Jennifer Ashley

Hart hitvese
 Kossuth Kiadó

Tartalom

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Utószó

A szerző megjegyzése

Impresszum
 Ezt a könyvet a szüleimnek ajánlom:
édesapámnak, akit az idén veszítettem el,
és édesanyámnak, aki erősebb, mint tudná.

Köszönet minden bátorításotokért,

türelmetekért és szeretetetekért.

Első fejezet
Hart Mackenzie.

Azt beszélték róla, hogy ismer minden gyönyört, amelyet asszony csak kívánhat, és azt is tudja,
miként nyújthatja ezeket az örömöket. Hart sohasem kérdezte, mit kíván egy hölgy, aki talán
még maga sem tudta, ám mihelyt Hart végzett, nyomban megértette. S újra kívánta.

Hartnak volt hatalma, vagyona, tehetsége, intelligenciája, és képes volt úgy kijátszani
embertársait, hogy azt tegyék, amit ő akar, és mindvégig saját elképzelésüknek higgyék.

Eleanor Ramsay személyes tapasztalatból tudta, hogy mindez így igaz.

A St. James Streeten várakozott egy váratlanul enyhe februári délutánon, az újságírók hadával
körülvéve, hogy a nagy Hart Mackenzie, Kilmorgan hercege kijöjjön a klubjából. Divatjamúlt
ruhájában és régi kalapjában úgy festett, mint holmi éhenkórász firkásznő. Ám amíg a többiek
exkluzív sztorira vártak a híres, skót hercegről, Eleanor azért jött, hogy megváltoztassa az életét.

Az újságírók rögtön felélénkültek, amikor megpillantották a magas termetű herceget a

küszöbön, akinek széles vállán fekete kabát feszült, csípőjén Mackenzie-kockás skót szoknya.
Hart mindig szoknyát viselt, így akart emlékeztetni mindenkit, aki csak ránézett, hogy
elsősorban skót, és az is marad.

– Fenség! – kiabálták az újságírók. – Fenséges úr!

Férfihátak tengere szorította a háttérbe Eleanort, aki végül összecsukott napernyőjével vágott
utat magának irgalom nélkül a falka elejére.

– Jaj, bocsánatot kérek! – szabadkozott, amint félrelökött egy férfit, aki éppen az oldalába akart
könyökölni.

A herceg nem nézett se jobbra, se balra, miközben fejébe nyomta a kalapját, hogy megtegye a
háromlépésnyi utat a kapu és a nyitott hintó ajtaja között. Mestere volt annak, hogy ne vegye
észre, amit nem akar.

– Fenség! – kiáltotta Eleanor. Tölcsért csinált a kezéből. – Hart!

Hart megtorpant és hátrafordult. Pillantásuk találkozott, összekapcsolódott. A férfi aranyló

tekintete szinte felnyársalta Eleanort a néhány méteres távolságon át.

Eleanor térde hirtelen elerőtlenedett. Utoljára egy vonaton látta Hartot, majdnem egy éve,
amikor a férfi utána jött a fülkéjébe, és pénzt ajándékozott neki. Megsajnálta Eleanort, ami fájt
a büszkeségének. Hart egy névjegyet is dugott a fűzője gallérjába. Eleanor még emlékezett
ujjainak melegére, és arra is, ahogyan a nevével ellátott karton a bőrét súrolta.

Hart most mondott valamit egyik ökölvívó külsejű testőrének, aki a hintó mellett várakozott. A
testőr szolgálatkészen bólintott, majd vállával utat vágott Eleanorhoz a hangoskodó újságírók
között.

– Erre, Mylady!

Eleanor megmarkolta hát csukott napernyőjét, magán érezve a dühös tekinteteket, és elindult.
Hart egy pillanatra sem vette le róla a szemét, amint közeledett. Egykor szédítő érzés volt ennek
az igencsak mélyreható figyelemnek a középpontjában lenni.

Amikor Eleanor a hintóhoz ért, Hart megfogta a könyökét, és felsegítette a hintóba.

Eleanornak elakadt a lélegzete az érintésétől. Lehuppant az ülésre, uralkodni próbált hevesen

lüktető szívén, miközben Hart követte, majd leült vele szemben. Eleanor tudta, hogy nem volna
képes előadni az ajánlatát, ha a férfi túlságosan közel kerülne hozzá, és erőteljes testének
melegével elterelné a figyelmét.

Az inas becsapta utánuk a hintó ajtaját, Eleanor pedig a kalapjához kapott, amint a kocsi
nekilódult. A sajtó képviselői hiába kiáltoztak és káromkodtak, amiért elszökött a zsákmányuk a
St. James Streetről Mayfair felé tartó hintóban. Eleanor az ülés fölött pillantott vissza rájuk.

– Jóságos ég! Igencsak elkeserítetted ma a Fleet Street-i tollnokokat – jegyezte meg Eleanor.

– Ördög vigye a Fleet Streetet!

– Az egészet?

Ilyen közelről Eleanor jól láthatta Hart gesztenyebarna szemében az aranypöttyöket, amelyek
olyan átható tekintetet kölcsönöztek neki, akár a sasé, és sötét hajának skót őseitől örökölt,
vöröses árnyalatát. Most rövidebb frizurát viselt, mint amikor utoljára látta, és ettől az arca még
keményebb és szigorúbb hatást keltett. Eleanor volt ma az egyetlen az újságírók tömegében, aki
már láthatta ezeket a vonásokat az éjszaka csendjében megenyhülni.

Hart kinyújtotta izmos karját, hosszú lába a kockás szoknya alatt szinte betöltötte a hintót. A
skót szoknya széle kicsit felcsúszott, mire Eleanor megpillantotta a férfi lovaglástól,
horgászástól, a skóciai birtokán tett kirándulásoktól lebarnult combját.

Eleanor sietve kinyitotta a napernyőjét, és úgy tett, mintha örömmel és teljes lelki nyugalommal
ülne egy kocsiban a férfival, akinek egykor a jegyese volt.

– Elnézésedet kérem, amiért az utcán támadtalak le – csevegett. – Előbb a házadhoz mentem,

de új komornyikod van, aki nem ismer engem, sőt nem imponált neki a névjegy sem, amelyet
adtál. A hölgyek nyilvánvalóan mindenféle körmönfont praktikákkal próbálnak bejutni a
házadba, és gondos komornyikod engem is effélének nézett. Nem tudom hibáztatni érte. Akár
lophattam is a névjegyet, elvégre mindig meglehetősen népszerű voltál a hölgyek körében.

Hart tekintete nem enyhült meg Eleanor szóáradatától, ahogyan régebben szokása volt.

– Majd beszélek a fejével.

– Ne, ne kiabálj túlságosan szegény emberrel! Hiszen nem tudhatta. Gondolom, igen keveset
árulsz el neki, őrjítő szokásod szerint. Nem. Egyenesen Aberdeenből jöttem, hogy beszéljek
veled. Tényleg fontos ügyről van szó. Benéztem Isabellához, de nem volt otthon, és tudtam,
hogy ez most nem várhat. Sikerült kiszednem a szolgádból… kedves Franklin, mennyire
megnőtt… hogy a klubban vagy, de félt a komornyiktól, és nem engedte meg, hogy a házban
várjalak. Így hát elhatároztam, hogy megleslek és nyakon csíplek, amikor kijössz. Mókás volt azt
játszani, hogy én is a firkászok közé tartozom. S most itt vagyok.

Eleanor tehetetlenül széttárta a kezét. Hart emlékezett a gesztusra, és tudta, hogy jaj annak a
férfinak, aki elhiszi, hogy ez a nő tehetetlen.

Lady Eleanor Ramsay.

A nő, akit feleségül fogok venni.

Sötétkék szerzsruhája már erősen divatjamúlt, napernyője pedig törött volt, kifakult virágokkal
díszített, rövid fátylas kalapja csálén ült a fején. A fátyol nem rejtette el ibolyakék szemét, sem
az édes szeplőket, amelyek összeszaladtak, amikor az orrát ráncolta, és közben egy pillanatra
sem hervadt le a mosoly az arcáról. Nő létére magas termetű volt, de csupa csábító
gömbölydedség. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt húszévesen, amikor Hart először
megpillantotta egy bálteremben, nevetése és hangja úgy csengett, akár a muzsika; és gyönyörű
volt most is. Sőt még szebb. Hart kedvére legeltette rajta a szemét, kóstolgatta mohó
tekintetével, mint az olyan ember, aki nagyon régóta éhezik.

Ügyelt, hogy a hangja higgadt, szinte nemtörődöm legyen.

– Mi az a fontos ügy, amelyről beszélni akarsz velem? – Eleanornál bármi életbevágóan fontos
lehetett, egy elveszett gombtól a Brit Birodalmat fenyegető veszedelemig.

Eleanor kissé előrehajolt, gallérjának kapcsa kioldódott a foszlott kelméből.

– Nem mondhatom el a nyitott hintóban ülve, miközben éppen áthajtunk Mayfairen. Várj, amíg
négyszemközt nem leszünk!

A gondolattól, hogy Eleanor hamarosan belép a házába, hogy egy levegőt szív vele, Hart
mellkasa összeszorult. Akarta, vágyott rá. – Eleanor…

– Jóságos ég! Csak tudsz szakítani rám néhány percet, vagy nem? Tekintsd jutalomnak, amiért
megszabadítottalak a vérszomjas újságíróktól. Amit felfedeztem, talán végzetes lehet. Úgy
véltem, a legjobb lesz, ha rögvest iderohanok, és személyesen mondom el neked, nem pedig
írok.

Valóban komoly dolognak kellett lennie ahhoz, hogy Eleanor elhagyja az omladozó, Aberdeen
melletti házat, ahol cifra nyomorúságban élt az apjával. Mostanában ritkán mozdult ki.
Ugyanakkor rejtett indítékot is forgathatott a fejében. Hiszen Eleanor semmit sem csinált
egyszerűen.

– Ha olyan fontos, az ég szerelmére, mondd már el!

– Te jó ég! Amikor haragosan nézel, olyan az arcod, mintha gránitból faragták volna. Nem
csoda, hogy mindenkit halálra rémítesz a Lordok Házában. – Eleanor hátrabillentette a
napernyőjét, és derűsen Hartra mosolygott.
Eleanor lágy teste a tagjai alatt, kék szeme félig lehunyva a fülledt gyönyörtől, amint a skót
napfény meztelen bőrén játszik. Az érzés, amikor benne mozgott, a mosolya, amikor azt
mondta: „Szeretlek, Hart.”

Egymás után törtek fel Hart szívében a régi érzelmek. Még emlékezett utolsó találkozásukra,
amikor nem volt képes ellenállni, és megérintette Eleanor arcát, azt suttogva: „Eleanor, mihez
kezdjek veled?”

Hajdani jegyesének váratlan felbukkanása készületlenül érte, és arra kényszerítette, hogy

megváltoztassa tervei időzítését. Hartnak azonban megvolt a képessége ahhoz, hogy
villámgyorsan módosítsa az elképzeléseit. Ez tette olyan veszélyessé.

– Amikor eljön az ideje, majd elmondom – válaszolta Eleanor. – És az üzleti ajánlatomat is.

– Üzleti ajánlat? – Eleanor Ramsaytől. Isten legyen irgalmas! – Miféle üzleti ajánlatot akarsz
tenni nekem?

Eleanor a maga őrjítő módján a Grosvenor Street magas házait fürkészte Hart helyett.

– Olyan régen jártam már Londonban, pláne a szezon alatt. Alig várom, hogy találkozzak a régi
ismerősökkel. Jóságos ég! Az ott nem Lady Mountgrove? Hát persze, hogy ő az. Helló,
Margaret! – Eleanor lelkesen integetett egy kerekded hölgynek, aki éppen a kocsijából szállt ki
az egyik festett ajtajú ház előtt.

Lady Mountgrove, az ország talán legpletykásabb asszonya, meglepetten felpillantott, szája

elkerekedett, amikor Lady Eleanor Ramsayt látta Kilmorgan hercegének a hintójában, vele
szemben magával a herceggel. Sokáig bámulta őket tátott szájjal, majd felemelte a kezét, és
visszaintegetett.

– Ezer éve nem láttam – csacsogta Eleanor, miközben továbbgördültek. – Ó, a lányai már fiatal
hölgyek lehetnek. Megtartották már az első báljukat?

Eleanor ajka még mindig csókolnivaló volt, ahogyan kis ráncot vetett, Hart válaszára várva.

– Halvány sejtelmem sincs – morogta Hart.

– Komolyan mondom, Hart, igazán rápillanthatnál néha a társasági hírekre. Elvégre te vagy
Nagy-Britannia legkívánatosabb agglegénye. Sőt talán az egész Brit Birodalomé. Indiában a
mamák arra nevelgetik leányaikat, hogy egy napon hozzád hajózzanak haza, és közben azt
mondogatják nekik: Sohasem lehet tudni. Még nem házas.

– Özvegy vagyok. – Hart ezt sohasem tudta kimondani szívfájdalom nélkül. – Nem agglegény.

– Herceg vagy, nőtlen, és éppen arra készülsz, hogy az ország leghatalmasabb embere légy.
Tulajdonképpen az egész világé. Egy ilyen embernek természetesen szüksége lesz feleségre.

A nyelve, az ajka olyan csábítóan formálta a szavakat. Bármely férfi, aki hátat fordít neki,
kétségkívül őrült. Hart emlékezett a napra, amelyen ő megtette, még most is érezte a gyűrű
apró ütését a mellkasán, amikor Eleanor hozzávágta, szép szemében mérhetetlen dühvel és
szívfájdalommal.

Nem lett volna szabad elengednie, még azon a délutánon meg kellett volna szöktetnie, örökre
magához kellett volna láncolnia. Hibát hibára halmozott Eleanorral. Hart azonban még fiatal
volt, haragos, büszke és… megszégyenült. A nagy hatalmú Hart Mackenzie, aki biztos volt
benne, hogy azt teheti, amit csak akar, Eleanortól megtanulta, hogy ez korántsem igaz.

Szándékosan lágyabb hangra váltott. – Mesélj, hogy vagytok, El!

– Ó, semmi újdonság. Te is tudod. Apa változatlanul írja a csodálatos könyveit, de azt már nem
tudná megmondani, mennyit ér egy penny. Otthagytam szórakozni a British Museumban, az
egyiptomi gyűjtemény darabjait veszi szemügyre. Remélem, nem szedi szét a múmiákat.

Lord Ramsay bizony képes volt rá. Eleanor apjának kíváncsi elméje volt, és sem Isten, sem a
múzeumi hatóságok nem tudták volna megállítani.

– Meg is érkeztünk. – Eleanor felnézett Hart Grosvenor Square-i palotájára, amikor a hintó
lassan megállt az épület előtt. – Amint látom, a komornyikod az ablakon át leskelődik. Kicsit
rémültnek látszik. Ne légy túl dühös szegényre! – Kezét könnyedén az inas karjára fektette, aki
kisietett az ajtón, hogy lesegítse. – Jó napot, Franklin! Újra itt vagyok. Megtaláltam a gazdáját,
amint látja. Meg is jegyeztem neki, milyen nyúlánk lett. És megnősült, mint hallom. Sőt már fia
is született?

Franklin, aki azzal büszkélkedett, hogy igen ádáz ábrázattal őrzi London leghíresebb hercegének
ajtaját, szinte elolvadt a gyönyörűségtől, amint Eleanorra mosolygott.

– Igen, Mylady. Hároméves, és folyton bajba kerül – válaszolta a fejét csóválva.

– Ezek szerint erős és egészséges. – Eleanor megpaskolta az inas karját. – Gratulálok! – Azzal
összecsukta a napernyőjét, és belibbent a házba, miközben Hart is leszállt a kocsiból, és
követte. – Mrs. Mayhew, mennyire örülök, hogy látom! – hallotta Eleanor hangját Hart. Az ajtón
belépve azt is látta, hogy Eleanor szívélyesen a kezét nyújtja a házvezetőnőjének.

Kölcsönösen üdvözölték egymást, és máris receptekről kezdtek fecsegni. Eleanor immár

nyugalomba vonult házvezetőnője kérte a kisasszonyt, hogy kérje el Mrs. Mayhew citromtorta
receptjét.

Eleanor felfelé indult a lépcsőn, és Hart kis híján Franklinhez vágta a kalapját meg a kabátját,
úgy sietett utána. Már éppen utasítani akarta Eleanort, hogy menjen a ház frontján lévő
szalonba, amikor egy kopott szoknyát, kigombolt inget és festékfoltos csizmát viselő, nagydarab
skót zúdult le a felső emeletről.

– Remélem, nincs ellene kifogásod, Hart – mennydörögte Mac Mackenzie. – Magammal hoztam
az összes ördögfiókát, és berendeztem egy nyugalmas helyet a festéshez az egyik
vendégszobában. Isabella hívta a lakberendezőket, és el sem tudod képzelni, micsoda… –
Hirtelen elakadt a szava, örömteli mosoly áradt szét az arcán. – Eleanor Ramsay, esküszöm
mindenre, ami szent! Mi az ördögöt keresel itt? – Az utolsó lépcsőfokokat szinte egyszerre
vette, és a karjába kapva megölelgette Eleanort.

Eleanor cuppanós csókot nyomott a második legifjabb Mackenzie arcára. – Helló, Mac! Azért
jöttem, hogy bosszantsam a bátyádat.

– Helyes. Szüksége van egy kis bosszantásra. – Mac letette Eleanort, szemében mosoly táncolt.
– Ha végeztél, gyere fel, és nézd meg a kölyköket, El! Nem festem le őket, mert nem maradnak
nyugton. Egy lóról készült festményt fejezek be éppen Camnek. Éjszaka Virágzó Jázmin, az új
bajnoka.
– Igen, hallottam, hogy jól szerepel a versenyeken. – Eleanor lábujjhegyre állt, és újabb csókot
nyomott Mac arcára. – Ezt Isabellának. Aimee-nek, Eileennak és Robertnek. – Csók, csók, csók…
Mac buta vigyorral élvezte.

Hart türelmetlenül a korlátnak támaszkodott. – Beszélünk még ma arról az ajánlatról?

– Ajánlat? – kérdezte Mac csillogó szemmel. – Ez érdekesen hangzik.

– Fogd be, Mac! – mordult rá Hart.

Sivalkodás hallatszott odafentről – éles, kétségbeesett, itt-a-világvége sivalkodás. Mac

elvigyorodott, majd visszakocogott a lépcsőn.

– Jön már apuka, ördögfiókák! – kiáltotta. – Ha jók lesztek, meghívjuk teára Eleanor nénit.

A visítás töretlenül folytatódott, amíg Mac a legfelső szintre nem ért, ahonnan a zaj jött, és be
nem csapta maga mögött az ajtót. A hangoskodásnak nyomban vége szakadt, bár Mac basszusa
még egy ideig hallatszott.

Eleanor felsóhajtott. – Mindig tudtam, hogy Mac jó apa lesz. Mehetünk?

Sarkon fordult, és a következő emeleten nyíló dolgozószoba irányába indult, meg sem várva
Hartot. Egykor alaposan megismerte ennek a háznak a szobáit, és szemlátomást nem felejtette
el a járást.

A dolgozószoba egyáltalán nem változott az évek során, Eleanor rögtön észrevette, amint
belépett. Ugyanaz a faborítás sötétlett a falakon, ugyanazok a polcok magasodtak a
mennyezetig, amelyeket látszólag ugyanazok a könyvek töltöttek meg. A hatalmas íróasztal,
amely egykor Hart apjáé volt, még mindig a szoba közepén állt.

Ugyanaz a szőnyeg feküdt a padlón, bár a tűz előtt másik kutya szunyókált. Ben, ha Eleanor jól
emlékezett, Hart öreg szukájának, Beatrixnak a kölyke. Beatrix pár hónappal az eljegyzésük
felbontása után múlt ki. Halálának hírére Eleanor szíve majdnem megszakadt.

Ben nem nyitotta ki a szemét, amikor beléptek, halk horkolása egybeolvadt a kandallóban égő
tűz ropogásával.

Hart megfogta Eleanor könyökét, hogy átvezesse a szobán. Bárcsak ne tette volna, gondolta
Eleanor, mert ujjainak acélos erejétől kis híján elolvadt, pedig meg kellett őriznie szilárd
elszántságát.

Ha ma jól megy minden, nem kell újra Hart közelébe kerülnie, de az első lépést négyszemközt
kell megtennie. Egy levél könnyen rossz kezekbe kerülhet, elveszítheti egy gondatlan titkár,
vagy Hart akár olvasatlanul el is égetheti.

Hart egy karosszéket húzott az íróasztalához, olyan könnyedén, mintha nem is volna súlya.
Eleanor persze tudta, hogy ez nem igaz. A dúsan faragott szék nehéz volt, mint a kő.

Hart az asztal mögé ült, közben meglibbent a szoknyája, térde fölött kivillant izmos combja. Aki
a skót viseletet férfiatlannak tartotta, még nem látta szoknyában Hart Mackenzie-t.

Eleanor megsimogatta az asztal sima lapját.

– Tudod, Hart, ha a nemzet első minisztere akarsz lenni, nem ártana kicserélned a bútorzatot.
Kissé divatjamúlt.
– Pokolba a bútorral! Mi az a rendkívül fontos ügy, amely miatt idehurcoltad apádat Skócia
felföldjéről?

– Aggódom miattad. Olyan keményen dolgoztál, nem bírnám elviselni, ha egy csapásra mindent
elveszítenél. Hetekig forgolódtam ébren éjszakánként, és törtem a fejem, mit tegyek. Tudom,
hogy botrányosan váltunk el, de az régen történt, és közben sok minden megváltozott,
különösen számodra. Még most is fontos vagy nekem, Hart, bármit hiszel, és vigasztalhatatlan
lettem, amikor arra gondoltam, hogy kénytelen leszel bujkálni, ha ez az ügy napvilágra kerül.

– Bujkálni? – Hart a lányra bámult. – Miről beszélsz? A múltam nem titok senki előtt. Sötét
gazember vagyok, lelkiismeretlen bűnös, mindenki tudja rólam. Manapság ez szinte kötelező,
ha az ember politikus akar lenni.

– Lehetséges, ám ez a dolog megalázhat. Nevetségessé tehet, ami viszont határozottan

hátrányos volna.

Hart tekintete éles lett. Te jó ég! Ilyenkor nagyon hasonlított az apjára. Az öreg herceg jóképű
volt, de valódi szörnyeteg, olyan gonosz, jéghideg tekintettel, amelytől az ember eltaposható
féregnek érezte magát a sarka alatt. Hart szívében azonban melegség rejlett, amely az apjából
hiányzott.

– Eleanor, hagyd abba a fecsegést, halljam, miről van szó!

– Ó, igen. Azt hiszem, ideje, hogy a saját szemeddel lásd. – Eleanor a kabátja belső zsebéből
összehajtott kartonpapírt vett elő. Hart elé tette az íróasztalra, és óvatosan szétnyitotta.

Hart elnémult.

Az összehajtott kartonban egy fénykép lapult. Az ifjú Hart teljes alakos portréja. Teste
vékonyabb volt, de már akkor is izmos. A fényképen fenekét egy íróasztalon nyugtatta, két inas
keze az íróasztalra támaszkodott a csípője mellett. Fejét lehajtva tartotta, ahogy lenézett
valamire a lábánál, ami nem volt a képen.

A póz portréhoz kissé szokatlannak tűnt ugyan, de nem volt egyedülálló. A fénykép
legérdekesebb tulajdonsága az volt, hogy a rettenthetetlen Hartot meztelenül ábrázolta.

Második fejezet
– Ezt honnan szerezted? – A kérdés kemény volt, nyers, követelőző. Hart most már minden
idegszálával Eleanorra figyelt.

– Egy jóakarómtól kaptam – felelte Eleanor. – Legalábbis a levél így volt aláírva: Egy jótakarója.
A megfogalmazás alapján nem lehet különösebben művelt az illető. Csak annyira tanult, hogy
tudjon levelet írni, de nyilvánvaló, hogy nem fejezte be az iskoláit. A kézírásból ítélve nőről van
szó…

– Tehát valaki küldte neked? – szakította félbe Hart. – Arra próbálsz kilyukadni?

– Pontosan. Óriási szerencsédre egyedül reggeliztem, amikor a levél megérkezett. Apám a

konyhakertben osztályozta a gombákat. A szakácsnővel, aki történetesen nem osztályozni
szerette volna őket, hanem kiválasztani néhányat vacsorára.
– Hol a boríték?

Hart egyértelműen azt várta, hogy azon nyomban átadja neki az egészet. Az viszont elrontotta
volna Eleanor terveit.

– A boríték nem sokat árult el – folytatta Eleanor. – Nem postán jött, személyesen hozták
Glenardenbe a vasútállomásról. Az állomásfőnök a mozdonyvezetőtől vette át, akinek egy kis
küldöncfiú adta Edinburgh pályaudvarán. Egyetlen sor állt a borítékon: Lady Eleanor Ramsay
részére, Glenarden, Aberdeen mellett, Skócia. Mindenki ismer a környéken, így elméletileg
akkor is eljutott volna hozzám, ha a feladó éppenséggel elpottyantja valahol Edinburgh és
Aberdeen között. Idővel biztosan eljutott volna.

Hart homlokát ráncolva figyelt, és így megint az apjára emlékeztette Eleanort. Az öreg portréja
régen a főhelyen függött a szobában, a kandalló fölött, de már nem volt ott, hála az égnek. Hart
felvihette a padlásra, talán elégette. Eleanor minden bizonnyal porrá égette volna.

– És az edinburgh-i küldöncfiú? – faggatta tovább Hart.

– Nem volt sem időm, sem pénzem utána nyomozni – fordította vissza a tekintetét Eleanor a
kandallótól. Most egy skót szoknyás férfi képe függött a régi portré helyén, aki éppen Skócia
felföldjén horgászott. Mac festménye. – Utolsó pénzünket a vonatjegyekre költöttem, hogy
Londonba utazzunk, és felajánljam neked a segítségemet. Szívesen utánanézek az ügynek. Ha
finanszírozod a nyomozást, és adsz egy kis fizetést.

Hart aranyszínű tekintete ismét Eleanorra szegeződött. – Fizetést.

– Igen. Ez az a bizonyos üzleti ajánlat. Szeretném, ha állást adnál nekem.

A férfi hallgatott, a hatalmas óra a szoba túlsó falán hangosan ketyegett a csöndben.

Eleanort elbizonytalanította, hogy egy szobában üldögél Harttal, távol a külvilágtól, és nem
azért érzett így, mert a férfi átható tekintetével méregette. Hanem mert kettesben volt Harttal,
azzal a férfival, akibe egykor őrülten beleszeretett.

Hart akkoriban ördögien jóképű volt, incselkedő, gyengéd, és olyan hevesen udvarolt, hogy
Eleanornak elállt tőle a lélegzete. Egykettőre beleszeretett, és sajnos korántsem tudta biztosan,
hogy valaha is kiszeretett belőle.

Ám az a Hart, akivel ma szembesült, egészen más volt, mint akivel annak idején jegyben járt, és
ez aggasztotta. Az a Hart, aki olyan könnyedén kacagott, akit izgatott és elevenné tett az élet,
nyomtalanul eltűnt. Kemény és űzött ember állt itt helyette. Túlságosan sok tragédiát, halált,
veszteséget élt át. A rosszindulatú pletykák és újságcikkek szerint Hart megkönnyebbült, amikor
megszabadult Lady Sarah-tól, a feleségétől, de Eleanor tudta az igazságot. Hart szemének
barátságtalan fényét a gyász szülte.

– Állást – ismételte Hart. – Miben sántikálsz, Eleanor?

– Sántikálok? Nyakig az adósságban, természetesen. – Eleanor mosolygott saját tréfáján. –

Komolyan beszélek, Hart. Szükségünk van a pénzre. Imádom az apámat, de be kell vallanom,
hogy sajnos nem túlzottan gyakorlatias. Abban a hitben él, hogy még fizetjük a személyzetet,
ám igazság szerint csakis azért maradnak, és látják el a háztartást, mert sajnálnak. Az élelem a
kiskertjeikből és a falubeliek jótékonyságából kerül az asztalunkra. Azt hiszik, nem tudjuk.
Nyugodtan nevezhetsz asszisztensnek vagy titkárnőnek vagy bármi ilyesminek, ha tetszik. Biztos
vagyok benne, hogy jó néhány akad belőlük a háznál.

Hart belenézett az elszánt kék szempárba, amely évek óta nem hagyta nyugodni, és akkor
valami felszabadult a lelkében.

Eleanor úgy jött ma ide, mint válasz az imádságra. Hart azt tervezte, hogy hamarosan
Glenardenbe utazik, és meggyőzi, hogy jöjjön hozzá feleségül. Tudta jól, hogy hamarosan
pályafutása csúcsára ér. Meg akart nyerni mindent, hogy amikor tálcán kínálja Eleanornak, ne
tudja visszautasítani. Meg akarta mutatni neki, hogy legalább annyira szüksége van rá, mint neki
Eleanorra.

Talán így jobb is lesz. Ha már most beleilleszti Eleanort az életébe, meg fogja szokni, hogy ott a
helye, és amikor Hart a kezét nyújtja neki, nem fogja ellökni.

Találhatna neki valamiféle névleges feladatot, hadd nyomozzon a fényképek után – Eleanor
nem tévedett, amikor azt állította, hogy az ellenfelei bolondot csinálhatnak belőle –, miközben
Hart lassan összezárja körülötte az ujjait. Olyan lassan, hogy Eleanor ne is sejtse, hogy Hart
markában van, csak amikor már késő.

Eleanor pedig vele lesz, mellette, ahogyan most is, piros ajkának csábító mosolyával. Minden
nap, minden éjjel.

Minden éjjel.

– Hart? – Eleanor elhúzta Hart orra előtt a kezét. – Ábrándozol?

Hart ismét Eleanorra összpontosította a figyelmét, szájának csókolni való ívére, a kis mosolyra,
amely egykor arra az elhatározásra késztette, hogy megszerzi magának a lányt. A szó minden
lehetséges értelmében.

Eleanor zsebre vágta a fényképet. – Ami a fizetést illeti, nem kell nagynak lennie. Éppen hogy
megéljünk belőle, és lakhassunk valahol apámmal, amíg Londonban vagyunk. Tökéletesen
megfelelne egy kis kiadó lakás is. Már megszoktuk, hogy szerényen élünk, csak a környék ne
legyen nagyon rosszhírű. Apa mindenhová egyedül és gyalog szokott menni, és nem szeretném,
ha gazfickók zaklatnák az utcán. Rögtön elmagyarázná a támadóinak, mikor kezdtek el olyan
késeket gyártani, amilyennel most rátámadtak, és végül előadást tartana az acél edzésének
legkiválóbb módszereiről.

– El…

Eleanor nem vett tudomást Hartról, rendületlenül folytatta.

– Ha nem kívánod bevallani, hogy a fénykép miatt alkalmazol… és belátom, hogy az ügyet
valóban bizalmasan kell kezelni… kitalálhatsz más okot is, amiért felfogadtál. Például, hogy a
leveleidet gépeljem. Tudok is gépelni. A postamesternő kapott egy írógépet. Felajánlotta a
vénlányoknak, hogy megtanítja őket gépírni, ahelyett hogy hiába várnának álmaik férfiára, aki
feleségül veszi őket. Így állást vállalhattak a városban. Én persze nem mehettem apám nélkül,
aki ellenben sohasem hagyta el Glenardent néhány hétnél hosszabb időre, de megtanultam a
gépírást, mert arra gondoltam, hogy még hasznos lehet. És lám, most tényleg jól jön. Persze
azért is munkát kell adnod nekem, hogy megkeressem a pénzt a visszaútra, Aberdeenbe.

– Eleanor!
Hart hallotta, hogy a hangja harsogva betölti a szobát, de Eleanort néha csakis úgy lehetett
leállítani, ha túlkiabálták.

Eleanor összerezzent. – Tessék?

Egy hajtincs kiszabadult a kalapja alól, és gyűrűkben hullott alá a vállára, aranyvörös sávot
rajzolva a ruhájára. Hart mély lélegzetet vett.

– Hagyj gondolkozni!

– Igen, tudom, hogy sokat beszélek. Apát sohasem zavarja. Be kell vallanom, hogy kissé ideges
vagyok. Egykor a jegyesed voltam, és most itt ülünk négyszemközt, mint két régi barát.

Jóságos ég!

– Nem vagyunk barátok.

– Tudom. Azt mondtam, két régi barát. Az egyik régi barát állást kér a másiktól. Végső
elkeseredésemben fordultam hozzád.

Mondhatta, de a mosolya, nyílt tekintete lelkesedésről és eltökéltségről tanúskodott.

Hart hajdanán megízlelhette ezt a lelkesedést, ezt az életörömöt, és szerette volna újra
megízlelni.

…Kioldozni a fűzőjét, lassan szétnyitni, ráhajolni, és belecsókolni a nyakába. Látni, ahogy

ellágyul a tekintete, amikor a szája sarkát csókolja.

Eleanor tanulékony volt. Szeretetteljes és erős.

Sötét vágy ébredezett Hart szíve mélyén, ahol oly sokáig tartotta eltemetve az érzéseit, kínzón
és élesen. Azt súgta, hogy most rögtön Eleanor fölé hajolhatna, hátraszoríthatná két kezét az
egyenes támlájú széken, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolhatná…

Eleanor előrehajolt, ruhája gallérja súrolta puha állát. – Nyomozni fogok a fényképek után, míg
te azt mondod a személyzetnek, hogy a levelezésed intézésére szerződtettél. Tudod jól,
szükséged van minden segítségre, hogy elérd véget nem érő célodat, a miniszterelnöki
tisztséget. Jól tudom, hogy közel jársz hozzá?

– Igen – felelte Hart. Ilyen rövid válasz összegezte hosszú évek óta tartó munkáját és
szorgalmát, számtalan utazását, hogy felmérje a világ állapotát, a politikusok tömegét, akiket
végtelenül unalmas összejöveteleken szórakoztatott a Kilmorgan-kastélyban. Hart agyában
valósággal forrt a megszállottság. Az hajtotta élete minden napján.

Eleanor tekintete ellágyult. – Életre kelsz, amikor így nézel rám – mondta. – Mint régen. Vad
voltál és megállíthatatlan. Nagyon élveztem.

Hart szíve elszorult. – Tényleg?

– Igaz, mostanra kicsit rideg lettél, de örömmel látom, hogy még él benned a tűz. – Eleanor
hátradőlt, újra gyakorlatias hangot vett fel. – Ami a fényképeket illeti, összesen hány volt?

Hart érezte, hogy az ujjai kis híján keresztülfúrják az íróasztalt. – Húsz.

– Olyan sok? Kíváncsi vagyok, hogy a levélírónál van-e az összes, és hogy honnan szerezte őket.
Ki készítette a fényképeket? Mrs. Palmer?

– Igen. – Nem akart Eleanorral Mrs. Palmerről beszélni. Sem most, sem máskor.

– Gyanítottam. Bárki küldte a levelet, akár boltban is találhatta a képet. Léteznek ugyanis olyan
üzletek, amelyek gyűjtőknek árusítanak fényképeket, és ahol akadnak fotók mindenféle
emberekről és témákról. Úgy vélem, a te képeid is már régen előkerültek volna, ha…

– Eleanor!

– Tessék?

Hart fékezte az indulatát. – Ha egy percre elhallgatnál, talán elmondhatnám, hogy tiéd az állás.

Eleanor szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Nagyon köszönöm. Be kell vallanom, fergetegesebb vitára számítottam, de…

– Hallgass! Még nem végeztem. Nem raklak be apáddal holmi ócska bérlakásba Bloomsbury
nyomornegyedében. Mindketten itt fogtok lakni a házamban.

Eleanor tekintete kissé elbizonytalanodott. Helyes. Már nem olyan magabiztos. Ne higgye, hogy
csak beviharzik ide, és minden úgy történik, ahogy akarja!

– Itt? Ne légy nevetséges! Igazán nem szükséges.

Igenis szükséges. Eleanor besétált ide, egyenesen Hart csapdájába, és ő bizony nem engedi ki
egyhamar. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy szabadjára engedjelek Londonban a világtól
elrugaszkodott apáddal együtt. Rengeteg vendégszobám van, és alig vagyok itthon. Többnyire
tiéd lesz az egész ház. Most Wilfred a titkárom, majd megmondja, mi lesz a feladatod.
Elfogadod vagy visszautasítod, El. Kezedben a döntés.

Eleanor, életében valószínűleg először, nem tudta, mit mondjon. Hart azt ajánlotta fel, amire
vágyott: a segítségére lehet, és közben kereshet némi pénzt is, amelyre – Eleanor nem túlzott –
nagy szükségük volt. Apja ritkán vett tudomást a szegénységükről, ám a szegénység nagyon is
tudomást vett róluk.

Ugyanakkor Hart házában élni, minden éjjel egy levegőt szívni vele… Eleanor nem volt
meggyőződve, hogy nem őrül bele. Jegyességüknek évekkel korábban vége szakadt, de
bizonyos értelemben ez az eltelt idő sohasem lehetett elegendő.

Hartnak megint sikerült Eleanor fölébe kerekednie. Gondoskodik róluk, nem kell éhezniük – de
mindezt a saját feltételei szerint teszi. Eleanor mélységesen tévedett, amikor azt hitte, nem így
lesz.

A csend hosszúra nyúlt. Ben nagy testével a másik oldalára fordult, mordult egyet, majd aludt
tovább.

– Megegyeztünk? – Hart szétterpesztette ujjait az íróasztalon. Magabiztos, erős keze volt.

Kemény, dolgozó kéz, amely hihetetlenül gyengéden tudta simogatni egy nő testét.

– Igazság szerint a legszívesebben azt válaszolnám, hogy menj a pokolba és pukkadj meg. De
minthogy szükségünk van a pénzre, kénytelen vagyok igent mondani.
– Azt mondhatsz, amit csak akarsz.

Ismét egymás szemébe néztek, Eleanor szinte elmerült abban a majdnem aranyszínű,
gesztenyebarna szempárban. – Nagyon remélem, hogy sokat leszel távol – jegyezte meg.

Hart állkapcsán megfeszült egy izom. – Elküldetek apádért a múzeumba, te pedig most rögtön
beköltözhetsz.

Eleanor végighúzta mutatóujját az íróasztal sima lapján. A szobát áthatotta a régimódi

elegancia, mégis barátságtalan volt.

Visszaejtette kezét az ölébe, majd újra Hart szemébe nézett, ami sohasem volt könnyű.

– Az tökéletes lesz – válaszolta végül.

– Hogy mit akar csináltatni veled? – Mac Mackenzie hátrafordult a festményétől, kezében az
ecsettel. Egy Mackenzie-sárga festékpötty hullott a fényes padlóra.

– Papa, vigyázz! – figyelmeztette az ötéves Aimee. – Mrs. Mayhew lekap a tíz körmödről, ha
összefestékezed a padlót.

Eleanor a kis Robert Mackenzie-t dajkálta, apró teste megmelengette a keblét. Eileen, Mac és
Isabella lánya bölcsőben feküdt a kanapé lábánál, Aimee azonban Mac közelében állt, kezét
hátratéve, úgy nézte, hogyan fest örökbefogadó apja.

– Az állás ötlete tőlem származik – magyarázta Eleanor. – Gépírással meg tudom keresni, ami a
megélhetésünkhöz szükséges. Apa könyvei igazán csodálatosak, de amint te is tudod, senki sem
veszi meg őket.

Mac olyan tekintettel hallgatta a magyarázatot, amely felért Hart átható pillantásával. A
szokásos festőszoknyáját viselte, lábán a foltos csizma, fején a vörös kendő, hogy ne legyen
festékes a haja. Eleanor tudta, hogy Mac ing nélkül szeret festeni, de a gyerekei és látogatója
kedvéért magára húzott egy laza, erősen festékfoltos inget.

– De elvárja, hogy dolgozz neki?

– Igazán örömmel teszem, Mac. Hartnak minden segítségre szüksége van, hogy a koalíciós
pártja győzzön. Segíteni akarok neki.

– Csak elhitette veled. Ismerem a bátyám fondorlatos észjárását. Ezúttal mire játszik?

– Komolyan beszélek. – Súlyosnak érezte zsebében a fényképet, de Hart azt kérte, amivel
Eleanor is egyetértett, hogy egyelőre tartsa titokban a családtagok előtt. Felháborodnának,
amiért valaki zsarolni próbálja Hartot, de ki is nevetnék. Hart nem akart a család tréfáinak
céltáblájává válni. – Akarom ezt az állást – bizonygatta Eleanor. – Tudod, milyen szorult
helyzetben vagyunk apámmal. Nem kérek azonban senki jótékonyságából. Tudd csak be a skót
makacsságomnak!

– Kihasznál téged.

– Elvégre Hart Mackenzie. Nem tehet róla.

Mac kis ideig merően bámult Eleanorra, azután egy üvegbe dugta a csöpögő ecsetet, nagy
léptekkel átvágott a szobán, és feltépte az ajtót. Eleanor felugrott, kezében a babával.

– Mac! Nem szükséges…

Szavait elnyomta Mac lépteinek dobogása a lépcsőn.

– Papa haragszik Hart bácsira – jegyezte meg Aimee, miközben az ajtó lassan becsukódott a férfi
mögött. – Papa gyakran haragszik Hart bácsira.

– Mert Hart bácsikád őrjítő – felelte Eleanor.

Aimee félrebillentette a fejét. – Mit jelent az, hogy őrjítő?

Eleanor a másik karjára fektette Robertet, aki végigaludta az egész heves beszélgetést. A meleg
kis test betöltött valamiféle űrt a szívében.

– Őrjítő, amikor Hart bácsikád úgy néz rád, mintha érdekelné a véleményed, azután mégis azt
teszi, amit akar, oda sem figyelve a szavaidra. Akkor érzed, hogy elszorul a torkod, megfeszül a
szád, toporzékolni és ordítani szeretnél. S tudod jól, hogy hiába ordítasz és rázod az öklödet,
nincs semmi értelme. Ezt tartom én dühítőnek.

Aimee végighallgatta, majd bólintott, mint aki elteszi az értesüléseket későbbre. Mac és Isabella
örökbe fogadott lánya Franciaországban született, és csak hároméves korára tanult meg
angolul. Az új szavak gyűjtése volt a hobbija.

Eleanor puszit nyomott Robert fejére, azután maga mellé mutatott a kanapén.

– Ne törődj Hart bácsikáddal! Ülj le ide, Aimee, és meséld el, mivel foglalatoskodott eddig a
mamád és papád Londonban! Amikor megjön az én papám, mesél majd a múzeumban látott
múmiákról.

– Ez egyszerűen nem lehet igaz! – harsogta Mac, igen erős skót akcentussal.

Hart visszacsukta a szekrényt a régi festményre, amelytől nem tudott megszabadulni, és

bosszúsan nézett hátra. Mac szemlátomást dühös volt, a ruhája meg a keze csupa festék, fején
még ott díszelgett a cigánykendő. Hart számított öccse kirohanására, mégis bosszantotta.

– Adtam Eleanornak egy névleges állást fizetéssel és szállással – válaszolta. – Szívességet tettem
neki.

– Szívességet? Hallottalak Ascotban, Hart. Azt mondtad, kiteszed a hirdetőtáblát, hogy feleséget
keresel. Így kezdesz hozzá?

Hart visszament az íróasztalához. – Ez a magánéletem, Mac. Maradj ki belőle!

– Magánélet, mi? Te mikor maradtál ki az én magánéletemből? Amikor Isabella elhagyott,

leordítottad a fejemet. Kiabáltatok velem mind… te meg Cameron és Ian… – Mac hirtelen
elhallgatott.

– Ian – ismételte egy pillanattal később. Széles vigyor terült szét az arcán. Igazán jellemző volt
Macre, ahogyan minden átmenet nélkül átváltott egyik érzelemről a másikra. – Nem kell nekem
kiabálnom veled. Nem igaz? – kérdezte Mac. – Csak elmagyaráznom a helyzetet Iannek. S akkor
Isten irgalmazzon a lelkednek!

Hart nem szólt semmit, de elfogta a nyugtalanság. Ian, a legifjabb Mackenzie fivér nem tudta,
mi fán terem a tapintat. Hibátlanul le tudta írni a tapintat szót, el tudta ismételni a szótári
jelentését, de nem volt képes sem magáévá tenni, sem másokban felismerni. Ha Ian egyszer a
fejébe vett valamit, a pokol összes ördöge, sőt a menny összes angyala sem tudta eltéríteni
tőle.

Mac a bátyjára nevetett.

– Szegény Hart! Alig várom, hogy végignézzem. – Lehúzta fejéről a kendőt, összekenve kócos
haját sárga festékkel. – Örülök, amiért Eleanor eljött, hogy megkínozzon. De ma este nem lesz
rá alkalma. Meghívom hozzánk teázni az apjával együtt, és Isabella minden bizonnyal sokáig ott
fogja tartani. Te is tudod, milyenek a nők, amikor csevegni kezdenek. Nem hagyják abba soha.

Hart nem tervezte, hogy este otthon lesz, ám egyszeriben mégsem tetszett neki, hogy Eleanor
elhagyja a házát. Ha szem elől téveszti, a végén még el is tűnhet, visszamenekülhet
Glenardenbe. Az a ház pedig, hiába omladoztak a falai, mindig kizárta magából Hartot.

– Azt hittem, tatarozzák a házatokat – morogta.

– Igen, de összehúzzuk magunkat. Csupán festés közben zavar, amikor folyvást kalapálnak.
Átadom üdvözletedet Isabellának. – Mac nyomatékos pillantást vetett Hartra. – Téged sajnos
nem látunk szívesen.

– Úgyis más elfoglaltságom van. Légy szíves, ügyelj rá, hogy Eleanor épségben hazaérjen!
London veszélyes hely.

– Hát persze. Magam kísérem haza őt meg az apját.

Hart kissé megnyugodott – az öccsében megbízhatott –, Mac arcáról azonban most eltűnt a
mosoly. Odalépett Hart elé, és közvetlen közelről nézett félujjnyival magasabb bátyja szemébe.

– Ne törd újra össze a szívét! – figyelmeztette Mac. – Ha megteszed, úgy ellátom a bajodat,
hogy tolószékben mondhatod a következő parlamenti beszédedet.

Hart hiába igyekezett, hogy a válasza ne legyen éles.

– Csak épségben érjen haza!

– Mackenzie fivérek vagyunk – mondta Mac rezzenéstelen tekintettel. – Ne feledd, hogy amihez
csak hozzányúlunk, tönkretesszük! – Ujjával megfenyegette Hartot. – Eleanort ne tedd tönkre!

Bátyja nem válaszolt, mire Mac sarkon fordulva kirobogott.

Hart akkor elővett egy kulcsot íróasztala fiókjából, azután visszament a szekrényhez, amelyben
az apja képe függött, és gondosan bezárta.

Hart házában élni sokkal kevésbé bizonyult kellemetlennek, mint amire Eleanor számított,
főként mivel Hart ritkán tartózkodott otthon.
Eleanor londoni látogatásának magyarázataként Hart azt a mesét terjesztette, hogy Lord
Ramsay a British Museumban végez kutatásokat következő könyvéhez. Hart felajánlott az
elszegényedett lordnak egy szobát a házában, akit elkísért leánya és egyben asszisztense, Lady
Eleanor is. Mac és Isabella azzal tett féket a csípős nyelvekre, hogy ők is odaköltöztek összes
gyermekükkel, egy nappal Eleanor érkezése után, mivel saját házukban az építők már a
hálószobák tatarozásánál tartottak.

Hart közölte Wilfreddel, hogy Eleanor üzeneteket fog gépelni a Remington írógépen, amelyet
nemrég Amerikából hozatott titkára számára. Kinyitja és rendszerezi továbbá Hart levelezését,
egyezteti Wilfreddel a herceg társasági naptárát, és Isabellának is segédkezik Hart fényűző
mulatságainak megszervezésében. Wilfred bólintott, arca szinte meg sem rezzent – már
hozzászokott Hart önkényes és néha bizarr utasításaihoz.

Lord Ramsay azonnal megtalálta a helyét Hart Grosvenor Square-i palotájában, ám Eleanor
nehezen szokott hozzá a pompához. Glenardenben, az Aberdeen melletti Ramsay házban
sohasem lehetett tudni, mikor pottyan ki egy tégla a falból, vagy mikor önti el esővíz az egyik
folyosót. Itt a téglának tilos volt potyogni, sőt még a víz sem csöpöghetett. Halk, jól betanított
szobalányok lesték Eleanor minden óhaját, szolgák nyitottak ki előtte minden ajtót, amelyhez
közeledett.

Az apja ellenben remekül érezte magát. Mit sem törődve a ház szokásaival, Lord Ramsay akkor
kelt fel, amikor kedve tartotta, a konyhában lakomázott, amikor megéhezett, azután egy kis
hátizsákba tette jegyzetfüzeteit és ceruzáit, és egyedül vágott neki Londonnak. A komornyik
hiába próbálta elmagyarázni neki, hogy a herceg készenlétben tart egy hintót, amely oda viszi
Lord Ramsayt, ahová csak kívánja, az idős lord minden nap gyalog ment a múzeumba, vagy
éppenséggel omnibuszon. Rájött ugyanis, hogy imádja az omnibuszt.

– Képzeld csak, Eleanor! – mesélte Lord Ramsay a leányának, amikor londoni tartózkodásuk
második estéjén igen későn érkezett haza. – Oda mész, ahová csak akarsz egyetlen pennyért. S
mennyi ember! Igazán szórakoztató az otthoni elszigeteltség után.

– Az ég szerelmére, apa! El ne áruld Hartnak! – kérlelte Eleanor. – Elvárja, hogy a birodalom

főrendjéhez méltóan viselkedj, és fényűzésben utazgass a városban.

– Ugyan miért? Így sokkal többet látok Londonból. Képzeld csak el, a Covent Gardenben
megpróbáltak kizsebelni! Még sohasem fordult elő velem ilyesmi. A tolvaj még gyermek volt.
Egy kislány. Gondoltad volna? Bocsánatot kértem tőle, amiért üres a zsebem, és a kezébe
nyomtam az omnibuszra szánt egy pennyt.

– Mit kerestél a Covent Gardenben? – kérdezte Eleanor kissé aggódva. – Hiszen nincs is a
múzeum közelében.

– Tudom, drágám. Rossz helyen fordultam be az utcán, és meglehetősen sokat gyalogoltam.

Ezért értem vissza ilyen későn. Sok rendőrtől kértem útbaigazítást, mire végül haza találtam.

– Ha hintóba ülnél, nem tévednél el – ölelte meg Eleanor az apját. – S nem is próbálnának meg
kizsebelni. Sőt én sem aggódnék annyira.

– Csacsiság, drágám! A rendőrök igen segítőkészek. Nem kell féltened öreg papádat. Végezd
csak nyugodtan a munkádat!

Huncutul csillogott a szeme, amiből Eleanor rájött, hogy az apja pontosan tudja, mit csinál, de
szereti játszani a szórakozott öregembert.
Amíg Lord Ramsay a múzeumban szorgoskodott vagy omnibuszozott, Eleanor ellátta látszólagos
feladatait. Határozottan élvezte a levelek gépelését, amelyeket Wilfred rábízott, mert
bepillantást nyújtottak Hart életébe, ha csak a hivatalos részébe is.

A herceg örömmel fogadja a követ úr meghívását a kerti ünnepségre jövő kedden.

Vagy:

A herceg igazán sajnálja, de nem tud részt venni a pénteki összejövetelen.

Vagy:

Őfensége köszöni őlordságának a kölcsön adott könyvet, és hálásan küldi vissza.

Udvarias, Hart stílusára egyáltalán nem jellemző közhelyek. Hart gyakorlatilag soha nem írt
válaszokat – csupán igent vagy nemet firkantott a levelekre, majd visszaadta őket Wilfrednek. A
válaszüzeneteket Wilfred fogalmazta meg, és Eleanor gépelte le.

Eleanor kis idő múlva önállóan is meg tudta volna fogalmazni ezeket a levélkéket, de Wilfred,
szegény öreg jószág, élete értelmének tekintette ezt a megbízatását, így hát Eleanor nem is
ajánlotta fel, hogy szívesen átveszi tőle.

Jobb is volt így. Eleanor néha bizonyára kísértésbe esett volna, hogy efféléket írjon: Őfensége
sajnálattal közli, hogy nem tud elmenni a jótékonysági báljára. Persze, hogy nem megy, te
ostoba tehén, miután skót senkiházinak nevezted. Igen, jól hallottam tavaly nyáron, amikor ezt
hangoztattad egész Edinburgh füle hallatára, és Harthoz is eljutott a híre. Igazán vigyázhatnál a
szádra!

Nem. Bölcsebb volt, hogy Wilfred fogalmazta a leveleket.

Ami a fényképeket illette, Eleanor egyre csak töprengett, mit tegyen. Hart azt állította, hogy
összesen húsz fénykép készült. Eleanornak eddig egyet küldtek, így nem tudhatta, hogy a
jóakarónál van-e az összes, vagy csupán ez az egy volt a birtokában. S ha csupán ez az egy,
akkor vajon hol lehet a többi? Éjjel, egyedül ülve a szobájában, elővette a képet, és nézegette.

Tökéletes profilban ábrázolta Hartot. Asztalra támaszkodó keze kidomborította karjának összes
izmát, kerek válla megfeszült. Hart meztelen combja inas volt, és erős, elmélkedőn lehajló feje
semmiféle gyengeséget nem mutatott.

Eleanor azt a Hartot látta a képen, akit évekkel korábban ismert, akinek gondolkodás nélkül
igent mondott. A teste egy istené volt, a mosolya megolvasztotta a szívét, szemében az a bűnös
csillogás egykor egyedül neki szólt.

Hart mindig büszke volt a testi erejére, sok lovaglással és gyaloglással, bokszolással és evezéssel
tartotta formában magát, meg minden egyéb sporttal, amihez éppen kedve támadt. Amennyit
Eleanor a skót szoknya és a zakó alatt megpillantott, Hart csak még izmosabb lett a fénykép óta.
Gondolatban eljátszott az ötlettel, vajon milyen volna Hartot most ugyanabban a testtartásban
lefényképezni, és összehasonlítani a két képet.
Eleanor tekintete végül megállapodott azon, amiről próbálta magával elhitetni, hogy nem
érdekli. A képen Hart hímvesszőjét részben eltakarta a combja, de azért látszott – nem állt
mereven a vágytól, de éppen elég vastag és nagy volt.

Visszaemlékezett arra a napra, amikor először látta Hartot meztelenül – a kilmorgani birtok
nyári lakában, abban a szikla tetejére épített, szeszélyes kis házikóban, ahonnan szép kilátás
nyílt a tengerre. Amikor Hart végül komisz mosollyal levetette a szoknyáját, Eleanor rádöbbent,
hogy nem visel alatta semmit. Nevetett, amikor a lány tekintete önkéntelenül lefelé siklott a
testén, és megállapodott ágaskodó, vágyakozó férfiasságán. Eleanor még sohasem látott
meztelen férfit, kivált nem ilyen férfit.

Még emlékezett szíve eszeveszett dobogására, bőre pirulására, a diadalmasan forró érzésre,
hogy a megfoghatatlan Lord Hart Mackenzie egyedül az övé. Hart lefektette Eleanort a takaróra,
amelyet figyelmesen becsomagolt a kiránduláshoz, és hagyta, hogy a lány finoman felfedezze a
testét. Megtanította Eleanort, mit élvez a lány legjobban a test gyönyöreiben, azon a délután.
Mindenben igaza volt.

Hart mosolyától, zengő nevetésétől, hihetetlenül gyengéd érintésétől Eleanor őrülten

beleszeretett. A legszerencsésebb nőnek tartotta magát a világon, és az is volt.

Eleanor felsóhajtott, a fényképet és az emlékeit visszatette a rejtekhelyükre.

Három napja lakott már Hart házában, amikor megérkezett a második fénykép, szintén küldönc
által kézbesítve, egyenesen a saját nevére.

Harmadik fejezet
– Önnek hozták, mylady – közölte Hart tökéletes szobalánya, tökéletesen pukedlizve.

A borítékon ez állt: Lady Eleanor Ramsay részére, ideiglenesen Grosvenor Square 8. Ugyanazok a
betűk, ugyanolyan óvatos stílusban, ám sem pecsét, sem más jel nem árulkodott róla, honnan
érkezett. A boríték merev volt, és súlyos; Eleanor sejtette, mi lehet benne.

– Ki hozta? – kérdezte Eleanor a lánytól.

– A fiú, mylady. Aki az üzeneteket szokta kézbesíteni őfenségének.

– Hol van most ez a fiú?

– Elment, mylady. Az egész téren ez a fiú szórja szét a leveleket, sőt még az Oxford Streeten is
kézbesít.

– Értem. Köszönöm.

Eleanornak meg kellett volna keresnie a fiút, hogy kifaggassa. Felment, bezárkózott a
hálószobájába, azután egy széket húzott az ablak mellé a fényhez, és kinyitotta a borítékot.

Olcsó, minden írószerüzletben kilószámra kapható papír volt benne, és egy kettéhajtott karton,
amelynek védelmében egy újabb fénykép rejlett.
Ezen a képen Hart tágra nyitott ablaknál állt, odakinn dimbes-dombos táj volt látható, nem a
város épületei és forgataga. Háttal fordult a fényképezőnek, keze az ablakpárkányon pihent, és
ismét anyaszült meztelen volt.

Széles, izmos háta alatt kirajzolódott formás, kemény feneke. Karja megfeszült, amint teljes
súlyával a párkányra támaszkodott.

A fénykép merev, névjegykártyákra emlékeztető papírján nem szerepelt egyetlen fotográfus

stúdiójának a jele sem. Hartnak nyilván saját gépe volt a portrékhoz, és korábbi szeretője, Mrs.
Palmer készítette a képeket. Eleanor el sem tudta képzelni, hogy Hart ilyesmit másra bízott
volna.

Mrs. Palmer maga világosította fel Eleanort, milyen ember valójában Hart Mackenzie. Szexuális
kicsapongó. Kiszámíthatatlan. Követelőző. Kalandnak tekinti az egészet. Saját kalandjának. A
képletben a nő csupán Hart gyönyörét szolgálja. Nem ment bele részletekbe, de amire célzott,
máris kizökkentette Eleanort ártatlan nyugalmából.

Mrs. Palmer két és fél éve halt meg. Kinél voltak hát eddig ezek az átkozott képek, miért
küldözgeti őket Eleanornak az illető, és vajon miért várt mostanáig? Ó, hiszen Hart most készül
kiütni Gladstone-t a miniszterelnöki székéből, és átvenni a kormányzást!

A levélben ugyanaz állt, mint korábban. Egy jótakarója. Fenyegetésről, zsarolásról vagy Hart
leleplezéséről egy szó sem esett, még pénzt sem követeltek.

Eleanor a fény felé tartotta a levelet, de nem látott titkos üzenetet vagy rejtjelet a halvány
vízjelben, sem ügyesen elrejtett kódot a szavak szélein. Semmi más nem látszott rajta az
egyetlen, ceruzával írt soron kívül.

A kép hátulja sem szolgált semmiféle felvilágosítással. Eleanor elővett egy nagyítót, szemügyre
vette a fénykép szemcséit, hátha parányi üzeneteket rejtenek.

Semmi.

Hart felnagyított feneke viszont igazán pompás látványt nyújtott. Eleanor még sokáig
tanulmányozta a nagyítóval.

Harttal négyszemközt beszélni – beszélni egyáltalán – csak úgy volt lehetséges, ha az ember
váratlanul rajtaütött. Aznap este Eleanor megvárta, amíg az apja visszavonult a hálószobájába,
azután a Hart hálószobája előtti folyosóra ment, egy szinttel lejjebb. Odacipelt két széket a
folyosó másik végéről, az egyiket, hogy ráüljön, a másikat a lába alá.

Hart otthona nagyobb és fényűzőbb volt Mayfair legtöbb házánál. Természetesen. Sok londoni
ház kétszobányi mély és egyszobányi széles volt, a lépcső a bejáratnál kezdődött, és végigfutott
az egész épületen. A nagyobb házakban a lépcső mögött is voltak szobák, esetleg még egy
másik helyiség is akadt a lépcső előtt a felsőbb emeleteken.

Hart palotája széles volt, és igen mély is, a lépcsőház mindkét oldalán sorakoztak szobák, sőt
még mögötte is. A földszinten helyezkedtek el a nyilvános helyiségek – egy dupla szalon az egyik
oldalon, egy hatalmas étkező a másikon, hátul pedig egy meglehetősen tágas bálterem futott
végig.
A nyitott lépcső tágas, elegáns négyszöget formálva kanyargott felfelé a házban, a fordulók
galériát alkottak minden egyes szinten. Az első emeleten további szalonok voltak, kétszobányi
mélységű könyvtár kapott helyet, és még egy magánebédlő is a család számára. A következő
szinten helyezkedett el Hart nagy dolgozószobája, majd egy kisebb dolgozószoba, ahol Eleanor
és Wilfred dolgozott, és a hercegi hálószoba a ház hátsó felében, ahol most Eleanor várakozott.
Eleanor, az apja, Mac és Isabella egy szinttel feljebb kaptak szobákat, a legfelső szinten pedig
berendeztek egy ideiglenes gyermekszobát és egy műtermet is.

Eleanor háttal ült Hart hálószobájának, lábát a szemben lévő széken pihentette. Fölötte gázláng
sziszegett. Kinyitotta hát a könyvtárból kivett regényt, és olvasni kezdett.

Izgalmas regény volt, egy fekete szívű gazember mindenképpen tönkre akarta tenni az ártatlan
hősnőt, a hősnek pedig mindig valamiféle tigrissel kellett megküzdeni a dzsungelben,
valahányszor a hősnő bajba került. Soha nincsenek kéznél, amikor szükség van rájuk, ezek a
hősök… A gázláng sziszegése álmosító volt, a folyosó meleg, és Eleanor szeme lecsukódott.

Hirtelen felriadt álmából, könyve zajosan a földre esett. Hart Mackenzie állt előtte.

Eleanor álmosan feltápászkodott. Hart rezzenéstelenül állt, nem mozdult, nyakkendője a

kezében lógott. Azt várta, hogy Eleanor magyarázatot adjon a viselkedésére – jellemző.

Mackenzie-kockás skót szoknyát és frakkot viselt, kigombolt inge látni engedte nyaka
verejtéktől csillogó bemélyedését. Szeme kivörösödött, karikák árnyékolták az italtól, arca
sötétlett a borostától. Erős szivarszag, az éjszakai levegő és női parfüm lengte körül.

Eleanor leplezte a parfüm miatti bosszúságát, és megköszörülte a torkát.

– Attól tartok, csak úgy válthatok szót veled, Hart, ha lesben várok rád, mint tigris… a
dzsungelben. Meg akarom beszélni veled a fényképeket.

– Most nem – mordult fel Hart.

Félrelökte a széket, hogy kinyissa a hálószobája ajtaját, ám Eleanor gyorsan elébe lépett. –
Látom, remek hangulatban vagy. A legszívesebben sohasem beszélnél róluk. A ház alszik.
Négyszemközt lehetünk. Kérdeznem kell tőled egyet s mást.

– Szólj Wilfrednek! Ad neked egy időpontot, amikor beszélhetünk.

Hart kinyitotta az ajtót, és Eleanor mellett belépett a szobájába. Eleanor szorosan a nyomában
követte, mielőtt becsukhatta volna az ajtót. – Nem félek a hálószobádtól, Hart Mackenzie.
Jártam már benne.

Hart tekintetétől Eleanor szíve őrült kalapálásba kezdett. A nyakkendőt és a gallért egy székre
dobta, azután egy asztalkához lépett, amelyen egy üveg whisky állt. – Ha azt akarod, hogy egész
Mayfair megtudja, miként üldöztél egészen a hálószobámig, semmi akadálya, maradj csak, és
zárd be az ajtót.

Eleanor nyitva hagyta az ajtót.

– Itt sem cserélted le a bútort – jegyezte meg könnyed hangon. – Az ágy határozottan
középkori. Meglehetősen kényelmetlen is, ha jól emlékszem.

Hart gyanakvó pillantást vetett Eleanorra a szeme sarkából, miközben whiskyt töltött magának,
és visszatette a dugót a kancsóba. – Mit akarsz, Eleanor? – kérdezte élesen. – Pokoli estém volt.
– Beszélni szeretnék a fényképekről, mint már mondtam. Ha a nyomukra akarok bukkanni, vagy
ki akarom deríteni, miért küldözgetik nekem őket, többet kell tudnom.

– Most nem akarok az átkozott vackokról csevegni.

Eleanor már válaszolni akart, ám akkor észrevette, mennyire zilált és dühös a férfi. – Nagyon
morcos vagy ma este, Hart. Biztosan csalódást okozott a hölgy.

Hart felemelt poharán keresztül meredt Eleanorra. – Miféle hölgy?

– Akinek a parfümétől bűzlesz.

Hart szemöldöke a magasba szökkent. – Netán Von Hohenstahlen grófnőre gondolsz?

Nyolcvankét éves, és olyan pacsulit locsol magára, amelytől még egy utcalány is elpirulna.

– Ó!

Hart egyetlen kortyintással nyelte le a whiskyt. Arca nyomban megváltozott a selymes

Mackenzie-ital hatásától.

Hangos koccanással letette a poharat. – Fáradt vagyok, le akarok feküdni. Reggel majd
beszélünk. Kérj Wilfredtől időpontot!

Hmm. Amint Eleanor az ajtó felé fordult, megérezte Hart megkönnyebbülését, amiért végre
magára hagyja. Feldühítette ez a férfi.

Eleanor az ajtóhoz sétált, de az utolsó pillanatban becsukta az ajtót, és visszafordult.

– Nem akarok várni – jelentette ki.

Hart időközben ledobta a kabátját, és mert erre egyáltalán nem számított, tekintete elárulta
kimerültségét. – Jóságos ég, Eleanor!

– Miért nem vagy hajlandó beszélni a fényképekről? Tönkretehetnek.

Hart belerogyott egy székbe, a skót szoknya erős combjára borult, miközben újfent a whiskyért
nyúlt. Úriember sohasem ül le hölgy jelenlétében anélkül, hogy előbb a hölgyet kínálná hellyel.
Hart azonban csak töltött magának egy újabb whiskyt, és könyökét a karfán nyugtatva
felemelte a poharat.

– Azt hittem, szívesen látnál tönkretéve.

– Nem így. Nem érdemled meg, hogy kinevessenek. A királynő ócsárolna, és őfelségének igen
nagy a befolyása. Habár ő meg a férje is gyűjtöttek aktfotókat. Tudtad? Nem sokan látták, de
nekem egyszer megmutatta őket. Szeret Albertről beszélni. Imádta.

Kifogyott a szavakból. Hart egyre csak figyelte, aranytekintete keményen rámeredt.

– Akkor mit érdemlek, skót szépségem? – A nyelve kissé nehezen forgott, ami azt jelentette,
hogy teljesen részeg. Harton ritkán látszott az ital hatása, amikor pedig mégis, már jóval túl volt
a lerészegedésen. – Mit érdemlek, Eleanor?

Eleanor vállat vont.

– Megérdemelted, hogy felbontottam az eljegyzésünket. Akkor. Azt talán nem érdemelted,
hogy olyan sokáig ne bocsássak meg, vagy puszta büszkeségből szóba se álljak veled. Ezen már
nem lehet változtatni. Mindketten éltük tovább az életünket. Külön. Ahogy rendeltetett.

– Valóban így rendeltetett? – A hangja mély volt, lágy, a Mackenzie férfiak ágyba csalogató
hangja.

– Nem illettünk össze. Te is tudod, Hart. – Zavarában összedörzsölte az ujjait. – Túlságosan sok
volt közöttünk a szikra.

– Úgy ám. Tűz lakik benned, szépségem. Az már igaz. Vad temperamentum. – Minél több
whiskyt öntött magába, annál jobban kiütközött Hart skót akcentusa. – Másfajta tűz is lobog a
lelkedben. Nem felejtettem el.

Eleanor sem felejtett. Hart egykor pontosan tudta, hogyan lazítsa el, hogyan simogassa a testét,
hogyan vonja magához, hogyan sarkallja az első csókokra. Tudta, miként érintse meg, mit
suttogjon a fülébe, hogyan cirógassa leheletével a bőrét.

Úri hölgynek semmit sem szabad tudnia a férfiakról a nászéjszakája előtt, ám Eleanor már
mindent tudott Hartról. Ismerte szép izomzatú, kemény testét, hátán a cikcakkos hegeket,
ajkának perzselő tüzét, ügyes kezének minden mozdulatát, ahogyan kigombolta, kifűzte a
ruhadarabjait.

Háromszor csábította el Hart, és Eleanor háromszor hagyta magát. Egyszer a nyári lakban,
egyszer ebben a hálószobában és egyszer Hart kilmorgani lakosztályában. Elvégre jegyesek,
érvelt akkoriban Eleanor. Miért is lett volna baj?

Hart a szoba túloldalán ült, whiskyt iszogatott, de akár ott is állhatott volna mellette,
végighúzva ujjait Eleanor gerincén, hogy beleremegjen, mint egykor.

Eleanor elhessegette a kellemes emlékeket. Koncentrálnia kell, másként Hart lába elé veti
magát, és könyörögni kezd, hogy újra idézze elő a gyönyörteljes borzongást. – Az imént még a
fényképekről volt szó – tért vissza a tárgyhoz. – Egyiken sem találtam semmit, ami elárulná, ki
küldhette őket.

Hart hirtelen felkapta a fejét. – Őket? Több is van?

– Ma délután kaptam még egyet. Küldönc kézbesítette, erre a címre. Még nem volt módom
kikérdezni a kézbesítődet, hogy neki ki adta át a levelet.

Hart kihúzta magát, már korántsem látszott ittasnak. – Akkor az illető tudja, hogy a házamban
laksz.

– Jóságos ég! Bizonyára egész Anglia tudja. Lady Mountgrove mostanra már mindenkinek
elmondta. Hiszen látta, amikor idehoztál. Emlékszel? Egészen biztosan figyeltette a házadat,
hogy távozok-e. Természetesen előfordult, hogy elmentem, de vissza is jöttem. S maradtam.

– Kikérdezem a küldöncömet.

Eleanor a fejét rázta. – Nem szükséges. A képeket nekem küldték. Én kérdezem ki.

Hart a karfára tette a poharát. – Ez az ember tudja, ki vagy és hol laksz. Nem tetszik nekem. – A
kezét nyújtotta. – Hadd lássam azt a fényképet!
– Ne légy csacsi! Nem hordom magamnál. Odafenn van a szobámban, elrejtve a másikkal
együtt. A kép nagyjából hasonló az elsőhöz, csak éppen kinézel rajta az ablakon. Abból ítélve,
ami az ablakon kívül látszik, a kép valószínűleg a Kilmorgan-kastélyban készülhetett.

Hart bólintott. – Gondolom, be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a ház ura. Meg akartam
mutatni, hogy nem félek, és azt teszem, amit csak akarok.

– A ház akkoriban még nem igazán volt a tiéd – mondta Eleanor. – Apád talán még élt.

– Élt, de nem volt otthon. Remek alkalom, hogy a kedvteléseimnek hódoljak.

– A fényképek nagyon jók. Egészen művésziek. A királynő és Albert herceg gyűjteményének

darabjai is igazán ízlésesek voltak, de az más. Ezeken a képeken te magad szerepelsz. A királynő
sohasem bocsátaná meg, ha kitudódna. Egy herceg mint modell? Az összes képet Mrs. Palmer
készítette?

– Igen. – Tömör válasz volt.

Eleanor széttárta a karját. – Látod? Pontosan ilyen részletekre van szükségem. Mrs. Palmer
ráhagyhatta valakire a képeket, vagy megtalálhatta őket valaki a halála után. El kell engedned a
High Holborn-i házba, ahol lakott, hogy alaposan körülnézzek.

– Nem. – Ezúttal egyértelmű végszóként csattant Hart hangja.

– De már nem rosszhírű ház, ugye? – kérdezte Eleanor. – Csupán egyszerű ingatlan, amely
történetesen a te tulajdonodban van. Eladtad Mrs. Palmernak, ő pedig rád hagyományozta.
Ennek utánanéztem. Tudod, a végrendeletek nyilvános okmányok.

Hart megmarkolta a poharat. – El, nem mehetsz abba a házba.

– Ott kellett volna elszállásolnod apámmal. Sokkal közelebb lett volna a British Museumhoz, és
közben pincétől a padlásig átkutathattam volna a fényképek után.

– Hagyd a témát, Eleanor! – Hart megemelte a hangját, nyilvánvalóan egyre haragosabb lett.

– De hát az csak egy ház – makacskodott Eleanor. – Már semmi baj vele, és talán életbevágó
nyomokat rejt.

– Nagyon jól tudod, hogy nem csak egy ház. – Hart forrt a dühtől. – Ne játszd itt nekem az
ártatlant! Nem vagy ártatlan. Ismerlek.

– Igen, attól tartok, túlságosan is jól ismersz. Így néha átkozottul nehéz beszélnem veled.

Eleanor arcán halovány kis mosoly játszott, tréfát űzve belőle, és Hartnak elakadt a lélegzete.
Eleanor mindig ezt művelte: belépett egy helyiségbe, és hirtelen megállt a levegő.

Ott állt szemérmesen Hart előtt divatjamúlt és egyszerű kék ruhájában, szeme okosan
csillogott, amint bejelentette, hogy át akarja kutatni a High Holborn-i házat, amelynek puszta
létezése annak idején éket vert közéjük.

Nem is éket. Valóságos szakadékot. A csapástól Hart úgy repült félre az útból, mint az eltévedt
krikettlabda, amely meg sem áll a pihenősátorig.
Eleanor az első kirohanás után igencsak illedelmesen viselkedett, pedig minden joga megvolt a
bosszúhoz. Beperelhette volna Hartot, amiért az ágyába vitte, amiért tönkretette, amiért
megsértette bonyolult házassági szerződésük számos feltételét.

Ám inkább csak elbúcsúzott, és egyszerűen kisétált Hart életéből. Hatalmas, tátongó lyukat
hagyva maga után, amelyet semmi sem tudott többé kitölteni.

Hart teljesen megfeledkezett a képekről, amíg Eleanor fel nem bukkant néhány napja, és elébe
nem csúsztatta az egyiket az íróasztalon.

– Ha az illető zsaroló, El, nem akarom, hogy a továbbiakban bármi közöd legyen az ügyhöz. A
zsarolók veszélyesek.

Eleanor felhúzta a szemöldökét. – Ezek szerint akadt már dolgod velük?

Túlságosan sokszor. – A Mackenzie család zsarolására tett kísérlet kedvelt időtöltés – felelte
Hart.

– Értem. Feltételezem, sokan vannak, akik azt hiszik, fizetni fogtok, csak hogy az újságok ne
szerezzenek tudomást a viselt dolgaitokról, vagy nehogy rossz fülekbe jussanak. Neked meg a
fivéreidnek sok titkotok van.

Eleanor ismerte az összest. Olyan titkokról tudott, amelyekről senki más.

– A zsarolókban egy a közös – folytatta Hart. – Kudarcot vallanak.

– Helyes. Tehát, ha ez zsaroló, elbúcsúzunk tőle is.

– Ne használj többes számot! – figyelmeztette határozottan a férfi.

– Gondolkodj, Hart! Valaki nekem küldte a képeket. Nem neked, nem az ellenségeidnek, nem a
fivéreidnek, hanem nekem. Azt hiszem, ennek jelentősége van. Egyébként miért küldené őket,
ha nem kér pénzt?

– Hogy tudj a létezésükről, és pénzt követeljen a többiért.

Eleanor az ajkába harapott. – Talán.

Hart pillanatnyilag fütyült azokra az átokverte fényképekre. Figyelte, amint Eleanor beleharap
piros ajkába. Bizony szívesen harapdálta volna helyette.

– Kegyetlen vagy, El. – Hart hangja újra elcsendesült.

Eleanor bájosan ráncolta a homlokát. – Kegyetlen? Ezt most miért mondod?

– Hosszú éveken át szóba sem álltál velem. Most pedig egyszer csak leutazol Londonba, és
bejelented, mint holmi őrangyal, hogy meg akarsz menteni. A múlt héten hirtelen eszedbe
jutott, hogy megbocsátasz nekem? – Hart csupán reménykedni tudott.

– Dehogy. Már évekkel ezelőtt elkezdtem megbocsátani neked. Sarah halála után. Annyira
sajnáltalak, Hart.

A férfi megdöbbent, a jéghideg józanság lassanként áthatolt a whisky ködén. – Az majdnem

nyolc éve történt.

– Igen, én is tudom.
– Nem vettem észre, hogy megbocsátottál – mondta Hart feszülten. – Se levél, se látogatás, se
távirat. Egy szó sem érkezett tőled Isabellának vagy az öcséimnek.

– Azt mondtam, akkor kezdtem megbocsátani neked. Sokkal tovább tartott, mire az összes
haragom elszállt. Ráadásul már Kilmorgan hercege voltál, főúri védelemmel körülbástyázva,
készen állva, hogy megszerezd a hatalmat bárkitől, aki birtokolja. S persze visszatértél Mrs.
Palmerhoz. Lehetséges, hogy a világ végén élek, de hidd el, tudok rólad mindent. Harmadszor
pedig azért nem jelentkeztem, mert fogalmam sem volt, hogy érdekel-e a megbocsátásom,
vagy sem.

– Miért ne érdekelt volna?

Üres tekintetétől Eleanor szíve ellágyult. Hart Mackenzie jelenlétében veszélyes volt ellágyulni,
de az ital megpuhította a férfit, így be lehetett pillantani a páncélja alá.

Eleanor ijesztő ürességet látott. Mi történt Harttal?

– Azért udvaroltál nekem, hogy befolyásolhasd apám kapcsolatait és cimboráit – folytatta

Eleanor. – Tisztában voltam vele. Ezért vetted el Sarah-t, sőt a következő feleségedet is ezért
fogod elvenni. Könnyen megeshetett, hogy egyáltalán nem érdekel, vajon megbocsátom-e a
múltbeli bűneidet.

Hart felállt. Eleanor hátrálni kezdett. Nem félt tőle, de tudta jól, hogy részeg, és hogy
könnyedén fel tudja dühíteni. S Hart igencsak nagydarab férfi volt.

– Már mondtam – jelentette ki Hart. – Minden szavam igaz volt. Nem hazudtam neked.
Kedveltelek, kívántalak…

– Igen, lényegében élveztem, hogy elcsábítottál. – Eleanor felemelte kifelé fordított tenyerét, és
bár hihetetlennek tűnt, Hart megállt. – Megbocsátottam neked, mert mindketten fiatalok
voltunk, nagyon önteltek és kicsit buták. De az élet megy tovább. Valószínűleg azon kevesek
egyike vagyok, akik tudják, mekkora csapást jelentett neked Sarah halála. Meg a fiadé. S azután
Mrs. Palmeré. Meglehetősen rémes nőszemély volt, és nagyon haragszom rá azért, amit
Bethszel és Iannel tett, de tudom, hogy fontos volt neked. Elveszíteni valakit, aki nagyon hosszú
időn át fontos volt az embernek, igen fájdalmas. Tényleg mélységesen sajnállak.

– Mrs. Palmer két éve halt meg – válaszolta Hart ridegen. – Még mindig nem jutottunk el a jelen
pillanatig.

– Próbálom elmagyarázni. Miért hittem volna, hogy örülni fogsz, ha megjelenek nálad, és
remegő hangon közlöm, hogy megbocsátottam neked? A fénykép az ég ajándéka volt, mert
ürügyül szolgált, hogy idejöhessek. Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy szűkösen élünk,
hát úgy véltem, akkor már állást is kérhetek tőled. Tavaly adtál nekem száz fontot, de az sem
tartott sokáig, és a házon rengeteg a javítanivaló. Éhezni, hogy a szeretteid ehessenek igazán
romantikus, de gyorsan ráun az ember. Igazán tehetséges szakácsnőd van. Az utóbbi napokban
jókat lakomáztam.

– Eleanor. Elég!

– De hát azt kérdezted, hogy…

– Az ég szerelmére, elhallgatnál?
Eleanor először döbbenten pislogott, de amikor Hart csupán hallgatott, mély levegőt véve
folytatta.

– Rendben van – mondta. – Tömör választ akarsz. Tehát azért vagyok itt, mert: először is,
szükségem van munkára; másodszor, bosszant, hogy valaki ártani akar neked a fényképekkel;
harmadszor, szeretném, ha barátok lennénk, és a jövőben nem lenne köztünk harag.

Hart úgy szorította a poharat, hogy szinte összeroppantotta. Eleanor szeme hatalmas volt, kék,
mint az ibolya a tavaszi napfényben.

Barátok, nem lenne harag.

Gyógyírt kínált, mosolyogva, békét ajánlva. Eleanor többet tudott Hartról a világon
mindenkinél, beleértve a fivéreit is, és az imént azt mondta, hogy sajnálja. Hart Mackenzie, a
szörnyeteg a toronyban, és a hercegnő simogatja a fejét.

– Ami a fényképeket illeti. – Eleanor hangja behatolt mámoros tudatába. – Ki tudott róluk rajtad
és Mrs. Palmeren kívül? Változatlanul úgy vélem, hogy körül kellene néznem a High Holborn-i
házban, vagy talán beszélhetnék az egykor ott lakó hölgyek valamelyikével…

– Nem! Soha a büdös életben!

Eleanor tátott szájjal bámult Hartra, szemében csodálkozás ült, félelem azonban nem. Eleanor
sohasem félt tőle, ami egyszerre ejtette ámulatba és izgatta a fiatal Hartot. Az egész világ
veszélyesnek, kiszámíthatatlannak, rémületesnek tartotta, kivéve Eleanor Ramsayt.

Most pedig letépi a sebeiről a kötést, hogy ismét kicsorduljon a vére, amikor Hart nem akart
többé érezni semmit.

– Eleanor, miért jöttél most ide, miért akarod, hogy beszéljünk erről az egészről? Miért kell
egyáltalán gondolnom rá? – S túlságosan részeg volt, hogy megfékezze a kavargó emlékeket.

– Jaj, ne haragudj! – Eleanor egy lépést tett Hart felé. – Hart, nagyon sajnálom.

Eleanor Hart kezéért nyúlt. Hart érezte, amint felmelegszik közöttük a levegő, mintha máris
érintkeztek volna. Feszülten várakozott. Szüksége volt Eleanor érintésére.

Eleanor félbehagyta a mozdulatot, leengedte a kezét, mire Hart lelkében valami fájón
felsikoltott.

Elképzelése, miszerint újra hűvös józansággal udvarolhat Eleanornak, őrültség volt. Sohasem
maradt hűvös Eleanor közelében.

Eleanor nem szólt semmit. Egy aranyvörös tincs a homlokába hullott, mert nem volt elég
szorosan befonva.

Hart szerette volna kibontani az egész haját, érezni akarta, ahogyan a kezére omlik. Akkor
magához húzná, és csókokkal fojtaná belé a szót. Nem gyengéd, édes csókokkal, hanem
kiéhezett, követelőző csókokkal.

Szüksége volt rá, hogy megízlelje Eleanort, hogy meglelje a benne rejlő tüzet, és ne engedje ki a
szobából. Meg akarta lazítani illedelmes fűzőjét, beleharapni meztelen vállába, nyomokat
hagyni fehér nyakán.
Elképzelte Eleanor bőrének sós illatát, kéjes nyögéseit, miközben Hart nyalogatja, a sötét
indulatot saját szívében, amikor a nő tiltakozón felemeli a kezét.

Ha most megcsókolná, a szobában marasztalná Eleanort, ruháját derékig legyűrné, kioldozná a

fűzőjét. Lassan cirógatná, keze bejárná egész testét, újra megismerve a forróságát.

Hart visszafogta magát, amikor jegyesek voltak, de tudta jól, ha ma éjszaka magáévá teszi
Eleanort, nem lesz képes uralkodni a vágyain. Részeg volt, tehetetlen düh és fájdalom
emésztette. Olyan játékokra tanítaná, amelyek megdöbbentenék, és addig nem is engedné el,
amíg Eleanor készséggel vissza nem adja a tanultakat.

Szenvedélye hálóként fogta körül, évek óta nem érzett ilyen vágyakozást. Vad érzéki kívánságai
eltűntek a hatalmas ürességben, amely immár Hart Mackenzie volt, legalábbis azt hitte. Ám a
vágy most végkígyózott rajta, és gúnyt űzött az önuralmából.

A sötét vágyakozás nem múlt el – ébredt rá Hart. – Csak szunnyadt. Ma éjjelig, amikor
felizzította ez a fekete pillájú szempár és egy tincs a bájosan szeplős homlokon.

– Kifelé! – hörögte Hart.

Eleanor piros ajka csodálkozva szétnyílt. – Tessék?

– Azt mondtam, kifelé!

Ha Eleanor maradna, Hart képtelen volna uralkodni magán. Túlságosan részeg volt, csak az ég
tudhatta, mit művelne vele.

– Jóságos ég, Hart! Hiszen te megkeményedtél!

Eleanor nem is sejtette, milyen kemény volt most Hart férfiassága. Amint elképzelte, hogy
Eleanort az ágyra szegezi, két kezét lefogja a feje fölött, maga alatt érzi lágy leheletét, miközben
kéjesen nyöszörög – kemény lett, akár a gránit.

– Menj innen, hagyj békén!

Eleanor nem mozdult.

Hart felmordult, sarkon fordult, és kristálypoharát a kandallóba hajította. Összetört az üveg,

szétfröccsentek a maradék cseppek, és ahol a tűz belekapott a whiskybe, apró, kék lángnyelvek
csaptak fel.

Hart hallotta Eleanor gyors lépteit a háta mögött, érezte a huzatot, ahogy nyílik az ajtó, hallotta
a cipősarok kopogását a folyosón. Menekült. Előle.

Hála az égnek!

Hart kifújta a levegőt, és bezárta az ajtót. Visszament az asztalhoz, és újabb nagy adag whiskyt
töltött egy tiszta pohárba. Úgy remegett a keze, hogy alig tudta a szájához emelni.

Hart kinyitotta a szemét. Fényes napsütés áradt be az ablakon, a fejében pedig olyan hangot
hallott, mint amikor gránitot csiszolnak.
Hason feküdt az ágyán, ingben és szoknyában, kinyújtott kezétől egyujjnyira feküdt a pohár. Az
utolsó korty kiömlött, erősen bűzlő foltot hagyva az ágyterítőn.

Hart úgy érezte, mintha a szája vattával volna tele, szeme elhomályosult. Hatalmas
erőfeszítéssel felemelte a fejét, és meglátta, hogy a rémes hang inasától, a fiatal, sima modorú
franciától származik, akit Wilfred előléptetésekor vett fel. Éppen borotvát élesített a gőzölgő
vizes tál fölött.

– A pokolba! Hány óra van? – nyögte Hart.

– Délelőtt tíz, fenség. – Marcel büszke volt rá, hogy akcentus nélkül beszéli az angolt. – Az ifjú
hölgy és az édesapja már becsomagoltak, és indulásra készek. Odalenn várják a kocsit, hogy
kivigye őket az állomásra.

Negyedik fejezet
Hart személyzetének fele döbbenten bámulta, ahogy őfensége lerohan a lépcsőn szoknyában és
nyitott ingben, borostától sötétlő arccal, kialvatlan, véreres szemmel.

