DEBRA MULLINS

Három éjszaka

Három szenvedélyes éjszaka...

A kártyaszerencse forgandó - apja elveszti mindenét, s az ifjú, ártatlan Aveline Stoddard is elveszti lányságát. Apja adóssága és
élete fejében odaígéri magát három éjszakára Lucien DuFeronnak. Három hosszú éjt kell eltöltenie szenvedéllyel és párját ritkító
érzékiséggel e heves, lenyűgözően férfias fiatalember karjai között, akit a társaság csak Luciferként emleget kalandjai miatt. A
három éj túlságosan hamar elszáll... s amikor letelik, a jóképű gazembernek nyoma veszik. Árulás juttatja bűnözők kezére Lucient.
Öt évvel elrablása után visszatér Londonba - keresi a gaztett felelősét -, s megtalálja álmai asszonyát. Aveline még csábítóbb lett a
feledhetetlen három éjszaka óta, melyet egymás karjában töltöttek. Lucien bosszúszomja nem maradhat kielégíthetetlenül. Ha a
nyomok Aveline közeli hozzátartozójához vezetnek, vajon örökre tönkreteheti-e annak az egyetlen asszonynak a szerelmét, aki
képes lenne megszabadítani őt?

Nővéremnek, Ka thleen Mullins Enbergnek, a z „ötletga zdá na k”. Köszönöm, hogy ott voltá l.
Va la mint Eric Ma ldona dóna k. Má ris regényírót fa ra gtunk belőled!

Első rész

Előtte
 Első fejezet

Cornwall
1810 novembere

Aveline Thornsgate kőfalait méregette, miközben fázósan húzta össze magán utazóköpenyét. Jeges ujjai
nehezen mozogtak, s a késő novemberi fagyos szél átjárta minden porcikáját.
Mindenki azt mesélte, hogy Thornsgate urának szívét éjfekete kőből faragták. Hideg ember volt, irgalmat
nem ismerő. A néhai gróf házasságon kívül született fiaként kellett felnőnie - ez rettenetesen megalázó volt
számára, bár atyja elismerte és anyagilag támogatta - s rideg gyermekkora csak még keményebbé tette
szívét.
Aveline úgy döntött, benne is kell lennie valami jóságnak. A szíve mélyén legalább.
A házban tizenegyet ütött az óra. Aveline elsóhajtott egy rövid fohászt, majd elindult felfelé, a házhoz
vezető kanyargós, kihalt úton.

Lucien DuFeron a kandalló mellett álló túltömött fotelben helyezkedett el. Kezében egy pohár jóféle francia
konyak. A lángokba bámult, gondolatai elkalandoztak - a közeli hajnal járt fejében. Az ujjára húzott nagy
rubingyűrű élénkvörösen megvillant a tűz fényében, amikor ajkához emelte a poharat.
Kezdte unni ezeket a hajnali párbajokat.
Elmerengve forgatta poharát, majd nekidőlt a fotelt borító puha, vörös párnáknak. Minden reggeli
találkozónak ugyanaz volt a menete. Megjelent. Lőtt. Nyert. Sose történt semmi változatosság.
Talán az lenne a legjobb, ha felbérelne valakit maga helyett ezekre az alkalmakra. Legalább nem volna
annyira bizonyos mindig ugyanaz az eredmény. Sötét nevetéssel kiürítette poharát.
Kopogás hallatszott az ajtón. Elkomorult. A szolgák elvileg tisztában voltak vele, hogy nem szereti, ha
zavarják a párbaj előtti éjszakán.
- Gyere, hogy az ördög bújjon beléd! - kiáltott.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Stavens, az inas tétova arca tűnt fel mögüle.
- Elnézéséért esedezem, uram, de egy hölgy kívánja látni.
- Hölgy? - szisszent fel. - Mióta nevezed te Charlotte-ot hölgynek?
Az inas elvörösödött Lucien szeretőjének említésére.
- Nem Mrs. Everstonról van szó. Egy hölgy van itt - egy fiatal hölgy. Nem hajlandó elárulni a nevét.
- Valóban? - Lucien felhúzta egyik fekete szemöldökét, és megtöltötte üres poharát a mellette álló
üvegből. - Nos, nem találkozunk túl sok hölggyel itt Thornsgate-ben, ugye Stavens? - Visszahelyezte az
üveg dugóját. - Vezesse be.
- Ahogy kívánja, uram. - Az inas távozott, és nem sokkal később egy hölgy lépett be a szobába. Alakját,
arcát teljesen elrejtette a sötétkék, csuklyás utazóköpeny. Csupán vékony, halovány ujjai látszottak.
Izgatottan kulcsolta őket egymásba. Ahogy körülnézett, a csuklya alól kiszabadult egy fényes hajtincs.
A férfit immár kíváncsivá tette a jövevény. Lassan felemelkedett a székéből. A lány ijedten hátrébb
lépett, és Lucien elmosolyodott. Magassága gyakran megfélemlítette az embereket; hasznára volt ez már
akkor is, amikor még az iskolában kellett meggyőznie a jó családból származó fiúkat, hogy ne gúnyolódjanak
Huntley hercegének fattyúján. Kivívta elismerésüket óriás termetével és harcra kész ökleivel.
A rettenetkeltés volt fegyvere ellenük.
Azt azonban semmiképpen nem akarta, hogy ez a titokzatos hölgy megijedjen tőle. Épp ellenkezőleg.
Meghajolt.
- Lucien DuFeron vagyok. Miben lehetek a szolgálatára?
Tartásának merevségéből látta, hogy a lány még habozik. Aztán engedett a karcsú ujjak szorítása, és
lehullt az utazóköpeny csuklyája.
Abban a pillanatban lesújtott rá a vágy.
 A lány haja mézszínben csillogott a tűz fényében, szépségét nem rejthette el az egyszerű konty. Lágy
fürtök csiklandozták apró füleit és nyakát. Finom metszésű arca halvány barackszínben játszott, akár az
orchidea szirmainak mélye, és hamvasságot sejtetett.
Kecses vonalú álla fölött telt, dús ajkak vonták magukra a szemlélő figyelmét, s DuFeron gondolatai
messzire kalandoztak: vajon milyen lehet testének többi része, ha szája ily sziréni szépségű? Ágyéka
megmerevedett a gondolatra. Felemelte pillantását, hogy a lány szemébe nézzen, kíváncsian, vajon
észrevette-e, milyen hatást gyakorolt rá. Egzotikus, zöld, mézszínű pillákkal keretezett szemek tekintettek
vissza rá, rezzenetlen óvatossággal.
A hirtelen rátörő vágytól kissé mereven, a legudvariasabb mosolyát küldte a lány felé.
- Bátorkodom ismét megkérdezni, miben lehetek a szolgálatára, kisasszony?
A lány talán túlzottan ártatlan volt még, és észre sem vette a burkolt célzást, de az is lehet, hogy
eleresztette a füle mellett.
- Azért jöttem, mert rendkívül sürgős ügyben kell beszélnem önnel, Mr. DuFeron.
- Valóban? - a karosszék felé intett. - Kérem, foglaljon helyet, hogy kényelmesen beszélhessük meg azt
a halaszthatatlan dolgot.
A lány habozott egy pillanatig, úgy méregette DuFeront, mintha az bármelyik pillanatban rávethetné
magát.
Okos kislány.
Ismét elmosolyodott.
- Kérem, foglaljon helyet.
Szeme sarkából folyamatosan nézve őt, elhaladt mellette. Amikor elég közel ért hozzá, DuFeron vállára
tette kezét, s az ijedten kapott levegőért.
Aztán hirtelen felé fordult, miközben a köpeny kicsúszott az ujjai közül.
Épp ez volt a cél.
- Elvehetem az utazóköpenyét? - kérdezte DuFeron, látszólag tetőtől talpig az udvarias házigazdát
játszva.
A lány nagyot nyelt, majd kurtán biccentett.
- Igen, köszönöm.
DuFeron elfordult, és a mellette levő székre fektette a köpenyt. A mosoly lehervadt arcáról. Jóságos ég,
ennek a lánynak a testét igazi férfi számára teremtették. Az ő számára.
Visszafordult, majd ismét a szék felé intett. Ahogy a lány megmozdult és leült, be kellett hunynia a
szemét, mert nem tudta elviselni a gyönyörű test kínzó látványát. A csinos, gazdagon hímzett zöld ruha
diszkrét kivágása sem rejthette előle a dús kebleket, karcsú derekat és gömbölyű tomport.
Összekulcsolta kezeit, nehogy előrenyúljon és megérintse. Ezt a lányt az isten is szexre teremtette.
Úgy ült a szék legszélén, mint egy ifjú novícia, kezét ölébe ejtve összekulcsolta.
- Köszönöm, hogy hajlandó fogadni, Mr. DuFeron.
- Rendkívüli örömömre szolgál, hogy megismerkedhetem önnel, kisasszony. - Komoly erőfeszítéssel
ellazította ujjait, és megfogta a szék karfáját. Minthogy a lány bőrét nem simogathatta, a karfa bársonyos
borításán járatta a kezét. - Rendkívül meglepett érkezése. S tudni szeretném, milyen ügy hozhatta ide ezen a
késő éji órán házamba. Ön, kisasszony, kockára teszi jó hírét, amikor ellátogat éjnek idején egy férfi
otthonába.
A lány elpirult.
- Tisztában vagyok vele, uram, hogy viselkedésem teljességgel szokatlan, és biztosíthatom, hogy
rendkívül nyomós okok vezettek oda, hogy ezt a megoldást válasszam.
DuFeron egyetértően bólintott.
- Hogyne.
A lány mély lélegzetet vett, alapos belátást biztosítva vendéglátója számára a dúsan hullámzó keblek
közé, majd megszólalt.
- Aveline Stoddard a nevem. Azért jöttem, hogy Lord Chestwick életéért könyörögjek - vendéglátója
viselkedése azonnal megváltozott.
- Nos, így állunk - vetette oda jeges hangon. - Talán felesége a nevezett úriembernek?
A lány, bár ujjai reszkettek, büszkén felemelte fejét.
- A lánya vagyok.
- Tehát a leánya. - Lassú, gonosz vigyor ült ki arcára, sötét szemeiben egyszeriben érdeklődés csillant.
 Aveline megremegett, de állta pillantását. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Lucien DuFeron nem
látszott olyan embernek, aki egykönnyen megbocsát. Olyan rémítő volt minden a férfi körül. A magassága,
hatalmas testéhez képest kecses mozgása. Széles vállai kitöltötték a fotelt, hatalmas kezével úgy tűnt, akár
egy sziklát is képes összemorzsolni. Sötétbarna szemét, fekete haját és szemöldökét valószínűleg francia
anyjától örökölte, szinte egyáltalán nem hasonlított apjához, a szőke hajú Huntley herceghez.
Azt beszélték róla, hogy rendkívül intelligens, és ha akar, bárkit levesz a lábáról kivételes vonzerejével.
Ráadásul elképesztően jó céllövő.
Ez utóbbi izgatta leginkább Aveline-t ebben a pillanatban.
Apja, Lord Chestwick az utolsó fillérét is eljátszotta, és Lucien DuFeron volt az, aki elnyerte vagyona
maradékát. Amikor pánikba esett az elvesztett óriási összeg miatt, apja azt találta mondani, hogy DuFeron
csalt. A megvádolt kártyapartner azonnal párbajra hívta. Pisztollyal.
Nem engedheti... nem fogja megengedni, hogy végzetessé fajuljon a helyzet.
- Az ön édesapja jókora összeggel tartozik nekem - vette fel poharát az asztalról DuFeron, s élvezettel
kortyolt a nemes italból, miközben a pohár szája fölött a lány arcát leste.
Az továbbra is illedelmesen ült a szék szélén, ahogy annak idején édesanyja tanította.
- Tisztában vagyok vele, Mr. DuFeron.
- Ráadásul inzultált engem - helyezte vissza poharát az asztalra halvány mosollyal. - Csalónak nevezett.
- Elnézését kéri, uram. - Aveline nem tudta egészen elrejteni a hangjában bujkáló rosszallást. - Egy
úriembernek el kell fogadnia bocsánatkérését.
- Valóban - vidult fel DuFeron arca. - Egy úriember elfogadná. De mindketten tudjuk, hogy jómagam
nem vagyok úriember, Miss Stoddard.
A lány büszkén emelte fel állát.
- Mr. DuFeron, az úriembert cselekedetei teszik azzá, ami.
- Nem tagadom. - Mindentudó mosoly jelent meg szája körül, és egy jó másodpercig leplezetlenül
nézegette a lányt, mielőtt poharáért nyúlt volna.
Aveline rettenetesen megrémült, de igyekezett leplezni félelmét.
- Ez azt jelenti, hogy továbbra is párbajozni óhajt vele?
- Az attól függ.
- Mitől?
- Magától. - A férfi mély, vágytól fűtött hangja hallatán összeszorult a gyomra.
- Valóban? - igyekezett úgy tenni, mintha mit sem értene. - Miként gondolja? Feltételezem, nem azt
várja, hogy én menjek el apám helyett párbajozni?
A férfi felnevetett.
- Megtehetné, ha itt maradna éjszakára, Miss Stoddard.
Micsoda kujon! Forróság öntötte el a lány arcát.
- Úrinő vagyok, Mr. DuFeron, nem kóristalány. Megköszönném, ha odafigyelne rá, milyen szavakat
enged meg magának jelenlétemben.
- Kisasszony, engem, attól tartok, a legkevésbé sem izgat, hogyan kellene viselkednem. - Az ajtó felé
intett poharával. - Távozhat, ha óhajt.
Aveline legszívesebben ezt tette volna.
- Arról beszéltünk, mennyi pénzzel tartozik önnek atyám.
- Valóban? - Felnevetett, kiürítette poharának maradékát, és letette a kristálykelyhet az asztalra. - Az
apja háromezer fonttal tartozik nekem, kisasszony. Hogyan szándékozik kifizetni?
Háromezer font, sápadt el a lány. Hogy lehet ennyire sok?
A férfi várakozóan nézett rá.
- Nos?
- Van pénzem, de nem ennyi - vallotta be Aveline, nehezen préselve szavakat kiszáradt torkán. - Azt
reméltem, nem ilyen nagy az összeg.
- Nem szeretek hölgyeket kiábrándítani - pillantott rá kihívóan DuFeron. - De ha kételkedik a
szavaimban, megmutathatom önnek a váltókat.
A lány, védekező mozdulattal intett.
- Nem, köszönöm, Mr. DuFeron. Hiszek önnek.
- Nem teszi helyesen, Miss. Stoddard. Híres vagyok arról, milyen jól tudok blöffölni.
A lány megkönnyebbülten sóhajtott.
- Akkor hát nem ez a tarozás valódi összege?
- De igen - somolygott a férfi.
- Ön mulat az én káromra - vágott vissza Aveline, kezét szorosan összekulcsolva.
 - Ahogy mondja.
- Nincs önnek lelkiismerete, uram? Tréfál velem egy ilyen helyzetben?
- Épp ellenkezőleg. - Olyan lehengerlően nézett vissza a lányra, hogy annak megakadt a lélegzete. -
Egyáltalán nem találom nevetségesnek a helyzetet. Az ön szépsége párját ritkítja. És a szeretet, amit atyja
iránt érez... egészen megható.
- Hozományom viszont nincsen - vágott vissza a lány. - Nem tudok ennyit fizetni önnek.
- Már hogyne tudna fizetni. Persze nem pénzben, ahogy az imént tervezte.
Aveline felállt.
- Nem szeretem a modorát, Mr. DuFeron. Elfogadja apám bocsánatkérését, vagy sem?
A férfi elgondolkodva ütögette állát.
- Talán. De akkor még mindig ott van a háromezer font kérdése.
A lány elfordította tekintetét az önelégült arcról.
- Tisztában vagyok vele.
- Ne legyen már ilyen kőszívű - állt fel DuFeron, hatalmas alakja szinte teljesen eltakarta a tűz fényét. -
Olyan rémisztő lett volna az ajánlatom? Gondoljon az apjára. Gondoljon rá, milyen hatalmas segítséget jelent
a családja számára, ha elfogadja!
A lány ólomnehéz pillantással tekintett rá.
- Amit mond, az a becsületembe gázol, uram. Igen drága az ár, amit kér.
- Háromezer font hatalmas summa - bólintott a férfi. - De mit ér az édesapja életéhez képest?
A lány visszanézett rá.
- Az imént már kijelentette, hogy elfogadja a bocsánatkérését.
- Csak annyit mondtam, lehet, hogy elfogadom. Nem döntöttem még. Jelen pillanatban az édesapja
tartozik nekem háromezer fonttal, és pisztolypárbajra jön - zsebébe nyúlt, előhúzta óráját és felnyitotta
fedelét - pontosan hét óra múlva. - Határozott mozdulattal becsukta az órát.
A lány döbbenten nézett rá.
- Nagyon könnyedén beszél, Mr. DuFeron. Ennyit jelent csupán önnek elvenni valakinek az életét?
A férfi vállat vont.
- Nem ez lesz az első eset a praxisomban.
- Ha engem kérdez, én nem mondhatom ugyanezt. - Elfordult. - Atyám élete, az ártatlanságomért
cserébe, ez az ön üzleti ajánlata, ugye?
- Nem gondoltam végig ilyen határozottan, de azt hiszem, erről lenne szó.
- Nem gondolta végig? - fordult dühödten a férfihoz, aki úgy játszadozott az ő és szerettei életével, mint a
kisgyerek az ólomkatonákkal. - Azt kéri tőlem, hogy tegyem tönkre magam önért.
DuFeron elgondolkodott.
- Ne gondoljon így a dologra. Biztos vagyok benne, hogy nem akarja tönkretenni magát. És egyébként
sem értem tenné, hanem az apjáért.
Aveline élénken mutogatva sorolta.
- Azt akarja, hogy töltsek magával egy éjszakát, s ekkor eltekint attól, hogy párbajt vív atyámmal.
Ráadásul elengedi a tartozását is. Mondja, ahogy akarja, csomagolja a legszebb szavakba, Mr. DuFeron, ez
mindenképpen azt jelenti, hogy elvesztem a társaság szemében.
- Ez így nem egészen igaz.
- Mi nem egészen igaz?
- Nem csak egy éjszakáról lenne szó.
- Mit akar ezzel mondani? - Felemelte a kezét, megállítva a férfit. Ne kerteljen tovább, uram. Mondja
meg, pontosan mit akar tőlem.
DuFeron olyan mosollyal nézett vissza rá, hogy Aveline legszívesebben azonnal képen törölte volna.
- Kedves Miss Stoddard, maga rendkívül gyönyörű, de azt azért nem várhatja el tőlem, hogy egy
avatatlan szűzzel eltöltött egyetlen éjszaka kellőképpen kárpótolhat engem becsületem súlyos megsértéséért.
- Az ön becsületéért!
- Úgy gondolom, három éjszaka elegendő lenne, minden ezer fontért egy éjszaka. - Végigsimította a lány
egyik kibomlott fürtjét. - És az apja élete is benne van az alkuban.
- Három éjszaka!
- Három éjszaka. Ez, vagy semmi.
Aveline-nek elegendő volt csupán egyetlen pillantást vetni a férfi arcára, s láthatta, hogy nem tréfál.
Nem tudják kifizetni a tartozást - apja szinte mindenüket eljátszotta. Azzal is tisztában volt, hogy DuFeront
semmi egyéb módon nem veheti rá, hogy elálljon a párbajtól. Behunyta szemét, ne látszanak meg könnyei.
- Rendben, Mr. DuFeron. Áll az alku.
 - Ne vegye már úgy a szívére, mintha halálos ítélet lenne - simított le ujjával egy kibuggyanó
könnycseppet a férfi. - Mindent megteszek, hogy legalább annyi élvezetet találjon a dologban, mint én.
Tudom, mit jelent a gyengédség.
A lány eltaszította magától kezét.
- Nekem is lenne egy szavam az alkuhoz, Mr. DuFeron. Annak, ami kettőnk között történik, titokban kell
maradnia. Senki sem tudhat róla. Senki!
A férfi elgondolkodott, majd megvonta vállát.
- Én nem nyerek azzal, ha tönkreteszem az ön hírét, kisasszony. Amíg ön tartja magát a
megállapodáshoz, és megosztja velem ágyamat három egymást követő éjszakán, nincs ellene kifogásom,
hogy teljes titokban kezeljük viszonyunkat.
Aveline megrázkódott a „viszony” szóra. Mindegy, annyit legalább a férfi számlájára írhatott, hogy nem
próbálta meg ügyes hazugságokkal és félrebeszéléssel átverni. Nem akart szerelmet. Szó sincs összetört
szívekről. Mindketten tudják, miről lesz szó.
A lány felemelte kezét.
- Nos, akkor mindenben megegyeztünk, uram?
A férfi megfogta karját, s Aveline szokatlan reszketéssel reagált az érintésére.
- Még egy kérésem lenne, kisasszony. Amíg a szeretőm lesz, Luciennek kell hívnia.
Ez már csupán semmiség volt.
- Lucien - bólintott. - Én Aveline vagyok. - A férfi meleg kezével végigcirógatta jegesen hideg ujjait.
Közelebb lépett hozzá, és Aveline nem lépett hátrébb. Meg kell szoknia a közelségét, ha már úgyis ide
kell jönnie. Nem akarta megváltoztatni döntését, megkockáztatni a tartozás felrovását. Vagy ne adj' isten, a
párbajt.
Ám DuFeron olyan nagy volt. Annyira nagyon férfias, megriasztotta minden érzékét. A teste egészen
megpezsdült, amikor közelebb lépett hozzá. Nem örült ennek az érzésnek, mert nem volt felette hatalma.
DuFeron kezébe fogta arcát.
- Nos, pecsételjük meg egyezségünket egy csókkal, édes Aveline.
A lány ellenállt.
- Ne gondolja, hogy visszakozom - suttogta Aveline, amikor észrevette a férfi arcán átsuhanó komor
kifejezést. - De ma éjszaka nem maradhatok. Amennyiben ön elfogadja atyám bocsánatkérését, akkor nagy
felfordulás lesz otthon, és biztos vagyok benne, hogy észrevennék eltűnésemet.
- Csak egy csókról van szó - bólintott a férfi - hálája jeléül atyja jó egészségéért.
Aveline összeszűkült szemmel nézett rá.
- Ha így folytatja Mr. DuFeron, megharapom az ajkát.
A sötét szemekben nevetés csillant.
- Azt gondolja, megijesztett? Alig várom, hogy láthassam, milyen, amikor elragadja az indulat.
- Maga a leg... - Nem folytathatta, mert a férfi ajka az övére tapadt.
Édes isten.
Aveline kétségbeesetten ragadta meg DuFeron karját, amikor a férfi csókjának tüze átjárta testét.
Minden porcikája megolvadt, és megesküdött volna, hogy hallani lehet, úgy forrt a vére. Óriás markok
húzták közelebb az izmos testhez. Tapasztaltan, vággyal telten csókolt. Teste azonnal megérezte, hogy
mesteri kéz illeti.
Csókolózott ő már máskor is. Pontosabban egy alkalommal. De az unokafivérével váltott gyors puszit
egy napon sem lehetett említeni ezzel a lánggal, ezzel a robbanással, melyet Lucien DuFeron váltott ki
testében, ajkának egyetlen érintésével.
- Még mindig meg akar harapni? - csipkelődött vele a férfi. - Vagy inkább én harapjam meg magát?
A fenyegetés hirtelen mélységesen erotikus élménnyé vált. Aveline-t egyszeriben elhagyták a szavak,
csak egy reszketeg, panaszos sóhajt hallatott, amikor Lucien játékosan foga közé vette érzékeny ajkát.
- Válaszoljon - követelte a férfi. - Mondja csak.
- Igen - épp csak lehelni tudta a szót, miközben a férfi alsó ajkával játszott. Aveline hozzásimult, átadta
magát az ölelésnek, teste, ez a lágy hangon zengő hangszer elveszett a virtuóz muzsikus érintésében.
DuFeron lassan hagyta abba a csókot, kezével végigsimítva a reszkető, levegőért kapkodó lány arcán.
- Jó lesz nekünk, kettőnknek, Aveline - suttogta, lágy csókot nyomva a lány arcára. - Meglátja.
A lány remegő lábakkal bontakozott ki karjai közül. Agya rémülten zakatolt az érzés körül, amit az imént
megtapasztalt. Hogy tölthet el a férfival három éjszakát az ágyban, s maradhat mégis önmaga?
De az üzlet az üzlet. Apja élete függött tőle.
- Haza kell mennem - mondta, szemével köpenyét keresve.
 DuFeron felkapta a székről, s gyengéden a vállára terítette. Rámosolygott a lányra, amikor felvette a
csuklyát.
- Hazavitetem a kocsimon.
- Nem, akkor mindenki tudná, hogy itt jártam.
A férfi ujját ajkára téve csendesítette el.
- Bízzon bennem - mondta. - Az én embereim híresek diszkréciójukról.
Aveline elgondolkodott.
- Valóban. - Nos, akkor elfogadom az ajánlatát ma estére, Mr. DuFeron. Nagyon sötét van ilyenkor
odakinn.
- Holnap tizenegykor önért megy a hintó - mondta a férfi. - Kocsisom ott fogja fölvenni, ahol ma éjjel
leteszi.
Aveline bólintott, majd elfordult, de DuFeron megállította. Ráemelte pillantását.
- Ne vonja vissza a szavát, kisasszony, mert én is visszavonom ígéretemet. És nincsenek gátlásaim ezzel
kapcsolatban, még akkor sem, ha atyja házában kellene nyilvánosan követelnem, hogy tartsa be adott
szavát.
Aveline hátrébb lépett, és jeges pillantást vetett felé.
- Sose aggódjék, Mr. DuFeron. Betartom az egyezséget. - Még szorosabbra húzta maga körül a kabátot.
- Remélem, ön is hasonlóképpen cselekszik.
Kisietett a szobából. Ő volt az első nő, aki elnémította Lucien DuFeront.

Második fejezet

- Na! - csapott az asztalra Lord Chestwick. Az edények csörgésére Aveline összerezzent. - Mondtam én,
hogy minden rendbe jön, nem? Mondtam, hogy DuFeron elfogadja a bocsánatkérésemet.
- Mondtad - látott neki Aveline, hogy megvajazzon egy szelet kenyeret.
- Tegnap éjjel jött az üzenet, te már rég ágyban voltál - szeletelt fel apja egy darab kolbászt. - Nem
akartalak felébreszteni, de lefogadom, most örülsz, hogy itt láthatod a te drága apukádat a
reggelizőasztalnál.
- Hála az égnek, hogy így alakult. - Aveline gyomra görcsbe rándult, s letette a kenyeret érintetlen
reggelije mellé. - Nem tudom, mi lett volna velem nélküled, papa.
- Jól van, kedvesem - kapott be egy darab kolbászt apja. - Te csak ne aggódj semmi miatt. Minden jól
végződik.
- De igenis aggódom. - Aveline hangos csörgéssel tolta félre az ezüst étkészletet, és szúrós tekintetet
vetett apjára. - Ha Mr. DuFeron nem fogadta volna el a bocsánatkérésedet, most már a temetésedet
kellene terveznem.
A báró felnevetett.
- Újra mellém pártolt a szerencse, hát nem látod? DuFeron azelőtt soha senkitől nem fogadott el
bocsánatkérést. Visszatért a jó szerencsém, mondom neked!
Aveline reggelijét nézte, miközben igyekezett legyűrni feltörő dühét.
- Na, ne vágj már ilyen képet - simogatta meg atyja tömzsi ujjaival. - Tudom, mennyire bánt, hogy nem
lehettél jelen a báli szezonban. Most, hogy ismét mellém pártolt a szerencse, azt is nyélbe ütjük, bevezetünk
a társaságba.
- Papa, nekem nincs szükségem semmi ilyesmire! Ennivalót kell vennünk, helyre kell hoznunk a házat, és
ki kell fizetnünk a szolgákat.
- Ugyan már - legyintett apja. Súlyos teste alatt megcsikordult a szék. - Arra van pénzünk.
- Nem, apám, nincsen. Ha nem hagyja abba a játékot, attól tartok, hamarosan ennünk sem lesz mit.
- Nem, drágám, papa nem hagyná, hogy ilyesmi megtörténhessen. - Fényes mosolyt küldött lánya felé.
Tavasszal elviszlek Londonba, és keresünk neked egy jóravaló vőlegényt, ígérem.
- Nem áll szándékomban férjhez menni. - Aveline komoly erőfeszítéssel felvette a kenyeret, és
beleharapott, habár nem volt éhes. Nem akarta azonban elpocsékolni a drága ételt.
- Badarság, ifjú hölgy! Már hogyne akarnál férjhez menni! Ez a dolgok menete.
 - Akkor ki viseli gondját? - igyekezett magára erőltetni egy mosolyt Aveline.
- Velem te csak ne foglalkozz. A nő feladata, hogy férjhez menjen, meg ilyenek. Ha bevezetlek a
társaságba, biztos vagyok benne, hogy tucatnyi fiatalember nyüzsög majd körülötted.
- Talán találkozom valakivel a környékről - mondta Aveline, kétségbeesetten igyekezvén kiverni fejéből a
londoni társasági élet gondolatát. - Akkor közel lehetek önhöz, apám.
- Talán. - A férfi arca elsötétedett. - Kivéve, ha Squire Loftonról van szó.
- Squire Lofton nős ember, papa.
A báró dühödten szipogott.
- Igen, de úgy látom, ez nem jelent akadályt számára abban, hogy egy ragadozó szemével méregessen
téged, vagy nincs igazam? Annak az embernek nem tisztességesek a szándékai veled kapcsolatban,
úgyhogy kerüld el jó messzire.
- Rendben, papa.
- Komolyan mondom, Aveline. Gyönyörű lány vagy, de nincs hozományod, tehát biztosak lehetünk
benne, hogy nem jelentesz különösebb vonzerőt az arisztokrácia legfelsőbb rétege számára. Nem, angyali
külsőd és művelt viselkedésed mellett csak a becsületed nyomhat valamit a latban. Jól vigyázz rá.
- Nem érdekel egy cseppet sem ez a Squire Lofton - mondta szívből jövő őszinteséggel Aveline.
- Akkor jó. - Atyja felemelkedett az asztal mellől, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja arcát. -
Meltonéknál töltöm a napot, játszunk néhány parti whistet.
Aveline megdöbbent.
- Papa!
- Csak a játék kedvéért. - Lányára mosolygott, de egyáltalán nem sikerült megnyugtatnia. - Vacsorára
itthon leszek.
Aveline helyére tette székét, s apja elé állt.
- Papa, kérem, ne kockáztasson több pénzt! Nincs semmi tartalékunk.
- Sose aggódj - intett vissza apja, immár az ajtó mellől. - Papa kézben tartja a dolgokat!
Ezekkel a szavakkal el is hagyta az ebédlőt.
Aveline szorongó szívvel nézett távolodó alakja után. Hogyan képes ilyen könnyedén elvonulni Lord
Meltonékhoz újabb kártyapartira mindazok után, ami történt? Azt nem tudta ugyan, miféle üzletet kötött
Aveline annak érdekében, hogy megmentse életét, de azt mindenképpen észbe kellett volna vennie, hogy
épp csak egy hajszál választotta el a DuFeronnel vívott párbajtól.
Persze ha tudná, miben egyezett meg Luciennel, azonnal párbajra hívná a férfit, és akkor ott lennének,
ahol tegnap éjjel tartottak.
Elkeseredett sóhajjal temette kezébe az arcát. Nincs hát semmilyen módja, hogy meggyőzze apját? Sose
fogja abbahagyni a szerencsejátékot? Papának a játékszenvedély betegségévé vált, egyszerűen nem volt
képes ellenállni a játékasztal csábításának. Még az sem segített rajta, hogy elköltöztek ide az isten háta
mögé.
Hamarosan a szegényházba jutnak, ha így folytatja.
Aveline étvágya végképp elment, a tányérra tette gyűrött asztalkendőjét. Papa Lord Meltonéknál fogja
tölteni a napot kártyázással, s neki ellenőriznie kell, vajon marad-e annyi pénzük, hogy kitartson a háztartási
költségek fedezésére, ha veszít - s ez bizony igen gyakran megesett. Összeszedte magát, és elindult a
varrószoba felé.
A varrószobát egy kisebb hálóból alakították ki, Aveline birodalma volt ez a helyiség. Itt tartotta minden
varróeszközét, abból vettek ennivalót, amit ő itt elkészített. Megrázta fejét, és előhúzta a kulcsot, majd
kitárta birodalmának kapuját. Bármenynyire imádta is apját, rendkívül bántotta, amikor a férfi elveszítette
józan ítélőképességét, ha a családja eltartásáról volt szó. Úgy érezte magát, mintha nem is gyermek, hanem
legalábbis szülő lenne a saját házukban.
Bárcsak életben lenne édesanyja! Mama egy lelkész lányaként igen szilárd erkölcsi értékrendet
képviselt, és nem hagyta, hogy a papán eluralkodjék a játékszenvedély. Papa biztosan nem merne így
viselkedni, ha ő még élne. Édesanyja halála után vetette csak bele magát a szerencsejátékba. A nyomor
szélére juttatta családját.
Ezért kellett Aveline-nek üzletet kötnie DuFeronnal.
 Éjszín szemek emléke villant fel előtte, az a bűnre csábító, keserűen gúnyos mosoly DuFeron arcán.
Belereszketett a gondolatba, hogy ezek a szemek nézik majd mezítelen testét, mert abban biztos volt, hogy
egy ilyen hírhedt szoknyapecér, mint a férfi, nem fogja leoltani a villanyt szeretkezésükhöz. Nem, sóvár
pillantásokkal méregeti majd, legtitkosabb testtájékain járatja majd kéjenc pillantását, azokon, melyeket addig
csak édesanyja és szolgálólánya pillanthatott meg. Biztos volt benne, hogy a legvérlázítóbb helyeken fogja
megérinteni, a legerotikusabb ajánlatokat suttogja majd fülébe, a legsokkolóbb ötleteket, mit kíván megtenni
vele.
És ő engedelmeskedik, cserébe apja életéért.
Az egyik szolga odakiáltott társának odalenn a földszinti helyiségek egyikében, visszarántva Aveline-t a
valóságba. Rádöbbent, hogy úgy támaszkodik a falnak, mintha minden erő elszállt volna lábaiból, kapkodva
lélegzik, szíve kalimpál. Pír öntötte el arcát. Jóságos ég, mi történik, ha valaki meglátja?
Gyors léptekkel ugrott a szoba óvó rejtekébe, és határozott mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót.
Nekidőlt, kezét vágtató szívére szorította. Miként lehetséges, hogy Lucien DuFeron alakjának puszta
felidézése is ebbe az állapotba juttatta? Gyalázatos! Reszketve kellene gondolnia az eljövendő éjszaka
eseményeire, nem vágyakozva, mint egy szerelmes menyasszonynak.
Lady Sarah az oka mindennek, döntötte el, miközben igyekezett összeszedni magát. Frissen házasodott
barátnője, Lady Sarah Cole kioktatta a hajadon Aveline-t a házasság testi örömeit illetően, s beszámolója
jóval túlment az illendőség határán. Ha Sarah nem mesél annyit a dologról, most nem reszketne lába a
gondolattól, hogy az éjjel megosztja ágyát Lucien DuFeronnal.
Bizony, akkor inkább félelmében reszketne. Mindegy, legalább tudja, mire számítson.
Mély lélegzetet vett, hogy lehűtse magát, körülnézett a szobában, és hangos sóhajjal az ablak melletti
szék karfájára tette kezét. Kinézett a függönyön keresztül az oly ismerős tájra. Aztán továbblépett és a
sarokban álló ládika zárjába illesztette a kulcsot.
Letérdelt, felnyitotta a fedelét. Elővett jó néhány kész hímzést. Az egyiket felemelte, a napfény felé
tartotta. Megcsodálta az öltések egyenletességéi. Mindig ez volt a kedvenc darabja, elrémítette a gondolat,
hogy meg kell válnia tőle. Ugyanakkor a hímzéshez való, veleszületett tehetsége jelentette az utolsó
mentsvárat az éhezéssel szemben. Egy sóhajtással kiválasztott két másik darabot is, és lecsukta a láda
fedelét. Újabb munkába kezd hamarosan, hogy kiegészítse készletét. Időközben elküldi szolgálólányát, hogy
megkérdezze a helyi divatáru-kereskedést, mennyit kaphatna ezekért. Ez volt az egyetlen törvényes és
társadalmilag elfogadott lehetősége egy úrinőnek, hogy pénzhez jusson.
Bár a rá váró éjszaka miatt kétségei voltak, nevezheti-e magát továbbra is úrinőnek.
Talán még nem veszett el minden. Ha találna egy rést a férfi sötét lelkén, talán megkegyelmezne neki...

Nagyon gyengéd lesz az első alkalommal, gondolta Lucien, miközben lefejtette a narancs héját. A lány
nyilvánvalóan szűz még, és szerette volna, ha élvezi a három együtt töltött éjszaka közül az elsőt.
Hátradőlt székében a reggelizőasztal mellett, kivette, és szájába helyezte a lédús gyümölcshúst, élvezettel
ízlelgetve a jellegzetes aromát, mely betöltötte ízlelőbimbóit, miközben az estét tervezgette. Talán az lesz a
legjobb, ha hideg vacsorát szervíroztat hangulatos kandallótűz és jóféle borocska mellett. Az ilyen
szüzecskék ijedősek - legalábbis így hallotta. A nőknek ezt a fajtáját mind ez idáig messziről kerülte -
aggódó mamák és dühödt apák jártak velük.
Aveline kapcsán azonban semmi ilyesmitől nem kell tartania. Az övé lesz, azt teszi, amit kíván. Érzéki
gondolatok sepertek végig rajta, forralták fel a vérét. Alig várta, hogy leszálljon az éj.
Stavens épp ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen.
- Mr. Dante Wexford - jelentette be az érkezőt.
Lucien tányérjára hajította a félig elfogyasztott narancsot, amikor legjobb barátja belépett.
- Az ördögbe is, Dante, mit keresel errefelé?
A homokszőke, karcsú férfi palackzöld kabátot, barnássárga bricseszt viselt. Otthonosan helyezkedett el
az egyik székben.
- Emlékszel Melton kártyapartijára, nem? Ma estére odaígérkeztünk. Te hívtál meg, hogy töltsem az
éjszakát Thonsgate-ben.
- Valóban - vont vállat DuFeron. - Elfeledkeztem Meltonékról. Más dolgom akadt.
- Hallottam. - Dante az asztalon levő tálból kivett magának egy jókora fürt szőlőt. - Megálltam a Hound
and Hare-ben, és mit kellett hallanom? Az a szóbeszéd járja, hogy Lucien DuFeron visszalépett egy
párbajtól.
- Mi van abban olyan különös? - vett újabb gerezd narancsot a szájába Lucien.
Dante felnevetett.
 - Drága barátom, te sosem lépsz vissza semmiféle párbajtól. Mindenki tudja. Mi történt ez alkalommal?
Lucien megvonta vállát.
- Így hozta a kedvem.
- Valóban. - Dante vidáman helyezett újabb szem szőlőt a szájába. - Nagyon csinos lehet a kicsike.
Lucien dühödt tekintetet vetett rá.
- Jól van, el ne veszítsd a türelmedet - emelte fel védekezőn kezét barátja, széles vigyorral arcán. -
Melton játszmái rendszerint késő éjszakáig tartanak. Ott maradok nála hajnalig. Így megfelel neked?
- Igen.
- Nagyon titokzatos vagy - csipkelődött Dante. - Rendben. Írj nekem egy levelet. Egymagam megyek
Meltonhoz, hogy megkopasszam Cornwall urait.
Lucien megdöbbent.
- Levelet? Mi az ördögnek az neked?
Dante mosolya azonnal szertefoszlott.
- Drága Lucien, ha te nem vagy velem, Melton a lépcsőig sem enged.
- Átkozott, merev, rátarti alakok.
Dante megvonta vállát, a keménység eltűnt arcáról s helyét átvette a megszokott pajkos vidámság.
- Neked is részed lenne a társaság megvetésében, ha apád nem ismert volna el fiaként.
Lucien harsányan felnevetett.
- És mennyi előnyöm származott nekem abból, hogy a herceg elismert fiának? - kérdezte. - Huntley
House-ban felnőni olyan volt, mintha egy kripta belsejébe zártak volna. És még csak nem is öröklök semmit.
- Ennek ellenére fogadnak az arisztokrácia köreiben. Ez, meg hogy olyan hihetetlen orrod van a jó
befektetésekhez, mindent megváltoztatott. - Dante tovább szemezgette a szőlőt. - Mindent egybevetve az a
nevetséges alamizsna, amit apád adott a huszonegyedik születésnapodra, mára nagyobb vagyont fiadzott,
mint Huntley-é.
- Drága Dante, azt akarod mondani, hogy csak azért jutottam ennyire, mert aranykezem van? - nézett
barátjára tettetett bosszankodással Lucien. - Mennyire rosszindulatú megjegyzés! Mintha az arisztokrácia
csakis azért fogadna, mert szeretnék tőlem ellesni a pénzcsinálás titkát!
Dante felnevetett.
- Mi másra gondolhatnának?
- Nos - kapta be öntelt mosollyal Lucien az utolsó darabka narancsot -, nem hinném, hogy a társaságbeli
hölgyek az arany iránti érzékemet értékelik!
- Valami másra vágynak, mely éppoly kemény.
Lucien önelégült mosolyra váltott.
- Csak nem vagy féltékeny a sikereimre?
- Ugyan. - Dante az ujja között görgetett egy szőlőszemet. - Eggyel előtted járok a párbajok terén. Ha
nem fogadod el Chestwick bocsánatkérését, egyenlően állnánk.
Lucien megvonta a vállát.
- Meg fogom nyerni a fogadást. Tíz párbaj egy hónap alatt. Nem erről volt szó?
- De igen - hajolt előre Dante. - Én nyolcnál tartok. Te a hetediknél. Egy hét sem telik bele és a
zsebemben csörög a száz fontod.
- Majd meglátjuk - pillantott zsebórájára Lucien. Felállt.
- Nézzük azt a levelet, Dante. Van még néhány dolgom.
- Abban biztos vagyok - vágott vissza Dante, aki szintén felállt, és követte barátját a dolgozószobába. -
Csak azt nem tudom, szőke, barna vagy vörös a kicsike.

***

A tizenegy óra sokkal korábban elérkezett, mint Aveline várta.

Apja még mindig nem ért haza. Tudta, hogy ott maradt Lord Melton házában, s most valószínűleg utolsó
pennyjüket játssza el. Alig menti meg az egyik veszedelemből, apja bolond módjára máris a másikba sodorja
magát. Legszívesebben felrúgta volna Lucien DuFeronnal kötött egyezségét.
Szavát adta. Ezenkívül kétség sem férhetett hozzá, hogy a férfi betartaná ígéretét, és eljönne apja
házába, hogy követelje egyezségük betartását.
Így legalább attól megmenekül a papa, hogy egy ilyen kitűnő lövész céltáblája legyen.
 A kocsi pontosan ott várta, ahol megbeszélték. Mindvégig árnyékba húzódott, miközben beszállt a
luxushintóba. Fellépett, s minden zörejre riadtan kémlelt hátra. Lábai remegtek, úgy érezte, bármelyik
pillanatban felmondhatják a szolgálatot. Mi történik, ha valaki észreveszi eltűnését? Ha riasztják a
környéket?
Becsukta maga mögött a hintó ajtaját, és hátradőlt a süppedős bőrülésen. Szíve hevesen vert. Képtelen
volt elhinni, hogy ő, Aveline Stoddard, egy báró leánya, itt ül egy vadidegen férfi hintójában, miután éjnek
idején megszökött otthonról, hogy randevúra siessen, még ha nem is túl lelkesen teszi. Anyja forog a
sírjában.
Amikor a kocsis elindította a lovakat, s a kocsi megrándult, tüdejében szinte fennakadt a levegő.
Lady Sarah minden vad története felvillant lelki szemei előtt. Mit tesz vajon a férfi? Ráront, vagy
igyekszik kedves arcot vágni és szép szavakkal hízelegni? Melyik lenne rosszabb?
Vére hevesen áramlott ereiben, behunyta szemét, és megpróbált arra koncentrálni, hogy egyenletesen
lélegezzék. Hallgatta a sáros úton csikorgó kerekek zaját, s a kocsi egyre közelebb vitte végzetéhez.

Harmadik fejezet

Lucien úgy döntött, a szalonban fogadja a lányt. Ritkán használta ezt a helyiséget, mert nem igazán kedvelte
nőies stílusú berendezését, mely még az előző házigazdáról maradt rá. Aveline viszont, gondolta,
megnyugtatónak találhatja ezt a helyet. Hideg vacsorát rendelt és begyújtatott a kandallóba.
A második pohár bort töltötte magának, amikor Stavens bejelentette az érkezőt.
Nyilvánvalóan, akárcsak előző este, a lány most sem adta meg a nevét. Ugyanazt az utazóköpenyt
viselte, a csuklya árnyékba rejtette arcát. Az üveget a két borospohár mellé helyezve intett Stavensnek,
hogy elmehet. Inasa kilépett, és hangos csattanással bezárta maga mögött az ajtót.
Aveline összerázkódott a hangra. Nyilván nagyon ideges volt.
- Kimenőt adtam a szolgáknak - mondta. - Senki sem zavarhat bennünket... vagy árulhatja el az ön
jelenlétét.
- Reméltem, hogy tartja magát a megállapodásunkhoz. - Aveline remegő kezekkel fejtette le magáról a
kapucnit.
A tűz felől áradó fény vidáman játszott szőke fürtjein, s meleg, bársonyos fényt adott halvány bőrének.
Szeme sötéten, kifürkészhetetlenül csillogott, dús ajkai megreszkettek szépen ívelt álla fölött. A lány
szépsége valósággal megérintette, teste minden porcikája válaszolt jelenlétére, olyannyira, hogy Lucien
meglepődött saját reakcióján.
Őrülten kívánta. Ma éjjel az övé lesz.
Lucien már ifjú korában megtanulta, micsoda fegyver a türelem. Ráadásul büszke volt rá, hogy jó
szerető hírében áll. Semmiképpen nem rontott volna rá a lányra. S bár a vágy őrülten sarkallta, erővel diktált
magának lassabb tempót.
A kristálypohár felé intett.
- Parancsol bort?
A lány habozott.
- Nem kell lerészegítenie, e nélkül is tartom a szavam.
- Én sem egy ittas lányt akarok az ágyamba csábítani - mosolygott legigézőbb módján Lucien. -
Szeretném, ha kényelmesen érezné magát, Aveline, és szabadon rendelkezne minden képességével. Ennél
kevesebb mindkettőnk számára megalázó lenne.
A lány nagyot sóhajtott.
- Bocsásson meg Mr. DuFeron, ez az első alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
- Tisztában vagyok vele. És a nevem Lucien.
- Lucien - ismételte a lány bólintva. Előrelépett, és elvette a poharat. - Köszönöm, Lucien.
A férfi megsimogatta arcát.
- Nem vagyok szörnyeteg.
A lány nem húzódott el érintésétől, de ujjai erősebben zárultak a kehely köré. Aztán kortyolt egyet a
borból, és idegesen felnevetett.
 - Szörnyeteg? Az biztos nem. De gaz csábító, az biztos.
- Erről nem óhajtok vitát nyitni - simította végig a lány fülcimpáját Lucien. - Nem fogom bántani,
Aveline. Gyönyört ajándékozok önnek.
A lány megremegett, nem tudni, a vágytól vagy a félelemtől
- Remélem, igaza lesz.
- Biztos lehet benne. Nem fogom lerohanni. - Aveline vállára tette a kezét. - Engedje meg, hogy
levegyem a köpenyét.
Bólintást kapott válaszul, s lesegítette a köpenyt.
Aveline divatos kék kisestélyi ruhát viselt, bár a szabás alapján jobban illett volna egy vidéki pap
vacsorájára, mint London leghíresebb szoknyapecérének szalonjába. Ugyanakkor az egyszerű szabás és az
anyag jótékonyan kiemelte Aveline bőrének hamvasságát, s testének elképesztő, nőies vonalait.
Csodálatosan szép volt, minden mesterkéltség nélkül, úgy hatott Lucien érzékeire, mint éhezőre egy falat
kenyér.
Elfordult, és a szék hátára akasztotta a köpenyt, s mindent elkövetett, hogy fékezze magában a vágya
tombolását.
- Ízlett a bor? - kérdezte.
- Nagyon finom - kortyolt még egyet a lány, a pohár pereme fölül lesve DuFeront.
- Hozattam vacsorát is, ha megéhezett volna - mutatott az asztalon feltálalt étkekre. - Ég a tűz.
Barátságos környezet egy kis csevelyhez.
- Hogy megnyugtassa felzaklatott idegeimet? - Aveline mosolyába vegyült némi tettetés. - Lucien,
rajtam semmi nem segít, csak ha eljön a reggel.
A mód, ahogy nevét kiejtette, csaknem elfeledtette vele, hogy nem viccelődik. Felnevetett.
- Meglep engem, Aveline. Nagyon könnyen elfogadta a helyzetét. Nem is voltam biztos benne, hogy
eljön.
A mosoly lehervadt a finom vonásokról.
- Szavamat adtam, uram.
- Bizony. Tapasztalataim szerint azonban meglehetősen ritka olyan hölgyekkel találkozni, akik ismerik a
„becsület” szó jelentését.
- Sok ilyen hölgy van, uram - vonta fel szemöldökét a lány, miközben ismét kortyolt egyet borából. -
Talán rossz társaságban forgolódott, azért nem találkozott velük.
- Ha ön mondja. - Meglepte, hogy a beszélgetést éppoly élvezetesnek találta, mint a lány testéből
sugárzó vonzerőt. Kezébe vette poharát. - Nem válaszolt még az iménti kérdésemre. Óhajt enni valamit?
- Nem - tette le poharát a lány. - Ha nem bánja, uram, szívesen elhagynám a bájcsevelyt, bármennyire is
kellemes lehet, és belevágnánk a dologba. Képzeletem talán sokkal félelmetesebb képet tár elém, mint a
valóság.
Bár a vágy elzsibbasztotta tagjait, Lucien habozott.
- Biztos ebben? Talán csökken félelme, ha megismerjük egymást egy kellemes vacsora közben.
Aveline fejét rázta.
- Szívesebben túllennék már a dolgon. Hacsak nem változtatta meg döntését.
- Nem változtattam meg semmit. - A lány pohara mellé helyezte a magáét. Aveline nyíltsága erősebben
hatott rá, mint bármely kipróbált csábítási technika. - Nem áll szándékomban olyat tenni, ami kellemetlen
lehet önnek. Nem szeretném, ha lányos könnyekkel áztatná párnámat.
Aveline összehúzta szemét.
- Nem szoktam lányos könnyeket hullatni.
- Valóban? Nos, ön az egyik ámulatból a másikba ejt. - Kezébe fogta a lány állát és mélyen a szemébe
nézett. - Ön szűz?
Aveline kiszakította magát kezéből.
- Persze hogy az vagyok. Milyen nőnek néz maga engem?
- Nyílt kérdés volt. Nem egy hajadon lánnyal találkoztam már, aki nem őrizte meg szüzességét.
- De hisz egy nő egyetlen igazi kincse az erénye. Mi más késztethetne rá, ha nem apám élete, hogy
feláldozzam? - Ajka keserű mosolyra húzódott. - Ez az egyetlen tulajdonom, amit felajánlhatok egy olyan
férfinak, mint ön.
Bűntudat hasított Lucienbe, meglepve saját magát is, de egyetlen legyintéssel félresöpörte a zavaró
érzést. A lánynak igaza van. Nem volt egyebe, csak az erénye, és beleegyezett, hogy felajánlja cserébe apja
életéért.
- Elnézését kérem, hogy kételkedtem erényességében - mondta. - Ha nem kíván vacsorázni, beszélgetni
sem, megkínálhatom esetleg még egy kis borral?
 - Nem, köszönöm - fonta össze melle előtt karjait Aveline. - De fogyasszon csak bátran, ha ön szeretne.
- Nem a bort kívánom én - fogta keze közé a lány arcát. Mélyen a zöld szemekbe nézett. Aveline színlelt
bátorsága mögött ott rejtőzött a félelem, de nem lépett hátrébb. A férfi elmosolyodott büszke tartásán. -
Megígérem, hogy olyan élvezetessé teszem az ön számára is, amennyire csak lehet.
- Remélem, hogy így lesz, Lucien, különben kénytelen leszek azt hinni, hogy az ön rendkívüli hírneve nem
egyéb felnagyított pletykánál.
Felnevetett a csípős megjegyzésen.
- Lehetősége lesz rá, hogy kialakítsa saját véleményét, kisasszony. Jöjjön fel velem az emeletre.
- Felveszem a köpenyem, hátha a szolgák még nem mentek el.
Elfordult és magára kapta a kérdéses ruhadarabot. Mélyen arcába húzta a csuklyát, s elrejtette alatta
hajtincseit. Lucien karját nyújtotta neki, Aveline belékarolt, s hagyta, hogy fölvezessék a szalonból az
emeleti hálószobába.

Aveline szíve hevesen dobogott, ahogy a lépcsőn fölfelé lépdelt DuFeron oldalán. Mi történt vele?
Játszhatott volna még egy darabig, megpróbálhatott volna időt nyerni, a sajt és a bor felett ücsörögve
lophatott volna értékes perceket magának. De nem, kimondta, egyenesen a férfi szemébe, amit gondolt,
büszkén lemondott minden udvarias beszélgetésről, csak hogy minél hamarabb ágyba bújhasson vele.
Bolond volt. Mi jutott eszébe?
Persze az volt az első gondolata, hogy jobb lesz már túllenni az egészen, azzal a tudattal, hogy az álságos
udvariaskodás nem jelentene semmit egyikük számára sem. Szó sem volt szerelemről, de még csábításról
sem. Üzletet kötöttek, és Aveline úgy érezte, minél gyorsabban rendezi a maga részét, annál könnyebb lesz
a szíve. A férfi tartotta magát adott szavához, s most eljött az ideje, hogy ő is lerója tartozását. Nem tehet
egyebet, ha már így hozta a sors, legalább megpróbálja örömét lelni ebben az egészben, több úgy sem jut
neki.
Innen már lehetetlen visszafordulni.
Fölfelé menet nem látott sehonnan kiszűrődő fényt, s ebben a pillanatban beléhasított, hogy DuFeron
igazat mondott, valóban elküldött minden szolgát. Még az inas is távozott azután, hogy bevezette őt. Mégis
jóleső érzés töltötte el, hogy áldón elfedi személyét az utazóköpeny. Legalább Lucien sem láthatta az arcára
kiülő félelmet, amikor odaértek a hálószoba ajtajához.
A férfi kinyitotta az ajtót, és a zárban csikorduló kulcs hangja mintha végleg megpecsételte volna sorsát.
Követte Lucient ebbe a nagyon is férfiasan berendezett helyiségbe, orrát megcsapta a jellegzetes férfiillat,
mely oly ismeretlen volt számára addig, s a mikor megpillantotta a hatalmas méretű ágyat a szoba közepén,
szinte földbe gyökerezett a lába. Itt veszíti el örökre tisztességét.
- Aveline! - Lucien vállára tette a kezét, arcába pillantott. - Nem fogom önre vetni magam, mint egy
éhező vadállat. Előttünk áll az egész éjszaka.
- Tudom, én csak...
- Minden új az ön számára. - Lucien végigsimított ujjaival Aveline állán. Ez már ismerős kedveskedés
volt. - Olyan tempóban haladunk majd, ahogy önnek megfelel. Gyakran ez az élvezet legfőbb forrása.
- Nekem is részem lesz a gyönyörben? Vagy nincs egyéb feladatom ma este, mint hódolni az ön
kénye-kedvének, uram?
DuFeron ajka elkeskenyedett, szemöldöke mérgesen ráncot vetett.
- Vissza akarja vonni a szavát, Aveline?
- Nem - válaszolta a férfi kérdő pillantását viszonozva. - Csak tudni szeretném, hogy örömem telik-e
majd abban, amit az ágyban teszünk.
Lucien hátracsúsztatta csuklyáját, a köpeny alá csúsztatta kezét, és megsimogatta Aveline vállát. A
köpeny a földre hullt.
- Nagy tapasztalatom van benne, hogyan lehet eljuttatni egy hölgyet a gyönyör pillanatáig. Ujjai már a
lány nyakán jártak, szemét egy pillanatra sem vette le arcáról. Higgye el nekem, minden tudásomat latba
vetem, hogy teste az eksztázis gyönyörét zengje.
Szavai lángba borították Aveline arcát. Nagyot nyelt, amikor DuFeron kutató ujjai végigsimították
keblének domborulatát. Legnagyobb rémületére mellbimbói megkeményedtek, mereven ágaskodni kezdtek.
A férfi dévaj mosollyal pillantott rá, s arcát azonnal elöntötte a pír.
- Igen, ez az. - DuFeron ruhája nyakkivágásába csúsztatta másik kezét, és lágyan végigsimított tarkóján.
- Igen, galambom. Hadd simogassam, hadd érintsem a testét. Hagyja, hogy felfedezzem magamnak ezt a
csodát.
 Miközben a férfi simogató ujjai tarkóját cirógatták, másik kezével megfogta mellét a ruhán keresztül.
Aveline csaknem felugrott rémületében
- Shhh... - A férfi érintése gyengéd maradt, óvatosan izgatta megmerevedett mellbimbóját a ruhán
keresztül. - Imádom a testét, Aveline. Tökéletes keblei vannak. - Lehajolt, s miközben fülébe suttogott,
ajkával cirógatta. - Alig várom, hogy láthassam... mindenütt.
A vágy hirtelen rohama szinte ledöntötte lábáról a lányt. DuFeron azonban csak elmosolyodott, folytatta
a cirógatást, először egyik keblét, aztán a másikat véve sorra, közben bátorító szavakat sugdosott neki és
csókokkal halmozta el hófehér nyakát. Másik kezével a nyakát simogatta, és anélkül, hogy észrevette volna,
mit tesz, Aveline nekidőlt, és átadta magát a kényeztetésnek.
Csodálatos, különös érzés kerítette hatalmába, ahogy DuFeron érzékeny bőrét cirógatta, furcsa
reszketés járta be egész testét. Bőre beleremegett, ahogy az értő ujjak végigsimogatták, mellbimbója
olyannyira megmerevedett, hogy szinte már fájt. Lába köze belesajdult, valahányszor a férfi hozzáért, ahogy
a kettejüket elválasztó ruhán járatta merész ujjait, Aveline csaknem felnyögött.
Azonban hölgyek nem tesznek ilyet. Egy úrinő...
- Édes Istenem... - suttogta, amikor DuFeron megcsókolta keblét a ruhakivágás fölött. - Lucien!
- Bízzék bennem - járatta végig meleg nyelvét kulcscsontján. - Ennél sokkal több vár magára.
A férfi vállába kapaszkodott.
- Mutassa meg, kérem.
Egyik kezét továbbra is a lány tarkóján tartva DuFeron belökte az ajtót, a csattanás hangja mintha végleg
lezárt volna minden függőben maradt kérdést. Ennyi. Itt állt, s ártatlanságának ezzel vége.
A nő életének kezdete. Az ártatlanság elvesztésének pillanata.
Mellbimbói most már anélkül is mereven ágaskodtak, hogy a férfi megérintette volna őket. Aveline
egyszerre csak azt vette észre, hogy DuFeron karjaiban keres menedéket. Lélegzete elakadt, amikor
észrevette a rá szegeződő szemekben égő esztelen vágyat, s egy pillanatra úgy érezte, menekülnie kell. De
a férfi átölelte, izmoktól duzzadó testéhez szorította domború idomait, kezével lágyan végigsimította gerincét,
s még közelebb húzta magához. Aveline szíve vadul zakatolt, ahogy megérezte az olyannyira szokatlan,
kemény és feszes test érintését. Sosem került még ilyen közel férfihoz. Nem gondolta, hogy ennyire forró
és ilyen kemény, ennyire különbözik az övétől, s mégis ilyen nagyon hozzá illő.
- Csókoljon meg, Aveline - súgta a férfi, ajkával cirógatva halántékát és arcát. - Mutassa meg, hogy ön
is kíván engem.
Hát lehet ebben kételkedni? Eszébe sem jutott, hogy egy ilyen tapasztalt csábító, mint Lucien DuFeron
kételkedhet a saját vonzerejében. A férfi szemébe nézett, s megdöbbentette a pillantásában rejtőző
sebezhetőség.
- Kívánom - mondta neki, s kezével végigsimította arcát. - Annak ellenére, mi kötött minket egybe. Isten
óvjon engem, uram, de kívánom önt, nem tehetek róla.
DuFeron felhördült, s még hevesebben szorította magához.
- Nem okozok fájdalmat magának. Csodálatos lesz, higgye el.
Aveline megérintette ujjával az ajkát.
- Számon fogom kérni az ígéretét, Lucien. Ez az egy tart vissza attól, hogy elszökjem. Ez, és a
becsületem.
- Ön a legbecsületesebb nő, akivel valaha összehozott a sorsom. Legalább annyira csodálom jellemét,
mint amennyire elbűvöl a szépsége.
Aveline elcsendesedett.
- Eléggé csodál ahhoz is, hogy elengedjen?
DuFeron harsányan felnevetett.
- Nem, képtelen lennék megtenni. Egyszerűen nem menne.
Csalódottság járta át Aveline lelkét, de csupán egy pillanatig tartott. Felegyenesedett, s rebbenéstele n
pillantását a férfi arcába szegezte.
- Gondoltam, hogy ezt fogja mondani.
- Csókoljon meg, Aveline - sóhajtott DuFeron. A lány ezúttal szó nélkül lábujjhegyre emelkedett, ajkát az
ajkára nyomta. Lucien lehajolt hozzá, s ir á nyította csókjukat. Szavak nélkül tanította a lányt, hogyan
nyerhet örömöt pusztán ajkuk néma játékából. Mire DuFeron felemelte fejét, Aveline-t teljesen átjárta az
érzékiség gyönyöre, minden racionális érvnek, amit addig dédelgetett, nyoma ves zett.
Lucien magához húzta, és mellkasának támasztotta a lány puha, fehér kezét.
- Érintsen meg, ne féljen tőlem.
Aveline keze ott nyugodott vadul kalapáló szíve felett.
- Nem tudom, hogyan.
 Lucien végigvezette kezét mellkasának duzzadó izmain.
- Például így.
Még a ruhán keresztül is áradt felé az izzó férfitest melege.
- Annyira más, mint az enyém - suttogta.
- Épp ez okozza a legnagyobb élvezetet. - A szájához emelte Aveline másik kezét, s finoman nyalogatni
kezdte ujjait. - Férfi és a nő olyan sokban különböznek egymástól, mégis annyira egymásnak teremtette őket
az ég, hogy legszívesebben sosem válnának meg egymástól.
Aveline nagyot nyelt, pillantása követte a puha, meleg szájat, ahogy ujjait cirógatták. Ki gondolta volna,
hogy ilyen érzékeny keze az érintésére?
- Zamatos, akár egy friss gyümölcs. Meg akarom ízlelni minden porcikáját. - Mielőtt egyet pislanthatott
volna, DuFeron kihúzta hajából a hajtűket, s az aranyszínű zuhatag vállára omlott. Keze már a
ruhakapcsokon járt. Lehajolt, s forrón megcsókolta a lányt, olyan hévvel, hogy lángra gyúlt tőle.
Aveline egyetlen szóval sem tiltakozott. Egyszerre homályos lett minden gondolata, egész teste egy addig
ismeretlen, követelő érzéssel lett tele. Átadta, rábízta magát DuFeron szemmel látható tapasztalatának, s
néma áhítattal csodálta, milyen helyeken érinti és csókolja testét. Ruhája a lábánál hevert, nem viselt immár
egyebet hajszálvékony kis kombinéjánál. DuFeron hamarosan azt is levette róla, s tapasztalt kezét ajkának
forró csókjaival követte testének minden pontján.
Mielőtt feleszmélt volna, már nem volt rajta semmi, ott állt mezítelenül. Annyira vágyott azonban a férfi
tüzes érintésére, hogy az sem érdekelte, a gyertyák rebbenő fényében megláthatja bőrének hibáit, az itt-ott
kiütköző anyajegyeket. Sőt épp azt akarta, hogy lássa őt, s amikor megragadta erős kezével gömbölyű
tomporát, szinte beleőrült a vágyba, hogy odaadhassa magát neki.
DuFeron fölemelte, és az ágyhoz vitte, lefektette a selymes párnákra. Aveline magához akarta húzni, de
megrázta fejét, és hátrébb lépett.
- Hadd gyönyörködjem magában! - ragadozó pillantása új lángot gyújtott benne, miközben ő is nézte,
hogy szabadul meg a férfi, divatos nyakkendőjétől, felöltőjétől és ingétől.
Pír öntötte el leplezetlen pillantásától. Egy pillanatra keble elé kapta kezét, aztán elvette, ingadozv a az
átadás vágya és a szégyenkezés furcsa, kettős érzése között.
- Igen - szólt DuFeron megszabadulva ruhájának java részétől. - Odalépett a lányhoz, visszahelyezte
kezét a melleire, megemelve őket, mintha felkínálná neki. - Igen. Maradjon így.
- Lucien... - Aveline meglepetten engedelmeskedett, bár még sosem érintette így saját testét.
- Olyan gyönyörű! Annyira kívánatos! - DuFero n ismét odalépett hozzá, gyengéden széttárta a lány
lábait, hogy testének legintimebb részén is legeltethesse mohó pillantását. - Igen - súgta átfűlt hangon. -
Igen, hagyja, hadd nézzem.
Aveline képtelen volt tovább állni tekintetét, zavar futott át rajta, s tiltakozva zárta össze lábait.
- Nem? - mosolygott rá DuFeron mindentudó mosollyal. Megcsókolta a lány combját, s Aveline
riadtan rezzent össze. - Meglátjuk, mit gondol erről később. - Miközben lassú mozdulatokkal végigsimított
combjain, levette csizmáját.
Felállt, s lehúzta magáról a maradék ruhát. Aveline elkerekedett szemmel bámulta a szőrrel borított,
izmos felsőtestet, a hatalmasnak tűnő, meredező péniszt.
Aveline behunyta szemét. Lady Sarah minden bizonnyal tévedett. Hogy férhet be ez . . . oda?
Az ágy nagyot hullámzott, amikor Lucien mellétérdelt.
- Aveline.
Gyáva! Erővel kinyitotta a szemét, és a férfire pillantott.
DuFeron sajnálkozó mosollyal nézett vissza rá.
- Ne haragudjon. Túl gyors vagyok, de ön olyan gyorsan reagál... - hangja elhalkult, ahogy Aveline
pillantása bejárta testének minden apró szegletét. - Néha elfeledkezem róla, hogy ön még sosem...
Aveline felsóhajtott, kiengedve a régóta visszatartott levegőt tüdejéből.
- Egy kissé sokkoló látvány.
Lucien a maga jellegzetes, csábosán pimasz mosolyával méregette.
- És még mennyi sokk éri, mire eljön az aranyszínű hajnal.
Szemtelen. Ez volt az egyetlen szó, mely körülírta a férfi arckifejezését. Félelem reszketett végig rajta,
de úgy határozott, nem hagyja, hogy DuFeron észrevegye, mennyire elbizonytalanították szavai. Úgy
döntött, kiaknázza partnere tapasztaltságát.
Azt, hogy ennyire izgatónak találja. Mennyivel rosszabb helyzetben lenne, ha egy tapasztalatlanabb,
kevésbé vonzó férfival került volna hasonló helyzetbe!
- El is vártam öntől, hogy sokkoljon - jelentette
 - És elvezessem a gyönyörök kertjébe - válaszolt Lucien egész közel csúszva hozzá az ágyon. Forró
testét Aveline-hez szorította, lábait köré kulcsolta.
- Jóságos ég! - csupán ennyit tudott sóhajtani, amikor DuFeron vadul megcsókolta. Nyelvével sz
étválasztotta ajkait, megtanítva a kölcsönös ízlelgetés és játszadozás örömére, miközben kezét csípőjére
csúsztatta, s fürge ujjakkal cirógatta testét.
Aveline átkarolta nyakát, és egészen elveszett abban a különös érzésben, ahogy érzékeny keblei
DuFeron dús szőrrel borított, izmos mellkasához értek. A férfi nekiszorította karcsú csípőjét, forró, merev
pénisze a combjának feszült. Micsoda erős férfi, ott van körülötte mindenütt, csapdába ejtette őt.
Kényére-kedvére.
A gondolat megriasztotta, és egyszerre nagyon éberré tette.
Úgy tűnt, DuFeron ott van mindenütt. Egyik kezével a fejét tartotta, míg a másikkal combját simogatta,
egyre közelebb nőiességének kapujához. Közben a mellét nyalogatta, Aveline pedig kéjesen nyögött a soha
nem érzett izgalmas érintés hatására. Szívta, gyengéden harapdálta, dörzsölte, csapkodta keblét, egészen
addig, amíg Aveline megadóan hátrahajtotta fejét, és széttárta lábait, átadva magát legősibb női ösztöneinek.
Mindeközben biztató szavakat mormolt, elmondta, mennyire szép, mennyire érzéki.
Kezét Aveline lába közé csúsztatta, s megsimogatta nedves szeméremdombját. Nem volt ideje rá, hogy
szégyenkezzék, teste egyszeriben mintha megelevenedett volna a szenzációs érintéstől. DuFeron körkörös
mozdulatokkal simogatta legérzékenyebb részét, s figyelte arcának rezdüléseit. Időről időre futó csókot
nyomott ajkára. Úgy tűnt, képes lenne egész éjszaka ezzel tölteni az időt, ám Aveline tudta a combjának
feszülő keménységből, hogy éppoly hevesen vágyik az egyesülésre, akárcsak ő.
Egyik ujjával belehatolt, ezzel egy időben DuFeron mutatóujja megérintette ott. Aveline beharapta ajkát,
megemelte csípőjét, és olyan hosszú, mély sóhaj hagyta el ajkát, amire soha nem gondolt volna. Könyörgött,
rimánkodott Luciennek, hogy ne hagyja abba, soha, soha ne hagyja abba. Ő pedig nem állt meg. Tovább
simogatta szakértő kezével, gyengéden, ó, mennyire gyengéden dörzsölve testének legbenső pontját, amíg
valami odabenn legbelül a testében mintha hirtelen felrobbant volna. Nyaka hátrafeszült, a világ elsötétedett,
végigkígyózott rajta az élvezet, olyan hévvel, hogy nem kapott levegőt.
Akkor tért csak magához, amikor elvette róla a kezét. Aveline erőtlenül tiltakozott. DuFeron felnevetett.
Aztán fölé helyezkedett, szétnyitotta combjait olyannyira, hogy egészen befért közéjük. Nekifeszítette magát
a lány testének, majd megállt, mielőtt még bejuthatott volna a kapun, s így szólt:
- Ez fájni fog, csak most az egyszer.
Aveline bólintott.
- Lady Sarah erről is mesélt.
DuFeron kezébe vette arcát, megcsókolta, majd keményen és hevesen belehatolt.
Megmerevedett a különös érzéstől, ahogy testébe hatolt a férfi óriási hímtagja, teste lázasan igyekezett
alkalmazkodni nagyságához. Úgy tűnt, sosem éri el célját. Megragadta DuFeron vállát, mintha egyszerre
akarná magához húzni és eltaszítani. A nyomás elviselhetetlenné vált, mintha valami megakadályozná, hogy
belehatoljon. Aztán hirtelen metsző fájdalmat érzett, és a férfi máris egészen mélyen benne járt.
Aveline felsikoltott, aztán elcsendesedett. DuFeron kitöltötte, kemény, merev pénisze ott volt a testében,
miközben csendesítő, biztató szavakat suttogott a fülébe. Majd lassan elkezdett mozogni, először csak
csípője lágy mozdulataival. Kezét lába közé csúsztatta, ujjával csiklóját simogatta, azt a helyet, a hol az
imént olyan hihetetlen élményt szerzett neki. Alig néhány másodperccel később a fájdalom csendesedni
kezdett, és Aveline-re rátört újra a vágy, mintha a benne szunnyadó bestia éledt volna fel, és immár tudta ,
csodálatosak számára ezek a mozdulatok, hogy akarja őket, akarja Lucient.
Belereszketett a vágyba, hőség hulláma öntötte e l, abból a pontból kiindulva, ahol ők ketten egyesülte k.
Lucien erősen szorította magához, arcát nyakába fúrta, lökései egyre erőteljesebbek, egyre szaporábbak
lettek. Ösztöne azt súgta, tárja szét a combjait még jobban, s a férfi azonnal mélyebbre hatolhatott belé,
fokozva a gyönyört, melyet testében okozott. DuFeron felhördült, és úgy tűnt, még nagyobbra duzzadt
benne. Igen, még, még. Avelinnel szeretett volna elveszni újra. Mindjárt, már csupán... néhány mozdulat.
Nagyot taszított rajta, aztán újra. Majd mélyen nekiszorította magát a lánynak, erősen, míg egész teste
megreszketett, s ajkát mély, hörgésre emlékeztető nyögés hagyta el.
Aveline-t elöntötte valami hullám, de elhalt, mielőtt még végigcsaphatott egész testén.
Behunyta szemét, szíve őrülten zakatolt, teste megfeszült.
Elveszetten szorította a férfi vállát, amikor a z rázuhant. Élvezte a férfitest súlyát.
Vége, mindennek vége, s már soha semmi nem lesz újra ugyanaz.
 Negyedik fejezet

DuFeron még nem fejezte be, amit elkezdett. Eltelt a gondolattól, hogy épp az imént élvezett el egy szűzlány
karjai között. Ugyanakkor azonban átjárta a gond, hogy a lányt nem sikerült eljuttatnia a csúcspontra.
Aveline nem szólt a dologról, elégedetten simogatta hátát apró, puha ujjaival. Jelenlegi szeretője - vagy
épp bármelyik másik nő, akivel eddig összehozta a sorsa - hasonló esetben hátába mélyesztené a körmét,
és követelné, hogy tetőzze be örömét.
Aveline azonban nem hasonlított egyetlen más nőhöz sem, akit eddig ismert.
Felemelte fejét, és a lány szemébe nézett. Az visszamosolygott rá, szégyenlősen elnyíló ajkakkal,
szemében a csodálat fénye.
Bizony, ő varázsolta oda ezt a mosolyt, futott át Lucien agyán, s a puszta gondolattól újra feltámadt
benne a vágy.
- Valamiről megfeledkeztem - suttogta a lány fülébe.
- Miről? - Aveline ártatlanul nézett vissza rá, s ne m hagyta abba a simogatást.
- Erről - még csaknem teljesen mereven mozogni kezdett a lányban, lassú köröket írva le csípőjével. Az
meglepetten tátotta el száját, s arcát elöntötte a kéjes öröm. - Mondja ki a nevemet, Aveline.
Aztán lehajolt, szájába vette a lány mellbimbóját, nyelvével csiklandozta. Aveline nekifeszült, teste
abroncsként szorult az övére, miközben elélvezett.
- Lucien - sikoltott fel. - Jóságos ég, Lucien!
- Igen - súgta vissza, amikor nyakába fúrta arcát, eltelve a lány gyönyörének lángjával.

