű összegyűjtése, rendszerezése és kiadása volt. A magyar
törvények gyűjteménye a Corpus Juris hiányos volt, nem tartalmazta a királyok összes dekrétumait. Az
időközben ismertté vált dekrétumok közül több mint harminc országgyűlési törvénykönyvet egyáltalán nem
közölt, másokat pedig az eredeti források alapján többszöri másolások hibáinak átvételével tett közzé. A
tudomány és a gyakorlat egyaránt sürgette a hazai jogforrások összegyűjtését, kiadását. Ezt a rendkívüli
anyaggyűjtő munkát a század fordulóján a két Kovachich (Kovachich Márton György [1744–1821] és fia,
Kovachich József Miklós [1798–1878]) végezték el. Művük azonban magánmunkálat maradt, nem nyert
hivatalos elismerést. A helytartótanács, illetve a kancellária óvakodott attól, hogy a jól bevált Corpus Juris
szövegén változtasson, még ha egyes referensek meg is voltak győződve a feltárt források valódiságáról. A
Corpus Juris tehát továbbra is a régi formában maradt, a Kovachichok gyűjtéseiket több kötetben tették közzé
(Vestigia Comitiorum, 1790, Supplementum ad Vestigia Comitiorum, 1798–1801.) A Formulae solennes styli,
(1799) című gyűjtemény a 14-15. századbeli formulás könyveket tette közzé. Kovachich Márton György gyűjtő
és forráskiadó munkásságába már életében bekapcsolódott fia, Kovachich József Miklós, aki folytatta a
törvények kiadását (Lectiones variantes decretorum comitialium. Pest, 1816. Sylloge decretorum comitialium
inclyti regni Hungariae. 1-2. Pest, 1818) (Pauler Tivadar 1878).
4.2. A jogtörténet tudományának önállósulása

A 19. század első felében még változatlanul a szakjogágak történeti megalapozása jellemző. Különösen a
magánjogtudomány fejlődik tovább, amelynek legkiválóbb képviselője e korban Frank Ignác (1788-1850)
budapesti egyetemi tanár volt. Frank az élő rendi magánjogot és perjogot tételesen ismertetve és értelmezve,
ennek történeti fejlődését is bemutatta. A latin nyelven megjelent magánjogi munkáját (Principia iuris civilis
Hungarici, 1829) később magyar nyelven is kiadta, A közigazság törvénye Magyarhonban (1845) címmel,
amelyet az újabban feltárt jogforrásokkal is kiegészített. Frank munkásságának jellemzője, hogy a szerves
fejlődést előtérbe helyező történeti jogi iskola munkamódszeréhez híven minden egyes jogintézményt
történetileg tárgyal. Kritikai szemlélet jellemzi, szorgalmazza a magánjog terén szükséges reformokat. Elsőként
haladta meg az ismeretközlő, kommentáló jogtudományt. Oknyomozó történeti álláspontot képviselve,
Kovachich és Fejér forráskutatásait felhasználva kísérte végig a legfontosabb magánjogi intézmények történetét.
A közjogtörténeti művek többsége apologetikus maradt. Ide lehet sorolni Bartal György (1785–1865) 1847-ben
megjelent közjogát (Commentariorum ad historiam status, jurisque publici Hungariae aevi medii libri XV.
Posonii, 1847), amelynek fő törekvése a konzervatív nemesség „ősi alkotmány”-tiszteletének alátámasztása,
Cziráky Antal Mózes (1772-1852) neoabszolutizmus alatt megjelent munkáját (Conspectus iuris publici regni
Hungariae ad annum 1848. Wien, 1851), Virozsil Antal munkáit (Iurispublici regni Hungariae specimen. I-III.
k. 1850–1854, majd a Staatsrecht des Königreichs Ungarn von Standpunkte der Geschichte, 1865–1866).
A rendi korban tehát a magyar jogtörténetnek az egyetemen és a jogakadémiákon nem volt önálló tanszéke, és
nem volt önálló tankönyve sem. A magyar jogtörténet – különös paradoxon – a neoabszolutizmus időszakában
alakul önálló egyetemi stúdiummá. Tudományos megalapozása Wenzel Gusztáv (1812-1891) nevéhez fűződik.
Wenzel elsősorban a magánjog történetét kutatta, de igazán maradandónak forrásgyűjtő és kiadó tevékenysége
bizonyult. A 12 kötetes Árpád-kori új okmánytára új forrásanyaggal gazdagította Árpád-kori történetünket és
jogtörténetünket. Jelentős munkája Magyarország bányászatának kritikai története (1880), a régi Kúria
döntvényeinek magyarázata (Visszapillantás az előbbi m. kir. Curiának 1724–1769 közötti működésére.
Budapest, 1876). 1872–ben készítette el tankönyvét a magyar jog történetéről (Magyarország jogtörténetének
rövid vázlata. Budapest, 1872), melyben 1848-ig jutott el. Már a magyar jogtörténet megírása előtt elkészült
egyetemes európai jogtörténeti tankönyve is (1869, 1870, 1873), ez a mű azonban kevés önállóságot mutat,
átveszi a német irodalom megállapításait, s a német történeti jogi iskola romantikus túlzásait. Valójában a hűbéri
és rendi kor jogtörténetét tárgyalja, de nem él az egyes jogintézmények összehasonlítási lehetőségeivel, hanem
külön-külön elemzi az egyes országok jogfejlődését. Tevékenységére nagy hatást gyakorolt a német történeti
jogi iskola (Horváth Pál 1968).
A kiegyezés korának jogtörténészei között tartjuk számon Ladányi Gedeon (1824–1886) debreceni
jogakadémiai történelemtanárt, aki 1871-ben kétkötetes munkát írt A magyar királyság alkotmánytörténete a
szatmári békekötésig címmel. Műveiben főleg Szalay László és Horváth Mihály történelmi munkáira és
Kovachich Márton György kutatásaira támaszkodott.
404
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Meg kell említenünk Botka Tivadart (1802–1885), a magyar vármegyék első jeles monográfusát. A
reformkorban (1829, 1831) két latin nyelvű munkát adott ki, fő művei azonban a század második felében
jelentek meg. 1862-ben Vázlatok a megyei alkotmányos élet múltjából címmel adta ki kétkötetes monográfiáját,
amelyben a rendi vármegye védelmezőjének szerepében jelenik meg. E munkáit sokáig a megyék alapvető
monográfiáinak tekintették.
A pesti egyetemen 1872-ben a magyar jogtörténeti tanszéket Hajnik Imre győri jogakadémiai tanár foglalta el
(1840–1902). Az első hazai jogtudós, aki elvi következetességgel alkalmazta a jog-összehasonlító módszert.
1872-ben egységes kötetben jelent meg a korábban már részletekben közreadott magyar jogtörténeti tankönyve
(Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. Pest, 1872). Ma is használható az európai jogtörténetet áttekintő
tankönyve (Egyetemes európai jogtörténet a középkor kezdetétől a francia forradalomig [I. kötet a XV.
századig]. Budapest, 1875, 1880, 1895), amelyben kísérletet tett a rendi kori jogfejlődés összefoglalására. A
jogtörténet tudomány máig számon tartja részletkutatásait is. Ilyen az akadémiai székfoglaló értekezése (A
nemességnek az országgyűlésen fejenként való megjelenése megszűnéséről. Budapest, 1873). Ilyen másik
akadémiai értekezése az örökös főispáni jogintézményről (Az örökös főispánság a magyar
alkotmánytörténetben. Budapest, 1888), és ide sorolható a századfordulón megjelent fő műve: A magyar
bírósági szervezet és perjog az Árpád és vegyesházi királyok alatt (Budapest, 1899). Ez a monográfia ma is
kizárólagos forrása a hazai törvénykezés korai történetének. Nagy eredménye, hogy kutatásait beágyazza az
európai jogfejlődésbe, így azok szilárd talajon állnak. Hajnik munkásságára a pozitivizmus jellemző. A történeti
műveiben azonban csak a jogi szempontokat vette figyelembe, a társadalmi és gazdasági összefüggéseket nem
vizsgálta (Máthé Gábor 1970).
A hiteles források összegyűjtése és rendszerezése terén jelentős érdemeket szerzett Kolozsvári Sándor (1840–
1922) és Óvári Kelemen (1844–1925). Aforráskutatásra épülő jogtörténetírás ma sem nélkülözheti a Werbőczi
Hármaskönyvének (Werbőczi István Hármaskönyve. [1894]) a Magyar Corpus Juris milleneumi kiadását
(Magyar Törvénytár, 1000–1895. Milleneumi emlékkiadás-. Budapest, 1897–1900), és a rendi vármegyei és
városi statútumok gyűjteményét (CorpusStatutorum Hungariae Municipalium. Budapest, 1885-1904, 8 kötet).
Az első mű a magyar törvények gyűjteményének jegyzetes kiadása volt, melyben a régebbi latin szövegeket
hasábosan magyar fordítással közölték. Forráskritikájuk azonban hiányos volt, nem használták a Kovachichok
eredményeit, s a fordítás is sok tekintetben javításra szorul. A gyűjtemény nagy előnye, hogy a későbbi, 1900
után évenként megjelenő kötetek a törvényekhez készült miniszteri indokolásokat is közölték. A két szerző
másik munkája a vármegyei és városi statútumok rendkívüli szorgalommal való összegyűjtése volt (1400–1800-
ig). A gyűjteményt jegyzetekkel és mutatókkal látták el, amelyek ma is használhatók, bár egyes
megállapításaikat az újabb kutatások megkérdőjelezték.
A magánjogi kutatások egyik kiemelkedő képviselője Del' Adami Rezső (1850–1888) volt, aki magánjogunk
eredetével, forrásaival kapcsolatban fogalmazott meg alapvetően új gondolatokat. (Mai magánjogunk
kodifikációja. A nemzeti eredet problémája. Budapest, 1877; ugyanő: Magánjogi kodifikációnk és régi jogunk.
Budapest, 1884.) Hasonlóképpen a magánjogtörténet monografikus irodalmát gyarapítja Teleszky István (1836–
1899), aki a magyar magánjogi törvénykönyv előkészítéséhez gyűjtött anyag alapján öröklési jogunkat vizsgálva
mutatta ki, hogy a magyar jogi különlegességként feltüntetett ági öröklés tulajdonképpen a korabeli európai
öröklési rendszernek magyarországi változata (Öröklési jogunk törvényhozási szabályozásához. Budapest, 1876;
ugyanő: Az öröklési jog szabályozása és a törvényes öröklés. Budapest, 1881).
A 20. század eleji változások a jogtörténet-tudományban is éreztették hatásukat. A pozitivizmus tényekkel

