Professional Documents
Culture Documents
Karina Halle - Túl Közel Hozzád PDF
Karina Halle - Túl Közel Hozzád PDF
Fordította
LEYRER GINDA
© Karina Halle
Hungarian translation © Leyrer Ginda, 2017
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
ISBN 978-615-5692-84-0
ELŐSZÓ
Will
JACKIE
WILL
A fenébe!
Ez teljesen váratlanul ért.
Nem az akasztott ki, hogy Elsi, a kutyasétáltatóm megint
cserbenhagyott, mert ezt már legalább kétszer eljátszotta
velem; általában hétfő reggel szokta bemondani az
unalmast. Persze tisztában vagyok vele, hogy azért nem jön,
mert vasárnap esténként táncolni megy. Talán ideje
másvalaki után nézni. Sajnos azonban csak nemrég
költöztem a városba, és Elsit az egyik szomszéd ajánlotta
nekem. Olyasvalaki, akinek nincs kutyája. Elsiklottam e
figyelmeztető jel felett, pedig jobb lett volna, ha már akkor
észbe kapok.
Egyébként nincs azzal semmi gond, ha beviszem a
kutyákat a munkahelyemre, mivel Ted folyton azon
sopánkodik, hogy bezzeg a Los Angeles-i iroda mennyire
kutyabarát, meg penge, meg a tököm tudja, milyen hely,
mintha ez engem egy kicsit is érdekelne, és mintha egy
fikarcnyival is könnyebbé tenné számomra ezt az egész
költözködést.
Nem. Nem erre gondolok, amikor azt mondtam, hogy
erre nem voltam felkészülve. Ami úgy ért, mint derült
égből a villámcsapás, az az volt, hogy Ted lánya, Jackie
többé már nem az a durcás kamasz, aki az emlékeimben
élt, és akinek hatalmas szeme és kiállhatatlan természete
volt. Az igazat megvallva, nem sokat gondoltam rá. Miért is
tettem volna?
Most azonban… most…
Amikor azt mondtam neki, hogy nagyon hasonlít az
anyjára, egy kicsit sem túloztam. Az anyja gyönyörű nő. Én
pedig nem voltam felkészülve arra, hogy milyen sugárzó
szépséggé cseperedett Ted és Diane lánya. A szeme persze
még mindig nagy, de az ajka is teltebb lett, mint ahogyan az
összes olyan testrésze, amelyekre egyáltalán nem illendő
gondolnom.
Azt hittem, hogy az a tinédzser lesz az asszisztensem,
akire régről emlékszem: a koromfeketére festett hajú kis
vadóc, aki az orrában karikát visel. Az agyamban ez a kép
élt erről a lányról, aki majd meghalt az unalomtól, amikor
csak Sashával átmentük hozzájuk vacsorára. Alig várta,
hogy leléphessen, és ki tudja, kikkel lóghasson. Tisztában
voltam vele, hogy az a fruska sok fejfájást okoz Tednek nap
mint nap.
Csakhogy mostanra már hűlt helye annak a kis fruskának.
Jackie Phillipsből mára gyönyörű nő lett, aki épp olyan
elveszettnek és tájékozatlannak látszik, mint jómagam az
első napokban, amikor ideérkeztem. Bár fejemet rá, hogy
néha még most is ilyen bárgyún festek.
Szerencsémre azonban kifejezetten jó vagyok abban,
hogy az ilyen káprázatosan szép nőket kiverjem a fejemből
– különösen azokat, akikkel nap mint nap együtt kell
dolgoznom. Ted, nem tudtad volna Jackie helyett mégis
inkább valamelyik vén és rozzant nagynénédet alkalmazni?
Hátradőlök a karosszékemben, és Jeanne-t és Gurigát
bámulom, akik időközben felkucorodtak a kanapém
melletti kutyazsámolyra. Tudom, hogy örülnek, hogy ismét
együtt lehetnek velem, és ha megint rájuk jön a mehetnék,
legalább most már Jackie-re bízhatom, hogy elvigye őket
egy kis sétára.
Már nagyjából egy hónapja vagyok itt, Vancouverben, de
még mindig nem érzem úgy, mintha „letelepedtem” volna,
és kifejezetten furcsa számomra, hogy egy asszisztenst is
kapok magam mellé. A Los Angeles-i irodában Sashával
felvettük Megant irodavezetőnek, de még akkor is én
végeztem a munka dandárját. Az olyan agyatlan melót,
mint amilyen az utazások megszervezése, a jegy- és
szállásfoglalás meg az űrlapok kitöltése, könnyedén
megoldottam.
Ám Ted már az első pillanattól, hogy betettem ide a
lábam, ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy saját
titkárnőm. Nem tudom, vajon azért, mert itt nagyobb teher
nehezedik a dolgozókra, különösen ami a munka animációs
részét illeti, vagy mert azt akarta, hogy jól érezzem magam.
Gyanítom, hogy mindkettő. Ted még mindig kesztyűs kézzel
bánik velem, mintha a válás törékennyé és kriplivé tett
volna. Egyáltalán nem vagyok törékeny. Ám ami azt illeti, a
válás kétségkívül megviselt érzelmileg. Sasha hivatalosan
két évvel ezelőtt költözött ki a házunkból, hogy Ansellel
éljen, ám a mi válásunk leginkább a sárdobáláshoz volt
hasonlatos, és csak négy hónappal ezelőtt vált jogerőssé.
Megpróbáltam Los Angelesben átvészelni ezt az időszakot,
és meg akartam mutatni, hogy amit a felségem tett velem,
nem tört össze, és hogy ott még többre is vihetem, ám… nos,
az ember olykor megérzi, hogy jobb, ha összecsomagol, és
elhúz.
Megszólal a csipogóm, emlékeztetvén rá, hogy itt az ideje
a netes konferenciabeszélgetésünknek Teddel. Ez is
szokatlan számomra: korábban én szoktam őt hívni itt
Vancouverben Los Angelesből – most ez is megfordult.
Ám Ted az Ted, és mindig rátapint a lényegre ezekkel a
hívásokkal. Fél órával később – miután biztosított róla, hogy
minden a legjobb úton halad – megkérdezi: „És hogy
szuperál a kicsike?”
– Gondolom, most a lányodról beszélsz, ugye?
– Hogy néz ki? Szalonképes a külseje?
Elmosolyodom. – Sokkal több annál, Ted. Egy szóval sem
említetted nekem, hogy milyen gyönyörű, fiatal nő lett
belőle.
– Lassan a testtel, Will. Ne legyenek mocskos gondolataid!
– Ne aggódj, nincsenek. Épp csak azt akarom mondani,
hogy… baromi csinos a csaj. Pár perc múlva összejövök
vele, hogy átbeszéljünk mindent, és persze az utánra is van
pár jó ötletem. – Szünetet tartok. – Biztos vagy benne, hogy
szükségem van asszisztensre?
– Különben ki az ördög kötné meg a cipőfűződet?
– Rendben. Csak épp jól elboldogultam Los Angelesben
segéderő nélkül is.
– Mivel ott volt neked Sasha.
Nem tudom elfojtani keserű kacajomat. – Sasha azzal volt
elfoglalva, hogy becserkéssze magának a nagy Őt. Ez volt az
ő nagy segítsége. Kellemes társaság, igaz?
Ted hosszan felsóhajt. – Figyelj, Jackie-vel nem állunk túl
közel egymáshoz. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs,
milyen hangot üssek meg vele. Amikor odafent volt
északon… nos, nagyon boldog vagyok, hogy visszajött. Diane
is, de nem tudom, mire készüljek a lányomat illetően.
Mindössze annyit tudok, hogy kell neki ez az állás, és neked
sem árt némi segítség, és akkor miért ne segítsek annak a
két embernek, akik a legfontosabbak a számomra.
– Mi ez a szentimentalizmus? Ráadásul ilyen korai
órában!
– Még nem vettem be a bogyóimat – feleli Ted szárazon. –
Ne szokj hozzá. Most jobb, ha elbúcsúzom. Hamarosan
kezdődik itt egy másik megbeszélés egy új kollégával, a
különleges vizuális elemek produkciós koordinátorával.
Tudod-e, hogy remek az itteni csapatod? Hogy voltál képes
itt hagyni őket?
– Magam is csodálkozom.
– Ez a te választásod volt, Will.
Lassan kifújom a levegőt az orromon át. – Igen, ahogy
mondod.
– Semmi megbánás?
– Meglátjuk.
Épp be akarom fejezni a beszélgetésünket, amikor
hallom, hogy Ted azt mondja: – Ne keménykedj a
lányommal. Elég nehéz időszakon van túl.
– Megígérem, hogy nem lovagolom meg túl keményen. –
Elvigyorodom.
– Will…
– Ted.
A főnököm felsóhajt, majd véget vet a beszélgetésnek.
Várok pár pillanatot, míg összeszedem magam, majd
felállok, és egyenesen az ajtó felé veszem az irányt, közben
a kutyák figyelik minden mozdulatomat. Kinyitom az ajtót,
és kidugom rajta a fejem.
Az irodában nagy a sürgés-forgás, de nem olyan őrült a
tempó, mint gondolná az ember. Ez a legfőbb különbség,
amit az itteni animátorok és a Los Angeles-i vizuális
effektek stábjának a munkája között tapasztaltam. Az
animátorok eszméletlenül lusták, és úgy néznek ki, mint
akik totálkárosak az alkoholtól vagy a drogtól, úgyszólván
egész nap. A munkát elvégzik, de korántsem olyan gyorsan,
mint én vagy a Warner Brothers szeretné, és sajnos én
vagyok az, akinek végig kell hallgatnia a fejesek
zsörtölődését.
Jackie velem szemben ül az íróasztala mögött, nekem
oldalvást: éppen összehúzott szemöldökkel bűvöli a
számítógépét, és szorgalmasan klikkelget az egérrel.
– Még sosem dolgoztál Macintoshon? – kérdezem tőle,
miközben nekitámaszkodom az ajtófélfának.
Rám pillant, közben szégyenlősen csücsörít. – Honnan
tudod?
– Csak úgy gondoltam. Hogy tetszett az ismerkedőkörút
az irodában? Aliyssa kedves volt hozzád?
Jackie bólint. – Egy csomó hasznos információ birtokába
jutottam.
– Elsorolta, hogy a kollégák milyen csillagjegyben
születtek, továbbá tájékoztatott a fizetésükről, és hogy
mekkora a súlyuk?
Elmosolyodik, de az ajkát továbbra is összezárja. A
fenébe! Az arca azonban egészen más. – Pontosan. Engem
még az is érdekelt volna, hogy milyen gyakran mennek a
slózira.
Egy pillanatig némán bámulom újdonsült
asszisztensemet.
– Sajnálom – hadarja, és közben elpirul. – Jobb lett volna,
ha az első munkanapomon otthon hagyom a vásári
humoromat. Folyton elfelejtem, hogy a főnököm vagy.