Gyorsan eltelt az éjszaka.

Amikor a hajnal rózsás ujjai végigsimítottak a sötétítőfüggönyön, Aveline felkelt a meleg ágyból.
Megrázkódott, miközben végiglépdelt a szobán halomba dobott ruhái felé.
Még akkor sem érzett ilyen izomlázat, amikor lovagolni tanult.
Visszapillantott az ágyban alvóra, s megállt, megérintve a látvány szépségétől. Lucien hason aludt, a
takarót maga alá gyűrve, meztelen teste szinte fénylett a hajnal rózsaszín fényében. Most végre
megengedhette magának, hogy minden ízében szemügyre vegye, hátának domborodó izmait, feszes,
gömbölyű hátsóját, combjának és lábszárának ívét. Soha életében nem gondolta volna, hogy képes lesz
végignézni egy meztelen férfin anélkül, hogy a feje búbjától a lábujja hegyéig el ne pirulna. S bár érezte,
hogy arcába szökik a vér, ugyanakkor hirtelen lába köze is felforrósodott.
Micsoda feslett nővé tette DuFeron egyetlen éjszaka leforgása alatt!
Három egymást követő alkalommal. Háromszor tette magáévá, három egymást követő szerelmi
csatában, és egyik egyesülésük érzékibb örömök forrása volt, mint a másik. Kipróbáltak számtalan figurát,
és I.ucien olyan dolgokra tanította, amelyeknek létezéséről álmodni sem mert. Minden érintése örömet
okozott.
Ó, igen, tudta már, miért van ilyen híre. Minden állítás többszörösen igaznak bizonyult.
A földszinti óra egészet ütött, s Aveline kényszerítette magát, hogy hátat fordítson Luciennek.
Haza kell érnie, mielőtt észreveszik, hogy eltűnt.
A mosdóasztalhoz ment, letette ruháit, és vizet lökött a lavórba. Megmosakodott, kiöblítve az álmot
szeméből, majd tetőtől talpig elpirulva lemosta magáról előző éjszakájuk bizonyítékait.
- Segíthetek? - Az álomittas hangban már ott c se ngett a szexuális kihívás. Megfordult, szembenézett a
férfival, keze között szorongatva a nedves mosdókendőt.
Lucien ott feküdt az ágyon, súlyos szemhéjait félig leeresztve méregette. Az érzéki mosoly láttán elnyílt
Aveline ajka: végighullámzott rajta a vágy.
- Én... én nem is tudtam, hogy ébren van.
- Éreztem, hogy elment mellőlem. - Lassú, mindentudó mosolyával kéjesen végigmérte a lányt. -
Hiányzott nekem.
 Te jóságos isten! Elfeledkezett róla, hogy meztelen! Rémült sikollyal kapott ruhái után. Védekezőn
tartotta őket maga elé.
DuFeron harsány nevetésben tört ki.
Aveline elvörösödött.
- Azonnal hagyja abba a nevetést, maga gonosz ember!
Lucient ez csak még hangosabb nevetésre fakasztotta, megragadta a párnákat és belefúrta fejét nagy
vidámságában.
- Mi a csudát tart ennyire mulatságosnak? - kiáltott rá Aveline, aki kezdett kissé megnyugodni, ahogy a
férfi is visszanyerte higgadtságát.
- Hát ez magára vall - törölte ki szeméből a vidámság könnyeit DuFeron. - Minden porcikáját láttam
előző este, kipróbáltam magával legalább a felét mindannak, amit férfi nővel tehet, s maga úgy irul-pirul
előttem, mint egy iskolás lányka, aki még semmit se látott.
Aveline szeme fennakadt.
- Csak a felét? - szusszant meglepetten. DuFeront ismét visszafojthatatlan nevetés kapta el. Aveline
szégyenében legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
- Vicceltem - mondta Lucien, hangjában kaján vidámsággal. Lerúgta magáról a gyűrött lepedőt és felállt.
- Tudom - sóhajtott fel Aveline, kinyitva szemét. - Csak... - hangja elhalt, amikor észrevette a férfi óriási
erekcióját. - Ismét? - sikkantott elképedve.
- A férfiak számára ez normális állapot ébredés után - lépett felé Lucien pajkos mosollyal.
Aveline hátrált, egészen a mosdóasztalig.
- Álljon meg ott, ahol van, Lucien. Fel kell öltöznöm, és haza kell mennem, mielőtt észreveszik, hogy
eltűntem. Holnap is folytathatjuk.
- Most - karolta át lendületesen DuFeron, az asztalnak döntve. Lábával szétnyitotta a lány combjait.
- Lucien, én... - Szavai mély sóhajtásba fúltak, amikor a férfi belecsókolt a nyakába.
- Mit tesz velem? - szuszogott a lány nyakába. - Csak nemrég egyesültünk, és én máris erős vágyat
érzek, hogy újra magamévá tegyem... - Kifejtette a ruhákat a lány kezéből, és az ágy felé hajította őket.
- El kell mennem. - Szavai nélkülözték a meggyőződést, mert addigra már a férfi a markába fogta
melleit, és addig dörzsölte mellbimbóit, míg teljesen megmerevedtek. Megadó sóhaj hagyta el Aveline ajkát,
s miközben átölelte DuFeron nyakát, így suttogott:
- Tudja, hogy el kell mennem.
- Akkor engedjen meg egy búcsúcsókot - Lucien hirtelen leguggolt, felkapta a lányt combjainál fogva,
felemelkedett, és nekifeszítette Aveline-t a tükrös szekrénynek.
- Lucien - sikoltott a lány. - Lucien - suttogta újra , amikor egyetlen lökéssel belehatolt.
- Egy búcsúcsókot, Aveline - súgta DuFeron, miközben az előző éjszakáról oly ismerőssé vált lassú
mozdulatokkal mozogni kezdett benne. - Szeretném tudni, hogy hiányozni fogok önnek. Hogy hiányozni fog
ez.
- Igen - A lány szemébe nézett, megérintette lelkét a férfi szemében csillogó tulajdonosi pillantás. DuFe
ron immár birtokolt valamit belőle. Az egyszerű üzletből valami más, valami több lett. Száját az ajkára
nyomta, elveszett a csókban, miközben a férfi egyre gyorsabb ütemben mozgott benne. A mosdóasztal
hevesen rázkódott, a kancsó és a lavór összekoccantak. Aveline magasabbra emelte a lábát, nekiszorította
magát a férfinak, aki egyetlen másodpercre sem állt meg. Aztán megfeszült, körmét Lucien vállába
mélyesztette.
A kancsó leesett.
A lavór lecsúszott, és a padlóra zuhanva ezer darabra törött.
Végigzúgott rajta az élvezet, s miközben kezével-lábával magához szorította DuFeront, egész teste
belerázkódott a gyönyör eksztázisába.
A férfi, hangosan felnyögött, aztán egy végső lökéssel magához szorította, hogy szinte levegőt sem
kapott, majd maga is elélvezett.
Jó néhány percig nem mozdultak, aztán Aveline leengedte a lábát, s ismét talpra állt. A férfi immár puha
pénisze kicsusszant belőle. Rosszalló sóhajjal vette tudomásul.
Lucien nem engedte el, szorosan magához ölelve tartotta karjaiban. Szívük egyazon ritmusra vert,
bőrükön izzadság gyöngyözött. Végül, nehéz sóhajjal, DuFeron szólalt meg elsőként.
- Elküldök a kocsiért.
És ezzel az egyezségben szereplő első éjszaka véget ért.
Nem kellett volna annyi ideig maradnia. Aveline sebesen sietett le a lépcsőn, Lucien nehezebb léptei
mögötte koppantak. A nap már csaknem teljesen felkelt, és egy órán belül mindenkit riasztanak, ha a
szolgák rájönnek, nem töltötte otthon az éjszakát, megtalálják üres ágyát.
Lucien már odarendelte a kocsit, a kitűnően felszerelt hintó az ajtó előtt várakozott. A lovak párálló
gőzfelhőt fújtak a hűvös hajnali levegőbe. Lucienhez fordult, nem tudta, mit mondhatna neki.
A férfi elmosolyodott, de visszahúzódó, távolságtartó pillantással nézett felé. Aztán udvarias csókot
hintett kézfejére.
- Ma este.
Aveline biccentett, aztán kavargó érzésekkel a lelkében hátat fordított neki. Hogy maradhat ennyire
hűvös azok után, ami kettejük között történt? Vajon nem több számára ez sem, mint a többi megszokott
kalandja? Számára az együtt töltött éjszaka hihetetlen élményt jelentett, s eszébe sem jutott mindeddig, hogy
DuFeron esetleg másként érezhet. Minden bizonnyal őt is megérintette a kettejük közötti mélységes
vonzerő.
Milyen buta volt. A férfi nem egyéb, csak egy csábító, puszta nőcsábász. Nem lett volna szabad
elfelejtenie.
Kilépett a kapun, és a hintó felé sietett, látva, hogy a nap egyre magasabbra kúszik az égen. Erezte a
férfi tekintetét, s erősen kísértette, hogy visszapillantson rá, amikor elérte a kocsi lépcsőit. Megfordult, a
férfi bólintott, röviden és távolságtartóan.
Aveline-t megzavarta, hogy a képzeletében eddig élő, csillogó páncélban érkező herceg egyszeriben
tovatűnt. Intett a kocsisnak, hogy indulhat. Amikor elhelyezkedett a luxusülésen, kiáltás hangja ütötte meg a
fülét. Lucienre pillantott, aki kilépett a kapun, s valahova a háta mögé tekintett. Aveline kidugta fejét az
ablakon, épp abban a pillanatban, amikor a kocsis elindította a lovakat. Ennek eredményeképpen csuklyája
hátracsúszott, sajnos éppen akkor, amikor a Thornsgate kapujához érő lovas feléje tekintett. Elkeseredetten
visszarántotta a csuklyát. Lucien megnyúlt arca azonban ott maradt a szeme előtt. Ki lehetett az ifjú férfi,
aki aznap reggel érkezett? És most, hogy megpillantotta, vajon mit mond majd neki Lucien? Megtöri vajon
titoktartásra tett ígéretét?
Szíve elkeseredett vágtába fogott, mint egy sarokba szorított kis állaté. Mi lesz, ha minden kitudódik?
Hogy viselhetné el a botrányt?

- Ki volt ez a csodálatos teremtés? - Dante átadta lovát az egyik álmos lovászfiúnak, s tekintetével
tovább követte a távolodó hintót.
Lucien elkomorodott.
- Senki. Felejtsd el, hogy láttad. - Sarkon fordult, s elindult a házba.
- Felejtsem el? Megőrültél? - sietett utána Dante. - Hogy felejthetnék el egy ilyen angyali szépséget?
- Menni fog. Gondolom, kérsz valami harapnivalót.
- Hogyne.
- Akkor gyere. - Lucien az étkező felé vezette barátját. Nem értette, mitől lett hirtelen olyan rosszkedvű.
Miért nem érzi ugyanazt a könnyed kielégültséget, mint a többi bujálkodással eltöltött éjszakát követően?
Többször is magáévá tette a lányt az éjszaka során, nem is szólva a hajnali rohamról. Most könnyednek,
ellazultnak kellene lennie, nem, idegesnek.
Szó sincs róla, hogy a lány ne tetszett volna neki. Épp ellenkezőleg. Az ember sose tudja, hányadán áll az
ilyen kis szüzekkel, de Aveline hálás és lelkes tanoncnak bizonyult, amikor már ártatlansága nem jelentett
akadályt. Luciennek semmi kétsége nem volt afelől, hogy a hátralevő két éjszakán is hasonló lelkesedéssel
adja majd oda magát.
Aztán vége.
Ez a gondolat megdermesztette. Annyira élvezte a lány társaságát. Csodálta, amiért képes volt ilyen
gyakorlatias módon szemlélni az egyezségüket, és ilyen bátor tisztességgel tartani magát ahhoz, amibe n
megállapodtak. Nem hullatott lányos könnyeket, nem siránkozott szüzessége elvesztésén. Tudta, mit vállalt,
és igyekezett a lehető legkevesebb akadékoskodással teljesíteni, amit vállalt.
Tetszik neki Aveline, döbbent rá hirtelen. Nem csak a vágy hajtja felé, de személye is elbűvöli. Ezért
olyan rossz a hangulata! Ilyesmi sosem történt még vele.
Ó, a pokolba is, a végén még bánni fogja, hogy belefogott az egészbe!
- Mit emészted magad már megint? - kérdezte Dante, amikor beléptek az ebédlőbe. Az asztalhoz lépett,
és egy kövér virslit tűzött a villájára. - Talán nem szolgálta kegyeidet a kis éjszakai pillangó?
Lucien kivette barátja kezéből a kolbászt, és metsző pillantással, dühös hangon válaszolt.
 - Mondtam már neked, hogy verd ki a fejedből azt a lányt. Ha továbbra is a vendégem akarsz maradni,
ne untass tovább ezzel.
- Untatni? Én? - sziszegte Dante összehúzott szemekkel. - Lucien, de tényleg! Nevezz nőcsábásznak,
Cápa Kapitánynak, vagy akár élvhajhász bolondnak. De sose nevezz unalmasnak, könyörgöm. - Drámai
karmozdulattal fejezte be szónoklatát.
Lucien, annak ellenére, hogy továbbra sem derült jobb kedvre, elmosolyodott. Töltött magának egy
csésze erős feketekávét.
- Bocsáss meg, barátom. Ez az ország unalmas, nem te.
- Ezzel nagyon is egyetértek. - Dante vett egy tányért, telepakolta tojásrántottával és kivett még néhány
virslit is. - Igazán kár, hogy nem jöttél el Mertonhoz. Az egyetlen hely ebben a köves sivatagban, ahol az
emberi civilizáció nyomai fellelhetők.
- Úgy érted, az egyetlen ház, ahol elég gazdag társaság. Legalábbis számodra.
- Hát, ez is benne van a pakliban. - Dante széles mosollyal hajolt a tányérja fölé, és úgy vetette magát
reggelijére, mint aki napok óta nem evett. - Egyébként nyertem.
- Valóban? Ne mondd! Egy pont neked - foglalt helyet Lucien az asztalfőn.
- Megelőztelek.
- Egyelőre. - Lucien barátjára emelte tekintetét csészéje fölött.
- Először lemondtad a párbajt, most a kártyába is én nyertem. Lehagylak az éves versenyben, meglásd.
- Néhány nap csupán, és itt az év vége. - Gondolom, továbbra is úgy hiszed, hogy te fogsz nyerni, nem? -
tekintett Dante csintalan mosollyal az asztalfőn ülőre. - Ha a tegnap esti lánykát beszámoljuk, akár még át is
veheted a vezetést.
Lucien türelmetlen csattanással helyezte az asztalra csészéjét.
- Tisztázzunk valamit, Dante. A lány könnyűvérű kis lotyó. Fizettem neki az éjszakáért. Semmiképpen
nem számolhatjuk bele a nagy játékba.
- Ha ennyire biztos vagy benne - kuncogott Dante , miközben az utolsó tojásdarabot is bekebelezte. -
Nagyon értheti a dolgát, barátom, ha a saját fogatodat adtad neki hazáig.
Lucien mesteri érzékkel rejtette véka alá érzelmeit.
- Így diszkrétebb a dolog.
- Te? Diszkrét? - tört ki harsány nevetésben Danie. - Hát nem te fogadtál velem az olasz hercegnőben?
Hogy melyikünk tudja elcsábítani?
- Akit végül mindketten elcsábítottunk! - Lucien arca felderült a kellemes emlék hatására. - Aztán végül
abban fogadtunk, hogy melyikünk tudja többször eljuttatni az élvezetek csúcsára egyetlen é jszaka alatt.
- Döntetlen lett - emlékeztette Dante.
- Az - bólintott Lucien, miközben kortyolt a kávéjából. - Emlékszem, milyen hálásan mondott
köszönetet, amikor kiderült a fogadás.
- Ahogy mondod. - Dante az üres tányérjára meredt. - Két elszánt csirkefogó vagyunk mi ketten, az
biztos. Az ördögi páros: Dante és Lucifer - isten ostora ezen a gőgös arisztokrata társaságon.
- Jóságos ég, Dante, úgy beszélsz, mintha legalábbis kalózok lennénk - nevetett fel Lucien.
- A társaság nevezett el így bennünket, nem én. Bár nem tökéletes név. Ha jól emlékszem, egy-két
hölgynek örökre elvettem a tisztességét.
- Akárcsak én. - Lucien gondolatai hirtelen Aveline felé kalandoztak. Türelmetlenül igyekezett nem
gondolni rá. A nők olyanok, akár a sziklák, egyik olyan, mint a másik. Miért motoszkál folyamatosan ez a
bátor kis szűzlány a fejében, mióta csak megismerte?
Mert annyira más, mint a többiek. Egy férfi becsülete és egy érett asszony vágya lakott benne.
És egyébként sem szűz már.
- Édes emlékek? - csúfolódott Dante.
Lucien mosolyt erőltetett arcára, és egy vállrándítással elintézte a kérdést.
- Nem kellemetlenek, az bizonyos.
- Talán elirányíthatnád hozzám, ha már ráuntál - Dante ártatlan arckifejezése egy másodpercig sem
tévesztette meg Lucient.
- Szerintem, az lenne a legjobb, ha elmennél Londonba, amilyen gyorsan csak tudsz.
- Így beszél egy szívélyes házigazda? - emelkedett fel Dante az asztal mellől. - Az a helyzet, hogy csak
késő este akartam elindulni ma Londonba, miután begyűjtöttem kinnlevőségeimet azoktól az úriemberektől,
akik voltak olyan kedvesek és veszítettek ellenem tegnap éjjel. Most azonban előbb ágyba bújok.
- Legalább békém lesz - mordult fel Lucien.
- Rémesen unalmas lenne az életed, ha nem találkoztunk volna annak idején azon az estélyen -
vigyorgott rá Dante szokásos arckifejezésével. - Tudod, hogy igazat beszélek.
 - Nos, unalmas, de mennyivel békésebb lenne, nem?
- Rendben, ha neked fontos, hogy így szemléld a dolgot - rázta felé játékosan az ujját Dante. - De többet
ne siránkozz, ha meguntad bámulni a fű növését, te hercegfi. Eszem ágában sincs kinyitni neked az ajtómat.
Lucien felnevetett, és kivette magának az egyetlen virslit, amit barátja meghagyott.
- Te még azt is képes vagy gúny tárgyává tenni, hogy herceg volt az apám.
- Része lenyűgöző szellemességemnek.
- Vidd magaddal a szellemességedet a hálószobába. - Lucien előhúzta zsebóráját és megnézte az id ő t .
- Egy órán belül érkezik Londonból az emberem. Fontos tárgyalásunk lesz.
- Fenworthy képes Londonból ide utazni, csak a te kedvedért?
- Már hogyne lenne képes. - Lucien felemelkedett, és fensőbbséges pillantást vetett barátjára, bár az
úgy nézett vissza rá, hogy kénytelen volt elnevetni magát. - Emlékszel? Minden arannyá válik, amihez
nyúlok. Fenworthyt gazdaggá tették befektetéseim. A pokolba is képes lenne elutazni, ha én kérném meg
rá.
- Úgy látom, bármire rá tudod venni az embereket - Dante szeméből eltűnt a rosszalló kifejezés. - Tudod,
Lucien tényleg nagyon fáradt vagyok. Találkozzunk este, mielőtt útra kelek.
- Rendben. - DuFeron barátja arcába nézett. - Nem festesz valami jól.
- Á, csak azért, mert ennyire bereggeliztem egy játékkal meg bujálkodással eltöltött éjszaka után. Nem
lesz semmi gond. - Dante az ajtó felé vette az irányt.
- Bujálkodást emlegettél? Erről eddig egy szó sem esett. Hozzáadhatunk egy pontot az összesítéshez?
Dante hátrafordult, szája gunyoros mosolyra húzódott.
- Csak ha a tiedhez is. - S már ott sem volt.
Lucien még akkor is a csukott ajtót bámulta, amikor barátja már messze járt. Harag csillant volna Dante
szemében? Mintha kissé erőltetett lett volna kedvessége, mielőtt kilépett.
Eszébe véste, hogy ott kell lennie, amikor Dante hazaindul Londonba. Bármikor máskor, ha barátját ilyen
hangulatban találta, ragaszkodott volna hozzá, hogy maradjon éjszakára.
Aznap éjjel azonban Aveline látogatását várta.
Átkozódásfélét mormolt, ujjaival dühösen dobolt az asztal lapján. Nem merte kérni a lánytól, hogy ne
jöjjön el aznap éjjel; még azt hihette volna, hogy letudta az egyezséget. Igen messze járt még attól, hogy
végezzen Aveline Stoddard-ral.
Mégis, Dante a legjobb barátja. Maga is házasságon kívül született, s kiváló partnert jelentett Lucien
választott, kicsapongó életmódjához. Lucien népszerűsége, pontosabban Lucien vagyonának híre járult
hozzá ahhoz, hogy Dante-t is fogadják az arisztokrácia köreiben rendezett kártyapartikon, a fiú ily módon
tartotta el magát.
Nem, ők ketten Dante-val összetartoznak. Egyívású két fiatalember. Egyetlen nő sem állhat barátságuk
közé.
Még Aveline sem.

Aveline egész nap nem tudta kiverni fejéből az idegen arcát. Valahányszor kopogás hallatszott az ajtón,
összerezzent, mert biztosra vette, hogy az ismeretlen jön Thornsgate-ből, hogy bevádolja őt atyjánál.
Telt-múlt az idő, s mivel semmi ilyesmi nem történt, kezdte elengedni magát. Mire apjával elköltötték a
vacsorát, már meggyőzte magát, hogy félelme alaptalan volt.
Vacsora után, szokásához híven, hímzésével együtt a kandalló mellé húzódott, és apját hallgatta, aki
regényt olvasott neki. A férfi elváltozott hangon szólaltatta meg a különböző szereplőket, és Aveline
vidáman mosolygott, amikor apja egy női szereplőt utánzott magas, vékony hangon.
Milyen mindennaposnak tűnő este, gondolta. Ha nem lenne izomláz legintimebb testtájékain, még azt
hihetné, hogy csupán álom volt a Lucien DuFeronnal eltöltött éjszaka.
De megtörtént. Odaadta ártatlanságát Anglia le gismertebb nőcsábászának. Azért mindenesetre hálás
lehet, hogy a férfi tapasztalata élvezetessé tette az eseményeket számára is. Tudta azonban, hogy ha valaha
fény derül a történtekre, örökre búcsút mondhat jó hírének. Apjára pillantott, aki ismét hangot váltott, mivel
új szereplő tűnt fel a színen. Aprócska mosoly jelent meg arcán.
Megérte.
Ebben a pillanatban az inas kinyitotta az ajtót és bejelentett egy vendéget.
- Mr. Dante Wexford.
 Aveline kíváncsian pillantott fel, aztán a döbbenettől moccanni sem tudott. A Thornsgate-nél látott
idegen jelent meg a szalon ajtajában. A férfi határozott léptekkel lépett beljebb, majd hirtelen döbbent
pillantást vetett a lányra. Felismerték! Wexford könnyed mozdulattal fogott kezet apjával, miközben Aveline
teljesen beletemetkezett kézimunkájába. A férfiak barátságos csevegése nyugtatóan hatott zavarára.
Vajon hogy talált ide az idegen? Lucien elárulta volna? Csüggedt szomorúság vett rajta erőt.
- Engedje meg, hogy bemutassam lányomat, Aveline-t - hallatszott apja hangja, s Aveline egyszerre
ismét a figyelem középpontjába került. - Kedvesem, ez az úr itt Mr. Dante Wexford Londonból.
Meltonéknál ismerkedtünk meg.
Meltonéknál? Aveline kíváncsi pillantást vetett az úriember felé, s az udvariasan meghajolt.
- Rendkívüli örömömre szolgál, Miss Stoddard, hogy megismerhetem - jelentette ki elbűvölő mosollyal.
Szemei azonban elárulták valódi gondolatait.
Tudta.
Aveline mondott valami odaillő udvariasságot, s riadt tekintetét ismét kézimunkájára szögezte. Igyekezett
a lehető legszűziesebb arcot vágni.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen szépséges kincset rejt Chestwick-major - folytatta Mr. Wexford.
Aveline szinte hallotta a ki nem mondott szavakat. Tehát nem volt róla tudomása, hogy itt találja? Ez azt
jelenti, hogy Lucien nem árulta el egyezségüket, de legalábbis nem mondta el ennek az úriembernek nevét.
Felbátorította a tudat. Szemét a vendégre emelte, és így szólt:
- Én sem vártam ma estére vendéget, uram. Mindketten meg vagyunk tehát lepve.
- Kellemesen, legalábbis remélem. - A férfi gyors, csodálattal telt pillantással mérte végig Aveline
kebleit. - Nos, épp készülődöm, indulok vissza Londonba. Aránylag gyakran járok erre. Meglátogatom a ...
barátaimat.
Aveline magához szorította hímzését, bár legszívesebben beledöfte volna tűjét a hívatlan látogatóba .
- Jó utat kívánok, Mr. Wexford.
- Köszönöm, Miss Stoddard. - A fiatalember arcára kiülő kaján vigyor elárulta, mit gondolt. Nem é rde
kelte, ki mit szól hozzá.
- Ha ma éjszaka útra is kel, akkor intézzük el gyorsan ügyünket - mondta apja. - Ha megbocsátasz,
kislányom, lenne egy kis üzleti megbeszélnivalónk Mr. Wexforddal.
Aveline felállt.
- Nos, épp azon gondolkodtam, hogy felmegyek a szobámba lepihenni. - Megcsókolta apja arcát. - Jó éjt,
papa... Mr. Wexford.
- Jó éjszakát, Miss Stoddard - Wexford mindentudó pillantással mérte végig. - Szép álmokat.
Aveline magasra emelt fővel nézett vissza, ügyet sem vetve a gúnyolódásra.
- Nos, köszönöm, Mr. Wexford. - Aveline ökölbe szorította kezét a hímzőráma alatt, s kisietett a
szobából. Miközben a szobájába vezető lépcsőn kaptatott felfelé, hallotta, hogy a két férfi átmegy a
szalonból apja dolgozószobájába.
Üzlet? Miről lehet szó? Papa nyilvánvalóan ismét veszített a kártyán. Mr. Wexford azonban megtudta
titkát, és ez még a szokottnál is jóval veszélyese bbé tette helyzetüket.
Jóságos ég, mi lesz, ha az idegen elmondja apjának, mit látott aznap reggel? Apja párbajra hívná Lucient,
az viszont egykettőre végezne vele. Arról nem is beszélve, hogy a becsülete a porban heverne.
Minél többet kell megtudnia erről a Dante Wexfordról, mielőtt még tönkretenné az életüket. Nem volt
más, akit megkérdezzen, csak Lucien.

Ötödik fejezet

A második éjszaka nagyjából úgy kezdődött, ahogy az első. Lucien ismét vacsorával várta a szalonban.
Fekete ruhában állt a kandalló mellett, a lobogó tűz táncoló árnyakat vetett a kőfalakra. Amikor Aveline
lecsúsztatta magáról az arcát takaró csuklyát, Lucien szembefordult vele, megigézte a kámzsa surranó
nesze.
A lány az ajtó előtt állt. DuFeron olyan elmélyülten bámulta, melyre nem volt szava, a levegő hirtelen úgy
megsűrűsödött közöttük, hogy alig tudta belélegezni.
 Attól félt, beleszeret a férfiba.
Ez lett volna a legnagyobb szamárság, amit elkövethet. Beleszeretni egy közismert szoknyapecérbe,
szívét adni ennek a hírhedt kujonnak. Tudta, nem egy asszony szívét elrabolta már. Mindannyian arról
álmodtak, hogy képesek lesznek örökre magukra vonni a férfi figyelmét. Nem kétséges, Lucien sokuknak
már a nevére sem emlékezett.
Aveline nem jelent számára semmit, nem illik hozzá. Gyengéd, lányos lelkével hogyan is vívhatna csatát
egy ilyen keményszívű, harcedzett férfival? Mekkora kísértést érzett mégis, hogy megtegye!
Lucien közeledett hozzá, kimért, lassú léptekkel. Szíve úgy dübörgött, mint vágtató lovak patája alatt a
föld. Tudta, mi következik, ismerte csókja ízét, kezének érintését a testén.
Tudta, micsoda örömök várnak rá az éj hátralevő felében.
- Tehát nem ijesztettem el örökre? - túrt a hajába ujjaival. Hangjában élcelődés csendült. - Csaknem
biztos voltam benne, hogy nem jön el újra tegnap éjszakai kis virtuskodásunk után.
Pír öntötte el Aveline arcát.
- Nem félek öntől, Lucien.
Nevetést kapott válaszként.
- Valóban? Nem?
Aveline felvonta szemöldökét.
- Az előző éjszaka után, úgy vélem, már nem képes meglepni semmivel.
A férfi ajka mindentudó mosolyra görbült.
- Biztos benne?
Mosolya felizgatta Aveline-t.
- Semmiben sem lehetek száz százalékig biztos, uram, ha önről van szó.
- Jól van. - Lucien kigombolta a lány ruháját, és egyetlen mozdulattal lehúzta válláról. - Mert este
meztelenek leszünk.
Aveline tettetett közönnyel válaszolt.
- Voltam már kettesben önnel mezítelenül.
- Egész éjszaka - csillant meg a férfi szeme.
Aveline háta mögé csusszant és olyan szakavatott gyorsasággal oldott meg minden fűzőt és gombot,
hogy a legrátermettebb cselédlány is megirigyelhette volna. - Egész éjszaka, Aveline - suttogta a fülébe,
szájával a fülét csiklandozva. Ajkának forrósága áthevítette a lányt. - Mezítelenül eszünk. Szeretkezünk.
Alszunk. Meztelenül... mindent.
- Eszünk? - valami csoda folytán nem remegett meg a hangja.
- Meztelenül fog vacsorázni. - Lecsúsztatta a lá n y ruháját, szabaddá téve melleit, melyet már csak a
vékony kombiné takart. Lucien szégyentelenül kihasználta előnyös helyzetét, előrenyúlt, és megragadta
őket. - Meztelenül alszik. Meztelenül sakkozik.
- Én... nem tudok sakkozni. - Aveline térdei rogyadoztak. Nekidőlt a férfinak, szempilláit félig leeresztve
adta át magát a tapasztalt kezek cirógatásának.
- Megtanítom. - Ajkát a lány nyakának szorította, nyelve sebesen járta be a hófehér bőrt. - Első lépés: A
király sakkot ad a királynőnek.
Karjába kapta a lányt, és felvitte a lápcsőn a hálószobába.

- Jöjjön ide, szerelmem - rántotta le a vékony takarót a lányról, szeme elé tárva mezítelen idomait. -
Megtanítom sakkozni.
Pír ömlött el Aveline arcán. Bár nem tudta megmagyarázni, miért zavarja annyira meztelensége.
- Sakkozni? Azt gondoltam, hogy a magafajta férfiak nem sakkal múlatják az időt egy ilyen órán.
- Miért ne? - Amikor Aveline kinyúlt, hogy visszahúzza magára a takarót, játékosan a hátsójára csapott.
A lány felsikkantott, s a fenyegető pillantás, amit támadójára lövellt, megnevettette a férfit. - Hagyja a
csudába azt a takarót, maga engedetlen csitri. Nem emlékszik, mit mondtam, mielőtt feljöttünk?
- De - ellenkezett volna Aveline, amikor rájött, hogy Lucien komolyan gondolta a dolgot. - Nem
tanulhatok meztelenül sakkozni!
- Már hogyne tehetné! Ne feledje, és ne m öltözöm fel!
A lány hirtelen pillantást vetett Lucien lába közé, majd rádöbbenve, mit tesz, felemelte tekintetét.
- Azt hittem, viccel.
A férfi felnevetett, és ledobta a nemrégiben maga köré kanyarított leplet.
- Sosem viccelek, ha meztelenségről van szó, drágám.
 Egyetlen mozdulattal elfojtotta a lány tiltakozását, és nemsokára már ott ültek a sakkasztal mellett a
tűzhely közelében. Aveline felhúzta szemöldökét, annyira koncentrált a feladatra.
Az első zavart követően Aveline élvezni kezdte a lángok vetette árnyak játékát a férfi izmos, me zítelen
vállain. Lucien haja kékesfeketén csillogott, ahogy elgondolkodva a sakktábla fölé hajolt.
Milyen könnyen összeszokott vele, mélázott Aveline. Ha valaki két nappal ezelőtt azt mondta volna neki,
hogy tökéletes kényelemben üldögél majd egy férfival anélkül, hogy akár csak egy pántocska is takarná
testét, biztos lett volna benne, hogy az illető elveszítette ép eszét.
Mégis, itt ült, szemérmetlen perszóna, és sakkozni tanult, miközben a férfi fáradhatatlanul legeltette rajta
szemét. Még csak nem is zavarta igazán a pillantása.
El kellene pirulnia. Tiltakoznia kellene. Ez már túlzás! Ugyanakkor énjének egy bizonyos része
végtelenül élvezte a férfi szemében csillogó elismerést, akárhányszor végignézett rajta. Azon vette é szre
magát, hogy számítón mindig más bájait mutatja a férfinak. Az hamarosan észrevette, mire me gy ki a játék,
és mindentudó mosollyal az arcán számtalan módját találta ki, hogy megérinthesse. Irányította kezét, amikor
megmutatta, hogyan lépjen. Lábával cirógatta az asztal alatt. Lágy csókokat nyomott ujjaira. Mire a játék
véget ért, mindkettejük szíve hangosan zakatolt, s Aveline bőre lángolt a szexuális izgalomtól.
Igen, azért tett mindent, hogy mentse apja életét. De amikor Lucien megnyerte a játékot, mattot adott a
királyának, felállt a székéről, és megragadva vállát vadul a gyűrött ágyra lökte, akárha csatát vívnának, s azt
kiáltotta, hogy ő a hadifoglya, Aveline má r tudta, hogy ennél sokkal többről van szó.
Énjének egy része mindig is erre vágyott. Erre a tudásra, amit csak egy férfi adhatott meg neki. Azt
gondolta, a férje tanítja majd meg mindezekre az érzésekre. Most azonban, amikor úgy érezte, mindent tud,
el sem tudta képzelni, hogy valaha is odaadhatja magát másnak Lucienen kívül.
Még ha ezentúl egymaga is kell, hogy leélje az életét.
Erre ne is gondolj. Lucien megcsókolta, feje fölött összefogva a lány kezét, akár egy győzedelmes
ha rc os, s Aveline átadta magát az élvezetnek. Elfogadja, amit tőle kap.

Gyorsan teltek az órák. Aveline-t újra és újra csodálattal töltötte el mindaz, amit megtanult a testéről.
Többet tudott meg saját magáról ez alatt a két éjszaka alatt, mint az addig eltelt tizenkilenc év során.
Az ágyban feküdtek, Lucien szorosan átkarolta. Hátát a férfi mellkasának támasztva nézte, ahogy az ég
egyre világosabb lesz.
Elkezdte lefejteni magáról a takarót, de Lucien nehéz keze megállította. Zavartan nézett rá. A férfi csak
bámulta őt, sötét szemében olyan örvénylőn kavarogtak az érzelmek, hogy képtelenség lett volna
megnevezni őket.
- Mennem kell - suttogta Aveline. - Kelőben a nap.
Lucien még ekkor sem szólt, csak a lány kezébe csúsztatta tenyerét, s összekulcsolta ujjaikat. Aveline
szíve mintha megolvadt volna mellkasában. Mire gondolhat? Miért bámulja úgy, mintha valami különleges
titok kulcsát rejtegetné?
- Tudja, hogy nem maradhatok tovább - mondta végül.
A férfi továbbra is őt nézte, s lassú csókot nyomott ujjaira. Szemét behunyta, s a leeresztett, sűrű pillák
végtelen sebezhetőségről árulkodtak egy hosszú pillanatig.
Aveline lélegzete elakadt. A feszültség egyre nőtt, érzelmek hálója szorult köréjük, egyre erősebben
taszítva őket egymás felé. Jó ég, mi történik? Hol van a megszokott fesztelen nőcsábász?
Megszorította Lucien ujjait, az kinyitotta a szemét és egyenesen rá nézett. Aveline csak némán bámulta
őt, nyelvét bilincsbe verték a szavak, melyeket nem mert, félt kimondani. Megnyalta ajkát. Talán mégis
beszélnie kellene...
A férfi arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, pillantása zárkózottá vált. Elengedte Aveline kezét,
aztán lehengeredett az ágyról és a ruhája után nyúlt. A pillanat elszállt. Visszatért a szokásos, egykedvű
Lucien, mintha mi sem történt volna.
Aveline lemondó sóhajtással emelkedett fel az ágyról.
Csak később jutott eszébe, amikor már hazafelé robogott vele a kocsi, hogy elfelejtette megkérdezni
Lucient Dante Wexfordról.

Hiányzott neki a lány.

Lucien az órára pillantott. Épphogy elmúlt egy óra. Aveline érkezéséig még hosszú időnek kell eltelnie. Ma
lesz az utolsó közös éjszakájuk, ha egyáltalán eljön.
 Felrúghatná a megállapodást. További éjszakákat követelhetne. Egy hetet. Egy hónapot. Amíg bele nem
un, hogy maga mellett lássa.
Végiggondolta ezt is, mint a többi, idáig felmer ü l t ötletet. Megtehetné vele, csak azzal kellene
fenyegetőznie, hogy párbajra hívja az apját.
És örökre meggyűlöltetné magát Aveline-nel...
Azonnal elvetette a gondolatot. Aveline egyetlen más nőhöz sem hasonlítható. Képtelen lenne arra
kényszeríteni, hogy továbbra is vele háljon; annál sokkal jobban tiszteli.
Ez magát is rendkívüli módon meglepte.
Elkomorult arccal nyúlt a dolgozóasztalon heverő levél felé. Nem kétséges, ez lehet az oka, hogy ilyen
rémes hangulatba került. Apja felesége írt, Clarissa, Huntley grófnéja. Követeli, hogy jelenjen me g az apja
tiszteletére rendezendő estélyen.
Clarissa nemigen írt neki, valójában Lucien létezésének puszta ténye is elborzasztotta. Élő, lélegző inzult
ust jelentett számára, de nem tehetett ellene semmit. Lucien önzőnek és rendkívül fájdalmasnak találta ezt a
hozzáállást. A hercegné egyszerűen úgy gondolt rá, mint valami tisztességtelen, sötét foltra a család jó
hírén. A kölcsönös utálat mélységesen áthatotta minden találkozásukat.
Ha nagyon objektíven akarta megközelíteni a kérdést, még akár meg is érthette volna a hölgy vele
szemben tanúsított ellenérzéseit. Épp csak összeházasodott apjával, amikor Sophie DuFeron, a herceg,
egykori szeretője felvette a kapcsolatot apjával, é s felajánlotta, hogy megfelelő fizetség ellenében átadja
neki ötéves fiát. A herceg, aki nem is sejtette mindaddig, hogy fia született, azonnal Franciaországba utazott,
hogy megismerkedjék a gyermekkel.
Amikor kiderítette a gyermek születésének dátumát, Huntley hercege azonnal tudta, hogy a gyermek
csakis az övé lehet. Dupláját fizette mindannak, amit Sophie követelt, cserébe annyit kérve, hogy örökre
tűnjön el a fiú életéből. Az asszony habozás nélkül kötélnek állt, és Lucien azóta sem látta viszont anyját.
A herceg Angliába vitte a fiúcskát, berendezett számára egy gyermekszobát Huntley House-ban, ifjú
felesége legnagyobb felháborodására. Clarissa csak komoly fenyegetés hatására csillapodott le annyira,
hogy nem akarta kioltani a gyermek életét. Kikövetelte, hogy Lucien ne örökölhesse a címet, a saját
gyermekének akarta azt, a legitim örökösnek. Egy évvel később büszkén mutatta be a hercegnek fiukat,
Robertet.
Bár Lucient jól tartották, s a legkitűnőbb nevelésben részesítették, apja hűvös jelleme, a hercegnéből
áradó szikrázó gyűlölet ugyancsak megkeseríte tte gyermekkorát. Remélte, hogy legalább féltestvérével
sikerül jó kapcsolatot kialakítania, ám Clarissa mindent elkövetett, hogy fia ugyanazt a gyűlöletet érezze
férje elsőszülöttje iránt, amit ő.
A herceg mindig is, már a kezdetektől fogva világossá tette mindenki előtt, hogy nem atyai szeretetből,
hanem kötelességtudatból vette magához a fiá t. Lucien számára egyetlen örömet csupán az jelentett, hogy
a herceg szemmel láthatóan törvényes fiá t sem kedvelte jobban, mint őt. Ebből arra a következtetésre
jutott, hogy apja egyszerűen ilyen közömbös alkat. Bár szülői szeretetről szó sem eshetett, a herceg mindent
megtett fiai neveltetését illetően, s Lucient is Etonba küldte tanulni.
Lucien huszonharmadik születésnapján pedig a pja átnyújtott neki egy kisebb összeget, hogy legyen
valami alaptőkéje, amikor nekivág az életnek. Egy sor sikeres befektetés segítségével Lucien hamarosan
megháromszorozta az összeget. Most, huszonöt éves korára tőkéje csaknem ugyanannyi volt, mim Huntley
hercegének leendő öröksége, s ez a tény csak még jobban felháborította Clarissát. Lucien „aranykeze”, és
hercegi atyjának köszönhető nagyvilági kapcsolatai rendkívül népszerűvé tették a londoni társaságban. Hősi
kalandjai során akasztották rá a Lucifer nevet, és amikor összebarátkozott Dante-vel, aki egy gróf
törvénytelen fiaként látta meg a napvilágot, új gúnynevet találtak nekik: „az ördögi páros”.
Nos, Clarissa ezt már v a ló b a n utálta. Jegesen hideg maradt vele szemben, valahányszor találkozniuk
kellett valami társadalmi eseményen, ám vele szemben érzett mélységes undora eltéveszthetetlen volt.
Éppen ezért Lucient szerfölött meglepte, hogy meghívta, még ha apja tiszteletére is. Ismervén Clarissát,
biztos lehetett benne, hogy kimenti magát a meghívás alól, amennyiben egy módja van rá. Kétségtelen, hogy
a herceg kívánsága volt, hogy ő is ott legyen az ünnepélyen, és Clarissa nem tudott ellentmondani urának.
Feljegyezte a dátumot - két hét múlva - aztán a többi levelet kezdte bontogatni. Az órára pillantott,
negyed kettőt mutatott.
Mennyi hiábavaló órának kell elmúlnia, mire Aveline megérkezik!

Utolsó éjszakájukon Lucien először a szalonban, a pamlagon tette magáévá a lányt, olyan hévvel, mely
mindkettejüket meglepte. Amikor feleszméltek, Aveline elcsodálkozott, miként lehetséges, hogy a finom
bútordarab nem tört össze alattuk.
 Később Lucien karjába vette, és felvitte a hálószobába - milyen szenzációs érzés, amikor úgy viszik az
embert, mintha semmi súlya nem lenne - s ott folytatták, ahol odalenn abbahagyták.
Végül elnyúltak az ágyon, Aveline puha bőre forrón sütötte Lucien oldalát. A földszinti óra elütötte az
éjfélt.
Alig néhány óra, és elmegy, ezúttal örökre.
Luciennek nagyon nem tetszett a lelkében eluralkodó gyengeség. Miért bántja annyira, hogy szerelmi
légyottjaiknak hamarosan vége szakad? Azelőtt, régebbi kapcsolatai során nem érdekelte egyéb, csupán
hogy aktuális szeretője kielégítse az ágyban, és ne okozzon fölösleges bonyodalmat azon kívül.
Persze Aveline nem a szeretője. Csak az egyezség köti össze őket.
Az egyezség, mely alig néhány óra múlva lejár.
A lány megmozdult ölelő karjában, selymes haja végigsimította testét, miközben szembefordult vele. Zöld
szemében még ott csillogott az iménti beteljesülés gyönyöre, és miközben összekapcsolódott tekintetük,
elpirult.
Lucien úgy gondolta, minden oka meg lehetne rá, hogy elégedett legyen. Egyezségük sikeres és
élvezetes kalandnak bizonyult, egyikük sem bánta me g, amit tett. Aveline becsületesebben viselkedett, mint
a legtöbb általa ismert férfi, s Lucien nagyra tartotta ezért.
Nem akarta, hogy elmenjen. A lány iránt érzett vonzalom egészen különös érzése komor kifejezést
varázsolt arcára.
Könnyű ujjainak érintése hozta vissza merengéséből a valóságba. Aveline rámosolygott, lágyan,
incselkedőn.
- Talán megbántottam valamivel, hogy ennyire elkomorult?
- Ó, egyáltalán nem. - Lucien elővette megszokott elbűvölő modorát, s visszamosolygott Aveline-re
azzal az ellenállhatatlan vigyorral, mely annyi ártatlan leánykát levett már a lábáról. - Nagyon is kellemesen
érzem magam az ön társaságában. Rendkívül sikeresnek értékelem a megegyezésünket.
Aveline arcán végigfutott valami, de mosolya töretlen maradt.
- Valóban.
Valami összeszorította Lucien szívét. Nem akarta, hogy a lány szomorkodjék utolsó együtt töltött
éjszakájukon. Fel akarta vidítani.
Karjába kapta és nekidörzsölte borostás állát a lány hófehér nyakának.
- Lucien - kiáltott fel áldozata. - Ez csiklandoz!
- Tényleg? - Elkapta kapálózó lábát, és ezúttal a talpának dörzsölte magát.
Aveline felnevetett, s nagy igyekezetében, hogy kiszabadítsa magát kezei közül, a hasára fordult.
- Így is jó. - Lucien elengedte a lábát, a lány hátára tette kezét, nehogy visszafordulhasson, másik kezét
pedig végigfuttatta Aveline gömbölyű tomporán. - És itt?
- Lucien! - Aveline igyekezett kiszabadulni kezei közül, de a férfi előrehajolt, és végigcsókolta a
gerincét. Abbahagyta a kapálózást, és meglepetten felsóhajtott.
- Ez is csiklandoz? - Lucien mögé térdelt hátsója domborulatától nyakszirtjéig végigcsókolta.
- Nem - sóhajtotta Aveline. Ujjai görcsösen markolták a lepedőt.
Lucien előrenyúlt, megérintette melleit.
- És ez?
- Ez sem - lihegte.
Végigcsúsztatta kezét hasán, feltérdeltette, aztán nekidörzsölte felmeredő péniszét a lány puha
hátsójának.
- Jaj, Lucien, ne játszadozzon velem! - könyörgött Aveline.
- Ahogy akarja. - Mögé helyezkedett, és könnyedén becsusszant, behunyva szemét az élvezettől, ahogy
a lány, forrón és nedvesen körülölelte. Lassan mozogni kezdett, és Aveline vele mozgott, belemarkolva a
párnába, felsikoltva az élvezettől.
Keze közé markolta a karcsú csípőket, a ritmusosan hasának ütődő lágy tompor tovább fokozta
élvezetét. Túlságosan hamar érkezett el a csúcsra. A lány tomporát markolva egyre erőteljesebbeket lökött,
s rekedt hörgéssel a lány méhébe engedte ma gját.
Aveline egy perccel később követte őt, teste m e greszketett, a párnába markolt és Lucien neve h a g yta
el ajkát a kielégülés édes sóhajával.

Túl hamar jött el a hajnal.

Aveline nehéz szívvel csúszott ki Lucien nehéz öleléséből, és kimászott az ágyból, ahol addig aludtak.
Elhúzta a függönyt, és kinézett a bíborszínű hajnali égre.
 Életében először azt kívánta, bárcsak sose jönne el a reggel.
Milyen lesz majd az elválás? Vajon Lucien hűvös és tartózkodó lesz? Barátságosan vállon veregeti talán,
és megköszöni a kellemes együttlétet? Előhozatja a kocsiját, vagy hagyja, hogy gyalogszerrel lépjen ki,
immár örökre, az életéből?
Szíve megremegett a gondolattól, riadalom töltötte el. Késő. Jóságos isten, beleszeretett Lucienbe.
Milyen bolond, buta lány.
Könny öntötte el a szemét, nem akart sírni. Tudta jól, mire adta a fejét. Semmi értelme bőgni, mint egy
kislánynak. Csak, mert beleszeretett egy olya n férfiba, aki képtelen viszonozni érzelmeit.
Ahogy a közeledő hajnalt figyelte, szíve egyszerre megtelt ürességgel. Mi vár rá? Semmi.
Lucien lassan ébredezett. Homályosan észlelte, hogy valami nincs rendjén. Az ágya hideg volt, üres.
Amikor kinyitotta szemét, megpillantotta az ablak előtt álló lányt, akit a hajnal fényei arany- és bíborszínbe
öltöztettek. Édes ajka remegett. Beharapta, s elfordította szemét a hajnali tájról, mintha nem lenne képes
tovább nézni.
Hajnal.
Lucien felült az ágyban. A lánynak menni kell, letelt a három éjszaka.
Az ágynemű suhogása magára vonta Aveline figyelmét, és hirtelen megmerevedett, mint a nyúl, amely
szembe találja magát a kopóval. Szeme fényesen csillogott, érzések sora jelent meg benne, s hunyt ki olyan
gyorsasággal, hogy Lucien nem olvashatott belőlük.
Izmai összerándultak, keze ökölbe szorult. Szerette volna visszahívni az ágyba, maga mellett és maga
alatt akarta őt, az idők végezetéig. Olyan nehéz volt elviselni, hogy elmegy.
Furcsa gondolat ötlött fel benne, s nem engedte, hogy másra terelődjék figyelme. Nem akarta, hogy
Aveline elmenjen, hogy visszatérjen csendes életébe, kártyabolond apja mellé Chestwickbe. Ennél
mindenképp jobbat érdemelt.
De vajon kellemesebb-e megrögzött nőcsábász szeretőjének lenni, mint egy tiszteletre méltó pazarló
lányának?
Megsebezte a gondolat, s csak nézte a lányt, áthatotta valami kimondhatatlan, megnevezhetetlen, melyet
az okozott, hogy közeledett az elválás ideje. Ennyi volt az egyezség. Aveline visszatér a maga világába, ő a
sajátjába. Így kívánta a tisztesség. Ha a sze re tője lenne, nem lennének többé megélhetési gondja i ugyan,
de soha többé nem jelenhetne meg az arisztokrácia körében.
El kell engednie.
- Egy új nap hajnala - suttogta a lány.
Szíven ütötték a szavai, s kívánta, bárcsak megállíthatná a felkelő napot. Bár örökre így maradna az
id ő , moccanatlanul.
Nem állíthatja meg az időt. De lophat belőle.
Kinyújtotta Aveline felé a kezét. A lány habozott, aztán odaszaladt hozzá, vissza az ágyba, és karjaiba
vetette magát. Ajkaik lázas csókban találkoztak, s minden ellibbenő másodperc közelebb hozta őket az
elválás végzetes percéhez.
Lucien mindent... mindent akart.
Aveline visszaadta simogatásait, kedveskedését. Úgy érintette, ahogy ő tanította, hogy felkeltse vágyát.
Szája ott volt mindenütt, apró kezei vágytól fűtötten járták be teste tájait.
Puha ajka péniszére tapadt, s Lucien csaknem felkiáltott. Ó, ez már sok volt. Túl gyors. Egy darabig
még élvezte a lány szájának forró cirógatását, aztán vonakodva hajába túrt, és felemelte Aveline fejét,
mielőtt még elélvezett volna.
Az vetett felé egy pillantást, mindentudón lebiggyesztve ajkát. Aztán lehajolt, és végignyalt rajta mé g
egyszer. Lucien belerázkódott.
- Veszedelmes boszorkány! - magához emelte fejét, s Aveline szemébe nézett. A lány arcából sugárzott
az önelégültség. - Játszani akar, mi?
Aveline nem szólt, csak elmosolyodott, valószínűleg ugyanazzal a gesztussal, ahogy Éva adta át a tudás
almáját Ádámnak a paradicsomban.
Nem lehet hibáztatni a szerencsétlen fickót. Lucien ebben a pillanatban bármit megadott volna a lánynak,
amit kér. Nincs idő merengésre, figyelmeztette az óra ketyegése.
Lehet, hogy a lány örökre elmegy, de egy biztos, nem fogja elfelejteni, miben volt része mellette.
Hátára fordította Aveline-t, feje fölött összefogta kezeit, könnyűszerrel legyőzve a lány ellenállási
kísérletét. Vékony csuklóit egyetlen kezével megtartotta. Lába közé nyúlt, és simogatni kezdte.
 Aveline felsóhajtott az élvezettől, szétnyíllak térdei. Lucien kihasználta a lehetőséget, fürgén lába között
termett, de nem hatolt belé. Szeretett volna. Illata elkábította, s lágy, esedező pillantása rabul ejtette. De
nem, ennek most nem így kell lennie. Annyira fel akarta tüzelni ennél az utolsó egyesülésnél, hogy egészen
megőrüljön, hogy amikor majd végül magáévá teszi, elfeledjenek mindent, az egész körülöttük levő világot.
Képesek legyenek feledni, hogy ez utolsó alkalom.
Megcsókolta a lányt, ő pedig visszacsókolta , úgy, ahogy tanította, Lucien pedig érzéki ujjakkal simogatta.
Aveline teste kezének feszült, csendes könyörgéssel, de nem engedett. Amikor elengedi majd, azt kell
éreznie, hogy soha ilyet még nem élt át.
Soha.
Megcsiklandozta nyakát, fülét.
- Mondja ki a nevemet - parancsolta.
- Lucien - sóhajtott a lány. - Jóságos ég, Lucien! - kiáltotta, amikor tenyerébe fogta a mellét.
- Mondja meg, ki teszi ezt önnel - mormolta. Azt akarta, hogy a lány bevallja, végleg a fejébe vésse, ki
tud ilyen érzéseket kicsalogatni belőle. - Ki érinti? Ki csókolja?
- Lucien - lihegte. - Csak maga!
- Csak én - értett egyet vele. Puha combja meredező férfitagjának feszült, s csaknem elvesztette a fejét.
Felszisszent, lenyugtatta magát, felidézve, mit akar elérni.
A pokolba, meg kell tennie. Mindketten erre fognak emlékezni.
Vadul simogatni kezdte a lány mellbimbóját, és ahogy egészen közel jutott az élvezet csúcsához, hirtelen
megállt. Nem akarta, hogy túl hamar e lé lvezzen.
Aveline tiltakozó hangot hallatott, s csípőjét Lucien kezének szorította.
- Még nem - suttogta pajkos mosollyal, s megcsókolta Aveline-t, miközben tekintetét a lány vágyt ó l
felhős szemébe fúrta. - Bízzon bennem.
Bólintást kapott válaszul. Vadul felkiáltott, amikor ismét simogatni kezdte.
Még kétszer juttatta el az elélvezés szélére, mindkettő olyannyira felizgatta, hogy saját vágyának hevét
már-már elviselhetetlennek érezte. Szíve dübörgött mellkasában, homlokán izzadság csorgott végig,
miközben minden igyekezetével próbálta visszafogni magát.
Végül aztán nem tudott tovább ellenállni. A teste átvette az irányítást, immár nem volt ura érzékeine k.
Elengedte a lány kezét, Aveline átölelte a nyakát. Válla fölé vette a lány lábait, teljesen szétnyitva őket,
és egynéhány, hosszú, kínzó másodpercig csak hozzádörzsölte férfiasságát a lány testének forró nedves
bejáratához.
- A pokolba, Lucien! - hörgött Aveline. Kezével a hajába markolt, szemében vad, női vágy csillogott -
Tegyen magáévá, mielőtt belehalok a vágyba!
Szavai elsöpörték minden józanságát. Egyszerre csókolta meg és hatolt bele, heves csókjuk tükrözte a
behatolás lendületét.
Aveline felkiáltott, háta ívben hátragörbült, annyira felajzott állapotban volt, hogy már az első lökés
eljuttatta a csúcsra. Testének minden izma remegett és összehúzódott Lucien körül, ujjai mereven markolták
haját.
Még beljebb hatolt, az eddiginél is szélesebbre tárva az isteni combokat, hogy tökéletesen átélhesse a
lány boldogságának lüktetését. Ám ekkorra már őt is elöntötte a kéj hulláma, s újra mozgásba kezdett.
Mélyebbre. Erősebben. Így is és úgy is. Gyors lökésekkel. Lassúakkal. Szeretett volna eltűnni a lányba és
megfürdeni az általa kínált élvezetben.
Aveline a nevét nyögdécselve mozgatta csípőjét lökéseivel egy ütemben, mélyebbre és mélyebbre
vezetve péniszét, izmai szorosan feszültek köré, fülét harapdálta, esztelenül csókolta, magához szorította, s
hátába mélyesztette körmeit, amikor másodszor is elélvezett.
Lucien nem bírta tovább. Rekedt kiáltással méhébe ürítette magát s az agyában nem maradt más, semmi
egyéb, csak a kéj, amit a lány nyújtott neki.
- Aveline - suttogta, magához ölelve a lányt, még mindig lüktetve odabenn, mélyen a testében. - Aveline.

Hatodik fejezet
Aveline arra ébredt, hogy az egyik szolga odakiáltott valamit a másiknak lenn, a földszinten. Egy pillanatra
még közelebb húzódott a mellette fekvő, nagy, meleg testhez, még beljebb csavarva magát a takaróba, orrát
Lucien nyakába fúrva. Túl korán van hozzá, hogy felkeljenek. Annyira jó helyen volt ebben a pillanatban...
Reggel! Szemei felpattantak, riadtan ugrott fel. A szoba, ragyogó napfényben fürdött. Lószerszám
csilingelése verte fel a csendet, patacsattogás hallatszott az ablak alatt. Az ajtó előtt lábak koppantak, a
szolgák fel-alá jártak a házban kötelességüket végezve.
- Jaj, ne! - Aveline kétségbeesve ugrott ki az ágyból, magára csavarva egy takarót, miközben a
mosdóasztalhoz lépett. Reszkető ujjakkal húzta elő a férfi nadrágja zsebéből az órát, s felpattantotta fedelét.
Már jó órája, hogy elmúlt a hajnal.
- Ha készpénzre van szüksége, csak kérjen bátran - hallatszott Lucien hangja az ágy felől. - Szívesen
megtartanám inkább a zsebórámat, ha nem bánja.
- Elaludtam! - Aveline letette az órát az asztalra, és gyűrött ruhája után nyúlt. - Rég felkelt már a nap. A
szolgák is ébren vannak. Apám valószínűleg szintén felkelt már. - Ledobta magáról a takarót, felkapta a
földön heverő kombinét, s reszkető ujjakkal kereste a kapcsokat.
- A szolgák egyetlen szót sem szólnak, különben az állásukkal játszanak. - Lucien felállt, nagyot
nyújtózott, cseppet sem zavarta meztelensége. Atyja pedig minden bizonnyal már a kártyaasztalnál ül.
- Milyen gyűlöletes gondolat! - Áthúzta fején a ruhát, s kezét a karkivágásba dugta.
Lucien felhúzta szemöldökét és azzal a pajkos pillantással nézett rá, melyet immár igen jól ismert.
- Kedves Aveline, talán emlékeztethetem rá, hogy atyja játékszenvedélye jutatta önt ebbe a helyzetbe.
Lesimítva alsóruháját derekán, Aveline hátradobta haját és metszőn pillantott vissza.
- Eddig azt hittem, az ön párbajszenvedélye.
- Ó , nem. - Lucien felállt, a székhez lépett, ahova este ruháit tette. - Hazugságok nélkül játszottunk
mindvégig, Aveline. Ne kezdjük el most.
- Hazugságok? - fogta össze haját a sakkasztalon meglelt szalaggal. - Beszélgessünk akkor a
hazugságról, Lucien. Emlékszik még a nekem tett ígéretére, hogy senkinek sem árulja el viszonyunkat?
Elgondolkodva csúsztatta lábát a nadrágba.
- Nem is mondtam el senkinek.
- Akkor ki az a Mr. Dante Wexford? - Aveline a székről félig lecsúszva talált rá ruhájára. - Miként
lehetséges, ha nem beszélt viszonyunkról senkinek, hogy ez a férfi megjelent az első önnél töltött éjszakát
követően, és határozottan sejtette velem, hogy mindent tud kettőnk kapcsolatáról?
- Nem tudom, miről beszél.
- A z a bizonyos úriember nálunk járt tegnapelőtt. - Sikeresen magára húzta a ruhát segítség nélkül,
ekkor viszont rájött, hogy nem éri el a kapcsoka t. - Szemmel láthatóan nyert valamennyi pénzt a pá mtól.
- Hm! - Lucien mosolyogva vette fel az ingét. - Ez mindent megmagyaráz. Látogatásának semmi köze
kettőnkhöz.
- Már hogyne lett volna! - Lucien felé lóbálta az á gy alól előkerült cipőjét egyik kezével, míg a másikkal
ruháját igyekezett összefogni. - Nagyon határozottan flörtölt velem. És pillantása arról árulkodott, hogy
mindent tud.
- Ne legyen már nevetséges. - Megfordította a lányt, nekilátott összecsatolni ruháját. - Dante
mindenkivel flörtöl. Egyszerűen ilyen a természete.
- Látott engem aznap reggel - emlékeztette Lucient.
Az felsóhajtott.
- Igaz.
- Kérdezte, ki vagyok? Megmondta neki a neveme t?
- Nem, dehogy mondtam. - Lucien immár dühödten akasztotta be a legutolsó kapcsot, aztán hát a t
fordított a lánynak. - Teljes képtelenség, amit mond. Megígértem, hogy viszonyunk kettőnk között marad.
- Képtelenség? - pattant elé Aveline. - Maguk ba rá tok. Azt várja tőlem, hogy elhiggyem, nem
mondott neki semmit?
- Nem mondtam semmit. És a csuda vigye el, hogy képes és kételkedik a szavamban! - Válla fölött
nézett vissza a lányra. - Szomorú, mert eljött a búcsú órája. Nincs szükség rá, hogy fölösleges indulatok
mögé rejtse érzelmeit.
- Arrogáns disznó! - ugrott hátrébb egy lépést Aveline. - Nincs semmi rejtegetnivalóm. Nézze csak meg,
milyen helyzetbe kerültem. Ha tisztességes ember lenne, nem követelt volna ilyen árat apám életéért
cserébe.
Lucien arca elkomorult, szemében jól palástolt düh csillogott.
- Ha az ön apja becsületes ember lenne, nem kérdőjelezte volna meg az én tisztességes játékomat,
kezdjük ezzel. Elfelejti talán, hogy az én becsületem forgott kockán.
 - Melynek ára az én tisztességem volt.
- Meg ne próbáljon engem hibáztatni mindazért, ami kettőnk között történt! - sziszegte Lucien. - Maga
jött énhozzám. Elfogadta a feltételeimet.
- Az én feltételeim között pedig szerepelt a teljes diszkréció. A maga kedves barátja mindent tönkretett.
- Ahogy én is önt, ugye? - gúnyolódott DuFeron. - Viselkedjék már felnőttként, Aveline. Nem
kényszerítettem az ágyamba. Saját elhatározásából jött oda.
Aveline arcát egyszeriben elöntötte a pír, de büszkén felszegte állát.
- Ahogy mondja, uram. És ismét megtenném, ha apám élete forogna kockán.
- Nagyon helyes! - DuFeron tapsolni kezdett. Játssza csak a megrontott ártatlant, édes Aveline. Szegény
kislány, akinek szüzességét fel kellett áldoznia, hogy megmenthesse imádott apja életét. - A közeli
asztalkában levő faragott fadobozhoz lépett. Kinyitotta az elegáns dobozkát, s előhúzott belőle egy papírt. -
Itt van, amiért eladta magát, drágám. Az apja összes váltója. Összesen több mint háromezer fontról.
Aveline keze lehanyatlott. Jobban lesújtották a férfi szavai, mint bevallotta magának.
- Hogy mondhat ilyet?
- Azt kérdezi, hogy merem kimondani az igazságot? - Felnevetett, aztán elhalkult a hangja. - Mióta az
eszemet tudom, tisztában vagyok vele, hogy mindig, mindennek ára van, különösen a nőknek. - Közelebb
lépett a lányhoz, végigcirógatta arcát és nyakát a kezében szorongatott papírköteggel. - Köszönöm hogy
őszinte volt az árral kapcsolatban, Aveline. Rendkívül kellemesnek találtam az együtt töltött időt.
Aveline szívébe fájdalom markolt. DuFeron úgy állította be őt, mint egy ringyót, aki pénzt fogad el
szolgáltatásaiért cserébe. De hát nem így történt?
Torka elszorult. Nem engedheti meg, hogy kig ú n yolja a férfi mindazt, amit tett, nem hagyhatja, hogy
félremagyarázza apja életéért hozott áldozatát.
- Milyen gyűlöletes, mennyire szerencsétlen ember maga - suttogta.
- Nos, végül csak kimondta az igazságot! Egész közel hajolt a lány arcához. - Vegye az apja váltóit,
Aveline. Az üzlet ennyi volt.
Legyűrve a rátörő heves érzelmeket, Aveline kivette a férfi kezéből a papírokat, s erőltetett
nyugalommal szólalt meg.
- Kérem, hívja a hintót.
DuFeron hátrébb lépett, s gunyoros udvariassággal földig hajolt.
- Ahogy parancsolja, hölgyem.
Aveline oda se figyelve rá többé nekilátott, hogy megkeresse másik cipellőjét is.
DuFeron egy hosszú másodpercig nem mozdult, aztán hirtelen mozdulattal feltépte az ajtót, és
kiviharzott.
A becsapott ajtó zaja mintha egyszeriben utat nyitott volna a lányban felhalmozódott feszültségnek.
Aveline könnyáztatta arccal tette el apja váltóit, majd felvette cipőit és utazóköpenyét.
Szíve darabokban hevert. De inkább meghal, mintsem Lucien DuFeron tudtára hozza, hogy olyan
kötöznivaló bolond, és beleszeretett.

Az emeleti vendégszoba ablakából Lucien a távolodó hintót nézte. Tudta, hogy a lány benne ül, habár mióta
bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját, nem találkozott vele. Képtelen lett volna újra a szemébe nézni.
Hogy kételkedhetett benne Aveline? Hogy volt képes azzal vádolni, hogy felrúgta egyezségüket?
És mégis, mióta számít neki, mit gondol róla egy nő?
Az ablaknak támasztotta homlokát. Mióta Aveline-t ismeri.
Bolond, bolond és megint csak bolond. Ezt teszik az emberrel az érzelmek - árulást és összetört szívet,
nem hoznak egyebet. Valószínűleg elment az esze, amikor azt gondolta, hogy Aveline más, mint a többi nő,
akit ismert. Ő jött el hozzá, nem? Neki is megvolt az ára, ahogy mindenki másnak. Felajánlotta testét apja
életéért cserébe.
Rendben, ez a felajánlás tulajdonképpen az ő ötlete volt. De eszébe se jutott, hogy a lány elfogadhatja.
És amikor megtette - nos, végül ő is csak férfi, és senki sem utasít vissza egy ilyen ingyen jött jótéteményt.
Arra azonban nem számított, hogy ilyen sokat jelent majd neki.
Felállt és szórakozottan kiegyenesítette hátát, miközben szemével az úton egyre távolodó fogatot figyelte.
Nem jön vissza többé.
Thornsgate egy csapásra hatalmas, hideg falakkal ölelte körül. Üresen. Szobájában nem csengett többé
kacagás. Vagy az édes kis felszisszenő hang, amikor meglepte valamivel. Vagy a kéj, mámoros sóhaja,
mely akkor hagyta el ajkát, amikor belehatolt.
Nem tud tovább maradni ezen a helyen.
 Londonba kellene mennie. Megkeresi Dante-t. Kitörli emlékezetéből Aveline képét, egy másik nő á g y á
ban. Tíz másik nő karjában.
Amikor elindult, hogy utasítsa a szolgákat, még akkor is a szóba jöhető hölgyikék neve kavargott a
fejében. Ekkor döbbent rá a könyörtelen valóságra.
Sosem lesz képes elfelejteni Aveline-t.