számoló módszereit felváltotta a nemzeti horizontú jogtörténetírás, ami legjellegzetesebben Timon Ákos (1850–
1925) műveiben tükröződött. Timon Ákos már korai részmonográfiáiban (A városi kegyuraság. 1889), a Párbér
Magyarországon (1885, 1908) igen jelentős eredményeket ért el. Későbbi műveiben, főleg az 1902-ben kiadott,
majd (1902–1923 között) hat kiadást megért tankönyvében (Magyar alkotmány és jogtörténet, különös
tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére), szembeszállt azzal a felfogással, hogy a magyar jogrendszer német
gyökerekből táplálkozik. A századfordulón már őt tekintették a jogtörténet-tudományban mind népszerűbbé
váló nacionalista iskola zászlóvivőjének: „Alkotmányunk és jogéletünk múltja: önálló nemzeti létünk
megnyilatkozása, mert ebben tükröződik vissza a magyar népnek államalkotó ereje, kultúrképessége és így
világtörténelmi jelentősége.” Ez az irányzat a jogtörténetben sem tulajdonított meghatározó jelentőséget az
európai tendenciáknak, a jogot kizárólagos nemzeti produktumnak tekintette (Horváth Pál 1968).
Timon mellett még egy tudományos értékű jogtörténeti tárgyú művet kell megemlítenünk a század elejéről,
amelyet Király János (1858–1929), a budapesti egyetem tanára írt. A nagy terjedelmű tankönyv (Magyar
alkotmány és jogtörténet különös tekintettel a nyugat-európai jogfejlődésre. Budapest, 1908, XV + 723 oldal)
közel fele a nyugat-európai, különösen a germán jogfejlődést tárgyalja. A második rész foglalkozik a magyar
alkotmányés jogfejlődéssel s ebben is csupán a mohácsi vészig jut el. A bevezetésben ígéretet tett az újkor
405
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
alkotmánytörténetének s általában a jogtörténeti résznek egy második kötetben való megírására, ez azonban nem
készült el. A könyvben felhasználta a magyar jogtörténet korábbi eredményeit, ezeket igen aprólékosan dolgozta
fel. Kerülte azonban az önálló állásfoglalást, s bár nem esik Timon nacionalista túlzásaiba, mégis
túlhangsúlyozta a magyar jogfejlődést érintő germán hatásokat. Bírálói szerint gyakran alkalmazott modern
közjogi fogalmakat a középkori jogfejlődés jellemzésére (Csizmadia Andor 1972).
Timon és Király mellett Kossutány Ignác, kolozsvári egyetemi tanár (A magyar alkotmányés jogtörténet
tankönyve, Budapest, 1895) és Herczeg Mihály budapesti egyetemi tanár (Magyar jogtörténet kapcsolatban az
európai jogtörténettel, Budapest, 1902) írt összefoglaló jogtörténeti monográfiát.
A budapesti egyetem egyik jogtörténeti tanszékét két évtizeden át Illés József (1871–1944) vezette. Hajnik
tanítványa és kezdetben követője volt, s fiatalkori munkái (A magyar házassági vagyonjog az Árpádok korában.
1900; A magyar szerződési jog az Árpádok korában. 1901; A törvényes öröklés rendje az Árpádok korában.
1904) jogtörténetírásunk jelentős értékei, melyek Hajnik pozitivizmusának előnyeit, a forráskritikát sem
nélkülözik. Később a hagyományos, Werbőczi értékeit meghatározónak tekintő felfogás híve lett. Tőle
származik az a megállapítás, hogy „a magyar jogtörténet irodalmának a Tripartitum legfőbb ékessége és
kincse”, s ezt mint a „magyar jog fejlődésének legnagyobb még ma is élő termékét (!) minden magyar jogásznak
ismernie kell”. Nagyobb érdeme a híres Illés-szeminárium vezetése, melyben komoly tudományos képzés és
kutatás folyt, résztvevői tollából jeles jogtörténeti munkák születtek (Degré Alajos 1938).
Az I. világháború előtti jogtörténetírás egyetemeken kívüli, a jogakadémiákon vagy a gyakorlati életben működő
szakemberek művei révén is gazdagodott. Ilyen volt Dombóváry Géza munkája a 19. század elejének
büntetőeljárási és büntetési rendszeréről (Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pest megyében a 19. század első
felében. Budapest, 1906), Zsindely István sárospataki jogtanár tanulmánya legrégibb formulagyűjteményeinkről
(Legrégibb formulagyűjtemények tekintettel a középkori magyar jogi műveltségre. Sátoraljaújhely, 1904). Ide
sorolhatjuk Závodszky Levente legrégibb dekrétumaink új forráskritikai kiadásairól (A Szent István, Szent
László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Budapest, 1904). A sort Tagányi Károly, a
jeles történész zárja, aki már a század végén a magyar földközösség intézményének feltárásával
gazdaságtörténetünknek egyik legeredményesebb kutatójává vált. Kutatásaira a koronát A hazai jogszokások
gyűjtéséről című műve tette. Munkáját később Tárkány-Szűcs Ernő folytatta.
4.3. A két világháború közötti jogtörténetírás