– Ha úgy jobban érzed magad, megfeledkezhetek róla,
hogy a titkárnőm vagy.
Viccnek szántam, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy
összeráncolta a homlokát e szavak hallatán. Hirtelen
eszembe villan, mit is mondott róla Ted az imént. A
legkevésbé sem akarom, hogy a lánya rosszul érezze itt
magát.
– Nos – jegyzem meg gyorsan –, most, hogy túl vagy az
irodabejáráson, mi lenne, ha megbeszélnénk, mi lesz itt a
munkád. Be kell vallanom, nem vagyok hozzászokva, hogy
segítségem van, ezért nem tudom, jól végzem-e a
munkámat ebben a szerepben vagy sem? akármi legyen is
az. Szóval mi lenne, ha elmondanék neked mindent, amit a
céggel kapcsolatban tudnod kell… és közben
megsétáltatnánk a kutyákat.
Felcsillan a szeme. – Rendben. Ahogy óhajtod. –
Feltápászkodik, majd a cipőjére pillant. Szürke magas
sarkút visel, amelyben magasabbnak látszik, körülbelül
százhatvanöt centinek.
– Tudsz magas sarkúban gyalogolni? – Természetesnek
veszem, hogy igen, mivel Sasha is ilyet viselt. Száznyolcvan
magasnak látszott benne – olyan magasnak, mint én –, és
számára a tűsarok nem jelentett problémát. A
legszívesebben abban is aludt volna, ha megtehette volna.
Naná hogy azért, hogy az éjszaka közepén jól belém döfje a
sarkát, valahol a szívem tájékán.
Jackie megvonja a vállát. – Kellemesebben érzem magam
egy pár csizmában, de ura vagyok a helyzetnek. – Miközben
felkapja a dzsekijét, pórázvégre fogom a kutyákat, és
igyekszem nem elfelejteni, hogy kifelé menet a recepciónál
magamhoz vegyek egy esernyőt.
Miután Tiffany, a recepciós, a rá oly jellemző lesújtó
pillantás kíséretében átadja nekem az esernyőt, kinyitom
az ajtót Jackie előtt, és kilépünk az utcára.
– Miért nézett rád ilyen hervasztóan? – kérdezi Jackie,
miközben átadom neki Guriga pórázát. Zokszó nélkül
átveszi tőlem. Rendes lány.
– Mindig jót mulat azon, hogy esernyő nélkül nem lépek
ki az utcára.
Asszisztensem felpillant az égre, a homlokát ráncolva. –
Bármelyik pillanatban eleredhet az eső.
– Akkor is így nézne rám, ha úgy esne, mintha dézsából
öntenék. Egy igazi vancouverite, e város büszke lakója. Ők
nem használnak esernyőt. Olyanok, akár a kacsák. A víz
egyszerűen lepereg róluk.
– De te már korábban is éltél itt, nemde? – kérdezi Jackie,
miközben elindulunk lefelé az úton. Guriga kissé gyorsabb
tempóra ösztökéli Jackie-t, mint Jeanne engem. – Jól
mondom?
– A Vancouver-szigeten születtem, és Victoriában nőttem
fel – felelem, és rádöbbenek, hogy az, hogy ő Ted lánya,
még nem jelenti azt, hogy szinte mindent tud rólam. De
talán így a legjobb. – Ám ha Los Angelesben élsz,
megváltozol. Tudod, hogy amikor itt forgatták az X-akták
című sorozatot, David Duchovny az eső miatt
összepakoltatta a stábot, és Los Angelesbe költöztette? Még
nyolc szezon után sem tudott hozzászokni. Most, hogy már
én is éltem Los Angelesben, egy cseppet sem hibáztatom. Jó
dolog tudni, hogy mire számíthat az ember nap mint nap.
– Nos, ami azt illeti, itt is elég nyilvánvaló, hogy mire
számíthatunk nap mint nap – válaszolja Jackie, miközben
megáll, mert Guriga szimatolni kezd egy kerékpárállványt.
– Esőre.
– Megnézhetjük magunkat! – mondom neki, és különös
módon úgy érzem, hízik a májam. – Itt állunk, és az
időjárásról beszélgetünk. Mintha soha nem mentünk volna
el Vancouverből.
Halványan rám mosolyog, majd lesüti a szemét.
Valószínűleg azt gondolja, mekkora farok ez az alak.
– Akárhogyan is – felelem szelíden –, be kell ismernem,
hogy a napfényt jobban kedvelem a lehangoló sötétségnél.
– Akkor miért költöztél ide?
Óvatosan szemügyre veszem. Alyssa biztosan elfecsegett
neki mindent, még a társadalombiztosítási kártyám számát
is az orrára kötötte.
Ám Jackie őszinte, ártatlan ábrázattal néz rám, közben az
alsó ajkát szívogatja, méghozzá olyan módon, hogy elönt a
forróság, és csaknem szétrobban a mellkasom. Azt kívánom,
bárcsak ne tenné, mégsem vagyok képes levenni róla a
tekintetemet.
Megköszörülöm a torkomat. – Sasha és én – nem
valószínű, hogy emlékszel rá – elváltunk. Egy ideig álltam a
sarat, de tudod, mi egy helyen dolgoztunk, és egyikünknek
mennie kellett. És ő egy tapodtat sem mozdult.
Bólint. – Vagyis valójában nem a te választásod volt, hogy
ide jöttél.
– De – mondom lassacskán. – Az én választásom volt. De
nem kifejezetten vágytam rá…
A fenébe! Mi az ördögöt művelek? A magánügyeimet nem
az asszisztensemmel kellene megbeszélnem. Arról kellene
tárgyalnunk, a pokolba is, hogy milyen munkát kellene
végezzen a számomra.
Lenne pár ötletem.
Bele is vörösödöm a pajzán gondolatokba, és még az
arcom is megrándul, annyira gyűlölöm, hogy ilyen
gerjedelmeim támadtak. Ezek rossz, nagyon rossz, sőt bűnös
gondolatok.
Viselkedj, Will!
Szerencsére a kisujjamban van az úri modor.
Ismét krákogok. Valószínűleg azt gondolja, hogy
összeszedtem egy jó kis náthát.
– Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha azzal kezdjük, mit is
mondott apád neked erről a munkáról. És hogy mit tudsz a
Hóbortos Fazonok Stúdióról. Arról, hogy mit is csinálunk mi
itt.
A füle mögé simítja az egyik hajtincsét, és csak most jövök
rá, hogy az ujjaimban azért éreztem erős bizsergést, hogy
megigazítsam a haját. – Nos, őszintén szólva, nem tudok
valami sokat. Az utóbbi hét évben apámmal nem álltunk túl
közel egymáshoz. Amikor északra költöztem, én, oh… ez
elég bonyolult.
Meg tudom érteni, hogy az. És a legkevésbé sem akarom
firtatni a dolgot.
– Rendben, nem kell magyarázkodnod. Akkor kezdjük az
elején. Mint tudod, tíz évvel ezelőtt jöttem apád cégéhez.
Amikor még Phillips Studiónak hívták a cégét. Akkor lett
belőle Hóbortos Fazonok Stúdió, amikor én feltűntem a
fedélzeten. Mivel volt már tapasztalatom az animációs
munkában, és mindig is ez volt a vágyálmom. – Jackie
szeme felragyog e szavak hallatán, és én folytatom tovább,
elidőzve kicsit a kedvenc témámnál. – Sasha, az exem,
amerikai, és az ő ötlete volt, hogy terjeszkedjünk odalent
Los Angelesben. Ő lett ott az igazgató. Dióhéjban
fogalmazva tíz év után elhatároztuk, hogy a vancouveri
irodát animációs részleggé alakítjuk, míg a Los Angeles-i
iroda a vizuális effektekre összpontosít. Ezért van itt most
annyi tennivaló. Nagy a felfordulás a változás miatt.
– És ekkor lépek én a képbe – jegyzi meg Jackie. A szeme
hihetetlenül fényes és gyönyörű a szürke félhomályban. –
Azért vagyok itt, hogy segítsek neked még nagyobb
felfordulást csinálni.
– Remek. Nos, az igazság az, hogy nekem előbb rá kellett
hangolódnom a vancouveri iroda klímájára. Az itteni iroda
ugyanis sok tekintetben másképp működik, mint a Los
Angeles-i.
– Egy csomó drogossal van itt dolgod, igaz?
Elvigyorodom. – Beletrafáltál. De ez együtt jár az
animációs melóval.
– És te korábban foglalkoztál animációval? – Hallgat pár
pillanatig, majd gúnyos mosoly jelenik meg az arcán.
– Az imént rajzfilmet mondtam helyette, mire Alyssa
csaknem leharapta a fejemet.
Elnevetem magam. – Te jó isten! Na, igen. A rajzfilmek.
Ezt a szabályt itt nem hagyják elfelejteni. De őszintén
szólva, néha én is így gondolok rájuk. A húszas éveim elején
folytattam a korábban megkezdett tanulmányaimat a
rajzolást illetően. Jól is ment, de nem volt pénzem rá, hogy
be tudjam fejezni az iskolát. Így gyártásvezető-helyettes
lettem, és egy forgatáson találkoztam apáddal.
Alaposan szemügyre vesz, mintha csak a ráncokat
számolgatná az arcomon. Már csaknem vakarózni kezdek
tőle. – Mennyi idős vagy?
– És te? – lövöm vissza a kérdést. Nem tudtam megállni.
– Huszonöt vagyok.
– Én pedig nem huszonöt vagyok.
Mohó kíváncsisággal néz rám.
– Negyvenegy – nyögöm ki végre, és nyomban gyűlölni
kezdem, mennyire vén vagyok. Persze tudom, hogy ha
valaki negyvenegy éves, még egyáltalán nem öreg, és az
igazat megvallva cseppet sem érzem magam vén csontnak,
kivéve amikor a műkedvelő hokisokkal jéghokizom
mostanában.
– Remek kor – jegyzi meg. – Gregory Peck is ennyi volt,
amikor Az utolsó partot forgatta.
Összevonom a szemöldökömet. Ez a fruska tele van
meglepetésekkel. – Kölyök, most nem tudom, hogy
érezzem-e magam megtisztelve, amiért Mr. Peckhez
hasonlítottál, vagy kezdjek aggódni, mert ez a
legdepressziósabb és legfélelmetesebb film, amit valaha
láttam életemben.
– Mi lenne, ha nem hívnál kölyöknek? Csak simán Jackie-
nek.
– Rendben, Csak Simán Jackie.
Ha egyáltalán idegesítette a kölyök megszólítás, úgy
tűnik, ez kifejezetten tetszik neki. – Én pedig Mr.
McAlisternek foglak szólítani…
Megvonom a vállamat, mintha nem törődnék vele. –
Részemről rendben, mivel tekintélyt kölcsönöz nekem,
amire itt igen nagy szükség van.
Asszisztensem felsóhajt, és elindul Gurigával előre.