Hetedik fejezet

London
Két hónappal k ésőbb

London semmit sem változott. Továbbra is a világ legcivilizáltabb városainak egyike volt, tele az elnéző
lelkek számára oly érzéki szórakozási le hetőséget kínáló alkalmakkal. Bár a szezon majd a tavasz
beköszöntével veszi kezdetét, többen is úgy döntöttek, hogy karácsonyi szabadidejüket odafenn töltik el a
városban. Lucien is közéjük tartozott. Ám amíg az emberek többsége barátokat és rokonokat látogatott
sorra ezeken a hideg téli napokon, Lucien épp ellenkező okkal érkezett a városba.
Távol akarta tartani magát Aveline-től.
Nehezebb volt, mint gondolta. Képtelen volt megérteni, hogy lehetett rá ekkora hatással egy lány. Ismert
nála szebb nőket, szenvedélyesebb asszonyokat, divatosabbakat. Mégis kizárólag Aveline-re vágyódott éjjel
az ágyban, akárhány okos kurtizánt csípett is fel. Aveline nevetését szerette volna, hogy visszhangozzák
londoni lakásának falai. Aveline-t akarta, akinek ártatlan lelkesedése emlékezetesebb volt számára, mint a
legképzettebb szeretők sikolyai.
Aveline-é, aki nem bízott benne.
A kandalló előtt ült, s elmélázva bámulta a fellobbanó lángok fényének vibrálását a tükörsima
sakkfigurákon. Felidézte az emléket, amikor meztelenül sakkozni tanította a lányt. Mennyire elpirult!
Mindenáron okosan akart lépni, holott ő már rég tudta, hogy semmi esélye sincs, sarokba szorította.
Felvette a világos vezért, a királynőt, s görgetni ke zdte ujjai között. Talán legjobb lenne meglátogatni a
lányt, megbizonyosodni arról, jól van-e.
Behunyta szemét, s kezét szorosan a sakkbábu köré kulcsolta, akárha attól tartana, megszökhet. A lány
biztosan jól van. Ott van az apja, van kiről gondoskodnia, nem?
Aznap, amikor elhagyta vidéki házát, a báró megjelent nála. Még mindig előtte volt a férfi szederjes
arca, a dühe, ahogy elégtételt követelt a lányán esett becsületsértés miatt. Chestwick rájött, mi történt
közöttük, amikor Aveline hazatért, kezében apja váltóival.
Lucien visszautasította a párbajt.
A báró döbbenten bámult utána, ahogy felszállt a hintójára, és elhajtatott London irányába. Még ő maga
sem igen hitte, hogy képes volt erre. Azelőtt soha, egyetlenegyszer sem esett meg, hogy megválaszolatlanul
hagyott volna egy ilyen kihívást. Különösen, hogy bizonyos lehetett győzelmében. Kétségtelen, a báró dühe
igencsak jogos volt, s neki eszébe sem jutott, hogy ott maradhat a küzdőtéren. Ennek ellenére mégsem
fogadta el a kihívást.
Aveline miatt.
Még ha megkérdőjelezte is becsületességét, ő teljesítette, amit ígért. A megállapodás három éjszakáról
szólt a lány apjának váltói és élete ellenében. Aveline megtartotta szavát. Ő is az övét.
A sakkfigura barázdáinak érzete tenyerének bőrén visszahozta a valóságba. A sakktáblára hajította a
bábut. Végiggurult a kockás mezőn, végül nekicsapódott a sötét királynak, lelökte és megállt.
Emmons, londoni inasa jelent meg az ajtóban.
- Mr. Dante Wexford.
Egy utolsó dühödt pillantást vetve a leesett figurára, felnézett lendületesen közeledő barátjára.
- Jó ég, Lucien, hisz te még fel sem öltöztél! - Dante sötét szmokingban, hófehér nyakkendőben,
világítóan fehér kesztyűkkel és divatos sétapálcával jelent meg. Gyémánt nyakkendőtűje élénken szórta
fényeit. Felhúzott szemöldökkel méregette Lucien házikabátját. - Gondolom, nem ebben akarsz megjelenni
Lady Presting bálján.
 Lucien fáradtan sóhajtott.
- Ne haragudj, Dante, elfeledkeztem róla.
- Megint? Lucien, észrevetted, hogy az elmúlt két hónapban kevesebb, mint hat társasági összejövetelen
jelentél meg? Te, aki egykor egyetlen este leforgása alatt mentél el ennyi helyre!
- Tudom - Lucien előrenyúlt, és újra kezébe ve tte a fehér királynőt. - Nem izgat mostanában a londoni
társas élet, ez az igazság.
- De Lucien... ez nem lehet igaz!
- Pedig így van. - Lucien felemelkedett, zsebébe csúsztatta a figurát. - Konyakot?
- Nem kérek konyakot. - Dante követte barátját, aki a közelben álló kisasztalhoz lépett. - De Lucien,
kötelességed eljönni Lady Presting híres téli báljára.
Az felnevetett.
- Ugyan már, Dante, hisz az is csak egy bál a többi között. Majd elmegyek valamelyik másikra.
- Volt már jó néhány, az igaz. - Dante megragadta barátja karját, épp, amikor az tölteni akart magának.
A konyak kilöttyent az asztalra. - Alig néhányon voltál eddig.
Lucien jeges pillantással nézett a vállán levő kézre.
- Megfeledkezel magadról.
- Ne beszélj velem ilyen hangon! - sértődött meg Dante, de azért hátrébb lépett. - Nem vagy jobb nálam,
csak mert a te apád úgy döntött, hogy a nevére vesz.
- Volnál olyan kedves, nem előhozakodni ezzel megint? - Lucien határozott koppanással tette helyérc az
üveg tetejét. - Erről nem én tehetek. Apám elismerte, hogy elővigyázatlan volt szeretőjével, és fiút szült
neki. Ennyi az egész.
- Nem beszélnél ilyen könnyedén, ha téged is kizárna az arisztokrácia soraiból, ahogy engem.
Lucien a szemeit forgatta. Felemelte poharát, és elindult a szék felé.
- Kezdjük elölről, Dante?
- Igenis, kezdjük - lépett elé Dante. Lucien megállt, s meglepetten nézte a barátja arcára kiülő leplezetlen
reményvesztettséget. - Apám kétségbe vonja puszta létezésemet is. Nem járhattam iskolába, mint te.
Egyetlen megélhetési forrásom, hogy kitűnően kártyázom.
- Tudom - Lucien hangját együttérzés festette. Konyakját nézte, aztán hirtelen, egyetlen kortyra fe
lhajtotta.
- A fenébe, semmi szükségem a sajnálatodra! - fordított hátat neki Dante mereven. - Szerinted örülök
neki, hogy tőled függ a megélhetésem? Ha veled nem juthatok be a felsőbb tízezer közé, elvágták alattam a
fát. Az ő pénzükön eszem és ruházkodom.
- Tudom - szólt Lucien immár sokkal csendesebben. - Elmegyek veled Lady Prestinghez. - Letette a
poharat.
- Csodás! - Dante immár megvidámodott arccal sietett egy pohár francia likőrért.
Lucien zavarodott pillantással követte barátja mozdulatait. Dante volt a leghűbb társa, ugyanakkor
sosem tudta, hogyan kezelje efféle érzelemkitöréseit. A legegyszerűbbnek mindig az tűnt, ha engedett neki.
Sosem volt igazán ügyes érzelmi ügyekben. Aveline-nel kapcsolatos kudarca is ezt igazolta.
- Azonnal jövök.
Dante nézte, ahogy Lucien elsiet, s a mosoly lassan lefagyott arcáról. Lélegzetének üteme meglassúdott,
előhúzta elegáns zsebkendőjét és megtörölte izzadt homlokát. Rettegett, hogy Lucien esetleg kitart eredeti
álláspontja mellett és ragaszkodik hozzá, hogy nem megy el Lady Presting báljára , bármennyire igyekszik is
meggyőzni. A dolgoknak ilyetén fordulata egyenesen katasztrofális lett volna.
Visszacsúsztatta zsebébe a fehér zsebkendőt, ekkor vette észre, hogy remeg a keze. A fene egye meg!
Ismét a kisasztalhoz lépett, és töltött magának egy újabb pohárka italt. Nyugodtnak kell maradnia . Nem
kell, hogy Lucien gyanút fogjon. Ahogy a likőr lecsúszott a torkán, hirtelen erőt vett rajta a bűntudat.
Hogy tehetett ilyet? Mi vitte rá egy efféle cselekedetre? Lucien a legjobb barátja, mindig is kiállt
mellette, mindenhová magával vitte. Soha, egy pillanatra sem emlegette fel Dante származását.
De hát az embernek meg kell élnie valahogy. Dante magába döntötte a maradék konyakot. És
mostanában Lucien a legrosszabb fajta remete életét éli. Hogy biztosíthatja megélhetését, ha épp legjobb
barátja segítségére nem számíthat?
A tény, hogy Lucien szinte egyáltalán nem járt társaságba az utóbbi időben, együtt járt azzal, hogy Dante
zsebe teljesen kiürült. Lucien ajánlása nélkül Dante nem játszhatott arisztokrata partnerekkel. Nem
hazudott, amikor azt állította, hogy Lucientől függ a megélhetése.
Bár többé egy percig sem. Nem, újra nem fordulhat elő ilyesmi.
Letette a poharat, és Lucien íróasztalához lépett. Régi barátja talán tartogat néhány fontot a papírjai
között. Minden shilling számít ezekben a szűkös időkben.
 Beletúrt a papírokba, és a fiókokat is átkutatta, de nem talált semmi értéket, pénzt. A pokolba ezzel a
fiúval, mindig ilyen lehangoló rendet tartott maga körül.
Pillantása az asztal sarkán álló, gondosan elrendezett levélkupacra vetődött. Felvette az elsőt,
megvizsgálta. Még nem nyitották fel. Minden bizonnyal aznapi posta.
Összeszorított ajkakkal lapozta végig a levélhalmot. Tucatnyi meghívás. Lucien egyszerűen szívtelen,
hogy nem fogadott el legalább néhányat. Akkor természetesen őt is magával vihette volna.
Aztán rábukkant a levélre.
Azonnal tudta, hogy csakis nő küldhette, apró, kerek betűk, csinos levélpapír. Megszagolta a borítékot -
finom női parfüm áradt belőle. Ismerte ezt az illatot. Hol is érezte...? Levendula. Igen, ez az. Akkor csapta
meg ez a levendulaillat, amikor Lord Chestwicknél járt, behajtani a férfi kártyaadósságát.
Vajon a báró csinos kis leánykájától érkezett?
Megtapogatta a levelet, végigsimított a Lucien nevét formáló betűkön. Talán szerelmi légyottra hívja a
cicababa. Rendes kis darab, annyi bizonyos. Gömbölyű formák és csodás alak. Egy dolog biztos, nem szűz
már, ha hajnalban távozott Lucien kastélyából.
Elmosolyodott. Talán leleplezheti Lucien titkos kapcsolatát. Még az is megeshet, hogy elcsábíthatja a
lányt barátjától, miért ne?
A terv egyre csábítóbbnak tűnt, ahogy teltek a percek. Lucien teljesen megváltozott, mióta volt ez a
kalandja a lánnyal. Talán beleszeretett. De ha Dante szeretőjévé teszi a lányt, akkor ő is láthatja, hogy
minden nő ugyanolyan, és kiveri végre a fejéből ezt a kis csitrit. Minden a rendes kerékvágásba kerül, és ők
újra a londoni arisztokrácia fenegyerekei lehetnek. Az ördögi páros.
Talán akkor neki sem kell megtennie azt a gyá szos lépést. Minden visszazökkenhetne a régi
kerékvágásba.
Felvillanyozta a lehetőség. Feltörte a borítékot, és nekilátott, hogy végigolvassa a benne foglalt csiklandós
sorokat. Az első sor után azonban leesett az álla. Ha Lucien ezt elolvassa, soha többé nem tér v is s z a
semmi a régi menetébe. Az ördögi páros azonnal gyászosan semmivé lesz.
- A rohadt életbe, Luce - mordult fel. - Nem v a g y már kezdő.
Felkapott egy papírt Lucien asztaláról, és sietős mozdulatokkal odavetett két sort. Borítékba tette az
írást, s megcímezte Cornwallbe. A postázásra váró levelek közé csúsztatta. Aveline Stoddard levelét
egyetlen mozdulattal a kandallóba dobta. Végignézte, ahogy az illatos levélke meggörbül, elfeketedik, és
lassan hamuvá lesz. Szíve elnehezedett.
Nincs választása. Lépnie kell, mielőtt Lucien tudomást szerez a Chestwick lányról. Az üzenet, amit
küldött neki, nem tarthatja távol soká. Előbb vagy utóbb, de Lucien rájön az igazságra. Valamikor
visszamenne Aveline-hez.
Dante nem állhatta még a gondolatát sem. Azt m e g különösen visszataszítónak érezte, hogy a csitri
ide jöhet Londonba, és olyan dolgokra tereli Lucien figyelmét, amiket mindenképpen jobb titokban tarta ni.
Jó esetben a durva szavak, amelyeket neki írt, visszatartják majd, de az ilyen lánykáknál sosem lehet tudni.
Meg kell lennie, nem érdemes tovább várnia. Nincs más választása.
- Készen állok - mondta Lucien belépve a szobába drága, jól szabott öltözékében. - Gyere, Dante. Vár
bennünket az éjszaka.
- Ahogy mondod - fordult felé Dante hamis mosollyal. - Ahogy mondod.
***

Sötétség, fekete homály mindenütt. A világ bizonytalanul megingott, s Lucien feljajdult, ahogy fájdalmas,
lüktető feje megbillent. Mi az ördög ez? S miért nem lát?
Zaklatott agyát gondolkodásra kényszerítette, de semmi egyebet nem tudott felidézni, csak hogy valaki
megragadta, aztán fejbe kólintották, erősen. Onnantól kezdve sötét maradt minden. Nagyot hajtott. Só
szagát érezte. Hullámok csapódtak korhadt deszkáknak. Lucien ráeszmélt, hogy egy hajón van. A szemére
húztak valamit.
Hál' Istennek, nem vakult meg!
Halk szitkozódással igyekezett megfordulni hasáról a hátára, de egy durva kéz visszalökte a fagyos,
hideg fedélzetre.
Feje a deszkának ütődött, s hirtelen elfogta a hányinger. Nevetés, gúnyolódás hangjai ütötték meg a fülét,
fogva tartóinak nevetgélése. Igyekezett összeszedni magát. Bárkik legyenek is ezek a brigantik, nem szerzi
meg nekik azt az élvezetet, hogy gyengének mutatkozik.
Csak azt remélte, hogy Dante megúszta a dolgot.
 - Ki van itt nekünk? - A durva hangra azonnal néma csend lett. Lucien küzdött, hogy ne veszítse el
eszméletét. Ez lesz a kapitány, biztosan.
- Az új matróz, kapitány. - Az egyik gonosztevő lekapta róla a zsákot, amitől addig nem látott. Feje
nekiütődött a deszkának, olyan fájdalom hasított belé, hogy nem tudott elfojtani egy nyögést. Fények
villantak szeme előtt, ahogy lassan kinyitotta.
- Jó nagy melák. - Húsos kéz ragadta meg a haját, s emelte fel fejét. Forradásos arcú, vörös szakállas
férfival találta magát szemben. - Azt' úgy öltözik, mint egy nábob. Valakinek nagyon nem tetszett a pofád,
kölyök! - mondta Luciennek. - Valaki hóttan akar látni, ez a nagy helyzet.
- Kicsoda? - préselte ki a szavakat cserepes ajkai közül.
A kapitány felnevetett, s elengedte haját, mire feje újra a deszkának ütődött. Lucien behunyta szemét,
mert ismét elöntötte a fájdalom hulláma.
- Valaki, öcskös. Ne kérdezd ki. Odaadta a pénzt. Ennyi.
- Nem egy báró volt véletlenül? - kérdezte valamelyik fickó.
- Persze, mingyá' a trónörökös!
- Vagy talán a király az ütődött fejével, személyesen - hangzott a legújabb ötlet, mire az egész társaság
vad röhögésben tört ki.
A kapitány egy durva rúgással hátára fordította a rabot. Lucien összerándult, megemelte fejét a fények
irányába, melyek, most jött rá, a hajó fáklyáitól származtak. A kapitány mereven nézte az arcát. - Nem
főrendű, ugye?
- Nem ám. Zabigyerek - vetette oda gúnyosan az egyik tengerész.
A kapitány elmosolyodott.
- Akkor a mienk. Köszönet annak a bárónak. Jó lesz a legénységbe'.
A bárónak . Lucien összegörnyedt, ahogy az egyik tengerész felállította. Chestwick. Ő találta volna ki
ezt a büntetést Aveline megrontásáért?
A kapitány felröhögött, ahogy Lucien lábai megcsuklottak.
- Na ebbő' se lesz semmi, csak ballaszt holnapig. Nem kellett vóna ennyire fejbe vágni!
- Megfizetek önnek - Lucien hatalmasnak é re zte megduzzadt nyelvét. - Engedjen elmenni, s busásan
megfizetek magának.
- Nédd má! - harsant a kapitány hangja emberei nevetése közepette. - Megmon'ták, hogy mi az ábra
veled, Lordocskám. Nem értesz máshó, csak vered a blattot meg nincs is egyebed, csak ez a ruha.
Hazudozó.
- Nem... - a bárka megbillent. Vagy ő billent meg? - Nekem... Meg tudok fizetni önnek.
- Megfizetsz. Ammá biztos. A karodda' meg a hátadda'. Üdvözlünk a fedélzeten, kölyök. Most mán a
Tengeri Sárk ány matróza vagy.

Aveline összegyűrte a kezében tartott levelet, kibámult az ablakon, szeme furcsamód száraz maradt. Talán
a sokk miatt. Sírnia kellene, az lenne a normális reakció ilyen esetben.
Kikosarazták, visszautasították. Durván és véglegesen.
Lenézett a kezében tartott papírra. Kisimította a gyűrött lapot a szekreter tetején.
Egészen másfajta kézírásra számított Lucientől, de az üzenet egyértelmű volt.

Gratulálok a boldog eseményhez. Kérem, ne k eressen a továbbiak ban semmiféle k apcsolatot velem.

Hogy lehet ennyire hűvös? Ennyire durva és kegyetlen? A hasára tette kezét. Hogyhogy nem érdekli
egyáltalán?
A hálószoba ajtaja kinyílt, s Aveline ölébe ejtette a levelet, amikor meglátta belépő apját. Ő még nem
tudta, hogy felvette a kapcsolatot Luciennel, s azt sem, hogy miért. Azt gondolta, ráér akkor közölni a hírt
apjával, ha Lucient maga mellett tudhatja.
Milyen bolond volt.
A báró csendesen megállt az ajtóban, s komor tekintettel nézett maga elé. Aveline ismerte már ezt a
né zé st.
- Mi történt? - kérdezte. - Valami baj van?
A férfi habozott, de végül megszólalt.
- Lucien DuFeron meghalt.
 - Micsoda? - Ujjai még erősebben a levélre kulcsolódtak, ökle egészen elfehéredett. - Mit mondtál?
A báró felsóhajtott, együttérzés lágyította el vonásait.
- Halott. Egy útonálló lehetett, azt mondják. A dokkok közelében találták meg összeégett tetemét.
- Az nem lehet - ugrott fel Aveline. - Valami félreértés van a dologban.
- Nem hiszem. Lehetetlen volt... - elhallgatott. Láthatóan szerette volna minél kíméletesebben közölni a
tényeket. - A test teljesen összeégett, de megtalálták a zsebóráját. DuFeroné, bizonyosan.
- Nem. - Süllyedt vissza a székbe Aveline. Üveges szemmel nézett maga elé. - Nem lehet.
- Sajnálom. - Apja elindult felé, de Aveline elnézett másfele, ki az ablakon. Megállt. Lassan elkopogtak a
percek, s még mindig nem nézett felé. Lord Chestwick megfordult, és kiment a szobából
Egyetlen könnycsepp gördült le szeméből, összemosva a kezében tartott írás betűit.

Második rész

Utána
 Nyolcadik fejezet

Cornwall, Anglia
1816. április
Bosszú!
Lucien görcsbe szorult kézzel tartotta csődörének kantárszárát, ahogy lenézett a hegy tetejéről Lord
Chestwick házára.
Öt évébe telt, hogy visszatérhessen Angliába. Négy évet töltött el a Tengeri Sárkány nevű csempészhajó
matrózaként Sledge kapitány kegyetlen keze alatt. Az utolsó év már valamivel jobb körülmények között
köszöntött rá, egy kalózhajón, a Bosszúállón.
Amikor a Bosszúálló annak idején megtámadta legyőzte a Tengeri Sárkányt, számára a megváltás pillanata
jött el. A nagy haszonnal dolgozó kalózhajón pedig egyetlen év alatt visszaszerezte - nem is, megduplázta -
azt a vagyont, ami egykor az övé volt.
Halott lenne? Bizony nem!
Az összeégett tetem, melyet a dokkok közeiéb e n t a láltak, azé a gazemberé volt, aki leütötte és
kirabolta őt. A zsebében talált óra miatt gondolták, hogy ő az. A londoni hatóságok nyilvánosságra hozták és
megerősítették halálhírét. Egykori vagyona eltűnt, befektetései jövedelmét rég kifizették a többi
tulajdonostársnak. Kapzsi féltestvére, Robert megvette Thornsgate-t, de eszébe sem jutott, betegye oda a
lábát. A ház üresen, elhagyatottan állt.
Apja meghalt, mialatt ő a Tengeri Sárk ány poklában szolgált, Robertre hagyva címét és vagyonát. Most
ő volt Huntley hercege. Amikor Lucien jelent a Huntley-kastélyban néhány nappal azelőtt, a szolgákkal
dobatta ki.
Csak Dante ismerte meg. Szegény fickó, egészen belesápadt, amikor Lucien belépett a szobába, de
gyorsan összeszedte magát és segített Luciennek kideríteni, mi történt azóta, hogy eltűnt.
Amit talált, felháborította. Apja halott volt, házát eladták, vagyona semmivé foszlott. Ha ne m szedi meg
magát annyira a kalózkodással, szegényházban végezhette volna. Az igazságtalanság rettenetesen
felháborította, s elhatározta, nem nyugszik, amíg elégtételt nem szerez.
Nem hozhatta vissza apját az élők sorába, de visszakövetelhette mindazokat az anyagi javakat, melyektől
megfosztották. És itt a lehetőség, hogy bosszút álljon azon az egyetlen emberen, aki felelőssé tehető minden
szenvedéséért. Chestwick báró!
Megölhette volna a bárót már évekkel ezelőtt is, adott volt a lehetőség. Ha ellenáll Aveline szépségének
és lelövi a bárót párbajban, nem következett volna be mindez. De nem, hagyta, hogy elcsábítsa az angyali
arc, a lány érzékisége és egyenessége. Hányszor eszébe jutott száműzetése során, eg y r e azon törte a
fejét, vajon Aveline tudott-e apja tervéről.
A lány képe egyszeriben megjelent előtte, s szíve hevesebben dobogott, ahogy tiszta, zöld szemeit
felidézte. Bármilyen kedves volt is, nincs az a nő, aki megérdemel ekkora árat. Mindenét elveszítette
egyezségük miatt.
Az együtt töltött éjszakák mostanra már nem számítanak. Aveline bizonyosan férjhez ment, valószínűleg
megajándékozta férjét örökösökkel is. Talán elhízott az utóbbi néhány év alatt. Löttyedt lett. Kíváncsi volt,
vajon kívánatosnak találja-e még.
Még inkább érdekelte azonban, hogy a lány mit szól majd az ő külsejéhez.
Lepillantott fekete kesztyűs kezére, s felidézte, há ny forradás, sebhely tarkítja őket. A hajón végzett
kemény fizikai munka évei. Hasonló sebhelyek d ís z e legtek a testén, a legtöbbet Sledge kapitány korbácsa
okozta. Vajon elborzaszt a látvány egy jól nevelt úrilányt? A szeme alatt futó kisebb hegek, melyek a
kapitány tőrétől származtak, elrettentettek már nem egy lányt.
Vajon egy úrinő - amilyen Aveline - eltöltene három éjszakát most az ágyában? Nemigen emlékeztetett
immár arra a hírhedt nőcsábászra, aki egykor volt. Az igazság tükröződött róla: ő volt a férfi, aki megjárta a
poklot és visszatért.
 Rádöbbent, hova vezetnek gondolatai, s megálljt pa ra ncsolt magának. Nincs értelme a múlton
merengeni. Feladata van. Párbajra hívja a bárót és megöli. Évekkel ezelőtt meg kellett volna már tennie. S
akkor talán üldözött lelke megnyugvásra lel.
Ügetésre fogta lovát. Chestwick háza felé vette az irányt.

***

- Miss Stoddard, egy úriember keresi az édesapját. Aveline felsóhajtott, és félretette a kezében tartott
számlát. Az utóbbi három hónap alatt háromszorosára nőttek kiadásaik.
- Ki az, Mrs. Baines?
- Nem Squire Lofton - válaszolt a házvezetőnő dühös szippantással.
- Hála Istennek! Az a férfi úgy döng itt a ház körül, mint légy az istállóban. - Aveline felemelkedett és
lesimította divatjamúlt rózsaszín ruháját. - Mrs. Baines, mennyi gyertyánk maradt? Szeretném, ha a lehető
legtovább kitartanának, és ha lehet, nem kellene újakat vennem ebben a hónapban. Akkor ki tudom fizetni a
gyógyszereket.
- Rendben, kisasszony. - A házvezetőnő habozni látszott. - Szeretné, hogy itt maradjak önnel, amíg az
úrral tárgyal?
- Nem szükséges. - Aveline az ajtó felé biccentett. - Valószínűleg papa valamelyik régi kártyapartnere
akarja kifejezni részvétét... és talán előáll valami régi követeléssel - fejezte be szavait némi gúnnyal.
- Legyen óvatos - ajánlotta Mrs. Baines. - Megesik, hogy valaki úgy néz ki, mintha gentleman lenne,
holott nem is az. A közelben vagyok, ha szűksége lenne rám.
- Köszönöm, hogy ennyire aggódik értem, de higgye el, minden rendben lesz.

Lucien kemény léptekkel rótta az aprócska sza lont, hihetetlen türelmetlenség feszítette a jó modor álarca
alatt. Eljött az idő. Szinte felrobbant a várakozá stól. A bosszú pillanata beteljesedik.
Igazságszolgáltatás.
Az ajtó egy kattanással kinyílt, felnézett, olyan arccal, mint aki most találkozik azzal az emberrel, aki
vette tőle élete egy részét.
Aveline döbbenten állt az ajtóban, zöld szemébe n hitetlenkedés csillant. Nem volt kövér. Sem alaktalan.
Éppolyan gyönyörű maradt, mint amilyennek emlékezett rá. Asszonyosabb lett kissé, gömbölyűbb, de ez
csak még kívánatosabbá tette. Eltűnt az ártatlan kislány. Helyén csábos szirént talált.
Hitetlenkedő pillantása hamarosan szertefoszlott, s átadta helyét a tiszta, sugárzó örömnek.
- Lucien? - suttogta.
Hiába telt el oly sok idő, csupán azzal, hogy kiejtette nevét, teljesen felkavarta DuFeront. Mosolyának
melegsége megrázta, szemének barátságos csillogása, őszinte öröme. Kis híján a karjába borult. Csaknem
elmondta neki, hogy nem tudta feledni, ennyi év után sem. De ahogy nézte, a lány arca egyre sápadtabb
lett, végül olyan fehéren világított, m in t ruháján a csipke, s ujjai elfehéredtek, annyira szorítottá k az
ajtókilincset. Eltűnt arcáról az öröm, mintha sosem lett volna.
- Hát él - sóhajtotta tompán.
- Meglepődött? - Hogy csalódottságát rejtse, elővette azt a mosolyt, melynek láttán a harcedzett kalózok
is összerezzentek. - Én legalábbis meglepődtem, hogy önt látom itt. Az apját kérettem ugyanis.
- Apám jelenleg nem fogad látogatókat.
- Nem fogad? - mosolya fenyegető szigornak adta át helyét. - Engem majd fogad.
- Hónapok óta nem fogad senkit. - Óvatos léptekkel beljebb jött a szalonba, s úgy bámult DuFeronra,
mintha szellemet látna. - Mit kíván tőle?
- Férfidolog, nem fogom az ön orrára kötni. Hol van? - Megpróbált ellépni a lány mellett, de az konokul
útjába állt. Karját keresztbe fonta mellén, s a szemében kavargó érzelmek mellett megjeleni a z elszántság
szigora.
Luciennek nem került volna különösebb erőfeszítésébe félretaszítani, de habozott. Már a puszta tény,
hogy ilyen közel állt hozzá, megborzongatta. Összezavarta.
- Nekem azt mondták, hogy ön meghalt.
Aveline hangjában mélységes szomorúság c se ngett, s ez áthatolt Lucien szívének páncélján. Önnön
gyengesége azonban felbosszantotta.
- Tévedés volt, mint láthatja.
Nyers válaszára a lány összerezzent, de összeszedte magát és szigorú szemekkel nézett vissza rá.
- Látom - válaszolta hasonló hangon, mint a férfi.
 - Azt gondoltam, esetleg örül neki, hogy h a misnak bizonyult a hír. - Szavait düh, elkeseredés és fájdalom
fűtötte. - Amikor utoljára találkoztunk szemmel látható örömmel szabadult meg tőlem.
- Ezt én is elmondhatom önnel kapcsolatba n - vágott vissza Aveline. - Nem is nyilváníthatott v o lna
egyértelműbben véleményt. Csak azt nem értem, miért kellett ennyire kegyetlennek lennie.
Lucien felnevetett és kezébe fogta a lány állát.
- Maga még nem látott engem kegyetlennek, kedvesem.
Aveline hátraugrott, kiszabadítva magát érintéséből.
- Nincs joga hozzám érni, uram!
- Volt idő, amikor egyáltalán nem tiltakozott ellene, kedves Aveline. Sőt emlékszem még, amikor
könyörgött érte.
A lány elvörösödött, de szemeit nem fordította el. Érzelmektől fűtött pillantást vetett DuFeronra.
- Az hosszú idővel ezelőtt történt, uram. Mielőtt még elhitette volna a világgal, hogy meghalt. Mielőtt... -
szavai megtörtek. Szigorúan összeszorította ajkait, nehogy olyan szavak hagyják el őket, melyeket
megbánhatott volna.
- Mielőtt micsoda? - Aveline továbbra sem szólt, s Lucien lelkében felgerjedt a harag. - Az elmúlt öt
évet a pokolban töltöttem, Aveline. Ne tegye próbára a türelmemet.
- Maga töltötte pokolban az utóbbi éveket? - H a n g ját felháborodás járta át. - És én? Ahogyan
elhagyott engem a legnagyobb szükségben?
- Elhagytam? Kölcsönös egyetértés volt közöttünk, amikor elváltunk. Ha valakit vádolni akar amiatt,
hogy elhagyatottnak kellett éreznie magát, akkor forduljon az apjához. Öt évvel ezelőtt erőszakkal
elraboltatott és egy csempészhajó fedélzetére lökött rabszolgának.
- Lehetetlen. Apám sosem követne el ilyen gazságot.
- Nem? - Lucien közelebb hajolt hozzá, igyekezvén ügyet sem vetni az átható levendulaillatra, m e ly
annyi édes emléket idézett fel benne. - Rájött, h o g y viszonyunk van. Ne próbáljon meggyőzni az
ellenkezőjéről, mert ő maga jött el hozzám.
Aveline kihúzta magát, szemmel láthatóan ne m zavarta Lucien közelsége.
- Miért hazudnék? Rajtakapott aznap reggel, amikor hazaértem kezemben a váltóival. Pontosan tudta,
mit tettem.
- Aztán eljött hozzám, és párbajra hívott. - Ke serűen felnevetett. - Nem fogadtam el a kihívást, Aveline.
Otthagytam, a magával kötött átkozott egyezség miatt.
Aveline mélyet sóhajtott.
- Köszönöm, hogy így cselekedett, uram.
- Maga csak ne köszönjön meg semmit. Hányszor elátkoztam már magam azóta, hogy ilyen nemes lelkű
voltam. Ha kiállok párbajra az apja ellen nem veszítettem volna el mindenem.
- Ez kell magának, Lucien? Bosszú? Ezért jött ide ma reggel?
- Igen - mosolygott hűvösen Aveline-re. - Párbajra akarom hívni az apját.
Aveline szeme elfelhősödött rémületében.
- Azért jött ide, hogy megölje!
- Hogy párbajozzam vele. - Megvonta a vállát. - A végeredmény a sors kezében van.
- Bolondnak néz engem, uram? Mindenki tudja milyen kitűnő céllövő. Épp ez sodort bennünket olyan
nagy bajba öt évvel ezelőtt is.
- Becsületbeli ügyről van szó.
Aveline hátrált egy lépést az ajtó felé.
Megőrült.
- Valóban. - DuFeron metsző pillantása megfagyasztotta benne a vért, moccanni sem mert.
- Örült düh lángol bennem. Elloptak öt évet az életemből. Jogom van a bosszúhoz.
Aveline keserűn felnevetett.
- Sajnálom, mindazért, ami történt önnel, Lucien, de apámnak semmi köze az egészhez. Biztos vagyok
benne, hogy önző viselkedésének valamelyik egykori áldozata bánhatott el önnel ilyen kegyetlenül.
- Én úgy hiszem, apja az oka mindennek.
- Nem érdekel, mit hisz.
- Lássuk, vajon a kedves báró úrnak mi a véleménye minderről! - Odébb taszította a lányt, és kiviharzott
a hallba. Aveline szapora léptekkel követte, kezét csípőre téve járt utána, miközben a férfi sorra benyitott a
földszinti helyiségekbe.
- Mondom, hogy téved.
- Tudom, mit akarok.
Aveline felháborodott pillantást vetett rá.
 - Hagyjon békében egy szerencsétlen öreget, és törődjön a saját családjával, maga gonosztevő. Bár,
ahogy hallom, velük sincsen jobb viszonyban, mint a többi emberrel, akivel összehozta a sorsa.
- Vigyázzon arra az éles nyelvére, hölgyem - vetett dühödt pillantást Aveline-re, de az továbbra mozdult
mellőle.
- Akit keres, nincs ebben a házban - nézett DuFeronra éppoly bátran, mint annak idején, öt évvel azelőtt.
- Hagyjon minket békén, és keresse máshol bosszújának tárgyát.
- Nem mentheti meg, mondjon, amit akar! - A pokolba, milyen gyönyörű volt a lány, még m in d ig úgy
hatott érzékeire, akár egy pohár erős k o n y a k. Az árulás azonban gyakran csinos álruhában jelenik meg az
ember előtt, figyelmeztette magát. Azért volt olyan ideges elválásuk reggelén, mert félt, hogy apja felfedezi
eltűnésének okát. Talán épp azért tüntették el, hogy megelőzzék a botrányt. - Ki vele, Aveline! Hol az apja?
Vagy kutassam é rte végig a házat, ezt szeretné?
A lány csinos ajkai elkeskenyedtek haragjában.
- Párbajra akarja hívni az apámat, Lucien? Rendben. Kövessen - kezével felkapta szoknyája csücskét,
és felsietett a lépcsőn.
Végre, gondolta Lucien, a nyomában sietve. Na végre.
Aveline sietős léptekkel viharzott fel a lépcsőn, minden izma megfeszült dühében. Lucien tekintetét
mégis magára vonta kellemesen gömbölyded hátsója. Emlékezett még, hányszor végigsimította ezeket a
csodálatos domborulatokat szeretkezéseik során, keze megremegett a tükörsima bőr tapintásának emlékétől.
Aveline megállt a lépcső tetején, és olyan pillantással mérte végig a nyomában loholó férfit, hogy azonnal
elfelejtette minden buja gondolatát. Egyébként is, soha többé nem viszi ágyába a lányt, á lm o doznia sem
érdemes a dologról. Különösen most nem, amikor a bosszú itt van egy karnyújtásnyira.
- Erre - indult el Aveline a folyosón. Benyitott az egyik hálószobába. - Helló, papa! Látogatód érkezett!
Lucien előrébb lépett, hogy szemébe nézzen gazembernek, aki tönkretette az életét. Az ajtóba n azonban
megállt. Döbbenten nézett.
- Mi ez a játék?
- Apámmal akart találkozni mindenáron. - Hangja megtelt megvetéssel. - Tessék. Hívja ki párbajra.
- Vigyázzon - sziszegte Lucien. A lányra nézett, észrevette, hogy arckifejezése riadalmat keltett benne .
Okos kislány.
Szembenézett bosszúállójával.
Lord Chestwick az ablak előtt ült, a napfényes tá ja t bámulta. Kék köntöst viselt pizsamája felett,
csupasz lábán papucsot. Őszülő haja csomókban éktelenkedett kopaszodó fején, és élesen kiálló arccsontjai
arról tanúskodtak, hogy igen sokat fogyott. Két szeme vakon bámult valami ismeretlen pontot odakinn a
mezőn. Amikor Lucien belépett, egy szolga sietett elő, hogy letörölje a szája szélén lecsorduló nyálcsíkot.
- Mi történt vele? - préselte ki a szavakat összeszorult torkából.
- Fogadtak Lord Meltonnal. Papa leesett a lováról. Versenyeztek. Néhány nappal később hirtelen
beszédromlás következett be nála, aztán elájult. Azóta ilyen az állapota. - Arcát ellágyította az apja állapota
felett érzett mélységes szomorúság. - Az orvos szerint papa megütötte a fejét, és megsérült a z a gya.
- Ez nem lehet! - Lucien összeszorított ököllel f e n y e gette meg a sorsot kegyetlen tréfájáért. Öt év a
pokolban, s most még az sem adatik meg neki, hogy bosszút álljon azon az emberen, aki odataszította.
Chestwick kezébe nem lehetett pisztolyt adni, s még kevésbé lehetett rálőni. Ha most megölné, ahogy
annyira vágyott rá, nem lenne egyéb orgyilkosságnál. Akárha vízbe fojtana egy kölyökkutyát.
Azt akarta, hogy Chestwick hozzá hasonlóan szenvedjen. Veszítsen el mindent - a becsületét, vagyonát,
az életét. De ez már soha többé nem lehetséges...
Megfordult, és kiviharzott a szobából. Teljesen átjárta a tehetetlen harag. Megállt a lépcső mellett,
megragadta a korlátot, küzdött a benne tomboló gyilkos dühvel. Legszívesebben darabokra tört volna
mindent, szétszaggatta volna a korlátot, hogy kivágja az ablakon. Üveg csörömpölését akarta hallani.
Darabokra törni a házat, ízekre szedni maga körül mindent, amíg ki nem tombolja haragját.
Nem tette meg. Lelke mélyén elhalt a bosszúra lihegő hang.
- Sajnálom - suttogta mögötte Aveline.
- Elfogadhatatlan. - Ököllel a korlátra csapott.
- Mindenért megfizetett, amit valaha elkövetett - mondta a lány. - Nem tud beszélni, sem egyedül enni.
Ennyi legyen elég önnek is, Lucien.
- Elég? - Szembefordult Aveline-nel, egész te stét rázta a visszafojtott düh. - Sohasem lehet elég, amíg
annyit nem szenved, amennyit én.
- Mit akar tőle? - intett a betegszoba felé a lá ny. Ver a szíve, lélegzik, de nem él többé. - Hangja
csuklott. - Menjen innen, Lucien. Hagyjon bennünket magunkra. Vigye el innen a fenyegetőzését, a
bosszúvágyát, hagyjon minket magunk ra.
 - Még el sem kezdtem fenyegetőzni - sziszegte vissza. - Majd amikor...
Aveline büszkén felszegte állát.
- Már megtette velem a legrosszabbat, amit férfi nővel tehet, és látja, túléltem.
- Maga a legrosszabb dolognak nevezi azt a három éjszakát? - Durván felnevetett és a lány fölé hajolt.
Az hátrált előle, amíg a fal útjába nem állt, aztán a fé rfi szemébe nézett.
- Mindketten tudjuk, miféle ember maga, Lucien DuFeron!
Közelebb hajolt.
- Mégis, milyen?
- Egy szívtelen nőcsábász. Szoknyapecér. Önző alak, aki játékszernek használja maga körül az
embereket.
- Valóban? - Mélyen a lány szemébe nézett, érezte magán édes leheletét, puha ajkai oly közel voltak az
övéhez. - Annyira rettenetes volt szeretkeznie velem? Úgy tűnt pedig számomra, hogy jól mulatott. Sőt.
Aveline elpirult, arcát elöntötte a harag.
- Biztos voltam benne, hogy ez az, amire maga emlékezik. Számomra nem jelentett egyebet a napi
házimunkánál, csak épp ezzel tudtam megmenteni apám életét.
- Nem, ez nem igaz! - Kezével megfogta a lány arcát, és nem hagyta, hogy elfordítsa tekintetét. - Nem
adhatja be senkinek ezt a hazugságot. Se nekem, se magának.
- Gyűlöletes ember - vetette oda Aveline.
- Mindegy, mit érez irántam ebben a pillanatban. Akkor sem hagyom, hogy megpróbálja elhitetni velem,
hogy nem kívánt engem. Még most is kíván.
Aveline szeme rémülten elkerekedett.
- Semmi egyébre nem vágyom, csak hogy végre megszabadulhassak magától!
- Ó, igen. Még mindig kíván. - Ajka szétnyílt, ahogy kutató szemekkel nézte a lányt. - Pulzusa
hevesebben ver. A lélegzete.... - pillantott le a lá ny kebleire. - Meglehetősen szapora.
- Talán, mert halálra bosszantott egy férfi, aki csak azért rontott be házamba, hogy megvádoljon
mindenfélével.
- Talán, mert még mindig kíván engem.
- Csak egy férfinak juthat eszébe ilyen sületlenség.
- Én férfi vagyok. - Elengedte Aveline arcát, és két kezét megtámasztotta a lány feje mellett,
gyakorlatilag beszorítva a fal és hevesen lüktető teste közé. - Vagy nem vette észre?
- Észrevettem, hogy minden bizonnyal hosszú éveket töltött odakinn a tengeren, Lucien. Nem vagyok
többé ártatlan kislányka.
- Látom. - A düh helyét vad vágy vette át. Lenézett Aveline hevesen emelkedő-süllyedő keblére. - Igazi
asszony lett magából. Gondolom, a férje is értékeli szenvedélye hevét!
- Nincs férjem - vágott vissza. - Most pedig kérem, hogy hagyja el az otthonomat, különben kénytelen
leszek kihívatni a rendőröket.
Összeszűkült szemmel nézett rá ezt hallva.
- Bátor szavak, Aveline. Távozom - egyelőre. De még nem végeztem az apjával. Ahogy magával sem.
- Ó, nem is mertem remélni. - Határozottan nézett vissza Lucienre, szemében düh, és még számos
egyéb, megnevezetlen érzelem kavargott.
DuFeron hátrébb lépett, röviden, szinte sértőn, kurtá n meghajolt, aztán elindult a lépcső felé.
Aveline megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre a hátát látta, térdei csaknem összecsuklottak
alatta. Remegő kezekkel nyúlt a mellette álló szék karfája felé, odahúzta, és leereszkedett rá. Lucien él. Az
elmúlt évek alatt mindvégig halottnak vélte, s most a puszta gondolat, hogy életben van, kiszívta belőle
minden erejét.
Még mindig olyan izgalmas számára, mint akkor, régen. Nem olyan jóképű immár, de továbbra is ott
munkált benne az egykori vonzerő, mely úgy c s á b ította a nőket, mint legyeket a légypapír. Még
nagyobbnak látszott, mint akkor, erősebbnek s veszélyesebbnek.
Fekete haja divatjamúltan hosszúra nőtt, ugyanakkor illett is sajátos, szinte barbár külsejéhez. Éles voná
sai a veszély aurájával vonták körül. Bal szemöldökétől hajáig fehér vonal húzódott, és sötét szemében
szenvedélyes érzelmek viharzottak.
Még mindig ugyanúgy hatott rá. És most az apját a karja tönkretenni.
Lemondóan sóhajtott. Az elmúlt öt év igen nehéz volt számukra, s ezzel egy időben apja is egyre több
időt töltött a játékasztalok mellett, nem hallgatva lánya könyörgésére. Aveline nem kapott házassági
ajánlatot, de jócskán kijutott neki egyéb ajánlatokból - különösen Squire Lofton részéről. Az egykor oly
kedves szomszéd mindent megtett, hogy teljesen tönkretegye a nyilvánosság előtt.
 A lányka, aki egykor csinos férjről álmodozott, má ra megkeményítette szívét, s elfogadta, hogy a férfiak
mennyire kegyetlenek is tudnak lenni. Rémes tapasztalat egy olyan ifjú lánynak, mint amilyen ő volt akkor.
Gyorsan kitudódott, hogy elvesztette ártatlanságát - valójában alig néhány hónapon keresztül tudta eltitkolni
az igazságot a világ elől - s a férfiak egész más szemmel néztek rá. Egyszeriben eltűnt a tisztelet, mely az ő
pozíciójában álló hölgyeknek kijárt, függetlenül attól, hogy a nyilvánosság előtt miként beszéltek vele.
Nemegyszer érezte óvatlan pillanatban valamelyik egykori barátjának kezét testének intim helyei után
tapogatva, s talált férfiakat a házban, akik kettesben óhajtották elérni nála azt, amit egyszer már önként
adott másnak.
Úgy érezte, soha többé nem képes megbízni férfiban, mindegy, milyen ártatlanul hangzik is, a mit mond.
Alaposan megtanulta a leckét, és többé nem hisz senkinek.
Ráadásul anyagi helyzetük jelentősen veszélybe került, mióta apja betegeskedett. Amint kiderült, hogy a
férfi magatehetetlen, egyre-másra érkeztek a követelések. A falusi boltban immár nem volt t ö b b hitele.
Még az is gondot okozott számára, hogy eladja kézimunkáit, erkölcstelenségének híre m ia t t . Végül
megkérte a házvezetőnőt, mondja azt, ő készítette, így sikerült eladniuk őket, s ételt venni.
Lucien tehet, amit akar. Az ő helyzetükön m á r nem ronthat semmi.
Ismerős hang hallatszott a lépcső felől, s gondjait egy csapásra elfújta a szél. A hang tulajdonosa volt
élete vezérlő csillaga.
- Szia, te ki vagy? - kérdezte a hangocska.
- Lucien. És te?
Riadtan pattant fel a székről, futva indult lefelé a lépcsőn, aztán hirtelen megállt.
Lucien a lépcső alján guggolt, kezében lóbálva kalapját. Ahogy Aveline megállt, két szempár pillantott fel
rá; két teljesen egyforma szempár.
- Mama - szólt a gyermek. - Ez itt Lucien.
- Tudom, Chloe.
- Szóval, Chloe? - emelkedett fel lassan Lucien, szemével egy pillanatra sem tévesztve szem elől a kislá
nyt.
- Meglátogatom nagyapót - mondta Chloe Luciennek, majd feltipegett Aveline felé a lépcsőn. - Mama,
ébren van a nagyapa?
- Igen, kicsim. - Aveline lenézett a kislányra, elmosolyodott, de szíve hevesen zakatolt. Nem mert
Lucienre nézni. Milyennek találja vajon a kislányát?
Végigfuttatta kezét Chloe sötét tincsein, akár a nna k idején apjáén. A kislánynak éppen olyan sötét
sze me i és szemöldöke volt, mint Luciennek. Úgy gondolta azonban, hogy kislánya tőle örökölte állát és ajká
t.
- Hány éves Chloe, Aveline?
Nagy nehezen a férfi felé fordult. Megdöbbentette az arcára kiülő érzelem. Úgy bámult, mintha épp az
imént kólintották volna fejbe egy vaslábossal.
- Chloe öt lesz a nyáron, ugye, kicsim?
Chloe lelkesen bólogatott, majd felemelte négy ujját.
- Nem, Chloe, az csak négy - egyenesítette ki a lánya hüvelykujját gyengéd mozdulattal. - Így. Látod, ez
az öt.
Chloe büszkén mutatta öt ujját Luciennek.
- Igen, öt. Értem - bólintott zavartan a kislány felé, majd ismét Aveline-re nézett. - Erről beszélünk még
holnap, ha visszajöttem.
- Már beszéltünk, Lucien.
DuFeron jelentőségteljes pillantást vetett a kislány felé.
- Nem, még nem. - Aveline-re pillantott, és fejébe nyomta kalapját. - Holnap, Aveline - vetette oda
kurtán, majd kiviharzott a házból, lendületesen becsapva maga mögött az ajtót.

Apa. Apa lett!

Lucien egész bensőjét átjárta az érzelem. Nem mert visszanézni a házra, mert félt, mit tenne, ha így
cselekedne. Egyszerűen megfordította lovát, és elindult a fogadó felé, ahol megszállt.
Képes lett volna elengedni anélkül, hogy egyetlen szóval is említi a gyermeket!
Egy pillanatig sem kételkedett benne, övé-e a gyermek. Még ha nem egyezett volna ilyen pontosan a
kora, azonnal rájött volna, olyan hihetetlenül hasonlított rá. Aveline jogosan állította tehát, hogy magára
hagyta. Vajon részt vett apja ármányos tervében? Azért akarták vajon megbüntetni, mert itt hagyta őt a
gyermekkel?
 Miért nem említette?
Testét üres torzónak érezte, elszállt belőle az élet. Vagy talán érzései nőttek annyira erősre, olyan
bonyolulttá benne, hogy lelke védekezésképpen üresítette ki magát, meg ne őrüljön mindattól, ami
rászakadt?
Először a Chestwick elleni bosszúszomj, aztán az Aveline iránt érzett heves vágy, majd a felfedezés,
hogy nekik kettejüknek gyermekük van...
Mindig nagyon óvatos volt minden szerelmi kalandja során, egyetlen szeretőjét sem ejtette teherbe, de
Aveline-nel valóban nem vigyázott, annyira lenyűgözte és elbolondította a helyzet. A lány pedig, szűzen
került karjai közé, nyilvánvalóan nem volt tisztában vele, hogyan védekezzen.
Most pedig van egy kislánya. Mit tegyen? Nem hagyja el, annyi biztos. Zabigyerekként nőt fel, tudta mit
jelent, s nem akart ilyen életet ennek a gyermeknek. De mégsem hagyhatja Chestwick házában, szemmel
látható volt, hogy a báró anyagi helyzete szemernyit sem javult az utóbbi évek alatt. De még ha az
ellenkezője lenne is igaz, miféle apa lenne, ha abban a házban hagyná felnőni egyetlen gyermekét, ahol
legnagyobb ellensége lakik?
És Aveline? A lány valóban hitte, hogy apja ártatlan, vagy csak védelmezi az öreget? Bármelyik is
legyen igaz, egy bizonyos, világéletében vakon ragaszkodott apjához.
Most pedig neki, Luciennek is lánya született. A tudat befészkelte magát a szívébe, életében először
csodás melegséggel töltve el. Most, hogy tudomást szerzett Chloe létezéséről, jó apja akart lenni.
Többé nem volt egyedül a világban.

Kilencedik fejezet

Aveline-t cseppet sem lepte meg, amikor Lucien másnap kora reggel beállított. Maga nyitott ajtót, eléállt és
nekiszegezte a kérdést.
- További fenyegetésekkel akar zaklatni bennünket, Lucien?
- A kislányról akarok beszélni. - Kezét a kilincsre helyezte, előrehajolt, és Aveline szemébe nézett. -
Beszélgethetünk a lépcsőn is, ha szeretné, hogy az egész környék fültanúja legyen, de ha nem bánja, én
szívesebben tárgyalnám meg a dolgot odabenn, ahogy felnőttekhez illik.
Aveline legszívesebben rácsapta volna az ajtót, de volt a hangjában valami, ami miatt nem tudta rászánni
magát erre a lépésre.
- Rendben. Erre jöjjön. - Nyitva hagyta az ajtót, hátat fordított az érkezőnek, és elindult a szalon
irányába.
Lucien becsapta maga mögött a bejárati ajtót, és követte.
A szalon ajtaját is becsukta maga mögött, s kalapját a közeli asztalkára dobta.
- Én vagyok Chloe apja. - Szavai nem megállapításként, inkább támadásként hatottak.
- Persze hogy maga az apja. - Aveline igyekezett a nagyon is személyes kijelentést a lehető legköznapibb
módon előadni. - Nagyon hasonlít önre.
- Igen, valóban. - A férfi sötét szeme elkeskenyedett. - Szándékában állt valaha az életben közölni velem
ezt a tényt?
Aveline levegőért kapkodott.
- De hiszen tud róla, maga elvetemült gazember. Küldtem egy levelet Londonba, amikor rájöttem, mi
történt velem.
- Levelet? Nem kaptam öntől semmiféle levelet. - Felháborodott pillantással nézett végig a lányon. -
Egyébként is, milyen épelméjű nő bízna egy ilyen közlést levélre?
- Egy tizenkilenc éves, halálra rémült lányka. - Felháborodott szisszenést hallatott. - Milyen naiv voltam,
amikor azt képzeltem, hogy visszajön Cornwallbe és elvesz feleségül, hogy Chloe ne házasságon kívül jöjjön
világra! Biztos vagyok benne, Anglia-szerte tucatnyi zabigyereket hagyott maga mögött.
- Ebben téved. - Keze ökölbe szorult, de igyekezett fékezni indulatát. - Soha életemben egyetlen utódot
sem nemzettem eddig. Mivel én is fattyúként nőttem fel, nagyon jól tudom, mit jelent ez egy gyerek
számára.
- Az én esetemben nyilvánvalóan nem volt ilyen elővigyázatos.
 Lucien lassan megrázta a fejét.
- Megfeledkeztem magamról. Olyan részegítő szenvedély hevített kettőnket, s a helyzet is olyan
szokatlan és izgató volt. Óvatlanul viselkedtem.
- És a levelemre küldött válasza? Az is óvatlanság lett volna?
Lucien összerezzent.
- Miféle válasz?
- Ne tegye az ártatlant! - Annyi év után végre előtte állt az ember, akire rázúdíthatta minden dühét, s
Aveline nem törődött vele, miként fejezi ki magát. - Küldtem egy levelet londoni házába, melyben tudattam
önnel, hogy áldott állapotban vagyok Mire ön válaszul csupán két sort írt. Gratulált a boldog eseményhez, és
felszólított, hogy ne keressem többé önnel a kapcsolatot.
Lucien arcán a döbbenet kifejezése még inkább elmélyült, szemöldöke egyetlen keskeny vonallá
húzódott.
- Sose láttam a levelét, és nem is küldtem önnek semmiféle választ.
- Akkor ki tette, Lucien?
- Nem tudom. Talán csak kitalálja nekem az egészet.
Aveline elképedve horkantott.
- El tudja maga képzelni, mi történt velem azt követően, hogy kiderült, a gyermekét hordom a szívem
alatt? Imádom őt, de a maga szívtelen viselkedése tönkretette az életemet. Kiközösítettek. Egyetlen
tisztességes férfi sem jött a közelembe. Csak olyan ajánlatokat kaptam, amit tisztessége nő meg sem
hallgat. Most apám is megbetegedett, nekem pedig nem maradt becsületes lehetőségem a megélhetésre. A
lányom jobbat érdemel ennél.
- Pontosan, ahogy mondja. Ezért fog hozzám jönni feleségül.
- Micsoda? - Aveline álla egyszerűen leesett az ámulattól. Képtelen volt becsukni a száját.
- Hozzám jön feleségül, Aveline, s a lányunkkal együtt felköltözik velem Londonba.
Aveline összehúzta szemét a férfi magabiztos kijelentése hallatán. Nem megkérte a kezét, hanem
közölte, hogy hozzámegy feleségül.
- Micsoda romantikus lánykérés, Lucien!
- Lát jobb megoldást? - mosolygott rá a férfi. Arca azonnal az öt évvel ezelőtti elbűvölő nőcsábászra
emlékeztette. - Ha hozzám jön, Chloe-nak soha többé nem kell hiányolni apját. Az én befolyásommal és
vagyonommal megnyílik előtte az arisztokrata társaság minden ajtaja, és ezzel biztosíthatjuk számára a jó
házasságot, amikor eladósorba kerül. Mellettem semmiben sem szenvednek majd hiányt.
- Nagyon csábító képet fest. - Aveline elgondolkodott. Fel-alá sétált a szobában, a vázában álló virágokat
rendezgette szórakozottan. - Milyen szívesen mondtam volna igent ajánlatára öt évvel ezelőtt.
- Tudja jól, mi történt velem. - DuFeron hangját düh fűtötte. - Elvettem volna feleségül, ha
lehetőségemben áll.
Aveline szembefordult vele.
- Tagadja, hogy megkapta volna levelemet?
- Sosem láttam azt a nyamvadt levelet - nézett vissza metsző pillantással. - Aveline, ön, úgy látom, abban
a tévedésben ringatja magát, hogy létezik válási lehetőség. Erről szó sincs. El fogom venni feleségül.
- És ha visszautasítom?
- Chloe akkor is velem jön!
- Ezt nem teheti! - Elindult DuFeron felé, de megállította a férfi elszánt tekintete. - Én vagyok a gyermek
anyja!
- Valóban, ezért ajánlottam házasságot. Bárhogy is döntsön, Chloe nem nőhet fel ebben a házban.
Feltételezem, hogy a gyermek ragaszkodik anyjához, és mivel én követtem el a hibát, amikor házasságon
kívül teherbe ejtettem, magam is hozom helyre az ügyet: házasságot ajánlok önnek.
- Milyen nagylelkű, uram! - sziszegte Aveline.
DuFeron figyelmeztető pillantást küldött felé.
- Fékezze a nyelvét, Aveline. Megvan a pénzem és a befolyásom, hogy örökre megfosszam önt
Chloe-tól. A lányom, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy annak az embernek a házában nőjön fel, aki az
életemre tört.
- Mit akar mondani? Ha hozzámegyek önhöz apámnak itt kell maradnia egyedül?
- Pontosan. - Keze ökölbe szorult, majd elernyedt, de arca rezzenéstelen maradt. - Hozzám jön feleségül
és elutazik velem Londonba Chloe-val együtt. Apja itt marad. Egymaga. Megfosztva legértékesebb
kincsétől - családjától.
- Nem hagyhatom itt - suttogta Aveline.
- Akkor csak kettesben megyek Londonba Chloe-val.
 - Nem veheti el a gyermekemet!
DuFeron csak a szemöldökét vonta kissé feljebb erre a kitörésre.
- De megtehetem, megvan hozzá a pénzem és a befolyásom is. Válasszon.
- Lehetetlen döntésre kényszerít!
- Ettől függetlenül meg kell tennie.
- Mit gondol, ki maga, Lucien DuFeron? - kiáltott fel Aveline. - Hogy merészel újra betörni az életembe
és ismét tönkretenni mindent maga körül?
- Hagyjuk a jeleneteket! - intett DuFeron. - Ma elutazom Chloe-val Londonba. Ha velünk jön, tudassa
velem, hogy beszerezhessem a szükséges engedélyeket.
Aveline csak nézte üveges szemekkel ezt a kőszívű idegent, emlékezett még rá, mennyire önző, ennyire
céltudatos volt akkor is, amikor elment hozzá, hogy apja életéért könyörögjön.
- Tényleg elvárja tőlem, hogy képes legyek dönteni apám és a lányom között? Milyen ember maga, hogy
ilyet követel valakitől?
- Nos? - kérdezett vissza DuFeron. Felnyitotta zsebórája fedelét, lepillantott rá. - Az idő múlik, Aveline.
- Miként is dönthetnék anélkül, hogy alaposan megfontolnám a dolgot?
- Csak egy családtagjáról kell lemondania. - Becsukta az órát, s visszacsúsztatta mellénye zsebébe.
Aveline, válasszon. Odakinn vár a hintóm.
- Nem hagyott választási lehetőséget - sóhajtott Aveline keserűen. - Magához megyek feleségül, nem
tehetek egyebet.
DuFeron ajka elégedett mosolyra húzódott.
- Bölcs döntés, Aveline.
- De - tette hozzá a lány - házasságunk névleges lesz csupán.
A férfi mosolya elhalványult.
- Nem várhatja, hogy beleegyezzem egy ilyen feltételbe.
- Maga sem várhatja, hogy megosszam az ágyam egy olyan emberrel, aki azt követeli tőlem, hogy
elhagyjam magatehetetlen apámat.
Lucien dühödten mutatott a plafonra.
- Az az ember megpróbált meggyilkoltatni!
- Ezt állítja maga. De hol vannak a bizonyítékai?
- Megvolt az indítéka. Rendkívül felháborodott, amikor rájött, hogy megbecstelenítettem önt.
Aveline színpadiasan forgatta szemeit.
- Azt csodálom, hogy addig nem üldözte halára felszarvazott férjek hada.
DuFeron ajka keserű mosolyra húzódott.
- Legtöbbjük nem mert kiállni velem pisztolypárbajra.
- Ön rendszert csinált a gyilkolásból, nemdebár?
A férfi olyan hirtelen indulattal ugrott felé, hogy Aveline rémülten hátrálni kényszerült. Lábai már a
kanapénak ütődtek, de Lucien még egyre közeledett felé, fölé hajolt, rákényszerítve kisugárzását. Düh és
türelmetlenség szikrázott szemében.
- Minden párbajomat becsületbeli ügyért vívtam - hörögte. - Ez volt az egyetlen, amelyik elől kitértem, és
csaknem az életembe került.
Aveline nagyot nyelt, rémületbe ejtette a DuFeronból sugárzó indulat.
- Továbbra sincs bizonyítéka apám ellen.
- A gonosztevők, akik elraboltak, egy báróról beszéltek. Ő bérelte fel őket, hogy meggyilkoljanak.
Aveline arcából kifutott a vér.
- Nem az apám tette!
- Tudom, hogy világéletében hűséges leánya volt az apjának, Aveline, de egyetlen bárót sem ismerek,
akinek rajta kívül oka lett volna haragot táplálni ellenem. Apja nem teljesíthette becsületbeli kötelezettségét,
amikor visszautasítottam kihívását. Gondolom, így keresett módot rá, hogy bosszút állhasson rajtam. -
Hátrébb lépett, újra előhúzta az óráját, s utoljára még ellenőrizte az időt. - Egy órán beül elindulok
Londonba. Chloe is.
- Egy óra semmire sem elég!
- Utasítsa a szolgákat, hogy pakoljanak össze, majd elküldetek azért a holmiért, ami itt marad, vagy újat
vásárolunk.
- Csak egy konyhai kisegítő és a házvezetőnő van szolgálatban - szólt vissza Aveline. - Mrs. Banies-től
pedig nem lehet elvárni, hogy...
- Ne ellenkezzen velem, Aveline!
 Fenyegetés csillant hangjában, és pillantása sem hagyott kétséget a felől, hogy komolyan gondolja, amit
mond. Már öt évvel ezelőtt sem volt túl sok ember, aki szembe mert volna szegülni Lucien akaratával. Most,
hogy külseje megváltozott, és ez a sötét harag izzott benne, még kevésbé lehetett ellene mondani.
- Nem fejeztük be a házasságunkról szóló megélést - szólt csendesen Aveline.
- Látszatházasságot akar? Rendben. - Felhúzta vállát, minden mozdulatában türelmetlenség tükröződött.
- Nem fogom háborgatni, amíg maga nem kér erre.
- Az sohasem fog bekövetkezni.
DuFeron kételkedőn húzta fel szemöldökét.
- Sose mondja, hogy sohasem, kedvesem. A házasság egy életre szól. És az örökké igen hosszú idő. -
Az ajtó felé indult. - Odakinn várok a kocsiban. Ne kelljen maga után jönnöm, Aveline. Ne feledje, hogy
Chloe mindenképpen velem jön még ma, akár elkíséri, akár nem.
Aveline a csukott ajtóra meredt, melyen DuFeron kilépett. Szíve hevesen zakatolt, szemét elöntötték a
könnyek.
- Átkozott! - suttogta. - Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
Reszkető tagokkal ereszkedett a szófára. Összeszorította remegő ujjait, és igyekezett rendbe szedni őrült
módjára száguldó gondolatait.
Hogy kényszerítheti arra Lucien, hogy Chloe és apja között válasszon? Lánya vagy édesapja.
Egyszerűen nem engedheti, hogy elvigye Chloe-t nélküle Londonba. Tudta, hogy a férfinak rendelkezésére
áll az a pénz és befolyás, mellyel elveheti tőle a gyermeket. Az egyetlen megoldás, ha vele tart. Azzal, hogy
hozzámegy feleségül, Chloe jövőjét támogatja, ezt nem tagadhatja meg egyetlen gyermekétől. Lucien
pompás hozományt és fényes jövőt biztosíthat a lányka számára.
Egészen más élet vár rá, mint egy megszégyenített hölgy fattyaként.
Így azonban örökre el kell szakadnia apjától, ráadásul most, hogy ennyire beteg. Hogy gondolhatta a
férfi, hogy könnyedén hátat fordít apjának, különösen, hogy annak semmi jövedelme nincsen?
De hát mitől is lenne meglepve? Nem ugyanez a férfi volt, aki ártatlanságát követelte apja életéért
cserébe? Aki elhagyta, amikor kiderült, várandós, s úgy tett, mintha köze sem lenne a gyermekhez? Most a
bosszúvágy tüzeli, mást sem akar, csak apját tönkretenni. Miként bízhatna egy ilyen emberben, még ha a
férje is lesz?
Izgatottságában a szék karfáját dörzsölgette, ekkor döbbent rá, mennyire elnyűtt már az anyag.
Körülnézett, s szemébe ötlött a málladozó tapéta, a kopottas szőnyegek. Mind ez idáig észre sem vette,
milyen közel álltak a végső összeomláshoz.
Az áldóját ennek az embernek! Ujjai ökölbe szorultak. Mielőtt apja megbetegedett, valahogy elő tudta
teremteni a mindennapi betevő falatot, tartotta a fejük felett a tetőt. Az elmúlt néhány hétben azonban
minden nehezebb lett, apja gyógyszerei rengeteg pénzt felemésztettek, nem tudta, hogy fogják előteremteni
a rávalót.
Most azonban gazdag ember felesége lesz. Ő gondoskodik Chloe-ról és róla. Csaknem biztosan tudta,
hogy Lucien nem lesz hajlandó apja eltartásáért és gyógykezeléséért fizetni. Így azonban a munkáiért kapott
összeget teljes egészében apja eltartására fordíthatja. Sőt! Londonban talán jobb áron tudja eladni a
darabokat, mint itt, vidéken.
Megdörzsölte arcát. Hevesen kavarogtak benne az érzelmek. Csalódottság, amiért nem képes
megváltoztatni a sorsát. Düh, a múlt miatt. Öröm, hogy Chloe sorsa megváltozik. És mindenekfölött az a
szinte rendellenesnek tűnő öröm, hogy Lucien DuFeroron él.
Bármennyire szerette volna meggyűlölni a férfit, amiért így elbánt vele, mintha az élet szikrája tért volna
vissza belé, amikor meglátta a szalonban, amint türelmetlenül fel-alá járkált. Bármennyire gonosznak is
érezte, teste azonnal, hevesen reagált jelenlétére, mintha az öt év, amíg nem találkoztak, csak néhány nap
lett volna.
És amikor a férfi rátért a házasság témájára - nos, igen, csaknem megállt a szívverése. Hány évig
dédelgette ezt a pillanatot legtitkosabb álmaiban!
De nem így!
Lucien megváltozott. Öt évvel ezelőtt még csupán egy ismert nőcsábász volt, de Aveline látta rajta, hogy
ő is sebezhető, emberi lény. Bolond módjára beleszeretett. Ám ez a férfi, aki visszatért... ez a hűvös,
bosszúra szomjazó fenevad, akinek semmi gondot nem okoz, hogy elválaszt egy nőt az apjától, egy
szerencsétlen, magatehetetlen öregembert a szeretteitől... Ezt az embert nem ismerte.
Mégis hozzámegy feleségül.
Lucien türelmetlenül leste, ahogy a percmutató alig hallható kattanással a tizenkettesre ugrott. A zárt ajtóra
nézett, ajka elkeskenyedett, s hangos csattintással lecsukta zsebórája fedelét. Aveline próbára akarja tenni a
türelmét.
Nem elég, hogy beleegyezett abba a nevetség feltételbe házasságuk kapcsán? Újra fel akarja
bosszantani?
Hát persze. Aveline-re vallana!
A lány mindig próbára tette türelmét, bár ez volt az egyik tulajdonsága, amit leginkább kedvelt, az a
konok, önfejű makacsság. Nem hagyta, hogy bárki beleszóljon abba, amit tesz, és amikor eldöntötte, mit
akar, nem engedett egy jottányit sem. Apjához való töretlen ragaszkodása is erős akaratra vallott. A többi
férfival ellentétben Lucien unalmasnak találta azokat a nőket, akik mindig engedtek. Aveline állandóan
szolgált valami újdonsággal.
Most például itt áll a hintó mellett, akár valami lakáj, és várja, hogy kegyeskedjék végre megjelenni.
Távolságtartónak kell lennie. Mekkora erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon beszélgetésük
során! Azért döntött úgy, hogy a házon kívül várja meg, mert egyébként nem állhatott volna jót magáért.
Vitájuk teljesen irracionális módon felizgatta. Mire oda jutottak, hogy dühödten elindult a lány felé, már nem
járt a fejében más, csak hogy magáévá teszi, szeretkezik vele, amíg Aveline a nevét nem kiáltozza.
Aveline azonban gyűlöli őt ebben a pillanatban. Azzal a feltételével, hogy itt kell hagynia szeretett apját, s
követnie kell őt, mélységes utálatot keltett benne maga iránt. Mégis, ez tűnt Lucien számára a legjobb
megoldásnak. Aveline olyan vakon bízott apjában, hogy nem volt hajlandó elfogadni a báró gonoszságát
bizonyító érveket, a bűntettet, mely nem maradhat megtorlatlanul.
Megköszönhetné neki, hogy egyáltalán életben hagyja az öreget. Erre mit tesz? Visszautasítja, hogy
megossza vele a hitvesi ágyat!
Eltelt újabb egy perc. A ház felé lépett, annak azonban épp ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtaja.
Lucien intett inasának, hogy segítsen a jókora ládát cipelő fiúnak, majd elindult befelé. Amint belépett,
észrevett néhány kalapdobozt a lépcsőfeljáró mellett. Az elégedettség aprócska mosolyt csalt arcára. Nos,
úgy tűnik, Aveline mégiscsak hajlandó útra kelni.
A földszinti szobákban nem talált senkit, így elindult az emeletre vezető lépcsőn fölfelé. Nem akart
tulajdonképpen feljönni érte, ám fontosnak tartotta, hogy Aveline tudja, nem tűr el engedetlenséget. Elég
lesz látnia az arcát, és máris gyorsabb tempóban készül, ebben biztos lehetett.
Benézett az emeleten lévő két üres szobába, s egyszeriben a báró szobájának félig nyitott ajtaja előtt
találta magát.
Nem akart bemenni. Szerette volna kimutatni, kifújni dühét, s nem akart sajnálatot érezni leendő apósa
iránt. Mégis sajnálta az öreget, amikor először megpillantotta, és ez dühvel töltötte el. Chestwick
megpróbálta meggyilkoltatni. Megérdemelte, ami történt vele.
Halk beszélgetést hallott odabentről, így mégiscsak beljebb lökte kissé az ajtót, ám nem lépett be a
szobába. Chloe állt a báró széke mellett, aprócska kezét nagyapja karján nyugtatta. Aveline az ablak mellől
nézte apját és gyermekét, szomorú, elnéző mosollyal hallgatta a kislányt.
- ...és a mama azt mondta, hogy Londonban fogunk lakni, az apukámmal. Azt is elmesélte, hogy te itt
maradsz Mrs. Baines-szel, hogy ne legyen szegény egyedül, de ígérem, hogy én majd meglátogatlak. -
Előrehajolt, és megcsókolta a báró kezét.
Lucien szíve megremegett az érzelmes jelenet láttán. Hogy engedhet ilyet Aveline? Nem jut eszébe,
milyen szomorú lesz a gyermek, ha kiderül, hogy nem jöhet el meglátogatni a nagyapját?
Aztán mintha hirtelen megérezte volna, hogy nézik, Aveline odapillantott rá. Kihívás csillogott a
szemében. Gyere csak ide. Szak ítsd el a lányodat imádott nagyapjától, és magyarázd el nek i, miért
teszed!
Összeszűkült szemmel nézett vissza Aveline-re. Talán azt hiszi, hogy egy percig is habozna elvinni a
gyereket?
- Ideje indulnunk - szólt feléjük.
Chloe felugrott az ismeretlen hangra. Gyanakvó pillantásokkal méregette Lucient, nagyapja mellől
anyjához sietett, megragadta kezét és a szoknyája mögé bújt. Aveline megsimította vállát és fejét, hogy
megnyugtassa.
- Ez ő? - suttogta a kislány.
- Igen Chloe. - Aveline provokatív mosolyt küldött felé. - Az apukád.
Chloe összehúzta a szemét, pontosan ugyanúgy, ahogy ő szokta, s Lucien hirtelen úgy érezte, gombóc
van a torkában. Istenem. Egy igazi DuFeron.
- A kocsi, indulásra készen áll - hangja keményebben csengett, mint szerette volna, túlcsordult benne a
visszafojtott érzelem. - Az én türelmem is elfogyott.
 Aveline szája elkeskenyedett szavaira, de megfogta Chloe kezét és egyetlen szó nélkül elindult felé.
Megállt Lucien előtt, még egy pillantást vetett apjára, aki kifejezéstelen tekintettel bámult ki az ablakon.
Amikor visszafordult Lucienhez, szeme megtelt könnyel. És váddal.
Lucien maga sem szólt, oldalra lépett. Aveline elhaladt előtte, magasra emelt fejjel, merev derékkal. Cloe
visszapillantott rá, miközben anyja lefelé vezette a lépcsőn, ártatlan tekintete tükrözte, mennyire felkavarták
a körülötte levő felnőttek fokozott érzelmei.
Lucien lelkében az évek óta gyűlő harag felett megjelent valami, talán leginkább a bűntudathoz
hasonlítható érzés, de azonnal elhessentette. Belépett a szobába, és lenézett az emberre, aki kis híján örökre
tönkretette az életét.
Most elégedettséget kellett volna éreznie, vagy legalább lecsillapodhatott volna benne a vihar, mely oly
régóta tépte lelkét. Mégsem érzett semmi egyebet, csak sajnálatot az iránt az élő porhüvely iránt, melyet
egykor Lord Chestwicknek neveztek.
Szeretett volna mondani valamit. Drámai mondatokat, olyan szavakat, melyek végképp a székébe
szögezték volna Aveline apját. De végül csak egy kurta, udvarias meghajlásra telt belőle, s otthagyta az
öreget.
London - és jövendőbelije - már vártak rá.