A két világháború között tevékenykedő jogtörténészek többsége – élükön Eckhart Ferenccel (1885–1957) –
1929 óta az egyik budapesti tanszék vezetőjével – a szellemtörténeti irányzathoz csatlakoztak. Eckhart Ferenc
lesújtó véleményt nyilvánított a század eleji magyar jogtörténet-, különösen pedig az alkotmánytörténet-írásról.
Szerinte ez a jogtörténetírás „a nemzeti önhittségből táplálkozó fantázia”, illetve „a dolgok lényegébe be nem
hatoló tudatlanság” szüleménye. Van ugyanis nálunk – írja Eckhart – az alkotmánytörténetnek egy, a források
kritikáján alapuló, történeti és egy, a kritikát mellőző, jogi szemlélete, mely a lehetőségek figyelembevétele
nélkül modern vagy majdnem modern elvek és elméletek megvalósítását látja rég elmúlt századok
intézményeiben (Bónis György 1970).
Eckhart kritikája élénk politikai vitát váltott ki. A parlament egyes konzervatív képviselői elítélően szóvá tették,
s maga az igazságügy-miniszter is utalt arra, hogy Eckhart olyan irányzatot akar a jogtörténet tanításában és
művelésében meghonosítani, amely „a magyar jogászi lelkülettől és az általános magyar jogászi gondolkodástól
idegen”, s olyan új utakat és módokat keres, amelyek által „régi kipróbált évszázados, sőt évezredes igazságok
és meggyőződések gyökereit tépi ki”. Noha Eckhartot több jogtörténész és alkotmányjogász is támadta, kitartott
álláspontja mellett, s kutatásaiban levéltári dokumentumokra támaszkodva harcolt az alkotmányjogi
illuzionistákkal szemben (Degré Alajos 1969).
Eckhart munkássága gazdaságtörténeti tevékenységgel kezdődött, s bécsi kutatások alapján tette közzé munkáját
a bécsi udvar gazdaságpolitikájáról Mária Terézia korában, amit élete alkonyán – már a felszabadulás után
megjelent másik munkájában – a 19. század elejéig (1815-ig) továbbvitt. Másik jelentős korai alkotása a magyar
közhitelességi szervezet monográfiája volt, amit német nyelven jelentetett meg. A két világháború között már
említett programadó tanulmányán kívül legjelentősebb munkája volt a szentkorona-eszme történetéről írt
monográfiája, a Szentkorona-eszmetörténete (Budapest, 1941) amely a legtöbb vitát váltotta ki. A pesti jogi kar
történetére vonatkozó nagy monográfiája (A Jogés Államtudományi Kar története 1667–1935. Budapest, 1936)
hiánypótló jellegű. A két világháború között Eckhart nem készített tankönyvet, tanításait 1946-ban foglalta
össze ekkor kiadott tankönyvében. A Magyar alkotmányés jogtörténet (Budapest, 1946) mindmáig alapvető
kézikönyve a jogtörténet iránt érdeklődőknek.
406
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Eckhart Ferenc jogtörténeti szemináriumának kiadványai lehetőséget adtak a levéltári kutatásra épülő művek
publikálására. A kiadványok közül Meznerics Iván a megyei büntető igazságszolgáltatás, Torday Lajos a
megyei polgári peres eljárás 16-19. századi történetét írta meg. Virág István a zsidók jogállásáról, Hegedűs Géza
az Árpádok alatti anyagi büntetőjogról, Bónis György a 18. század eleji bírósági szervezeti reformról, Murárik
Antal az ősiség eredetéről, Szoika Kamill pedig az Árpád-kori földesúri bíráskodásról írt figyelemre méltó
tanulmányt.
A jogtörténetnek e kutatásokon alapuló és a gyakorlatra is támaszkodó művelése nyomon követhető az Illés