Jeanne-t a pórázánál fogva húzom magam után, és
megszaporázom lépteimet Jackie mögött, majd a forgalmi
lámpánál megállunk, mielőtt átmennénk az utca
túloldalára.
Ekkor veszem észre, hogy a blúzán a felső gomb
kigombolódott, és feltárult pompás dekoltázsa. A fenébe! A
bőre olyan fehér, akár a tej.
Feltekint, én pedig épp a megfelelő pillanatban kapom el
róla tekintetemet.
– Gondolom, nem kellene panaszkodnom – mondja.
– Mivel kapcsolatban? – Ne nézz le a blúzára, Will. Ne légy
szemét kurafi!
– Bármilyen nevet elfogadok. Már hosszú ideje csak anyu
vagyok. Nem mintha panaszkodni akarnék, de úgy tűnik,
mintha két ember lennék egyszerre. Anyu. Vagyis Ty
édesanyja. És aztán Jackie vagy „Csak Simán Jackie” vagy
kölyök, vagy ahogy mások szólítani akarnak. Épp csak néha
olyan furcsa így kettéhasítva létezni. – Elhallgat, és közben
megereszt egy kurta mosolyt felém. – Sajnálom, nem kellett
volna kiöntenem neked a szívemet.
Most szórakozol velem? – zsörtölődöm magamban.
Semmit sem akarok jobban, mint hogy minél tovább
beszéljen magáról. Ami a csövön kifér.
– Egy cseppet se izgasd emiatt magad – mondom neki,
miközben átkelünk az úttesten, és a járókelőket
kerülgetjük. – Minél többet tudok rólad, annál jobban
tudunk együtt dolgozni. Egy csapat vagyunk. Olyan vagy,
mint egy partra vetett hal, én nem különben. Talán ezért
hozott össze az apád minket. Mi együtt mindent megoldunk.
Elneveti magát. Olyan átkozottul édes.
– Mi van? – kérdezem.
– Semmi. Csak ez az egész arra emlékeztet, mint amikor
első nap az iskolában kijelölnek neked egy pajtást.
– Szerintem ez működne nálunk is – felelem, miközben
megállok annál a bokornál, ahol Jeanne és Guriga akár
órákig is elszimatolgatna. Olyan ez a kutyáknak, mint az
embereknek az üdítő- és vízautomata.
Feltartom a kezemet, a tenyeremet felé fordítva. –
Haverok vagyunk?
Ráharap rózsaszínű alsó ajkára, csaknem szégyenlősen,
majd belecsap a tenyerembe. – Azok vagyunk.
Megragadom a kezét, és jól megrázom, de persze tudom,
hogy előbb-utóbb el kell engednem. De nem, még nem,
naná hogy egy kicsit hosszabb ideig fogom a kezét, mint
kellene.
– És ne feledd, bármikor kirúghatlak – teszem hozzá
gyorsan, és elengedem a kezét.
– Igyekszem észben tartani – feleli, és ismét felém
villantja pompás kebleit.
Megvárom, míg megfordul, és Gurigával elindul előre,
aztán nagy levegőt veszek, és megpróbálom összeszedni
magam.
Nem is olyan egyszerű dolog együtt dolgozni egy
asszisztenssel. Nehezebb, mint gondoltam.
HARMADIK FEJEZET
JACKIE
WILL
Mi a csudát művelek?
Őszintén szólva, arra kell gondolnom, hogy agyilag
teljesen lementem nullára.
Nem elég, hogy tolakodón és szemtelenül ajánlottam fel,
hogy elviszem Jackie fiát a Tudomány Házába, pedig senki
sem kért rá, de mindezt nagyon durván tettem. Ezzel a
lépésemmel Tedből tökfilkót és hasznavehetetlen
vénember nagyapát csináltam.
Nem tehettem róla. Láttam, hogy mennyire lelombozza
ezt a kisfiút valami, ami könnyen orvosolható lenne. Csak
kissé meg kellett volna löknöm a lábammal Tedet, ám
ehelyett kinyitottam a lepcses számat. És a következő dolog,
amire emlékezni tudok, az volt, hogy elvállaltam, hogy egy
olyan kisfiút cipelek el egy ismeretterjesztő kiállításra, akit
még csak nem is ismerek.
És persze az anyját is elhívtam.
Más szavakkal fogalmazva: az alkalmazottamat.
Az asszisztensemet.
Csak Simán Jackie-t.
Nem. Bármennyire is próbálom, nem tudok
megfeledkezni róla.
Szerencsére Ted nem fújta fel a dolgot. Sőt, mondhatni,
túl rendes volt. Később kikísért a kocsimhoz – a közeli
mocsárban békák brekegtek hangosan –, és megköszönte,
hogy levettem a válláról ezt a gondot.
– Nem bánod? – kérdeztem tőle.
– „Ahol Will, ott a segítség” – felelte, idézve a közhelyet,
amellyel úton-útfélen megkínálnak. – Tudom, hogy mi a
szándékod.
– Valóban?
– Persze. Azt akarod, hogy Jackie jól érezze magát, és
kedve legyen itt maradni. Egész héten nem voltam itthon,
úgyhogy én ebben nem segíthettem neki. Nagyra
értékelem, amit tettél.
Ám még ha Ted jóváhagyását meg is kaptam, még mindig
nem tudok megnyugodni. Southland lankáin át vezetek, és
közben rá-rápillantok az út mellett álló nagy házakra, a
szélesen elterpeszkedő ingatlanokra és a mellettük álló
istállókra meg a kör alakú lovaglópályákra. A várost övező
gazdaságok szépen ápolt környezetükkel idilli hangulatot
árasztanak.
Jackie jut eszembe, azon tűnődöm, hogyan élhetett
odafenn északon. Itt nőtt fel, ezen a gazdag vidéken, jó
középiskolába járt, sikeres anyja és apja volt, akik a
munkájukkal nevet szereztek maguknak, és a lányuknak
megadtak mindent, amire csak vágyott.
Ám Jackie, akit lassacskán megismerek, egyáltalán nem
látszik olyannak, mint aki ilyen jó körülmények közt nőtt
fel. Bármilyen gyönyörű is, idegennek tűnik ebben a
közegben, a bizonytalanságától, a gondjaitól, az
aggodalmaitól és az idegeskedésétől kezdve az
öltözködéséig. Nem mintha bármi baj lenne azzal, mit vesz
fel – akár egy krumpliszsákot is magára húzhatna, és abban
is olyan lenne a megjelenése, mintha méretre készült ruhát
viselne, ha éppenséggel ezt venné a fejébe –, csupán arról
van szó, hogy olcsó holmikat visel. Biztos vagyok benne,
hogy az anyja, Diane jó párszor felajánlotta neki, hogy
elviszi vásárolni, de Jackie valamilyen oknál fogva
visszautasította az ajánlatát. Az ördögbe is, csaknem mindig
busszal jön az irodába, pedig tudom, hogy Diane
kölcsönadná neki a kocsiját, sőt akár venne is neki egyet.
Jackie makacs természetű nő, meg kell hagyni. És
emellett törtető is, mindenképpen bizonyítani akar
magának. Egész héten, miközben azon agyaltam, hogy
milyen munkát is adjak neki – a munka felosztása nem az
erősségem –, Jackie még több munkát kért tőlem. Részt
akar venni a feladatok megoldásában, meg akarja találni a
helyét – a saját erejéből. A saját jogán akar munkához jutni,
és nem úgy, hogy az apja hozzásegíti valamilyen pozícióhoz.
Befordulok a házuk előtti hosszú, kör alakú
kocsifelhajtóra, amelyet park övez, és meg sem állok a
főbejáratig.
Mielőtt bekopoghatnék, az ajtó már fel is pattan.
– Vigyázz! – kiáltja Jackie, miközben Tyson szélsebesen
kirohan az ajtón, elsöpör mellettem, és a kocsi felé vágtat.
– Nagyon be van sózva! – mondom, miután odafordulok
Jackie-hez.
A mindenit!
Hihetetlenül gyönyörű, ahogy ott áll előttem. Most nem
irodai ruha van rajta, hanem egy világos, feszes
farmernadrág, amely telt combjának minden domborulatát
kiadja, nemkülönben csípője csábos vonalait. Vörös, hosszú
ujjú, habos anyagból készült blúzt vett fel hozzá, amelynek
kellően mély a kivágása. Haját hátrafésülte, és könnyű
kontyba tűzte; ez a frizura kiemeli az arcát, amelyen egy
szemernyi smink sincs, és őrjítően vonzó a maga
frissességében.
Majd kicsattan az egészségtől. Veszélyesen üde és
bársonyos.
Hagyd abba a bámulást! Fejezd be! Most!
Mondj valamit!
– Remélem, látod, hogy mit tettél – jegyzi meg Jackie
önelégült mosollyal az ajkán, mielőtt még kinyithatnám a
számat. Becsukja az ajtót, és egy lépéssel közelebb jön
hozzám. Meg kellene fordulnom, aztán lesietni a lépcsőn,
de legalább kitérni az útjából, ám meg sem mozdulok.
– Mit tettem?
– Felhergeltél egy dinoszaurusz-őrült gyereket, hogy
elviszed a Tudomány Házába, ráadásul a nagyanyja
agyoncukrozott müzlit adott neki reggelire.
– Ajaj! – mondom a szemöldökömet ráncolva. – Az lesz a
legjobb, ha sürgősen eltüntetem az összes cukorkát a
kocsimból. Na és a zsebemből is.
Füléig szalad a szája. – Cukorkákat tartasz a kocsidban és
a zsebedben? Tudod-e, hogy felelősségteljes emberek tiltják
a gyerekeket az olyan cukros bácsiktól, mint amilyen te is
vagy?
– A cukrokat magamnak tartogatom – felelem neki.
– És talán nekem? – kérdezi.
Jézusom! Most flörtöl velem?
Aztán elmegy mellettem a kocsifelhajtó felé, ahol Tyson
rohangál körbe-körbe, és furcsa hangokat ad ki magából –
minden bizonnyal dínóhangokat.
– Ez a tied? – kérdezi Jackie, a kocsimra mutatva.
– Eltaláltad.
– Nem rossz.
Még hogy nem rossz! Ez egy vadonatúj Mercedes.
Sötétszürkében.
– Akkor vettem, amikor visszaköltöztem ide – mondom
neki. – Új autó szaga van.
– A kutyák ellenére?
– Az igazat megvallva, van egy különleges takaróm, amit
beteszek, ha négylábú barátaim velem utaznak a kocsiban.
Odavannak érte. De most kivettem Tyson kedvéért.
– Milyen gondos vagy!
– Elöl akarok ülni! – mondja Ty.
– Szó sem lehet róla! – csattan fel Jackie. – Te is tudod,
hogy a gyerekeknek hátra kell ülniük. Ezt írja elő a
közlekedési szabályzat. – Bekukkant a kocsi hátuljába. –
Talán jobb lenne, ha hoznám a gyerekülést, de tudom, hogy
utálja.