Még nem ismerik jól – állapította meg Eleanor. Hart és nőtlen fivérei egykor gyakran terültek el
ebben a házban részegen, ott aludtak, ahol éppen elnyomta őket az álom. A szolgák vagy
megszokták, vagy nyugalmasabb munkahelyet kerestek.

Azok a cselédek, akik már régen szolgáltak a házban, szinte Hartra sem pillantottak, zavartalanul
folytatták addigi foglalatosságukat. Már megedzette őket a Mackenzie családnál végzett
munka.

Hart elrohant Eleanor mellett, ruhájából füst és whisky szaga áradt. A haja kócos volt, a nyaka
izzadt. Az ajtóban megfordult, és két oldalt megragadta az ajtófélfát, elzárva Eleanor elől a
kijáratot.

Eleanor látta már Hartot ápolatlanul és másnaposan egy-egy átmulatott éjszaka után, ám régen
mindig megőrizte gonoszkodó humorát, elbűvölő báját, bármilyen pocsékul érezte is magát.
Most azonban nem. Emlékezett, milyen üresnek látta a tekintetét múlt éjszaka, nyoma sem volt
a bűnösen somolygó Hartnak, aki a húszéves Eleanort üldözte. Az a férfi eltűnt.

Nem. Még mindig ott rejtőzött. Valahol.

Lord Ramsay szólalt meg Eleanor háta mögött. – Eleanor úgy döntött, visszamegyünk Skóciába.

Az új, hideg Hart Eleanorra szegezte átható pillantását. – Skóciába? Minek?

Eleanor némán meredt Hartra. Az üveg csörömpölése, a hangos „Kifelé!” még fülében csengett.
A szó megbántotta, de nem ijesztette meg. Hart a fájdalmát próbálta feldolgozni, amelyet a
whisky csak még élesebbé tett.

Kérlek – súgta most valami a tekintetében. – Kérlek, ne menj el!

– Azt kérdeztem, minek? – ismételte Hart.

– Nem indokolta meg – felelte Lord Ramsay. – De tudja jól, milyen Eleanor, ha egyszer a fejébe
vesz valamit.
– Tiltsa meg neki! – utasította Hart kurtán.

Az apa kuncogott. – Megtiltani? Eleanornak? A két szó nem fér meg egy mondatban.

Kényelmetlen csend borult rájuk. Hart izmai megfeszültek, amint a félfát markolta. Eleanor
egyenes tartással állt, úgy nézett a most karikás, véreres, mogyoróbarna szembe.

Sohasem fog kérlelni – jött rá Eleanor. – Hart Mackenzie parancsol. Nem kér. Azt sem tudja,
hogyan kell.

Így kaptak össze mindig. Eleanor nem volt jámbor, sem engedelmes, Hart azonban uralkodni
akart mindenkin, aki az útjába került.

– Szikrák – suttogta Eleanor.

Hart szemében fellángolt a tűz. Éhség és düh.

Ott ácsorogtak volna egész nap, Hart és Eleanor egymással szemben, farkasszemet nézve, csak
éppen a következő pillanatban jókora hintó gördült az ajtó elé. Franklin üdvözölte odakinn az
érkező vendéget, aki kiszállt a kocsiból. Hart nem mozdult.

Még mindig Eleanor előtt állt, amikor legifjabb öccse, Ian Mackenzie nekiütközött a hátának.

Hart sarkon fordult, Ian pedig türelmetlenül megtorpant. – Hart, elzárod az utat.

– Ó, helló, Ian! – üdvözölte Hart mögül Eleanor. – Örülök, hogy látlak. Betht is magaddal
hoztad?

Ian megbökte Hart vállát nagy, bőrkesztyűs kezével. – Mozdulj!

Hart elengedte az ajtófélfát. – Ian, mit keresel itt? Kilmorganben kellene lenned.

Ian besétált az előcsarnokba, pillantása átsiklott Eleanoron, Hartról tudomást sem vett. Aranyló
tekintetét valahová Eleanor és Lord Ramsay közé függesztette.

– Beth csókoltat – mondta a maga gyors, monoton módján. – Találkoztok Cameron házában,
amikor Berkshire-be megyünk. Franklin, vigye fel a bőröndjeimet a szobámba!

Eleanor érezte a Hartból sugárzó dühöt, de tudta jól, hogy nem fog kiabálni vele, amíg Ian
közöttük áll.

lan minden helyzetet megold – gondolta magában. Sokszor talán nem is értette, mi folyik
körülötte, nem volt képes átérezni mások érzelmi feszültségét, de igen rejtélyes módon minden
helyet uralni tudott, ahová csak belépett. Még Hartnál is jobban.

Lord Ramsay volt a másik, aki oldani tudta a feszültséget. – Úgy örülök, hogy látom, Ian. Kíváncsi
volnék a véleményére arról a Ming-dinasztia korabeli porcelánról, amelyre nemrég bukkantam.
Nem boldogulok az írással rajta… sajnos képtelen vagyok megfejteni. Botanikus vagyok,
természettudós és történész, nem nyelvész.

– Tizenhárom nyelven olvasol, apa – jegyezte meg Eleanor, anélkül hogy levette volna a szemét
Hartról.

– Igen, de inkább csak általánosságban. Nem tanultam meg alaposan a régi nyelveket. Főleg az
ázsiaiakkal vagyok bajban.
– De hát Skóciába megyünk – tiltakozott Eleanor. – Most rögtön. Elfelejtetted?

Ian a lépcsőhöz indult. – Nem, Londonban maradtok, amíg Berkshire-be nem utazunk.
Mindannyian. Mint minden évben.

Hart zihálva figyelte, amint az öccse felmegy. – Idén nem lehet, Ian. Megpróbálok kierőszakolni
egy választást.

– Intézd Berkshire-ből – vágott vissza Ian, és már ott sem volt.

– Ez látszik a legjobb megoldásnak – állapította meg Alec Ramsay szokásos derűjével. – Franklin,
legyen olyan jó, vigye fel ismét a poggyászunkat!

– Igenis, mylord – mormolta Franklin. Annyi csomagot kapott fel, amennyit csak fiatal karja
elbírt, majd elindult felfelé a lépcsőn.

– Mylady? – Az egyik szobalány lépett be az előcsarnokba, teljes nyugalommal, mintha Eleanor

és Hart nem is az imént vitatkoztak volna az előcsarnok kellős közepén. – Levele érkezett.
Kézbesítőfiú hozta.

Eleanor megköszönte és elvette, uralkodva magán, nehogy türelmetlenül kikapja a lány kezéből
a borítékot. Arcán érezte Hart leheletét, miközben megfordította a borítékot.

Lady Eleanor Ramsay részére, jelenleg a Grosvenor Square 8. alatt. Ugyanaz a kézírás, ugyanaz a
papír.

Eleanor elviharzott Hart mellett, mielőtt a férfi megállíthatta volna, az előcsarnokból kisietett a
hideg szélbe. Kétségbeesetten nézett jobbra-balra, szemével a kézbesítőfiút kereste, de az már
eltűnt a reggeli forgalomban.

Eleanor egy órával később Iant kereste, és végül Hart dolgozószobájában találta. Bátyja már
távozott otthonról, miután harsányan rákiabált Marcelra, hogy hozza szalonképes állapotba,
mielőtt elviharzik a klubjába, a Whitehallba vagy akárhová is készült éppen. Hart sohasem vette
magának a fáradságot, hogy bárkivel is közölje, hová megy.

Ian az íróasztalnál ült, fel sem pillantott, amikor Eleanor belépett. Nagy teste betöltötte a
széket, skót szoknyája erős lábára omlott. A szoba túlsó felében inasa, Curry horkolt egy
díványon.

A legifjabb Mackenzie akkor sem kapta fel a fejét, amikor Eleanor az íróasztalhoz lépett. Tolla
gyorsan, egyenletesen, szünet nélkül siklott a papíron. Közelebb érve, Eleanor észrevette, hogy
nem szavakat, hanem oszlopokba rendezett számokat ír. Már két teljes lapot telerótt, és
Eleanor látta, amint végez a harmadikkal, majd elővesz egy negyedik lapot is.

– Ian – szólította meg Eleanor. – Ne haragudj, hogy megzavarlak…

A férfi zavartalanul írt tovább, ajka némán mozgott, miközben a sorokat körmölte.

– Ian?

Curry ásított, elvette szeme elől a karját, és felült. – Hagyja csak, lédiséged! Amikor nekikezd a
számoknak, úgyse beszél, amíg be nem fejezi. Fibrichi-sorozatok, vagy ilyesmi.
– Fibonacci-számok – helyesbített Ian, anélkül hogy felnézett volna. – Az rekurzív sorozat,
amelyet fejben szoktam számolni. Ez most más.

Eleanor egyenes hátú széket húzott az íróasztalhoz. – Ian, nagy szívességet szeretnék kérni
tőled.

Ian további számokat vetett a papírra, tolla egyenletesen mozgott, megállás nélkül. – Beth nincs
itt.

– Tudom. Ebben a kérdésben úgysem tehetne semmit. A te segítségedre van szükségem..

Ian felpillantott, összevont szemöldökkel. – Levelet írok Bethnek, mert nincs itt. – Lassan
beszélt, mint aki a nála lassúbb felfogásúnak magyarázza a nyilvánvalót. – Megírom neki, hogy
épségben megérkeztem, és a bátyám még mindig szamár.

Eleanor titokban elmosolyodott az utóbbi megjegyzésen, és megérintette a papírt. – Levelet

írsz? De hát ezek számok.

– Tudom.

Ian ismét bemártotta tollát a tintába, lehajtotta a fejét, és írt tovább. Eleanor várt, hátha Ian
befejezi, újra felnéz és magyarázatot ad, de nem tette.

Curry megköszörülte a torkát. – Megbocsásson, lédiséged! Amikor a gazdám így nekiáll, nem
lehet többet kiszedni belőle.

Ian egyre csak írt. – Fogja be, Curry!

Az inas kuncogott. – Legföljebb ennyit.

Eleanor maga elé húzta az egyik telerótt lapot. Ian egyenletesen, gondosan írt, minden kettes és
ötös és hatos tökéletesen ugyanolyan volt, mint a többi kettes meg ötös meg hatos, a számok
rendezett sorokban töltötték be a papírt.

– Honnan fogja tudni Beth, mit jelentenek a számok? – kérdezte Eleanor.

– Ne keverd össze az oldalakat! – szólt rá Ian, ám továbbra sem pillantott fel. – Bethnél van a
megfejtés kulcsa.

Eleanor visszatolta helyére a lapot. – De miért kódolt levelet írsz neki? Rajtad és Bethen kívül
biztosan senki nem fogja olvasni.

Ian gyors pillantást vetett Eleanorra, aranyszeme megvillant. Ajka mosolyra húzódott, amely
olyan ritkán ragyogott fel az arcán, és nyomban el is tűnt, amint folytatta az írást. – Beth élvezi.

A férfi mosolya, tekintete összeszorította Eleanor szívét. A futó pillantásban is látni vélte Ian
végtelen szeretetét, eltökéltségét, hogy befejezze és elküldje a levelet Bethnek, aki otthon
élvezettel fejti majd meg. Édes semmiségeket közölt vele, amelyeket nem érthetett senki más.
Bizalmas gondolatokat férj és feleség között.

Eleanornak eszébe jutott a nap, amikor először találkozott Iannel. Hart magával vitte a
szanatóriumba, ahol egy rémült, magányos fiút talált. Testéhez képest túlságosan nagy volt
keze-lába, és tombolt benne a tehetetlen düh, amiért nem tudta megértetni magát a világgal.
Hart csak ámult, hogy Ian egyáltalán szóba állt Eleanorral, sőt még azt is hagyta, hogy egy
pillanatra átkarolja a vállát. Ez még soha senkivel nem fordult elő, hiszen Ian gyűlölte, ha
hozzáértek.

A hajdani megfélemlített kamasz csöppet sem hasonlított a higgadt férfira, aki éppen levelet írt,
hogy örömöt szerezzen a feleségének. Ez az Ian képes volt Eleanor szemébe nézni, ha csupán
egy pillanatig is, meg tudott osztani vele egy titkot, és együtt mosolyogni rajta. Ian változásától,
boldogságának mélységétől Eleanor szívét öröm töltötte el.

Eszébe jutott, hogy annak idején Harttal ők is váltottak titkos üzeneteket. Nem olyan bonyolult
kódot használtak, mint Ian számsorai, csak egy apró üzenet volt, amelyet Hart azokon a
napokon küldött, amikor túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy találkozzanak. Bárhol voltak is,
Hart hagyott egy szál üvegházi virágot – általában rózsát – egy olyan kert sarkában, ahol az arra
tévedő járókelők nem vehették észre. Londonban a Hyde Park egy bizonyos kereszteződésénél
vagy a Grosvenor téren zöldellő kertben, a közepéhez legközelebb álló fa tövénél – Hart már
ismeretségük kezdetén gondoskodott róla, hogy Eleanor kulcsot kapjon a kertekhez. Edinburgh
városában mindig szokásos helyükön hagyta Eleanornak a virágot, a Holyrood Parkban.

Hart levelet is küldhetett volna, amikor le kellett mondania a találkát, de azt mondta, szereti
tudni, hogy Eleanor elsétál a megbeszélt hely mellett, és saját szemével látja, hogy gondol rá.
Eleanor persze hamar rájött, hogy Hart nyilván küldeni szokott valakit, talán egy kifutófiút, hogy
készítse oda neki a rózsát, de a szíve mindig elolvadt. Felvette a virágot, és hazavitte, hogy
Hartra emlékeztesse a következő találkozásukig.

A csábító – gondolta Eleanor. – Így fegyverezte le a haragomat, amikor fontosabb volt számára
a munka, mint én. A kis virág és rejtett jelentése jobban elbűvölte Eleanor szívét, mint
bármilyen levél tehette volna, és Hart ezt pontosan tudta.

Még most is, valahányszor Edinburgh vagy London utcáit járta, Eleanor felkereste azt a régi
helyet a Hyde Parkban vagy a Holyrood Parkban. S mindig meglepődött, mennyire fáj, amikor
nem találja ott a virágot.

Üldögélt egy ideig, amíg torkában feloldódott a gombóc, Ian pedig csak írt, mit sem sejtve
Eleanor gondolatairól.

– Nem látom a kulcsod – jegyezte meg Eleanor, amikor újra képes volt megszólalni. – Honnan
tudod, milyen számokat kell írnod?

Ian vállat vont. – Emlékszem rá.

Curry ismét felnevetett. – Ne csodálkozzon, lédiséged! Olyan az agya, mint az óramű, ismeri
minden egyes kattanását. Néha tisztára félelmetes.

– Hallom, Curry – mondta Ian, írás közben.

– Úgy ám. Akkor azt is tudja, hogy nem hazudok. Kérje csak nyugodtan azt a szívességet! Egy
darabig még itt fog ülni.

Eleanor belátta Curry szavainak bölcsességét. – Az a helyzet, Ian, hogy szeretném, ha segítenél
nekem valamiben, de nem akarom, hogy eláruld Hartnak. Meg kell ígérned, hogy titokban
tartod előtte. Megteszed?

Ian nem szólt semmit, csak a tolla sercegett a csendben.

– Szólok neki, hogy később keresse meg – ajánlotta fel Curry. – Mihelyt feleszmél.

Eleanor felállt. – Köszönöm, Curry. Őfenségének azonban egy szót se, kérem! Hart néha… nos,
maga is tudja, milyen tud lenni néha.

Curry felállt, az ingét igazgatva. Megköszörülte a torkát. – Tanácsolnék valamit, lédiséged –

mondta. – Bocsánatot kérek, meg öntől is, lordságod. – Azzal teljesen Eleanor felé fordult. –
Őfensége kemény ember, és évről évre egyre keményebb. Ha most elnyeri a
miniszterelnökséget, a győzelemtől hajlíthatatlan lesz, mint az acél. Akkor bizony senki sem
tudja meglágyítani, még lédiséged sem.

Az inas szemében igazság rejlett. Nem jól képzett cseléd volt, hanem zsebtolvaj, akit Cameron
mentett ki egy utcai verekedésből, évekkel korábban. Curry azért engedhetett meg magának
ennyi durva őszinteséget, mert olyan gyengéden gondozta Iant, akárcsak apa a fiát. A fivérek
meg voltak győződve, hogy Ian csakis azért élte túl az elmegyógyintézetet, mert Cameron
beküldte hozzá Curryt.

Ian végre letette a tollat. – Curry nem akar negyven aranyat veszíteni.

Eleanor Ianre meredt. – Negyven aranyat?

Curry tűzpiros lett, és mélyen hallgatott.

– A fogadáson – folytatta Ian –, hogy Hart vajon feleségül fog-e venni. Ascotban fogadtunk
júniusban. Curry negyven aranyat tett fel arra, hogy nemet fogsz mondani. Ainsley húszat az
igenre, én pedig harmincat. Mac harmincötben fogadott, hogy fenéken billented. Daniel azt
mondta…

– Elég! – Eleanor felemelte a kezét. – Azt akarod mondani, Ian Mackenzie, hogy fogadtatok,
vajon feleségül megyek-e Harthoz?

– Ne haragudjon, lédiséged! – szabadkozott Curry. – Önnek nem lett volna szabad tudomást
szereznie róla. – Mérges pillantást vetett Ianre.

Eleanor ökölbe szorította a kezét. – Hart is benne van?

– Őfensége nem volt hajlandó részt venni – válaszolta Curry. – Úgy tudom. Nem voltam ott az
eredeti fogadásnál. Csak később szálltam be, amikor a híre elterjedt a személyzet körében. Azt
hallottam, őfensége megemlítette a házasság lehetőségét, és lédiséged neve került szóba.

Eleanor felszegte a fejét, szíve őrülten kalapált. – Ostobaság. Ami köztünk volt, régen történt.
Vége.

Curryn látszott, hogy zavarban van, de cseppet sem szégyelli magát. Sajnálja, hogy lebukott, de
azt nem, hogy fogadott. – Ahogy mondja, lédiséged.

Eleanor határozott léptekkel az ajtóhoz indult. – Kérlek, üzenj, ha befejezted, Ian! Akkor majd
beszélünk.

Ian folytatta az írást. Eleanor nem volt biztos benne, hallotta-e egyáltalán a szavait.

Curry viszont tökéletes inashoz illő meghajlást mutatott be. – Szólok neki, lédiséged. Bízza csak
rám!
– Köszönöm, Curry. Gondoskodom róla, hogy megnyerje a fogadást. – Még egy haragos
pillantást vetett a kis emberre, majd fejét felszegve kivonult a szobából, és hangosan becsukta
maga mögött az ajtót.

Az ördög vigyen, Hart Mackenzie! – dühöngött magában Eleanor, miközben végigsétált a

Stranden, nyomában a szolgálatára kijelölt komornával. – Fogadást köt, hogy feleségül vesz.
Curry magyarázkodásából azt vette ki, hogy Hart sistergő bombaként dobta fel a kijelentését,
azután hátrább lépett, hogy figyelje, mi történik. Jellemző volt Hartra.

Eleanor megállt, és nézegetni kezdett egy kirakatot, hogy némi levegőhöz jusson. A St. Martin’s
Lane közelében ugrott ki a hintóból, a komorna nagy bosszúságára, abban a reményben, hogy a
gyors gyaloglástól csillapodik a bosszúsága. Nem vált be a terv.

Amint szemügyre vette a kirakott használt órákat, pontosan visszaidézte Curry szavait:
„Őfensége megemlítette a házasság lehetőségét, és lédiséged neve került szóba.”

A Mackenzie fivérek őszintén szerették volna, ha Eleanor hozzámegy Harthoz, amikor a bátyjuk
udvarolni kezdett neki, és örültek, hogy a lány végül igent mondott. Mélységesen sajnálták,
amikor mégis szakítottak, ám Mac és Cam négyszemközt elárulták Eleanornak, hogy bár
szomorúak a döntése miatt, tökéletesen megértik. Hart erőszakos és zsarnoki idióta,
mondogatták, Eleanor pedig angyal, hogy eddig is kibírta vele.

A fivérek talán úgy értelmezték Hart bejelentését, miszerint ideje újra megnősülnie, hogy
megint Eleanorra vetett szemet. Hiábavaló vágyak és remények. Eleanor biztos volt benne,
hogy Hart nem említett nevet. Annál sokkal óvatosabb.

Ki kell faggatnia a dologról Isabellát. Bizonyára mindent tud a fogadásról, ahogyan Ainsley,
Cameron felesége is, aki Eleanor egyik legrégebbi barátnője volt. Ám sem Ainsley, sem Isabella
nem tett említést neki erről a családi fogadásról.

Eleanor ment tovább, haragja kissé csillapodott, de nem múlt el egészen. Elhatározta, hogy
félreteszi nyugtalanító gondolatait, és a feladatára összpontosít.

Úgy döntött, hogy utánanéz az ötletének, miszerint a fényképeket talán egy üzletben
vásárolták. Az emberek állandóan eladogatták fényképeiket a gyűjtőknek vagy a fotográfia
rajongóinak, magánúton vagy a fényképezés kellékeit árusító boltokon keresztül. A Stranden
több ilyen üzlet is akadt. Eleanor úgy gondolta, érdemes finoman tudakozódni, vajon akad-e
olyan közöttük, amelyiknek gyűjteménye volt a meztelen Hartot ábrázoló fényképekből, és ha
igen, kinek adott tovább belőle.

Az első két boltban nem került elő semmi, bár két pennyért vásárolt egy kis tájképet, hogy
keretben az íróasztalára állítsa.

Csengőszó hallatszott, amikor Eleanor benyitott a harmadik üzletbe, amely poros volt, és a
belsejében félhomály uralkodott. Komornája, egy Maigdlin nevezetű, fiatal skót lány lehuppant
az ajtó mellett álló székre, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Kissé telt lány volt, és nem igazán
volt ínyére, hogy futólépésben gyalogoljanak, amikor hintó áll a rendelkezésükre. Eleanor volt
az egyetlen vásárló. A kirakatban lévő táblán az állt, hogy a tulajdonos színészek és híres
arisztokraták fényképeire, illetve használati tárgyaira szakosodott. Hosszú asztalokon
sorakoztak a dobozok, és Eleanor nekilátott türelmesen átböngészni a tartalmukat.
A színpadi színészek igencsak közkedveltnek tűntek, teljes dobozok voltak tele Sarah Bernhardt
és Lillie Langtry képeivel. Az egyik sarkot a vadnyugati utazó műsorok alakjai népesítették be;
egy teljes dobozt megtöltöttek a Buffalo Bill Codyt, a táncos lányokat és lasszózó férfiakat
ábrázoló fotók, egy másikban pedig különböző indián törzsek pózoltak változatos viseletekben a
képeken.

A híres angolok fotóira Eleanor a leghátsó falnál álló asztalon bukkant. Talált egy régi portrét
Wellington hercegéről, jellegzetes orrával, Mr. Gladstone-ról és a nemrégiben elhunyt Benjamin
Disraeliről pedig több fénykép is előkerült. Népszerűek voltak Viktória királynő és férje képei,
valamint a főhercegnő, a walesi herceg és a királynő jókora családjának tagjairól készült
portrék. Egy másik dobozban a Világkiállítás fotói sorakoztak.

Eleanor több képet is talált Hart Mackenzie-ről, Kilmorgan hercegéről, de mind hivatalos portré
volt. Az egyik egészen friss volt – Hart teljes skót viseletben állt rajta, a lábánál az öreg Ben. Egy
másikon csak a mellkasától felfelé látszott, széles válla kitöltötte a teret. Az utolsón Hart
fejedelmi tartással ült, keze a mellette álló asztalon pihent. Sasszeme egyenesen a lencsébe
nézett, tekintete mindenkit rabul ejtett, aki csak rápillantott.

– Kilmorgan hercege, kisasszony? A vevőink nagyon kedvelik.

Eleanor riadtan összerezzent, amikor egy magas, vékonydongájú, szögletes arcú, sötét szemű
fiatalember lesett a válla fölött a kezében tartott képre. Az sem kerülte el a figyelmét, ahogy a
fiatalember tekintete megállapodik fűzőjének domborulatain.

Eleanor oldalra lépett. – Nem sok képe van róla.

– Mert a képei nyomban elkelnek, amint megkapjuk őket. Az ifjú hölgyek jóképűnek találják.

Hát persze. Miért is ne találták volna annak? Még a merev beállítások sem csorbítottak Hart
Mackenzie vonzerején.

– Van még több is, ha kíváncsi rájuk – kacsintott az eladó. – Diszkrétebb felvételek. Francia
stílusban.

Eleanor szíve hevesebben vert. Az eladó kissé visszataszító volt ugyan, de Eleanor nem
kockáztathatta meg, hogy ne lássa, mit tartogat még. Szeme elé húzta kalapjának fátylát,
igyekezett szégyellősnek látszani. – Talán vethetnék rájuk egy pillantást.

– Hátul. – Az eladó egy elfüggönyözött ajtóra mutatott. – Erre parancsoljon, kisasszony!

Eleanor a vastag bársonyfüggönyre pillantott, amely eltakarta a hátsó helyiséget. – Nem

hozhatná ki nekem a képeket?

– Sajnálom, kisasszony. A tulaj a fejemet venné érte. Szívesen eladja az árut, de a fotóknak hátul
kell maradniuk.

Kinyújtott karjával továbbra is a függönyre mutatott. Eleanor mély lélegzetet vett. Muszáj volt
tudnia. – Jól van. Mutassa az utat!

Az eladó vigyorogva az ajtónyílás felé csörtetett, és elhúzta a függönyt. Eleanor intett a

komornának, hogy maradjon, majd belépett a hátsó helyiségbe. Megpróbálta visszatartani a
tüsszentését, amikor az eladó visszaengedte a poros függönyt.
A félhomályos helyiség ártalmatlannak látszott – egy csomó asztal, dobozok és por. Eleanor
hiába igyekezett, muszáj volt tüsszentenie.

– Bocsánat, kisasszony. Meg is érkeztünk.

Az eladó előhúzott egy kartondobozt az egyik rendetlen rakás aljáról, és felnyitotta a tetejét.
Több fénykép lapult benne, mindegyik Hartot mutatta, méghozzá hiányos öltözékben. Eleanor
megrázta a dobozt, így a képek szétterültek az alján. Összesen tizenkettő volt.

Eleanor felpillantott, az eladó ott állt közvetlenül mellette. Zihált, az arca izzadt.

– Több nincs? – kérdezte Eleanor szigorúan hivatalos hangon.

– Nincs. Ez az összes, kisasszony.

– Korábban volt még? Úgy értem, vásárolt valaki hasonló fényképeket?

Az eladó vállat vont. – Nem hiszem. A tulaj ezeket régebben szerezte.

– Ki adta el őket neki? – Eleanor igyekezett nyugodtan beszélni, nehogy gyanút ébresszen az
eladóban. Vagy esetleg bármi mást.

– Nem tudom. Akkor még nem dolgoztam itt.

Hát persze. Az már túlságosan nagy segítség lett volna. Minden bizonnyal a helyiségben
uralkodó káosz magyarázta, hogy miért nem találta vagy vette meg senki a képeket érkezésük
óta. Nehéz lett volna véletlenül rájuk akadni ebben az óriási zűrzavarban, ha pedig a tulajdonos
nem hajlandó előrevinni a fotókat az üzletbe, a vásárlónak kifejezetten kérnie kell őket.

– Mindet megveszem – jelentette ki Eleanor. – Ezeket, azzal a hárommal együtt, amelyekre elöl
bukkantam. Mennyibe kerülnek?

– Összesen egy arany lesz.

Eleanor szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Egy arany?

– Amint említettem, Kilmorgan hercege igen népszerű. Ha a walesi hercegről is találnék ilyen
fotókat, megalapoznám a visszavonulásomat – vihogott az eladó.

– Rendben van. Legyen egy arany! – Hart már adott neki fizetést a gépelésért, de majd
visszafizeti ezt is.

Az eladó a dobozért nyúlt. – Becsomagolom önnek.

Eleanor vonakodva adta vissza a dobozt, majd figyelte, ahogy az eladó barna papírba
csomagolja, és átköti a képeket. A csomagot átvéve végül a függöny felé indult, de az eladó
útját állta.

– A bolt bezár teára, kisasszony. – Az eladó tekintete lefelé vándorolt Eleanor illedelmesen
begombolt ruháján. – Talán együtt is teázhatnánk. Mutathatok még fényképeket.

A leghatározottabban nem. Eleanor ragyogó mosollyal ajándékozta meg az eladót. – Igazán

kedves, de nem. Még sok elintéznivalóm van.

Az eladó a lefüggönyözött ajtó elé tette a karját. – Gondolja meg, kisasszony!

Az eladó karja vézna volt, ám Eleanor szokatlan erőt érzett a fiatalemberben. Nagyon is
tudatában volt, hogy Maigdlinnal egyedül tartózkodnak a boltban, ráadásul Eleanor önként
ment a hátsó szobába az eladóval. Ha most sikoltozni kezd, a járókelők talán segítenek rajta,
ugyanakkor el is ítélik.

Eleanor azonban évek óta gyakorolta, hogyan háríthatja el az urak illetlen közeledését, akik
könnyű prédának hiszik. Elvégre egykor a hírhedt Hart Mackenzie jegyese volt, azután
visszavonult, hogy az apjáról gondoskodjék, és végül soha nem ment férjhez. Mackenzie talán
megrontotta? Sokaknak megfordult a fejében. Ha jó alkalom adódott, az úriemberek szívesen
próbát tettek, hogy kiderítsék.

Eleanor az eladóra mosolygott, a lehető legártatlanabb arckifejezésével. A férfi lassan lehajolt,

közben nevetségesen csücsörített. Még a szemét is behunyta, az ostoba.

Eleanor átbújt az eladó dohos bűzt árasztó karja alatt, kiperdült az ajtónyíláson, és az arcába
libbentette a súlyos bársonyfüggönyt. A férfi felkiáltott, kétségbeesetten küszködve a poros
függönnyel. Mire kikeveredett belőle, Eleanor már a pultra tette a pénzt, és az ajtó felé tartott.

– Gyere, Maigdlin! – szólt a komornának, amint kisietett az utcára. – Teázni megyünk.

– Mary a nevem, milady – javította ki a lány, úrnője nyomában loholva. – A házvezetőnő

biztosan mondta önnek.

Eleanor sietősen haladt nyugat felé a Stranden. – Nem. A neved Maigdlin Harper. Ismerem az
édesanyádat.

– Mrs. Mayhew azt mondja, legyek inkább Mary. Hogy az angolok is ki tudják mondani.

– Ostobaság. A neved az a neved, és én nem vagyok angol. Beszélek Mrs. Mayhew-val.

A lány rosszalló arckifejezése megenyhült. – Igenis, milady.

– Most keressünk egy helyet, ahol teázhatunk, és kapunk szendvicset meg rengeteg ánizsos
süteményt. Őfensége fizeti az egészet, én pedig jól akarom érezni magam. A High Holborn-i ház
ugyanúgy nézett ki most is, mint Angelina Palmer halálának éjjelén. Azon a végzetes éjszakán,
amikor Hart utoljára átlépte a küszöbét.

A ház kiadó volt, de senki nem bérelte ki erre a szezonra, talán mert túlságosan messze feküdt a
divatos negyedektől azért a lakbérért, amelyet Hart kért érte. Vagy az is lehetséges, hogy Hart
éppen azért szabott meg olyan magas bérleti díjat, mert nem akarta, hogy kivegyék. Maradjon
csak üresen a ház, amíg kihalnak a kísértetei!

Hart azt mondta a kocsisának, hogy egy óra múlva jöjjön vissza érte. A városi hintó elgördült, és
Hart kinyitotta kulcsával az ajtót.

Csend fogadta. Üresség. A lenti szobákból már elvitette a bútorokat, egy-két darab kivételével.
Por szállt a levegőben, a helyiségekben dermesztő volt a hideg.

Nem akart idejönni. Eleanornak azonban igaza lehetett, hogy a fényképek kulcsa talán a házban
rejtőzik. Hart nem bízott az alkalmazottai közül senkiben annyira, hogy beszéljen a
fényképekről, azt sem akarta, hogy Eleanor betegye ide a lábát, így hát maga jött.
Amint felfelé baktatott lépcsőn, amelyen fiatalabb korában játszi könnyedséggel futott fel,
hallani vélte a kacagást, a whisky csordogálását, férfi barátainak mély hangját, a hölgyek
csicsergő csevegését.

A ház először Angelina Palmer fészke volt, amikor Hart még büszke volt rá, hogy húszévesen
ilyen barátnőre tett szert. Akkoriban a ház menedéket jelentett. Itt Hart volt az úr, brutális
apjától távol. Az öreg herceg a háznak még csak létezéséről sem tudott.

Ez a hely később a kapcsolatteremtés középpontjává vált Hart felfelé ívelő politikai karrierjében.
Hart összejöveteleket rendezett itt, ahol szövetségek kötődtek, tervek születtek, amelyek
eredményeként Hart most koalíciós pártjának élén állt. Ebben a házban ünnepelte, amikor
huszonkét éves korában beválasztották az alsóházba, mert nem volt türelme kivárni, hogy
megörökölje helyét a lordok házában, és diktálni kezdje a parlamentnek, mit kell tennie.

S itt élt Angelina Palmer is, akinek egyetlen célja az volt, hogy Hart kedvében járjon. Amikor
barátai távoztak, és kettesben maradt Mrs. Palmerral, Hart felfedezte vágyai sötétebb oldalát.
Nem félt a kísérletezéstől, és Angelina sem félt alávetni magát a próbálkozásainak.

Angelina eleinte azt hitte, hogy az egyetemista Hart túlságosan fiatal és tapasztalatlan, nem
akadályozhatja meg, hogy félrelépjen azzal a férfival, akihez éppen kedve támad. Ám amikor
Hart tudomást szerzett az asszony első félrelépéséről, akkor látta Angelina először, amint Hart
nevetős, huncut csibészből hirtelen kemény, uralkodó férfivá változik; amilyen a későbbi
években lett. Hart egyenesen a szemébe nézett, és így szólt: – Hozzám tartozol, és senki
máshoz, akár minden éjjel meglátogatlak, akár csak egyszer egy évben. Ha nem tudod betartani
ezt az egyszerű szabályt, most rögtön elmehetsz, és mást keresek a helyedre.

Hart még emlékezett Angelina arckifejezésére – bosszúság tükröződött rajta, azután

meglepetés, majd döbbenet, amikor felfogta, hogy komolyan gondolja a fenyegetést. Angelina
megalázkodott, könyörgött, hogy bocsásson meg, és Hart nem egykönnyen engedett. Hiába volt
Angelina az idősebb, Hart kezében volt a hatalom. Angelinának ezt sohasem volt szabad
elfelejtenie.

Később, amikor Angelina megérezte, hogy Hart unatkozik, nyugtalan, más hölgyeket is hozott,
hogy szórakoztassák. Bármire képes volt, ébredt most rá Hart, nehogy elhagyja.

Hart felért az első emeletre, ujjai erősen markolták a korlátot. Azon a napon, amikor Angelina
tönkretette a jegyességét Eleanorral, Hart elhagyta a házat, és soha többé nem lakott ott.
Eladta Angelinának – üzleti ügyeit intéző titkárán keresztül –, hogy azt tegyen a hellyel, amit
csak akar.

Angelina előkelő bordélyházat csinált a házból, amely kizárólag a legjobb vendégeket fogadta,
és nagyon is jól keresett. Hart először öt évvel később tért vissza, közvetlenül Sarah halála után,
enyhülést keresve a bánatából.

Hart vonakodva ment végig a folyosón a szoba irányába, ahol Angelina egyik hölgye meghalt.
Akkor az ajtó mögött Iant találta, mély álomban, összekenve a fiatal nő vérével. Emlékezett,
hogy kiszáradt a szája rémületében. Attól félt, hogy Ian követte el a gyilkosságot. Hart mindent
megtett, ami hatalmában állt, hogy megvédje öccsét a rendőrségtől, de a mélyen gyökerező
félelem megvakította, évekig nem jött rá, mi történt valójában abban a szobában.

Nem kellett volna idejönnie. Túlságosan sok emléke fűződött a házhoz.

Hart kinyitotta a hálószoba ajtaját, és megtorpant.

Ian Mackenzie állt a szoba közepén, a nimfákkal és szökdécselő istenekkel telefestett
mennyezetet bámulta. A mennyezetet tükör borította pontosan azon a helyen, ahol a padlón
egykor az ágy állt.

Ian a saját tükörképét nézte. Nyilván meghallotta, hogy Hart belép, mert megszólalt. –
Gyűlölöm ezt a szobát.

– Akkor mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte Hart.

Ian nem válaszolt egyenesen, de hát nem is volt szokása. – Bántotta Betht.

Hart beljebb lépett, és az öccse vállára merte tenni a kezét. Eszébe villant, amikor úgy talált
Angelinára és Bethre, hogy Beth már alig élt. Azután a haldokló Angelina bevallotta Hartnak, mit
követett el, és hogy az egészet Hartért tette. A vallomás még mindig keserű ízt hagyott a
szájában.

– Sajnálom, Ian – mondta Hart. – Tudod, hogy sajnálom.

Ian még mindig nehezen tudott csak bárki szemébe nézni, Beth kivételével, de most mégis
elvonta pillantását a tükörről, és Hartra szegezte. Bátyja világosan látta, hogy Ian félelemre,
aggodalomra, fájdalomra emlékezik. Azon az éjszakán kis híján elveszítették Betht.

Hart megszorította Ian vállát. – De Beth most jól van. A skóciai házadban, épen és
egészségesen. A kisfiaddal és a pici lányoddal. – Isabella Elizabeth Mackenzie a múlt nyáron
született. Belle-nek becézték.

Ian kibújt Hart keze alól. – Jamie már mindenhová egyedül sétál. És beszél. Rengeteg szót ismer.
Nem hasonlít rám. – A hangja büszkén csengett.

– Akkor hát miért nem vagy most is Skóciában szeretett feleségeddel és gyermekeiddel? –
kérdezte Hart.

Ian tekintete ismét a mennyezetre vándorolt. – Beth úgy gondolta, ide kell jönnöm.

– Miért? Mert itt van Eleanor?

– Igen.

Jóságos ég, ez a család!

– Fogadni mernék, hogy Mac elrohant, és táviratozott Bethnek, amint Eleanor megjelent –
morogta Hart.

Ian nem válaszolt, de Hart tudta, hogy ez az igazság.

– De miért jöttél ma ide? – faggatta Hart. – Úgy értem, ebbe a házba? – Iant vonzották azok a
helyek, amelyektől félt vagy zaklatott lett, például az apjuk dolgozószobája Kilmorganben, ahol
tanúja volt annak, amikor az apjuk hirtelen dührohamában megölte az édesanyjukat. Miután
Iant kiengedték a szanatóriumból, Hart sokszor bukkant öccsére abban a szobában, az íróasztal
mögött kuporogva, mint azon a végzetes napon.

Ian úgy nézte a tükröt, mintha különösen izgalmasnak találná. Hart azt is tudta, hogy mivel Ian
képtelen hazudni, néha egyszerűen nem válaszol a kérdésekre.

Ördög és pokol!
– Ian – fortyant fel Hart dühösen. Mintha rémálomba csöppent volna. – Mondd, hogy nem
hoztad ide!

Ian végre elfordította tekintetét a tükörről, de továbbra sem nézett Hartra. Az ablakhoz sétált,
és kibámult a ködbe, hátat fordítva a bátyjának.

Hart sarkon fordult, majd kirontott a folyosóra. Azután tölcsért formálva a kezéből felkiáltott: –
Eleanor!

Ötödik fejezet
A szó visszhangot vert az üres lépcsőházban, egészen a legfelső mennyezeten bujkáló, festett
kerubokig.

Csend következett.

A csend azonban nem jelentett semmit. Hart kettesével szedte felfelé a lépcsőket.

A következő szinten egy ajtó résnyire nyitva állt. Hart olyan erővel taszította be, hogy az ajtó
nekiütközött a súlyos komódnak, amely félig eltorlaszolta.

Valaki felcipelte ide a felesleges bútorokat, a szoba zsúfolásig telt könyvespolcokkal,

öltözőasztalkákkal, fiókos komódokkal és szekrényekkel. Egy poros, bársonyhuzatos kanapé
foglalta el ferdén a szoba közepét.

Eleanor Ramsay felkapta a fejét, miközben a kanapé párnái között kutatott, porfelhőt kavarva
maga körül.

– Jóságos ég, Hart! – kiáltott fel. – Borzasztó zajt csapsz.

Hart világa hirtelen szilánkokra robbant. Eleanor Ramsay nem lehetett ezen a helyen, amely a
düh, a kapzsiság, a féltékenység és a félelem rettenetes emlékeit őrizte. Eleanor úgy állt itt,
mint nárcisz az ingoványban, törékeny virágszál, amelyet könnyedén beszippanthat a mélység.
Hart nem akarta, hogy ez a világ, életének sötét része egyáltalán Eleanorhoz érjen.

– Eleanor – mennydörögte visszafojtott dühvel. – Megmondtam, hogy ne gyere ide.

Eleanor kirázott egy párnát, majd a helyére ejtette. – Igen, tudom. De úgy gondoltam, tovább
kell keresnem a fényképeket, és tudtam, ha tőled kérem a kulcsot, úgysem adod ide.

– S a hátam mögött Ianhez fordultál?

– Hát persze. Sokkal logikusabban gondolkodik nálad, és nem zaklat bosszantó kérdésekkel.
Nem szóltam neki a fényképekről, ha ettől tartasz. Elvégre igen személyes dologról van szó.
Egyébként sem számít, mert egy szóval sem kérdezte, miért akarok idejönni.

Hart úgy meredt Eleanorra, hogy dermesztő pillantásától Angelina Palmer arcáról rögtön
lefagyott volna a kurtizánok jól betanult mosolya, és rémülten elsápadt volna. Eleanor azonban
farkasszemet nézett Harttal.

A fején kerek kalap ült, nevetséges kis fátyollal. A pöttyös fátylat felhúzta, de nem egészen,
kissé lelógott homloka jobb oldalán. Sötétbarna ruháját vastag por borította, ahogy verejtékes
arcát is. Egyik vörös hajtincse kiszabadult, kígyóként tekeregve hullott a ruhájára. Elbűvölően
zilált volt, és Hart rettenetesen kívánta.

– Megmondtam, hogy nem akarlak ezen a helyen látni – morogta. – Sem most, sem máskor.

– Tudom. – Eleanor kényelmesen az ajtót eltorlaszoló íróasztalhoz sétált, és kihúzta a legalsó

fiókját. – Nem voltam olyan ostoba, hogy egyedül jöjjek. Apámmal és Ian-nel a múzeumban
találkoztam, azután apámat hazaküldtem Maigdlinnel a hintón, és gyalog jöttünk ide Iannel.
Egész úton felügyelet alatt voltam.

– Engem inkább az zavar, hogy arra kértelek, egyáltalán ne gyere ide, te pedig felháborító
módon nem engedelmeskedtél nekem. – Hart szavai hangosan visszhangzottak a szobában.

– Nem engedelmeskedtem? Jóságos ég, fenséges uram! Meg kellett volna említenem, hogy az
engedelmességgel mindig is hadilábon álltam. De hiszen ezt te is jól tudod. Ha nyugodtan ültem
volna a fenekemen, és engedelmeskedtem volna apámnak, már régen kiszáradt csontváz
volnék egy széken. Apám csak igen nehezen képes döntésre jutni a legkisebb dolgok terén is,
például, hogy mennyi cukrot kér a teájába. Arra sem emlékszik soha, hogy szereti-e a tejszínt.
Korán megtanultam, hogy ne várjak senkinek az engedélyére, hanem a saját kezembe ragadjam
a kezdeményezést.

– Most nekem dolgozol.

Eleanor a fiókban kutatott, nem is pillantott Hartra. – Aligha vagyok szolgád, de a helyzeten az
sem változtatna. Ha éppenséggel a te utasításaidra várnék, folyton abban a kis
dolgozószobában gubbasztanék Wilfreddel, unottan dobolnék ujjaimmal az asztalon, várva,
hogy méltóztass végre megjelenni. Még Wilfred is csodálkozik néha az eltűnéseiden, pedig a
titkárod igazán nem szószátyár.

– Azt akarom, hogy most is pontosan abban a dolgozószobában légy!

– Fogalmam sincs, miért. Wilfrednek valójában nincs is szüksége rám, hogy legépeljem a
leveleidet. Csak azért adja a kezembe őket, hogy legyen valami munkám. Mert sajnál. Sokkal
hasznosabban töltöm az időmet, ha azt próbálom kideríteni, ki küldte a képeket, és mi a célja
velük. Igazán segíthetnél, ahelyett hogy ott ácsorogsz az ajtóban, és kiabálsz velem.

Hartnak forrt a vére. – Eleanor, azt akarom, hogy most rögtön hagyd el ezt a házat!

Eleanor kinyitotta a következő fiókot, vidáman jelezve, hogy cseppet sem érdekli Hart
véleménye. – Addig nem megyek, amíg itt be nem fejeztem a kutatást. Rengeteg rejtett zug,
falmélyedés és bútor van ebben a házban!

Hart befurakodott a komód mellett a szobába, megragadta Eleanor vállát, és gyorsan talpra
állította. A fátyol most már teljesen eltakarta egyik ibolyakék szemét.

Mielőtt Hart felfogta volna, mit tesz, végighúzta kezét Eleanor karján, és két csuklóját a háta
mögé szorította. Tudta jól, hogyan kell lefogni egy asszony karját, hogyan tarthatja
mozdulatlanul. Eleanor döbbenten nézett Hartra, piros ajka szétnyílt.

A férfi testét elöntötte a vágy hulláma, a gyötrelmes szenvedély, amely borotvaéles fogaival
marcangolta egész bensőjét. Hart megigézve bámulta Eleanor csábító, pirosló száját, a
szigorúan begombolt ruha alatt hullámzó keblét, arcán az alákígyózó, aranyvörös hajtincset.
Hirtelen lehajolt, és szájába vette a kiszabadult fürtöt. Eleanor mélyet sóhajtott, Hart pedig
odafordította a fejét, és foga közé kapta piros ajkát.

Ilyen közelről nézve Eleanor szeme hatalmasnak látszott. Egy csapásra eltűnt minden
dacossága, nyakas nemtörődömsége. Hartra, egyedül Hartra összpontosított, aki beleharapott
az ajkába, nem durván, éppen csak annyira, hogy csapdába ejtse. Eleanor lélegzete forrón
cirógatta a férfi arcát, két csuklója a markában pihent.

Megszelídült volna? Nem. Eleanor soha. Ha el is csendesedett Hart jártas kezében, akkor azt
csakis saját akaratából tette.

Hart könnyen a magáévá tehetné, akár most is, az Eleanor háta mögötti komód tetején.
Gyorsan és könnyen – csupán néhány lökés, és Hart kielégülne. Le sem kellene vetkőzniük.
Eleanor ismét Harté lehetne, menthetetlenül.

Hart lágy csókot lehelt Eleanor szájára, ahol az imént még a fogai harapdálták. Ajka kissé sós
volt az izzadságtól, puha, mint a selyem, finoman perzselő. Hart ismét megharapta, egészen
finoman, majd újra megcsókolta.

Eleanor a férfi felé fordult, hogy viszonozza a csókját, szemhéja lecsukódott, rózsás, puha szája
Hartéra talált. A férfi lecsapott rá, be akarta dugni két ajka közé a nyelvét, ám Eleanor
visszahúzódott.

– Ne! – Olyan halkan suttogta, hogy Hart nem is hallotta volna, ha nincs ennyire közel. De
Eleanor szemében nem látszott félelem. Inkább bánat és szívfájdalom. – Nem tisztességes.

– Nem tisztességes?

– Velem szemben. – Eleanor szempilláján könnyek csillogtak.

Hartot sötét kéjvágy kerítette hatalmába. Erősen markolta a csuklóját, de Eleanor nem ijedt
meg, nem mozdult.

Ő volt Hart Mackenzie, Kilmorgan hercege, Nagy-Britannia egyik leghatalmasabb embere, és

Eleanor Ramsay a kezére adta magát. Hart bármit tehetett vele, amit csak akart, idefenn
egyedül, ebben a szobában.

Bármit.

Eleanor két szeme – az egyik a pöttyös fátyol mögül, a másik szabadon – Hart arcát fürkészte. A
férfi mély levegőt vett, amely tűzként égette a bensőjét, és kényszerítette magát, hogy
elengedje.

Egész teste tiltakozott a mozdulat ellen. Hart hátrált egy lépést, mielőtt megfordult, és az
íróasztalra támaszkodott. Öklét a fához szorította, tüdeje sajgott, miközben forrón lüktetett
ereiben a vér.

– Hart, jól vagy?

Eleanor aggódva figyelte. Nem félt most sem. Csupán aggódott – Hartért.

– Igen, jól vagyok. Mi az ördögért ne volnék?

– Mert vörös az arcod, és összetöröd az asztalt, ha nem vigyázol.

– Rögtön jobban leszek, amint elhagyod ezt a házat!

Eleanor széttárta galambszürke kesztyűs kezét. – Majd ha befejeztem a kutatást.

Hart felüvöltött. Megragadta a komódot, felborította, és a földhöz vágta. A következő

pillanatban sötét árny borult az ajtóra. Ian lépett be, komor arca csakis Hartnak szólt.

Eleanor akkor Ianhez fordult, ragyogó mosollyal. – Hát itt vagy, Ian. Megtennéd, hogy lekíséred
Hartot? Gyorsabban végzek, ha nem dobálja itt a bútorokat.

Hart Eleanorra vetette magát. Ian megpróbálta útját állni, de Hart félrelökte.

Eleanor felsikoltott. Hart nem törődött vele. Felkapta, a vállára dobta, majd Ian mellett
elvágtatva – aki tétlenül hagyta – lecipelte Eleanort a lépcsőn.

– Ian, hozd a csomagomat! – kiáltott vissza Eleanor. – Hart, tegyél már le! Ez nevetséges.

Hart városi hintója a ház elé gördülve megállt egy gázlámpa alatt, amely betegesen sárgára
festette az immár sűrűn gomolygó ködöt. Hart legalább lábra állította Eleanort, mielőtt a
könyökénél fogva kivezette a lépcsőn a házból, hogy betessékelje a kocsiba.

Eleanor nem ellenkezett, csak így szólt: – Na de igazán, Hart! – A férfi észrevette, amint Eleanor
a járókelőkre pillant, nyilvánvalóan úgy gondolta, nem csap botrányt.

Az inas sietve kinyitotta a hintó ajtaját, és Hart betuszkolta Eleanort. Gyorsan beszállt mellé,
azután szólt a kocsisnak, hogy a Grosvenor térre vigye őket. Hart tisztában volt vele, hogy
Eleanor egy pillanatig sem maradna a kocsiban, ha nem őrizné egész úton hazáig.

A boltban talált fényképek lélegzetelállítók voltak – Hart teljes dicsőségében.

Eleanor később egyedül üldögélt az asztalnál a szobájában, a képek kiterítve feküdtek előtte.
Köntöst viselt, új, smaragdzöld ruhája, amelyet az esti bálra vásárolt, az ágyon hevert.

Ian – az ég áldja meg – hozta el a barna papírba csavart csomagot Eleanornak, amikor visszatért
Hart palotájába. Most sem firtatta, mi van benne. Eleanor megvárta, amíg Maigdlin lemegy
vacsorázni, csak akkor vágta el a szalagot és csomagolta ki a dobozt, majd rakta ki egyenként a
fényképeket.

Összesen tizenkettő lapult a dobozban, hat ugyanabban a szobában készült, ahol Hart kinézett
az ablakon. A másik hat pedig egy kisebb hálószobában, amelynek berendezése a High Holborn-
i házra emlékeztette.

Eleanor az egyik képre tette az ujját, és lassan magához húzta. Ez különbözött a többitől, mert
Hart itt nem volt meztelen. Teljesen a fényképezőgép felé fordult, csupán egy Mackenzie-
kockás skót szoknyát viselt a csípőjére csúszva. Abban is más volt ez a kép, hogy Hart szívből
nevetett rajta.

Mosolyától ragyogott a szeme, vonásai megenyhültek. Egyik kezét az övén nyugtatta, a másikat
tenyerével kifelé tartotta, mintha azt mondaná a fényképésznek – aki nő is lehetett –, hogy ne
fotózza. A kép mégis elkészült.

A végeredmény pedig olyannak mutatta Hartot, amilyen valójában volt. Nem igaz. Amilyen
régen volt – ördögi csibész, elbűvölő mosollyal. Az a fiatalember, aki annak idején vidáman
ugratta Eleanort, rákacsintott, és komisznak nevezte, amiért egy hírhedt Mackenzie közelében
akart lenni.

Hart akkor még gyakran nevetett Eleanorra, és elérte, hogy a lány is visszakacagjon rá. Nem félt
megosztani vele a gondolatait – törekvéseit, álmait, aggodalmát három öccséért, apja iránt
érzett dühét. Sűrűn meglátogatta Eleanort Glenardenben, ahol fejét a lány ölébe hajtva hevert
a nyári rózsák között, és kiöntötte neki a szívét. Azután megcsókolta, ahogyan igazi szerető
csókol, nem pedig szűzies udvarló. Még most is, valahányszor megcsapta orrát a vörös rózsa
illata, Eleanor érezte Hart ajkának érintését a száján, szájának sötét vággyal teli ízét.

Elárasztották az emlékek, könnyek szöktek a szemébe. Hart valóságos ördög volt, de tele élettel
és reménnyel, nevetéssel és erővel. Eleanor őszintén szerette.

Abból az emberből azonban, akivé Hart az évek során vált, hiányzott a nevetés és a remény,
csupán megszállottság lakozott a lelkében. Harcolt – Eleanor olvasta az újságokban, hogyan
állította maga mellé egyik politikust a másik után, miként nyerte meg a tömegeket, hogy őt
akarják követni. Hart sohasem mondott semmi jót a csinos Károly hercegről, az ifjú
trónkövetelőről – a pimasz fattyú, aki koldusbotra juttatta a skót felföld népét –, de a néhai
hercegnek ugyanilyen meggyőző képessége lehetett, ha még a hitetlenek is hittek benne.

Ám amint Hart egyre nagyobb hatalomra tett szert, úgy fogyott belőle a melegség is.
Eleanornak eszébe jutott, mit látott délelőtt Hart szemében, amikor útját állta az ajtóban, és
később délután is, a High Holborn-i házban. Kemény és magányos ember lett, akit a düh és az
eltökéltség hajt, nyoma sincs már mosolygós izgatottságának, eltűnt szívéből a nevetés.

Eleanor félretolta a képet, és másikat húzott maga elé. Hart ezen is a fényképezőgépbe
mosolygott, gyakorlott huncutsággal. A szoknya nem takarta már a testét; a kezében tartotta,
ahonnan a földre lógott.

Hihetetlenül gyönyörű férfi volt. Eleanor megérintette a mellkasát, még emlékezett, milyen volt
megsimogatni. Ma délután kapott egy kis ízelítőt, amikor Hart hátrafogta a kezét, és fölébe
kerekedett az erejével. Ki volt szolgáltatva neki – tudta jól, hogy nem mehet el, amíg Hart el
nem engedi. Ám ahelyett, hogy félt volna, sötét izgalom száguldott végig az ereiben.

– Eleanor, készen vagy már?

Riadtan összerezzent, amikor meghallotta Isabella hangját az ajtaja előtt. Besöpörte a képeket a
dobozba, és már éppen a komód legalsó fiókjába rejtette az egészet, amikor Isabella Mackenzie
belibbent a szobába, ezüstszínű szatén és taft estélyi ruhában.

Eleanor bezárta a fiókot, és a kulcsot a fűzőjébe dugta.

– Sajnálom, Izzy – szabadkozott. – Még be kellett fejeznem valamit. Segítesz felöltözni?

Hart pontosan tudta, mikor lépett be Eleanor a zsúfolt bálterembe.

Eleanor ma este zöld színben jelent meg – sötétzöld ruhában, amelynek kivágása látni engedte
a keblét, és szabadon hagyta a vállát. A többi hölgynél jóval kisebb turnűrt viselt, amely kissé
hátrahúzta, majd lágy hullámokban engedte földig omlani a szatén felsőszoknyát. A ruha
szabása felhívta a figyelmet Eleanor karcsú derekára, amelyet feszes fűző fogott körül, telt
keblét kiemelő dekoltázsára irányítva a figyelmet. Egyszerű, egyetlen smaragddal ékes lánc
függött a nyakában, hozzá pedig smaragd fülbevalót viselt, a ruhájához illőt.

Hartnak eddig David Flemingen járt az esze, aki szeme és füle volt az alsóházban. Éppen azon
törte a fejét, vajon miként boldogul a barátja. Fleming ma este arra használta
rábeszélőképességét, hogy Hart mellé állítson néhány habozó képviselőt, és bizalmatlansági
indítványt nyújtsanak be Gladstone ellen. Hart tudta, hogy közel az idő, amikor lemondásra
kényszerítheti a miniszterelnököt, aki vagy elfogadja, hogy Hart koalíciója van többségben, vagy
új választásokat ír ki. S Hart gondoskodni kívánt róla, hogy ezúttal saját koalíciója arasson
győzelmet.

Nyerd meg őket bármi áron! – utasította Fleminget Hart. Fleming, aki velejéig romlott volt, de
olyan elbűvölő és ravasz, akár a kígyó, biztosította Hartot a győzelméről.

Amint azonban Eleanor belépett a terembe, Gladstone, a szavazás és a győzelem – egyszerre

mind semmivé foszlott.

Eleanor ragyogott. Hart most először látta másban az állig begombolt, ócska pamut és szerzs
holmikon kívül, amelyeket állandóan viselt. A báli ruhában valósággal sugárzott. Az öltözéket
Isabella vásárolta vagy kölcsönözte Eleanornak, ám bárhogy történt is, az eredmény
lélegzetelállító volt.

Kissé túlságosan is. Hart képtelen volt levenni róla a szemét.

– Nagyon unom, hogy állandóan kölcsönveszed a feleségemet, mert azt akarod, hogy az
unalmas mulatságaidon háziasszonykodjon – morgolódott Mac, aki megállt Hart mellett egy
olyan ritka pillanatban, amikor éppen nem volt mellette senki. – Ezek miatt az átkozott bálok
meg zenés estek miatt, a házunkban nyüzsgő festőkkel körülvéve, már szinte sohasem látom.

Hart akkor sem vette le a szemét Eleanorról, amikor ivott egy korty whiskyt. – Arra célzol, hogy
nem viheted olyan gyakran ágyba, mint szeretnéd?

– Még csodálkozol? Nézz csak rá! A legszívesebben minden férfit megfojtanék, aki hozzá mer
szólni.

Hart nehezen tudta elfordítani a tekintetét Eleanorról, de meg kellett állapítania, hogy Isabella
valóban remekül fest karcsú alakján ezüst és zöld ruhájában. Mint mindig.

Mac őrülten beleszeretett, amint meglátta. Hat évbe telt a bolond öccsének, mire rájött,
hogyan szeresse, de a vihar szerencsésen elmúlt, és a házasságuk biztos révben horgonyzott.
Isabella és Mac sugárzóan boldogok voltak együtt, Isabella lelkesen gondját viselte a férjének,
így Hartnak nem kellett vigyáznia rá többé.

Mac elhessegette a pincért, aki pezsgővel kínálta; antialkoholista lett, miután éveken át kis híján
halálra itta magát. – Mi lesz a szándékoddal, miszerint hamarosan keresel magadnak egy saját
feleséget? – kérdezte Mac a pincér távozása után.

Hart tekintete újra Eleanorra vándorolt, aki éppen egy márkit köszöntött a nejével, mintha régi
jó barátok volnának. A szeme sugárzott, kesztyűs kezével élénken gesztikulált beszéd közben.
Csilingelt a kacagása, és máris egy meglehetősen szégyellős hölgyet üdvözölt, akit bevezetett
egy kisebb csoportba, ahol a hölgy nyomban feloldódott. Ez is Eleanor egyik nagyszerű
tulajdonsága volt. Attilát, a hunt is el tudta volna bűvölni.
– Hallottad, mit kérdeztem? – morogta Mac.

– Hallottam, és megmondtam, hogy ne foglalkozz a magánéletemmel.

– Itt van Eleanor az orrod előtt. Az ég szerelmére! Csókold ájulásig, azután küldess a papért!
Akkor Eleanor lehet a báljaid háziasszonya, Isabella pedig végre otthon maradhat velem.

– Már nem tart sokáig – felelte Hart derűsen, továbbra is Eleanort figyelve. – Isabellával
hamarosan Berkshire-be menekültök, ahol egész nap az ágyban maradhattok.

– Mert akkor Ainsley és Beth játssza majd a háziasszony szerepét. Ugye tudod, hogy a fivéreid a
legszívesebben meglincselnének?

– A tervemnek az is része, hogy a vendégeket egy bájos hölgy üdvözölje – magyarázta Hart. –
Isabella ezt pontosan megérti.

A magyarázat nyilvánvalóan nem hatotta meg az öccsét. – Hart, te képes volnál megtervezni
Krisztus második eljövetelét, és napirendet küldetnél neki Wilfreddel. Meg kell tanulnod
engedni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek.

Azzal Mac válaszra sem várva sarkon fordult, és utat tört magának Isabellához.

Meg kell tanulnod engedni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. Hart egy korty whiskybe
fojtotta cinikus kacaját. Mac nem értette, hogy fivéreivel azért éltek ma boldogan, mert bátyjuk
nem volt hajlandó tétlenül hagyni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek.

Ha Hart nem avatkozott volna be életük minden apró részletébe, Cam és Mac ma is egy
maláriával fertőzött őserdőben vagy a fagyos Skócia földjét túrva próbálnának megélni. A
versenylovak, a művészet, a nők és a finom whisky ismeretlen fényűzésnek számítanának.

S Ian? Ian most halott volna.

Nem, Hart fivérei nem tudták, mennyi mindent tett értük, és Hart azért imádkozott, hogy
sohase tudják meg. Az egyetlen ember, aki sejtette az igazságot, az a sötétzöld ruhás hölgy volt,
aki a vendégekkel csevegett, lenyűgözve őket sugárzó mosolyával. Eleanor volt az egész világon
az egyetlen, aki tudta az igazat Hart Mackenzie bűneiről.

Eleanor figyelte, amint Mac magára hagyja Hartot, akit nyomban körülrajongtak a csodálói.

A bálnak az volt a célja, hogy megjutalmazza Hart kitartó támogatóit, és továbbiakat toborozzon
az általa létrehozott koalícióba, egyrészt Gladstone, másrészt a Toryk oldaláról.

Ám a két hölgyről, akik felbukkantak Hart oldalán, Eleanor biztosan tudta, hogy nem
politizálnak. Hart balján Lady Murchison állt, egy vikomt neje, a jobbján egy tengerészeti
parancsnok hitvese. A parancsnokné határozottan belekarolt Hartba, Lady Murchison pedig
lopva végighúzta kesztyűs kezét Hart hátán.

Le akar feküdni vele.

Hát persze. Ugyan ki tudna ellenállni Hartnak fekete zakójában és Mackenzie-kockás

szoknyájában, izmos vádliján feszülő gyapjúharisnyájában? Hart úgy beszélt a körülötte álló kis
csoporthoz, mint aki észre sem veszi, hogy a két hölgy egyre jobban rátapad.
Eleanor elfordult, és ragyogóan mosolygott a többi vendégre. Született tehetsége volt a
háziasszonykodáshoz – hogy mindenki kellemesen érezze magát, hogy a táncolni vágyók
megfelelő partnert találjanak, hogy az idősebb vendégek ne érezzék elhanyagoltnak magukat a
fal mellett. A társaság eléggé népes volt, bár Eleanor tudta, hogy a vendéglista meglehetősen
korlátozott, és aki nincs rajta, eget-földet képes megmozgatni, csak hogy felkerüljön a neve.
Mindez annak a játéknak a része volt, hogy a politika egén Hart ragyogjon a legfényesebben.

Ian nem volt jelen, de ezen senki sem csodálkozott. Ian gyűlölte a tömeget. Isabella azt mesélte,
ha Beth mellette van, Ian akár a tűzön – sőt még a tömegen is – átmegy, ám csakis feleségével
az oldalán.

Nem hibáztatom – gondolta Eleanor, miközben járkált, és mindenkivel elbeszélgetett. Az

emberek gyakran megbámulták Iant, még mutogattak is rá. – A tébolyult Mackenzie –
mondogatták, nem egészen tisztességesen. – Elvette azt a kis félig francia senkit – suttogták. –
Szegény asszonynak biztosan nagyon kellett egy férj.

Nem volt annyira szegény, és férjre sem volt olyan nagy szüksége. Beth meglehetősen jelentős
vagyont örökölt, mielőtt hozzáment Ianhez. Eleanor jól ismerte az embereket – sokan csupán
bosszúból sutyorogtak, mert Beth nem az ő családjukba házasodott be, nem oda vitte azt a szép
summát.

Eleanor viszont valóban élvezte ezen az estélyen, hogy találkozhatott néhány fiatalkori
barátnőjével. Ezek a hölgyek többnyire már férjnél voltak, és lekötötték őket az anyai gondok,
hogyan találhatnak jó dadát, vagy miként boldogulnak fiaik az iskolában. S mert Eleanor még
hajadon volt, mindannyian férjet próbáltak keresni neki.

– El kell jönnöd velünk csónakázni, drága El! – lelkendezett az egyik hölgy. – A bátyám és a
barátja most tért haza Egyiptomból. Meg sem ismernéd őket, úgy lebarnultak a napon. Micsoda
dolgokat mesélnek! Nagyon izgalmas. Biztosan szívesen találkoznának veled.

– Apám is minden bizonnyal szívesen meghallgatná a történeteiket – válaszolta Eleanor. –

Szereti az utazást, amíg nem kell messzire mennie a karosszékétől.

A hölgy kacagott, ám a szeme közben elszántan csillogott. – Jól van, akkor hozd el drága
édesapádat is! Nagyon hiányzik nekünk.

Több hasonló ajánlat is elhangzott, csupa olyan kirándulásról, amely semmiképpen sem volna
az igazi Eleanor nélkül. S a társaságban persze mindig akadna egy nőtlen báty, egy
unokatestvér, sőt akár egy megözvegyült nagybácsi is. A jelek szerint Eleanor ismerőseinek
eltökélt szándéka volt, hogy szegény Eleanort még a szezon előtt férjhez adják.

Murchison vikomtessz egész idő alatt Harton lógott. Mr. Charles Darwin ugyan azt állította,
hogy az emberek a majmoktól származnak, Lady Murchison ősei azonban bizonyára kullancsok
voltak.

Eleanor észrevette, amint Lady Murchison keze titokban lecsúszik Hart kockás szoknyával takart
hátsójára. Hart okosabb volt, semhogy összerezzenjen, de kissé balra fordult, így Lady
Murchison kénytelen volt elhúzni a kezét.

S vajon a hölgy csalódottnak látszott? Egyáltalán nem. Kacagott, és még kihívóbban bámult Hart
szemébe.

Nyomorult tehén!
Eleanor elindult Hart irányába, bár minden csoportnál megállt csevegni és figyelni, megcsodálni
és gratulálni, tanácsot adni és vigasztalni egy kicsit. A bálterem parkettja tele volt táncoló
párokkal, Hart azonban kitartóan álldogált a szélén, hiszen köztudott volt, hogy a herceg
sohasem táncol a báljain.

Olyan kényelmetlen dolog a turnűr, háborgott magában Eleanor, amint átfurakodott a kitömött
farú hölgyek között. A divat idén azt diktálta, hogy nők jókora polcokat erősítsenek a hátsó
felükre, amelyeket azután óriási csokrokkal vagy bársonyrózsákkal aggassanak tele. Tehetnénk
rájuk teás készletet meg néhány könyvet is – mélázott Eleanor, miközben átaraszolt a hölgyek
újabb csoportján.

Egyszer csak felbukkant a Hart körül közvetlenül tolongók és az egy sorral kijjebb furakodó
vendégek között. Véletlenül sikerült meglöknie egy magas úriembert, aki egy pohár vérvörös
bort szorongatott a kezében. Az úr ujjai között vészesen megingott a kehely.

Akkor történt a katasztrófa. A pohár kiesett az úr kezéből, és az lefelé fordulva a padlóra

zuhant. Rubinvörös folyadék csillant a levegőben, amint végigömlött Lady Murchison
ezüstszatén ruháján.

Lady Murchison felvisított. A vörösboros úriember döbbenten mentegetőzött. Eleanor beljebb

furakodott, és szörnyülködve arcához szorította kesztyűs kezét. – Jaj, drágám! Szegénykém.

Lady Murchison arca csúnyán elzöldült, miközben elengedte Hartot, aki hatalmas zsebkendőt
vett elő, és átnyújtotta a hölgynek. A ruha tönkrement, a vörös folt egyre terjedt, mintha vérző
seb okozta volna.

Eleanor megragadta Lady Murchison kezét, aki felemelte a zsebkendőt.

– Ne, ne dörzsölje! Csak jobban beledolgozza a szaténba. Keresünk szépen egy pihenőszobát,
azután elküldetünk a komornájáért és egy kis szódavízért.

Azzal elvonszolta Lady Murchisont, miközben a magas úriember fáradhatatlanul szabadkozott.

Lady Murchison nem tehetett mást, Eleanorral tartott. Mindenki őket bámulta, bátorítóan
kiáltoztak, és együttérzésükről biztosították Lady Murchisont.

Mindenki, kivéve Hartot. A férfi átható pillantást vetett Eleanorra, miközben egy csettintéssel
utasította egyik cselédjét, hogy szaladjon szódáért. Hart tekintete elárulta, hogy pontosan
tudja, mit követett el az imént Eleanor, és miféle ok vezérelte.

Hatodik fejezet
– El!

Eleanor megállt, amint meghallotta Hart hangját egy emelettel lejjebb. Egy óra telt el a Lady
Murchison balesete óta, és Eleanor felment, hogy keressen egy vállkendőt, mert az egyik hölgy
panaszkodott, hogy fázik. A bálteremben folytatódott a tánc és az ivászat, pergő, skót
táncmuzsika töltötte be a termet.

A lámpákban halványan világított a gázláng, Hart teste árnyéknak hatott a mélyebb sötétség
háttere előtt. Úgy festett, mint a sötétben bujkáló skót felföldi harcos, aki arra vár, hogy
lecsaphasson az ellenségeire – csak a kétélű kard hiányzott. Eleanor látott egy festményt Hart
ük-ük-apjáról, Malcolm Mackenzie-ről, karddal a kezében, dölyfös vigyorral az arcán, és úgy
vélte, Hart nagyon hasonlít rá. Malcolm a legenda szerint őrült volt, könyörtelen harcos, akit
senki sem tudott legyőzni, és az egyetlen az öt Mackenzie fivérből, aki túlélte a cullodeni csatát.
Ha a vén Malcolmban volt akár egy csepp is Hart mindenre elszánt határozottságából, akkor
valóban veszélyes lehetett.

Eleanor mosolyt erőltetett az arcára, és szép lassan lesétált a lépcsőn Harthoz, karjában a
kendővel. – Mit keresel itt, Hart? A bálnak még nincs vége.

Hart elállta az útját, amint Eleanor megpróbált elsiklani mellette. – Magad vagy az ördög,
Eleanor Ramsay.

– Mert viszek egy vállkendőt az egyik didergő hölgynek? Azt hittem, kedves tőlem.

Hart tekintetében újra felsejlett valami a régi tűzből. – Írattam Wilfreddel egy csekket Lady
Murchisonnak a ruháért.

A férfi természetesen nem felejtette el a kínos kis közjátékot a bálteremben. – Milyen figyelmes
– dicsérte Eleanor. – A bor sajnos csúf foltot hagy. Igazán kár, szép ruha volt.

Megint ki akarta kerülni Hartot, de az megfogta a karját. – El!

– Tessék?

Nem tudta megfejteni, mi rejlik Hart aranyló, rezzenetlen tekintete mögött. Azt hitte, Hart meg
fogja róni, amiért szándékosan tönkretette Lady Murchison ruháját – a hölgy végül beismerte
vereségét, amikor a szóda nem távolította el a foltot, és hazament. Hart azonban mindezt egy
szóval sem említette.

Inkább megérintette Eleanor smaragd fülbevalóját. – Ez anyámé volt.

Hart hangja gyengéden csengett, ujja is gyengéden simított végig Eleanor fülcimpáján. Erre
vágyott Lady Murchison, Hart gyakorlott érintésére, és ahogyan a hangja gyengéden
elcsendesült, tüzet szítva a szerencsés hölgy testében.

– Isabella ragaszkodott hozzá – mentegetőzött Eleanor gyorsan. – Vissza akartam utasítani,

hiszen édesanyádé volt meg minden, de ismered Isabellát. Ha egyszer a fejébe vesz valamit,
nem lehet vele vitába szállni. Megkérdeztelek volna, de szinte az utolsó percben történt, már
éppen fogadtad a vendégeidet. Levehetem, ha akarod.

– Nem. – Hart finoman a tenyerébe zárta a fülbevalót. – Isabellának igaza volt. Jól áll neked.

– Mégis szemtelenség volt tőle, hogy ideadta.

– Anyám is azt akarta volna, hogy viseld. – Hart hangja még lágyabb lett. – Azt hiszem, kedvelt
volna téged.

– Találkoztam vele, egyszer – mesélte Eleanor. – Még kisgyerek voltam, talán nyolcéves, nem
sokkal édesanyám halála után. Jól kijöttünk. Azt mondta, szeretné, ha volna egy lánya is.

Eleanor még emlékezett a hercegné édes illatára, amint hirtelen magához ölelte, és nem is
akarta elengedni a kislányt. Hart édesanyja, Elspeth gyönyörű asszony volt, tekintete azonban
rémületet tükrözött.
Hart egy kicsit emlékeztetett rá, de leginkább Ian és Mac hasonlított az asszonyra. A két idősebb
fivér az apjára ütött, aki nagydarab, brutális ember volt, és nem kedvelte Eleanort, bár a lányt
ez korántsem izgatta.

Hart elengedte a fülbevalót, és szájához emelte Eleanor kezét. Végigcsókolta az ujjait, forró
lehelete áthatolt a kesztyű vékony anyagán.

Eleanor mozdulatlanul állt, markolta a vállkendő csúszós redőit, és közben őrülten kalapált a
szíve. Hart lehunyta a szemét, amikor ismét megcsókolta a kesztyűjét, mint aki úgy próbálja
magába szívni Eleanor testének melegét.

Aznap délután Hart vadul ölelte magához, és Eleanor háta mögé szorította a csuklóját.
Megharapta az ajkát, de nem izgatón vagy játékosan. Nyers kéjvágy lángolt a szemében.

Eleanor nem félt. Tudta, hogy Hart nem bántaná. A szívét egy pillanat alatt összetörné, de
sohasem okozna neki fájdalmat.

Hart most maga volt a megtestesült gyengédség. Megérintette Eleanor száját azon a helyen,
ahol korábban megharapta. Eleanor finom ajakfestékkel takarta el a sebet, de Hart pontosan
tudta, hol találja.

– Fájdalmat okoztam? – kérdezte Hart aggodalmasan.

Eleanor nem állta meg, hogy nyelvével meg ne érintse az ajkát. – Nem.

– Soha ne engedd, hogy bántsalak! – kérlelte Hart. – Ha netán bármi olyat teszek, ami nincs
kedvedre, rögtön szólj: Hagyd abba, Hart! S akkor nyomban abbahagyom. Megígérem.

Eleanor a fejét rázta. – Sohasem tettél semmit, ami nem volt kedvemre. – Mélyen elpirult.

Hart megérintette Eleanor felső ajkát. – Komisz ember vagyok. Tudod jól. Ismered az összes
titkomat.

– Nem igazán. Tudom, hogy kedveled a… játékokat. Megértettem. Mint a fényképek is. Bár azt
mindig tudni szerettem volna, pontosan milyen játékokban lelsz élvezetet.

Ha Eleanor azt hitte, hogy Hart szépen elmeséli neki a lépcsőházban, bizony csalódnia kellett.

– Nem játszani akarok – válaszolta Hart. – Veled nem. Amit veled akarok, az… – Csillogott a
szeme. – Olyan dolgokra vágyom, amilyenekre nem volna szabad.

Két kezébe fogta Eleanor arcát, aki látta, hogyan lüktet Hart nyakán az ér, miként borul lángba
az arca.

Hart visszafogta magát. Bármiféle gondolatok keringtek is a fejében, bármire vágyott, amit nem
mondhatott el, képes volt uralkodni magán. Kezének remegése, testének merevsége, elsötétülő
tekintete mind erről árulkodtak.

Hart közelebb hajolt. Eleanor érezte a borotvaszappan illatát, a whiskyét, amelyet este ivott, és
mögötte halványan Lady Murchison meglehetősen borzalmas parfümjét.

Még közelebb jött. Hart behunyta a szemét, amint szájával az apró sebhez ért, ahol megharapta
Eleanor ajkát.
Eleanor szíve összeszorult, mozdulatlanul állt, döbbenten az érzéstől, hogy minden ízében sajog
a vágytól. Hart szája gyengéden cirógatta, hüvelykujja a szája sarkánál pihent.

Eleanor lábujjhegyre állt, megízlelte a férfi szájába hatoló nyelvét. Finoman, óvatosan, Hart még
mindig visszafogta magát. Ajka sima és száraz volt, szája nedves. A férfi vad íze még mindig
ismerős volt Eleanor számára. Az évek egyszerre lehulltak róluk; összeillettek.

Hart ujjai erősen, forrón égették a bőrét, szája még erősebben tapadt az övére. Eleanor elolvadt
tőle, tüzelt a teste, kívánta a férfit.

Ha bármi olyat teszek, ami nincs kedvedre, rögtön szólj: Hagyd abba, Hart! S akkor nyomban
abbahagyom. Hart nyilván úgy gondolta, hogy akkor tegye, ha úgy viselkedne, mint aznap
délután, amikor Eleanor teljesen ki volt szolgáltatva neki.

Tehetetlen volt most is, de nem állt szándékában Hartot megfékezni.

A vállkendő kicsúszott Eleanor erőtlen ujjai közül, és a lábukhoz hullott. Hart még közelebb
nyomult, combját Eleanor szoknyájához szorította, karjával átölelte a derekát. Eleanor a
kelméken át is érezte a férfi kemény férfiasságát, nyilvánvaló vágyát. Gondolatában felvillant a
fénykép, amelyen Hart egy szál szoknyában nevet, azután csábító mosolyát látta maga előtt,
miután hagyta lehullani a ruhadarabot.

Gyönyörű volt. Eleanor arra vágyott, hogy Hart újra levetkőzzön – csak neki és senki másnak.

Pontosan tudta, Lady Murchison keze miért vándorolt le Hart hátán. Most Eleanor csúsztatta
oda a kezét, a frakkja alá, a finom szövésű, kockás szoknyára. Hart viselt alatta valamit, de ha
igen, igencsak vékony lehetett. Eleanor megmarkolta Hart kemény fenekét, kellemes melegség
áradt szét benne, amikor érezte a gyapjú alatt a kemény izmot.

Hart felemelte a fejét. A gyengéd kifejezésnek többé nyoma sem látszott, az ifjú Hart Mackenzie
bűnös mosolya ült ki az arcára.

– Ördög – suttogta.

– Még mindig vonzó vagy, Hart.

– Benned pedig még mindig lobog a tűz. – Hart végighúzta ujja hegyét Eleanor szempilláján. –
Látom.

– Ellenkezőleg. Aberdeenben ugyancsak hideg volt.

– S most Londonba jöttél melegedni. Komisz kislány. Eleanor ismét megmarkolta Hart farát,
nem tudott ellenállni. – Szerinted miért jöttem Londonba?

Hart tekintete elbizonytalanodott, és összevonta a szemöldökét. Eleanor emlékezett, milyen

szédítő hatalmat érzett, valahányszor Hart ingerkedését a férfi ellen fordította. A férfi nem
szokott hozzá az ilyesmihez – minden helyzetet ő akart uralni. Valósággal az őrületbe kergette,
amikor nem tudta, mire gondol Eleanor.

– A fényképek miatt, azt mondtad. Meg azt is, hogy állást akarsz.

– Aberdeenben is lehettem volna gépírónő. Azért nem kellett volna Londonba jönnöm.

Hart a homlokát Eleanoréhoz érintette. – Ne csináld ezt velem, El! Ne kísérts azzal, amit nem
kaphatok meg!
– Nem áll szándékomban kísérteni téged. De szeretnéd tudni az okát, nem igaz? Látom a
szemedben a kérdést, amikor csak rám nézel.

Hart ismét megfogta Eleanor állát. – Nem vagy tisztában a veszéllyel. Veszedelmes ember
vagyok. Amikor tudom, mit akarok, egyszerűen megszerzem.

– Lady Murchisont talán nem akartad? – kérdezte Eleanor, tágra nyílt szemmel.

– Az a nő egy hárpia. A borra nem volt szükség.

– Nem tetszett, hogy fogdosott.

Hart kissé összeszorította Eleanor ajkát, hogy csücsörítsen, és megcsókolta. – Tetszik, hogy nem
volt ínyedre. Magadnak tartogattál, hogy most te fogdoshass?

Eleanor ismét a férfi fenekébe markolt. – Úgy látom, nincs ellene kifogásod.

– Persze, hogy nincs. Sohasem volt. – Újabb lágy csók következett. – Ügyesek az ujjaid, El. Jól
emlékszem.

Eleanor kis híján összerogyott, mint a lábánál heverő vállkendő. Hart Mackenzie az ingerlés
mestere volt – ám amit annak idején együtt átéltek, most mindezt valósággá tette. Ha
megkérné Hartot, vajon felkísérné-e a legfelső emeleten lévő szobájába, az ágyában töltené-e
az éjszakát, szép lassan felidézve, hogyan élvezték régen egymás testének felfedezését?

Mielőtt megszólalhatott volna, Hart felemelte, és a korlátra ültette. Eleanor megrémült, mert
mögötte csak a mélység tátongott, de Hart erős karja megtartotta. Félrehajtotta Eleanor
szoknyáit, és a két lába közé lépett, mit sem törődve a földön heverő vállkendővel.

– Életre keltesz – súgta Hart.

Eleanor hangja megremegett. – És az olyan nagy baj?

– Igen. – Hart állkapcsa megfeszült. – Azért vagyok sikeres, mert koncentrálok. Egyetlen célra
összpontosítok, és mindent elkövetek, hogy elérjem. Ha cigány gyerekek potyognak az égből,
akkor is. Te… – Egyik karjával ölelte Eleanort, másik kezével megérintette az ajkát. – Melletted
képtelen vagyok koncentrálni. Így volt régen is, így van most is. Vissza kellene küldenem téged a
bálterembe, el a szemem elől, de ebben a pillanatban csak arra vágyom, hogy megszámoljam a
szeplőidet. Sorra csókoljam mindet. S nyalogassam…

Hart megcsókolta Eleanor arccsontját, azután jött még egy csók, majd egy újabb. Sorra csókolta
az összes apró szeplőt. Eleanor kissé hátradőlt a karjában, bízott benne, hogy Hart nem hagyja
leesni.

Tüzesnek, vadnak érezte magát, amilyennek Hart érintésére mindig. Eleanor, a kimért és
illedelmes vénkisasszony, özvegy édesapjának gyámolítója, Glenarden példaképe tudta jól, hogy
mindent megengedne Hartnak, amit a férfi akar, és a következmények miatt csak akkor fájna a
feje, amikor eljön a következmények ideje.

Hart ajka ismét rátalált Eleanor szájára, az erős, uralkodó száj gyengéden cirógatta. Eleanor
átölelte a férfit, és visszacsókolta. Szájuk újra meg újra találkozott, a csókok lágy hangjai
betöltötték a lépcsőházat. Eleanor egyik lábával átfonta Hartét, és papucscipős lábfejét
végighúzta a férfi kőkemény combján.
Hart kicsit hátrébb lépett, szemében mosoly csillant. – Komisz kis felföldi lánykám – suttogta. –
Sohasem felejtettelek el. Soha.

Eleanor éppen olyan zabolátlannak érezte magát, amilyennek Hart mondta. S akkor mi van?
Elvégre benne voltak már a korban, nem igaz? Egy özvegyember és egy vénkisasszony, akiket
botrány már nem érinthet. Mit árthat, ha csókolóznak egy kicsit a lépcsőházban?

Csakhogy ezt már nem lehetett ártalmatlan játszadozásnak tekinteni, és ezzel Eleanor is
tisztában volt. Amint lábát a férfi köré fonta, megnyitotta magát Hart előtt, és Hart pontosan
tudta, miként lépjen Eleanorhoz, hogy kemény férfiassága a megfelelő helyre találjon…

– Mackenzie? – Egy hang szállt hozzájuk felfelé a korlát oszlopai között, kissé kapatos volt,
ugyanakkor meglepett is.

Eleanor úgy megrémült, hogy leesett volna, ha nem tartja meg Hart acélkemény karja. A való
világ jeges fuvallata kíméletlenül kijózanította, Hart azonban csak felemelte a fejét, és
türelmetlenül lepillantott a lépcsőn.

– Fleming – válaszolta. – Mit akarsz?

– Ezer bocsánat a zavarásért – hangzott a gúnyos válasz. – Sajnos mindig rosszul időzítek.

Eleanor felismerte a hangot. David Fleming volt az, Hart egyik legrégebbi barátja és politikai
szövetségese. Amikor Hart Eleanornak udvarolt, David nyíltan és szégyenkezés nélkül
bejelentette, hogy szintén szerelmes a lányba. Becsületére legyen mondva, hogy sohasem
próbált a kapcsolatukba avatkozni vagy lecsapni Eleanort Hart kezéről, de miután felbontották
az eljegyzést, David egyenesen Glenardenbe rohant, és megkérte a lány kezét, aki udvariasan,
de határozottan nemet mondott.

Kedvelte Davidet, és jó barátságban maradt vele, ám a férfi botrányosan sokat ivott és

kockázott. Egyedül a politika iránti rajongása védte meg attól, hogy belepusztuljon másik két
szenvedélyébe, és Eleanor aggódott, mi lesz a férfival, ha egyszer ráun a politikára.

– Ha el tudsz szakadni néhány pillanatra, Mackenzie – mondta akadozó nyelvvel Fleming –,

Neely éppen a kocsimban ül. Megtettem minden tőlem telhetőt, de rád van szükség az utolsó
simításokhoz, hogy megnyerjük. Mondjam neki, hogy jöjjön vissza máskor?

Eleanor figyelte, hogyan változik át a szeme előtt Hart a huncut fiatalemberből, akit szeretett, a
kemény, szenvedélymentes politikussá, akivé lett.

– Nem – felelte Hart. – Rögtön lenn leszek.

David előrelépett, a lámpa megvilágította az arcát. – Jóságos ég! Hiszen az Eleanor.

Hart leemelte Eleanort a korlátról, aki máris a talpán állt, szoknyája illedelmesen a helyére
hullott.

– Tudom, hogy ki vagyok, Mr. Fleming – mondta Eleanor, amint felkapta a földről a kendőt.

David a falnak támaszkodott, ezüstflaskát vett elő a zsebéből, és alaposan meghúzta. – Akarod,
hogy elagyabugyáljam a kedvedért, El? Persze csak miután elintéztük Neelyt. Ahhoz még
szükségem van Hartra. Pokoli nehéz volt idáig is elhoznom.

– Nem szükséges – válaszolta Eleanor. – Minden rendben.