Szeminárium kiadványaiban is, különösen Degré Alajos munkáiban. Degré a magyar magánjog és perjog két
monográfiájával is (A Négyeskönyv perjogi anyaga, 1936; Magyar halászati jog a középkorban, 1939), ifj.
Viczián István pedig magánjogi tanulmányával (A Quadripartitum eltérései a Tripartitumtól a nemesi
magánjogban, 1935) megalapozói lettek a két világháború közti rendkívül szűk körű magánjog-történeti
kutatásnak. E körben említendők még Kolozsváry Bálint budapesti magánjogi professzor magyar vadászati
jogról, s Erdélyi Aladár hitbizományokról szóló habilitációs munkái.
A jogtörténeti kutatás és tanítás centrumai a budapesti egyetem mellett a vidéki egyetemi karok jogtörténeti
tanszékei voltak. Ez időben az 1923-ban feltámasztott Pécsi Egyetemen, a Szegedi Egyetemen, illetve a
Debreceni Egyetemen, valamint a három (egri, miskolci és kecskeméti) jogakadémián folyt jogtörténeti oktatás
és jogtörténeti tárgyú kutatás.
A Pécsi Egyetemen Kérészy Zoltán (1868–1953) vezette a jogtörténeti tanszéket, akinek munkássága nemcsak a
jogtörténetet, hanem az egyházjogot, illetve az egyházjogtörténetet is felölelte. Kérészy jogtörténeti munkáinak
egy része a magyar rendi országgyűlések szervezetére és tanácskozásaira, illetve a Horthy-korszak alatt a
felsőház jogkörének megállapítására vonatkozott. Előbbi munkái általános áttekintést adnak a rendi kori
törvényhozásról; igaz, a felsőház jogköréről szóló tanulmánya inkább jogpolitikai alkotás. Értékes jogtörténeti
munkája pozsonyi egyetemi tanár korában írt monográfia a magyar kamarai pénzügyigazgatás történetéről, a
Polner Emlékkönyvben megjelent munkája a jogszokás derogatórius erejének kérdéséről, majd az Illés
Emlékkönyvben írt alapvető tanulmánya községi közigazgatásunk alaptörvényének (1871:18. tc.)
előzményeiről. Meg kell emlékezni egyházjog-történeti munkásságáról is. E tárgyban írt tanulmányai a
pápaválasztásnál érvényesíthető államfői vétójogra (jus exclusivae), a vegyes házasságokkal kapcsolatos,
házasságjogi kérdésekre, a magyarországi katolikus autonómiára, a papság törvénykezési kiváltságára
(privilégium fori) vonatkoztak (Csizmadia Andor 1967).
Kérészy Zoltán katedráját 1938-ban Holub József (1885–1962) foglalta el, aki 1909-ben Zala megye középkori
történetével kezdett foglalkozni, s a több kötetre tervezett mű első része a Zala megye története a középkorban
1929-ben jelent meg. A kötet foglalkozik a királyi megye kialakulásával, szervezetével és népeivel, és tisztázta a
13. században kialakuló nemesi vármegye alapintézményeit. Megdöntötte a régi megyeszemléletet. A Mohács
előtti nemesi vármegye ma ismert képe tőle származik. Igaz, a Budapesten működött Gábor Gyula is
foglalkozott a megyei intézmény alakulásával és működésével Nagy Lajos uralkodása alatt, Gábor azonban igen
szűk körre korlátozta kutatásait. Holub a megyeszervezet mellett a középkori egyházi közigazgatást is
bemutatta. Egyéb jogtörténeti munkái összefüggnek családés személyjogi érdeklődésével, így tisztázta az
életkor szerepét a régi magyar jogban, írt a fiúsításról, sok vonatkozásban tisztázta a leánynegyed kérdését, a
nemes anyától származó agilisek jogi helyzetét, s foglalkozott az egyházi nemesek középkori jogállásával is.
Munkáinak egy része francia nyelven is megjelent a legjelesebb francia jogtörténeti folyóirat, a Revue historique
du droit frangais et étranger-ben (Csizmadia Andor 1972).
A két világháború közötti időben a szegedi karon túlnyomó részben Iványi Béla töltötte be a tanszékvezetői
tisztet. Iványi kezdeti munkásságának jelentős részét alkotta az északi szabad királyi városok: Bártfa és Eperjes
Mohács előtti levéltárának gondos közzététele. E munkák alapján tanulmányt is írt Eperjes város középkori
jogéletéről. Forrásgyűjtő és közlő tevékenysége is sokoldalú. A Máriássy, a Teleki és a Bánffy családok levéltári
anyagának egy részét tette közzé, majd nyugalomba vonulása után rendezte a Batthyányak körmendi levéltárát,
ahonnan nagyon sok, bár kevéssé jogtörténeti vonatkozású anyagot tett közzé. Legjelentősebb tevékenysége a
városijog történetére vonatkozott. Nagy monográfiát írt a városi polgári jog keletkezéséről és fejlődéséről,
tanulmányokat Debrecen és a budai jog összehasonlításáról, Eger törekvéseiről a szabad királyi városi rang
elnyeréséért, Gönc szabadalmas mezőváros jogéletéről.
A debreceni jogi kar jogtörténeti tanszékét Iványi Béla után – hosszas levéltári működés és a Bécsi Magyar
Történelmi Intézet vezetésében való segédkezés után – Baranyai Béla vette át. Nem volt termékeny szerző, de
sokoldalú érdeklődés és tájékozottság jellemezte. Főként közjogi és közigazgatás-történeti tanulmányok és
forrásközlés, Zsigmond király sárkányrendjéről szóló tanulmánya mutatják munkásságának eredményeit.
407
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Az egyetemi kutató és oktató helyek Kolozsvárnak átmenetileg az országhoz csatolásával bővültek. Itt a
tanszéket 1940-1946 között Bónis György vezette, aki Kolozsvárt jelentette meg nagy monográfiáját Hűbériség
és rendiség a középkori magyar jogban címmel, résztanulmányaiban pedig az erdélyi jogfejlődés egyes
kérdéseivel, illetve forrásközlésével foglalkozik (Magyar jog – székely jog. Kolozsvár, 1942; Erdélyi perjogi
emlékek. Kolozsvár, 1942). Tanszéke egyik központja az akkor divatos népijogszokás-kutatásnak. Tanársegéde,
Tárkány-Szücs Ernő Kalotaszegen végez a hallgatókkal szokásjogi gyűjtéseket. Munkájuk néhány kisebb
eredményeit közzé is tették (Tárkány-Szücs első önálló munkája Mártély népi jogélete. 1943).
A jogakadémiai tanszékek közül ez időben Bruckner Győző miskolci jogtanár munkásságára kell utalnunk, aki
különösen a Thököly család késmárki földesuraságáról, Igló város történetéről s a késmárki céhekről írt
monográfiájában városi jogtörténetünket számos értékes munkával gazdagította.
Az egyetemi oktató és kutató helyeken kívül találkozunk még jogtörténeti munkákkal az egyes szakjogágak
művelőinél is. Sokszor nem önálló monográfiákban, hanem valamely szakjogágról vagy jogintézményről szóló
monográfia bevezető fejezetében. Különösen a közjogászok és magánjogászok tanulmányaiban találkozunk
ilyen monográfiákkal. Ilyen például Kolozsvári Bálint vadászati joga vagy Csekey István monográfiája a
magyar trónöröklési jog történetéről. Jogtörténeti munkák, bár feldolgozási módszerük miatt adathalmaznak
tekinthetők, Baranyai Károly munkái a régi borsodi jogról és Sajószentpéter régi jogéletéről. Ebbe a körbe
sorolhatóak Csizmadia Andor korabeli munkái is (A magyar városi jog. Reformtörekvések a városi
közigazgatásban. Kolozsvár, 1940; Győr városjoga az Árpádok alatt. 1940; Győr közigazgatása a sz. kir. városi
rangra emelkedés előtt. 1939; Győr küzdelme a szabad királyi városi rangért. 1943; Győr becikkelyezése az
1751. évi országgyűlésen. 1940; Tizedesek a régi Kolozsváron. 1942).
4.4. Változások 1945 után