– Ó, mami! – sikoltja Ty, és látnivaló, hogy szégyelli magát.
– Nem akarom!
– Figyelj, Ty! – mondom neki. – Mi lenne, ha én ülnék a
gyerekülésbe, és te vezetnél? Mindig ki akartam próbálni,
olyan átkozottul menő.
– Mit művelsz? – sziszegi Jackie.
Rávigyorgok. – Az igazat megvallva, fogalmam sincs.
– Nem tudok vezetni – feleli Ty, és úgy néz rám, mintha
totál idióta lennék. – Még csak hétéves vagyok.
– Még hogy nem tudsz! A mamád azt mondta, hogy van
jogosítványod.
Rémülten néz Jackie-re. Bele kell harapnom az ajkamba,
hogy ne nevessem el magam.
– Miért mondtad ezt neki? – szegezi a kérdést az anyjának
Ty.
Az anyja méltatlankodva forgatja a szemét. – Rögtön
jövök vissza – mondja, és visszaszalad a házba. Mohón
nézek utána: a feneke hihetetlenül vonzó látványt nyújt.
Aztán élek az alkalommal, és Diane ablakára pillantok:
látom, hogy engem néz.
Intek neki, és úgy teszek, mintha nem bámultam volna
nyálcsorgatva a lánya ülepét, majd haladéktalanul
odafordulok Ty-hoz, hogy beszéljek vele.
– Sajnálom, Ty – szabadkozom. – Fogalmam sincs, hogyan
jutott eszembe ez az ötlet. Valahogy olyan idősnek látszol.
Rosszallóan néz rám. – Te vagy öreg.
– Öregebb, mint a Parasaurolophus?
– Mit tudsz te egyáltalán a Parasaurolophusról? – Úgy
kérdezi, mintha épp az imént varázsoltam volna ide az
udvarra egy példányát ennek az őslénynek.
– Azt tudom, hogy ők a kedvenceim. Ne feledd, hogy én
felügyelem a dinoszauruszos filmek gyártását, amiket te
annyira szeretsz.
– Ted nagyapának is ez a dolga, de nekem nem sokat
mesél róla.
– Mert Ted nagyapa egy unalmas fráter, kölyök – felelem.
Ted meg fog ölni ezért.
– Végre megtaláltam. Sajnálom – szabadkozik Jackie,
miután kihozta a plüss gyerekülést. Kissé zaklatottnak
látszik.
– Semmi gond.
– Batman azt mondja, hogy Ted nagypapa unalmas – adja
le a drótot Ty az anyjának. – És ismeri a Parasaurolophust is.
Jackie igyekszik aggódó képet vágni, de mosoly suhan át
az arcán. – Engem cseppet sem lepnek meg ezek a dolgok.
Végül is ő Batman.
Nem sokkal ezután Ty vonakodva beül a gyerekülésbe,
aztán elindulunk a belváros felé.
Először azt gondolom, hogy Jackie és én alig váltunk majd
pár szót, és az utunk feszélyezett hangulatú lesz, ám Ty-nak
egész idő alatt be nem áll a szája. Gondolom, azzal, hogy
eldicsekedtem neki, tudok egyet s mást a
dinoszauruszokról, megnyitotta a gátakat, és úgy érzi,
rokon lélekre talált, végre van kivel beszélgetnie.
És csak úgy folyik belőle a szó. Mire odaérünk a
Tudomány Házának ezüst gömbkupolás épülete elé
(amelyet most egyébként Telus World of Science-nek
hívnak, de nosztalgiából mindenki a régi nevén nevezi),
Tyson körülbelül ötször végigment a kedvenc
dinoszauruszainak a listáján. És sok van belőlük. De a
Parasaurolophus, az én király dínóm, nincs közöttük.
Őszintén szólva, nekem már elegem van a
dinoszauruszokból, pedig még csak a nap elején tartunk.
Az egész épület egy gömbben helyezkedik el; olyan,
mintha kisebb változata lenne az epcoti gömbkupolának, a
„labdá”-nak. Igazi bolondokháza, ami odabent fogad
minket. Mindenütt gyerekek rohangálnak. Ty hirtelen
szégyellős fiúcskává változik, és Jackie kezét szorongatja,
miközben keresztülmegyünk a kiállításon – de csak addig,
míg oda nem érünk a dínókhoz. A kiállítás felét
életnagyságú dinoszauruszmásolatok teszik ki, amelyek
nyomasztóan életszerűek, míg a terület másik felén
interaktív játszóházat alakítottak ki, tele mindenféle
csodabogár játékkal.
Ty azonnal berohan a játszóházba, és egyik játéktól a
másikig fut, mi pedig Jackie-vel megállunk az egyik
Stegosaurus farkánál, és őt figyeljük.
– Ismét szeretném megköszönni… – mondja, ezúttal kissé
félénken és szégyenkezve.
– Szóra sem érdemes. Remélem, Ty jól érzi magát. – A
farmerom zsebébe süllyesztem a kezem, kissé félszegnek
érzem magam, mintha attól félnék, hogy valami rosszat
mondok, de fogalmam se lenne róla, mi az, ami nem illik a
képbe.
Persze nagyon is tudom. Bármit is mondok, bolondot
csinálok magamból. Viszont én Jackie főnöke vagyok, így
némi titokzatosság övez, és hasznomra válik, ha ez így is
marad.
– Nem is érezhetné magát jobban – feleli Jackie, és egy
pillanatra a szemembe néz. – Már korán reggel kiugrott az
ágyból, annyira izgatott volt. Régóta nem láttam ilyennek.
– Örülök, hogy segíthettem. Mikor kezdődik a tanítás?
– Hétfőn. Emlékszel? Említettem, hogy munka előtt
viszem iskolába. Aggódom Ty miatt. Bárcsak ne most
kellene új iskolába mennie, amikor ilyen közel van az
iskolaév vége! De nem akartam, hogy évet veszítsen.
– Okos kisfiúnak tűnik.
– Az is. Nagyon. Csak szegyellős. Láttad. Nehezen
barátkozik. Inkább afféle visszahúzódó alkat. És ebben
megint én vagyok a ludas; úgy gondolom, rám ütött.
Nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról, a
mozdulatairól és biccentéseiről, miközben a fiát figyeli.
Mintha valami egy pillanatra szét akarná feszíteni a
mellkasomat. Egy veszélyes érzés. És mégsem tudok
elfordulni.
Megköszörülöm a torkomat. – Voltak barátai Fort St.
Johnban?
– Egy barátja volt – feleli Jackie halkan, és még mindig
kerüli a tekintetemet. Annál jobb, legalább zavartalanul
bámulhatom. – Simonnak hívták. A szomszédban lakott. Az
anyja, Kim mindkettőjükre vigyázott – szinte mindig. Simon
idősebb volt Ty-nál, tanulási nehézségei voltak, de ez Tysont
nem érdekelte. Nem hiszem, hogy sokat beszéltek
egymással, de jól elvoltak együtt. Szerettek együtt lenni.
– Más módon kommunikáltak, igaz? Nem beszéddel.
– Valami olyasmi, gondolom.
Végre rám néz, de csak egy pillanatra, majd újra a fiát
figyeli. – Azt hittem, elolvastad az életrajzomat. Nem
mintha túl sok minden lenne benne.
– Ted említette, hogy két munkád is volt.
– Igen, persze. Valakinek csak kellett dolgozni.
– És mi van a volt férjeddel?
Nyel egyet. – Jó állása volt. Legalábbis pár évig. Ezért
költöztünk északra, tudod. Az olaj- és gáziparban rengeteg
pénz van. De ennél több nincs benne. Én nem költöztem
volna oda, hidd el nekem, de Jeff azzal hitegetett, hogy egy
család leszünk, nekem nem kell dolgoznom, és ő majd
gondoskodik rólunk. De aztán Jeff elveszítette az állását…
és soha nem tudta összeszedni magát. Nekem kellett
Tysonnak gondját viselnem. Néha Jeff ott aludt a
házunkban, nos, pontosabban csak egy lakókocsink volt.
Néha viszont színét sem láttam. Adtam neki enni, amikor
rendesen viselkedett. Folyton ígérgette, hogy szerez
munkát. Később aztán kiderült, hogy ő ezen mit értett…
A fenébe! Ez tényleg túl sok gond egy lánynak az ő
korában. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de Ted, vagyis
a szüleid miért nem segítettek neked?
– Megpróbálták – feleli. – Akartak segíteni, és
természetesen segítettek is. De nagyon összevesztünk,
amikor elköltöztem. Azt mondták, hogy nem gondoltam át
alaposan a dolgot, és hogy hibát vétek. És persze igazuk
volt. És aztán Jeff azt követelte, hogy szakítsam meg velük a
kapcsolatot. – Megnyalja az ajkát. Most annyira kicsinek
tűnik mellettem. – Természetesen olykor gondoltam rá,
hogy megkeresem őket. De nem akartam… hogy azt
higgyék, csak ki akarom használni őket. Tudod, hogy csak
azért beszélek velük, mert pénzt akarok kérni tőlük. És
persze ha Jeff megtudta volna, bajba kerülök. De
megoldottam. Egyedül. Ty-nak megadtam mindent, ami
tőlem telt.
– Remekül helyt álltál – mondom neki. – Jackie, van egy
okos fiad, aki különleges és egészséges, és ezt mind te
hoztad össze.
Elfordul, és felszegi az állát. – Nem vagyok biztos benne,
hogy… megengedhetem magamnak, hogy ilyen érzelgős
legyek előtted.
– Hoppá! Miért?
– Mert a főnököm vagy.
– És mit mondtam neked az első munkanapodon? Minél
jobban megismerjük egymást, annál jobb. És mit mondtál
még akkor? Megesküdtünk, hogy barátok vagyunk. Nem
emlékszel? És mint a barátod, kötelességem megmondani
neked, hogy átkozottul remek munkát végeztél. – Még
mindig nem néz rám. – Nagyon is rendjén való, ha besöpröd
érte a dicséretet, Jackie. És az is helyes, ha büszke vagy
magadra.
Úgy tűnik, még mindig nem sikerült meggyőznöm.
– Hé, néha az élet csavart labdát dob nekünk. Nem úgy
mennek a dolgok, ahogyan elterveztük. Azonban csak az
számít, hogy hogyan kezeljük a helyzetet, és hogy milyen
emberré válunk közben. Te is itt tartasz most, végig kell
járnod a magad útját. Semmi értelme azokon a dolgokon
rágódni, amelyeken nem tudsz változtatni. Higgy nekem!
Ha túl sokat töprengsz azon, hogy hogyan lehetett volna,
meg hogy hogyan kellett volna, akkor megrekedsz a
múltban.
– És mi a helyzet veled? – kérdi Jackie kisvártatva.
– Hogy érted?
– Mondj valamit magadról.
Összecsücsörítem az ajkam. – Mit akarsz tudni?
Rám pillant, az arcomat fürkészi egy pillanatig. – Nagyon
jól kijössz Ty-jal. Sosem voltak gyermekeid? Sosem akartál
gyereket?