Egész idő alatt magán érezte David átható, sötét tekintetét egészen a földszintről. – Imádom
gyűlölni a fickót – mutatott Hartra a flaskával. – S gyűlölöm imádni. De szükségem van rá, neki is
rám, ezért várnom kell, mielőtt megölöm.

– Ezt már mondtad – felelte Eleanor.

Nem nézett Hartra, amint elindult lefelé a lépcsőn, de háta mögött érezte erős testének
melegét. David eltette a flaskát, megfogta Eleanor könyökét, amikor az utolsó lépcsőkhöz ért,
és lesegítette.

– Komolyan beszélek, El – mondta. – Ha védelemre van szükséged, csak szólj nekem!

Eleanor lelépett az utolsó lépcsőről, és elhúzta a könyökét. – Ne fáradjon miattam, Mr. Fleming!
– Ragyogó mosolyt vetett rá. – A magam ura vagyok, mindig is az voltam.

– Mintha nem tudnám. – David boldogtalanul felsóhajtott, és megcsókolta Eleanor kezét.

Eleanor ismét rámosolygott, finoman elhúzta a kezét, majd visszasietett a bálterembe, anélkül
hogy Hartra pillantott volna. Ám magán érezte Hart tekintetét, érezte benne a haragot, és csak
remélte, hogy nem szegény Mr. Flemingen fogja kitölteni a dühét.

David Fleming hintója éppen olyan hivalkodó volt, mint a gazdája. A kimért Mr. Neely, ez a
spártai fegyelem szerint élő agglegény kicsit sem illett bele. Egyenes derékkal ült, kalapja
meglehetősen csontos térdén nyugodott.

– Bocsásson meg a kocsi miatt! – mondta Fleming a szemben lévő ülésről, amikor Mr. Neely
viszolyogva körülnézett. – Atyám egyszerre volt szűkmarkú, ugyanakkor rendkívül nagystílű is,
én pedig megörököltem természetének gyümölcseit.

Hart a maga részéről egyelőre alig kapott a levegőt. Az imént még Eleanor meleg teste pihent a
karjában, teljes bizalommal nézve fel Hartra. Az érzés összetörte, minden egyéb eltörpült
mellette. Ha Fleming nem zavarja meg, ma éjszaka a magáévá tette volna Eleanort. Talán éppen
a lépcsőn állva, és a lehetőség, hogy valamelyik vendég megláthatja őket, csak még
izgalmasabbá tette volna a kalandot.

Merevedése csillapodott kissé, amikor David felkiáltott, ám amint most a korláton ülő Eleanorra
gondolt, a hátsója felé csúszó lábára, férfiassága ismét feszülni kezdett.

Összpontosíts! Kivetjük a hálót Neelyre, aki magával hozza tucatnyi meggyőződéses hívét,
elcsábítja őket Gladstone pártjától. Szükségünk van rá. Flemingnek igaza volt, hogy hozzám
fordult – David túlságosan romlott Neely ízlésének.

A megjavult Hart Mackenzie azonban, aki mostanság alig nyúlt nőhöz, megnyerheti a prűd
agglegényt. Egy puritánt semmi sem izgat jobban, mint egy bűneiből megtért kéjenc.

Neely rosszallóan mérte végig Davidet, aki szivarra gyújtott, hátradőlt, és élvezettel szívta be a
füstöt. Barátja ritkán vette magának a fáradságot, hogy a vágyain uralkodjon, de Hart tudta,
hogy látszólagos romlottsága borotvaéles elmét leplez.

– Mr. Fleming azt hiszi, megvásárolhatja a hűségemet – mondta Neely. Fintorgott a füsttől, és
meglepően apró markába köhögött.
David alaposan előkészítette a talajt, Hart máris látta. – Mr. Fleming kissé tapintatlan néha –
válaszolta. – Rója fel a neveltetésének!

Neely barátságtalan pillantást vetett Flemingre. – Mit akarnak? – kérdezte Harttól.

– A segítségét. – Hart széttárta a karját, a szavak könnyen tódultak az ajkára, miközben teste
továbbra is Eleanor után vágyakozott. – Reformjaim, Neely, az önnek drága ügyek lényegét
fogják érinteni. Gyűlölöm a korrupciót, utálom elfordítani a fejemet, amikor emberi lényeket
zsákmányolnak ki a nemzet fejlődésének szent nevében. Véget fogok vetni az elnyomásnak, de
szükségem van a segítségére. Egyedül nem dolgozhatok.

Neely kissé megenyhült. Hart tudta, hogy hiábavaló volna hatalmat vagy gazdagságot kínálni a
férfinak – Neely jómódú, felső középosztálybeli angol úriember volt, határozott elképzelésekkel
az emberek helyéről a társadalomban. Nem helyeselte David vad életstílusát, sem Hart
hatalmas birtokát, de nem ítélte el őket teljesen. Nem tehettek róla. Hart herceg volt, David egy
főrend unokája. Az arisztokrácia tagjai voltak, nem tehettek a kiváltságaikról.

Neely hitt abban is, hogy a felsőbb osztályok kötelessége javítani az alsóbb osztályok sorsán. A
parasztok persze maradjanak parasztok, de éljenek boldogan és jólétben, hogy lássa az egész
világ, miként tartják magukat az angolok a nemesség kötelez elvéhez. Neely soha nem ivott
volna meg egy korsó sört „a kocsmában” holmi bányásszal, nem alkalmazott volna egy londoni
zsebmetszőt fivére inasául. Ám minden bizonnyal készségesen harcolt volna jobb fizetésekért,
olcsóbb kenyérért és kevésbé veszélyes munkakörülményekért.

– Nos, igen – válaszolta Neely. – Fenséged valóban kiváló reformokat terjesztett elő. –
Megnyalta az ajkát, tekintete Davidről Hartra vándorolt.

Fleming észrevette a mozdulatot, és gyors pillantást vetett Hartra. – Talán emelhetjük a tétet? –
kérdezte. – Úgy érzem, kérni szeretne tőlünk valamit. Magunk közt vagyunk. Hármunkon kívül
senki nem fog megtudni semmit.

Hart arra számított, hogy Neely újabb adót akarna kivetni az arisztokratákra, vagy van
valamiféle dédelgetett terve, de a válasza nagyon meglepte. – Szeretnék megnősülni.

Hart felvonta a szemöldökét. – Valóban? Fogadja jó kívánságaimat!

– Nem, nem. Úgy értettem, hogy szeretnék megnősülni, de attól tartok, nem ismerek egyetlen
alkalmas, férjezetlen hölgyet sem. Fenséged talán be tudna mutatni egy megfelelő hölgynek
széles ismeretségi köréből?

Hart igyekezett leplezni a bosszúságát, David azonban kifújta a szivarfüstöt, és a gomolygó

felhőn keresztül nézett a barátjára. – Esetleg Lady Eleanor segíthetne? Mindenkit ismer az
országban.

Neely izgatottan felkapta a fejét a „Lady” szó hallatán. – Ha a szóban forgó hölgy volna olyan
kedves?

David visszadugta szájába a szivart, Hart pedig ingerült pillantással sújtotta. Habár Eleanor maga
is elismerte, hogy társadalmi köreiből sokan mennek férjhez társasági vagy anyagi előnyök
reményében, bizonyára mégsem szívesen mutatná be a fontoskodó és rátarti Neelyt valamelyik
barátnőjének.
– Figyelmeztetnem kell – mondta Hart –, még ha Lady Eleanor hajlandó is segíteni, csakis a
kérdéses fiatal hölgyön múlik, hogy elfogadja-e a házassági ajánlatát. A házasság túlságosan
megfoghatatlan dolog, nincs rá garancia.

Neely ezen elgondolkodott, majd bólintott. – Igen, értem. Nos, uraim, megfontolom a dolgot.

Hart érezte, hogy a halacska elúszik. Mégsem állt szándékában szerte Angliában feleséget
keresni a fickónak. Úgy látszik, fenyegetőzni kell, amihez szintén nem volt kedve.

Mielőtt megszólalhatott volna, David kifújta a füstöt. – Bökje ki, mit akar valójában, Neely!

Hart meglepetten pillantott Flemingre, azután elcsodálkozott, miért is nem vette észre a
jeleket. Neely feszült volt, sokkal feszültebb, mint aki csak arra vágyik, hogy bemutassák a
megfelelő hölgynek.

Hart feje azonban máshol járt ma este, nem bírt politikai játékokra összpontosítani. Persze,
hogy nem. Gondolatai még mindig Eleanor körül forogtak a lépcsőházban, testének azonnali,
ám ártatlan válaszán merengett, a szája ízén, a bőre illatán…

– Egészen mást akart kérni, mielőtt megállapodott a házasság biztonságos talaján – folytatta
David, ismét magához ragadva Hart figyelmét. – Vallja csak be! Elvégre barátok között van.
Méghozzá nagyvilági barátok között.

Másként szólva: velünk őszinte lehet, mert olyan romlottak vagyunk, amilyen úriember csak
lehet. Minket nem döbbenthet meg.

Neely megköszörülte a torkát. Elmosolyodott, és Hart megnyugodott. David megtalálta a fickó

gyenge pontját. Most már csak be kell emelni a halat a csónakba.

Neely akkor egyenesen Harthoz fordult. – Azt akarom csinálni, amit ön.

Hart értetlenül ráncolta a homlokát. – Mit csinálok én?

– A nőkkel. – Neely szeme reménykedve csillogott. – Hiszen tudja.

Magasságos ég! – Az régen volt, Mr. Neely – felelte Hart hűvösen. – Megjavultam.

– Igen. Ez igazán csodálatraméltó. – Neely mély lélegzetet vett. – De ön bizonyára tudja, hol
találhatok efféle örömökre. Szeretem a hölgyeket. Nagyon is szeretem, de kissé szégyellős
vagyok. Sejtelmem sincs, melyikükhöz közeledjek… bizonyos dolgokért. Franciaországban
találkoztam egy fickóval, aki azt mondta, tegyek a nőre kantárt, és lovagoljam meg, mint a
lovat. Szeretnék… Nagyon szeretnék kipróbálni valami ilyesmit.

Hart nehezen küzdötte le az undorát. Amit Neely akart, nem tartozott a különleges gyönyörök
közé, amelyeket Hart tanult és élvezett. Neely olyasmit kért, amiről azt hitte, hogy Hart élvezi –
kihasználni, netán bántani is a nőket a gyönyörért. Amit Neely kért, színtiszta perverzió volt, egy
világ választotta el attól a művészettől, amelyért Hart rajongott.

Amit Hart élvezett, a bizalomról szólt, nem a fájdalomról – a legfenségesebb gyönyört ígérte
annak a nőnek, aki teljesen kiszolgáltatta magát neki. Megtanulta, hogyan fedezheti fel egy nő
kívánságait, hogyan nyújtsa neki pontosan azt, amire vágyik, majd hogyan csalogassa
biztonságosan vissza a csúcsról. Hart karjában egyetlen hölgynek sem kellett félnie.
Csakhogy ez a művészet veszélyes is lehetett, és egy olyan tapasztalatlan perverz, mint Neely,
valóban kárt tehetett valakiben. A gondolat, hogy Neely azt feltételezi róla, élvezi, ha fájdalmat
okoz, bosszantotta Hartot. Neely idióta.

Ám Hartnak szüksége volt a fickó szavazataira. Lenyelte hát a haragját, és így szólt: – Mrs.
Whitaker.

– Ó! – David mosolyogva hadonászott a szivarjával. – Kitűnő választás.

– Ki ez a Mrs. Whitaker?

– Olyan asszony, aki remekül gondját fogja viselni – válaszolta Hart. Mrs. Whitaker olyan
kurtizán volt, aki meg tudta fékezni az olyan túlzottan izgatott férfiakat, mint Neely. – David
elkíséri a hölgy házához.

Neely arcán egyszerre látszott kéjvágy és félelem. – Most rögtön?

– Meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat – felelte Hart. – Mr. Flemingre bízom. Jó éjszakát, Mr.
Neely! Vissza kell mennem a vendégeimhez.

– Hogyne. – Neely meghajolt ültében, de nem nyújtott kezet. Nem tartotta volna illendőnek,
hogy kezet nyújtson egy hercegnek. – Igazán köszönöm, fenség.

David és Hart még egyszer összenéztek, azután Hart sietve kinyitotta a hintó ajtaját.
Megkönnyebbülten szállt ki a füstös kocsiból, miközben David az ülésre tette a lábát, oda, ahol
az imént még Hart ült. A dekadencia mintaképe volt. Egy inas becsukta utána az ajtót, és a hintó
elgördült.

Hart lélegzete gőzölgött a hűvös éjszakában, de a ház fényt és meleget árasztott. Zene,
beszélgetés és nevetés hangjai szálltak felé az ajtón.

Hart sokkal szívesebben ment be a házba, mint ahogyan kijött. Eleanort akarta látni. Szüksége
volt rá, hogy lássa. Szüksége volt meleg, kék szemének pillantására, ragyogó mosolyára,
túláradó csacsogására, amely olyan volt, mint a hirtelen jött eső egy forró, száraz napon. Hart
arra vágyott, hogy Eleanor szépsége kitörölje tudatából Neely csúfságát, vissza akart térni a
mézízű szeplők csókolgatásának ártatlan élvezetéhez.

Eleanor most ott állt abban a sötétzöld ruhában, amely rejtélyes módon kiemelte szeme
kékségét, fülében Hart édesanyjának smaragd fülbevalójával. Különös megkönnyebbülés áradt
szét Hart szívében, amikor Eleanorra nézett, mintha a bál, a találkozás Neelyvel – minden más –
semmit sem jelentene, és csakis Eleanor volna valóságos.

Élénken csevegett – Eleanor cseppet sem volt szégyellős – hölgyekkel és urakkal, egy legyezővel
hadonászva a kezében, amelyet időközben szerzett valahonnan. Vagy talán egész este a
csuklóján függött; Hart nem emlékezett. Amint Eleanor magyarázott, az összecsukott legyezőt
tökéletes vízszintben tartotta, azután az ajkához emelte.

Hart férfiassága kőkemény lett. Megállt a bálterem ajtajában, a félfába kapaszkodott, hogy
össze ne essen.

Kívánta Eleanort mindazokhoz a sötét gyönyörökhöz, amelyeket az a nyomorult Neely sohasem

érthetett meg. Arra vágyott, hogy Eleanor adja magát a kezébe, bízza rá mindenét. Hart el
akarta venni tőle a legyezőt, hogy megérintse vele. Látni akarta Eleanor döbbent tekintetét,
amikor felfedezi, milyen mélységes és végtelen gyönyört nyújthat egy egyszerű érintés.
Most azonnal.

Hart ellökte magát az ajtófélfától, futólag biccentett azoknak, akik megpróbálták magukra vonni
a figyelmét, és elindult Eleanor felé.

Hetedik fejezet
Eleanor a szeme sarkából látta a közeledő Hartot. A férfi úgy festett, mint egy felbőszült bika,
de legalábbis mint egy dühödt, skót szoknyás hegylakó. Rövid haja égnek állt, a tekintete lángot
szórt, és aki csak beszélni próbált volna vele, elpárolgott az útjából.

Úgy tűnik, nem sikerült túl jól a tárgyalás ezzel a bizonyos Mr. Neelyvel.

Hart úgy csörtetett Eleanor felé, mintha fel akarná dobni a vállára, akárcsak a High Holborn-i
házban, és magával akarná cipelni. Eleanort akkor káprázatba ejtette, ugyanakkor fel is
dühítette Hart ereje.

A férfi megállt Eleanor előtt, nem vetemedett semmiféle botrányos tettre, egész teste azonban
feszültséget árasztott. Hart sasszemét Eleanorra szegezte, és kesztyűs kezét nyújtotta feléje. –
Táncolj velem, El!

A parancs önkéntelenül is kiszaladt a száján, és Eleanor tudta, hogy Hart valójában nem akar
táncolni. Ám éppenséggel bálban voltak, emberekkel körülvéve, ahol Hart nem mondhatta ki,
igazán mit is akar.

Eleanor Hart kinyújtott kezére pillantott. – Hart Mackenzie sohasem táncol bálokon. Erről vagy
híres.

– Meg akarom döbbenteni a sokaságot.

Eleanor nem tudta, mit lát pontosan Hart szemében – dühöt, kéjvágyat vagy a korábbi
kétségbeesett ürességet. Valami bántotta Hartot. Eleanor úgy érezte, ha nemet mond erre az
egyszerű kérésre, végleg tönkreteszi a kettejük között kialakult, új megértést.

– Jól van – tette Hart tenyerébe a kezét. – Döbbentsük meg a világot!

Hart arcára kiült a mosoly, hirtelen újra a régi, veszélyes emberré vált. – Te mondtad. – Kis híján
összeroppantotta Eleanor kezét, amint a táncparkettre húzta. – Keringőzzünk, Lady El!

– Ez skót ugrós – tiltakozott Eleanor. A hegedűk és a dobok igencsak friss tempót diktáltak.

– Már nem sokáig.

Mac és Isabella vezette a táncot, hölgyek és urak rótták a nyomukban a köröket. Hart Eleanorral
egyenesen a zenekarvezetőhöz ment, és csettintett neki. A hegedűk elhallgattak, amint Hart
halkan súgott valamit a karmesternek, aki bólintott, majd ismét magasba emelte a pálcáját. Egy
Strauss-keringő kezdő taktusai csendültek fel, mire a táncosok értetlenül néztek körül.

Hart a terem közepére vezette Eleanort, keze a lány derekán pihent. A zenekar rázendített, és a
megzavart hölgyek és urak lassan párokat alkottak.

Hart megtette az első lépéseket a keringő fő dallamára, miközben erőlködés nélkül vezette
Eleanort. Elforogtak Mac és Isabella mellett, akik ott maradtak, ahol a körtáncot vezették.
– Mi az ördögöt művelsz, Hart? – kérdezte Mac.

– Táncolj inkább a feleségeddel! – felelte Hart.

– Örömmel. – Mac vigyorogva átkarolta Isabellát, és már tovább is perdültek.

– Beszélni fognak rólad – jegyezte meg Eleanor, amint Hart a terem közepére penderítette.

– Szükséges is, hogy beszéljenek rólam. Ne vágj olyan arcot, mintha félnél, hogy a lábadra
lépek! Talán azt hiszed, azért nem táncolok soha, mert elfelejtettem, hogyan

kell?

– Azt gondolom, hogy mindent a magad céljai érdekében teszel, Hart Mackenzie.

Nem. Hart nem felejtett el táncolni. A parkett tele volt, Hart ereje mégis úgy pörgette Eleanort,
hogy nem ütközött össze senkivel. Egyik keze határozottan fogta a derekát, a másik a kesztyűs
kezét. Izmos válla lágyan mozgott Eleanor keze alatt, és mintha elektromos áram futott volna
végig a testén az érintéstől.

Harttal újra meg újra körültáncolták a parkettet. A tágas és fényűző terem forgott Eleanor körül,
csupán elmosódva látta maga körül a vendégek döbbent arcát.

Hart Mackenzie sohasem volt hajlandó felkérni senkit, most mégis Lady Eleanor Ramsayvel
táncolt, a korban ugyancsak benne járó vénlánnyal, aki sok-sok éve kiadta az útját. S hogy
táncolt! Nem udvariasan és unottan, hanem tüzes hévvel.

Harton látszott, hogy fütyül mások véleményére. Ma este Eleanorral táncolt, rá sem hederített
a világra. Eleanor könnyűnek érezte a lábát, a szívét még könnyebbnek. Szeretett volna
hátradőlni Hart karjában, és nevetni, gondtalanul nevetni.

– Azon az első estén is keringőztünk, amikor megismerkedtünk – igyekezett túlharsogni a zenét

Eleanor. – Emlékszel? Mindenki rólunk beszélt. – A romlott Hart Mackenzie az ifjú Eleanor
Ramsayt választotta ki magának. Pompás volt.

Hart szeme még mindig vadul villogott. – Nem akkor találkoztunk először. Még csak kilencéves
voltál, én pedig tizenhat. Kilmorganben jártál látogatóban, és egy kis dallamot próbáltál
eljátszani a hangversenyzongorán.

– S te mellém ültél, és megmutattad, hogyan kell. – Eleanor mosolygott az emléken, a magas

Hart, már akkor is nagyon jóképű volt sötét zakójában és kockás szoknyájában, áradt belőle az
arcátlan magabiztosság. – Természetesen a lehető legleereszkedőbb modorban. A harrow-i
egyetemista méltóztatott észrevenni egy gyereket.

– Ördögi kis bestia voltál, El. Mackel egereket dugtatok a zsebembe.

Eleanor nevetett, miközben forgott vele a bálterem. – Igen, remek mulatság volt. Azt hiszem,
még sohasem futottam olyan gyorsan. Sem korábban, sem később.

Gyönyörű volt Eleanor szeme, amikor gondtalanul kacagott, csillogó kékség, akárcsak a skót
tavak felszínén megcsillanó napfény.

Hart maga akarta megbüntetni Macet az egerek miatt, de az apjuk tudomást szerzett a csínyről,
és félholtra verte a fiút. Hart fékezte meg a kezét, és végül neki is jutott az öccsének szánt
verésből.
Eleanor mosolya eltörölte az emlék sötét felhőjét. Hála az égnek! Eleanor mindig ilyen hatással
volt rá.

– Úgy értettem, azon az estén keringőztünk, amikor rendesen bemutattak minket egymásnak –
helyesbített Eleanor.

– Loknikban viselted a hajadat. – Hart közelebb húzta magához, hirtelen eltűnt a távolság a
testük között. – Az idős hölgyekkel üldögéltél, illedelmesen és tiszteletreméltón, én pedig
rettentően kívántalak.

Hart a keze alatt érezte Eleanor derekának kecses ívét, testének forróságát, amint arcát
elöntötte a pír. Nem változott semmi. Hart még most is kívánta.

Eleanor mosolygott, ahogyan azon a réges-régi estén tette, bátran és kihívóan. – Mégsem
követtél el semmi huncutságot. Bevallom, csalódott voltam.

– Mert nem nyilvánosan szoktam huncutkodni. Mint ahogyan a teraszon, a csónakházban és a

nyári lakban később be is bizonyítottam.

Eleanor bájosan elpirult. – Szerencsére itt most nagyon is nyilvános helyen vagyunk.

Hart hirtelen megtorpant. Több pár kis híján nekik ütközött, de táncoltak tovább, egy szóval
sem panaszkodtak. Hart Mackenzie Kilmorgan különc hercege volt, és a vendégei készséggel
elnézték, bármit művelt is a saját házában.

Hart gyorsan levezette Eleanort a táncparkettről. – Ezt kihívásnak tekintem – közölte, amint egy
csendesebb sarokba értek. – Találkozunk a teraszon tíz perc múlva.

Eleanor jellemző módon nyomban ki akarta faggatni a szándékairól, ám Hart csupán udvariasan
biccentett, és magára hagyta.

Tíz gyötrelmes perc múlva Hart átvágott hatalmas háza hátsó folyosóján, szétrebbentve egy
szobalányt és egy inast, akik szintén egy intim percet kívántak csenni maguknak, majd egy
oldalajtón át kilépett a teraszra.

A terasz elhagyatott volt. Hart megállt, lélegzete apró párafelhőkben hagyta el a száját. A hideg
és a csalódottság kiábrándító arculcsapásként érte.

– Hart?

A suttogás a sötét árnyak közül hallatszott, azután Eleanor lépett ki az egyik oszlop mögül. – Ha
már egyszer titkos találkára vágytál, nem választhattad volna inkább a szalont? Pokoli hideg van
idekinn.

Hart szívét elöntötte a megkönnyebbülés. Magához rántotta Eleanort, előbb egy gyors, forró
csókot nyomott a szájára, azután sietve levezette a terasz lépcsőjén, ki a kertből, végig a ház
oldala mellett, és be egy kapun, amelyik egy lépcsőházba nyílt. Lementek a lépcsőn, és
visszatértek a házba, egy hosszú, fehérre festett folyosóra. Errefelé nem jártak a cselédek, akik
jelenleg Hart háromszáz vendégének kiszolgálásával voltak elfoglalva odafenn.
Hart egy másik ajtón át bevonszolta Eleanort a mosókonyha meleg gőzfelhőjébe. Itt nem volt
világítás, de éppen elég fény szűrődött be az ablakokon keresztül, a gázlámpákkal megvilágított
mellékutcáról.

Hatalmas kád állt a helyiség egyik felében, csapokkal ellátva, amelyekből a fal másik végében
lévő vízmelegítő forró vize tört elő. Összecsukott vasalódeszkák álltak a sarokban, a polcokon
pedig vasalók sorakoztak, türelmesen várva, hogy felmelegedjenek a kis kályhán. Egy hosszú
asztalon tiszta, összehajtogatott ágyneműhuzat és hófehér vászonnemű sorakozott, készen
arra, hogy felvigyék az emeleti hálószobákba.

Hart becsukta az ajtót, párás meleg ölelte őket körül. Eleanor meztelen vállára tette a kezét,
nem tetszett neki, hogy vacog a hidegtől.

A Neelyvel folytatott társalgás rossz ízt hagyott a szájában. Hart tudatában volt annak, hogy az
emberek éppen olyan kéjencnek hiszik, mint amilyen Neely, hogy kétes gyönyöröket élvez
mások rovására. Korábban Hartot sohasem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Nem is
értette, miért zavarta ma este Neely meglehetősen undorító kéjvágya.

Nem igaz. Igenis értette. Nem akarta, hogy esetleg Eleanor is olyan embernek tartsa, mint
amilyen Neely.

– Miről akarsz négyszemközt beszélni velem? – kérdezte Eleanor. – Feltételezem, hogy nem
sikerült megnyerned Mr. Neelyt. Ezért vagy ilyen szilaj kedvedben?

– Nem. Neely kapitulált – válaszolta Hart. – Davidre bíztam a fickót.

– Gratulálok. A győzelmektől mindig dühbe gurulsz?

– Nem. – Hart Eleanor selymes vállát simogatta. – Nem Neelyről vagy a győzelmeimről akarok
beszélni.

– Akkor hát miről csevegnél szívesen? – pillantott rá pajkos ártatlansággal Eleanor. – A

virágdíszekről? Vagy netán nem jutott elegendő pástétom a vacsoránál?

Válaszként Hart beakasztotta ujjait Eleanor hosszú kesztyűjének szárába. Egymás után
pattantak le a kesztyűről a gombok, ahogy húzta lejjebb, lejjebb és még lejjebb. Belecsókolt a
lemeztelenített csukló belső felébe, azután még egy csókot lehelt rá. Forró, édes Eleanor!

Hart a legszívesebben elmerült volna Eleanorban, hogy megtisztítsa magát mindattól, amit
eddig tett, és a jövőben tenni fog, hogy miniszterelnök lehessen. A bált a hercegként kezdte, aki
megpróbálja maga mellé állítani mindazokat, akik segíthetnek hatalomra jutnia. Olyan emberré
változott, aki alkut kötne akár az ördöggel is, ha azzal elnyerné a szavazatát.

Már nem akart az a lelkiismeretlen ember lenni. Ebben a pillanatban csakis Eleanorral akart
lenni, kirekesztve az egész világot.

Eleanor tekintete ellágyult, ahogy Hart magához vonta, és megcsókolta szétnyílt ajkát.

Pattogott közöttük a levegő. Szikrák. Mindig szikrák.

A férfi Eleanor alsó ajkát csókolta, azt a részt különösen hosszan, ahol megharapta. Sötét árnyak
mozgolódtak még valahol Hart lelke mélyén, de nem hagyta, hogy tönkretegyék ezt a pillanatot.
Amikor Eleanor ajka lágyan a szájához simult, melegen viszonozva a csókjait.
Eleanor édes volt, és gyengéd, ám legbelül mégis kemény, mint az acél. Hart megcsókolta a
nyakát, azután a vállát, ahol a tüzes tánctól még verejtékesen csillogott a bőre.

Nem volt elegendő. Egyáltalán nem.

Hart felnyalábolta Eleanort, egy frissen mosott ruhával teli, alacsony asztalra ültette. Mielőtt
Eleanor tiltakozhatott volna, máris a hátára fektette, és négykézláb fölébe kerekedett.

– Tönkreteszed a tiszta ruhát – próbált ellenkezni Eleanor. – Rengeteget dolgoztak vele.

– Egész Londonban én fizetem a legtöbbet a személyzetnek.

– Hogy elviseljék a szeszélyeidet.

– Hogy elcsábíthassam a szerelmemet egy halom tiszta ruhán. – Azzal Hart egy fehérneműt
halászott elő Eleanor válla alól, egy vékony, lenvászonból varrt, csipkés szegélyű női alsót. –
Méghozzá a te holmidon, azt hiszem.

Eleanor megpróbálta kikapni a ruhadarabot a kezéből. – Hart, az ég szerelmére! Ne hadonássz

az alsóneműmmel!

Hart magasra tartotta az alsót, ahol Eleanor nem érhette el. – Miért olyan viseltes? – A popsit
takaró rész anyaga kopott volt, a szárán a csipkét sokszor megfoltozták már. Hart felkapta a női
alsóhoz tartozó alsóinget is, amely szintén finom anyagból készült ugyan, de az évek során
bizony sokszor javítgatták gondos kezek. – Isabellának tetőtől talpig fel kell téged öltöztetnie. A
fehérneműtől kezdve.

– Most már magam is megtehetem – jelentette ki a büszke Eleanor. – A fizetésemből futja új

fehérneműre.

– Egy egész szobára valót be kell szerezned. Ezeket pedig dobd ki!

– Kénytelen leszek, ha elszakítod őket.

– Ne kísérts! – Hart megsimogatta Eleanor arcát az alsóinggel. – Ez vászon. Selyemben akarlak

látni.

– A selyem drága. A batiszt praktikusabb. S egyikben sem volna szabad látnod.

Hart újra felemelte az alsót. – Amikor holnap felveszed, gondolj rám! – Megcsókolta a kopott
kelmét, amely Eleanor kerek hátsójára fog kerülni.

– Rémes vagy!

– Sohasem tagadtam. – Hart ledobta kezéből a fehérneműt, és lehervadt arcáról a mosoly. –

Tőled válok komisszá, El. Amikor belépek egy szobába, ahol te is ott vagy, hirtelen minden
másról megfeledkezem.

– Akkor nem kellene belépned olyan szobákba, ahol történetesen én is jelen vagyok. Túl sok
felelősség nyomja most a válladat.

– S éppen akkor táncoltál vissza az életembe, amikor készen állok eddigi legnagyobb sikerem
elérésére. Miért?

– Segíteni akarok neked. Már mondtam.

Hart közelebb hajolt, egyenesen Eleanor kék szemébe nézett. – Attól tartok, Isten csúf játékot
űz velem. Bosszút akar állni.

Eleanor a homlokát ráncolta. – Nem hiszem, hogy Isten így működik.

– Az én esetemben igen. De hát bennem mindig is volt valami ördögi. Talán téged küldött, hogy
megments.

– Ezt erősen kétlem. Téged senki sem menthet meg, Hart Mackenzie.

– Helyes. Nem is akarom, hogy megments. Legalábbis nem most.

– Akkor mit akarsz? – kérdezte Eleanor.

– Hogy megcsókolj.

Eleanor tekintete ellágyult. Átkarolta a férfi nyakát, és Hart egyszeriben elfeledte a sötétet,
elfeledte Neelyt, elfeledett Eleanor kivételével minden egyebet.

Szájuk találkozott a helyiség csendjében, Eleanor forrón viszonozta a csókját. A tiszta ruha
szétcsúszott alattuk, miközben Hart teljesen hátára döntötte Eleanort, és szoknyái közé nyomta
a térdét.

Szerette volna letépni a szoknyákat, amelyek távol tartották. Onnan már könnyű lett volna
lehúzni Eleanorról az alsóját, egyetlen gyors mozdulattal belehatolni. S akkor teljesen eggyé
válhattak volna. Felkutatta volna a belsejében lobogó tüzét, egyesült volna a nővel, akit mindig
is kívánt. Aki után epekedett. Hosszú éveken át.

Ha udvariasan környékezi meg, Eleanor minden bizonnyal visszautasította volna. Így hát nem
volt szabad udvariaskodnia.

Hart egészen lehúzta Eleanor kesztyűjét a kezéről, és keményen a tenyerébe csókolt. Azután
egyszer Eleanor csuklójára, másodszor a magáéra csavarta a hosszú szárú kesztyűt.

Eleanor döbbenten figyelte, nem sejtette, mi lehet Hart célja. A férfi maga sem tudta. Csak
abban volt biztos, hogy Eleanort a közelében akarja tartani.

A kesztyű alkotta fura kötelék érintésétől tűz futott végig Eleanor tagjain. Hart teste
ránehezedett, és a csuklójukra tekert kesztyű összekötötte őket.

Csókolózni már régen megtanította Eleanort. Megmutatta, hogyan nyissa szét az ajkát, hogyan
engedje be kutató nyelvét a szájába. Eleanor hagyta, hogy Hart lassan, fokozatosan elcsábítsa,
elvegye az ártatlanságát. Megtanította arra is, hogyan adja át magát a vágyainak, félelem
nélkül.

– El – suttogta Hart.

Még a lélegzés is fájt. Hart úgy ejtette ki a nevét, mint azon a csodálatos napon a skóciai nyári
lakban, amikor lefektette és csókolta a ragyogó napsütésben. Azt mondta, hogy kívánja, sőt azt
is részletesen kifejtette, hogyan. Eleanor csábítóan nevetett, élvezte hatalmát a férfi felett.
Eleanor Ramsay, aki térdre kényszeríti a nagy Hart Mackenzie-t.

Ostoba kis Eleanor! Sohasem volt hatalma Hart fölött, és a férfi ezt még aznap be is
bizonyította.
S most ismét készen állt, hogy teljes bizonyságot tegyen róla. Belecsókolt Eleanor dekoltázsába,
lehelete felforrósította csupasz bőrét. Hart haja olyan volt, akár a nyersselyem. Eleanor azon
kapta magát, hogy szabad kezével a fejét simogatja – pedig nem adott parancsot a kezének.

Hart elveszejti. Ismét.

Hart, ne! Engedj el!

Nem jöttek szájára a szavak. Hart a nyakát csókolta, megannyi billogot hagyva rajta. Eleanor
felhevült a tánctól, fázott a kinn töltött néhány percnyi hidegtől, ám belül lángolt.

A férfi teste tökéletesen illett az övéhez. Hart Mackenzie újra a karjában volt, ahová tartozott.

Hart felemelte a fejét, aranyszeme elsötétült. – Hiányoztál, El.

Hiányoztál. Annyira hiányoztál, hogy megszakad a szívem.

Hart ismét megcsókolta, és Eleanor már tudta, hogy meg fogja adni magát. Ma éjjel Harté lesz,
bármibe kerüljön is. Megrémítette, hogy ilyen könnyen meghajolt az akarata előtt.

A csuklóikra tekert kesztyűtől megborzongott. És még inkább, amikor Hart felemelte

megkötözött csuklóját, és belecsókolt.

Azután megnyalta, és finoman megharapta. Újabb harapás következett, majd Hart felemelte a
fejét.

– El, azt akarom…

– Tudom.

– Nem, nem tudod. Nem tudhatod. – Hart a fejét rázta. – Te magad vagy az ártatlanság, én
pedig a megtestesült gonosz.

Eleanor mosolygott, a szíve hevesebben vert. – Kissé valóban ördögi vagy, ezt el kell ismernem.

– Fogalmad sincs, mit akar egy olyan férfi, mint én.

– Valami fogalmam azért van. Emlékszem a nyári lakra. Meg a hálószobádra, Kilmorganben. –
Eleanor háromszor volt Hart Mackenzie szeretője; háromszor érezte úgy, hogy belehal a
boldogságba.

– Az csupán ártatlan játék volt. Visszafogtam magam, mert nem akartalak bántani.

Hart most is visszafogta magát. Eleanor kétségbeesést látott a férfi szemében, de nem értette
az okát. Szerette volna megnyugtatni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

– Folyton azt mondogatom magamnak, hogy becses vagy, és törékeny – folytatta Hart. – De
forró tűz szunnyad benned, amelyet meg akarok érinteni. Szeretném megmutatni neked a
komisz játékaimat, életre akarom kelteni azt a tüzet, hogy megtanítsalak rá, mire lehet képes.

– Ez nem hangzik olyan rossznak.

– Pedig rossz lehet, El, nagyon rossz.

– Nem félek – felelte Eleanor mosolyogva.

Hart tüzesen felnevetett. – Mert még nem ismersz igazán.

– Többet tudok rólad, mint hinnéd.

– Megkísértesz, ahányszor csak rám nézel. Ezzel a legyezővel is. – Hart felvette a legyezőt az
asztalról, és a helyiség túlsó végébe hajította.

Eleanor tiltakozva nyújtotta utána a kezét. – Jóságos ég, Hart! Ha most eltörted… a legyezők
nagyon drágák.

– Veszek neked egy újat. Egy egész szekérnyit veszek, ha megígéred, hogy soha többé nem
használod úgy, ahogyan ma este… amikor minden férfinak tudomására hoztad a teremben,
engem is beleértve, hogy csókra vágysz.

Eleanor szeme csodálkozva elkerekedett. – Semmi ilyesmit nem tettem.

– Állandóan az ajkadhoz érintetted azt az átkozott vacakot, és kacéran pislogtál fölötte.

– Nem is igaz.

– A legszívesebben már ott a bálteremben magamévá tettelek volna. Most is erre vágyom. Azt
akarom, hogy meztelenül feküdj ezen az asztalon, és azt…

Hart elharapta a szavait, és Eleanor vére száguldani kezdett az ereiben. – Mit akarsz?

A férfi elködösült szemmel nézett rá. – Mindent. A szeretőd akarok lenni, minden lehetséges
értelemben. A hálószobádba akarok menni minden éjjel, és olyan dolgokra akarlak tanítani,
amelyek megdöbbentenek. A legjobb, ha bezárod az ajtódat, El, mert nem tudom, meddig
leszek képes távol tartani magam.

Hart mosolyában bűn bujkált, a rideg felszín alól végre előbukkant az életteli ember, akinek
Eleanor egykor ismerte. Igazat mondott; annak idején, évekkel korábban Hart valóban
visszafogta magát. Eleanor néha vad mohóságot vélt megpillantani az arcán, amikor ránézett,
amelyet azután Hart gyorsan álcázott.

– Mondtam, hogy nem félek – erősködött Eleanor. – Nem vagyok szűzies ifjú hölgy, akinek
menedék és védelem kell. Hiszen én tanácsoltam Ainsleynek, hogy szökjön meg Cameronnal.

– Te voltál, kis csibész?

– Tőlem kért tanácsot, mert már volt tapasztalatom egy Mackenzie fivérrel.

Hart gyengéden megsimogatta Eleanor haját. – Akarlak. Már az első pillanattól fogva akartalak.
Mindig csak téged. S ezért kell most felkelned erről az asztalról, és elmenekülnöd tőlem. Most
rögtön.

– De…

Hart felhúzta magához egy újabb csókra, és kényszerítette, hogy kinyissa a száját. Fogaival
Eleanor ajkát harapdálta, aki hozzásimult, és viszonozta a vad csókokat.

A férfi hirtelen elengedte, Eleanor pedig visszaesett a puha ruhaneműre, kifulladtan, sajgó
szájjal.
Hart felszabadított valamit Eleanor szívében. Végighúzta kezét a férfi karján, érezte a kabát
alatt feszülő, acélos izmokat.

Hart akkor közelebb hajolt, és a fülébe suttogott. – Távol kell tartanod magad tőlem, Eleanor
Ramsay. Azt mondod, nincs szükséged védelemre, de pontosan arra van szükséged. Tőlem.

Újra megcsókolta, erősen, követelőzőn. Eleanor egyszerre csak érezte, hogy a csuklója
kiszabadul, és a kesztyű a keblére hull. Hart még egyszer megcsókolta, azután felemelkedett, és
talpra állt.

Eleanor felült, kezébe szorította a kesztyűt, miközben alig kapott levegőt. Hart finoman
megsimogatta a fürtjeit, végül még egyszer megcsókolta.

Mohó vágy égett Hart szemében, és Eleanor tudta, hogy félnie kellene, mégsem félt. Hart még
mindig kívánta, ennyi év után is, amitől melegség és izgalom járta át a testét.

Eleanor figyelte, amint Hart felülkerekedik kínzó vágyán, elrejti acélos önuralma alá.

Hart reszkető kézzel érintette meg a smaragd fülbevalót. – Tartsd meg! – kérte. – Jól áll neked.

Azzal minden bocsánatkérés és búcsúszó nélkül, egyszerűen kiment. Becsapta az ajtót, és

elindult a kivilágított folyosón, Eleanort pedig egyedül hagyta, reszketve a gyűrött ruhával teli
asztalon.

Hart pocsék hangulatban lépett be másnap reggel az étkezőjébe, amely tele volt emberekkel.

A bál után megpróbált aludni egy kicsit, de nem sikerült, mert lehunyt szemmel is folyton csak
Eleanort látta. Álmában szüntelenül táncoltak, ám a zöld ruha minden egyes fordulatnál egyre
lejjebb csúszott, felfedve Eleanor gyönyörű keblét. Eleanor azonban mindig távolabb táncolt,
Hart sohasem érte el. Eleanor csúfondárosan mosolygott, tudta jól, hogy a férfi kívánja, és nem
kaphatja meg.

Hart bosszúsan nézett körül, majd farkaséhesen a tálalóhoz indult. – Hát már senkinek sincs
saját otthona közületek?

Mac felkapta a fejét az asztal végén, ahol narancslekvárt kent a pirítósra a mellette ülő
Isabellának. Isabella nem reagált Hart szavaira, csak jegyzetelt tovább kis noteszába, amelyet
mindenhová magával vitt. Mac azzal vádolta Hartot, hogy mindent túlságosan megszervez, de
Isabella listái még Harton is bármikor túltettek volna.

Ian az asztal közepénél ült, előtte kiterített újság hevert. Elképesztően gyorsan tudott olvasni,
ha nem akadt fenn valamin, kettőt is lapozott, mialatt Hart levette a tálakról a fedőt, és tojást
meg kolbászt lapátolt a tányérjára. Lord Ramsay Ian mellett ült, ő is újságot olvasott, de sokkal
lassabban, mélyen elmerült minden egyes oldal elolvasásába.

Egyedül Eleanor hiányzott, amitől Hart még bosszúsabb lett.

Lord Ramsay nem nézett fel, de készséggel válaszolt. – Nekem van otthonom, de úgy tudtam,
hogy a vendége vagyok.

– Nem önre gondoltam, Ramsay. A három fivéremről beszéltem, akiknek pompás házuk és saját
személyzetük van.
Isabella nyugodt pillantást vetett Hartra zöld szemével. – A munkások szétszedték a
hálószobákat a házunkban. Mondtam neked.

Igen. Hart pontosan tudta. Iannek azonban nagy háza állt a Belgrave Square közepén, még Beth
örökölte attól a nehéz természetű idős hölgytől, akinek a társalkodónője volt. Hart azzal is
tisztában volt, hogy Ian és Beth tökéletesen lakható állapotban tartja a házat, arra az esetre, ha
hirtelen kedvük támadna Londonba jönni.

Ian persze egyetlen szót sem szólt, csak lapozott tovább. Akkor sem kezdett volna
magyarázkodni, ha történetesen úgy tesz, mintha figyelne.

Hart letette tányérját a helyére, az asztalfőn. – Hol van Eleanor?

– Alszik, szegénykém – felelte Isabella. – Rabszolga módjára dolgozott egész nap és egész éjjel,
alig néhány órája búcsúztattuk el együtt az utolsó vendégeket. Valószínűleg kimerítette az is,
ahogyan összevissza rángattad a táncparketten. Tudod-e, hogy mindenki erről beszél, Hart? Mit
akarsz tenni az ügyben?

Nyolcadik fejezet
– Tenni? – Hart egy falat tojást tett a szájába. A rántotta hideg és ragacsos volt, de megrágta, és
lenyelte. – Miért tennék bármit is?

– Hart, kedvesem, rólad az a hír járja, hogy soha, semmilyen körülmények között nem viszel
egyetlen hölgyet sem a táncparkettre – válaszolta Isabella.

– Tudom.

Hart már régen megtanulta, ha felkéri táncolni valamelyik ifjú hölgyet, az bizonyos
várakozásokhoz vezet. A leányok és az édesanyjuk remélni kezdték, hogy házassági ajánlatot
készül tenni, az apák Hart érdeklődésére alapozva mindenféle kegyeket igyekeztek kicsikarni.
Hart már a pályafutása elején rájött, ha dróton akarja rángatni az embereket, az a legjobb, ha
nem mutat érdeklődést egyetlen ifjú hölgy iránt sem. Csupán Eleanorral és a feleségével volt
hajlandó táncolni, senki mással.

– Tudom, hogy tudod – folytatta Isabella. – A mamák már megtanulták, hogy ne tereljék eléd
lányaikat a bálokon, úgyis hiábavaló erőfeszítés volna. S akkor tegnap este egyszer csak derékon
kapod Eleanort, és lelkesen végigkeringőzöd vele a báltermet. Lekaptad a puskaporos hordó
fedelét! Egyesek úgy gondolják, hogy bosszúból tetted, amiért hajdan kikosarazott… mert hát
Eleanort így most hírbe hozzák. Mások úgy vélik, hogy ezzel ismét megjelentél a házasulandók
piacán.

Hart félretolta a tojást, és inkább belevágott a kolbászba. Az pedig szemlátomást zsíros volt. Mi
történhetett híres szakácsnőjével?

– Egyedül rám tartozik, kivel táncolok vagy nem táncolok.

Lord Ramsay felpillantott az újságból, ujját oda tette, ahol éppen tartott. – Ha híres, akkor nem,
Mackenzie. Amikor valaki híres ember, minden tettét megvizsgálják. Megvitatják.
Megtárgyalják. Spekulálnak rajta.
Hart mindezzel pontosan tisztában volt, hiszen az újságok egész életében tele voltak a
Mackenzie családról szóló írásokkal, de ma sokkal ingerültebb volt, semhogy józanul lehetett
volna beszélni vele.

– Nincs jobb beszédtémájuk az embereknek? – morogta.

– Nincs – felelte Lord Ramsay. – Nincs. – Azzal visszafordult az újságjához, és folytatta az

olvasást.

Isabella mindkét karjával az asztalra támaszkodott. Mac vidáman kente a lekvárt, és idegesítően
vigyorgott Hart bosszúságán.

– Puskaporos hordót említettem – ismételte Isabella. – Tegnap esti táncod azt jelenti, hogy
mostantól minden Londonban, sőt a városon túl élő édesanya szabad zsákmánynak tekint
téged. Megpróbálják a lányaikat közéd és Eleanor közé erőltetni, azt állítva, hogy sokkal jobb
partik számodra. Ebben az esetben, Hart, gyorsan meg kell téged házasítanunk, hogy elkerüljük
a lehetséges csatákat.

– Nem – mondta Hart.

Mac közbeszólt. – Te vagy a hibás, bátyó. Te csigáztad fel Isabella várakozását tavaly Ascotban,
amikor bejelentetted, hogy újra megfordult fejedben a házasság gondolata. Teljesen izgalomba
jött, de azóta sem tettél semmit.

Ascotban, a páholyban Hart pontosan tudta, mit tesz. Most úgy vélte, fivéreinek talán az a
romantikus elképzelésük támadt, hogy nyomban ellovagol Eleanor omladozó házához,
átverekszi magát az elvadult kerten, hogy megtalálja és elragadja. Bármennyire tiltakozzék is –
márpedig Eleanor bizonyára tiltakozna.

Nem. Olyan alaposan és tudatosan fogja az asszonyává tenni, ahogyan a politikai kampányait
szervezte. A nyílt udvarlás csak később következik, de arra is sor fog kerülni. Eleanor egyelőre itt
él a házában, segít Wilfrednek és Isabellának megszervezni Hart életét, és közben hozzászokik a
követelményekhez. Isabella feladata lesz, hogy rábeszélje Eleanort egy látogatásra valamelyik
ügyes varrónőhöz, hogy Eleanor megszokja a szép holmikat és ne legyen képes lemondani
róluk. Lord Ramsayt könyvekkel, múzeumokkal és neves tudósokkal való találkozásokkal
kényezteti, hogy Eleanornak ne legyen szíve megfosztani apját ezektől az élvezetektől. Kis idő
múltán Eleanor úgy belesüpped majd Hart életébe, hogy képtelen lesz elmenni többé.

A tegnap esti tánc puszta szeszély volt. Nem, nem szeszély – súgta odabenn egy hang. – Perzselő
szenvedély.

Bármi volt is Hart indoka, a táncot arra használta, hogy tudomására hozza a világnak: ismét
Eleanoron állapodott meg a szeme. Hart pártja hamarosan uralma alá hajtja az országot, a
királynő Hartot kéri fel kormányalakításra, és akkor győzelmét Eleanor lába elé helyezi.

– Mondtam már, Mac – válaszolta Hart. – Ez csakis rám tartozik.

– A gyors házasság Eleanort is megmentené a botránytól – érvelt tovább Isabella, tudomást sem
véve a férfiakról. – Minden figyelem új menyasszonyodra összpontosulna, és a tánc Eleanorral
hamar elfelejtődne.

Nem felejtődhet el. Hart gondoskodni kívánt róla.

Isabella lapozott a noteszában, és elővette a ceruzáját. – Lássuk csak! A hölgynek először is
skótnak kell lennie. Hart Mackenzie számára nem terem angol rózsa. Másodszor, megfelelő
családból kell származnia. Csakis egy gróf lánya vagy még rangosabb jöhet szóba. Nem igaz?
Harmadszor, makulátlan hírűnek kell lennie. Nem fűződhet botrány a nevéhez. Negyedszer,
nem lehet özvegy, hogy elkerülhesd a néhai férj családjának hirtelen követeléseit vagy
bajkeverését. Ötödször, népszerűnek kell lennie, aki le tudja csillapítani az emberek kedélyét,
miután te halálra gyötörted őket. Hatodszor, remek háziasszonynak kell lennie, hogy helytálljon
a különböző ünnepségeiden, estélyeiden és báljaidon. Aki tudja, kit nem szabad ki mellé ültetni,
és így tovább. Hetedszer, a királynőnek is nagyon kell kedvelnie. A királynő nem rajong a
Mackenzie családért, de az olyan feleség, akit a kegyeiben tart, sokat segíthet, amikor
miniszterelnök leszel. Nyolcadszor, az ifjú hölgynek olyan szépnek kell lennie, hogy elismerést
váltson ki, feltűnő viszont nem lehet, nehogy irigységet keltsen a híveidben. – Isabella felemelte
a ceruzát a papírról. – Mindent felírtam? Mac?

– Kilencedszer, legyen képes elviselni Hart szeszélyeit – egészítette ki Mac a felsorolást.

– Ó, igen – írta Isabella. – Hozzátenném még, hogy legyen nyakas és határozott. Összesen tíz
feltétel, szép, kerek szám.

– Isabella, kérlek, hagyd abba! – morogta Hart.

Meglepő módon Isabella engedelmesen abbahagyta az írást. – Egyelőre végeztem. Összeírom a

követelményeknek megfelelő ifjú hölgyeket, és neki is láthatsz az udvarlásnak.

– Udvaroljon az ördög! – csattant fel Hart. Hirtelen valami hideg és nedves ért a térdéhez. Az
asztal alá pillantott, ahonnan Ben nézett fel rá, és közben farkával csapkodta a padlót. – Miért
van a kutya az asztal alatt?

– Iant követte – felelte Isabella.

– Ki követte Iant? – Eleanort megelőzte a hangja.

Vajon Eleanor kimerültnek tűnt a hosszú éjszakától, a heves tánctól és csókolózástól Harttal,
előbb a lépcsőházban, azután a mosókonyhában? Nem. Üde volt és tiszta, kedvenc
levendulaszappanának illata áradt belőle, miközben Hartot megkerülve a tálalóhoz sétált.
Levendula – Hart számára ez az illat mindig Eleanort jelentette.

Eleanor szedett a tányérjára, azután az asztalhoz hozta, csókot nyomott az apja arcára, majd
helyet foglalt az apja és Hart között.

– Drága, öreg Ben – mondta Isabella. – Szereti Iant.

Eleanor benézett az asztal alá. – Ó! Jó reggelt, Ben!

Jó reggelt kíván a kutyának – gondolta bosszúsan Hart. – Hozzám bezzeg egy szava sincs.

– Eleanor, mit gondolsz Constance McDonaldról? – érdeklődött Isabella.

Eleanor úgy látott neki a hideg tojásnak és a zsíros kolbásznak, mintha a legfinomabb ambrózia
volna. – Mit gondolok róla? Miért?

– Hart lehetséges feleségeként. Listát állítunk össze a jelöltekről.

– Tényleg? – Eleanor jóízűen evett, tekintete Ianen és az újságján pihent. – Igen, azt hiszem,
Constance McDonald nagyszerű felesége lenne. Huszonöt éves, jól lovagol, pontosan tudja,
hogyan csavarja ujja köré a nagyképű angolokat. Ügyesen bánik az emberekkel.

– Ne feledd, hogy az apja a Vén John McDonald – vetette ellen Mac. – A McDonald klán feje,
igazi ogre. Sokan rettegnek tőle. Engem is beleértve. Kis híján agyonvert tejfelesszájú
koromban.

– Mert részeg voltál, és félig letaroltad az egyik földjét – emlékeztette Isabella.

Mac vállat vont. – Az igaz.

– Vén John miatt ne aggódj – mondta Eleanor. – Kezes bárány, ha megfelelően bánnak vele.

– Nagyszerű! – örvendezett Isabella. – Miss McDonald tehát a listára kerül. Na és Honoria

Butterworth?

– Az ég szerelmére! – ugrott fel Hart.

Az asztal körül mindenki elhallgatott, és Hartra meredt, még Ian is. – Muszáj gúnyt űzni belőlem
a saját házamban?

Mac hátradőlt a széken, két kezét összekulcsolta a tarkóján. – Jobban szeretnéd, ha az utcán
űznének gúnyt belőled? Talán a Hyde Parkban? A Pall Mall közepén? Vagy a klubod
kártyaasztalánál?

– Mac, fogd be!

Lord Ramsay halkan kuncogott, amit köhögéssel igyekezett palástolni. Hart lenézett a
tányérjára, és észrevette, hogy a kolbász, amelyből csak egy falatot evett, nyomtalanul eltűnt.

Az asztal alól csámcsogás hallatszott, és Eleanor rendkívül ártatlan arcot vágott.

Kiáltás tört fel Hart torkából, nem bírta visszafogni. Hangjától megremegtek a kristálypoharak
és a csillár, sőt még Ben is abbahagyta a csámcsogást.

Hart elrugaszkodott az asztaltól, feldöntve maga mögött a széket. Kicsörtetett a szobából, végig
a folyosón, majd le a lépcsőn; minél előbb ki akart jutni a házból. A háta mögött még hallotta
Eleanor hangját. – Jóságos ég, ennek meg mi baja ma reggel?

Kész szerencse, hogy Hart elment, gondolta magában Eleanor, kissé bizonytalanul fogva
kezében a villát. Zavartan feszengett Hart előtt a mosókonyhában váltott szédítő csókok és a
lépcsőház korlátján történtek miatt. Éppen az a bugyi volt rajta, amelyet Hart az éjjel kihúzott a
tiszta holmik közül, Maigdlin reggel vitte fel neki.

Maigdlin egy szóval sem említette, hogy a személyzet szomorú állapotban találta a tiszta ruhát,
mert nem úgy történt. Eleanor ott maradt, és rendesen összehajtott minden holmit, mielőtt
visszament Isabellához, hogy segítsen lebonyolítani a bál hátralevő részét.

Amikor reggel Eleanor felvette a bugyit, eszébe jutott, amint Hart megcsókolta az anyagát, és
arra kérte, hogy gondoljon rá. Eleanor gondolt is, és megesküdött volna, hogy a hátsóján érzi
Hart ajkának érintését.
Eleanor elvette a maradék kolbászt Hart tányérjáról, és odaadta Bennek. – Miért írsz össze
lehetséges menyasszonyokat Hartnak?

Isabella letette a ceruzáját. – Dehogy írok. Ez csak sületlenség, Eleanor. Mindannyian tudjuk,
hogy te vagy számára a tökéletes feleség. Hartnak csupán egy kis lökésre van szüsége.

Eleanor hirtelen megdermedt. – Azt hiszem, egy dologban mégis igaza van, Izzy. Ez a kérdés
csakis kettőnkre tartozik.

– Ne fölényeskedj velem! Tudod, hogy igazam van. Nem igaz, Lord Ramsay?

Lord Ramsay összehajtotta az újságot, és szépen maga elé tette, hogy a hátlapot is elolvashassa.
– Nem volna olyan nagy baj, ha hozzámennél, El.

Eleanor meglepetten nézett az apjára. – Azt hittem, örültél, amikor felbontottam az eljegyzést.
Hiszen mellém álltál Harttal szemben.

– Akkor valóban egyetértettünk. Hart felettébb arrogáns, sőt veszélyes volt, te pedig nem
illettél hozzá. De most más a helyzet. Öregszem, drágám, és ha meghalok, nem hagyok rád egy
fabatkát sem. Nyomorognál. Sokkal nyugodtabban pihennék, ha tudnám, hogy mindez a tiéd. –
Körbemutatott a tágas ebédlőn.

Eleanor a tojásba döfte a villáját. – Úgysem számít, hogy ti mind mit akartok, még az sem
fontos, hogy én mire vágyom. Nem rajtunk múlik, igaz?

Az asztal túloldalán Ian a mézes csuprot nézte. Mintha nem tudná, mit tesz, érte nyúlt,
felemelte a cseppentőt, és az aranyló mézet hagyta visszacsöpögni a csuporba.

– Mit gondolsz, Ian? – kérdezte Eleanor. Iantől mindig őszinteséget kap. Nyers őszinteséget, de
most éppen erre volt szüksége.

Ian nem válaszolt. Megint a magasba emelte a csepegtetőt, körbeforgatta a ragacsos mézet,
figyelve, hogyan csöpög le a napfényben.

– Hagyd békén! – mondta Mac. – Bethre gondol.

– Tényleg? – kérdezte Eleanor. – Honnan tudod?

Mac a lányra kacsintott. – Higgy nekem! Pompás volt az ötleted a mézzel, Ian. Ezt is nyugodtan
elhiheted.

Isabella elpirult, de nem látszott bosszúsnak. – Azt hiszem, Cameron kezdte ezt az ostobaságot.

– Nem ostobaság. – Mac megnyalta az ujját, és Isabellához hajolt. – Finom.

Lord Ramsay elmosolyodott, és ismét az újságba mélyedt. Eleanor Iant figyelte.

– Hiányzik Beth – mondta neki.

Ian elfordította tekintetét a mézről, és Eleanorra meredt. A szeme színe ugyanolyan volt, mint a
mézé. – Igen.

– Hamarosan látni fogod – válaszolta Mac. – A jövő héten utazunk Berkshire-be.

Ian nem válaszolt, ám a férfi futó pillantásában Eleanor észrevette, hogy a jövő hét nincs eléggé
közel. Letette hát a villáját, majd felállt, és odalépett Ianhez.
Mac és Isabella meglepetten nézte, amint Eleanor átöleli Iant, és megcsókolja az arcát.
Feszülten várták, mit fog tenni a legifjabb Mackenzie. Ian ugyanis nem szerette, ha Bethen vagy
a gyermekein kívül bárki megérinti.

Ian azonban olyan magányosan ült a helyén, hogy Eleanor kötelességének érezte vigasztalni. A
férfi hátrahagyta szeretett feleségét, és Londonba utazott, mert gondoskodni akart róla, hogy a
bátyja ne törhesse össze Eleanor szívét. Nemes és nagylelkű cselekedet volt.

– Nem lesz semmi bajom – súgta Iannek Eleanor. – Menj csak vissza hozzá!

Ian meg sem rezzent, miközben Mac és Isabella visszafojtott lélegzettel lesték a válaszát, bár
úgy tettek, mintha rájuk sem hederítenének. Még Eleanor apja is aggodalmasan pillantott fel.

Ian lassan felemelte a kezét, és gyengéden megszorította Eleanor csuklóját. – Beth már úton
van Berkshire felé – felelte. – Ott találkozunk.

– Ma utazol? – kérdezte Eleanor.

– Ma. Curry összecsomagol.

– Helyes. Üdvözlöm Betht. – Eleanor még egyszer arcon csókolta Iant, majd felegyenesedett.

Isabella és Mac fellélegzett, azután visszatértek a reggelijük maradékához, gondosan kerülve Ian
tekintetét. Eleanor visszament a helyére, és közben letörölte a könnyeit.

– Wilfred – pillantott fel órákkal később Eleanor a Remingtonjáról. – Ebben a levélben nem áll
semmi. Őfensége csak egy nevet és címet írt, semmi mást.

Wilfred levette a szemüvegét, és íróasztala fölött rátekintett. – Nincs levél, milady – válaszolta.
– Csak tegye bele a csekket egy üres levélpapírba, és címezze meg a borítékot!

Mrs. Whitakernek – gépelte a borítékra Eleanor.

– Mindössze ennyi? Semmi olyasmi, hogy „Ezúton küldöm a fizetséget…” vagy „Fogadja ezt a
hozzájárulást jótékonysági munkájához…”?

– Semmi, milady – felelte Wilfred.

– Kicsoda ez a Mrs. Whitaker? – kérdezte Eleanor, elfordítva az írógép hengerét, hogy

megcímezze a borítékot. – Miért küld neki Hart… – Felfordította a csekket, amelyet Wilfred
színével lefelé tett az asztalra. – Ezer aranyat?

– Őfensége igen bőkezű tud lenni – mondta Wilfred kitérőn.

Eleanor fürkésző pillantást vetett rá, de Wilfred lehajtotta a fejét, és írt tovább.

Eleanor már rájött, hogy Wilfred nem alkalmas arra, hogy értesülésekkel szolgáljon a Mackenzie
családról. Nem volt hajlandó pletykálni senkiről és semmiről. Valószínűleg ennek köszönhette,
hogy Hart előléptette lakájból személyi titkárrá. Eleanor azonban ezt rendkívül kellemetlennek
találta. Wilfred maga volt a megtestesült diszkréció.

Ám pontosan tudta, hogy Wilfred egészen emberi módon is tud viselkedni. Kentben élt a lánya
és az unokája, akikért történetesen rajongott. Fényképüket az íróasztala fiókjában őrizte,
csokoládét, apró ajándékokat vett nekik, és a maga csendes módján eldicsekedett velük
Eleanornak.

Wilfred sohasem beszélt sötét múltjáról, amikor még sikkasztással foglalkozott; soha nem
említett semmiféle feleséget; és soha nem mesélt Hartról. Ha egyszer Wilfred nem akarta, hogy
Eleanor megtudja, miért küld Hart egy valóságos vagyont ennek a bizonyos Mrs. Whitakernek,
akkor hiába faggatta; Wilfred kész volt akár a sírba is magával vinni a titkát.

Eleanor feladta a kérdezősködést, felgépelte a címet a borítékra – George Street, a Portman

Square közelében –, és végül takarosan belehajtotta a csekket az üres papírba.

Lehetséges, hogy Hart megtalálta a fényképek forrását. Talán azért fizet a nőnek, hogy
megsemmisítse őket, vagy hallgasson róluk, esetleg rávegye, hogy küldje el neki a többit is.

Vagy éppenséggel Mrs. Whitakernek semmi köze a fényképekhez.

Eleanor a csekket a borítékba csúsztatta, azután lezárta, és az elkészült levelek halmára

helyezte.

A ház, ahol Mrs. Whitaker lakott a Portman Square közelében, meglehetősen hétköznapian
festett. Eleanor alaposan szemügyre vette, amikor már harmadszor is elsétált előtte.

Eleanor bevásárlásra hivatkozva szervezte meg a kirándulást, méghozzá ugyanarra az időpontra,

amikor is Isabella visszament a saját házukba, hogy veszekedjen a felújítást végző munkásokkal.
A hitelesség kedvéért Eleanor betért néhány boltba a téren és a közeli utcákban, apró
ajándékokat vásárolt a Mackenzie gyerekeknek és anyáknak. Maigdlin csomagokkal megrakva
loholt a nyomában.

Eleanor semmiféle mozgást nem tapasztalt Mrs. Whitaker háza táján abban az egy órában, amíg
fel és alá sétálgatott a George Streeten. Nem tisztogatták szobalányok a verandát, nem jöttek ki
szolgák, hogy a szomszédos cselédlányokkal üssék el az időt. A spaletták csukva voltak, az ajtó is
zárva maradt.

Eleanor böngészni kezdte az utcai árusok standjait, hogy ajándékot vegyen Cameron fiának,
Danielnek. Eleanor nehezen tudta megemészteni, hogy Daniel immár tizennyolc éves. Vad és
boldogtalan kölyök volt, amikor Eleanor megismerte, aki mindig bajba keveredett, és folyton
kivívta Cameron haragját. Ellenállt ugyan Eleanor anyáskodásának, de megmutatta neki élő
bogarakból álló gyűjteményét, amely Hart szerint nagy megtiszteltetés volt.

Daniel rendes fiatalemberré cseperedett, állapította meg Eleanor, annak ellenére, hogy nőtlen
Mackenzie férfiak között volt kénytelen felnőni. Jelenleg az edinburgh-i egyetemen tanult, és
kifejezetten boldognak látszott.

Eleanort a Danielről való elmélkedésből az zökkentette ki, hogy váratlanul kinyílt Mrs. Whitaker
házának bejárata. Magas, nagydarab inas lépett ki rajta, mint akiket Hart is szívesen
alkalmazott. Kocsi gördült a ház elé, és az inas odasietett, hogy kinyissa az ajtaját.

Eleanor odalépett egy süteményeket árusító asztalhoz, és látta, hogy egy gyors léptű komorna
lép ki a házból, a nyomában pedig egy másik nő, aki csakis Mrs. Whitaker lehetett.

A hölgy nem volt magas, ám annál érzékibb, amit nem is próbált titkolni. Még a hideg ellen
viselt szőrmestólát is úgy rendezte el, hogy kilátsszon dús keble. Sminkelte magát – arca és szája
erősen piroslott –, a legújabb divatot követő kalapja alatt pedig túlságosan feketének tűnt a
haja.

Mrs. Whitaker megigazította feszes bőrkesztyűjét, és barátságosan biccentett az inasának, aki

besegítette a kocsiba. Eleanor nyíltan bámult az úrnővel és komornával elgördülő kocsi után. Az
inas nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen bement a házba, és becsukta maga
mögött az ajtót.

– Jóságos ég! – mondta Eleanor az árusnak. – Ki volt ez?

A férfi a távolodó kocsi után nézett. – Nem olyasfajta, akiről úri hölgynek beszélnék, kisasszony.

– Tényleg? – Eleanor pénzt nyomott az árus markába, az pedig friss, meleg süteményt adott
neki. – Most felkeltette a kíváncsiságomat. Ne aggódjon! Benne járok már a korban, és nem
könnyen botránkozom meg.

– Rosszféle nőszemély, ez az igazság, kisasszony. És az urak, akik éjjel-nappal bejáratosak

hozzá… Az ország legelőkelőbbjei. Elhitte volna?

Igen, Eleanor nagyon is el tudta képzelni. Kicsit sem lepte meg, hogy Mrs. Whitaker kurtizán. A
drága szőrme, az elegáns hintó és a pompás lovak pedig azt bizonyították, hogy meglehetősen
sikeres a szakmájában.

Eleanor kicsomagolta és rágcsálni kezdte a süteményt, hogy a bosszúságát leplezze. –

Magasságos ég! – álmélkodott.

– A legrangosabbak – folytatta az árus. – Miket tudnék mesélni! Főrangú úriemberek. Meg

hercegek, mint az a skót, aki folyton szoknyában jár. Miért hord egy férfi szoknyát, meg nem
mondhatom. Az ember még azt hihetné, hogy befagy a hátsó fele. Vagy nem? Jaj, bocsásson
meg, kisasszony! Megfeledkeztem magamról.

– Semmi baj – mosolygott Eleanor, és még egyet harapott a süteményből.

Aki kíváncsi, az bizony tényleg hamar megöregszik. Mrs. Whitaker kurtizán volt, és Hart
Mackenzie ezer aranyat küldött neki. A fényképekért? Vagy talán azon szolgálatokért,
amelyekért az urak általában fizetni szoktak a kurtizánoknak?

Nos, Hart férfi volt, a hölgy pedig, aki hosszú évekig a szeretőjeként kiszolgálta, két éve
meghalt… az urak pedig köztudottan erős testi szükségleteikről voltak híresek. Ez vitathatatlan
tudományos tény volt. Előkelő hitveseik sem megérteni, sem elviselni nem tudták ezeket a
szükségleteket, fejtegették a tudósok, mert az előkelő hölgyeknek nem voltak ilyen
szükségleteik.

Teljes ostobaság. Eleanor nevetségesnek találta ezt a kitalációt, ahogyan az apja is. Valójában az
urak azért látogatták a kurtizánokat, mert élvezték. A hölgyek ellenben otthon maradtak, és
elnézték a férjük kicsapongásait, mert nem volt más választásuk.

Hart sohasem volt szent, és pillanatnyilag nem volt elkötelezve senkinek. Eleanornak nem lett
volna szabad elítélnie.

Mégis fájt a szíve, és egy pillanatra minden összemosódott a szeme előtt. Újabb hintó érkezett,
sötét foltként a ködbe borult utcán, miközben Eleanor továbbra is mozdulatlanul állt egy
helyben.
A hintó határozott alakot öltött, amint megállt Mrs. Whitaker háza előtt. – Nem kellett volna
falra festeni az ördögöt – csóválta fejét az árus. – Ez az ő címere. A skót hercegé.

Eleanor látása hirtelen kitisztult. Nem volt ideje elfutni, nem volt hová elrejtőzni. Vállával a
legközelebbi lámpaoszlophoz sietett, és nekitámaszkodott, elfordítva az arcát, hogy még egyet
harapjon a süteményből.

Egyszer csak szögletes, kifényesített cipőt pillantott meg maga előtt, fölötte pedig a kék-zöld
Mackenzie-kockás szoknya szegélyét. Tekintete felfelé vándorolt a friss, fehér ingre a nyitott
nagykabát alatt, majd Hart gránit keménységű arcán állapodott meg a kalap karimájának
árnyékában.

Hart egy szót sem szólt. Pontosan tudta, miért bujkál Eleanor egy Mrs. Whitaker nevű kurtizán
háza előtt – nem kellett kérdeznie. Eleanor bizonygathatta volna, hogy véletlenül állt meg
süteményt venni háromlépésnyire az asszony ajtajától, de Hart tudta az igazat.

Eleanor a férfi szemébe nézett, és nem volt hajlandó szégyenkezni. Elvégre nem ő látogatta a
kurtizánt, és fizetett ezer aranyat a szolgálataiért.

Ott ácsoroghattak volna egész nap a hideg utcán, farkasszemet nézve, ha nem nyílik ki hirtelen
a ház ajtaja. Ismét az előbbi, nagydarab inas lépett ki rajta, ám ezúttal egy férfit cipelt a vállán.
Hart szinte rá sem hederített, miközben a szolga Hart kocsijához ment, és berakta az
eszméletlen férfit.

Eleanor megdöbbenése csak fokozódott, amikor David Fleming jött ki következőnek a házból,
felpillantott a felhős égre, majd feltette a kalapját, és ő is beszállt Hart hintójába.

Eleanor visszafordult Harthoz, ajkán máris kérdések sorakoztak.

Hart a hintóra mutatott. – Szállj be!

Eleanor megdöbbent, és a süteményárus, aki eddig élvezettel figyelte a jelenetet, kissé

megijedt. – Nem szükséges – válaszolta Eleanor. – Fogok egy bérkocsit. Maigdlint is magammal
hoztam, sőt rengeteg csomagom van.

– Szállj be a kocsiba, El, vagy a tetejére szíjazlak!

Eleanor a szemét forgatva bekapott még egy falat süteményt. Intett Maigdlinnek, aki egy másik
árus asztalánál állt, kicsit távolabb. – Gyere, Maigdlin! Indulunk.

A lány megkönnyebbülten sietett Eleanorhoz és az ismerős kocsihoz, majd lerakta a

csomagokat, és hagyta, hogy Mrs. Whitaker inasa felsegítse a kocsis mellé. A süteményárus
tátott szájjal bámulta az eseményeket, és elfelejtette levenni az újabb süteményt parányi
tűzhelyéről.

– Semmi baj – vigasztalta Eleanor az árust. – Őfensége kissé goromba természetű. Nem tehet
róla. – Azzal sarkon fordult, és a hintóhoz lépett. – Hart, légy szíves, adj a jó embernek egy
koronát a fáradságáért!

Kilencedik fejezet
A hintóban Eleanor leült a két már odabenn üldögélő úrral szemben – David Fleminggel és egy
eszméletlen, sápadt angollal, akit még sohasem látott.

– Ez meg ki? – kérdezte Eleanor. A szolga elkezdte beadogatni a csomagokat, és Eleanor

lehajolt, hogy David ülése alá helyezze őket. – Elnézést! Be tudná ezt tenni oda? Óvatosan, mert
törékeny.

David engedelmeskedett, véreres szemmel fürkészve Eleanort. Estélyi öltözéket viselt, erős
szivar-, brandy-, parfüm- és még valamilyen más szagot árasztott. Az utóbbit Eleanor először
nem tudta azonosítani. Régen nem érzett ilyen szagot, de azután mégis rájött, mi az – olyan
férfi szaga, aki nővel volt.

David figyelmét nem kerülte el Eleanor arckifejezése. Elvörösödött, elővette a flaskáját, és jól
meghúzta.

– Hart, ne ülj oda! – szólt Eleanor, amikor Hart beszállt a kocsiba. – Bethnek vettem. Nem
tudnál kicsit…?

Hart felmordult, fogta a csomagot, és az ülés fölötti polcra hajította. – Nem tehetted volna
hátra a csomagjaidat?

– Jóságos ég, dehogy! Némelyik törékeny, és nem szeretném, ha egy szerencsés tolvaj
megfosztana tőlük. Jól tudod, hogy a tolvajok gyakran felmásznak a hintók hátuljára, és
megdézsmálják a poggyászt.

– De nem erre a hintóra – tiltakozott Hart.

– Mindig adódhat egy első alkalom. Egy heti béremet költöttem ezekre az ajándékokra.

A kocsi nekilódult. David még mindig nem tért magához. – Mit művelsz, Mackenzie? Hiszen ez
Eleanor.

– Mr. Fleming tehát felébredt – jegyezte meg Eleanor csípősen. – Képes felismerni a hölgyeket,
akiket évek óta ismer. – Szemügyre vette a másik, horkoló férfit. – Ez ki?

David csak bámult Hartra, és nem válaszolt.

– Mr. Neely – felelte Hart.

– Ó! – mondta Eleanor megértőn. – Értem már. Mrs. Whitakerhez küldted cserében azért, amit
ígért neked.

– Szükségem van a támogatására Gladstone ellen – magyarázta Hart.

– Hart! – Daviden aggodalom látszott.

– Nincsenek titkaim Eleanor előtt.

Nincsenek?

– Semmi értelme – folytatta Hart. – Amint látod.

– Ha megengedted volna Wilfrednek, hogy elárulja, miért küldtél a nőnek ezer aranyat, nem
kellett volna személyesen utánanéznem – panaszkodott Eleanor. – Bár valóban vásárolnom
kellett.
– Ezret? – David az alvó emberre pillantott. Mr. Neely ártalmatlannak látszott, mint valami
tisztviselő vagy bankár, szépen ápolt kézzel. – Igaz, sok baj volt vele.

– Sejtettem, hogy így lesz – morogta Hart.

– Mit művelt? – ébredt fel Eleanor kíváncsisága.

David aggodalmas pillantást vetett Hartra. – Azért hoztad Eleanort a kocsiba, hogy romlott
kéjencnek lásson. Nem igaz?

– Már eddig is tudtam, hogy romlott kéjenc, Mr. Fleming – vágott vissza Eleanor. – Soha nem
rejtette véka alá. Ez az ember kicsinek és törékenynek látszik. Miféle gondot okozhatott?

– Nem akart távozni – válaszolta Hart. – Nekem ezt mondták. Végül hogy oldottad meg? –
kérdezte Davidtől.

– Bőséges whiskyvel. Túl azon, ami már amúgy is benne volt. Amikor egy puritán elhajol,
érdemes megnézni. Kétlem, hogy sok mindenre emlékezni fog.

– Helyes – bólintott Hart. – Nem szeretném, ha bűnbánatában egyenesen visszarohanna a

riválisaimhoz. Szemmel tartod?

– Hát persze. Kijózanítom, csillapítom a gyötrelmeit, amennyire tudom, és elmesélem, milyen

pompásan érezte magát.

Eleanor figyelte az álmában szinte gyermekinek látszó Mr. Neelyt. – Megvesztegetted egy
kurtizánnal, hogy elnyerd a szavazatát – csodálkozott Eleanor.

David összerezzent. – A vesztegetés olyan közönséges szó.

– Nem, igaza van – ellenkezett Hart. – Egyszerűen megvesztegettem, El. De szükségem van rá és
a barátaira.

Rezzenéstelenül állta Eleanor tekintetét. Hart tökéletesen tisztában volt azzal, milyen
szörnyűséget követett el, és mérlegelte a következményeket, mielőtt cselekedett. Az eredmény
végül az lett, hogy a magáénak tudhatta Neelyt. Hart tudta, hogyan kell kijátszani a fickót, és
meg is tette.

– Borzalmas vagy – mondta Eleanor.

– Az.

Gátlástalan volt, megszállott, és mindenáron győzni akart. Ezt látta Eleanor a férfi tekintetében.

Ismét Mr. Neelyre pillantott. – Feltételezem, hogy rettenetesen fontos a támogatása?

– Még húsz helyet tudhatok magam mögött.

– S neked most minél több hátsóra van szükséged, ugye?

David kurtán felnevetett. Hart rezzenéstelenül nézett Eleanor szemébe. Nem kérte a
megértését, sem a bocsánatát. Egyszerűen megmutatta neki, kicsoda, és mit tett.

– Úgy van – felelte.

Eleanor mélyet sóhajtott. – Nos, akkor reméljük, hogy megérte az ezer aranyat.
Hart kiszállt a Grosvenor Square-en, meghagyva Davidnek, hogy vigye haza Neelyt, és fektesse
le. Hősiesen ellenállt a kísértésnek, hogy Eleanort berángassa a házba. Közölte azonban, hogy
beszélni akar vele a dolgozószobájában, ám igen hosszú időbe telt, mire Eleanor kikászálódott a
hintóból, összes csomagjával egyetemben. David ostoba alázattal segédkezett. Szemlátomást
még mindig fülig szerelmes volt belé.

Eleanor utasította Maigdlint és Franklint, hogy a csomagokat vigyék a szobájába, az utcai

árustól vett süteményt pedig osszák el, majd végre-valahára elindult felfelé.

Eleanor még így is Hart előtt ért a dolgozószobába, mert Wilfred útközben elcsípte gazdáját,
hogy mindenféle papírokat írjon alá a számára. Amikor Hart belépett, Eleanor a lakkozott, Anna
királynő korabeli szekrény előtt állt. A bútor ajtaja tárva-nyitva volt, Eleanor pedig a benne rejlő
festményt fürkészte.

Hart odament, és a szekrény ajtaját becsukva elrejtette szem elől az apja portréját. – Zárva volt.

– Tudom. Az íróasztalodban megtaláltam a kulcsot. Hart ismét bezárta a szekrényt, azután az

íróasztalhoz lépett, és a kulcsot visszatette a helyére. – Azért tartom itt a kulcsot, mert nem
akarom, hogy bárki is kinyissa a szekrényt.

Eleanor vállat vont. – Csak kíváncsi voltam.

– Még nem válaszoltál az igazi kérdésemre. Mi ütött beléd, hogy bérkocsival a Portman Square-
re vitesd magad, és Mrs. Whitaker háza előtt álldogálj?

– Miért őrzöd?

Eleanor levette fátylas kalapkáját, és egyenesen Hart szemébe nézett. – Mit? – morogta Hart.

– A rettenetes apád arcképét. Miért nem égeted el?

– Édouard Manet festette. Értékes.

– Monsieur Manet Mac egyik tanára volt, ugye?

Hart egyszer régen elmesélte a történetet Eleanornak. Amikor az öreg herceg hajlandó volt
megfestetni az arcképét Párizsban, Mac megismerkedett a neves festővel, és megszökött, hogy
tanulhasson tőle.

– Mac is tudna festeni neked egy éppen ilyen értékes képet – mondta Eleanor. – Szabadulj meg
tőle!

Hart szerette, ahogy Eleanor olyan tiszta szemmel néz a világra. Halott apja portréja az idegeire
ment, mégis megtartotta, talán hogy az öreg herceg a képen keresztül láthassa, Hart már nem
az a rémült fiatalember, aki régen volt. Hart azt akarta, hogy az apja észrevegye, miként múlta
felül, és hogy több lett erőszakos kéjencnél. Addig ütöttél, amíg már lábra állni sem tudtam, de
legyőztelek, te kurafi!

Eleanor azonban csak rápillantott a képre, és azt mondta: Szabadulj meg tőle!

– Azért tartom szekrénybe zárva, hogy ne kelljen látnom – magyarázta Hart. – A dédunokáim jó
pénzért eladhatják.
– Még a gondolatát is gyűlölöm, hogy ott van benn, és kísért téged.

– Nem kísért. Ne változtass mindig témát! Miért mentél Mrs. Whitaker házához?

Eleanor az íróasztalhoz ment, rátette a két kezét, és Hart szemébe nézett. – Mert azt hittem,
természetesen, hogy köze lehet a fényképekhez. Azt gondoltam, talán megzsarolt, azért fizetsz
neki. Ezer arany egész vagyon. Rá kellett jönnöm, miért tetted.

Hart nem fedezett fel Eleanor szemében mást, csupán kíváncsiságot. Haragnak vagy
féltékenységnek nyomát sem látta. Eleanor haragjának nagy része akkor sem féltékenységből
eredt, amikor tudomást szerzett Mrs. Palmerról.

– Azért küldtem Neelyt Mrs. Whitaker házába, mert tudtam, hogy kezelni tudja az efféléket.

Eleanor a homlokát ráncolta. – Mi az, hogy efféléket? Miféle emberekre célzol?

– Puritánok, akik nagyviláginak akarnak látszani. Az ilyen emberek gyakran a

legzabolátlanabbak, amikor eleresztik magukat.

– S nyilván Mr. Flemingnek kellett eltávolítania. Mrs. Whitakernek nincs kifogása az ellen, hogy
ilyen szívességet tegyen neked?

– Ezer aranyat fizettem neki. Persze, hogy nincs kifogása.

– Mrs. Whitaker iskolázott? Úgy értem, kifinomult nő?

Hartnak fogytán volt a türelme. – Tudja az ördög.

– Azért kérdezem, mert a levelek stílusa igencsak gyenge, ami inkább cselédre utal. Ám ha Mrs.
Whitaker szegény családból származik, akár ő is írhat hibásan, hiába van nagy háza és prémes
bundája. Kérdezted a képekről?

– Nem!

– Jóságos ég! Nagyon szeretsz kiabálni. Próbálom megoldani a problémádat, Hart, de elkelne
egy kis segítség. Mrs. Whitaker ismerhette Mrs. Palmert, aki átadhatott neki néhány fényképet.
Mrs. Whitaker és Mrs. Palmer barátok voltak?

– Barátok? Az ég szerelmére, dehogy! Angelinának nem voltak barátai.

– Magányos lehetett. Érdeklődnöd kell Mrs. Whitakernél, bár ha tényleg nem tud a képekről,
olyan diszkrétnek kell lenned, hogy ne is szerezzen tudomást róluk. Nehéz feladat, de szerintem
te meg tudod oldani.

Eleanor gondolkodás közben összehúzta a szemét, ujját az ajkához érintette, és önkéntelenül is

ott hagyta, ahol Hart megharapta. A férfi egész teste forró és kemény lett.

Igazán könnyű lett volna megkerülni az íróasztalt, kigombolni Eleanor csúf ruháját, és fűzőig
levetkőztetni. A nyakára tapasztaná a száját vetkőztetés közben, és nyomokat hagyna a bőrén.

Eleanor felsóhajtott, keble megemelkedett az illendően begombolt ingváll mögött.

– Talán ha én…

– Nem – vágta rá Hart.

Eleanor szeme tágra nyílt. – Azt sem tudod, mit akartam javasolni.

– Nem mész vissza Mrs. Whitakerhez, és nem próbálsz személyesen beszélni vele. A High
Holborn-i házba sem mész vissza.

Eleanor olyan csüggedten nézett rá, hogy Hart tudta, az utóbbi megjegyzésével nem hibázott
nagyot. – Gondolkodj józanul, Hart! Nem fejeztem be a ház átkutatását, mert, ahogy talán
emlékszel rá, erővel elcipeltél. Nem igazán számítok rá, hogy ott találom a képeket, de talán
sikerül ráakadnom valamiféle kulcsra, hogy hová tűntek. Ha a biztonságom aggaszt, magammal
viszem valamelyik bokszolódat.

Hart türelmetlensége dühbe csapott át. – Nem! És ne is merészeld rábeszélni Iant, hogy
elkísérjen. – Hart az öccsére gondolt, amint egyedül állt a szobában, ahol a nőt megölték, és a
mennyezetet nézte. Nagyot lélegzett. – Felzaklatja.

– Tudom. Nekem is említette. De azt is mondta, hogy még egyszer magának is látnia kell azt a
helyet. Hogy elűzze a kísérteteket.

Kísértetek. Az egész ház tele volt kísértetekkel. Hart a legszívesebben porig égette volna.

– Ian különben sem vihet oda – folytatta Eleanor. – Már nincs itt. Ma reggel elment.

Hart megállt. – Elment? Hogy érted, hogy elment? Hová a pokolba?

– Berkshire-be. Hiányzott neki Beth, így hát azt mondtam, menjen haza. Beth azonban már úton
van Berkshire-be, hogy segítsen Ainsleynek az előkészületekben, ezért oda indult. Nem fogják
bánni, ha Ian korábban érkezik.

– Mikor történt ez? Nekem nem szólt egy szót sem. – Sem magyarázat. Sem búcsúszó. Iannél ez
nem volt szokatlan. Ha Ian valamit elhatározott, nem lehetett megállítani.

– A politikai játékaiddal voltál elfoglalva – válaszolta Eleanor. – Tőlem elbúcsúzott, de nem

akarta megvárni, amíg te visszajössz.

Mikor veszítette el Hart az uralmat a saját háza fölött? Amikor utoljára látta az öccsét, Ian
békésen újságot olvasott reggelinél az ebédlőben. Amennyire Hartnak tudomása volt róla,
Iannek akkor még eszébe sem jutott, hogy egy órán belül Berkshire-be utazzon.

Hart a reggeli rágós rántottára és zsíros kolbászra gondolt a tányérján, és ökölbe szorult a keze.
– Eleanor, mit műveltél a szakácsnőmmel?

– Hmm? – Eleanor felvonta a szemöldökét. – Ó, Mrs. Thomas. Üzenetet kapott, hogy beteg a
nővére, én pedig azt mondtam, kap egy hét szabadságot, hogy meglátogathassa. Kentben lakik.
Úgy értem, hogy a nővére, de mostanra persze már Mrs. Thomas is ott lehet. Reggelre még
nem találtam mást a helyére, de estére már lesz másik szakácsnő. Mrs. Mayhew gondoskodik
róla.