Tizedik fejezet

Azt követően, hogy három napot utaztak egyvégtében a négyéves gyerekkel, Aveline számára a tiszta és
gazdagon berendezett Duckworth fogadó maga volt a megváltás. Miután lemosta arcáról az út porát az
aprócska szobában, melyet megosztott a kislánnyal, egyszerre meghallotta Lucien járkálását a szomszédban.
A helyzet szokatlan intimitása megrémítette. Csak akkor nyugodott meg, amikor hallotta, hogy a férfi
szobájának ajtaja bezárul a távozó inas mögött.
Lucien mindent megtett, hogy magához édesgesse Chloe-t, de a kislány csak lassan nyitott felé. Aveline
szíve ellágyult, amikor rajtakapta a férfit, nem is egy alkalommal, hogy lopott pillantásokat vet gyermeke
felé, s szemében határtalan büszkeség csillog, mintha el sem tudná hinni, hogy ez a csodálatos kis jószág az
ő gyermeke. Egy alkalommal, amikor Chloe mellette ült, elaludt, fejét Lucien lábára hajtotta. Aveline úgy
tett, mintha őt is elnyomta volna a buzgóság, és megrendült szívvel leste félig hunyt pillái mögül, ahogy
Lucien keze elindul, hogy megsimogassa a kislány fürtjeit, majd félúton megáll. A férfi arca
bizonytalanságot tükrözött.
Aveline-t, bár nem örült neki, megérintette a Lucien ragaszkodásának e nyilvánvaló bizonyítéka.
Chloe-nak elvégre apára volt szüksége, és bármennyire is igyekezett eddig kitölteni a kislány életében ezt az
űrt, csak pótlék lehetett, semmi egyéb.
Ugyanakkor nem volt képes megbocsátani Luciennek, hogy rákényszerítette apja elhagyására.
Chloe nagyot ásított az ágyon.
- Fáradt vagy, csillagom? - kérdezte Aveline, miközben megtörölte a kezét.
- Éhes - ásított újra Chloe.
Szegény kicsi. Lucien egyenletes, nem túl gyors tempóban haladt velük az elmúlt néhány napban,
azonban Chloe-nak addig nemigen volt lehetősége hozzászokni az utazáshoz. Bizony, meleg ételre és puha
ágyra volt szüksége, amilyen gyorsan csak lehet.
Mintha csak a gondolataira érkezett volna válasz, kopogás zaja hallatszott. Aveline kinyitotta az ajtót.
Fiatal lány állt előtte, kezében tálcát tartott.
- 'Stét, kisasszony - mondta a lány. - Jen vagyok, apám a fogadó gazdája. Mr. DuFeron küldetett néhány
tál ételt a kicsinek.
- Remek! - sóhajtott fel Aveline a tálcáért nyúlva.
A lány azonban ellépett mellette, és kedvesen rámosolygott.
- Jaj, ne, kisasszony. Mr. DuFeron úgy utasított, hogy hozzam be a tálcát és maradjak itt a kislány
mellett, amíg ön odalenn megvacsorázik. Önöknek. a különteremben tálalunk.
Aveline csípőre tette a kezét.
- Valóban, ezt mondta?
 - Ó, igen, kisasszony. Ne aggódjék a kicsi miatt. Nekem három húgocskám van, jól tudom, mit kell
tennem. Ügyelek rá, hogy a leányka jóllakjék, és azon nyomban ágyba bújjon. Énekelek is neki, ha szeretné,
ahogy a húgocskáimnak szoktam.
Aveline erre már, bár nem volt különösebben jó kedve, elmosolyodott.
- Biztos vagyok, hogy tetszene neki. A kislányt egyébként Chloe-nak hívják.
Aveline odébb lépett, s a fogadós lánya az ágyhoz sietett tálcájával. Jen valóban ügyesen bánt a
gyermekekkel, s Aveline néhány perc elteltével látta, hogy vidáman mosolyogva kanalazza levesét.
- Menjen csak, kisasszony - intett Jen az ajtó felé megnyugtató mozdulattal. - Vacsorázzon nyugodtan,
Miss Chloe miatt nem kell aggódnia. Pillanatok alatt megetetem, és ágyba dugom.
- Rendben, köszönöm. - Aveline bizonytalanul indult az ajtó felé, majd le a lépcsőn. Chloe feltörő
nevetése kísérte.
Idegesen vibrált a gyomra, ahogy egyre közelebb ért a különteremhez. Az elmúlt három nap alatt Chloe
állandóan mellettük volt, akár egy gardedám, s így sosem maradt kettesben Luciennel. Most azonban ott vár
már rá a különteremben, s a gondolatba Aveline belereszketett, mint egy első bálos kislány.
Dühös volt magára aggodalma miatt. Ha képes volt kezelni a férfit öt évvel ezelőtt, azon a három
hihetetlen éjszakán, akkor most sem lehet gondja. Rég elmúlt már, amikor zöldfülű csitri volt. Lucien
ráadásul hamarosan a férje lesz. Azok után, amin mindketten keresztülmentek, miért ilyen nehéz elfogadni
számára, hogy kettesben kell vacsoráznia vele?
Kinyitotta az ajtót, és belépett, mielőtt még meggondolta volna magát. Lucien a kandalló előtt ácsorgott,
és a lángokat nézte, de az ajtónyitódás zajára felé fordult.
Egy pillanatra úgy érezte, visszarepültek a múltba, s újra ott állnak egymással szemben, akárcsak azon az
első éjszakán. Ahogy akkor, Lucien most is fekete öltözéket viselt, mely még inkább kiemelte hatalmas
termetét és sötét színeit. A tűz fénye megcsillant vonásain, orra merész ívét rávetítették sötét szemeire, dús
szemöldökére. Ajka puhának és kívánatosnak tűnt, és egy őrült szempillantásra felidéződött Avelnie-ben,
miket képes művelni vele ez a száj.
A szeme felett húzódó vágás félelmetessé, s egyben izgalmasan erotikussá tette megjelenését.
- Hogy van Chloe? - kérdezte Lucien, s Aveline csak ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg jó ideje mered
már rá.
- Vacsorázik. A fogadós lánya remekül bánik vele.
- Ennek örülök - intett Lucien a két személyre terített asztal felé. - Kérem, helyezze magát kényelembe.
A ház specialitását rendeltem, sült kacsát.
- Csodásan hangzik. - Ó, milyen udvariasan társalogtak! Aveline az asztal felé közeledett, s egyszeriben
rájött, hogy udvariasságról szó sincs. A feszültség egyre nőtt közöttük, csaknem tapintani lehetett.
Lucien kihúzott neki egy széket. Aveline óvatosan leült, nagyon is tudatában a férfi közelségének. Aztán
hirtelen megcsapta parfümjének jellegzetes illata.
Lehunyta szempilláit, ahogy szerelemre vágyó teste megremegett az oly régóta nem érzett illattól.
Jóságos ég, a szantálfa illata már egész életében kísérteni fogja, s felidézi régmúlt szeretkezésük emlékét?
Az elmúlt öt év alatt egyszer érezte csupán ezt illatot, amikor a helybéli fűszeresnél vásárolt, s akkor úgy
fordult ki az üzletből, mintha valami bűnös cselekedeten érték volna.
És vajon nem így történt? Annak ellenére, ami történt, teste még mindig vonzódott hozzá.
Lucien ellépett mögüle, s az asztalon álló borosüveg felé nyúlt.
- Bort? - kérdezte.
Aveline megrázta fejét. Legkevésbé sem szerette volna elveszíteni józan ítélőképességét. A szíve máris
olyan hevesen vert, hogy elgondolkodott, vajon a férfi nem hallja-e.
Lucien megvonta vállát, és töltött magának egy pohár bort, majd maga elé tartotta és körbeforgatta
poharat, mielőtt szájához emelte volna. Erős ádámcsutkája fel-le mozgott, ahogy kortyolt, majd nyelvével
lenyalta az ajkán maradt utolsó cseppeket, poharát visszatette az asztalra, nagy, erős keze furcsa
kontrasztot alkotott a finom kristályserleggel.
Aveline-nek minden igyekezetére szüksége volt, ne gondoljon rá, milyen érzést jelentett számára, amikor
ezek a kezek bejárták teste legtitkosabb zugait.
- Beszélni szerettem volna önnel - bólintott felé Lucien. - Holnap elérjük Londont. És holnap reggel,
mielőtt elmennénk innen, összeházasodunk.
Aveline felkapta tekintetét.
- Ilyen hamar?
- Megszereztem a szükséges papírokat.
Aveline felvonta szemöldökét, a férfi gyakorlatias megközelítése alkalmat adott neki, hogy legyűrje a
testében dúló vihart.
 - Gyors munka volt.
Lucien vállat vont.
- Befolyással és pénzzel is rendelkezem. Mindent el lehet érni, ha az embernek rendelkezésére áll a
megfelelő pénzösszeg.
Aveline elégedetlen sóhajt küldött felé.
- Szerintem maga tényleg elhiszi, amit mond.
- Mindig is ez volt a tapasztalatom. - Elbűvölő mosollyal nézett a lányra. - Ha a feleségem lesz, ön is
megtapasztalja majd, hogy igaz, amit az imént állítottam.
- Kétlem. - Azt kívánta, bárcsak elfogadta volna a felajánlott bort. Legalább egy poharat foghatna a
kezében. - A pénz nem minden, Lucien. Nem kap meg érte mindent, és sajnálom, ha így gondolkodik
- Maga csak ne sajnáljon engem! - kapta fel újra poharát a férfi. - Annak ellenére, hogy min kellett
keresztülmennem, gazdagabban tértem vissza Angliába, mint ahogy elmentem innen.
- Micsoda hűvös nyugalmat adhat a tudat!
- Azt gondolja, hideg vagyok, ugye?
A férfi szavai szívébe szúrtak. Amikor azonban találkozott a pillantásuk, Aveline nem árulta el, mit érez.
- Attól tartok, az ön szíve teljesen üres, és ez nagyon szomorú dolog.
- Talán szükségem lenne egy feleségre, aki felmelegít, nem? - Lucien olyan kedvesen mosolygott rá,
hogy Aveline gyomrában egyszerre szétáradt a melegség. - Aveline, hamarosan összeházasodunk, és én
nemigen vágyom egy udvarias, de üres kapcsolatra. Gyermekünk van, és szeretném, ha a kislányomat igazi
család venné körül.
Vajon csak képzelte, vagy tényleg ott csillogott hangjában a csendes vágyódás?
- Nos - mosolygott rá szomorkásan -, eddigi cselekedeteivel nemigen sikerült belopnia magát a szívembe.
- Tudatában vagyok a ténynek, de remélem, ön is megérti a helyzetemet.
- Akárcsak ön az enyémet.
Lucien felnevetett.
- Aveline ön mindig tudja, mit válaszoljon. Ez az egyik dolog, amit olyannyira kedvelek magában.
- Micsoda öröm ez számomra - dobta vissza a labdát gunyoros szempillantás kíséretében.
- Megérdemeltem - sóhajtott fel DuFeron. - De én a kérdésben nem engedhetek. Apjának meg kell
bűnhődnie azért, amit tett, s úgy találtam, ez az egyetlen büntetés, melyet én is, ön is képesek vagyunk
elfogadni. Hálás lehet, hogy meghagytam neki az otthonát. Első gondolatom az volt, hogy Bedlambe
záratom, de nem akartam, hogy meggyűlöljön, Aveline. Ez volt az én kompromisszumom.
- Jóságos ég! - Aveline hevesen dobogó szívére szorította kezét, letaglózta a gondolat, mi várhatott volna
apjára. - Igaza van. Meggyűlöltem volna örökre.
Lucien letette poharát, aztán közelebb húzta hozzá székét, kezét a vállára fektette.
- Nem akarom, hogy utáljon, Aveline. Emlékszik, milyen jó volt nekünk annak idején egymás karjaiban
feküdni?
Ujjával végigsimított Aveline kulcscsontján, s a lány teste beleremegett az értő érintésbe.
- Emlékszem.
- Sosem feledtem el, egyetlen pillanatra sem - mondta, miközben ujjával bejárta Aveline tarkóját, s
végigfutott gerince mentén. - Még amikor a Földi Pokol kellős közepén éltem, akkor is számtalanszor
felidéztem az önnel töltött időt. - Előrehajolt, megcsókolta ujjainak nyomát. Aveline lélegzete elállt. - Nem
akartam, hogy elmenjen a három éjszaka után, már akkor sem szívesen váltam meg magától.
Aveline összeszorította ujjait, annyira, hogy szinte már fájtak.
- Akkor mit akart? Miért küldte azt a levelet?
- Nem én voltam! - Kezébe fogta a lány állát, felé fordította fejét. - Esküszöm önnek, hogy nem én írtam
azt a levelet. Ha tudtam volna, hogy gyermeket vár, azonnal rohanok, hogy feleségül vegyem
Aveline behunyta szemét, hogy ne kelljen a férfi szikrázó szemébe néznie. Istenem, mennyire szeretett
volna hinni neki, de rég megtanította már a sors, hogy nem adhat hitelt nagyszabású kijelentésinek. Lucien
elhagyta, s ő magára maradt, amikor a gyermekét várta. Ezúttal nemigen akaródzott hinni a férfinak.
- Ha nem ön volt, akkor ki?
- Nem tudom. De nyilvánvaló, valaki számára fontos lehetett, hogy mi ketten ne kerüljünk közel
egymáshoz. A levél. Az én eltüntetésem. Talán mégiscsak igazam van, amikor azt állítom, hogy az apja áll a
dolgok hátterében. Senki másról nem tudom elképzelni, hogy indíttatása lehetett ilyen cselekedetek
végrehajtására.
Aveline megrázta a fejét, és eltolta magától a férfi cirógató kezét.
- Nem apám kézírása volt. Aztán félretéve a levél kérdését, maga hagyott engem elmenni a három
éjszakát követően. Miért tette, ha szerette volna, hogy maradjak?
 - Megállapodtunk valamiben - vetette oda kurtán.
- Valóban - bólintott Aveline.
Lucien végigsimított karján.
- Nem gondolt kettőnkre, nem jutottam eszébe egyszer sem?
- De igen - vallotta be. - Hogy is ne gondoltam volna?
- Tényleg, hogy is ne gondolt volna. - Megragadta Aveline kezét, felállt, s őt is felhúzta. - Hiszen a
gyermekemet hordta. - Megcirógatta a hasát. - Szeretném, ha újabb gyermeket szülne nekem.
Aveline nagyot nyelt, igyekezett kiszabadulni öleléséből, de teste egészen másként reagált szavaira,
szinte elolvadt.
- Egyszer már mondtam önnek, hogy névleges házasságot szeretnék. Nem fekhetem egy ágyba olyan
emberrel, akiben nem bízom.
Lucien szemöldöke magasba szökött e szavakra.
- Megbízhat bennem, Aveline!
Kétkedő pillantást küldött felé.
- Ön valóban azt hiszi, hogy mi ketten együtt élhetünk, mint férj és feleség anélkül, hogy megosztanánk
ágyunkat? - Megfogta Aveline kezét, és kőkemény erekciójához szorította. - Ez a valóság, galambom. Ezt
teszi velem. És ez... - végighúzta ujjait a lány mellbimbóján, s elégedetten felsóhajtott, mikor azonnal
felmeredt. - Ez az ön része.
- Szex - mondta gúnyosan Aveline. Hevesen megpördült, s kiszabadult a férfi érintésének bűvköréből.
Ujjai még mindig reszkettek az iménti jelenettől. - Az nem szerelem. Szó sincs benne kölcsönös tiszteletről.
Csupán állati vonzalom, semmi egyéb.
- Nem szeretne több gyermeket?
Aveline behunyta szemét, hogy leplezze vágyódását. Honnan tudja ilyen pontosan Lucien, mit kell
mondania, hogy egészen ellágyítsa?
- Nagyon szeretnék további gyermekeket. De ön rákényszerített, hogy válasszak apám és a lányom
között, tehát nem tehetem - nem fogom megtenni - hogy úgy viselkedem, mintha szerető hitvese lennék.
- El kell ismernie, hogy a bizonyítékok...
- Nincs semmi egyéb bizonyítéka, mint néhány csirkefogó odavetett megjegyzése - vágott közbe
Aveline. - De talán azt is végig kellene gondolnia, hogy nem kevés pénzbe kerül egy bérgyilkosság.
Apámnak pedig nem volt semmi pénze. Hogy bérelhetett volna fel valakit az ön meggyilkoltatására,
amikor akkora összeg sem állt rendelkezésére, hogy ennivalót vegyük? Ráadásul Londonban? Évek óta ki
sem mozdult Cornwallből.
Lucien szája elkeskenyedett.
- Talán volt társa, aki segítette.
Aveline keserű hangon nevetett fel.
- Ó, hát persze. Ki más tehetett volna önnel ilyet? Talán a saját családjában kellene megkeresnie azt a
bizonyos társat.
- Lehet, hogy igaza van.
- Akkor tegye meg. - Aveline felszegte állát, és büszke pillantást vetett a férfira. - Tegye félre, kérem, a
szép szavakat és a csáberejét. Feleségül megyek önhöz Chloe kedvéért. Viselem a nevét és irányítom a
háztartását. De ennél nem megyek tovább.
Lucien egy darabig nem szólt, aztán szomorú pillantást vetett rá.
- Ez rettenetesen hangzik. Én hagyományos nászéjszakát terveztem.
- Milyen szomorú lehet most önnek - intézte el nemtörődöm vállrándítással az egész ügyet. Remélte, a
férfi sosem fog rájönni, maga is mennyire vágyott ugyanarra.
- A helyi templomban kötünk házasságot, mielőtt elindulunk Londonba, holnap reggel.
- Ez a hirtelen házasság nem épp olyan, amilyenre lánykoromban vágytam. Nincs esküvői ruhám, nem
lesznek virágok sem. És apám sem lesz itt. - Hangja elcsuklott, szeméből kigördült egy könnycsepp. - Azzal,
amit tett, örökre lerombolt minden kapcsolatot, mely valaha létezett közöttünk - suttogta.
Lucien kétségbeesett arccal nézett rá, s ez a kifejezés oly rosszul illett hozzá, akár egy elszabott zakó.
Tudta, hogy Aveline sír, látta a szemében csillogó könnycseppeket, mielőtt elfordította volna fejét. Szerette
volna megölelni, karjaiba venni és megnyugtatni. Nem tudta, hogyan. Hiszen oka volt annak, hogy apja nem
lehet ott az esküvőn. Ezen nem állt szándékában változtatni. A kocka el volt vetve. Chestwicknek fizetnie
kellett bűneiért.
Rettenetes volt azonban számára, hogy szomorúnak kellett látnia Aveline-t.
Mióta a lány visszatért életébe, az öt évvel ezelőtti érzelmek egyszeriben újra megrohanták. Immár nem
érezte az állandó űrt, sőt annyi érzés töltötte ki lelkét, hogy azt sem tudta, mihez kezdjen velük.
 Aveline-nek igaza volt, ezúttal a pénz nem segíthet rajta.
Megdörzsölte arcát, s bizonytalanul állt, nem tudván, mihez kezdhetne egy zokogó menyasszonnyal,
különösen, hogy ő maga idézte elő könnyeinek árját. Nem úgy tűnt, mintha Aveline arra várna, hogy
megnyugtassa, és elképzelni sem tudta, hogy mit tehetne.
A csábítás volt az ő kenyere. De ez...?
Letette borospoharát. Elindult Aveline felé, kívánva, bárcsak megoldhatná valahogy a dolgot. Szólásra
nyitotta száját, de nem találta a megfelelő szavakat. Megállt, nem tudta, mitévő legyen.
Miért nem találja a szavakat? Hát már eltűnt a híres Lucien DuFeron? Lucifer, a híres-hírhedt londoni
nőcsábász? Olyan hosszú idő telt volna el, mióta elment, hogy már azt sem tudja, mit kell mondania egy
nőnek? Az ördög vigye el, mindent tönkretett Aveline-nel, mióta visszatért! Hogy a csudába lehet, hogy nem
találja a megfelelő hangot, az odaillő mosolyt épp akkor, amikor a lánnyal beszél?
Még ugyanaz a Lucien lenne, aki öt évvel ezelőtt eltűnt, vagy minden megváltozott az eltelt évek alatt?
A pokolba vele! Egyetlen pillanat leforgása alatt hirtelen rádöbbent, mennyi mindent elvettek tőle ezek az
évek. Sokkal többet a puszta vagyonnál, pénznél. Nem csupán a családjától, társadalmi pozícióitól fosztották
meg. Valahogy elrabolták lényének legbenső lényegét is.
Miként lehet, hogy nem tudja elbűvölni imádottját?
Kopogás hallatszott az ajtón, épp jókor, félbeszakítva sötét gondolatait. Aveline gyors mozdulatokkal
megtörölte a szemét, s Lucien ajtót nyitott. A helyiségbe a mosolygó fogadós lépett be két legényke
kíséretében, mindketten nagy, illatos ételekkel megrakott tálcát cipeltek. A fiúk elrendezték a különböző
fogásokat tartalmazó tálakat az asztalokon, fogadósunk pedig néhány behízelgő mondattal előadta, mennyire
megtisztelve érzi magát, hogy DuFeron úr jelenlétével szerencsélteti szerény fogadóját. Lucien válaszolt a
férfi szavaira, de szeme sarkából mindvégig Aveline-t leste.
Amikor a tisztes gazda és segédei végre elhagyták a helyiséget, Lucien az asztalhoz lépett, és töltött
magának egy pohár bort. A nemes ital bíborszín csillogása megtörte a kettejük között feszülő csendet.
- Óhajtana talán most egy pohár bort? - kérdezte Aveline-t.
- Igen - hallatszott a suttogó válasz, miközben gyorsan felitatta utolsó könnycseppjeit. - Azt hiszem,
jólesne most valami innivaló.
Lucien töltött még egy pohár italt, s nem nézett fel az asztal felé közelítő Aveline-re. Nem akarta tudni,
milyen kárt okozott szívében bosszújával.
- Együnk - mondta végül. - Az éhség túlérzékennyé tesz mindkettőnket.
- Igen - bólintott Aveline. Hangja éppoly határozott volt, mint előbb, s kihallatszott belőle, hogy szívesen
félreteszi iménti vitájukat egy későbbi időre. - Valószínűleg igaza van.
Csendben ettek, de érezni lehetett: a kettejük közötti távolság jóval nagyobb volt, mint az asztal, mely
elválasztotta őket egymástól.

Házasságkötésük reggele vidám napfénnyel virradt fel, ám egyik jelző sem illett az ifjú menyasszony
kedélyére. Aveline úgy kelt fel az ágyból, hogy gyomra helyén egyetlen, kőkemény csomót érzett. Hibát
követ el? Késő lett volna visszakozni.
Megmosta arcát az odakészített tiszta vízben, s a tükörbe tekintve az ágyban még édesen alvó gyermek
körvonalait kutatta. Vajon Chloe kedvéért döntött így? Jól tette? Igen, a gyermek apja valóban Lucien, de
micsoda ember az, aki szégyentelenül kihasználja egy fiatal lány szorult helyzetét? Vajon lesz türelme
felnevelni Chloe-t, ezt a rendkívül érzékeny kislányt?
Jó férje lesz vajon, vagy megszégyeníti majd London-szerte visszhangos nőügyeivel?
Aveline elgondolkodott. Honnan ötlött ez hirtelen eszébe? A férfiak mindig is tartottak szeretőket. Ha
egy olyan lendületes férfival, mint Lucien, nem osztja meg ágyát felesége, csaknem bizonyos, hogy másfelé
keres kielégülést vágyai számára. Amíg jól bánik lányával, neki egyetlen szava sem lehet az ellen, ha
DuFeron más nő ágyában keresi a szenvedélyt.
Erre a gondolatra azonban mélységes keserűség lett rajta úrrá.
Megtörölközött, majd az utazóládája felé fordult. El kellett döntenie, két ruhája közül melyiket viselje
aznap a kézfogón. Talán a rózsaszínt. Színt ad arcának. Az esküvője napján szeretett volna a lehető
legjobban kinézni, még akkor is, ha nem alakult minden úgy, mint ifjú leányként elgondolta.
Gyors kopogás hallatszott az ajtón, és mielőtt még kiszólhatott volna a látogatónak, hogy szabad, az ajtó
kinyílt és Jen lépett be a szobába.
- Miss! - kiáltott fel izgatott mosollyal az arcán. - Itt van Mrs. Tibbs, a ruhakészítőnő!
Magas, gömbölyded hölgy lépett be mögötte. Barna, magasan tűzött hajából vékonyka ceruza kandikált
elő. - Ez lenne itt a menyasszony?
 - Jen, mi a csuda?...
- Ne aggódjon, kisasszony - vágott szavába a ruhakészítő. - Egyenesen ide siettem önhöz, és
mondhatom, néhány szempillantás alatt elintézünk mindent. - Összecsapta tenyerét, és két fiatal lány lépett
be a szobába. Mindketten egy-egy csodálatos, barackszín selyemruhát hoztak nagy óvatosan.
Aveline levegőért kapkodott, amikor a segédek lefektették az ágyra a két csodálatos ruhakölteményt.
- Mrs. Tibbs, mit jelentsen ez?
- Az ön vőlegénye vásárolta ezeket az esküvői ruhákat. Önnek és a kicsinek. - Mrs. Tibbs kivette
Aveline merev ujjai közül a törülközőt. - Kérem, maradjon nyugodtan, hogy levehessem a méreteit!
Aveline a döbbenettől moccanatlan tagokkal tűrte, hogy a ruhakészítő hölgy tetőtől talpig lemérje.
- Igen - kuncogott Mrs. Tibbs. - Csaknem tökéletes pontossággal adott meg mindent. Vőlegénye
megadta nekem a méreteit, hölgyem, és mondhatom, alig tévedett valahol. Hamarosan végzünk, és úgy áll
majd a ruha, mintha magára öntötték volna
- Ezt hoztuk a kislány számára - tartott fel egy éppen olyan szabású és színárnyalatú ruhát az egyik
segéd, mint amilyen Aveline-é volt. - Először elvégezzük az utolsó simításokat az ön ruháján, aztán a
kislányét vesszük sorra. Kérem, vegye fel, hogy megnézhessük, hol kell alakítanunk. Ma reggel esküvő lesz!
Aveline elképedve állt, miközben Mrs. Tibbs segédei körülötte szorgoskodtak. Tűkkel megtűzték a ruhát
azokon a helyeken, ahol nem simult tökéletesen, s már le is vették róla. Az egyik segéd azonmód nekilátott,
hogy összevarrja a megjelölt helyeken.
Felébresztették Chloe-t, aki önfeledt ujjongással vette tudomásul, hogy ő is kap egy ruhácskát az
esküvőre, épp olyat, mint anyukája. Mire Chloe-t sikerült lemérni, (nem volt egyszerű, a gyermek állandóan
izgett-mozgott örömében), az ifjú segéd már be is fejezte Aveline ruhájának átalakítását. Mrs. Tibbs feladta
rá a csodásan suhogó selymet, s e lámult az összhatáson.
- Milyen csodálatosan szép menyasszony! - sóhajtotta, miközben mindketten Aveline-t nézték a tükörben
- Megengedi, hogy elrendezzem a haját? - érdeklődött Jen. - Mindig én csinosítom a nővéremet is,
amikor táncolni indul.
Aveline nem tudott ellenállni a lányka szeméből tükröződő lelkes csillogásnak.
- Hogyne, Jen. Nagyon kedves tőled.
Jen elszaladt fésűiért és hajtűiért. Aveline végigsimított a selyemruha fodrain. Vajon milyen meglepetés
várja még aznap reggel leendő férjétől?

Lucien a fogadó lépcsőjének alján nézte, ahogy Aveline és Chloe elindultak felé. Aveline lélegzetelállítóan
szép volt, a barackszínű selyem kiemelte zöld szemének és szőke hajának színeit, bőre tejfehér puhaságát.
Úgy ölelte testét a ruha, akár a szerető imádottját, lágy suhogással cirógatta lábait minden lé pé snél.
Feltűzött hajában virágokat viselt. Kérdő pillantására elpirult, és megérintette kontyát.
- Jen ragaszkodott a virágokhoz.
- Gyönyörű ma reggel. - Chloe-ra esett pillantása. - Mindketten csodaszépek.
- Tetszik a virágom, papa? - kérdezte Chloe, a ha já ban ékeskedő fehér vadvirágokra mutatva.
L ucien úgy érezte, megáll a szíve. A kislány most először nevezte így. Nagyot sóhajtott, aztán
megsimogatta a kislány arcát.
- Nagyon szép, Chloe. Annyira tetszik, hogy jókora csokor virág odabenn vár a kocsiban.
- Jaj de jó! - kiáltott fel a kislány, nagyot kacagva.
- Virág?
Lucien elragadtatott pillantással nézett vissza rá.
- Ma van az esküvőnk. Virág nélkül hogyan is házasodhatnánk össze?
Aveline rámosolygott.
- Valóban, hogyan is?
- Akkor induljunk. - Lucien zavarba jött, így hát inkább Chloe-hoz fordult. - Mehetünk?
- Mehetünk - lelkesedett a kislány.
- Akkor jöhet az esküvő!
 Tizenegyedik fejezet

Ez volt Lucien nászéjszakája. Mezítelen felsőtesttel, zokniba bújtatott lábbal, kezében egy pohár konyakkal a
kandalló előtt ült. Délután érkeztek meg londoni házába, s úgy érezte, minden együtt töltött perc közelebb
hozta őket egymáshoz. Hallotta Aveline motozását a hálószobájában, az ajtó túloldalán, és azon törte a fejét,
vajon mit csinálhat most. Talán átöltözik? Haját fésüli? Vagy egyszerűen csak éppoly nyugtalan, mint ő?
Ha minden rendben lenne, már odabenn volnánk kettesben, szeretkeznének. Nem kellene itt ülnie a saját
hálószobájában. Aveline azonban elég egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem hajlandó megosztani
vele az ágyát, és visszautasítja, ha férji jogait akarná érvényesíteni. Nem akarta megbántani azzal, hogy
rákényszeríti valamire, amit nem ad saját akaratából.
Aveline könyörtelennek gondolja. Szívtelennek. Önzőnek. Hidegnek. Pedig az iránta érzett szenvedélyt
mindennek lehetett nevezni, csak hidegnek nem. Kívánta, forró vágy lüktetett benne iránta, de ezúttal nem
kaphatott teret ez a szenvedély. Apja közéjük állt.
Aveline ráadásul nem bízott benne. Ez a tény pedig csaknem mindent tönkretett.
Lenézett a karjára, a sérülésre, mely kígyóként húzódott könyökétől egészen kézfejéig. Emlékezett rá,
mikor szerezte, a napra, amikor fellázadt Sledge kegyetlensége ellen. A gazember három egymást követő
napon verte őt kegyetlenül a korbácsával, nem mintha elkövetett volna valamit. Nem, puszta élvezetből
kínozta. Lucien nem tudta tovább türtőztetni magát, s hagyta, hogy a korbács rácsavarodjon karjára, majd
megragadta, és bár a szegek húsába martak, akkorát rántott kínzóján, hogy hasra esett a legénység
legnagyobb örömére.
A kegyetlen zsarnok persze százszorosan visszafizette a kölcsönt. Kikötöztette az árbocrúdhoz, s hátát
véres péppé verte a kilencágú szöges korbáccsal, majd a véres cafatokban lógó bőrre egy vödör tengervizet
öntetett, hogy Lucien csaknem belepusztult a fájdalomba. Később tudta csak meg, hogy két napig lógott az
árbochoz kötözve élelem és víz nélkül, s a kapitány szabályos időközönként megjelent, újra és újra
végigvágott rajta a korbáccsal, majd ismét sós vízzel locsolta friss sebeit. Csoda, hogy egyáltalán túlélte a
kínzást.
Ebben a pokolban élt négy teljes évig, amíg a kalózok meg nem szabadították.
Vajon Aveline képes lesz valaha felfogni szenvedéseinek végtelen mélységét? Megértheti egyáltalán a
kegyetlenségnek ezt a fokát, s azt, hogy egyetlen dolog tartotta életben, a bosszúvágya?
Talán igaza van, hogy nem bízik benne. De hát nem vette el apja életét, holott semmi egyébre nem
vágyott, amikor felkereste. Egy dolgot tehetett, hogy továbbra is Aveline szemébe nézhessen: megfosztotta
a férfit családjától és szeretteitől, számára ez maradt az oly régóta áhított bosszúból.
Chestwick megérdemelte a büntetést mindazért, amit el kellett szenvednie miatta.
Riadt kiáltás hallatszott a másik szobából, majd csörömpölés zaja. Lucien gyorsan letette a poharat, az
összekötő ajtóhoz szaladt, s benyitott. Aveline a földön feküdt, mellette feldőlve az apró, négyszögletes
asztal és egy váza cserepei. Felkönyökölt, elfogadta Lucien felé nyújtott kezét.
- Mi történt? - kérdezte riadtan, miközben felsegítette feleségét.
- Semmi komoly. - Aveline zavarba jött. - A hálóruhám beleakadt az asztal sarkába, amikor elmentem
mellette, én pedig elestem, és feldöntöttem mindent.
- Megsérült? - futtatta végig ujjait Aveline karján, törött csontot keresve.
- Nem, jól vagyok. Minden rendben - tolta el a férfi kezét. - Csak egy buta baleset volt.
Valaki megzörgette az ajtót.
- Mrs. DuFeron, jól van? - kérdezte szobalánya.
Aveline ismét elpirult.
- Istenem, milyen kellemetlenül érzem magam.
- Ne mozduljon - utasította Lucien. Az ajtóhoz lépett és résnyire nyitotta. - Minden rendben, Peggy. A
feleségem megbotlott valamiben, ennyi az egész.
A szolgálólány szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy ura Aveline hálószobájában van, de végül mélyen
meghajtotta magát.
- Rendben van, uram.
 Amikor elment, Lucien bezárta az ajtót, és Aveline-hez fordult. Felesége sápadt volt, arca megnyúlt, ajka
szétnyílt az ijedtségtől. Odalépett hozzá, megnézte a pupilláit. Normálisnak tűntek.
- Aveline, figyeljen rám, biztos benne, hogy nem esett baja? Beütötte a fejét?
- Nem. - Lenézett, egyenesen Lucien kezére, mely a vállán nyugodott. Aztán remegő ujjakkal
végigsimított az alkarján végighúzódó hosszú sebhelyen.
Lucien egész teste belereszketett az érintésébe, és a gondolatba, hogy a lány meglátta szétszabdalt hátát,
amikor az ajtóhoz lépett, hogy a szobalánnyal beszéljen.
A sebhelyek.
- Ez ott történt magával? - kérdezte Aveline szemét a begyógyult sebre függesztve.
- Igen. - Nem tudta levenni szemét a lány hófehér ujjairól, melyek végigjárták az ő jóval sötétebb bőrén
végighúzódó fájdalmas emléket.
- Láthatnám a többit is?
Lucien behunyt szemmel bólintott. A szorongás elvette hangját. Mielőtt a lány kerek perec
visszautasította, hogy megossza vele ágyát, gondolt rá, hogy fogja megmutatni majd neki testét, melyen oly
mély nyomokat hagyott az elmúlt öt év kínszenvedése. Úgy tervezte, eleinte sötétben szeretkezik majd vele,
s csak később tárja fel, apránként, mi maradt egykor oly makulátlan idomaiból.
Késő.
Aveline mögé lépett, Lucient körülvette érzéki levendulaillata. Szorosan lehunyva tartotta szemét, úgy
remegett, mint a kancát szagló csődör, miközben felesége ujjai finoman bejárták hátán a sebhelyeket. Sok
volt belőlük, néhány a válláig ért, mások a derekán átkígyózva felnyúltak egészen a bordákig. Aveline
végigsimította mind.
Nem tudhatta, hogy érintése milyen emberfelettivágyat ébreszt benne.
Mire megfordult, és előtte állt, már rázkódott a vágy dübörgésétől, szinte beleizzadt. Aveline kisimította
homlokából a hajat és megérintette a halántékán végighúzódó forradást.
Lucien kinyitotta szemét, és megragadta a csuklóját.
- Ne tegye.
Aveline riadtan nézett vissza rá.
- Mi a baj?
- Ne tegye. Hacsak meg nem gondolta magát, és megosztja velem ágyát. - Elengedte a csuklóját, a lány
leengedte maga mellé. Vajon megriasztotta, elborzasztotta a látvány? Nem tudhatta.
Aveline hátrébb lépett egy lépést.
- Ne haragudjék. Csak kíváncsivá tett.
- Gondolom, kielégítette a kíváncsiságát.
- Talán mégsem. Kérdezhetek valamit?
Lucien vállat vont, bizonytalanság és vágy kötötte meg a nyelvét.
- Ez akkor történt önnel, amíg a tengeren volt? Azt gondolja, apám felelős mindezért?
- Igen. - Lucien szeme vad lánggal égett.
Aveline bólintott, mintha nem várt volna egyebet.
- Hogy apám okolható-e mindezért, nem tudom. Azt gondolom, nagyon valószínűtlen, hogy apám tette
volna, bár természetesen nem zárhatom ki egyértelműen ezt a lehetőséget. De én olyan embernek ismerem,
aki képtelen lenne ilyen kegyetlenséget elkövetni.
- De ön a szerető leány szemével nézi, én pedig nem látok benne egyebet, csak egy gyönge embert.
Aveline arcát elöntötte a pír.
- Ezt uram, sértésnek veszem.
- Vegye annak, ha akarja, de akkor is egy olyan apáról beszélünk, aki képes volt eljátszani a pénzét,
miközben egyetlen leánya a napi betevő falatért küzdött, holott járt volna neki a kényelmes, emberhez illő
élet. Egy olyan férfiról, aki képes volt engem csalással vádolni pusztán azért, mert több pénzt játszott el,
mint amennyit megengedhetett volna magának!
- Figyelembe veszem, uram, min kellett keresztülmennie, és nem hallom meg, amit az imént mondott
nekem.
- Ahogy apja viselkedését is figyelmen kívül hagyta mindig.
- Elég legyen! Bármit tett vagy nem tett meg apám, mégiscsak egyetlen szülőatyám, és nem tűröm, hogy
sértegesse!
A hangjából kicsendülő fájdalom megállította Lucient, s nem mondta ki az ajkára toluló szavakat.
- Igaza van - szólt csendesen. - Elnézését kérem.
- Megértem, hogy gyűlöli azért, amit gondola, hogy tett önnel, de kérem, értse meg, nem osztozhatom
érzéseiben.
 - Ön hűséges gyermeke apjának, ugyanakkor azonban az én feleségem. Mit gondol, meddig tarthat
közöttünk még ez a dolog?
- Azt akarja mondani ismét, hogy válasszak? Csak ezúttal a férjem és apám között?
- Eljön az idő, amikor minden gyermeknek el kell hagynia a szülői házat. Férje oldalán maga mögött
hagyja a gyermekkort.
- Ennek semmi köze a gyermekkorhoz! - karolta át magát Aveline, mintha fázna. - Ami közöttünk áll, az
jóval több, mint a gyermekkor emléke!
- Egyetértek önnel. - Aveline jegygyűrűjére esett pillantása, mely megcsillant a kandallótűz fényében. -
Immár nem gyermek, Aveline. Ezt mindketten tudjuk.
- Maga csak arra tud gondolni, hogy az ágyába csábítson!
Nyers szavai meglepték Lucient, de csaknem megalázó lendülettel vetette magát a témára.
- Igen, szeretném oda csábítani, nem tagadom. Nem különbözöm az átlagos férjektől.
- Azt gondolja, azért döntöttem így, hogy megbüntessem? Ön szerint könnyű úgy belépnem ebbe a
házasságba, hogy ilyen terhet kell magammal vinnem már a kezdet kezdetétől?
- Elképzelésem sincs róla, mi járhat a fejében.
Aveline megrázta fejét, szőke haja élénken libbent a válla felett.
- Felesége lettem. Hűséggel tartozom önnek, és meg is kapja tőlem. Értem, mi mozgatja cselekedeteit -
valóban megértem önt. De apámnak is tartozom ugyanezzel a hűséggel, mint önnek, és képtelen lennék
megosztani az ágyam egy olyan emberrel, aki hagyja, hogy apám magányosan haljon meg. Még akkor is -
sietett hozzátenni -, ha teljes szívemből megértem az indítóokait.
- Kellemes kis beszéd. - Lucien nem tudta tovább türtőztetni magát, s annak ellenére, hogy Aveline épp
az imént utasította vissza, magához ölelte feleségét, s hevesen magához szorította, hogy semmi kétsége nem
lehetett szándékait illetően. - Szerintem ön hazudik magának. Mi történik, ha magammal hozom apját
Londonba? Akkor elviselné érintésemet?
Aveline reményteljes pillantással nézett vissza rá. Szája elnyílt, mintha mondani szeretett volna valamit,
de habozni látszott.
Lucien elkeseredett mosolyt küldött felé.
- Ön dühös rám az apja miatt, de nem hiszem, hogy ez lenne a valódi oka, hogy visszautasít.
- Higgyen, amit akar - szisszent rá Aveline, felélénkülve.
Lucien felnevetett.
- Közöttünk nincsenek titkok, Aveline, mint a többi újdonsült házaspár között. Tudja jól, milyen
élvezetekben részesíthetem. Bizonyos benne, hogy képes lesz leélni mellettem az életét, egyik napot a másik
után úgy, hogy ellenáll a kísértésnek?
Aveline el akarta taszítani magától, nekifeszült a mellkasának, de Lucien szorosan tartotta.
- Egy házasság nem a hálószobában kezdődik és ér véget.
- Valóban, de anélkül minden csak puszta látszat.
- Képes lenne bármit mondani, hogy megkapja, amit akar.
Lucien elengedte.
- Nagyon sokra tartja magát. Ha úgy dönt végre, hogy felnőtt nőként viselkedik ahelyett, hogy kislányt
játszik nekem, tudassa velem. Valószínűleg érdekelni fog a dolog. - Hátat fordított elképedt feleségének, s
otthagyta a szobájában, lendületesen becsapva maga mögött az ajtót. Reszketve dőlt neki a túloldalon.
Vajon miért utasítja vissza Aveline? Valóban az apja iránti érzelmei vezetik, vagy megundorodott
összeszabdalt testétől? Nem úgy tűnt, amikor végigjártatta ujjait a hátán, de egyáltalán nem reagált, amikor
magához ölelte. Úgy tűnt, mintha... érdektelenné vált volna vele szemben.
Egykor minden érintése felébresztette benne a szerelemre éhes asszonyi vágyat. Most...
Öklével az ajtóra vágott. Rohadt Chestwick! Mintha nem lett volna elég, amit eddig tett. Négy év a
pokolban. Lánya fattyúként jött a világra. Most pedig annak a nőnek a visszautasítása, aki a legtöbbet
jelentette számára az életben.
Remélte, hogy a báró hosszú életet él még szenvedésben és magánnyal telten, azzal a tudattal, hogy
magának köszönhet mindent.
Ellökte magát az ajtótól, és elindult, hogy megkeresse a konyakosüveget.

Aveline hátrébb ugrott, amikor az ajtó túloldalának nekicsapódott Lucien ökle. Gyanakvó tekintettel
méregette az ajtót, attól tartva, hogy férje beront, és erőszakkal veszi el azt, ami neki jár. De nem történt
semmi.
Ki az a férfi, akihez feleségül ment?
 Egyrészről az a Lucien volt, akit oly jól ismert, de aznap esti szavai, s cselekedetei egy megkínzott ember
gyötrelmeit idézték. Eddig észre sem vette, micsoda szenvedéseken mehetett keresztül! Végigjáratta kezét
a szerteszabdalt bőrön, érezte a forradások mélységét. A hegek átfedték egymást, néha kettő, három is
keresztezte egymást. Csak elképzelni tudta, milyen hihetetlen kínokat állhatott ki Lucien, de szavaiból arra
következtetett, hogy mélyebben voltak sebei, mint a bőrén található forradások. A lelkében.
Szíve majd meghasadt érte. Eltűnése mindannyiuk életét kerékbe törte, olyan emlékeket hagyva maga
mögött, melyeket sosem feledhetnek, egyikük sem. Ráadásul az ő döntése, hogy nem osztja meg vele az
ágyát, csak még tovább súlyosbította a helyzetet. De hát mit tehetett volna?
Nem volt könnyű ellenállnia Lucien vonzerejének, nagyon is jól emlékezett még, milyen élvezetet talált
karjai között. Azt is értette, hogy a rengeteg szenvedés után, amit átélt, a férfinak még nagyobb szüksége
volt rá, hogy felesége ölelésében keressen megnyugvást.
Mégis, ő volt az az ember, aki öt évvel ezelőtt szemrebbenés nélkül elvette ártatlanságát. Aki hátat
fordított neki, mikor gyermeket várt. A férfi, aki miatt el kellett hagynia apját akkor, amikor annak
legnagyobb szüksége lett volna rá.
Hogyan lehetne hűséges és ragaszkodó felesége, amikor még soha egyszer nem cselekedett helyesen,
akkor és ott, amikor Aveline-nek erre szüksége lett volna?
Megértette apja iránt táplált ellenszenvét, hiszen az egyetlen nyom, mely elvezethette ahhoz az
emberhez, aki kínjait okozta, a gonosztevők elejtett megjegyzése volt a báróról. Kétségtelen, hogy a
kínszenvedés évei alatt ez jelentette számára az egyetlen biztos pontot, ebbe kapaszkodva vészelte át egyik
napot a másik után, bosszúról álmodva minden éjszakán.
Mégis, a gonosztevők egyetlen megjegyzése Aveline számára nem szolgált elégséges bizonyítékul apja
ellen. Való igaz, apja egészen feldúlt lett, amikor aznap reggel váltóival a kezében hazaért. Azonnal rájött,
mi történhetett, különösen, hogy jól tudta, milyen hírnévnek örvend Lucien. És igen, illant párbajra hívni a
férfit, de visszautasították.
Vagy valóban ő lett volna? Mi történt, ha épp nyert aznap éjjel a kártyaasztalnál, és a hirtelen jött
pénzből felbérelt néhány gonosztevőt? Nem, az képtelenség. Apja sosem volt képes eltitkolni, ha pénzt nyert
valakitől.
Vagy valóban részt vett volna egy Lucien ellen irányuló merényletben? Meg akart volna szabadulni
örökre attól a férfitól, aki elvette egyetlen gyermeke becsületét, különösen, hogy akkor még nem tudhatta,
Aveline gyermeket vár tőle? Ha azt tudja, bizonyos, hogy mindent elkövet, vegye feleségül.
Ó, ezek remek érvek, de amíg nem találnak egyértelmű bizonyítékot ellene, Aveline hűséges gyermeke
marad.
Amíg pedig Lucien nem ad okot rá, hogy megbízzék benne, amíg bizonyos nem lehet benne, hogy nem
hagyja el többé a legnagyobb szükség idején sem, kitart az önként vállalt magány mellett.
Egy utolsó, vágyakozó pillantást vetve a kettejük hálószobáját összekötő ajtó felé, Aveline szomorú
sóhajjal bemászott magányos ágyába.

Tizenkettedik fejezet

A nászéjszakát követő reggel rendszerint az előző éjszaka érzéki élményeinek latolgatásával telik, ám ezúttal
Lucien DuFeron semmi egyebet nem tudott felidézni belőle, csupán a pillanatot, amikor meglátta a
konyakosüveg legalját. Egyedül ült a reggelizőasztalnál, vészesen lüktető fejét kezébe támasztva.
Kamaszkora óta nem itta le magát ilyen borzalmasan.
Erős késztetést érzett, hogy absztinenciát fogadjon egész hátralevő életére.
- Mr. Dante Wexford.
Lucien épp akkor emelte fel fejét, amikor Elton, londoni inasa kilépett az ajtón, s helyén megjelent Dante.
- Nos, úgy látom, visszatértél titokzatos vidéki utadról! - harsogott Dante, kínálás nélkül kényelembe
helyezve magát az asztal mellett. - Valami izgalmas, új befektetés? Fogadni mernék, hogy Fenworthy
nemsokára indulhat is. Mostanában minden vasárnap eljár a templomba, hogy hálát adjon az úrnak, amiért
visszahozott a sors kegyelme.
- Legalább van valaki, ha puszta anyagi érdek is vezérli, aki örül neki, hogy újra láthat.
 - Ugyan már, Lucien. - Dante kivett egy narancsot és barátságos mosollyal az arcán nekilátott, hogy
meghámozza. - Tudod jól, hogy nekem is hiányoztál.
- Ebben biztos vagyok, különben mi más hozott volna ide hozzám ilyen kora reggel. Mennyi az idő? Tíz
óra? Fogadni mernék, hogy kettő előtt nem szokásod felkelni.
- Hát az a helyzet, hogy még le sem feküdtem - kuncogott Dante, miközben jóízűt harapott a
gyümölcsből. - Gondoltam, hogy visszaértél, úgyhogy egyenesen hozzád jöttem. Hát nem ilyen egy jó barát?
- Vagyis kíváncsi vagy, mi történt. - Lucien mosolyogva kortyolt egyet a forró, erős feketekávéból. -
Gratulálhatsz nekem, Dante. Házasember vagyok.
Dante csaknem félrenyelte a narancsot, amit épp bekapott.
- Jól hallok? Megházasodtál?
- Igen, ahogy mondod.
- Akkor igen gyors munka volt, barátom. És ki az imádnivaló hölgyemény?
- Valaki, akit jó ideje ismerek. Aveline Stoddard.
- Chestwick lánya? - Dante, mintha mi sem történt volna, felemelkedett, és töltött magának egy kis
kávét. - Találkoztam vele egy alkalommal. Elbűvölő teremtés.
- Szerintem is.
- Ez azt jelenti, hogy nem is akarsz eljönni ma este Porworthyék báljára? - Dante kortyolt a kávéjából,
nagyot grimaszolt és a cukor után nyúlt. - A jó öreg Portworthy ma mutatja be legfiatalabb lányát. Az arca
akár egy lóé, hozománya, mint Midas király összes kincse. Állítólag a szezon legjobb fogása.
- Te persze ott leszel.
Dante felhúzta szemöldökét, és közelebb húzta a tejszíneskannát.
- Hogyne.
- Meg kell mondanom, öregem, örömmel látom, milyen könnyedén mozogsz mostanában a társaságban.
Ki a támogatód?
Dante kezében megbillent a kiöntő, csaknem a terítőre loccsantotta a tejszínt.
- Egy Adminton nevű fickó vett a szárnyai alá. Az ő segítségével kinyíltak számomra az ajtók.
- Remek, hogy segített neked, épp akkor, amikor én nem voltam itt, hogy megtegyem.
- Igen. - Dante megkeverte kávéját, s kimért mozdulatokkal veregette le a kanalát a csésze peremén. -
Váratlanul jött az egész, de épp a legjobbkor.
- Megnézem magamnak a fickót Portworthy bálján ma este. Nem is lenne rossz alkalom bevezetni
Aveline-t a társaságba.
- Ilyen hamar? Alig egy hete, hogy elhagytad Londont, nem hinném, hogy olyan nagyon régóta lennétek
házasok. Nem kell elkapkodni a dolgot!
- Miért ne mennénk? - Lucien ismét kortyolt a kávéjából. Amikor felnézett, mozgást látott az ajtónál.
Aveline közeledett, láthatóan nem tudta, bejöjjön-e, vagy sem. Szerencsés fickó, mégiscsak: felesége
lélegzetelállítóan szép volt aznap reggel, apró virágokkal telehintett, halvány rózsaszín ruhát viselt, szőke
haját csigákban tűzte fel, s rózsaszín szalaggal fogta össze. Vágy ébredt benne, abban a pillanatban, ahogy
meglátta, azonnal felidézve, mitől fosztották meg előző éjszaka.
- Ez itt az én gyönyörű hitvesem - emelkedett fel.
Aveline elpirult a kijelentés éles hangjától, s úgy leste Lucient, mintha éhes farkast látna.
Mindig is rendkívül értelmes volt.
Dante ugyancsak talpra szökkent, amikor belépett, s most mélyen meghajolt.
- Dante Wexford, szolgálatára, asszonyom. Van szerencsém ismerni az ön édesapját.
Aveline udvariasan meghajolt.
- Emlékszem önre, Mr. Wexford.
- Rendkívül örvendek. - Előhúzott egy széket. - Kérem, foglaljon helyet.
- Köszönöm. - Aveline leült, ráadásul közvetlenül Lucien mellett, hála Dante kotnyeleskedésének.
- Jó reggelt, Lucien - mondta, amikor mindannyian helyet foglaltak.
Ő azonban szóhoz sem jutott, annyira felkavarta a felé áradó levendulaillat. Felesége a gyümölcsöstálra
irányította figyelmét, kiválasztott egy narancsot, pár szem szőlőt, s Luciennek minden erejét össze kellett
szednie, hogy ne ragadja meg azokat a kecses kis kezeket, és tegye valami sokkal érdekesebb helyre. A
testében megbúvó vadállat zabolátlanul rángatta láncait.
Dante meglepett pillantást küldött felé, mire Lucien rádöbbent, hogy úgy nézi saját feleségét, mint egy
éhező. Közönyt tettetett, s a kávéjába temetkezett, bár nem pontosan ez volt az íz, amire vágyott.
- Kérem, folytassák nyugodtan a társalgást - törte meg a csendet Aveline.
- Portworthyék ma esti báljáról beszélgettünk - vágott a dolgok közepébe gondolkodás nélkül Dante. -
Az ön férje van olyan bolond, hogy el akar menni, holott alig néhány napja, hogy házasok.
 - Valóban? - Aveline felkapott egy fürt szőlőt, s nekilátott, hogy leszedegesse a szemeket a kocsányról,
pillantását véletlenül sem véve le a kezében tartott gyümölcsről. - Biztos vagyok benne, hogy Lucien tudja,
mit miért tesz.
Férje önelégült mosollyal nézett Dantére.
- Látod, barátom? Mindenki büszke lenne egy ilyen engedelmes feleségre.
Aveline felnézett a hangjában bujkáló gunyoros tónusra. Egy hosszú másodpercig farkasszemet néztek
egymással, Aveline pillantásában érzelmek sokasága viharzott. Lucien tudta, hogy faragatlanul viselkedik,
de nem ment neki másként.
- Engedelmes és gyönyörű - jegyezte meg Dante azzal az átkozott nőcsábász vigyorral a képén.
- Ahogy mondod. - Lucien elfordította tekintetét feleségéről, s nekilátott a reggelinek. - Van megfelelő
ruhája a mai bálra, kedvesem?
Aveline hirtelen levegőt sem kapott.
- Úgy érti, engem is elvisz?
- Természetesen. - Lucien falatokra szelte a sonkát. - Komplett bolondnak néz? Itthon hagyhatnám
imádott feleségemet alig néhány nappal az esküvőnk után?
- Nem tudtam, milyen tervei vannak.
- Nos, most már tudja - kapott be Lucien egy darab sonkát.
Aveline ujjai között forgatott egy szem szőlőt, és erősen fűtötte a vágy, hogy feledve minden illemet,
férjének fejéhez vágja. Miért olyan elviselhetetlenül kellemetlenkedő aznap reggel?
- Van megfelelő ruhája? - kérdezte ismét Lucien, ügyet sem vetve rá, hogy olyan témát tárgyal, amit
nem szokás szóba hozni idegenek előtt.
Aveline zavartan pillantott Dante felé.
- A legtöbb ruhám még nem érkezett meg, ahogy ezt ön is tudja., férjuram.
Lucien szeme elkeskenyedett.
- Akkor el kell látogatnunk egy divatszabóhoz még ma, kedves feleségem, hogy megrendeljük öltözékét a
bálra.
- Biztos vagyok benne, hogy nincs elég idő...
- Ráfizetünk az árra, és kész lesz még ma. - Lucien rá sem pillantva ejtette ki ezeket a szavakat, akárha
valamelyik lovuk betegségéről vagy a hintó javíttatásáról beszélgettek volna. Vajon azért ilyen dühös, mert
nem engedte magához előző este?
Mivel férje viselkedése ugyancsak felpaprikázta, Aveline úgy döntött, inkább Dante-hez fordul tanácsért.
Nemigen bízott a férfiban, és nem is volt neki szimpatikus, azok után, ahogy első találkozásukkor viselkedett
vele. Nyilvánvaló volt azonban, hogy keményfejű férje nem akar segíteni neki megoldani a problémát.
- Mr. Wexford, vidéken éltem mind ez idáig. Nem tudja véletlenül, ki a legdivatosabb ruhakészítő
manapság Londonban?
- Kétségtelenül Madame Foussard. - Dante számító mosollyal nézett Aveline-re. - Csodálatos
kompozíciók kerülnek ki a keze alól.
- Köszönöm, Mr. Wexford - bólintott hálásan Aveline. - Ellátogatok a hölgyhöz.
- Határtalan örömömre szolgálna, ha elkísérhetném, asszonyom, egyben megmutatnám önnek London
szépségeit is - kapott be élvezettel egy narancsgerezdet Dante. - Természetesen csak akkor, ha férje
megengedi.
- Dante, hagyd abba a feleségemmel való flörtölést! - vágott közbe Lucien, mielőtt Aveline szóhoz jutott
volna. Mogorva képpel nézett rá. - Én kisé rem el, drágám. Biztos vagyok benne, hogy ennek a
szoknyavadásznak van jó néhány egyéb elintéznivalója.
- Kérem, semmiképpen ne borítsa fel az időbeosztását miattam - állt fel dühösen Aveline, hogy
kiszolgálja magát a tálalóasztalról.
- Épp ráérek - dőlt hátra székén Lucien, szórakozottan forgatva kezében a villáját, miközben Aveline
mozdulatait figyelte.
- Biztos vagyok benne, hogy számtalan dolog várja a mai napon, különösen, hogy csaknem egy hetet
töltött távol. - Aveline tányérjára helyezett jó néhány szelet sonkát és töltött magának egy csésze teát.
Elindult az asztal felé, s úgy tett, mintha nem venné észre férje egyre növekvő bosszúságát. - Boldogulok
magam is. Hálásan köszönöm Mr. Wexford kedves ajánlatát.
Dante fejet hajtott.
- Örömömre szolgált, asszonyom.
Lucien felkapta a kést, és dühösen csapta az asztalra.
- Dante, asztalom kínálatában nem foglaltatik benne a feleségem!
 - Ahogy mondod - dőlt hátra a székén Dante -, szemmel láthatóan remekül szórakozva. - Csak
igyekeztem udvarias lenni.
- Hogyne, uram. De Lucien, igazán - dorgálta meg Aveline -, Mr. Wexford csak segíteni akart.
Lucien előredőlt székében.
- Mr. Wexford ismert nőcsábász, kedvesem, úgyhogy ajánlom, legyen vele igen óvatos.
- Valóban az lenne? - vonta fel szemöldökét finoman csipkelődve Aveline. - Önről is épp ezt a pletykát
hallottam.
Lucien arca elsötétedett, Dante pedig felnevetett.
- Most aztán megkaptad a magadét, Luce, öreg haver. De azt mondják, a jó útra tért
szoknyavadászokból lesznek a legjobb férjek.
Aveline ártatlan képpel lesett ki teáscsészéje pereme fölött.
- Nos, még nem volt elég időm tesztelni az elmélet igazságát.
- Sosem késő - válaszolt Lucien.
Aveline arca bíborszínre váltott, amikor Dante felnevetett.
- De ma este mégiscsak ellátogatunk Portworthyék báljára, nem? - válaszolt némi éllel hangjában.
- A bál után hazajövünk - k ettesben. - Lucien bekapta az utolsó néhány falat sonkát.
- Örömmel látom, hogy a házasság mit sem változtatott rajtad - törölte ki szeméből a könnyeket Dante.
Felemelkedett. - Nos, ha most megbocsátanak, hazatérek kipihenni magam, másként képtelen leszek
elmenni Portworthy báljára. Rendkívül kellemes szórakozásnak ígérkezik.
- Ebben biztos vagyok - mormolta Lucien az orra alatt.
Aveline eleresztette füle mellett a férfi megjegyzésében rejlő burkolt figyelmeztetést.
- Köszönjük a látogatást, Mr. Wexford.
- Gratulálok mindkettejüknek a házasságukhoz. - Dante mély meghajlással távozott. A szolgák kivitték az
üres tányérokat, s az újdonsült házaspár kettesben maradt.
- Nos - mondta Aveline megtörve a feszült csendet - mindenesetre kellemesebbnek látszott, mint amikor
utoljára találkoztam vele.
- Mikor?
Lucien nemtörődöm hangja mögött éberség lapult.
- Öt évvel ezelőtt, amikor eljött, hogy behajtsa apámtól a tartozását.
- Igen, most már emlékszem.
Aveline mindenképpen szerette volna elterelni a beszélgetést apjáról, igyekezett hát témát váltani.
- Megkeresem a szobalányom. Remélem, elkísér a ruhakészítőhöz.
- Aveline - a férfi hangja megállította. Szemében tűz égett. - Ne higgye, hogy csupán mert nem osztja
meg velem ágyát, még szabadon flörtölhet más férfiakkal.
Aveline döbbenten nézett rá.
- Eszembe sem jutna efféle kalandba bocsátkozni, és felháborodva visszautasítom a feltételezést.
Lucien felhúzta szemöldökét.
- Csak figyelmeztetni akartam, asszonyom. Ne tegye próbára türelmemet azzal, hogy más férfiakkal
flörtöl, különösen Dante-val ne.
- Rendben - fonta karba kezét. - Akkor ön se tegye próbára az én türelmemet azzal, hogy más nőkre
kacsingat!
Lucien felnevetett.
- Talán féltékeny?
- Ha! - dőlt előre az asztalra támaszkodva Aveline. - Mi ketten esküt tettünk a templomban, Lucien. Ne
mocskoljuk be egymást.
Lucien pillantása ruhakivágására tévedt. A póz jólesően kiemelte Aveline kebleit, melyek ily módon
csaknem kibuggyantak dekoltázsából. Bárki más esetében Aveline azonmód felegyenesedett volna. Ám
amikor észrevette a férfi szemében csillanó kérdést, amikor Lucien felemelte a kezét, és lassú ujjakkal
végigsimított keblein, meg sem tudott moccanni. Nem állította meg. Nem szólt egyetlen szót sem.
Lucien keze megállt a szíve fölött, szeme elsötétedett a vágytól.
- Igaza van, Aveline. Ez csak kettőnkre tartozik.
Aveline nagyot nyelt, szíve hevesen vert, miközben Lucien kutató ujjai bejárták a ruhakivágást, majd
végigsimogatta addigra már meredező mellbimbóit. Felsóhajtott és behunyta szemét, ahogy elárasztotta a
vágy.
 Hallotta a szék csikordulását, a másik nehéz sóhajtását. Aztán már ott volt a karjaiban, szája a szájához
simult. Lucien a ruhán keresztül simogatta kebleit, és egyetlen pillanatra Aveline is elfeledkezett mindenről,
a magasabb erkölcsi eszmékről, a fenntartásairól, mindenről, ami eltávolította őket egymástól. Egyetlen
pillanatra nem volt egyéb, csak nő, aki őrülten vágyott az örömre, melyet férje adhat neki, senki más.
Luciennek narancs-, kávé- és forró szexíze volt. Testének illata visszarepítette abba a három napba, amit
oly forró lángolásban töltöttek el. Visszatért a sötét vágy. A forróság. A mindent elsöprő szenvedély.
Végigsimított Lucien széles vállain, felnyögött, ahogy vadul magához szorította. Hajába fúrta kezét,
megharapta alsó ajkát, egész teste hevesen lángolt, ahogy ölelkeztek. Lucien a combjába markolt.
Egy rebbenő pillanatig arra gondolt, ledobja magáról a szoknyát ott, ahol vannak, az ebédlőasztal mellé.
Átkarolta férjét, meglazította nyakkendőjét. Aztán nyakába temette arcát, vadul csókolva az érzékeny
bőrt. Lucien megrázkódott, keze bilincsként szorult combjára, felsóhajtott. Aveline meglazította inge nyakát,
becsúsztatta kezét alá, meleg, puha bőrt keresve.
Ujjai vastag sebhelyeket tapintottak.
Sebhely. Akár ha hideg vizet zúdítottak volna rá, úgy csapta fejbe a hirtelen jött józanság. Apja. Lucien
viselkedése. Mit művel itt?
Felugrott.
- Lucien, hagyja abba.
Férje követte, szája végigsiklott Aveline keblein, nyakán, arcán. Kétségbeesés árasztotta el, hogy el kell
taszítania magától. Uramisten, mennyire nehéz volt így tennie!
Annyira szerette volna érezni Lucien testét, egyesülni vele, átadni magát annak a mindent elsöprő
viharnak, melyet öt évvel ezelőtt élt át karjaiban! Nem tehette. Bármennyire vágyott rá, nem tehette meg.
- Kérem, Lucien, hagyja abba! Kérem! - Utolsó kiáltását azzal nyomatékosította, hogy határozottan
eltaszította magától a férfit.
Lucien zavartan pislogott, sötét szeme elborult a vágytól, ajka még csókjuktól volt nedves. Keze Aveline
keblét cirógatta.
- Micsoda?
Elvette a férfi kezét melléről, és felegyenesedett, bár így épp nekifeszült Lucien testének, s a lába között
ágaskodó kőkemény merevedésnek.
- Abba kell hagynunk, Lucien - sóhajtotta. - Most, ebben a pillanatban.
- Házastársak vagyunk - hajolt a füléhez, magához szorítva Aveline-t, hasának nyomva ágaskodó
péniszét.
Aveline inge nyaka alá csúsztatta kezét, a sebhelyek érintése mintha csak erőt adott volna neki.
- Nem osztom meg önnel az ágyam, Lucien - lihegte. - Semmi sem változott.
Lucien megdermedt. Lassan, nagyon lassan elengedte Aveline-t, keze élettelenül csüggött teste mellett.
Arcát mintha gránitból faragták volna, szeme gyémántfénnyel csillogott. Hátrébb lépett.
- Elnézését kérem, ha félreértettem volna közeledését - vetette oda jegesen.
Aveline mélyet lélegzett, arca lángra gyúlt.
- Én kérem elnézését, amiért félrevezettem. Nem történik meg többé.
Egyetlen, kurta bólintással vette tudomásul.
- Értem. De fenntartom, amit mondtam. Ha rájövök, hogy más férfival...
- Mondtam már, hogy nem áll szándékomban...
- Tudja, hogy kitűnő céllövő vagyok - vágott közbe. Sokatmondó mosolyt eresztett meg felé, s Aveline
szava elakadt. - És mostanában nem vagyok olyan megbocsátó szívű, mint régebben.
- Világos. - Aveline megdörzsölte karjait. Fázott férje forró ölelése nélkül.
- Nem szeretném, ha rákényszerítené, hogy bizonyítsam! - E szavakkal kiviharzott az ebédlőből, magára
hagyva a reszkető Aveline-t.

Lucien minden előre megfontolt szándék nélkül rótta London utcáit. Mióta belekóstolt a fogság keserveibe,
szívesen sétált szabadon, amerre kedve hozta, gyakran ez az oly egyszerű foglalatosság hozott számára
nyugalmat. Ráadásul szükségét érezte valami fizikai tevékenységnek, mely elterelheti figyelmét a testét
feszítő szerelmi vágytól, mely megállás nélkül kínozta, hajtotta csinos kis felesége felé.
A pokolba vele. És pokolba azzal is, hogy ilyen bolond módjára viselkedik. Hogy is érthette ennyire félre
Aveline reakcióját? Tudta, hogy a lány nem akarta becsapni. Annyira vágyott volna rá, annyira
elhatalmasodott volna rajta a szenvedély, hogy már azt sem veszi észre, ha nem fogadják szívesen
közeledését?
 Szája elkeseredett grimaszra húzódott. Mi a csuda történt vele? Úgy rohan a felesége után, mint egy
bagzó kutya. Hát nincs benne semmi büszkeség? Méltóság? A Tengeri Sárk ány fedélzetén eltöltött négy
év alatt sosem hajlott meg a gerince, nem kért, könyörgött semmiért, akár négybe is vághatták volna, akkor
sem tett volna ilyet. Különösen nem tehet ilyen megalázó dolgot egy nő miatt.
Öt évvel ezelőtt az asszonyok, gazdagok és szegények egyaránt örömmel elfogadták szeretőjüknek.
Harcoltak érte, könyörögtek kegyeiért. Hát nem ő volt Lucifer, London leghíresebb nőcsábásza?
Átkozott legyen, ha Aveline után fut, mint egy kutya, és könyörög neki, hogy juttasson valamit számára is
érzelmeiből. Jó néhány évet kibírt Sledge kínzásai alatt, túléli, ami vár rá most is. Óriási tapasztalata van a
csábításban, akár szakértőnek nevezhetné magát. Volt ideje, hogy kipróbáljon minden eszközt. Vannak nők,
akiket üldözni kell. Másokat csalogatni. És vannak... Elmosolyodott. Vannak nők, akikhez egyszerűen
türelem kell.
Nem kell mást tennie, kivárja Aveline-t.
Tudta, hogyan lehet eljuttatni az ágyban a legfőbb örömhöz egy hölgyet. Azzal is tisztában volt, hogy
felesége jól emlékszik rá, milyen szenvedélyes örömöket éltek át egymás ölelésében. Előbb vagy utóbb
kényszerű összezártságuk rákényszeríti, hogy hozzá forduljon. Eljutnak a feszültségnek arra fokára, amikor
nem lehetnek meg anélkül egy szobában, hogy le ne tépnék egymásról a ruhát. Amikor a vágy már teljesen
betölti minden ébren töltött percüket, akkor Aveline majd hozzá fordul.
Kivárja.

Aveline azt gondolta, egymaga látogat el Madame Foussard szalonjába, nagyon meglepődött hát, amikor
észrevette, hogy Lucien is felszáll mögötte a hintóra.
- Ön velem tart? - tört ki belőle.
Lucien kinyújtotta hosszú lábait, és kihívó pillantást vetett felé.
- Mondtam, nem?
- Azt gondoltam... - húzódott odébb Aveline.
- Igen?
- Nem volt itthon - mondta csendesen Aveline. - Azt hittem, meggondolta magát.
- Megtartom a szavam, Aveline.
Felhúzta szemöldökét.
- Valóban?
Lucien szája ironikus mosolyra húzódott.
- Talán emlékszik még a mi kis egyezségünkre sok évvel ezelőtt. Pontról pontra betartottam az ígéretem
akkor is.
- Ahogy mondja - bólintott válaszképp. - Azt is beleértve, hogy elküldött a harmadik éjszakát követően.
- Ön így akarta.
Aveline keserűen felnevetett.
- Honnan tudhatta volna, mit akarok én.
- Mondja el most, mit szeretne. - Felesége szúrós pillantására egy iskolásfiú mosolyával válaszolt, csak a
szemében csillogó hamis tűz árulta el. - A ruhakészítőnél, ha épp úgy tetszik magának. - Aveline
felháborodott tekintete láttán felnevetett. A kocsi elindult.
Madame Foussard úgy üdvözölte Lucient, akár egy anya rég nem látott gyermekét.
- Monsieur DuFeron! - csapta össze tenyerét örömében, miközben mosoly öntötte el mesterkéletlenül
kedves arcát. - Milyen csodálatos, hogy hamis volt az a gyászos mendemonda az ön halálát illetően!
Lucien áradóan meleg mosollyal fogadta üdvözlését.
- Valóban, hamis volt, láthatja ön is, asszonyom.
A ruhakészítő hölgy abban a pillanatban francia nyelvre váltott, s olyan szaporán pörgette a szavakat,
hogy Aveline-nek alig néhány kifejezést sikerült elcsípnie. Lucien felnevetett, de ugyanabban a gördülékeny
stílusban válaszolt neki. Észrevéve Aveline zavart tekintetét, gyorsan visszaváltott angolra.
- Asszonyom, igen fontos ügyben kerestük fel. A feleségemnek sürgősen szüksége van egy estélyi
ruhára.
- A felesége? - A nagydarab francia hölgy gyakorlott szemekkel mérte végig Aveline-t, majd elismerően
bólintott. - Öröm számomra, hogy ruhát készíthetek önnek, Madame DuFeron - jelentette ki erős
akcentussal. - Az ön férje hosszú ideje törzsvásárlója cégünknek.
- Valóban? - Aveline kérdő pillantást vetett férje irányába, de a gazfickó ártatlan képpel nézett vissza rá.
- Ma estére szeretnénk valami ruhát, asszonyom - szólt oda Madame Foussard-nak.
- Ma estére? - A kövérkés hölgy hevesen a szívére csapott. - Olyan gyorsan? Impossible!
 - Mint mindig, számíthat rá asszonyom, hogy busásan megfizetem gyorsaságát. Könyörgöm, mondja,
hogy rendelkezésére áll valami kész darab.
- Hogy elkészítsünk egy ruhát alig néhány óra alatt... mely illik felesége szépségéhez...
- Megduplázom az árat.
A ruhakészítőnő pislantott néhányat, aztán hirtelen elhatározással a függöny takarásában rejtőző hátsó
szoba felé kiáltott. Yvette! Marié! Monique! Venez-vous ici! Vite, vite!- Behízelgő mosollyal fordult
feléjük. - Kérem, fáradjanak erre. Méretet kell vennem Mrs. DuFeronról.
Lucien felnevetett, amikor a sötét hajú hölgy lendületesen utasításokat osztogatott a varrólányoknak
pörgő francia nyelven. Karját nyújtotta Aveline-nek.
- Látja, kedvesem, a pénz hatalma.
- Ruha esetében látom, működik - vetette oda gúnyosan ő. Karjára tette kezét, és méltóságteljes
léptekkel követte a hátsó szobába.
- Nagyon jól tudom, hogy pénzzel nem lehet mindent megvásárolni - állt meg Lucien a függöny előtt. -
Önt például biztosan nem.
- Ahogy mondja. - Aveline ellépett mellette, testük csaknem összeért, s Lucien parfümjének illata
megszédítette. Aztán az ámulattól szinte alig tudott megszólalni, amikor a férfi követte az aprócska
próbafülkébe. - Mit művel? Nem jöhet be ide!
- Már hogyne jöhetnék - ragyogott rá elbűvölő mosolyával Lucien. - A férje vagyok, és én fizetem a
számlát.
- Monsieur - szólt rá a ruhakészítő. - Kérem foglaljon helyet. Mondja el, mi a véleménye.
- Látja? - kuncogott jókedvűen a férfi Aveline elképedt arcát látva. Hamarosan helyet foglalt az
odakészített széken.
- Madame, ő nem... én nem...
- A nők a férfiak szemének öltöznek. Madame DuFeron - jelentette ki a ruhakészítő. Megragadta
Aveline-t és az állótükör elé vezette, alig egy fél méterre Lucientől. - Biztosnak kell lennünk benne, hogy a
férjének tetszik, amit megvásárol.
- Igen, Aveline. - Pillantásuk találkozott. Lucien szemében heves vágy lángja lobogott. - El kell nyernie a
tetszésemet.
- Mondja meg nekem, ha valamit másként szeretne, Monsieur - folytatta a ruhakészítőnő.
- Természetesen, asszonyom, - bólintott Lucien.
- Yvette! Marie! - kiáltott Madame Foussard. Felsóhajtott, összecsapta kezét. - Ezek a lányok olyan
lassúak! Magamnak kell lemérnem a hölgyet. Kérem, Madame DuFeron, vetkőzzék le.
- Parancsol?
- Vetkőzzék, asszonyom. - Madame Foussard elővett egy ceruzát és papírt, s ruhája zsebéből egy
mérőszalagot is előhúzott. - Pontosan tudnom kell a méreteket, hogy jó munkát végezhessek.
- De...
- Hallotta, Aveline, mire kérte Madame Foussard - szólalt meg kedvesen Lucien. - Vetkőzzék.
Úgy bámulta a testét, mintha sosem látta volna meztelenül. Lélegzete elakadt, lehunyta szempilláit, attól
tartva, hogy férje észreveheti a szemében felcsillanó vonzalmat. Félt, hogy ha belemegy a játékba, nem lesz
számára visszaút.
Ah, ön szégyenlős - nevetett a ruhakészítő. - Nos, a kombinét fennhagyhatja, c'est bien. - Elkezdte
meglazítani Aveline ruhájának kapcsait, segédkezett a vetkőzésnél.
Az egyik varrólány jelent meg a helyiségben, s Aveline fel sem merte emelni pillantását, amikor Madame
Foussard végezvén a gombokkal levette róla a ruhát, és a lány kezébe nyomta, miközben valami utasítást
adott neki franciául. A fiatal lány letette terhét, kezébe kapta a papírt és a ceruzát, melyet főnökasszonya
odakészített, s nekilátott, hogy feljegyezze Aveline méreteit. A gömbölyded hölgy először a derekát mérte le,
majd sorra testének számos egyéb pontját is. Varrólánya buzgón jegyzetelte a franciául odavetett szavakat.
- Csodálatosan szép hölgy a felesége, Monsieur - jegyezte meg Madame Foussard. Kezébe fogta
Aveline állát, s a tükör felé fordította, hogy jobban lássa. - És micsoda zöld szemek! Van számára egy
tökéletes anyagom. - Utasításokat adott a varrólánynak, aki azonnal elsietett.
Aveline pillantása találkozott Lucien tekintetével a tükörben. Férje leplezetlen mohósággal nézegette,
olyan hevesen nézett végig csaknem teljesen csupasz keblein, hogy puszta tekintetétől megmerevedtek a
mellbimbói. Pír öntötte el arcát, hogy teste ilyen hevesen reagált.
Az elégtétel apró mosolya jelent meg Lucien arcán. Jelentőségteljesen húzta ki magát a széken.
Aveline elfordította tekintetét, félig nyitott ajkain keresztül szaporán pihegett. Ha ennyire átsüt testére a
vágy a szeméből, a puszta tekintetéből, mi lenne, ha még meg is érintené?
 Gyors pillantást vetett Lucienre. Soha életében nem találkozott még hozzá hasonlóan elszánt alakkal, s
nagyon is élesen emlékezett rá, mit tud művelni a testével. A hálószobában legvadabb álmait is képes
túlteljesíteni.
Azon kívül azonban egyetlenegyet sem.
Mély lélegzetet vett, összeszedte minden erejét. Nem adja magát egy olyan embernek, akiben nem
bízhat, ha vágya már kielégülésre talált. Egyszer már magára hagyta. Újra nem történhet meg vele ugyanaz.
A varrólány nagy sietve érkezett, kezében csodálatos zöld selyemmel.
- Itt van a ruha, Madame és Monsieur. Ravissant, n'est-ce pas? - Madame Foussard meglibbentette
előttük a félkész ruhát, és Aveline elé emelte. - A hölgy, aki megrendelte, kijelentette, hogy nem illik hozzá
ez a szín. De Madame DuFeronhoz! Alors, c’est incroyable!
Aveline nem tarthatta vissza izgatott sóhaját, amikor meglátta a ruhát. A tajtékzöld selyemanyag
halványkék és rózsaszín árnyalatokban csillámlott, ahogy mozgott. A nyakkivágás ugyan mélyebb volt, mint
amilyet ő általában még fel mert venni, mégis, egyszerűen lenyűgözte, mennyire illik hozzá ez a szín. Zöld
szemei csillogtak, mint a macskának, bőrének bársonyos színét, haja szőkeségét élénken kiemelte az anyag.
Kinyújtotta kezét, hogy végigsimítson a csodálatos kelmén.
- Madame, ön tökéletesen eltalálta, mint mindig - szólalt meg Lucien rekedtes hangja. Megköszörülte
torkát, és felpattant. - Egy ilyen csodás ruha hozzáillő kiegészítőket kíván. Gondoskodnom kell erről is.
- Nos, uram, távozni óhajt, máris? - kérdezte Madame Foussard.
- Attól tartok, igen. - Aveline-re pillantott a tükörben. Vad, heves vágy tükröződött szemében. -
Visszajövök önért.
S Aveline ezúttal biztos lehetett benne, hogy megtartja szavát.