Igyekszem megőrizni a nyugalmamat: nem akarom, hogy
bármi is látsszon az arcomon. Sikerült eltalálnia a fájó
pontomat. – Nem, sosem voltak gyermekeim. Ez… kissé
bonyolult kérdés.
– Hogy érted?
Kifújom az orromon a levegőt, elfordítom a fejem, és a
távolban az árnyékszobát nézem, azt a helyet, ahol egy
kamera rávetíti és rögzíti az árnyékunkat a falon.
Emlékszem erre a helyre még a gyerekkoromból.
– Hé, nem emlékszel rá, hogy te is jártál itt, amikor
gyerek voltál? – szegezem neki a kérdést hirtelen.
– Hol? Mire gondolsz?
Gondolkodás nélkül megragadom a kezét, odaviszem Ty-
hoz, aki épp valamilyen dínókkal kapcsolatos kvízjátékban
vesz részt. – Hé, Ty-Rex, gyere ide! – felé nyújtom a kezem.
Némi gyanakvással néz rám, míg az anyja bátorítóan nem
bólint.
Most nincs időm azon örvendezni, milyen jó érzés, hogy
Jackie kicsiny, puha keze az enyémbe simul. Megfogom Ty
kezét is, és az árnyékszoba felé vezetem őket.
– Mi ez? – kérdezi Ty.
– Majd meglátod – felelem, miközben belépünk egy
hosszúkás terembe, majd megállunk egy egyszerű, fehér fal
előtt, szembefordulva vele, egy csapat gyerek mellett.
Felemelem mindkét karom, és az övékét is a levegőbe
rántom, majd kitartom a pózt.
– Mit csinálsz? – kérdi Ty.
– Várj egy kicsit – válaszolom. – Tíz másodpercen belül
fények villannak fel a hátunk mögött, és foglyul ejtik az
árnyékunkat a falon.
– Foglyul ejtik az árnyékunkat? – Ty ijedtnek tűnik. – Még
erősebben szorítom a kezét. És valahogy Jackie-ét is.
– Biztonságban leszel. Készülj fel!
Erős fehér fény villan fel a hátunk mögött, és pont úgy,
ahogyan az emlékeimben él, a fal zölden izzik fel, rajta
hármunk rögzített, szinte „odafagyott” árnyékával.
– Hűha! – kiált fel Ty, és odarohan a falhoz, az ujját
végigfuttatja az árnyéka körvonalán. – Ott van a falon az
árnyékom. – Felénk fordul. – Visszakaphatom?
Kuncogni kezdek. – Visszakapod, ha majd eltűnik. Figyeld!
Lassan az árnyék és körülötte a zöld izzás halványulni
kezd, majd teljesen kifehéredik, mintha semmi sem történt
volna.
Ekkor veszem észre, hogy még mindig fogom Jackie
kezét.
– Sajnálom – szabadkozom, és elengedem a kezét.
– Semmi baj – feleli szokatlanul vékonyka hangon. – Már
régóta nem történt velem ilyen. Vagyis ez. Ez az árnyék
dolog.
– Még egyszer kipróbálom. Most velociraptor leszek –
mondja Ty lelkesen.
– Életre keltettél egy szörnyet – mormolja az orra alatt
Jackie, miközben kimegyünk az árnyékszobából, és
figyeljük, amint Tyson minden tőle telhetőt elkövet, hogy
hűen utánozza a velociraptor mozgását.
– Ki tudja, milyen fényes jövő vár rá a Los Angeles-i
Vizuális Effekt Stúdióban mint stop-motion színész. Itt van
például Andy Serkis, akit folyamatosan ellátnak munkával.
– Ez az álma. Hogy a színlelésből éljen meg. – Majd
pillanatnyi hallgatás után megjegyzi: – Még az adósom
vagy.
– Mivel kapcsolatban?
– A válasszal a kérdésemre.
Tehát az árnyékszoba nem terelte el a figyelmét.
Felsóhajtok. – Rendben. Azt kérdezted, akartam-e
gyereket. Remek! Helyben vagyunk. És mivel azt mondtam,
legyünk nyitottak egymással, nyilvánvaló, hogy nem
térhetek el a saját rossz dumámtól. – Némi hallgatás után
így folytatom. – Nem hiszem, hogy akartam volna
gyerekeket. Sasha pedig határozottan elutasította. Ő sosem
tétovázott, pontosan tudta, mit akar. Így aztán vasectomiát
csináltattam.
– Ó! Nos, ez mindennapos dolog.
– Így van. Csakhogy terhes lett.
– Nem sikerült a műtét?
Jelentőségteljesen ránézek. – Sikerült.
Mikor rádöbben az igazságra, résnyire húzott szemmel
néz rám. – Ó! – mondja, és a mellkasára teszi a kezét. – Szar
ügy.
– Az. Szar ügy. Megcsalt, és bekapta a legyet. De tovább is
van még: a legnagyobb meglepetés az, hogy meg akarta
tartani annak a férfinak a gyermekét. Tőlem viszont nem
akart gyereket.
Összehúzza a szemöldökét, miközben a megfelelő
válaszon töri a fejét.
– Már nem érdekes – mondom gyorsan. – Kitoltak velem.
Megtörtént. Vége. Túl vagyok rajta!
– Nem tudom elhinni! Mekkora szajha!
Ez a megjegyzés felbosszant. – Nem volt szajha. Ne érts
félre, valóban szemétség volt tőle, hogy ezt tette velem. Úgy
értem, tényleg gennyes dolog volt. De amikor ezt a
tányéromra dobta, akkor már tizenöt éve házasok voltunk.
De azt tudom, hogy nem akart megbántani. Épp csak…
nemtörődöm volt. És önző. Meg rémült.
– És szajha – teszi hozzá Jackie. – Sajnálom, vagyis nem.
Nem kellett volna félrelépnie.
Megvonom a vállamat. – Igen. Megtette. Sok mindent
nem kellett volna megtennie. Csakhogy már nem szeretett.
Az igazat megvallva, tudtam, hogy ez be fog következni.
Már én sem voltam szerelmes belé. De ostobán azt hittem,
hogy meg tudjuk oldani a problémánkat. Hogy megtaláljuk
a visszavezető utat. Te is ismered a romantikus mesét arról,
hogy végig kell menni a házasság rögös útján, ha meg
akarjuk menteni. Ő azonban… a könnyebbik utat
választotta. Félrekúrt. Nincs ebben semmi új.
– Nem egészen úgy van, mert te épp most költöztél ide.
– Valóban. Azt hittem, hogy sikerül rendbe hoznom a
házasságunkat, ha kitartok mellette, és ha ott maradok az
irodában. Nem így történt. A helyzet az, hogy Sasha kért
meg, hogy menjek el.
– Valóban? – kérdezi hitetlenkedve Jackie. – Miért? Neki
kellett volna elköltöznie, hiszen ő szúrta el. Nem volt
semmilyen hatással rá?
Elmosolyodom kissé azon, hogy mennyire lázba hozta ez
a téma. – Megpróbáltam bebizonyítani, hogy akármennyire
kiszúr velem, nem adom fel az állásomat, és az életemnek a
munkával kapcsolatos részét nem befolyásolhatja. Így aztán
tovább maradtam abban az irodában, mint kellett volna.
Teljesen kiborult tőle. A válásunk nagyon elhúzódott az
üzlet miatt, úgyhogy amikor felajánlotta nekem azt a lakást,
amit itt vettünk korábban, elfogadtam. – A fejemet
csóválom, mert néha még most sem tudom elhinni, min
mentem keresztül. – Ha nem húzok el, mindkettőnk életét
pokollá tettem volna. Nem akartam rosszfiú lenni. Úgy
értem, több mint egy évig álltam a sarat, együtt dolgoztunk,
mert bizonyítani akartam, de az ember tudja, hogy mikor
kell abbahagyni.
– Hú! – mondja szelíden, a tekintete tele van
együttérzéssel. – Sajnálom. Fogalmam sem volt róla.
– Jó érzés tudni, hogy nem pletykálnak rólam az
irodában. Egyébként igen, ez az egyik alapszabály.
– Hűha! – mondja elképedve, és egy másodpercre
beleharap az ajkába. – Ha sejtettem volna, hogy mit kellett
kiállnod, keményebben dolgoztam volna a héten.
– Kölyök, éppen elég keményen dolgoztál. És még a
hétvégédet is a főnököddel töltöd. Hogyan tudnál erre
rátenni még egy lapáttal?
– Akár hiszed, akár nem, sokkal jobban alakult a
hétvégém, mint ahogy elterveztem. Csak otthon üldögéltem
volna. A jelenlegi otthonomat nem igazán érzem az
otthonomnak. Istenemre, eléggé keserves visszaköltözni a
szülőkhöz. Igazán nagyon rendesek, de… akkor is nehéz.
Feszült. Kínos.
Bólintok. – Hét év különélés hosszú idő. Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan megint magadra találsz. És majd
rendeződik az életed.
– Csakhogy már nem vagyok tizennyolc éves kislány. De
még csak nem is hasonlítok az akkori önmagamra. Fekete
bárány voltam. Egy problémahalmaz. És úgy gondolom,
hogy még most is az vagyok. Alig várom, hogy anyagilag egy
kicsit összeszedjem magamat, és elköltözzem a szüleimtől a
saját otthonomba. Csakhogy itt a városban olyan magasak a
bérleti díjak, hogy fogalmam sincs, mikorra tudom ezt
összehozni.
– Egyszerre mindig csak egy lépést szabad tenni előre. Én
is így csinálom.
– Márpedig te tudod, mit csinálsz. Legalábbis nekem úgy
tűnik.
– Vagy csak sikerült meggyőznöm téged róla.
Ekkor Tyson kiszalad az árnyékszobából, és odafut
hozzánk. – Láttátok az összes árnyékot, amiket csináltam?
Figyeltétek? Bum, bum, bum! Mindet elkaptam, de aztán
elengedtem őket.
– Ez nagyszerű, Ty – mondja Jackie. – Mit szólnál, ha
megebédelnénk?
– Nem! – kiáltja a kisfiú nevetve, és egy pillanat múlva
már rohan is vissza a dínókhoz, és végigsimítja a hatalmas
másolatokat a kezével. Pedig ott áll a figyelmeztetés a
táblán, hogy ez tilos.
– Ó, Jézusom! – mormolja az orra alatt Jackie, majd
bocsánatkérőn rám pillant, és odarohan a fiához. – Tyson
Phillips, ne nyúlj a dínókhoz!
Nézem, ahogy helyre teszi a fiát, és nem állom meg
mosolygás nélkül. Valami mélyen bennem – talán még a
bennem élő barlanglakó elődöm – azt sugallja, hogy
vigyázzak rájuk. Gondoskodjam róluk. Védjem meg őket.
Ilyet még sosem éreztem.