Mikor veszítette el az uralmat? Azon a napon, amikor Eleanor Ramsay egy csapatnyi újságíróval
körülvéve várta a klubja előtt, és Hart volt olyan bolond, hogy beültesse a hintójába, és
hazahozza.

Ma reggel még okosnak hitte magát, amiért a közelében tartotta, bevonta az életébe, úgy
behálózta, hogy Eleanor végül azt higgye, a saját jószántából maradt.
Őrült volt. Eleanor nemcsak a feje tetejére állította a házát, hanem arra késztette, hogy
állandóan képzelődjön róla, és folyton csak az járjon a fejében, hogy befejezze vele, amit este
elkezdtek. Hart Eleanorra nézett, és kívánta – most rögtön. Levehette volna a nyakkendőjét,
hogy gyengéden összekötözze vele Eleanor csuklóját. Vagy beköthette volna a szemét, hogy ne
tudja, hol van, vagy milyen élvezeteket szán neki, amíg meg nem érinti a bőrét, bele nem csókol
a nyakába, finoman meg nem harapdálja a vállát…

Le akart venni Eleanorról mindent – ruhát, fűzőt, alsóneműt, azután ráfektetni az asztalra, és
végignyalni a nyakától a lába közti csodáig. Még emlékezett rá, hogy a szeméremszőrzete is
aranyvörös.

Le akarta kötni a lány két kezét egy pár puha selyemharisnyával, amíg lakomázik rajta. Eleanor
vonaglana a gyönyörtől, Hart pedig a fülébe súgná: – Bízol bennem?

Igen – suttogná Eleanor.

Újra meg újra élvezetet okozna neki, és amikor végül felhevülten rámosolyogna, fölébe
kerekedne, és beléhatolna. Ebben a szobában tenné a magáévá, és elűzné a saját kísérteteit.

A fantázia kemény, sajgó élvezetet nyújtott. Hart tudta, hogy a dolgozószobában áll, ott az
íróasztal közte és Eleanor között, aki teljesen fel volt öltözve, mégis érzett minden érintést,
minden csókot, minden lélegzetet.

– Hart? – kérdezte Eleanor. – Jól vagy?

A hangjában csengő aggodalom szíven ütötte Hartot. Felpattant, és elvette öklét az íróasztalról.
Fájt, az egész teste sajgott belé, hogy távoznia kell, miközben Eleanor a kék szemében csillogó
aggodalommal figyeli, de tudta, hogy rögtön el kell hagynia a helyiséget.

Hart kényszerítette magát, hogy az ajtóhoz menjen, kinyissa és kisétáljon rajta, anélkül hogy
akár csak egyszer is visszapillantott volna. Végigment a folyosón, megkerülte a szőnyeg közepén
fekvő Bent, és szinte feltépte hálószobája ajtaját.

Marcel, aki Hart egyik kabátját kefélte éppen, meglepetten kapta fel a fejét.

– Engedj nekem fürdővizet, Marcel! – adta ki az utasítást Hart, miközben letépte magáról a
nyakkendőt és az inget. – Hideg legyen!

Hartnak három napon át sikerült távol tartania magát Eleanortól. Felkelt és távozott, mielőtt a
lány felébredt, és olyan későn járt haza, amikor már biztosan tudta, hogy alszik.

Hart találkozókkal és vitákkal, értekezletekkel és bizottságokkal töltötte meg a napjait. Próbálta

belevetni magát az ország és a birodalom gondjaiba, hogy elterelje gondolatait a
magánéletéről. Sikerült is, amikor éppen ordítva vitatkozott az ellenzékével, amikor újabb
képviselőt próbált maga mellé állítani, vagy amikor Fleminggel a klubjukban vagy valamiféle
játékbarlangban tespedtek, hogy ott folytassák a politikai csatározást.

Ám mihelyst Hart belépett a Grosvenor Square-i szobája ajtaján, és tudta, hogy Eleanor egy
emelettel feljebb alszik, Hart látomása visszatért, és nem tudta elűzni.
Egyre több időt töltött távol az otthonától, késő éjszakákig tárgyalt, és értekezleteket agyalt ki,
hogy minél tovább elmaradhasson. Egy ilyen rendkívül késő esti értekezlet után történt az első
merénylet.

Tizedik fejezet
Koromsötét volt, amikor Hart kilépett a parlament épületéből a kora hajnali órákban, folytatva
David Fleminggel megkezdett vitáját.

Hart hangos durranást hallott, azután kőszilánkok repültek szerteszét mellette a falból.
Ösztönösen a földre vetette magát, és Davidet is lerántotta magával. Kocsisának bikaszerű
bömbölését hallotta, amelyet nagydarab cselédeinek lábdobogása követett.

David négykézlábra állt, a szemében rémület ült. – Hart! Jól vagy?

Hart érezte, hogy egy kőszilánk megszúrta az arcát, szájában vért ízlelt. – Remekül. Ki lőtt?
Elkaptátok?

Hart egyik volt díjbirkózója érkezett lihegve. – Eltűnt a sötétben, uram. Vérzik, fenség.
Eltalálták?

– Nem, a falat érte a lövés, és a fal visszaütött – felelte Hart fekete humorral. – Jól vagy,
Fleming?

David a hajába túrt, és a flaskájáért nyúlt. – Jól. Jól. Mi az ördög? Mondtam, hogy a Fenian
Szövetség tagjai képesek az életedre törni.

Hart letörölte zsebkendőjével a vért, a szíve hevesebben vert, de nem válaszolt.

A Fenian Szövetség tagjai Amerikába emigrált írek voltak, és azzal a céllal egyesültek, hogy
megszabadítsák Írországot az angolok uralmától, szerteküldve tagjaikat a világban, hogy
mindenfelé merényleteket kövessenek el. Reggel az egyik újság megírta, hogy Hart igyekszik
megtorpedózni a részleges ír önállóságot biztosító törvénytervezetet, hogy eltávolítsa tisztéből
a miniszterelnököt. Az írek hevesen válaszoltak.

Hart ezt nem azért tette, mert ellenezte az ír függetlenséget – valójában azt szerette volna, ha
Írország teljesen megszabadul az angol igától, mert ez kövezte volna ki az utat Skócia
függetlensége felé is. Csupán úgy vélte, hogy a kormány törvénytervezete hatástalan. A
miniszterelnök terve szerint Írország mindössze jelentéktelen függetlenségre tett volna szert –
megengedve, hogy parlamentet hozzanak létre az ír belügyek intézésére, amely azonban
változatlanul az angol kormánynak tartozott volna felelősséggel.

Hart tisztában volt vele, ha kényszeríti a miniszterelnököt, hogy szavazásra bocsássa a

törvénytervezetet, nem kapna elegendő támogatót az elfogadásához, ami bizalmatlansági
indítványhoz és Gladstone lemondásához vezetne.

Hart Írország teljes felszabadításának ötletével kívánt előállni, amint hatalomra került. Meg
akart tenni mindent, hogy az ír önrendelkezésről szóló törvényt lenyomja az angolok torkán,
hogy végül elérhesse valódi célját, a skót függetlenséget is.

Ám az újságok írtak, amit akartak, és a dühös írek, akik nem tudták, mi jár Hart fejében,
fenyegetőzni kezdtek.
Hart elküldte a cselédeit, hogy kutassák át a környéket, és kerítsenek elő minden arra járó
rendőrt, majd beült a hintójába Daviddel, aki időközben már alaposan becsípett.

Amikor hazaértek – miután Davidet kitették a lakásánál –, Hart figyelmeztette a cselédeket és a

kocsist, hogy ne pletykáljanak a lövöldözésről, ne izgassák fel vele Eleanort és az édesapját. Hart
politikai pályafutása során többször volt gyilkossági kísérlet áldozata, ám korábban is rosszul
céloztak – valaki mindig dühös volt rá. Eldöntötte, hogy rendőrökkel fogja kerestetni a
merénylőt és figyeltetni a házat, a napi menetrendnek azonban nem szabad változnia. Ha a
házában tartózkodó vendégek közül a jövőben bárki távozni akar, mindig legalább két testőrnek
kell kísérnie őket, és soha nem mehetnek sehová kocsi nélkül. Az emberei, akiket szintén
megrázott az eset, egyetértettek vele.

Nem csak az ír szeparatisták lehettek a merénylők. Amint belépett a néma házba, Hart
eltűnődött, hogy aki a képeket küldte Eleanornak, vajon kapcsolatban állhat-e a merénylettel. A
levelek nem tartalmaztak fenyegetést, és könnyen lehetséges, hogy semmi közük hozzá. Hart
mégis szerette volna újra látni a fényképeket a levelekkel együtt.

A gondolattól, hogy Eleanorral egymás mellett néznék át a bizonyítékokat, miközben édes

lehelete a bőrét simogatná, Hart szíve még annál is hevesebben vert, mint amikor elsüvített
mellette a golyó. Bölcsebbnek tűnt, ha ezt mégsem kockáztatja meg.

Hart követelhette volna, hogy Eleanor hozza el neki a képeket, akkor egyedül vehette volna
őket szemügyre, de rögtön el is vetette az ötletet. Eleanor úgysem egyezett volna bele. Teljesen
a saját tulajdonának tekintette a fényképeket – Hart el sem tudta képzelni az okát. Nem
számított; titokban is könnyedén megszerezhette őket.

Másnap Hart megvárta, amíg Eleanor és Isabella letelepszik a földszinti szalonban, hogy
megtervezzék Hart következő fényes mulatságát, Mac nekilát dolgozni a műtermében, Lord
Ramsay pedig leül a kis dolgozószobában a leveleit írogatni, azután felment Eleanor
hálószobájába.

A szoba teljesen elhagyatott volt, ahogyan Hart előre sejtette, hiszen a szobalányok már
végeztek a takarítással. Hart odasétált Eleanor kis íróasztalához, és elkezdte kihúzogatni a
fiókokat.

Nem találta meg a képeket. Megállapította, hogy Eleanor igen precízen az egyik fiókban tartja a
levélpapírokat, a másikban a borítékokat, külön fiókban a tollakat és a ceruzákat. A barátnőitől
kapott leveleket – Eleanor-nak sok barátnőj e volt – egy negyedik fiókba rejtette. Hart gyorsan
átlapozta a leveleket, de egyikben sem bukkant a fényképekre.

Hová tehette az átkozott vacakokat? Tudta, hogy csak néhány perce van, mert Eleanor vagy
Isabella bármikor felszaladhat valamiért.

Hart egyre türelmetlenebbül kutatta át a két éjjeliszekrény fiókját, de a képeknek ott sem lelte
nyomát. A szekrényben csupán szépen felakasztott vagy összehajtott ruhákat talált – egyszerű,
kopottas ruhadarabokat, azokból sem sokat. A szekrény alsó, mély fiókjában egy selyempapírba
csomagolt turnűr volt, semmi más.

A szoba túloldalán álló fiókos szekrényben főként fehérnemű lapult – a felső fiókban harisnyák
és harisnyakötők; a következőben alsóingek és bugyogók; végül a legalsó fiókban egyszerű
batisztból készült, többször javított fűző rejlett.
Hart kényszerítette magát, hogy ne a fehérneműt viselő Eleanorról fantáziáljon, hanem a
kutatásra összpontosítson. Erőfeszítését végül eredmény koronázta – a fűző alatt egy könyvre
bukkant.

A könyv vastag és hosszúkás volt, amilyenben a hölgyek különleges események és kirándulások

emlékeit szokták őrizni. Ez a könyv vastag is volt, teletömve mindazzal, amit Eleanor
érdemesnek talált megőrizni. Hart kivette a fiókból, az íróasztalra tette és kinyitotta.

Az egész könyv róla szólt.

Az összes oldal Hart Mackenzie élettörténetével volt tele. A szöveg újságcikkekből állt,
fényképek sorakoztak Hartról, az üzletemberről, és Hartról, a politikusról, Hartról, a herceg
fiáról, majd Hartról, a hercegről. A társasági oldalakon látható volt Hart a walesi herceg
összejövetelein, a jótékonysági banketteken, valamint a skót nemzeti találkozókon, ahol Hart
megerősítette hűségét a Mackenzie klán feje iránt.

Eleanor újságokból kivágott fényképeket ragasztott az albumba, amelyeken Hart a királynővel,

különböző miniszterelnökökkel és a világ minden tájáról érkezett méltóságokkal beszélget. Ott
volt a története annak is, amikor Hart Kilmorgan hercege lett, és elfoglalta a helyét a lordok
házában, részletesen leírva Kilmorgan hercegeinek históriáját, egészen az 1300-as évektől.

Eleanor Ramsay összegyűjtötte és emlékkönyvbe ragasztotta Hart Mackenzie egész életét.

Skóciából hozta magával a könyvet, és kincsként rejtegette.

Hart 1875-ben kötött házassága Lady Sarah Graham-mel önálló oldalt kapott. Hart és Sarah
esküvői ruhás, rajzolt képe alá Eleanor színes ceruzával ezt írta: „Bevégeztetett.”

Az oldal fele üresen állt, mintha Eleanor itt akarta volna befejezni a könyvet. Ám Hart lapozott,
és további cikkeket talált egyre jobban felvirágzó politikai pályafutásáról és a bálokról,
amelyeket feleségével rendezett Londonban és Kilmorganben.

Sarah és az újszülött Hart Graham Mackenzie halálhírét képeslapból kivágott koszorú vette
körül. Eleanor ezt írta mellé: „Fáj a szívem Hartért.”

További cikkek írtak arról, hogy a gyász leteltével Hart még megszállottabban vetette bele
magát a politikába. „Miniszterelnök akar lenni – írta egy újságíró. – Anglia reszketni fog a skót
iga alatt.”

Az utolsó cikk utáni oldalon találta Hart a fényképeit.

Eleanor eddig tizenötöt gyűjtött össze. Mindegyiket gondosan beragasztotta a könyvbe, és

színes ceruzával – piros, kék, zöld, sárga, tetszés szerint – megjegyzéseket írt melléjük:
„Személyesen kézbesítették 1884 februárjában” vagy „A Stranden lévő boltban találtam 1884.
február 18-án.”

Egyes képeken Hart szembenézett a kamerával, másokon háttal vagy oldalt állt neki; Hart skót
szoknyában, Hart meztelenül, Hart mosolyogva, Hart ijesztő komorsággal. Az a kép, amelyiken
Hart csak szoknyát visel, nevetve, és int Angelinának, hogy ne fényképezze, be volt karikázva. „A
legjobb” – írta mellé Eleanor.

Hart megnézte az utolsó lapokat is, amelyek üresen álltak, újabb képekre várva. Be akarta
csukni a könyvet, de érezte, hogy a hátsó borító is kidomborodik. Amint megvizsgálta,
felfedezte, hogy valamit becsúsztattak az utolsó, üres oldal és a borító közé, az utolsó oldalt
pedig gondosan visszaragasztották. Hart gyorsan lehámozta az utolsó oldalt, és egy halom
levélre bukkant mögötte.

Nem sok volt, talán összesen egy tucat, de amikor Hart szétnyitotta az egyiket, a saját kézírása
nézett vissza rá.

Eleanor megőrizte az összes levelet, amelyet Hart valaha írt neki.

Hart egy székre roskadt, miközben óvatosan átlapozta őket. Észrevette, hogy Eleanor megőrizte
első, tartózkodó levelét is, amelyet előző napi megismerkedésük után küldött:

Lord Hart Mackenzie kéreti Lady Eleanor Ramsay részvételét csónakkirándulással egybekötött
piknikjén augusztus 20-án, a Kilmorgan kastély körüli réten. Szíveskedjen választ adni
küldöncömnek, de borravalót ne adjon neki, mert már éppen eleget kicsikart belőlem, hogy
elvigye önnek ezt a levelet, és arra is felhasználja az alkalmat, hogy meglátogassa az
édesanyját.

Alázatos szolgája,

Hart Mackenzie

Hart pontosan emlékezett Eleanor válaszának minden szavára.

Felületes ismerősöm, Lord Hart Mackenzie részére

Úriember nem ír levelet olyan hölgynek, aki nem rokona vagy jegyese. Hogy a bálon megcsókolt,
aligha jelenti ugyanazt. Úgy vélem, az említett csók döbbenetes élvezete nem ismétlődhet meg
a Kilmorgan melletti folyóparton, bármilyen szépséges is a környék, mivel tudomásom szerint
igen jó kilátás nyílik rá a házból. Továbbá, úriember sohasem hív meg személyesen csónakázni
egy hölgyet. Egy aggszűz nagynéninek vagy hasonlónak kell megírnia a levelet az úr nevében, és
arról is biztosítania szükséges az ifjú hölgyet, hogy nevezett aggszűz szintén ott lesz, és illendően
gardírozza. Ezért inkább meghívom teázni ide, Glenardenbe; csakhogy ugyanezen szabályok
miatt nem hívhatok meg teázni egy urat, aki nem áll velem rokoni kapcsolatban, ezért
édesapámmal íratom meg a levelet. Ne lepődjön meg, ha a levél kissé kitér a kék gombák
gyógyászati hatásaira, vagy éppen arra, ami akkor leköti az érdeklődését. Apám már csak ilyen.
Igyekszem rábírni, hogy maradjon a témánál.

Hart hangosan nevetett a bájos levélen, és válaszolt rá.

Úri hölgy sem ír levelet soha úriembernek, merész kis csibészem. Hozza magával a
csónakkirándulásra az édesapját is, legyen szíves, ahol annyi gombát áshat ki, amennyit csak
óhajt. Ott lesznek a fivéreim a szomszédokkal együtt, akik között számos társasági matróna is
akad, így illendően őrizni fogják az erényét velem szemben. Ígérem, nem áll szándékomban
megcsókolni a folyóparton – ahhoz beljebb viszem az erdőbe.
Alázatos szolgája és jóval több mint felületes ismerőse,

Hart Mackenzie

Hart összehajtotta a levelet, és visszaemlékezett a csónakkirándulás örömére. Eleanor Lord

Ramsay kíséretében érkezett, és valósággal az őrületbe kergette, amikor befészkelte magát az
öregasszonyok közé, flörtölt Mackel és Cameronnal, és sehogy sem engedte a közelébe Hartot.

Ügyesen kerülte, hogy kettesben maradjanak, ám végül visszament a csónakházba egy idősebb
hölgy ott felejtett botjáért. Ez a szívesség lett a veszte, mert Hart végre kettesben maradt vele.

Eleanor édesen Hartra mosolygott. – Ez nem tisztességes. Nem is az erdőben vagyunk –

incselkedett, mielőtt Hart megcsókolta.

A bot kihullott Eleanor kezéből, feje hátrahanyatlott, szeme lecsukódott, amint Hart
megcsókolta. Megízlelte a lány szájának minden zegzugát, keze addig kalandozott a testén,
amíg ingválla vastag anyagán át meg nem érintette a mellét.

Amikor Eleanor nem túlságosan meggyőzően tiltakozott, Hart pajzánul rámosolygott, és

kijelentette, hogy abban a másodpercben egyedül hagyja, amint kéri. Akár örökre is, ha éppen
azt óhajtja.

Eleanor akkor egyenesen Hart szemébe nézett. – Igaza volt, valóban merész kis csibész vagyok.
– Azzal magához húzta egy újabb csókra.

Hart felültette Eleanort a munkaasztalra, egyik karjával a térdhajlata alá nyúlt, és megmutatta
neki, hogyan fonja lábát az övére. Eleanor felnézett rá, és Hart látta, amint a lány lassan
ráébred, bármilyen kapcsolata alakul is Hart Mackenzie-vel, az nem lesz hétköznapi. Észrevette
Eleanorban a fellobbanó tüzet, amint eldöntötte, hogy élvezni akarja, bármit szándékozik is
Hart megmutatni neki.

A megadásnak ettől a parányi pillanatától Hart szíve – és egyéb testrésze – kis híján szétpattant.
Hart akkor azt hitte, megfogta a lányt, de bolond volt.

Hart következő levele tele volt incselkedéssel a csónakházban átélt röpke pillanatról, enyhén
burkolt célzással a botra. Eleanor dévaj levéllel válaszolt, amelytől felforrt Hart vére, és
csaknem megőrült, hogy újra lássa a lányt.

Hartnak most kezébe akadt a levél, amelyet Eleanor-nak írt, miután igent mondott neki a
lánykérésére a kilmorgani nyári lakban.

Amikor megláttalak csupaszon, hajadban a skót széllel, az ördögé lett minden tervem, hogyan
nyerjelek el. Tudtam jól, ha akkor kérdezlek, a válaszod végleges lesz. Nem lehet visszavonni.
Tudtam, hogy inkább hagynom kellene, mégis feltettem neked az ostoba kérdést. Amilyen
szerencsém van, pontosan azt a választ adtad, amelyet hallani akartam. Így hát ígéretemhez
híven mindened meglesz, amire valaha is vágytál.
A fiatal és pimasz Hart azt hitte, ha gazdagságot ígér Eleanornak, a lány a lába elé hullik, és
örökre az övé lesz. Nem ismerte Eleanort.

A következő levél – amelyet Hart az elmegyógyintézetbe tett közös látogatásuk után írt, amikor
is Eleanor megismerkedett az akkor még ott élő Iannel – bebizonyította, hogy Eleanor valóban
rendkívüli teremtés.

Ezerszer áldlak, Eleanor Ramsay! Nem tudom, mit tettél, de Ian válaszolt a jelenlétedre. Néha
egyáltalán nem beszél, hónapokig vagy akár hetekig. Néhány látogatásom alkalmával csupán
kifelé bámult az ablakon, vagy átokverte matematikai egyenleteket oldott meg, anélkül hogy
egyszer is rám nézett volna, bármennyire igyekeztem is tudomására hozni, hogy ott vagyok.
Bezárkózott a saját világába, olyan helyre, ahová nem tudok bejutni. Szeretném kinyitni az ajtót,
és kiengedni onnan Iant, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá.

Ian azonban rád nézett, El, beszélt veled, és amikor ma visszamentem, megkérdezte, mikor
veszlek feleségül. Ian kijelentette, hogy szeretné, ha összeházasodnánk, mert melletted
biztonságban vagyok, és akkor már nem kell aggódnia értem.

Megszakadt a szívem. Erős embernek mutatom magam, szerelmem, de amikor Iannel beszélek,
rádöbbenek, valójában mennyire gyönge vagyok.

Hart leverten lapozta át a többi levelet. Nem sok volt, mert miután bejelentették az
eljegyzésüket, rengeteg időt töltöttek együtt. Azok a levelek, amelyeket akkor írt a lánynak,
amikor Londonban, Párizsban vagy Edinburghban volt kénytelen időzni, tele voltak Eleanor
szépségének és testének, nevetésének és meleg szívének dicséretével. Hart megtalálta azt az
üzenetet is, amelyben lelkesen megírta, hogy edinburgh-i üzleti ügyei végeztével Glenardenbe
utazik. Ez volt az a végzetes látogatás, amikor Eleanor a kertben várta, és visszaadta neki a
gyűrűt.

Az utolsó két levelet több évvel az eljegyzésük felbontása után írta. Hart szétnyitotta őket,
szinte bénultan a meglepetéstől, hogy Eleanor egyáltalán megtartotta őket. Nem sorban olvasta
el őket, hanem előbb azt vette elő, amelyben beszámol Ian hazatéréséről a családhoz, az apjuk
halála után.

Még mindig Ian, ugyanakkor mégsem az. Némán ül, amikor beszélünk hozzá, körül sem néz, ha
megszólítjuk. Valahol odabenn sínylődik, az éveken át tartó fájdalom, tehetetlen düh és fizikai
kínzás csapdájában. Nem tudom, neheztel-e rám, amiért nem segítettem rajta korábban, vagy
hálás-e, amiért végre hazahoztam – ha egyáltalán tudja, hogy itthon van. Curry, Ian inasa
szerint itthon is ugyanúgy viselkedik, ahogyan az intézetben. Ian ösztökélés nélkül eszik,
öltözködik és alszik, mint valami automata, amelyet betanítottak a mozdulatokra, hogy úgy
viselkedjen, akárcsak egy emberi lény, ám valójában fogalma sincs, mit tesz.

Próbálok hozzá férkőzni, igazán igyekszem. De nem tudok. Az öcsém üres testét hoztam csak
haza, és ebbe belepusztulok.
Hart összehajtotta a levelet, majd lassú ujjakkal szétnyitotta az utolsót. Ennek a dátuma 1874
volt, és egy hónappal az Ianről szóló levél előtt íródott. A lapok még ropogósak voltak, a tinta
fekete, és Hart kívülről tudta a levél minden szavát.

Drága El!

Apám halott. A haláláról már nyilván hallottál, de a többit meg kell vallanom, másként
megőrülök. Te vagy az egyetlen, akinek elmondhatom, az egyetlen, akiben megbízhatok, hogy
megőrzi a titkaimat.

A legmegbízhatóbb küldöncömmel küldöm egyenesen neked. Kérem, hogy az elolvasása után

égesd el a levelet. Mármint, ha csillapíthatatlan kíváncsiságodban egyáltalán felnyitod a gyűlölt
Hart levelét, ahelyett hogy egyenesen a tűzre vetnéd.

Én lőttem le az apámat, El.

Muszáj volt. Meg akarta ölni Iant.

Egyszer azt kérdezted, miért hagyom, hogy Ian szanatóriumban éljen, ahol az orvosok úgy
mutogatják, mint holmi idomított kutyát, és különös kísérleteket végeznek rajta. Azért hagytam,
mert mindezek ellenére nagyobb biztonságban volt odabenn, mint bárhol másutt. Biztonságban
volt az apámtól. Bármit tettek is vele a szanatóriumban, az semmiség volt ahhoz képest, amit
apám tett volna. Régóta tudom, ha sikerül rávennem apámat, hogy hozza ki Iant, az öcsém
rosszabb helyzetbe került volna, esetleg olyan helyre, ahol egyáltalán nem érhetem el, és
teljesen ki van szolgáltatva az apámnak.

Hála az égnek, hogy Kilmorgan személyzete hűségesebb hozzám, mint apámhoz volt. A
komornyik egy nap azzal a hírrel fordult hozzám, amelyet az egyik cselédlány mesélt neki –
véletlenül meghallotta, ahogyan apám suttogva tárgyal egy ismeretlen emberrel. Megfizette,
hogy surranjon be a szanatóriumba, és bármilyen módon, de ölje meg Iant.

Miközben a komornyik hátborzongató elbeszélését hallgattam, hirtelen ráébredtem, hogy nem

várhatok tovább.

Elhittem, amit a cselédlány hallott, mert tudtam, hogy apám igenis képes ilyesmire. Ennek
semmi köze nem volt Ian tébolyához. Tudod, hogy Ian tanúja volt egy gyilkosságnak.

Ian csupán apró részleteket említett nekem az évek során, amelyekből végül összeraktam a
teljes igazságot. Ian a saját szemével látta, ahogy az apám megölte az anyámat.

Öcsém leírása alapján nem hiszem, hogy apámnak szándékában állt gyilkolni, de kétségtelenül
az erőszakossága okozta anyám halálát. Megragadta a nyakánál fogva, és addig rázta, amíg el
nem tört a nyaka.

Apám az íróasztal mögött kuporogva találta Iant, és rögtön tudta, hogy mindent látott. Másnap
Iant Londonba vitték egy bizottság elé, amely megállapította az elmebetegséget. Ian mindig is
félbolond volt, de a bizottság teljesen kiborította, hát természetesen elmebetegnek
nyilvánították. A döntés megmentette apámat – ha Iant egyszer őrültnek nyilvánították, bármit
állíthatott anyám haláláról, úgysem hittek neki.

Akkor még minderről nem tudtam, de harcoltam apám döntése ellen. Hiába – Iant egyenesen a
szanatóriumba vitték, ahol apám – egy förtelmesen nagy összeg befizetésével – már előre
biztosított neki egy helyet. Nem voltam sem elég idős, sem elég tapasztalt, hogy szembeszálljak
apám akaratával. Egyszerűen csak igyekeztem megtenni mindent, hogy Ian életét
megkönnyítsem, ahogyan Mac és Cam is tette.

Az utóbbi időben apámnak rejtélyes módon mániája lett, hogy Ian le fogja leplezni. Talán Ian
összefüggőbben kezdett beszélni a bűnesetről, talán az egyik orvos jelentette, hogy az anyja
meggyilkolásáról beszélt – sohasem tudtam meg. Feltételezem, hogy apám végül attól félt,
valaki végül mégis hitelt ad Ian szavainak, és vizsgálódni kezd. Így hát működésbe hozott egy
tervet.

A tervet leállítottam; még mielőtt beindulhatott volna. Rátaláltam azokra az emberekre, akiket
apám lefizetett, és még többet fizettem nekik, hogy utazzanak minél messzebbre. A saját
embereimet küldtem, hogy vigyázzanak Ianre, és a szanatóriumból érkező minden üzenetet
magamhoz irányíttattam.

Apám rájött, ordított velem, de tudtam, hogy újra meg fogja próbálni. Újra és újra. Apám
könyörtelen ember volt, mint tudod, az őrületig önző. Útjára indítottam az eljárást, hogy Iant
engedjék ki a szanatóriumból, és helyezzék az én gyámságom alá, de a folyamat túl lassú volt,
és féltem, hogy apám kerülőutat talál, mielőtt biztonságba helyezhetném Iant.

Tudtam, hogy szembe kell szállnom az apámmal, tisztában voltam vele, hogy örökre meg kell
állítanom.

Egy este, körülbelül két héte, bementem apám dolgozószobájába Kilmorganben. Részeg volt,
ami estefelé egyáltalán nem volt nála szokatlan. Elmondtam neki, hogy Ian beszámolt nekem
anyánk haláláról, és hiszek neki. Megmondtam, hogy kész vagyok teljes mértékben igazolni az
állítását, és intézkedtem, hogy az Ian elmeállapotára vonatkozó bizottság döntését
megváltoztassák.

Apám döbbenten hallgatott, azután rám támadt. De már nem vagyok rémült kisfiú, sem félénk
ifjú, így hát könnyedén legyőztem.

Meglepődött, amikor ököllel az arcába vágtam. Arra tanított, hogy a rabszolgája legyek, hogy
bármikor megverhessen, amikor csak kedve tartja, és egyetlen könnyet se ejtsek a fájdalomtól.
Mindig azt mondta, azért tette, hogy erős legyek. Valóban erőssé nevelt, most kezdte csak
megérteni, milyen erőssé.

Lépéseket tettem, hogy az Ianre vonatkozó szakvéleményt megváltoztassák, ügyvédeimet pedig

megbíztam, hogy készítsék el egy vagyonkezelői alapítvány tervét, amely a hercegséget és a
Mackenzie családi vagyont négy egyenlő részre osztja a négy fiú között, beleértve Iant is. A
dokumentumok engem neveztek meg Ian gyámjaként, hogy én dönthessek a sorsáról.

Apám persze hevesen kikelt ellenem, de az embereim jó munkát végeztek. Egyetlen tollvonással
afivéreim szabadok lehettek, apám pénzét megkaphatták a fiai, akiket mélyen megvetett.

Ordított, hogy megöl, sőt megöli a fivéreimet is, és a pokolban találkozunk. Kénytelen voltam
erőszakkal fenyegetni, és nem akarom elmondani neked, mit voltam kénytelen tenni. Legyen
elegendő annyi, hogy végül aláírta az iratokat, és őrült félelemmel tekintett rám. Szörnyeteggé
váltam a szemében, de csupán az a szörnyeteg vagyok, akit maga teremtett.

Az iratokat nyomban átadtam ügyintézőim odakinn várakozó futárjának. Egy példányt elvitt
Edinburgh-ba, egy másikat Londonba, és azok azóta is a helyükön vannak.
Apám addig őrjöngött, amíg önkívületbe nem esett, és a cselédek le nem fektették. Másnap
vadászpuskával a kezében jelent meg, hogy szarvasbikára megy. Magával vitt egy vadászkísérőt
is, de nem bíztam benne, hogy nem lopakodik vissza, és nem ül fel puskástól egy lóra, hogy
egyenesen a szanatóriumhoz lovagoljon, ahol Ian lakott.

Apám minden bizonnyal sejtette, hogy utánamegyek, mert a kísérőt előreküldte, és egy
elhagyatott helyen várt rám. Abban a pillanatban, ahogy odaértem, apám az arcomra szegezte
a puskát, ujja a ravaszon nyugodott.

Dulakodtunk. Örült tusakodás folyt közöttünk a puskáért az erdőben. A cső szinte állandóan rám
mutatott, és tudtam, ha akkor és ott meghalok, a fivéreimnek esélyük sem lesz apám ellen, még
azokkal a papírokkal sem, amelyeket már aláírt. Módot fog találni rá, hogy a dokumentumokat
semmissé nyilvánítsa, és még nyomorultabb legyen az életük, mint volt. Ian pedig halott lenne.

Végül sikerült megfordítanom a puskát, és a cső immár apámra mutatott.

Hazudhatnék, hogy baleset volt. Hogy miközben a puskáért harcoltam, véletlenül elsült. De a
kezemben volt, El. A másodperc töredéke alatt, mielőtt meghúztam a ravaszt, láttam a
nyomorúság elkövetkező esztendeit, amelyek ránk várnak, ha apám életben marad. Apánk
fondorlatos és őrült ember volt, és mindannyian tőle örököltük a tébolyunkat. Beláttam, hogy
Ian sohasem lesz tőle biztonságban, legyek bármilyen szorgalmas is, ha most nem cselekszem.

Ennek a pokolnak az erdőben vetettem véget. Meghúztam a ravaszt, és az arcába lőttem.

A vadászkísérő futva jött, persze. A puskát a csövénél fogtam, elszörnyedt arccal. Beragadt,
mondtam. Azután visszafelé sült el.

A vadászkísérő tudta. Biztos vagyok benne, hogy tudta, de azt mondta, úgy van, őfensége nem
ellenőrizte, üres-e a puskacső, mielőtt rálőtt egy arra tévedt madárra. Balesetek gyakran
megesnek.

Így hát Kilmorgan tizenharmadik hercege eltávozott. A fivéreim sejtik az igazat, ahogyan a
vadászkísérő is, de nem szóltak semmit, én pedig nem világosítottam fel őket. Megesküdtem az
erdőben, hogy nekik sohasem kell megfizetniük az én tetteimért.

Ma éjjel meggyónom neked a bűneimet, Eleanor, és csakis neked. Holnap Ian hazatér. A
Mackenzie család talán végre egy kis nyugalomra lel, bár kétlem, drága El, mert sajnos nem
értünk a békéhez.

Köszönöm, hogy meghallgattál. Szinte hallom, amint azt mondod a magad józan módján: „Azt
tetted, amit tenned kellett. Legyen ezzel vége.”

Szeretném hallani a hangodat, amely olyan, mint az enyhülést adó patak, de ne aggódj! Nem
rohanok Glenardenbe, nem vetem magam a lábad elé. Te is megérdemled a békességet.

Isten áldjon meg!

Hart halk neszt hallott. Könnyes szemmel pillantott fel a levélből. Az ajtóban Eleanor állt,
illedelmesen és pedánsan, nyakig begombolt ruhában, és tátott szájjal bámult vissza rá.
 Tizenegyedik fejezet
– Ezt el kellett volna égetned – szólalt meg Hart. Nem tudott felállni, mozdulni sem bírt, az
elolvasott szavak minden erejét kiszívták.

Eleanor becsukta az ajtót, és a levelekkel teleszórt asztalhoz lépett. – Nem voltam rá képes.

Hart észrevette, hogy Eleanor meg sem kérdezi, melyik levélről van szó. – Miért nem?

– Magam sem tudom. Talán mert a rengeteg ember közül, akinek elmondhattad volna, éppen
engem választottál.

– Nem volt senki más – válaszolta Hart. – Senki a világon.

A mondat a levegőben lógott. Hart becsukta a könyvet, azután felállt, nehéz volt a lába. Muszáj
volt megérintenie Eleanort, aki szótlanul figyelte, ahogyan a férfi odajön hozzá. Hart két kezébe
fogta az arcát, és lehajolt, hogy megcsókolja.

Eleanornak napfény íze volt. Hartnak meg sem fordult a fejében, hogy Eleanor talán okkal jött
fel a szobájába, és Isabella talán még most is visszavárja. Csakis az érdekelte, hogy Eleanor
mellette van, keze alatt érzi testének melegét. Azt a nőt tartotta a karjában, aki ismeri a
legsötétebb titkait, de soha nem árulta el senkinek.

Ismét erősnek érezte magát Eleanor karjában, minden baja elszállt a cirógatásától. Azt várta,
hogy feltör testében a sötét kéjvágy, hogy tönkretegye ezt a meghitt pillanatot, de nem így
történt.

Csókokkal borította Eleanor arcát, a szeretett szeplőket. – El…

– Csitt! – Eleanor magához húzta, és Hart vállára hajtotta a fejét. – Ne mondj semmit! Nincs
szükség szavakra.

Hart csókot nyomott a lány feje búbjára, élvezte hajának selymes melegét. Sajgott a szíve, de
Eleanor csillapította a fájdalmat.

– Beragasztottad a képeket egy emlékkönyvbe – mondta Hart. – Egy olyan könyvbe, amely
rólam szól.

Eleanor felemelte a fejét. Szeme találkozott Hart tekintetével, mire az arca éppolyan lángvörös
lett, akár a haja. – Hát én…

Hart beleszédült, amikor látta, amint Eleanor kínlódva keresi a magyarázatot. Figyelte, ahogyan
hiába keresgéli a szavakat, azután Eleanor még jobban elpirult, és nagyon halkan így szólt: –
Nagyon kellemes téged nézegetni.

Hart nevetni szeretett volna, jókedve még viharosabb volt az emlékek után, amelyeket a levelek
kényszerítettek rá.

Eleanor tekintete hirtelen elkomorult, majd megérintette Hart arcát, ahol a kőszilánk
megsebesítette. – Mi történt?

– Semmi lényeges. Ne térj el a témától!

Eleanor ujjai puhán simogatták. – Még elcsúfítva is jóképű vagy. Ezt tudnod kell.

Sok asszony mondta már ezt Hartnak, de sohasem lubickolt a dicséretükben. A vagyon és a rang
eltorzíthatja az emberek látását, a kellemetlent is megszépítheti.

– Nem akarom, hogy megtartsd a képeket, amelyeket Mrs. Palmer készített – jelentette ki Hart
határozottan. – Égesd el őket!

– Ne légy ostoba! Csodálatos képek. S ha egyszer nagyon megharagszom rád, biztosan szép
summát kapok majd értük.

Hart arcáról lehervadt a mosoly. – Képes volnál eladni őket?

Eleanor úgy tett, mintha elgondolkodna rajta. – Talán. Ha továbbra is folyton megtiltod, hogy
bizonyos helyeken kutakodjak a levelek feladója után. Ha egyáltalán parancsolgatni mersz
nekem.

Az ugratástól Hart megkönnyebbült. – Igazam volt. Merész hölgy vagy. Nem változtál semmit,
amióta abba a csónakházba csábítottál.

– Méghogy én csábítottalak? Éppen a magam dolgával voltam elfoglalva, te pedig egyszerűen

rám rontottál.

– Ezen életünk végéig elvitatkozhatunk. De mindegy. – Hart felmarkolta a könyvet. – Elégetem

az egészet.

Eleanor a könyv után kapott. – Ne merészeld!

Hart megfordult, és a széntüzelésű kályhához indult, amelynek melege Eleanor tüzével együtt
felcsiholta benne az életet.

Eleanor utánaszaladt, megragadta a könyvet, és Hart úgy tett, mintha huzakodna érte. Eleanor
tudta, hogy Hart csupán játszik, hiszen egy pillanat alatt kikaphatta volna a kezéből. Nagyot
rántott a könyvön, és amikor Hart hirtelen elengedte, Eleanor pár lépést botladozott hátrafelé.

Nem esett el, mert Hart idejében elkapta. Kitépte a kezéből a könyvet, az asztalra dobta, azután
megfogta Eleanor derekát, és könnyedén az ágyra fektette.

Eleanor védekezett, amikor Hart mellé huppant. Nyilván nem olyan erősen, mint illendő lett
volna, mert Hart felnevetett.

Hart, aki mostanában csak igen ritkán volt vidám hangulatban, gondtalanul kacagott, amint
Eleanort a hátára fektette, és skót szoknyája a ruhájára borult. Szeme derűsen csillogott, és
nevetett.

Eleanor élvezettel adta meg magát, de felfedezett egy akadályt. – A csodába! Átkozott turnűr!

Hart lábával átkulcsolta Eleanort, és átfordult vele a széles ágyon. Eleanor került felülre, és a
turnűr nyikorogva nyerte vissza a formáját, mint a vihar után felbukkanó hajó.

Eleanor lenézett nevető, pajkos hegylakójára, és újra beleszeretett.

Hart végighúzta a kezét Eleanor hátán, tenyere még a ruhán át is forrón égette. Próbálta
elfojtani az izgalmát, amikor a szoknyán át megérezte Hart keménységét.
Behajlította a térdét, és meglengette magas sarkú, gombos bokacipőbe bújtatott lábát. – Fel
kell kelnem. A nevelőnőm arra tanított, hogy soha ne feküdjek az ágyra cipőben.

Hart arcára komisz vigyor ült ki. – Én pedig megtanítalak, hogyan feküdj az ágyon semmi
másban, csak cipőben.

Eleanor kellemes melegséget érzett. – Az… rendkívül illetlen volna.

– Hát persze. Éppen ez a lényeg.

Eleanor megérintette Hart orra hegyét. – Bevallom, hogy amikor veled vagyok, nagyon is
illetlennek érzem magam.

– Helyes.

– Felettébb romlott nő vagyok, igaz? Hogy ilyen szabadosságokat engedek meg neked?

Hart csillogó szemmel vigyorgott. – Eleanor, a te ártatlanságod az égbe kiált.

– Nem vagyok annyira ártatlan. – Viccesen komoly képet vágott. – Ne feledd, hogy olyan apa
mellett nőttem fel, aki a leves fölött rendszeres előadásokat tartott minden létező élőlény
szaporodási szokásairól… az embert is beleértve.

– Anyád igen türelmes asszony lehetett.

– Anyám imádta apámat. – Eleanor hirtelen elszomorodott, mint mindig, ha csak szóba került az
édesanyja, aki rövid betegeskedés után meghalt, amikor ő nyolcéves volt.

Hart tekintete elsötétült. – Ezért mindig is irigyeltelek. Amiért apád és anyád valóban szerették
egymást. A boldog gyermekkori otthonodért.

– Igen, boldog volt – mondta Eleanor. – Azután pedig szomorú.

Hart szorosan magához ölelte. – Tudom.

– Legalább apával mindig jól kijöttünk. Erről jutnak eszembe ismét a párzási szokások. Talán
ártatlannak tartasz, de a magam módján meglehetősen világias vagyok.

– Tudom. Egy meztelen férfi fényképeit rejtegeted a fehérneműd közt.

– Átkutattad a szekrényemet!

– Megismertem a ruhatáradat. Még nem szóltál Isabellának, hogy öltöztessen fel, pedig
kértelek. Borzalmasak a ruháid.

– Köszönöm szépen.

Hart megérintette Eleanor alsó ajkát. – Tedd félre a büszkeséged! Ha ezzel a családdal kívánsz
mutatkozni, szükséged van rendes ruhákra, különben ki fogsz lógni a sorból. Isabella szépen
felöltöztet, azután elküldik nekem a számlákat.

– Nem. Azt fogják mondani, hogy a kitartottad vagyok. Hart felnevetett. – Micsoda kifejezés!
Elvégre fizetést adok neked.

– A gépelésért. Tisztes fizetést, tisztes munkáért.

– Tekintsd ruhapénznek! Nem engedhetem, hogy az alkalmazottaim kopott öltözékben
járjanak. A házvezetőnőm is csinosabban öltözködik nálad.

– Sértést sértésre halmozol.

– Úgy van. S most az igazat akarom hallani; miért őrizgeted azt a sok szemetet rólam?

– Nyilván azért, hogy tápláljam a hiúságodat.

Hart ismét felkacagott. Jó érzés volt, ahogy remegett a teste a nevetéstől Eleanor alatt, a
szemében valódi vidámság látszott, nem üresség, amelyet Eleanor a szobába belépve fedezett
fel benne. Mintha a levelek elolvasása letépte volna a kötést Hart vérző sebéről. Eleanor szívből
remélte, hogy most már hagyja magát meggyógyulni.

Legalább ott fekszik vele az ágyon, és ugratja, mintha szívbeli barátok vagy hétköznapi szeretők
volnának. Hart ilyen volt, amikor Eleanornak udvarolt, nevetett és incselkedett, az egyik
pillanatban megadásra kényszerítette, a másikban hihetetlenül gyengéd volt.

Most éppen csiklandozta.

– Elég! – Eleanor az öklével dobolt Hart mellkasán. – Nem csoda, hogy az emberek félnek a nagy
Hart Mackenzie-től. Szavazz rám, vagy halálra csiklandozlak!

– Megtenném, ha használna. – Hart mosolya elhalványult. – Égesd el azokat a fényképeket, El!

Rémesek.

Ellenkezőleg, gyönyörűek voltak. Eleanor egyáltalán nem örült, hogy Mrs. Palmer készítette
őket, de az eredmény hibátlan volt.

– Nem – felelte. – A „jótakaró” a képeket nekem küldte, nem neked, a többiért meg egy egész
aranyat fizettem. Nem égetem el őket. Az enyémek.

Hart megpróbált szigorúan nézni, Mackenzie-módra, és rámordulni. Sokkal hatásosabb lett

volna, ha történetesen nem a hátán fekszik, szétnyílt szoknyával, kócosan. Így csak annyit ért el,
hogy Eleanor megcsókolta az orrnyergét.

– Csupán akkor vagyok hajlandó megszabadulni tőlük, ha pótolhatom őket – közölte. – A

ruhapénzből inkább vegyél nekem egy fényképezőgépet, és akkor készülhetnek új fotók, csak
nekem.

Hart szemében érthetetlen módon bosszúság látszott. – Na és ki készítené azokat a képeket?

– Természetesen én. Tudok fényképezni. Apám egyszer bérelt egy gépet, mindenféle
felszereléssel és vegyszerrel együtt, hogy képeket készíthessünk a helyi növényzetről az egyik
könyvéhez. Élveztem. Nagyon ügyes vagyok.

– Tudsz gépelni, tudsz fényképezni. Mit nem tudsz, te mintapéldány?

– Hímezni. – Eleanor az orrát ráncolta. – Az nagyon nem megy. S persze sohasem tanultam meg
zongorázni. A női foglalatosságokban nem jeleskedem. Sokkal jobb vagyok a férfias
tevékenységekben.

Hart ismét elmosolyodott. – El kell ismernem, hogy különleges érzéked van a férfias játékokhoz.

– Nagyon vicces, fenség. Mi lesz a fényképezőgéppel?

– Tényleg le akarsz fényképezni? – Hart hangja… szégyenlősen csengett.

– Tényleg – felelte Eleanor. – Olyan nehéz elhinni?

– Már sokkal öregebb vagyok.

Eleanor egyre szélesebben mosolygott. Végigtekintett a gyógyuló vágásokkal elcsúfított arcon, a

félrehúzott nyakkendő mögött verejtékes nyakon, az ing és a mellény alatti széles mellkason, a
lapos hason. Hátrébb térdelt, és szemügyre vette a gyűrött skót szoknya alatt rejlő feszes csípőt
és combot. A kockás szövet kicsivel Hart térde fölött akadt meg, jól látszottak az erős izmok a
vastag gyapjúharisnya fölött.

Eleanor elégedetten felsóhajtott. – Nem látom, hogy bármi bajod lenne, Hart Mackenzie.

– Mert fel vagyok öltözve. Ez pusztán a felszín.

Erős és legyőzhetetlen merészség kerítette hatalmába Eleanort. Mielőtt fékezhette volna a

vágyait, hirtelen megragadta a szoknya szegélyét, és lassan felhúzta, mire előbukkant Hart
meztelen combja. A férfi mozdulatlanul feküdt, fél karja a feje alatt pihent, miközben Eleanor
végigmérte.

– Itt sem találok hibát – állapította meg Eleanor.

– Mindennap lovagolok.

– Felettébb dicséteres. Ép testben ép lélek. Szerintem nagyon jól festesz majd a képen.

Hart meglepő módon fülig pirult.

– Ennyire izgulsz? – kérdezte Eleanor.

– Fiatal voltam, amikor udvaroltam neked.

– Én pedig nagyon is fiatal hölgy. Bár neked akad néhány ránc az arcodon. – Eleanor
megérintette a pókhálószerű vonalakat a férfi szeme sarkában. Tetszettek neki, mert azt
jelentették, hogy Hart legalább néha elmosolyodik.

– Neked azonban egy sincs – jegyezte meg Hart.

– Mert kicsit telt vagyok. Ha vékony volnék, mostanra ráncos, vén csoroszlya vált volna belőlem.

Hart gyengéden megérintette Eleanor bőrét. – Még soha nem láttalak gyönyörűbbnek.

Eleanor szíve repesett a boldogságtól, de visszatérdelt, mielőtt a csalóka örömtől, amelyet Hart
ébresztett a szívében, olyasmit mondott volna, amit később megbánhat. Hartra mosolygott, és
még jobban felhajtotta a szoknyát.

Egyszerre mozdulatlanná dermedt. – Ó!

Hart szeme elsötétült. – Mi a baj, szerelmem?

– Azt hittem, van rajtad alsónadrág. Hűvös az idő.

– Ma még nem jártam odakinn – felelte a férfi.

Hart szégyellősége szertefoszlott, megint ő került fölénybe. A tarkója alá tette mindkét kezét, és
várta, mi lesz Eleanor következő lépése.

Combja között ott feküdt heréjének két feszes golyója, fölöttük pedig férfiassága egészen a
hasáig ágaskodott a kockás szövet bölcsőjében.

– Bárcsak most volna a kezemben egy fényképezőgép! – suttogta Eleanor.

– Szeretnéd, csábító nőszemély?

Ó, igen! Szédületes kép volna – Hart, a hátán fekve, kockás szoknyája összegyűrődik a
csípőjénél, feltárja vágyakozó férfiasságát, miközben a férfi gyengéden figyeli Eleanort.

Már régen megismerte Hart testét, a sebhelyet, amely a jobb combja belsején kígyózott, a
lábán göndörödő szőrzetet, ahogyan az egyik térde nem egészen volt tükörképe a másiknak. A
fényképek nem mutatták az apró részleteket; ezeket csakis az a nő ismerte, aki egészen közelről
szemlélhette.

Hart nem szólt és nem is tett semmit.

Eleanor megérintette a sebhelyet, a kis kiemelkedés sima és hűvös volt. Hart szemében fény
csillant, amint Eleanor végighúzta az ujját felfelé a sebhelyen, de nyugton maradt.

Az ágyékához közelebb a bőre melegebb volt. A sebhely a combja felénél végződött, de Eleanor
továbbhúzta az ujját odáig, ahol heréje a combjához simult. Cirógatta egy kicsit ezt a pontot, az
utolsó biztonságos pontot, azután az ujja továbbhaladt felfelé a hímvesszőn.

Hart teste alig észrevehetőn összerándult. Szótlanul nézte Eleanort, várakozva.

Eleanor egyre szélesebben mosolygott, miközben ujja eljutott a makkig. Hart bőre sima volt,
forró, ugyanakkor puha, mint a selyem. Szilárd burokba zárt erő.

– A hím nemi szerve megmerevedik – mondta Eleanor. – Behatol a nőstény leglágyabb helyére,
hogy elérhesse a célját.

– Baromság – mordult fel nyersen Hart. – Ki tanított ilyen beszédre?

– Egy tudományos folyóirat.

Hart rázkódott a nevetéstől, de nem annyira, hogy Eleanor keze lecsússzon.

– Remélem, nem suttogsz ilyesmiket más férfiak fülébe, az édes hangodon.

– Csak a te füledbe, Hart. Senki másnak.

Hart megmerevedett. – Eleanor, megölsz.

Eleanor elvette a kezét. – Hagyjam abba?

– Nem! – Hart elkapta Eleanor csuklóját, azután fékezte magát, és lassan elengedte. Visszadugta
kezét a feje alá, de Eleanor látta, hogy remeg. – Nem akarom, hogy abbahagyd – súgta. –
Kérlek!

Ennek az embernek igencsak nehezére esett kimondania, hogy kérlek. Eleanor az ajkára tette az
ujjait, mintha töprengne, mit tegyen. Hart figyelte, egész teste megfeszült.
Eleanor ismét rátette a kezét. Hart összerándult, nehezen tartotta vissza magát.

Eleanor végighúzta a tenyerét Hart férfiasságán, pontosan úgy, ahogyan tanította akkor régen,
a nyári lakban. Hart merev testtel szívta tüdejébe a levegőt. Eleanor ujjait a makkhoz dörzsölte,
azután lefelé csúsztatta a kezét.

– Jaj nekem… Eleanor!

Hart feljajdulásától Eleanorból kis híján elszállt minden erő. Újra megcirógatta a férfit, ezúttal
gyorsabban. Hart egyre keményebb lett a keze alatt, Eleanort pedig átmelegítette az ereje.

– El. Édes El. Te jó ég!

Hart ökölbe szorította a kezét, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy ne nyúljon Eleanor
után.

A nyári lakban és a hálószobában levetkőztek, mielőtt hozzáláttak az intim érintésekhez.

Eleanor nem tudta eddig, milyen izgalmas lehet, ha mindketten teljesen felöltözve maradnak.
Micsoda élvezetes felfedezés!

A maga részéről Hart több mindent felfedezett. Hogy Eleanor szebb, mint valaha, hogy
hihetetlen élvezetet okoz az érintése, sőt maga sem halott még. Eleanor minden bizonygatása
ellenére ártatlan volt, szelíd mosolya szabadjára engedte Hart minden ördögi tulajdonságát.

A férfiasságában lüktető, vad élvezet szétterjedt a testében, elhatolt a szívéig. Hart úgy érezte,
belehal a gyönyörbe. Hart, a mester megadta magát egy hölgy érintésének.

Magasságos ég, fenséges volt!

– Eleanor – lihegte elfulladva. – Elpusztítasz. Mindig is így volt.

– Hagyjam abba?

Nézze meg az ember! Játékos és kihívó, teljesen ártatlan, ugyanakkor rendkívül komisz. Hart
egykor hagyta elmenni, mert buta volt, fiatal és átkozottul gőgös. Soha többé nem engedi
elmenni. Még ha be is kell zárkózniuk a szobába az életük végéig, örökké magánál tartja.

Nem is lenne olyan rossz. A szolgák vágnának egy lyukat az ajtón, azon át adnának be ételt-italt,
ha Hartnak esetleg néha enni is eszébe jutna.

– Soha ne hagyd abba! – hallotta saját hangját Hart. – Soha. Kérlek! Jaj nekem!

Felkönyökölt, képtelen volt hanyatt feküdni. Figyelte a gyönyört nyújtó kezet, a kecses és
nagyon is ügyes ujjakat.

– Vigyél egészen a csúcsig, El! Különben megölsz.

Eleanor tudta, mit akar a férfi. Tudta, mert egyszer régen Hart megtanította rá.

Eleanor lefeküdt a férfi mellé, de közben sem hagyta abba a csodás cirógatást, és Hart átfogta a
karjával. Eleanor feje Hart mellkasán pihent, vörösarany tincsek kígyóztak a fekete kabáton.
Hart simogatta, óvatosan, gyengéden.

Nőtt benne a sötétség, de Hart leküzdötte. Azt akarta, hogy a kaland egyszerű legyen, könnyed;
egy nő pusztán azért kényezteti, mert kényeztetni akarja.
Az elemi ösztön kerekedett felül. Hart tudatából eltűnt minden, kivéve Eleanor hajának illatát,
az ujjai nyújtotta csodás élvezetet, testének melegét. Semmi, csak ők ketten, érzékek, kéjvágy.

Hart ajka megmozdult. – Eleanor!

Magára húzta a lányt, és mintegy végszóra szájon csókolta. Forróság áradt szét a combjában, de
a gyönyör egyre csak tartott. Hart csókolta Eleanor száját, aki mohón viszonozta a csókot.

– Mit művelsz velem?

Eleanor félig lehunyta a szemét, megcsillant a szépséges kékség a fekete pillák között. Hartnak
elfogytak a szavai, csak csókolni tudta Eleanort.

Olyan békés volt együtt. A házban csend honolt, miközben egészen közel feküdtek egymáshoz.
Hart az ágyán csókolta Eleanort, egy esős, londoni délelőttön.

Eleanor csókolózás közben megsimogatta Hart arcát, szótlanul. Édes csókok voltak. Nem kellett
sietni.

– Megnyugtatsz – suttogta Hart.

Eleanor tekintete ellágyult. – Örülök.

Múlt az idő. Hart és Eleanor egymással szemben feküdtek, csókolóztak, simogatták a másikat,
élvezték a csendet.

Néma gyönyörben feküdtek, amíg Wilfred száraz köhögése a folyosón meg nem törte a
békességet, emlékeztetve Hartot a való világra. A férfi legszívesebben a pokolba küldte volna az
egész világot.

A gondoskodó Eleanor hozott a mosdótála mellől egy törülközőt. Hart megtörölközött, azután
felkelt az ágyról, szoknyájának súlyos hajtásai ismét eltakarták meztelenségét.

Miután feleségül veszi Eleanort, sok ilyen napjuk lesz. Bármennyire eseménydús életük lesz is,
bármilyen sok ember óhajtja majd a figyelmüket, Hart gondoskodni kívánt róla, hogy a herceg
és a hercegné gyakran elvonulhassanak a nyilvánosság elől, és élvezzék a gyönyörrel teli
csendet.

Csak ezzel a gondolattal tudta rávenni magát, hogy magára hagyja Eleanort a szobában,
csordultig telt szívvel.

Eleanor kifújta a levegőt, miután Hart becsukta az ajtót. A mosdótálhoz ment, hideg vízzel kezet
és arcot mosott. Új törülközőt vett ki a szekrényből.

Még reszketett. Mi az ördög bújt belé? Mégis gyönyörű érzés volt.

Az asztalhoz sétált, ahol Hart a könyvet hagyta, és elkezdte összeszedni a leveleket, hogy
visszategye őket a rejtekhelyükre. Néhány másodperc múlva azon kapta magát, hogy az
emlékkönyvet lapozgatja, egészen a fényképekig.

Mosolygott. Mondhatja Hart, hogy már túljutott ifjúsága delelőjén, akkor is igazán jól festett a
csípőjéig felhajtott szoknyájában. Jobban, mint régen. Kiteljesedett, teste elérte azt az
állapotot, amelyet fiatalkori vonásai ígértek.
Eleanor sóhajtott, és folytatta a levelek összegyűjtését. Széthajtotta a levelet, amelynek
olvasása közben rajtakapta Hartot. Gyorsan átfutotta, és megint fájdalom járta át a szívét.

Hartnak igaza volt: a levelet el kellett volna égetnie. Ám Eleanor azzal érvelt, hogy senki sem
találhatja meg a levelet félreeső, tengerparti házukban. A személyzet sohasem nyúlt Eleanor
holmijához, az apja pedig ritkán járt a hálószobájában. Eszébe sem jutottak a levelek, amikor a
londoni útra csomagolt, egyszerűen csak nem akarta otthon hagyni a könyvet.

Eleanor azonban megértette, milyen veszélyes megtartania a levelet. Biztos volt benne, hogy
Hart véletlenül lőtte agyon az apját – birkóztak a puskáért, az meg elsült. Amire Hart abban a
pillanatban gondolt, hogy a puska a kezébe került, és a lövés eldördült, az csak Hartra és az
Istenre tartozott.

Bármi történt is, a herceg halála lehetővé tette, hogy Ian biztonságban hazatérjen. Ám ha ez a
levél valaha is Hart ellenségeinek kezébe jut, az Hartnak katasztrófát jelenthet.

Eleanor a kályhához lépett, és kinyitotta az ajtaját.

– Legyen ezzel vége! – mondta ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket Hart egykor megjósolt.
Azzal bedobta a levelet a tűzbe.

A gyilkossági kísérlet miatt Hart átgondolta az utazást Berkshire-be. Amúgy sem töltött volna
egy teljes hónapot Cameronéknál, ahogyan szokta, hanem ide-oda utazgatott volna a birtok és
London között.

A vasútállomások rendkívül nyilvános helyek, amelyek megszámlálhatatlan lehetőséget

nyújtanak, hogy merénylők lövöldözzenek rá. Hart sokáig tépelődött, végül mégis arra a
következtetésre jutott, hogy Eleanor és az apja nagyobb biztonságban lesznek a nyilvánosság
előtt, Mac óvó kíséretében, mint egy hintóban holmi elhagyatott vidéki országúton. Hart úgy
tarthatja őket biztonságban, ha egyáltalán nem utazik velük.

Az indulásuk előtti napon felment a legfelső emeletre, mert az egész család a gyerekszobában
teázott.

Amikor belépett, Eleanor éppen egy habrolóba harapott bele. Hart megtorpant. Maga elé
képzelte, amint lenyalogatja a habot az ajkáról, és egy pillanatra egészen elszédült.

Amikor kitisztult a látása, azt látta, hogy Mac ül az asztalnál Eileennel és Isabellával, míg Robert
az etetőszékben foglalt helyet. Mellettük Eleanor ült, mialatt Miss Westlock, a dada a szoba
túlsó végében álló padról tartotta szemmel a társaságot. Aimee az ablakülésen üldögélt Lord
Ramsayvel, aki Skóciából hozott megkövesedett ősmaradványokat mutatott a kislánynak.

Hart elfordította a tekintetét Eleanor habos ajkáról, és Machez fordult. – Ma délelőtt elindulok
Berkshire-be. Útközben még akad pár elintéznivalóm, ezért utazom a hintóval. Ti holnap
délután mentek vonattal.

– Hintóval mész? – kérdezte Mac. Lenyalta az ujjáról a tejszínt, és fejcsóválva nézett a lányára. –
Eileen, légy szíves, ne kend össze az öcséd haját! – Visszafordult Hart-hoz. – Nem lenne jobb, ha
inkább velünk utaznál?

– Mondtam már, elintéznivalóim vannak…

Eleanor haragos pillantással sújtotta. – Hart, tudjuk. – A széke mellől felemelt és odamutatott
egy pletykalapot.

Kilmorgan hercege alig úszta meg élve! Lövöldözés a parlamentnél. Vajon a herceg a Fenian
Szövetség új célpontja?

– Hogy az ördögbe került ez a szennylap a házba? – morogta Hart. – Mac?

Mac ártatlan arcot vágott, Eleanor azonban kipirult a dühtől. – Hazudtál nekem, amikor
megkérdeztem, hogyan sérültél meg. Azt mondtad, nem lényeges. Hogy tehetted? Kis híján
megöltek.

Hart megérintette a múlóban lévő sebeket az arcán. – Mert tényleg nem lényeges. A fickó
borzalmasan célzott, én pedig nem figyeltem kellőképpen. Azért nem szóltam nektek, mert nem
akartam felfordulást.

– Felfordulást? Hart, ez veszélyes. Olyasmi, amit el kell mondanod a családodnak. S a

barátaidnak.

– Pontosan ezért nem akarom, hogy velem gyertek! – Hart hangja türelmetlenül csattant. – Ha
a fickó ügyetlenül céloz, nem akarom, hogy véletlenül a családtagjaim vagy a barátaim legyenek
az áldozatai, amikor engem nem talál el. Eleanor, te meg apád Isabellával és Mackel utaztok, én
pedig a testőrömmel és Wilfreddel. Wilfred katona volt. Tudja, hogy kell lebukni a lövések elől.

Eleanor tekintete jéghideg lett. – Ne merj ezzel tréfálkozni! Feltételezem, hogy a rendőrségnek
sem szóltál.

– De igen. Megkértem Fellows felügyelőt, hogy vizsgálja ki az ügyet. Ha valaki elő tud teremteni
egy bűnözőt, akkor az a mi kedvenc felügyelőnk a Scotland Yardtól. Sajnos nem sok nyom
maradt, csak néhány téglaszilánk. Ráadásul az sem biztos, hogy a fickó kifejezetten rám lőtt.
Bárki lehetett a célpontja, aki éppen kilépett az épületből.

Lord Ramsay közbeszólt. – Meg kell értenie, hogy nyugtalanít minket, amiért egyedül utazik.
Gondolja át, Mackenzie! Egyedül egy hintóban? A Reding és Hungerford közötti, elhagyott
országúton?

– Nem leszek egyedül. Egykori ökölvívókat fogadok fel a testőrnek, nagy termetük és gyors
reflexeik miatt.

– Ami nem ért semmit, amikor éjjel rád lőttek – vágott vissza Eleanor.

– Mert akkor éjjel nem figyeltem oda. – Eleanorra gondolt fűzőben, feltűzött hajjal, magas sarkú
bokacipőben. – Most már kellően felhívták a figyelmemet – tette hozzá.

– Nem valami megnyugtató. – Eleanor tekintete még mindig haragos szikrákat szórt. – De
gondolom, úgysem beszélhetünk le róla. Nyomban táviratozz, mihelyst megérkeztél! Rendben?

– Eleanor – mondta Hart.

– Nem, ne is törődj vele! Majd Ainsley táviratozik. Légy szíves tájékoztasd Cameront a
problémáról! Vagy Cameron megsértődik, és az öcséd még nálad is nagyobb.
Hart meg sem próbálta titkolni, hogy bosszús. – Hagyd már abba, Eleanor! Találkozunk
Berkshire-ben.

Eleanor csúnyán nézett Hartra, de a férfinak továbbra is csak szédítő látomása lebegett a szeme
előtt: Eleanor fűzőben és bokacipőben, és hogy még erotikusabb legyen, tejszínhabbal. Hart
hirtelen sarkon fordult, és kivonult a szobából.

Eleanor mindig is szerette a Waterbury Majort, Cameron berkshire-i birtokát, bár ezer éve nem
járt már ott. Cameron, a Mackenzie fivérek közül a másodszülött, nem sokkal első felesége
halála után vásárolta a birtokot, mondván, szeretne távol lenni boldogtalan házas életének
helyszínétől.

Zöldellő mezők nyújtóztak a dombok felé, míg a Kennet és Avon csatorna lustán hömpölygött a
birtok határán. A tavasz az anyjuk után imbolygó kisbárányokat és a kancák után botladozó
csikókat jelentette a réteken.

A hagyomány minden márciusban összehozta a Mackenzie családot Waterburyben. A fivérek,

sőt immár az asszonyok és a gyerekek is, ott nézték, hogyan tanítja Cameron a versenylovait.
Elrejtőztek a világ szeme elől, itt volt rá lehetőségük, hogy kis időre normális család legyenek,
mielőtt Cameron Newmarketbe vitte a hároméves versenylovait.

A ház vén volt, aranyszínű téglákból rakott, alaktalan építmény, ám Ainsley azt írta a leveleiben,
hogy szorgalmasan dolgozik a felújításán. Eleanor alig várta, hogy lássa, hol tart.

Amikor azonban Eleanor, az apja, Isabella, Mac, az életerőtől duzzadó gyerekek jó erőben lévő
dadájukkal és a vén Bennel kiszálltak a hintókból, amelyek elhozták őket az állomásról, Hart
fogadta őket a Waterbury Major kapujában, mégpedig azzal a hírrel, hogy Ian eltűnt.

Tizenkettedik fejezet
– Tudod, hogy mindig ezt csinálja – mondta Beth. Aggódva nézett Hartra, és Eleanor érezte,
hogy Beth inkább Hartért aggódik, mint eltűnt uráért.

Beth a huzatos előcsarnokban állt, az egyik karján Jamie, a kisfia, a másikon a csöppnyi lány,
Belle. Mind az öt Mackenzie kutya farkcsóválva kódorgott az újonnan érkezettek körül.

– Ian szeret néha egyedül lenni – folytatta Beth. – Nem szereti a tömeget.

– Mi nem tömeg vagyunk – csattant fel Hart. – Hanem a család. Nyomban szólnod kellett volna,
hogy eltűnt.

Hart hangjában volt valami, amitől Eleanor, aki éppen a két kicsinek adott puszit, felkapta a
fejét. Hart kesztyűs keze ökölbe szorult, száját összeszorította. Joggal aggódott a parlamentnél
történt merénylet óta, de túlságosan rémültnek látszott.

– Nem tudtam – szabadkozott Beth. – Ian mostanában szólni szokott, mielőtt hosszú sétáira
indul, de már nem volt itt, amikor reggel felébredtem.

– Te pedig nem szóltál nekem – ismételte Hart.

– Egész délelőtt Hungerfordban voltál, táviratozgattál Londonba – vágott vissza Beth. –
Különben sem gondoltam, hogy rád tartozik.

Hart elnémult, tekintete fenyegetővé vált. Beth felszegte a fejét, és farkasszemet nézett a
férfival.

Eleanor tökéletesen megértette, miért nem említette Beth Ian eltűnését a bátyjának. Hartnak
szokása volt besétálni a fivérei házába, és átvenni az életük irányítását. Ian néha úgy érezte, el
kell tűnnie Hart zsarnoksága elől. Cameron és Mac kiabált Harttal, ha nagyon feldühítette őket a
beavatkozása, Ian viszont úgy védekezett, hogy eltűnt. Néha kis időre távol kellett maradnia
nyüzsgő családjától, mielőtt újra találkozott velük. Eleanor hallotta, milyen csatát vívott Beth
Harttal, hogy hagyja Iant úgy élni, ahogyan akar.

Beth higgadtan beszélt. – Majdnem három éve vagyok Ian felesége, és tudom, mit tesz. A
londoni tartózkodás mindig felizgatja, ez nem titok. Úgy vélem, ma azért ment el, hogy
kiélvezze, amíg nincsenek körülötte emberek. Majd hazajön, ha készen áll rá.

Hart lesújtó tekintetével próbált hatni Bethre, de Jamie ficánkolni kezdett, hogy Beth tegye le,
és az asszony teljes figyelmét a fiának szentelte. Hart még jobban összeszorította a száját,
amikor Beth nyíltan semmibe vette, így hát sarkon fordult, és kiment a házból. Két kutya
követte.

Eleanor a felhajtón érte utol Hartot. Elébe került, hogy megállítsa, miközben Ruby és Ben
farkcsóválva ugrálta körül őket.

– Tudom, hogy aggódsz a merénylet miatt – mondta Eleanor. – De Ian nem ostoba. Sok
szempontból óvatosabb nálad. Táviratoztam Ainsleynek az incidensről, arra az esetre, ha te
nem közölted volna senkivel, hogy Ian tudjon róla, és legyen elővigyázatos. Biztos vagyok
benne, hogy csak horgászni ment. Tudod, mennyire szeret horgászni.

Hart szeméből nem tűnt el a szörnyű aggodalom. – Tudom. Azt mondja, megnyugtatja. –
Tekintete végigsiklott az üres földeken. – Megkeresem.

Elindult, de Eleanor ismét útját állta. – Azt hiszem, te vagy a legnagyobb veszélyben, Hart
Mackenzie. Bárki volt is a merénylő, rád lőtt.

– Nem egyedül megyek. Vannak saját embereim, Cameron pedig egész hadsereget tart
készenlétben.

– Ian pánikba fog esni, ha egy hadsereg ered a nyomába – mutatott rá Eleanor.

– Jobb, ha pánikba esik, mint ha meghal.

Hart nyugodtan beszélt, ám Eleanor mélységes félelmet látott a szemében. Tudta, hogy Hart
sohasem ismerné el nyíltan a lelkét marcangoló félelmet, de Hart igenis félt, és Eleanor azt is
pontosan tudta, mi az oka.

Ian védelme volt Hart életének hajtóereje három évtizede. Eleanor ezt akkor tapasztalta
először, amikor Hart elvitte a szanatóriumba meglátogatni Iant. Emlékezett rá, hogy faggatta és
nyaggatta az orvosokat Ian ellátásával, napirendjével, elhelyezésével kapcsolatban. Bármit tett
is Hart Mackenzie az élete legutóbbi három évtizedében, a legtöbbet Ianért tette.
Eleanor megérintette Hart mellkasát, érezte, hogyan kalapál a szíve a tenyere alatt. –
Egyetértek veled, Hart. Ha lövöldöznek, szemmel kell tartanod Iant. De meg kell őriznünk a
hidegvérünket. Meg fogjuk találni Iant.

Hart éles pillantást vetett rá, tekintetében nyoma sem volt hidegvérnek. – Semmi fogjuk. Te itt
maradsz.

– Segíthetnék a kutatásban. Mindannyian segíthetnénk.

– Nem. – A szó szenvedélyes volt. – Iant megtalálni is eléggé nehéz lesz. Nem akarom még érted
meg az összes sógornőmért is átkutatni a környéket. Ha Ian magától hazajön, segítened kell
Bethnek itthon tartani.

– Vagyis nem akarod, hogy láb alatt legyek.

– Nem akarom. Elterelnéd a figyelmemet. Ezt most nem engedhetem meg magamnak.

– Elterelem a figyelmedet. Milyen hízelgő!

Hart odahajolt hozzá. – Úgy értettem, hogy nehezen összpontosítok másra, amikor a
közelemben vagy. Erről te tehetsz. Elcsábítottál, te szirén. Szóval maradj itt, és engedj, hadd
keressem meg az öcsémet!

Eleanor látta Harton, hogy fel kell kutatnia az öccsét. Ian bosszús lesz, ha Hart megzavarja
horgászás közben, de Ian tudja, hogyan tegye a helyére Hartot. A világ azt hitte, hogy a „lassú”
Ian engedelmeskedik Hartnak, de a családnak erről más volt a véleménye.

– Járj szerencsével! – búcsúzott Eleanor halkan.

Hart megfogta az arcát, és forrón szájon csókolta. Azután elindult a bekerített kifutó felé, ahol
hatalmas termetű öccse, Cameron és öccsének szintén nyurga fia, Daniel már várt.

Hart tudta, hogy Bethnek és Eleanornak igaza van – az a legvalószínűbb, hogy Ian szokásos
kóborlásainak egyikére indult, hogy összeszedje magát, mielőtt a család többi tagja megérkezik.
Ian nehezen viselte el az embereket, legalábbis nehezen értette, mit kívánnak tőle, hogyan
viselkedjen.

Ian mindig azt mondta, amit gondolt, nem azt, amit elvártak, vagy ami udvarias volt. Kegyetlen
tapasztalatból tanulta meg, hogy inkább hallgasson, amikor sokan veszik körül, de néha
szüksége volt rá, hogy hátat fordítson az egész világnak, amíg alkalmasnak nem érezte magát,
hogy megbirkózzon vele.

Hart tartotta magát a meggyőződéséhez, hogy Iannek nem lesz semmi baja, de ahogy múltak az
órák, egyre jobban aggódott. Nem akadt sehol a nyomára, Ian nem horgászott a csatornánál,
nem látott senki egy magas férfit kóborolni a földeken.

Amikor a nap leszállt, Hart Hungerfordban találkozott Cameronnal, Mackel és Daniellel, akik
mindhárman arról számoltak be, hogy nem látták Iant, de még olyan embert sem találtak, aki
látta volna.

Hart aggodalma félelemmé növekedett. Nem tudta elhessegetni a képet, amint Ian arccal lefelé
hever egy mezőn, lőtt sebbel, vérezve, haldokolva vagy akár már holtan. Vagy ez, vagy
megkötözve, bekötött szemmel tartják fogva egy mocskos szobában Hart ellenségei, és nem is
engedik el, amíg cserében meg nem kapják Kilmorgan hercegét.

Cameron és Mac tekintete is Hart nyugtalanságát tükrözte. Daniel, aki először csak nevetett az
ötleten, hogy Iant elrabolhatják vagy bánthatják, most már szintén aggódott.

– Daniel, menj délre, Coombba! – adta ki Hart az utasítást. – Ian szeret felkapaszkodni a dombra
a régi bitófához, és onnan figyelni a világot. Cameron, te kutasd át a csatornát Newburytől
keletre! Ha Ian egész nap egy zsilipet tanulmányozott, elkalapálom. Mac, te térj vissza a házba,
és gondoskodj róla, hogy a hölgyeknek eszükbe se jusson Ian keresésére indulni. Megmondtam
Eleanornak, hogy ne tegyék, de ismeritek a Mackenzie nőket.

Mac elkomorodott. – A pokolba, Hart! Nem tudnál esetleg könnyebb feladatot találni a
számomra? Például, hogy küzdjek meg alsógatyában egy csapat bérgyilkossal?

– Nem hagyom, hogy bármelyikük a vidéket járva céltáblává váljon. Tartsd otthon őket, és
vigyázz rájuk!

Mac megadóan emelte magasba a kezét, de Hart tudta, hogy az öccse egyetért vele. Mac
biztonságban fogja tartani a hölgyeket. – Jól van – bólintott Mac. – De előbb betömöm vattával
a fülemet.

Hart, a két öccse és az unokaöccse szétváltak, mindegyik vitt magával néhány embert, majd
folytatták a kutatást.

Hart nyugat felé lovagolt a sötét vontatóúton, a csatorna mellett. A szentségedet, Ian! Miért
kellett éppen most elkóborolnod?

Olyan sötét volt, hogy nem haladhattak gyorsan, egyetlen rossz lépés, és Hart, a lova vagy az
emberei a csatornába eshettek volna. Hart igyekezett vigyázni, de a szíve sürgette: siess, siess,
siess!

Áthaladtak Little Bedwynen, azután Great Bedwynen Wilton és Crofton felé indultak tovább. Ian
Mackenzie sehol sem bukkant fel. Sehol egy magas skót, aki azt bámulja, hogyan halad át a víz a
zsilipen, lustán horgászik, vagy netán izgatottan járkál a csatorna partján.

Ian bárhol lehetett. Behúzódhatott egy pajtába aludni, vagy éppen felkapaszkodhatott egy
tovarobogó vonatra. Ian a maga szabályait követte, nem fáradt azzal, hogy jegyet váltson, csak
esetleg már a vonaton. Idővel táviratozni szokott Bethnek, hogy hol van, de addig bizony mindig
eltelt egy kis idő. Ian tudta magáról, hogy jól van, de nem mindig jutott eszébe, hogy másokat is
megnyugtasson. Nem is értette, miért olyan fontos. Ian mindezekben sokat javult, amióta
Bethszel élt, de néha mégis szükségét érezte, hogy váratlanul eltűnjön.

Gyerekkorában Ian elrohant a tömegből, amely megijesztette, de még a vacsoraasztaltól is

Kilmorganben, futott, futott, hogy megszabaduljon a számára érthetetlen félelemtől. Hart
utána ment, megkereste, és némán üldögélt vele, amíg Ian megnyugodott. Egyedül Hart tudta
megfékezni Ian rémült könnyeit és erős dührohamait. Csupán Hart foghatta át vigasztalón Ian
vállát – ameddig öccse hagyta –, hogy biztosítsa Iant: nincs egyedül.

Amikor Iant hazahozták a szanatóriumból, gyakran hagyta el a házat, és maradt el akár napokig
is. Hart kis híján beleőrült az aggodalomba, de Ian végül mindig hazatért, amikor idejét látta.
Hart ilyenkor kiabált Iannel, és ráparancsolt, hogy többé ne tegye. Ian némán végighallgatta,
soha nem nézett a szemébe, de amikor úgy érezte, megint csak egyedüllétre van szüksége,
ismét elment. A világ minden kiabálásától sem gondolta volna meg magát.

Most más volt a helyzet. Iannek ott volt Beth, és ritkán volt szüksége az elvonulásra. Ian nem
szeretett távol lenni Bethtől és a gyermekeitől, így többnyire otthon maradt, belőlük merített
vigaszt.

Akkor most miért tűnt el?

Soha nem fogom megengedni, hogy bármi történjék veled, Ian Mackenzie – esküdött meg
magában Hart, miközben újabb falun lovagolt át. – Megígértem neked, és be is tartom az
ígéretemet, amíg meg nem halok.

Hart elszakadt az embereitől. Nem tudta, mikor történhetett, de a sötétben Hart jóval a többiek
előtt lovagolt, és vagy átkelt a csatorna egyik hídján, amit az emberei nem vettek észre, vagy
azok lovagoltak át az egyik hídon, abban a hitben, hogy gazdájuk arrafelé indult.

Hart arra gondolt, visszafordul, azután mégsem tette. Nem vett észre semmi olyasmit, ami arra
utalt volna, hogy merénylők bujkálnak minden bokor mögött, és akikkel beszélt, azok közül
senki sem látott a környéken idegent. Az emberei bizonyára hamarosan utolérik.

Nyilvánvalóan veszélyes emberek ugyan nem mutatkoztak, Hart azonban változatlanul aggódott
Ianért. Folytatta a kutatást.

Csendes falvakon ügetett keresztül, kocsmákban kérdezősködött, tanyákon tudakolta, nem

kért-e éjszakai szállást egy úriember. Az emberek zöme errefelé ismerte Iant, de legalábbis
hallott róla, de nem tudtak segíteni.

Egy templom órája négyet ütött, amikor Hart átlovagolt a csatorna egy újabb hídján. Kimerült
volt, az emberei sehol, valószínűleg régen visszatértek Waterburybe. Hart izmai sajogtak a
nyeregben töltött, hosszú naptól, szemhéja lecsukódott, bármennyire igyekezett is ébren
maradni.

Meg kell pihennie, azután napkeltekor folytatja a kutatást. Aggodalma hajtotta volna tovább, de
az esze inkább azt tanácsolta, hogy éberebb lesz, ha pihen pár órácskát, és kivárja a nappali
világosságot.

Hart megállította hát a lovát, levette a nyerget és a kötőféket, majd a magával hozott kantárral
kikötötte a lovat úgy, hogy kényelmesen tudjon legelni. Végül feje alatt a nyereggel lefeküdt, és
szorosan maga köré tekerte a köpenyét.

Hirtelen arra riadt, hogy a templom órája nyolcat üt. S Ian Mackenzie hajol fölé.

Tizenharmadik fejezet
– A szentségedet, Ian!

Hart felült, megdörzsölte a nyakát, amely megmerevedett a nyergen való fekvéstől. A ló

elszabadult, tőlük kissé távolabb legelészett.

Ian nem szólt semmit. Nem kérdezte, mit keres ott Hart, miért alszik a földön a semmi kellős
közepén, a csatorna partján. Némán elindult, és visszahozta a lovat.
A ló Ian oldalához dörzsölte a pofáját, aki levette róla kötőféket, és rátette a kantárt. Az állatok
kedvelték Iant – Cameron lovai és a Mackenzie kutyák rajongással követték minden lépését.

Hart megdörzsölte az állát, érezte rajta a borostát, és fájó csontokkal feltápászkodott.

Felemelte a nyerget, amely a párnájául szolgált, és a lóhoz vitte. – Mit művelsz itt, Ian?

Öccse elvette Harttól a nyerget, a ló hátára tette, majd a ló hasa alá nyúlt, és a gyakorlott lovas
szakértelmével húzta meg a hevedert.

– Téged kereslek – felelte.

– Azt hittem, én kereslek téged.

Ian úgy nézett Hartra, mint aki azt gondolja: reménytelenül le vagy maradva ebben a
beszélgetésben. – Mondták, hogy engem próbálsz megtalálni.

– Kicsoda? – Hart végigmérte az elhagyatott vidéket a csatornát szegélyező fasoron túl. –

Megtaláltad a testőreimet? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?

Ian megfogta a ló kantárját, azután megállt, és egyenesen Hart szemébe nézett. – Én mindig
meg tudlak találni.

Egy pillanatig így álltak, mozdulatlanul, egymás szemébe nézve, azután Ian elfordította a
tekintetét, és visszavezette a lovat a vontatóútra.

Én mindig meg tudlak találni.

A szavak ott visszhangoztak Hart fejében, miközben távolodó öccsét nézte a szélben
meglibbenő szoknyában. Egyetlen hajó sem úszott a csatornán, pára gomolygott a lehajló fák és
hidak alatt.

Én mindig meg tudlak találni. Ismerve Iant, ez csupán egyszerű tény volt, nem pedig utalás
holmi különleges kapcsolatra Harttal.

Ám Hart érezte ezt a kapcsolatot, ezt a szoros köteléket az öccsével, amióta csak rájött, hogy
Ian más, különleges, és neki kell oltalmaznia. Ugyanúgy érezte a kapcsolatot a hosszú évek alatt,
amíg Ian szanatóriumban volt, és attól a naptól fogva is, amelyen kijött onnan. Hart olyan
bizonyos volt ebben a kötelékben, hogy amikor nyolc éve Iant azzal vádolták, hogy bántott
valakit, Hart minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje a következményektől, és kész volt
magára vállalni a felelősséget.

Nem mintha az öccsével bármi ilyesmiről lehetett volna beszélni. Ian némán vezette a lovat
nyugat felé az úton, rá sem hederített, hogy a bátyja követi-e, vagy sem.

Hart utolérte. – Cameron háza a másik irányban van.

Ian ment tovább. Nem nézett Hartra, csak a csatornát figyelte, vagy kósza ágakat hajtott félre a
lova elől. Hart felhagyott a próbálkozással, és szótlanul baktatott mellette.

Ian úti céljára akkor derült fény, amikor mintegy másfél kilométeres gyaloglás után átvezette a
lovat az egyik keskeny hídon egy hosszú, csatornajáró hajóhoz, amely a túlparthoz volt kikötve.
Az első fedélzeten több gyerek is nyüzsgött, két kecske, három kutya és egy férfi társaságában,
aki a lábát lógatva pipázott. A hajót húzó ló szabadon legelészett a csatorna partján.
Ian szó nélkül elengedte kezéből Hart lovának gyeplőjét, és a hajó fedélzetére lépett.
Ugyanakkor az egyik kislány lemászott a hajóról, hogy átvegye a lovat. Simogatta, suttogott
neki, és a ló boldogan hagyta magát vezetni.

Hart követte Iant a hajóra, mert öccse nyilvánvalón ezt akarta. A pipázó férfi biccentett Hartnak,
de nem állt fel, hogy üdvözölje. A gyerekek és a kutyák nagy szemeket meresztettek Hartra. A
kecskéket azonban nem érdekelte.

Egy idős asszony jött ki a kabinból. Majdnem olyan kicsire töpörödött, mint a gyerekek, tetőtől
talpig feketébe öltözött, a fején fekete kendőt viselt. Szeme éppen olyan fekete volt, mint a
ruhája, éber és csillogó.

Egy fapadra mutatott a korlát mellett. – Maga – mondta Hartnak. – Üljön oda!

A londoni társaság ámult volna, ha látja, amint Kilmorgan herceg őfensége engedelmesen leül.
Ian némán helyet foglalt Hart mellett.

A kislány a parton levette a nyerget Hart lováról, és a lószerszámot a fedélzetre hozta. Odament
a vontatólóhoz, amely türelmesen felnézett rá, majd rátette az állatra a hámot.

Mindezt igen ráérősen. A hajón senki nem mozdult, hogy segítsen a kislánynak, aki nem is várt
segítségre. Az idős asszony, amint ülni látta Iant és Hartot, visszament a kabinba.

Hart már találkozott ezekkel a romákkal, bár a hajójukon még sohasem járt. A csatorna mellett
állt Cameron birtokának a közelében, tizenöt évvel ezelőtt, amikor ugyanez a feketébe öltözött
asszony borzalmas angolsággal elmagyarázta neki, hogy mivel Cameron megmentette Angelo
nevű fiát a letartóztatástól és a haláltól, mostantól fogva a családja gondoskodni fog
Cameronról. Angelo Cameron szolgája, edzőtársa és közeli barátja lett.