Tizenharmadik fejezet

Az új ruhában úgy érezte magát, mint egy született hercegnő.

Lucien visszaküldte kocsiját Madame Foussard-hoz délután, hogy hazavigye, de ezúttal ő maga nem
kísérte el, sőt a vacsoránál sem találkoztak. Ám ahogy az este első csillagai kigyúltak, a férfi ott várt rá a
lépcső alján, lenyűgözően elegáns fekete frakkjában. Levágatta a haját, s bár meghagyta a szokásnál kissé
hosszabbra, most kevésbé volt vademberes külseje, s igazán divatosnak tetszett. Még a szeme fölött átfutó
heg sem zavarta fölényes eleganciáját.
- Jó estét, drágám - köszöntötte Aveline-t, s karját nyújtva segítette le az utolsó lépcsőfokon. Felemelte
kezét, és lágy csókot nyomott rá. - Lélegzetelállítóan szép. Minden férfi engem fog irigyelni a bálon.
- Kö-Köszönöm - húzta el kezét Aveline, mert valósággal perzselte a férfi leheletének forrósága.
- Vettem magamnak a bátorságot, és vásároltam önnek valami csekélységet. - A szomszédos asztalkáról
felemelt egy bársonydobozkát, és felpattintotta a fedelét. Aveline meg sem tudott szólalni, amikor meglátta,
mi van benne. - A férjek kiváltsága - tette még hozzá Lucien.
A fekete bársonyon gyémántok és igazgyöngyök csillogtak. Aveline megérintette az egyik fülbevalót,
habozott, mintha attól tartana, hogy eltűnik a gyönyörű ékszer. Lucien örömtől csillogó szemmel kivette a
nyakláncot, és visszatette a dobozkát az asztalra.
- Ha megengedi...
Aveline behunyta szemét, bólintott, s háttal fordult felé. Érezte a férfi testének sugárzását, amint mögé
lépett, aztán a gyémántok hűvös érintését csupasz bőrén, ahogy Lucien nyakába akasztotta az ékszert. Férje
végigsimított a nyakán, miközben összekapcsolta a zárat, s Aveline felsóhajtott érzéki érintésétől.
Lucien egy pillanatig csak állt mögötte, kezei Aveline vállán nyugodtak. Aztán végighúzta egy ujját a
gerince mentén, egészen a ruha hátkivágásának legaljáig. Aveline megborzongott, nem volt képes leplezni
férjének érzékeire gyakorolt hatását. Lucien az asztalhoz lépett, és kivette a fülönfüggőket. Feszes mozgása
elárulta, őt is ugyanaz a vágy feszítette. Erőt véve magán szembefordult, és Aveline fülére csippentette a
két fülbevalót.
- Kész is vagyunk - lépett hátrébb egy lépést, hogy megcsodálja. A birtokos büszke mosolya csillant meg
arcán. - Igen, az én feleségem!
 Aveline-t megrázta ez a néhány szó: „az én feleségem”, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne
vesse magát Lucien karjaiba. Férje elképesztően kedves tudott lenni, ha elhatározta rá magát.
Mintha csak olvasna gondolataiban, felnevetett.
- Menjünk, drágám - ajánlotta fel karját -, az arisztokrácia krémje csak minket vár.

- Mr. és Mrs. DuFeron!

Portworthyék báltermének ajtajában álltak. Suttogás dongott végig a tömegen, s hamarosan átadta magát a
bejelentést megelőző bágyadt hangzavarnak. Háziasszonyuk csaknem elalélt, amikor rájött, első ízben
jelennek meg társaságban házasságkötésük óta, ráadásul épp a legfiatalabb leányuk tiszteletére rendezett
eseményen, s Aveline hamarosan arra is rájött, miért. Az a tény, hogy a halottnak vélt Lucien DuFeron
megjelenik egy társasági eseményen titokzatos, újdonsült feleségével, egyértelműen garantálta az est
sikerét.
Aveline Lucien karjába kapaszkodott, miközben a férfi körbevezette a hullámzó embertömegen.
Emberek kavarogtak körülöttük, mindenki gratulált, s valamennyien meg akartak ismerkedni Lucien
DuFeron feleségével. Aveline egy kissé túlzottnak találta ezt a tömeget, s mindvégig Lucien közelében
maradt, aki rendkívüli jártassággal lavírozott az emberek között, udvariasan besöpörve a jókívánságokat,
bemutatva Aveline-t, míg végül lassan elfogytak körülöttük a kíváncsi arcok.
- Nos - jegyezte meg Aveline némi idő elteltével -, ön szemmel láthatóan népszerű ember.
- A pénzem népszerű - válaszolt Lucien megszokott cinizmusával. - És a jó haszonnal kecsegtető
vállalkozások iránti érzékem.
- Bizonyosan van legalább néhány ember, aki önmagáért szereti!
- Dante-t kivéve egyetlen barátom sincs - állt meg Lucien a táncparkett szélén. - Táncolna velem?
- Nemigen táncoltam még társaságban - kezdte Aveline, aztán észrevette, hogy férje arca elkomorul, hát
így folytatta. - Nagyon szívesen táncolnék önnel, csak épp nem vagyok valami ügyes táncos.
Lucien arcáról eltűnt a komor árnyék, és napok óta először felragyogott magabiztos, vidám mosolya.
- De én igen.
Aveline úgy érezte, nem tud ellenállni a férfi sugárzó vidámságának.
- Megbízom önben, de ha tyúkszem nő a lábára attól, hogy állandóan rátaposok, csak magát okolhatja.
- Vállalom a kockázatot - intett nagyvonalúan, majd karját nyújtotta és beálltak az épp akkor következő
táncba.
Lucien valóban kitűnően táncolt. Aveline számára semmi nehézséget nem jelentett, hogy kövesse, együtt
léptek, fordultak. Csaknem olyan volt, mintha szeretkeztek volna, testük ráhangolódott a másik ritmusára.
Előre, hátra, fordul, lép. Pillantásuk egymásba fonódott, s attól kezdve nem is láttak mást maguk körül.
Aveline ruhája végigsimított Lucien lábán.
A férfi szeme összeszűkült, ragadozó pillantásával nézett rá. Aveline félrepillantott, majd alig egy
másodperccel később újra férje szemébe nézett. Szívverése felgyorsult, arca kipirult pillantásától. Tökéletes
harmóniában táncoltak, Aveline követte Lucient, bármerre vezette is, fájdalmasan tudatában volt a kettejük
között szikrázó feszültségnek.
Lucien megérintette a kezét, s mintha elektromosság vágott volna végig rajta. Elengedte, s máris alig
várta a pillanatot, hogy újra megérintse. A zsúfolt bálterem egy csapásra megszűnt létezni körülöttük. A
zenekar mintha csak valami álom lett volna. Semmi sem létezett, csak Lucien és saját szívének dübörgése.
A zene elhallgatott, az urak meghajoltak a hölgyek felé. Csak Aveline látta Lucien habozását, mielőtt
meghajolt volna. Ő is illedelmesen pukedlizett, ekkor vette észre, hogy mindketten ugyanolyan feldúltak.
Lucien megragadta karját és kivezette a táncparkettről. Ő is nehezen lélegzett. Talán a tánc hevétől?
Vagy valami mástól?
Lucien a füléhez hajolt. Aveline csaknem felsikoltott, amikor ajka végigsimította nyakának érzékeny
bőrét.
- Mit szólna egy pohárka puncshoz?
Aveline szeme elkerekedett, s időbe telt, mire rájött, hogy nem heves szerelmi vallomást hallott, hanem
egy egészen hétköznapi kérdést.
- Ó, igen, hogyne, szeretnék. Köszönöm.
Lucien megállt egy pálmafa tövében s udvariasan odabiccentett felé.
- Kérem, várjon meg itt. Azonnal jövök.
Aveline úgy érezte magát, mint aki karót nyelt. Lucien alig néhány másodperc alatt szenvedélyes
szeretőből udvarias férjjé változott. Vajon észrevett valami nőcskét?
 Kétségbeesettség ömlött el rajta, amint a távozó hátát nézte. Már el is tűnt a tömegben. A
legkívánatosabb, legelbűvölőbb férfi az ő férje. Mégis, olyan körülmények közé kényszerült, hogy nem
élvezheti házasságuk áldásait.
- Szerelmi civódás? - Dante tűnt fel mellette, akárha a semmiből bukkant volna elő, önelégült mosoly
játszadozott az arcán. - Mondja, hogy nem az.
- Természetesen nem, Mr. Wexford. - Aveline a tömeg felé pillantott, abban reménykedve, hogy esetleg
találkozhat pillantása Lucienével. - Szó sincs róla.
- Én nem úgy láttam - vetette oda mindentudó hangon Dante. Megrázta fejét. - Milyen szomorú.
Aveline felháborodott pillantást vetett felé.
- Azt gondoltam, hogy ön és Lucien barátok.
- Azok vagyunk.
- Akkor miért gúnyolódik rajtunk? - Nézett mélyen Dante szemébe Aveline, lendületesen kinyitva
legyezőjét. - Annyira unalmas a saját élete, hogy semmi más nem jár a fejében, mint barátai kigúnyolása?
Dante összerezzent.
- Ön nem tud rólam semmit, drága Mrs. DuFeron. Nálam sokkal vérengzőbb sakálok lakják ezt a várost.
Inkább rájuk ügyeljen, nehogy kikezdjék a házasságukat pletykáikkal.
- Nincs oka senkinek pletykára.
- Valóban nincs?
Aveline keze hevesen járt legyezőjével, leplezendő, mennyire felzaklatta Dante mindentudó hangsúlya.
- Mire céloz, Mr. Wexford?
- Emlékszem rá, amikor először találkoztunk, kedves asszonyom.
- Igen, apám házában. Magam sem feledkeztem meg róla.
- Nem - vette ki kezéből a legyezőt Dante, akit ideegesített a heves mozgás. - Hajnal volt. Ön Lucien
hintójában ült, épp elhagyni igyekezett a házat, miután ott töltötte az éjszakát.
Aveline visszavette tőle a legyezőt, és metsző pillantást vetett felé.
- Nem tudom, miről beszél, uram.
Dante állta pillantását.
- Ön mennyeien szép volt. Épp akkor nyertem kisebb összeget apjától kártyán. Ha nem lett volna pénze,
hogy kifizesse, ragaszkodtam volna hozzá, hogy ajánlja fel önt a nyeremény fejében.
Aveline szája elnyílt a döbbenettől, s ösztönösen hátrébb lépett.
- Apám sohasem egyezett volna bele egy ilyen lépésbe!
Dante vállat vont.
- Lucien esetében mégis bevált a dolog.
Némi nehézség árán Aveline összeszedte minden büszkeségét.
- Bármi történt is akkor, jó néhány évvel ezelőtt, most Lucien felesége vagyok, Mr. Wexford. A
házasság az egyik módja, hogy lemossuk magunkról a múlt bűneit.
Dante arcát felsőbbrendű mosoly töltötte be.
- Semmi sem moshatja le Lucien bűneit. - Meghajolt, és eltűnt a tömegben, mielőtt Lucien odaért volna.
- Mit akart Dante? - kérdezte férje, kezébe nyomva a puncsospoharat.
- Csak megállt köszönni. - Belekortyolt az ízetlen folyadékba, remélve, hogy lecsillapítja kissé felzaklatott
idegeit. Valami nagyon nem tetszett neki ebben a Dante Wexfordban. Az a férfi egy álnok kígyó, kizárólag
azon mesterkedett, hogy kihasználja mások gyengeségét.
- Meglep, hogy ilyen gyorsan távozott - Lucien gyanakvó pillantással nézett maga elé. - Biztosan várja
valami nőcske.
- Nem tudhatom - vonta meg vállát Aveline, érdektelen pillantással nézve végig a zsúfolt báltermen. -
Alig ismerem azt az embert.
- Ne feledje, amit mondtam.
A férfi figyelmeztető hangsúlya felkorbácsolta dühét. Indulatosan a férfi kezébe nyomta poharát, nem
törődve vele, hogy a folyadék kézelőjére löttyent és nyomot hagyott rajta.
- Szeretném megtudni végre, hogy mi a csudából következtetett arra, hogy flörtölök bárkivel is.
Lucien megragadta a kezét, és közelebb húzta a pálmafához.
- Halkítsa le a hangját, mielőtt mindenki minket nézne.
- Maga kezdte - sziszegett vissza dühösen. A maga alaptalan vádaskodása.
- Nem alkalmas a hely ilyesmire.
- Engem a legkevésbé sem érdekel. - Nem beszélt hangosan, de sütött szavaiból a düh. - Mi a csuda
készteti rá, hogy azt képzelje, szeretőt keresek magamnak? Minden óhaját teljesítem!
- Nem mindegyiket - szűrte összeszorított fogai között a szavakat Lucien.
 Aveline színpadiasan forgatta szemeit.
- Maga semmi másra nem tud gondolni?
- Csak ha állandóan visszautasít. - A pálmafa rejtő árnyékában Lucien végigsimított felesége csípőjén és
tomporán. - Csak ha elszédít káprázatos szépségével, elámít csókjával, aztán faképnél hagy.
Aveline elvörösödött.
- Én nem akartam... elámít... ámítani magát, csak szerettem volna... vagyis... hagyjuk ezt! - Hátrébb
lépett, hogy a férfi keze ne érhesse el. - Azt hiszi, könnyű ellenállnom a csáberejének?
Lucient először meglepte a kérdés, aztán elgondolkodott.
- Miért, nem könnyű?
Aveline nem válaszolt.
- Lucien, egészen döbbenetes pletykát hallottam... - Egy káprázatosan szép nő állt meg mellettük. Szavai
látszatra közömbösek voltak, de metszőn élesek. Közelebb lépett, végigmérte a férfit, majd undor ömlött el
szépséges vonásain. - Jóságos ég, mi történt az arcoddal?
Lucien minden tagja görcsbe rándult.
- Az Angliától távol töltött idő emléke.
- Te jó isten! - Egy fiatal, szőke fiú állt a hölgy háta mögött, Lucien sebhelyére meredt, kék szemében
rémület tükröződött. - Mi az ördögbe keveredtél, Lucien?
- Robert, elhallgass - szisszent rá kísérője. A fiatalember - aki nemigen lehetett idősebb Aveline-nél,
dühös arcot vágott, de nem szólalt meg többször.
Aveline kérdő pillantást küldött Lucien felé, s várta, férje hogy reagál ezekre a megjegyzésekre,
melyekről biztosan tudta, vérig sértették. Lucien azonban nem moccant, csak nézte az előtte álló két
embert. Minden izma pattanásig feszült.
Kik lehetnek ezek? És vajon milyen erő tartja vissza Lucient attól, hogy megszokott módján viselkedjék
velük?
No mindegy, egy bizonyos, nem kell neki egymagában szembenézni velük. Aveline előrecsúsztatta kezét,
s Lucien megfeszülő karjára helyezte. Bár nem nézett felé, megsimogatta másik kezével, s ez csak még
elképedtebb pillantásokat váltott ki az ismeretlenekből.
- Aveline - mondta kimérten udvarias hangon Lucien -, engedd meg, hogy bemutassam Huntley
hercegnét, apám feleségét, és Huntley hercegét, a féltestvéremet. Asszonyom, Robert, ez itt Aveline
DuFeron, a feleségem.
Ez lenne Lucien családja? Ez a hűvösen arrogáns nő, és ez a szerencsétlen fickó?
- Feleség? - A fiatalember kíváncsi szemmel méregette Aveline hasát, mintha egyértelmű lenne, amit
feltételez.
- Nos - szippantott egyet a hercegné - nem látszik még rajta, hogy áldott állapotban van, de idővel
minden kiderül.
Aveline arca lángba borult, Lucien arcán viszont nem látszott egyéb, mint hűvös latolgatás.
- Asszonyom - mondta -, ez még az ön részéről is túlzás volt.
- Nyilvánvaló elképzelés - vetette közbe Robert.
Lucien olyan dühvel fordult féltestvére felé, amilyet Aveline még sosem látott az arcán. A fiú hátrált is
egy lépést.
- Sértegessél engem, ha úgy hozza kedved, Robert. Jogod van így tenni azzal, akivel haragban állsz. De
beszélj a feleségemmel a legtisztelettudóbb hangon. Úrinő, és úrinőhöz méltó hang jár neki.
- Lucien, te elvárod másoktól, hogy úrinőként bánjanak a feleségeddel - vágott vissza a herceg, akárha
egy csatában lennének -, de magad tartozol vele, nem egy esetben. Milyen ironikus tudsz lenni!
- Elég - lépett közbe a hercegné, kezét Robert vállára téve, hogy lecsendesítse, majd felháborodott
pillantást küldött Lucien felé. - Mit vársz, mit gondolnak az emberek? Épp csak visszatértél Angliába, és
már meg is házasodsz. Mi másért lett volna ez a gyors esküvő?
- Az csak rám tartozik, senki másra - nézett metsző pillantással féltestvére felé Lucien. - Ha valaki
kérdezi, megmondhatod neki, hogy Aveline és közöttem már létrejött a megállapodás, mielőtt... távoznom
kellett volna. Amikor visszatértem, nem tettem egyebet, csak beváltottam szavamat.
A hercegné mosolyra görbítette száját.
- Ez megjárja magyarázatnak. Mint mindig, Lucien, most is botrányt hoztál a család nyakára.
- Hogy lehetne botránynak nevezni azt, hogy valaki beváltja az ígéretét? - kérdezte Aveline. Úgy
bámultak rá, mintha addig megfeledkeztek volna róla, hogy egyáltalán létezik. - A férjem nem tett semmi
olyat, ami szóbeszédre adna okot.
- Kedvesem, Lucien mindig ad valami okot a szóbeszédre. - A hercegné úgy nézett rá, mintha
gyengeelméjű lenne. - Elég néhány hetet eltöltenie Londonban, és ön is rá fog jönni.
 - Kétlem - jelentette ki Aveline. - Bár, talán, ha a családja támogatná, a pletykák nem lennének
különösebben hosszú életűek.
A herceg kék szeme elkerekedett döbbenetében, a hercegné pedig olyan pillantást vetett rá, mintha
legalábbis fel akarná gyújtani. De mielőtt még bármelyikük megszólalhatott volna, Lucien közbevágott.
- Sajnos elköteleztük magunkat egy másik helyen, búcsút kell vennünk. - A lehető legkurtábban
odabiccentett családjának, Aveline pedig sietett követni mozdulatát. - Kérem, bocsássanak meg.
Elvezette Aveline-t, mielőtt még válaszolhatott volna, felesége alig tudott lépést tartani sietős, hosszú
lépéseivel. Aggódó pillantást vetett felé, de férje szoborszerű arca nem árult el semmit gondolataiból.
Remélte, hogy szókimondása nem bántotta meg érzelmeit, nem akart udvariatlan lenni, de rendkívül
felháborította, ahogy az imént viselkedtek velük.
Lucien hívatta a hintójukat, s felsegítette a lépcsőn. Aveline feszültnek látta, de mielőtt még jobban
megnézhette volna, Lucien felpattant a vele szemben levő ülésre, és becsapta maga mögött az ajtót.
Hallották a kattanást, ahogy az inas ellenőrizte a biztonsági reteszt, aztán a kocsis csettintett a lovaknak. A
hintó döcögve elindult.
Sötétség vette őket körül. Aveline összekulcsolta ujjait, s azon rágódott, hogy milyen galibát okozott.
Mindig is arra tanították, hogy főnemesekkel szemben rendkívüli udvariassággal viselkedjék, de volt valami a
hercegné leereszkedő stílusában és a herceg atyáskodó kijelentéseiben, ami felkorbácsolta indulatát. Vajon
elmés kis megjegyzése véglegesen elrontotta Lucien és családja viszonyát?
A csend elviselhetetlenné fajult. Nem bírta tovább, megtörte.
- Ne haragudjon, Lucien, sajnálom.
- Sajnálja? - Hangjából nem lehetett eldönteni, milyen lelkiállapotban van. - Miért kell sajnálkoznia és
bocsánatot kérnie?
- Nem kellett volna udvariatlanul viselkednem a családjával.
- Hát igen, egy herceg inzultálása nem a legokosabb lépés, ha az ember azt szeretné, hogy fogadják
társaságban.
- Tudom - sóhajtott fel elkeseredetten Aveline. - Egyszerűen csak szíven ütött, ahogy önnel beszéltek,
mintha valahogy kevesebb lenne náluk.
- Fattyú vagyok, Aveline. Viselkedésük meglehetősen általános.
- Ettől még nem helyes.
- Az igaz. - Aveline legnagyobb ámulatára Lucien vidáman felnevetett. - Jóságos ég, látta Clarissa
arcát? Megfizethetetlen élmény volt!
Aveline felé hajolt, látni szerette volna az arckifejezését, de a hintó sötétjében nem tudta kivenni.
- Tehát nem dühös rám?
- Dühös? Kedves kislány, engem életemben eddig még soha senki nem védett meg a családommal
szemben. - Előrehajolt, s az ablakon bevillanó fények látni engedték az arcára kiülő vidám mosolyt. - Ki
gondolta volna valaha is, hogy ilyen kedves és odaadó feleségem lesz?
Aveline felsóhajtott.
- Aggódtam, hogy esetleg tönkretettem a kapcsolatukat.
- Velük? - Lucien lemondóan legyintett. - Azóta sincs velük értékelhető kapcsolatom, hogy
odaköltöztem, apám házába. Nem hinném, hogy ez valaha megváltozhat.
- Ön az apja házában nevelkedett?
- Igen. Anyám a szeretője volt, s amikor apám rájött, hogy fia született, nevére vett és hazahozott
Angliába.
- Mi történt az édesanyjával?
- Még mindig Franciaországban él, gondolom. Megkapta apámtól a pénzt, amit azért kért, hogy örökre
eltűnjön. Azóta sem láttam.
Aveline döbbenten kérdezte.
- Mennyi idős volt akkor?
- Körülbelül, mint Chloe.
- Milyen borzalmas!
- Nem igazán. Herceg fiaként neveltek, még ha nem is örökölhettem a címet. Etettek, ruháztak,
neveltek, bár Robert lett a cím várományosa, aki évekkel később született. - Felnevetett. - Clarissa csaknem
gutaütést kapott, amikor a nagykorúságom elérésekor kapott csekély pénzből hirtelen meggazdagodtam.
- Észrevettem, hogy nem kedvelik egymást a hercegnével.
- Egyáltalán nem. Mindig gyűlölt, világéletében Úgy kezelt, mintha állandó, élő sértés lennék számára.
Szerintem az a tény, hogy apám a házában nevelt, és nevére vett, csak még inkább növelte gyűlöletét.
- Mi a helyzet a testvérével?
 - A féltestvéremmel - javította ki Lucien. - Robert nem kedvelt jobban, mint az anyja. Ráadásul néhány
évvel ezelőtt volt egy meglehetősen súlyos konfliktusunk, és ez sem javított sokat a helyzeten.
- Soha senki nem szerette magát, Lucien? - suttogta Aveline.
Egy villanásnyi időre mintha érzelmek suhantak volna át Lucien szemén - valamiféle vágy vagy talán
magányosság. Aztán szélesen Aveline-re vigyorgott, s arckifejezése úgy elmosta iménti sebezhetőségét,
mintha sosem lett volna.
- Ugyan már, Aveline. A nők mindig rajongtak értem.
Jobban elkeserítette férje válasza, mint szerette volna, s csak suttogta maga elé.
- Arrogáns alak - aztán figyelmét az elsuhanó londoni házakra fordította.
Lucien dévaj kacajra fakadt.
- Szeretkezett már hintóban, drágám?
- Micsoda? - riadt fel Aveline.
Lucien egyetlen laza mozdulattal mellette termett, egészen a sarokba szorítva Aveline-t. Miközben két
keze közé fogta arcát, így suttogott a fülébe:
- Azt kérdeztem, szeretkezett-e már hintóban.
- Tudja nagyon jól, hogy nem.
Lucien felhúzta szemöldökét.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy én voltam az egyetlen szeretője?
Forróság öntötte el erre a szemtelenségre, s még örülhetett, hogy az éjszaka elrejti zavarát.
- Azt hittem, ez nem titok ön előtt, uram.
- Igen, de eddig a pillanatig nem is gondoltam rá. - Előrehajolt, és megcsókolta felesége nyakát,
nyelvével kitapintva ütőerét. - Én vagyok az egyetlen férfi, aki valaha érintette a testét.
Aveline lehunyta szemét, bőrén végigsuhant Lucien érintése nyomán a borzongás.
- Maga egy csirkefogó!
Felnevetett, de egy pillanatra sem hagyta abba nyakának csókolgatását.
- Azt hittem, ezt már régóta tudja.
- Nem lehet... - Aveline megköszörülte a torkát és megpróbálta eltaszítani a férfit. - Lucien, csaknem
hazaértünk.
- Kérjem meg Johnt, hogy vigyen el bennünket sétakocsikázásra Londonba? - Behajlított ujjával a mély
ruhakivágásba nyúlt és meghúzta az anyagot. Aveline egyik melle kiszabadult. Előrehajolt, egyre közelebb
került szája meredező mellbimbójához.
- Jóságos egek! - suttogta Aveline, reszkető ujjakkal simítva Lucien haját. Ó, milyen pontosan tudta,
hogyan érintse. Megérezte, hogy szomorú gyermekkorának felidézésével ellágyította a szívét. Nem
kétséges, világosan látott mindent ez az ember.
Felemelte fejét melléről, foga között tartva mellbimbóját még egy végső pillanatra. Aztán megcsókolta.
Sóhaj szakadt fel Aveline kebléből, ahogy megérezte ajkán Lucien száját. Úgy cirógatta őt, mintha a
világ minden ideje csak őértük illanna nesztelen. Kezét becsúsztatta szoknyája alá, lassan szétnyitva lábait,
felcsúsztatta egészen combjáig. Még néhány centi, és mezítelen lesz.
A hintó nagyot zökkent és a kocsis mérgesen szitkozódott a kátyúk miatt. Lucien mérgesen mormogott, s
szorosan magához ölelte Aveline-t, nehogy lezuhanjanak a hintó padlójára. Aztán ismét mozgásba lendültek,
s az ülés szintbe került. Aveline egyszerre visszanyerte józanságát.
- Lucien, hagyja abba.
- Biztos benne, hogy ezt akarja tőlem? - simított végig combja belső felén.
Aveline elhárította kutató ujjait.
- Nem csinálhatunk ilyet, különösen, hogy a kocsis itt van elöl az inasával.
- Biztosíthatom róla, nem mi leszünk az első párocska, akik hintóban szeretkeznek.
Aveline megigazította a ruháját.
- Nem, Lucien, semmi sem változott.
Férje harsány nevetéssel ugrott vissza saját ülésére.
- Valami mindenesetre megváltozott.
- Micsoda? - igazgatta helyére a szoknyáját Aveline.
- Mellém állt a családommal szemben.
- Elfogadhatatlanul bántak önnel.
Lucien mosolya átvilágított a kocsi sötétjén.
- Az ön ragaszkodása lenyűgöző, Aveline. Remélem, egy idő múlva kiterjed az ágyamra is.
- Kétlem.
 - Én nem. - Magabiztos kis kacajjal hátradőlt az ülésen, és arcát elrejtette a félhomály.

Tizennegyedik fejezet

Másnap kora reggel megérkezett a csomag Cornwallből.

Aveline a hímzéseket rejtő láda előtt térdelt, igyekezett átnézni, mi maradt kézimunkáiból. Az előző éjszakai
bál ugyan elterelte figyelmét helyzetéről, ám a csomag, valamint Mrs. Baines levele újra felidézte, milyen
bonyolult helyzetbe került.
Levelében az állt, hogy sikerült túladnia néhány kész kézimunkán, s úgy gondolta, abból kihúzhatják a
következő hónap végéig. Apja jól van, írta az idős hölgy, nem kell aggódnia.
A közeli asztalkára dobta a levelet. Hogy is tudna nem aggódni? Apja beteg, ő pedig hozzáment
feleségül egy olyan férfihoz, aki gyűlöli szegényt. Ráadásul csak lopva gondoskodhatott elesett, beteg, öreg
apjáról, csak mert a férje legszívesebben holtan látná. Egy ilyen helyzetben bizony van miért
aggodalmaskodni.
Aveline kivett egy királykék hímzőfonalat a dobozból, és szórakozottan játszani kezdett vele. Eladhatja a
többi kész darabot, ha szüksége lesz rá. Az egyhavi haladék, melyet ezúttal kapott, lehetőséget nyújt
számára, hogy további kézimunkákat készítsen. Ráadásul szabadon dolgozhat rajtuk, ebben senki sem
találhat kivetnivalót, még Lucien sem. Ki merne céljára gyanakodni? A kézimunkázás elismert szabadidős
tevékenység az arisztokrata hölgyek körében.
Mélységesen bántotta azonban, hogy félre kell vezetnie családtagjait.
Szomorú sóhajjal dobta vissza a fonalat ládikájába. Neki nem kenyere a színészkedés, tettetés. Iménti
tervei keserű fájdalmat okoztak neki. Miért hozta a sors, hogy épp neki kell Lucien és az apja közt folyó
ellenségeskedés céltáblájának lennie?
Azok után, hogy előző este találkozott férje családjával, értette, miért nem képes felfogni Lucien az ő
viszonyát apjával. Azt várta, hogy egyetlen szó nélkül vegye tudomásul a gróffal kapcsolatos döntését, és
kövesse őt, maga mögött hagyva mindent. Képtelen volt megérteni, miért ragaszkodik apjához, és miért nem
képes megbízni benne a szíve legmélyén. Azt aztán végképp fel nem foghatta, miként képes Aveline
ellenállni neki a kettejüket összefűző, lángoló testi vágyakozás ellenére.
Luciennek nyilvánvalóan sosem volt valódi családja. Sosem törődött vele igazán senki. Hogyan is
érthetné, mit jelent valaki számára a családi kötelék? Azok a szálak, melyek a legrosszabb időszakban is
egymáshoz fűzik az embereket. Melyek akkor is tartanak, amikor már minden atomjaira hull az ember körül.
Ez az egyetlen, amelyben egész életében bízhat az ember.
Hányszor megtörtént már az életében, hogy úgy érezte, minden darabjaira hullik körülötte! Milyen
gyakran kellett megküzdenie apja mindent tönkretevő kártyaszenvedélyével! Hány álmatlan éjszakán járatta
lázas agyát, mi lesz, ha végül minden vagyonukat eljátssza, s végül mégis minden alkalommal sikerült
megbirkózni a nehézségekkel. Valahogy rendbe tudta tenni a dolgokat.
Ezt is megoldja majd. Akárhogy is.
A ládikában sorakozó színes anyagokat kezdte válogatni, amikor ujja egy papírdarabra akadt a láda alján.
Megrezzent, riadtan húzta elő.

Gratulálok a boldog eseményhez.

Kérem, ne k eressen...

Levegőért kapkodva olvasta az oly ismerős sorokat. Lucien levele! Jóságos ég, minden bizonnyal a láda
aljára rejtette, amikor megtudta halálhírét.
Remegő kezekkel kisimította a papírt ölében. Az egykor oly fájó sebet ejtő szavakra meredt, pedig a
visszautasítás ténye még csak a fájó eseménysor kezdetét jelentette. Volt azonban valami, ami zavarta a
levélben. Végigsimított ujjával a sorokon, agya sebesen járt, vajon mi olyan furcsa bennük. A kézírás
egészen szokványos... sőt, rendezett. Akár ő maga is írhatta volna ezeket a betűket.
 Aztán rádöbbent.
Azért látszott olyan rendezettnek és átlagosnak az írás, mert az is volt. Eszébe jutott a pillanat, amikor a
házasságkötéskor aláírták az anyakönyvi okiratokat. Aveline látta, ahogy Lucien lendületes kézírással - bal
kézzel - alákanyarítja a nevét.
Az ő férje balkezes, írása épp az ellenk ező irányba dől, mint az átlagembereké. Ezt a levelet pedig
bárki volt is az, jobb kézzel írta.
Nem Lucien kézírása!
Döbbenten rogyott le az első székre. Férje igazat mondott neki. Nem ő írta a levelet. Igen, de lehetett
titkára, vagy valami hasonló embere. Abban azonban kételkedett, hogy egy ennyire személyes dolgot bárki
másra bízott volna. Lucien nem olyan ember, aki rábízza egy idegenre személyes ügyeit.
Nem tudott Chloe-ról. Nem szándékosan hagyta el... legalábbis ebben az esetben nem.
A harag, melyet oly sok éven át őrizgetett, egyszerre eltűnt a szívéből, nem hagyott maga mögött
egyebet, csak reszkető gyengeséget. Azon kívül, milyen hűvösen kiadta útját annak idején, minden
szörnyűség, amivel Lucien addigi elképzelése szerint megbántotta, egyszeriben semmivé foszlott. Nem
kapta meg a levelét, és nem volt lehetősége, hogy felajánlja nevét számára. Egészen mostanáig.
Behunyta szemét, ahogy végigsöpört lelkén a döbbenetes igazság. Valaki megpróbálta szándékosan
elszakítani őket egymástól. Nem, ez több volt puszta próbálkozásnál. Az illető sik errel járt. Az, aki elküldte
ezt a gyalázatos levelet, meg akart szabadulni tőle, mint nem kívánatos bonyodalom okozójától. Nem
kétséges, ugyanez a személy rendezte el Lucien eltűnését és évekig tartó kínszenvedését.
Nem az apja volt, annyi bizonyos. Minden kétsége szertefoszlott, s szíve megtelt meleg, hálás
bizonyossággal. A levél nem apja kézírása volt.
Akkor viszont kié? Ki vette a bátorságot, hogy mindkettejük életét szenvedésbe és megaláztatásba
döntse? S mi oka lehetett rá?
Talán Lucien tudja majd. A kezében szorongatott, gyűrött papírdarabra tekintett. Talán ez elég bizonyíték
lesz számára, hogy elhiggye apja ártatlanságát, és rádöbbenjen, rossz helyen kereste az ellenséget. Valódi,
élő kapcsolat épülhet még megkínzott, félreértésekkel teli viszonyukra.
Most ők ketten, Lucien és ő, közösen kereshetik a valódi gonosztevőt.
Zsebébe csúsztatta a papirost, és leszaladt a lépcsőn, hogy megkeresse férjét.

Lucien addigra már elment otthonról, és nem is várták vissza vacsoraidőig. Aveline letelepedett a szalonban,
s új kézimunkáján dolgozott, a szokottnál is nagyobb lendülettel. A zsebében lapuló papír úgy égette, mint
egy izzó széndarab. Amikor meghallotta, hogy valaki közeledik, reménykedve pattant fel, de izgatottsága
azonnal alábbhagyott, amikor Eltonnal találta szembe magát.
- Huntley hercege - jelentette be az inas, és távozott.
Lucien féltestvére lépett be az ajtón. Aveline szapora mozdulatokkal tette maga mellé kézimunkáját.
Felállt, meghajolt a herceg előtt, aztán a zsebébe nyúlt, és mélyebbre csúsztatta a levelet.
- Jó napot, kegyelmes uram - bókolt felé.
- Jó napot, asszonyom. - A fiatal férfi bizonytalan mosolyt küldött felé, s ezzel eszébe juttatta
Aveline-nek, milyen fiatal még ahhoz, hogy ilyen komoly címet viseljen. - Meg kell mondanom, attól
tartottam, hogy kidobat a házból, amint bejelentenek.
- Még nem késtem el vele - mosolygott rá Aveline.
A herceg felnevetett.
- Valóban. Óvatos leszek.
Egy hosszú másodpercig csendben álltak.
- Kérem, foglaljon helyet - jutott eszébe Aveline-nek a jó modor.
- Köszönöm. - Letelepedett az Aveline-nel szemben álló szófára. - Úgy látom, Lucien nincs itthon.
- Nem, későbbre várjuk.
- Ó. Reméltem, hogy találkozhatom vele, de önnel is szeretnék beszélni.
- Velem?
- Igen. - Elhallgatott. - Hogy érezte magát a bálban tegnap este?
- Köszönöm, remekül.
A herceg úgy nézett rá, mintha várt volna tőle valami további feleletet. Türelmetlenség futott át az
arcán.
- Élvezi a londoni életet?
- Igen, hogyne. Van valami, amit tehetnék kegyelmességedért?
- Nos, vágjunk azonnal a dolgok közepébe, ugye?
 Aveline magára erőltetett nyugalommal vette kézbe hímzését.
- Azok után, ami tegnap este történt, nem látom értelmét a fölösleges udvariaskodásnak. Egyértelművé
tette, hogy megveti férjemet - és engem is.
- Lucien és én... nos, elég sok minden van mögöttünk - feszengett a herceg szemmel látható zavarban. -
Aztán ott van a meglepetés, amit az önök házasságának híre keltett. Először azt gondoltuk, hogy Lucien
meghalt, aztán hirtelen kiderül, hogy él. Nem sokkal később pedig elér bennünket házasságának híre.
- Meglehetősen hétköznapi esemény.
- A házasság maga igen. De a tény, hogy valaki, akit halottnak véltek, életben van, nem.
Aveline döbbenten ejtette ölébe kézimunkáját.
- Kegyelmességed azt mondja, hogy tegnap este látta először Lucient, amióta visszatért?
- Igen. - Halvány pír öntötte el az ifjú keskeny arcát. - Mint már említettem, volt közöttünk régebben
némi nézeteltérés. Azt kell mondanom, külseje egészen megdöbbentett.
- Másként néz ki - sietett egyetérteni vele Aveline - de nem változott meg teljesen.
- Hogyne, igaza van. Csak épp... nem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. - Halványan
elmosolyodott. - Megtudtam, hogy amikor visszatért Angliába, megpróbált felkeresni, de a szolgáim
kidobták, mert nem ismertek rá.
- Szörnyű! - rázta meg a fejét Aveline. Szíve fájt férje megaláztatása miatt.
- Csak jóval később jöttem rá, mi történt. Kerestem, de Luciennek nem könnyű nyomára bukkanni.
Amikor kibérelte ezt a házat, felkerestem, de addigra elutazott Cornwallbe.
- Értem - bólintott Aveline hímzésébe mélyedve. Az ifjú herceg úgy tűnt, őszintén beszél. Nem tudta,
hova akar kilyukadni. És mi ez az egész történet, amit előadott?
- Mrs. DuFeron...
- Kérem - küldött lángoló pillantást az ifjú herceg felé -, szólítson Aveline-nek. Végül is a féltestvére
felesége vagyok.
Az szemmel láthatóan megkönnyebbült.
- Akkor ön is szólítson engem Robertnek.
- Rendben... Robert.
- Aveline - kezdett bele ismét mondandójába - biztos vagyok benne, hogy tudja, családunk soha nem...
fogadta be igazán... Lucient.
- Hmmm - Aveline egy pillanatra sem emelte fel tekintetét kézimunkájáról. - Kérem, folytassa.
- Szeretném megváltoztatni ezt a hozzáállást - folytatta, s szemében határozottság égett. - Annak
ellenére, hogy a múltban több problémánk is adódott, szeretném megismerni a testvéremet, és úgy
gondolom, ön kulcsszerepet játszhat ebben.
- Valóban? - Aveline egy aprócska ollóval elvágta a színes hímzőfonalat. - Micsoda meglepetés!
A herceg visszahőkölt.
- Nem bízik bennem?
- Hogy egészen őszinte legyek, nem. - Aveline a herceg szemébe nézett, emlékezetében még mindig
élénken élt az ifjú előző esti gyalázatos viselkedése. - Lucien olyan kalandon ment keresztül, mely a legtöbb
embert összetörte volna. Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy valaki ismét megbántsa.
Robert arca elvörösödött, szemében szikrázó düh csillant. Ebben a percben rendkívül emlékeztetett
Lucienre, különösen, ahogy fenyegetően ránézett.
- Hogy meri feltételezni, hogy rosszat akarok a testvéremnek? Huntley hercege vagyok, asszonyom!
- Biztos vagyok benne, hogy kegyelmességed megbocsátja nekem gyanakvásomat - hajtott fejet Aveline.
- Ugyanakkor, kérem, lássa be, hogy ez a hirtelen pálfordulás mindenképpen gyanús, az önök eddigi
viszonyát tekintve.
- Ebben a pillanatban csak annyit látok be, hogy nagyot csalódtam a féltestvérem feleségében! - pattant
fel a herceg, s Aveline követte mozdulatát.
- Most tehát a féltestvére, az előbb pedig a testvérének nevezte. Úgy látom, abban a pillanatban, hogy
kényelmetlennek érzi Lucient, azonnal megtartja a két lépés távolságot.
A herceg dühösen nézett le rá.
- Azért jöttem, hogy elmondjam, szeretnék kibékülni Luciennel. De most...
- Mama! - A herceg elhallgatott, amikor Chloe berontott a szobába. A kislány átkarolta Aveline lábát,
fejecskéjét a szoknyájába temette. - Mama, az a hölgy megszúrt engem a gombostűjével!
Aveline, aki nagyon is tisztában volt a herceg döbbent arckifejezésével, végigsimított Chloe fürtjein.
- Biztos vagyok benne kicsim, hogy véletlenül történt.
Egy szolgálólány tűnt fel az ajtóban, vörös arccal, kifulladva. Látván a jelenetet, habogva kért elnézést.
- Ne haragudjon, asszonyom, de olyan gyorsan szaladt, hogy egyszerűen nem értem utol.
 Aveline felnevetett.
- Higgye el Marta, tudom, milyen gyorsan tud szaladni az én kicsikém. Pihegje csak ki magát, mielőtt
visszatérnek a gyerekszobába.
- Köszönöm, asszonyom.
Aveline felkészítve magát az elkerülhetetlen kérdezősködésére, visszafordult a herceg felé. A
fiatalember meglepetten pislogott hol rá, hol Chloe-ra.
- Ne haragudjon, hogy félbeszakították szavait, kegyelmes uram. Kislányom új ruhát próbált, és úgy
látom, történt egy kis baleset.
- Az ön leánya? Ön özvegy volt netán?
Csak azért is a herceg szemébe nézve válaszolt.
- Nem, nem voltam özvegy.
- Értem.
Aveline észrevette a herceg arcán átsuhanó gyors és határozott ítéletet, de nem volt hajlandó zavartatni
magát. Ehelyett inkább odahajolt Chloe-hoz, s lefejtette az apró kezeket szoknyájáról.
- Gyere, Chloe, ez az úr itt Huntley hercege. Üdvözöld kérlek, udvariasan.
Chloe kissé elfordította szemét, és gyanakvón, félszemmel odapislantott az idegenre. Aztán engedett
anyja biztatásának, és szembefordult a herceggel, s zavartan bókolt.
Robert alig kapott levegőt, amikor meglátta Chloe arcát.
- De hát éppen olyan, mint...
- Az édesapjára hasonlít - emelte fel büszkén állát Aveline.
- Mennyi idős?
- Csaknem ötéves.
Chloe egyetértően bólintott, s felmutatta öt ujjacskáját.
- Szervusz, Chloe - üdvözölte a herceg. - Én vagyok Robert bácsikád.
Mielőtt a gyermek válaszolhatott volna, Aveline odaintett a szobalánynak.
- Indulj fel a szobádba Martával, drágám. Néhány percen belül én is jövök és segítek az öltözködésnél.
- Megígéred? - kérdezte Chloe, kezét a szobalány kezébe csúsztatva.
Aveline megsimogatta arcát.
- Megígérem.
Robert hosszan nézett a távozó kislány után. Aveline csak ekkor szólalt meg.
- Miért mondta ezt neki?
A herceg megrezzent, láthatóan meglepte Aveline felháborodott hangja.
- Mit? Hogy én vagyok a nagybátyja?
- Úgy tűnik, kegyelmes uram, csak akkor ismeri el a rokonságot, amikor ez kényelmes önnek.
- Mondtam, hogy szólítson a keresztnevemen.
- Ezt a kiváltságot a családtagjaimnak és közeli barátaimnak szoktam fenntartani, s jelen pillanatban önt
egyik csoporthoz sem sorolhatom - jelentette ki állát felszegve Aveline. - Nem vagyok hajlandó
összezavarni Chloe-t. Úgy tűnik, ebben a pillanatban még nem sikerült elhatároznia magát, hogy Lucient a
testvérének tekinti, vagy sem, és amíg rá nem szánja magát a végleges döntésre, Chloe úgy fogja ismerni
önt, mint Huntley hercegét.
Sötét harag és arrogancia homályosította el a herceg arcát.
- Komoly hátrány érné a kislányt, ha nem ismerném el unokahúgomnak.
- Túl fiatal még ahhoz, hogy ez a kérdés érintse, hála istennek.
- De ön már nem annyira fiatal.
Aveline hűvösen kérdezett vissza.
- Parancsol?
- Nem aggódik Chloe jövője miatt? Van szemem, kedves sógornőm, látom, hogy a gyermek Luciené.
Mivel azonban önök csak nemrég házasodtak össze, a kicsi bizonyosan házasságon kívül született. Biztosan
tudom, hogy nem én leszek az egyetlen, aki rájön erre.
- Ez nem az ön gondja, uram.
Aveline hangja rendkívül határozottan csengett, s ez megállította a herceget.
- Ön szemmel láthatóan nem takargatja véleményét.
- Uram, amit kimondok, azt úgy is gondolom.
- Nos, ezt legalább üdítőnek találom. Az ember egészen belefárad, hogy állandóan kibogozza az udvarias
kijelentésekbe csomagolt mondanivalót.
- Velem kapcsolatban mindig bizonyos lehet, hányadán áll, kegyelmes uram. Ezt az egyet biztosan
megígérhetem. Most kérem, bocsásson meg, leányom vár. Elton megmutatja önnek a kijáratot.
 Otthagyta a herceget. Szaladt megmenteni Chloe-t a ruhakészítő gombostűitől.

Lucien levette zakóját, meglazította nyakkendőjét. Végül kénytelen-kelletlen ott ragadt az egyesületi
vacsorán, és jóval később keveredett haza, mint szerette volna. A felesége szobájába vezető ajtóra pillantott,
és elgondolkodott, vajon hiányzott-e Aveline-nek.
Stokes, az inasa matatott körülötte, helyére tette a ledobott ruhadarabokat, segített lehúzni csizmáját.
Amikor az alacsony kis ember nekilátott, hogy segítsen kigombolni mellényét, egyetlen intéssel elbocsátotta,
és nekilátott maga a gombolkozásnak.
- Végeztünk is mára, Stokes - mondta, átnyújtva a mellényt.
- Igenis, uram. - A kopaszodó férfi elvette a kérdéses ruhadarabot, felakasztotta, és távozott
Lucien ismét az összekötő ajtó felé pillantott. Elton közölte vele, hogy féltestvére látogatóban járt náluk
aznap, s csaknem harminc percet eltöltött Aveline társaságában. Vajon mit akart Robert? Általában sosem
jött el hozzá, s ritka látogatásai is rendszerint akkor történtek, amikor Lucien valami botránnyal a család
hírnevét veszélyeztette. Most viszont jó ideje nem okozott már semmiféle botrányt. Sőt épp az ellenkezőjét
tette. Elvette törvénytelen gyermekének az anyját.
A szomszéd szobából átszűrődő zajokból kivette, hogy Aveline körbejár, s valamit beszél a
szobalányával. Vár, amíg a lány elhagyja felesége hálóját, aztán átmegy hozzá, kikérdezi, mi volt a célja
Robert látogatásának.
Mosolyogva gombolta ki ingnyakát. Semmi sem olyan izgató, mint amikor az ember hálóruhában látja a
párját. Ingujjban megy át érdeklődni, s úgy tesz majd, mintha észre sem venné a helyzet intimitását. A nőket
rendszerint megőrjíti, ha egy férfi nem vesz tudomást vonzerejükről.
Hallotta a kilincsgomb kattanását, s Aveline már át is csusszant a szobáikat elválasztó ajtón. Felesége
visszahőkölt, amikor megpillantotta, riadt szemekkel húzta össze pongyoláját mélyen dekoltált hálóinge fölött.
- Lucien - sóhajtotta ijedten. - Azt hittem, még odalenn van.
Válaszképpen felhúzta szemöldökét.
- Azt gondolta, valaki mást talál idebenn?
- Meg akartam várni - elhallgatott, amikor észrevette férje széles vigyorát. - Jaj, csak viccelődik velem,
ugye?
- Egy csöppet. - Megfordult, épp csak gátat akart vetni a testét elárasztó vágynak. Aveline káprázatosan
szép volt a lenge selyemköntösben, mely inkább kiemelte, mint takarta dúsan gömbölyödő idomait. Szőke
haja hosszan omlott le hátán.
Töltött magának egy pohár italt, hogy elterelje gondolatait.
- Úgy tudom, Huntley hercege itt járt látogatóban.
- Honnan... ó, hát persze. A szolgák mondták.
- Természetesen. - Szembefordult feleségével, valamivel biztosabbnak érezte magát, most, hogy lenyelte
az első korty italt. - Mit akart?
- Abban nem vagyok egészen biztos, mindenesetre azt mondta nekem, nem tudott róla, hogy önt kidobták
a szolgái, amikor meglátogatta.
- Gondolom, megnyugodott, most, hogy tudja, a rokonaim nem utasítják a szolgáikat, hogy kidobjanak -
mondta Lucien, körbeforgatva a poharat, fél szemöldökét komolytalan grimaszra húzva. - Hozott talán
valami nászajándékot is?
- Dehogyis - nézett rá feddőn Aveline. - Ugyan már, Lucien.
Lucien megrántotta vállát.
- Nem gondolja, hogy a féltestvéremnek legalább annyi eszébe juthatott volna, hogy nászajándékkal
állítson be, ha már idejön? - Elindult Aveline felé, szája mosolyra húzódott, mikor felesége hátrébb lepett. -
Sajnos megesik, hogy ezek a magas rangú főurak időnként teljesen megfeledkeznek az illendőségről.
- Mindenesetre igyekezett udvarias lenni. Nagyon fiatal még, nem? - Aveline tekintete férje ajkára
szegeződött. Lucien kortyolt egyet a konyakból, s lebiggyesztett ajkakkal ízlelgette e nemes italt. Aveline
gyorsan másfelé nézett. - Azért jött, hogy békét kössön önnel. Valamit meg akart bocsátani a múltban.
- Valóban? Milyen érdekes fejlemény. Igaza van, fiatal még. De mégis: huszonöt éves, máris ilyen
hatalmas ranggal és vagyonnal rendelkezik, s mégis hagyja, hogy anyja irányítsa.
Aveline a kandallóban pislákoló tűz felé húzódott.
- Amikor meglátta Chloe-t, és rájött, hogy ön az édesapja, nem volt többé különösebben udvarias.
Lucien arca szigorúvá vált.
- Jobb lesz, ha tartja a száját Chloe-val kapcsolatban.
 - Úgy tűnik, leginkább a gyermek társadalmi megítélése izgatja, valószínűleg azért, mert ez az ő nevére is
kihat. - Felsóhajtott, és szomorú arccal Lucienre nézett, testének domborulatain megcsillant a tűz fénye. -
Tudom, hogy az ön féltestvére, mégsem bízom benne. Nem szeretem, ahogy bánik önnel.
Lucien vállat vont.
- Ő a herceg.
- Ez nem kifogás.
Lucien ismét belekortyolt a konyakjába. Aveline a kandalló mellett maradt, a tűz lelkesen táncolt a testét
borító sikamlós selymen. Lucien erősen megmarkolta a poharat, nehogy odaugorjon hozzá, és elvegye,
amire oly régóta vágyott.
- Van valami oka, hogy felkeresett? - Hallotta, hogy az izgatottság reszelőssé tette hangját.
Aveline felemelte fejét, a szemébe nézett. Most, hogy mögötte sárga lángokkal lobogott a tűz, szeme a
szokásosnál is nagyobbnak tűnt, ajka elnyílt, keze hófehéren világított, ahogy összefogta pongyoláját keblén.
Lucien észrevette, milyen feszült, s a lélegzete is szaporább a szokásosnál. Vibrált közöttük a levegő.
Nem volt Aveline sem más, mint ő.
- Igen, volt okom, hogy meglátogassam. - Hangja egészen rekedtnek tűnt, megköszörülte torkát, úgy
folytatta. - Megtaláltam egy régi levelet, amiről úgy gondoltam annak idején, hogy ön írta.
Lucient megzavarta a csillogóan lágy selyem alatt domborodó keblek látványa, olyannyira, hogy néhány
másodpercnek el kellett telnie, mire rájött, miről van szó. Aztán egyszeriben rádöbbent, s izgatott tekintettel
nézett Aveline-re, egy csapásra megfeledkezve a benne égő vágyról.
- Megvan még?
- Áthoztam - nyújtotta Lucien felé a gyűrött papírt, melyet a kezében szorongatott. - Az 1 egyik ládám
alján bukkantam rá.
Lucien letette a félig teli poharat, és óvatosan kinyitotta a levelet, mintha tartana attól, amit talál benne.
Aztán felnézett a lányra.
- Erről a levélről hiszi, hogy én írtam?
- Most már tudom, hogy nem írhatta ön. - Aveline nyílt tekintetéből őszinteség csillogott, s ezt tükrözte
határozott hangja is. - Nézze meg a kézírást, Lucien. Ön balkezes. Aki ezt a levelet írta, jobbkezes.
Lucien ujjai megremegtek, miközben kihajtogatta a papírt. A levél volt az első valódi nyom, mely
elvezethette üldözőihez.
- Igaza van - lobogtatta meg a papírt -, nem én írtam.
- És nem is tudott róla?
Lucien elkomorult.
- Nem. Most már azonban világosan látom, miből gondolta, hogy elhagytam önt. - Megvakarta az állát. -
Olyan ismerős nekem ez az írás.
- Valóban? - Aveline odasietett mellé. Levendulaillat áradt hajából, s miközben előrehajolt, hogy
belenézzen a papírba, keblét Lucien karjának préselte. - Hol láthatta?
- Épp ezen gondolkodom. - Ha egyáltalán képes lenne gondolkodni.
- Tudja, mit jelent mindez, ugye? Valaki szándékosan el akart szakítani bennünket egymástól.
- Sikerült neki.
- Ez a valaki - sietett megjegyezni nyomatékosan Aveline - nem apám volt. Nem is az ő írása.
- Egyszer már megegyeztünk abban, hogy apjának minden bizonnyal volt egy tehetős partnere. -
Képtelen volt összeszedni gondolatait, amíg a lány ilyen közel hajolt hozzá, közelebb lépett a tűzhöz, úgy
téve, mintha ott jobban látná a betűket. - Talán az írta a levelet.
- Milyen átkozottul keményfejű! Miért nem képes bevallani végre, hogy tévedett apámmal kapcsolatban?
- Talán. - Hol a csudában látta ő ezt az írást? - Eddig még nem hozott egyetlen bizonyítékot sem
ártatlansága igazolására!
- Ahogy ön sem rendelkezik bizonyítékkal bűnösségét illetően. - Aveline pongyolája combjára tapadt,
miközben közelebb lépett és karjára helyezte fehér kis kezét. - Lucien, nem szabad ragaszkodnia egyetlen
elgondoláshoz, legyen nyitott.
- Igazi házasságot akarok, Aveline! - Hogy ne mulathasson rajta Dante és a londoni társaság, ha fülükbe
jut. Megsimogatta Aveline arcát, s hálásan nyugtázta, hogy felesége nem is sejti, milyen hatalma van felette.
- Nem feledhetem, mi történt Aveline. Nem kívánhatja, hogy örökre elfeledjem a kínokat, melyeket
megszenvedtem.
- Hogy bízhatok egy olyan emberben, aki elkötelezte magát a bosszú mellett? - suttogta felesége,
megsimítva kezét. - Hagyja elpárologni dühét, s élje végre az életét.
- Nem vagyok képes rá - ellépett mellőle, keze ökölbe szorult. - Maga erről semmit sem tud. Nem ért
semmit.
 - Nem? - megérintette a Lucien homlokát keresztülszelő sebhelyet. - Látom, mit tettek önnel, és
összetöri a szívemet.
Lucien dühödt arccal ugrott hátrébb.
- És mi van akkor, ha az ön apja változtatta pokollá az életem? Ha ő szakított el bennünket egymástól?
Akkor mi van? Azért nem élünk normális házasságban, mert ön nem hajlandó megérteni, milyen fontos az
igazságszolgáltatás!
- Az igazságszolgáltatás és a bosszú nem ugyanaz.
- Számomra igen. És ha már itt tartunk, ne feledje, milyen kíméletes voltam. Nem is igazán álltam
bosszút, a báró életben van. Bárki más lett volna a helyében, azonnal megölöm.
- Jóságos ég! - Aveline szívére szorította kezét, szeme elkerekedett a rémülettől.
- Elnézését kérem, ha megrémítettem, de ön azt gondolja, hogy képes vagyok egyszerűen hátat fordítani
mindannak, ami velem történt. Téved.
- Egészen a magáévá tette - suttogta Aveline. - Gyűlölet és bosszú. Van hely a szívében bármi másnak?
Chloe-nak például?
- Nem tagadom meg a gyermekemet.
- Egy napon elég nagy lesz már, hogy megértse, miért nem találkozhat a nagyapjával. Ön fogja
elmondani neki?
- Talán erre nem is kerül sor - préselte magából a szavakat, melyeket szíve szerint sose mondott volna
ki.
- Abban reménykedik, hogy apám előbb meghal, igaz? - Aveline tompa hangja tükrözte a szemében
csillogó rémületet. - És ezzel vissza is jutottunk oda, ahonnan kiindultunk.
- A névházassághoz. Valóban ez minden vágya?
- Dehogyis. - Aveline összekulcsolta ujjait, szemében bánat csillant. - De csapdába kerültem maguk
között, Lucien. Szeretem apámat és sze... ön pedig a férjem.
- És nem létezik középút? - tette félre a levelet. - Nincs semmi a házasságunkban, ami arra készteti,
hogy harcoljon érte?
- Hogyne lenne. De apám...
- Nőjön már fel, Aveline - sziszegte Lucien -, apja is csak egy ember, nem valami fehér lovag. Én is
embernek születtem. Mindketten esendők vagyunk.
- Sosem mondtam, hogy apám...
- Nem védheti meg mindentől. Ettől már nem.
- Megengedi végre, hogy befejezzek egy mondatot? - kiáltott rá Aveline.
- Nem - ugrott felé. Düh, csalódottság, és már-már őrjítő vágy mozgatta izmait. Felborították a tűz
mellett álló alacsony sakkasztalt. A bábuk leestek és a földre zuhantak. - Valaki megpróbálja tönkretenni az
életünket, és minden gyanúsítottat meg kell vizsgálnunk, még azokat is, akiket nem könnyű.
Aveline törődötten hunyta le szemét.
- Nem hiszem el, hogy apám képes lett volna ilyen szörnyűségre, Lucien, egyszerűen nem.
- Valaki megpróbál közénk állni. Láthatja, sikeresen.
Aveline kinyitotta szemét.
- Mit akar ezzel mondani?
- Ami köztünk történik, soha be nem gyógyuló sebet hagy. Hát nem látja, Aveline? Ő nyer. Mi pedig
segítjük őt gyanakvásunkkal és bizalmatlanságunkkal.
- Ennek nem csak én vagyok az oka. Ön úgy gyanakszik apámra, hogy szinte semmi sem támasztja alá
igazát.
- Ön viszont távol tartja magát az ágyamtól - a házasságunktól - csak hogy őt védje.
- Mindig ide kell kilyukadnunk?
- Amíg meg nem értjük egymást.
- Úgy érti, amíg bele nem egyezem, hogy megosztom önnel ágyát. - Ellökte magától Lucient, s az
elengedte, holott úgy érezte, a mellkasának támaszkodó két kis kéz valósággal felforralja vérét. - Nem csak
apámról van szó, Lucien.
- Akkor miről? Mondja meg nekem, mit tegyek, hogy normális házasságban éljen velem, mert bele
fáradtam már, hogy egyedül fekszem ágyamban.
Aveline elkomorult.
- Használja fel a levelet. Keresse meg, ki áll mögötte. Amíg bizonyos nem lesz, biztos vagyok benne,
hogy nem működhet házasságunk.
- Tehát ha bebizonyítom apja bűnösségét, megosztja velem ágyát?
 - Jaj, Lucien. - Szomorúan rázta fejét. - Mióta próbálom elmondani magának, hogy nem apám
bűnösségéről van szó. Ez csak egy jele a valódi problémának. Maga csak a bosszút látja, semmi egyebet.
- A bűnös megérdemli büntetését.
- Talán. De a büntetés Isten kezében van, nem az önében. - Elkeseredett sóhajjal indult a szobáikat
összekötő ajtó felé, de mielőtt még kinyitotta volna az ajtót, megállt, és visszanézett. - Akár holnap is
idehozathatja apámat, Lucien, akkor sem osztom meg önnel ágyamat. Mert amit papával tett, csak
rávilágított az igazi okra, miért nem fekhetem önnel egy ágyba.
- És mi lenne az oka, ha nem apjához való ragaszkodása?
- A bizalom - suttogta. - Hogyan bízhatok meg egy férfiban, aki mindennél előbbre helyezi a bosszút -
még feleségénél és gyermekénél is? - Aveline szomorú mosollyal ajkán eltűnt a szobájában.
Lucien nézte, ahogy elmegy, birkózva a vággyal, mely egyre arra sarkallta, hogy menjen utána, mutassa
meg neki, milyen csodálatos lehet kettesben lenni vele. De nem könyörög. Még Sledge kapitány sem tudta
rávenni, hogy fejet hajtson előtte, hogy is tehetne ilyet ifjú felesége előtt?
Mit akart azzal mondani, hogy előbbre helyezte a bosszút, mint a feleségét és a gyerekét? Talán nem
házasodott össze vele? Elismerte Chloe-t saját lányának, és úrinővé tette Aveline-t. Valami női praktika
lenne, hogy idehozassa apját?
Zavarában megdörzsölte arcát. A kezdet kezdetén még nem érdekelte különösebben, hogy házasságuk
több legyen, mint amiben megállapodtak. Eredetileg csak a kötelesség vezette, amikor elvette Aveline-t,
nevet akart adni Chloe-nek. Ám a napok múlásával egyre világosabbá vált, hogy a nagy Lucien DuFeron
elbukott, egy huszonnégy éves vidéki kis hölgy győzedelmeskedett rajta.
Ha Dante ezt hallaná, megpukkadna a nevetéstől. Nem kétséges, halálos élvezettel nézné, hogy London
egykor leghíresebb szoknyavadásza hiábavaló igyekezettel fut saját felesége után. Valószínűleg városszerte
fogadásokat kötne az ügy kimenetelét illetően...
Abban a pillanatban eszébe jutott valami, felkapta a levelet, és a kézírásra meredt. Abban a pillanatban
tudta, hol látta már annyiszor ugyanezt a kézírást.
Dante.

Tizenötödik fejezet

Huntley grófné.
Aveline lesimította ruháját, s a tekintélyes hölgy abban a pillanatban meg is jelent az ajtóban. A
gyermekszobából sietett le fogadására, odafönt volt, amikor az inas felküldte a szobalányt a grófné
érkezésének hírével. Alig néhány pillanat állt rendelkezésére, hogy a tükörbe pillantson, megjelenése
alkalmas-e a rangos látogató fogadására, ki legközelebb állt hozzá, hogy anyósa legyen.
Az elegáns, szőke hölgy a zafír minden árnyalatában pompázó, rendkívül divatos ruhában jelent meg,
mely kiemelte bőrének halvány színét és szemének kék árnyalatát. Kiugró arcéle és magasra emelt álla
valósággal királyi külsőt kölcsönzött neki, az összbenyomást csupán keserűn lefelé görbülő, keskeny szája
rontotta némiképp. A hercegné minden bizonnyal ragyogó szépség lehetett ifjúkorában, s bár szépsége érett
nőként is megmaradt, Aveline nem feledhette, milyen durván bánt vele első találkozásuk alkalmával. Amikor
a grófné lesújtó pillantása megállapodott rajta, udvariasan meghajtotta magát.
- Milyen váratlan kitüntetés, asszonyom, hogy meglátogatja házunkat.
- Valóban - ráncolta orrát Clarissa, miközben úgy mérte végig az elegánsan berendezett szalont, mintha
valami rossz szag forrása után kutatna. Aveline, miközben felemelkedett mély meghajlásából, elismételte
magában, hogy nem szabad udvariatlanak lennie férje rokonaival, még akkor sem, ha azok, úgy tűnik,
nagyon is megérdemlik.
- Kérem, foglaljon helyet. - A hercegné kényesen leült a szófa legszélére. - Feltételezem, Lucien nincs
itthon.
- Nem. Bizonyos vagyok benne, hogy ha tudott volna az ön megtisztelő látogatásáról...
- Nos, mindegy is - vágott közbe a hercegné. - Nem időzöm sokáig. Csak azért látogattam el önhöz,
hogy közöljem, csütörtökön kisebb vacsorát adok házasságuk tiszteletére.
- Csütörtökön? Hiszen az holnapután van.
 Halvány mosoly jelent meg Clarissa arcán.
- Említettem már, szűk körű vacsorát tervezek.
- Aveline erősen összekulcsolta két kezét, és mosolyt erőltetett az arcára.
- Milyen kedves kegyelmességedtől. Köszönjük.
Válaszul királyi biccentést kapott.
- Természetesen ez a legkevesebb, amit megtehetek önért, hogy üdvözöljük új családjában. A meghívó
még a mai nappal megérkezik, minden részletet megtalál benne.
- Rendkívül kedves öntől, hogy személyesen informált a meghívásról.
- Valóban. - Clarissa hideg, kritikus szemmel mérte végig. Annak ellenére, hogy ruháját a legdivatosabb
londoni szabónál készíttette nemrégiben, Aveline vidéki bugrisnak érezte magát pillantásától.
- Gondolom, lesz mit felvennie az alkalomra - jegyezte meg a grófné.
- Hogyne.
- Rendben. Úgy értesültem, van egy leánya.
- Van egy kislányunk. Chloe a neve.
- Egy törvénytelen lánya. - Clarissa hangjába némi öröm vegyült.
Aveline hajthatatlan maradt.
- Lucien az apja.
- Milyen gáláns dolog, hogy elvette önt feleségül. - A hercegné felállt, és Aveline-t az udvariasság arra
késztette, hogy maga is így tegyen. - Nos, immár túl késő, nem lehet visszafordítani a dolgot. Várom önöket
csütörtökön.
Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna búcsúzóul, a hercegné fenségesen kivitorlázott a szalonból.
Aveline zavartan nézett utána. Lucien mostohaanyja udvariasan viselkedett ugyan, de szavaiból valósággal
sütött a néma utálat Luciennel és minden hozzátartozójával szemben.
Nem először jutott eszébe, hogy Luciennek egy házban kellett felnőnie ezzel az asszonnyal. Hogy élte
egyáltalán túl azokat az éveket, amikor olyan emberek vették körül, akiket puszta létezése is bántott? Az
apja, abból ítélve, ahogy cselekedett, felelős szülőként járt el. Végső soron elrendezte Lucien életét,
iskoláztatta, gondoskodott napi szükségleteiről. Ám Aveline-ben az a benyomás alakult ki, hogy apja nem
érzett különösebb ragaszkodást fia iránt. Aztán ott volt törvényes felesége és törvényes fia, akik igyekeztek
megnehezíteni Lucien életét, amennyire csak tőlük tellett.
Nem csoda, hogy férjének ilyen nehézséget okoz megérteni az ő ragaszkodását apjához. Nincs mihez
viszonyítania az ő érzelmeit.

***

Lucien habozott odakinn az ajtó előtt, lelkében forrongtak az indulatok. Aztán felemelte öklét és néhány
erőteljes mozdulattal bedörömbölt az ajtón. Addig verte, amíg meg nem hallotta a zár csikordulását. Dante
jelent meg a résnyire nyitott ajtóban, álmosan hunyorgó szemmel.
- Luce, mi az ördögöt akarsz itt az éjszaka közepén?
- Reggel van, tíz óra elmúlt. - Lucien lábával beljebb lökte az ajtót, egyúttal Dante-t is hátrébb lódítva. -
Beszédem van veled.
- Jó ég, ember - sóhajtott Dante az élesen szikrázó napfénybe, s igyekezett a lehető leghamarabb betenni
az ajtót -, az időpont nem alkalmas civilizált csevelyre.
Lucien metsző pillantást küldött barátja felé. Dante haja kócosan meredezett, szeme vörösen égett az
éjszakázástól. Még csak át sem öltözött, mielőtt ágyba bújt volna: inge gyűrötten lógott nadrágján kívül.
Zokniba bújtatott lábbal állt a hideg kövön.
- Mit akarsz, Lucien? - ásított nagyot. - Csak a legsúlyosabb helyzet indokolhatja hajnali betörésedet.
Lucien keserűt nyelt, elárul tatására gondolva. Lucien a barátja volt, az egyetlen, legjobb kenyeres
pajtása. Amikor Lucien még a Lucifer nevet viselte, Dante állt mellette. Az Ördögi Páros, akik állandó
botrányt kavartak a társaságban, miközben óvták, védték egymást.
S most kiderült, hogy nem kellett volna hátat fordítania neki, mert orvul kihasználta.
- Meg akarok kérdezni tőled valamit. - Torka elszorult, így hát csak a levelet nyújtotta vádlón Dante felé.
- Miért írtad?
Dante szokásos, arcátlan pillantásával hajtotta szét a papirost.
- Mi ez, valami szerelmes levélke egy csinos hölgytől?
 Lucien szinte rátapadt pillantásával Dante arcára, miközben az elolvasta a papírra vetett két, kurta sort.
Ha nem figyeli ilyen behatóan, talán észre sem veszi azt a villanásnyi pánikot, amely megjelent Dante
szemében. Mire barátja felnézett rá, már éppoly nyugodt és összeszedett volt a pillantása, mint a
kártyaasztalnál, akármilyen nagy tétről is volt szó.
Valóban, Dante remekül kártyázott. Soha senki nem olvashatta le arcáról, mit gondol. Az életben éppígy
el tudta rejteni valódi érzelmeit.
- Mit jelentsen ez, Luce? Honnan szerezted ezt a levelet?
- Tudod te azt jól.
- Nem értem. - Arckifejezése udvarias maradt ugyan, de hangjából hiányzott a meggyőződés. - Valami
köze van hozzám ennek a levélkének?
- Ne tévessz össze a kártyacimboráiddal, Dante - figyelmeztette Lucien. - Jó ideje ismerjük egymást.
Nagyon pontosan tudod te, mit jelent ez a levél. Azt szeretném megérteni, miért tetted.
- Mit miért? - Dante zavarodott arccal nézett rá. - Még mindig nem...
Lucien megragadta Dante ingét a mellkasán, és nekitaszította az ajtónak.
- Ne szórakozz velem, Dante, mert keservesen megbánod. Ezt itt te írtad. Azt akarom tudni, miért!
- Az ördög vigyen, egészen elment az eszed? - tolta el Dante Lucien egyik kezét.
- Beszélj. - Lucien olyan közel hajolt hozzá, hogy csaknem összeért az orruk. - Ne kényszerítsd ki, hogy
párbajra hívjalak, Dante, tudod, mi sülne ki belőle.
- Rendben, a fene vigyen el! - támaszkodott az ajtónak Dante. - Én írtam ezt a levelet. Elküldtem
Aveline-nek a nevedben. Ezt akartad hallani?
Lucien tudta ugyan, hogy csakis Dante követhette el ezt a gaztettet, mégis, amikor saját szájából hallotta,
elöntötte a düh.
- Miért?! - rázta meg a másikat.
- Kétségbe voltam esve. - Dante igyekezett mosolyogni, de szemében pánik csillogott. - A pokolba,
Luce, próbálj már visszaemlékezni, mi volt a helyzet akkoriban! Amikor visszajöttél Cornwall-ból, minden
megváltozott. Az a lány nem tudom, mit művelt veled. Azt hittem, pénzt akar kicsikarni tőled.
- Szóval azért tetted, hogy engem védjél? Milyen nemes gesztus! - sziszegett Lucien. - Hazudsz!
Dante homlokán lassú izzadságcseppek gördültek le.
- Rendben, nemcsak emiatt volt.
- Ki vele! - Mélyen a szemébe nézett az embernek, aki képes volt azt állítani magáról, hogy a barátja. -
Az igazat!
- Miután visszajöttél Thornsgate-ből, nem akartál eljönni velem sehova. Pedig az én megélhetésem ettől
függött. Tőled.
- Kezdem már érteni - lépett hátrébb Lucien, s Dante mélyen fellélegzett. - Pénzről volt szó.
- Részben. - Meg akartalak óvni, Luce. Tudom, mennyire vigyáztál mindig is, nehogy teherbe ejtsél
valakit is. Hogy mondhatott volna igazat ez a kis cornwalli csitri?
- Túlléptél minden határt, amikor beleavatkoztál a személyes ügyeimbe!
- Minden jó, ha a vége jó. Elvetted a lányt, nem?
Lucien ellökte magától.
- Elvettem a lányt, évekkel lemaradva attól, hogy lányomat törvényes gyermekké tehessem.
- Csak egy lány. Adj neki tisztességes hozományt, innentől kezdve az égadta világon senkit nem érdekel,
hogy a boldogító igen előtt vagy után látott napvilágot.
- Nem ez a lényeg. - Lucien gyomra felfordult attól, amit halott. Hátat fordított Dante-nek. - Egykori
barátja mellé lépett, és megragadta karját.
- Aznap este adtam fel a levelet, amikor együtt indultunk neki az utolsó közös éjszakánknak. Amikor
eltűntél. Nem tudod, magam is milyen keservesen szenvedtem a tudattól az elmúlt öt év alatt.
- Azért ez már sok volt, ugye, Dante! - rázta le magáról a másik kezét. - Még a te mércéd szerint is!
- Hosszú évekig voltunk a legjobb barátok. Nem vagy képes megbocsátani nekem egyetlen botlást?
- Sok mindent megbocsátottam neked az együtt töltött évek alatt, Dante. Nem tudom, ezt képes
leszek-e. - Lucien elindult a nyitott ajtó felé. - Rendkívül érdekesnek találom a dolog időzítését. Ha kiderül,
hogy valami közöd volt az eltüntetésemhez...
- Megőrültél? Engem is megtámadtak aznap éjjel!
Lucien jeges pillantással válaszolt.
- Ha valaha rájövök, hogy közöd van ehhez az egészhez, barátom, nem lesz olyan szeglete a világnak,
ahová elrejtőzhetnél haragom ellen, mert megöllek , erre mérget vehetsz!
 Kilépett, és hatalmas robajjal bevágta maga mögött az ajtót.