1945 után a magyar jogtörténeti kutatás és oktatás legfontosabb bázisait változatlanul az egyetemi katedrák
voltak. A tananyag marxista átdolgozását a Szovjetunió rosztovi egyeteméről hazatért Bolgár Elek kezdte meg.
Utóda Sarlós Márton lett, aki az új egyetemes államés jogtörténet magyarországi tankönyvének megírásakor (az
első egyetemes jogtörténeti tankönyv társszerzője Sarlós Márton mellett Bónis György volt), igyekezett
megfelelni a korabeli követelményeknek. A magyar államés jogtörténet új tananyaga 1957-ben Csizmadia
Andor, Maday Pál, Sápi Vilmos, Székely György közreműködésével készült el (Bónis György1958).
A kurzus ideológiai elvárásai ellenére a jogtörténet oktatása és kutatása a II. világháborút követően nem került
veszélybe. A történelmi materializmus erős históriai kötődése megteremtette azt az elvi alapot, amely a
jogtörténeti tudományos munkásság folytonosságát biztosította. Persze, ez a jogtörténeti kutatómunka a korábbi
szabad oktatáshoz és tudományos témaválasztáshoz képest több megszorítást szenvedett. Egyfelől erős
politizálás és legitimációs erőfeszítések jellemezték (például a két világháború közötti rendszer erős kritikája, az
osztályelnyomásra és osztályharcra épülő történeti szemléletmód átértékelő jelentősége), másfelől pedig igen
erősen apolitikus megközelítés volt sajátja (a távoli rendi korszakot érintő jogtörténeti kutatások). Mindennek
következtében a jogtörténettudomány egy jelentős terrénumában politikailag aktualizálható kutatások folytak (a
„haladó hagyományok” feltárása, a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalmak, a nemzetiségi mozgalmak, a
proletárdiktatúrához vezető évek jogtörténete), más területein azonban a napi politikától távol álló területeken
munkálkodtak a tudósok (így születtek meg a korszak nagy forráskiadványai, a középkori jog, jogi értelmiség,
törvénykezési gyakorlat témakörében készült tanulmányok és munkák). A jogtörténet-tudomány képviselői is
értelemszerűen e kettősség mentén csoportosultak. A politikától távolabb állók, a korábbi Illésés Eckhart-
iskolában felnövekedettek, a valamilyen okból a katedrától távol tartottak, s a levéltáros történészek fordultak
elsősorban a joghistória pozitivista szakmai művelése felé (Degré Alajos, Bónis György, Ember Győző, Gerics
József, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Zlinszky János, s egy ideig maga Eckhart Ferenc is). Inkább az ideológiai
megközelítés volt jellemző Bolgár Elek, Csizmadia Andor, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Márton
munkásságára (Mezey Barna 1996).
A történeti és jogi tudományokkkal szembeli elvárások és a középkori latin nyelv ismeretének hiánya miatt
jogtörténet tematikája átalakult. Egyrészt a kutatások súlypontja a rendi korról az 1848 utáni időszakra
helyeződött át. Másrészt a szakjogágak átadták történeti anyaguk jelentős részét a jogtörténet-tudománynak. A
tudomány ideológiai kényszer szolgálata ellenére születtek maradandó szakmonográfiák is. Így Hajdu Lajosé a
felvilágosodás büntetőjogi intézeteiről, a sajtószabadságról, az 1848. évi kormány nemzetiségi politikájáról,
Csizmadia Andor könyve az 1848/49. évi első népképviseleti választójogról, tanulmányai a kormánybiztosi
intézményről, a budapesti egyetem gyűjteményes kötete a Horthy-korszak államáról és jogáról. Igen nagy számú
büntetőjogi disszertáció készült. Ezek közül Both Ödön reformkori büntetőeljárásunk kérdéseiről, Sarlós Béla az
1848/49. évi forradalom és szabadságharc büntetőjogáról, Hajdu Lajos a büntetőjogi kodifikáció történetéről írta
disszertációját. Ebben az időszakban jelent meg Eckhart Ferenc monográfiája a 16-17. századi úriszéki
408
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
büntetőjogról. Jelentős munka volt a Varga Endre szerkesztésében Bónis György és Degré Alajos
közreműködésével megírt tananyag a magyar bírósági szervezet és perjog történetéről, Bónis György
monográfiája Buda és Pest bírósági gyakorlatáról.
Aránylag kisebb részt képviseltek a magánjogi tárgyú disszertációk. Ilyen volt Degré Alajosé a feudális
gyámsági jog fejlődéséről, Sápi Vilmosé a mezőgazdasági munkások feudális kori jogviszonyairól, Horváth
Pálé a középkori falusi földközösség jogtörténeti vonatkozásairól, Révész Lászlóé a 18-19. századi gazda-cseléd
jogviszony történetéről. Jelentős tanulmányai vannak Sarlós Mártonnak az úrbéri földtulajdonról is.
Perjogtörténeti disszertáció Varga Endre munkája királyi kúriáról (1780–1848/49) (Csizmadia Andor 1991).
A korabeli jogtörténetírásnak lendületet adtak az elkészült forráspublikációk is. Ennek legnagyobb szabású
kísérlete az úriszék anyagának összegyűjtésére irányult, amelynek eredménye lett a Varga Endre
szerkesztésében Úriszék. XVI-XVII. századi perszövegek címmel kiadott munka. E munkát mintegy kiegészíti a
szlovák történészek kétkötetes forráspublikációja a 16-17. századi urbáriumokról, majd a Magyar Országos
Levéltárban Maksay Ferenc vezetésével közzétett 16-18. századi urbáriumok, végül Beér János és Csizmadia
Andor szerkesztésében az ezeréves jogalkotás legfontosabb dokumentumai, kiegészítve a Rákóczi-
országgyűlések törvényeivel és a forradalmi korszakok különböző alkotmánytervezeteivel.
A korabeli történeti szemléletmódra jellemző volt a gazdasági alap meghatározó szerepéről vallott felfogás
következetes érvényesítése, a gazdasági alapon nyugvó osztályellentétek és osztályharc értelmezése a
joghistória tükrében és a társadalomfejlődés egyetemes törvényszerűségeinek kivetítése a jogfejlődésre. A
jogfelfogás és a társadalmi fejlődésre vonatkozó eddigi tételek tagadása együttjárt a jogtörténet kategóriáinak
gyökeres átértékelésével. Minthogy a politikai hatalom igényeinek eleget kellett tenni, még a meggyőződésesen
más alapokon álló jogtörténészeknek is kompromisszumot kellett kötniük a kutatások további folytatása és a
publikálás lehetőségének fenntartása érdekében. Eckhart Ferenc az elnyomott társadalmi rétegek, a
jobbágyosztállyal kapcsolatos állampolitika alakulása, majd a jobbágyság elnyomó szerve, az úriszék működése
felé volt kénytelen fordulni; Degré Alajos a jobbágy magánjogi intézményről, az árvagyámokról értekezett;
Bónis György „haladó hagyományaink” keretében Hajnóczy József közjogi munkásságát dolgozta fel. Oket
azonban még így is sajátosan értékelte a szakmai és politikai közvélemény. Ok, vagyis „az idősebb jogtörténész
generáció törekszik átvenni és alkalmazni a történelmi materializmus tanításait mind saját tevékenységében és a
tudományos utánpótlás nevelésében, mind pedig az egyetemi oktatásban” (Nagyné Szegvári Katalin 1975). A
marxista megítélés szerint azonban vajmi kevés sikerrel. Korszakos munkáikat sajátosan értelmezik: azok „a
polgári kutatások legjobb hagyományait tükrözik, a marxista szemlélet hiánya miatt azonban nem találjuk meg
bennük a jognak a gazdasági alappal való összefüggéseit, ezért a jogintézmények sokszor légüres térben
mozognak” (Csizmadia Andor 1972). A marxista iskola igazi magja azonban „a felszabadulás után nevelődő
gárda” volt. A marxista felfogású kutatók és tanárok, a jogtörténészek új generációja határozta meg a század
második felének jogtörténeti irányait (Both Ödön, Búzás József, Csizmadia Andor, Hajdu Lajos, Kovács
Kálmán, Maday Pál, Sarlós Béla, Sarlós Márton, Sápi Vilmos). A mély forráskutatás változatlanul a „régiek”
sajátja maradt, a politikai alaphangot mégsem ők adták meg, a jogtörténet-tudomány kutatási irányai és
lehetőségei nem tőlük függtek (Mezey Barna 1996).
A jogtörténet-tudomány művelőinek köre a korábbiakhoz képest jelentősen bővült. Ennek több oka volt.
Egyrészt a történelmi materializmus vulgár-értelmezése mintegy kötelezővé tette a tételes joggal,
jogtudományokkal foglalkozók számára, hogy indoklásaik, értelmezéseik, tudományos munkáik történeti
részeket, fejezeteket tartalmazzanak. Másrészt, mivelhogy a politikai instrukciók a jogtörténeti kutatások
súlypontját a 19-20. századi jogfejlődés vizsgálatára helyezték, a középkorral és kora újkorral kapcsolatos
tudományos munkálkodások feladata mindinkább a történészekre hárult, akik átvállalva a munka oroszlánrészét,
a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet játszottak a jogtörténetírás alakításában (Barta István, Bácskai Vera,
Benda Kálmán, Bertényi Iván, Borossy András, Elekes Lajos, Ember Győző, Fügedi Erik, Gerics József, Kállay
István, Kubinyi András, Mályusz Elemér, Nagy István, Sinkovics István, Szabad György, Trócsányi Zsolt,
Varga Endre, Varga Zoltán stb.). S végül az egyetemekre vonatkozó szovjet felfogás terjedésével megdőlt a
korábbi egy katedra – egy professzor koncepció, s helyébe a több oktatóra épülő tanszéki konstrukció lépett.
Minthogy a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók szinte kivétel nélkül a jogi karok tanszékeinek munkatársai
voltak, a fentiek összekapcsolásával egy szélesebb oktató-kutató réteg kialakulásának lehetünk szemtanúi.
Nagyné Szegvári Katalin 1975. évi helyzetelemzése szerint a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók száma
huszonhárom volt, ezek közül hatan voltak, akik nem egyetemi tanszékeken dolgoztak. A tanszékeken
felnövekedett új generáció a már említett tanszékvezetőkön kívül olyan jelentős oktatókat és kutatókat
mondhatott magának, mint B. Kállay István, Horváth Pál, Máthé Gábor, Nagy István, Nagyné Szegvári Katalin,
Ruszoly József, Sík Ferenc, Szita János, Vargyai Gyula (Mezey Barna 1996).
409
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
4.5. A jogtörténeti kutatás mai állapotáról