A kislány befogta és a hajóhoz kötötte a vontatólovat. Csettintett neki, és előre indította, a

másik kezében Hart lovát vezetve. A férfi jól betanított és tüzes ménje megnyugodott az
érintésétől, jámbor póniként, elégedetten követte a kislányt és a vontatólovat.

A pipázó fickó megint a vizet bámulta, Angelo anyja pedig visszatért két csorba bögre kávéval.
Hart megköszönte, és nagyot kortyolt belőle. A kávé erős volt, és fekete, sem tejszín, sem cukor
nem enyhítette tömény ízét.

A hajó a felkelő nap felé tartott. Egyelőre csak a romák mozogtak a vízen. A köd kezdett
felszállni a csatorna menti fák közül, és lassan szemük elé tárult a táj. Bárányok követték az
anyjukat a nedves füvön, a bárányok és a jerkék mozgó ködfoltoknak látszottak.

Csend és békesség uralkodott. Hart lehunyta a szemét.

Arra ébredt, hogy süt a nap, és Ian a hajó orrára támaszkodik. A pipázó férfi átvette a kislánytól
a lovak vezetését, az összes gyerek a hajó belsejébe vonult. A kecskék és a kutyák a fedélzeten
maradtak.

Hart odalépett Ian mellé. – Még mindig nem árultad el, miért jöttél ide.

Ian lefelé bámult a vízre, figyelte, ahogy a hajó orra a csatorna üvegszerű tükrét hasítja. Nem
volt szokatlan, hogy Ian nem válaszolt egy kérdésre, vagy csak egy-két nap múlva adott választ.
Néha egyáltalán nem.
– Szóltam Angelo családjának a merényletről – felelte most Ian. Becsukta a száját, és Hart tudta,
hogy más egyebet nem fog kihúzni belőle.

A többit kitalálta. A romák fel és alá hajóztak a csatornákon, a szántóföldek között, hiába
akarták a falusiak és a gazdák távol tartani őket. A romák azonnal észrevennék, ha bárki
ismeretlen felbukkanna a környéken, és alaposan szemmel tartanák, veszedelemtől tartva. A
családja nagyon szerette Angelót, és így a barátait is. Amikor Ian tudomást szerzett a gyilkossági
kísérletről, jó ötletnek vélte értesíteni a romákat.

– Okos gondolat volt – ismerte el Hart. – Csak hát elfelejtetted megemlíteni Bethnek, hogy hová
mész. Vagy Currynak. Az egész személyzet téged keresett. Nem hagyhattál volna legalább egy
cédulát?

Ian nem reagált Hart haragjára. – Beth mindig tudja, hová megyek.

– Hát most nem tudta. Én pedig végképp nem.

Ian a korlátra támaszkodott, végigmérte Hart nyitott nagykabátját, kócos haját, borostás állát.
Hart nem tudta volna megmondani, mi járhat Ian fejében. Sohasem tudta.

– Ian! – mondta csüggedten.

Öccse továbbra sem válaszolt. Hart felsóhajtott, és ismét megdörzsölte borostás arcát. –
Rendben, ahogy akarod.

Ian akkor visszafordult, tekintete újra a vizet vizslatta.

Hart régen azt hitte, hogy ő az egyetlen ember, aki igazán megérti Iant, de fájdalmas
tapasztalatok útján kellett rájönnie, hogy hiába érezte a kettejük közti kapcsolatot, alig volt
képes behatolni Ian világába. Amint azonban Ian találkozott Bethszel, felfigyelt az asszonyra,
előbújt csendje és dühe zárt világából. Ian Beth közvetítésével kezdett kapcsolatot teremteni a
külvilággal.

Amit Hart éveken át hiába próbált, azt Beth Ackerley, egy szegény pap özvegye napok alatt
elérte.

Hart először haragudott Bethre, irigyelte a kapcsolatát Iannel, attól félt, hogy az asszony
egyetlen célja Ian kihasználása. Ám Beth bizonyította mélységes odaadását Ian iránt, és Hart
most már szerette mindazért, amit az öccsével tett.

Hart a korlátra támaszkodott, és mélyet sóhajtott. – Hogy csinálod, Ian? Hogy birkózol meg a
tébollyal?

Általában véve beszélt, a maga küzdelmeire gondolt. Nem várta, hogy Ian válaszolni fog, mégis
felelt. – Mellettem van Beth.

Mellettem senki sincs.

A semmiből bukkantak elő a szavak. S nem is volt igaz. Hartnak ott voltak a fivérei, a minden
lében kanál sógornői, Daniel és a tüneményes kis unokahúgok és unokaöccsök, akik nagyon
aranyosak voltak – különösen, amikor éppen akartak valamit. Mellette állt Wilfred és a
válogatott emberei, akik a végsőkig hűségesek voltak hozzá. Ott volt még David Fleming is, aki
jóban-rosszban hosszú évek óta a barátja volt.
De senki nem jut Hart Mackenzie, a valódi ember közelébe.

Angelina Palmer halála óta Hart nem tartott szeretőt, még a kielégülést nyújtó alkalmi
viszonyokról is lemondott. Szerzetesi életet élt. Nem csoda, hogy Eleanor illatának még az
emlékétől is olyan izgatott lett, mint egy tizennyolc éves. Eleanor kinevette, de Hart akkor is
őrülten vágyott az érintésére.

– Hogy birkózzak meg a saját tébolyommal? – Hart szavai üresen csengtek a víz fölött.

Ian most nem nézett rá, és nem is válaszolt.

– Egyszer azt mondtad, mindannyian tébolyultak vagyunk – folytatta kis idő múlva Hart. –
Emlékszel? Amikor megtudtuk Fellows felügyelő titkát, azt mondtad, hogy Mac zseniálisan fest,
Cameron zseniálisan bánik a lovakkal, én a pénzzel és a politikával, Fellows pedig a bűnügyek
felderítésében zseniális. Igazad volt. Apánk persze szintén tébolyodott volt. Szerintem
túlságosan sokat látott benned önmagából, és ez megijesztette.

– Apánk halott. És azt mondtam, Mac úgy fest, mint egy isten.

Hart keserűen elmosolyodott. – Bocsánat, nekem nincs olyan tökéletes memóriám, mint neked.
Bár azt hiszem, a téboly egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Mit tegyek, ha mégsem sikerül
megfékeznem?

Ian továbbra sem nézett Hartra. – Sikerülni fog.

– Köszönöm a bizalmat.

– Meg kell mutatnod Eleanornak a házat – jelentette ki Ian újabb hallgatás után.

Hart meghökkent. – Házat? Milyen házat?

– High Holbornban. Mrs. Palmer házát.

Hart megmarkolta a korlátot. – Soha. Nem akarom, hogy Eleanor még egyszer betegye oda a
lábát. Még mindig haragszom rád, amiért oda vitted. Miért tetted?

– Mert Eleanornak mindent tudnia kell rólad – válaszolta Ian.

– A pokolba is, Ian! Miért?

– A ház te vagy.

Mi az ördögöt érthet ezen? – Nem, Ian. Lehetséges, hogy a ház valaha fontos része volt az
életemnek, de az a korszak lezárult.

Ian rázta a fejét.

– Meg kell mutatnod Eleanornak a házat. Mihelyt elmondtál neki mindent, tudni fogod.

– Én fogom tudni?

– Igen.

– Mit fogok tudni? – Hart egyre jobban elkeseredett. – Hogy képes-e Eleanor kétszer olyan
gyorsan elfutni előlem, mint régen tette? S hogy fenéken billent-e, mielőtt elrohan?
– Igen.

Hart hangosan kifújta tüdejéből a levegőt. – Nem vihetem oda. Bizonyos dolgokról egyszerűen
nem akarom, hogy tudomást szerezzen.

– Muszáj. Eleanornak meg kell értenie téged, ahogyan Beth megért engem.

Ian arca eltökélt volt, keze erősen markolta a korlátot. Legalább már nem rázta a fejét, mint egy
csökönyös szamár.

– Kemény ember vagy, Ian Mackenzie.

Ian nem válaszolt.

Mondj el Eleanornak mindent!

Angelina Palmer vette a bátorságot, hogy meglátogassa Eleanor Ramsayt Skóciában, amikor az
már pár hónapja jegyben járt Harttal, és mesélt neki a férfiról. Elmondta, hogy ő a tulajdonosa a
High Holborn-i háznak, hogy ott kétes hírű hölgyekkel találkozik, és olyan módokon részesíti
őket gyönyörben, amilyeneket jól nevelt ifjú hölgy el sem tud képzelni. Angelina nem írta le a
részleteket, hála az égnek; a célzásai is elegendőnek bizonyultak.

Hart szándékosan nem látogatta a házat és Angelinát, amíg Eleanornak udvarolt, nem akart
hazudni. Ettől azután erényesnek érezte magát, és rávette Eleanort, hogy adja neki a
szüzességét.

Ám Eleanor olyan izgalmat ébresztett fel Hartban, amilyet nem érzett sem előtte, sem utána.
Fel akarta fedezni ezt a gyönyört, amennyire csak lehetséges, és meg is tette.

Angelina nem azért fedte fel létezésének titkát, hogy féltékennyé tegye Eleanort, vagy
meggyőzze Hartot, hogy térjen vissza hozzá. Nem. Angelina tudta, mihelyst rászánta magát az
utazásra, hogy tettével örökre elveszíti Hartot. Az Eleanorral kötendő házasság fontos volt Hart
számára, aki sohasem bocsátott meg könnyen. Angelina mégis megtette a lépést.

Nem Hart szokatlan, különleges szokásairól akarta felvilágosítani Eleanort. Azért kereste fel,
hogy figyelmeztesse a lányt, mekkora veszélyben van, mert Angelina pontosan tudta, miféle
ember kezd válni Hartból.

Angelinának igaza volt.

A gőgös Hartot váratlanul érte, hogy Eleanor kikosarazta. A döbbent és dühös férfi végzetes
következményekkel fenyegette mind Eleanort, mind az apját, ha Eleanor felbontja az eljegyzést,
mert a brutális emberek, amilyenné Hart lassacskán vált, így szoktak cselekedni. Az apja jól
beleverte Hartba a leckét.

Hart sohasem tanulta meg visszafogni a dühét vagy úgy beszélni valakivel, hogy el ne döntse
nyomban, hogyan manipulálja. Hart gyűlölte az apját, de egyre jobban hasonlított rá, mert nem
ismert más követendő példát.

Így hát Hartnak fogalma sem volt, milyen csak úgy együtt lenni valakivel, és – ahogy Mac intette
– hagyni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. Eleanorral megvolt erre az esélye, de
elszalasztotta.
Fényes napsugár csillant meg a vízen, majd onnan Hart szemébe villant. Amint a fejét felemelte,
észrevette, hogy egy zsiliphez közelednek, és a zsilipőr a kapunál lévő szivattyúhoz ballag.

– Nem mondhatom el Eleanornak, miket tettem, Ian – mondta Hart.

Ian türelmetlen pillantást vetett rá. A közeledő zsilip sokkal érdekesebb volt, mint egy bonyolult
beszélgetés Harttal. – Kétféle szabályrendszered volt – magyarázta Ian. – Egy Mrs. Palmernak és
egy Eleanornak. Azt hiszed, ha a másik szabályrendszert követed Eleanornál, akkor nem
szereted őt.

Hart kinyitotta a száját, hogy ezt hevesen tagadja, de torkán akadtak a szavak. A gondolatok,
amelyekért nyúlt volna – dolgok, amelyekben biztos volt –, összetörtek, mint az üveg.

Ian ellökte magát a hajókorláttól, nem érdekelték tovább Hart gondjai. – Mit gondolsz, hány
gallon víz tölti meg a zsilipet percenként? – kérdezte.

Nem várt választ, hanem sarkon fordult, és kiugrott a partra. Szó nélkül ballagni kezdett a lovat
vezető férfi mellett, és magában biztosan szorgalmasan számolt, milyen mély lehet a víz, amikor
megtölti a zsilipet.

Zuhogni kezdett a tavaszi eső, amikor a hajó a parthoz ért. A romák átjutottak az utolsó zsilipen
is Hungerford alatt, és most értek arra a szakaszra, amely Cameron birtokát határolta.

Hart kinézett a csatornától a dombon álló házig elterülő zöld mezőre, és látta, hogy a part tele
van emberekkel. Bosszús, ázott, esernyős emberekkel; a legtöbbjük Mackenzie volt.

Ám nem mind. Egy magas skót, aki nem volt Mackenzie, túlságosan közel állt Eleanorhoz,
esernyőt tartott föléje. Hart felismerte – Sinclair McBride volt, Ainsley számos fivérének egyike,
az ügyvéd. Hartban forrni kezdett a düh, amint Sinclair lehajolt Eleanorhoz, hogy még
gondosabban fölé tartsa az ernyőt az eső elől, Eleanor pedig felmosolygott a férfira.

Eleanor látta, hogy Hart úgy áll a hajón, akár egy király, aki éppen szózatot óhajt intézni az
alattvalóihoz. Gazember. Eleanor teljes rémületbe esett, amikor Hart emberei visszatértek éjjel
a hírrel, hogy Hartot elveszítették a csatorna menti erdőben. Csupán akkor csillapodott a
kétségbeesése, amikor kora reggel Angelo belovagolt, hogy Ian és Hart biztonságban vannak a
családjánál. Eleanor most egyszerűen dühös volt.

Elindult volna, de Ainsley bátyja, Sinclair megérintette a vállát. – Inkább ne! Sáros a fű, a végén
még eleshet.

Igazán aranyos volt. A megözvegyült Sinclair McBride aznap reggel érkezett két gyermekével,
így még több lakója lett a gyerekszobának. Ainsley minden fivérét meghívta Waterburybe
tavaszra, de eddig csak Sinclair érkezett meg.

Ian leszállt a hajóról. Beth a sár ellenére odaszaladt hozzá, és Ian forró szeretettel kapta a
karjába. Mindenki körülvette őket, és egyszerre kezdtek beszélni. Mégis hová tűnt el Ian? Miért
aggódott annyira mindenki? Hála az égnek, amiért Hart megtalálta!

A romák kiszálltak a hajóból, gyerekek, kecskék, kutyák, férfiak és nők, majd a vizes rét
közepére caplattak, hogy felállítsák sátraikat. Cameron ezt egyáltalán nem találta szokatlannak.
Beszélgetni kezdett a pipázó férfival, Daniel és Angelo pedig csatlakozott hozzájuk, Eleanor
apjával együtt. Daniel segített a roma férfiaknak felrakni a sátortetőt, és a gyerekek beszaladtak
alá. Sinclair odaadta Eleanornak az esernyőt, azután ment segíteni.

A hajót a feketébe öltözött idős asszony hagyta el utoljára. Hart átsegítette a partra, de ő maga
nem szállt ki.

Mit művel még ott? Hart mozdulatlanul állt, mint az Eleanor képzeletében felbukkant király, de
inkább hadvezérként tartotta szemmel a környéket, arra várva, hogy szükség esetén
parancsokat osztogasson. Figyelte a fivéreit, ezeket a csodálatra méltó óriásokat, akik mellől
sohasem hiányzott a feleségük. Mind boldognak látszottak – Beth, Isabella és Ainsley
felnevettek a párjukra, és mélységes szeretettel néztek rájuk.

– Szüksége van rád.

Eleanor összerezzent, amikor Ian a fülébe suttogott. Ott állt mellette, tekintete Eleanort
fürkészte, miközben Beth alig pár lépésnyire az idős roma asszonnyal beszélgetett.

– Kinek? – kérdezte Eleanor. – Hartnak? – Az esőfüggönyön át a nyakas hercegre pillantott, aki a

hajó korlátjára támaszkodott. – Hart Mackenzie-nek nincs szüksége senkire.

Ian aranyszínű szeme sötétnek látszott az esernyő alatt. – Nagyon tévedsz – mondta. Azzal
megfordult, és az esőben Beth felé indult.

Szüksége van rád.

Hart borzasztóan magányosnak látszott. Nézte a családot, amelynek biztonságáért mindent

elkövetett – de csak messziről. Nem tartozott közéjük.

Eleanor felemelte már sáros szoknyáját, és óvatosan a part felé sétált, észben tartva Sinclair
figyelmeztetését, hogy elcsúszhat. Hart figyelte a közeledtét – Eleanor egész idő alatt magán
érezte a tekintetét –, de nem szállt ki a hajóból, hogy üdvözölje.

Amikor Eleanor a hajóhoz ért, Hart a korlátra lépett, kikapta a lány kezéből a széltől kiforduló
esernyőt, elhajította, azután átemelte Eleanort a partról a hajóra.

Eleanor hirtelen Hart mellett találta magát. A férfi csuromvizes volt, a kabátja nyitva, vizes
hajszálak hullottak borotválatlan arcába. A hajszálak mögött a szeme borostyánszínű, éles és
eleven volt.

– Mit művelsz? – kérdezte Eleanor még mindig mérgesen. – Felszeded a horgonyt, és

elhajózunk?

– Angelo anyja megkért, hogy vigyázzak a hajóra. Azért jöttek, hogy megnézzék, Cameron és
Angelo hogyan törik be a lovakat.

– Biztosan az egyik emberedre gondolt.

– Nem, rám gondolt. – Az egyre sűrűbb esőben alig látszottak a sátrak a domboldalon. –
Számára nincs különbség herceg és kifutófiú között. Nem baj. Itt csend van, és nyugalom.

A nyugalom volt az, amelyből Hart Mackenzie-nek nem sok jutott, és Eleanor tudta jól, ha
visszatér Londonba, még kevesebb békében lesz része.

– Akkor inkább menjek el? Hadd őrizd békében a hajódat?

– Nem! – A válasz nagyon gyorsan jött. Hart súlyos, erős tenyerét Eleanor kezére tette. –
Csuromvizes vagy. Menjünk be, megmutatom neked a hajót!

Félig vezette, félig húzta lefelé a kabinba vezető néhány lépcsőn. Hart kinyitotta a duzzadt
faajtót, betolta rajta Eleanort, majd becsukta maguk mögött az ajtót.

Az eső hangja a tetőn kopogássá, az ablakokon dobolássá változott. A sarokban álló kis
vastűzhely csendes sistergése mellett megnyugtató volt ez a hang. Eleanor megértette, miért
nem akarózik Hartnak elmennie innen.

– Sohasem jártam még csatornajáró hajón – nézett körül élvezettel Eleanor.

A romák ugyan vándorló életmódot éltek, de az otthonuk barátságos volt. A parányi tűzhely
kellemes meleget adott. A fölötte sorakozó lábosok és serpenyők csillogóan tiszták voltak, a
hajó végében álló ágyakon tarka takarók hevertek. Az egyik oldalon az ablakok alatt végigfutó
pad tele volt hímzett párnákkal, amelyekben Eleanor Ainsley keze munkáját ismerte fel.

– Gondoltam, talán tetszeni fog neked – mondta Hart.

– Ha jól sejtem, nem találkoztál bérgyilkosokkal a kis kiruccanásodon.

– Nem.

Egyetlen szóval felelt csupán, amikor Eleanor napokon át rettenetesen aggódott. – Könnyedén
beszélek róla, Hart, mert halálra rémültem… – Elhallgatott, ökölbe szorította a kezét. A
legszívesebben megölelte volna a férfit, ugyanakkor ahhoz is nagy kedve lett volna, hogy ököllel
püfölje. Hogy egyiket se tegye, karba fonta a kezét.

Érezte Hart melegét, amikor odalépett hozzá, átázott ingének illatát, kabátja nedves
gyapjúszagát. Hart levette a kabátját, azután nagy kezével megfogta Eleanor könyökét, és
magához húzta a lányt.

A csók mohón talált a szájára. Semmi incselkedés, játszadozás vagy kedveskedés. Elszánt csók
volt, amely Eleanort követelte.

Szüksége van rád.

Eleanor a vizes ingre tette a tenyerét, érezte, hogy dobog Hart szíve. A férfi bőre nagyon hideg
volt, a szája tűzforró.

Eleanor elkezdte lehámozni Hartról a már kigombolt inget. – Ezt le kell venned. Tüdőgyulladást
kaphatsz.

Hart türelmetlenül lerázta az inget, hagyta a földre hullani. Az ing alatt nem volt semmi, csak
lebarnult, feszes bőre.

Odahúzta Eleanort a tűzhely melegébe, magához szorította, és még szenvedélyesebben

csókolta.

Eleanor ujjai a férfi vállán játszottak, miközben viszonozta a csókokat. Keze végigfutott Hart
meztelen hátán, érezte ujjai alatt forró, sima bőrét. Hart vadul csókolta, ízlelgette Eleanor
száját, lenyalogatta róla az esőt.

Eleanor teste lángolt. Csókolta a férfi meleg száját, nyelve üldözte Hartét. Érezte, hogy fűzője
felső gombjai kinyílnak, és Hart keze besiklik meztelen hátára, erősen és melegen.
Hart félbeszakította a csókot, hogy gyorsan kigombolja Eleanor ruháját, és lehúzza. Nem
teljesen – szeme sötéten felcsillant, amikor a lehúzott ingujjak Eleanor két kezét a testéhez
szögezték. Hart halkan felmordult, újra megcsókolta, mire Eleanor felemelte a kezét, amennyire
tudta, hogy elérje a férfi csípőjét. Érezte a férfi meleg lélegzetét, szoknyájának meleg
gyapjúövét és alatta a forró férfitestet.

– Eleanor! El… – Hart felemelte a fejét, nedves hajának árnyékától sötét volt a szeme. Arcán
bűnös mosoly ragyogott fel. – Állandóan látomásaim vannak rólad, amint egy szál fűzőben
fekszel a karjaim közt.

Eleanor szíve gyorsabban vert, tűz futott végig rajta. – Nekem pedig olyan látomásom volt,
amint egy szál skót szoknyában pózolsz. Pontosabban van egy ilyen fényképem, hogy szükség
esetén nézegethessem.

Hart egyre szélesebben mosolygott, kibújt belőle az a Hart Mackenzie, akibe Eleanor egykor
szerelmes lett. – Mit tegyek veled, kis csibész?

– Apám fényképező felszerelésért küldetett, hogy képeket készíthessen Berkshire

növényvilágáról. Talán majd néha kölcsönadja nekem a kamerát.

Hart hallgatott, azután visszatért komisz vigyora. – Nem bánom. De csak akkor, ha… – Teljesen
lehúzta a lányról a ruhát, azután a háta mögé nyúlt, és kikötötte a fűzőt záró szalagot. A szalag
engedett az ujjainak. – Ha te is megteszed nekem ugyanezt a szívességet.

– Modellt álljak a képeidhez? Jóságos ég! Szégyellős vagyok.

A fűző szalagjai szétnyíltak, vállpántja lecsúszott Hart keze alatt. Hart a lányhoz hajolt.

– Magánjellegű fényképek lesznek. Nagyon titkosak. Csak te meg én látjuk majd őket.

– Hmm – hümmögött Eleanor. – Még megfontolom.

Hart mosolygott, azután megnyalta a lány ajkát. – Ha egy szál szoknyában akarsz látni, el kell
fogadnod a feltételeimet.

Eleanor elpirult. – Mondtam, hogy megfontolom.

– Abban a pillanatban, amikor megcsókoltalak a csónakházban, tudtam, hogy huncut vagy.

Illedelmes és visszafogott a külvilág előtt, de zárt ajtók mögött csupa szenvedély. A tökéletes nő
számomra.

– Csak veled voltam vad, Hart. Te tanítottál rá.

– Én? – Hart nevetett, keze Eleanor hátán pihent, csak az alsóing vékony kelméje választotta el
őket. – Nagyon lelkesen tanultál.

– Érdekes… tanító voltál.

Hart mosolygott, homlokát Eleanoréhoz szorította. – El, melletted újra fiatalnak érzem magam.
Melletted…

Hart hangja elhalt a nevetésével együtt. Keze Eleanor derekához ért, ujjai kibontották a
szoknyát és az alsószoknyát is. Eleanor szoknyái lehullottak – reggel nem vett bugyogót, nehogy
sáros legyen az esőben.
– Mellettem…? – kérdezte suttogva.

A férfi meleg keze Eleanor fenekére csúszott, már egyáltalán nem mosolygott. Nyers vágy
tükröződött Hart szemében, magány és félelem. Félelem, amely bonyolult és nagyon is
valóságos volt.

– Nem bírom egyedül a terhet – suttogta. – Szükségem van rád, El.

Eleanor tudta, hogy Hart ezt nem úgy érti, hogy most magáévá akarja tenni a hajón, amíg a
romák Cameron lovait nézik.

– Szükségem… van… rád. – A szavak kiszakadtak Hartból, egy olyan férfiból, aki sohasem mert
hangot adni gyengeségének senki előtt.

Eleanor levette az alsóruháját, majd átkarolta Hart nyakát.

– Itt vagyok – súgta.

Hart végighúzta hüvelykujját Eleanor alsó ajkán, és mint mindig, most is elcsodálkozott, milyen
puha. Hart kőkemény férfi volt, Eleanor pedig maga a melegség és vigasztalás. Ostoba volt,
hogy annak idején elengedte.

Magához húzta, és belemerült egy újabb csókba. Eleanornak esővíz, hőség és vágy íze volt.

Hart tanította, igen, tanította. Nem mindenre – messze nem mindenre –, de tanította.

Eleanor meleg, kék szemével pillantott rá, szenvedélye szégyenkezés nélkül ragyogott. Ezt is
szerette benne – Eleanor sohasem szégyellte a kéjvágyát.

Szoknyái a földön hevertek, nem volt rajta csupán egy kis bugyi. Hart megsimogatta a fenekét, a
vászon olyan finom volt, mint a selyem. Eleanor engedelmeskedett neki, és új fehérneműt
vásárolt.

Hart teste sajgott a vágytól, férfiassága követelte, hogy menjen tovább. Nem akart azonban
túlságosan gyorsan haladni, nem akarta elhamarkodni az együttlétüket. A romák és Ian adták
Hartnak ezt az ajándékot – értékes időt, amelyet Eleanorral tölthet.

Többet is. Eleanor ezt most talán lopott percnek tartja, de Hart állandósítani kívánta.
Biztonságban kell tartania Eleanort a világtól és most ettől az átkozott Sinclair McBride-tól is.
McBride jóképű, skót özvegyemberként élt két kicsi gyerekkel, és nagy szüksége volt egy
feleségre – és itt volt Eleanor, aki éppen megfelelt volna neki. Hart nyomban átlátta, mi volt
Ainsley célja, amikor idehívta a fivérét.

Hartnak gyorsan kell lépnie, nem törődve a terveivel. Nincs több várakozás.

Kikötötte Eleanor bugyiját, és becsúsztatta a kezét. Ujjai lágyságot éreztek, Eleanor selymét.
Hart körözött a hüvelykujjával, megcsókolta Eleanort, azután egyik kezét a combja közti
melegbe csúsztatta.

Eleanor forró volt, nedves, mindenre kész, éppen annyira vágyakozott a kalandra, mint Hart. A
férfi mozgatta az ujjait, jutalmul a gyönyör apró hangjai hallatszottak, és Eleanor teste ellazult.
Szétoszlott és eltűnt belőle minden szűzies ellenállás. Az illedelmes, fiatal vénlány eltűnt, a
szenvedélyes Eleanor foglalta el a helyét.
A keble lágy volt, teltebb, mint húszéves korában. Hart közéjük hajolt, megnyalta a meleg, sós
bőrt.

A kabin szűk volt, és alacsony. Hartnak nem volt elég helye, hogy a karjába kapja és a
legközelebbi ágyhoz vigye Eleanort, de odairányította, útközben csókolva és cirógatva.

Felemelte Eleanort, az ágyra ültette, combja közé lépett, amely szétnyílt, és a bugyi teljesen
lecsúszott róla. Eleanor két kezébe fogta Hart arcát, szemét félig lehunyva várta, mi következik.

Hart kihúzta a szoknyáját záró tűt, és elkapta a lehulló ruhadarabot. A kockás kelmét Eleanor
háta mögé tette.

Az ágy keskeny volt, nem fértek volna el rajta. Hart ismét felemelte Eleanort, esőtől nedves, a
tűzhely melegétől izzadt testük egymáshoz simult.

Hart végighúzta a kezét Eleanor gerincén a fenekéig, simogatón és nyugtatón. Még egy kicsit
megemelte, és már bele is csúszott a várakozó nedvességbe.

Eleanorba. Az asszonyába.

Hart mozdulatlanná dermedt, az érzés, ahogy Eleanor körülölelte, gyönyörrel töltötte el.

– Hart! – Eleanor meleg lehelete csiklandozta Hart nedves bőrét. Megérintette a férfi arcát,
mosolyogva húzta végig az ujjait borotválatlan állán.

Eleanor vörös haja sötétnek látszott az esőtől, fürtjei lágyan simultak Hart ajkához. Kalap nélkül
szaladt ki az esőbe. Ez jellemző volt Eleanorra. A hirtelenség, a türelmetlenség.

Orrát elbűvölő szeplők borították. Hart megcsókolta az egyiket, majd a másikat, azután a
harmadikat, még és még, és közben élvezte a hihetetlen örömöt, hogy benne van. Eleanor
részévé lett. Eggyé váltak.

Hart a kabin falának támaszkodott két kezével, és még beljebb hatolt. Kissé nehézkes volt a szűk
kabinban, mégis sikerült. – El!

Hart hangja minden lökésnél rekedtebbé vált, Eleanor teste örömmel fogadta. Hart keze ökölbe
szorult a falon, fejét Eleanor nyakába fúrta, aki erősen hozzátapadt, bőrük összesimult. Hart
hajából mindkettőjükre csöpögött a víz.

Még, még. Nem akarta abbahagyni soha. Soha.

Eleanor keze Hart hátán kalandozott, lecsúszott a fenekére, végigsimogatta minden

négyzetcentiméterét. Mindig is szerette felfedezni Hart testét, a férfi pedig boldogan hagyta.

Hart finoman megharapta Eleanor fülcimpáját, ahol annak idején a smaragd fülbevaló függött,
majd belenyalt a fülébe. Szája a nyakára tévedt, és szívni kezdte.

El, hiányoztál. Minden nap kicsit meghaltam nélküled.

Eleanor félrebillentette a fejét, hagyta, hogy Hart kóstolgassa. Amikor a férfi felemelte a fejét,
Eleanor szája a nyakára tapadt, és Hart érezte a fogait, amint nyomot hagytak a bőrén.

Magával ragadta a vágy hulláma, szinte elsodorta. Érezte, hogy rögtön a csúcsra ér, és akkor az
egésznek vége. Ám keményen benn maradt, kezével a falnak támaszkodott, hogy össze ne
rogyjon a lába. Eleanor halk nyögdécselése a gyönyör sikolyaiba csapott át, amikor ő is a csúcsra
ért.

– Eleanor! – Hart becsukta a szemét, és lassítani próbált. A csúcs azt jelenti, hogy vége, hogy el
kell engednie Eleanort.

Nem. Nem. Soha.

Hart nem engedte el, a végsőkig kiélvezte az izgalom és a kimerültség elegyét, amely azt
jelentette, hogy elérte a tökéletes pillanatot.

– Nem bírom tovább nélküled, El. – Hart kinyitotta a szemét, érezte hangjában a kelepcét. –
Szükségem van rád.

– Hart…

– Ne hagyj el soha többé! – A hangja most kétségbeesetten csengett. – Nem viselném el, ha
ismét elhagynál.

Mondj el neki mindent! – tanácsolta Ian.

Nem tehetem. Amíg az enyém nem lesz, amíg soha többé nem hagyhat el.

Eleanor Hart arcát fürkészte gyönyörű, kék szemével, amint homlokuk összeért. Megpróbálta
felmérni.

– Kérlek! – könyörgött Hart, majdnem sírva. Fájt a szíve. Eleanor ismét el fog menni, és akkor
neki vége.

Eleanor gyengéd ujjakkal megérintette Hart arcát. Úgy nézett a szemébe, mintha a lelkébe
látna. Erre csakis Eleanor volt képes.

– Igen – válaszolta olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett. – Maradok.

Hart nyelt egyet, kis híján kitört belőle a sírás. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm.

Tizennegyedik fejezet
A hajó sodródott. Amikor Eleanor kilépett a kabinból, arra lett figyelmes, hogy a széles csatorna
közepén úsznak.

– Hart! – kiáltotta ijedten.

A férfi előjött. Elképesztően jóképű volt ingben és skót szoknyában, míg a kabátja lenn maradt.

Kötél lógott a vízbe a hajó orra és a part között. Amikor Hart érte nyúlt, nem feszült meg. Sőt.

Eleanor csípőre tette a kezét. – Gondolom Kilmorgan fenséges hercege elfelejtette kikötni a
hajót.

Hart egyáltalán nem szégyenkezett. – Más dolgokon járt az eszem.

Arrogáns volt, komisz, és újra mosolygott. Az a rémült, magányos férfi, aki a kabinban
könyörgött neki, hirtelen eltűnt. Megint az történt, amit Hart Mackenzie akart.
Magányos lovas kocogott a vontatóúton nagykabátba burkolózva az eső és a szél ellen. Hart
tölcsért csinált a kezéből, úgy kiáltott neki. – Hé, maga ott! Fogja meg a kötelet!

A férfi felnézett, meghökkent, és leszállt a lováról. – Mackenzie? Mi a fenét csinálsz a csatorna

közepén?

– A szentségit! – szitkozódott Hart. – Ez Fleming.

Eleanor vidáman integetett. – Legyen szíves, húzzon ki minket, kedves Mr. Fleming!

– Ne hízelegj neki! – morogta Hart.

– Szükségünk van a segítségére, hacsak nem akarsz szép lassan lecsorogni egészen a
hungerfordi zsilipig. A zsilipőr kinevetne minket.

Fleming odament a kötél végéhez, kihúzta a vízből, azután lassan kifelé húzta őket. A hajó
szelíden ringatózott, a csatorna vize nyugodt volt. Hart visszakötötte a helyére az evezőt,
miközben Fleming egy fatörzshöz rögzítette a kötelet.

Fleming a kezét nyújtotta, hogy kisegítse Eleanort a nyirkos partra, mielőtt Hart odaért volna.
Fleming Eleanorról a barátjára meredt, összevonva sötét szemöldökét. – Mi az ördögöt
jelentsen ez, Mackenzie? Ha tönkretetted, lelőlek, mint a rühes kutyát, ami igazán vagy.

Hart kiszállt Eleanor mögött a hajóból, és átkarolta a derekát. – Gratulálhatsz nekem, Fleming.
Eleanor most ígérte meg, hogy a feleségem lesz.

Eleanornak leesett az álla. Nem pontosan ezt ígérte. Szavát adta, hogy marad, amikor Hart
olyan szívet tépőn nézett rá, és könyörgött neki. Hogy milyen minőségben marad, arról még
nem esett szó.

Fleming sem hitte el. A zsebébe nyúlt, előkapta az ezüstflaskát, amely valahogy mindig kéznél
volt.

Eleanor tudta, hogy David kitalálta, mit műveltek a hajón. Eleanor és Hart kettesben volt a
sodródó hajón. Eleanor Hart segítségével öltözött, de a gallérja nem volt begombolva,
szoknyája összegyűrődött a padlón fekve. Hart teljesen zilált volt. Amikor a szél Hart ingébe
kapott, jól látszottak bőrén Eleanor apró szerelmi harapásai.

Hart azonban nem vette magának a fáradságot, hogy összefogja az ingét. – Mit keresel
Berkshire-ben, Fleming? Neked kellene vinned a boltot Londonban.

– Táviratoztam neked – válaszolta David. – De Wilfred azt üzente, hogy nyomtalanul eltűntél,
így hát azt gondoltam, jobb, ha személyesen jövök, és segítek megkeresni téged. A szavazás
holnap lesz. Jól gondolom, hogy ott kívánsz lenni?

David szinte nyeglén beszélt, de szikrázott a szeme. Hart mosolya annyira eleven volt,
amilyennek Eleanor már régen nem látta. – A kezünkben vannak?

David diadalmasan mosolygott. – Ó, igen. Hacsak a felük nem határoz úgy az utolsó pillanatban,
hogy cserben hagy minket.

– Mik vannak a kezetekben? – értetlenkedett Eleanor.

Mindig jó néven vette, hogy David nem zárja ki megvetően az efféle beszélgetésekből. Fleming
most is készségesen válaszolt. – Ülepek üléstermi helyeken, El, drágám. Ülepek, akik ránk
fognak szavazni. Elegendő ülep, hogy megdöntsük Gladstone törvényjavaslatát, és
bizalmatlansági indítvánnyal eltávolítsuk. Mindennek vége. Választásokat kell kiírnia, a mi
pártunké lesz a többség, és Hart Mackenzie lesz Nagy-Britannia miniszterelnöke, Isten
segedelmével.

Eleanor egyre izgatottabb lett. – Jóságos ég, Hart!

– Hosszú volt az út – mondta Hart. A szemében lobogó tűz ellentmondott higgadt hangjának.

– De ha Mr. Gladstone tudja, hogy le fogod győzni, miért írja ki a szavazást? – kérdezte Eleanor.

David válaszolt, mielőtt Hart megtehette volna. – Mert ezen a ponton bármiféle késlekedés
még biztosabbá teszi a győzelmünket. Ha választásokat ír ki holnapra, még lehet esélye a
visszatérésre, bár ezt nem áll szándékunkban hagyni. – David a kezét dörzsölte. – Hart
Mackenzie visszatér az alsóházba, és ezúttal maga fogja vezetni. Vannak még, akik ma is
rettegnek villámgyors eszétől, abból az időből, amikor képviselő volt. Megkönnyebbültek,
amikor elnyerte a rangját, és a Lordok Házának tagja lett. Ám most visszatér. Ó, micsoda öröm!

– Biztosan nagyon szórakoztató lesz – jegyezte meg Eleanor. – Apám biztosan a galériáról fogja
nézni.

– David! – Hart kifejezéstelenül mondta ki a nevet, de Fleming vette a lapot.

– Helyes. A házban leszek, átmelegszem az eső után egy kis finom whiskyvel. Sőt, nagyobb
mennyiséget óhajtok elfogyasztani. – David felült a lovára, és felfelé lovagolt a vontatóúton.

– Akkor most elutazol Daviddel Londonba – mondta Eleanor túlságosan is vidáman.

Hart megfogta a vállát, keze átmelegítette a nyirkos ingvállat. – Igen.

– Ezért dolgoztál – folytatta Eleanor.

– Igen. – Hart hüvelykujja Eleanor kulcscsontján körözött. – Kilmorganben tartjuk az esküvőt.

Nagyszabású, látványos esemény lesz, amely kielégíti a nagyközönség igényeit. Az új
miniszterelnök nem szökhet meg.

Eleanornak nehezére esett Hart szemébe nézni. A férfi tekintete forrón, eltökélten csillogott.
Megint Hart volt a mindent irányító úr. – Túlságosan sok dolgod lesz, hogy bármiféle esküvővel
foglalkozz – próbálkozott Eleanor némi ellenvetéssel.

– Megveszem neked a létező leghivalkodóbb esküvői ékszereket, hadd őrüljenek meg az

újságok. Az összebékülésünkből nagy románcot írhatnak, ha kedvük tartja. Adjuk meg nekik a
lehetőséget!

– Úgy érted, hogy csapjunk belőle nagy műsort – felelte Eleanor feszülten. – Az is előnyödre lesz
a választásoknál.

– Nem érdekel. Ezúttal muszáj hozzám jönnöd, Eleanor. David bármelyik percben beszámolhat
a családnak, hogyan bukkant ránk, és akkor nem lesz békességünk. Tudni fogják, mit csináltunk
kettesben ezen a hajón.

– Ian tehet róla. Ő küldött hozzád, amikor tudta, hogy egyedül vagy.

– Igen. Agyafúrt öcsém a maga belátása szerint manipulálta az eseményeket. De most már nincs
kibúvónk.
– Tehát hozzád kell mennem, hogy megőrizzem a jó híremet?

Hart egészen közel lépett a lányhoz. – A jó híreden nem esik folt. Gondoskodom róla, hogy a
dolognak ne menjen híre a családon kívül. Ám mindentől függetlenül el akarlak venni.
Szükségem van rá, hogy vigyázzak rád.

– Szükséged van…

– Gondoskodni fogok rólad, akár hozzám jössz, akár nem, de sokkal könnyebb lenne, ha a
feleségem volnál. Neked éppúgy szükséged van férjre, Eleanor, mint nekem feleségre. Amikor
édesapád eltávozik, nem lesz semmid. Glenardent egy unokatestvér fogja örökölni, akit alig
ismersz, és kitesz téged az utcára. Akkor mihez fogsz kezdeni?

– Bebizonyítom, hogy nagyon is jól tudok gépírni. – Eleanor tréfálni próbált, de Hart nem
nevetett.

– Egy olcsó panzióban fogod végezni egy csomó rémes vénasszony között – mondta. –
Zsákmányként bármelyik férfinak, aki úgy gondolja, hogy egy bájos vénlány könnyű préda. Vagy
egyik baráti nyaralóból a másikba költözöl. Tudom, hogy rettenetesen szégyellni fogod magad,
azt gondolva, hogy kihasználod őket.

– Ahogy így lefested, valóban eléggé ijesztően hangzik a jövő.

– Nem kell így történnie. Mihelyst Mackenzie leszel, senki nem nyúlhat hozzád. Már annak is
súlya lesz, ha a jegyesemmé válsz. Soha többé nem kell aggódnod, El. Apádnak sem. S ki tudja,
lehet, hogy ma gyermekkel ajándékoztalak meg.

Eleanor a fejét rázta. – Nem estem teherbe akkor sem, amikor a szeretőd voltam, és eléggé
öregecske vagyok…

– Sohasem tudhatod, El. A mai véletlenül történt, de nem fizethetsz érte. A gyerek sem. Azt
akarom, hogy neve legyen.

Eleanor szenvedélyt érzett Hart hangjában. Hart gyereket akar – állapította meg meglepetten.
Átmelegedett a szíve.

Hart keze biztos pont volt a vállán, forró a hideg esőben. – Gondoskodni fogok rólad és a
gyerekről. A nevem gondoskodni fog rólatok.

Eleanor szája kiszáradt, gondolatok villantak fel és haltak el a fejében. – Aki feleségül megy
hozzád, annak nagyvilági hölgynek kell lennie, politikai pályafutásod másik felének.

– Tudom. Tudom, El. De nem tudok elképzelni senkit, aki nálad jobban megfelelne.

Egy gyanakvóbb nő azt hitte volna, hogy Hart azért csábította el, hogy háziasszonyt faragjon
belőle, aki szórakoztatja a megnyerendő politikusok feleségét. Eleanor nem csupán képzelte a
kelepcét, amikor Hart azt mondta: Nem viselném el, ha ismét elhagynál. Nem csak álmodta a
szikrákat a szemében, amikor a gyermekről beszélt.

Eleanor megnedvesítette a száját. – Sokat kérsz.

– Úgy van. – Hart a kezébe fogta Eleanor arcát, hüvelykujját végighúzta az alsó ajkán. –
Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meg ne bánd.
Eleanor Hart szemébe nézett. A győzelem bizonyosságát látta a borostyánszínű mélységben, a
magabiztosságot, hogy Hart megszerez mindent, amit akar. Mögötte mégis félelmet látott. Hart
keresztútnál állt – a mai naptól fogva az élete bármilyen irányban folytatódhat. S Hart félt.

Nem volt egyedül a félelmével. Eleanornak elszorult a torka, elgyengült a térde, remegett az
egész teste, mert az ő egész életét is elsodorhatta néhány egyszerű szó.

– Azt hiszem, Curry elvesztette a negyven aranyát – mondta végül.

– Ördög vigye a negyven aranyát! – Hart magához húzta, és megcsókolta a jegyesét. Erős
ölelése elárulta Eleanornak, hogy többé nem mehet el Harttól, ám amint belesimult Hart csodás
melegségébe, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy el akar menni.

Amikor Eleanor és Hart a házhoz ért, teljes volt a káosz. Roma gyerekek futkostak mindenütt,
kergetőztek a Mackenzie és McBride gyerekekkel az eső ellenére. A Mackenzie kutyák
csatlakoztak a roma kecskékhez és kutyákhoz, megállás nélkül hangzott az ugatás és mekegés. A
gyerekek visítozásától szinte a vakolat is lehámlott a házfalról.

Fleming a lovát vezetve jött Hart és Eleanor elé, kezében a flaska. – Jóságos ég! Ez maga a
téboly – morogta, és meghúzta a flaskát. Hart egyetértett.

A fogócskázó gyerekek meglátták őket, eléjük szaladtak. Aimee tele torokból kiabált. – Hart
bácsi! Eleanor néni! Gyertek, nézzétek meg a sátrunkat! Igazi cigánysátor. – A roma gyerekek
körülfogták a kislányt, némelyikük értette, amit angolul kiabált, mások nem. Felmosolyogtak
Hartra, táncoltak a fekete szemek.

A gyerekek után jöttek a felnőttek – Mac, Daniel, Ainsley megállva, hogy felvegye és dajkálja a
kislányát, Gavinát, akit elvesztett gyermekéről nevezett el. Ian fia, Jamie meglátta az apját,
elszántan odatotyogott hozzá, és átkarolta a lábát.

Ian tekintete ellágyult, ezúttal nem a távolba nézett, ahogy szokott, hanem a fiára.
Megsimogatta a gyermek haját, azután hagyta, hogy Jamie a lábán lógjon, amint lassan Hart
felé indult. Jamie kacagott, élvezte a játékot.

– Mi történt? – kérdezte Ainsley, betakarva Gavinát az eső elől. – Valami történt, Eleanor.
Halljuk!

Ian megállt David mellett, és felemelte Jamie-t, hogy távol tartsa a ló patájától, és a kicsi
megsimogathassa az állat orrát.

– Eleanor hozzámegy Harthoz – közölte Ian.

Széles mosoly jelent meg Ainsley arcán, miközben Eleanornak leesett az álla. – Ezt te honnan
tudod, Ian Mackenzie? – csodálkozott Eleanor.

Ian nem válaszolt. Jamie a lovat simogatta kis kezével.

– Tényleg? – kérdezte Daniel.

– Sajnos – felelte Fleming. – Én vagyok a boldogtalan tanú.

– A jövő hónapban – jelentette be Hart. – Kilmorgan-ben. – Érezte Eleanor kezét, ahogy

megmarkolja a karja hajlatát.
– A jövő hónapban? – álmélkodott Ainsley. – Az nagyon rövid idő. Isabella tombolni fog.
Hatalmas lagzit szeretne.

Mac hangosan nevetett. – Ügyes vagy, Eleanor. Végre fülön csípted.

– Húsz fonttal jössz nekem, Mac bácsi – harsogta Daniel.

– Nekem is, Mac Mackenzie. – Ainsley fogta a lányát, indulni készült. – Sőt, hússzal tartozol
Iannek és Bethnek. Így fogadj máskor Eleanor ellen!

Mac egyre csak nevetett. – Örömmel veszítek. Komolyan azt hittem, kikosarazod, El. Elvégre
nagy gazember.

– Még nem állnak az oltár előtt – jegyezte meg Fleming. – Dupla vagy semmi, hogy El még
időben észre tér?

Mac vigyorogva intette le. – Megtanultam a leckét. Soha többé nem fogadok semmi ellen, ami
Hart Mackenzie-től függ. Alattomos és rafinált, mindig eléri a célját.

– Azt mondom, ezúttal nem fogja – felelte lustán Fleming.

Daniel Flemingre mutatott. – Áll az alku. Tartom a fogadást. Azt mondom, Eleanor oltár elé viszi
Hart bácsit.

Hart nem vett tudomást egyikükről sem. Maga felé fordította Eleanort, és gyors csókot nyomott
a szájára. Így jelezte a család, a barátok és a riválisok előtt, hogy Eleanor az övé.

Egyedül Ian maradt csendben. Ahogyan azonban a bátyjára nézett – eltökélt elégedettséggel –,
kissé megijesztette Hartot. Ian Mackenzie olyan ember volt, aki mindig megkapta, amit akart, és
Hart néha nem egészen tudta, hogy Ian mit akar. Ám tudta, hogy rá fog jönni, és Ian lesz a
győztes, bármiről legyen is szó.

Gladstone elvesztette uralmát a kormány fölött. Hart koalíciója, amelyet David Fleming vezetett
az alsóházban, hangos győzelmet aratott a miniszterelnök gyengén támogatott törvényjavaslata
ellen. Gladstone hiába ráncolta komoran a homlokát, nem volt más megoldás, mint feloszlatni a
parlamentet, és kiírni a választásokat.

Ugyanezen az éjszakán tégla repült be Hart utcára néző szobájának ablakán a Grosvenor
Square-en. A téglára cédula volt erősítve, amelyen az állt, hogy Kilmorgan hercege a Fenian
Szövetség célpontja.

Hart az íróasztala fiókjába tette a papírt, és szólt a komornyikjának, hogy üvegeztesse be az

ablakot.

Nem volt azonban olyan ostoba, hogy ne vegye komolyan a fenyegetést. Kétszeres testőrséggel
ment Londonban mindenhová, és magához hívatta Fellows felügyelőt. Eleanor legalább
biztonságban volt Berkshire-ben.

– Üljön le! – mondta Hart, amikor hívására Fellows a dolgozószobájába lépett. – Ne álljon már
úgy, mintha gumibotot dugtak volna az alfelébe! Idegesít.

– Jó van – bólintott Lloyd Fellows. Leült, de szálegyenesen tartotta magát, csöppet sem látszott
engedelmesnek.
Cameron, Mac és Ian befogadta Fellowst a körükbe, minden különösebb fenntartás nélkül. Hart
és Fellows viszont továbbra is óvatosan kerülgették egymást. Nagyjából egyidősek voltak,
hasonlítottak egymásra, és mindketten nagyon keményen megdolgoztak, hogy odakerüljenek,
ahol éppen tartottak a maguk világában.

– Úgy értesültem, hogy illendő volna gratulálnom – szólalt meg Fellows. Az újságok
telekürtölték a hírrel a világot, pedig hivatalosan még be sem jelentették. „K. hercege egy
időben veszi feleségül egy tudós főnemes lányát és veszi át a hatalmat Anglia fölött” – írta az
egyik lap. Egy másik: „A skót herceg több mint egy évtizednyi várakozás után veszi el első
kedvesét. Igazán nem mondhatjuk, hogy elkapkodták volna a házasságkötést.” S még sok
hasonló ostobaságot firkáltak össze.

– Ami azt jelenti, hogy nincs időm az ilyesfajta fenyegetésekre. – Hart átadta Fellowsnak a
cédulát, amely az előző éjjel repült be az ablakán keresztül.

Fellows óvatosan elvette, elolvasta az üzenetet, felvont szemöldökkel. – Sajnos nincs túl sok
nyom, amelyen elindulhatnék. Ahogyan a merénylő ügyében sem történt előrelépés, meg kell
mondanom.

– Nem számít. Az írek mérgesek egy skótra, és tudom, hogy nehéz őket megtalálni. Magától azt
várom, hogy tartsa őket távol tőlem. Semmiképpen ne engedje, hogy bárki is bánthassa a
családomat.

– Nehezen megoldható kívánság. Úgy érti, hogy testőrt akar.

– Vannak testőreim. Hármat hagytam Eleanorral, aki most éppen a fivéreimmel van. Ott
egyelőre gondoskodnak róla. De akadály nélkül akarom intézni az ügyeimet. Maga okos és
találékony, Fellows. Maga pont megfelel nekem.

– Nagyra becsüli a képességeimet – felelte Fellows szárazon.

– Olyan engesztelhetetlenül üldözött minket Iannel öt éven át, hogy apánk is büszke lett volna
rá.

– Mégis tévedtem – mutatott rá Fellows.

– Abban az ügyben én is melléfogtam. Hasonlítunk egymásra. Amikor tiszta a fejünk, semmi

sem állíthat meg minket. Amikor hagyjuk eluralkodni magunkon az érzelmeket, nem látunk
semmit. Elvakított az Ianért érzett aggodalom, és nem vettem észre az igazságot. – Hart
elhallgatott. – Aggódom most is.

Fellows újra szemügyre vette a papírt. – Értem. Megnézem, mit tehetek.

Hart hátradőlt, kezét összekulcsolta a tarkóján. – Egyébként meghívjuk az esküvőre. Isabella el

fogja küldeni a hivatalos meghívót.

Fellows zsebre dugta a cédulát. – Biztosan azt akarja, hogy ott legyek?

– Nem számít, hogy én mit akarok, vagy történetesen maga mit akar. Ha nem jön el, Beth és
Isabella, Ainsley és Eleanor fölöttébb elégedetlen lesz. S ezt minden bizonnyal el is fogják
mesélni nekem. Nem is egyszer.

Fellows már felengedett annyira, hogy nevessen. – A nagyhatalmú herceget bosszantják a

sógornői és a jövendőbelije?
– Ismeri őket. Csak a rendkívül erős asszonyok bírják ki, hogy egy Mackenzie-vel éljenek, és
amikor az egyikünk talál egy ilyet… – Úgy tett, mintha kirázná a hideg.

– A fivérei nagyon elégedettnek látszanak – jegyezte meg Fellows. – Maga pedig a régi
menyasszonyát veszi el. Nyilvánvalóan a legboldogabb ember a világon.

– Az vagyok. – Hart nem vett tudomást róla, hogy szorít a mellkasa. Ugyanúgy vette rá Eleanort
a beleegyezésre, amint a miniszterelnököt is sarokba szorította, hogy álljon ki harcolni, amikor
még nem volt felkészülve.

– Úgy is néz ki – válaszolta Fellows kifejezéstelen hangon. – Egyedül én maradok agglegény.

Nem vár haza asszony, nincsenek fiaim, hogy idős koromban támogassák rogyadozó lépteimet.

– Csupán magán múlik. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik sógornőm találna magának
megfelelő párt, ha összedugnák a fejüket.

Fellows felemelte a kezét. – Nem, nem.

– Legyen óvatos! Mindenre elszánt nőszemélyek.

Fellows bólintott, azután mindketten hallgattak, nem tudták, hogyan fejezzék be a beszélgetést.
Egykor ellenségek voltak, még nem lettek barátok, és nem érezték magukat kényelmesen
egymás társaságában.

– Tudja, Fellows… – kezdte Hart.

– Nem. – Fellows felállt, és Hart is. – Tudom, mit akar mondani. Ne kínáljon nekem állást a nagy
Mackenzie-birodalomban. Szeretem a munkámat.

Hart nem tudta, miből jött rá Fellows, hogy azt akarja ajánlani, dolgozzon közvetlenül neki, és
őrizze a Mackenzie család biztonságát. A két férfi nagyon hasonlóan gondolkodott.

– Segítek magának, Lady Eleanor kedvéért – folytatta Fellows. – De értse meg, hosszú időn át
dolgoztam, hogy felügyelő legyek. Szeretek rendőrként dolgozni, és nem adom fel a pályámat,
mert maga füttyent egyet.

Hart felemelte a kezét. – Ahogy tetszik. Ha mégis meggondolja magát, áll az ajánlat.

– Köszönöm. – Fellows biccentett, és indulni készült.

– Várjon, Fellows! Kérdeznem kell még valamit.

Fellows tétován visszafordult. A habozás azt mutatta, hogy másutt szeretne már lenni, de
udvariasan várakozott.

– Hogyan nyomozna egy levél után? – kérdezte Hart. – Úgy értem, hogyan derítené ki, hogy ki
küldte?

Fellows elcsodálkozott, azután töprengeni kezdett. – Megvizsgálnám a borítékot. Felkutatnám a

postást, aki kézbesítette, és lépésenként lenyomoznám visszafelé a levél útját. Miért? Postán is
kapott fenyegető leveleket?

– Nem – vágta rá Hart gyorsan. Fellows szeme összeszűkült, megszimatolva a fél hazugságot. –
Tegyük fel, hogy tudom, melyik városból jött a levél! Mondjuk, Edinburgh-ból?
– Kérdéseket tennék fel az ottani postán. Lesben állnék a posta előtt, hogy visszatér-e az illető,
hogy újabb levelet küldjön.

– Unalmas.

– A legtöbb rendőri munka unalmas, fenség. Unalmas, kemény munka.

– Valóban. Köszönöm a segítségét, Fellows. Amikor megkapja Isabella meghívóját az

esküvőmre, kérem, válaszolja azt, hogy eljön!

Fellows örömtelenül elmosolyodott. – A legszívesebben nemet mondanék, és utána

meglesném, hogyan pattognak maga körül a petárdák.

– Maga is céltáblává válna. Ne higgye, hogy nem! A hölgyek csalódottak lennének, és sohasem
lenne vége a zaklatásnak.

– Hmm. Akkor rendesen fogok válaszolni.

– Remélem is.

Fellows biccentett, azután távozott.

A High Holborn-i ház ugyanolyan csendes és poros volt, mint néhány héttel korábban, amikor
Hart ott találta Eleanort. A férfi arra a következtetésre jutott, hogy Eleanornak igaza lehet
abban, hogy a házban található valamiféle kulcs ahhoz, hogy ki küldte a fényképeket. Ez persze
nem jelentette azt, hogy visszaengedi Eleanort a házba.

Hart lecsípett néhány órácskát a választási hisztériából néhány nappal a Fellowszal való
találkozása után, és hintójával a High Holborn-i házhoz hajtatott. Egyedül.

Ian azt akarta, hogy mindent elmondjon az itteni életéről Eleanornak. Hart rájött, hogy Ian
elsősorban ezért hagyta Eleanort a házba belépni. Mindent meg kell tudnia róla, mondta Ian,
Hart mocskos lelkének legaljáig.

Hart megállt a bútorokkal telezsúfolt szobában, ahol korábban Eleanor szorgalmasan keresgélt.
Emlékezett vörösarany hajára a kalapkája alatt, a fátyolra, amely eltakarta az egyik szemét,
őrjítő, de szívmelengető mosolyára.

– Nem tudom megtenni, Ian – jelentette ki hangosan.

Hart nem szégyellte a hajlamait, vagy amit a gyönyör játékai során művelt. Most azonban
eszébe jutott, hogyan nézett rá Eleanor a hajón, vággyal a szemében, bizalommal és bágyadt
élvezettel. Azt gondolta, nincs szüksége többre.

Miért ne lenne ez elegendő, Ian Mackenzie?

Meg kell mutatnod Eleanornak a házat. Mihelyst elmondasz neki mindent, tudni fogod.

Nem. Iannek nem volt igaza. Bizonyos dolgokat jobb eltemetni.

Gyorsan kutatni kezdett, de nem talált semmit. A házból a Bond Streetre hajtatott, és megvette
Eleanornak a legnagyobb gyémánt nyakéket, amelyet csak talált.
Eleanor esküvőjének napja derűs és tiszta, skót áprilisi reggelre virradt, felhők csupán jóval a
kilmorgani birtokot körülölelő dombokon túl mutatkoztak.

Eleanor a szobájában állt, Isabella, Beth és Ainsley egymás után adta fel rá az esküvői
ruhadarabokat. Selyem alsóing és bugyi; új fűző, szép, rózsaszín szalagokkal az elején; hosszú
turnűr, hogy megtartsa a sokméternyi menyasszonyi szatént; selyem ingváll, amely Eleanor
vállait ölelte és hátul gombolódott. Az ingvállat apró szemű gyöngy és csipke ékesítette,
sokméternyi fodor és csipke omlott végig elöl a szoknyán. A szoknya finoman össze volt húzva a
turnűr fölött, amelyet kelme és valódi rózsák díszítettek. Onnan a kelme a földre omlott, és az
uszályt szintén apró szemű gyöngy és csipke ékesítette.

Maigdlin mosolyogva tűzött újabb hajtűt Eleanor fényes, vörös hajába. – Olyan szép, mint egy
festmény, milady. Mint egy festmény.

– Egyszerűen gyönyörű! – Isabella hátralépett, távolabbról csodálta a művét. – A legszívesebben

megölelnélek, és felfalnálak, de hát két órán át dolgoztam, hogy ilyen legyél, El. Most inkább
visszafogom magam.

– Az ölelésekre majd később kerül sor – mondta Ainsley derűsen. Az ágyon ült, akadt még egy
kis varrnivalója Eleanor fátylán. – Meg az esküvői tortára. Nagyon finom lesz, sok ribiszkével és
cukrozott narancshéjjal. Életed legboldogabb napján élvezned kell a tortát.

Élete legboldogabb napja. Eleanor szája kiszáradt, gyomrát hideg fájdalom szorította össze.

Alig látta Hartot a hajón töltött, szívszorító reggel és a családdal és a romákkal tartott vidám
ünnepség óta.

Hart nyomban visszautazott Londonba Daviddel, hogy megfordítsa a parlamentben a politika

állását, Isabella pedig bevonta Eleanort, Betht és Ainsleyt a legsietősebb, leglelkesebb és
legizgatottabb tervezésbe, amelynek Eleanor valaha is tanúja lehetett. Pénz nem számított,
semmi nem lehetett eléggé hivalkodó – de ízléses, mindennek tökéletesen ízlésesnek kellett
lennie. Semmi kérkedő vagy közönséges nem kerülhetett Kilmorgan új hercegnéje elé.

Eleanor azóta csupán egyszer találkozott Harttal négyszemközt, amikor a férfi egy napra
visszatért Berkshire-be, és átadta a jegygyűrűt. Eleanor most forgatta az ujján, csillogtak a
gyémántok és a zafírok; ugyanaz a gyűrű volt, amellyel először eljegyezte. Ezt vágta hozzá
Glenarden-ben a kertben, amikor kitette a szűrét.

– Azt hittem, Sarah-nak adtad – csodálkozott Eleanor, amikor Hart az ujjára húzta a hűvös
fémet.

Hart halkan és komolyan beszélt, meleg kezében tartotta Eleanor ujját. – Ezt egyedül neked
adtam. Sarah-nak másikat vettem. Ez a gyűrű anyámé volt.

– Akárcsak a fülbevaló. – Amely most Eleanor ékszerdobozában pihent, selyempapírba

csomagolva.

– Pontosan. Tetszenél neki.

Eleanor a nemesasszonyra gondolt, aki bizonyára elveszettnek és magányosnak érezte magát

vad férfiakból és fiúkból álló családjában. A hercegnének legalább a fiai miatt nem kellene
szégyenkeznie, ha megélte volna, amíg felnőnek.

– Örülök, hogy viselhetem a kedvéért – mondta Eleanor.

– Az én kedvemért is viseld, a mindenségit! – Hart megfordította Eleanor kezét, és megcsókolta
az ujjhegyét. – Próbálj kicsit boldognak látszani, amiért végre összeházasodunk!

– Boldog vagyok. – Az is volt. De…

Hart olyan távoli lett. Való igaz, hogy a londoni események miatt rettenetesen el volt foglalva.
Ám azon az esős reggelen a csatornán Eleanor azt hitte, végre elérte a valódi Hartot, aki a
gyötrelem- és fájdalomrétegek alá volt temetve.

S meg is találta, Eleanor tudta ezt. Az igazi Hart azonban ismét eltűnt.

Eleanor elfordította tekintetét összefonódó kezükről és a csillogó gyűrűről, és Hart szemébe

nézett. Nem leszek a tökéletes feleséged, Hart Mackenzie, aki azért engedelmeskedik neked,
mert ez a kötelessége. Keresni foglak, amíg meg nem talállak, és gondoskodom róla, hogy
ezúttal velem maradj. Esküszöm.

Az esküvőre a bálteremben került sor. Isabella nem akarta kitenni az eseményt az időjárás
szeszélyeinek, ezért nem lehetett a szertartás a kertben, a családi kápolna pedig túl kicsinek
bizonyult. Ám mivel az időjárás kellemes maradt, kinyittatta az összes ajtót, mire a híres
kilmorgani park illatát hozó szellő átjárta a házat.

A skót pap a helyiség egyik végében várakozott, és a bálterem többi része zsúfolásig megtelt
vendégekkel. Isabella nagy örömében, hogy legalább az egyik Mackenzie fivérnek tisztességes
esküvője lesz, meghívta a fél világot. Ott voltak a birodalom főrendjei, követek, főhercegek és
arisztokraták minden európai országból, felföldi nagyurak és a klánok fejei, és maga a Nagy
Mackenzie is, feleségével, fiaival, lányaival és unokáival.

Akadtak azonban helybeliek, és a család barátai is jelen voltak: David Fleming, Ainsley fivérei,
Isabella lánytestvérei és anyja, Lloyd Fellows. Eljöttek Lord Ramsay barátai és kollégái, akik
között egyaránt akadt skót vadászkísérő, tanult professzor és a British Museum igazgatója. Ott
voltak Eleanor lánykori barátnői a férjükkel. Eljöhettek a Mackenzie gyerekek és a két McBride
gyerek is, rájuk Miss Westlock és a skót dadák vigyáztak a terem hátsó részében.

A terem elülső részét székekkel és bársonykötelekkel választották le. A barikád mögött maga
Anglia királynője ült. Feketét viselt, mint mindig, de a fátylára skót kockás szalagot tűzött és
Beatrice lánya skót kockás ruhát öltött.

A királynő iránti tiszteletből mindenki felállt.

A teremben minden tekintet, a királynőé is Eleanor felé fordult, amikor az apja karján belépett.
Eleanor egy pillanatra megtorpant, feszélyezte a sok bámuló tekintet.

Az emberek törték a fejüket – miért gondolta meg magát ennyi év után Eleanor Ramsay, és
egyezett bele a házasságba Hart Mackenzie-vel? S a herceg vajon miért döntött úgy, hogy egy
harmincon túli vénlány, egy elszegényedett és szórakozott lord lánya jobb parti Britannia összes
ifjú és szabad hölgyénél? Bizonyára érdekházasság – annak kellett lennie.

– A legjobb, ha nem is veszel róluk tudomást – súgta Eleanornak Lord Ramsay. – Gondoljanak,
amit akarnak, ne törődj vele! Én évek óta így élek.

Eleanor elnevette magát, és csókot nyomott az apja arcára. – Drága apám! Mi lenne velem
nélküled?
– Meglennél valahogy, gondolom. De most menj szépen férjhez, hogy hazamehessek végre,
ahol nyugalom vár!

Amikor arra gondolt, hogy az apja egyedül tér haza Glenardenbe, és ő nem lesz ott, hogy együtt
teázzanak, hogy hallgassa, amint felolvas az újságból, hogy bizarr és ezoterikus témákról
beszélgessenek, Eleanornak könnyes lett a szeme. Hiába emlékeztette magát, hogy a házassága
révén az apja továbbra is írhatja ködös könyveit, süteményt ehet a teájához egy jó állapotban
lévő házban – fájt elbúcsúzni tőle.

Eleanor felszegte a fejét, követve apja tanácsát, hogy ne törődjön senkivel, és tovább haladtak
előre.

Eleanor pompás ruhájában végigsétált a tömegen keresztül, Aimee nyomában, aki

rózsaszirmokat szórt elébe. Nem szólt zene. Isabella szerint az ízléstelen lett volna. A zenekar
majd később játszik.

Isabella, Beth és Ainsley az első sorban állt, a királynő közelében, ragyogóan szépek voltak, és
mosolyogtak Eleanorra. A másik oldalon, mintegy tükörképként állt Mac, Cameron és Daniel,
három magas, pompás férfi skót szoknyában és fekete zakóban, vállukon átvetve a Mackenzie-
kockás tartan. Büszkék voltak és jóképűek, szemük a borostyán különböző árnyalataiban
játszott – Daniel és Cameron immár egyforma magas volt, és szívszorítóan hasonlítottak
egymásra. Mac a lord mögött átnyúlva megérintette Eleanor vállát, érintéséből öröm és erő
áradt.

A terem legelején, a pap egyik oldalán Ian Mackenzie állt. Hart vőfélye, szintén szoknyában és a
vállán átvetett tartannal. Ian csupán egy pillantást vetett Eleanorra, azután a tekintete azon
állapodott meg, amit a legszívesebben nézett: a felesége alakján.

Ian mellett állt Hart. A férfi Eleanorra pillantott, és hirtelen megszűnt létezni körülöttük a világ.

Hart ugyancsak skót szoknyát és tartant viselt, mellkasán ott díszelgett a Kilmorganok
vállszalagja. Sötétvörös haját hátrafésülte, ami még inkább kiemelte kemény, férfias arcát,
amelyet az idő és az idők során hozott könyörtelen döntések faragtak ilyenné. Hart oldalán Ian
éppen olyan jóképű volt, mint a bátyja, de a termet Hart uralta.

Hart nyert. Mindent. A hercegi címet, a nemzetet, a feleségét.

Eleanor pukedlizett a királynőnek, az apja meghajolt, azután Lord Ramsay, igencsak jókedvűen,
átadta Eleanort Hartnak.

Eleanor halkan suttogott, amikor Hart megfogta a kezét. – Ne légy már ilyen átkozottul
önelégült!

Hart válasza egy gyors, komisz mosoly volt.

Elkezdődött a szertartás. Hart kősziklaként állt Eleanor mellett, amíg a pap erős skót
akcentussal végigmormolta a szertartást. A teremben borzasztóan meleg volt a sok embertől,
izzadságcseppek csorogtak végig Eleanor arcán a fátyol alatt.

Amikor a pap megkérdezte, ismer-e bárki olyan okot, amely miatt Eleanor és Hart nem
házasodhat össze, Hart megfordult, és olyan vészjóslón nézett végig a sokaságon, hogy Daniel
és Mac elnevette magát. Senki nem jelentkezett.
A szertartás igen rövid volt. Eleanor azon kapta magát, hogy esküt tesz, megígéri, hogy teljesen
Hartnak adja magát, és megengedi, hogy Hart imádja a testét, egészségben és betegségben,
jóban és rosszban, bőségben és szegénységben, mindörökkön örökké, ámen. Hart diadalmasan
mosolygott, amikor a tenyerébe fogta Eleanor arcát, hogy megcsókolja.

Eleanor Ramsay férjhez ment, immár Kilmorgan hercegnéje lett. A zenekar játszani kezdett, de
Eleanor hallotta, amint Daniel elkiáltja magát. – Negyven arannyal jön nekem, Fleming!

David vállat vont, nem úgy nézett ki, mint aki aggódik, és egy köteg bankót húzott elő a
zsebéből.

Meglehetősen sok pénz cserélt gazdát. A három Mackenzie férfi járt az élen, de Patrick
McBride, Ainsley legidősebb bátyja is bankjegyeket tett el, ahogyan – még volt mersze hozzá! –
Ainsley is. Úgy tűnt, hogy Daniel kötötte a legtöbb fogadást. A fiút Mac követte, aki az
ellenkezőjére fogadott: hogy Eleanor nem megy hozzá Harthoz.

– Nekem is be kellett volna szállnom – mondta Hartnak Eleanor. – Egy vagyont nyertem volna.

Mielőtt Hart elindult, hogy végigvonuljon a termen Eleanorral, Ian lépett oda hozzájuk, és
megérintette az asszony könyökét.

– Köszönöm – suttogta, és már ott sem volt. Visszament Bethhez és a gyerekeihez.

Hart átvezette Eleanort a szétnyíló tömegen, úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. A
járása fürge volt, csillogott a szeme.

Amikor a terem végébe értek, váratlanul egy kölyök rontott be a nyitott franciaablakon. Eleanor
mindent lassítva látott: amint a legfeljebb tizenkét éves suhanc, aki több számmal nagyobb
lovász egyenruhát viselt, Hartra bámul, előbb dühösen, majd teljesen megrémülve. A kölyök
akkor belenyúlt nyitott kabátjába, revolvert kapott elő és elsütötte – egyenesen Hartra.

Tizenötödik fejezet
Eleanor felsikoltott, ellökte az útból Hartot, olyan erővel, hogy a férfinak el kellett engednie.
Eleanor hallotta a pisztoly dörrenését, érezte a puskapor csípős szagát, és hogy elesik, hallotta,
amint Hart hangosan káromkodik. Utoljára a férfi hangjára emlékezett, mielőtt megadta magát
a fájdalomnak, azután az öntudatlanságnak.

Amikor magához tért, a földön feküdt, rajta Hart, Daniel és Cameron pedig Harton. Kiáltozás
hallatszott, sírás, szitkozódás.

Hart a tenyerébe fogta Eleanor arcát, kutató tekintete tele volt félelemmel. – El!

Teljesen jól vagyok – próbálta mondani Eleanor. Nem volt elegendő ereje, hogy kiejtse a
szavakat. Lepillantott gyönyörű menyasszonyi ruhájára, és akkor látta, hogy skarlátvörös a
vértől. – Jaj nekem! Isabella bosszankodni fog.

– Eleanor, ne mozdulj! – Hart hangja rekedt volt.

Cam és Daniel felállt. Cameron teli torokból parancsokat osztogatott, Eleanor fülét bántotta az
erős hang, Daniel elrohant.
Eleanor megérintette Hart mellkasát – épségben volt, vér sehol. Hála az égnek!

– Azt hittem, eltalált. – Eleanor szavait alig lehetett érteni. Próbálta eltolni magától Hartot, de
gyenge volt a keze.

– Ne mozdulj! – Hart az ölébe vette, magához szorította. – El, annyira sajnálom.

Nem Hartnál volt a revolver. A kölyök lőtt. Olyan fiatal, olyan fiatal… Szegény gyerek.

Lord Ramsay térdre vetette magát Eleanor másik oldalán, az arcán rettenetes aggodalom
látszott. – Eleanor! Édes kislányom!

Hart felpillantott a föléjük hajló arcokra, és tekintete Cameronon állapodott meg, aki időközben
visszatért. – Mondd, hogy megvan! Mondd, hogy elkaptátok a rohadékot!

Cameron komoran bólintott. – Fellows van vele. A rendőrbiztossal bekísérik a falubeli zárkába.

– Nem. Hozzák ide! – Hart hangja túlharsogta a zajt. – Vigyék a dolgozószobámba, és tartsák
ott!

Cameron nem vitatkozott. Bólintott, és nagy testével szétválasztotta a tömeget.

– Hogyan tudott átjutni rajtatok? – förmedt az embereire Hart, és Eleanornak tényleg

megfájdult a feje.

Hiszen gyerek még. Ki figyel oda a lovakat őrző gyerekre?

Eleanor hallotta, hogy válaszolnak Hartnak, de forogni kezdett körülötte a terem, és be kellett
csuknia a szemét. Amikor legközelebb kinyitotta, Isabella, Beth és Ainsley toporgott mellette.

– Hadd vigyük el, Hart! – kérte Beth. – El kellene látni a sebét.

Hart nem akarta elengedni Eleanort. Az ölében tartotta, a mellkasához szorítva, az arcán
iszonytató harag tükröződött. Ugyanakkor a szeme könnyes volt, arany fényben csillogott.

Eleanor meg akarta simogatni az arcát, hogy megnyugtassa, de lehanyatlott a keze. Ne aggódj,
Hart! Csak segítenek rendbe hozni a ruhámat. Minden rendben lesz.

A száján azonban csak motyogás jött ki, ami nyugtalanította. Beth egy poharat nyomott az orra
alá. – Idd meg!

Eleanor engedelmeskedett, mert egyszeriben nagyon szomjas lett. A víznek rossz íze volt, de
megitta. Lecsúszott a torkán, és a végtagjai elernyedtek.

Üdvözölnünk kellene a vendégeinket – próbálta mondani. – Isabella mindent olyan gondosan

eltervezett…

Amikor Eleanor újra felébredt, a hátán feküdt egy ágyban, bal karja merev és forró volt.
Szépséges menyasszonyi ruhája sehol, hálóing volt rajta. A beszűrődő napfény szögéből ítélve
késő délután lehetett.

Pánikba esve dobta le magáról a takarót. Ma van az esküvője napja. Maigdlin és Isabella miért
nem ébresztette fel? A menyegzőről álmodott – a tömegről, a királynőről, hogy Hart milyen
csinos volt a tartannal a vállán, a szeme diadalmasan fénylett.
Eleanor felült, de úgy megszédült, hogy visszahanyatlott a párnára. Többször mély lélegzetet
vett, azután ismét felemelte a fejét, ezúttal óvatosan.

Felfedezte, hogy a bal karja csuklójától a válláig szorosan be van kötözve. Eleanor meglepődött.
Nem csoda, hogy olyan fura érzés volt.

A fájdalom elmosta az álom ködét, és Eleanor emlékezett. Visszafelé haladt a teremben Harttal,
immár férjes asszonyként, amikor egy lovásznak öltözött suhanc váratlanul berontott a
franciaablakon, pisztollyal célba vette Hartot, és lőtt. Ő rémülten félrelökte Hartot. A golyó
nyilván eltalálta, miközben Harttal együtt elterültek a padlón.

Felemelte a karját, a fájdalom tűzként hullámzott végig rajta.

Jajkiáltására sietős lépések válaszoltak, azután Maigdlin bukkant fel. – Jól van, asszonyom?
Hozzak még laudanumot? Máris jövök.

– Nem. – Eleanor ismét lefeküdt, óvatosan és lassan. – Nem akarok aludni. Hol van Hart? Jól
van?

– Őfensége a dolgozószobájában tartózkodik, asszonyom. Bocsánat, fenség. Nagyon kiabált. A

biztos úr elvitte a pisztolyos fiút, hiába mondta a fenséges úr, hogy ne tegye, és őfensége azzal
fenyegetőzött, hogy kirúgatja a biztost, ha nem hozza vissza a kölyköt. De a biztos azt mondta,
hogy a gyerek a rendőrbírónak tesz majd vallomást, és a fenséges úr most azt akarja, hogy a
rendőrbíró is jöjjön ide. A vendégek pedig nem tudják, mit tegyenek. Egy részük távozott, de a
többiek itt töltik az éjszakát. Tiszta bolondok háza! – Maigdlin szenvedélyesen adta elő a
történetet. – A fenséges úr magánkívül van, amiért a golyó eltalálta fenségedet. Teljesen
magánkívül.

– Súrolta a karomat. Már emlékszem.

Maigdlin szeme elkerekedett. – Nem, fenség. Áthatolt a karján. A doktor azt mondja, nagy
szerencse, hogy nem állt bele csontba, és nem roncsolt vénát. Tisztán bement, a másik oldalon
meg ki. Az orvos szerint, ha nem bukik le azonnal, egyenesen a szívébe hatolt volna.

– Ó! – Eleanor ismét a karjára pillantott. A revolver nagyon nehéz lehetett a vékonydongájú

gyereknek. Nyilván nem tudott jól célozni. – Mi történt a ruhámmal? – Eleanor az ajkába
harapott. Eszébe jutott a csipke és a rózsák, szíve belesajdult a veszteségbe. A ruha gyönyörű
volt, és nem is készült róluk esküvői fénykép.

– A hölgyek most dolgoznak rajta. Lady Cameron azt mondja, fenséged biztosan meg akarja
tartani, de közben egyre csak sír. Ahogyan a másik kettő is.

– Mondd meg a hölgyeknek, hogy kutya bajom sem lesz, és meg kell menteniük azt a ruhát!
Most segítsd rám a köntösömet! Lemegyek, hogy beszéljek a férjemmel.

Férjem. Milyen könnyedén jött a nyelvére a szó.

– Őfensége parancsba adta, hogy fenséged nem kelhet fel. Semmilyen okból.

– Őfensége túlságosan biztos benne, hogy engedelmeskedem a parancsainak. Most gyere, és

segíts!

Maigdlin aggodalmas arcán felragyogott a napfényes mosoly. – Igenis, fenség.

A rendőrbíró végül megtört Hart parancsai alatt. Hart ökölvívó testőrei és a rendőrbiztos
visszacipelték a fiatalembert Kilmorganbe Fellows kíséretével; a bűnöst egyenesen Hart
dolgozószobájába vitték.

A biztos a Hart íróasztala előtti székre lökte a kölyköt. Kényelmes, párnázott karosszék volt Hart
fontos vendégei számára. Mackenzie ősök néztek le komoran a falakról a jókora szobában, az
összes elhunyt Mackenzie ugyanolyan sötétkék és zöld kockás tartant viselt, mint amilyet Hart.
Tekintetükkel szinte átdöfték az előttük feszengő gyereket.

Hart az íróasztalának támaszkodott, ő is a fiút nézte. Még mindig forrt benne a düh, a szájának
epe íze volt. Amikor meglátta a vért és az összecsukló Eleanort, olyan rettenetes
tehetetlenséget érzett, amilyet soha többé nem akart érezni. Nem bírta elviselni a tudatot,
hogy bármennyire küzdjön is érte, el fogja veszíteni. Most, ebben a pillanatban. Ahogyan Sarah-
t, ahogyan Grahamet.

A bérgyilkos még gyermek volt. Nem lehetett több tizenhárom, legfeljebb tizennégy évesnél.
Tiszta, sápadt arc bámult vissza Hartra, a bőre szinte áttetsző; Észak-Írország vagy a Hebridák
kelta törzseinek arcszíne. Ügyetlenül rövidre nyírt, fekete haja, üvegkék szeme, pirospozsgás
arca volt, amelyen szánalmas rémület tükröződött.

Hart hallgatott. Régóta tudta, hogy a csend pompás fegyver. Hart nyomban fölénybe került a
másik várakoztatásával, aki közben csupán találgathatott, vajon mire gondol. A kölyök
farkasszemet nézett Harttal, dacos merészsége kezdett elpárologni.

– Mi a neved? – kérdezte Hart.

– Nem mondja meg – szólalt meg a szoba túlsó feléből a biztos. – Akkor sem, ha ütjük.

Hart nem vett tudomást a biztosról. – Hogy hívnak, kölyök?

– Darragh. – A fiú hangja halkan és rekedten szólt, de jellegzetes akcentusa tisztán felismerhető
volt.

– Ír vagy, igaz?

– Erin go bragh.

Hart otthagyta az íróasztalt, az egyik ablaknál álló székhez, a szoba legszerényebb

bútordarabjához ment. A széket az íróasztalhoz vitte, lerakta, leült rá, majd mindkét karjával a
combjára támaszkodva előredőlt.

– A Fenian Szövetségnek nincs egyetlen tagja sem ebben a szobában – jelentette ki. – Sem a
barátaid, sem a srácok, akikkel felnőttél, sem azok az emberek, akik beszippantottak, és
fegyvert adtak a kezedbe. – Új, amerikai Smith and Wesson revolver volt, szép summába
kerülhetett. – Ebben a pillanatban közted és a rendőrbiztos között egyedül én állok… nem is
beszélve az embereimről, akik alig várják, hogy agyonverjenek.

Darragh merészsége kicsit visszatért. – Nem félek tőlük.

– Én a helyedben nagyon is félnék. Az embereim ökölvívók, a legjobbak Britanniában.

Legtöbbjük szeret kesztyű nélkül öklözni, és fütyülnek a szabályokra. A mérkőzéseik nem mindig
voltak törvényesek.
Darragh elbizonytalanodott, de nem hajtotta le a fejét. – Megérdemli a halált.

Hart bólintott. – Sokan így gondolják. Egyesek olyan régóta gyűlölik a családomat, hogy az már
hagyomány számba megy, és bevallom, több ellenségem van, mint barátom. Szerinted miért
érdemlem meg a halált?

– Az összes koszos angol megérdemli a halált, amíg Írország szabad nem lesz.

– Nem vagyok angol, és véletlenül tökéletesen egyetértek veled.

– Dehogy. Kitúrta az egyetlen angolt, aki hozzánk húzott. Darabokra szedte az önrendelkezésről
szóló törvényt.

– Valóban, kölyök? Hadd hallom, miről szól az ír törvényjavaslat!

A fiú megnyalta a száját, elfordította a tekintetét. – Angol szavak. Már semmit se jelentenek.

– Ugye senki nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza neked? A kezedbe nyomtak egy
pisztolyt, és elküldtek, hogy harcolj Írország dicsőségéért. Az önrendelkezésről szóló törvény
lényege az utóbbi években minden nap szerepelt az újságokban. Minden benne volt, amit
tudnod kell róla. – Hart megvárta, amíg Darragh ismét a szemébe néz. – De te nem tudsz
olvasni, ugye?

– Maga megérdemli, hogy meghaljon – ismételte Darragh.

– A barátaid ostoba küldetést bíztak rád. Tudták, hogy el fognak kapni, akár sikerül lelőnöd
engem, akár nem. Tudták, hogy téged meg fognak ölni. Megtanítalak még egy angol szóra:
feláldozható.

– Nem bíztak rám semmit! Megtiszteltetés, hogy ide jöhettem.

– Tudtad, hogy Anglia királynője is itt lesz?

Néma fejrázás. – A barátaid tudhatták. Sohasem jutottál volna ki élve ebből a faluból, Darragh.
Lehet, hogy nem is fogsz. Az emberek igen érzékenyek azokkal szemben, akik veszélyeztetik a
királynőt. Én… csupán törtető politikus és csirkefogó vagyok. Senkinek nem hiányoznék. A
királynő ugyan maga az ördög lehet a szemedben, csakhogy Angliában, de még Skóciában is,
szeretik és oltalmazzák. Ha azt gondolják, hogy a királynőt akarod lelőni, ott helyben darabokra
téptek volna. Bíróság elé sem kerültél volna, nem hogy akasztófára.

– Becsülettel haltam volna meg. – Csak suttogás volt.

– Nem. Rémülten és megalázva haltál volna meg. Neked véged. A barátaid meg fogják találni a
következő lelkes fiatalembert, aki kész teljesíteni a parancsukat, és vesznek neki egy másik
pisztolyt. Az áldozatod nem ért semmit.

– Nem igaz. Maga nem ismeri őket!

– Talán nem tudom a nevüket, de ismerek hozzájuk hasonló embereket. Egykor én is olyan
voltam. Azt hittem, a skótok képesek felfegyverkezni, és az én vezetésemmel, erővel
visszaszerezhetik Skóciát az angoloktól. Azután rájöttem, hogy a szavak hatalma sokkal erősebb.
Eltettem a kardomat, és most itt vagyok.

– Maga hazug disznó. Melléjük állt.

– Nem én. Csupán azt hiszik. – Hart megengedett magának egy mosolyt, majd újra
elkomorodott, és előrehajolt. – Az a baj, hogy megbocsáthatok neked, amiért rám lőttél,
Darragh. Kétszer is. Mert Londonban is te voltál. Nem igaz?

Darragh bólintott, nyelt egyet.

– Megértem, miért tetted. Régen talán én is megpróbáltam volna. Azt azonban már nem tudom
megbocsátani, hogy meglőtted a feleségemet.

Hart hangja egyszerre megváltozott, és Darragh arcára újra kiült a rémület. Hart látta, hogy a
gyerek megértette: a herceg haragja magánjellegű.

– Nem akartam…

– Mondd el, kik a barátaid, Darragh! Ők tehetnek arról, hogy a feleségem a földön feküdt,
vértócsában, ráadásul a menyasszonyi ruhájában. Nem kerülhetik el a haragomat.

Darragh levegő után kapkodott. – Sose árulom el magának…

A kölyök szavait az ajtónál támadt hangzavar szakította félbe. A dolgozószobának volt egy nagy
ajtaja, hogy megfélemlítse a vendégeket és egy kisebb ajtaja az íróasztal mögött, amely egy
előszobába és a hátsó folyosókhoz vezetett. Valaki vitatkozott az őrrel, akit Hart a hátsó ajtóhoz
állított. A vitatkozó nyilvánvalóan nő volt, és igen eltökélt.

– Elnézést – szabadkozott Hart, és felállt.

Darragh ülve maradt, a szék karfájába kapaszkodva, miközben Hart az ajtóhoz lépett.