Ám tudom, hogy nem okos ilyen érzéseket dédelgetni. A
mi helyzetünkben semmiképp. Jackie Ted lánya, az
alkalmazottam, és tizenhat évvel fiatalabb nálam.
Csatlakozom Jackie-hez és Ty-hoz.
Megebédelünk egy gyorsétteremben.
Sétálunk egy keveset a False Creek öböl partján, és
nézzük a vízitaxikat és a sirályokat. Aztán elered az eső.
Végül hazaviszem őket.
Ismét egyedül vagyok. És a magány íze keserédes.
ÖTÖDIK FEJEZET
JACKIE
Rendben.
JACKIE
WILL
JACKIE
WILL
JACKIE
Jó szagú ég!
Szüntelenül ezt mondogatom magamban.
Jó szagú ég! Jó szagú ég! Jó szagú ég!
Aztán meg ezt: csak álmodtam az egészet?
Meg azt, hogy: mi az ördög folyik itt?
Délelőtt dolgozni próbálok, és ki sem akarok mozdulni az
íróasztalom mögül, mert állandóan Will jár a fejemben és
az, hogy mit tett értem.
Ki kell kérnem valaki másnak a véleményét is.
Beszélnem kell valakivel, aki nem Will.
Méghozzá gyorsan!
Ebédidőben odamegyek Alyssa irodájához, és
bekukkantok hozzá.
– Hé! Van kedved meginni valamit? Vagyis ebédelni?
Most?
Alyssa már fel is pattan a székéről, és felkapja a táskáját.
– Kimondtad a varázsszavakat.
Pár perccel később a Yaletown Brewing Company –
vagyis az egyik sörfőző vállalat – belső udvarán ülünk, és
úgy hajtom fel a borostyánszínű sörömet, mintha itt lenne a
világvége.
Alyssa metszőn néz rám, miközben ő sem hagy egyetlen
kortyot sem a poharában. – Szóval, mondd el, mitől vagy így
becsavarodva. Ne kímélj!
– Honnan veszed, hogy be vagyok csavarodva? –
kérdezem, és megtörlöm a számat.
Kolléganőm az ujján kezdi számolni a tüneteket,
gyönyörűen manikűrözött körmei, amelyeket apró
strasszkövek díszítenek, szikráznak a napfényben. – Először
is, nem volt még példa arra, hogy elhívtál volna ebédelni,
mert állandóan cseszegetlek. Másodszor egész délelőtt lila
ködben úszott a fejed, fogalmad sem volt, mi történik
körülötted. Harmadszor pedig mert öt másodperc alatt
bedobtad a sörödet.
– Rám férne még egy pohárral – suttogom, és a pincért
keresem.
– Szóval köpjél! – mondja Alyssa. – Mitől vagy így
kinyúlva, mint kutya a kánikulában?
– Kutya a kánikulában?
Megvonja a vállát. – Ez jutott rólad először az eszembe.
– Nem is tudom – felelem, és az arcát fürkészem. A szeme
tágra nyitva, a tekintete tolakodóan kíváncsi, és tudom,
hogy nagy pletykagép, de remélem, hogy titokban tudja
tartani ezt az egészet. – Épp csak rágja valami az agyamat,
és szeretnék beszélni róla. De a dolognak szigorúan köztünk
kell maradnia.
– Értelek.
– Komolyan mondom.
– Én is – feleli, majd kisöpri a frufruját a szeméből, de az
azonnal vissza is hullik ugyanoda. – Ha azt kéred tőlem,
hogy egy léleknek se daloljak róla, nem teszem. Király
vagyok az ígéreteket illetően. Bízz bennem.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. – Rendben. Szóval,
itt van ez a díszvacsora, ami épp ma este lesz.
Bólint. – Naná. A filmszakma gálája. A Hotel
Vancouverben.
– Te is ott leszel?
– Nem. De már voltam egyszer. Ted elvitt magával,
amikor Diane nem tudott elmenni.
– Óh! – mondom, és kissé leeresztek attól, amit az imént
hallottam. – Szóval azt akarod mondani, hogy teljesen
természetes, hogy valaki az alkalmazottak közül elkísérje az
egyik górét?
– Azt nem állítanám, de elő szokott fordulni – feleli. –
Miért, te elmész a gálára?
Bólintok. – Will-lel. Nem hiszem, hogy lenne más
választásom.
Halkan füttyent egyet meglepetésében. – Ő kérte, hogy
menj el vele?
– Igen. Nos, nem. Bejelentette, hogy nekem kell
elkísérnem.
– És mi ezzel a problémád? Mert ha bármi gondod van
vele, természetesen leveszem a válladról. – Az állát a kezén
nyugtatja, és álmatag kifejezés ül ki az arcára. – Olyan
elképesztően dögös szmokingban.
A fenébe! Nekem ez eszembe sem jutott. Újabb ok, amiért
ez az este emlékezetes lesz.
– Úgy áll a dolog – kezdem óvatosan –, hogy nem mintha
én nem akarnék elmenni, csak épp meglepett, hogy
megkért, menjek el vele.
– Miért? – kérdezi Alyssa pár szívverésnyi idő elteltével,
és a figyelmét megint nekem szenteli, mintha lerázta volna
magáról álmodozása hímporát. – Az asszisztense vagy. Ti,
pajtikáim, folyton együtt lógtok.
– Csak munkaidőben.
– Azon kívül is – szögezi le. – Láttam, amikor elvitt
ebédelni. És észrevettem még egy sereg dolgot.
– Például mit? – kérdezem, és előrehajolok ültömben.
Élénkpiros rúzzsal kihúzott ajka fanyar mosolyra
húzódik. – Nos, nekem úgy tűnik, érdeklődsz iránta.
– Én, dehogy! Felejtsd el.
– Hmm-hmm – hangzik a sokatmondó válasza, miközben
a Caesar-koktélját szürcsöli. – Szóval erről akartál velem
csevegni? Hogy elvisz a gálára?
– Épp csak tudni akartam, hogy ez normális dolog-e.
– Naná! Az, hogy Will téged visz el a díszvacsorára, a
létező legnormálisabb dolog a világon, amit valaha
hallottam. Mit veszel fel?
– Nahát éppen ez az! Már meg is vette nekem a ruhát.
Meg a cipőt is. És felcsődít ma délután öt órára… egy profi
szakembert, hogy turbózza fel a hajamat és a sminkemet.
Alyssa hatalmasra mereszti a szemét. – Mit mondtál?
– Ez kissé különös, nem?
– Attól függ – feleli lassan. – Gyakorlatilag mindent
megvett neked?
– Igen. A tudtom nélkül. És még anyámat is megkérte,
hogy vigyázzon Ty-ra, amíg én a gálán vagyok, aztán elkérte
tőle a ruha- és a cipőméretemet is.
Alyssa egyik hírhedt elnyújtott „Ó!”-jával válaszol,
elképedése jeléül. – Ez… nagyon penge… és merész.
– Igen?
Alyssa elvigyorodik.
– Mi az? Min nevetsz? – kérdezem tőle.
– Kicseszettül szerencsés vagy – feleli. – Azon.
– De te mit gondolsz erről? Mit jelent ez az egész? Jelent
egyáltalán valamit?
Átgondolja a dolgot. – Nem ismerem eléggé Willt ahhoz,
hogy erre válaszolni tudjak. De egybevág azzal, amiket
észrevettem.
Most már majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság.
– Ki vele!
– Nos, némelyik embert könnyű megérteni. Vegyük
például Casey-t. Bár észrevettem, hogy már nem mereszti
annyit rád a szemét, de lehet, hogy ez azért van, mert nem
kecsegtetted semmivel. De még mindig tetszel neki. Will
azonban már keményebb dió, az ő szándékait nehezebb
megfejteni.
– Idő kérdése.
– Kétségkívül. – Tart némi szünetet. – Kifejező a szeme,
amikor rád néz, nem tudod?
– Miért? Talán forgatja a szemét, amikor meglát?
– Nem, azt Tiffany számára tartogatja. Tudod te azt.
Bámul. Persze nem vagyok biztos benne, hogy te
észrevetted-e.
– Nos, nyilván nem. És hogyan bámul?
– Nehéz lenne leírni. De az biztos, hogy nem úgy, ahogyan
Ted bámul Pattyre. Mintha a csodálat és a vágy keveréke
lenne. Mint amikor hosszú ideig vártál valamire, és végre
rátaláltál, de nem érted, hogy hogyan lehetsz ilyen
szerencsés, vagy hogy mit kezdjél vele. Kapiskálod már?
Nyelek egyet. A szívem minden másodperccel egyre
hangosabban zakatol a mellkasomban. – Biztos vagy benne,
hogy nem azért van ez, mert én egy csodálatos titkárnő
vagyok, és ő pedig rájött, hogy milyen nagy szüksége van
egy ilyen segítségre a munkájában?
– Nem – feleli Alyssa fülig érő szájjal. – Ugyanis akkor a
szerelmes vágyakozás nem illene bele a képbe.
Szerelmi vágy? Csaknem sóbálvánnyá változom a
csodálkozástól. És a gyomromban kellemes bizsergést
érzek, mintha egy csomó pillangó várakozna toporzékolva a
kapuknál, hogy végre elözönöljék a pocakomat.
– Nem néz rám vágyakozva… – állítom, de közben azon
imádkozom, hogy kolléganőm meghazudtoljon.
Felkapja a fejét, mint aki valami fontosat akar mondani. –
Tudod, amikor azt mondtad, hogy nem akarsz se randizni,
se összejönni senkivel, akkor tényleg nem ugrattál. Te még
akkor sem veszed észre a jeleket, amikor majd kiszúrják a
szemedet.
Ó, Istenem! Kicseszettül utálom, hogy milyen szédült
tyúkot csinál belőlem ez az érzés. Minden erőmet össze kell
szednem, hogy valahogy kordában tartsam, és hogy a
szívem ne ugorjon ki a helyéből, és hogy ne kezdjek őrülten
vigyorogni örömömben. Belül viszont vigyorgok. Hatalmas,
zsíros mosoly áll tótágast bennem.
– Nem azt mondtad az előbb, hogy Will jeleit nem könnyű
megfejteni, hogy azok körmönfontak?
– De, és így is van, Will visszafogott és tartózkodó, de
néha elkapom a lángoló tekintetét. Mintha még soha
semmit nem akart volna ennyire az életében.
Megcsóválom a fejemet. – Biztosan tévedsz.
– Nem hiszem. Nagyon jó a radarom, a legkisebb vibrálást
is megérzem. A tied viszont egy fabatkát sem ér.
– Mert Will a főnököm.
– Ennyi?
– Ennyi! – vágom rá. – Ennyi, és nem több! Nem
gondolhatok a főnökömre másképp. Például szexin.
– Pedig nagyon is fantáziálsz róla.
– Dehogyis!
Alyssa körbeforgatja a szemét. – Jackie, nincs ebben
semmi rossz. Tudod, hogy mi, lányok hogyan vélekedünk
Willről. Nem mondhatod, hogy nem találod őt vonzónak,
hiszen te magad is elismerted, milyen sármos. Nem is
egyszer.