- Mama, túl forró a teád?

Aveline elhessegette fejéből a hercegné látogatásának zavaró emlékét, szájához emelte az aprócska
csészét, és úgy tett, mintha kortyolna a nem létező teából.
- Ó, nem, drágám, rendkívül ízletes!
- És az ön teája, Lady Rose? - fordult Chloe az egyik babája felé, ami az aprócska asztal mellé állított
széken ült fodros ruhájában.
Aveline kislányát nézte, szeméből csak úgy sütött a szeretet. Chloe minden megrázkódtatás nélkül
hozzászokott új környezetéhez. Új nevelőnőt kapott Miss Edgerton személyében, aki kitűnő pedagógusnak
bizonyult: jó családból származott, s kedvesen, de határozottan vezette Chloe kezecskéjét. A kislány immár
kitűnően utánozta az előkelő hölgyek viselkedését. Aznap délutánra azonban a tiszteletre méltó hölgy
kimenőt kapott.
Aveline élvezte ezeket a délutánokat, amikor Miss Edgerton jól megérdemelt pihenőidejét töltötte.
Ilyenkor egészen addig kettesben lehetett Chloe-val, míg Lucien haza nem érkezett. Volt ugyan idő, amikor
elátkozta a pillanatot is, amikor találkoztak, ám ahogy most a kis Chloe-t nézte, nem tagadhatta, hogy
semmit sem bánt meg, annak ellenére, hogy apja magánya továbbra is fájó sebként nehezedett szívére.
A gyerekszoba ajtaja kinyílt, s ez odavonzotta tekintetét. Lucien óvakodott be, s a pillantás, mellyel
Chloe-ra nézett, szíven ütötte Aveline-t. Csodálat tükröződött benne. Büszkeség. Ragaszkodás. Miért állt
meg az ajtóban? Vajon miért nem lép beljebb?
Lucien épp el akart lopózni, amikor pillantásuk találkozott. Magányosság csillogott férje szemében. Chloe
is felpillantott, kíváncsian, mit nézhet.
- Papa! - ugrott fel az asztalka mellől. Odaszaladt apjához. Kézen fogta, behúzta a szobába. - Papa,
gyere, teázz velünk.
Öröm és bizonytalanság tükröződött Lucien arcán.
- Nem szeretnék alkalmatlankodni.
- Egyáltalán nem zavar - biztosította Aveline, akinek szívét ellágyította a férfi suta mozdulata. - Sőt azt
hiszem, Lady Rose épp távozni készült.
- Távozik, asszonyom - közölte a babának Chloe, s elvette a székről. - Gyere papa, ülj ide.
Lucien lenézett az aprócska székre, és megrázta fejét.
- Azt hiszem, inkább állva maradok, Chloe. Attól tartok, összetörne alattam.
Chloe összeszorította rózsaszín ajkacskáit, miközben pillantása élénken járt a szék és apja között.
Aztán egyetértően bólintott, és kitöltötte a képzeletbeli teát a csészébe.
- Tessék, papa.
Lucien átvette a törékeny porceláncsészét, furcsán mutatott a gyermekjáték óriási, férfias tenyerében.
- Köszönöm, Chloe. - Aveline-re pillantott, aki ebben a pillanatban épp úgy tett, mintha kortyolna a
teájából. Lucien követte példáját. - Csodálatos.
- Kóstold meg ezeket a finom süteményeket - tartott elé Chloe egy üres tálcát. - Szakácsunk kitűnően
érti készítésüket.
Lucien elbizonytalanodott arccal nézte az üres tálcát.
- Tegyen úgy, mintha elvenne egy süteményt - súgta oda neki Aveline.
- Aha! - tűnt el a bizonytalanság Lucien arcáról, s elvett egy képzeletbeli édességet.
- Ó, szívből köszönöm, Chloe. Ez a kedvencem.
Chloe önelégült mosollyal fordult az egyik babája felé, mely még mindig az asztalnál ült, őt is megkínálta
tálcájáról.
Aveline közelebb hajolt Lucienhez.
- Sosem játszott még képzeletbeli tárgyakkal? - suttogta.
Férje megrázta fejét, és nagy óvatosan lerakta csészéjét és „süteményét” az asztalkára.
- Nevelőm sosem engedte volna meg, hogy ilyen hiábavalóságokkal töltsem az időt. - Elgondolkodott. -
Nem kellene utasítanunk Miss Edgertont, hogy inkább a gyermek tanulására koncentráljon?
- Ugyan, dehogy, Lucien - rázta fejét Aveline. Nagyon megdöbbent, s amikor észrevette, Chloe felfigyelt
beszélgetésükre, gyorsan kortyolt egyet képzeletbeli teájából. - Minden gyermeknek szüksége van a játékra,
Lucien. Ez teljesen természetes.
- Én sosem játszottam - nézegette mereven a megterített kis asztalt Lucien, s homloka ezer ráncba
szaladt. - Nem is lett volna kivel játszanom.
- És a féltestvére?
 - Különösen vele nem játszhattam.
- Papa - szakította félbe Chloe -, velem mindig játszhatsz.
Lucien vonási ellágyultak. Mosolygott.
- Köszönöm a kedvességedet, Chloe.
A kislány a babájához hajtotta fejét, mintha súgott volna neki valamit, majd hozzátette.
- Miss Margaret azt mondja, hogy vele is játszhatsz, papa.
Lucien könnyedén meghajolt a baba felé.
- Önnek is köszönöm, Miss Margaret.
Chloe elmosolyodott. Lucien visszanevetett rá, mióta belépett, most első ízben, felderült az arca. Aveline
szíve megtelt melegséggel. Igyekszik jó apa lenni, pedig nemigen látott példát maga előtt.
- Ha nem játszott, amikor gyermek volt, akkor mivel foglalkozott, Lucien?
- Tanultam. - Engedelmesen felvette a teáskannát és töltött Miss Margaret csészéjébe, amit Chloe
tartott elé. - Apám tisztelte a tudást, én tehát minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy kitűnjek
tanulmányaimmal. Érdemes akartam lenni rá, hogy a fia vagyok.
Szegény, magányos fiúcska.
- A hercegné látogatott meg ma - jutott eszébe hirtelen. - Vacsoraestet ad csütörtökön, hogy
megünnepelje egybekelésünket.
- Ünnepelni? - Lucien sötét szemöldöke kétkedő ráncba húzódott. - Valószínűleg kénytelen valami
ünnepélyfélét adni számunkra, ha nem akarja, hogy szájára vegye a társaság.
- Valószínű - sóhajtott fel Aveline.
- Bármennyire is szeretném a lehető legtávolabb tartani magam Clarissától, attól tartok, kénytelenek
vagyunk ezúttal elmenni - nézett gyászos mosollyal maga elé Lucien. - Különben minket, kettőnket venne
szárnyára a pletyka. Mindent meg kell tennünk, hogy elkerüljük a botrányokat. - Chloe-ra pillantott. - Több
okból is.
- A társaság szemmel láthatóan elfogadta házasságunkat - mormolta maga elé Aveline. - Lehet, hogy
egész kellemes estének nézünk elébe.
- Clarissa gúnyos megjegyzéseivel és Robert féltékeny dühével szemben? Kétlem.
- Olyan rémesek lennének? Biztos vagyok benne, hogy nem rendeznek jelenetet. Mégiscsak ők ketten
az ön családja.
- Nem - simított végig Lucien Chloe fekete fürtjein. - Nekem már van saját családom.
A kislány felnézett és rámosolygott, és egy pillanatra Aveline úgy érezte, kimaradt valami fontos
dologból. Lánya és férje szemmel láthatóan szoros kapcsolatot kezdtek kialakítani, és ezzel be is teljesedett
legtitkosabb reménye; ugyanakkor azonban mély vágy ébredt benne, hogy maga is ehhez a családhoz
tartozzék, mely lassan kialakulni látszott. Ő maga építette azt a falat, mely most elválasztotta tőlük. S bár
Lucien szemmel láthatóan igyekezett arra bátorítani, hogy lépje át, rombolja le örökre a kettejüket elválasztó
akadályokat, úgy érezte, nem teheti meg ezt a lépést.
Nem, képtelen rá. Mert egykor ő is éppilyen kicsi lány volt, aki imádta apját, s most, amikor szüksége
lenne rá, kényszerítették, hogy hátat fordítson neki.
Pedig, jaj, de nagy volt a kísértés!

Miss Edgerton időben megérkezett, s vacsorára már át is vette Chloe irányítását a maga szilárd,
szeretetteljes stílusában. Mivel jó néhány óra hátra volt még vacsoráig, Lucien bevette magát a
dolgozószobájába, hogy átnézze üzleti ügyeit. Aveline kisétált az aprócska kertbe.
A nap fényesen ragyogott London felett, élénk színekbe öltöztetve a krémszínű rózsákat és
márványszobrokat. Megérintett egy bársonyos virágszirmot, s közben megjelent lelki szemei előtt a kép,
ahogy Lucien, életében először, a kislányával játszott. Férje bizonytalansága ebben a merőben új közegben
új kaput nyitott ki előtte sivár gyermekkorára. Érezte, hogy új érzelmek virágzanak ki szívében a
gyerekkorában érzelmileg teljesen elhanyagolt, bonyolult személyiség iránt.
- Csatlakozhatom önhöz? - Lucien, akárha ábrándjai idézték volna meg, ott állt a kertbe vezető
franciaablakok előtt.
- Azt hittem, üzleti ügyein dolgozik.
- Várhatnak. - Közelebb lépett hozzá, nyugodtabb, kipihentebb volt, mint amilyennek valaha látta az
utóbbi időben. - Ebben a megvilágításban ellenállhatatlanul szép, Aveline. Akárha az egyik antik istennő kelt
volna életre.
Az egyik közeli Aphrodité-szobor felé pislantott.
- Úgy érti, uram, hogy magam is kőből vagyok? - incselkedett.
 Lucien szája széles mosolyra húzódott.
- Épp ellenkezőleg.
- Rendben - nyújtotta karját férjének. - Jöjjön, sétáljon velem egyet. Élvezzük ezt a csodálatos délutánt.
Lucien döbbent pillantása egyszeriben örömmé változott, majd gyorsan odalépett mellé, és elfogadta
kezét. Ujjaikat egymásba kulcsolva sétáltak végig a kerti ösvényen, szokatlan békességben.
- Chloe-t teljesen lenyűgözte, hogy játszott vele - szólalt meg Aveline jó néhány percet követően.
Lucien felnevetett.
- Eszembe sem jutott, hogy szabad ilyet tennem.
- Már hogyne lenne szabad. - Vidáman rázta meg a fejét. - Lucien, hiszen ön az édesapja. Játszhat vele,
elviheti kirándulni, sőt akár epertortával is kényeztetheti reggelire, ha úgy hozza kedve.
- Tényleg? Epertortával?
Aveline elmosolyodott.
- Nos, azért ha ezt tenné, lenne néhány szavam a dologról. De remélem, érti, miről beszélek
általánosságban.
- Igen. - Lucien lepillantott összekulcsolódott ujjaikra, s amikor pillantásuk találkozott, Aveline őszintének
és nagyon sebezhetőnek látta. - Sosem volt családom, tudja jól. Legalábbis igazi nem, ahol az emberek
törődtek volna egymással.
Gyengédség áradt el benne, s megszorította férje kezét.
- Tudom, igen.
- Így hát nem vagyok különösebben járatos az ilyen családi dolgokban. Önnek és Chloe-nak türelemmel
kell lenniük irántam. - Esetlenül Aveline-re mosolygott, aki ebben a pillanatban nem látott mást, csak azt a
szerencsétlen kisfiút, akinek elképzelte, s szíve megtelt érzelemmel.
- Mindent megteszünk, hogy beletanuljon. Chloe máris sokkal boldogabb, mint amilyennek valaha láttam.
- Nagyon örülök neki. - Lucien lelassított egy vörös rózsabokor mellett. - Igyekszem jó apa lenni és jó
férj.
- Tudom - Aveline beharapta alsó ajkát -, én is szeretnék jó feleség lenni, de...
- Csitt - tette mutatóujját a szájára Lucien. - Ne beszéljünk most erről. Csak élvezzük a csodás délutánt
és egymás társaságát.
Aveline habozva bólintott.
- Szívesen.
- Hagyjuk holnapra a gondokat.
- Igen, ráérnek - mosolygott Aveline. - Nagyon örülök, hogy itt van mellettem, Lucien. Amikor épp nem
próbál meg az ágyába csábítani.
Lucien arcán átsuhant szokásos, csibészes mosolya.
- Viccel, asszonyom. Mindketten tudjuk, hogy azt is legalább ennyire élvezi.
Aveline elvörösödött, s úgy döntött, inkább nem válaszol. A férfi jóízű nevetése visszhangzott a kertben.
Továbbsétáltak, s félretéve a kettejük közötti minden civódást, csak élvezték a puha, selymes tavaszi
délutánt.

Tizenhatodik fejezet

Dante kilépett a játékbarlangból. Kivörösödött szemeit égette a reggeli nap fénye. Egész éjjel játszott, és
folyamatosan veszített. Szájában érezte az alkohol és cigaretta keserű ízét. Megváltás lett volna számára az
alvás. Azonban attól a perctől fogva, hogy Lucien meglátogatta, egy szemhunyásnyit sem aludt. A látogatás
átokként nehezedett rá.
Ki gondolta volna, hogy elveszi a lányt? Azt meg különösen nem lehetett feltételezni, hogy képes volt és
megőrizte a levelet, s még meg is mutatja Luciennek. Jó néhány évvel ezelőtt elkövetett tette miatt súlyos
kőtömbként nehezedett rá a bűntudat, hogy szinte levegőt is alig kapott. Lucien volt a legjobb barátja. Az
egyetlen ember, aki világéletében egyetlen kérdés nélkül elfogadta őt.
S mégis elárulta.
 Botladozva lépdelt a zsúfolt utcán, úgy nyomakodott át a tömegen, mintha saját érzéseitől akart volna
megszabadulni. Szeme megtelt könnyel. A napfény, villant át agyán. Az a fránya napfény, mely mindig
bántotta éjszakázástól kifáradt szemeit.
Amikor elért a sarokig, egy fényes, csillogóan fekete kocsi állt meg előtte. Függönyei összehúzva. Tudta
mégis, ki ül benne.
A hintó ajtaja kinyílt.
- Szálljon be.
Ismerte ezt a hangot, akár várhatta volna, mikor következik be ez a találkozó. Nagyot nyelt, aztán
felkászálódott a járműbe.
Az ajtó becsukódott mögötte, s abban a pillanatban nekilódult a hintó. Dante erősen megkapaszkodott.
Feje zúgott a kialvatlanságtól és a túlzásba vitt italozástól, de kényszerítette magát, hogy hintó utasának
szűkre húzott kék szemébe nézzen.
- Kegyelmességed...
- Hallgasson.
Dante szolgálatkészen azonnal összeszorította ajkait.
- Nagyon elégedetlen vagyok az elmúlt időszak eseményeivel, Dante. Maga azt állította, hogy Lucien
meghalt.
Dante megengedett magának egy sápadt mosolyt.
- Mert magam is így tudtam. Biztos voltam benne, hogy azok a gazemberek végeztek vele.
- Azért fizettem, hogy megöljék Lucient, nem pedig azért, hogy elrabolják.
- Megcsaltak azok a csirkefogók! - Dante igyekezett minél több felháborodást sűríteni hangjába.
- Valóban? - Ebben az egyetlen szóban annyi indulat feszült, hogy Dante félelmében elinal, ha nem tartja
fogva a hintó.
- I-igen. Megcsaltak minket.
- Miért nem hiszek önnek?
Dante igyekezett elővenni legmeggyőzőbb mosolyát.
- Miért árultam volna el önt? Megállapodtunk.
- De meg ám. Ön belépőt kapott a társaságba, cserébe Lucient kellett eltennie láb alól. De Lucien nem
halt meg.
- Tévedés volt.
- Olyan tévedés, amelyet hamarosan kiigazítunk.
- Mi-micsoda?
- Kezembe vettem a dolgok irányítását - mosolyodott el beszélgetőtársa. - Mivel önnek szemmel
láthatóan nincs gyomra megölni, felbéreltem valakit, aki megteszi maga helyett.
- Kicsodát?
A másik csak felvonta szemöldökét, és a hidegen csillogó kék szemekben megcsillant a bizalmatlanság.
- Nem vagyok olyan bolond, hogy az orrára kössem. De megmondom, mi lesz a feladata. - A beszélő
előrehajolt, szőke haja megcsillant a kocsi félhomályában. - És mondhatom, ha elhibázza, amivel megbízom,
következő lépésben magára uszítom a bérgyilkost.
Dante nagyot nyelt, s szó nélkül biccentett.
- Értem.
- Akkor jó. - Elégedettség fűtötte e szavakat. - Ma este vacsorapartit adok a házamban. Ön is eljön. A
következő lesz a feladata...

Aveline némi felindultsággal lépett be Huntley hercegének londoni házába. Merészen dekoltált, arannyal
hímzett, krémszínű selyemruhájában úgy festett, mint egy igazán tehetős férfi felesége, különösen a
nyakában és fülében csillogó gyémántokkal. Mégis, úgy érezte magát, mint egy pókhálóba szorult
legyecske.
Csakis Lucien jelenléte adott neki annyi lelkierőt, hogy magasra emelte állát és mosolyt erőltetett arcára.
Előző esti sétájuk reménnyel töltötte el, hogy előbb vagy utóbb, de megtalálják közös lelki békéjüket
házasságukban. Férje lenyűgözően elegáns volt egyszerű szabású fekete frakkjában, rubint nyakkendőtűvel
hófehér ingén. Ők ketten csodás párt alkottak a külvilág számára, s Aveline büszke volt rá, hogy Lucien
oldalán lépdelhet.
 Amikor bejelentették őket a szalonban összegyűlt vendégeknek, Aveline észrevette a herceget is, aki
szintén klasszikus fekete frakkot viselt, de szőke hajával, sápatag megjelenésével korántsem mutatott olyan
jól, mint Lucien a maga sötét hajával, érzéki vonásaival. Lucien erősebbnek tűnt, veszélyesebbnek. Robertre
nézve az jutott az ember eszébe, hogy felnőttet játszó gyermek.
A herceg elébük sietett, és udvarias mosollyal köszöntötte őket, akárcsak néhány másodperccel később
anyja. A hercegné ruhája még Aveline-énál mélyebb dekoltázzsal dicsekedhetett, egyszerre volt feltűnő és
elegáns. Kezét egy idősebb férfi karján nyugtatta, őt Lord Admintonként mutatta be.
- Szűk körű rendezvényt szerveztünk csupán - tájékoztatta Lucient bizonytalan mosollyal. - Csak
huszonnégy vendéget hívtunk, szerintem ismersz minden jelenlevőt.
- Igen - bólintott Lucien, aki összeszűkült szemmel nézett valamit a szalon túlsó sarkában. Aveline
követte pillantását, de csak Dante-t látta a kandalló mellett beszélgetni egy rendkívül csinos, sötét hajú,
Lucien korabeli hölggyel. - Valóban mindenkit ismerek.
- Wexford velem érkezett - mondta Adminton rekedt hangon. - Nagy, bozontos szakállat viselt, mely
minden szónál élénken mozgott. - Úgy tudtam, önök ketten jó barátságot tápláltak egymás iránt, gondoltam,
örömére szolgál, ha ő is itt lehet.
- Valóban - mosolygott udvariasan Lucien. - Milyen figyelmes öntől, uram.
- Hamarosan tálalnak - jegyezte meg a hercegné - most, hogy vendégeink végre szíveskedtek
mindannyian megérkezni. - Elvitorlázott a gróffal, magára hagyva a párt Roberttel.
- Ne is figyelj rá, mit mond - szegte le a fejét az ifjú herceg. - Tudod, anyám mániája a pontosság.
- Nos, igen - válaszolt keserű grimasszal Lucien.
- Gondolom, szeretnéd bemutatni feleségedet az egybegyűlteknek - folytatta Lucien féltestvére
bizonytalan mosollyal. - Őszintén örülök, hogy eljöttetek.
Lucien keserűen gúnyos mosollyal válaszolt.
- Hogy tehettük volna meg, hogy nem jövünk el egy, a tiszteletünkre rendezett estélyre?
Az ifjú herceg csaknem feladta.
- Ettől függetlenül nagyon örülök neki. Kérem, bocsássanak meg - bólintott Aveline felé -, de
foglalkoznom kell a többi vendéggel is. - Átsétált a termen, és csatlakozott egy idősebb házaspárhoz, akik
egy csinos, fiatal hölgyet kísértek.
- Szerintem őszinte - mormolta Aveline. - Bármilyen rossz is volt önök között a viszony, szerintem a
herceg őszintén törekszik jó viszonyt kialakítani önnel.
Lucien kurtán felnevetett.
- Legyen ez az első lecke az ön számára. Sose bízzék az előkelőségekben, drágám. Különösen nem a
Huntley-kban.
- Most csakis önben bízom - mosolygott Aveline Lucienre, a férfi legnagyobb meglepetésére. -
Legalábbis remélem, hogy segít túlélnem ezt az összejövetelt. Bevallom, meg vagyok rémülve.
- Ne legyen - Lucien szájához emelte Aveline kezét, s meleg csókot nyomott rá. - Ön egy bárónak a
leánya, s London egyik legtehetősebb üzletemberének felesége. Senki sem illik jobban ebbe a környezetbe,
mint ön.
Aveline idegesen felnevetett.
- Kérem, azért maradjon mellettem.
Férje szorítása megerősödött kezén.
- Úgy lesz, ahogy kívánja.

Lucien ráérősen körbevezette Aveline-t a vendégek között, s bemutatta sorra mindenkinek. Abban
reménykedett, hogy a vacsora tálalását jelző gong előbb megszólal, mintsem odaérnének Dante-hez, de nem
volt szerencséje. Hiába húzta az időt, hamarosan ott találták magukat a pár előtt.
- Luce, öreg cimbora. - Dante gyűrött volt, látszott rajta, hogy nem aludt az éjszaka, de úgy mosolygott
Lucienre, hogy látszott, remélte, egykori cimborája elfeledte már reggeli veszekedésüket.
Lucien bólintott, ez volt a legegyszerűbb üdvözlés, ami még nem számított udvariatlannak.
- Dante.
Dante mosolya elhalványult, és Lucien érezte, hogy Aveline kérdő tekintettel néz rá. Egyikről sem vett
tudomást, és az előttük álló hölgyhöz fordult.
- Jó estét. Lady Turnbottom. Megengedi, hogy bemutassam önnek feleségemet, Aveline DuFeron-t?
A rendkívül csinos barna hölgyike egyetlen pillantással felmérte Aveline-t.
- Örvendek.
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem, Lady Turnbottom - válaszolt Aveline udvariasan.
 Leticia, Lady Turnbottom pillantása azonban férjére vándorolt.
- Jó ideje nem találkoztunk, Lucien. Nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy föltámadt halottaiból.
Úgy forgatta szemeit, akár a hízelkedő macska. Volt idő, amikor nagyon izgatónak találta rekedtes,
doromboló hangját. Most inkább szemtelenül kihívónak vélte.
Dante elégedetten somolygott, s Lucien érezte, hogy Aveline megmerevedik az oldalán. Még az ő
társasághoz nem szokott érzékei is jelezték Leticia szándékát.
- Bizony, rég nem láthatott. Hogy van Lord Turnbottom?
- Meghalt. - Olyan lassú, bensőséges mosollyal mérte végig Lucient, mintha Dante és Aveline a világon
sem lettek volna.
- Őszintén sajnálom, asszonyom.
A hölgy rekedtes hangon felnevetett.
- Én nem.
Dante elnevette magát. Aveline felszisszent Leticia nyíltan kimutatott érdektelenségét látva és Lucien
nagyon is egyetértett ki nem mondott felháborodásával. Volt idő, amikor maga is viccesnek találta volna a
hölgy megjegyzését. Most viszont, hogy maga is férj lett, azt remélte, Aveline száját sosem hagyják el
hasonló szavak vele kapcsolatban. Az a gondolat viszont, hogy nem is olyan rég még együtt mulatott volna
Dante-vel a megjegyzésen, szégyenkezéssel töltötte el.
Aveline-hez fordult, és a felesége zöld szemében csillogó őszinte ragaszkodástól máris jobban érezte
magát. Nem volt már ugyanaz az ember, mint aki öt éve eltűnt. Alig egy nappal ezelőtt még aggodalommal
töltötte el ennek tudata. Most rádöbbent, hogy akivé vált, sokkal, de sokkal kellemesebb személyiség.
- Kérem, bocsássanak meg - mondta -, de szeretném minden vendégnek bemutatni feleségemet, mielőtt
még kezdetét venné a vacsora. - Kurtán biccentett Letíciának, és elvezette onnan Aveline-t.
- Összekülönböztek Dante-vel? - kérdezte Aveline csendesen, mielőtt még elérték volna a következő
embercsoportot. - Úgy tűnt számomra, dühös rá valamiért.
- Dühös - mordult fel Lucien, akibe belehasított barátja árulásának fájdalmas gondolata. - Nem, épp csak
vitatkoztunk valamin.
- Nekem úgy tűnik, többről van szó.
Lucien arcán türelmetlenség villant át.
- Ne most, Aveline.
- Rendben. - Ismerős, elszántan csökönyös arckifejezésével nézett vissza rá. - De visszatérünk még a
dologra.
- Talán. - Lucien elmosolyodott felesége bosszús arca láttán, s elindultak a következő csoport felé.

Úgy érezte, soha nem ér véget a vacsora.

Aveline Luciennel szemben ült az asztalnál, és kénytelen volt egész este azt nézni, hogy a férfi jobbján ülő
Lady Turnbottom az étkezés ideje alatt folyamatosan, lelkesen és kihívóan flörtöl élete párjával. A barna
hajú szépség valószínűleg éppen az a fajta nő volt, akivel annak idején Luciennek nemegyszer dolga akadt,
lelketlen, gazdag özvegy, aki nem próbálta takargatni, még puszta udvariasságból sem, mennyire nem érez
semmi fájdalmat férje halála miatt.
Ehelyett folyamatosan Lucien fülébe suttogott, csábító pillantásokkal bombázta. Úgy fordult Lucien felé,
hogy minél többet feltárjon előtte kebleiből, melyeket alig takart a szokatlanul mélyen ívelő dekoltázs.
Egészen közel hajolt hozzá, és amikor azt gondolta, nem látja senki, ujjával végigsimított férfi kezén.
Aveline persze jól látott mindent. Legszívesebben villájára tűzte volna Lady Turnbottomot.
Maga is meglepve hirtelen reakciójától, Aveline elfordult, hogy ne is kelljen látnia a flörtölő hölgyikét.
Elvégre ő volt az, aki megtagadta Lucien hogy együtt háljék vele. A társaságban mindenki férje mellé állna,
ha napvilágra kerülne a tény, bármilyen viszonyba keveredjék is ezek után. Nincs joga, hogy féltékeny
legyen bárkire, amikor ő maga megtagadja Lucientől férji jogait.
Ugyanakkor a büszkeségét mélységesen sértette, hogy az orra előtt tette a szépet valaki másnak.
Végül, mire a hosszú, finom ételsornak a végére értek, Aveline hálás szívvel csatlakozott a
hölgytársasághoz. A férfiak visszamaradtak, hogy megigyák portóijukat, és elszívják szivarjukat. Lucien
kérdő pillantást vetett felé, de úgy tett, mintha nem vette volna észre, és követte a hölgyeket a szalonba.
Azt kívánta, bárcsak egyedül maradhatna, de mivel többek között az ő tiszteletére adták a vacsorát,
minden vendég szeretett volna néhány szót váltani vele. A legtöbb hölgy, úgy tűnt, örömmel beszélget vele,
de Aveline mindvégig magán érezte a szalon túlsó sarkában elégedetten mosolygó Lady Turnbottom
tekintetét.
A hercegné lépett hozzá.
 - Remélem, élvezi az összejövetelt, kedvesem.
Az asszony tüntető udvariassága azonnal visszahozta Aveline-t a jelenbe.
- Hogyne, nagyon jól érzem magam, kegyelmes asszonyom. Rendkívül hálás vagyok önnek, amiért
vendégül lát bennünket.
- Nos, igen. Beszélhetnék önnel néhány szót? - Elegendő volt egyetlen pillantása, és a közelben álló
hölgyek szapora léptekkel elsiettek a közelükből.
- Hogyne, a legnagyobb örömmel. - Aveline igyekezett kizárólag az udvarias válaszokra és nem a
gyomrát szorongató idegességre figyelni.
A hercegné a szalon egyik üresen álló szegletébe vezette. A többi hölgy hallótávolságon kívülre került. A
hercegné hatalma, mellyel a körülöttük levő emberekkel bánt, meglepte Aveline-t, s egyben kiváltotta
csodálatát is. Huntley hercegné rettenthetetlen harcos volt.
De ugyanezt Aveline is elmondhatta magáról, vidékről jött lányka ide vagy oda.
- Drága gyermekem, észrevettem, milyen rossz hangulatba került a vacsora alatt. - Clarissa
félreérthetetlenül anyainak szánt gesztussal veregette meg karját. - Úgy tudom, édesanyja jó néhány évvel
ezelőtt elhunyt.
- Igen - Aveline igyekezett megszabadulni a hercegné hűvös érintéséből.
- Akkor engedje meg nekem, hogy felvilágosítással szolgáljak egy bizonyos témában. - Együttérző
suttogásba fogott. - A férfiak igen gyakran ösztönösen cselekszenek.
Aveline összerezzent.
- Kérem?
- Véletlenül figyelmes lettem, miként flörtölt Lucien Lady Turnbottommal. A hölgy természetesen jó
barátja családunknak, de hiába, maga is fiatal, gyönyörű özvegy. Az ilyen hölgyeket bizony gyakran
ellenállhatatlannak találják a férfiak.
- Biztos vagyok benne, hogy Lucien viselkedése nem volt egyéb puszta udvariasságnál. - A jó isten
ebben a pillanatban bizonyosan megcsóválta fejét odafenn az égben, hisz hazudott, de előbb borotváltatta
volna kopaszra magát, mintsem bevallja, hogy Lucien viselkedése bántotta őt.
A hercegné újabb anyai mozdulattal veregette meg kaját.
- Nos, kedvesem, a férfi csak férfi marad. És az ön férje, ha lehetek olyan merész kimondani igazságot,
bizony erősen vonzódik a gyengébb nemhez. Egy jól nevelt feleség nem is tehet mást hasonló esetben, csak
igyekszik a dolgot másképpen magyarázni. - Szomorú pillantást vetett Aveline-re. - Természetesen talán
kellemesebb lett volna, ha legalább néhány hetet kivár házasságát követően, mielőtt más társaság után néz.
De a szoknyabolondok már csak ilyenek, attól tartok.
- Hálásan köszönöm tanácsait, asszonyom - bólintott Aveline mereven. - Ha megbocsát, most elmegyek,
és felfrissítem magam.
A hercegné igyekezett helyeselni.
- Hogyne, kedvesem. Kérje meg a szobalányt, hogy mutassa meg önnek a vendégszobát.
- Köszönöm. - Kisietett a szalonból, mindvégig érezve hátában Clarissa elégedett kis mosolyát.
A szobalány elvezette a vendégszobába, majd távozott, miután Aveline biztosította róla, hogy segítsége
nélkül is visszatalál a szalonba. Amint a szolgáló elment, lerogyott az öltözőasztal elé állított székbe, és
sápadt arccal nézett az előtte álló tükörbe.
Tudta, hogy bármikor megtörténhet valami hasonló eset, sőt talán várta is, hogy előbb-utóbb
bekövetkezik. Lucien szenvedélyes férfi volt, s nem bírta sokáig nő nélkül. Aveline azonban abban
reménykedett, hogy többet jelent számára házasságuk puszta fizikai kielégülésnél. Azt remélte, hogy Lucien
igyekszik megoldani a problémát, mely elválasztja őket egymástól, ha másért nem, legalább Chloe kedvéért.
Könny csillogott szemében. A csudába vele. Annyira szerette volna, ha legalább egy kicsit fontos
számára, igazi házasságra, valódi családra vágyik ő is. Igen, Aveline, ő maga az ok, mely elválaszt
kettejüket egymástól. De ha a férfit nem csupán a bosszú irányítja, ő is engedhet valamit meggyőződéséből,
s félúton találkozhatnak. Még lehetne esélyük.
De nem akkor, ha Lucián bolond módjára szaglászik minden csinosabb nő körül.
Felállt az öltözőasztal mellől, s türelmetlen léptekkel róni kezdte a szobát. Az érzelmek viharként
kavarogtak lelkében. Megcsapta a kert felől áradó tavaszillat, elhúzta a függönyt, és kinézett a sötét
árnyakra. Huntley grófja megengedhette magának, hogy akkora házat tartson fenn London közepén,
melynél nagyobb nemigen akadt a városban. A házhoz arányában megfelelő méretű, csodás kert társult.
Törékeny rózsák szökkentek szárba a gondosan nyírt zöld gyep mentén, virágjuk édes illata elvegyült a
város jellegzetes szagával. A hűvös levegő lecsillapította Aveline zilált idegeit. A hold óriási, kerek
rézpénzként ragyogott az égen, megvilágítva a kert árnyait. Kőpadok és szobrok várakoztak sápadtan a
kerti utak mentén, a rózsabokrok ölelésében.
 Hirtelen valami mozgásra lett figyelmes odalenn, két ember tűnt fel az ösvényen. Nem messze
megálltak, s hamarosan egymás felé fordultak. Aveline-nek úgy tűnt, hevesen vitáznak. A függöny
rejtekéből figyelte őket.
Egyikük néhány pillanattal később megfordult, elindult a ház felé. Aveline ekkor megpillanthatta arcát.
Huntley hercegét ismerte fel benne. Sosem látta még ennyire hidegnek, ilyen dühösnek azelőtt. Mintha a
fiatalember két személyiséggel rendelkezett volna, egyszerre volt a kisfiús herceg és valami sötéten vibráló,
hideg erő. Vajon az igazi arcát mutatta a világnak, vagy a határozatlan ifjú álarca alatt mindenre elszánt,
számító férfi lapult?
A másik ember lassan kullogott utána, s ahogy az ő arcát is megvilágította a hold, Aveline felismerte
Dante vonásait.
Hátrébb lépett az ablaktól, s hirtelen aggodalom töltötte el szívét. Mit keresett a két férfi odakinn a
kertben? Észrevette, hogy azelőtt egyáltalán nem szóltak egymáshoz, csupán rideg udvariassággal
köszöntötték a másikat, és Aveline úgy gondolta, a herceg nemigen örvend annak, hogy vendégül kell látnia
otthonában az ismert szerencsejátékost. Mégis, Lucien és Dante barátok voltak, és férje barátja Adminton
grófjának, a hercegné közeli ismerősének nyilvánvaló támogatását élvezte. Így került ide aznap este.
Természetesen az is megtörténhetett, hogy Dante egy illetlen megjegyzéssel megsértette Robertet, de ennél
dörzsöltebbnek ismerte a fickót. Nem bízott ugyan Lucien legjobb barátjában, de be kellett ismernie, hogy
nem bántak vele intelligenciájának megfelelően a felső tízezer köreiben. Okos volt. És egy olyan jó eszű
ember, mint ő, nem sérti meg házában a herceget.
Hálás volt, hogy a látott jelenet elterelte figyelmét saját bajairól. Némileg megnyugodva indult el a szalon
felé.
Az urak addigra már csatlakoztak a hölgyekhez a szalonban, és amint belépett, Lucien hozzásietett.
Jelenléte azonnal felidézte iménti forrongó érzelmeit, s nem mert felnézni férjére. Asztaltársnőjének
parfümje még ott lengett körülötte. Tudta, hogy ha megszólalna, csak a féltékeny feleség szemrehányásai
törnének ki belőle.
Lucien karjára tette kezét - épp csak amennyire a jó modor megkívánta, ujjai szinte nem is érintették
férje kezét. Együtt fogadták a vendégek jókívánságait, közben Aveline fél szemmel figyelte a körülöttük
zajló eseményeket.
Lady Turnbottom úgy nézte Lucient, mint egy prédára éhes ragadozó. A hercegné meglepettnek látszott,
rosszindulat csillant kék szemében. Robertet szemmel láthatóan nemigen zavarta semmi, ám Aveline
észrevette, hogy időről időre Dante felé pillant. Dante viszont gondtalanul beszélgetett Adminton gróffal,
szemmel láthatóan mit sem vett észre a körülötte zajló eseményekből.
Lucien pedig egyáltalán nem szólt hozzá.
Aveline udvariasan mosolygó arccal számolta a látogatásból hátralevő perceket.

Valami bántja Aveline-t.

Amikor az inas becsukta mögötte az ajtót, Lucien felesége szobája felé pillantott. Szinte egész este nem
szólt hozzá, és amikor hazaértek, Aveline udvariasan jó éjszakát kívánt, majd el is tűnt a hálószobájában.
Nagyon nem szerette, amikor ilyen kimérten udvarias volt vele. Aveline általában odamondogatott neki,
kioktatta vagy flörtölt vele. Sose szokott ilyen kimérten udvariasan viselkedni, sose. Hacsak nem bántotta
valami. Egészen biztos, hogy valami baj van.
Ingujjban és hálónadrágban állt az ajtónál, várta, hogy kimenjen a szobalány. Amikor végre csukódott a
másik ajtó, az összekötő ajtóhoz lépett, hogy kinyissa.
Zárva volt.
Döbbenten bámulta a kilincset, düh öntötte el. Hogy merte bezárni előtte az ajtót? Hát nem tartotta
tiszteletben minden feltételét? Nem úgy viselkedett vele, mint egy úriember? Pedig a törvény engedélyezte
volna neki, hogy egészen másként viselkedjék! Mindent megtett, hogy gyengédséggel csábítsa el, egy
pillanatig sem hangoztatta férji jogait. Cserébe Aveline bezárja az ajtót?
Először Dante árulása, aztán ez. Mennyit bír el az ember egyetlen nap alatt?
Egy őrült pillanatra eszébe jutott, hogy rátöri az ajtót. Ha Aveline azt hiszi, kizárhatja a szobájából, hát
nagyon téved! A zajra azonban minden szolga felrohanna, és az sem kétséges, hogy erőszakkal nem
édesgetheti magához feleségét. Épp az ellenkezőjét érné el vele.
Valószínűleg bezárta a folyosóról nyíló ajtót is, amikor a szobalányt kiengedte. Nem csak ez a két
lehetőség állt azonban előtte.
 Kinyitotta szobájának ablakát, kilépett a keskeny párkányra. Alig egy méterre onnan, ahol állt,
meglibbent Aveline szobájának függönye a hűvös esti szélben. Vakmerőn ugrott, s szerencsésen
megkapaszkodott a túlsó ablak párkányán. Egy mozdulat és már odabenn állt.
Amint földet ért, Aveline riadt sóhajjal pattant fel öltözőasztalkájának tükre elől. Az arcára kiülő
meglepett kifejezés mosolyt csalt Lucien ajkára, bár az áttetsző selyem hálóruha alatt gömbölyödő idomok
azonnal megfeszítették izmait.
- Jó esetét, kedvesem.
- Mit keres maga itt? - Riadtan nézett körül, majd felkapott egy takarót, és gyorsan magára terítette. -
Menjen ki, kérem.
- Hát így fogadnak egy odaadó férjet? - kérdezte Lucien rosszallóan.
- Odaadó? - kérdezett vissza Aveline megvető hangsúllyal.
- Úgy tűnik, valami miatt megorrolt rám, kedvesem. - Lucien letelepedett a keze ügyébe eső székre.
Kinyújtotta hosszú lábait, ajkán határozott mosoly játszott. - Mivel bántottam meg?
Egy pillanatra úgy tűnt, Aveline kiabálni kezd vele, de mintha meggondolta volna a dolgot, egyszerre csak
szomorú arccal, törődött hangon így szólt.
- Hagyjon, kérem, magamra. Elfáradtam. Szeretnék ágyba bújni.
- Csak parancsoljon - intett szemével az ágy felé Lucien. - Addig azonban nem vagyok hajlandó kimenni,
amíg el nem mondja, mi bántja. És hogy miért zárta be az ajtót.
Utolsó szavai már jóval hangosabbra sikeredtek a szokásosnál. Aveline ártatlanul pislogott.
- Bezártam volna? Nem emlékszem.
Szóval játszani akar vele? Lucien felemelkedett székéből, elégedett pillantással nyugtázva Aveline ideges
arckifejezését. Talán nem vette észre, hogy az efféle játékokban Lucien profi?
- Veszélyes talajra tévedt, kedvesem. Netán úgy véli, nem vagyok jó férje annak ellenére, hogy nem
osztja meg velem ágyát? Nem kapott fedelet feje fölé házamban, nem táplálom megfelelően, nem
öltöztetem önt és gyermekünket a legszebb ruhákba?
- De igen.
- Akkor meg kell vallanom, nem értem, miért haragszik rám.
- Nem haragszom, szó sincs erről. Egyszerűen csak fáradt vagyok. Kérem, Lucien, távozzék, szeretnék
végre lefeküdni.
- Milyen makacs - lépett óvatosan közelebb Lucien, s meglepte, hogy Aveline szinte menekül előle. -
Nincs hova mennie, drágám - nevetett -, saját kezűleg zárta be az ajtót, nem emlékszik?
Aveline egyszeriben megállt, és határozott pillantást lövellt felé. Lucien fölé magasodott, úgy tett, mintha
észre se venné védekező testtartását.
- Úgy látom, önt a bezárt ajtók sem állíthatják meg.
- Nincs a világon olyan fal, mely képes engem elválasztani öntől, kedves Aveline - simított végig ujjával
felesége mellén. - Hacsak nem ön emeli a szívében.
Felesége eltolta kezét.
- Ezt már megbeszéltük, Lucien.
- Nyilvánvalóan nem elég alaposan. - Közelebb hajolt, belélegezte az asszony hajának levendulaillatát. -
Mondja már el, mivel bántottam meg, szerelmem.
- A maga szerelme? - Aveline két kézzel lökte el magától. Lucien annyira meglepődött, hogy csaknem
hátraesett. - Hogy mer így beszélni velem azok után, hogy fél este azzal a... a feslett nővel bájolgott?
- Mi az ördög... csak nem Letíciáról beszél?
- De igen, Leticiáról beszélek - utánozta férje hanglejtését. - Ott ültem egész este, és azt néztem,
hogyan édelegnek. Gusztustalan volt. Ha ilyen undorító spinékkel kell édelegnie, legyen olyan kedves és
legalább ne az orrom előtt tegye!
- Csak nem az fordult meg a fejecskéjében, hogy bátorítottam a hölgyet?
- Mindenkinek ez fordult meg a fejében - vetette oda Aveline. - Még a hercegné őkegyelmessége is
ezzel kapcsolatos megjegyzésekkel traktált.
- Sajnálom, ha megaláztatásnak tettem volna ki - válaszolt Lucien őszinte döbbenettel. - Egyetlen
pillanatig sem bátorítottam Letíciát.
- De nem is hárította el közeledését.
- Talán igaza van. De férfi vagyok, Aveline, ráadásul olyan férfi, akinek gyönyörű felesége van, de egy
ujjal sem érhet hozzá. Nem várhatja tőlem, hogy vakon és süketen elforduljak minden nőtől, aki a közelembe
kerül, csak mert maga elutasít engem.
- Semmi ilyet nem várok - jelentett ki Aveline jeges hangon. - Mindössze annyit kérek, hogy ne flörtöljön
a jelenlétemben. Óhajom nem több mint amit egy tiszteletre méltó feleség jogosan követelhet férjétől.
 - Tehát azt mondja, hogy flörtölhetek - akár még viszonyt is folytathatok - amennyiben ön nincs jelen?
Aveline hirtelen bólintással válaszolt.
- Pontosan.
- Értem már. - Ha Aveline egy forró vasat döfött volna át a mellkasán, az sem égette volna jobban a
szívét. Lucien eddig úgy érezte, jelentős haladást értek el kettejük kapcsolatában. Biztos volt benne, hogy
Aveline kívánja őt, még a hegek sem tarthatják vissza.
Lesújtotta felesége visszautasítása, szívében méregként lüktetett Dante árulása, az egyetlen dolgot
tettette hát, amit tehetett: igyekezett menteni férfiasságának maradékát. Karjába kapta Aveline-t és
megcsókolta.
Az asszony elkeseredetten küzdött. De Lucien ügyet sem vetett a vállát eltaszító kezekre, a felesége
torkából feltörő tiltakozásszerű hangokra, csak még szorosabban ölelte. Aveline a társa, élete párja, Isten
kegyelméből, és nem fogja elküldeni a szobájából, mint egy engedetlen fiúcskát.
Az asszonyból áradó levendulaillat elkábította érzékeit. Kiéhezett testét nekipréselte domborulatainak,
csípőjét csípejéhez szorította, kutató keze tomporának lágy ívét cirógatta. Aveline szája elnyílt,
visszacsókolta őt.
Agya egyszeriben becsukódott, ahogy elömlött rajta a vágy. Végsimított a karcsú háton, lágyan
markolva, hevesen simogatva a puha húst a hálóruha vékony anyagán keresztül. Az áttetsző selyem átvette
teste melegét, úgy érezte, nincs is kettejük között semmi.
Egy pillanatra elvette száját Aveline ajkáról, hogy levegőért kapjon, de aztán felesége ragadta meg két
kezével arcát és vonta magához forró, kétségbeesett csókra.
Aveline felhördült, amikor ismét egybefonódtak, a vágy sóhajával, mely Lucient is égette. Immár ő
szorította magát a férfi testének, ujjai a sűrű, fekete hajba fúródtak, combjai nekifeszültek kőkemény
merevedésének.
Lucien a nyakát csókolta, vállát, mellei közé temette arcát.
- Istenem, igen - suttogta Aveline -, érintsen meg, Lucien.
Ahogy neve elhagyta az imádott nő ajkát, Lucien minden addigi fenntartása elszállt, semmivé foszlott.
Aveline merev mellbimbói csaknem átdöfték a vékony selymet. Szájába vette, szívni-nyalogatni kezdte az
egyiket, másik keblét határozott ujjakkal cirógatta. Aveline feje hátrahanyatlott, felhördült, kezével szinte
megkapaszkodott a férje hajában, s néma mozdulatokkal biztatta.
A selymen keresztül harapta-szívta mellét, amíg az anyag annyira át nem nedvesedett, hogy teljesen
áttetszővé vált. De még ez a leheletvékony anyag is falat emelt közéjük, kettejük bőre közé. Lucien kezét
csaknem megbénította a vágy, esetlen mozdulatokkal kezdte lehámozni a hálóruhát feleségéről.
Aveline viszont az ő inge alá nyúlt be, nekilátott, hogy kihúzza nadrágjából.
A sebhelyek. A pokolba, nem kell, hogy Aveline elszörnyedjen, amikor meglátja őket. A lehúzott
hálóruha selymes suhogással terült el a padlón, s felesége immár mezítelenül feküdt előtte. Lucien lefogta a
csípőjét simogató apró kezeket.
Aveline meglepetten nézett rá, szemében kérdés csillogott, de Lucien most nem akart válaszolni. Egyet
akart, átélni, újra megtudni, vajon ott feszül-e még köztük a testi vágy végzetes vonzalma. Mert ha igen, van
esélyük, hogy megmentsék házasságukat.
Karjába vette Aveline-t, az ágyhoz vitte. Látta, hogy riadalom fut át arcán, és gyorsan megcsókolta,
mielőtt még felidézhette volna addig oly határozottan betartott irányelveit. Mielőtt még eszébe jutott volna,
hogy megesküdött, nem szeretkezik vele többé.
Aveline apránként egyre hátrébb dőlt a párnán, Lucien minden tapasztalatát bevetve csókolta, miközben
keze szünet nélkül cirógatta felesége puha, illatos bőrét. Teste érettebb lett a szülést követően,
asszonyosabb, csípője és keble gömbölyűbb. Halvány ezüstcsíkok futottak le a hasán, emlékeztető jelei
annak, hogy egykor gyermeket hordozott méhben. Az ő gyermekét. Ó, mennyire szerette volna látni, ahogy
megváltozik a teste, ahogy egyre érettebb, kerekebb és gyönyörűbb lesz a terhesség előrehaladtával.
Előrehajolt, végigcsókolta a szinte láthatatlan vonalakat, s Aveline felhördült az érzéstől. Megemelte
csípőjét, némán híva maga felé. Ehelyett azonban felfelé indult el testén, s keblénél állapodott meg újra.
Mellbimbói már várták Lucien kedveskedését, kitartóan cirógatta őket nyelvével és fogaival. Aveline a
nevét nyögte, teste megfeszült, hátrahajolt, s még átkozódott is, amikor nem tágított, csak a melleit izgatta.
Végül, amikor már ujjai beletéptek hajába, csak akkor csúszott feljebb.
Lassú mozdulatokkal megcsókolta ajkát, kimérten tett mindent, noha teste belereszketett a visszafojtott
vágyba. Mélyebben csókolt, nyelvével játszott, megcirógatta vele Aveline-ét, aztán visszahúzta, és alsó ajkát
csókolta-harapta. Kezébe fogta felesége fejét, s olyan erősen, szilárdan tartotta, hogy az moccanni sem
tudott, s ő úgy játszott vele, ahogy akart.
 Aveline testét izzadság öntötte el. Többször is megpróbálta levenni róla az inget, olyan kétségbeesetten,
mintha le akarná szaggatni. Minden alkalommal elterelte a figyelmét - ráfújt csóktól nedves mellbimbójára,
belecsókolt nyakába. Felesége szeme mindannyiszor tágra nyílt az élvezettől, s keze a teste mellé hullott
ernyedten.
Becsúsztatta kezét combjai közé. Forró volt és nedves - rá várt. Felnyögött, amikor megérintette
odalenn, lábait széttárta, hogy jobban hozzáférjen. Tapasztalt ujjakkal simogatta, hasát csókolta, ujjait
nyalogatta, melleit vagy a száját. Ahol csak eszébe jutott.
Végül lejjebb csúszott és ott csókolta, ahol eddig csak a keze járt.
Aveline felsikoltott szájának első érintésére, keze a fejére tévedt, megragadta Lucien sötét fürtjeit,
mintha elveszett volna e kapaszkodó nélkül.
Válaszképpen kezébe vette tomporát, és magához emelte, hogy jobban elérhesse célját. Nyelvének
minden simítására megreszketett és felnyögött. Annyira izgatott volt, hogy alig néhány pillanat alatt
elélvezett. Kezével Lucien haját markolta, combjai az arcát szorították, s mélyen, hörgőn felnyögött. Aztán
visszazuhant az ágyra.
Lucien feltérdelt. Most az övé lehetne. Nem lenne ereje visszautasítani. Édes, asszonyos puhasága
valósággal vonzotta, s az ő teste élénken válaszolt erre a hívásra. Meredező férfiassága már a puszta
gondolatra is megremegett, hogy behatolhatna a puha, nedves combok közé. Nem mondana semmit. De mit
szólna másnap?
Nem rendeztek el semmit. Lucien tudta jól. Annyit mindenesetre megtudott most, hogy Aveline kívánja
őt. A vágy még égett, akkor is, ha nem tudták rendezni vitás kérdéseiket. Kínos rándulással emelkedett fel.
Dübörgő vágy feszítette ereit és izmait, hogy csaknem fájt. Nem, őt mégsem vádolhatja senki azzal, hogy
kihasználta helyzetét. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennie az életben, de hátat
fordított a felizgatott, kínálkozó női testnek.
Aveline felkönyökölt, mialatt kinyitotta a szobáikat összekötő ajtót. A zár csattanása idegenül, hangosan
visszhangzott az éjszaka csendjében.
- Lucien, hova megy?
- Az ágyamba. - Nem mert visszanézni, mert tudta, képtelen lenne ellenállni a látványnak. - Jó éjszakát.
Kilépett az ajtón, s betette maga után. Az éjszaka ezután a kísértő gondolatok és az önkielégítés közötti
kínos hányódással telt.

Tizenhetedik fejezet

Képtelen volt Lucien szemébe nézni.

Aveline lassan baktatott le az ebédlőbe, azt remélte, férje már befejezte a reggelit, és elindult üzleti
körútjára. Úgy érezte, nem tud nyugodt lélekkel helyet foglalni vele szemben az asztalnál a tegnap este
történteket követően.
Az emlék hatására pír ömlött el arcán. Mennyit beszélt az elveiről, aztán még meg is vádolta Lucient,
hogy flörtölt Lady Turnbottommal, s tessék, nem kellett más, elég volt hozzáérnie, s úgy hullott a karjaiba,
mint meglőtt madár a vadász lábához.
Vajon kigúnyolja ma reggel? Vagy csak szótlanul somolyog? Csodákat művelt vele az ágyban, ezt tudták
jól mindketten. Azt viszont nem értette, miért nem ment tovább, miért nem fejezte be, amit elkezdett, bár
végtelenül hálás volt érte. Ha Lucien akkor este egyesül vele, képtelen lett volna minden további
ellenállásra.
Nem volt szerencséje. Amikor belesett az ebédlő ajtaján, Lucient pillantotta meg egy jókora tál tojás és
sült kolbász társaságában. A reggeli újságot olvasva falatozott. Látta, ahogy felemeli kávéscsészéjét, de
továbbra is az újságra irányul figyelme.
Talán az lenne a legegyszerűbb, ha felküldetné magának a reggelit. Mégsem, hisz ezzel azonnal elárulná
magát, s Lucien azonnal rájönne, hogy fél találkozni vele
Mély levegőt vett, és belépett.
- Jó reggelt, Lucien.
- Jó reggelt! - válaszolt a férfi anélkül, hogy felnézett volna az újságból.
 Aveline habozott, hátha akar még mondani valamit, de a férfi csak olvasta tovább az újságot, mintha ott
sem lett volna. A tálalóasztalhoz lépett, s körülnézett, mit reggelizhetne.
- Van valami érdekes hír?
- Lady Fripley leányát, Ameliát eljegyezte Walton gróf - válaszolt Lucien fel sem nézve. - A szezon
végére tervezik az esküvőt.
- Remek. - Aveline végül nem tehetett mást, leült az asztalhoz. Tudta, hogyan kezelje Lucient, mikor az
dühös volt. Tudta, hogyan védekezzen szarkazmusa és csábereje ellen. Arról viszont sejtése sem volt, mit
mondhatna neki, amikor úgy tesz, mintha észre sem venné.
- Haragszik rám, Lucien?
Felnézett az újságból.
- Miért, kellene?
Aveline elvörösödött.
- Azt gondoltam, esetleg bántja tegnap esti viselkedésem. Nem tudom, mi történt velem. Elnézését
kérem.
Lucien összehajtotta az újságot, és letette kávéscsészéje mellé.
- Gondolom, a Lady Turnbottommal kapcsolatos megjegyzéseire gondol.
- Igen.
- Tehát nem arra, hogy esetleg féltékeny lett volna rám?
- Természetesen - mit ért azon, hogy félték eny? Egyszerűen csak arra kértem, hogy tartson tiszteletben,
mint feleségét.
Lucien felemelte egyik kezét.
- Nyugodjon meg, Aveline. Csak tisztázni szeretném, miért kér elnézést.
- Egyrészt, mert bezártam az ajtót.
- Aha. - Férje olyan perzselő tekintettel mérte végig, mely meghazudtolta nyugodt viselkedését. -
Bevallom, ez meglehetősen felbosszantott. De nem csupán az ön hibája volt, más... más dolgok is jártak a
fejemben.
- Értem - szorult el a szíve. Hát persze, a szépséges, hízelkedő-dörgölőző Leticia! Aveline gyorsan
bekapott egy falásnyi tojást. Nem érezte az ízét.
- Nem arról van szó, mint amire ön gondol - dobolt feszülten az asztalon ujjaival Lucien. - Lesújtó hírt
kaptam tegnap a nap folyamán, és attól tartok, ez meglehetősen felpaprikázott. Elnézését kérem.
- Azt hiszem, én sem cselekedtem okosabban, Lucien - suttogta Aveline lehajtott fejjel. Férje pillantása
egyszeriben felidézte az előző éjszakát. - Gondolom, Dante-vel kapcsolatos a rossz hír, ugye?
Lucien meglepetten nézett vissza rá, a vágy egyszeriben eltűnt szeméből.
- Honnan tudja?
- Szinte egyáltalán nem beszélt vele tegnap este. És azt mondta, összekülönböztek.
- Igaza van. - Fáradt sóhajjal hajtotta le fejét. Rájöttem, hogy Dante írta önnek azt a rettenetes levelet.
- Micsoda? - Aveline annyira megdöbbent, hogy kihullott kezéből a villa, s hatalmas csörrenéssel esett a
tányérjára. - Miért?
Lucien habozott, feleségét nézte sötét, kifürkészhetetlen pillantásával.
- Jómagam annyit értek az egészből, hogy aggódott megélhetése miatt azután, hogy visszatértem
Cornwallből.
- Miután ön és én...?
- Igen. - Lucien bensőséges pillantása gyengéden simogatta végig. - A három együtt töltött éjszakánkat
követően.
- Miért aggódott? - Aveline hangja furcsán csengett. Olyan volt, mint a lehelet. Mintha csak flörtölt
volna vele.
Elkínzott pillantást vetett felé.
- Valószínűleg, mert nemigen jártam el utána sehova. Dante tőlem függött, ha én nem mentem el egy
nagyobb társasági eseményre, őt sem fogadták. Nem játszhatott gazdag emberekkel. Ő ebből él.
- Nagyon jól tudom. Ha emlékszik még, elég csinos summát nyert apámtól is.
- Valóban. - Első alkalommal történt, hogy apja említésére nem borult el Aveline csinos arca. - Valahogy
rábukkant az ön levelére, mielőtt még felnyitottam volna. Nyilvánvalóan megrettent, hogy ha megtudom,
gyermeket vár tőlem, első dolgom lesz, hogy Cornwallba rohanjak és elvegyem magát feleségül. Ez nem
szolgálta volna az ő terveit.
- Miért, megtette volna?
 - Természetesen. - Lucien felhúzta szemöldökét és határozott tekintete nyilvánvalóvá tette, hogy
számára nem is kérdéses a válasz. - Aznap éjjel támadtak meg, de tudja jól, hogy azonnal elvettem, amint ez
lehetségessé vált.
- Nehéz elhinnem, hogy ennyire egyszerű a magyarázat. - Aveline maga elé idézte Dante Wexford
alakját. - Lucien, nem gondolja, hogy Dante-nek köze lehet az ön eltűnéséhez?
Férje összeszűkült szemekkel nézett vissza rá. - Kétlem. Együtt voltunk aznap éjjel. Őt is megtámadták,
de sikerült elmenekülnie.
- Vagy hagyták futni.
- Ez még nem jelenti azt, hogy segített azoknak, akik engem el akartak tenni láb alól. - Előrehajolt. - Én
voltam Dante belépője az arisztokrácia köreibe, emlékszik? Én jelentettem számára a túlélés kulcsát.
- Számomra úgy tűnik, meglehetősen jól ellavírozott az elmúlt öt évben az ön segítsége nélkül is.
- Dante és én a legjobb barátok voltunk hosszú éveken keresztül. Kétségbeesésében írta meg azt az
átkozott levelet önnek, de képtelen vagyok elhinni róla, hogy megpróbált volna megöletni.
- Ön mondta, hogy aki ezt az egészet megrendezte, minden bizonnyal tömött pénztárcával rendelkezik.
Tegnap este tanúja voltam, hogy Dante és a herceg találkozott a kertben.
- Robert? Most meg azt akarja mondani, hogy Robert keze van a dologban? - Lucien harsányan
felnevetett. - Bárkit képes lenne megvádolni, csak hogy mentse az apját!
- Jelen pillanatban nem az én családomról beszélek, hanem az önéről. Szerintem Robert viselkedése
legalábbis gyanús. Ha jól emlékszem, haragszik önre valami miatt.
- Ó, az egy jelentéktelen esemény volt, hosszú évekkel ezelőtt.
- Milyen régen történt?
- Csaknem hat éve, hogy... - Aveline-re meredt. - Nem, ez butaság. Nem gondolhatja, hogy a
féltestvérem képes lett volna megöletni egy ilyen jelentéktelen kis ügy miatt!
- Úgy tűnik, Robert számára nem lehetett annyira jelentéktelen az ügy, ha még most is bántja, ennyi
évvel később. Ráadásul rokonok, Robert nagyon is hasonlít önre.
- Hát ezen meg mit ért? Robert és én olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Semmi hasonlóság nincs
közöttünk.
- Nem igaz - vágott vissza Aveline. - Mindketten ugyanolyan önfejűén büszkék és lobbanékonyak.
- Butaság - morgott komoran Lucien.
- De hát önök egy apától származnak. Miért ne lehetne nagyon is hasonló a jellemük?
- Ha Robert egy szemernyit is hasonlít hozzám, akkor nem árulhatta el a bátyját.
Aveline lemondóan sóhajtott.
- Sokkal valószínűbb, hogy apám intézte az egész támadást Cornwallből. Magának mindig igazának kell
lennie, ugye, Lucien? Eszébe sem jut, hogy végiggondolja mások érveit?
- Az ön érve csupán annyi, hogy ártatlannak véli apját.
- Magának viszont nincs bizonyítéka apám bűnösségét illetően, azt ellenben nem hajlandó észrevenni, ami
majd kiböki a szemét. - Ujjait felmutatva számolta elő érveit. - Dante írta a levelet. Dante volt magával,
amikor megtámadták, de csodálatos módon megmenekült. Annak ellenére, hogy ön az ellenkezőjét gondolta,
Dante minden nehézség nélkül fenntartotta magát az utóbbi öt évben. Ráadásul Dante bizonyíthatóan
kapcsolatban van ön féltestvérével, aki még mindig dühös önre egy múltbeli esemény miatt, és van elég
pénze, hogy kifizessen egy ilyen sötét vállalkozást.
- Dante sokkal inkább a testvérem, mint Robert.
- Hogyan képes még mindig védeni őt? - kiáltott fel Aveline, felpattanva székéből. - Tudja jól, hogy ő az
oka, hogy Chloe törvénytelen gyermekként jött világra. Ha nem olvassa el az önnek írott levelemet, ha nem
válaszol ilyen durva sértéssel, akkor ön eljött volna Cornwallba. Nem ment volna el vele, és sose támadják
meg.
Lucien feleségére emelte megkínzott tekintetét.
- Pontosan tudom, mit tett velünk. Gyűlölöm ezt az egészet, különösen, hogy Chloe-t is érinti a dolog.
Meg fog fizetni érte. De túl sok szál köt össze bennünket. Nem vagyok képes elhinni, hogy kezet akart
emelni rám.
Aveline felsóhajtott.
- Lucien, ön engem vádol vak hűséggel. Pedig ön is ugyanúgy viselkedik, mint én, holott kevesebb oka
van rá.
Lucien felállt.
- Elegem van ebből.
- Hova megy? - kiáltott utána Aveline.
 - El - vetette vissza gúnyosan. - Ne várjon rám, ma nem jövök. - Kiviharzott az ebédlőből, magára
hagyva feleségét.

***

Lucien nyugtalan léptekkel járta az utcán, szinte észre sem vette az útjából sietősen kitérő embereket. Nem
érdekelte, hol jár, merre tart; azért jött el otthonról, hogy kifújja magából reggeli veszekedésük gőzét.
Lelkében érzelmek vihara kavargott.
Aveline-nek igaza volt. Nem akarta ugyan bevallani, még önmagának sem, igyekezett úgy tenni, mintha
minden a legnagyobb rendben lett volna, de nem takargathatta végtelenségig maga előtt a nyilvánvaló
tényeket. Minden stimmelt.
Dante elolvasta Aveline levelét, és gondoskodott róla, hogy ne jöhessen rá Chloe létezésére. A kislány
házasságon kívül született. Ennek csakis ő az oka. Aveline-nek abban is igaza volt, hogy Dante meglepő
módon remekül ellavírozott a társaságban azok alatt az évek alatt, míg Lucien Sledge rabszolgájaként
kínlódott a hajón. Hogy sikerült neki? Mondott valamit arról, hogy Adminton vette szárnyai alá.
Adminton a Huntley család közeli jó barátja. Aveline látta Dante-t Roberttel veszekedni odakinn a
kertben. Lehet, hogy miatta vesztek össze? Robertnek volt pénze - és motivációja is -, hogy eltetesse őt láb
alól. Egy nemkívánatos testvért.
Lucien soha életében nem gyűlölte féltestvérét. Már gyermekkorában is szeretetre méltónak látta, csak
hát kapcsolatukat megmérgezte Clarissa állandó gyűlölködése. Aztán jött ez az eset, hat évvel ezelőtt,
amikor Robert épp csak betöltötte a tizenkilencet. Vajon a fiatal herceg annyira meggyűlölte akkor, hogy
végül elhatározta, elteteti láb alól?
Nem akart szembenézni ezzel a lehetőséggel, de tudta, hogy meg kell tennie.
Kiáltás hallatszott. Lucien feleszmélt gondolataiból, fürgén körülpillantott a zsúfolt utcán, keresve, honnan
jöhetett a hang. Robajt hallott. Épp jókor nézett hátra ahhoz, hogy észrevegye a megbokrosodott lovakat és
a hintót, mely egyenesen felé tartott. A gyeplőt nem tartotta senki, a megriadt állatok csattogó patákkal
vágtattak a kövezeten. A rémült tömeg eszeveszetten menekült útjából.
Nem volt ideje gondolkodásra. Egyetlen mozdulattal a mellette álló gyümölcsárus standjára vetette
magát, s a következő másodpercben a fogat már azon a helyen robogott, ahol az imént még ő állt. A
kerekek nekicsapódtak a járdaszélnek,
megbillentették a járművet, s valamelyest visszafogták a nekivadult lovakat. Lucien feltápászkodott a törött
gyümölcsösstand romjai közül, igyekezett megtisztogatni ruháját, miközben két merész járókelő megfogta a
lelassult lovakat, mielőtt még nagyobb szerencsétlenséget okoztak volna.
- Ez igen köze' vót, uram - bólogatott Lucienre az idős gyümölcsárus, fél szemével még a kocsi felé
pislogva. - Maga is kis híján úgy végezte, mint azok ott.
Lucien a széttaposott almákra pillantott a járdán. Elővett néhány pénzérmét, az idős férfi kezébe nyomta,
s az sietett őket nyomban zsebre tenni.
- Remélem, ez elegendő lesz, hogy kompenzálja az okozott kárért. Elnézését kérem, amiért ilyen
felfordulást okoztam.
Az öregúr hálásan bólogatott, miközben Lucien hazaindult, legjobb nadrágjáról szedegetve a
gyümölcsdarabokat.

Aveline lefelé ment a lépcsőn, épp a kesztyűjét húzta. Sikerült befejeznie néhány hímzést, és alig várta, hogy
végre eladhassa őket, s az árát eljuttassa Mrs. Baines-hez, apja ápolásának költségeit fedezendő.
- Sétálok egyet - szólt Eltonnak.
- Igenis, asszonyom. - Mielőtt azonban kiléphetett volna az ajtón, még hozzátette. - Két úr várakozik
önre, asszonyom. Mr. Curtis és Mr. Whigby. A kék szalonba vezettem őket.
- Mr. Curtis és Mr. Whigby? Nem ismerek ilyen urakat.
- Küldjem el őket?
- Nem - döntött Aveline. - Megnézem, mi járatban vannak.
- Igenis, asszonyom - hajtotta meg magát Elton, s azzal távozott is.
Amikor Aveline belépett a kék szalonba, a két úriember azonnal felpattant. Egyikük magas, vékony férfi
volt, rövidre nyírt, őszes fekete hajjal. A másik alacsonyabb és testesebb, csaknem teljesen kopasz.
Mindketten a legutóbbi divat szerint szabott drága ruhát viseltek.
- Uraim, Mrs. DuFeron vagyok. Miben lehetek szolgálatukra?
 A két férfi meghajtotta magát.
- Bocsásson meg, asszonyom, hogy nem sokkal házasságkötését követően zaklatjuk - kezdte a
kopaszodó férfi. - Marcus Whigby vagyok. Ez itt Mr. Curtis. Üzleti ügyben szeretnénk tárgyalni önnel.
- Velem? - Aveline egyetlen szót sem értett az egészből. - Attól tartok, uraim, nem igazán tudom, miről
lehet szó. Talán keressék meg ügyükkel a férjemet.
- Nem, Mrs. DuFeron. Önnel kívánunk beszélni - jelentette ki a magasabbik férfi mélyen zengő hangján.
- Édesatyjának pénzügyeiről kívánunk beszelni önnel.
Aveline lelkében jeges félelem ébredt.
- Történt valami apámmal?
- Nem, dehogyis - mosolyodott el Mr. Whigby, de Aveline látta rajta, hogy szeme éppoly jegesen
rezzenéstelen, mint amikor belépett. - Régi barátok vagyunk apjával. Felkerestük Cornwallban, s amikor
megtudtuk, hogy a báró magatehetetlen beteg, úgy döntöttünk, önhöz fordulunk ebben a kérdésben
- Pontosan miről lenne szó?
A két férfi egymásra nézett, majd Mr. Whigby szólalt meg.
- Apja adósságainak ügyében.
Aveline lerogyott a legközelebbi székbe. A két úriember követte példáját.
- Mi van velük?
- Bizonyosak vagyunk benne, hogy ön is tisztában van vele, apja több alkalommal is tartozásokat hagyott
maga után kártyajátékait követően - jelentette ki Mr. Whigby. - Többek között nekünk is tartozik.
Meglehetősen jelentős összeggel.
- S most azért jöttünk, hogy behajtsuk ezt a tartozást - tette hozzá Mr. Curtis.
- Értem - nyelt nagyot Aveline. Gombócot érzett a torkában. - Mekkora összegről van szó?
- Ezer fontról. Természetesen a kamatokkal együtt. - Mr. Whigby jó néhány váltót húzott elő.
Mindegyikükön apja aláírása.
- Ó, igen. - Félelem futott át rajta, de kifelé nem mutatta, nyugodt maradt. - Gondolom, tudják, hogy nem
tartok itthon ekkora összeget.
- Természetesen, asszonyom - mosolyodott el ismét Mr. Whigby. - Mivel azonban ön egy igen tehetős
úriember felesége...
- Valóban - erőt vett magán, sikerült visszamosolyognia. - Kérem, hagyja meg elérhetőségét, Mr.
Whigby, hogy elküldhessem önnek a kívánt összeget.
Whigby és Curtis gyors pillantást váltott egymással.
- Talán jobb lesz, ha visszajövünk érte. Legyen, mondjuk, három nap múlva. Önnek megfelel?
- Minden bizonnyal, uraim - Aveline, arcán az iménti feszes mosollyal felállt, így a két férfi is kénytelen
volt felemelkedni. - Nos, uraim, ha megbocsátanak, fontos találkozóra sietek.
A két férfi meghajtotta magát és elindultak az ajtó felé. Mielőtt azonban kiléptek volna a szalon ajtaján,
Mr. Whigby visszapillantott Aveline-re.
- Ugye önnek van egy leánya, Mrs. DuFeron?
Aveline-t megállította a férfi hangjának fenyegető éle.
- Igen.
- A gyermek drága kincs. Borzalmas lenne, ha valami történne vele - nézett a szemébe Whigby mereven
egy hosszú pillanatra. - Három nap, Mrs. DuFeron. - Aztán követte a távozó Curtist.
Aveline-t egyszeriben megrohanta a rettegés. Ezek a férfiak azzal fenyegetőztek, hogy bántják Chloe-t.
Jól szabott, drága öltönyük és udvarias viselkedésük ellenére Mr. Whigby és Mr. Curtis nyilvánvalóan az
alvilág köreihez tartoztak. Abban pedig biztos lehetett, hogy Chloe szépsége és bája nem bűvöli el őket, ha
elő nem teremti az ezer fontot három nap alatt. Istenem, honnan is szerezhetne ilyen óriási összeget?
Eszébe jutott a kézimunka, amit el akart adni. Még több darabot kell készítenie. Sokkal többet. Apja
eltartására és adósságainak kiváltására is.
Őrült módjára szaladt a varrószobába. Neki kell látnia, be kell fejeznie az összes félkész munkát.
Elővette a ládikát, kiválasztotta az anyagot. Igen, ez szép lesz. Cérna kell. Hol a csudában van a nyavalyás
fonal?
Megtalálta, hátradőlt a széken, felvette a tűt. Igyekezett befűzni a fonalat, de a kezén felejtett kesztyű
nehézkessé tette mozgását. Türelmetlenül vette le őket, félredobta, és újra megkísérelte befűzni a fonalat.
Keze azonban borzalmasan remegett.
 Úrrá kell lennie érzelmein. Leengedte kezét, behunyta szemét, és vett néhány mély levegőt. De ismét
csak megjelent előtte Mr. Whigby arca, amint megfenyegeti Chloe-t. Ezer font. Jóságos ég, honnan fog
előteremteni ekkora összeget három nap alatt? Mindenképpen pénzt kell küldenie Mrs. Baines-nek, de most
első, hogy kielégítse a bűnözők követelését. És mi történik akkor, ha ezzel nincs vége a dolognak? Rémülten
felsóhajtott a gondolatra. Biztosan lesznek még, akik követelésekkel állhatnak elő, hisz apja szinte beteges
megszállottsággal játszott. Képtelen annyit varrni, hogy minden követelést kielégítsen.
- Papa, hogy tehettél ilyet? - suttogta, s könnyek szöktek a szemébe. Most először szembesült igazán a
ténnyel, mennyire nem volt gondos szülő édesapja. Játékszenvedélye eluralkodott rajta, képtelen volt
megállni. Állandóan játszott, akkor is, amikor szinte már ennivalóra sem futotta. Eszébe sem jutott, hogy
végiggondolja, milyen hatással van szenvedélye családjára.
Hányszor kényszerült rá, hogy maga keressen anyagi fedezetet a háztartási költségekre? Mióta
édesanyja tizenöt éves korában maghalt, máson se igyekezett, csak hogy helyrehozza a család romba dőlt
anyagi helyzetét. Apja pedig soha, egyetlenegyszer sem mutatott megbánást. Szinte észre sem vette, hogy
tulajdonképpen a lánya tartja el őt is, a családját is. A kártyaveszteségek pedig folyóként sodortak el
mindent. Az sem hatotta meg, amikor kiderült, hogy megosztotta Lucien ágyát, csak hogy megmentse őt,
nem becsülte az érte hozott áldozatot. Ehelyett elment és párbajra hívta Lucient, és újra kockára tette az
életét.
Hála istennek, hogy Lucien nem fogadta el a kihívást. Egész életében hálás lehet neki, hogy az utolsó
betűig betartotta megállapodásukat. Az együtt töltött három éjszaka ajándéka volt Chloe.
Elejtette a tűt, és kezébe temette arcát. Nem engedheti, hogy baja essék a kislánynak. A nyakába
szakadt szerencsétlenség nagyobb volt, mint amit kézimunkázással meg tudott oldani. Mi állíthatja meg az
összes többi követelőt, ha kielégíti Mr. Whigby igényeit?
El kellene mondania Luciennek.
Á, nem teheti. Különösen a ma reggeli veszekedésük után nem. Tudta, hogy Lucien bűnösnek tartja
apját, még csak nem is végzetes játékszenvedélye miatt. De nem volt választása, Chloe élete volt a tét.
A félelem eluralkodott rajta, akár egy hatalmas hullám csapott át lelkén, és Aveline sírva fakadt.