– Most rögtön engedjen be! – hallatszott Eleanor hangja. – A férjem, és odabenn van egy
gyilkossal. Álljon félre, de nyomban!

Az őr motyogott valamit, Hart pedig felrántotta az ajtót.

Az alig pár lépésnyire álló Eleanor haragos tekintete találkozott Hart szemével. Eleanor vastag
brokátköntöst viselt, a karja fel volt kötve, a haja egyetlen vaskos vörösarany fonatban borult a
vállára. Bár az arca sápadt volt a fájdalomtól, megpróbált Hart mellett befurakodni a
dolgozószobába.

Hart elállta az ajtót. – Eleanor, menj vissza az ágyba!

– Nem én, Hart Mackenzie. Tudni akarom, mi folyik itt.

– Kézben tartom a dolgot. – Hart szigorúan meredt Eleanorra, de a szíve hevesebben vert az
aggodalomtól. Eleanor arca piros volt, a szeme túlságosan fényesen csillogott. A lövést talán
kiheveri, de a láz még elviheti, ahogyan Sarah-t és a fiát. – Menj fel! Később mindent elmondok.

Eleanor néhány pillanatig farkasszemet nézett Harttal, azután egy sérült nőtől el nem várható
gyorsasággal átbújt Hart karja alatt, és besietett a dolgozószobába. Hart elfojtott egy szitokszót,
úgy ment utána.

– Jóságos ég! – Eleanor meglepetten bámult a fiúra. – Hány éves vagy, kislegény?

– Darragh – mondta Hart, már Eleanor mellett állva. – Éppen azt mondta, hogy nem akart rád
lőni.
Eleanor rá sem hederített Hartra. – Darragh micsoda? Biztosan van vezetékneved.

A fiú dacosan nézett az asszonyra, de Eleanor rezzenéstelen tekintetétől megenyhült. –

Fitzgerald, asszonyom.

– Honnan jöttél?

– Ballymartinból. Cork mellől.

– Messze kerültél otthonról.

– Igen, asszonyom.

– A mamád tud a Fenianról? A revolverről?

– A mamám halott.

Eleanor lerogyott a székre, ahol korábban Hart ült. Hart azért választotta ezt a széket, mert
kicsit magasabb volt a karszéknél, amelyben Darragh kuporgott. Ezt tartotta tökéletes
felállásnak bárkit hallgatott is ki, és közben azt üzente, hogy a személyi kényelem neki nem
jelent semmit. Akár egész éjjel kész faggatózni – ezt sugallta a kemény szék.

Eleanort mindez nem izgatta. Csupán egy széket látott, hát leült.

– Sajnálom, kislegény – mondta. – Van más rokonod?

– Egy nővérem. Férjhez ment, azután kivándorolt Amerikába.

– Te miért nem mentél vele? – Eleanor hangjában őszinte érdeklődés csengett.

– Nem volt elég pénzünk, asszonyom.

– Értem. Már tudom, mi történt, Darragh. Megpróbáltad lelőni Hartot, és tévedésből engem
lőttél meg. Nyilván nehéz volt célozni a zűrzavarban, én pedig megpróbáltam ellökni Hartot.
Nem haragszom, amiért le akartad lőni Hartot, mert pokolian idegesítő tud lenni, de az
bosszant kissé, hogy elrontottad az esküvőmet, a menyasszonyi ruhámról nem is beszélve. A
sógornőim agyondolgozták magukat, hogy tökéletes legyen, és teljesen le vannak sújtva.

Darragh haragja visszatért. – Azt hiszi, számít nekem?

– Számít, kislegény – válaszolta Eleanor, ujjai a kötésen matattak. – Minden számít. Bármit tesz
is az ember, mindig hatással van valakire, még akkor is, ha csak később jön rá. Felemeltél egy
pisztolyt, de mielőtt elsütötted, máris megváltoztattad a teremben álló emberek életét.
Megismertetted velük a félelmet, a bizonytalanságot, a tényt, hogy ahol biztonságban érzik
magukat, hirtelen veszélybe kerülhetnek. Abban a teremben gyerekek is voltak, kisbabák.
Egyébként még hálás is lehetsz, hogy Ian Mackenzie-t visszatartották a fivérei, mert kész volt
letépni a fejedet, amiért veszélybe sodortad a kisfiát és a kislányát. Imádkozz, hogy ki ne jusson
a szobájából.

Darragh nagyot nyelt. – Ian Mackenzie. A bolond?

– Bárcsak mindenki olyan bolond volna, mint Ian. Ám még Ian is belátná… ha nem akarna
megölni, hanem kicsit szemügyre venne… hogy még te is gyerek vagy.

– Nem vagyok gyerek! Szemét angol!

– Vigyázz a szádra! – mordult rá Hart.

– De, gyerek vagy – folytatta zavartalanul Eleanor. – Másrészt egyáltalán nem vagyok angol.
Ízig-vérig felföldi skót vagyok. – Eleanor átváltott a legízesebb skót akcentusára, amelyet Hart
valaha is hallott. – A családomban nincs egy csöpp angol vér sem.

– Akkor hazudik. – Darragh szeme hevesen csillogott. – Mindent elmondtak magáról. A

dédanyja egy angol szajhája volt, hogy az ivadéka nemesi címet kapjon. Ezért lord most a
papája. Maga éppen olyan angol, mint a többi.

Darragh a következő pillanatban megdöbbent – Harttal együtt –, mert Eleanorból kirobbant a

vidám nevetés.

– Magasságos ég! Még mindig mesélik ezt a történetet? Az emberek mindent elhisznek.
Elmesélem neked az igaz történetet, kislegény. – Előrehajolt, felkeltve Darragh érdeklődését,
vörös copfja ide-oda lengett.

– Először is, az ükanyám volt. A férje, a fivérei, az apja és a férje fivérei mind elmentek harcolni
a cullodeni csatába. Ott halt meg a család összes férfitagja.

A skót akcentus enyhült, már csupán halvány nyoma érződött Eleanor hangján.

– Csak az ükanyám maradt életben, Finella. Egyedül a nagy házban. Az angolok látták a szép
glenardeni földbirtokot, és úgy vélték, hogy mivel a férfiak mind kihaltak, a birtok gazdátlan,
megszerezhető. Ükanyám kijelentette, hogy a birtok egyáltalán nem gazdátlan. A skótoknál a
földet asszony is örökölheti, és mert a férje volt a földbirtokos, most ő a gazda, és a föld az övé.
Mondhatom, ez nem tetszett az angoloknak. A hegylakók legyőzött nép volt, be kellett volna
hódolniuk. S akkor az a lány, aki fiatalabb volt, mint most én, dacolni mert az angolokkal.
Kijelentette, hogy a föld az övé és az örököseié. Nos, egy angol ezredes azután így szólt: Jöjjön
hozzám feleségül, én itt fogok élni, maga is maradhat, és a gyerekeink fogják örökölni a földet.
Az ükanyám elgondolkozott az ajánlaton, végül azt mondta: Rendben van. A férfi beköltözött.
Az angolok elégedettek voltak az ezredessel, amiért rávette Finellát, hogy teljesítse a
parancsukat, és nemesi címet ajándékoztak neki, Lord Ramsaynek nevezték, amely eredetileg
Finella családneve volt. Csakhogy nem sokkal az esküvő után az ükanyám gyermeknek adott
életet, méghozzá egy fiúnak, és ez a fiú már lordnak született.

Darragh szóra nyitotta a száját, de Eleanor felemelte a kezét. A szobában az összes férfi,
beleértve Fellows felügyelőt is, csüggött Eleanor szavain, érdeklődve várták a történet végét.

– Finella nem mondta el, és ezt a titkot a halálig őrizte, csakis a fiának árulta el, hogy már akkor
érezte a babát a méhében, amikor a férje elment a háborúba. A gyermek Finella skót férjének a
fia volt, akit az asszony csak úgy tudott megmenteni, hogy feleségül ment egy angolhoz.
Becsapta az angolokat, amikor elhitette velük, hogy a gyermek az ezredesé, aki így az angol
törvény szerint megörökölte Glenardent. Az angolok sohasem tudták meg, hogy a fiú valójában
nem is angol volt. Színtiszta felföldi skót vér csörgedezett az ereiben, anyai ágról a Ramsay, apai
ágról a McCain klánból. Apám ennek a bátor asszonynak és fiának egyenes ági leszármazottja,
ahogyan én is. Szóval ne merészelj engem az átkozott angolok közé sorolni, Darragh Fitzgerald!

Hart nem ismerte a történetet, de ha Eleanor ükanyja kicsit is hasonlított a feleségére, Hart
minden szavát elhitte. Nagyon is el tudta képzelni az asszonyt – a vörösarany hajával, a szélben
lobogó, kockás szoknyájával –, amint közli az angol bitangokkal, hogy a föld az övé, és kész. De
igen, engem is rá lehet beszélni, hogy engedelmesen fejet hajtsak – pillog azzal az ibolyakék
szemével, azután azt teszi, amit akar.

– Mondd csak – kérdezte akkor Eleanortól Hart –, hogyan lehetséges, hogy az angol ezredes
olyan hamar meghalt?

– Ó, az ükanyám lelökte a tetőről – felelte Eleanor készségesen. – Arról a kiugró párkányról a

hálószobám fölött. Onnan csúnyát lehet esni. Rémesen bánt az ükanyámmal, azt mesélik, így
aligha hibáztathatom érte.

Tizenhatodik fejezet
Hart a fiúra pillantott, aki tátott szájjal figyelt. – Emlékeztess, Darragh, hogy soha ne menjek a
feleségemmel a háztetőre!

– Ne is! – nevetett Eleanor. – Időnként rendkívül bosszantó tudsz lenni. – Azután a fiúra
mosolygott. – Látod, kislegény, nem szeretem nálad jobban az angolokat én sem. Az ezredes
erőszakkal befurakodott Finella ükanyám házába és ágyába, ezért nem hibáztatom Finellát a
gyilkosságért. Szívesen látnám Angliát leszakadni Skóciáról, és tovasodródni a tengeren. Csak
hát két sógornőm angol, és előbb szeretném őket biztonságban itt tudni. Lord Cameron roma
barátaival együtt. Meg Mrs. Mayhew-t és Franklint és Hart londoni házának teljes személyzetét
is szeretném megóvni. Nem is beszélve angol barátaimról és apám cimboráiról az egyetemeken
és a British Museumban. – Lemondóan felsóhajtott. – Belátod végre, hogy a dolog nem olyan
egyszerű? Azt mondani, hogy minden ilyen éljen, minden olyan pedig haljon meg? Tiszta sor,
nem kell gondolkodni rajta. Sajnos azonban a világ ennél sokkal bonyolultabb.

Darragh szemlátomást nem értette a szóáradatot. Hartra pillantott segítségért. – A feleségem

arra kér, hogy gondold meg, mit teszel, fiam – magyarázta Hart. – Az eszedet használd, ne az
érzelmeidet!

– Attól tartok, nem világosították fel, hogy esze is van – állapította meg Eleanor szomorúan. –
Apám szerint sokakkal ez a baj. Azt mondják nekik, hogy sohasem vihetik sokra, elhiszik, és így
valóra is válik a jóslat. Ám az emberi elme igen bonyolult, nem számít, milyen testbe született
bele. – Eleanor gyengéden megérintette a fiút a bal füle mögött. – Idebenn rengeteg gondolat
rejlik, egytől egyig tele lehetőségekkel. Csak követni kell őket.

Eleanor kedvesen mosolygott a kölyökre, ujjai a fejét cirógatták. Darragh belenézett az

ibolyakék szempárba, és menthetetlenül elolvadt.

Eleanor anyásan megsimította Darragh haját. – Mi a szándékod vele, Hart?

– Elküldöm a nővéréhez Amerikába – felelte Hart.

A szoba másik végében Fellows felkapta a fejét. – Szó sem lehet róla! Önre lőtt, és eltalálta a
hitvesét. Le kell tartóztatni, bíróság elé kell állítani!

– A cimborái nem hagynák életben – vetette ellen Hart. – A fiú velem marad. Megvédem,
cserébe pedig mindent elmesél a barátairól és arról, hol találhatom meg őket.

– Nem árulom el őket – tiltakozott Darragh gyorsan.

Hart szigorúan nézett a fiúra. – De igen. Azután Amerikába mész, és elfelejted a titkos
szervezeteket. Tisztességes munkát vállalsz, hosszú és egészséges életet élsz.

Fellows odament hozzájuk. – Mackenzie, nem veheti saját kezébe a törvényt. Nekem kell
tudomást szereznem azokról a kapcsolatokról. Nem mehetek azzal a főfelügyelőmhöz, hogy egy
erőszakos bűnözőt továbbküldött Amerikába egy körmössel.

– Jól tudja, hogy mihelyst elmondja nekünk, amit tudnunk kell, az élete fabatkát sem fog érni –
mondta Hart. – Ha nem a cimborái jönnek érte, a Newgate-be kerül, felakasztják vagy
agyonlövik hazaárulásért.

– S attól megjavul, ha jutalomból elküldi a nővéréhez Amerikába?

Eleanor szólt közbe, mielőtt Hart válaszolhatott volna. – Az akasztástól sem javul meg, Mr.
Fellows. Hiszen csak gyerek. Puszta eszköz, aki elsüti a fegyvert. Hajlandó vagyok még egy esélyt
adni neki, ha segít megtalálni azokat, akik Hart halálát akarják.

Darragh némán ült a vita alatt, szemében félelem tükröződött. Hart látta, amint lassan ráébred,
hogy kihasználták. – Nem vagyok eszköz – motyogta halkan.

Eleanor ismét megsimogatta a fejét. – A legjobb, ha most lehajtod a fejed, és hallgatsz. Vagy
Fellows felügyelő rácsos rabszállító kocsin visz el. Az egyetlen esélyed, ha azt teszed, amit
őfensége mond.

Darragh pislogott, hogy ne kezdjen könnyezni. – De hát… nem mondhatok semmit.

– Mackenzie – mondta Fellows kissé feszülten. – Értem a taktikáját. Csodálom is, de az

állásomba kerülhet.

– Azt Hart sohasem hagyná – mosolygott Eleanor édesen Fellowsra, majd Hartra. – Igaz?

– Úgy van – bólintott Hart. – A Belügyminisztérium hamarosan hozzám fog tartozni, Fellows.
Megtarthatja az állását. Különösen, ha fontos szerepet játszik a Fenian Szövetség egyik
fészkének a felszámolásában.

– Akkor ezt elintéztük – örvendezett Eleanor. – Talán adhatnátok a fiúnak egy kis teát, mielőtt
kérdezgetni kezditek. Teljesen ki van merülve.

Hart Eleanor karja alá nyúlt, és felemelte a székről. – Te vagy teljesen kimerülve. A kölyöknek
nem lesz semmi baja. Most szépen visszamész az ágyba.

– Eléggé fáradt vagyok. – Eleanor megtántorodott, mire Hart elkapta a derekát. – Szavadat kell
adnod, hogy nem fogjátok bántani.

– Nem nyúlunk hozzá. Fellows, vigyázzon a fiúra, amíg felviszem Eleanort!

Fellows lesújtó pillantást vetett Hartra. Nagyon hasonlított ilyenkor az apjukra.

Eleanor lába megroggyant, Hart a karjába kapta, és kivitte a szobából. Az előszoba és a folyosók
elhagyatottan kongtak, mert Isabellának volt annyi esze, hogy a vendégeknek a kertben
tálaltatott vacsorát.

Hart átvitte Eleanort az esküvőre feldíszített, hatalmas előcsarnokon, azután felcipelte a

lépcsőn. A folyosón álló óriási vázában rózsaszínű rózsából és gyöngyvirágból összeállított
csokor virított.
Eleanor Hartra mosolygott, miközben a férfi felfelé vitte, szeme álmosan pislogott.
Megérintette Hart mellkasát, a gyémánttal és zafírral ékesített eljegyzési gyűrű ott csillogott az
egyszerű, arany karikagyűrű mellett. Eleanor Ramsay. A felesége.

– Ne maradj sokáig! – mormolta az asszony. – Ma van a nászéjszakánk.

Eleanor feje Hart vállán pihent, és édes álomba merült.

Hart Mackenzie pofátlan kurafi volt, aki sohasem fog megváltozni.

Lloyd Fellows néhány órával később szélsebesen kiviharzott Hart dolgozószobájából. A herceg
felvitte feleségét a hálószobájába – micsoda gyöngéd férj! –, azután visszatért a
dolgozószobába, hogy kifaggassa a kölyköt. Hart szakértője volt annak, hogy értesüléseket
csikarjon ki az emberekből, és a fiúból is kiszedte, amire szüksége volt. Egy ujjal sem ért hozzá.
Darragh elárulta a vezetők nevét, sőt még azt is, hol szoktak találkozni Londonban és
Liverpoolban.

Fellows kételkedett benne, hogy még most is ott vannak. Hallaniuk kellett valamelyik
emberüktől, hogy a gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, és a merénylőt elkapták. Ám még a
környéken lehetnek, és Fellows most már tudta a nevüket. Nemsokára rájuk talál.

Csodálta Hartot, ugyanakkor a legszívesebben megfojtotta volna. Hart Mackenzie úgy nőtt fel,
hogy mindent megkapott, Lloyd Fellowsnak mindenért meg kellett küzdenie. Fellows egész
életében keményen dolgozott, hogy eltartsa London egyik mellékutcájában élő anyját,
miközben Hart pihe-puha ágyban aludt, és a legjobb szakácsok főztek rá.

Most pedig Mackenzie, a helyett hogy sérült feleségével maradt volna, ott ült a fényűző
dolgozószobájában, Fellows munkáját végezve. Valószínűleg jobban, mint ahogyan Fellows
tette volna.

Fájt a büszkeségének. Nem számított, hogy Hart elegendő információt adott Fellowsnak ahhoz,
hogy visszatérjen Londonba, és hozzálásson kiirtani az őrülteket, akiknek nem számított, hogy
nagy tömeg közepén lövöldöznek, vagy vasutakat robbantanak fel. Fellows el fogja kapni őket,
és learatja a dicsőséget. Hart pedig hagyni fogja. Ez is fájt.

Fellows berontott egy szobába a folyosó végén, hogy úrrá legyen tomboló indulatain, bár azt
sem tudta, hová megy a hatalmas házban.

– Ó! – szólalt meg egy női hang.

Fellows megtorpant, keze a kilincset markolta, amikor egy ifjú hölgyet látott meginogni egy
létra tetején, akinek a keze tele volt virágfüzérekkel. A létra bizonytalanul kilengett, a lány a
füzérek miatt képtelen volt egyensúlyozni. Fellows odasietett, és megakadályozta, hogy
leessen: erős kezével megfogta a csípőjét.

– Köszönöm – hálálkodott a lány. – Megijesztett.

Lady Louisa Scranton volt, Isabella Mackenzie húga. Fellows keze sötétkék selyemruhát érintett,
a kelme alatt finom vonalú csípő rejlett.

Fellows többször találkozott már Lady Louisával a Mackenzie család rendezvényein, de

mostanáig legfeljebb néhány udvarias szót váltottak egymással. Louisa igencsak hasonlított a
nővérére, Isabellára élénkvörös hajával, zöld szemével, remek alakjával és mosolygós, piros
ajkával.

Fellows szívesen a csípőjén hagyta volna a kezét. A lányt rózsaillat lengte körül, és a ruha alatt
meleg volt a teste.

Fellows mégis erőt vett magán, és elvette a kezét. – Jól van?

A lány elpirult. – Igen, igen. A füzéreket próbáltam leszedni, és nem vigyáztam. Azt hittem,
tekintettel a körülményekre illene leszedni őket. A vendégek már úgysem fogják használni ezt a
szobát.

Egy kisebb szalonban álltak, amelynek csupán négy és fél méteres volt a belmagassága, a
házban szokásos hat vagy kilenc méter helyett.

– Erre a munkára tartanak személyzetet.

A lány szoknyája elbűvölőn suhogott, amint Louisa lábujjhegyen, sikkes bokacipőben újabb
virágfüzérért nyúlt.

– Igen, de őszintén szólva, eléggé láb alatt éreztem magam, így hát igyekeztem hasznossá tenni
magam. Isabella mindig nagyon felizgatja magát, ha baj történik, és szeret parancsolgatni,
szegény báránykám.

Fellowsnak nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. Rendőr volt. Nem volt kenyere az
úri modor.

– Azt hiszem, Lady Eleanor meg fog gyógyulni – válaszolta végül kissé mereven.

– Tudom. Nemrég benéztem hozzá. Alszik, mint a tej. – Louisa zöld szeme alaposan szemügyre
vette a férfit, és ettől Fellowsnak hirtelen melege lett. – Maga nagyon magas. Segítene elérni
azt ott? – Louisa egy faragott frízhez erősített füzérre mutatott.

– Természetesen.

Fellows azt hitte, a lány le fog jönni, kinyújtotta hát a kezét, hogy lesegítse, de Louisa a fejét
rázta. – Magának kell feljönnie, kis csacsi. Kettőnknek kell megfognunk, másként tönkremegy az
egész.

Csacsi. Lloyd Fellowsnak soha életében egyetlen nő sem merte azt mondani, hogy csacsi.

Fellows a létra első fokára tette a lábát. Még két fok, és egy szinten áll a lánnyal.

Nehezen kapott levegőt. Ilyen közelről tisztán érezte a lány illatát, látta arcának vonalát és a
halántékán sötétlő, vörös tincseket.

– Kész is vagyunk – mondta halkan Louisa, és megcsókolta a férfit.

Könnyed érintés volt, szűzies csók, de a piros ajkak lángra lobbantották Fellows testét. A
tarkójára csúsztatta a kezét, és magához emelte a lányt. Nem csókolt Louisa szájába, de újra
meg újra súrolta az ajkát, magába szívva meleg puhaságát. Végül megcsókolta Louisa szájának
egyik sarkát, és tovább ízlelgette.

– Nem lett volna szabad – suttogta a lány, és Fellows a bőrén érezte lágy leheletét. – De meg
akartam csókolni.
– Miért? – Fellows torka kiszáradt.

Louisa ajka mosolyra húzódott. – Mert jóvágású úriember, és kedvelem. Ráadásul egyszer Mac
életét is megmentette.

– S ez volt a hála?

A lány még szélesebben mosolygott. – Nem. Ez csak megmutatta, hogy rettenetesen haladó
szellemű vagyok. Nem hibáztatnám csöppet sem, ha megbotránkozna.

Megbotránkozni? Megőrült ez a lány?

– Szólhatott volna. – Fellows még mindig nem talált a hangjára.

– Az ilyesmit igencsak nehéz beleszőni a társalgásba. – Louisa a füzérért nyúlt. – Most

mindenesetre megmondtam. Egyébként tényleg szükségem van a segítségére.

Fellows erőteljesen átkarolta a lányt, és felnyúlt mellette. Nem tudta pontosan, mi változott
meg az életében, ám hirtelen más lett a világ, és Fellows elhatározta, hogy Louisával folytatni
fogják annak felfedezését, ami az imént elkezdődött ebben a szobában.

Eleanor aludt. Sötét álmokat látott, amelyek elúsztak, amikor egyszerre felriadt a fájdalomra.
Nyughatatlanná vált, mert a sérüléstől nem tudott újra elszunnyadni. Amikor Beth újabb adag
laudanumot ajánlott, Eleanort olyan erős fájdalmak gyötörték, hogy készségesen megitta.

Végigaludta a nászéjszakáját, az egész rákövetkező napot és a következő éjszaka nagyobb részét

is. Éhesen ébredt, meg tudta enni a vajas kenyeret, amelyet Maigdlin hozott neki. Utána jobban
érezte magát, és fel akart kelni, de a földön találta magát, és a barátnői fektették vissza az
ágyba.

Belázasodott, hol látta, hol nem Beth, Ainsley és Isabella arcát. S Hartét. Szerette volna
megölelni, és ezernyi kérdés kínozta – mi lett például Darragh sorsa? Bujkáltak-e valahol
további gyilkosok? Letartóztatta-e Fellows felügyelő Darragh barátait? Ám nem volt ereje
beszélni.

Hosszúnak tetsző idő után Eleanor csöndes sötétségben ébredt. Még fájt a karja, de az erős kín
enyhült, hála az égnek. Eleanor nyújtózkodott és ásított. A teste nedves volt az izzadságtól, de
kipihentnek, megkönnyebbültnek érezte magát.

Észrevette, hogy nincs egyedül – Maigdlin horkolt hátradőlve az egyik karosszékben, mellette
olajlámpa pislákolt. Eleanor áporodott szagúnak érezte magát, így hát felébresztette Maigdlint,
és kérte, hogy engedjen neki fürdővizet. Maigdlin ellenkezett, aggódott, hogy Eleanor láza
visszatér, ám Eleanor Harttal akart találkozni, és nem akarta, hogy a férje úgy lássa viszont,
ahogyan ki tudja, hány ágyban végigizzadt nap után festett.

Maigdlin segített neki megfürödni, vigyázva a kötésre. Három napon át aludt, mesélte
Eleanornak Maigdlin, és annyira rosszul volt, hogy attól féltek, elveszítik.

Ostobaság. Eleanor mindig legyőzte a lázat. Erős volt, mint egy ökör.

A fürdő után sokkal jobban érezte magát. Vastag köntöst és meleg papucsot vett, majd Hart
hálószobájához indult, amely háromajtónyira volt az övétől.
A folyosó néma volt, aludt a ház. A két hálószoba közötti ajtók Hart magánkönyvtárába és
dolgozószobájába vezettek. Eleanor úgy vélte, hálás lehet, amiért csak hatmétert kell mennie
Hart hálószobájáig. Amikor Kilmorganben vendégeskedett mint Hart menyasszonya, réges-rég,
a vendégszárnyban helyezték el, amely a ház túloldalán volt.

Eleanor nem kopogott a hatalmas, kétszárnyú ajtón. Kulcsa volt a szobához, még akkor
szerezte, amikor Kilmorganbe érkezett. Nem volt azonban szükség rá, mert az ajtó nem volt
zárva. Amikor belépett a hatalmas szobába, azt is rögtön látta, hogy miért. Hart nem volt ott.

Hart üres és takarosan bevetett ágya hatalmas volt, brokátfüggönyök lógtak körülötte a
mintegy három méter magasan függő baldachinról. A szoba többi részét asztalok és székek,
könyvespolc, egy párnázott pad meg egy kisasztal foglalta el, az utóbbin brandy és humidor állt.

Az elegáns berendezés ellenére a szoba hideg volt, hiába lobogott a tűz a széntüzelésű
kandallóban. Eleanor megborzongott.

Hart ablakai a ház elé és a birtok keleti felére néztek. A függönyök nem voltak behúzva, Eleanor
a keleti ablakhoz lépett, és kinézett.

– A mauzóleumba ment, fenség.

Eleanor elfojtott egy kis sikolyt. Megfordult, és Hart francia inasát pillantotta meg az ajtóban.
Marcel szálfa egyenesen állt, csöppet sem látszott fáradtnak. A tökéletes szolga, aki ébren van,
és kész a gazdája rendelkezésére állni akár hajnali háromkor is. Szegény Maigdlint bizony
elnyomta a buzgóság.

– A mauzóleumba? – kérdezte Eleanor, amint ismét levegőhöz jutott. – Az éjszaka közepén?

– Őfensége néha odamegy, amikor nem tud aludni – magyarázta Marcel. – Hozhatok önnek
valamit, fenség?

– Nem, nem. Semmi baj, Marcel. Köszönöm.

Marcel félreállt, hogy kiengedje Eleanort, azután végigsietett a folyosón, hogy kinyissa neki a
hálószobája ajtaját. Eleanor udvariasan megköszönte, és utasította, hogy feküdjön le. Hart jól
meglesz nélküle is, mondta, és Marcelnak aludnia kell. Marcel meglepődött, de
engedelmeskedett.

Eleanor megkérte Maigdlint, aki éppen ágyat húzott, hogy segítsen neki felöltözni, és felkötni a
karját. Maigdlin persze tiltakozott, de Eleanor kitartott az elhatározása mellett. Azzal elküldte a
lányt lefeküdni, majd lesietett, és a hátsó ajtón kiment a házból.

A nedves füvön keresztül a ház mellett álló tömzsi, sötét épület felé sietett, és a lélegzete is
elállt, amikor lámpás lobogását látta odabenn.

A Mackenzie család mauzóleumában mindig hideg volt. Hartnak odabenn látszott a lehelete,
pedig az áprilisi éjszaka szinte balzsamos volt.

A nagyapja építtette ezt a kriptát az 1840-es években, a görög templomok stílusában, sok
márvánnyal és gránittal. Itt nyugodott Hart nagyapja és nagyanyja, ahogy az apja és az anyja is.
Cameron felesége nem, mert Hart apja hallani sem akart róla. Bestia volt, szajha és Cameron
szégyene – mondta akkor a herceg. – Érje be a templomkerttel, bár csodálkoznék, ha a
tisztelendő egyáltalán beengedné.

Hart feleségének, Sarah-nak itt volt a sírja, ahogy a fiának, Grahamnek is.

Sarah sírköve fekete és szürke volt, jéghideg tapintású. Az elején látszó táblán virágos
mondatok álltak, bár Hart nem emlékezett, hogy valaha is rendelt volna ilyesmit. A felesége
melletti kisebb táblán ennyi állt: Lord Hart Graham Mackenzie, Szeretett fiam, 1876. június 7.

Hart kesztyűs kézzel simított végig fia nevén. Graham idén töltötte volna be a nyolcadik évét.

– Sajnálom – suttogta. – Annyira sajnálom.

Csend és sötétség uralkodott. Hartnak mégis vigaszt nyújtott a hűvös márvány, a fiúnak a
jelenléte, akit a karjában tartott – egyszer.

Ha Hart mindent jól csinált volna az életében, Eleanorral már régóta házasok volnának, és
Kilmorganben nyüzsögnének a gyerekek. Sarah és Graham teste nem feküdne ezen a hideg
helyen, ahol csupán márványba vésett betűk adnak tiszteletet nekik.

Ám Hart mindent elrontott. Most azonban legalább oltárhoz vezette Eleanort. S azután Eleanor
ellökte őt a pisztoly elől, megpróbálta megmenteni.

Az utóbbi három nap, miközben Eleanor lázas önkívületben feküdt, maga volt a pokol. Ma éjjel
az orvos bejelentette, hogy a láz csillapodott, Eleanor pihen. Megkönnyebbülésében Hart nem
is tudta, mit tegyen. Elutasította fivérei jó szándékú kínálását, hogy igyanak egyet, és inkább ide
vonult vissza.

Talán meg akart bizonyosodni, hogy Eleanor nem fekszik idekinn, hidegen és magányosan?
Fogalma sem volt róla.

Csak annyit tudott, hogy tönkretette a saját életét, és most sem tesz mást. Hart, a gőgös,
magabiztos Mackenzie semmit sem volt képes jól véghezvinni, aminek ezek a koporsók voltak
kézzel fogható bizonyítékai.

Az udvarlást meg a jegyességet Eleanorral mindig három felvonásos komédiának látta. Első
felvonás, helyszínek: Amikor először együtt táncoltak, amit később egy csók követett a kertben,
amely felébresztette Hart testének minden vágyát. Azután a csónakház a folyónál
Kilmorganben, ahol Hart kigombolta Eleanor szerény ruháját, megcsókolta a bőrét, és
felfedezte, hogy a lányban szenvedély lakik, amelyet nem titkol, legalábbis Hart előtt nem.

Második felvonás, helyszín: A nyári lak. Hart emlékezett rá, ahogy Eleanor mellette lovagolt
illedelmes öltözékében és lovagló kalapjában, szokása szerint mosolyogva és csacsogva. A nyári
lak, az öreg herceg bolondériája egy hegyfokon állt, alatta szakadék tátongott a folyóig. Onnan
látszott a hatalmas Mackenzie birtok egészen a tengerig.

Amikor Hart bevezette a lányt, Eleanor a szokásos módon álmélkodott. – Hart, ez gyönyörű! – A
bolondos nyári lakot úgy tervezték, mintha ógörög templomrom volna, indákkal benőtt műrom
falakkal. Semmiben sem emlékeztetett a skót építményekre. A kilátás azonban fenséges volt, és
a nyári lak remek búvóhelynek bizonyult.

Eleanor kitárt karral fordult körbe. – Apám imádná. Borzasztóan hamis, ugyanakkor annyira
igaz.
Hart a kőkorláthoz lépett, és végigtekintett a tájon, amelytől mindig büszkén dagadt a szíve. A
Mackenzie család Culloden után szegénységből és gyengeségből visszaküzdötte magát Skócia
legvagyonosabbjai közé, és a birtok panorámája ezt a dicsőséget erőszakolta le minden angol
torkán, aki felmerészkedett ide.

– Büszke vagy rá, ugye? – állt meg mellette Eleanor. – Annak ellenére is kedveled, hogy
kigúnyolod, nevetséges, drága és értelmetlen műromnak nevezed. Másként nem hoztál volna
ide.

Hart hátulról átfogta a lány derekát. Eleanor lehunyta a szemét, amikor Hart a nyakába csókolt,
ajka alatt érezte a vörös fürtöket. Hart ujjai előrelopóztak, a ruha gombjaihoz.

Eleanor csak felsóhajtott, miközben Hart kigombolta, fejét a férfi arcához támasztotta. Hart
szétnyitotta a ruhát, ajkával csipkedni kezdte a lány csupasz nyakát.

– Mit művelsz velem, El? – suttogta Hart a lány fülébe. – Összetörsz.

– Aligha – mormolta Eleanor. – Hart Mackenzie nagyobb csibész, semhogy egy magamfajta
megszelídíthetné.

– Szeretném, ha megpróbálnád.

Maga felé fordította a lányt. Végignézett kócos haján, szétnyílt ajkán, verejtékes nyakát
szabadon hagyó ingvállán. Életében nem látott nála szebbet.

Nem ezt tervezte. Londonba akarta vinni a lányt, az elegáns házba a Grosvenor Square-en,
előszedni a régi és becses Mackenzie ékszereket, neki ígérni őket, ha a felesége lesz. Illendően,
a szalonban, a szívére tett kézzel, gyémántokkal kápráztatva el, hogy ne mondjon nemet.
Elvégre a nők mindent megtesznek a gyémántokért.

Fenn a nyári lakban, miközben az ékszerek Edinburghban voltak elzárva, Hart nem kínálhatott
fel semmit. Csak a kilátást – milyen átkozottul romantikus és ostoba helyzet.

Ugyanakkor azt érezte, ha most nem beszél, ha nem nyeri meg magának most, nem lesz több
esélye. Eleanor húszéves volt, egy lord lánya és elbűvölő. Ha nem veszi rá a házasságra, szabad
prédája lesz minden más szerelemre éhes fiatalembernek. A szegénysége nem számít egy
nábobnak, aki a lány családján keresztül szeretne jobb kapcsolatokat szerezni. Eleanor bájos és
kecses volt, nem csak előkelő származású, tökéletes feleség Hart Mackenzie számára. Hart
Mackenzie meg akarta szerezni.

Még korai volt. A kilátást csupán egy újabb elbűvölő fogásnak szánta az udvarlás során bevetett
sok fogás közül, hogy amikor végre megkéri a kezét, Eleanornak ne legyen ereje nemet
mondani. Hart olyan erős hálót akart szőni a lány köré, hogy ne is akarjon szabadulni. Ha itt és
most megkéri a kezét, Eleanor elutasíthatja, és nem lesz több alkalma meggyőzni.

Ám Hart szája kinyílt, és már hallotta saját sietős szavait. – Légy a feleségem, Eleanor!

Eleanor szeme nagyra nyílt, egy lépést hátrált. – Tessék? Miért?

A kérdéstől Hart dühbe jött. Megragadta a lány kezét, mosolyt erőltetett az arcára. – Miért
akarhat egy férfi feleségül venni egy nőt? Logikus okának kell lennie?
Eleanor Hartra nézett azzal a nagy, kék szemével. – Nem érdekel, hogy egy férfi miért akar úgy
általában feleségül venni egy nőt. Meggyőződésem, hogy tucatnyi elmélet létezik rá, ha meg
akarjuk vitatni. Azt akarom tudni, te miért akarsz feleségül venni engem.

Hart visszafojtotta a türelmetlenségét. – Hogy csókolhassalak – felelte könnyedén. – Végig

akarom csókolni minden egyes porcikád, Eleanor, így hát jobb, ha összeházasodunk.

Hart némi elégedettséget látott a lány szemében, de Eleanor nem olvadt el. Te jó ég, milyen
makacs volt! – Úgy értem, miért éppen engem? Nem vagyok annyira hiú, hogy azt higgyem,
Skóciában nincs más ifjú hölgy, aki megfelelne Hart Mackenzie számára csókolás vagy bármi
más céljából. A származásom előkelő, de sok lányé az. Meglehetősen szegények vagyunk.
Egyetlen csettintésedre megkaphatod bármelyik hölgyet. – Eleanor csettintett is az ujjával, bár
Hart közben még fogta a csuklóját.

– Nem akarok egyetlen más hölgyet sem Skóciából. Téged akarlak.

– Hízelegsz.

– A szentségit, te lány! – kiáltotta Hart. – Nem hízelgésből akarlak feleségül venni. – Szavait
visszhangozták a környező dombok. – Azért kérlek feleségül, mert nem boldogulok nélküled.
Nem tudok szembenézni apámmal, sem a világgal. Amikor veled vagyok, mindez nem számít.
Szükségem van rád, El. Hogy az ördögbe értessem meg veled?

Eleanor tátott szájjal bámult Hartra. Bármelyik pillanatban kinevetheti, kigúnyolhatja, amiért
szentimentális. Úgy beszélt, mint holmi szédült szerelmes.

– Csak ennyit akartam tudni – felelte halkan a lány.

– Ha hozzám jössz, Eleanor Ramsay, ígérem, hogy megadok neked mindent, amire valaha is
vágytál.

Eleanor hirtelen elmosolyodott, Hart szemébe nézett, és azt mondta: – Hozzád megyek.

Hart szíve úgy kalapált, hogy fájt. A karjába kapta a lányt, és közben megpróbált
visszaemlékezni rá, hogyan kell lélegezni. Eleanor olyan volt, mint szikla a rohanó folyóban, és
Hart úgy kapaszkodott belé, mintha egyedül a lány menthetné meg a vízbe fúlástól.

Első csókjával szétnyitotta Eleanor száját, Hart megkóstolta a lányt, akit meghódított. Szédítő
volt, boldogító.

Hart az inasával pokrócot is csomagoltatott a piknikjükhöz. Most a takarót a nyári naptól meleg
kőre terítette, és vetkőztetni kezdte a lányt.

Eleanor egy szót sem szólt, nem ellenkezett. Mosolygott, amikor a ruhája szétnyílt,
megborzongott, amikor Hart szétnyitotta a fűzőjét. A tekintete ellágyult, amikor Hart levette
róla az alsóinget, kisegítette a szoknyáiból, és a takaróra fektette a napfényben.

Hart lenézett a lányra, akin nem volt más csak harisnya és lovaglócsizma, a gyönyörű nőre, akit
alig egy perce nyert meg magának. Beleszédült a diadalba.

Levette a zakóját és a mellényét, az ingét és a csizmáját, az alsónadrágját, a szoknyát hagyta

utoljára. Élvezte, ahogyan Eleanor figyeli, szégyenkezés nélkül, éppen annyira látni akarva a
férfit, mint Hart a lányt.
Hart kioldotta és hagyta lehullni a szoknyát, megmutatta Eleanornak, mennyire vágyik rá.

Eleanor szűz, emlékeztette magát Hart. Nem ismeri férfi érintését – amíg az enyém nem lesz –,
és Hart tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Felkészült rá, várt rá.

Eleanor elpirult, amikor Hart ráfeküdt. A lány teste az övé alatt felkorbácsolta a férfi szívverését.
A magáévá teheti, gyorsan, megértetheti vele, kihez tartozik. Szélsebesen kielégülhetne.

Hart azonban megtanulta, hogyan nyújtson egy nőnek – bármelyik nőnek – tökéletes gyönyört.
Nem volt szüksége egzotikus technikákra és eszközökre – a kulcs a gyönyör volt.

– Nem foglak bántani – ígérte.

Eleanor megrázta a fejét, arcán megjelent a kis mosoly. – Tudom.

A lány szemében csillogó bizalom szíven ütötte Hartot. Megcsókolta a lányt, nagyon-nagyon
szelíden érintette, lassan nyitotta ki magának. Óvatosan haladt, megtanította a vágyra, hogy
eléggé nedves legyen, és fájdalom nélkül befogadja. Remegett a teste az erőfeszítéstől, de
visszafogta magát, mert nagyon fontos volt, hogy ne rohanja le a lányt.

Eleanor teste forrón ölelte körül, és Hart kis híján elvesztette az önuralmát. Szeretett volna
beljebb és még beljebb hatolni, kielégülni, nem törődni semmivel.

Ne! Szánj időt rá! Tanítsd! Később, amikor Eleanor már megszokta a testét, érdekesebb
dolgokat is mutathat, de most Eleanor első gyönyöréről volt szó.

A lány olyan meleg és nedves volt, hogy az első hüvelyknyi behatolás nem ütközött akadályba.
Hart egy ideig ott maradt, csókolgatta, becézte Eleanort, hagyta, hogy megszokja.

Rövid előrehaladás után ismét megállás, izgatás, csókolgatás, hogy Eleanor megtanulja, milyen,
amikor egy férfi van benne. Azután jött a határ, és Hart tudta, hogy fájdalmat fog okozni. Lassan
haladt, egyszerre mindig csak keveset hatolt előre.

Ez számára is első élmény volt – sohasem szeretkezett még szűzzel. Félt, hogy tönkreteszi, hogy
jóvátehetetlen kárt tesz benne. Ám Eleanor rugalmas volt. Testét Hartéhoz emelte, cirógatta az
arcát, és bólintott, amikor készen állt.

Hart hirtelen teljesen benne volt, és a lány szorította. Diadalt érzett és forró örömöt.

– El! – súgta. – Olyan szűk vagy. Csodálatos érzés.

Eleanor teste együtt mozgott az övével, karja átkarolta, szája megtalálta Hartét. Vágyakozón,
elfogadón, szerelmesen.

A döbbenetes érzéstől, ahogy a lány teste körülfogja, Hart magja korábban lövellt ki, minthogy
a csúcsra ért volna. Halkan felnyögött, csodálkozott magán, azután nevetett. Hart női általában
kipróbáltak minden trükköt, hogy Hart azt tegye, amire vágynak, hogy ők kerüljenek fölénybe,
de sohasem sikerült nekik. Eleanor pusztán azzal meghódította, hogy csak feküdt, és közben
forró és gyönyörű volt.

Hart megcsókolta a lányt, tudta jól, hogy valami különleges történt, de abban korántsem volt
biztos, mihez kezdjen vele.

A második felvonás folytatása szédítő volt. Lord Hart Mackenzie és Lady Eleanor Ramsay
eljegyzésének híre eljutott az ország minden zugába, tele volt vele az összes újság és folyóirat.
Dicsőséges napok következtek. Élete legboldogabb napjai, ébredt most rá Hart. Az a buta, önző
fiatalember, aki akkoriban volt, csak diadalt érzett, mert megszerezte a nőt, akit akart. Úgy
vélte, Eleanor némi tiszteletet hoz a hírhedt Mackenzie családnak, amire nagy szükségük volt.
Hart szörnyűséges apja tönkretette a Mackenzie név jó hírét, ahogyan Ian állítólagos tébolya is,
nem is beszélve Mac szökéséről a nyomorgó párizsi művészek közé, valamint Cameron
borzalmas házasságáról.

Ám Eleanorról senki nem szólhatott egyetlen rossz szót sem. Egy botrány sem fűződött a
nevéhez, bőbeszédű bája mindenkit elbűvölt. Eleanor kedves volt, nagylelkű, erős és
közszeretetnek örvendett. Dicsőségre fogja vezetni Hartot, ebben biztos volt.

Hart azt mondta neki, hogy szereti, és ez nem volt hazugság. Teljesen azonban sohasem adta
oda magát Eleanornak, sohasem gondolta ezt szükségesnek. Visszatekintve, Hart rájött, hogy
félelemből hallgatott.

S ez volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövetett.

Hart olyan ostoba volt, hogy nem tudta, mit veszíthet, egészen a harmadik felvonásig.

Helyszín: Eleanor Ramsay düledező otthona ősszel, miközben a házat körülvevő fák ragyogó
vörös és arany színben játszanak. Sugárzó dicsőségük összeütközik a hegyeken átívelő sötét
örökzöldekkel, a közelgő zordon tél közeledtének néma hírvivőivel.

Hart éppen olyan élénk volt, mint a hűvös idő, várta a találkozást szíve hölgyével, akinek haja az
őszi levelek színeiben játszott. Lord Ramsay a házban fogadta Hartot, és furcsán higgadt hangon
közölte vele, hogy Eleanor a kertben sétál, ott kívánja fogadni.

Hart gyanútlanul köszönetet mondott a lordnak, és elindult megkeresni Eleanort.

A Ramsay család kertje már régen elvadult és elgazosodott egyetlen kertészük ollójának hősies
erőfeszítései ellenére. Eleanor mindig kacagott kócos kertjükön, de Hart kifejezetten kedvelte –
a kert beleolvadt a skót tájba, ahelyett hogy rendezett és túlzottan tiszta lett volna, kirekesztve
a valódi természetet.

Eleanor az időhöz képest túlzottan könnyű ruhában, a hideg ellen semmiféle védelmet nem
nyújtó, túlságosan kicsi vállkendőben sétált. A haja kibomlott, belekapott a szél. Amikor Eleanor
meglátta Hartot közeledni, hátat fordított neki, és elindult az ellenkező irányba.

Hart utolérte, megfogta a karját, maga felé fordította.

A lány tekintetét látva elengedte Eleanor karját. A lány szeme vörös volt, az arca sápadt, ám a
tekintete haragos, olyan dühös, amilyennek Hart még sohasem látta.

– El? – kérdezte Hart ijedten. – Mi baj?

Eleanor nem felelt. Amikor Hart megint a kezéért nyúlt, elrántotta. Összeszorított foggal letépte
a kezéről a jegygyűrűt, és Harthoz vágta.

A karika Hart kabátos mellkasának ütődött, és csengve hullott az ösvény kövezetére.

Hart nem hajolt le a gyűrűért. Ez több volt Eleanor ritka dühkitöréseinél, gyakori
szemrehányásainál vagy a nevetséges dolgokról folytatott, tréfás vitáiknál.

– Mi baj? – tette fel Hart újra a kérdést.

– Mrs. Palmer ma meglátogatott – válaszolta Eleanor. Hideg ujjak szorították össze Hart szívét.
Ezeknek a szavaknak nem lett volna szabad elhangozniuk Eleanor szájából. Mrs. Palmer. Nem
beszélhetett Eleanorral. Két különálló lényről volt szó, két különálló világból, Hart életének
különböző részeiből. Akiknek sohasem lett volna szabad találkozniuk.

– Tudom, hogy pontosan tudod, kiről beszélek – mondta Eleanor.

– Igen, átkozottul jól tudom, kiről beszélsz – csattant fel Hart. – Nem kellett volna idejönnie.

Eleanor várt egy kicsit, mint aki arra számít, hogy Hart olyasmit mond: Szerelmem, meg tudom
magyarázni.

Hart meg tudta volna magyarázni, ha akarja. Angelina Palmer hét éven át volt a szeretője.
Miután udvarolni kezdett Eleanornak, többé nem ment el hozzá. Ez Hart döntése volt, így is
történt. Ám Angelina, úgy látszik, féltékenységből eljött Hart jegyeséhez, hogy beszámoljon
Eleanornak a férfi mocskos titkairól.

– Sajnált engem – válaszolt Hart hallgatására Eleanor. – Azt mondta, követett, amikor utoljára
lenn jártam Londonban, és figyelt. Mindent megtudott rólam, ami figyelemreméltó, mivel én
semmit sem tudtam róla. Látta, amikor kedves voltam egy nyomorult idős hölggyel a parkban.
Emlékszem, hogy adtam egy kis pénzt a szerencsétlennek, és segítettem neki szállást találni.
Mrs. Palmer ebből arra következtetett, hogy derék fiatal hölgy vagyok, akit meg kell óvni attól,
hogy veled éljen. – Eleanor szeme szikrázott a dühtől. Nem Angelina Palmerra haragudott,
hanem Hartra.

– Bevallom, hogy Mrs. Palmer egykor a szeretőm volt – mondta Hart mereven. – Jogod van
tudni. Ám megszűnt létezni számomra attól a pillanattól kezdve, hogy téged megismertelek.

Eleanor megvetőn nézett Hartra. – Kellemes féligazság, amelyhez Hart Mackenzie kiválóan ért.
Saját fülemmel hallottam, amikor ilyeneket mondtál másoknak; álmomban sem hittem, hogy
egyszer velem is megteszed. – Kipirult. – Mrs. Palmer mesélt a nőidről, a házadról, utalt rá, hogy
miféle dolgok történnek ott.

Jaj, te jó ég, jaj, a fenébe, a fenébe, a fenébe, a fenébe! Hart látta széthullani a világát, porrá
omlani annak a lehetőségét, hogy más is lehet, mint csirkefogó.

– Ez mind a múlt – jelentette ki Hart határozottan. – Nem nyúltam más nőhöz, amióta
megismertelek. Nem vagyok kőszívű szörnyeteg. Mindezzel felhagytam, Eleanor. Értsd meg!
Angelina féltékeny és hidegvérű asszony. Képes bármit előadni, hogy ne vegyelek feleségül.

Amennyiben Hart azt hitte, hogy ettől a szövegtől Eleanor elmosolyodik és megbocsát, hát
tévedett. Nagyot tévedett.

– Az ég szerelmére, kímélj meg ettől! – förmedt rá Eleanor. – Azt képzeled, hogy az igazság
eltitkolása nem hazugság, pedig az. Egyre csak hazudtál, hazudsz most is. Gondosan eltervezted
az elcsábításomat. Mrs. Palmer elmesélte, hogyan esett rám a választásod, hogyan csikartál ki
meghívást minden eseményre, amelyen megjelentem, néha Mrs. Palmer segítségével. Hogy
levadásztál, mint holmi rókát, rájátszottál a hiúságomra, elhitetted velem, hogy megakadt
rajtam a szemed. S én voltam olyan ostoba, hogy hagyjam.

– Számít ez? – vágott közbe Hart. – Számít, hogyan kívántalak meg, hogyan találkoztunk? Attól
fogva semmi sem volt hazugság. Szükségem van rád, El. Megmondtam a nyári lakban. Ebben
nem hazudtam. Mrs. Palmerhez nincs többé semmi közöm. Soha többé nem kell aggódnod
miatta.

Eleanor dermesztő haraggal nézett Hartra. – Ha azt hiszed, féltékenységből haragszom, nagyon
tévedsz. Nem döbbentett meg, hogy szeretőt tartottál. Sok úriember megteszi, és te annyira
szenvedélyes vagy, Hart. Meg tudok bocsátani egy volt szeretőt, akit nem kerestél fel, amióta
nekem udvarolsz, de még azokat a kockázatos játékokat is, amelyekről Mrs. Palmer úgy vélte,
úri hölgynek nem illik részletezni.

– Piszkosul nyilvánvaló, hogy nem tudsz megbocsátani nekem, miután hozzám vágtad az
átokverte gyűrűt.

– Ez a dolog lényege, nem igaz? Minden rólad szól. Az egész világ Hart Mackenzie körül forog.
Azt kell tennem, amit óhajtasz, mert megvan a helyem a terveidben, ahogyan Mrs. Palmernak
is. Egyformán bánsz velünk, mindkettőnknek megvan a magunk helye életed szekrényének egy-
egy rekeszében.

– Eleanor…

Eleanor felemelte a kezét, nem tudott uralkodni bőbeszédűségén. – Ami feldühített, az a többi
volt, amit elmesélt rólad. A szeszélyeidről és a dühkitöréseidről. Hogy hol forró vagy, hol hideg,
hogy Mrs. Palmer sohasem tudja, mit akarsz tőle egyik napról a másikra, vagy milyen lesz a
hangulatod. Elmondta, hogy további hölgyeket kezdett vinni a házba, mert fenséged
unatkozott. Tudta jól, hogy csillapítania kell lordságod unalmát, hogy ne hagyd el. Kihasználtad,
Mrs. Palmer pedig kezét-lábát törte, hogy a kedvedben járjon. Végül eldobtad, mert már nem
volt szükséged rá. – Eleanor elhallgatott, az arca piros volt, halkan pihegett. – Hogy lehetsz ilyen
kegyetlen egy másik emberi lénnyel?

Hart egy lépést hátrált. – Jól értettelek? Azért akarod felbontani az eljegyzésünket, mert durván
bántam egy kurtizánnal?

Eleanor lebiggyedő ajka jelezte Hartnak, hogy rossz védekezést választott. – Nem csak durva
voltál. Kijátszottad, ahogyan mindenki mást kijátszol. Még engem is. Teljesen mindegy, hogy az
illető kurtizán, utcalány, lord vagy egy lord lánya.

Minden egyes szó ökölcsapásként hatott, mert minden egyes szó igaz volt. Bántották, ezért Hart
visszavágott. – Talán nem vagyok olyan nagy híve az egyenlőségnek, mint te.

Eleanor összerezzent, és Hart tudta, hogy elveszíti. – A kegyetlenség az kegyetlenség, Hart –

válaszolta.

– Na és mikor volt lehetőségem nem kegyetlennek lenni? – ordította Hart. – Ha az vagyok, csak
azért van, mert ezt tanultam meg. Így tudtam életben maradni. Találkoztál az apámmal,
tisztában vagy vele, hogyan nőttem fel. Tudod jól, mit tett a fivéreimmel és velem, mivé nevelt
minket.

– Persze, okold csak kedvedre az apádat! Igen, tudom, hogy szörnyeteg. Első kézből
tapasztaltam. S nagyon sajnállak, hidd el! Ám neked is van választásod. Akkor te választasz
magadnak utat, nem az apád. – Eleanor szeme összeszűkült. – Ne merd megbüntetni Mrs.
Palmert mert felkeresett. Retteg tőled, tudtad? Tisztában volt vele, hogy ezt soha nem fogod
megbocsátani neki, hogy örökre elveszített. Mégis volt annyi bátorsága, hogy eljöjjön, és
beszéljen velem.
Ostoba módon Hart még ekkor is azt hitte, hogy győzhet.

– Igen, hogy elfordítson tőlem – vágta rá gyorsan. – Amint látom, sikerült is neki. Lehetséges,
hogy eljátszotta neked a szegény szerencsétlent, de biztosíthatlak, hogy Angelina Palmer
mindenkit manipuláló bestia, aki bármire képes, hogy megkapja, amit akar.

Eleanor szeme nagyra nyílt. – Hálás volnék, ha elhinnéd, hogy van józan ítélőképességem. Mrs.
Palmer természetesen hideg és mindenkit manipulál. Kénytelen is, egy nő az ő helyzetében,
egyedül a világon, amikor te vagy az egyetlen támasza. De te nem láttad. Tudta, ha beszél
velem, örökre véget ér kettőtök között minden. Beletörődött. Beletörődött. Azt hiszed, a
nagyvilágot nem ismerő fiatal nő vagyok, akit egy naiv úriember nevelt fel, de elég sokat tudok
az emberekről. Ahhoz eleget, hogy lássam: Mrs. Palmert összetörted. Neked szentelte magát, a
világon bármit megtenne érted, és te összetörted. Miért ne hinném, hogy ugyanezt fogod tenni
velem is?

Hart alig kapott levegőt. Eleanor úgy állt ott, mint egy bosszúálló angyal, arra kényszerítette
Hartot, hogy szembenézzen mindazzal, amivé lett. Saját akaratából.

Reszkető kezét végighúzta izzadt arcán. Összetörted. Lehet. Angelina szivacsként szívta magába
Hart szükségleteit, szörnyűségeit, kirohanásait és tehetetlen dühét. Mindent, amivel
megterhelte. Ettől persze nem lett szent, attól Angelina igencsak távol állt, de elviselte Hartot
és az életmódját.

Hart Mackenzie képtelen volt meghajolni, bocsánatot kérni, meghátrálni más kedvéért.
Sohasem tanult meg uralkodni a dühén és önző vágyain – eszébe sem jutott, hogy uralkodnia
kellene rajtuk. Az apja mások terrorizálásában élte ki a dühét, és Hart nem tanulta meg, hogy
másként is lehet élni.

Amit Hart akart, azt elvette. Aki az útjába mert állni, megfizetett érte.

Figyelte Eleanort higgadt méltóságának teljében. Mindegy volt, Hart mit tett, hogyan
próbálkozott, tudta jól, hogy sohasem nyeri el igazán Eleanort. S ettől dühös lett.

– Tönkretehetem apádat – fenyegetőzött. – Ne hidd, hogy nem vagyok képes rá!

Tönkretehetem, téged is… könnyedén.

Eleanor komoran bólintott. – Biztos vagyok benne. Gazdag és hatalmas vagy, mindenki azt fogja
mondani, milyen bolond voltam, hogy elutasítottalak.

– Nem tréfálok, El. Porba taposhatom az apádat. Ezt akarod?

Hart arra várt, hogy Eleanor megrémüljön, hogy szükségesnek lássa tenni vagy mondani
valamit, hogy Hart visszavonja a fenyegetést. A lány kétségbeesett igyekezetét leste, hogy újra
előcsalja Hartból a nevetést, a pajzán tréfákat, hogy lecsillapítsa, és azt tegye, amit Hart akar.
Ahogyan Angelina szokta.

Eleanor hosszan nézett Hartra, az elvadult kert árnyai táncot lejtettek az arcán. Egy pillanatig
sem látszott rajta félelem. Csak szomorúság.

– Kérlek, menj el, Hart!

Hart felhördült. – Azt ígérted, a feleségem leszel. Szerződést kötöttünk. Már késő.

Eleanor a fejét rázta. – Nem. Kérlek, menj.

Hart keményen megragadta a lány karját. Eleanor döbbenten meredt a férfira, mire Hart
enyhített ugyan a szorításán, de nem engedte el.

– Mihez fogsz kezdeni nélkülem, Eleanor? Nincs kihez fordulnod, és nincs semmid. Én neked
adhatom az egész világot. Megmondtam. Emlékszel?

– Igen, de milyen árat kell fizetnem érte?

Hart elveszítette a türelmét. Tudta már abban a pillanatban is, és az elmúlt tíz év alatt
mindvégig, hogy akkor veszített el mindent. Túlságosan fiatal és magabiztos volt, hogy
megértse: nem mindenkit lehet erőszakkal lehengerelni, kivált nem Eleanor Ramsayt.

– Semmi vagy. – Megvetően buktak ki száján a szavak. – Egy elszegényedett lord lánya, aki
ahhoz is ostoba, hogy tudja, honnan származik a saját vacsorája. Ezt akarod egész életedre?
Szegénységet és ostobaságot? Ha elhagylak, véged. Tönkrementél. Senkinek sem kell Hart
Mackenzie maradéka.

Eleanor felpofozta. Hart alig érezte az ütést, de újra megragadta Eleanor csuklóját, miközben a
lány lángoló haraggal nézett rá.

Nem szólt semmit. Nem volt rá szükség. Kirántotta a kezét Hart kezéből, még egy dühös
pillantást vetett rá, azután sarkon fordulva faképnél hagyta. Kendője és könnyű ruhája
hullámzott a szélben, és Eleanor Ramsay felszegett fejjel kisétált Hart életéből.

Hart azt érezte, hogy zuhan lefelé, lefelé, lefelé a maga alkotta mélybe. – El! – kiáltotta elcsukló
hangon, szánalmasan.

Eleanor nem állt meg, nem fordult vissza. Hátra sem pillantva eltűnt az elvadult kert fái között.
Hart a fejére tette a kezét, és tehetetlenül bámult utána. Úgy fájt a szíve, hogy azt hitte,
megszakad.

Természetesen nem hagyta annyiban. A következő hetekben Hart mindent megpróbált, hogy
Eleanor meggondolja magát. Megkísérelte maga mellé állítani Lord Ramsayt is, de rá kellett
jönnie, hogy Eleanor mindent elmondott az apjának… a legkínosabb részleteket is.

– Sajnálom, Mackenzie – mondta sajnálkozva Lord Ramsay, amikor Hart megkörnyékezte. –

Attól tartok, a lányom mellé kell állnom. Ön meglehetősen csúnyán játszott.

Még Hartnak azon érve sem hozott eredményt, hogy elvette Eleanor szüzességét.

– Nem estem teherbe – jelentette ki Eleanor. El sem pirult, amikor Hart kiteregette, hogy
titkukat elárulta az apjának is. – Ismerem a jeleket. Valószínűleg úgysem megyek soha férjhez,
tehát nem számít. Nem igaz?

Eleanor és az apja a nyakas, makacs, engesztelhetetlen skót közönyükkel legyőzték.

Vége a harmadik felvonásnak, Hart, a gazfickó távozik. Hogy többé vissza se térjen.

Hart életének negyedik felvonása Eleanor után következett – az apja halála, a házasság Sarah-
val, Sarah halála, majd másnap a fia elvesztése. Hart, aki soha nem sírt, elterült hálószobája
padlóján, és megtörten zokogott a szertartás után, amikor Sarah-t és Hart Graham Mackenzie-t
örök nyugalomra helyezte a cifra Mackenzie mauzóleumban.
Akkor ez most az ötödik felvonás. A hősnő visszatér, hogy őrületbe kergesse a gazfickót.

– Hart?

Eleanor észrevette, hogy Hart riadtan összerezzen, amikor hirtelen megfordul, hogy
szembenézzen feleségével és a kezében tartott lámpással. A keze a fia nevének betűire
támaszkodott, úgy kapaszkodott a kőbe, mintha az élete függne tőle.

Tizenhetedik fejezet
Hart tekintete homályos volt, aranyló szemében könnyek csillogtak. – Nem volna szabad
idekinn lenned – mondta. – Nyirkos a levegő. Megint beteg leszel.

Eleanor odament hozzá. Hart a táblán tartotta a kezét, mintha nem tudná elvenni onnan.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Eleanor. – A hálószobádban remek tűz lobog. Láttam.

Hart a sírkő felé fordult. – Féltem.

– Mitől? – Hideg volt, sérült karja fájt, de nem akarta Hartot magára hagyni. – Mondd el!

– Hogy elveszítelek. – Hart Eleanorra pillantott, szemében aggodalom látszott. – Eszembe

jutott, amikor hozzám vágtad a gyűrűt, és azt mondtad, menjek el. Hogy milyen gőgös voltam.

Eleanor beleborzongott, amikor arra a szörnyű napra gondolt, és hogy milyen dühösek és
büszkék voltak mindketten. – Az régen történt.

– Nem. Még mindig átkozottul gőgös vagyok. Haza kellett volna küldenem téged, amikor
állásért fordultál hozzám. De nem, rávettelek, hogy maradj velem, és kis híján meghaltál
miattam.

– Nem a te hibád minden a világon, Hart – csóválta a fejét Eleanor.

– De igen. Manipulálom a világot, azután elszenvedem a következményeit. De mások mindig

jobban szenvednek nálam.

Eleanor tekintete a sírra vándorolt, amelyben a bájos, szégyellős Sarah feküdt parányi
fiacskájával, az egynapos Lord Hart Graham Mackenzie-vel.

– Az ő halálukért is magadat okolod – állapította meg halkan.

– Hát persze.

– Sarah akkor is belehalt volna a szülésbe, ha másnak a gyermekét hordja a szíve alatt – mondta
Eleanor. – Kegyetlenül hangzik, de sajnos nem volt elég erős a szüléshez. Vannak ilyen nők.

– Egyáltalán nem akart gyereket. Gyűlölte a várandósság napjait. Csakis azért vállalta, mert erre
nevelték.

Talán így volt. Talán ha Sarah és a fia életben marad, Sarah-nak megváltozott volna a
véleménye a szülésről. Talán rájött volna, mennyire tudja szeretni a fiát, és némi boldogságot
hoztak volna Hart életébe.
A férfi megsimogatta Graham nevének betűit. – Mac szereti azt mondogatni, hogy „Mi
Mackenzie-k vagyunk. Összetörjük, amihez csak hozzáérünk.” De ez a csöpp Mackenzie… A fiam
tört össze engem.

Eleanor szíve összeszorult. Amikor megkapta a fekete keretes kártyát Hart hivatalos szavaival –
Őfensége Kilmorgan hercege fájdalommal tudatja… –, Eleanor keservesen sírt. Siratta Hartot és
Sarah-t és a gyermeket, aki nem nőhetett fel soha. Siratta önmagát, azt, ami nem volt, és azt,
ami sohasem lehetett.

Hart végül elengedte a betűket. – A kezemben tartottam – mutatta két széles tenyerét. –
Graham olyan csöppnyi volt, éppen elfért a kezemben. Fogtam és szerettem.

– Tudom.

Hart Eleanor szemébe nézett, a szeme sötéten csillogott a lámpás gyér fényében. – Sohasem
sejtettem, hogy így tudok szeretni. A mai napig sem tudom, honnan jött az érzés. De amikor
ránéztem… olyan picike volt, olyan tökéletes… Rájöttem, hogy sohasem leszek olyan, mint az
apám. Féltem, és egész életemben küzdöttem, nehogy olyan legyek, de amikor Grahamre
néztem, tudtam, hogy nem kell félnem. Mert sohasem tudnám bántani ezt a kisfiút.

Eleanor megérintette Hart karját, amely acélosan feszült a kabát alatt. – Nem.

– Annyira törékeny volt. Bármit megtettem volna, hogy biztonságban tudjam. Akármit. De nem
sikerült. – Eleanort meghatotta a Hart szemében sötétlő fájdalom. – Nem tudtam megmenteni,
El. Képesnek kellett volna lennem rá. Erős ember vagyok, nem ismerek nálam erősebbet.
Mégsem tudtam megmenteni.

Eleanor homlokát a férfi vállához szorította. – Tudom, Hart. Annyira sajnálom.

Hart keserűen nevetett. – Tudod-e, néhányan azt mondták, hogy Graham halála része Isten
tervének, és hogy most jobb helyen van? Kis híján behúztam valakinek, aki ezt mondta. Jobb
helyen. A büdös életbe! Nekem itt volt rá szükségem.

– Igen.

– Amikor Grahamre néztem, láttam, mivé lettem. Megmutattad az igazság egy részét, amikor
kidobtál, de ez a parányi fiú kényszerített rá, hogy szembenézzek önmagammal. A legsötétebb,
legveszélyesebb énemmel.

Szavai kifogytak, de Hart nem mozdult, csak nézte a kezét, lehajtott fejjel.

Eleanor odalépett elé, és ép kezét Hart kezébe tette.

– Gyere be a házba! – kérte. – Megfázol itt. Ideje átmelegedned.

Eleanor visel kötést, de ő a megsebzett, gondolta magáról Hart, amint felhajtotta Eleanor
frissen vetett ágyának takaróját.

Eleanor vastag kabátja alatt az egyik kopott szerzs ruháját viselte, amelyet Glenardenből hozott
magával. Észrevette, hogy Hart a homlokát ráncolja, mire megrázta a fejét. – Azt képzelted,
finom szaténban fogok csellengeni a pázsitodon? Ez a baj a női ruhákkal, rendkívül
alkalmatlanok egy jó csavargáshoz.
– Mi az ördögöt akarsz csavarogni az éjszaka közepén? – Hart segítette kihúzni Eleanor karját a
kabát ujjából. – Újra beteg akarsz lenni?

– Tökéletesen jól vagyok, köszönöm szépen, és téged kerestelek.

– Megtaláltál. – Fájó szívvel, vergődve. Megfordult, Eleanor ott állt előtte.

Mondj el neki mindent! – tanácsolta Ian.

Sajnálom, Ian. Egy éjszakára elég volt a szívfájdalomból.

– Nem akarok fájdalmat okozni neked – mondta Hart.

Eleanor lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. – Nem fogsz.

Vajon azért mondta, mert bízott Hartban, vagy mert annyira bízott önmagában?

– Hagylak aludni.

Eleanor ismét megcsókolta. – Kérlek, ne! Aludj velem!

Engedte Hartot az ágyhoz menni. A tűz melegének körében Eleanor kigombolta a ruháját,
hagyta lehullni, azután levette azt a keveset, ami még rajta volt. A sétájához nem vett fűzőt,
sem alsószoknyákat. Kerek popsija felemelkedett, amint lehajolt, hogy felvegye a ruhát a
földről. Hátranézve Hartra mosolygott, miközben felegyenesedett.

Isten segítsen!

Hart egyszerre vette le a kabátját és a sáros cipőjét, siettében kis híján eltépte a kabátot.
Megszabadult mellénytől és ingtől, alsóingtől és zoknitól, miközben Eleanor bebújt a takaró alá.
Hátradőlt a párnákra, bekötött karja a takarón pihent, miközben figyelte, ahogyan Hart ledobja
a szoknyáját.

A mosolya szélesebb lett, amikor tekintete szégyentelenül Hart felmeredő férfiasságára

vándorolt. Felhajtotta a takarót. – Gyere, melegedj meg!

Hart bebújt mellé, a jobb oldalára, hogy ne érjen a bekötött kezéhez. Végighúzta az ujjait
Eleanor fénylő vállán, csókolni kezdte a bőrét.

A hagyományos szeretkezéstől megfájdulhatott volna az asszony sérült karja, de Hart egyáltalán

nem bánta a nem hagyományos pózokat. A lábával keresztezte Eleanor mindkét lábát, hogy
azok behajlított térde alá kerüljenek. Lassú, lágy csókokkal borította el Eleanor ajkát, élvezve az
asszony puhaságát.

Pompás íze volt. A tűz fénye súrolta az asszony bőrét, a melegsége a takaró alatt elűzte Hartból
a csontig hatoló hideget.

– Ülj fel! – kérte.

Eleanor értetlenül pislogott. – Miért?

– Kérdések. Mindig kérdések. – Hart megcsókolta az asszony orrnyergét. – Mert akarom.

Eleanor tekintete azt fejezte ki, hogy Hart reménytelen, de letolta a takarót, és óvatosan felülve
a fejtámlának támaszkodott. Telt, kerek keble kikukucskált a kockás takaró alól. Hart ujja
körbefutotta az egyik mellbimbót, és élvezettel nézte, ahogy megkeményedik.
Hart már maga sem tudta, hogy képes ilyen gyorsan feltérdelni az asszonnyal szemben.
Széttárta a combját, kezét a combok alá csúsztatta, és maga felé emelte. Eleanor meglepett kis
sikolyt hallatott.

– Tedd a kezed a vállamra! – utasította Hart. – Baj ne érje a karodat!

Eleanor Hart széles vállára tette bekötött csuklóját. Hart addig húzta az asszonyt maga felé,
amíg testük egymáshoz nem ért.

– Kényelmes? – kérdezte Hart.

– Nagyon. – Eleanor ép karjával forrón átölelte Hartot.

Hart most az asszony feneke alá nyúlt, és kicsit megemelte, hogy álló férfiassága megtalálja a
számára megnyílt helyet. – Nedves vagy nekem – suttogta.

Eleanor felnevetett, amitől a lehető legfinomabban közeledett felé. – Meglovagolom a

legpompásabb, meztelen hegylakót.

Hart az asszony ajkát nyalta, miközben magára húzta, és férfiassága egyenesen becsúszott a
finom melegbe.

Gyengéden harapdálta, majd nyalogatta Eleanor nyakát. Szerette volna magába szívni minden
egyes részét, elképzelte meleg keblének ízét, nyaka bőrét, a combja közti forróságét. Ízlelni, inni
akarta Eleanort, és nem hagyni abba soha.

Gyengéden! Sebesült.

Hart tudott gyengéd lenni. A durva játéknak megvolt a maga ideje, de időnként a legfinomabb
szeretkezés volt a legjobb.

Talán egyszer majd…

Mondj el neki mindent!

Eleanor megérintette Hart arcát, ujjait végighúzta borotválatlan állán, miközben az arca
ellágyult a gyönyörtől. A levendulaszappan illata áradt belőle, az az illat, amelytől Hart szíve
megnyílt.

Hart belehatolt az asszony melegébe, érezte, amint összezárul, szorosan körülfogja. Eleanor
szeme lecsukódott, a feje hátracsuklott, ép kezével megmarkolta Hart vállát. Körmei a bőrébe
vájtak, izgató kis nyögés tört fel a torkából.

Hart és Eleanor teste szorosan összekapcsolódott. Hartnak borzongott a bőre, és Eleanor kis
sóhajtásából tudta, hogy az asszony is érzi.

Örökre itt tudott volna maradni…

Az apró, ringó mozgás volt az a forró pont, amely körül Eleanor létezett. Különleges érzés volt,
Hart benne, a testük szorosan egymáshoz tapadva, miközben csípőjük összeért.

Hart szeme sötét volt a félhomályban, pupillája kitágult, ahogy hatalmába kerítette a
szenvedély. Arcának megszokott, kemény maszkja ellágyult, ajka szétnyílt, és elégedett sóhaj
hagyta el.
Hart teljes teste átölelte Eleanort, izzadság csörgedezett a bőrén. Kemény izmait öröm volt
érezni. Erőt sugárzott, pedig könnyben úszott a szeme, amikor ujjait végighúzta elveszített kisfia
nevének betűin.

Összetörsz, Hart Mackenzie.

Ebben a pillanatban Hart áthatóan figyelte Eleanort. Mintha figyelmeztette volna, hogy most
kedves vagyok, de visszafogom magam. Bármelyik pillanatban megvadulhatott.

A gondolat izgatta Eleanort. – Jó vagy – suttogta.

– Te pedig mint a tűz, huncut kis feleségem. – Hart megnyalta az asszony nyakát. – Szeretni
akarlak egész éjjel és egész nap.

Igen. Eleanor érezni akarta magában a férfit, ölelni akarta, és arra vágyott, hogy a férfi is ölelje,
karjának biztonságot nyújtó melegében.

Hart kicsit megemelte az asszonyt, és erőteljesebben hatolt belé. – Soha ne engedd, hogy
bántsalak! – suttogta.

Sohasem bántaná. Eleanor végighúzta kezét a férje hátán, és gyengéden végigkarmolta. Hart
torkából halk hang tört fel, és amikor az asszonyra nézett, nem látszott már rajta semmi
szomorúság.

– Boldoggá teszel, amiért bűnös vagyok, Eleanor Ramsay.

Eleanor nem tudott válaszolni. A karja lüktetett, ám alig érezte, miközben összetapadt Harttal, a
férjével. Tudata egyedül arra a pontra összpontosult, ahol egyesültek, és nem látott, nem érzett
semmit, csak őt.

Úgy érezte, sikoltani fog. S akkor berekedt a torka, amikor Hart felnevetett, és édes, édes
feleségének nevezte.

– Eleanor, elpusztítasz. – Hart szavai belevesztek a hörgésbe, amikor az utolsót lökte, és

kilövellte a magját.

A gyönyör itt nem ért véget. Folytatódott, Eleanor szorította, Hart mozgott benne, és átkarolta,
hogy le ne essen. Összefonódtak, eggyé váltak.

Hart az asszonyban maradt, miközben fokozatosan lecsillapodott, az arca végre ellazult,

testéből elszállt minden feszültség. Eleanor tudta, hogy azon kevesek egyike, akik láthatják,
amikor a skót herceg elengedi magát.

Hart megcsókolta Eleanort a szerelmesek forró csókjával, akik mindenüket megtalálták

egymásban. Erős karjába zárta, végignyalta nyakáig a szeplőit, azután Eleanor a testén érezte
férje fogait.

Amikor Hart végre letette a párnára, Eleanor már félálomban volt. A férfi csak akkor húzódott
vissza, ami majdnem olyan szédítő volt, mint amikor behatolt.

Eleanort az oldalára fordította, gyengéden betakargatta, meleg teste elnyúlt az asszony háta
mögött. Combját az asszony két lába közé dugta, maga volt a tömör erő, amely egyszerre
izgatta és megnyugtatta Eleanort. Ebben a kényelmes biztonságban merült mély álomba.
Hart éktelen csörömpölésre, elkeseredett sóhajra és halk szitkozódásra ébredt.

Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Napfény áradt be az ablakon, megvilágította a meleg

bemélyedést a matracon, ahol Eleanor feküdt. A párnán érződött az asszony levendulaillata, de
Eleanor már nem volt ott.

Hart felemelte a fejét, elfojtva egy nyögést, mert az izmai tiltakoztak. Eleanort az ágy lábánál
találta, köntösben, amint fél kézzel igyekezett kicsomagolni egy furcsa eszközt, amely leginkább
arra a karra emlékeztetett, amelyre a teáskannát szokták akasztani a kandallóba.

Hart megdörzsölte az arcát, érezte, hogy erősen borostás. – Mi az ördögöt csinálsz?

Eleanor szeme huncutul csillogott. – Felállítom a fotómasinát. Fél kézzel kicsit nehéz. Segítenél?

Hart felült. Eleanor sugárzó arccal folytatta a munkát, mintha magától értetődő volna, hogy
kora reggel egy kamerával küszködik, miután szeretkezett a férjével.

– Most akarsz fényképeket csinálni? – kérdezte Hart.

– Valójában akkor szerettelek volna lefényképezni, amikor még kitakarva feküdtél az oldaladon.
Gyönyörű voltál, ahogy rád sütött a nap. Ám sikerült felborítanom az állványt, és
felébresztettelek.

– Álmomban akartál lefényképezni?

Eleanor vállat vont, mint aki azt mondja: Miért ne? – Ne aggódj! Nem mutatom meg a képeket
senkinek. Magamnak készítem őket, hogy legyen mit nézegetnem, amikor éppen megnyered a
választást Londonban, vagy egész nap a parlamentben ülsz. Tudom, hogy nem maradsz itthon
sokáig, hát élek a lehetőséggel, amíg tudok.

Hart felkelt az ágyból. Eleanor nyugodtan ügyetlenkedett tovább az állvánnyal, amíg Hart ki
nem vette a kezéből. – Azt hittem, már el is felejtetted ezt az egészet.

– Dehogy. Attól tartok, olyan feleség leszek, aki nem tűri, hogy a férje szeretőt tartson. Ha
látod, hogy vagyok annyira kalandvágyó, hogy pucér fényképeket készítsek rólad, talán nem
fordulsz holmi kurtizánhoz, mint amilyen Mrs. Whitaker is.

Hart egyetlen mozdulattal szétnyitotta az állványt, és felállította. – Mondtam, hogy nem

érdekel Mrs. Whitaker.

– Eléggé gyakran leszel Londonban, és igen szenvedélyes ember vagy.

– A szenvedélyen nagyon jól tudok uralkodni. – Kivéve akkor, ha veled vagyok. – Bármit
gondolsz is rólam, nem vagyok féktelen ifjonc, akit csak a vágyai vezetnek. S nem áll
szándékomban itthon hagyni téged, amíg én Londonban tartózkodom. Velem fogsz utazni,
bárhová megyek is.

– Ó! – lepődött meg Eleanor. – Komolyan?

– Igen. Ezért vettelek el. – Hogy mindig mellettem légy.

– Értem. Megállapodott, nős férfinak fogsz látszani, ha állandóan ott áll melletted a feleséged.

– Nem éppen erre gondoltam, de higgy, amit akarsz. Elteheted a kamerát.

Eleanor kinyitotta a fényképezőgép mahagóni dobozát. – Szeretem a kézi kamerát, amikor
apámmal az erdőt járjuk, de portréhoz jobban megfelel az állvány, nehogy véletlenül
bemozduljon a gép. Szerinted?

– El! – Hart megfogta az asszony kezét. – Megmondtam a feltételeimet. Csak akkor állok
modellt, ha én is fényképezhetlek téged.

– Addig nem, amíg a karom fel van kötve. Nevetséges volna. Most nagyon jó a fény, ki kell
használnunk.

– Eleanor!

– Mitől félsz, Hart? Gyönyörű férfi vagy, gyönyörű a tested, szeretnélek lefényképezni. Ez is
olyasmi, mint amikor apám talál egy tökéletes gombát. Egyszerűen meg akarja őrizni az
örökkévalóságnak. Legalábbis a maga örömére. Ráadásul gyakran meg is eszi a gombát. Kérlek,
menj vissza az ágyba! Beraktam az első lemezt, készen állok.

Hart sohasem jött rá, Eleanornak hogyan sikerült rávennie erre az őrültségre. Egyszerre azon
kapta magát, hogy az ágyon hever, keze a feje alatt, miközben Eleanor fényt mért, belenézett a
gépbe, majd újra fényt mért. Egy pillanatig összecsücsörített szájjal nézte Hartot, azután
felvette a földről a férfi szoknyáját, és a csípőjére rendezte.

Visszament a géphez, és újra belenézett. – Nagyszerű. Kérlek, ne mozdulj!

Hart a lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta, hogy a mozgástól elmosódik a kép, amikor
szétnyílik a zár, és beengedi a fényt. A zár összezárult. Eleanor kihúzta a lemezt, félretette,
azután berakott egy másikat.

– Most párat ágyon kívül, azt hiszem.

Hart mosolygott. – A feleségem hálóruhában engem fényképez a hálószobájában. Dekadens.

– Azt hiszem, szeretnék egyet hátulról is – jelentette ki Eleanor, tudomást sem véve Hart
megjegyzéséről.

Hart ledobta a szoknyát, és odasétált az ablakhoz. Nem volt olyan széles, mint saját
hálószobájának az ablaka, de jobban szerette Eleanor szobáját. Sokkal barátságosabb volt a
hatalmas teremnél, ahol egyedül aludt. Talán beköltözik ide, és nem Eleanort hívja a hercegi
lakosztályba.

Két kézzel megfogta az ablakkeretet, hátat fordítva Eleanornak. Istenem, add, hogy senki ne
tegyen kora reggeli sétát!

– Remek – örvendezett Eleanor. – Maradj ott!

Hallotta a zár kattanását, majd Eleanor elégedett sóhaját. – Még egyet! – Zörgés hallatszott,
miközben az asszony lemezt cserélt.

Eleanor belenézett a gépbe, és kis híján a nyelvébe harapott. Hart egy ragyogó napsugár
közepén állt, a fény szinte sugárzott meztelen testéből. Maga volt a megtestesült erő. Vállának
jól körülrajzolt izmai elsimultak a hátán, és szép háromszöget alkottak a csípőjénél. Feneke
feszes és karcsú volt, tökéletesen kiegészítette a combját és feszes vádliját. Eleanornak még
Hart sarka is tetszett.
Hart hátralesett a válla fölött, karján kidagadtak a mozdulattól az izmok, szeme aranylott a
napfényben. – Siess, a mindenségit! Azt hiszem, a vadászkísérő jön az úton.

– Tökéletes. Ne mozdulj, kérlek!

Eleanor visszafojtott lélegzettel kattintott. Hart finoman polírozott aranyszobor volt, ősi
hegylakó, aki eljött érte. Ilyen lehetett az egykori Malcolm Mackenzie, ilyen kemény harcos, aki
huszonöt éves volt a cullodeni csata idején. Még a csata előtt megszöktette Lady Mary
Lennoxot az angol család orra elől. Ahogy egy igazi Mackenzie szokta – eldöntötte, mit akar, és
elvette, a háború kellős közepén is. Azon történetek szerint, amelyeket Eleanor hallott, a
házasságuk vad és szenvedélyes volt.

Eleanor kivette az exponált lemezt, és újat tett be. Hart sietve hagyta ott az ablakot.

– Tényleg a vadászkísérő jön. A többit ne az ablaknál csináljuk, ha lehet!

Eleanor a legszívesebben nevetett volna. Hart hangja ideges volt, és Eleanor emlékezett,
mennyire aggódott, hogy talán már nem is fog tetszeni neki. Szegény Hart.

– Jól van. Akkor te mondd meg, hol legyen a következő!

Hart bizonytalankodva állt, összehúzta a szemöldökét, fejét gondolkodva lehajtotta, pompás

teste izzadságtól csillogott. Eleanor kattintott.

Hart felkapta a fejét. – Nem álltam készen.

– Nem számít. Szép kép lesz.

Hart felnevetett. Itt állt a mosolygós, bűnös férfi a régi fényképekről, aki a magáévá tette
Eleanort a nyári lakban, és megtanította élvezni a szenvedélyt.

– Jól van, kis csibész. Ehhez mit szólsz? – Hart leült az ágy végénél álló padra, karba fonta a
kezét, és széttárta a lábát.

– Hűha!

Az első fényképek inkább művészi fotók voltak; egy meztelen férfi a napfényben. Ez
egyértelműen erotikus lesz.

Hart Mackenzie szégyentelenül meztelen volt, merevedése nyilvánvaló, a mosolya kihívó.

Lányos zavarba ejthette volna Eleanort, hogy elforduljon, és ne süsse el a gépet. Az asszony
azonban végigmérte Hart hímvesszőjének teljes hosszát, és kattintott.

– Ebből még egyet – kérte, és közben tüzelt a teste. – Talán a falnak dőlve.

Hart felállt, és átgyalogolt a szobán. Az ajtó közelében a csupasz falnak támaszkodott, karba
fonva a kezét. Férfiassága kardként meredt felfelé.

– Maradj ott! – Eleanor közelebb vitte a gépet, beállította, elkészítette a képet. – Még!

Hart nevetett. Így kapta le Eleanor a következő fotón, amint őszinte jókedvvel nevet, és a teste
meztelenül feltárul az asszony előtt.

– Nagyszerű. Talán most egyet a szoknyával.

Hart hagyta, hogy még három képet készítsen. Kettőnél mezítláb állt kockás szoknyájában, a
harmadiknál felhúzta, redőit a hasához szorította, és Eleanor profilból fényképezte.

– Még egyet! – követelte Eleanor.

Hart felmordult. Ledobta a szoknyát, odament az asszonyhoz, átkarolta a derekát, és magához

húzta a géptől. – Nincs több.

– De hát még hét lemezt hoztam.

– Tedd félre őket későbbre!

Hart a karjába kapta Eleanort, és gyorsan kikötötte köntöse övét. Az ágyra fektette, lehámozta
róla a köntöst, vigyázva sérült kezére. Amikor látta, hogy a köntös alatt meztelen, elakadt a
lélegzete.

Eleanor fölébe kerekedett, a hajába fúrta az orrát, azután lefelé végig beszívta testének illatát.
Az asszony arra számított, hogy a férfi széttárja a combját, és rögtön beléhatol, ám Hart inkább
kóstolgatta.

Végighúzta a nyelvét Eleanor két melle között, azután bekapta az egyik mellbimbóját. Tűz áradt
szét a pontból, amelyet szívott. Hart ugyanebben a figyelemben részesítette az asszony másik
keblét, azután lefelé végigcsókolta a hasát, belenyalt a köldökébe, és folytatta le a combján.
Széttárta, csókolta a puha bőrt, azután szája a feszes kis csiklóra tapadt.

Hart ezt még sohasem tette. Eleanor levegőért kapkodott a vad gyönyörtől. Hart látványától,
ahogy csukott szemmel, kócosan nyalogatta. Eleanor megőrült a szenvedélytől. Hart nyelve
forró volt, megvadította Eleanort. Abba kellett volna hagynia, de nem tette. Két kezében
dajkálta az asszony csípőjét, megnyitotta maga előtt, és itta.

– Hart…

Más szavak is elhagyták Eleanor ajkát, de nem volt értelmük. Belefúródott a matracba, és Hart
nyelve tovább kínozta. Eleanor próbált elhúzódni, de Hart túlságosan erős volt. Eleanor
kénytelen volt feküdni, és hagyni, hogy Hart nyalja, szopja, megőrjítse a gyönyörrel.