– Vonzónak találni valakit egy dolog… Nem akarok
randizni vele.
– Ki beszél itt randizásról?
– Te. Az előbb.
– Nem kell komoly kapcsolatra gondolnod. A pokolba is,
én sem vállalkoznék ilyesmire. Éppen elég rossz
tapasztalata lehet ezen a téren Sasha miatt. De nincs abban
semmi rossz, ha olykor dugsz vele.
– Helyben vagyunk. Vedd végre tudomásul, Alyssa, hogy ő
a főnököm. És az apám üzlettársa. És a legjobb barátja. És,
hmm, tizenhat évvel idősebb nálam. Ebből egy is elég
ahhoz, hogy egy hatalmas, „A pokolba is, NEM!” feliratú
táblát tartsak a magasba. Nem jó keverni az üzletet az
élvezetekkel, és fordítva. Nem sül ki semmi jó az ilyesmiből,
hidd el nekem. Ezzel kockára tenném az állásomat és a
kapcsolatomat az apámmal és Will-lel is…
– És akkor mi lesz? Elegánsan ellibegsz vele a gálára, és
semmi sem fog történni kettőtök között? Jackie, Will ruhát
és cipőt vett neked. Te kicseszett Hamupipőke, a hajam az
égnek áll tőled! – Tart némi szünetet, majd elszántan rám
néz, mintha én végtelen kihívást jelentenék a számára. – Az
a fickó tudja, mit akar. Téged. Hagyd, hogy megszerezzen
magának. Légy az övé.
Megfordulok a székemen, és a pincért keresem vadul,
már megint, és intek neki. Még egy sört rendelek
magamnak, Alyssa pedig bedobja a törülközőt, és magának
is rendel még egy italt, és mindkettőnknek hozat nachost is,
csipegetni.
Őszintén szólva, egyáltalán nincs kedvem enni. Egy csepp
étvágyam sincs. Az idegeimet mintha forgószél tépázná, és
mintha minden a feje tetejére állt volna bennem. Szerelmes
vágyakozás. Sosem láttam, hogy Will vágyakozva nézne
rám.
Vagy talán mégis. Talán akkor, amikor olyan áthatóan
bámul, hogy a tekintetével csaknem lesöpör a lábamról,
vagy amikor úgy pillant rám, hogy elakad a lélegzetem.
Pedig még csak most szoktattam hozzá magamat, hogy ne
keressek semmiféle szerelemre utaló jelet.
A fenébe! Mi van, ha Alyssának igaza van?
Mi van, ha Will vonzódik hozzám?
Ha akar engem?
Akkor mi lesz?
– Talán nem kellene elmennem ma este – mondom
elmélázva, csendesen.
– Miért? – kiált fel a kolléganőm elszörnyülködve. – Miért
akarod falhoz állítani?
– Nos, mert még csak meg sem kért rá, hogy kísérjem el.
– Jackie, figyelj. Will minden bizonnyal vonzódik hozzád,
és csaknem biztos, hogy nem csupán az asszisztenseként
gondol rád. Hogy csupán a titkárnőjeként tekintene rád,
akit le akar fektetni, nos, ez nem tűnik valószínűnek.
Mindketten tudjuk, hogy ő nem az a fajta, aki
bepróbálkozna nálad. Te az ő asszisztense vagy, és az ő
barátjának a lánya. Will egy igazi gentleman, nem
emlékszel, ezt már megbeszéltük egyszer? Cary Grant nem
kezdene el csak úgy tapizni egy lányt, minden bevezetés
nélkül.
– Szerintem Cary Grant meleg volt.
– Tök mindegy. A lényeg az, hogy gentleman volt. Grant
egy régi vágású fickó volt, aki adott a jó modorra, ahogy
Will is. Nem sok ilyet látni manapság. Nincs okod az
aggodalomra. Te itt felügyelet alatt állsz. Akarod őt? Akkor
tudd meg, hogy szerintem megkaphatod. Valószínűleg.
– Valószínűleg?
Alyssa az utolsó cseppig kiszippantja a koktélját a
szívószálával, majd megvonja a vállát. – Az is lehet, hogy
tévedek. Mindenben.
Megrázom a fejemet, és kihörpintem a sörömet.
JACKIE
JACKIE
Hétfő van.
Hosszú ideje nem rettegtem ennyire a hétfőtől, mint
most. Ezt a napot a hátam közepére kívántam.
Azon a napon, amikor vissza kell mennem az irodába,
hogy Willnek dolgozzam, egész idő alatt próbálom
elfelejteni, ami kettőnk között történt, és hogy milyen
gyorsan zártam le ezt a dolgot. És hogy aztán Will is milyen
gyorsan tett pontot a végére.
Az egész hétvégémet azzal töltöttem, hogy megbékéljek a
történtekkel. Már csaknem sikerült rávennem magamat.
Elvittem Ty-t egy helyi fedett korcsolyapályára, hogy
megpróbáljam kiverni a fejéből a hokit. Aztán elmentünk a
parkba, és lovagoltunk. Szép napsütéses, meleg idő volt,
még az orrom hegye is leégett egy kicsit. Csodálatos nyár
eleji hétvége lett volna, ha nem Will körül forgott volna
minden gondolatom.
Szüntelenül azt mondogattam magamnak, hogy helyesen
cselekedtem. Hogy még akkor behúztam a vészféket,
mielőtt túl messzire jutottunk volna. És hogy azt tettem,
amit talán Will várt is tőlem, amiről azt gondolta, meg
fogom lépni. Ezt a visszatáncolást nem a félelem diktálta.
Tulajdonképpen ez egy klasszikus Jackie-féle manőver volt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne bíráltam volna felül
a döntéseimet minden egyes alkalommal, amikor arról
győzködtem magamat, hogy hiba lett volna a másik
lehetőséget választanom.
A taxi hazafelé robogott velem a Willtől kapott ruhában
és cipőben, no meg az égő, felhorzsolt ajkammal: ezek
voltak az egyedüli emlékei annak az estének, amelyet
együtt töltöttem Will-lel. Én pedig átkozottul üresnek,
hidegnek és magányosnak éreztem magam.
Ez megijesztett. Ugyanis már hozzászoktam a magányhoz.
Már szinte kezdtem magamhoz ölelni.
Most azonban, hogy megízleltem, milyen is együtt lenni
Will-lel; most, hogy tudom, milyen az, amikor nem csak
odavan értem, és úgy bánik velem, mint egy királynővel, és
amikor belé karolok, mindenki engem irigyel; de
érezhettem a vágyát, a kétségbeesett vágyakozását is…
Most sokkal magányosabb vagyok, mint korábban.
Ez az este megmutatta nekem, hogy milyen lehetett volna
az életem Will-lel.
Pedig én még csak nem is reméltem, hogy
belecsöppenhetek ebbe az új világba. Csak azt vártam, hogy
a kapcsolatom vele egy másik szintre lép, és szeretkezünk
egymással. Hogy újra elevennek érezhetem magam, hogy
valaki úgy imád és kíván, amiről eddig csak álmodoztam.
Szóval, igen. Ez a hétfő totál szívás. Az iroda az utolsó
hely, ahova most kívánkozom.
Úgy érzem magam, mintha a mellkasom tele lenne
szögesdróttal és darázsfészekkel.
Amikor belépek azt iroda épületébe, Alyssa és Tiffany
már az ajtóban várnak, és szó szerint sikoltoznak az
izgalomtól, amikor meglátnak.
– Milyen volt? – kérdezi Alyssa, kissé túl hangosan.
– Milyenek voltak az ételek? – Tiffany oldalát is majd
kifúrja a kíváncsiság.
– Kerestem a fényképedet a Sunban, de nem láttam.
– Láttad Ryan Reynoldsot?
Meglepetten pillantok Tiffanyra. – Ryan Reynoldsot?
– Jackie! – apám kiált rám éles hangon, mire mind a
hárman kiegyenesedünk, a szemünk elkerekedik, és
apámat bámuljuk, aki az ajtóban áll. – Beszélnem kell veled
az irodámban. Most.
– Rendben – mondom neki, és idegesen nézek össze a
lányokkal.
– „Fasírtban apuval” – tréfálkozik Tiffany a népszerű
gyerekkönyv címét idézve. – Bocs, ez a beszólás nem is
olyan vicces, mivel ez most éles helyzet.
Alyssa megpaskolja a karomat. – Később számolj be
mindenről – mondja, és már el is viharzik.
Végigmegyek az irodán, a szívem a torkomban dobog, és
azon morfondírozom, hogy apám mit akarhat tőlem.
Aztán, miközben leteszem a holmimat a székemre, és már
indulnék apám szobájába, látom, hogy Will lép ki a saját
irodájából.
Tisztára lefagyok. A lábam nem engedelmeskedik, miután
megpillantottam a trópusi tengeröblöket idéző kék szemét.
Ráadásul ezek a szemek engem bámulnak, és tele vannak
aggodalommal.
– Apád téged is berendelt az irodájába? – kérdezi Will.
A fenébe! Összevonom a szemöldökömet. Miért akar
apám mindkettőnkkel egyszerre beszélni?
Szentséges ég!
Mi van, ha valaki látott minket, amikor smaciztunk Will-
lel?
Az a férfi a hallban bizony látott minket, aki rosszallóan
nézett ránk, amikor ott ölelkezünk. Mi van, ha ismeri
apámat, és elmondta neki, mit látott?
Ó, te jó szagú ég!
A fenébe, mi lesz, ha Will elveszíti az állását? Apám képes
lenne kirúgni? A pokolba, a legkevesebb, hogy egy
hatalmasat behúz Will képébe, de az is lehet, hogy véget
vet a barátságuknak.
Will kámpicsorodott ábrázatából ítélve neki is ugyanez
járhat a fejében.
Együtt lépünk be apám hivatalába.
Apám az íróasztala mögött ül, és kávét szürcsöl a
bögréjéből. – Csukjátok be az ajtót – mondja. Will eleget
tesz a kérésének; a kilincs kattanása olyan véglegesnek,
befejezettnek hangzik. Akár egy szimfónia befejező
akkordja.
– Szóval – kezdi apám, és egyikünkről a másikunkra néz. –
Milyen volt a gála?
Felpillantok Willre, aki mellettem áll. Minden
idegszálával apámra figyel.
– Jó volt. Unalmas. Vancouver nem egy vicces város.
Apám bólint. – Akkor ti már megértitek, hogy miért nem
törtem össze magam, hogy ott lehessek. – Rám néz. – Te
legalább jól érezted magad?
Lassan bólintok. – Klassz volt.