Amikor Lucien hazaért, Elton az ajtóban várta. London egyik legjobb inasa lévén, rezzenéstelen arccal
fogadta gazdája megviselt ruhájának látványát, csak kinyitotta az ajtót és már meg is kérdezte:
- Küldjek el Stokesért, uram?
- Ó, igen, hogyne. Remélem, nem kondítja meg a vészharangokat, amikor meglátja a ruhámat.
- Nos, uram, az lehetséges - csukta be az ajtót Elton. - Mrs. DuFeronnak látogatói voltak ma.
Lucien megállt a lépcsőn. A mód, ahogyan inasa a „látogatók” szót ejtette, egyértelmű célzást rejtett.
- Milyen látogatók, Elton?
- Két férfi, uram. Mr. Whigby és Mr. Curtis.
- Whigby? Mi dolga annak a semmirekellőnek az én feleségemmel?
- Nem tudhatom, uram. Mindenesetre Mrs. DuFeront nagyon megviselte a látogatásuk.
- Megviselte? - Mi az ördögöt keresett az a nyavalyás adóbérlő Aveline-nél? Whigby a lehető
legundorítóbb szerencsebarlangokkal tartott kapcsolatot, azoknak a szerencsétleneknek kölcsönzött, akik
üres zsebbel távoztak a játékasztalok mellől. Ő is megkopasztotta azokat a szerencsétleneket
uzsorakamataival, akik nem vették észre, mire megy ki a játék...
Hát persze. A báró.
- Elton, hol van most a feleségem?
- A szobájában, uram.
- Rendben. Hadd nyugodjék csak meg, én majd elintézem ezt az ügyet. Küldjön át valakit Mr.
Whigbyhez. A titkáromnál meglesz a címe. Közölje vele, hogy jelenjen meg egy órán belül. És tegye
egyértelművé számára, ez nem kérés, hanem utasítás.
- Igenis, uram. - Elton arcán egy pillanatra halovány mosolyféle jelent meg, de abban a pillanatban el is
tűnt, mintha sosem lett volna. Elindult, hogy kiadja a megfelelő utasításokat.
Lucien felsietett a szobájába, düh lobogott benne. Az a nyavalyás kis senki, ez a Whigby képes volt és az
otthonában zargatta a feleségét az apja tartozása miatt. Kétségtelen. Whigby nyilvánvalóan ki akarja törni a
nyakát.
Belépett a szobájába, és Stokes után kiáltott, miközben lehámozta magáról gyümölcsfoltos ruháját. Az
inas megjelent, s Lucien egyetlen mozdulattal elhárította a férfi döbbent tekintetét tönkrement ruhadarabjai
láttán.
- Gyorsan, Stokes. Egy órán belül látogatót várok.
 Az inas akcióba lendült, elővett egy új öltözetet gazdája számára.
Lucien levette nyakkendőjét, kigombolta ingét, minden mozdulata türelmetlenségről árulkodott. Minden
valamirevaló bankár az úriasszony férjét kereste volna meg egy ilyen üggyel, és nem a hölgyet zaklatta
volna. De Whigbyről legkevésbé sem lehetett elmondani, hogy úriember lett volna.
Most megtanítja, hogy ne merje többé Lucien DuFeron feleségét zaklatni.

Tizennyolcadik fejezet

Lucien már odalenn várt, amikor Marcus Whigby végre megérkezett. Jól szabott fekete öltönyt vett,
palackzöld mellényt és fehér nyakkendőt. A dolgozószobájában ült íróasztala mögött, és a legújabb
befektetéseivel kapcsolatos levelezést nézte át. Szinte fel sem nézett munkájából, amikor bejelentették
Whigbyt.
- Üljön le, Whigby. Azonnal ráérek magam is.
A szeme sarkából figyelte a férfi aggodalmas arckifejezését. Az uzsorás nyilvánvalóan nem várt ilyen
gyors reakciót Lucientől - sőt egyáltalán nem is tőle várta, hogy jelentkezzék. Lucien további öt percen
keresztül nyugodt szívvel nézegette a papírokat, majd hirtelen félretette üzleti levelezését, és azzal a
mosolyával fordult látogatójához, melytől annak idején a kalózoknak is inába szállt a bátorságuk.
- Méltányolom, hogy megjelent, Whigby. Úgy tudom, meglátogatta a mai nap során feleségemet.
- Nos... igen. Üzleti ügyben bátorkodtam felkeresni.
- Valóban? - fűzte egymásba ujjait Lucien. - Vajon nem az a dolgok normális elrendezési módja, hogy
ilyen esetben az úriasszony férjét keressük fel?
A testes férfi megvonaglott.
- Tudomásomra hozták, hogy önt nem érintik feleségének ezen természetű ügyei.
- Milyen érdekes. Engem minden érint, aminek a feleségemhez van köze, Whigby. Minden.
- Értem már - gyűjtött erőt a férfi egy halovány mosolyra. - Elnézését kérem, Mr. DuFeron, ha
megsértettem volna.
- Igen, valóban megsértett, méghozzá nem is kis mértékben. Azon gondolkodtam, hogy párbajra hívom.
A férfi elsápadt.
- Nos, Mr. DuFeron, úgy gondolom, erre semmi szükség...
- Hacsak - folytatta Lucien ugyanazon a bársonyos hangon - most azonnal elém nem tárja, mi volt az a
halaszthatatlan dolog, amivel feleségem őnagyságát zavarni merészelte.
Whigby előhúzott egy zsebkendőt és megtörölte izzadt homlokát.
- Az a pletyka járja, hogy ön összekülönbözött apósával, és ezért Chestwick gróf adósságát...
- Nos, tehát apósommal kapcsolatos az ügy. Azt hitte, amiatt, hogy összekülönböztem vele,
megengedheti magának, hogy a feleségemet háborgassa ezzel a kérdéssel?
- Pontosan.
- Akkor rosszul hitte. - Lucien többé nem rejtette véka alá dühét. - Idejött, Whigby, a házamba, és a
feleségemet háborgatta egy olyan üggyel, amit csakis mi ketten oldhatunk meg. Erre nincs semmiféle
magyarázat!
Whigby keservesen csavargatta ujjai között a gyűrött zsebkendőt.
- Épp csak néhány szót váltottam a hölggyel. Elmondtam neki, hogy apjának tartozásai vannak. Nem
sértettem meg.
- De felizgatta, Whigby, és nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy bárki ilyen állapotba hozza a felségemet.
Mennyivel tartozik Chestwick?
- Ö... ezer fonttal.
Lucien kihúzta az egyik asztalfiókot, s kivette a készpénzes utalványtömböt. Néhány gyors vonással
kiállította ezer fontra Marcus Whigby nevére. Odalökte elé a papírt.
- Itt a pénze, Whigby. És ajánlom, hogy többet ne háborgassa a családtagjaimat semmiféle
pénzügyekkel.
Whigby gyorsan elvette a papírt, végigfutotta, majd zsebébe süllyesztette.
- Köszönöm, Mr. DuFeron. Ezzel rendeztük is a dolgot.
 - Erre kérek egy aláírást - dugott az orra alá egy újabb papirost Lucien. Whigby odabandzsított. - Az áll
benne, hogy ezennel Chestwick minden tartozását rendeztem, és önnek nincsen további követelése a
báróval szemben. Írja alá.
- Te-természetesen. - Whigby alákanyarította a nevét, és visszaadta Luciennek, aki a fiókba csúsztatta.
A fiókot aztán kulcsra zárta. - Örömömre szolgált, hogy üzletet köthettem önnel, Mr. DuFeron - jelentette ki
Whigby, miközben felállt. - Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet a kedves nejének.
Lucien olyan hirtelen pattant ki a dolgozóasztal mögül, hogy a megriadt Whigby elvétette a lépést s
csaknem elesett. Aztán sebes iramban megindult az ajtó felé. Lucien ráérősen követte az uzsorást.
- Idehallgasson, Whigby - szólalt meg most Lucien mély, határozott hangon, hogy a kövér férfi keze
megrezzent a kilincsen. - Ha még egyszer tudomásomra jut, hogy csak a közelébe is merészkedik a
feleségemnek, fájdalmas véget ér. Megértett engem?
- I-igen - sikerült Whigbynek nagy nehezen kinyitnia az ajtót.
Lucien követte a folyosóra.
- Mondja meg a barátainak, hogy ha a feleségemet vagy a családom bármely más tagját zaklatni
merészeli bárki, az illető az életével játszik.
Whigby nem válaszolt, csak elvette kalapját a várakozó Elton kezéből, és a lehető leggyorsabban eliszkolt
a házból. Lucien jót mulatott, majd elindult vissza, a dolgozószobája felé, de mozgást látott a lépcsőn, s ez
magára vonta figyelmét. Aveline állt ott, tátott szájjal nézte a történteket.
Lucien elmosolyodott.
- Jó estét drágám. Engem keres?
Jó estét? Csak ennyit mond?
Aveline meredten nézte férjét, nem akart hinni a szemének. Épp azért indult le, mert rászánta magát,
hogy megosztja vele Marcus Whigby látogatásának történetét, és azzal szembesült lefelé jövet, hogy Lucien
már meg is oldotta az ügyet!
Férje a lépcső aljához sietett, arckifejezése ellágyult.
- Minden rendben, Aveline - szólt kedvesen. - Minden a legnagyobb rendben.
- Fizetett neki?
Lucien elindult felé a lépcsőn.
- Igen, fizettem. Nincs oka aggódni emiatt.
- És Chloe? - Annak ellenére, hogy a hír nagymértékben megnyugtatta, hangjában rettegés vibrált. -
Istenem, Lucien, az az ember megfenyegette Chloe-t.
- Tényleg? - Veszélyes fény villant szemében. - Egy ujjal sem nyúlhatnak a lányomhoz. Gondoskodom
róla.
- De hát annyian lehetnek. - Aveline belekapaszkodott Lucien karjába. - Ki tudja megmondani, apám
mekkora adósságot halmozott fel? Bolondja volt a játéknak.
- Minden további követelést kifizetek. - Gyengéden végigsimított Aveline arcán. - Ön sírt.
- Annyira megijedtem...
Biztató mosoly jelent meg a férfi arcán.
- Nekem sok pénzem van, Aveline. Apja adósságainak kifizetése legkevésbé sem terhel meg. Nem
akarom, hogy emiatt aggódjon.
- Nem értem, Lucien. Ön gyűlöli apámat.
- De nem önt, Aveline. S Chloe-t sem.
Aveline behunyta szemét, s ahogy egyszeriben elszállt belőle a rettegés, úgy érezte, menten
összecsuklanak a térdei.
- Istenem, Lucien, amikor azt mondta, Chloe-nak is baja eshet, ha nem fizetek, egyszerűen nem tudtam,
mit tehetnék. Aztán rájöttem, hogy el kell mondanom önnek. - Férje karjába zárta, s Aveline hálásan simult
hozzá, arcát zakójának nyomva. - Azért indultam, hogy mindent elmondjak, de maga már el is rendezte az
ügyet.
- Milyen leleményes vagyok, ugye? - Felemelte Aveline fejét, a szemébe nézett. - Figyeljen rám Aveline.
Soha senki nem fogja sem önt, sem a lányunkat bántani. Amíg én lélegzem, addig biztosan nem.
Aveline pillantása az őszintén csillogó sötét tüzű szemekbe mélyedt.
- Hiszek önnek.
- Rendben. - Gyengéden megfordította Aveline-t, kezét a derekára csúsztatta, és elindult vele fölfelé a
lépcsőn. - Fogadok egy embert, aki folyamatosan vigyáz Chloe-ra és a nevelőnőre, ha ez megnyugtatja önt,
bár nem hinném, hogy további nehézségekkel kell számolnunk. Ezek az emberek nem akartak egyebet, csak
hozzájutni a pénzükhöz. Kifizettük őket, nem fognak visszajönni.
 Felértek a lépcsőfordulóra, addigra Aveline-nek sikerült annyira összeszednie magát, hogy reszketegen
rámosolygott férjére.
- Számomra úgy tűnik, ön könnyed kézzel bánik az efféle ügyekkel.
- Eltékozolt ifjúságom eredménye. Volt néhány nem túl szerencsés kalandom a londoni alvilággal -
nevetett fel. - Másrészről megállapodásom van velük, és nem hinném, hogy szívesen vívnák ki haragomat.
- Ebben nem kételkedem.
Lucien ajkához emelte Aveline kezét.
- Menjen a szobájába, és pihenje ki magát, kedvesem. Túlterhelte az idegeit.
Aveline hosszan felsóhajtott, de nem húzta el a kezét.
- Be kell vallanom, igaza van.
- Mi ez? Aveline DuFeron bevallja gyengeségét? Lucien elkerekedett szemmel nézett rá.
Aveline halványan elmosolyodott.
- A mai nap eseményei még az ön idegeit is megviselték, kedves férjuram.
- Nagyon is igaz - szorította meg Aveline kezét. Be kell vallanom, nem volt épp a legjobb perc az
életemben, amikor Elton elmondta, hogy látogatói voltak. De most már minden a legnagyobb rendben.
Pihenjen le, találkozunk vacsoránál.
- Azt hiszem, szívesebben ennék odafönn a szobámban. - Kedveskedőn megsimogatta férje arcát. -
Köszönöm, Lucien. - Megfordult, és a szobájába sietett, otthagyva a férfit a lépcsőfordulón.

Aveline hamarosan felébredt. Egy pillanatra jeges rémület szorította el lelkét, de aztán eszébe jutott minden.
Chloe biztonságban van. Lucien mindent elrendezett.
Megfogadta Lucien tanácsát, és lepihent a szobájában, aztán ágyba hozatta a vacsoráját. Szinte hozzá
sem nyúlt a szakács ízletes fácánpecsenyéjéhez, és a kíséretében érkező ízletes pudingról sem tudott volna
véleményt mondani. Elszundított. Egyetlen pillantást vetett csupán az ablakra, s rájött, hogy hosszabban
pihent, mint tervezte, hisz a libbenő függöny mögött a sötét égen már ott sziporkáztak a csillagok.
Felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett, lenézett a békés éjszakai kertre, mely éles ellentétben állt a
lelkében dúló érzelmek viharával. Szeretett volna helyesen cselekedni, mindig a legmegfelelőbb lépést tenni,
s most úgy érezte, csapdába esett.
Igyekezett hűséges leánya lenni apjának, de legutóbbi események rávilágítottak, hogy apja sem bizonyult
igazi, gondoskodó szülőnek. Valóban nagyon is rossz apa volt, sosem vállalta a felelősséget cselekedeteiért,
s állandó pénzügyi zavarban hagyta Aveline-t, már ifjú lány kora óta. Anyja halálát követően ahelyett, hogy
gondoskodott volna a reá maradt gyermekről, belevetette magát a játékba, hogy feledni tudja gyászát.
Ahelyett, hogy ő figyelt volna Aveline-re, megnyugtatta volna, csak magával, a saját nyugalmával törődött.
Összeszámolni is lehetetlen, hány alkalommal hozta rendbe Aveline apja baklövéseit, s az sosem tanulta
meg a leckét, folytatta tovább egyik hibát a másikra halmozva.
Szerette az apját, de a férfi gyengesége egész életét megváltoztatta. S ebben a pillanatban arra is
rádöbbent, hogy apja iránt érzett odaadása nem a hús vér embernek szólt, hanem annak az apának, akit
elképzelt magának.
S Lucien? Olyan férfi, aki sosem ismert szeretetet. Nem szerették sem a szülei, sem a testvére. Egész
felnőttkorában libertinus kártyásként élt, mégis képes volt kézben tartani anyagi ügyeit, éveket töltött a földi
pokolban, csak mert valaki meg akart tőle szabadulni Londonban. Mégis, ennek ellenére becsületesen
viselkedett.
Öt évvel ezelőtt botrányos módon felajánlotta neki, hogy elengedi apja tartozását és megkíméli az életét,
ha megosztja vele ágyát. És igen, betartotta egyezségüket a legutolsó szóig. Elengedte, amikor a kiszabott
idő lejárt. De felhozhatja-e ellene ez utóbbi cselekedetét? Aveline úgy tekintett elválásukra, hogy Lucien
elhagyta őt. Lucien becsületbeli kötelességként.
Aztán ott volt még az is, hogy amint rájött Chloe létezésére, azonnal felajánlotta, hogy elveszi feleségül.
Otthont adott nekik, ruházta, etette őket, jó életet biztosított számukra, még akkor is, ha ez együtt járt azzal,
hogy soha többé nem találkozhat apjával. Nem is olyan rég még elvetemült gazembernek tartotta ezért.
Most azonban megértette, hogy Lucien őszinte szívvel cselekedett. Hitt benne, hogy apja bűne az öt év,
amit távollétében végig kellett szenvednie, s míg bárki más megölte volna ezért, Lucien életben hagyta
papát. Aveline kételkedett benne, hogy apja képes lett volna elkövetni egy ilyen gaztettet.
Még most is kitartott álláspontja mellett. Egyre inkább úgy gondolta, hogy Dante és a herceg áll az ügy
hátterében, ők akartak valami módon megszabadulni Lucientől. Mindegy, a lényeg, hogy Lucien hitt apja
bűnösségében.
 Ennek ellenére kifizette papa kártyaadósságait. Azt mondta, ki is fogja fizetni őket, csak azért, hogy ne
kelljen emiatt aggódnia. Ez volt az első valódi jele annak, hogy törődött vele, a házasságukkal, ráadásul
előrébb helyezte a bosszúvágynál, mely benne égett. Ez reményt adott a jövőre nézve.
Lucien boldogtalan gyermekkora, züllött ifjúsága, a kínzásokkal teli öt év ellenére képes volt helyesen
cselekedni, amikor erre volt szükség. Megtett mindent, hogy megvédje őt és Chloe-t, s ezt apja sosem tette
volna meg.
Ebben a pillanatban szinte szíven ütötte a felismerés, milyen vakon szerette apját. Mindig is szeretni
fogja. Igyekszik megvédeni nevét. De többé nem büntetheti Lucient apja hibái miatt.
Lucien a férje. Szereti őt. Mindig is szerette - s egy pillanatra sem szűnt meg szeretni, még akkor sem,
amikor azt hitte, elhagyta őt. Aznap minden kétséget kizáróan megmutatta, hogy helytelenül vélekedett róla.
Igenis, érdemes rá, hogy odaadó felesége legyen, s eljött az idő, hogy cselekedjék.

Lucien a dolgozószobájában üldögélt a kandalló előtt, s a lángok cikázó fényének játékát figyelte a fénylő
sakktáblán. Felvette a fehér királynőt, nézegette egy darabig, majd rásimította ujjait, és hátradőlt.
Hány alkalommal nyugtatta meg ez az egyszerű mozdulat, miközben Sledge hajójának nedves és hideg
padlóján kucorgott?
Amikor elkapták, a sakkbábu ott volt a zsebében, előzőleg csúsztatta bele valami bolond ötletből. Tudta,
hogy a gonosztevők az első adandó alkalommal elveszik jó ruháit, és amint magára hagyták cellájában,
elrejtette a bábut. Ott is maradt, csaknem a Tengeri Sárk ányon töltött teljes idő alatt, és csodás
megnyugvást jelentett, amikor torka kiszáradt a szomjúságtól, és háta égett Sledge korbácsának csapásaitól.
Amikor senki sem láthatta, elővette a figurát, és megsimogatta. A sima, lakkozott fa Aveline bőrének
érintését idézte fel benne.
Egy éjszaka Denton, Sledge legjobb cimborája megtalálta nála a figurát. Gúnyosan kiröhögte, és a
fedélzeten át a háborgó tengerbe hajította. Ezzel az egyetlen mozdulattal foszlott akkor semmivé utolsó
reménye.
Ha a kalózok nem mentik meg alig néhány napkésőbb, tudta, hogy megbolondult volna magában a sötét
cella mélyén.
Mégis megmenekült. Elszökött, s visszaszerezte vagyonát a Bosszúálló fedélzetén, s diadalmasan
térhetett vissza Angliába, hogy megfizettesse Chestwick grófjával, amit vele tett. Beteljesítette célját.
Sosem gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor önként kifizeti a férfi kártyaadósságát.
Ugyanakkor arra sem gondolt, hogy elveszi feleségül Aveline-t, apja lesz gyermekének. Éppilyen
lehetetlenségnek tűnt az is, hogy fontolóra veheti valaha az életben, hogy nem Chestwick gróf
kínszenvedésének forrása.
Dante árulása lesújtotta. És az, hogy esetleg Robert is érintve lehet az ügyben... Jóságos ég, lehetséges,
hogy az a jó néhány évvel ezelőtti incidens a Torrington lánnyal ennyire ellene fordíthatta féltestvérét? Több
bizonyíték szólt a két férfi, mint Aveline apja ellen. Tény, hogy Dante szándékosan is félrevezethette őt.
Tudott róla, hogy Aveline gyermeket vár tőle. Ismerte a grófot. Könnyűszerrel elhitethette a kapitánnyal,
hogy egy báró bérelte fel, elhitetve Luciennel, hogy Chestwick áll az események hátterében.
Mélyen felsóhajtott, behunyta szemét. Milyen hosszú ideig hitte, hogy a báró felelős mindenért! Olyan
nehéz volt most újragondolnia mindent. És ha mégis ő tette, mit tehet most? Nem tud mozogni. Nem tud
beszélni. Sokkal jobban tönkretette
magát, mint Lucien valaha tehette volna.
Kinyitotta szemét és a tenyerében fekvő fehér királynőre nézett. Pokolba Chestwickkel. Ezúttal Lucien
nyert, s vitte az egész kasszát.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Az órára pillantott, csaknem fél egyre járt az idő. Azt hitte, hogy
már minden szolga ágyban van. Remélte, hogy ott vannak. Ismét felhangzott a kopogás.
- Szabad - kiáltott ki, nem is próbálva leplezni, mennyire felingerli, hogy zavarják.
Az ajtó halk nyikordulással kinyílt.
- Lucien?
Felesége hangja egyszeriben visszahozta a jelenbe.
- Aveline? Azt hittem, alszik már.
- Aludtam is - siklott be a szobába. A kiéhezett férfi vágyálma: mézszínű fürtjei vállára omlottak, dús,
gömbölyű testét selyemkombiné fedte. - Remélem, nem zavarom.
- Dehogy zavar. - Barátságos mosolyt küldött felé. - Bolond az a férfi, aki elutasítana egy ilyen
csodálatos hölgyet az éjszaka kellős közepén.
Aveline elmosolyodott. Becsukta maga mögött az ajtót.
 - És ön egyáltalán nem bolond.
- Néha igen - válaszolt Lucien, lenyűgözve felesége hívogató pillantásától. - Különösen, ha ennyire
gyönyörű, mint ma éjjel.
Aveline elpirult, félrefordította tekintetét, ajkán még mindig az iménti mosoly ragyogott, s Lucien csak
annyit tudott tenni, hogy nem ugrott fel, és vetette rá magát. A selyem úgy suhogott rajta, mintha második
bőre lenne, a csipkebetét betekintést nyújtott azokba a szépségekbe, melyeket valójában rejteni volt hivatott.
Másra sem vágyott, mint kicsomagolni ezt a pompásan felöltöztetett ajándékcsomagot, lassan lefejtve egyik
réteget a másik után.
- Minden rendben van? - kérdezte, amikor Aveline nem mozdult az ajtóból. - Szüksége van valamire.
- Ó, igen. - Szikrázó szemeit visszafordította Lucienre, s pillantása nyomán a férfi minden izma
pattanásig feszült, válaszképp a pillantásában szikrázó kimondatlan kérésre. - Igen, Lucien, szükségem van
magára.
A háta mögé nyúlt, és elfordította a kulcsot a zárban. A halk kattanás úgy visszhangzott a csendben,
mint a puskalövés, és Lucienen végigszáguldott az izgalom.
Aveline lassan közelített, teste minden nőies görbülete csábítóan hullámzott, hívogatón és szelíden, a
néma csendben nem hallatszott más, csak a léptek zaja és a selyem suhogása. Haja csillogott a tűz
fényében, bőrének aranyszíne szinte világított. Amikor odaért a székhez, s vállára tette kezét, Lucien
csaknem zavarba jött.
Behunyta szemét, hangosan felsóhajtott. A kalózhajón töltött idő alatt felszedett kocsmai nőktől
eltekintve nem szeretkezett, mióta elrabolták. Sebhelyei még a lotyókból is megjegyzéseket váltottak ki,
pedig azok igen messze álltak egy úrinőtől. Amikor visszatért Angliába, csak a bosszú foglalkoztatta, a szex
eszébe sem jutott.
Most azonban másra sem tudott gondolni.
- Mondanom kell valamit - simított végig haján Aveline.
A simogató kézhez bújt, felesége érintése egyszerre nyugtatta meg és izgatta fel.
- Bármit mondhat nekem.
Az iménti titokzatos mosoly tűnt fel ismét arcán.
- Tudom.
Képtelen volt ellenállni a kísértésnek, kinyúlt, és megsimogatta Aveline selyem borította csípőjét.
- Mondja, de gyorsan, amíg még működik az agyam.
Vidáman felkacagott, a hangjának puszta csengése izgalommal töltötte el Lucient. Mintha addigra már
nem lett volna olyan kemény, mint a gránit.
- Szeretnék tudatni önnel valamit. - Aveline elétérdelt, kezét a combjára fektette, úgy nézett fel rá.
Átkozott nő! Hát nem veszi észre, milyen gondolatokat idéz fel benne ez a póz?
- Mit? - kérdezte reszelős hangon.
- Szeretném, ha tudná, hogy csodálatos embernek tartom. Amit ma cselekedett, rendkívül tiszteletre
méltó.
Csodálatos? Tiszteletre méltó? Cseréljük k ívánatosra. Vagy bujára. Ki vagyok éhezve magára,
édes feleségem, gondolta.
- Ahogy kifizette apám tartozásait, igazi úriemberként viselkedett - hangzott a folytatás. - Tudom mit
érez iránta, s mégis megtette értem és Chloe-ért.
- Az ügy nem volt olyan rendkívüli, mint amilyennek látja - jelentette ki Lucien, miközben egyre azon járt
az esze, vajon mit szólna Aveline, ha megkérné, hogy csúsztassa följebb a kezét a combján, csak egy
kicsit...
- Talán az ön számára, aki hatalmas vagyonnal rendelkezik, nem - folytatta Aveline az iménti
határozottsággal arcán -, de egy nő számára, aki semmiféle jövedelemmel nem rendelkezik, ezek a
követelések valóságos rémálmot jelentenek. Különösen, ha olyan bűnözőkkel hozza össze őket a sors, mint
ez a Mr. Whigby.
- Ön a feleségem, Aveline, és nekem több pénzem van, mint amit el tudnék költeni. Egyszerűen csak
férji kötelezettségemet teljesítettem, amikor kifizettem apja tartozását.
- Ó nem - ellenkezett vele Aveline. - Ennél sokkal többről van szó. - Csillogó szemmel simított végig
combján. - A mi jelenlegi helyzetünkben ez nagyon is dicséretre méltó tett volt.
- Dicséretre méltó. - Lucien fogai megcsikordultak, ahogy Aveline ujjai végigsimítottak rajta. Már csak
azon csodálkozott, hogy nem pattantak le nadrágjáról a gombok.
- Dicséretre méltó. - Aveline előrehajolt, mellei Lucien térdének szorultak, karját végigfektette combjain.
- Mondtam már önnek - suttogta -, milyen vonzónak találom a dicséretre méltó férfiakat?
Lucien előrenyújtotta kezét, Aveline hajába túrt.
 - Mondtam már önnek, mennyire szeretnék végre odabenn lenni?
Aveline lágyan felsóhajtott, szemében megcsillant a vágy.
- Én is pontosan ezt szeretném.
Lucien arcán feltűnt egykori, elbűvölő mosolya, s egy pillanatra visszaváltozott öt évvel ezelőtti
önmagává.
- Akkor hát mire várunk?
- Nem tudom - pillantott rá Aveline félig leeresztett szempillái mögül. - Úgy tudom, kettőnk közül ön az
ismert nőcsábász.
- Egykor az voltam.
- Többé már nem?
- Jó ideje nem. Megváltoztam, Aveline. Sok szempontból talán visszatetsző lehetek önnek.
- Bizony, nagyon megváltozott. - Aveline leült a sarkára. Csábos pillantásait jóval komolyabb tekintet
váltotta fel. - A férfi, akivel öt évvel ezelőtt találkoztam, sokkal önzőbb volt. Agyonhajszolt. Minden
gondolkodás nélkül képes lett volna lelőni az apámat, s nem érzett volna szemernyi bűnbánatot.
- Tudom, hogy milyen utolsó alak voltam, szó szerint. - Kezét a kezébe vette, összekulcsolta ujjait az
övével. - A pokolba, Aveline, a legrosszabb csirkefogó voltam, amikor áruba bocsáttattam magát apja
szerencsétlen kártyatartozása fejében. Nem voltam jobb, mint Whigby
- Egy biztos, nem vallott úriemberre a viselkedése - sietett egyetérteni vele. - De akkor még más
emberek voltunk mindketten. És ne feledje, együtt töltött három éjszakánk ajándéka Chloe. Ha csak ez az
egy lenne, már akkor sem bánnám meg, amit tettem.
- Túl könnyen megbocsát - suttogta Lucien.
- A múlt hozott össze bennünket. De ne nézzünk többé hátra, csak előre. - A selyem lágyan suhogott,
ahogy előrébb hajolt. - Tovább folytatjuk a témát, vagy előveszünk ennél sokkal nyomósabb kérdéseket is? -
húzta végig kezét a férfi nadrágjának kidudorodásán.
- Valóban találunk még kérdéseket, melyek behatóbb vizsgálatot követelnek - áll fel Lucien, magával
emelve Aveline-t. Félredobta a kezében tartott sakkbábut, s a karjában tartott fehér királynőre irányította
minden figyelmét. Két kezébe fogta arcát és megcsókolta. Aveline beleolvadt ölelésébe, karját a nyaka köré
fonta, és kéjesen felsóhajtott. Lucien követelt, Aveline mindent odaadott. A karjába kapta feleségét, telt
keblei nekiszorultak erős mellkasaink, hasának puha domborulata kemény férfiasságának. Ha lehet, Aveline
még jobban hozzábújt, mintha át akarna hatolni a bőrén.
- Kívánom, Lucien - suttogta két csók között. - Érezni szeretném a testemben.
Lucien vágytól súlyos sóhajjal csókolta, egybeolvadtak, eltűnt minden fenntartásuk, amit valaha éreztek.
Aveline térdét elgyengítette a vágy, keze is megremegett. Lucien mindenre elszánt vággyal telve
szorította, ölelte, csókolta, simogatta testét. Aveline kigombolta a férfi zakóját, s reszkető ujjakkal látott neki,
hogy lehúzza róla. Lucien egyszerűen leengedte a földre, majd mellényére tette kezét.
- Gombolja ki.
A szemében csillogó vad fény az évekkel ezelőtti férfira emlékeztette. Tettre kész nőcsábász és
csodálatos szerető volt akkor. Alig tudott uralkodni ujjai felett, mégis, sikerült neki kigombolnia a mellényt.
Lucien egy mozdulattal rázta le magáról. Szemében olyan tűz égett, mely egy csapásra felperzselte Aveline
minden gátlását. Kioldozta férje nyakkendőjét és ingének nyakát. Hevesen kezdte kihúzni nadrágjából az
inget.
- Aveline. - Hirtelen komoly kifejezést öltött arca, s kezét felesége karjára tette, mielőtt még lehúzhatta
volna róla a kérdéses ruhadarabot. - Fennhagyhatom, ha úgy akarja.
Aveline döbbenten nézett rá.
- Nem értem.
- Az inget. - Lucien elvörösödött, de nem fordította el pillantását. - Fennhagyhatom az inget, ha önnek
úgy jobb.
- Mitől lenne nekem jobb, ha fennhagyná?
- Vagy felmehetünk az emeletre. Eloltjuk a gyertyákat...
- Lucien, mi ez az egész?
A férfi nagyot sóhajtva behunyta a szemét, aztán ismét kinyitotta.
- A hegeim, Aveline. Ha nem szívesen látja őket, fennhagyom az ingemet, vagy felmehetünk az
emeletre, ahol sötét van.
- Jaj, Lucien - simogatta meg a férfi arcát. - Engem nem zavarnak a hegei. Sose zavartak.
A férfi elkerekedett szemmel nézett rá.
- De hisz egy szót sem szólt, amikor először látta őket. Azt gondoltam, undorodik tőlük.
 - Nem. Erről szó sincs. - Aveline hangja elcsuklott a feltörő gyengédségtől. - Elszomorítottak. Sokkoltak,
talán. Rám zuhant a tudat, milyen fájdalmakat és szenvedéseket kellett átélnie. Az első alkalommal, mikor
megláttam őket, rádöbbentem, miért gyűlölte annyira apámat, és nem tudtam hibáztatni érte.
Lucien megkönnyebbülten hunyta be szemét, szemmel láthatóan csökkent benne a feszültség.
- Azon a reggelen, amikor majdnem szeretkezett velem az ebédlőben, akkor taszított el magától, amikor
hozzáért a hegeimhez. - Kinyitotta szemét. Olyan érzelmek égtek benne lángolón, melyeket Aveline sosem
mert remélni. - Biztos voltam benne, hogy undorodik tőlem. Hogy ezért sem akar szerelőjének. - Némi
öngúnnyal felnevetett. - Elfújták az egykor volt híres Lucifert. Tudtam, hogy soha többé nem lehetek az, aki
voltam.
- Nekem sokkal jobban tetszik a mostani énje - hajolt előre Aveline, hogy megcsókolja. Ajka forró volt,
gyengéd. - Akarom, hogy a szeretőm legyen, kedves férjuram, nagyon-nagyon.

Tizenkilencedik fejezet

Az ing derekához nyúlt, de Lucien megelőzte, és egyetlen mozdulattal ledobta magáról. Izmos felsőtestén
megcsillant a tűz fénye. Aveline jólesőn felsóhajtott a látványra, s végigfuttatta kezét a dús, fekete szőrzettel
benőtt mellkason. Megsimogatta az egyik halovány sebhelyet, mely keresztülszelte mellkasát.
- Hogy gondolhatta, hogy emiatt kevésbé kívánatos? - suttogta. - Az én szememben sokkal
férfiasabbnak látszik most, hogy túlélte ezt az elképzelhetetlen kegyetlenséget.
- É-én... - Lucien hangja elcsuklott, s félrenézett, de Aveline még észrevette a szemében megcsillanó
könnyeket. - Mielőtt visszajöttem - voltak hölgyek, akik nem osztották véleményét.
Aveline-t szíven ütötte a gondolat, hogy férje más nőkkel is megosztotta ágyát, de emlékeztette magát,
hogy abban az időben még nem voltak házasok. Joga volt más nőkkel szeretkezni.
Most viszont már az övé.
- Bolondok voltak, mondhatom, hogy megfosztották magukat az ölelésétől egy ilyen közönséges dolog
miatt. - Lucien furcsa hangot hallatott, olyan volt, mintha a sírás és nevetés tört volna ki belőle egyszerre.
Büszkeségből elfordította az arcát. Aveline játékosan végigfuttatta ujját a nyakától mellkasának szőrein
keresztül egészen a nadrág vonaláig. Ott játékosan megsimogatta, s úgy gombolta ki pantallóját, hogy
közben izmos hasát cirógatta.
- Szeressen engem, édes Lucien, mielőtt egészen belebolondulok a magáért való vágyakozásba.
Lucien lepillantott rá, szemében viharos érzelmek kavarogtak, majd magához húzta egy forró, szívből
jövő csókra. Aveline hozzábújt, meleg karjával átölelve férje izmos felsőtestét. A dús szőrzet édesen
csiklandozta a lágy selymen keresztül, s ő egészen szorosan bújt hozzá, átadta magát ennek az édesen
csiklandós érzésnek.
Lucien felhördült, lecsúsztatta karján a ruhát, lemeztelenítve egyik vállát. Lehajolt, és megcsókolta a
rózsás bőrt, s fogát gyengéden a nyaka tövébe mélyesztette. Lüktetett körülöttük a világ. Mohó keze bejárta
Aveline testét, egyiket becsúsztatta a hátához, magához szorítva, amennyire csak tudta, másik kezével
tomporának érzékeny bőrét simogatta.
Lucien féktelen vágya elsöpörte Aveline minden még létező ellenállását. Férje nyakát harapdálta, ujjai a
mellszőrzetében és dús hajában kerestek kapaszkodót, s addig simogatta a férfi mellbimbóit, míg az
felnyögött. Nyitott száját a mellkasának szorította, végignyalogatta, s Lucien a hajába túrt, nevét sóhajtozta.
Minden egyes sebhelyét megcsókolta. Megállt a derekánál, nyelvével végignyalogatta a nadrág fölött.
Csábos mosolyt vetve Lucienre egyre lejjebb csúszott nadrágja sliccén.
Az nem bírta tovább, egyetlen mozdulattal a földre rántotta, a súlyos test ránehezedett. Kezébe fogta
arcát, s moccanni sem engedte, miközben vadul csókolta.
Szíve ott dobogott Aveline-é felett, teste forrón sütött, még a selymen keresztül is érezni lehetett.
Nekiszorította csípejét, hogy jobban érezze kemény erekcióját a combján. Lucien motyogott valamit, odébb
helyezkedett, egyik kezébe fogta Aveline csuklóit, a másikkal végigsimított testén, s kezébe vette mellét.
Aveline a nevét suttogta, behunyta szemét, s viharként sörpört rajta végig az öröm. Lucien a hálóruha
alá csúsztatta kezét, eltépte a csipkeszegélyt, miközben hevesen simogatta mellbimbóját. Szájával felesége
ajkát kutatta, csókolta, gyengéden harapdálta, nyelvével cirógatta.
 Aveline felkiáltott, amikor kettétépte hálóruháját, de hangja nyögésbe fulladt, amikor Lucien szájába
vette mellbimbóját és keményen megszívta forró ajkaival. Nem volt benne gyöngédség, de Aveline ebben a
pillanatban nem is arra vágyott. Lucient akarta, nyers, önfeledt, ösztönös mozdulataival.
Visszasimogatta, mindkét kezével belekapaszkodott, nőies hévvel markolva a kemény izmokat. Amikor
aztán Lucien foga közé fogta és gyengéden megharapdálta mellbimbóját, elveszített minden kontrollt. A
hátába mélyesztette körmét, és szájának feszítette testét.
Lucien mély sóhajjal feltűrte hálóingét a derekáig, combja közé csúsztatta a kezét, ujjával a rá váró forró
nedvességet kereste. Aveline széttárta combjait, hogy jobban hozzáférjen, s beleremegett, amikor férje
rátalált arra, amit keresett, s tapasztalt mozdulatokkal simogatni kezdte. Lába között a rés maga volt a tüzes
pokol.
Lucien becsúsztatta ujját a résbe, s Aveline kis híján már ettől elélvezett. Lucien azonban időben
visszahúzta kezét, aztán, amikor ismét becsúsztatta, immár lassabban, éppen azon a helyen érintette, ahol
kellett. Aveline felsikoltott, megemelte csípőjét, s már csak egy pillanat hiányzott, hogy elmerüljön a mindent
elsöprő kéj hullámaiban.
Lucien nyelvével simogatta mellét, s kezének érintése maga volt a csoda a két lába között. Egymás után
többször is eljuttatta a végső élvezet küszöbére, de mindig megállt az utolsó pillanatban, s megvárta, hogy
reszkető teste lecsillapodjék kissé. Aztán ismét simogatni kezdte.
Aveline testének minden egyes porcikája lázban égett, bőre szinte megduzzadt, olyan érzékenyen várta a
férfi érintését. Lucien pontosan tudta, hol simogassa, mindig megérezte, mikor jutott el a csúcs közelébe, s
épp időben húzódott vissza. Aveline egyre nehezebben lihegett, haja bőrére tapadt. Izzadság ütközött ki
pórusain, homlokára rátapadt egy elszabadult hajtincs.
- Kérem, Lucien - hörögte - kérem, kérem - lihegte csaknem síró hangon.
Csókkal hallgattatta el, közben kigombolta sliccét. Aveline segített neki lehúzni a nadrágot, de a csizmát
már nem volt türelmük levenni. Lucien pénisze kőkeményen meredt előre, s a kandallótűz fényében
halványan csillogott makkja. Aveline végigsimított erekcióján. Férje megrázkódott, elvette kezét, lába közé
térdelt, lenyomta a szőnyegre. Aveline készségesen tárta szét combjait.
- Aveline - simította félre homlokából a rátapadt tincset, s ahogy kiejtette nevét, többet jelentett, mint
minden szerelmi vallomás. Aztán lassan belehatolt.
A vad vágyból, mely mindkettejüket hajtotta, Aveline mást várt, őrültebb egyesülést. Ám Lucien lassan
mozgott benne, egészen mélyre hatolt, s ugyanilyen hosszan mindig vissza is húzódott. Aveline a vállába
markolt, lábával átkarolta és magához szorította, miközben Lucien összeszorított állal fékezte a bensejében
tomboló vágyat.
Két kezébe fogta Aveline tomporát, még mélyebbre hatolt, s annak forróság árasztotta el tagjait.
Már-már elélvezett, de Lucien ismét visszahúzódott, lassan, nagyon lassan, s neki minden tagja reszketett.
Aztán újra belehatolt, ugyanazzal a lassúsággal. Ezúttal mélyen benne maradt, s mindent felforrósító, finom
mozgásokkal juttatta el Aveline-t a csúcsra. Mindent elsöprő gyönyör hullámzott végig rajta, mély hörgést
szakítva fel torkából.
Lucien követte, hátrahajtott fejjel taszított rajta még egyet, aztán újra, keményen. Arca megfeszült az
összpontosítástól, halántékán izzadságcseppek gördültek le, aztán ő is átadta magát a végső gyönyörnek.
Egész teste belereszketett, ahogy Aveline méhébe ürítette magját.
Teljes súlyával rázuhant, s Aveline fáradt mosollyal ölelte át.

Arra tért magához, hogy Aveline nehezen lélegzik alatta, s kezével kissé eltolja magától. Valami
bocsánatkérés-félét motyogva lehengeredett róla, s végignyúlt mellette a szőnyegen. Hallotta maga mellett,
hogy Aveline légzése még mindig nem tért vissza rendes ritmusába, és megérezte simogató ujjait szőnyegen
nyugvó kezén. Felé fordult, s némi önelégült mosollyal mérte végig felesége zilált külsejét.
- Rendetlennek tűnik, kedves Aveline.
- Rám rontottak - mondta gunyoros mosollyal, mely ismét felébresztette Lucienben a vágyat, hogy
rávesse magát. Aveline oldalára fordult, mire a hálóruha maradványa is lecsúszott róla. - Úgy tűnik
számomra, Mr. DuFeron, emlékszik még néhányra a jó öreg Lucifer trükkjeiből.
- Nekem pedig úgy tűnik, Mrs. DuFeron, hogy ön nem csak vakmerő, hanem igen heves vérmérsékletű
hölgyike lett.
Aveline elpirult.
- Magát okolja uram, ön volt a tanítómesterem.
- Meg kell dicsérnem magam, jó tanár lehettem.
Ezúttal Aveline vidáman felnevetett.
 - Az igazat megvallva, kissé izgultam. Sosem csábítottam el még egyetlen férfit sem.
- Megtiszteltetés számomra, hogy én lehettem az első.
- Nem mintha fájlalnám Lucifer eltűnését - élcelődött vele Aveline - megrontott engem.
Lucien egy csapásra elkomorodott.
- Tudom, Aveline. Kérem, bocsásson meg. Könyörületességet kellett volna mutatnom, nem pedig
felhasználni önt kicsinyes vágyaim kielégítésére.
- Megegyeztünk, hogy fátylat borítunk a múltra - szorította meg kezét Aveline. - De ha bizonyítani akarja
szavai komolyságát...
Lucien magára húzta.
- Tudja, hogy szeretném.
Aveline könyökére támaszkodva mosolygott rá.
- Akkor, kérem, vegye le a csizmáit.
Mindketten felnevettek, s Aveline előrehajolt, hogy megcsókolja. Haja függönyként borult rájuk. Lucien
pedig megmutatta, hogy őszinte volt.

Későre járt már, mire Aveline felébredt Lucien ágyában.

Már hajnalodott, amikor felosontak a lépcsőn, magukban kuncogva, nehogy felébresszék a szolgákat.
Aveline hálóingéből csupán néhány foszlány maradt, úgyhogy Lucien zakóját vette magára, így surrantak fel
a hálószobába. A kabát aztán hamarosan lekerült, s Aveline elmosolyodott az emlékek hatására, testében
szokatlan fáradtságot érzett.
Mosolya elhalványult, amikor észrevette, hogy férje nincs mellette. Lucien nyilván jóval hamarabb
felébredt, és elment, hogy dolga után járjon.
Felült az ágyban, félresimítva arcából a haját. Azt gondolta, megosztottak valamit előző éjjel. Hogy
szövetséget kötöttek. Köteléket alakítottak ki. De talán Lucien számára ez sem jelentett többet, mint a többi
alkalmi viszony.
Kétségbeesés szorította össze szívét, amikor felidézte az éjszaka eseményeit. Nem beszéltek
szerelemről, sem halhatatlan vonzalomról. Vajon félreértette a helyzetet? Talán nem is változott meg semmi
házasságukon belül, épp csak most már szeretkeztek egymással. Végül is, csupán testiség volt. Miért
várhatná, hogy Lucien egyszeriben megosztja majd vele érzéseit?
Mélyen, fájdalmasan felsóhajtott. Férje talán nem is tudja, mit jelent szeretni valakit - és egy olyan
családból származót ki is hibáztathatná érte? Valaki, egészen közeli rokona elárulta, s egy hajóra küldte
meghalni. Csak azért élte túl, mert emberfeletti erővel rendelkezett. Aveline sejtette, hogy nem könnyű
megszerezni Lucien szerelmét. Talán nem is képes ilyesféle érzelemre.
A vágy lángolón ég két ember között kapcsolatuk kezdetén, de apránként elenyészik az idő múlásával.
Ha nem tüzeli a szerelem lángja, a testi vágy előbb-utóbb semmivé lesz, s felváltja az unalom és a
neheztelés. Vajon ilyen házasságra kárhoztatja a sors?
Maga köré csavarta a lepedőt, és felemelkedett, hogy átmenjen a maga szobájába. Ahogy kilépett az
ágyból, megpillantott valamit.
Egy fehér rózsa hevert lábai előtt.
Lassan lehajolt, felvette, arcához emelte a virágot, s belélegezte édes illatát. Valószínűleg mellé tehette,
csak nem vette észre.
Mélyet szippantott az illatból, s egyszerre eszébe jutott az a csodás este odalenn a kertben, kettejük
csendes sétája. Vajon Lucien is erre gondolt, amikor ezt a rózsát választotta? Talán van remény, hogy
boldog házasok lehetnek!
Hümmögve indult el saját hálószobája felé.

Lucien bekopogtatott a Huntley-ház ajtaján. Félig-meddig számított rá, hogy ismét kiteszik a szűrét, mint
amikor visszatért Londonba, ám az inas szélesre tárta előtte az ajtót.
- Itthon van a herceg? - kérdezte Lucien, levéve kalapját és kesztyűjét.
- Megérdeklődöm, Mr. DuFeron. - A szolga mély meghajlással távozott, s alig egy percen belül ismét
megjelent. - Őlordsága a dolgozószobában fogadja önt.
Lucien átadta neki a kalapot és a kesztyűt.
- Köszönöm, Stinson.
- Erre parancsoljon, uram.
 Lucien követte a szolgát Robert dolgozószobájába. Milyen furcsa érzés volt számára újra a Huntley-ház
falai között járni. Életében jó időt eltöltött e finoman berendezett városi lakban, de immár világosan érezte,
annak idején nem csupán képzelte, hogy egy múzeum ridegségével veszik körül a falak és a tárgyak.
Csodálatos művészi alkotások sorakoztak mindenfelé, de sokkal kellemesebb volt a hangulat odahaza, a
kisebb házban, Aveline és Chloe társaságában.
Stinson épp csak belépett a dolgozószoba ajtaján.
- Mr. DuFeron - jelentette be a látogatót, azt hátralépett, és beengedte Lucient.
- Köszönöm, Stinson - emelkedett fel Robert asztala mögött. Csinos kék kabátot és barnássárga
nadrágot viselt, akárcsak Lucien. Amikor észrevette mennyire hasonló az öltözékük, a herceg felhúzta
szőke szemöldökét.
- Nos, igen - szólt.
- Szemmel láthatóan egyazon szabót tüntettünk ki bizalmunkkal - mordult fel Lucien. - Ez nem kelti
különösebben jó híredet. Valószínűleg nem ártana a lehető leghamarabb lecserélni a teljes ruhatáradat.
- Nekem örömömre szolgál, hogy jó ízléssel rendelkezel - válaszolt Robert. - Úgy tűnik, ez családi vonás.
- Képes vagy bevallani, hogy rokonságban állunk?
- Sosem tagadtam. - Robert karba fonta kezét. - Mi hozott ide ilyen korai órán, Lucien? Ahogy én
emlékszem, te tipikusan éjszakai bagoly vagy. Talán nem is feküdtél le?
Lucien képtelen volt elrejteni az arcára kiülő elégedett mosolyt.
- De igen.
Robert felemelte a kezét.
- Nem érdekelnek a részletek!
- Nem is állt szándékomban megosztani veled.
Robert türelmetlenül felsóhajtott.
- Úgy tudom, nincs az az esemény, mely idehozna téged önként és dalolva, kérlek tehát, légy szíves,
világosíts fel látogatásod okáról.
- Engem nem hibáztathatsz emiatt, Robert - pillantott körbe Lucien a dolgozószobán, mely gyermekkora
óta szinte semmit sem változott. - Ez a ház nem őriz túl sok kellemes emléket számomra. Ha már így
eszembe jutott, hol van anyád ma reggel?
- Vásárolni ment.
- Remek. Úgyis kettesben akartam beszélni veled.
- Mennyire lekötelezel. - Robert leült az asztala mögött. - Foglalj helyet, Lucien. Be kell vallanom,
kíváncsivá tettél.
Lucien az asztalhoz legközelebb álló székre telepedett le.
- Miről akarsz beszélni? - kérdezte Robert.
- Victoria Torringtonról.
Robert felpattant.
- Ki innen.
Lucien felállt, de jóval lassabban, mint féltestvére.
- Nem megyek.
- Akkor kidobatlak.
- Tedd meg - gúnyolódott Lucien, miközben Robert elindult az ajtó felé. - A társaság legalább
csámcsoghat majd rajta, hogy Huntley hercege kidobatta saját házából a testvérét.
Robert megállt félúton.
- Féltestvérét.
Lucien megvonta vállát.
- Ahogy akarod. Nem elég, hogy visszatértem a halálból, és elvettem törvénytelen gyermekem anyját?
Kell ennél több pletyka a családnak?
- Sajnos igazad van.
- Beszélnünk kell Victoriáról, Robert - nézett csendesen a hercegre Lucien. - Nem mehet így a világ
végezetéig.
Robert pillantásában az égett, hogy nagyon is el tudná képzelni az életét e beszélgetés nélkül, mégis
visszatelepedett az asztal mögött álló székre.
- Ha bocsánatot akarsz kérni, úgy gondolom, elkéstél.
- Csak szeretném elmondani, mi történt. Aztán, ha gondolod, bocsánatot is kérhetek.
Robert tettetett közönnyel nézett rá félig leeresztett szempillái mögül.
- Ha mindenáron ezt akarod - sóhajtotta.
 - Akarod tudni az igazságot? - kérdezte Lucien. - Vagy úgy érzed, kellemesebb, ha megmaradsz
amellett, amit látni véltél?
Robert kinyitotta szemét, és ellenséges pillantást lövellt felé.
- Pontosan tudom, mi történt. Megpróbáltad elcsábítani a lányt, akit el akartam venni feleségül.
- Nem én voltam az első.
- Hogy mondhatsz ilyet? - pattant fel Robert a székből. Két kezét az asztalra téve Lucien felé hajolt. -
Victoria egy gróf lánya volt. Születésétől fogva nekem szánták. Victoria úgy nőtt fel, hogy tudta, egyszer az
én feleségem lesz.
- És innentől kezdve nem is érdekelte semmi. Azt gondolta, azzal szerelmeskedik, akivel akar, hiszen
biztos jövő várta - mordult fel dühösen Lucien. - Az a lány egy cafka volt, és köznevetség tárgyává tett
volna téged is! Én viszont tudtam, hogy úgyis hiába mondanék neked bármit, nem hinnél nekem. Be kellett
bizonyítanom. A pokolba, Robert, gondolkodj! Hallottad rólam valaha is, hogy megrontottam egy lányt?
Robert kétkedő pillantást vetett felé.
- És a feleséged?
- A z egészen más kérdés. A körülmények... nos, egészen különleges helyzet volt. És a végén rendbe
hoztam mindent.
Robert felnevetett.
- Jóságos ég, a nagy Lucifert elkapták. Úgy tűnik, Lucien, a feleséged ugyancsak elkapott téged.
Lucien összeszorította állát, tudván, hogy Robert megjegyzése ugyancsak közel járt az igazsághoz.
- Nem Aveline-ről beszélünk, hanem Victoriáról. És ő nem volt szűz.
- Azután, hogy elbántál vele, biztosan nem. - Robert hangjában undor érződött. Kiegyenesedett és az
asztalán levő papírokat kezdte rendezgetni.
- Egy ujjal sem értem hozzá, Robert.
- Valóban? Újabb sztorival akarsz előállni?
- Lord Hardyston volt a szeretője, nem én. - Lucien megérintette Robert kezét, kényszerítve, hogy
letegye kezéből a papírokat, és a szemébe nézzen. - Csak úgy rendeztem a dolgot, hogy rajtakapj
bennünket, különben sosem hitted volna el, miféle nővel állsz szemben.
- Pontosan tudtam, milyen nővel állok szemben. Csodálatos hölgy volt, édes érzékiséggel, s ő lett volna a
hercegnőm.
- Nem, Robert. Victoria csodaszép kurva volt, aki gyötrelemmé változtatta volna az egész életedet
szeretőivel.
- Kifelé! - rázta le magáról Robert Lucien kezét. - Takarodj a házamból, te elvetemült! Tönkretetted a
nőt, akit szerettem!
- Tudom, hogy szeretted - mondta Lucien nagyon csendesen. - Ezért kellett ezt az utat választanom,
hogy megmentselek tőle. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
- Párbajra kellett volna hívjalak - kiáltotta Robert. - Csak épp nem akartam meghalni tizenkilenc évesen.
- Nem kellett volna megölnöm téged - nézett a szemébe Lucien. - Visszautasítottam volna a kihívást.
- Gyáva alak!
- A testvérem vagy, Robert. Számomra ez jelent valamit, még akkor is, ha neked csak problémát okoz. -
Lucien meghajolt. - Jó napot kegyelmességednek.
- Féltestvéred - mordult fel Robert, mialatt Lucien távozott. Valami oknál fogva azonban a
megjegyzésnek nem érezte a megszokott élét.

A Huntley-ház kapujában Lucien felsóhajtott. Milyen jó, hogy nem lóháton jött. Jól jön most ez a kis séta
hazáig. Gondolta előre, hogy nem lesz könnyű beszélgetés ez egyikük számára sem, és bizony, nem
tévedett. Egy utolsó sötét pillantást vetve a herceg rezidenciája felé elindult haza.
Hat évvel ezelőtt is tisztában volt vele, hogy Robert büszkeségét mélységesen megsérti, ha felfedi előtte
Victoria Torrington valódi természetét, de egy pillanatra sem fordult meg fejében, hogy ilyen mélyen
megbántja majd érzelmeit. Robert tizenkilenc volt akkor, még csaknem gyermek, amikor Clarissa bátorítani
kezdte erre a kapcsolatra Pilmington gróf lányával.
A két apa rendezte el a házasságot, már jóval előbb, ugyanis Pilmington vagyona felért a hercegével, s
régi nemesi család volt az övék, mégis Clarissa volt az, aki mindenáron erőltette az eljegyzést. Mindig is
olyan feleséget szánt Robertnek, aki megfelelően alakítható az ő szándékai szerint. Ezért volt olyan fontos,
hogy minél ifjabb korban egybekeljenek. Senki sem tudhatta, milyen könnyelmű lányka ez a Victoria, az
addigra már nős Lord Hardyston volt a szeretője.
 Amikor Lucien tudomást szerzett kapcsolatukról, egyszeriben rádöbbent, hogy Robert életét pokollá teszi
majd egy ilyen feleség. Féltestvére szerelmes volt a lányba, és a legnemesebb érzésekkel közeledett felé,
ahogy a legjobban nevelt leánykákhoz szokás. Képtelen lett volna elhinni csodálatos menyasszonyával
kapcsolatban bármiféle vádat. Eközben a tizennyolc éves Victoria számos alkalommal hált Lord
Hardystonnal, aki - ha Lucien informátorai nem tévedtek - még csak nem is az első szeretője volt.
Nem hagyhatta, hogy Robert feleségül vegyen egy olyan nőt, aki nem csupán felszarvazná mindenkivel,
aki szembejön, hanem szégyent hozna a Huntley névre. Amikor elhatározta, hogy azonnal cselekedni fog,
szinte a kisujját sem kellett mozdítani. Victoria rájött, hogy milyen kapcsolat van közte és családja között.
Mulattatta a gondolat, hogy elcsábíthatja Robert féltestvérét. Ő közeledett hozzá. Ő akarta elcsábítani.
De a kis boszorkány alaposan mellényúlt, amikor kikezdett a félelmetes hírű Luciferrel. Lucien egyedül
volt az egyik szobában azon az estén, amikor a két család összegyűlt, hogy véglegesítsék az eljegyzést.
Victoria utána jött, és épp akkor vetette magát karjaiba, kijelentve, hogy senki mást nem akar, csak őt,
amikor Robert és a szülők besétáltak.
Lett felfordulás. Victoria abban a pillanatban elkezdte játszani a megfélemlített szüzecskét, de hiába,
mert az egész család hallotta, mit mondott Luciennek. Robert azonnal őt okolta menyasszonya
viselkedéséért, kijelentve, hogy elcsábította a lányt. Lord Plimington, igyekezvén megmenteni a kézfogót,
azonnal Roberttel tartott, hangosan ordítozva Lucienre, hogy szívtelen nőcsábász módjára el akarta csábítani
szegény kislányát. Clarissa legszívesebben tőrt mártott volna Lucienbe, úgy döntött, egyetlen dolog segíthet
csupán, ha azonnal nyélbe ütik az esküvőt, de a herceg hallani sem akart a dologról. Ehelyett felajánlotta,
hogy Lucien elveszi feleségül Victoriát, végül is ő volt a csábító.
A gróf visszautasította ajánlatát, mivel nem volt hajlandó lányát egy fattyúhoz adni feleségül, még akkor
sem, ha az illető egy herceg fattya volt. A vérig sértett herceg erre kijelentette, hogy semmisnek tekinti az
eljegyzést. Lord Plimington családja nagy haraggal távozott még abban az órában.
Robertet rendkívül megviselte az eset, alig váltott udvarias szót Luciennel ezt követően. Lucien rendbe
hozatta Thornsgate-et, s oda költözött, hogy elkerüljék a pletykát. Három hónappal később találkozott
Aveline-el.
Két hónapra rá már Sledge hajóján találta magát rabszolgaként.
Vajon Robert annyira megdühödött rá, hogy képes lett volna megrendelni eltűnését?
A gondolat nagyon zavarta. Azt remélte, Robert fájdalma előbb-utóbb lecsillapul, de testvére szemmel
láthatóan nehezen felejtett. Minél tovább gondolkodott a dolgon, annál nyilvánvalóbbá vált Lucien számára,
hogy ő és nem Aveline apja akarta megöletni. Immár nem volt jó oka, hogy a báróra gyanakodjék. A férfi
nem akarhatott neki rosszat, hiszen nem volt abban az állapotban. Ebben a pillanatban szívébe hasított a
szégyen, hogy nem engedte a bárót Aveline és Chloe közelébe.
Vissza kell vonnia ezt az elhamarkodott döntést. Úgy tűnik, nincs rá többé oka, hogy jogosnak tartsa.
Szíve egyszeriben könnyebb lett, ahogy maga elé képzelte Aveline örömét a hírre. Nem csoda, hogy
észre sem vette az útonállót, amíg rá nem vetette magát.
Félreugrott, hogy elkerülje a tolvaj kinyújtott kezét, a mocskos gazember be akarta rántani a jobbra eső
mellékutcába, de segítsége érkezett a támadónak, s az oldalról érkező fickónak sikerült betaszítania Lucient
a mellékutcácskába.
Lucien átkozta a pillanatot, miközben szembefordult támadóival. Kora reggelre járt még az idő, alig
egy-két járókelő rótta az utcákat, s a sikátorban, ahova kerültek, egyetlen árva lélek sem járt. Valószínűleg
erre alapozta tervét a két gonosztevő is.
- Van egy kis pénz nálam - szólt Lucien -, megkapjátok, ha békében elmentek.
- Berezelté', mi? - mondta az egyik fickó, kezében kést lóbálva. - Okod van rá, szépfiú.
- Mienk lesz a pénze meg a csizmája is - szögezett pisztolyt Lucien mellének a másik. - Uccse kell neki
má.
- De hát miért?
A kést fogó gazfickó elvigyorodott, ugyancsak foghíjas képpel.
- Mer' meghalsz.
A késes, alacsonyabb fickó lesz a nehezebb eset, járt szélsebesen Lucien agya. A másik, nagyobb darab
a pisztollyal kevésbé tűnt intelligensnek.
- Nem adom könnyen a bőröm.
- Figyelmeztettek minket - mondta a nagyobbik.
- Valóban? Kicsoda?
- Fogd be a pofád! - kiáltott társára az alacsonyabbik. - Megmondták, hogy úgy kell kinéznie, mint egy
sima rablásnak.
Lucien vére egyszeriben nekilódult.
 - Azért küldtek titeket, hogy megöljetek?
- Na végre, rájött - mordult rá a nagyobbik.
- Valakinek nem tetszik a képed, szépfiú - sziszegte a kisebb.
Valakinek nagyon nem tetszett a pofád, kölyök! - csengtek a fülébe Sledge szavai azon az éjszakán, amikor
elrabolták.
Nem, soha többé!
- Nem vagyok puccos úrfi - mondta a kisebbiknek. - És nem akarom itt hagyni a fogam.
- Haleledel lesz belőled még ma - gúnyolódott a nagyobb fickó.
- Meglátjuk.
- Kapd e'! - kiáltott fel késével hadonászva a kisebb.
Lucien megmozdult. A Bosszúálló fedélzetén, a kalózok között nagyon jól megtanulta a leckét, hogy lehet
elbánni egy késes támadóval. Megragadta támadója csuklóját, mire kése kiesett a kezéből. Egyetlen
rántással a földre küldte. Társa felkiáltott, elsütötte a pisztolyt, de Lucien időben a földre vetette magát, és a
golyó a feje fölött fúródott a házfalba. A földön fekvő fickó erre a kés után nyúlt, de Lucien ért oda
elsőként, felkapta a gyilkos szerszámot, és a támadó kézfejébe döfte. A sebesült jajgatva szorongatta vérző
kezét.
A nagyobbik fickó eközben megpróbálta újratölteni a pisztolyát. Lucien felpattant, a kést még mindig a
kezében tartva rárontott. A földre zuhantak, Lucien erősen szorongatta a nagydarab fickót. Ahogy földet
értek, a pisztoly kiesett ellenfele kezéből, ám ő is elveszítette kését.
Puszta kézzel estek egymásnak, vadul birkóztak, hemperegtek a földön. Lucien néhány erős ökölcsapást
mért a fickó állára és orra tövére. A nagydarab támadó egyenlő ellenfele volt a harcban, ő is igyekezett
maga alá gyűrni.
Soha többé, csak ez járt Lucien agyában. Soha többé.
Szeme sarkából hirtelen mozgásra lett figyelmes. Oldalra hengeredett, miközben az alacsonyabb fickó
lesújtott a késsel. A kifent penge így ahelyett, hogy az ő hátába fúródott volna, ellenfelét sebezte halálra.
- Jack! - üvöltött fel a gonosztevő, s kétségbeesve rogyott a haldokló mellé.
Luciennek ez az egyetlen másodperc is elegendő volt hozzá, hogy leterítse, minden erejével torkon
ragadja. A férfi szeme kidülledt, kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról a kezét.
- Ki bérelt fel? - kiáltott rá Lucien. - Ki küldött, hogy megölj?
A földön fekvő levegőért kapkodott.
- Én... nem... nem tudom.
- Hazudsz - szorította még erősebben Lucien. - Na, talán most már eszedbe jut.
- A... kikötőnél... fogadott fel. - A férfi arca egészen elvörösödött, ahogy fogyott belőle a szusz. -
Valami... báró.
- Miféle báró? Hogy nézett ki?
- Sose... láttam.
Lucien engedett kissé szorításán.
- Akkor ki adta a megbízást?
A szerencsétlenül járt gazember nagyot kortyolt a levegőből, szeme könnyben úszott.
- Egy fickó, régi cimborám. Asz'onta, egy úr el akar intézni egy másik urat. Nincs semmi kérdés. Én
bevállaltam. Sosem láttam azt a bárót.
- Akkor hogyan fizetett?
- A Rose and Houndban hagyja a pénzt, ha a dolog el lesz intézve.
- Nos, azt te már nem veszed fel, ez biztos. - Lucien feltápászkodott, magával rántva a fickót. - Ha a
helyedben lennék, elgondolkodnék valami újabb foglalkozáson.

Huszadik fejezet

Miután átadta az orgyilkost, aki életére tört a helyi csendőrnek, Lucien elindult, hogy megkeresse Dante
barátját.
 Nem hitte el a fickó történetét az állítólagos báróval kapcsolatban. Aveline apja nem volt olyan
állapotban, hogy bármiféle orgyilkost felbérelhetett volna, de úgy tűnik, Londonba még nem ért el a férfi
betegségének híre. Ezúttal nagy hibát követett el ellensége.
Aveline-nek igaza volt; nem Chestwick báró intézte eltűnését. Bár Lucien nem sokkal ezelőtt már
eldöntötte, hogy nincs értelme a báróval szembeni bosszúvágynak, most már bizonyos lehetett benne, hogy
bocsánatkéréssel tartozik Aveline-nek. Felesége hűségesen ragaszkodott apjához még akkor is, amikor ő
eltiltott minden közeledést.
Az ő barátja, az ő családja tette tönkre az életét. A saját legjobb barátja írta feleségének azt a borzalmas,
gúnyos levelet, melynek következtében kislánya törvénytelen gyermekként jött világra, és úgy tűnt, saját
féltestvére, a herceg akarta mindenáron halálát. Újra bosszúvágy kavarta fel érzelmeit, ahogy a Dante
lakásába vezető lépcsőn araszolt fölfelé.
Dante lakása azonban üresen állt, és szokásos kártyázó helyein sem látta senki nyomát sem napok óta.
Ez a hír felzaklatta Lucient, mert tudta, Dante csak akkor tűnik el a színről, ha valami komoly
rejtegetnivalója akadt. Vajon egyszerűen csak berezelt Lucien előző látogatásától? Vagy lehetséges, hogy
részese lett volna a gyilkosok felbérlésében, és most, hogy kiderült, balszerencsével jártak, egyszerűen
elrejtőzött előle?
Lucien nehéz szívvel érkezett haza vacsoraidőre.
Amikor belépett az ajtón, még Elton is kiesett a megszokott, mindig nyugodt inas szerepéből.
- Uram! Mi történt? - kiáltott fel.
- Összeakadtam néhány útonállóval, Elton. Ne aggódjék, egész szerencsésen megúsztam a dolgot.
Kérem, hívja Stokest, mielőtt a feleségem meglátna ebben az...
- Lucien! - kiáltott fel Aveline a lépcső tetején. Döbbent és riadt tekintettel nézett le rá. - Jóságos ég, mi
történt önnel?
- Csak összeakadtam néhány zsebtolvajjal. Nincs semmi ok az aggodalomra!
- Semmi ok az aggodalomra! - kapta fel rózsaszín estélyi ruhájának szegélyét Aveline, miközben
leviharzott a lépcsőn. - Csupa mocsok a ruhája! És az ott vér?
- Nem az én vérem. - Körbetekintett az egybesereglett, aggodalmas arccal bámuló szolgaseregen, és
átvezette Aveline-t a szalonba. - El fogom mondani önnek, mi történt - súgta oda neki. - Majd ha kettesben
leszünk.
- Rendben - Aveline megvárta, amíg férje becsukja maga mögött a szalon ajtaját. Aztán odasietett hozzá,
végigsimított a mellkasán.
- Hol sérült meg?
- Nem sérültem meg sehol - vette kezébe Aveline remegő ujjait. - Megtámadott két orgyilkos amikor
kiléptem a Huntley-házból. Az egyik me ghalt, a másik bevallotta, hogy felbérelték ellenem.
- Micsoda - sápadt el Aveline. - Lucien, azonnal fel kell vennünk a kapcsolatot a csendőrséggel.
- Figyeljen előbb oda, mit mondok. - Felsóhajtott, homlokát Aveline homlokának támasztotta. - Azt
hiszem, Robert lehet az ellenem irányuló támadások mögött - mondta. - És attól tartok, Dante is az életemre
tör.
- Támadások? Hát több is volt?
- Tegnap csaknem elgázolt egy hintó. Azt hittem, véletlen lehetett, de most már másként látom a dolgot.
Önnek volt igaza, attól tartok. Valószínűleg Robert és Dante állt az öt évvel ezelőtti eltűnésem hátterében is.
- Jaj, Lucien. - Aveline hevesen magához ölelte. - Annyira sajnálom.
Felesége sajnálata lefegyverezte. Hatalmas megkönnyebbülés és kétségbeesés hulláma söpört rajta át
egyszerre, s ösztönösen magához szorította kedvesét. Belefúrta orrát a hajába. Mindenki elárulta, mindenki,
a hozzá legközelebb állók is. De mellette áll Aveline.
Mindig mellette fog állni Aveline.
- Dante nem volt otthon - suttogta a sűrű hajtömegnek. - Senki sem látta.
- És az öccse?
Lucien ismét felsóhajtott, és kilépett Aveline öleléséből.
- Vele is elszámolok, de hát az sokkal nehezebb lesz, a rangja miatt.
- Hogyne. Ő a herceg, ön pedig...
- Csak a törvénytelen bátyja vagyok. Nincs a világon az a vagyon, mely szembeszállhatna a Huntey
névvel. - Keserűn felnevetett. - Robert még Thornsgate-et is megvásárolta, mondtam már? Miután
halálomnak híre kelt, azonnal sietett megvenni a házat és a birtokot, de azóta sem tette be oda a lábát.
Szerettem azt a házat.
- Tudom, mennyire kedves volt szívének. - Aveline megsimogatta a haját. - De találunk majd másik
házat. Olyat, mely mindhármunk otthona lesz.
 - Igen, ahogy mondja, találunk majd. - Elfordult, kimért léptekkel végigsétált a szobán. - Van még valami,
Aveline. Valami, amit el kell mondanom önnek.
- Micsoda? - Aveline halálos nyugalommal, csípőre tett kézzel figyelte mozdulatait, mintha semmi olyat
nem mondhatna, amivel felizgatja.
Az ő felesége. Mindig elfogadta olyannak, amilyen volt, mindig készen állt egy kis vitára, rábeszélésre.
Gyönyörű, makacs, bátor és intelligens. Apránként visszahozta Lucifert a pokolból, otthont teremtett
körülötte, hogy ember lehessen.
A pokolba mindennel, szereti ezt a nőt!
Szereti. Egyszeriben fejbe csapta az igazság felismerése, s döbbenten bámulta a kandallópárkány fölött
függő vízfestményt. Nem mert Aveline-re nézni, mert attól tartott, azonnal feltárná neki érzelmeit. Még nem
állt készen.
Megköszörülte a torkát.
- Igaza volt az apjával kapcsolatban. Már régebben úgy döntöttem, nem állok rajta bosszút, de a mai nap
eseményei minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy nem ő volt az, aki az életemre tört.
- Hogyhogy?
Lucien immár összeszedte magát annyira, hogy a szemébe tudott nézni.
- A bérgyilkos azt állította, hogy egy báró bérelte fel. Mindketten tudjuk, hogy apja nincs olyan
állapotban, hogy ilyesmit tehessen.
- Ah. - Aveline szeme veszélyesen megcsillant. - Úgy tűnik, a valódi bűnös ezúttal nagy hibát követett el.
- Ahogy mondja. - Lucien komoly arccal nézett rá. - Sajnálom, Aveline, hogy nem hallgattam önre. Azt
gondoltam, nem hajlandó szembenézni az igazsággal, ha az apjáról van szó.
- Igaza volt - pillantott vissza rá Aveline a szeme sarkából. - Szeretem apámat, de ő vakon és süketen
követte szenvedélyét, tönkretéve életünket. Az ön legutóbbi cselekedetei pedig megmutatták nekem, hogy
ellenkező módon is lehet viselkedni.
- Miattam maradt kettesben a gyermekkel.
- De rájött a hibájára, és mindent megtett, hogy helyrehozza őket. Apám sosem vette észre, hogy
helytelenül cselekszik. - Ajka elkeseredett mosolyra görbült. - Apám számára semmi egyéb nem létezett,
csak a kártya vagy a kocka. Élete egyik partitól a másikig telt.
- Szerencsétlen ember volt, nem pedig rossz apa.
- Nem - értett vele egyet Aveline -, valóban nem volt rossz ember. De a nehézségek őt legyűrték, önt
pedig éppenséggel megedzették.
- Már elküldtem érte. - Lucien kellemetlenül érezte magát, amikor meglátta a felesége szemében
megcsillanó örömet. - Ma reggel elküldtem érte egy kocsit, mielőtt még elmentem volna Roberthez.
Beláttam, hogy a bosszú nem éri meg az áldozatot.
- Milyen áldozatot?
- Hogy feláldozzam önt.
- Jaj, Lucien! - Aveline a karjába omlott, szorosan magához ölelte. - Chloe annyira örül majd! Többször
is kérdezte, mikor láthatja a nagyapját.
Milyen nehéz lehetett felesége számára, gondolta Lucien, meggyőzni a kicsit, hogy nem láthatja szeretett
nagyapját!
- Esetleg találunk valami specialistát itt Londonban, aki segíthet rajta. - Gyengéden megfogta felesége
vállát, és hátrébb lépett egy lépést. - Vigyázzon a ruhájára. Csupa kosz vagyok.
- Ruhát vásárolhat újat az ember. - Kezébe fogta férje arcát és könnyes szemekkel megcsókolta. -
Köszönöm, Lucien - suttogta a boldogságtól meghatott hangon.
Lucien szíve egyszeriben mintha megolvadt volna mellkasában. Kényelmetlen volt számára ez az
ismeretlen érzés, játékosan felhúzta hát egyik szemöldökét.
- Később, a mai este folyamán még bizonyíthatja, mennyire hálás, asszonyom. - Lenézett tönkrement
nadrágjára. - Az lesz a legjobb, ha most átöltözöm vacsorához. Stokes agyvérzést fog kapni, ha meglátja,
milyen állapotban van a ruhám.
- Túléli a morgolódását, ne aggódjék. - Aveline vidám arca egyszeriben elkomorult. - Lucien,
aggódom önért. Mi van, ha újra megpróbálják meggyilkolni?
- Édes-kedves feleségem - hajtotta ajkát Aveline kezére tréfás mosollyal. - Nem bizonyítottam immár
több ízben is, hogy nem olyan könnyű engem eltenni láb alól?
- Csak idő kérdése - szorította meg Lucien kezét. - Legyen óvatos, kérem. Egyszer már elveszítettem.
Nem hiszem, hogy túlélném megint.
Lucien megfordította felesége kezét, ujjait a z övébe fűzte.
- Nem áll szándékomban elhagyni önt soha többé, asszonyom. Nyeregben érezheti magát.
 Aveline elmosolyodott.
- Rendben.