A kutatási tárgykörök kiválasztásában a kontinuitás jellemző, ebben a tekintetben az 1989-es fordulat sem
hozott lényeges változást. A tételes jogi tárgyak tudományos művelői részéről komoly igény merült fel a
kutatási időhatár megváltoztatására. Ennek is köszönhető, hogy a jelenkor-történeti tárgykörű kutatások
megszaporodtak. A kutatói témaválasztást változatlanul komolyan befolyásolják az oktatás igényei. A
publikációk jelentős része oktatási anyag, tankönyv, jegyzet, tansegédlet. A kutatások csaknem kivétel nélkül
tanszékekhez kötődnek, nem mindig koordináltak. Az utóbbi években határozottan csökkent a helytörténeti
kutatások aránya. Hasonló módon mérséklődött a levéltári források feltárására vonatkozó hajlam. Ez csaknem
természetes következménye az új tudományos előmeneteli rendszernek, hiszen az öt éven belüli fokozatszerzés
hivatalos elvárás lett a fiatal oktatókkal szemben.
Az utóbbi tíz évben határozott visszafordulást tapasztalhatunk a jogtörténettudomány maradandó értékeihez.

Egyfajta – jó értelemben vett – Eckhart-, Bóniskultusz alakult ki. Új jelenségként értékelhetjük a római jogászok
(Hamza Gábor, Zlinszky János, Szabó Béla) maradandó értékeket teremtő erőteljes vonzalmát a jogtörténeti
tárgykörök iránt. A külföldi konferenciák a tudományos eredményeink népszerűsítésének fontos fórumaivá
váltak. Ezen a területen főleg a fiatalok részvételi aránya reménytkeltő. Az utóbbi tíz évben kimutathatóan
magasabb arányt képviselnek az egyházjogi tanulmányok és jóval kisebb mértékű a forradalmi időszak
(Károlyi-periódus, Tanácsköztársaság) kutatása.
Az egyetemes állam és jogtörténeti kutatás korszakonkénti jellemzése során megállapítható, hogy az antik kor
továbbra is fehér foltot képez. Az archaikus társadalom és államrendszer kutatására „főhivatásszerűen”
gyakorlatilag senki sem vállalkozott, a német területeken újra divatba jött jogi antropológiának sincs hazai
követője. Az ókori kelet államának és jogának kutatása az elmúlt 25 évben a bölcsészek privilégiuma maradt, a
jogtörténészek csupán egy – talán ismét aktualizálása szoruló – szöveggyűjtemény kiadásáig jutottak el. Ez nem
jelenti azt, hogy nem történtek az adott időszakban kísérletek a kezdeti idők egyes kérdéseinek feldolgozására.
Ezek a kísérletek zömmel a római jogászokhoz kötődnek. Hamza Gábor, Jakab Éva és Zlinszky János
foglalkozott antik, főleg ógörög és korai római kérdésekkel.
Az egyetemes középkor kutatása szintén régi adósságaink egyike. Változatlanul kevesen vannak, akik önálló
kutatási területként ezt az időszakot választják. Az utóbbi években azonban egyre több fiatal készül ebből az
időszakból önálló tudományos dolgozat megírására. Villányi József és Takács Tibor a francia, Koncz Ibolya
Katalin és Babják Ildikó a német (germán-frank) középkor speciális kérdéseiből készítik PhD disszertációikat. A
hiányt némiképp enyhíti, hogy a római jogászok egy részének továbbélés-kutatásai, a ius commune történetének
vizsgálata szükségképpen együtt jár a korabeli jogintézmények értékelő feltárásával is. Ide kapcsolódik az
örvendetes módon megélénkült – elsősorban Balogh Elemér nevéhez kötődő – egyházjog-történeti kutatás.
Az egyetemes kitekintésű újkori alkotmánytörténeti kutatások nagyobb arányt képviselnek a korábbi