Csak amikor Eleanor már azt hitte, hogy belehal a kéjbe, Hart akkor vette el csodálatos száját,
csúszott feljebb, és hatolt belé.

Most teljesen betöltötte szép, mezítelen hegylakója. Hart nevetett, amint megmutatta, milyen
jó tud lenni a gyönyör.

Lökései hosszúk voltak, keze a vállánál szorította az ágyra az asszonyt. Ám gyengéd volt,
vigyázott, hogy soha ne okozzon fájdalmat, pedig már közeledett a csúcshoz.

Hart egyszerre volt durva és óvatos, a gyönyör újabb spiráljába lökve Eleanort. Az eksztázis
onnan indult, ahol összeértek, és szétáradt egész testében. Felsikoltott, Hart pedig egyszerre
kiáltott fel vele.

– El, édes El! – búgta, miközben kezdtek lecsillapodni. – Jóságos ég! Megvadítasz.

Megérteted velem a szerelmet – gondolta Eleanor, azután a világ megszűnt létezni számára,
kivéve a férjét, aki rajta feküdt a napfényben.
Hart és Eleanor együtt hívták elő a képeket a sötétkamrában, amelyet Mac szerelt fel, amikor
fotóművészettel kísérletezett. Mac úgy találta, hogy a fotográfiának megvannak az erényei, de
jobban szeret festéket kenni a vászonra, így hát visszatért a festészethez.

Hart a sötétkamrába vitte Eleanort és a lemezeit, bezárta az ajtót, majd figyelte, ahogy az
asszony hozzáértőn elkészíti a képeket. Hart fotói sorra előbukkantak, napfényben fürdő teste
éppen úgy, mint amikor csibészesen a szoknya mögé bújik. Teljes őrültség volt, Hart nevetett
rajta. Eleanor figyelemre sem méltatta, folytatta az előhívást. Végzett az utolsó lemezzel is,
szemügyre vette, ahogy Hart maga előtt tartja a szoknyáját, és kielégítőnek találta az
eredményt.

– Rendben – mondta végül Hart. – Végre vannak új képeid az emlékkönyvedbe, így most
megsemmisítheted a régieket.

Eleanor megtörölte a kezét. – Mmm, talán. Még mindig nem találtam meg az összest.
Folytatom a kutatást.

Hart az asszony elé lépett. – Nem.

– Miért nem? Ha a Fenian Szövetség akarta a halálodat, akkor a merényletnek semmi köze a
képekhez. Szerintem Mr. Fellows Londonban szépen begyűjti őket. Úgy értem, a szövetség
tagjait, nem a képeket. Nem a fényképek jelentették a veszélyt, és feltett szándékom megtalálni
őket.

Válaszképpen Hart átölelte, és megmutatta neki, hogy a sötétkamrák asztalai másra is

használhatók, nem csupán fényképek előhívására.

A való világ sajnos betört Eleanor friss és boldog házasságába. Hart hamar visszatért a
dolgozószobájába a küldetéséhez, hogy maga mellé állítsa az ország összes politikusát.

Maga Eleanor is elfoglalt volt. Amióta Kilmorgan hercegnéje lett, megsokszorozódott a

levelezése, valóságos levélhegy gyűlt össze, különösen a betegsége alatt.

Maigdlinnel meg egy szolgával felhozatta a leveleket a hálószobája melletti kis szalonba, ült az
íróasztalnál, szortírozta a leveleket, és próbált tudomást sem venni gyógyuló karjának
sajgásáról.

Rengeteg levélben gratuláltak a házasságkötéséhez, sokan kívántak neki jobbulást, és persze

egyre több meghívó érkezett. A halom közepén Eleanor egy eléggé vastag, immár ismerős
borítékra bukkant.

A szíve gyorsabban vert, amikor felnyitotta a borítékot, és széthajtotta a benne lévő papírt. A
papírban kisebb, selyempapírba csomagolt, fehér szalaggal átkötött csomagocska volt. Eleanor
sietősen kibontotta a szalagot, széthajtotta a papírt, és Hart Mackenzie öt meztelen képe
hullott a kezébe.

Tizennyolcadik fejezet
Eleanor szétterítette az íróasztalán a képeket. A levél rövid volt, céltudatos, pocsék stílusban.
Sok bódogságot esküvője alkalmából a jótakarójától.

A levélíró nyilván boldogságot akart írni. Ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy műveletlen és
alig iskolázott személyről lehet csak szó.

Eleanornak megvolt immár mind a húsz fényképe. Most sem érkezett fenyegetés, nem
követeltek pénzt, sem mást.

A képeket visszacsomagolta a levélbe, visszament a hálószobájába, az egészet az

emlékkönyvébe dugta, és Ian keresésére indult.

A ház teljes hátsó részén végighúzódó, nagy teraszon találta. Törökülésben ült a nagy
márványfelület kellős közepén, és katonásdit játszott a fiával. Pontosabban Ian faragott
katonákat állított fel, és Jamie vidáman sorra leütötte őket.

– Szavamra, a waterlooi csatának hamar vége lett volna, ha Jamie történetesen ott van –
állapította meg Eleanor.

Jamie felkapott egy francia generálist, félig bekapta, és Eleanor felé kezdett totyogni. Ian igen
gyengéden megállította, és kivette a szájából a nyálas katonát.

Eleanor leült a legközelebbi márványpadra. – Ian, tudnom kell az összes hölgy nevét, akik a High
Holborn-i házban éltek.

A férfi a katonát a szoknyájába törölte, miközben Jamie felmászott Eleanor mellé. Ian a kisfiú
hátára tette lapátkezét, hogy a gyerek le ne essen.

– Sally Tate, Lily Martin, Joanna Brown, Cassie Bingham, Helena Ferguson, Marion Phillips…

– Várj! – Eleanor elővett egy noteszt, és ceruzával jegyzetelni kezdett. – Hadd írjam le mindet!

Jamie megpróbálta elvenni a ceruzát, ami kissé lassította a folyamatot, de Eleanornak végül
sikerült leírnia a neveket. – Folytasd!

Ian folytatta, felsorolta az összes nevet. Eleanor azt is megtudta tőle, ki volt kurtizán, ki pedig
cseléd, és volt egy szakácsnő is. Mindannyian Angelina Palmernál laktak valamikor, néhányan
csupán néhány napig.

– Nem tudod esetleg, most hol vannak? – kérdezte Eleanor, szorgalmasan jegyzetelve.

Ian persze tudta. Jamie ráunt, hogy nem tudta elvenni a ceruzát, és lemászott a padról. Ian
segített neki, azután le sem vette róla a szemét, mert a kicsi körbetotyogott a teraszon,
felszedegette az elesett katonákat.

Több hölgy meghalt, mondta Ian. A legtöbben ma is Londonban élnek, bár az egyikük férjhez
ment, és Amerikába vándorolt. Sokan férjhez mentek. Összesen hárman éltek közülük
Edinburgh-ban. Az egyik még mindig kurtizán volt, és a pártfogójával élt, a másik cselédként
szolgált egy nagy háznál, a harmadik hozzáment egykori pártfogójához.

Eleanor mindent leírt, nem kérdezte Iantől, honnan tudja mindezt. Nem kételkedett, hogy amit
Ian mond, az úgy is van. A levelek minden valószínűség szerint Edinburgh-ból érkeztek, ezért
Eleanor oda akart utazni.

– Köszönöm – hálálkodott.
Ian, amikor Eleanor befejezte a kérdezősködést, ismét teljesen a fiára összpontosított. Eleanor
elégedetten figyelte az áprilisi napfényben, amint Ian és Jamie újra felállítja a katonákat. Ian
hasra feküdt, és Jamie körbetotyogta hatalmas apját.

Amikor Jamie elfáradt, Ian felült, és hagyta, hogy a kicsi apja szoknyás ölébe másszon. Ian
átölelte a fiát, és Jamie elszunnyadt. A férfi szenvedélyes szeretettel nézte. Eleanor csendesen
felállt, és magukra hagyta őket.

Eleanornak könnyen sikerült elintéznie, hogy Harttal néhány nap múlva Edinburgh-ba
utazzanak, pontosan abba a házba, ahol az egyik High Holborn-i szobalány munkát kapott. Egy
bizonyos Mrs. McGuire volt a munkaadója, és Eleanor tudta, hogy Mrs. McGuire máris meghívta
őket – Skócia legfelkapottabb házaspárját – a következő nagy estélyükre.

Eleanor sokszor találkozott már Mrs. McGuire-rel. A hölgy a Nagy McGuire – a McGuire klán
fejének – a felesége volt, bár egy angol vikomt lányaként látta meg a napvilágot, és London úri
társaságában nevelkedett. Mrs. McGuire minden jel szerint imádta hegylakó urát, és edinburgh-
i mulatságaik messze híresek voltak.

Mrs. McGuire ráadásul jólelkű asszony volt, Eleanor boldogult édesanyjának barátnője. Eleanor
nagyon kedvelte. Még ki kellett azonban derítenie, hogy Mrs. McGuire miért vett fel olyan
szobalányt, aki korábban bordélyban szolgált.

Hart és Eleanor a hintóból szőnyegre lépett le Mrs. McGuire edinburgh-i háza előtt, amely a
hintótól a házig vezetett. Az egész utca leállt, hogy megbámulják a pompás hintót, a csodálatos
lovakat, Skócia leghíresebb férfiúját és újdonsült hitvesét, amint első közös kiruccanásukra
érkeznek.

Mrs. McGuire-t odafenn körülvették a vendégei, és egy molett, fekete hajú szobalány vette el
Eleanor köpenyét az előcsarnok viszonylagos nyugalmában. Amikor a szobalány elhaladt Hart
előtt, Hart megállt, a lányra mosolygott, és szégyentelenül kacsintott rá. A lány elpirult, de
ragyogó mosollyal viszonozta a kacsintást.

Eleanor meg akarta kérdezni, mit jelentsen ez, de Hart már a cimboráit üdvözölte, akik
magukkal sodorták a lépcső felé. Maigdlin pedig beterelte Eleanort egy pihenőszobába, hogy
rendbe hozhasson minden kárt, amelyet a rövid út okozhatott Eleanor hajában és ruhájában.

Mielőtt Eleanor eldönthette volna, mit gondoljon Hart nyílt összekacsintásáról a szobalánnyal,
maga a lány jött be a pihenőszobába, egyenesen Eleanorhoz lépett, és tökéletesen pukedlizett.

– Fenség.

Maigdlin úgy támadt rá, mint a kölykét védő nőstény medve. – Hogy van bőr a képeden! Nem
szólhatsz egy hercegnéhez az engedélye nélkül, tudatlan némber! Mit akarsz?

– Semmi baj, Maigdlin – intette le gyorsan Eleanor. – Joanna Brown, igaz? – A High Holborn-i
házból.

A lány ismét pukedlizett. – Igen, fenség. – Angol akcentusa van, méghozzá London sötétebb
negyedéből, állapította meg magában Eleanor. – Tudom jól, hogy rettenetes udvariatlanság, de
válthatnánk pár szót? Négyszemközt?
Maigdlin mélységes felháborodással meredt Joannára, de Eleanor megnyugtatóan felemelte a
kezét. – Persze. Maigdlin, lennél szívesen odakinn őrködni, hogy ne zavarjanak meg minket?

Maigdlin szemlátomást fel volt háborodva, de letette a hajkefét, amelyet Eleanor ládájából vett
elő, mereven pukedlizett, és kisuhant az ajtón, mint aki meg akarja mutatni Joannának, hogy
legalább egyiküknek van modora. Ha Eleanor ragaszkodott volna a szabályokhoz,
tulajdonképpen kirúgathatta volna Joannát, amiért egyáltalán közeledni mert hozzá. Eleanort
azonban sohasem érdekelték a szabályok, kivált akkor nem, ha akadályozták abban, amit tenni
akart.

– Sajnálom, fenség – szabadkozott Joanna, mihelyst kettesben maradtak. – De tudom, hogy

látta a kacsintást, és meg akartam magyarázni, nehogy esetleg félreértse.

Eleanor végigmérte a lányt. Joannának fekete haja és kék szeme volt, nem sokkal járt túl élete
virágján, legfeljebb harminc lehetett. Kedves mosolya volt, szeme elevenen csillogott.

– Rendben van – bólintott Eleanor. – De előbb én kérdezek. Mit tudsz a fényképekről?

A lány még szélesebben mosolygott. – Sok mindent, fenség. Tehát megkapta őket?

Eleanor megdöbbent. – Te küldted nekem a fényképeket? – A rossz helyesírású levélkékre

gondolt, mindig ugyanazzal az aláírással: Egy jótakarója. A szavak illettek az előtte álló, szívélyes
nőhöz.

– Jóságos ég! – álmélkodott Eleanor. – Az orromnál fogva vezettél. Miért küldted a képeket?

Joanna újra pukedlizett, mintha képtelen volna megállni, hogy ne tegye. – Mert tudtam, hogy a
képek elvezetik hozzá. S most látja, már a felesége, és az úr is sokkal jobban fest, hát nem? S
most a kacsintásról, fenség. Nincs annak semmi jelentősége. Őfensége azért csinálja, mert
jószívű ember. Csak amolyan jel, afféle tréfa kettőnk közt.

– Tréfa. – Eleanor most hallotta először Hartról, hogy jószívű ember. – Van valami köze a
fényképekhez?

Talán Hart mondta Joannának, hogy küldje el neki a képeket? Jellemző volna rá, hogy
meghökkentse és felheccelje Eleanort a képekkel, és közben úgy tegyen, mintha őt magát nem
érdekelnék. Hart Mackenzie komoly fejmosást érdemelt.

– Nem, nem – tiltakozott Joanna. – Az két külön dolog. Ha meghallgatja, fenség, szívesen
megmagyarázom.

Eleanor bólintott, uralkodva a türelmetlenségén. – Kérlek!

– A neveltetésem miatt vagyok ilyen nyílt, fenség. Londonban nőttem fel, a keleti részén, a
Szent Katalin Dokkok közelében. Az még nem is lett volna baj, de apám bugris semmittevő volt,
anyám se vitte semmire, hát koldusszegényen éltünk. Elhatároztam, hogy kikupálódom, jó
modort tanulok, és szobalány leszek Mayfairben, akár egy úri hölgynél is. Semmit se tudtam
tanulásról meg ajánlólevélről, annyira zöldfülű voltam még. De igyekeztem, és jelentkeztem egy
álláshirdetésre. A hölgy, aki felfogadott, Mrs. Palmer volt.

– Jóságos ég! – Eleanor sejtette, mi következik. – Nem tudtad, hogy kerítőnő.

– Nem én. Ahonnan én jövök, messziről megismerni a rosszlányokat, az utcán strichelnek meg
minden, és micsoda komisz nyelvük van! De Mrs. Palmer szépen beszélt, a háza meg nagy volt,
tele drága holmival. Akkor még nem tudtam, hogy vannak előkelő bárcások is, és azt hittem,
megfogtam az isten lábát. De mindjárt más lett, amikor fölvitt, ahol egy másik hölgy várt egy
hálószobában. Ha elmondanám, miket mondtak, mit akarnak tőlem, fenséged elájulna. Rossz
körülmények között nőttem föl, de a jót meg a rosszat mindig meg tudom különböztetni. Azt
mondtam, nem, bármennyit püföltek is, és Mrs. Palmer megfogott, aztán bezárt egy szobába.

Eleanor keze ökölbe szorult, Mrs. Palmer iránti szánalma, amely igen megfogyatkozott, miután
megtudta, mit tett Bethszel, most még tovább csökkent. – Sajnálom. Folytasd!

– Azon az estén Mrs. Palmer később kiengedett. Azt mondta, ki kell fürösztenie, mert jön a ház
ura. Azt gondoltam, a férjét érti, és el nem tudtam képzelni, ki vesz el egy ilyet. Ott voltam hát
kimosdatva, vadonatúj ruhában, és mondták, hogy be kell vinnem a dolgokat a teázáshoz. Hát
ez nem hangzott olyan rosszul, és bíztam benne, hogy Mrs. Palmer hátha viselkedni fog az ura
előtt. A szakácsnő összerakta a tálcát, megnézte, hogy minden takaros legyen, én meg bevittem
a szalonba. És akkor ott volt ő.

Eleanornak nem kellett megkérdeznie, ki volt ő. Az őrülten jóképű, gőgös, lenyűgöző Hart
Mackenzie.

– Sose láttam nála szebb férfit, és látszott, hogy gazdag is. Csak álltam az ajtóban, és tátott
szájjal bámultam, mint egy szamár. Úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát, pedig az ilyen
úriemberek észre se szokták venni a cselédeket. Nekem legalábbis ezt mondták. Azután leült a
szófára, Mrs. Palmer meg mellé, aki remegett és a fülébe búgott, mint holmi szerelmes kislány.
Azt mondta, tegyem le eléjük a tálcát. Ideges voltam. Biztos voltam benne, hogy elejtem a
porcelánt, aztán repülök. Mrs. Palmer nevetett, és azt mondta: Nézd, mit hoztam neked. Először
azt hittem, a teára gondol, azután rájöttem, hogy rám célzott.

Eleanor visszaemlékezett Mrs. Palmer szép arcán a fájdalomra, amikor bevallotta, hogy más
nőket is kerített, amikor attól félt, hogy Hart megunta. Csakhogy Joanna nem utcalány volt,
hanem naiv, fiatal nő, aki jobb életet szeretett volna. Eleanor most még kevésbé sajnálta a
megboldogult Mrs. Palmert.

– Meg kell mondanom, fenség, majdnem elejtettem az egész tálcát – folytatta Joanna. –
Ökölcsapásként ért, hogy Mrs. Palmer azért vett föl, hogy az ura szajhája legyek. Tudja, akkor
még mindig azt gondoltam, hogy a férje. Sírni szerettem volna, hazafutni vagy rendőrért hívni.
De Mrs. Palmer megragadott, és a fülembe súgta: Herceg. Azt teszed, amit mond, vagy nagyon
megbánod. Megrémültem. Hittem neki, mert az arisztokraták azt teszik, amit akarnak, nem
igaz? Ismertem egy legényt, aki egy ilyen szolgája volt, és az úr mindig megverte, ha rossz
kedvében találta, akkor is, ha amúgy egyáltalán nem haragudott rá. Biztos voltam benne, hogy
Mrs. Palmer igazat mond, és nagyon citeráztam. Akkor őfensége megint végigmért, és azt
mondta Mrs. Palmernak, hogy menjen ki a szobából. Kiment, bár nem tetszett neki, de már
akkor észrevettem, ha ez az úr csettint, Mrs. Palmer ugrik. Szóval kiment, és becsukta az ajtót.
És ott volt őfensége, ült a szófán, és nézett engem. Tudja, hogy bír nézni. Merőn, mintha
mindent tudna az emberről, minden titkát, még azt is, amiről maga se tud.

Eleanor tudta. Ismerte az átható aranytekintetet, a higgadtságot, Hart meggyőződését, hogy

uralkodik mindenkin, aki a szeme elé kerül.

– Valóban.

– Szóval ott álltam. Na, Joanna, most megkapod, gondoltam. Megesett lány leszek, sose kapok
már jó helyet, szajha leszek egész életemben. És ezzel vége. Őfensége csak nézett, aztán
megkérdezte a nevem. Megmondtam, hazudni nem volt értelme. Aztán megkérdi, honnan
jöttem, ez-e az első helyem, mi ütött belém, hogy munkát vállaltam Mrs. Palmernál. Mondtam
neki, hogy nem tudtam Mrs. Palmerről, csak amikor már a házban voltam. Mérges volt, nagyon
mérges, de valahogy nem énrám. Őfensége azt mondta, maradjak, ahol vagyok, az íróasztalhoz
ment, és elővett valami papírt. Leült, és írni kezdett valamit, én meg álltam üres kézzel, nem
tudtam, mit csináljak. Ő befejezte, odajött hozzám, átadta az összehajtott levelet. Ezt elviszed
egy hölgy ismerősömhöz a South Audley Streetre – mondta. – Erre ráírtam az utasításokat.
Kimész ebből a házból, fogsz egy bérkocsit, megmondod, hogy vigyen oda. Megmondod a
házvezetőnőnek a South Audley Streeten, hogy adja át a levelet a ház úrnőjének, és ne hagyd,
hogy elküldjön. Aztán adott pár shillinget. Nem akartam elvenni, de azt mondta, kell a
bérkocsira. Azt mondta, fel se menjek már a holmimért, már amim volt. Kicsit féltem, hová küld
egy ilyen ember, de rám nézett, és azt mondja: Az egy úri hölgy, Mrs. McGuire, igazi úrinő, és
jólelkű. Ő majd gondod viseli. Sírni kezdtem, és köszönni, hogy ilyen kedves. Ő az ajkára tette az
ujját, és rám mosolygott. Látta őfenségét mosolyogni. Mint a napsütés eső után. És azt
mondta… sose felejtem el a pontos szavait… Ne mondd el senkinek, hogy kedves vagyok.
Tönkretenné a hírnevem. Csak én fogom tudni meg te. Ez lesz a titkunk. És kacsintott, mint ma,
amikor bejött.

– Még akkor se voltam biztos benne, mert sose hallottam erről a Mrs. McGuire-ről. Fura játékot
is játszhatott volna velem. De úgy tettem, ahogy mondta. Még le is kísért az előszobába, ki a
főbejáraton. A hátsó ajtón kellett volna kimennem, cseléd lévén, de ő azt mondta, nem akarja,
hogy átmenjek a konyhán.

– Mrs. Palmer kijött, miközben ő lefele vitt a lépcsőn. Ő kissé az ajtó felé lökött, és Mrs. Palmer
felé fordult. Nagyon dühös volt. Valami szörnyűt kiabált, azt kérdezte Mrs. Palmertől, mi ütött
bele, és Miért gondolsz annyira romlottnak, hogy megbecstelenítek egy ártatlant? Mrs. Palmer
sírt és kiabált, és azt mondta, nem tudta, hogy ártatlan vagyok, ami hazugság volt, mert meg is
kérdezte. Kirohantam a házból, az ajtó becsapódott mögöttem, és többet nem hallottam.

– Bárhová mehettem volna a shillingekkel, ahová csak kedvem tartotta, de úgy döntöttem,
elmegyek bérkocsival a South Audley Streetre, és mindenesetre átadom a levelet Mrs.
McGuire-nek. – Joanna széttárta a karját. – És most itt vagyok.

A történet jellemző volt Hartra – elképesztő érzékkel rendelkezett az emberekhez, hogy kinek
van szüksége segítségre, kit kell kézben tartani. Így jutott ilyen magasra, gondolta Eleanor, így
lett a kölyökből, akit az apja rendszeresen vert, olyan férfi, aki tudja, kivel kell gyengédnek lenni
és mikor.

– Még mindig nem mondtam el mindent – folytatta Joanna. – Legközelebb akkor láttam
őfenségét, amikor meglátogatta Mrs. McGuire-t, aki jóságos hölgy, pont, ahogy őfensége
mondta. Amikor elvettem a kabátját, mondani akartam neki valamit, de ő megint az ajkára tette
az ujját, és kacsintott. Én visszakacsintottam, ő meg elment. Ez amolyan jel lett közöttünk, én
azt jelzem, hogy köszönöm, ő meg azt, hogy titkolja a jótetteit. Soha, senki nem vette még
észre, csak fenséged ma. Ami érthető, hiszen a felesége. Mindent el akartam mondani erről,
nehogy félreértse. És már én is férjnél vagyok – fejezte be büszkén Joanna. – És van egy fiam,
ötéves, nagy csibész.

Eleanor hallgatott, miután Joanna befejezte, végiggondolta a történetet.

– A fényképekről nem beszéltél. Hogyan jutottál hozzájuk? Hart maga adta neked őket?

– Őfensége? Nem. Semmit se tud róluk. Úgy négy hónapja kerültek hozzám, karácsony táján.
– Hozzád kerültek?

– Postán. Egy kis csomagban jöttek, és meg kell mondanom, elpirultam, amikor kinyitottam.
Jött velük egy cédula is, hogy küldjem el őket fenségednek.

Eleanor szeme összeszűkült. – Ki írta?

– Nem tudom. De azt írta, hogy küldjek egyszerre egyet vagy kettőt, februártól kezdve. Tudtam,
kicsoda maga, mindenki tudja, és gondoltam, bajt nem csinál. Őfensége mindig olyan
szomorúnak látszik, és arra gondoltam, talán maga elmegy hozzá, és megmutatja a képeket, és
ő mosolyogni fog. És lássa? Feleségül is vette.

– De mi van a többi képpel? – kérdezte Eleanor, mert a kíváncsisága nem csillapodott. – Miért
adták el őket egy boltnak a Stranden?

Joanna értetlenül nézett Eleanorra. – Többi kép? Többről nem tudok. Nekem nyolcat küldtek,
én meg azokat küldözgettem magának.

– Értem. – Eleanor végiggondolta az események menetét. Hart tavaly júniusban jelentette be

Ascotban a családjának, hogy nősülni szándékozik. Joannának karácsony tájt küldték el a
képeket, hogy kezdje el továbbküldeni őket Eleanornak februárban. Eleanor Londonba sietett,
hogy találkozzon Harttal, aki elkezdte a csábítást, és Eleanor most már a felesége volt.

Hart tervezte el az elejétől a végéig? Eléggé körmönfont volt hozzá.

– Honnan tudod, hogy nem maga őfensége küldte a képeket?

Joanna vállat vont. – Más volt a kézírás. Láttam a levelet, amit Mrs. McGuire-nek írt.

Hart lehetett annyira ravasz, hogy mással íratta a cédulát, akinek nem árulta el, mire való ez az
egész. Eleanornak ki kell faggatnia Wilfredet.

– Honnan tudtad, hogy Londonba mentem? – kérdezte. – Ott kaptam a második fényképet,
őfensége házában.

– Mrs. McGuire mondta – felelte Joanna. – Mindenkit ismer. A londoni barátjai írták neki, hogy
maga meg az apja őfensége vendégei a Grosvenor Square-en. Teát szolgáltam föl egyik délután,
amikor Mrs. McGuire fölolvasta a levelet az urának.

Bárki küldte is a képeket Joannának, rejtély maradt, bár talán nem olyan nagy rejtély. Lehet,
hogy Hart teljesen ártatlan, de szerette úgy irányítani a dolgokat, hogy a számára kedvező
eredményhez vezessenek, így azután Eleanor kénytelen volt gyanakodni rá. Ez az ember meg
fogja őrjíteni. De hát Hartra éppen az volt a jellemző, hogy megőrjítette az embereket.

– Köszönöm, Joanna. – Eleanor felállt, megfogta Joanna kezét, és gyors csókot nyomott a
megdöbbent nő arcára. Azután a táskájába nyúlt, és kivett néhány aranyat.

Joanna tiltakozásul felemelte mindkét kezét. – Nem, fenség, nem kell adnia nekem semmit. Érte
tettem. Meg magáért. Kell neki valaki, aki vigyáz rá, hát nem?

– Ne légy csacsi! Van egy kisfiad. – Eleanor megfogta a szobalány kezét, a tenyerébe nyomta az
érméket, és ismét megcsókolta az arcát. – Áldjon meg az Isten!

Azzal kisietett a szobából, maga mögött hagyva Maigdlint és Joannát egyaránt, hogy
megkeresse a férjét.
Hart otthagyta az ír önrendelkezésen vitatkozó csoportot, amely éppen azt bizonygatta, hogy az
írek buták ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzanak, és a kártyaszoba felé indult. Forrt a vére. A
kártyaasztalok, a számok és esélyek játékai majd lecsillapítják. Megértette, miért szeret Ian
elmerülni a számsorokban – a számokban olyan tisztaság van, amely megnyugtatja az elmét.

Hallotta a háta mögött Eleanor könnyű lépteit, azután meghallotta tiszta hangját.

– Csaló vagy, Hart Mackenzie.

Hart megfordult. Egyedül állt Eleanorral a kis folyosón. Nevetés, férfihangok és füst hallatszott
az egyik végében lévő kártyaszobából, női csivitelés a másik végén lévő szalonból.

– Csaló? Most miről beszélsz, kis csibész?

Eleanor lassan ment oda hozzá, csípője ringott turnűrös ruhájában. Az arca kipirult volt, a szeme
szikrázott. – Alávaló és rafinált csaló.

Hart a homlokát ráncolta, de Eleanor szenvedélyes mosolya és az, ahogyan odalépett hozzá,
felébresztette a vágyát.

Felébresztette? Hiszen soha nem szűnt meg.

– Tudom, hogyan került ebbe a házba dolgozni Joanna – mondta Eleanor. – Mindent elmondott.

Hart emlékezett, hogy a szobalány oly sok esztendővel ezelőtt hogy állt előtte remegve és
rémülten. Magánkívül volt a félelemtől. Angelina megpróbálta megkísérteni Hart étvágyát, mint
mindig, de Joannával elszámította magát.

Hart vállat vont. – Nem volt odavaló, ártatlan volt, nem rakhattam ki az utcára. Miért volnék
ettől csaló?

– Kilmorgan keményszívű hercege. Mindenkinek reszketni kell tőle.

– Mennyi sherryt ittál, El? – Hart szerette volna végighúzni az ujját az asszony ajkán, le a
nyakán, egészen az estélyi ruhából szabadon kikandikáló kebléig.

– Jót teszel, azután könyörögsz neki, hogy el ne mondja senkinek, nehogy megtudják az
emberek, hogy van szíved.

– A könyörgés azért túlzás. – Azért mondta Joannának, hogy ne beszéljen, hogy megvédje a lány
jó hírét. A világ könyörtelenül bánt azokkal a fiatal nőkkel, akik közel kerültek a félvilághoz,
akkor is, ha nem a saját hibájukból történt. Aki átlépte a határt, annak nem volt visszaút. Mrs.
McGuire volt a jószívű. Hart kérésére felvette Joannát, és nem kérdezett semmit.

Férfiak jöttek ki a kártyaszobából. Hart megragadta Eleanor karját, és gyorsan felterelte a

következő emeletre. Az urak nem látták őket, továbbmentek a szalonba, hogy üdvözöljék az ott
lévő hölgyeket.

Hart kinyitotta a lépcsőhöz legközelebb lévő ajtót, és betolta Eleanort az ajtón. Egy kis szalon
volt, amelyet egyetlen gázlámpa világított meg, és Mrs. McGuire személyzete szemlátomást itt
tárolta a vendégek kabátjait.

– Semmit se mondj Joannáról! – kérte Hart. – A lány érdekében.

Eleanor elhúzta a kezét Hart szorításából. – Nem állt szándékomban. Nem kellett volna
idecipelned, hogy erre kérj. A fülembe súghattad volna.

– Muszáj volt.

– Menekülsz a bőbeszédű uraktól? – kérdezte azzal a bizonyos halvány mosollyal Eleanor. –

Még félórája sem vagyunk itt.

A fárasztó vita elkerülése csak az egyik ok volt. Hart hirtelen lebírhatatlan vágyat érzett, hogy
kettesben legyen Eleanorral, és Mac városi háza, ahol éjszakáztak, túlságosan messze volt.

– Most, hogy egyedül vagyunk – mondta Eleanor –, elárulom, hogy Joanna küldte nekem a
fényképeket.

Hart döbbenten megállt. – Joanna? Honnan szerezte őket? Lopta Mrs. Palmertól? – Ha Joanna
valahogy megtalálta volna a nevetséges képeket, amíg Mrs. Palmernál volt, vajon olyan
rémülten nézett volna-e Hartra?

Eleanor gyanakvóan összehúzta a szemét. – Te adtad a képeket Joannának?

– Nem. Miért adtam volna?

– Egy kis magánjátszma?

Hart a fejét rázta. – Ezúttal nem.

– Hmmm. – Eleanor karba fonta a kezét, kétkedve fürkészte Hartot.

– Most mit csinálsz? – kérdezte Hart.

– Gondolkodom, higgyek-e neked, vagy sem.

– Higgy, amit akarsz! – Hart nem bírt tovább várni. Karjával átfogta az asszony derekát, és
magával húzta egy karszékig, amely érdekes ötletet adott neki. A gondosan összehajtogatott
kabátokat ledobta a padlóra.

– Hart, nem lenne szabad…

– Szabad. Hogy van a karod?

– Sokkal jobban. De hiszen tudod. Naponta háromszor megkérdezed.

– Miattam sebesültél meg – érvelt Hart. – Naponta ötször is megkérdezném, ha annyiszor

találkoznánk. Most gyere ide!

– Miért? Mit akarsz tenni?

Hart megragadta az asszony kezét, mielőtt elhátrálhatott volna, és hirtelen magához húzta. –
Nagy veszélyt jelentett számodra, amikor rám mosolyogtál az előbb odalenn.

Mintha szeretné Hartot. Mintha kívánná. Hart megérintette Eleanor ajkát.

Eleanor egészen kicsit elhúzódott. – Mi van, ha bejön valaki?

Hart mosolyba fojtotta az izgalmát. – Mi van?

– Ó! – Hart látta, hogy Eleanor szenvedélye fellángol. – Értem.

– Fordulj meg! – utasította Hart.

Hart gyorsan megtalálta a kapcsokat, amelyek a szoknyákat az ingvállhoz rögzítették, és

kikapcsolta őket. Felemelte a szoknyát és az alsószoknyákat, kikötötte a turnűrt tartó
szalagokat. Az alatt Eleanor finom bugyogót viselt, Hart felesége nem hordott már kopott
alsóneműt. Hart gyorsan megszabadította az asszonyt a bugyogótól is.

Leült a karszékbe, Eleanort elfordította magától, felhúzta a szoknyáját, és Eleanort az ölébe

ültette. Eleanor meglepetten kapkodott levegő után, de olyan nedves volt, hogy Hart
egyenesen belécsúszott.

Igen. Hart félrebillentette az asszony fejét, lecsupaszítva a nyakát és a vállát, miközben az

ingváll rajta maradt. A szatén mélyen lecsúszott Eleanor keblén, éppen olyan ibolyakék volt,
mint Eleanor szeme. Hart egy kicsit kóstolgatta a nyakát, magába szívta az illatát.

Eleanor vonaglott, szemlátomást élvezte, ahogy Hart mozgott benne. Hart hagyta játszadozni, ő
meg az asszony fürtjeivel játszott, a nyakát csókolgatta.

Hart úgy állította a széket, hogy láthassa magukat a szemben álló, nagytükörben. Eleanor
behunyta a szemét, de Hart élvezte a látványt, ahogy az asszony lába az ő barnább lábára
fonódik, feje a vállán pihen, a hajfürtjei kígyóként tekerőznek a mellkasán, no meg annak a
pontnak a látványát, ahol egyesültek.

Nézhette, ahogy Eleanor élvezi a gyönyört, amelyet nyújt neki, keblének minden rezzenését,
szájának minden rándulását, kezének minden mozdulatát, amint az ő combjára támaszkodott.
Gyönyörű, gyönyörű látvány volt.

Nem kellett hozzá sok idő, ahogyan Hart sejtette, és Eleanor eljutott a gyönyör csúcsára. Hart az
asszony két lába közé nyúlt, és gyengéden simogatta.

Eleanor tágra nyitotta a szemét, és örömében felkiáltott. Hart kiáltása visszhangzott rá, Eleanor
neve maga volt a boldogság Hart ajkán.

Eleanor sóhajtva dőlt hátra, Hart pedig szorosan átölelte. Soha nem engedi el. Túlságosan
becses számára.

Megérintette az asszony karján lévő, hála az égnek, immár kisebb kötést, és megesküdött, hogy
soha többé nem hagyja, hogy Eleanornak bántódása essék.

Eleanor házasságának első, békés napjai véget értek, amikor Hartnak vissza kellett utaznia
Londonba. Távirat érkezett Kilmorganbe David Flemingtől, és Hart máris ment. Ideje volt
dolgoznia, és Eleanor tudta, hogy mostantól keveset fogja látni.

Hart tartotta a szavát, utasította Wilfredet, hogy amint lehet, telepítse át Eleanort Londonba.
Hart hosszú csókja a búcsúzásnál arra utalt, hogy sokkal több is lesz, mihelyt Eleanor
megérkezik a Grosvenor Square-i házba, azután már ott sem volt.

Eleanornak sokkal több dolga volt, semhogy a férje hiányán bánkódhatott volna, és a kettejük
elutazása közti napok repültek. Eleanor nemcsak azért volt izgatott, hogy végre újra látni fogja
Hartot, hanem készült a ház berendezésének felújítására is. A Grosvenor Square-i kúria
nagyjából ugyanúgy maradt, mint amilyen akkor volt, amikor még Hart apja élt ott, és Eleanor
eltökélte, hogy új életre kelti. Bálokat, estélyeket, kerti ünnepségeket fog rendezni a saját
vendégei számára, és jó lenne minél előbb.

Eleanor Iannel és Bethszel meg a két gyerekükkel és Ainsleyvel meg a pici lányával, Gavinával
utazott Londonba. Mac és Isabella a három gyerekükkel már korábban elutaztak, hogy
belevessék magukat Isabella társasági életének forgatagába. Cameron visszament délre a
lovaihoz, Daniel meg Edinburgh-ban maradt az egyetemen.

Hartnak volt egy magánvagonja, amelyet a vonat végére kapcsoltak Edinburgh-ban, és Hart
természetesen mindig fényűző körülmények között utazott. A szalonkocsiban legalább le
lehetett kötni a három eleven csemete figyelmét. Eleanor segített, élvezte a feladatot.

Szívében titkos reménnyel leste őket. Késett a ciklusa, ami azt is jelenthette, hogy gyermeke
fogant, de lehet, hogy nem jelentett semmit. Eleanor nem esett teherbe, amikor évekkel
korábban Hart szeretője volt, és most jóval idősebb volt már.

A londoni Euston állomás zsúfolt volt, amikor megérkeztek, annyian utaztak az országban egyik
helyről a másikra. A vonat befutott üres helyére, Hart vagonja volt az utolsó a sorban.

Eleanor örült, hogy kiszállhat, unta már a túlpárnázott kényelmet. Talán a vagont is át kellene
rendeznie.

Úgy volt, hogy Hart kijön elé a pályaudvarra, hát dobogó szívvel lépett a peronra. Hart
bizonyára felkapja, és megcsókolja majd – az sem érdekli, ha látja egész London. Ő pedig meg
fogja súgni neki, mihelyt lehet, hogy a karja sokkal jobban van.

Beth és Ainsley a gyerekek dadáival maradtak, hogy mindenkit elrendezzenek, Ian védőn állt
mellettük. Eleanor nem bírt várni. Elnézést kért, alig várta, hogy meglássa Hartot, és
hazamenjenek.

Eleanor felemelte kis bőröndjét, és elindult végig a peronon, nem véve tudomást se a
hordárokról, se a herceg szolgáiról, akik megbotránkozva nézték, hogy ő maga viszi a
csomagját. Megpillantotta Mac nagy testét a tömegben a pályaudvar központi részén, a vállán
ült Aimee, mellette Isabella. A kicsik sehol, tehát biztosan otthon hagyták őket Westlock
dadával. Aimee biztosan ragaszkodott hozzá, hogy kijöjjön.

Hart sehol. Eleanor próbált nem elkeseredni. A férjének most sok dolga volt, és valamilyen
válság akadályozhatta meg, hogy otthagyja a Whitehallt. Biztosan ezért jött helyette Mac.

Eleanor a peronokon és a tömegen át integetett Isabellának, és Isabella meg Aimee

visszaintegettek. Eleanor gyorsan továbbment a főperon felé. Szinte érezte Isabella ölelését és
csókját, látta Mac széles mosolyát, hallotta zengő baritonját.

Milyen nagyszerű egy ilyen család tagjának lenni – ilyen nagy, kiszámíthatatlan család tagjának,
amelynek az ő férje a feje. Eleanor még jobban sietett, szinte szaladt.

Amikor közelebb ért hozzájuk, Eleanor meglátta a peron végén belépni a pályaudvarra Hart
Mackenzie senkivel össze nem téveszthető alakját. Vele volt a magas David Fleming, és
szokásuk szerint vitatkoztak. Nyomukban az ökölvívó testőrök.

Eleanor ellenállt a kísértésnek, hogy egyenesen Harthoz fusson, megállt megölelni Isabellát és
Macet.

– Ott van Ian – nézett át a peronok fölött Mac. Beárnyékolta a szemét. – Mit művel?
Ian a peron szélén állt, két peronnal odébb, ahol a vonatuk megállt. Valamit nagyon nézett a
váróterem mellett, de Eleanor hiába követte a tekintetét, nem tudta kivenni, hogy mi ragadta
meg Ian figyelmét.

Tekintete visszavándorolt Hartra, és Isabella nevetett. – Menj csak! Kell neki, hogy legalább
valaki örüljön, amikor meglátja.

Mac kivette Eleanor kezéből a bőröndöt, az asszony megköszönte, és a tömegben igyekezett

Hart felé furakodni. Annyi ember, annyi kalap és cilinder, annyi turnűr és összecsukott napernyő
meg esernyő, amelyeken át kell verekednie magát. Muszáj mindenkinek éppen ma itt lennie?

Hart a tömeg fölé magasodott, Fleming lemaradt. A kettejük közti távolság ellenére Hart és
Eleanor tekintete találkozott. Eleanor átmelegedett, boldog volt.

Azt látta, hogy Hart megáll, megfordul, a homlokát ráncolja, kezét a szájához emeli, és Ian nevét
kiáltja. Eleanor Ian felé fordult, és leesett az álla, mert Ian leugrott a peronról, átfutott a
síneken, felmászott a következő peronra, leugrott a következő sínpárra, mit sem törődve a felé
zakatoló óriás gőzmozdonnyal.

Beth látta, és felsikoltott. Hart egyre kiabált. Ian felugrott a következő peronra, másodperceken
múlt, és repült a szoknyája, ahogy Hart felé futott.

Eleanor balján hangos zaj hallatszott, kis híján elnyomta a beálló mozdony fékjeinek csikorgását.
Eleanor elfordította a fejét, robbanást hallott, hatalmas füstfelhőt látott, törmelék és üveg
repült szét, és elborította az egész peront meg az ott lévő embereket.

Eleanor érezte, hogy a teste hátralökődik. Egy vastag gyapjúkabátot viselő férfinak vágódott,
azután elterült a peronon. A széle felé gurult, látta közeledni a mozdony vaspofáját, hallotta a
gőz szörnyű sziszegését és a fém csikordulását a fémen, amint a vonat igyekezett megállni.

Tizenkilencedik fejezet
Az utolsó pillanatban Eleanornak sikerült megállítania vad gurulását, és ellöknie magát a peron
szélétől. A mozdony elsiklott mellette, Eleanor pedig a hasán feküdt, próbált levegőhöz jutni.

Sikoltásokat hallott, füstszagot érzett, látta, hogy tégla, kő és üveg záporozik a tömegre, mint
megannyi puskagolyó. Tompán hallotta, hogy Mac káromkodik, Isabella pedig kétségbeesetten
az ő nevét kiáltozza.

Eleanor alig látva, kínkeservesen feltápászkodott. Körülötte emberek hevertek jajgatva, sírva,
mások ugyanúgy próbáltak felállni, mint ő. A füstön át arra a helyre pillantott, ahol Hart állt a
robbanás előtt, alig félméternyire a robbanástól, de nem látta őt.

Az Eleanor melletti vonat épségben volt, csak néhány ablaka tört ki, és ijedt utasok néztek ki. A
peronokon túl, a sűrű levegőn át megpillantotta Betht és Ainsleyt, akik felé futottak, miközben
a rémült dadák hátramaradtak a gyerekekkel.

Eleanor előretörtetett, nem véve tudomást Macről és Isabelláról, és összeszorult a szíve, amint
a férje valamiféle nyomát kereste.

– Hart! – kiáltotta. Tölcsért csinált a kezéből, a szemét nemcsak a füst csípte, hanem a könnyek
is. – Hart!
Csak sietett előre, egyre erősebbnek érezte magát, végül már futott.

– Hart! – A háta mögött Beth sikoltott fel élesen. – Ian! – Mert Ian is eltűnt.

Eleanor észrevette, amint Hart testőrei eszeveszetten átverekszik magukat a tömegen.

Kutattak, kerestek mindenfelé, de Hartot nem találták.

Eleanor keze-lába jéghideg lett a félelemtől. – Hol van? Hol van? – kiáltotta a hozzá legközelebb
álló testőrnek.

A férfi a fejét rázta. – Pontosan ott volt. Pontosan ott. – Vastag ujjával a peronnak arra a
pontjára mutatott, amelyik megszűnt létezni. A vasútállomás fala is kidőlt, az árusok kocsijainak
darabjai szanaszét hevertek a törmeléken.

Eleanor a romhalmazhoz rohant, kezdte széttúrni a köveket. A keze túlságosan kicsi volt, a
kesztyűje vékony. A bőr széthasadt, vérzett a keze. A testőr nekiállt segíteni, aztán a többi
ember is.

Egy kéz bukkant elő, mintegy az életért kapva. A testőr odébb tolta a követ, benyúlt, és
előhúzta az illetőt. Egy idősebb nő volt, az árusok egyike. Eleanor nyakába borult, Eleanor pedig
átölelte, simogatta a hátát.

Mac ért oda, teli torokból harsogva a füstben és a porban. – Hol van Hart? Hol van Ian?

Eleanor csak a fejét rázta. Forró könnyek patakzottak az arcán, és tovább ölelte az árusasszonyt,
nem tudott vigaszt nyújtani.

Mac nekiállt szétkotorni a törmeléket. Nyersen, ordítva adta ki a parancsokat, és az emberek

sietve engedelmeskedtek. Egyszerre csak ott volt Eleanor mellett Isabella, aztán Beth. Beth sírt,
pedig próbálta visszafojtani.

– Látta, hogy valami nem stimmel – mondta Beth. – Rohant, hogy figyelmeztesse Hartot. Hogy
segítsen rajta.

Ainsley ért oda hozzájuk, átkarolta Beth derekát. – El, Beth, menjünk innen! Lehet, hogy még
nem múlt el a veszély.

Eleanor a fejét rázta. – Úgy volt, hogy Fellows felügyelő mindet letartóztatja. Mindet megtalálja.

– Úgy is történt – felelte Isabella. – Tele voltak vele az újságok. De mindig akadnak újabbak. –
Könnyes szeme haragosan szikrázott.

– Nem mehetek – ellenkezett Eleanor. – Nem bújhatok el, amikor itt emberek sebesültek meg.
Segítenem kell rajtuk. Vidd haza Betht és a gyerekeket! – Maradnia kellett. Tudnia kellett, hogy
Hartnak semmi baja.

Egyre csak azt várta, hogy óriásként támadjon fel hamvaiból, parancsokat kiáltson, vegye át az
irányítást. És vele együtt Ian, akinél rugalmasabb embert nem ismert. De – semmi.

Emberek jöttek, fehér kötényes nők, sötét ruhás férfiak, siettek segíteni. Eleanor átadta a
megmentett asszonyt egy nővérnek, és a romok között heverő újabb szerencsétlenekhez
fordult. Mac és a testőrök szedték le a köveket, hozzájuk munkások és a pályaudvar más
dolgozói csatlakoztak.
Ainsleynek végre sikerült rávennie Betht, hogy menjen vele, a gyerekeket a dadák már
biztonságba helyezték, a pályaudvar túlsó végén át távozva. Aimee-t Isabella vitte a másik két
asszony mögött, akik egymást átkarolva mentek. Eleanor, egyedül maradva, segített az
ápolónőknek – köveket emelt, fogta az embereket, vigasztalta őket, bekötötte sebeiket.

Egyszerre csak megpillantott egy férfit, aki futva közeledett, és mind alkatában, mind
megjelenésében Hartra hasonlított, és Eleanornak majdnem megállt a szívverése. De nem Hart
volt az, hanem Fellows felügyelő. Mac odament hozzá, együtt szemlélték a romokat és a
tömeget.

Eleanor folytatta a munkát, segített, próbálta nyugtatgatni az embereket, lelket önteni beléjük.
Az állomás kezdett kiürülni, a sérülteket elszállították, a többiek segítettek átkutatni a romokat.
A törmelék alatt további, még élő és lélegző embereket találtak, hála istennek.

Hart és Ian sehol. Amikor a pályaudvarra ráborult az est sötétje, a peronon nagy lyuk tátongott.
A törmelékkel félig teli lyukból bűz áradt. Mac Fellows felügyelővel kierőszakolta, hogy
hozzanak felszerelést, és leástak a lyuk mélyére és az alatta lévő csatornába.

Hartot és Iant azonban nem találták meg, nyomuk sem volt.

Hart nem kapott levegőt. Fuldoklott, és valaki verte, ütések záporoztak a hátára meg a bordáira.

Ne kiabálj! Ne tudja meg, mennyire fáj!

Nagyon fontos volt Hartnak, hogy az apja soha ne lássa megtörni, soha ne győzzön. A herceg azt
akarta, hogy Hart a rabszolgája legyen, hogy teljesítse minden kívánságát, bármilyen
jelentéktelen vagy gonosz volt is.

Soha. Ha agyonver, akkor sem leszek a tulajdona.

Az öreg herceg sohasem próbálta Hartot vízbe fojtani. Csupán ütötte, általában nyírfavesszővel
vagy bőrszíjjal, de ha a szabadban voltak, bármilyen, kellően erősnek látszó faággal.

A fejében kavargó fájdalmon és ködön át Hart mégis tudta, hogy van valami – valami jó –, amire
emlékeznie kell. Valami, amibe belekapaszkodhat, ami segít. Amitől átmelegszik a szíve, hiába
fogja körül nyirkos hideg.

Hart kinyitotta a szemét. Legalábbis azt hitte. Csak sötétséget látott.

A verés folytatódott. Hart ködösen emlékezett rá, hogy egy puskacső fölött néz az apja dühtől
vöröslő képébe, aztán a puska nagy robbanással elsült. A hang még Hart fülébe csengett. Az
apja meghalt? Hart nem emlékezett.

Hart gyomra felkavarodott, és négykézlábra állt, hogy hányjon. Ott maradt, fuldokolva és
öklendezve, de legalább az apja nem ütötte már.

Fülében nem szűnt a harsogás. Hart nem tudta, hogy került erre a sötét helyre, de abban biztos
volt, hogy az apjának köze van hozzá. Élve eltemetlek, kölyök. Talán akkor tiszteletet tanulsz.

Erős szagot érzett az orra alatt, hideg, sima peremet az ajkán, majd perzselő folyadékot a
szájában. Hart köhögött, és nyelt. A folyadék végigmosta a torkát, lecsúszott a gyomrába, és egy
kicsit jobban lett.
Az íz ismerős volt. – Mackenzie-whisky – krákogta.

A kéz, amely tartotta, nem lehetett Hart apjáé. Az öreg soha nem adott volna gyógyító kortyot a
whiskyjéből, kivált nem ilyen jót. Ez a félretett készletből való volt, amelyet csak a Mackenzie-k
ittak.

– Hol a pokolban vagyok?

– A föld alatt – szólalt meg mellette egy bariton. – Az egyik középszintű gyűjtőcsatornában.

– Az egyik miben?

– Középszintű gyűjtő…

– Elsőre is hallottalak, Ian. – Hart tudta, hogy a legifjabb öccse van vele a sötétben. Senki más
nem magyarázná el a pontos helyzetüket ilyen türelmesen, addig ismételve, amíg Hart meg
nem érti.

Hart megdörzsölte fájó fejét, valami nedveset érzett, ami a fájdalomból ítélve, vér is lehetett. –
A csatornában, mi? Két skót belefullad az angol szennybe. Az első képviselői éveimet a
csatornázási bizottságban töltöttem. A Trágyabizottság, úgy hívtam.

Csend. Iannek fogalma sem volt, miről beszél Hart, nem is érdekelte.

– Ki kell jutnunk innen. – Hart kinyújtotta a sötétben a kezét, és öccsének meleg, erős karját
tapintotta ki. – Mielőtt apánk ránk talál.

Újabb csend. Ian megérintette Hart kezét. – Apánk halott.

Hart mintegy gyorsítva újra látta a puskacsövet, hallotta a lövést, látta az apját összerogyni.

Én lőttem le. Megöltem.

Megkönnyebbült. – Hála az égnek! – sóhajtotta. – Hála az égnek!

Újabb emlékei tértek vissza, főként az a jó, meleg érzés, amely eltöltötte a szívét. Ám az
emlékkel jött a félelem is.

– Eleanor. Biztonságban van? Láttad? Ian, biztonságban van?

– Nem tudom. – Hart aggodalmat hallott ki Ian általában monoton hangjából. – Láttam, amikor
a fickó letette a bombát. Próbáltalak elérni, hogy ellökjelek az útjából, aztán lett ez a lyuk, és
beleestünk. Beth túlságosan messze volt a robbanás középpontjától, Ainsley, Mac és Isabella is.
Azt hiszem, Eleanor is.

– Azt hiszed?

– Te voltál hozzá a legközelebb. Téged kellett, hogy elérjelek.

Hart hallotta Ian hangjában a pánikot. Ilyenkor megzavarodott, és vagy dühöngeni kezdett, vagy
ismételgetni valamit, és nem tudta abbahagyni. Hart érezte most is, hogy kétségbeesésében Ian
előre-hátra hintázik.

Hart amennyire csak tudott, felnyúlt, és Ian vállára tette a kezét. – Ian, semmi baj. Élek. Élsz.
Igazad volt. Ha azt mondod, Eleanor messze volt, nyilván úgy is volt. – Erőltetetten felnevetett.
– Fogadni mernék, hogy pontosan ki tudod számolni a robbanás pályáját és hatósugarát.
– Tudnom kell a robbanóanyag súlyát és típusát. – Ian még mindig ringatózott, de már
lassabban. – A szagából ítélve dinamit, néhány rúd. A csomag kicsi volt.

– Vissza kell mennünk, el kell kapnunk a gazembert – mondta Hart. – Hátha van nála még egy
kis dinamit.

– Meghalt – vetette ellen Ian. – Nem ment el a bomba mellől. Meggyújtotta, és ott maradt.

– Édes Istenem, ments meg minket az őrültektől! – Hart ismét négykézlábra állt, azután
megpróbált felállni, majd elfojtott egy káromkodást, amikor beverte a fejét az alacsony
kőmennyezetbe. Elterült, szédült. A szédülés nem akart megszűnni.

Ian lenyomta Hartot. – Másfél méteres belmagasság, amíg el nem érjük az esőpadot.

– Ezt honnan az ördögből tudod? – kérdezte Hart.

– Megtanultam a London alatti alagútrendszert. Vízvezetékek, esőcsatornák, folyók,

gázvezetékek, a metró…

– Igen, persze. A kérdés az, hogy miért.

Ian hallgatott, gondolkodott. – Hogy múlassam az időt.

Arra az időszakra gondolt, mielőtt megismerte Betht, amikor Ian élete unalmas volt.

– Rád bízom magam, Ian. Hol az az esőpad?

Ian megfogta Hart kezét, és elhúzta maga előtt, így mutatta az irányt. – Arra.

Hart megdörzsölte a fejét ott, ahol beverte. A sötét világ még mindig forgott körülötte. – Jól
van. Vezess.

Mászniuk kellett. Mihelyst Hart megmozdult, epe áramlott a szájába, és kis híján megbénult a
szédüléstől.

Szerencsére mintegy öt-hat méter múlva a csatorna kicsit magasabb lett, fel tudtak állni.
Hartnak és Iannek még mindig le kellett hajtaniuk a fejüket az alacsony mennyezet miatt, de
már nem kellett négykézláb mászniuk.

Ian továbbvezette Hartot, Hart Ian kabátjának az aljába kapaszkodott, amint caplattak a jeges
vízben. Hart összevagdosott keze vérzett, a feje rettenetesen lüktetett.

Egyetlen kép hajtotta előre Hartot: amint Eleanor eltűnik a törmelék- és porfelhőben. Meg kell
találnia, meg kell bizonyosodnia, hogy jól van. Ez a perzselő vágy hajtotta.

Ian teljesen kiegyenesedett Hart előtt, és egy lépés múlva Hart is képes volt már
felegyenesedni.

A visszhang erősebb lett, ami azt jelentette, hogy a mennyezet jóval magasabban van, és a
levegőnek szinte friss szaga volt. Hart jobbja felől halvány, éppen csak észrevehető fény
látszott. Az alagút koromsötétje után majdnem ragyogónak látszott.

– Esőcsatorna – mutatott a fényre Ian. – Ez a Fleetbe ürül.

A Fleet folyó részben vagy egészben évszázadok óta le volt fedve. Immár csaknem csatornának
számított, a Temzébe ömlött nagyobb esők után, az ilyen csatornákon keresztül.
– Hogy jutunk ki? – kérdezte Hart. – Eszem ágában sincs végiglebegni a mocskos Fleeten, hogy
azután fennakadjak valami csatornarácson.

– Vannak az utcára vezető vágatok is – magyarázta Ian. – De nem itt.

Hát persze. – Akkor hol?

– Az alagúton kell átjutni – válaszolta Ian. – Másfél kilométer, talán kicsit több.

Hart nagyot nyelt. Ian arca elmosódott folt volt a sötétben, de annál sokkal messzebb Hart nem
látott. – Add ide megint a flaskát!

Ian szó nélkül Hart kezébe nyomta a whiskyt, és Hart ivott még egy kicsit. Ambrózia volt, bár
jobban szeretett volna egy pohár tiszta vizet.

Hart visszaadta Iannek a flaskát, aki nem ivott, csak zsebre tette. – Erre – mondta.

Hart tett az öccse nyomában két lépést, azután a lába megroggyant. A csupasz földön találta
magát, megint hányt. Rettenetesen szédült.

Ian máris mellette termett. – A robbanásnál valami fejen talált – mondta Ian.

Hart levegő után kapkodott. – Jó megfigyelés, Ian.

Öccse elnémult, de Hart jól tudta, hogy ilyenkor villámsebesen gondolkodik, hogy mit tegyen.

– Ha lassan megyünk, meg tudom csinálni – jelentette ki Hart.

– Ha túlságosan lassan, nem menekülhetünk a víz vagy a gázok elől.

– Nem hiszem, hogy bármiféle választásunk van. – Hart az öccsébe kapaszkodott, aki talpra
állította. A szédüléstől egy pillanatra minden elsötétült. – Várj!

Hart érezte, hogy a lába elhagyja a talajt, amint Ian a hátára vette. Szó nélkül elindultak, lassan,
Ian a hátán cipelte Hartot.

Hart tudta, hogy soha nem tudná meggyőzni Iant, hogy hagyja őt ott, és menjen segítségért. Ha
Ian elhatározott valamit, semmiféle érveléssel nem lehetett eltéríteni tőle. Mindegy. Hart nem
akart egyedül lenni idelenn.

A hirtelen visszhangzó bömbölés volt az egyetlen figyelmeztető jel. A várostól északra lehullott
eső megemelte a vízszintet, most a csövekbe áramlott, a vízfogók fölé, hogy az esőcsatornákon
át a folyókba áramoljon.

Ian valami értelmetlent ordított, miközben Hartot felemelte, és egy magasan lévő kőtáblára
tette a vízfogó fölé. A kő csúszós volt, Hart igyekezett részint megkapaszkodni, részint ébren
maradni.

Víz áradt az alagútba. A halvány fényben, amelyet hamarosan teljesen eltüntetett a víz, Hart
látta, hogy a víz ledönti a lábáról az öccsét, és nyaktörő sebességgel elsodorja mellőle.

– Ian! – ordította Hart. – Ian!

Szava a vízbe veszett. Egy örökkévalóságon át lüktetett az örvénylő víz a sötétben. Iant a víz más
irányba vitte, vissza a hengeres alagutakhoz. Csakhogy az alagutak teljesen megteltek vízzel.
– Ian! – üvöltötte Hart.

Hosszú, szívet tépőn hosszú idő után a víz apadni kezdett. Amikor alig félméteresre csökkent a
lenti padozaton, Hart lecsúszott a magasan lévő kőlapról. A feje lüktetett, Hart elesett, és a
jéghideg vízben kötött ki.

Itt fog meghalni. Ian valószínűleg már halott.

A fény eltűnt. Hart nem tudhatta, hogy a vízben lévő törmelék dugaszolta-e el a csövet, vagy
odakinn lement a nap. De az is lehet, hogy lecsukódott a szeme.

Hart arra tért magához, hogy valaki belerúg.

– Ez az én helyem – mondta egy férfi. – Mit csinálsz itt?

Hart nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egy lámpás himbálózott az orra előtt vakítón, és a
fejében lévő lüktetéstől ismét elfogta a hányinger.

– Ismered a kivezető utat? – kérdezte Hart. A hangja rekedt volt, és alig hallható.

– Elvesztél, mi? Így kerültél az utamba. Mit vettél el?

– Mutasd meg a kivezető utat! Megfizetlek.

A fickó Hart kabátja alá dugta a kezét, és kihúzta, üresen. – Úgy látom, nincsen semmid.

A robbanás, a zuhanás, a kétségbeesett négykézláb mászás és az áradás után Hart csodálkozott,

hogy a ruházata még nem foszlott le. A pénzes erszénye valahol útközben kieshetett.

– Ha kijutunk, megfizetlek.

– Persze – nevetett a fickó.

Hart látta a hátrahúzódó bakancsot, próbálta elkapni, amint közeledett, de a szédüléstől

nehézkes volt. A bakancs Hart arcába rúgott, és akkor ismét elsötétedett a világ.

Eleanor és a család többi tagja a Grosvenor Square-i házba ment, mire leszállt az este. Mr.
Fellows és az egész londoni rendőrség kutatott, de nyomát se találták se Hartnak, se Iannek.

Cameron megérkezett Berkshire-ből, mert táviratoztak neki, Daniel pedig táviratozott, hogy
úton van. Mac és Cam szét akarták szedni a várost. Eleanor az utcára néző szobákban járkált,
képtelen volt leülni. Beth egy szék szélén kuporgott, éppoly ideges volt, mint Eleanor.

– Tennünk kell valamit – erősködött Beth.

Eleanor nem volt képes válaszolni. A legszívesebben végigrohant volna az utcákon, felfordított
volna minden követ, amíg meg nem találja Hartot. Fellows felügyelő meg az emberei
átvizsgálták a közművek csatornáit a Euston pályaudvar alatt, de nem találtak semmit. Fellows
most a házban volt, az ebédlőben Cammel és Mackel.

Eleanor kinézett az ablakon, de nem sok látszott a sűrű ködben, amelyen alig hatoltak át a tér
gázlámpáinak fényei. Tehetetlennek, gyomorforgatóan tehetetlennek érezte magát. Ez nem
lehet igaz. Mindjárt besétál, és kigúnyol minket, amiért aggódtunk.
Beth odament mellé az ablakhoz, átkarolta Eleanor derekát. Két asszony leste-várta szeretett
férjét, aki talán soha többé nem tér haza.

Beth hirtelen megdermedt, halkan felsikoltott. Éberen és erősen egyenesen a ködbe bámult.
Eleanor meresztette a szemét, hogy mit láthat, de a köd nagyon sűrű volt.

– Mi az?

Beth nem válaszolt. Otthagyta Eleanort, kirohant a szobából, le a lépcsőn.

Beth kitárta az ajtót, és kirohant az éjszakába, Eleanor utána, Ainsley és Isabella meg a férfiak a
nyomukban, hogy lássák, mi baj. Beth örömteli kiáltással ugrott a hatalmas termetű férfi
nyakába, aki kibontakozott a ködből, és a karjába kapta.

– Ian! – kiáltotta Eleanor. – Ian az! – szólt hátra a többieknek.

Ian rémesen nézett ki. Tetőtől talpig nyálkás sár borította, az arcát is, de a szeme aranyló
tűzként ragyogott. Beth odabújt hozzá, patakzott a könnye.

Eleanor odaért hozzájuk. – Jóságos ég, Ian! – kérdezte kifulladva. – Mi történt veled? Hol van
Hart?

Ian Betht ölelte, de Eleanorra nézett. – Gyere velem! – mondta. – Gyere velem!

Elindult, mellette Beth lépkedett. Eleanor nem kérdezősködött. Utánuk sietett, és szólt a
többieknek, hogy jöjjenek.

Fellows és Mac már velük volt, amikor a Grosvenor Streetre értek.

– Ian, mit csinálsz? – kérdezte Mac.

– Elvezet minket Harthoz – mondta Eleanor. Ian ugyan nem szólt semmit, de Eleanor tudta. –
Merre, Ian?

Ian bizonytalanul észak és kelet felé mutatott.

– Legalább várjátok meg a kocsit! – kérte Mac. – Cameron hozza.

Ian hagyta, hogy megvárják a kocsit. Bezsúfolódtak, Beth Ian ölében ült, és nem bánta, hogy a
férje mocskos, és iszonyúan büdös.

A Euston pályaudvar felé haladtak, de túlmentek rajta, a Chalton Streetre. Ian leugrott a
kocsiról, mihelyt megállt, kinyitott egy csatornafödelet.

– Itt van. A vízfogónál. Megmutatom.

Fellows visszahívta a közrendőröket és Hart embereit, akik még a környéket kutatták és a

munkacsapatot is, amely segített átfésülni az alagutakat. Fellows végigküldte őket az utcán, Ian
mutatta az utat.

Eleanor a járdán várakozott, nem volt hajlandó visszaszállni a kocsiba. Ugyanúgy fel-alá járkált,
mint korábban a szalonban, de most visszatért a remény és még erősebben a félelem.

Egy óra múlva még mindig reménykedett, várta a percet, amikor meghallja a kiáltást, hogy
megtalálták, majd Hart morgását, hogy húzzák már ki ebből a vécélyukból. Olyan erősen
elképzelte, hogy már biztos volt benne.
Egy és egynegyed óra múlva Fellows rendőrei és a csatornázás emberei kezdtek kimászni,
piszkosan és csalódottan.

Fellows beszélt a csapat vezetőjével, aztán visszatért Eleanorhoz, a nyomában Iannel. Fellows
arca komor volt, bár Ian arcán most is eltökéltség látszott.

– Nincs ott, asszonyom – mondta Fellows. – Ian elvezetett minket ahhoz a ponthoz, de
elsodorta az ár, és eltűnt. – A szeme annyira hasonlított Hartéhoz, ahogy Eleanorra nézett. –
Megnézik megint, ha apad a víz, de attól tartanak, hogy a víz belesodorta az egyik folyóba, és
most a Temze felé viszi. – Fellows lehalkította a hangját. – Ilyen utat senki nem él túl, fenség.

A szutykos Ian a fejét rázta. – Megtalálom. – Kivételesen egyenesen Eleanor szemébe nézett, és
a szeme még jobban hasonlított Hartéra, mint Fellowsé. – Én mindig meg tudom találni.

Huszadik fejezet
Eleanor.

Hart szelíd ringatózásra ébredt. Kinyitotta a szemét, a feje változatlanul lüktetett – az alvás
sajnos nem segített.

Egy pillanatig csupán bámulta az arcától pár ujjnyira lévő deszkamennyezetet, azután eszmélt
rá, hogy egy szalmazsákon fekszik, skót kockás takaróval beborítva. Kopott, piszkos takaró volt,
de mégiscsak takaró.

A szalmazsák egy szűk helyiségben állt, amely tele volt evezőkkel, kötelekkel és egy
összegabalyodott halászhálóval. Nyomorúságos hely volt, mintha valaki Hartot is egyszerűen
bedugta volna a limlomok közé.

Hart végighúzta kezét az arcán, érezte, hogy igencsak megnőtt a szakálla. Vajon mióta feküdt
már itt? Egy napja? Két napja?

Eleanor. Ian.

Hirtelen rémületében fel akart pattanni, de beverte a fejét a fölötte kiálló gerendába.
Visszahanyatlott a vékony párnára, megint szédülni kezdett.

Kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul feküdjön. Először is ki kellett derítenie, hol van, mi
történt, mennyi idő telt el, és mit tehet, hogy kijusson innen. S ami a legfontosabb, meg akart
szabadulni ettől az átkozott fejfájástól.

Hart számba vette a holmiját, és megállapította, hogy hiányzik a felöltője, a mellénye és az inge.
Érezte skót szoknyájának meleg redőit a combján, de felsőtestét csupán a vékony alsóing fedte.
Megmozgatta a lábfej ét, és akkor vette észre, hogy a cipője és a gyapjúzoknija szintén eltűnt.

Bárki rabolta is ki, ostoba volt. A kézzel szőtt skót szoknya értékesebb volt, mint a kasmírkabát
és a patyolating együtt. A kockás tartant, legalábbis a Mackenzie család azon ága számára,
amelyikbe Hart is tartozott, a Kilmorgan közeli hegyekben szőtte egyetlen család, amely nem
engedte, hogy a gyapjúhoz bárki más hozzányúljon, még más Mackenzie-k sem. A valódi
Mackenzie tartan ritka és értékes holmi volt.
Ám ha most betoppant volna ide a makrancos Teasag Mackenzie, és lehordta volna Hartot,
amiért összekoszolta a kockás szövetét, a férfi összecsókolta volna a vén boszorkányt.

Óvatosan lemászott a szalmazsákról, és a helyiség túlsó végénél világító, négyszögletű fényfolt

felé mászott. Felpillantva azt vette észre, hogy odakinn esik az eső – és egy keskeny, ringatózó
hajóra került a Temzén.

A fény szürke és ködös volt, mint az ablakot belepő pára. Hart mégis jól látta a Szent Pál-
katedrális kupoláját, a tőle jobbra sorakozó épületeket – ez volt a City –, balra pedig a Strandet
és a Temple-negyedet. A folyó körülfogta a hajót, a déli part sűrű ködbe burkolózott.

Eleanor is odakinn volt a városban. Vajon biztonságban? Otthon a Grosvenor Square-i házban?
Vagy netán sebesülten fekszik? Esetleg meg is halt? Hart tudni akarta. El kellett mennie innen.
Meg kellett találnia az asszonyát.

Egy gyerek ült a hajópárkányon, kezében hálóval. Nem javítgatta éppen, állapította meg kis idő
múlva Hart, hanem különböző holmikat szedett ki belőle. A kölyök megnézte, mit fogott, és
vagy maga mögé dobta a hajóra, vagy vissza a folyóba.

Hart megmozdult, majd hirtelen megtorpant. A feje még mindig rettenetesen fájt, nem tudta
visszafojtani a száján feltörő, hangos nyögést.

A kölyök észrevette, eldobta a hálót, és a hajó elejében nyíló kabinhoz sietett. Rögtön jött is
vissza egy hosszú kabátot és bakancsot viselő férfival, akinek barázdált arcát legalább kétnapos
szakáll borította.

A fickó lazán félrehúzta a kabátját, és megmutatta Hartnak az övére erősített, mintegy negyven
centiméteres kést. A kölyök közömbösen visszament a hálóhoz.

– Fölébredtél?

Hart még emlékezett a hangra föld alatti sírjából. – Szétrúgtad a fejemet – morogta. –
Nyomorult állat!

A férfi vállat vont. – Eszméletlenül könnyebb volt idecipelni. Már jött vissza a víz.

– S én még pénzt is ígértem.

Újabb vállvonogatás következett. – Nem ártott. Rögtön láttam, hogy gazdag vagy, ha nem is
lapult a zsebedben egy árva fitying sem. Az asszony szerint van neked otthon bőven.

Otthon. Haza kell jutnom.

– Azt gondolod, még fizetni fogok, miután levetkőztettél és eladtad a ruháimat? – kérdezte Hart
nemtörődöm hangon.

– Minden holmid rongyokban lógott. Az ószeres adott értük pár shillinget. Abból telik majd a
hajóútra. Az életed megmentése kicsit többe fog kóstálni.

Hart teljesen kibújt a lyukból. Az erőfeszítés kimerítette az erejét, és lerogyott a kabin külső fala
mellett álló ládára. – Túlteng benned az együttérzés. – Hart a halántékát dörzsölte. – Van vized?
Vagy egy kis kávé még jobb volna.

– Az asszony most főzi. Megnézi szépen a sajgó fejedet, aztán elmeséled nekünk, ki vagy és hol
tegyünk ki.
Otthon. Otthon. Eleanor. Az óvatosság azonban lakatot tett Hart szájára. A Euston pályaudvarra
úgy helyezték el a bombát, hogy valaki pontosan tudta, Hart mikor megy ki a felesége elé. Ian
azt állította, hogy aki a bombát felrobbantotta, meghalt a merényletben, de mások is
követhetik a példáját. Miután Darragh kudarcot vallott Kilmorganben, ez a bomba most azt
jelenthette, hogy Fellows felügyelő nem fogta el a Fenian Szövetség összes tagját, vagy esetleg
egy másik csoport is úgy vélte, a Fenian jó úton járt. Ha kiderül, hogy a bomba nem ölte meg
Hartot, újra fognak próbálkozni, sőt, ezúttal talán a családját támadják meg, hogy
előcsalogassák rejtekhelyéről a bujkáló herceget. Ez nem történhet meg. Nem engedheti.

A Temze partja csábítóan közel volt. Hart újra megdörzsölte borostás arcát, ahogy szemlélte.
Nem sok esélye volt, hogy elérje úszva a partot, kivált az ütéssel a fején. S azt sem tudhatta,
hogy a vízparton becses hulladékokra vadászó, kétes polgárok nem döfnek-e kést a bordái közé,
amíg Hart az úszástól kimerülten hever a parton. Nyilvánvalóan a megmentője is szívesen
oldalba döfte volna. Akik fel és alá hajóztak a folyón, és a London alatt húzódó csatornák
mélyén vadásztak értékes kincsekre, saját törvényeik szerint éltek, és mindenkivel szemben
ellenségesen léptek fel, aki megpróbálta elszakítani őket a megélhetésüktől. Hartnak várnia
kellett, figyelnie, terveznie.

Megmentője közönyös arcát látva, amint bement az elülső kabinba, Hart rádöbbent, hogy a
fickónak fogalma sincs, kicsoda valójában – csupán egy gazdag ember volt számára. Hart
gondoskodni akart róla, hogy ne is tudja meg.

Hart a gyereket figyelte, azután kezébe vette a háló egyik darabját. Kiszabadított egy rézpénzt a
vékony fonatból, és a fiú egyre növekvő kupacára dobta. – Ezt nem vetted észre.

A fiú felkapta a pénzt, szemügyre vette, és elégedett bólintással visszadobta a kincsei közé. Már
jó néhány érmét összegyűjtött, sőt akadt a halomban egy láncdarab, bádogdoboz, kagyló
nyaklánc és egy ólomkatona is. Hart felemelte a katonát.

– Felföldi ezred – állapította meg, visszadobva a katonát. Tovább vizsgálgatta a hálót, és a

gyerek nem ellenkezett.

– Maga skót? – kérdezte a fiú.

– Persze, kislegény. – Hart kissé el is túlozta skót akcentusát. – Ki más tévedne el tartanban a
csatornák útvesztőjében?

– Apa szerint nem kellene idejönniük, ha egyszer nem ismerik London utcáit.

– Igazad van.

Mire az apja visszajött egy bögre kávéval, amelyet zsebkendővel óvott az esőtől, Hart egy újabb
kagylóval, egy fél pennyvel és egy törött fülbevalóval gazdagította a kölyök gyűjteményét.

Jött az asszony is, aki igencsak testes nőszemély volt, vastag kardigánban, fekete haján
halászsapkával. Leült egy tál vízzel és egy ronggyal, majd mosogatni kezdte Hart fejsebét.

Fájt, de most kevésbé lüktetett a feje, mint a föld alatt. Hart összeszorította hát a fogát, és
túlesett a kezelésen.

– Szóval – mondta a férfi. – Ki vagy?

Hart már eldöntötte, mennyit fog elárulni – egészen pontosan semmit. Legalábbis egyelőre.
Rájátszott a felszisszenésre, amikor az asszony a tarkóján lévő sebet tisztogatta. – Hát éppen ez
a baj – felelte óvatosan. – Nem emlékszem.

A férfi gyanakvóan összehúzta a szemét. – Semmire sem emlékszel?

Hart vállat vont. – Csak sötétség van a fejemben. Talán kiraboltak, fejbe vágtak, és belöktek a
csatornába. Azt mondtad, nem volt nálam pénz.

– Igaz.

– Akkor ez történhetett. – Hart a fickó szemébe nézett, tekintetével azt sugallva neki, hogy
bölcsebb lesz, ha nem kérdezősködik tovább.

A férfi sokáig nézett farkasszemet Harttal, keze a késén nyugodott. Végül bólintott. – Ez –
válaszolta. – Ez történt.

Az asszony abbahagyta a sebmosást. – De ha nem emlékszik, kicsoda, hogy fog végül fizetni
nekünk?

– Előbb-utóbb úgyis eszébe jut. – A férfi pipát húzott elő a kabátjából, és foghíjas szájába dugta.
– Aztán minél tovább tart, annál többet fog fizetni.

– De hát helyünk sincsen – akadékoskodott az asszony.

– Megoldjuk. – A férfi kivette a szájából a pipát, és a szárával Hartra bökött. – Maradhatsz, de

ledolgozod a tartást. Koszt és kvártélyt. Nem érdekel, hogy főúr vagy földesúr vagy-e. Azt
hiszem, a skótoknál úgy hívják.

– A kettő nem ugyanaz – rázta a fejét Hart. – A főúr az uralkodótól kapja a rangját. A földesúr
birtokos. Népének gondviselője.

– Nocsak? – A férfi dohányos zacskót vett elő, és a kabin eresze alá állva tömte meg a pipát,
nehogy eláztassa az eső. – Ezt meg honnan tudod, amikor a nevedre sem emlékszel?

Hart megint vállat vont. – Egyszerűen beugrott. Talán később a nevem is eszembe jut.

A férfi lassan megtömte a pipáját, azután a szájába tette. Elővett egy doboz gyufát, egy szálat
végighúzott a kabinfalon, majd a lángot a pipa fejéhez tartotta. Szívta és kifújta, szívta és kifújta,
amíg a pipából gomolyogni nem kezdett a folyó szagát elnyomó, csípős füst.

– Van valahol még egy pipám – mondta a férfi, Hart tekintetét látva.

– Egyelőre a kávé is megteszi. – Hart belekortyolt. Nagyon keserű volt, de kellőképpen erős,
hogy lassan oszlani kezdjen fejében a köd.

A férfi elővett egy lapos flaskát a zsebéből, töltött egy kis brandyt a kávéjába, azután Hartéba is.
– A nevem Reeve. A gyerek Lewis.

Hart ivott még egy kortyot az immár brandyvel megerősített kávéból.

– Tudom már, mit csinálhatna – fordult Harthoz Mrs. Reeve. A kabinra mutatott. – Ki kell üríteni
két vödör éjszakai piszkot.

Hart letette a hálót. – Éjszakai piszkot.

– Azt. – Mrs. Reeve kihívó pillantást vetett Hartra. Lewis arca semmiféle érzelmet nem árult el.
Reeve egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy remekül mulat.

Meg kell dolgoznia a kosztért és kvártélyért.

Hart sóhajtott egyet, és felállt. Lement a kabinba, a hátsó részéből előhozta az említett
vödröket, majd visszatért velük a fedélzetre. Reeve nyilvánvaló élvezettel figyelte, amint
Kilmorgan hercege, a birodalom egyik legvagyonosabb és legnagyobb hatalmú embere
végigcaplat a hajón, hogy kiürítse az angol trágyával teli vödröket.

Egy darabig ugyan még keresték Hart Mackenzie-t, Kilmorgan hercegét, de a rendőrség és a
nyomukban járó újságírók hamarosan levonták a következtetést, hogy meghalt. Minden
bizonnyal odalenn maradt a csatornában, amelyet az eső azóta tisztára mosott. Előbb-utóbb a
teteme is fel fog bukkanni a Temzében.

Csupán Ian Mackenzie nem adta fel a kutatást. Minden reggel elment, amint pirkadt, és gyakran
csak másnap hajnalban tért haza. Néma csendben evett, Beth aggódó pillantásától kísérve,
azután aludt néhány órát, és újra elment. Amikor faggatták, sikerült-e előrehaladnia, Ian
mantraként ismételgette, hogy meg fogja találni Hartot. Semmi mást nem mondott.

David Fleming, Hart jobb keze vette át a koalíciós párt vezetését. Folytak tovább a választási
kampányok, és a koalíció Hart nélkül is erősnek bizonyult. Mr. Fleming biztos a többségben,
írták a lapok. Balszerencse, hogy a herceg már nem érhette meg a győzelmet, amelyért évekig
dolgozott, de hát ilyen kegyetlen az élet.

Az újságok azt is megírták, hogy a herceg özvegye nem hajlandó gyászt viselni, amíg nem kerül
elő bizonyíték a férje haláláról. Bátor, szépséges hölgy!

Eleanor arra sem volt hajlandó, hogy otthon tördelje a kezét. Minden nap elsétált a Grosvenor
Square közepén zöldellő parkhoz, zsebében a kulccsal. Egyenesen a park közepén álló fához
ment, ahol a kanyargós ösvények találkoznak. Minden délután elszomorodott, amikor nem
talált virágot a szokásos helyen.

Józan esze azt súgta, ha Hart képes eljutni a kis parkba, hogy életjelet hagyjon, akkor
egyszerűen haza is tudna menni. Mégis minden délelőtt ellátogatott a fához. Minden délután
kalapot és kesztyűt vett, majd kikocsizott a Hyde Parkba Hart hintóján. Kiszállt, elsétált az
ösvények találkozásáig, ám itt sem talált semmit, semmi jelét annak, hogy Hart ott járt volna.

Tudta, hogy nem fogja virág várni a fa tövében. Hart amúgy is bizonyára elfelejtette már a régi,
ostoba jelet.

A furcsa kis szertartás azonban vigaszt és reményt nyújtott, hogy legközelebb az egyik
megbeszélt helyükön biztosan jelet talál, bizonyítékul, hogy Hart él és jól van. Ragaszkodott a
reményhez. Szüksége volt rá.

Közben a herceg tragikus halála és a család gyásza a lapok hátsó oldalaira került, a címlapokat
immár Gordon tábornok és Szudán foglalta el. Az újságírókat nem érdekelte Hart, gondolta
Eleanor utálkozva. Csak a szaftos történet.

A család többi tagja úgy döntött, hogy visszatérnek Kilmorganbe, és kérték Eleanort, hogy
tartson velük. Cameron különösen gyászos hangulatban volt.
– Most lehetséges, hogy apámnak kell átvennie a hercegséget – súgta Daniel Eleanor fülébe a
családi tanácskozáson, amelyet Hart dolgozószobájában tartottak. – Nem akar herceg lenni.

– Nem is kell – felelte Eleanor. – Gyermeket várok.

A szobára néma csend borult. A Mackenzie fivérek hirtelen elnémultak, minden szem Eleanorra
szegeződött – a zöld, a sötétkék és az arany különböző árnyalatai. Mindenki ott volt – Cam és
Ainsley, Mac és Isabella, Daniel és Beth. Egyedül Ian hiányzott, aki most is Hartot kereste.

– Az ég szerelmére, mondd, hogy fiú! – kérte Cameron. – Hart nem lehetett olyan kegyetlen,
hogy eltűnjön, és ne hagyjon hátra maga után egy fiút.

– Hagyd békén Eleanort, Cam! – szidta meg Ainsley. – Honnan tudhatná?

– Biztos vagyok benne, hogy fiú – jelentette ki Eleanor. – Érzem. Apám azt mondaná, hogy
nevetséges, de…

Elcsuklott a hangja. Eleanor rendületlenül ragaszkodott hozzá, hogy Hart életben van – hiszen
erős, miért is ne volna életben? Meg volt győződve, akkor is, ha nem beszélt Hartnak a babáról.
Kilmorganben még nem tudta biztosan, de minden egyes nappal egyre bizonyosabbá vált, hogy
gyermeket vár, amit a mostanában gyakran előforduló, reggeli hányingerek is alátámasztottak.
Eleanor korábban sohasem hányt.

Alig várta, hogy elújságolja Hartnak. Elképzelte Hart örömét, reménykedését. Férje elküldeti a
hivatalos bejelentést a lapoknak Wilfreddel, és kettesben fognak ünnepelni…

Nem török össze. Nem adom fel a reményt. Ha megtenném, azt jelentené, hogy Hart tényleg
nincs többé.

Daniel, aki Eleanor mellett ült a pamlagon, forrón megölelte az asszonyt. – Ian meg fogja találni
Hartot, és az állhatatos Mr. Fellows. Meglátod.

Eleanor visszafojtotta a sírást. Ha egy könnycsepp kicsordulna, nem állna el az áradat.

– Akkor hát kétszeresen is fontos, hogy velünk gyere Skóciába, El – mondta Beth. – Hart
gyermeke nagyobb biztonságban lesz Kilmorganben.

– Nem. – Eleanor a fejét rázta. – Ha megtalálják Hartot, itt akarok lenni, hogy rögtön hozzá
mehessek. Szüksége lesz rám. – S ha a halál küszöbén bukkannak rá, sohasem bocsátaná meg
magának, hogy nem búcsúzott el tőle.

Cam és Mac némán figyelte Eleanort – nagyon hasonlítottak Hartra, mégis mások voltak. Hart
unokaöccse, aki szintén elképesztően hasonlított, ugyanakkor különbözött is a család többi
tagjától, otthagyta Edinburgh-ban az iskolát, hogy Eleanor segítségére siessen. Az asszonyok,
Eleanor legjobb barátnői, pontosan tudták, mit éreznének, ha saját férjük tűnt volna el. Eleanor
szívét elöntötte a szeretet Hart családja iránt.

Mégsem engedheti, hogy elcipeljék Skóciába, és elszigeteljék. Mostanra igazán jobban

ismerhették volna.

Végül abbahagyták a győzködést, Beth is rájött, hogy hiábavaló minden rábeszélés.

Később, amikor a család távozott, Eleanor visszavonult a hálószobájába, elővette a fiókból az
emlékkönyvet, és kinyitotta Hart fényképeinél. A Kilmorganben készült képeket a régebbiek
után ragasztotta be.

Eleanor mindet alaposan szemügyre vette, először Hart fiatalkori képeit, amikor még nagy
csibész volt, a teste pedig gyönyörű. A skót szoknyás képen Hart belenevetett a gépbe, kezét
tiltakozásképpen felemelte.

Most ahhoz a képhez lapozott, amelyet maga készített Hartról a skót szoknyájában,
Kilmorganben. Nézte a következőt, amint Hart a szoknyát maga elé tartja, nem sokat takarva. A
következőn meztelenül, nevetve támaszkodott a falnak.

Hirtelen felvillant szeme előtt a kép, amint Hart hozzásimul a sötétben, testük szorosan
összeforr, és Hart a fülébe súgja: Szükségem van rád, El. Szükségem van rád.

Eleanor elszántsága egyszerre szertefoszlott; a könyvre borult, és zokogásban tört ki.

Eleanor szerette Hartot. Elvesztette a férjét, pedig borzasztóan szerette.

Arra az estére gondolt, amikor Hartot a fia síremlékénél találta. A férfi ujjai a gyermek nevének
betűit simogatták. Emlékezett, amint lehajtott fejjel állt, kezét a hideg kőre fektetve – büszke,
büszke Hart –, akit bűntudat gyötört, mert nem volt eléggé erős, hogy megmentse a kis
Grahamet.

Eleanor a hasára szorította a kezét, ahol egy új élet ébredezett. A gyermeke. Hart fia. A könnyek
egyre sűrűbben peregtek.

Hallotta, hogy valaki belép a szobába, de képtelen volt felemelni a fejét. Maigdlin, gondolta, a
léptek azonban másra vallottak, ahogyan a szivar és a gyapjú illata is.