– Klassz? Nos, Nem várom tőletek, srácok, hogy izgalomba
jöjjetek egy sereg vén fingtól, akik szmokingban
parádéznak. Figyeljetek, amiért idecsődítettelek
benneteket, az személyes ügy. – Kis szünetet tart, és Willre
néz, aztán rám. – Ezen a héten meglátogat minket pár fejes
a Fox Filmstúdiótól. Szükségem lenne mindkettőtök
segítségére, hogy jól érezzék magukat. Amikor kifut a
szerződésünk a Warner Brothersszel, nem akarom, hogy a
levegőben lógjunk, és ne legyen munkánk.
Idáig feszülten figyeltem apámat, de most a szívverésem
kicsit lejjebb vesz a tempóból. – Várj csak… ez az a…?
– Megdumáltuk – feleli Will. – De miért nem te bájologsz
velük?
– Mert nem leszek itt ezen a héten.
– Megint Los Angelesbe repülsz? – kérdezi Will, és
keresztbe fonja a karját. Az órája szinte mágnesként vonzza
a tekintetemet, meg a nagy keze – ezekkel a kezekkel ölelt
engem. Csaknem elolvadok az emlékek hatása alatt.
– Nem, ezúttal nem Los Angeles az úti cél – közli apám,
halkra fogva a beszédét. – Elruccanunk a Bermudákra
Badeger Burke-kel egy kicsit golfozni. Emlékszel a fickóra,
Jackie? Ha Diane megszimatolja, hogy nélküle megyek
valamelyik trópusi paradicsomba, biztos, hogy kinyuvaszt. –
Rám pillant. – El ne kotyogd anyádnak, különben kiteszem a
szűrödet.
– Akkor hadd foglaljam össze. Azt akarod, hogy
orrvérzésig szórakoztassam a górékat a Foxtól, míg te a
Karib-tenger egyik gyöngyszemén golfozol? Úgy tűnik, hogy
engem fel kellene minősíteni, téged meg le kéne fokozni.
Apám arcán fanyar mosoly jelenik meg. – Úgy tűnik, ma
nagyon korán kezdted az ivászatot, Willi fiú. Na, söpörjetek
vissza dolgozni, díszpintyek. Egy órán belül elhúzok innen,
de a fenébe is, mielőtt elmegyek, látni akarom, hogy pár
fontos munkát tető alá hoztunk.
Nem kell kétszer mondani, hogy menjünk ki. Azt hiszem,
levegőt sem vettem, míg az asztalomhoz nem értem.
Will is bevette magát a szobájába, becsukta az ajtót, még
a redőnyöket is leengedte, és még csak felém sem pillantott.
Tuti, hogy ő is egy kisebb infarktust vészel át éppen a
barlangjában.
Felsóhajtok, és ledobom magam a székemre, hogy
átnézzem az e-mailjeimet. Titkon azt remélem, hogy találok
köztük olyat is, amelyet Will küldött nekem, és amelyben
arra kér, hogy beszéljek vele. Vagy akármit. De tényleg. Ám
nem érkezett tőle semmi.
Van pár elintéznivalóm – Will ugyanis rám bízta, hogy
találjak ki egy laza csapatépítő programot az irodai
dolgozók számára. Amikor ilyen blőd dolgokkal kell
foglalkoznom, arra gondolok, hogy ilyen csak a Dundler-
Mifflin vállalatnál fordulhat elő „Az iroda” című
tévésorozatban, de legalább agyoncsaphatom vele az időt.
Közben azonban folyton azon agyalok, hogy „mi-lett-
volna-ha”, meg hogy „bárcsak-megtettem-volna”, csak úgy,
automatikus üzemmódban dolgozom. Egyfolytában
visszajátszom a múltat, és újra és újra végigmegyek a
baklövéseimen.
Két óra telik el így, de Will még csak ki sem dugja az orrát
a szobájából. Még csak egy kávét sem kér. Tudom, hogy
jobb, ha most békén hagyom, de már kezdek aggódni.
Írok egy e-mailt neki.
WILL
JACKIE
WILL
JACKIE
JACKIE
WILL
Csessze meg!
Csessze meg! Csessze meg! Csessze meg!
Életem legfájdalmasabb élménye volt, amikor végig
kellett néznem, amint Jackie és Ty kisiet az éjszakába.
Megértem, hogy miért nem akarta, hogy vele tartsak, de
porig sújtott, hogy akkor zárt ki ilyen hajlíthatatlanul az
életéből, amikor tudtam, milyen nagy szüksége lett volna a
támogatásomra. És Jackie bármennyire is biztosított róla,
hogy köztünk a dolgok nem változtak meg, nem tudtam
másra gondolni, csupán arra, hogy jócskán megváltozott
minden.
És azt is mondta, hogy ha szakítana velem, az azt
jelentené, hogy a saját szívét is összezúzná ezzel a lépéssel.
De sajnos attól tartok, hogy ő mégis így fog dönteni.
Mert Jackie számára a választás jelenti a mindent.
És most már komolyam arra kell gondolnom, hogy a
magány úgy illik hozzá, akár a kesztyű a kézre.
Felsóhajtok, majd nehéz szívvel visszamegyek az
ebédlőbe.
Ted és Diane még mindig ott ülnek az asztalnál, és
csöndesen kortyolgatják az italukat. Senki nem eszik. Diane-
nek vörös az arca, Ted vonásai pedig nem árulnak el
semmit.
Egyikük sem néz rám. A szobában szinte tapintani lehet a
szégyent.
– Will, ez nem a te gondod. Ne emészd magad miatta –
mondja Ted, mielőtt felhajtja az utolsó korty martiniját.
Megrázom a fejem, és ráhajolok Jackie üres székének a
támlájára. – Tudom, hogy ez a ti családotok, és hogy sok
bepótolnivaló van a lányotokkal kapcsolatban, és sok
gondot meg kell oldanotok – kezdem –, de óvatosabban
kellene bánnotok Jackie-vel.
– Nem tudtunk róla – szabadkozik Diane. – Jézusom, Will.
Ha tudtuk volna… és te tudtál róla?
Fanyarul rámosolygok. – Igen. Tudtam róla.
– El kellett volna mondanod nekünk – jegyzi meg Ted.
– Nem az én tisztem volt elmondani. Ez Jackie-re tartozik,
és tőle függ, kinek beszél róla. – Még az is a nyelvemen van,
hogy minden második héten terapeutához jár, de ez megint
olyan dolog, amiről Jackie-nek kell beszélnie.
– Akkor most úgy nézünk ki, mint két záptojás, igaz? –
mondja Ted.
Felsóhajtok, és magam is szégyenkezem még, majd
összeszedvén a gondolataimat, így szólok. – Még ha nem is
ez lenne a helyzet, akkor sem kellene a fejére olvasnotok,
hogy milyen volt a múltban. És lehet, hogy azért viselkedik
úgy, mint egy gyerek, mert gyerekként kezelitek. Pedig
nem az. Lehet, hogy még sok tekintetben fiatal, de lelkileg
nagyon sok mindenen ment keresztül. Sokkal több
fájdalmat kellett megélnie, mint másoknak egy egész élet
leforgása alatt.
Diane furcsán néz rám, de nem tulajdonítok neki semmit.
Ted csettint a nyelvével, és az ujjait szinte belenyomja az
asztal lapjába. – Bocsánatot kérek tőle, amint hazajönnek. –
Feláll. – Látom, hogy indulni készülsz, Will. Nem
hibáztatlak. És köszönöm, hogy eljöttél. Hétfőn azért majd
együtt ebédelünk.
– Tudod, hogy hol van az irodám – felelem, és nézem,
amint felkapja az italos poharát, és elindul a lépcső felé.
Diane-re pillantok, és bocsánatkérőn mosolygok rá. –
Nagyon köszönöm a vacsorát. A családi drámától eltekintve
csodálatos volt, mint mindig.
Bólint, és halványan visszamosolyog rám. Aztán ő is feláll,
és áthajol az asztalon. – Tudom, hogy mi van köztetek –
suttogja.
Remek. A fenébe! Már csak ez hiányzott.
Igyekszem közömbös maradni. – Nem tudom, mire akarsz
ezzel célozni.
Felvonja a szemöldökét. – Te. Meg a lányom. Tudom, hogy
van köztetek valami.
A pokolba! Gyűlölök hazudni neki! De nincs más
választásom. Mély levegőt veszek, mielőtt válaszolok. –
Jackie az asszisztensem, Diane. Mindössze ez van köztünk.
– Te most hazudsz nekem – feleli. – De így is jó. Csakhogy
én tudom, hogy Jackie hova járkál. Láttam, hogy a te
ingedet viseli. És a nyakláncot is láttam, és tudom, hogy a
Tiffanytól van, és azt is tudom, hogy soha nem venne
magának ilyet. Láttam még a Dolce & Gabbana ruhákat is,
meg a vörös talpú cipőjét is. És tudom, hogy sokkal többször
hozod őt haza, mint kellene. – Pár pillanatig hallgat. – És azt
is tudom, hogy még sosem láttam őt ilyen boldognak. És ez
rád is vonatkozik.
Némán bámulok rá, mert nem tudom, mit válaszoljak.
Jobban nem is szoríthatott volna sarokba.
– Ted nem tud róla – folytatja. – Azt hiszem, gyanít
valamit, de tudni nem tud semmit. Will, figyelj rám. Úgy
szeretlek téged, mintha az öcsém lennél. Te jó ember vagy.
És persze Jakcie-t is szeretem. Úgy gondolom, hogy ti ketten
tökéletes pár vagytok. Sosem gondoltam volna, hogy valaha
ezt fogom mondani, de ez az igazság. Ám Ted más ember…
Bólintok. – Bárcsak olyan lenne, mint te.
– De ő nem olyan. És nem tudom megmondani, hogy mit
tenne, ha… a pokolba, még azt sem tudom, hogy nekem mit
kellene tennem. Azt azonban tudnotok kell, hogy nem lesz
könnyű. Egyikünknek sem. Teddy nagyon labilis és
állhatatlan mostanában. Talán a sok utazás az oka, vagy
csak öregszik, nem tudom. Így aztán nem tudom
megjósolni, hogy hogyan fog viselkedni, amikor rájön. De az
nem lesz jó nektek, Will.
– Miből gondolod, hogy rájön?
A fejét ingatja. – Ha én tudom, végül ő is rá fog jönni.
– Akkor nem, ha a lányod nem akar többé látni engem.
Felsóhajt, és visszaül a székére, és az arcát a kezébe
temeti. – Látod, pontosan ezért nem szabadna az
ilyesminek megtörténnie. Mert valaki mindig megsérül.
– Az is lehet, hogy a lányod okosabb, mint gondoljuk –
jegyzem meg.
– Talán – feleli. – Sajnálom, Will.
– Sajnálod? – kérdezem, és felegyenesedem. – Amíg nincs
lefújva, addig nincs vége. És még nincs lefújva a dolog.
– Erős akarat diadalt arat – motyogja, de azért rám
mosolyog. – Rendben. De legalább tudjátok, hogy mibe
másztok bele.
– Mindig is tisztában voltam vele – felelem. – És semmin
nem változtatnék.
JACKIE
JACKIE
JACKIE