periódusnál. Ide sorolhatjuk a már említett továbbélésre vonatkozó tudományos vállalkozásokat, a büntetőjogi
rendszer – Mezey Barna nevéhez köthető – feldolgozásait és azokat a műveket, amelyek 19. századi
tematikájúak ugyan, de érintik – legalább a kései – újkor alapvető tendenciáit is. Ebben a tekintetben Szabó
István, Szabó Béla, Pomogyi László és Rácz Lajos munkássága emelhető ki. Hasonlóképpen itt érdemel említést
a Homoki Nagy Mária, Balogh Judit által végzett kodifikáció-történeti feltáró munka is.
A 19. század a legnépszerűbb kutatási terület az államés jogtörténet terén. Ez a megállapítás vonatkozik az
egyetemes jogtörténeti tárgykörökre is. A kutatói érdeklődés mindenek előtt a német nyelvű területekre terjed
ki, az „idősebb” generációhoz tartozók csaknem kivétel nélkül ebben a tárgykörben folytattak feltáró munkát. A
fiatalabb tudósgeneráció azonban előszeretettel fordult az angolszász jog egyes kérdései felé, mindenekelőtt az
angol-amerikai szabadságjogok kérdéseit kutatva.
Új tendenciának tűnik, hogy a jogtörténeti kutatások nagy részének időhatára nem zárul 1945-tel. Az elmúlt tíz
évben szaporodnak azok a egyetemes jogtörténeti kitekintések, amelyek a jelenkor történetéig tárgyalják a
legfontosabb jogfejlődési folyamatokat. Ezen a téren gyakoriak az egyes szakjogágak történetét napjainkig
követő munkák. Az összes publikációk számát tekintve növekvő arányt képviselnek a több korszakot átívelő
összefoglalások. Ezek zömét idősebb kutatók készítették, a munkák egy része oktatási anyagként jelent meg.
A magyar tematikájú kutatások esetében a középkort érintő művek aránya kis mértékben emelkedett. Ez nagy
részben a neves középkorkutatók – Gerics József, Blazovich László – tevékenységének eredménye. Ezt a
tendenciát erősíti a közép-latint jól ismerő fiatalok aktivitása, itt többek között Szabó Bélára, Bély Gáborra,
Balogh Elemérre és Homoki Nagy Máriára utalhatunk. Hasonlóan növekvő arányt képviselnek az újkori
410
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
tematikájú államés jogtörténeti kutatások. Ebben a tekintetben főleg Rácz Lajos Erdély-kutatásai, a Kajtár István
által vezetett pécsi kutatóműhely büntetőjogi tanulmányai érdemelnek említést.
A kutatás eredményeit tekintve legjelentősebb műveket a 19. század feltárására irányuló törekvés eredményezte.
Ebben a tekintetben legnagyobb teljesítményt Ruszoly József produkálta, akinek levéltári kutatásokon alapuló
forrásokat tiszteletben tartó módszerét többen iránymutatónak tekintjük. Hasonlóan élénk a fiatalok aktivitása is
a magyar reformkor és polgári időszak államés jogtörténeti kérdései iránt. A 20. század első fele változatlanul
népszerű kutatási téma, újabban – önálló területként – jelentkeztek az 1956-os forradalom és ezt követő
események tisztázandó kérdései. Ezen a téren elsősorban Kahler Frigyes és Zinner Tibor végzett aktív
tevékenységet.
A jogtörténet-kutatás tematikai jellemzőit tekintve a tudományos igényű művek többsége természetesen magyar
alkotmányos jogtörténeti tárgyú. A publikációkat alapul vége mindössze három olyan jogtörténész kollégánk
van, akinek munkásságában az egyetemes államés jogtörténeti kérdések nagyobb súllyal szerepelnek (Horváth
Pál, B. Kállay István, Szabó Béla). A tisztán egyetemes jogtörténeti publikációknál valamivel nagyobb arányt
képviselnek azok az írásművek, amelyek ebből a szempontból vegyesek, többnyire a magyar kutatási anyag
európai vonatkozásait is tárgyalják.
A tudományos igényű művek többsége alkotmánytörténeti, ezen belül mindenekelőtt közigazgatás-történeti

tárgyú. Csaknem azonos arányt képvisel a közigazgatással az igazságszolgáltatás és igazságszolgáltatási
szervezet kérdéskörét feldolgozó irodalom.
Az elmúlt negyed évszázad számszerűen is igazolható tendenciája a szűkebb értelemben vett jogtörténeti
kutatások arányának lassú növekedése. Ebben a tekintetben főleg a fiatalabb kutatói korosztály produkált többet.
Hasonló egyértelműséggel állapítható meg a helytörténeti kutatások visszaszorulása. Ennek egyik feltehető oka,
hogy ez a kutatási célkitűzés nem bír megfelelő presztízsértékkel, másrészt lényegében kizárólag levéltári
kutatásokhoz kötődik. Mindkét (egyetemes, magyar) területen örvendetesen növekedett a felsőoktatás
történetével és a jogi oktatás históriájával foglalkozó művek száma. A tudományos igényű figyelem kiterjed a
középkori egyetemek hallgatói összetételének vizsgálatára (Szabó Béla) és a jogakadémiai és egyetemi
oktatástörténetre (Mezey Barna, Horváth Pál, Ruszoly József, Stipta István).
4.6. Irodalom
Asztalos, László 1967. Die ungarische Privatrechtswissenschaft im Zeitalter des Dualismus. Annales Univ. Sci.
Bp.
Both, Ödön 1970. Wissenschaftliche Forschungsrichtungen auf dem Gebiete der ungarischen Rechtsgeschichte
seit 1945. In Einzelne Probleme der Rechtsgeschichte und des Römischen Rechts, Szeged
Both Ödön 1994. Tudományos kutatási irányok a magyar jogtörténet terén (1945-1969). Acta Jur. et Pol. Szeged
Bónis, György 1958. In memoriam Eckhart Ferenc. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte
(Germ. Abt). 75. köt. 596-600.
Bónis, György 1964. Einflüsse des römischen Rechts in Ungarn. Ius Romanum Medii Aevi, V.10., Mediolani,
Bónis, György 1970. Fünfundzwanzig Jahre ungarische Rechtsgeschichtsschreibung (1945–1969) Zeitschrift

der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte (Germ. Abt). 87. köt. 559–569.
Csizmadia Andor 1967. A jogtörténeti oktatás a pécsi tudományegyetemen a két világháború között. Pécs.
Jubileumi tanulmányok II. 107–128.
Csizmadia Andor 1972. A magyar államés jogtörténet-tudomány. In Magyar államés jogtörténet. Budapest.
Csizmadia Andor 1976. A nemzetközi összefogás hatása a jogtörténeti tananyag fejlődésére. Felsőoktatási
Szemle.
Csizmadia Andor 1991. A magyar államés jogtörténet-tudomány. In Magyar államés jogtörténet, 5. kiadás.
Budapest.
Degré Alajos 1968. A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában. Értekezések 1967–
1968. Budapest. A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete, Klny.
411
TUDOMÁNYÁGAKHOZ
Degré Alajos 1969. Magyar jogtörténetírás a Horthy-korban. Gazdaságés Jogtudomány. (III) k. 77–100.
Eckhart Ferenc 1927. Illés József és a magyar jogtörténet. Emléklapok viski Illés József dr. egyetemi
tanárságának huszonötéves jubileuma alkalmából. Budapest.
Eckhart Ferenc 1936. A Jog-és Államtudományi Kar története, Budapest.
Horváth Pál 1966. Adalékok a nemzeti ideológia múltjának elemzéséhez a magyar jogi historizmus történetéből.
Jogtudományi Közlöny.
Horváth Pál 1967. A középés kelet-európai népek jogfejlődése iránti érdeklődés a magyar burzsoá
jogtörténetírásban. Jogtudományi Közlöny
Horváth Pál 1968. A dualizmuskori jogtörténetírásunk főbb irányai. Acta Fac. Pol. Jur. Univ. Scient., Budapest.
Horváth Pál 1969. Die Wirkung der Aufklárung auf die Entwicklung des juristischen Historismus in Ungarn. In
Annales Univ. Sci.
Horváth Pál 1970. A jogtörténet. In Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–1970, Budapest.
Horváth, Pál 1973. Historische Umstánde der Entstehung der selbststándigen ungarischen
Rechtsgeschichtswissenschaft. In Annales Univ. Sci.
Horváth Pál 1979. Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe. Budapest.
Kovács Kálmán 1969. A magyar jogtörténeti kutatások útja és jelenlegi feladatai. Gazdaságés Jogtudomány.
(III) k. 55–76.
Kovács Kálmán 1975. A magyar jogtörténeti kutatások néhány új jellemző vonása és további feladatai. In Az
államés jogtudományok fejlődése. Budapest.
Máthé Gábor 1970. Hajnik Imre centenáris munkája a magyar jogtörténet szerepéről, Jogtudományi Közlöny
Mezey Barna 1996. Jogtörténetírás és a jogtörténet oktatása. In Magyar jogtörténet. (Szerk. Mezey Barna)
Osiris.
Nagyné Szegvári Katalin 1975. A jogtörténet-tudomány kutatási eredményei és perspektívái a felszabadulás