Megreccsent a mellette álló szék, és egy kéz simult a karjára. Eleanor arra nyitotta ki a szemét,
hogy Ian ül mellette, és nem húzza el a kezét. Pedig Ian ritkán érintett meg mást a feleségén
kívül.

Eleanor felegyenesedett, elővette a zsebkendőjét. Ian az utcáról jött ember jellegzetes szagát
árasztotta, füst és eső érződött rajta. – Sajnálom, Ian. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam a
reményt. – Mély lélegzetet vett. – Csak magamat sajnálom.

Ian nem válaszolt. Az asztalon heverő könyvre meredt, amely még mindig azon az oldalon volt
nyitva, ahol a képen Hart meztelenül pózolt, skót szoknyája a földön.

Eleanor pirulva csukta be a könyvet. – Ezek…

– A fényképek, amelyeket Mrs. Palmer készített Hartról. Helyes. Mrs. Palmer neked szánta őket.

Eleanor hátradőlt, szája csodálkozva szétnyílt. Joanna azt mesélte, hogy egy ismeretlen küldte
neki a fényképeket azzal az utasítással, hogy bizonyos időközönként juttassa el őket Eleanornak.

Nem Hart volt az ismeretlen. Ian.

– Ian Mackenzie – mondta.

Ian egy pillanat tört részéig Eleanor szemébe nézett, majd az emlékkönyv borítójának mintáját
kezdte tanulmányozni.
– Te küldted a fényképeket Joannának – jelentette ki Eleanor. – Te voltál, igaz?

– Igen.

– Jóságos ég, Ian! Miért?

Ian követte ujjával az egymásba fonódó kacskaringókat a borítón, és nem nézett fel. – Mrs.
Palmernak több képe is volt. Nem találtam meg mindet. Attól féltem, hogy egy újságnál kötnek
ki, így később, amikor Mrs. Palmer meghalt, átkutattam utánuk a házat. De valaki már
megelőzött, és csupán nyolc képet találtam a kémény egyik téglája mögé rejtve. Egy darabig
megtartottam őket, ám végül úgy döntöttem, hogy elküldöm őket Joannának.

– Azzal az üzenettel, hogy küldje őket tovább nekem?

– Igen.

Ian újra a mintával játszott. Újra meg újra végigsimított a kacskaringókon, egyébként meg sem
mozdult.

– Miért? – kérdezte Eleanor kissé élesebben, mint szándékában állt.

Ian vállat vont. – Hogy Harthoz fordulj.

– Úgy értem, miért most küldted? Miért nem rögtön, amikor megtaláltad a képeket Mrs.
Palmer halála után? S miért éppen Joannát használtad közvetítőnek?

– Joanna kedveli Hartot. Biztos voltam benne, hogy segíteni akar neki.

Elhallgatott, Eleanor pedig türelmetlenül fürkészte. – Nem feleltél az első kérdésemre.

Ez Ian bevett szokása volt. Arra válaszolt, amire akart, a többiről nem vett tudomást. Így kerülte
ki a kellemetlen kérdéseket, mivel képtelen volt hazudni.

Most mégis válaszolt. – Azért nem küldtem el a képeket, amikor rájuk bukkantam, mert Hart
akkoriban túlságosan elfoglalt volt. Nem szentelt volna kellő figyelmet a dolognak, és megint
csak elveszített volna téged.

– Nos, igazán nem mondhatod, hogy Hart most kevésbé elfoglalt. Hamarosan megválasztják
miniszterelnöknek.

Ian a fejét rázta. – Megvártam, amíg befejezi a cselszövéseit. Most már mindjárt vége. Hart nem
sokáig lesz miniszterelnök. Meg fog bukni. – Ian elszakította tekintetét a mintáról, és egyenesen
Eleanor szemébe nézett. – S akkor szüksége lesz rád.

Eleanort rabul ejtette Ian szemének arany mélysége, nem tudta elfordítani a tekintetét.

– Miről beszélsz? A koalíciója erős, tele vannak vele az újságok. Még Hart részvétele nélkül is
megszerzik a többséget. A pártja győzni fog.

– Hart rossz vezető lesz. Mindent a maga tetszése szerint akar véghezvinni. Mindenkinek
engedelmeskednie kell.

– Úgy érted, nem erőssége a kompromisszum. – Eleanor kénytelen volt egyetérteni Iannel. A
kompromisszum szót nem a Hart Mackenzie-féléknek találták ki.
– Tudom, mire gondolsz, Ian – folytatta Eleanor. – Hartnak nemes eszméi vannak, és nem veszi
észre a hétköznapi emberek apró-cseprő gondjait. Csak amikor már túlságosan késő. A Fenian
Szövetségre sem figyelt fel, amíg az életére nem törtek. Akkor persze csodálkozott.

Ian megbűvölten bámult Eleanor szemébe. Az asszony elhúzta kezét az arca előtt.

– Ian.

Ian riadtan összerezzent, és elfordította a tekintetét.

Eleanor félretolta az emlékkönyvet. – Nagyon magabiztosan állítod, hogy meg fogod találni
Hartot. Mintha már meg is találtad volna. Tudod, hol van?

Ian ismét hallgatott, tekintete Eleanor mellett az ablakra tévedt, az odakinn sötétedő ködöt
fürkészte. Olyan sokáig ült így, hogy Eleanor már-már azt hitte, Ian tudja, hol a bátyja, és azt
próbálja eldönteni, hogy elárulja-e neki.

Ám akkor Ian felállt. – Nem – válaszolta. Azzal kisietett a szobából.

Huszonegyedik fejezet
A pipázó Reeve egy kis csónakházat bérelt nem messze a Blackfriars hídtól, a Temze déli
partján, feleségével és fiával azonban többnyire vagy a folyón hajózott, vagy a parton kiékelt
hajón lakott.

Reeve mindenfelé kincsek után kutatott a csatornák, a folyó, a víz- és gázalagutak mélyén, a
hidak alatt és a vasúti alagutakban. Azt állította, hogy a Fleet folyóban minden az övé, bár a
riválisai ezt időnként kétségbe vonták. Ezért hordta magával a kést.

Mrs. Reeve minden nap ellátta családját friss vízzel az egyik nyilvános utcai csapból, amely
távolabbról, a folyótól messze fekvő helyekről hozta a tiszta ivóvizet. Elegendőt hozott
mindannyiuknak, még Hartnak is, hogy megmosakodjon és fogat mosson. Korábban sohasem
élvezte a fogpor használatának egyszerű örömét; most a Lewis gyerekkel vetetett belőle egy
patikusnál.

A Reeve család nem is sejtette, valójában Hart kicsoda, de nem is érdekelte őket. Elég
készségesen segédkezett – Hart és Reeve húzta ki és tolta vízre a hajót, Hart tudott hálót vetni,
és minden este segített Lewisnak átnézni a „fogást”.

Reeve csupán azt nem engedte, hogy Hart elkísérje az alagutakba – ahhoz különleges tehetség
kell, mondta Reeve, és egyébként sem akart újra Hartra vadászni az útvesztőjükben. Hart nem is
tiltakozott; soha többet nem akarta látni az átkozott csatornákat. Tisztában volt azzal is, hogy
Reeve nem szeretné, ha Hart egyszer csak eltűnne és nem fizetné ki a jutalmát.

Hart azonban még nem volt felkészülve, hogy elmenjen. Legszívesebben rohant volna vissza
Eleanorhoz – minden éjjel róla álmodott. Ám amint értesült az eldobott újságokból, amelyeket
Reeve hozott a hajóra, hogy Eleanor él és jól van, Iannel együtt, Hart leküzdötte az őrült vágyat,
hogy a feleségéhez rohanjon. A Scotland Yard még mindig nyomozott a merénylet elkövetői
után, így Hart azzal tudta a legjobban megvédeni Eleanort és a családját, ha csendben meghúzta
magát. Mindenesetre üzenetet akart küldeni Eleanornak, hogy jól van.
S ehhez bizony némi segítségre volt szüksége. Hart árgus szemekkel figyelte a Reeve családot,
igyekezett elnyerni a bizalmukat, amíg mérlegelte, vajon ő megbízhat-e bennük.

Sohasem próbálta átvenni a parancsnokságot Reeve hajóján, vagy kioktatni a férfit, hogy mit
tegyen. Inkább ésszerű kérésekkel fordult hozzá, mintegy mellékesen. Bakancsot kért például,
hogy jobban tudjon segíteni a hajó kihúzásában a murvára. S egy halászpulóvert vékony
alsóingére, mert nem akarta kölcsönkérni Reeve tartalék kabátját. Már a legelső nap megkérte
Mrs. Reeve-et, hogy kerítsen neki egy nadrágot, a skót szoknyával pedig inkább a szalmazsákját
takarta le. Szakállat is növesztett, durva, vörös, szúrós borostát. Messziről, de talán közelről is,
csupán egyszerű halásznak látszott.

Hart ötleteket adott, hová menjenek a hajóval kivetni a hálót, ahol jobb lehet a fogás.
Éjszakánként őrt állt, hogy Reeve és a fiú többet alhasson. Reeve egyre gyakrabban kikérte Hart
véleményét, majd amikor ötletei nyomán több és értékesebb zsákmányra akadtak, Reeve már
várta az utasításokat, hogy mit tegyen. Hart született vezető volt, és bár Reeve nem volt oktalan
parancskövető, lassan elismerte Hart vezetői képességeit.

Hart mégis úgy határozott, hogy nem Reeve lesz az üzenetvivője Eleanorhoz. A férfi pénzért
bármire képes volt, és Hart könnyedén el tudta képzelni, hogy eladja értesüléseit a gazdag
idegenről, aki különös helyen hagy üzenetet, ha ezzel többet kereshet, mint amennyit Hart
adott neki. Mrs. Reeve rendíthetetlenül hűséges volt az urához, bár a nemtetszésének ő is
hangot adott, ha éppenséggel nem értett egyet vele. Igencsak hangosan.

A fiúra esett a választása. Hart elnyerte Lewis tiszteletét, amikor segített neki a hálót kezelni, és
hagyta, hogy Lewis tanítsa, mit keressen. Hart sokat tanult arról, milyen szemétért lehet pénzt
szerezni, és mi az, ami teljesen értéktelen. Lewis is hűséges volt az apjához, ugyanakkor önálló
ember, bármennyire gyerek is még. A folyón a srácok hamar felnőttek.

– Lewis – szólt Hart, amikor úgy vélte, eljött az ideje. – Szükségem van a segítségedre.

Lewis felnézett, arca nem mutatott sem érdeklődést, sem közönyt. Hart megdörzsölte az arcát,
és érezte, hogy a szakálla szúrós borostából puhább szőrzetté nőtt.

– El kellene menned Mayfairbe a kedvemért – folytatta Hart. – De apádnak nem szabad

szólnod. Egyszerű feladat, egyáltalán nem veszélyes, és ígérem, nem a jutalmat próbálom
megspórolni, amellyel apádnak tartozom.

– Mennyit ad érte? – kérdezte Lewis.

Apja fia volt. – Mennyit akarsz?

Lewis elgondolkodott. – Húsz shillinget. Tízet, amiért megteszem, és tízet, amiért nem szólok
apámnak.

Ez a gyerek máris valóságos cápának bizonyult. – Rendben. – Hart kezet nyújtott, és Lewis
erősen megszorította. – Halljam hát, kislegény, hogy megy a kerítésmászás?

Eleanor kinyitotta a kertkaput a Grosvenor Square közepén, és belépett a kis parkba. Mayfairi
időszámítás szerint még korán volt, délelőtt tizenegy óra. Szürkébe öltözött, fehér kötényű
dadák tolták a babakocsikat, apróságokat vezettek kézen fogva, vagy a padokon üldögéltek,
amíg a rájuk bízott csemeték a fűben játszottak. Érdeklődve figyelték Eleanort, jóllehet már
megszokták a híres herceg feleségének délelőtti felbukkanását. Micsoda bátor asszony, hogy
tartja magát!

Eleanor szokása szerint elsétált előttük, nem sietett. Semmi értelme a kert közepére rohanni,
semmi értelme felhívni magára a figyelmet. Sétálgatott, napernyőt tartva a feje fölé. Tegnap
esernyővel érkezett. Akár esett, akár sütött a nap, Eleanor minden nap eljött.

Számolta a lépéseit, ez a mantra segített, hogy egyenletes tempóban haladjon. Talán ma…
negyvenkettő, negyvenhárom, negyvennégy…

Amikor a kert közepére ért, továbbhaladt az ösvényről a gyepre. Még tizenhét lépés. A széles
törzsű fa tövében…

Eleanor megtorpant. A fa tövében egy ibolya hevert, amilyet a férfiak a virágárusoktól szoktak
vásárolni, hogy a gomblyukukba tűzzék. Nem melegházi rózsa volt, hanem olyasmi, amit egy
olyan ember is képes beszerezni és otthagyni számára, aki az életét féltve bujkál.

Behunyta a szemét. A virágot biztosan csak eldobta valaki. Annyira vágyott rá, hogy Hart
üzenete legyen, már képzelődött is.

Eleanor kinyitotta a szemét. A kis virág ott feküdt, pontosan azon a helyen, ahol Hart évekkel
korábban a rózsákat hagyta neki.

A virág azt fogja jelenteni, hogy nem tudok az ígéretem szerint elmenni hozzád, de sietek,
mihelyst tudok – mondta akkor Hart, amikor kitalálta a titkos üzenetet. – S gondolok rád. Annak
idején elmulasztott egy megígért sétát Eleanorral, aki borzasztóan mérges volt, és Hart azért
találta ki a virágot, hogy rossz hangulatából jókedvre derítse. Sikerült.

Eleanor felvette az ibolyát, és az orrához emelte. Hart él. Csakis azt jelentheti, hogy a férje él.
Leengedte a virágot, a szívéhez szorította, és nagyot sóhajtott, könnyeit visszafojtva.

Maigdlin megkerülte a fát. – Jól érzi magát, fenség?

Eleanor megtörölte a szemét, és a zsebébe csúsztatta az ibolyát. – Igen, igen. Jól vagyok. Menj
csak! Szeretnék egy kicsit egyedül üldögélni.

Maigdlin gyanakodva pillantott Eleanor szemébe, de bólintott. – Igenis, fenség – felelte, majd
tapintatosan visszavonult.

Gondolok rád.

– De hát hol vagy, Hart Mackenzie? – suttogta Eleanor. A jelet csak ketten ismerték. Vajon miért
hagyott Hart üzenetet, ahelyett hogy hazajött vagy levelet írt volna? Talán azt hiszi, még mindig
veszélyben van? Vagy újabb mesterkedésről van szó?

Eleanor erősen kételkedett, hogy Hart maga hozta a virágot. De akkor kit küldött? Régebben
Wilfredre gyanakodott, de a titkár az utóbbi időben fekete szalagot viselt a karján, és sohasem
hagyta el a házat. Amennyiben Hart teljes titoktartásra vágyott, olyasvalakire volt szüksége, akit
nem hozhattak szóba vele kapcsolatban. Az illetőnek azonban ismernie kellett az utat a kertbe.
Eleanor nem hitte, hogy Hart magával vitte a kulcsát.

Ugyanakkor könnyen elképzelhető volt, hogy mégsem Hart hagyta ott a virágot. Hiszen Eleanor
először arra gondolt, hogy valaki eldobta, ami végül igaz is lehetett.
Nos, nem fog itt üldögélni, és érzelgősen merengeni a távolba. Felállt, lesimította a szoknyáját,
és kérdezősködni kezdett – óvatosan – a parkban sétálgató járókelőktől, hogy láttak-e bárki
idegent a Grosvenor Square kiskertjébe bemenni, vagy esetleg onnan kijönni.

Aznap este, miután Hart elküldte Lewisszal az üzenetet Eleanornak, Reeve a kavicsos parton
álldogált, a hajótestnek támaszkodva, és rágyújtott a pipájára. Hart fölötte ült a fedélzeten, és
kenyeret mártogatott a levesbe, amelyet Mrs. Reeve készített oda neki. Mrs. Reeve és Lewis
fáradtan lefeküdt, miután Lewis elnyerte Hart dicséretét – és a megígért shillingeket – a jól
teljesített munkáért.

Reeve a csatornákat járta egész nap, Mrs. Reeve élt a lehetőséggel, hogy meglátogassa a
nővérét, így Lewis-nak bőven volt ideje beszerezni és elhelyezni a virágot, majd végignézni,
amint Eleanor megtalálja. Hart mohón hallgatta Lewis beszámolóját, hogyan emelte Eleanor a
virágot az orrához, boldogságtól kipirult arccal, hogyan szorította az ibolyát a szívére. Kissé
megriadt, amikor Lewis azt is elmesélte, hogy Eleanor körbejárta a teret, és kikérdezgette az
embereket. Hart persze tudhatta volna, hogy Eleanor nem éri be pusztán azzal, hogy felveszi a
virágot, és szépen hazamegy.

Hart olyan erővel vágyott Eleanorra, hogy az már fájt. Minden éjjel Eleanor lángvörös hajáról,
kék szeméről és azokról az édes hangokról álmodott, amelyek akkor hagyták el az asszony ajkát,
amikor Hart a legmélyebben volt benne. Visszatértek sötétebb fantáziái is, és álmaiban Eleanor
mindnek készséggel megadta magát. Rendszeresen izzadtan, merevedéssel ébredt, sajgott az
egész teste.

A gyötrelmes álmokról egykettőre elterelődtek a gondolatai, amikor hirtelen Reeve szavai

ragadták meg a figyelmét.

– Azt beszélik a kocsmában, hogy a herceg, akiről mindenki azt hitte, miniszterelnök lesz,
mégsem lesz az – mondta Reeve. – Mert hát sehogy sem bírják megtalálni.

Túlságosan könnyed, nemtörődöm megjegyzés volt. Hart rágta tovább a kenyeret,

kifejezéstelen arccal.

– Mit gondolsz róla? – kérdezte Reeve.

Hart lenyelte az utolsó falatot. – Nem vagyok angol. Nem érdekel.

– Azt mondják, ez a herceg skót volt – folytatta Reeve, mintha Hart meg sem szólalt volna. –
Amolyan különc alak lehetett. Mindig kockás szoknyában járt, mint amilyen rajtad is volt,
amikor rád találtam.

– Skót szoknya – helyesbített Hart.

– Akkor veszett nyoma, amikor az a bomba felrobbant a Euston állomáson. Néhányan azt
hitték, hogy lezuhant a csatornába, legtöbben meg azt, hogy meghalt, aztán a víz kisodorta a
folyóba. – Reeve végzett a pipatöméssel, és rágyújtott. – Szerintem megtaláltam volna, ha
fennakad egy vízgyűjtőben.

Hart mélyen hallgatott. Reeve éberen figyelte ravasz, sötét tekintetével, amint ismét tömködni
kezdte a pipáját.

– Gyakran tűnnek el emberek – felelte Hart. – Néha sohasem kerülnek elő többé.
Reeve vállat vont. – Előfordul az is, hogy a saját jó szántukból tűnnek el.

– Valóban. S akkor találják meg őket, amikor úgy gondolják, hogy eljött az ideje.

– Mindenesetre ez az ember irtózatosan gazdag volt. Úgy hiszem, szívesen hazamenne már a
palotájába, ahol puha ágyban alhat, ezüsttálból ehet.

Hart megdörzsölte állán a még szokatlan szakállt. Reggel megnézte magát kabinjának homályos
tükrében, és kis híján hátrahőkölt, azt hitte, hogy az apja szellemét látja. Csillogó szemű,
szakállas férfi nézett vissza Hartra a tükörből – egy heves vérmérsékletű, gőgös férfi, aki
túlzottan hitt saját magában.

Valóban ez volt a helyzet? Hart apja talán éppúgy gyűlölte önmagát, ahogyan néha a fia, de
nem fojtotta el a dühét, inkább másokon töltötte ki. Az öreg herceg régen meghalt, így Hart ezt
már sohasem tudhatta meg.

Reeve elgondolkodva pöfékelt. – Talán sok pénzt megér ennek a hercegnek, hogy ne találják
meg?

Hart egyenesen a szemébe nézett. – Talán. Ha tényleg olyan gazdag, akkor azt csinál, amit akar.
Mint az olyan ember, aki abból tartja el a családját, hogy mások szemetében turkál, ahelyett
hogy állást vállalna egy gyárban.

Reeve felhorkant. – Gyárak! Verejtékes munka éjjelnappal, négy fal közé zárva, hogy az ember
végül nem is látja felnőni a fiát. A szabadság többet ér minden ezüsttányérnál meg palotánál.

– Egyetértek.

A két férfi összenézett. – Akkor hát egyformák vagyunk? – kérdezte Reeve.

– Azt hiszem.

Reeve újabb körülményes mozdulattal vállat vont, majd hátradőlve szívta tovább a pipáját. –
Remélem, megtalálják a nyomorultat. London csatornái életveszélyesek.

– Úgy tudom én is.

Reeve némán pipázott, Hart pedig átnézett a folyón, terveket szövögetve.

Kis idő múltán Reeve megmozdult. – Kocsma?

Hart csupán biccentett, azután a két férfi otthagyta a kavicson a hajót, és felment a lépcsőn az
utcára.

A kocsma vendégei már megszokták, hogy időről időre Hart is felbukkan Reeve társaságában,
elhitték Reeve történetét, miszerint Hart vándormunkás, ám mivel más munka nem akadt, most
éppen Reeve hajóján segédkezik kosztért és kvártélyért. Reeve a cimboráival beszélgetett, és
egyikük sem vett tudomást Hartról, aki viszont elfogadott egy sört a tulajtól, és fejét leszegve az
utolsó betűig végigolvasott egy újságot.

Így szerzett tudomást arról is, hogy David Fleming vette át a koalíciót. Helyes. David tudni fogja,
mit kell tenni. A koalíció népszerű volt, mert a legtöbb ember számára Gladstone radikális és
forradalmi politikát képviselt, a Toryk pedig a nagy földbirtokosoknak kedveztek. Hart pártja
valahol középen helyezkedett el: mindenkinek nyújtott valamit. Hart így tervezte.
Az újság azt írta, hogy a koalíció biztosan megnyeri a választásokat, és Fleming, a párt új
vezetője lesz a miniszterelnök. A királynő nem rajongott Flemingért – ahogyan Hartért sem –,
de Gladstone-t még kevésbé kedvelte.

Az újságokban sokkal több aggodalmas hírt közöltek Khartoumról és Gordonról, meg arról is,
hogy a németek lassan átveszik az uralmat Afrika déli részén, mint Kilmorgan eltűnt hercegéről.
Az egyik újság alján egy apró cikk szólt arról, hogy Hart testét még nem találták meg, de a
Temze mély, és erős a sodra. Szomorú vég a büszke Hart Mackenzie számára. Skócia gyászolta,
de Anglia nem. Csakhogy megszabadultunk tőle! – az angol lapok le ugyan nem írták, de a
tollnokok így gondolhatták.

Az egyik utolsó oldalon talált egy rövid cikket, miszerint a Mackenzie család hazatért Skóciába.
Helyes – gondolta Hart. – Ott vigyázni fognak Eleanorra. Az asszony olyan volt, mint a vad, skót
hanga: a hazai dombokon vidáman virult, vázába dugva hervadozott.

Ugyanebben a cikkben állt az a hír, hogy Lord Cameron Mackenzie veszi át a hercegi koronát,
mihelyst a bátyját hivatalosan is holttá nyilvánítják.

Hart végighúzta az ujját Cameron nevén, és alig tudta visszafojtani a nevetést. Öccse bizonyára
forr a dühtől, Cameron egész életében attól rettegett, hogy Hart idejekorán feldobja a
bakancsát, és ráhagyja a hercegséget. Hart elképzelte, micsoda színes szavakkal illetheti most
Cameron. Hart azonban tudta, hogy öccse mindenkinek pompásan gondját viseli majd. Cam
legnagyobb erőssége az volt, ahogyan oltalmazni tudta a szeretteit.

Hart lapozott egyet, majd hirtelen megdermedt. A tekintete egy meglehetősen eldugott cikken
állapodott meg, miszerint a Fenian Szövetségnek azt a csoportját, amelyik elhelyezte a bombát
az állomáson, a rendőrség sikeresen leleplezte, és Fellows felügyelő vezetésével meg is
rohamozta a házukat. Sokakat letartóztattak, az emberek pedig örvendeztek, hogy az utcák
ismét biztonságosak.

Ez a lap reggeli kiadása volt, az esemény előző éjjel történt. Milyen fontos fordulat, és Hart nem
tudott róla semmit, amíg a cikket el nem olvasta.

Az élet a folyón eltörölte a világ többi részét. A világ ment tovább. Hart nélkül.

S ez Hartot cseppet sem érdekelte.

Hart fontolóra vette, ízlelgette az érzést. Egész életében eszelősen vágyott arra, hogy uralni
tudja maga körül az egész világot, és mindenkit olyanná formáljon benne, amilyennek látni
akarja. A hibáiból – mindenekelőtt Eleanortól – tanulta meg, hogy nem alakíthatja át
önkényesen azokat az embereket, akik számára a legfontosabbak. Ám túlságosan sokan
hagyták, hogy kedvére formálja őket, azt az illúziót keltve Hartban, hogy mindent megtehet.

A fiú, aki keményen dolgozott egy olyan világ megteremtésén, amelyben semmi sem hasonlít az
apjára, végül sikert aratott. Talán túlságosan is. Hart maga is olyan emberré vált, mint akit a
legjobban gyűlölt – azt akarta, hogy mindenki meghajoljon az akarata előtt. Gratulált magának,
amiért tettlegesen sohasem bántalmaz senkit, de szavaiban és tetteiben éppen annyira
kegyetlen volt, mint az apja.

Eleanornak igaza volt, amikor felháborodott azon, ahogyan Hart Mrs. Palmerral bánt, és amikor
megijedt, hogy vele is ugyanazt fogja tenni. Könnyen elő is fordulhatott volna, ha Eleanor zúdít
hideg vizet a nyakába, és nem téríti észhez.
S most a világ, amelynek irányítására egész életét feltette, vidáman haladt tovább, abban a
hitben, hogy Hart arccal lefelé sodródik valahol a Temzében. Csak egy test volt a sok közül a
földön, csupán egyszerű ember, mint Reeve, aki úgy próbál megélni és boldogulni, ahogy tud.

Hart már megtalálta a boldogságot. Eleanor oldalán. Mégis úgy döntött, hogy tovább szolgálja
mániákus nagyravágyását, és félretolja az asszonyt, feltételezve, hogy bőven lesz még rá ideje,
miután grandiózus céljait elérte.

Bolond volt. Reeve igazat beszélt. Verejtékes munka éjjelnappal, négy fal közé zárva, hogy az
ember végül nem is látja felnőni a fiát. A szabadság többet ér minden ezüsttányérnál meg
palotánál.

Gyár vagy a parlament – egykutya.

Látni szerette volna Eleanort. Bele akart temetkezni az asszony szerelmébe, bocsánatot akart
kérni tőle. Hart pontosan tudta, hogy valójában más okból küldte a virágot – attól félt, ha
Eleanor halottnak hiszi, a végén máshoz fordul vigaszért, talán David Fleminghez. Eleanor
gyönyörű volt, fiatal özvegy, ráadásul rendkívül gazdag. A ragadozók hamar előbukkannak az
erdőből, ha értékes zsákmányt szimatolnak.

Ideje volt hazamenni.

Amikor Hart feltekintett az újságból, hirtelen megváltozott körülötte a világ. A kocsma vendégei
továbbra is vidáman fecsegtek és nevetgéltek a barátaikkal, némelyek csendesen, mások
hangosan. Kilmorgan hercege, az egész brit arisztokrácia itt az égvilágon semmit sem jelentett.
Életében először Hartnak semmiféle hatalom nem volt a kezében.

Hála az égnek!

Hart kis ideig még a kocsmában maradt szállásadójával, hallgatagon üldögélt és a terveit
szövögette, hogyan jusson haza – Kilmorgan volna a legjobb hely a feltámadáshoz –, amíg az ivó
végül be nem zárt éjszakára. Reeve elbúcsúzott a cimboráitól, és Harttal együtt a Blackfriars-híd
felé indult az utca sötétjében. Kissé imbolygott.

Az egyik sötét sikátorból váratlanul egy kéz nyúlt ki, és megragadta Hart vállát. Hart
megpördült, és tökéletes jobb horoggal válaszolt. Az ütést hasonló ügyességgel védte ki a kéz,
amely éppen olyan nagy volt, mint az övé. Egy Mackenzie-whisky színű szempár nézett Hart
szemébe Reeve lámpásának halvány fényében.

Hart Ian Mackenzie mocskos és kimerült arcát látta maga előtt. Ian két kezét bátyja vállára
tette, ujjai a kabátjába vájtak.

– Megtaláltalak – jelentette ki Ian, hangosan és hevesen. – Megtaláltalak. – Átölelte Hartot, aki

egy pillanatra elmerült az erőben, amelyet legifjabb öccse jelentett. – Mindig megtalállak –
suttogta Ian.

– Gyere velem!

Eleanor felpillantott az íróasztalról a hatalmas dolgozószobában, a Grosvenor Square-i házban.

A palota csendes volt, mert a család többi tagja, Eleanor, Ian és Beth kivételével elutazott
Skóciába. Nagyon késő volt, Beth és a gyermekei már aludtak.
– Jóságos ég! – kiáltott fel Eleanor. – Még ébren vagy, Ian?

Ian, jellemző módon, nem válaszolt a kérdésre. A kezét nyújtotta. – Gyere velem!

Zihált, a szeme tűzben égett. Ian nem mosolygott, de Eleanor érezte az izgatottságát, sőt
örömét, rezzenéstelen arca mögött.

– Hol van? – pattant fel Eleanor.

– Gyere velem!

Ennyi éppen elegendő volt Eleanornak. Felkapta a vállkendőjét, megfogta Ian kezét, és hagyta,
hogy a férfi biztos kézzel vezesse.

Hart a bűzös sötétségben várakozott Reeve csónakházának közelében, és hallgatta, amint a

Temze hullámai a partot csapkodják. Túlságosan sokan tartózkodtak Reeve hajója közelében a
Strandnél – Reeve néhány kocsmabeli cimborája még ilyen késői órán is ott vendégeskedett –, a
csónakház azonban elhagyottan állt. Ezen az éjszakán csupán patkányok és tolvajok fordultak
meg a Temze partján.

Akkor Hart megpillantotta őket. Öccsének magasra nőtt alakja gyorsan és csendesen közeledett
a mocskos Stranden, egy sötét vállkendős nőt húzva maga után.

– Csak egy picit lassabban! – hallatszott Eleanor hangja. – Csúszós az út, és szerintem
beleléptem valami undorítóba. Megértem, miért nem világíthatunk, de nem tehetnénk úgy,
mintha óvatosan kellene mennünk?

Ian nem válaszolt, nem is nézett az asszonyra. Szó nélkül vonszolta maga után, Hart pedig
hirtelen kilépett a csónakház árnyékából.

Eleanor elengedte Ian kezét. Karszú, szálegyenes alakja megdermedt a kevés fényben, amely a
folyóhoz leszűrődött, azután már rohant is Hart felé, szoknyája körülötte hullámzott. Hart tudta,
hogy bölcsebb volna az árnyak biztos rejtekében maradnia, de nem tudta megállni, hogy
Eleanor elébe ne siessen – négy lépés, öt, hat, hét.

S hirtelen ott állt előtte. Hart a karjába kapta, megforgatta. A nyakába temette az arcát, mélyen
beszippantotta a jóságát, érezte teste finom melegét. Biztonság. Biztonságban vagyok. Egyszer
csak feltörő zokogás rázta meg Hart testét.

Eleanor is sírt, Hart arcát két kezébe fogva. Ámultan simogatta a férfi szakállát.

– Mi történt, Hart? Mi történt veled? Jóságos ég! Szörnyen festesz.

Eleanor szíve megtelt boldogsággal. Ott volt Hart, épségben, mellette. A virág ugyan elárulta,
hogy jól van, de saját kezével kellett érintenie a férfit, hogy el is higgye.

Megsimogatta az arcát, furcsa szakállát. Hart annyira más lett, mégis ugyanaz maradt. Szeme
most is aranytűzben égett, jóllehet a ruhája durva volt, testét pedig körüllengte a folyó átható
szaga. Eleanor átölelte a férjét, és el sem engedte többé. A boldogságtól szinte szóhoz sem
jutott.
– El – suttogta Hart. – Édes El.

Hart maga felé fordította az arcát, és megcsókolta. A férfi ismerős íze, amely immár Eleanor
részévé vált, most kis híján összetörte a szívét.

Kibontakozott férje karjából, öklével a mellkasára ütött. – Miért nem üzentél? Halálra izgultam
magam, és csak vártam, vártam…

Hartnak még volt képe csodálkozni – igazán jellemző. – De hát küldtem magamról életjelet.
Tudom, hogy láttad.

– Tényleg? Figyeltél engem?

– Küldtem valakit, hogy figyeljen meg.

– Hát persze. Akkor miért nem hagytad, hogy választ is küldjek? Az egész teret kifaggattam,
hogy ki hagyhatta ott a virágot, de senki nem vett észre semmit. Haszontalan társaság!

– Erről is hallottam. Nem akartam, hogy a küldöncöm nyomára akadj, vagy akár az enyémre,
mert veszélyes lett volna.

– Nos, azt talán nem akartad, hogy a küldöncödet bárki is kövesse a rejtekhelyedre. Az én
körültekintésemben viszont igazán bízhattál volna!

– Úgy értettem, hogy számodra lett volna veszélyes! – vágott vissza Hart szokásos harsány
hangján. – Mi történt volna, ha az ellenségeim tudomására jut, hogy életben vagyok, te pedig
tartod velem a kapcsolatot? Akár fel is használhattak volna, hogy előcsalogassanak engem a
rejtekemből, vagy könnyen lehetséges, hogy erővel próbálták volna meg kiszedni belőled, hol
bujkálok.

– Sohasem árultalak volna el – bizonygatta Eleanor. – Ha megkínoztak volna, akkor sem.

– Az ördögbe is! Nem akartam, hogy megkínozzanak!

Eleanor a két kezébe fogta Hart arcát. – Ó, milyen édes tőled!

Ian közeledett feléjük, cipője csikorgott a kavicson. – Túlságosan nagy zajt csaptok.

Hart megszorította Eleanor kezét. – Igazad van, Ian. Mint mindig. Gyere velem, El! Mutatni
akarok neked valamit.

– Nem lehetne inkább otthon? Idekinn olyan hideg van. Tudod, most már minden rendben.
Fellows felügyelő megtalálta a merénylőket. Végre! Képzeld csak, szerintem odavan Isabella
húgáért. Gondoskodnunk kell róla, hogy nyáron mindketten Kilmorganben legyenek…

Váratlanul száján érezte Hart erős ujjait, a férfi keze tele volt durva bőrkeményedéssel. –
Eleanor, könyörgöm, csak egy pillanatra hallgass, és gyere szépen velem! Meleg lesz, ahová
megyünk, ígérem.

Eleanor megcsókolta Hart ujjait. – Mit akarsz mutatni nekem?

Hart arcán felvillant a jól ismert, kétségbeesett kifejezés. – Nem tudnál kérdezősködés nélkül
velem tartani?
– Hmm, amint látom, a nehéz élet fikarcnyit sem enyhített az önteltségeden. Rendben van.
Mutasd meg! Utána pedig hazamegyünk.

Hart arckifejezése egyszeriben diadalmasra változott. Jóságos ég!

Hart elindult felfelé a kavicsos parton, Eleanor derekát karolva. Az asszony élvezettel bújt férje
meleg testéhez, erős karjának oltalmazó ölelésébe. Valóban áradt belőle a szó, mert a
gyomorszorító félelem elmúlta után képtelen volt visszafogni magát, ám a boldogságtól dalolt a
szíve.

– Ian – szólt Hart menet közben. – Nézz be arra a hajóra, és mondd meg a tulajdonosának, hogy
holnap délelőtt megkapja a pénzét! A híd melletti kocsma szobákat is kiad, mi ketten ott töltjük
az éjszakát. Azután üzenj Kilmorganbe, egyelőre titokban, hogy hamarosan hazatérek!

Ian bólintott. Ujjait Hart vállába mélyesztette, majd elkocogott Reeve hajója felé, és eltűnt a
sötétben. Ian mindent el fog intézni, és nem árulja el őket.

A kocsmáros már aludni tért a feleségével, de Eleanor jó néhány koronát nyomott a férfi
kezébe. A kocsmáros és az asszony végül kinyitottak egy szobát, megrakták a kályhában a tüzet,
azután ágyat húztak, amíg Eleanor a spalettás ablaknál állt, hogy ne legyen láb alatt.

Hart fürdőt kért. A kocsmárosné először csupán sötét tekintettel felelt, ám egy újabb koronával
később mégis behoztak pár törülközőt és egy fürdőkádat, amelyet fel is töltöttek gőzölgő vízzel.

A kocsmáros nem tett fel tapintatlan kérdéseket, de a nejével együtt igencsak furcsa
pillantásokat vetett Eleanorra és Hartra, mielőtt magukra hagyták őket.

– Azt hiszik, kurtizán vagyok – kuncogott Eleanor. – Milyen mulatságos!

Hart levette koszos holmiját. – Érdekel, mit gondolnak?

– Nem igazán – válaszolta Eleanor. – Habár örülök, hogy nem ácsorgunk a parton a szélben, fel
kell hívnom a figyelmedet, hogy a londoni házad melegebb, és még a kádad is nagyobb. Sőt a
fürdőszobádban folyóvíz van!

Hart előhalászott egy összehajtott újságot a kabátja zsebéből, és az ágyra dobta. – Ezt akartam
mutatni neked.

Eleanor rá sem pillantott az újságra. Inkább azt leste, ahogyan Hart lehúzza a nadrágját és az
alatta lévő alsóneműt, majd meztelenül a kádba lép.

Hart elégedett sóhajjal ereszkedett a forró vízbe. Eleanor tekintete hatalmas, jóképű férjére
tapadt, akinek bőre most csuromvizesen csillogott.

– Olvasd végig az újságot, El! – kérte Hart. Azzal fogta a szappant, és végigdörzsölte magát.

Eleanor pillantása az ágyra siklott. – Már olvastam. A választási hírek vannak benne.

– Úgy van. – Hart a kis kád hátának támaszkodott. Fel kellett húznia a térdét, hogy elférjen. –
Pontosan erről akartam beszélni veled, El. A koalíció, a választások, a kormány… a világ. Minden
ment tovább. – Széttárta a karját, csöpögött róla a víz. – S én még mindig itt vagyok.

– Igaz – bólintott Eleanor, aki ismét Hartot bámulta. – Néhány kollégád még arra sem igen
szakított időt, hogy meggyászoljon. Eléggé visszataszító.
– Nem erre gondoltam. Amíg a hajón éltem, a világ túlhaladt rajtam. Mindig azt hittem, hogy
nélkülem megáll. Minden összeomlik, semmi sem működik tovább, ha nem én irányítom. De
tévedtem.

Eleanor aggódva nézte Hartot. – És ez tetszik neked?

– Igen. – Hart élénken dörzsölte a haját, csak úgy röpködtek a vízcseppek. – Mert miközben
távolról szemléltem a világot, egyszerre megértettem. Nincs rá szükség, hogy én irányítsam.
Mozgásba hoztam a folyamatot, adtam Flemingnek egy kezdőlökést. Most visszavonulhatok.

Sóhajtva a víz alá merült, fehér takaróként zárult össze fölötte a szappanhab.

Eleanor sohasem látta még ilyennek Hartot. Teljesen elengedte magát a csöpp kádban,
gondtalan volt, a mosolyában valódi derű bujkált. Kinevette önmagát. Jóllehet Hart annak
idején is gyakran tréfálkozott és kacagott, amikor régen udvarolt neki, valójában már akkor is
meghatározott célok vezérelték. Hart Mackenzie szíve mélyén mindig munkált valamiféle erő,
amelytől felszínesen minden pontosan annak látszott – felszínesnek. De most… önmaga volt.

– Biztosan jól érzed magad? – kérdezte Eleanor. – Ian mesélte, hogy a robbanásnál beverted a
fejedet.

Hart hangosan felnevetett. Kívánatos volt vizesen, amint haja nedvesen csillogott, erős
végtagjai pedig kilógtak a kádból. S a szakáll is. Először ugyan meghökkentette Eleanort, amikor
Hart kilépett a fénybe, ám ajkát simogató puhasága egyáltalán nem volt kellemetlen.

– Egész életemben őrült voltam – folytatta Hart. – Megszállott. Előbb gondoskodni akartam az
öcséimről, hogy életben maradhassunk, azután a nemzetről is. Sőt, az egész világ gondját
magamra vállaltam volna, ha módomban áll. Rettegtem, hogy ha félreállok, ha bármi történik
velem, minden tönkremegy. De nem ment, igaz? Csodálatos! Átkozottul kimerült vagyok.

– Mi lesz a választásokkal? A pártod győzni fog. Mindenki így gondolja.

– Fleming majd vezeti őket. Jól fogja csinálni, nem holmi felfújt arisztokrata, akire senki nem
figyel oda. Gladstone felkötheti a gatyáját, ha le akarja győzni.

– De ha most visszatérsz, biztosan győzni tudsz. Érzem.

– Nem. Én befejeztem.

Nevetése megkönnyebbült sóhajba fulladt. Kihunyt szemében az örökösen lobogó, őrült tűz.
Ebben a pillanatban Hart csupán hétköznapi ember volt, aki élvezi a forró fürdőt.

– Skóciával mi lesz? – kérdezte Eleanor. – S a Végzet Kövének visszaszerzésével?

– Ostoba álom. A királynő imádja Skóciát, sohasem fog lemondani róla. A felföldi hatalom és a
csinos Károly herceg kora elmúlt, hála az égnek. Skócia ereje egyszer még visszatér, ám ehhez
idő kell. Ki akartam erőszakolni a feltámadását, de talán rontottam volna a helyzeten. Gondolj
csak az Írországban uralkodó, áldatlan állapotokra! – Hart vizet locsolt a testére, és kilépett a
kádból, ahová visszazúdult a víz. – A Végzet Köve egyszer még vissza fog térni Skóciába…
valamikor. Érzem a csontjaimban. – Vigyorgott. – De nem most.{1}

Huszonkettedik fejezet
Eleanort ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelték a választások, sem a Végzet Köve,
sem a skót nemzeti büszkeség. Csupán Hartot látta, amint magas, vizes, meztelen teste kilép a
fürdőből.

A víztől sötétebbnek látszott a haja, a testét és az ágyékát borító szőrzet is. Férfiassága
keményen ágaskodott a vágytól, mosolya elárulta, hogy tudja: Eleanornak tetszik, amit lát. Hart
mondhatta, hogy a világ megy tovább nélküle is, önteltsége azonban mit sem csökkent.

Eleanort elöntötte az aggodalom, a félelem, a remény és a rettegés fergeteges hulláma.

Hirtelen elhagyta minden bátorsága. Kezét a szájára szorítva Harthoz rohant, és hevesen
átölelte.

Hart vizes karjába kapta az asszonyt. Eleanor ruhája átnedvesedett, de nem érdekelte.

– Azt hittem, meghaltál – zokogta. – Nem akartam, hogy meghalj.

– Fájt minden perc, amelyet nélküled töltöttem, El. Minden átokverte perc.

Hart az ágyhoz vitte az asszonyt, és lefeküdt mellé. Vetkőztetni kezdte, gombokat, kapcsokat
tépett le a ruhájáról. Eleanor készséggel segített neki, ledobta magáról az utolsó darabokat, alig
várva, hogy csupasz testük végre összeérjen.

Hart kétségbeesett sóhajjal hatolt belé, azután nem mozdult. Csendben feküdtek együtt a
magas ágyon, az arcuk egymás mellett pihent, mialatt Eleanor zokogása csillapodott.

– Eleanor – suttogta Hart. – Nagyon szeretlek.

– Én is téged. – Eleanor megsimogatta Hart haját. – Gyermekem lesz.

A férfi megdöbbent. – Tessék?

– Gyermeket várok. Fiú lesz, szinte biztos. A fiad.

– Gyermeket vársz?

Eleanor bólintott. – Remélem, nem bánod.

– Hogy bánom-e? – kiáltotta hangosan Hart Mackenzie, miközben aranyszínű szemébe könnyek
szöktek. – Hogy a pokolba bánnám? Szeretlek, El, szeretlek.

Azzal felnevetett, és még mélyebbre hatolt. Eleanor átölelte, és együtt nevetett vele, amint
Hart vadul szeretni kezdte.

Amikor Eleanor órákkal később felébredt, Hart hason fekve aludt mellette, egy párnát ölelve,
békés nyugalomban.

Eleanor élvezte a szoba csöndjét, a tűz halk ropogását a kályhában, hogy kettesben lehet
férjével egy kis fészekben, a világtól elzárva. Egyedül Ian Mackenzie tudta, hol vannak, és Ian
sohasem árulja el senkinek.

Vajon tartós lesz ez a béke? – tűnődött Eleanor. Amikor Hart hazatér Kilmorganbe, amikor a
világ rájön, hogy mégis él, emlékezni fog Hart a ma éjszakai kijelentésére? Vagy ismét
menthetetlenül elnyeli a világ és önnön nagyravágyása?
Nem fogja hagyni. Szép dolog az ambíció, de Hartnak immár családja lesz. Eleanor gondoskodik
róla, hogy ezt soha ne felejtse el.

Riadtan összerezzent, amikor egy meleg kéz érintését érezte a hasán. Hart kezét látta a
pocakján, tekintete az arcát fükészte. Lábát csábítóan Eleanor lábára fonta.

– Min töröd a fejed, El?

Eleanor arckifejezése megváltozott. – Azon tűnődöm…

– Igen, kis csibészem? Min tűnődsz?

– Amit Mrs. McGuire emeleti szobájában csináltunk. Emlékszel?

Hart mosolya elárulta, hogy nagyon is jól. – Bevésődött az agyamba. Figyeltelek a tükörben.
Maga volt a mennyország.

Eleanor arca lángolt. – Olyasmit csináltál a High Holborn-i házban is?

Hart arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly. – Nem.

– Hát akkor mit?

Hart a hátára fordult, és kimerülten végighúzta kezét az arcán. – El, nem akarok a házról
beszélni, sem arról, hogy mit csináltam ott. Kivált nem most.

– Most éppen olyan alkalmas, mint máskor.

– Akkoriban sokkal fiatalabb voltam. Amikor először ott éltem, még nem ismertelek; amikor
másodszor, a veszteség miatt vigasztalódtam. Más ember voltam.

– Félreértesz. Nem érdekel, hogy más nőkkel mit műveltél. Egyáltalán nem. Azt viszont tudni
akarom, mégis mit tettél. Mik ezek a sötét hajlamok, amelyekre mindenki, téged is beleértve,
célozgat? Tudni akarom, egészen pontosan.

Amikor a férfi ránézett, Eleanor meglepetten látta, hogy Hart szemében félelem sötétlik. – Nem
akarom elmondani neked – felelte.

– De hát a részed. Fesztelen, a társadalmi szokásokat megvető ember vagy, és magam sem
ragaszkodom a szabályokhoz. Zárkózottan élek, de cseppet sem kötődöm a formaságokhoz.
Nem akarok úgy élni veled, hogy közben tudom, a kedvemért megszelídíted a vágyaidat, vagy
bármit is gondolsz, hogy tenned kell. Eszedbe se jusson, Hart! Nem félek.

– Hiszen éppen azt akarom, hogy ne félj. Ez a lényeg.

– Akkor hát áruld el! Ha nem teszed, mindenféle fura dolgokra fogok gondolni, amiket a
pletykákból, sustorgásokból és erotikus könyvekbe vetett lopott pillantásokból rakosgatok
össze.

– Eleanor!

– Lovaglópálcáról van szó? Vagy bilincsről? Sokat viccelődnek holmi bilincsekről. Bár sejtelmem
sincs, hogy az emberek miért is akarnák megbilincselni egymást.

– Eleanor, miről beszélsz?

– Tévedek? – Micsoda élvezet volt újra ugratni Hartot. – Akkor el kell magyaráznod nekem
pontosan, hogy eloszlasd ártatlan aggodalmaimat.

– Eleanor Ramsay, az a férfi, aki téged ártatlannak hisz, komplett idióta. – Hart körülfogta
Eleanor csuklóját. Érintése gyengéd volt, ám ujjai erősen szorították.

– Semmi köze a fájdalomhoz vagy a bilincshez – mondta végül. – A bizalomról van szó. Teljes
bizalomról. Abszolút megadásról.

Eleanor nem tudott szabadulni Hart kezéből. – Megadás?

Hart szeme sötéten izzott.

– Arra vágyom, hogy a kezembe add magad, bízz bennem, hogy kitalálom és be is teljesítem a
vágyaidat. Hogy azt tehessek veled minden kérdés nélkül, amit akarok, és higgy bennem, hogy
tudom, mit teszek. A bizalmad jutalma pedig tökéletes gyönyör.

– Ó! – csodálkozott Eleanor.

– Bármit kérek. – Hart megcsókolta az asszony csuklójának belső oldalát. – Megajándékozol a

bizalmaddal, hogy sohasem foglak bántani, hogy egyetlen célom a te élvezeted.

Eleanor szíve hevesebben vert. Tökéletes gyönyör. – Ez… érdekesen hangzik.

Hart négykézlábra emelkedett Eleanor fölött, a mozdulat teljesen begyakorolt volt, az asszony
nem látott semmi erőfeszítést. – Meg tudnád tenni? Rám bíznád magad, átkozott kérdések
nélkül?

– Egyáltalán nem kérdezhetek? Nem vagyok biztos benne…

– Megígérem, hogy először nem leszek szigorú. Hiszen Eleanor Ramsay vagy. Nem állhatod meg
kérdezősködés nélkül.

– Megpróbálhatom.

– Hmm. Nem hiszek neked, de nem is számít.

Hart felkelt az ágyról, ismét erőfeszítés nélkül. Matatott a padlón hagyott ruhájával, és
előszedte a nyakravalóját. Rögtönzött nyakravaló volt, hosszú, keskeny vászondarab, amelyet a
nyakára tekert, hogy védje a torkát a Temze csípős szelétől.

A vászon két végét a kezére tekerte, majd visszament az ágyhoz. Eleanor ott térdelt, várta a
férjét, egyszerre izgatottan és aggódva.

Hart visszamászott az óriási ágyra, feje majdnem a gerendát érte, amint Eleanor mögé térdelt. –
Add ide mindkét kezed!

Eleanor máris kérdezni akarta, hogy miért, de Hart gyengéden megharapta az arcát. – Ne
kérdezz! Csak add ide a kezed!

Eleanor engedelmeskedett. Hart gyorsan körültekerte az asszony felsőtestén a vásznat, a keble

alatt bonyolultan megcsavarta, majd fogta két csuklóját is, és a vászoncsík végével összekötözte
őket. Eleanor gúzsba kötött kezét felfelé húzta, gyengéden, de határozottan.
– Ezzel kezdjük. – Hart az asszony füléhez érintette az orrát. – Nem foglak bántani. Hiszel
nekem?

– Én…

Újabb apró harapás, ezúttal az asszony vállán. – Azt kérdeztem, hiszel nekem?

– Igen – suttogta Eleanor.

Megadás.

Hát erre vágyott Hart Mackenzie, értette meg Eleanor végre. Hogy mások megadják magukat
neki, hogy uralkodhasson rajtuk. Nem büntetni akarta őket, nem pusztán a maga szabályai
szerint kívánt játszani, hanem a mások érdekében cselekedett, mert gondoskodni akart róluk.
Akik ezt nem értették meg, azok darabokra zúzták magukat Harton.

– Igen – ismételte.

Eleanornak nem volt természete, hogy bárkinek is megadja magát, de Hart, kemény testével a
háta mögött, kezét szorító ujjaival, megnyitotta a szívét, megnyitotta a testét. Teljességgel
Hartnak adta magát.

– Igen – ismételte harmadszorra is.

Hart még mindig mögötte térdelt, és ismét erőfeszítés nélkül felfelé húzta Eleanort, hogy az
asszony az ölében térdelt, térde szétnyílt, és Hart combja Eleanor lába közé csúszott. Az asszony
megnyílt a férfi előtt, akinek ölelő teste ellazította és melegen tartotta. Hart fél karjával átfogta
Eleanort, a másikkal továbbra is összekötözött csuklóját tartotta.

Kiszolgáltatottá vált a férfi számára. Sebezhető lett. Hart teste sziklaként magasodott mögötte.
Csak úgy tudott volna elmenekülni, ha átmászik az ágyon, de a férfi fogva tartotta gúzsba kötött
kezét.

Eleanornak pánikba kellett volna esnie, küzdenie kellett volna… de tudta, hogy Hart nem fogja
bántani. Ha ezt holmi idegen teszi vele, az maga lett volna az iszonyat. Ám Hartot ismerte,
megosztotta vele az ágyát, a férfi karjában ébredt, hozzásimulva aludt. Látta az arcát álmában
ellágyulni, látta őt a gyermekét siratni.

Szenvedély és gyönyör. Hart Mackenzie csupán ezt tartogatta számára, nem félelmet és
fájdalmat.

Megadás.

Eleanor felsóhajtott, és ellazulva dőlt hátra Hart karjában, akinek vastag férfiassága egyenesen
beléhatolt.

Színtiszta gyönyört érzett ott, ahol összeforrtak. Semmi feszesség, semmi fájdalom, csak Hart,
amint határozottan besiklik. Eleanor felnyögött.

– Igen, ez az – suttogta Hart. – Érted már?

– Hart.

– Csitt!
Hart megsimogatta az asszony haját, Eleanor pedig testén érezte férje ajkát és szakálla izgatóan
új érintését. Összekötözött csuklójával nem csinált semmit, csak tartotta, így hát az asszony
keze a kebléhez szorult. Hart mögötte ült és körülfogta.

Eleanor ajkáról újabb kiáltás szakadt fel. Hart, akit szintén nem hagyott közömbösen, amit
művelt, halk nyögéssel válaszolt.

– Édes El. Milyen érzés?

– Csodálatos. Csodálatos vagy. Jaj, Hart, nem bírom!

– De igen. – Hart az asszony fülét nyalogatta, szakálla finoman csiklandozta. – Kibírod, skót
szépségem. Erős vagy, mint az ősöd, aki lelökte az angol katonát a tetőről.

Eleanor felnevetett, és az apró mozdulattól édes gyönyör áradt szét a testében. Hart még a
tréfáival is igyekezett a legfinomabb érzéseket kihozni belőle.

Szenvedély és gyönyör, testük forrón összesimult. Hart sokáig tartotta így Eleanort, alig
mozdult. Egyszerűen csak betöltötte, megadta az asszonynak az örömöt, hogy benne van, hogy
eggyé váltak.

Hart ajka Eleanor fülét cirógatta. – Többet szeretnél?

– Igen. Igen, kérlek, Hart!

Eleanor hallotta, hogy szinte könyörög, de nem tudott uralkodni magán. Hart boldogan
kuncogott, testének vibrálása csodálatos volt.

Eleanor azon kapta magát, hogy négykézláb ringatózik, miközben Hart egy pillanatra sem
csúszott ki belőle. Körülfogta karjával és lábával, annyira lazítva csak meg a nyakravalót, hogy
Eleanor meg tudjon támaszkodni az ágyon. Erősen tartotta, nem hagyta leesni, és nem is
engedte el.

Testük csúszós lett az izzadságtól, Eleanor keble között az aláhulló izzadságcseppeket felfogta a
nyakravaló. Ahol Hart egybeforrt vele, csupán forróságot érzett.

– Édes El – hörögte Hart. – Ne hagyj el soha többé! Érted? Szükségem van rád.

Eleanor a fejét rázta. – Nem megyek sehová. Maradok. Örökre. Örökre, Hart.

– Nem is engedlek el. Sem a Fenian, sem az ostoba büszkeségem, sem a múltam nem állhat
többé kettőnk közé. Befejeztem.

Eleanor nem értette pontosan, Hart miről beszél, de élvezte, ahogy szavai végigfutnak a testén.
– Jó. Jó.

– Te és én, El. Mi ketten egymásnak születtünk. A világ pedig csinálhat, amit akar.

– Igen, Hart. Igen.

– El, édes gyönyörűségem. Maradj velem örökké!

– Igen. Jaj, Hart! Szeretlek.

Észre sem vette, hogy Hart megmozdította, ám Eleanor hirtelen hason találta magát. Hart úgy
helyezte el a kezét, hogy az asszony elé nyúlt. Eleanoron feküdt, teste egész súlya és hossza
ránehezedett, de közben sem váltak szét… Eleanor már alig bírta elviselni, ugyanakkor betelni
sem tudott vele. Hartnak rögtön abba kell hagynia – nem, sosem szabad abbahagynia.

Hart szavai hörgéssé torzultak. Szerelmes mozdulatai nyomán Eleanor az alatta lévő takaróhoz
dörzsölődött, amitől egészen megvadult. Csapdában feküdt a férfi alatt, ám Hart tüzes teste a
belsejében a hatalommal töltötte el Eleanort. Úgy érezte, bármit képes megtenni, mert Hart
megosztotta vele az erejét.

A gyönyör továbbra is tartott, Hart pedig végre átadta magát a csúcs pillanatának.
Megborzongott, a bőre nyirkos volt, testének melege átjárta az asszonyt. – Édes El – mondta,
miközben az asszonyt csókolgatta. – Édes, huncut, skót asszonykám.

Kicsúszott belőle, átfordította Eleanort, majd elnyújtózott rajta, és kioldozta a kezét.

– Jól vagy?

Eleanor kifulladva bólintott. – Csodálatosan, drága Hart. Ez… – elvigyorodott. – Csodálatos volt.

Hart letekerte Eleanor kezéről a vászoncsíkot, és hagyta az ágyra hullni. A fejét az asszonyé
mellé fektette a párnára.

– Köszönöm.

Csodálatos gyönyörben részesítette Eleanort, és még Hart hálálkodott neki? – Mégis mit
köszönsz?

– A bizalmad ajándékát.

Eleanor vállat vont, közönyt színlelt. – Nem is vagy olyan ügyetlen.

Hart szemébe visszatért a bűnös csillogás. – Tényleg? Jobban kell igyekeznem, hogy
meggyőzzelek.

Eleanor megérintette a vászoncsíkot. – Ilyesmit szeretsz csinálni?

– Részben.

– Több is van?

Hart széles mosolyára forró borzongás futott végig Eleanor testén. – Még sokkal több, El. Sokkal
több.

– És mindenre megtanítasz?

Hart szeme felcsillant, amikor belegondolt. Forró, szerelmes csókot nyomott Eleanor szájára. –
Igen.

Az előbbit újabb jóleső borzongás követte, Eleanor izgalma egyre fokozódott. – Már alig várom.

Hart egyszerre elkomorodott. – Amikor azt hittem, elveszítettelek… Amikor nem láttam mást,
csak a robbanást, és ahogy eltűnsz mögötte…

A férfi egész testében remegett. Eleanor két kezébe fogta Hart arcát, hüvelykujjával simogatta a
puha szakállat, amelyet kezdett megkedvelni. – Ne is gondolj rá! Mindketten túléltük. Hála
Iannek.
– Ian, igen. Szörnyű dolgokat élt át, és megérdemli… a boldogságot.

– Ne aggódj! Most már boldog. Ian, Beth és a gyerekeik. Sohasem láttam ilyen boldognak.

– Tudom. Hála az égnek Bethért. – Hart elkapta és megcsókolta Eleanor csuklóját. – S hála az
égnek érted. Szeretlek, El. Sosem leszek képes elmagyarázni, hogy mennyire.

Hart egész szíve ott csengett a hangjában. Csak akkor használta ezt a rekedtes hangot, amikor
eluralkodtak rajta az érzései. Ez olyan ritkán fordult elő, hogy Eleanor nagy becsben tartott
minden pillanatot.

– Én is szeretlek, Hart. Mindörökké.

Hart bólintott. – Mindörökké, El. – Megkönnyebbülten felsóhajtott, remegés futott végig a

testén, amint elnyújtózott a felesége mellett. Magukra húzott egy viharvert takarót, Eleanor
pedig hozzábújt a kényelmes fészekben. A szobára békés csend borult.

– Remélem, tényleg boldog vagy, Ian – mormogta Hart.

– Tessék? – pattant ki Eleanor szeme. Amikor Hart nem válaszolt, oldalba bökte. – Mit mondtál?

Hart kuncogott, a maga idegesítő módján. – Semmit. Aludj csak!

Eleanor még egyszer megcsókolta a férjét, és szófogadóan elaludt.

Hart nyugodtan feküdt a szoba csendjében, figyelte az alvó Eleanort, gondolatai azon jártak,
ami az imént történt.

Eleanor édes engedékenységgel adta meg magát, és Hart felbecsülhetetlen örömöt élt át.
Ketten eggyé váltak, teljes egésszé. Hart soha, senkivel nem érzett ilyesmit.

Hart egyedül járta az útját, azért akart másokon uralkodni, nehogy magányosságát felhasználják
ellene. Eleanor az imént meglepetten és élvezettel mosolygott fel rá, teljes bizalommal. Nem
önmaga kedvéért kereste az önfeledt gyönyört, hanem mert hitt benne, hogy Hart irányítani és
oltalmazni fogja közös utazásuk során.

Ahogy most az asszony komoly arcát nézte, amelyen egy hajfürt kígyózott, Hart tudta, hogy
végre békére talált. Korlátozás nélkül szabadjára engedte sötét vágyait, félelem nélkül. Mert
Eleanor ott volt, hogy irányítsa.

Eleanor segítségével sötét vágyai beteljesültek abban az örömben, amely mindig is a céljuk volt.
Hart nem kereste többé kétségbeesetten a bénító gyönyört, csak hogy felejtsen, és nem vette
kezébe az irányítást, csak hogy emlékeztessen mindenkit, önmagát is beleértve, ki az úr a
házban.

Hart őszintén szeretett egy asszonyt, és megmutatta neki, milyen lehet az igazi öröm. Hart
szerelemmel szerette Eleanort.

A csatorna poklából a hajó purgatóriumába került, ahol szemtől szemben találta magát a
felismeréssel, hogy mi a legfontosabb az életében. Nem a hatalom, a pénz vagy a birtoklás, sőt
nem is az uralomvágy.

Hanem Eleanor.
Emlékezett, hogy az asszonyhoz fűződő emlékek, még ha tökéletesen nem is tudta megformálni
őket, tartották életben a csatorna mélyén. Amint a sötétből szabadulva magához tért, első
gondolata Eleanor volt.

Minden, ami számított, Eleanor volt és immár a gyermek, akit a szíve alatt hord.

Kezét az asszony meleg hasára fektette. Eleanor meg sem mozdult, mélyen aludt.

Hart teste ellazult, és asszonya meleg testéhez bújva mély álomba merült.

Hart Mackenzie visszatérését sokan bosszankodva, mások megkönnyebbülten fogadták. Anglia

a másnap reggeli újságokból értesült Hart megmeneküléséről, az emberek a fejüket rázták.
Tébolyodott egy család – mondogatták.

Reeve megkapta a pénzét, még többet is, mint amennyiről álmodott. Olyan sokat, hogy úgy
döntött, elhagyja Londont, és egy vidéki házba költözik a családjával a déli parton.

Kilmorganben Hart hatalmas öröm és erőteljes korholás közepette találkozott újra a családjával.
A hölgyek voltak a legrosszabbak. Hart alig tudott elmenekülni a gondoskodásuk elől, végső
megoldásként horgászni ment Iannel.

David Fleming egy nap azzal a céllal érkezett Kilmorganbe, hogy Hart ismét kezébe vegye a
gyeplőt. Nem tudnak veszíteni, hajtogatta Fleming. A nép kész Hart tenyeréből enni, azt tesz
velük, amit csak akar.

Amit mindig is akart.

– Csak rajtad áll, öregem – dőlt hátra David a karosszékében, egyik kezében szivart, a másikban
a flaskáját tartva. – Én szívesen félreállok. Jobban is szeretném. Mit akarsz tenni?

Hart tekintete végigsiklott a Mackenzie ősökön hatalmas dolgozószobája falán, a Vén Malcolm
Mackenzie portréjától, akinek megvető vigyora láttán Istenhez fohászkodtak az angolok, a saját
apjáig, aki dühös tekintetet meresztett minden egyes látogatóra..

Hart apja szemébe nézett a szakáll fölött, megfigyelte a gonosz villanást, amelyet a festőnek
sikerült megörökítenie. Olyan ember tekintete volt, aki meg akarta öletni a saját fiát.

Amikor azonban Hart most a képre nézett, a festett szem nem volt több, csupán festék.

Az öreg herceg megszűnt létezni.

Hart az íróasztalra fektette két tenyerét, és lehunyta a szemét. Legyőztelek. Többé nem kell
bizonyítanom neked, hogy nem vagyok gyenge.

Odafenn, a hálószobában Eleanor kiscipőt kötögetett.

Hart kinyitotta a szemét. – Nem – válaszolta végül.

David kezében megállt a flaska, félúton a szája felé. – Mit mondtál?

– Nemet mondtam. Visszavonulok. Te vezeted győzelemre a pártot.

David elsápadt. – De hát szükségem van rád. Szükségünk van rád.

– Nincs. Egyben tartottad a koalíciót, amikor úgy tűnt, hogy meghaltam. Nem lettél volna képes
rá, ha én vagyok az egyetlen, aki összetartja a pártot. Nagyon várom azokat az estéket, amikor
majd együtt iszogatunk, és meghallgatom miniszterelnöki történeteidet. Továbbra is
támogatom a pártot, és tanácsot is szívesen adok, ha szükséges. De már nem vágyom a
miniszterelnöki posztra.

David döbbenten bámult Hartra. – Szórakozol velem.

Hart hátradőlt, beszívta a nyitott ablakon beáradó, hűs, skót levegőt. – A halak harapnak a
domb tövében hömpölygő folyóban. A Mackenzie szeszfőzdének szüksége van a segítségemre.
Ian szépen boldogul, de nem teszi bele szívét a világ legfinomabb italának készítésébe. Én
veszem át az irányítást, amíg az öcsém inkább a könyvelést élvezi. Nem akarom többé az egész
világot irányítani, csakis a saját életemet. Ezt eddig elhanyagoltam.

– Látom, igazi skót földbirtokos lesz belőled, aki erős csizmában, sétabottal járja a birtokát.
Ismerlek, Mackenzie. Hamarosan rá fogsz unni.

– Kétlem. A feleségem gyermeket vár, és a fiam életének egyetlen pillanatát sem szeretném
elmulasztani.

– Eleanor várandós? – ámuldozott David. – Magasságos ég! Elment az esze?

– Még nem. – Hart kényelmesen körülnézett a szobában, amely nem tudta megfélemlíteni
többé. Talán hagyja, hogy Eleanor leszedje a sok átkozott képet, és átrendezze a helyiséget.

David nevetett, de közben a fejét csóválta. – Hát jó. Nagyok lehettünk volna együtt, Mackenzie.
Add át Eleanornak a jókívánságaimat. S az együttérzésemet.

– Úgy lesz. Most pedig kifelé! Kettesben akarok maradni a feleségemmel.

David kuncogott. Nagyot húzott az italából, azután zsebre vágta a flaskát. – Nem tudlak
hibáztatni, öregem. Egy csöppet sem. – David még egyszer kezet szorított Harttal, a vállára
csapott, majd végre elment.

Hart felállt. Apja arcképéhez sétált, annak a portrénak a másolatához, amelyik a nagy
lépcsőházban függött. Az volt a hagyomány, hogy mindig a jelenlegi herceg képe függött az első
lépcsőfordulóban, az előzőé a másodikban, és így tovább felfelé. Amikor Beth beköltözött
Iannel, az asszony azt tanácsolta, hogy az összes képet – Hartét is beleértve – vigyék fel a
padlásra.

Hart akkor úgy gondolta, Bethnek nincs igaza, de most egyetértett vele. Kilmorganben gyökeres
változások következnek.

Felnézett gyűlölt apjára, Kilmorgan fenséges hercegére, Daniel Fergus Mackenzie-re. S

megtorpant. Odakinn eloszlottak a felhők, és egy napsugár éppen úgy esett az arcképre, hogy
Hart meglátott valamit rajta, amit az íróasztaltól nem látott.

Hart először csak bámulta. Azután nevetésben tört ki.

Kacagva húzta meg a csengőzsinórt, és amikor belépett egy szolga, Eleanorért küldte.

Eleanor az íróasztalánál ülve találta Hartot, a székén hintázva, csizmás lába az asztalon pihent.
Skót szoknyája felcsúszott, kilátszott alóla izmos combja. Arcán elégedett vigyor ült.
– Eleanor – mutatott a képre. – Ez a te műved?

Eleanor megfordult, hogy lássa, mire mutat a férje. – Igen – felelte. – Az enyém.

– Ez egy igen értékes festmény.

– Van még egy képed ettől a festőtől a lépcsőházban. Nem is szólva a londoni Manet-ról.

– Miért tetted?

Eleanor felnézett az öreg hercegre. Harttal együtt bejöttek ide, amikor néhány napja
visszatértek Kilmorganbe, és látta, hogy Hart összerezzen annak a szempárnak a tekintetétől.

Kicsivel később Eleanor felment, hozott egy ceruzát, azután felállt egy székre, és dühében kárt
tett a képben. Az öreg hercegnek most ördögszarva és kerek pápaszeme volt.

Hart szeretettel mosolygott az asszonyra. – Ki vele! Mondj el mindent, El!

Eleanor összekulcsolta a kezét. – Nagyon haragudtam. Mindig attól féltél, hogy olyan ember
leszel, mint az apád, és erről csakis ő tehetett. De egy csöppet sem hasonlítasz rá. Indulatos
vagy, az igaz, ugyanakkor nagylelkű, erős és gondoskodó is. Rendkívül gondoskodó. Apádról
egyiket sem lehetett elmondani. Ráuntam, hogy folyton felzaklat téged. – Hartra pillantott, aki
összekulcsolta tarkóján a kezét. Szakállát leborotválta, ismét a simára borotvált, kemény vonású
férje volt, de Eleanor arra gondolt, talán rábeszéli, hogy növesszen újra szakállt. Szerette érezni
puha érintését a testén, amikor Hart csókolta.

Bátran folytatta. – Mindig úgy véltem, hogy jobban hasonlítasz az ükapádra, Vén Malcolmra.
Félelmetes ember lehetett, de a szíve hölgye szerette. Olvastam az asszony naplóját, remekül
jellemezte a férjét. Rád emlékeztet, amiket írt róla.

Hart elgondolkodott. – Vén Malcolm? Azt hittem, gátlástalan gazember volt.

– Hibáztatod? Négy fivére és az apja elesett Cullodennél. Szegény ember. Legalább rátalált
Maryre, és megszöktek. Nagyon romantikus.

– Akkoriban a Mackenzie férfiak romantikusak voltak.

– Most is azok.

Hart olyan fegyelmezetten állt fel a székéből, ahogyan mindent csinált. – Valóban?

– Szerintem igen. – Eleanor most azokra az izgalmas játékokra gondolt, amelyekre férje az
utóbbi napokban tanította az ágyban, amelyektől pirult, de már a gondolatukra is örömteli
borzongás futott végig a testén. Hart kétségkívül számos egzotikus fortélyt ismert, de türelmes
volt, sohasem siettette Eleanort, mindig megbizonyosodott, hogy nem fél, mielőtt folytatták a
játékot. Nagy csibész volt, de csupa szív, és immár teljesen Eleanorhoz tartozott.

Kezét Hart tenyerébe csúsztatta, és finoman megszorította a kezét. – Hát persze, hogy
romantikus vagy. Lám, milyen elégedettséggel tölt el fivéreid boldog házassága is.

– Tényleg elégedett vagyok. – Hart csüggedten felsóhajtott. – De most itt az egész átkozott
banda. Ebben a házban egy csöpp nyugalmunk sem lehet.

– Horgászni mentek – suttogta Eleanor. – A gyerekekkel. Egy darabig nem jönnek haza. Talán
mutathatnál még valamit a… nem szokványos szenvedélyeidből.
– Mmm. – Hart végighúzta kezét az asszony két karján, hüvelykujja az asszony csuklójának puha
belső felén állapodott meg. – Akad néhány új játékszerem. Csak a kedvedért szereztem be őket.

Eleanor szíve hevesebben vert. – Igazán?

– Nincs több rögtönzött kötelék. Most már valódi köteleim vannak.

– Tényleg? Csodás. Alig várom, hogy gúzsba kötve lássalak.

Hart csodálkozva nézett az asszonyra. – Tessék?

Eleanor kis híján elnevette magát. – Tényleg. Az én csinos, jóképű skót hercegem, talán csak a
szoknyájában, összekötött csuklóval, amint vágyakozva vár rám?

Hart először döbbenten bámult, azután arcán felsejlett a jól ismert, bűnös mosoly. – Merész kis
csibész. Jól megtanultad a leckét.

– Azt hiszem, jó téma volna egy fényképhez. Nem gondolod?

Hart kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. Azután mégis becsukta. Végül felmordult.

A csinos, jóképű skót herceg magához rántotta feleségét, és úgy szájon csókolta, hogy az
asszony alig kapott levegőt. – Édes Eleanor – súgta. – Szeretlek.

– Én is téged, Hart Mackenzie.

Hart ismét vigyorgott. – Tudhatnád, micsoda vakmerőség engem provokálni. Mert akkor én is
provokállak téged.

– Remélem is – válaszolta Eleanor.

Hart újra felmordult, majd a karjába kapta Eleanort, egy jól irányzott rúgással belökte az ajtót,
és kirohant vele a szobából.

Utószó
Hartnak nem állt szándékában még több hivatalos portrét készíttetni magáról, ám Eleanor
ragaszkodott hozzá. – Nem csak rólad – érvelt az asszony. – Az egész családról.

Így hát egy szép napon, amikor Hart szívesebben horgászott volna Iannel, kivonult a teraszra
fivéreivel és a családjukkal, hogy sorra lefényképezzék őket. A fényképész, aki külön Edinburgh-
ból érkezett az alkalomra, előkészítette a gépet, az állványt és a lemezeket.

Először Cameron Mackenzie családjáról készült kép, csak mert Cameron terelte össze
leggyorsabban a csapatát. Cameron egy széken ült, Ainsley a jobbján állt, keze a férje vállán
pihent. Daniel apja balján, és az immár kétéves Gavina Cameron ölében foglalt helyet. A kislány
nyáladzott, mire Cameron sietve megtörölte zsebkendőjével a száját, mielőtt a gép elsült.

Utánuk Ian és Beth következett. Ian ült a székben, skót szoknyája szépen elrendezve a térdén.
Beth fenségesen állt mellette, Mackenzie-tartanból készült ruhában. A karjában Belle, a
hároméves Jamie pedig Ian ölében pihent. A fényképen Ian nem a kamerába nézett, hanem a
feleségére, arca ellágyult a boldogságtól. Beth lenézett a párjára, aki az asszony kezét fogta.
Nagyon szép kép lett.
Ian és Beth levitték a gyermekeiket a gyepre játszani, amíg Mac végre a helyére terelte a
csapatát. Mac elfoglalta a családfő helyét a széken, balján a hatéves Aimee, jobb vállánál
Isabella állt. A már hároméves Eileen anyja szoknyájának dőlt, és a kezét fogta. A kétéves
Robert skót viseletben ült az apja ölében.

A képen mindannyian nevettek. A nap megcsillant Isabella haján és finom mosolyán, Mac
azonban teli szájjal nevetett.

– Papa – korholta Aimee. – Elrontod.

Készült még egy, méltóságteljesebb kép, de a mosoly most is minden arcon ott bujkált.

Eleanor a karjában ringatta kisfiát, Hart Alec Graham Mackenzie-t, Hart pedig így szólt: – Ebből
elég volt. Fejezzük be végre!

Mac elterelte három csemetéjét, Eileen sikongatva szaladt unokafivére, Jamie után. Aimee a
nyomába sietett, mert kinevezte magát a szertelen Eileen őrzőjévé.

Hart leült a székre, és Alec babáért nyúlt. A kisfiún még hosszú, lányos ingecske volt, de Eleanor
Mackenzie-kockás szalagot kötött vaskos dereka köré. Az asszony Hart jobbján állt, Lord Ramsay
pedig, aki most Alec nagyapónak hívta magát, Hart balján helyezkedett el.

Hart felemelte a fejét, és egyenesen a fényképezőgépbe nézett. Elképzelte, hogy fog kinézni a
kész fénykép: középen a családfő, egyenes tartással, gőgösen; Lord Ramsay szinte komikusan
ünnepélyesen; Eleanor gyönyörűségesen, arcán derűs jóindulattal; végül Alec baba Hart ölében,
körülötte édesapja kezével.

Alec. A csodálatos gyermek, akivel Eleanor ajándékozta meg egy hideg, decemberi éjszakán,
Hart életének egyik leghosszabb éjszakáján. Ian itallal próbálta nyugtatni, de Hart állandóan fel-
alá járkált, és izzadva rettegett, hogy újra át kell élnie az éjszakát, amikor Sarah meghalt, azután
azt a napot, amikor Graham is követte.

Eleanor azonban erősnek bizonyult, életben maradt, és a kis Alec hangos sírással köszöntötte az
apját. Hart felemelte a fiát, aki elfért a két tenyerében, és olyan boldogsággal teli
megkönnyebbülést érzett, hogy záporoztak a könnyei.

Hart arra az éjszakára gondolt most, amint lenézett Alecre. A kicsi felnézett az apjára, tekintete
rezzenéstelen volt. Nem egészen félévesen Alec már elsajátította a híres Mackenzie-tekintetet.

– Szépen viselkedj! – figyelmeztette Hart.

Alec imádta Hart mennydörgő hangját. Most is boldogan ellágyult a tekintete. Apjára
mosolygott, és felnyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát. A fényképezőgép megörökítette
a pillanatot, amint apa és fia összenéz, az apró kéz Hart állán, a férfi pedig Alecre nevet.

Hart csináltatott még egy képet, egy merev és méltóságteljes portrét, ahogyan illett. Ám
Eleanornak örökre az első maradt a legkedvesebb. Bekereteztette, és a főhelyre akasztotta a
család magánszalonjában.

A fényképezős délután még nem ért véget. Eleanor ragaszkodott hozzá, hogy az egész családról
is készüljön kép: Hart, Cameron, Mac, Ian és minden egyes családtag, meg persze az összes – az
ég áldja őket – kutya.
Egy sorban állt a négy Mackenzie fivér, Ainsley és Daniel, Eleanor és Lord Ramsay, Beth és
Isabella, a hét gyerek és az öt kutya körülöttük csoportosult. A kép nehezen készült el, mert
miután a kicsiket leültették előre, a kétéves Robert úgy gondolta, hogy jobban érdekli a
pillangó, amely leszállt egy virágra a terasz szélén. Ruby és McNab is Robert után loholt.

Az okos Ben két mancsa közé fektette busa fejét, és elszunnyadt a napon, horkolása hangosabb
volt a gyerekricsajnál is. Aimee futott Robert után, Jamie meg akarta nézni, mi történik, Gavina
pedig követelte, hogy tegyék le, mert mászni akar, vagy legalábbis játszani a kutyákkal.

Daniel nekiiramodott, hosszú karjával felnyalábolta a tiltakozó Jamie-t és Robertet, majd

visszacipelte őket a teraszra. A kutyák követték.

Sok veszekedés és rábeszélés következett. A zűrzavarban Hart megszorította Eleanor kezét, és a

füléhez hajholt. – Ajándékot vettem neked.

Eleanor szeme felcsillant. – Imádom az ajándékokat. Mi az?

– Meglepetés, kis csibész. Várnod kell. Ez a büntetésed, amiért végig kell szenvednem ezt a
fényképezős tortúrát.

Eleanor Hart kezébe nyomta Alecet, gyorsan megfordult, és úgy terelte a többieket a helyükre,
ahogyan csak ő volt képes. Végül mindenki összeállt, és a fényképész azt mondta: – Senki ne
mozduljon! És… kész.

A tizenhét fős Mackenzie család és az öt kutya nagyméretű portréját bekereteztették, és a

Kilmorgan kastély előcsarnokának falára akasztották.

Persze csak később. A gyerekek most, hogy már nem kellett nyugton maradniuk, sivalkodva
futottak szét a kertbe, és valamiféle szabályok nélküli fogócskát játszottak. Mac és Daniel
utánuk vetették magukat, nehogy baleset érje őket a zűrzavarban.

A hölgyek teát szolgáltak fel, és csevegtek. Csevegtek és csevegtek. Cameron, Ian és Hart
összenéztek, bevonultak a házba, azután levetették az ünneplőjüket, és előszedték a
horgászbotokat.

Úgy alakult, hogy Hart csak késő éjszaka tudta átadni az ajándékát Eleanornak, ami nagyon is
megfelelt neki.

Eleanor selyemköntösben nyitotta ki a szögletes dobozt. Abban a hálószobában voltak, amelyet

akkor jelöltek ki Eleanornak, amikor Hart felesége lett, és amelyet Hart közös hálószobájuknak
tekintett. Nem akart már abban a mauzóleumszerű szobában aludni, amikor boldogan
összebújhatott Eleanorral ebben a barátságos fészekben.

– Jaj, Hart, ez nagyszerű!

Egy kis fényképezőgép rejlett a dobozban, olyan kicsi, hogy elfért Eleanor kezében.
Körbeforgatta, megvizsgálta a lencsét, a bőrtokot, a rézsínt, amelybe bele lehetett csúsztatni
hátul a lemezeket.

– Azt mondtad, hogy tetszenek a kézi fényképezőgépek.

– De ez annyira pici – mosolygott rajta Eleanor. – Milyen ügyes kis masina! A zsebemben is
hordhatom.
– Van egy csomag lemez a mögötted lévő asztal fiókjában.

Eleanor odament, és elővette a dobozt. Kihúzott belőle egy lemezt, és gyorsan rájött, hogyan
csúsztathatja kis gépe hátsó részébe.

– És most – mondta – vajon mit fényképezhetnék le?

Csillogó szemmel mosolygott Hartra. Hart kioldotta, majd ledobta magáról a köntösét. –
Gondolkodjunk!

Eleanor nevetett. – Ne mozdulj!

Hart kihúzta magát, és a lehető legszigorúbb ábrázatával meredt a kamerába – egy Mackenzie,
teljes méltóságában. Csak éppenséggel anyaszült meztelenül.

Eleanor egymás után készítette a képeket, amíg Hart el nem vette tőle a gépet. – Most te
következel.

Eleanor még nem rótta le a tartozását. Nem hagyta magát fényképezni, amíg Alecet várta,
bármennyit mondogatta is Hart, hogy sosem volt még ilyen szép. Csak nézett a férjére, ahogy a
nők azokra a férfiakra szoktak, akiket reménytelen esetnek tartanak.

Később pedig sok volt a dolguk – Aleckel, a birtokkal, Hart és Ian munkájával a szeszfőzdében, a
mulatságokkal és a bálokkal, amelyeket Hart változatlanul megrendezett hercegként és
pártjának lelkes támogatójaként. Nem számított, hogy a párt közben megbukott, és Gladstone
visszatért a hatalomba. David Fleming megesküdött, hogy folytatja a harcot.

– Nem biztos, hogy menni fog – mondta Eleanor. – Tudod, mennyire szégyenlős vagyok.

Hart letette a gépet, majd odament Eleanorhoz, és szétnyitotta a köntösét. Eleanor

elhessegette, egyedül gombolta ki a hálóingét, amelyet alatta viselt.

Hart hátrébb lépve várta, amíg Eleanor teste feltárul előtte. Az asszony csípője kicsit
kikerekedett Alec születése után, a keble teltebb lett. A haja vörösarany zuhatagként borult a
hátára, kék szeme tüneményesen csillogott. Apró szeplők borították az arcát, a homlokát, a
mellkasát, de még a keblét is.

Gyönyörű volt. Hart elkészítette róla az első képet, deréktól felfelé: Eleanor, amint sűrű haja a
keblére omlik.

Azután Eleanor az oldalán fekszik az ágyon, ravaszul eltakarja magát a combjával, kezével pedig
elfedi meztelen keblét.

Az asszony szemérmes meztelensége még gyönyörűbb volt, mintha Eleanor teljesen

kitárulkozott volna Hart előtt.

Hart lehajolt, hogy megcsókolja. Azután végigcsókolta meztelen oldalát, és végül meg is
feledkezett a fényképezőgépről. A matracra hullott, miközben Hart gyengéden a hátára
fordította Eleanort, és fölébe kerekedett, teste körülfogta az asszonyét. Ide tartozott.
Múltjának, hibáinak, dührohamainak, nyomorúságának kísértetei örökre elhagyták. Hart
Eleanor szemébe nézett, maga körül érezte a karját, és tudta, hogy végre hazatalált.
 A szerző megjegyzése
Az 1880-as évek Angliájának egyik legvitatottabb kérdése az ír önrendelkezés, vagyis „Home
Rule” ügye volt. Akadtak olyanok, mint William Gladstone – abban az időben volt a
miniszterelnök, amikor a Mackenzie-sorozat játszódik –, akik némi függetlenséget akartak volna
adni Írországnak Angliától. Gladstone 1885-ben kezdett kampányolni a Home Rule
törvénytervezetért, amely megengedte volna, hogy Dublinban önálló parlamentet állítsanak fel
az ír belügyek intézésére, noha az változatlanul az angol uralomnak lett volna felelős. A kérdés
kényes volt, Gladstone-nak sok ellenfele volt, köztük a királynő is.

Gladstone ideiglenes veresége után 1886-ban tért vissza a hatalomba, és az alsóházzal sikerült
elfogadtatnia a Home Rule törvényt, a Lordok Házában viszont vereséget szenvedett. A
tervezetet 1889-ben ismét szavazásra terjesztették fel; az alsóház ismét megszavazta, a lordok
háza pedig újfent elutasította.

Kölcsönvettem Gladstone ír önrendelkezésért folytatott harcát ehhez a történethez, és néhány

évvel előbbre helyeztem az időben. Hart, aki nem szereti az angolokat, szeretné bevezetni
Írországban a Home Rule-t, de a saját változatát, nem Gladstone-ét. Hart Írország teljes
függetlenségét tűzi ki célul Angliától, majd a győzelem után, ugyanezt Skóciának is ki akarja
vívni. Hartnak az a terve, hogy szavazókat csábítsanak el mind Gladstone liberálisaitól, mind a
Tory-párttól, azután bizalmatlansági szavazással megbuktassák Gladstone-t, és egy koalícióval
átvegyék a hatalmat.

Gladstone négyszer szolgálta miniszterelnökként az országot, utoljára 1894-ben vonult vissza a

hivatalából.

A könyv elektronikus változatának kiadója

Kossuth Kiadó zRt.

www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó zRt. igazgatója.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt

Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja

Jennifer Ashley: The Duke’s Perfect Wife

Szerkesztette: Robin Edina

 Kiadói programvezető: Tímár Rita

Borítóterv: Kiss Áron

A magyar kiadás a The Berkley Publishing Group,

a member of Penguin Group (USA) Inc.

hozzájárulásával jelent meg.

ISBN 978-963-09-7710-4

© Jennifer Ashley 2011

© Kossuth Kiadó 2013

© Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2013

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com

info@multimediaplaza.com

{1}
A skót királyok koronázási köve 1996-ban került vissza Skóciába. (A fordító)

Erstellt mit dem AVS Document Converter

www.avs4you.com