Azon az éjszakán Lucien azonnal benyitott a hálószobákat összekötő ajtón, mihelyt a szobalány távozott.
Aveline remélte, hogy így lesz majd, mégis, amikor meghallotta a kilincs kattanását, csaknem elejtette
kezéből a hajkefét.
- Micsoda kellemes látvány - fonta karba kezeit az ajtónyílásban Lucien. Maga csak inget viselt,
nyakkendőjét is meglazította már. Lábait keresztbe tette, s meleg pillantással nézte fésülködő asszonyát. -
Úgy érzem, maga még szebb, mint amikor megismertem.
- Ön sem változott. - Aveline boldog mosollyal nézett vissza rá a tükörből, s újra végigsimított csillámló
hajzuhatagán. - Éppen olyan gazfickó, mint akkor.
- Csakis, ha önnel társalgok, asszonyom. Csakis magával. - Kiegyenesedett, és közelebb lépett. -
Segíthetek esetleg?
- Ha kívánja. - Lucien kezébe adta a fésűt. Behunyt szemmel sóhajtott fel, amikor végigsimított vele a
haján.
- Mindig imádtam a haját - jegyezte meg Lucien csendesen. - Amikor így leereszti, olyan, mint egy
fényes aranyzuhatag. Legszívesebben belecsavarnám magam.
- Tegye azt, ha úgy tetszik.
Lucien felnevetett.
- Micsoda egy kísértő. Attól tartok, túlságosan jól kitanítottam, kedves feleségem.
- Annyira természetellenes, hogy egy feleség élvezze az érzékiség nyújtotta örömöket, ha férje ennyire
érti a dolgát? - Aveline tágra nyitott szemekkel nézett rá. - Én hiszek a köztünk levő őszinteség
fontosságában, Lucien. Túlságosan sok félreértés vesz körül bennünket a múltban, legalább mi ne
hallgassunk el egymás elől semmit.
- Nagyon igaz, amit mond. - Lassú mozdulatokkal fésülni kezdte Aveline haját, s felesége kéjesen
hátradőlt, élvezettel adta át magát a cirógatásnak. - Nincs abban semmi rossz, ha a feleség örömét leli férje
közeledésében - tette még hozzá.
- Ha rossz lenne, nem is lehetne jogos.
- Megtanítom, hogyan lelje benne örömét - súgta Aveline fülébe, gyengéden fésülve haját -, de csakis
énvelem.
- Nem is kell nekem senki más - mosolygott rá vissza rá. - Sosem kellett.
Lucien felsóhajtott.
- Megnehezíti a dolgomat. Ön mellett nem könnyű uralkodni magamon.
- Nem is mondtam, hogy uralkodjék magán.
Lucien felkacagott.
- Szívesebben szerelmeskednék a feleségemmel nyugodtan, kiélvezve minden pillanatot, s nem
kívánom rávetni magam, mint egy tüzelő vadkan.
- Annyi biztos, hogy nem egy unalmas vadkan.
Lucien felhördült.
- Ez kicsit erős volt.
Aveline mélyen, élvezettel felnevetett, s nevetésében ott hullámzott minden nőiessége.
- Inkább elmésnek mondanám.
- Szellemeskedik, Aveline? - Félredobta felesége haját, és a kefével végigsimított vállának hófehér
bőrén, egyszeriben feltüzelve vágyát. - Nekem valami egészen más jár a fejemben.
- Nem találja érdekesnek a beszélgetésünket?
Lucien előrehajolt, s száját felesége füléhez tapasztva súgta.
- Mindent, ami önnel kapcsolatos, lenyűgözően érdekesnek találok.
Aveline testén végigszáguldott a vágy. Egyetlen férfi sem hasonlítható Lucienhez, soha egy mellett sem
érezte magát még ennyire szépnek, ilyen nőiesnek. Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy ha ő lenne a
legcsúfabb nő a világon, Lucien karjaiban akkor is átjárná az érzés, hogy ő az egyetlen, aki szerelmet adhat
neki.
Csaknem elveszítette aznap reggel.
Hátrafordult, hogy a szemébe nézhessen, szemét szemébe mélyesztette - a lelkébe inkább -, s kimondta
a szavakat, melyek oly régóta égették a szívét.
- Szeretem, Lucien.
Férje mélyet lélegzett, s behunyta szemét.
 - Nem akartam elmondani - folytatta Aveline. Szíve úgy vert, mint aki rabló elől szaladt, Lucien
arckifejezéséből nem tudott kiolvasni semmit. - Amikor ma hazajött és rájöttem, hogy akár meg is ölhették
volna... csak azt akartam, hogy tudja - ölelte át egyik kezével. - Szeretem magát, Lucien. Szerettem öt
évvel ezelőtt is, és szeretni fogom, amíg élek.
- Hogy képes szeretni engem azok után, amit tettem? - nyitotta fel szemét Lucien, vad lánggal égő
érzelmek szikráztak benne. - Elvettem az ártatlanságát apja bűne fejében. Tudom, mennyire retteghetett,
mégis tartotta magát az egyezséghez.
- Hogy is ne szerethettem volna? Egész életét kitöltötte a szenvedély és az erős akarat. - Mivel Lucien
nem tiltakozott kijelentése ellen, folytatta. Szívéből szólt. - Elképzelhetetlen kínokat állt ki, s mégis visszajött,
újrakezdte az életét a semmiből. Megtanított rá, hogy nekem is ezt kell tennem.
- Nem érdemlem meg magát - ölelte magához hevesen Lucien.
- Mégis megkapott.
- Istennek legyen érte hála. - Karjába kapta Aveline-t, aki meglepetten felnevetett, és elindult a
szobáikat összekötő ajtó felé.
- Hova visz?
- Az ágyamba. - Lefektette Aveline-t a matracra, elégedettség ömlött el arcán, ahogy végignézett rajta.
Felesége lazán elnyúlt a takarón, tudván, hogy selyem hálóruhája lágyan követi minden mozdulatát.
- Szirén - ujjával simított végig az arcán. - Kísértésbe akar hozni?
- Nem én - könyökölt fel Aveline, nagyon is tudatában annak, hogy Lucien a hálóingen áttetsző merev
mellbimbóját figyeli. - Szó sincs róla, hogy csak akarnám, Lucien. Én kísértésbe hozom.
- Ahogy mondja. - Előrehajolt és megcsókolta, hevesen magához ölelve. Egymás karjaiban zuhantak
vissza az ágyra.
Szeretkezésük ezúttal inkább hasonlított szimfóniához, mint lángoló vulkánkitöréshez. Gyengédek voltak,
cirógatták egymást, édes szavakat súgtak. Ajkuk érintésében, csókjukban ugyanez a mindent átható érzelem
fejeződött ki. Egyre hevesebb lánggal égett a gyönyör tüze, mindig a csúcs közelében, de sokáig beérték
ennyivel. Végül Lucien elhelyezkedett Aveline testének forró kapujában, s merev férfiasságával gyengéden
cirógatni kezdte. Kezébe fogta felesége arcát, gyengéden megcsókolta, mélyen a szemébe nézett.
- Szeretem magát - mondta, miközben belehatolt.
Aveline azonnal elélvezett, egyszerre áradt el rajta az érzelem és az érzéki gyönyör. Magához szorította
a férfit, szeméből könny csordult, miközben Lucien ismét kimondta a bűvös szavakat, minden lökésnél újra
és újra, míg el nem öntötte őt is a beteljesülés hulláma.
Egymás karjában érte őket az álom.

***

Aveline számára Lady Tripton báljának kellett volna a szezon legkellemesebb eseményének lennie.
Végül is férje szerelmet vallott neki, Huntley hercegné pedig nem jelent meg, így nem fagyaszthatta meg
benne a vért vészjósló pillantásaival. De bármennyire is boldog volt, hogy házassága végre eljutott abba a
fázisba, hogy egészen normális kapcsolatnak lehessen nevezni, jeges rémület szorította a torkát. Attól
tartott, hogy elveheti tőle boldogságát egyetlen eltévedt golyó is.
Hogy képes Lucien nyugodtan tárgyalni mindenféle üzleti ügyekről a bálon megjelent vendégekkel,
amikor halálos veszély fenyegeti? Ráadásul a legvalószínűbb gyanúsított egyetlen barátja, Dante. Pedig
lelkesen csevegett. Amikor már jó ideje nem tágított mellőle, hanem karjába kapaszkodva árgus szemekkel
leste, nem akarja-e valaki bántani, Lucien kedvesen megkérte, hogy hagyja magára, és igyekezzen élvezni a
bált. Valószínűleg üzleti partnereinek gondot okozott egy hölgy jelenlétében megtárgyalni férjével a
fontosabb üzleti ügyeket.
Mi mást tehetett volna, mint hogy engedelmeskedik?
Vonakodva bár, de magára hagyta, s helyet foglalt a táncparkett szélén elhelyezett székek egyikén
néhány idősebb matróna társaságában. Igyekezett állandóan szem előtt tartani Lucient, de ez ugyancsak
nehéz feladatnak bizonyult Lady Tripton zsúfolt báltermében. Állandóan ellenségeket keresett, szinte maga
előtt látta, ahogy kését előrántva az egyik úriember hátba szúrja férjét.
Épp csak egymásra találtak újra. Nem akarta elveszíteni.
Huntley hercege tűnt fel a semmiből. Meghajolt előtte, s kezét nyújtotta felé.
- Asszonyom, sétálna egyet velem a teremben?
 A matrónák azon nyomban abbahagyták a pletykálkodást, minden szem rájuk szegeződött. Kíváncsian
várták válaszát. Aveline habozott. Robert is ott volt azon a listán, amelyen a gonosztevők lehetséges
felbérlői szerepeltek. Ez óvatossá tette, ám amikor eszébe jutott, hogy addig, amíg Robert vele van, egy ujjai
sem nyúlhat Lucienhez, megnyugodott. Sőt ha szerencséje van, még szóra is bírhatja a herceget.
- Természetesen, kegyelmes uram - emelkedett fel mosolyogva.
Kezét a fiatalember kinyújtott karjára helyezte, s hagyta, hogy lassú ütemben körbevezesse őt a
bálteremben.
- Nem láttam az édesanyját ma este - igyekezett Aveline megtörni a kettejük között feszülő csendet.
- Ma este Havenmade-be ment, a francia szakácsom ugyanis szó nélkül felmondott.
- Sajnálattal hallom.
- Anyám ügyel a háztartásra, amíg meg nem nősülök - jegyezte meg Robert, meglassítva lépteit. -
Egyszer már jártam jegyben, egy olyan hölggyel, akit szüleim még kisgyermek koromban kiszemeltek
számomra.
- Kegyelmes uram - lassított léptein Aveline -, szeretne valamit mondani nekem?
A herceg egy pillanatig zavartan nézett, mintha valami nagy titokra kérdezett volna rá. Aztán felsóhajtott,
és röviden bólintott.
- Jöjjön, igyunk egy pohár puncsot.
- Nem szükséges a puncs. Talán egyszerűbb lenne, ha keresnénk egy csendes sarkot, ahol elmondhatja
nekem, amit szeretne.
- Ön rendkívül gyakorlatias észjárású, asszonyom. - Robert a táncparkett mellől a bálterem egy jóval
csendesebb zugába vezette. Néhány hölgy sétált csupán arra, s a férfiak kártyaszobája felől kellemetlen
dohányfüst szaga terjengett.
Robert megállt, és elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a körülöttük állókra, s máris mindenki elsietett,
mintha valami sürgős dolga akadt volna.
- Ez remekül ment - bólintott Aveline egy utolsó pillantást vetve a távozók csoportjára.
- Köszönöm. Egyik előnye, ha herceg az ember.
Aveline csaknem elmosolyodott a fiatalember gyerekesen arrogáns megjegyzésén. Furcsa érzés volt
számára, hogy a herceg ennyire fiatal, csaknem korabeli.
- Gondolom, jó okkal keresett fel kegyelmességed.
Robert felhúzta egyik szőke szemöldökét.
- Talán csak szerettem volna kiélvezni egy gyönyörű hölgy társaságát.
- Nagyon kedves, de ne várja tőlem, hogy levesz a lábamról efféle bókokkal. Ön nem az a fajta ember,
aki családi titkokat mond el a zsúfolt bálterem kellős közepén.
- Igaza van. Szerettem volna, ha meghallgat.
- Ellátogathatott volna hozzám.
Robert keserűen felnevetett.
- Nem tudtam, hogy fogadna-e.
Aveline egyszerre a torkában érezte dobogni a szívét. Vajon a herceg tudomást szerzett gyanújukról?
- S vajon hogy jutott erre a gondolatra kegyelmességed? - kérdezte a lehető legjobban ügyelve, hogy
hangjából ne érződjön semmi zavar.
- Lucien meglátogatott tegnap. Mi... beszélgettünk egy régebbi incidensről. Gondoltam, azt követően
esetleg megtilthatta önnek, hogy fogadjon.
- Beszélgettek?
Robert szenvedő pillantást vetett felé.
- Nos, rendben. Veszekedtünk.
Aveline bizalmatlanul méregette a herceget, s fél szemmel a bálteremben összegyűlt tömeget kutatta,
nem látja-e valahol Lucient.
- A testvérek mindig veszekszenek.
- Féltestvérek.
Aveline kétségbeesetten sóhajtott fel.
- Mit akar elmondani nekem?
- Lucienről szeretnék beszélni önnel.
- Csodálatos, mondja csak, hallgatom.
Robert pillantásából érezte, hogy a hercegnek nemigen tetszett a hang, amit megütött.
- Azt gondolnám, egy feleség érdeklődik a férje múltja iránt.
- Nagyon jól ismerem a férjem múltját, kegyelmes uram. És nem hinném, hogy az ön feladata lenne
rávilágítani a részletekre.
 Robert szemében düh csillant.
- Valóban? Talán jobb lenne pedig, ha megismerné hitvese valódi természetét.
Aveline-en végigsöpört a harag hulláma. Csak nem Lucient akarja befeketíteni előtte ez az ember?
Jó sok mindenen keresztülmentek már eddig is. Isten a tudója, mit ki nem álltak. Miért nem hagy nekik
békességet ez az ember?
- Pontosan tudom, kihez mentem feleségül.
- Olyan biztos ebben? Lucien tönkretette a menyasszonyomat.
- Kétlem.
- Ez az igazság.
- Az ön igazsága. Biztos vagyok benne, hogy Lucien egészen másként látja a történteket, mint
kegyelmességed. Jó estét.
Robert megragadta a karját, mielőtt még elindulhatott volna.
- Várjon, szeretném elmondani, mi történt.
- Az ég szerelmére! - Aveline felháborodott pillantást vetett felé. - Rendben, meghallgatom, de egy
pillanatig se higgye, hogy szembefordíthat a férjemmel.
A herceg vonásai elkeskenyedtek, de bólintott.
- Rendben. Születésünk pillanatában jegyeztek el Victoriával. Mindig úgy gondoltam, hogy ő lesz a
párom, a hercegném, de azon az éjszakán, amikor összejött a két család, hogy megegyezzünk az esküvő
időpontjában, Lucien megpróbálta elcsábítani őt.
- Ó, kérem. Miért tett volna ilyet?
- Mert világéletében féltékeny volt rám, hogy én nem vagyok törvénytelen gyermek, mint ő! - Robert
úgy nézett le Aveline-re, mintha válasza magától értetődő lett volna.
- Honnan szedte azt a lehetetlen elképzelést? - vágott vissza Aveline.
- Mindig is nyilvánvaló volt.
- Lucien ilyet mondott volna, vagy ez a gondolat csupán az ön fejében fogalmazódott meg?
- Én...
- A férjem becsületes ember - szakította félbe hevesen Aveline. - És ha ilyen cselekedetre ragadtatta
magát, akkor arra oka volt.
Robert makacs képpel nézett vissza rá.
- Megrögzött nőcsábász. Nem kellett számára ennél több indok.
- Nem - sziszegte Aveline. - Már nem az. Most már az én férjem.
- Amíg meg nem lát valaki mást.
Aveline felháborodottan préselte össze ajkait.
- Ez a története, amit el akart mondani. Ez a nő?
- Igen.
Aveline sajnálkozva rázta meg fejét.
- Annak már hat éve, kegyelmes uram. Lucien teljesen megváltozott.
- Ön egészen bele van bolondulva - fújt Robert. - Nézzen magába, olyan hűséges, mint egy jól idomított
vadászkutya.
Aveline büszkén szegte fel állát.
- Ezt már hallottam azelőtt is.
- Mi lesz, ha összetöri a szívét? - vágott vissza Robert. - Lucien szoknyabolond. Mindketten tudjuk.
Szeretném felnyitni a szemét, hogy észrevegye végre az igazságot.
- Rendben, beszéljünk az igazságról - heveskedett Aveline. - Talán elmondhatná nekem, hogy mit tud
azokról, akik a férjem életére törnek!
- Mi az ördögről beszél? - Robert elsápadt Aveline vádló pillantása alatt. - Valaki megpróbálta megölni
Lucient?
- Igen, öt évvel ezelőtt, de túlélte. - Aveline elkapta kezét a gróf karjáról. - És valaki még kétszer
megkísérelt végezni vele, mióta visszajött Londonba. Gondolom, erről mit sem tud kegyelmességed.
- Engem vádol? - Harag és döbbenet ömlött el Robert arcán. - Megőrült? .
- Nem csinált titkot belőle, mennyire dühös a menyasszonyát ért sérelem miatt. Tehát, igen, akár
gyanakodhatok is önre. Valakinek elég oka van annyira gyűlölni Lucient, hogy meg akarja ölni, ön pedig épp
az imént adta tanújelét indulatának vele szemben.
- Én csak... jóságos ég, nem erről akartam beszélni önnel.
- Biztos vagyok benne.
- Ne használjon velem szemben ilyen hangot - dühöngött a herceg. - Ki maga, hogy megalapozatlan
vádaskodásokkal álljon elő?
 - Lucien felesége vagyok. - Mutatott felé ujjával Aveline. - És bárki, aki azt hiszi, hogy közénk állhat,
jobb, ha kétszer is meggondolja, mit tesz.
Robert megragadta a csuklóját, közelebb rántva magához.
- Engem fenyeget, asszonyom? Figyelmeztetem, hogy nem vagyok már kisfiú. Nem lehet egykönnyen
bolonddá tenni.
- Ki akarna téged bolonddá tenni? - Tűnt fel Lucien a semmiből, egyszeriben megmerevedve, ahogy
észrevette, hogy Robert Aveline csuklóját szorongatja. - Most szépen elengeded a feleségem kezét.
Robert ujjai szétnyíltak, Aveline pedig Lucien oldalára sietett. Egyszeriben megnyugodott, ahogy a férfi
vállára tette kezét.
- A múlt emlékeit idéztük fel - változott vissza Robert egy csapásra a megszokott udvarias fiatalemberré.
- A múlt immár nincs sehol. Jobb, ha a jelenre gondolunk. - Lucien Aveline-re mosolygott. - És ebben a
pillanatban, asszonyom, a zenekar keringőt játszik. Volna kedves táncolni velem, asszonyom?
- Szíves-örömest.
Lucien féltestvére felé biccentett.
- Remélem, megbocsát nekünk kegyelmességed.
- Természetesen. - Robert elbocsátotta őket kezének egyetlen intésével, de jelentőségteljes pillantást
lövellt Aveline felé.
- Mi történt? - kérdezte Lucien a táncparkett felé vezetve Aveline-t.
- Nem is tudom. - Aggodalmas pillantással nézett férjére. - Robert rendkívül dühös önre.
- Tudom. - Gyengéden derekára helyezte kezét, és táncba lendültek. - Engem okol a menyasszonya
elvesztése miatt.
- Azt mondja, ön tette tönkre a lány becsületét.
- A z a lány egy szajha volt - komorult el Lucien. - Én csak megmutattam Robertnek, milyen valójában,
mielőtt elvette volna feleségül.
- Robert szerint féltékenységből cselekedett.
- Ugyan már. - Ajka pajkos mosolyra húzódott. - Hogy is lehetnék féltékeny, amikor mindent
megkaptam, amire csak vágyhatok?
- Mindent? - Aveline félig hunyt szempillái mögül vetett felé egy lassú pillantást, majd szája cinkos
mosolyra húzódott.
Lucien levegőért kapkodott.
- Talán nem is mindent - súgta, s közelebb vonta magához feleségét.
- Rendbe kell hoznunk ezt a hiányosságot még ma éjszaka.
- Úgy bizony.
Tánc közben Aveline észrevette, hogy a herceg elhagyja a báltermet. Távozásával mintha egy csapásra
megszabadult volna minden feszültségtől, mely aznap este a markában tartotta. Elengedte magát Lucien
karjában, s elmerült a tánc bűvöletében. A keringő édes ütemére forogtak körbe. A tánc maga volt a
csábítás, s csak még izgatóbbá tette a gondolat, hogy mi vár rájuk aznap éjjel, hálószobájuk magányában.
- Van valami egészen botrányos érzés abban, hogy a karjaiban tart a társaság szeme láttára - suttogta,
amikor a zene elhallgatott.
- Minden keringőt nekem kell adnia ma éjjel.
- Megegyeztünk. - Elmosolyodott. - Nem szeretném, ha párbajra kellene hívnia bárkit is egyetlen tánc
miatt.
Lucien ajkához emelte kezét.
- Az egyetlen hajnali találkám önnel van, asszonyom.
Aveline játékos pillantást vetett felé.
- Ne feledje a pisztolyát, uram.

Huszonegyedik fejezet

Kora reggel hangos dörömbölés ébresztette őket.

- Ki az ördög lehet az? - morgott Lucien.
 Aveline közelebb húzódott hozzá, arcát mellkasába fúrva.
- Küldje el őket.
Lucien végigsimított haján, amikor a dörömbölés újrakezdődött.
- Biztos valami fontos dolog, ha csaknem betörik az ajtót. - Megcsókolta Aveline fülét. - Azonnal jövök.
Aveline álmos hangon felsóhajtott, miközben a férfi kiugrott az ágyból. Kezét a lepedőre fektette, arra
helyre, amely még őrizte Lucien testének melegét. Kinyitotta szemét, és élvezettel nézte a meztelen férfit,
aki átsietett a szobájába, hogy magára kapja köntösét.
A dörömbölés megismétlődött.
- Uram - kiáltotta valaki. - Ébren van, uram?
- Igen, a csuda vigye el ezt a nagy sietséget! - A dörömbölés elhallgatott. Lucien pedig csábos pillantást
vetett Aveline felé, miközben magára vette a köntöst, és megkötötte az övét. - Azonnal jövök.
Aveline szája értő mosolyra görbült.
- Megvárom, biztos lehet benne.
Lucien vidám arccal nyitotta ki az ajtót.
- Mi történt? - kérdezte.
Aveline az ágyból jól láthatta a korai óra ellenére kifogástalan ruházatban feszítő Eltont. Volt mellette
valaki, de hogy kicsoda, azt nem láthatta, mert Lucien éppen eltakarta előle. Behunyta szemét,
elmosolyodott, és azon gondolkodott, vajon mennyi ideig tarthat Luciennek lerázni a szolgákat és nekilátni
annak a sokkal fontosabb feladatnak, ami mellette várt rá.
- Uram! Miss Chloe eltűnt!
Rémület öntötte el. Felugrott az ágyban, magára tekerte a lepedőt, miközben férje kérdésekkel bombázta
a szolgákat. Meztelen testére csavart takarójával Aveline felpattant és végre megláthatta Miss Edgertont,
Chloe nevelőnőjét Elton oldalán.
- Nincs az ágyban, uram - hallatszottak a hölgy kétségbeesett szavai. Felkeltem, hogy igyak egy pohár
vizet, s amikor ellenőrizni akartam, jól alszik-e a kislány, nem találtam az ágyában.
- Átkutatták a házat?
- Nem, uram - tartott maga elé egy papirost Elton. - Ezt találtuk ugyanis a párnáján.
Aveline mit sem törődve hiányos ruházatával, az ajtóhoz szaladt.
- Mi áll rajta?
Lucien arckifejezése elkomorult.
- Azt mondja, hogyha viszont akarom látni a lányomat, fizessek húszezer fontot, s vigyem arra a helyre,
amit ma délben megjelölnek számomra.
- Húszezer font! - Aveline szíve elszorult. - Rendelkezésére áll ekkora összeg?
- A pénz nem probléma. - Gyűrte össze markában a levelet. - De valaki még átkozni fogja a napot,
amikor kezet emelt a lányomra!
- Hogy történhetett meg a dolog? - Aveline egész testében reszketett. Lucien átölelte. - Hogy vihette el
valaki az ágyából? Innen, a házból?
- Kedvesem, ne aggódjon, erre is fényt derítek.
- Hívjam a rendőrséget, uram? - kérdezte Elton.
- Igen. És Fenworthyt is. Azonnal felöltözöm.
- Igenis, uram.
- Miss Edgerton - fordult a nevelőnőhöz Lucien, immár összeszedettebb hangon - kérem, öltözzön fel ön
is, s ha készen van, jöjjön le a szalonba. Biztos vagyok benne, hogy a nyomozó uraknak lesz egy-két
kérdésük önhöz Chloe napirendjét illetően.
- Máris, uram. - A kisírt szemű nevelőnő sietve indult a szobája felé.
Lucien becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. Amikor pillantása találkozott Aveline-ével, szemében
fájdalom és harag égett. Odalépett hozzá, s megölelték egymást. Lucien karja erősen szorította, s Aveline
csak ekkor vette észre, hogy a férfi éppúgy remeg, mint ő.
- Mit tegyünk? - kérdezte, megsimogatva Lucien arcát.
- Kifizetjük a váltságdíjat, és sértetlenül visszakapjuk őt.
- Gondolja, hogy lehet valami köze ennek az egésznek az ön ellen elkövetett merényletekhez?
- Ez jutott nekem is eszembe. - Lucien felemelte a fejét. Könyörtelen fény csillant a szemében. - És ha
igen, drágán megfizet az, aki tette.
- Gondolja, hogy Robert áll a dolgok hátterében? Tegnap éjjel korán elment a bálról.
- Egy biztos, kiderítem, merre járt a drága testvérem tegnap éjjel.
- És Dante? - kérdezte Aveline.
Lucien álla összeszorult.
 - Őt sem hagyom ki a sorból.
- Félek, Lucien. - Aveline ujjai összeszorultak a takarón, melyet még mindig a kezében szorongatott. - Mi
történik, ha ugyanazok állnak a dolog hátterében, akik önt is meg akarták gyilkolni? Chloe olyan kicsi!
Lucien megnyugtató kézzel simított végig a hátán.
- Nincs semmi okuk bántani a gyermeket. Engem akarnak. Chloe csupán csali.
- Mi lesz a pénzzel?
- Az emberem majd összeszedi.
- Ilyen gyorsan?
Lucien ajkán megjelent valami mosolyféle.
- Fenworthy jó emberem. Megteszi nekem.
Aveline nagy nehezen kiszakította magát öleléséből.
- Legjobb, ha minél hamarabb felöltözünk. Hamarosan ideér mindenki.
- Igen - simogatta meg arcát Lucien. - Esküszöm, hogy visszahozom, Aveline.
Megfogta férje kezét, és biztatóan megszorította.
- Tudom. Bízom önben, Lucien.

***

Fenworthy néhány perccel azután érkezett, hogy a nyomozók megjelentek és távoztak is. Aveline akkor ért
le Lucien dolgozószobájába, amikor a férfi kilépett az ajtón. Az alacsony, kövérkés férfi udvariasan
meghajolt jöttére, jó reggelt kívánt, majd elviharzott kezében egy jókora halom papírral. Lucien kötvényei
voltak, melyeket azonnal áruba kellett bocsátania.
Férje a székében ült, úgy bámulta asztalát, mintha akkor látná először.
- Mindig meglep, hogy egész vagyont képes előteremteni pusztán az aláírásával - mondta Aveline
miközben odalépett mellé.
Lucien gyászos mosollyal nézett fel rá, szemében aggodalom és fáradtság borongott.
- Azt kívánom, bárcsak minden gondomat ilyen könnyen meg tudnám oldani.
- Önnek a pénz cseppet sem számít? - dőlt neki az asztalnak Aveline.
- Sosem érdekelt igazán. Megvan bennem a tehetség, hogy mindent arannyá változtassak. - Kezébe
vette felesége ujjait, mintha szüksége lett volna erre a támaszra. - Ha csupán arról lenne szó, hogy valaki
így akar meggazdagodni, ennek a tízszeresét is kifizetném, csak hogy visszakapjuk végre a kislányt.
- De nem erről van szó. Sokkal bonyolultabb az ügy
- Ahogy mondja - hajtotta le fejét Lucien. Arcához szorította Aveline kezét, lehunyta szemeit. - Félek -
vallotta be. - Ellenségem, bárki legyen is az, elhatározta, hogy tönkreteszi az életem. Azzal, hogy elrabolta a
lányomat, sikerült neki valóra váltani tervét.
- Meg fogja találni Chloe-t - sikerült kipréselnie magából egy halovány mosolyt. - Ön gazdag és
befolyásos ember. Megvan hozzá minden eszköze, hogy épségben hazahozza a kislányunkat.
Lucien örömtelen hangon felnevetett.
- Kedves öntől, hogy ennyire bízik bennem.
- Mr. Harris a rendőrségtől meglehetősen bizakodó volt. Mikor jön vissza?
- Fél tizenegykor.
- Hova kell vinnie a pénzt?
- Kentbe, egy óra út Londontól lóháton. Valami vadászlak lehet. Fenworthy azt mondja, egy órán belül
összeszedi a pénzt, aztán megyek, hogy átadjam ezeknek a mocskoknak.
Aveline megszorította kezét.
- Én is megyek.
- A pokolba is, hogy jönne?
Aveline nyugodtan állta pillantását.
- Nem maradok ön mellett, háttérbe húzódom. Kell valaki, aki foglalkozik Chloe-val, míg ön az elrablóival
tárgyal.
- Nem akarom veszélynek kitenni. - Lucien forró csókot nyomott Aveline kezére. - Nem akarom
elveszíteni. Nem!
- A hintóban maradok. Képtelen lennék itthon ülni, és karba font kézzel várni, hogy hazatérjen a
kislánnyal. Megölne az aggodalom! - Látta, hogy férje ismét tiltakozni készül. Elébe vágott. - A pokolba,
Lucien! Együtt kell átvészelnünk ezt is!
Lucien felnevetett.
- Jól hallok? Vagy hallucinálok? Az én szépséges feleségem ajkát káromkodás hagyta el?
 - Szerencsejátékos lánya vagyok, ne feledje, és ha megnyugtatja, biztosíthatom, hogy még számos ilyen
kifejezés áll rendelkezésre a szótáramban arra az esetre, ha itthon akarna felejteni.
- Rendben. - Lucien egyszeriben elkomorult. - Elviszem, de a kocsiban kell maradnia, ahogy megígérte.
Ebben a kérdésben nem ismerek engedetlenséget!
Elton jelent meg az ajtóban.
- Bocsásson meg uram, de Huntley hercege érkezett látogatóba.
- Mi az ördög... - nézett Lucien a feleségére.
- Mit kereshet itt? - suttogta Aveline.
- Gondolom, szívesen örvendezik állapotunkon. Vezesse be, Elton - szólt az inasnak.
Aveline szorosan Lucien mellé állt. Elengedték egymás kezét, de Aveline a magáét férje vállán
nyugtatta, hogy kifejezze összetartozásukat. Lucien megsimogatta, aztán el is húzta kezét, mert a herceg
megjelent az ajtóban.
- Lucien, most hallottam a szolgáktól, hogy elrabolták a lányodat - sietett be Robert az ajtón. Maga volt
az aggodalom szobra. - Segíthetek valamiben? Szükséged van esetleg pénzre?
- Van annyi vagyonom, hogy el tudjam rendezni a dolgot, Robert. - Lucien felemelkedett, szemét egy p
illanatra sem véve le testvéréről. - De szívesen venném, ha elmondanád, mit tudsz erről az egészről.
- Hogy én mit tudok? - Robert riadtan kapkodta tekintetét egyikükről a másikukra. - Jóságos ég, Lucien,
te azt hiszed, hogy nekem valami közöm van ehhez az egészhez?
- Azt csak te tudod - bólintott csendesen a kérdezett.
- Megőrültél? - Robert szeme Aveline-re villant. - Talán a feleséged töltötte tele a fejed
vádaskodásával?
- Robert, mi a feleségemmel társak vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak.
- Ez azt jelenti, hogy szerinted... - Megrázta a fejét, mintha nem akarna hinni a fülének. - Lucien, nem
értem.
- Hol jártál tegnap éjjel, Robert? - telepedett le Lucien az asztal sarkára. Hangja nyugodt volt, de
pillantása épp az ellenkezőjéről árulkodott.
- Triptonék bálján, akárcsak te - pillantott Robert Aveline-re. - Mindketten láthattatok.
- De korán elment - jegyezte meg Aveline. - Hova ment a bál után?
Robert arca elvörösödött.
- Hogy merészel ilyen kérdéseket feltenni? Talán elfeledkezik róla, ki vagyok?
- Én pontosan tudom, hogy ki vagy - mordult fel Lucien. - Zöldfülű gyerek, aki felnőttet játszik, csak mert
megvan hozzá a címe.
- Huntley hercege vagyok!
- Te az én öcsém vagy - javította ki Lucien. És amikor Robert ellenkezni akart vele, azonnal kijavította
magát. - Féltestvérem.
- Nem tűröm ezt tovább. - Robert ökölbe szorított kezekkel, villámló tekintettel nézett rájuk. - Azért
jöttem, hogy segítsek, erre nekem estek. Távozom.
- Nem mész el. - Lucien megkerülte az asztalt és fenyegetően nézett a fiatalemberre. - Előbb válaszolj a
kérdéseimre.
Robert nem hátrált.
- Nem mondhatok el neked olyat, amiről magamnak sincs tudomásom.
- Ki fizetett az eltüntetésemért? - kiáltott rá Lucien. - Ki próbált megöletni? Ki rabolta el a lányom?
Robert összerezzent az ordításra.
- Nem én voltam. A pokolba, Lucien. - Eltolta magától bátyját, arcán érzelmek kavarogtak. - Szerettem
volna közelebb kerülni hozzád, eszem ágában sem volt olyat tenni, ami eltávolíthat tőled.
- Hazugság.
- Nem hazudok. - Robert felszegte állát, és mindkettejük legnagyobb meglepetésére büszkén állta Lucien
vádló pillantását. - Rettenetesen bántam veled, amikor gyerekek voltunk.
- Tudom, mit tettél. Ott voltam.
- Nem vagyok büszke rá. - Robert Aveline-re, majd ismét testvérére pillantott, szemében szégyenkezés
ült. - Anyám befolyása alatt álltam. Mindig azt ismételgette, hogy jobb vagyok nálad, mert egyszer még én
leszek a cím örököse. Te pedig csak egy törvénytelen gyerek voltál.
- Nem kedvelteted meg magad, Robert, mondj amit akarsz.
- Volnál olyan kedves ez egyszer végighallgatni? - A herceg hátat fordított Luciennek, elindult az ajtó
felé, majd megfordult, és a szemébe nézett. - Szerettem volna valahogy békét kötni veled, de minden
próbálkozásom balul ütött ki.
- Nem a legjobb módszereket alkalmazod.
 - Lucien - szók közbe Aveline. - Hallgassuk meg, mit akar mondani.
Férje csak egy felháborodott pillantással válaszolt.
- Aveline, ez az ifjú itt hosszú éveken keresztül mindent megtett, hogy bebizonyítsa irányomban érzett
utálatát. Nem hiszek a tündérmesékben, jó ideje már.
- Nem utállak, Lucien. Sose éreztem így - Robert pillantása kettejük között vándorolt. - Tudom, hogy
nem hiszel nekem.
- Igazad van - sziszegte Lucien.
- Igazság szerint mindig is felnéztem rád, Lucien - hallatott egy gúnyos-sajnálkozó kacajt. - Nekem
címem van, de a társaság rád néz fel, s te vívtad ki magadnak csodálatukat. Ezt még apánk is elismerte.
- Milyen kedves.
- Világéletedben sikeres voltál, az üzlettől a nőkig, bármibe kezdtél - folytatta Robert, bocsánatkérő
pillantást küldve Aveline felé. - Fantasztikusan lőttél, és mindenki a legtiszteletteljesebb hangon beszélt
veled. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint te. De nekem hercegnek kellett lennem.
- Én pedig nem lehettem herceg.
- Valószínűleg sokkal jobb herceg vált volna belőled, mint belőlem - suttogta Robert.
- Ezzel most mihez kezdjek? - húzta elő Lucien a zsebóráját. - Egy órán belül magamhoz kell vennem a
váltságdíjat, hogy elvihessem, ha vissza akarom kapni a lányomat. Hacsak el nem árulod nekem, hol van...
- Miért nem hallgatsz meg? Nincs semmi közöm a kislány elrablásához. Ő az unokahúgom, ember! Hogy
emelhetnék rá kezet?
- Úgy, ahogy énrám, amikor meg akartad öletni a saját bátyádat!
- Nem akartalak megölni vagy megöletni. Én gyászoltalak, Lucien. Nagyon szenvedtem, amikor
napvilágot látott a halálhíred. - Hangja elcsuklott, belerogyott az egyik székbe.
- Szerintem...
- Lucien - Aveline sietett férje mellé, s karjára tett kezével elhallgattatta a készülő gúnyos megjegyzést.
- Szerintem igazat mond.
- Persze hogy igazat mondok! - Robert fiatal arcán csalódottság áradt szét. - Legszívesebben
megfojtottalak volna, amikor az az eset történt Victoriával. Még jobban utáltalak, amikor rájöttem, hogy
örömet okozott számomra, hogy sikerült elszakítanod bennünket egymástól. Túl fiatal voltam még a
házassághoz.
- Nagyon elszántnak tűntél. - Aveline simogatása lecsillapította. Lucien nekitámaszkodott az asztalnak.
- Anyám hosszú éveken keresztül szajkózta, hogy ő lesz a hercegnőm. Egyszerűen megszoktam a
gondolatot, de amikor eljött az idő, és a szüleim hivatalosan is be akarták jelenteni a kézfogó időpontját,
rájöttem, hogy túl fiatal vagyok az egészhez. Még csak tizenkilenc voltam. Anyám azonban ragaszkodott
hozzá.
- Mégis játszottad a lelkes vőlegény szerepét.
- Nem mutathattam ki valódi érzelmeimet. Anyám kikelt volna magából.
- Felnőtt ember vagy, Robert. Nem kellene hagynod, hogy beleszóljon az életedbe.
- Anyám rendkívül félelmetes is tud lenni - sóhajtott Robert. - Nem mutathattam ki előtte gyászomat, de
azért megvásároltam Thornsgate-et az emlékezetedre. Nem nyúltam semmihez a házban. Úgy van benne
minden, pontosan, ahogy öt évvel ezelőtt.
Lucien megrándult.
- Az én emlékezetemre vásároltad meg a házat?
- Igen. - Robert zsebére csapott. - Valójában... nos, itt is van. - Előhúzott egy darab papírt a zsebéből. -
Szerettem volna neked ajándékozni nászajándékként. Csak épp nem volt még rá alkalmam.
- Elfoglalta önöket a sok veszekedés.
Lucien lassan elvette Robert kezéből a feléje nyújtott papírt.
- Nem te szervezted meg az eltűnésemet?
- Jóságos ég, dehogy. Én csodáltalak téged. - Robert csak a vállát vonogatta kérdő pillantásukra. - Így
volt. Épp csak nem mutathattam ki. Nem is tudom, mit szólt volna anyám, ha meghallja a számból, mennyire
rajongok törvénytelen bátyámért.
- Herceg vagy Robert. Legjobb lenne talán kiadni anyádnak özvegyi jussát.
Robert összerezzent.
- Az nem lesz könnyű.
- Próbáld meg. - Lucien úgy nézett a kezében tartott papírra, mintha magát a napot adták volna kezébe.
- Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Én azt hittem eddig, hogy te akartál megöletni.
 - Nem én voltam - állt fel Robert. - Tudom, hogy nem voltunk a legjobb testvérek, de szeretném, ha
sikerülne elfelejtenünk minden haragot és rossz érzést kettőnk között, jó testvérek lehetnénk. - Kinyújtotta
felé a kezét.
Lucien olyan hosszan bámult a feléje nyújtott kézre, hogy Aveline már attól tartott, talán visszautasítja
öccse ajánlatát. Végül azonban előrelépett, és kezet fogott vele, némán elfogadva a felajánlott békét.
- Tehát igazat mondott, amikor eljött hozzám, és kijelentette, hogy szeretne kibékülni Luciennel - nézett a
hercegre Aveline.
- Igen. - Robert fáradtan elmosolyodott. - Sajnos nem vagyok valami jó társalgó. Ráadásul gyakran
elragadnak az indulataim.
- Úgy tűnik, ez a vonás jellemző az egész családra - vetett jelentőségteljes pillantást férjére Aveline.
- Ezzel viszont ismét nehéz helyzetbe kerültünk - tette az adományozó okiratot az asztalra Lucien. - Ha
nem te fogadtad fel a gonosztevőket, akkor ki?
- Bárcsak sikerülne Dante nyomára bukkanni! - sóhajtott Aveline.
- Wexford? Mi köze van neki ehhez a dologhoz? - kérdezte a herceg felháborodottan.
Lucien Aveline-re nézett, s ő bólintott.
- Közvetlenül azelőtt, hogy eltűntem, levelet kaptam Aveline-től, amelyben megírta, hogy gyermeket vár
tőlem. A levél azonban nem jutott el hozzám, mert Dante megválaszolta, durván visszautasítva Aveline-t, és
eltüntette a nekem címzett írást.
- Az a gazember! - kiáltott fel Robert. - Nem értem, hogy voltál képes szóba állni ezek után vele!
- Sajnos, alig néhány nappal ezelőtt jöttem rá a dologra. Felkerestem Dante-t, aki erre eltűnt.
- Talán elhagyta az országot - mondta Robert.
- Meglehet. De a levéldolog csaknem teljesen egy időbe esett az eltűnésemmel.
- Úgy gondoljuk, Dante-nek valami köze lehet Lucien eltűnéséhez - mondta Aveline. - Azon az éjszakán,
amikor estélyt adtak a tiszteletünkre, láttam, hogy ön veszekedett vele a kertben.
- Ezért gondolták, hogy belekeveredtem ebbe a rettenetes játszmába?
- Nos, az alapján, ahogy a férjemmel viselkedett, erre következtettünk. Ráadásul ön rendelkezett a
megfelelő anyagi eszközökkel is. Hozzávéve, hogy Lucien komoly közismertséggel rendelkezett, s ezért nem
volt könnyű elbánni vele, talán megérti gyanakvásunkat.
- Ebben egyetértek - bólintott Robert. - De Wexforddal való összekülönbözésemnek semmi köze
Lucienhez. Az a disznó ismét elkezdett anyám körül legyeskedni. Figyelmeztettem, hogy táguljon a
közeléből.
- Anyád körül? - nézett rá döbbenten Lucien.
- Igen. Gusztustalan, nem? - grimaszolt Robert. - Egy ilyen fiatal férfi, az ő társadalmi hátterével, és
képes azt gondolni, hogy flörtölhet anyámmal az ő korában és társadalmi rangjában!
Lucien és Aveline összenéztek.
- Történt már hasonló eset máskor is? - kérdezte.
Robert bólintott.
- Néhány évvel ezelőtt. Wexford egyszerre csak mindennap nálunk volt, kocsikázásra ment anyámmal,
társadalmi eseményeken ott állt mellette és suttogtak egymás fülébe. Rettenetesen zavarba hozott a dolog.
Adminton sokkal elfogadhatóbb társ anyám számára.
- Talán nem arról volt szó, amire te gondolsz - szólalt meg Lucien. - Mi van, ha szó sem volt szerelmi
kalandról?
- Mi más magyarázata... Csak nem gondolod, hogy...?
- Senki sem gyűlöl engem jobban Huntley grófnénál - bólintott Lucien.
- Lehetetlen - rázta meg a fejét hevesen Robert.
- Tudom, hogy sosem kedvelt téged, Lucien, de nem hihetem, hogy ilyesmire ragadtatta volna magát
veled szemben.
- Nekem sem könnyű elhinnem. Neki is rendelkezésére állt a megfelelő pénzösszeg az eltüntetésemre,
és hát nem furcsa, hogy eltűnésemet követően Adminton azonnal szárnya alá vette Dantét?
- Talán nem is anyám volt a háttérben. Lehet, hogy Adminton a bűnös.
- Sajnálom, Robert, de Admintonnak semmi oka nem lett volna ilyesmire - jelentette ki Lucien.
- Sőt. Néhány évvel ezelőtt üzleti partnerek voltunk egy rendkívül busásan jövedelmező ügyletben. Ő lett
volna a legutolsó személy, aki meg akart volna szabadulni tőlem. Csakis Clarissa lehetett.
- Jó isten - suttogta a herceg halottsápadt arccal.
- Nem azt mondta, hogy az anyja jelenleg nem tartózkodik Londonban? - kérdezte Aveline.
- Tegnap reggel elutazott Havenmade-be.
Aveline gyors pillantást váltott Luciennel.
 - Egyértelmű, nem?
- Ahogy mondja. - Lucien felkapta a váltságdíjátadás helyét megjelölő levelet. - A találkozó Kent-ben
van, egy vadászházban.
- Anyámnak van a közelben egy birtoka Kent-ben. Hozományul kapta, amikor apám elvette feleségül.
- Felismered a házat, Robert? - nyomta kezébe Lucien az írást.
A fiatalember elsápadt.
- Igen, ez anyám birtokán van.
- Akkor helyben vagyunk. - Lucien kinyitotta az ajtót és Eltonért kiáltott.
- Mit akar tenni? - kérdezte Aveline.
- Lóra szállok, és odamegyek, aztán visszahozom a lányunkat.
- Nélkülem, nem mehet sehova.
Lucien gondolkodóba esett, de végül rábólintott.
- Ne feledje megállapodásunkat.
- Magamra kapom a kabátom. - Aveline elindult az ajtó felé.
- Én is jövök - jelentette ki Robert. - Ledobta az írást az asztalra, és szilárdan állta Lucien pillantását. -
Talán segíthetek. Beszélek anyámmal, ha nem akar hallgatni rád.
- Márpedig az megeshet. - Lucien megszorította Aveline kezét. - Ígérje meg, hogy nem csinál semmi
butaságot és vigyáz magára.
- Csak ha ön is megígéri ugyanezt.
Mielőtt Lucien megszólalhatott volna, Elton jelent meg az ajtóban.
- Parancsol, uram?
- Azonnal hívassa Mr. Harrist a rendőrségtől, és küldjön el egy írást Fenworthynek a nevemben.
Visszavonok minden ma reggel kiadott utasítást.
- Ahogy parancsolja. - Az inas visszavonult, hogy teljesítse utasításait.
Lucien megfordult, és az íróasztalhoz sietett, kinyitotta az egyik kulcsra zárt fiókot. Kivett egy jókora
mahagóni ládikát.
- Mielőtt elindulunk, legjobb, ha ezeket magunkhoz vesszük. - Felnyitotta a ládát, és láthatóvá tett két,
vörös bársonyon fekvő pisztolyt.
Robert mellélépett, és aggodalmasan nézett a fegyverekre.
- Gondolod, hogy szükségünk lesz ezekre?
- Attól tartok, igen. - Lucien Aveline-re pillantott. - Nem bízhatunk semmit a véletlenre, ha a családomról
van szó.
Robert hátrébb lépett, amikor bátyja kivette a pisztolyokat tartójukból.
- Én sem szeretném a saját családom életét kockára tenni. Ígérd meg, hogy nem bántod anyámat.
A két férfi egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett egymással.
- Nem tudom, megtehetem-e, Robert.
A herceg aggodalmasan harapta be alsó ajkát. Kezét Lucien vállára tette.
- Esküszöm neked, hogy elbánok vele, ha igaznak bizonyul a gyanú. Csak annyit kérek tőled, hogy ne
bántsd.
Lucien lerázta kezét.
- Amíg nem bánt senkit, Robert, betartom az ígéretem. De ha gyermekem és anyád között kell
választanom, tudod, hogy fogok dönteni.
Robert bólintott, és elvette a pisztolyt.
- Akkor legalább ne öld meg. Fantasztikus céllövő vagy, Lucien. Tudom, hogy meg tudsz sebesíteni
valakit anélkül, hogy megölnéd.
- Megteszem, ami tőlem telik - tette kezét Lucien Robert vállára.
Aveline-t egészen elérzékenyítette testvéri szeretetük megnyilvánulása.
- Megyek, hozom a kabátomat - mondta, és már kinn is volt az ajtó előtt.

Huszonkettedik fejezet
A kijelölt időnél negyedórával korábban értek a vadászlakhoz.
A hintó ablakából Lucien kinézett az ártatlan külsejű házikóra. A lánya oda volt bezárva, talán halálra
rémülten. Ujja összeszorult a kezében tartott üres pénzeszacskón.
- Mr. DuFeron, ön közelítse meg a házat - mondta a nyomozó. - Én megkerülöm erről, kegyelmes uram
pedig a túloldalról. Rendben...?
Robert bólintott, és kitapintotta zsebében a pisztolyt.
- Mrs. DuFeron a kocsiban marad - tette még hozzá Lucien, figyelmeztető pillantást küldve Aveline
irányába.
- Igenis, kedves férjem - mosolygott vissza rá.
- Kegyelmességeddel most a megbeszélt helyre megyünk, s ha jelzünk, hogy elfoglaltuk őrhelyünket, ön
is elindulhat, uram.
- Rendben.
Harris és Robert lopva kiléptek a hintóból. A napfény megvilágította a herceg szőkén csillogó fürtjeit.
Aranyszín, csillogó haja a lehető legjobb célpontot jelenti - suhant át Lucien agyán.
- Robert - szólt utána. Amikor öccse megállt, odadobta neki saját kalapját. - Vigyázz jobban magadra!
Az ifjú herceg elkapta a kalapot, s fejébe nyomta. Még egy utolsó biztató pillantást vetett Lucienre, s
eltűnt a bokor ágai mögött.
- Adta hercegecskéje! - mormolta Lucien az orra alatt. - Rohan, hogy megmentse a világot, de a kalapját
bezzeg otthon felejti.
- Nagyon nehéz helyzetben lehet - vette védelmébe Robertet Aveline. - Az anyja áll a gonosztevők
mögött, ő okozta önnek ezt a rengeteg szenvedést. Mit gondol, milyen érzés lehet számára?

- Tudom, persze, értem én. - Lucien megsimogatta felesége arcát. - Annyira szeretnék már túllenni ezen az
egészen. Alig várom, hogy Chloe újra itt legyen velünk, és teadélutánt tartson a gyerekszobában.
Aveline rámosolygott, s a feléje áradó szeretet máris könnyített szorongásán.
- Majd megmondom Chloe-nak, hogy ezúttal ön fog felszolgálni.
- Mondja csak meg neki. - Lucien kikukucskált a hintó ablakán. - Úgy tűnik, mindenki a helyén van. -
Magához ölelte Aveline-t, forrón, szerelmesen szájon csókolta. Amikor ajkaik elváltak, felesége homlokának
támasztotta fejét. - Maradjon a hintóban.
- Ne ölesse meg magát. Ígérje meg nekem.
- Ön ígérje meg nekem - csillant makacs fény Aveline szemében.
- Akkor talán kölcsönösen ígérjük meg egymásnak.
Aveline elmosolyodott.
- Rendben.
Lucien megsimogatta arcát.
- Szeretem. - Aztán kilépett a kocsiból, és minden erejével feladatára koncentrált.

Aveline látta, ahogy Lucien elindul a ház felé, kék kabátjában könnyű célpontot nyújtott a lehetséges
támadóknak. A ház sötét ablakai felé tekintett, de nem látott semmi fenyegető mozgást. Sőt semmit sem
látott.
Hirtelen érezte, hogy kinyílik a hintó túloldali ajtaja. Aveline riadtan kiáltott fel, amikor Dante feje
megjelent az ajtónyílásban.
- Hívja vissza - suttogta Dante. - Csapda!
- Hol a kislányom? - jajdult fel Aveline.
- Itt van velem - mászott be mellé a férfi.
- Helló, mama! - Mintha mi sem történt volna, Chloe egy mentolos cukorkát szopogatva, Dante kezét
fogva fellépett a kocsira.
- Gyere ide, drágám! - tárta ki felé a karját Aveline, s a gyermek azonnal anyja ölelésébe simult.
- Most már hívja vissza - sziszegte Dante. - Az a nő meg akarja ölni!
Aveline kidugta fejét az ablakon.
- Lucien, gyere vissza. Itt van Chloe!
Lucien ekkor már csaknem az ajtónál járt. Hirtelen megfordult. Ebben a pillanatban kivágódott az egyik
ablak, és megjelent egy pisztoly csöve. Lucien a bokrok közé vetette magát. Lövés dördült, s eltalálta a
pénzeszsákot, melyet kezében szorongatott. Lucien eltűnt a bokrok ágai mögött.
 - Lucien - kiáltott fel Aveline. Chloe sírni kezdett, anyja öntudatlan mozdulatokkal vigasztalta, simogatta,
de szemével kétségbeesetten fürkészte a ház környékét.
- A pokolba! - mordult fel Dante. Zsebéből pisztolyt húzott elő. - Üljön át oda - mutatott a szemben
levő ülésre. - Gyorsan!
Aveline nem akart mozdulni. Ha Dante az ablakhoz kerül, két tűz közé vehetik Lucient. Honnan
tudhatná, hogy nem épp így tervezték. De Chloe életét sem merte kockára tenni.
- Segíteni próbálok neki, a fenébe! Menjen már! - Egy mozdulattal odébb lökte Aveline-t, az ablakhoz
pattant és kilesett rajta.
- Ha bántani merészeli - jelentette ki Aveline szokatlanul mély hangon -, nem hagyja el élve a hintót.
Dante döbbenten nézett rá, s meglepettsége hamarosan csodálatnak adta át helyét. Elismerő vigyorral
nézett Aveline-re, aztán az ablakon kissé kihajolva a ház ajtajának szögezte pisztolyát.
- Gyere csak ki - mormolta magában. - Mutasd magad, te francia patkány.
Hosszú pillanatokig néma csend honolt körülöttük, nem hallatszott egyéb, csupán Chloe cuppogása,
ahogy a cukorkát szopogatta.
- Gyere már - dörmögött Dante. - Ez az.
Aveline előrehajolt a másik ülésen, így a férfi válla fölött kilátott az ablakon. A ház ajtaja lassacskán
kinyílt. Dante megcélozta az ajtónyílást, keze a ravaszon.
Hirtelen kiáltás hallatszott, s a bokrok közül, ahová Lucien az imént bevette magát, felrebbent egy riadt
madár. Nagyon is emberi szitkozódás követte. Nagydarab, sötét bajuszú férfi bukkant elő az ajtónyílásban, s
belőtt a bokrok közé, a zaj forrásnak irányába. Kiáltás hallatszott.
Jóságos ég, nem lehet! Aveline magához szorította Chloe-t, szemében könny csillogott.
- Rohadék - kiáltott fel Dante, és tüzelt. Vörös pecsét jelent meg a nagydarab támadó mellkasán.
Csaknem komikusan döbbent arccal hanyatlott a földre.
Dante kirúgta a kocsi ajtaját, és rohanva a bokrok felé indult, oda, ahonnan a kiáltás hallatszott. Aveline
a nyomában szaladt, kezében Chloe. Mr. Harris tűnt fel a bokor takarásából, s indult el rohanva ugyanabba
az irányba.
Ekkor pillantották meg Lucient. Épségben volt, ugyanarra sietett, mint a többiek.
- Lucien! - kiáltott fel Aveline.
Férje azonnal felé fordult, arckifejezése egyszeriben elsötétült, ahogy észrevette Dante-t. Előrántotta
pisztolyát. Dante megállt, földre dobta fegyverét, és lassan felemelte a kezét.
- Lucien, ne! - ugrott Aveline Dante elé. - Visszahozta Chloe-t. Meg akart menteni. Ne bántsd!
Lucien szeme összeszűkült, látszott, hogy Aveline nem győzte meg.
- Menj el onnan, Aveline!
- Nem.
Lucien szikrázó pillantást vetett felé.
- Lelőtte az öcsémet!
- Nem ő volt. - Aveline elindult a férje felé. Az az ember tette - mutatott az ajtóban heverő bajszos
férfira - ő lőtte le Robertet, Dante pedig őt.
Chloe felemelte kezét.
- Papa, ne lődd le Mr. Wexfordot - csacsogta. - Adott nekem finom cukrot - mutatott a kezében tartott
zacskóra.
Lucien nagyot nyelt.
- Valóban, drágám?
Chloe lelkesen bólogatott, sötét fürtjei élénken repkedtek feje körül.
Apja leeresztette pisztolyát.
- Később számolunk - bólintott haragos pillantással Dante felé.
Dante mereven bólintott.
- Nevezd meg a segédeidet.
- Lucien...
Férje feltartott kezének intésével hallgattatta el.
- Ez nem az ön ügye, Aveline. - Harris felé fordult, aki addigra felültette Robertet. Az ifjú herceget
vállán találta a lövés, élénkvörös vér buzogott a csúnya sebből. - Hogy van az öcsém?
- Nem tudnám megmondani - mutatott Harris a sebre. - Sok vért veszített. Legjobb lenne a lehető
leghamarabb orvoshoz vinni.
Robert felnézett Lucienre, vonásain erős fájdalom tükröződött.
- A saját szakácsom lőtt le - nyögte. - Milyen elképesztő eset.
- A bácsi megsérült - kérdezte Chloe.
 - Ő Robert bácsikád, Chloe - felelt Aveline. - Igen, megsérült.
- Adjunk neki cukorkát - jelentette ki Chloe, és Robert felnevetett, bár minden mozdulata fájdalmat
okozott neki.
- Vigyük a kocsihoz - mondta Lucien.
- Segítek - lépett oda Dante.
Sikoltás hallatszott a ház irányából.
- Robert! - Rohant elő rejtekéből Huntley hercegné. Egyszeriben eltűnt a hűvösen elegáns háziasszony.
Kék szemében vad rettegés égett, átlépett a halott francia szakács tetemén, és fiához rohant. Térdre
rogyott mellette. - Mi történt? Hogy kerülsz te ide? Neked nem lett volna szabad itt lenned!
Robert erős fájdalmai ellenére határozott pillantást küldött felé.
- A bátyám bajba jutott, anyám. Hol máshol lehetnék, ha nem mellette.
- A te bátyád! - A hercegné szavai pofonként csattantak. - Hogy nevezheted így? Annyival fölötte
állsz!
- Nem - hunyta le szemét megviselt arccal Robert. - Nincs igazad.
- Robert! Ne halj meg! - Fia szeme azonban csukva maradt, feje hátrahanyatlott. A hercegnő felüvöltött.
Aveline összerándult a hangra, s riadtan igyekezett befogni Chloe fülét.
- Nem halt meg, Clarissa - lépett mellé Lucien. - Csak sok vért veszített, ezért elájult.
- Megölted a fiamat! - pattant fel a hercegné. Lucienre vetette magát, s kitépte kezéből a pisztolyt.
Meglökte mostohafiát, aki a váratlan mozdulattól a földre huppant. Megpördült, s az ott álló Aveline-re és
Chloe-ra szegezte a pisztolyt. - Megölted a gyermekemet, most én ölöm meg a tiédet! - üvöltötte.
- Ne! - kiáltott fel Lucien, rávetve magát. A pisztoly elsült, abban a pillanatban, ahogy az asszonyhoz ért,
és valaki élesen felüvöltött. Lucien felpattant Clarissáról, és abban a biztos tudatban fordult meg, hogy
valamelyik családtagját pillantja meg vérben fürödve.
Aveline azonban sértetlenül állt az iménti helyén, magához szorítva a riadtan hüppögő Chloe-t. Dante
hevert a földön.
Miközben Harris bilincsbe verte a hisztérikusan vonagló hercegnét, Lucien vérző barátja mellé térdelt. A
férfi rózsaszín mellényén egyre nagyobb vérfolt ütött át.
- Jó kis lövés - hörögte Dante. - Tönkreteszi a legjobb mellényem.
- Aki rózsaszín mellényt visel... - Lucien szétnyitotta ruháját, hogy megvizsgálhassa a sérülést. Vér
lüktetett a minden kétséget kizáróan halálos sebből.
- Elénk vetette magát - mondta Aveline remegő hangon.
- Már megint hősködsz? - kérdezte Lucien tettetett vidámsággal, de az ő hangja is elcsuklott.
- Szeretem lenyűgözni a hölgyeket.
- Sikerült - mondta Aveline. - Megbocsátok önnek. Köszönöm, hogy megmentette a kislányom életét.
Szomorú pillantást vetett Lucien felé, majd elvitte onnan Chloe-t.
- A mostohaanyád meg akart ölni - suttogta Dante.
- Kérlek, ne beszélj - vette le magáról kabátját Lucien. Gyengéden a haldokló feje alá helyezte.
- Nincs már sok időm - Dante kinyúlt, és megmarkolta Lucien kezét. - Öt évvel ezelőtt azt mondta...
öljelek meg.
- Dante, nem kell...
- De igenis, k ell - nyelt nagyot. - Nem tudtam megtenni. Megrendeztem a halálodat. Eltüntettelek. -
Mosolyogni próbált. - A legjobb barátom voltál.
- Rávette Adminton, hogy támogasson a társaságban, ugye?
- Igen - Dante-t köhögés fogta el, szájából is vér tört elő. - Végszükségben voltam... nem tehettem mást.
A kölcsönzők a torkom szorongatták.
- Megcsináltad a hercegnének a piszkos munkát, megrendezted az eltűnésemet, de ahelyett, hogy
lepuffantottál volna, a Tengeri Sárk ány fedélzetére küldtél?
Dante ajkán mosolyféle jelent meg.
- Tudtam, hogy túléled. - Szeme lecsukódott.
- Dante - rázta meg Lucien, s egykori barátja ismét felnyitotta szemét.
- Ne haragudj... a levél miatt!
- Ne foglalkozz azzal az átkozott levéllel!
- Vigyáztam neked Chloe-ra - Dante már levegőért kapkodott. - Az a szajha nem kaparinthatta a keze
közé. Azt mondta, öljem meg, de én - fulladozva köhögött, ajka közül vér buggyant elő.
- A pokolba, Dante!
Dante gyengéd pillantással nézett rá.
- Te nyertél, Lucien. Jobb is így. Legalább... nem kell... megölnöd holnap... hajnalban.
 Hangja elhalt, szemei csodálkozó pillantással nézték az eget, miközben lassan megszűnt lélegezni.
Aztán néma csend.
Lucient egyszeriben letaglózta a gyász, szemében férfihoz nem illő könnycseppek jelentek meg.
Reszkető kezekkel zárta le egykori legjobb barátja szemeit.
Az ördögi páros nem létezett többé.
- Mr. DuFeron - hallatszott Harris hangja. - Orvoshoz kell vinnünk a herceget.
- Máris - pattant fel Lucien. Megköszörülte torkát, kipislogta szeméből a könnyeket, és sérült testvéréhez
fordult. Robert feleszmélt ájultából, s részvéttel nézett rá.
- Sajnálom, Lucien - mondta mélységes együttérzéssel.
- Én is. - Lucien talpra segítette Robertet egészséges karjánál fogva. Harris a hercegnét vezette. Az
asszony meredten bámult maga elé, mintha transzba esett volna. Harris a háta mögött bilincselte össze
kezeit.
- A herceg kocsijával szállítom az anyját, ha őkegyelmességének nincs ellene kifogása.
Robert bólintott.
- Ha bevihetnénk a barátodat a házba... intett fejével Dante felé. Elküldenék érte és a szakácsért.
- Rendben, majd a kocsisom segít - pillantott Lucien barátja mozdulatlan teteme felé. - Még a nap
folyamán elrendezem Mr. Wexford temetését.
- Ahogy óhajtja, Mr. DuFeron - bólintott Harris, majd elvezette a hercegnét a hintó felé.
- Anyám nincs jól - mormolta Robert, miközben Luciennel a másik hintó felé bicegtek az ösvényen.
- A gyűlölet szétrágja az ember szívét és agyát ilyen hosszú idő alatt.
- Nagyon méltányos tőled, hogy így beszélsz, különösen azok után, amit elkövetett ellened. - Robert
fájdalmasan felszisszent, mert kicsúszott a lába alól egy kavics, és sérült vállába belehasított a fájdalom. -
Teszek róla, hogy anyám ne követhessen el többé semmi gonoszságot. Van egy birtokom Skóciában. Oda
záratom. Soha többé nem árthat senkinek.
- Sajnálom, hogy így alakult a helyzet.
- Én is. - Robert megállt, Lucient is megállásra késztetve. - Lucien, tudom, hogy nincs jogom ezt kérni
azok után, amit anyám tett, de gondolnom kell a család jó hírére. Beszélek Harrisszal arról, ami ma történt,
de szeretném azt kérni tőled, hogy hallgass az ügyről. Megtennél ennyit a családunkért?
- A mi családunkért?
- Igen, a mi családunkért - mosolyodott el Robert. - Senki nem jut eszembe, akit szívesebben látnék
testvéremként nálad.
- Nem féltestvért akartál véletlenül mondani?
- Nem. - Robert határozottan megrázta fejét. - Testvért mondtam, úgy is gondoltam.
- Természetesen hallgatok a dologról. - Lucien elindult, s Robert követte. - Jó néhány botrányt
akasztottam már így is a család nyakába, ha eddig nem vetted volna észre.
- Milyen szomorú!
Lucien felnevetett.
- Egy biztos, a házasságom ténye semmi szomorúságra nem ad okot.
- Irigykedem rá, amiért ilyen feleséged van - mosolyodott el Robert. - Lenyűgöző teremtés.
- Szerencsésnek érzem magam, hogy magaménak tudhatom.
- Úgy tűnik, jobb ízléssel válogatsz a menyasszonyok között, mint én. Ha volnál olyan kedves, és
megosztanád velem a gyengébb nemmel kapcsolatos titkaidat, kedves bátyám...
Lucien felkacagott.
- Talán, majd ha elég érett lesz a kérdéshez, kegyelmes uram!
Csaknem odaértek már a hintóhoz, Aveline kinyitotta az ajtót, arcára kiült Robert miatti aggodalma.
Szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor látta, hogy az ifjú herceg saját lábán közelít. Férjére nézett.
Egyetlen pillantással felmérte, mi történt, milyen érzések kavarognak a lelkében.
Kiszállt, hogy segítsen Robertnek, a túloldalról átkarolva derekát. Robert lehajtott feje fölött találkozott
pillantásuk. Aveline mély szánalommal nézett férjére, s részvéttel szorította meg kezét, mielőtt még minden
figyelmét Robertre fordította volna.
Lucien ajkát reszketeg sóhaj hagyta el. Mégiscsak hatalmas szerencséjük volt, nem vitás.
 Epilógus

Aveline a dolgozószobában talált rá férjére. A kandallóban lobogó tüzet nézte, szokásához híven.
Dante temetése aznap reggel rendben lezajlott. Nem vett részt rajta más, csak Lucien, Robert és ő.
Lucient rendkívül megviselte barátja halála, s bár utolsó tettével minden bűnéért vezekelt, Chloe attól még
törvénytelen gyermek maradt. S hiába, nem ugyanaz az érzés megölni egy ellenfelet párbajban, mint
eltemetni egy férfit, aki az ember feleségének és gyermekének életét saját testével óvta.
Aveline Lucienhez lépett, vállára tette kezét. Felnézett rá, nagyot sóhajtott, mintha ezzel próbálná lerázni
magáról fájdalmát.
- Chloe ágyban van már?
- Alszik, mint a bunda. - Lucien ölébe ült, átkarolta a nyakát. - Eljött az idő, hogy önt is ágyba fektessem
végre.
- Úgy találja? - csillant meg huncut mosoly Lucien arcán. Amíg így tudott nézni, nem volt semmi baj.
- Hacsak nem akar itt rostokolni a tűz mellett egész éjszaka - fészkelődött az ölében Aveline, nagyon is
tudatában, miként hat selyem hálóruhájának érintésével.
Lucien végigsimított az ölében ülőn, játékosan benyúlva a ruha alá.
- Szeretek a tűz mellett üldögélni.
- Én is. - Aveline megsimogatta férje vállát az ing alatt, s közben Lucien csípőjén futtatta végig ujjait. -
Apám is rendben elhelyezkedett. Dr. Wells azt mondja, tud rajta segíteni.
- Csupa jó hír. - Lucien ujjai lassan elindultak felfelé a keble irányában.
Aveline felsóhajtott.
- Megköszöntem már - kérdezte elfulladva -, hogy felhozta apámat Londonba?
- Hát, ha jól emlékszem, még nem - vigyorgott Lucien, mellbimbóját simogatva.
- Milyen módon... - csókolt férje nyakába - fejezhetném ki... - fülére lehelt csókot - hálámat? - Ajkaik
lángoló csókban találkoztak, Aveline lábujja hegyéig beleremegett.
Ajkuk lassan elvált, s Lucien komoly, meleg tekintettel nézett felesége szemébe.
- Szüljön nekem egy fiút - súgta a fülébe. - Hadd éljem át önnel együtt áldott állapota minden percét.
Hogy átélhessem, amit Chloe-nál elveszítettem.
Aveline egészen ellágyult ezekre a szavakra, gyengéden kezébe fogta Lucien arcát.
- Csodálatos lenne fiút szülni magának. - Elmosolyodott. - De mitévők legyünk, ha ismét lány lesz?
Férje csintalan mosollyal felállt, s karjába kapta.
- Akkor újra megpróbáljuk.
Aveline felkacagott, megkapaszkodott a nyakában, de ahogy Lucien magához szorította, valami kemény
nyomódott csípőjéhez.
- Jaj. Mit tart a kezében?
- Csak egy régi sakkbábut. - Szétnyitotta ujjait, s a világos vezér a földre hullott. - Nincs már szükségem
rá.
- Talán megnyerte a játszmát? - kérdezte kihívóan, miközben Lucien az ajtó felé vitte.
- Most, hogy kérdezi, úgy érzem, megnyertem. - Kilépett az ajtón, és megindult a lépcső felé. - És maga
az én jutalmam.
Aveline vidám kacagása betöltötte a házat, miközben karjaiban vitte a hálószoba felé.
A dolgozószobában, a kandallóban lobogó tűz fényében elhagyottan csillámlott a fehér királynő.