után (Helyzetelemzés). Budapest.
Pauler Tivadar 1878. Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez. Budapest.
Révész T. Mihály 1990. A jogtörténet jelene és jövője. Jogtörténeti Szemle, 3. sz. 97–102.
412

2011 0001 520 Bevezetes A Tarsadalomtortenetbe PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 520 Bevezetes A Tarsadalomtortenetbe PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Bevezetés a társadalomtörténetbe

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2006-03-31

A könyv foglalkozik a társadalomtörténet-írás történet-elméleti alapjaival, bemutatja a társadalomtörténet-írás

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Szekeres András – AZ „ELLENTÖRTÉNETTŐL” A MIKROELEMZÉSIG:

6. Szabó Dániel – POLITIKAI TÁRSADALOMTÖRTÉNET – A POLITIKA

5.6. A magyar kutatási helyzet áttekintése .................................................................. 341

Kötetünk először a társadalomtörténet múltját tekinti át. Az eleve nemzetközi kölcsönhatásokban

1.2. A történetírás elmélete: Carr, Bürke, Jenkins

A történetírás és az elmélet (helyesebben az elméletek) viszonyának áttekintését ötféle megközelítésben taglalja.

A kvantifikáció az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát a történészek berkeiben: mindenekelőtt a

A strukturalizmus, s kivált a posztstrukturalizmus nyomdokain haladva a kultúra fogalma kerül a figyelem

Ha a múltat ilyenformán sokféleképpen, de egymással egyenértékűen meg lehet jeleníteni, ha módszertanilag

1.3. A történetírás fajai: Hegel, Nietzsche, White

A történelem (vagy történetírás) egy további faját nevezi Hegel reflektálónak.

A reflektáló történelem, elszakadván a közvetlenül érzékitől, a kényszerű absztrahálás (a szelektálás és az

1.4. A tény történetírói fogalma

1.5. A történelmi magyarázat és a történetírói bizonyítás elvei

A hegeli típusú, szubsztanciálisnak is nevezett történetfilozófiai érdeklődést a 20. században mindinkább

A motívumon keresztül történő magyarázat Dray-féle koncepciója, a szituacionális logikának ilyetén

A módszertani individualizmust a tudomány egyetemes metodológiájának elveként hirdető gondolkodók szintén

megismételhetetlen jellege, valamint a megfigyelő és a megfigyelt alapjában hermeneutikai kapcsolata a

giai, kulturális és demográfiai levezetett segédhipotézisek) dimenziók)

1.6. Az összehasonlítás mint magyarázat

intézményeket és társadalmi formákat, a magyarázó szerepkörben alkalmazott komparáció viszont inkább az

Az összehasonlítás tehát a történetírói általánosítás és magyarázat úgyszólván nélkülözhetetlen segédeszköze.

Az összehasonlító módszer történetírói eredményességének fontos feltétele továbbá a fejlett és tudatos

1.7. A narrativitás mint reprezentáció és magyarázat

A történeti tudásnak és a történetírói megismerésnek ilyetén intellektuális feltételek közt megindult

A retorika irodalomelméleti újjáéledése az 1970-es évektől kezdte mindinkább átitatni a strukturális,

A metaforikus narrativitás elmélete két irányban is új utat mutat. Az analitikus filozófia

Ricoeurnek hallatlanul gazdag és folyamatosan továbbgondolt (továbbfejlesztett) narrativitás koncepciójából két

Bloch, Marc 1996. A történész mestersége. Történetelméleti írások. Budapest.

Burke, Peter 1992. History and Social Theory. Oxford.

Carr, Edward Hallett 1995. Mi a történelem? Budapest.

Danto, Arthur C. 2000. Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása. In Narratívák 4. A történelem

Duby, Georges 2000. Folytonos történelem. Budapest.

Foucault, Michel 2000. A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Budapest, Osiris.

Freeman, A. E. 1895. A történelem tanulmányozásának módszerei. Budapest.

Gyáni Gábor 2000. Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest.

Gyáni Gábor 2003. Posztmodern kánon. Budapest.

Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. Budapest.

Heckenast Gusztáv 1980. Mi a történeti tény? Történelmi Szemle, 4. sz. 677–680.

Hegel, G. W. F. 1979. Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest.

Jenkins, Keith 1991. Re-thinking History. London – New York.

Koselleck, Reinhart 2003. Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest.

Kuhn, S. Thomas 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest.

Louch, A. R. 1969. History as narrative. History and Theory, VIII, 1, 54-71.

Mauss, Marcel 2000. Tanulmány az ajándékról. Az ajándékcsere formája és értelme az archaikus

Nietzsche, Friedrich 1989. A történelem hasznáról és káráról. Budapest.

Popper, Karl R. 1989. A historicizmus nyomorúsága. Budapest.

Popper, Karl R. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest.

Revel, Jacques 2000. A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In Társadalomtörténet

Thomka Beáta 2001. Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest.

Tóth Árpád 1995. Mi a történelemelmélet? Aetas, 1-2. sz. 300-310.

Burke a hagyományossal állítja ellentétbe az új történetírást, és példaképét az „Annales-paradigmát”, a 'totális

4. „Negyedszer, a hagyományos történetírás szerint a történetírásnak dokumentumokon kell alapulnia." Burke

5. „A hagyományos paradigma szerint, ahogy a történész-filozófusR. G. Collingwood emlékezetesen

„Mennyire új az »új történetírás«?" – kérdezi Burke, hiszen ma már a konzervatívabb politikatörténet-írónak is

A történeti módszer, illeve módszertanok műveltségünknek éppen olyan társadalomtörténetileg értelmezhető

1.1.1. A történetiség mint koreszme

A „történetietlen” funkcionális, majd szerkezeti (strukturális) látásmód is rögzítheti a vizsgált szerkezet