A KORLÁTOZOTT MÉRETŐ ÁLLAM LEHETETLENSÉGE ÉS KILÁTÁSOK A

FORRADALOMRA

Egy közelmúltban végzett felmérés során amerikai, német, francia és más nemzetiségő
embereket kérdeztek meg, hogy mennyire büszkék nemzetiségükre és hogy vajon hisznek-e
abban, hogy a világ jobb hely volna, ha a többi ország is olyan lenne, mint az övék. A nemzeti
büszkeség tekintetében az Egyesült Államok és Ausztria érte el a legmagasabb pontszámot.
Bár rendkívül érdekes volna Ausztria esetét megvizsgálni, a következıkben az Egyesült
Államokra összpontosítok, valamint arra kérdésre, hogy mennyire megalapozott a büszkeség.

Az alábbiakban azonosítom az amerikai nemzeti büszkeség három fı forrását. Amellett fogok

érvelni, hogy az elsı kettı megalapozott, a harmadik viszont egy sorsdöntı hibára utal. Végül
azt próbálom leírni, hogy ezt a hibát milyen módon lehetne kijavítani.

I
A nemzeti büszkeség elsı forrása Amerika nem is olyan régen volt gyarmati múltjának, a
pionírok országának az emléke.

Az Észak-Amerikába érkezı angol telepesek szolgáltatják az utolsó példáját azoknak a

dicsıséges eredményeknek, amelyeket Adam Smith kifejezésével élve a "természetes
szabadság rendszere" elérhet: az emberek képességének, hogy egy szabad és virágzó
nemzetközösséget hozzanak létre a semmibıl. Az emberi természet Hobbes-féle
jellemzésével — homo homini lupus est — szemben az angol telepesek nem csak az államtól
mentes, anarcho-kapitalista társadalmi berendezkedés életképességét, hanem annak vibráló és
vonzó jellegét is bemutatták. Demonstrálták, hogy John Locke nézeteivel összhangban a
magántulajdon az ember eredeti tulajdonszerzésébıl ered: a korábban használat alá nem esı
földterületek (a vadon) céltudatos felhasználásával és átalakításával. Azt is bemutatták
továbbá, hogy a magántulajdon, a munkamegosztás és a szerzıdéses csere fel- és
elismerésével az emberek hatékonyan megvédhetik magukat a agresszorokkal szemben:
elsısorban és leginkább az önvédelem révén (kisebb volt a bőnözés, mint ma), illetve ahogy a
társadalom egyre gazdagabbá és összetettebbé vált, a specializációval: az olyan intézmények
és ügynökségek segítségével, mint az ingatlannyilvántartás, a jegyzık, a jogászok, a bírók, a
bíróságok, az esküdtszék, a seriffek, a kölcsönös védelmi szövetségek és a népi milíciák. Az
amerikai gyarmatosítók ráadásul megmutatták a nyelvileg, származásilag, vallásilag és
kulturálisan egységes telepesek egy közéjük tartozó alapító-vezetı irányítása alatt álló és
igazságszolgáltatási hatáskörébe tartozó szövetségeinek alapvetı szociológiai fontosságát a
békés emberi együttmőködés biztosítása és a törvényes rend fenntartása szempontjából.

II
A nemzeti büszkeség második forrása az amerikai forradalom.

Európában már évszázadok óta nem voltak felfedezetlen határvidékek, és a kontinensen belüli
letelepülés tapasztalatai a múlt ködébe vesztek. A népesség növekedésével egyre
hierarchikusabbá váltak a társadalmak, kialakultak a szabad emberek és a szolgák, a
földesurak és hőbéreseik, a hőbérurak és a királyok rétegei. Bár Amerikánál határozottan
rétegzettebbek és arisztokratikusak voltak, a középkori Európa úgy nevezett feudális
társadalmaiban rendszerint nem alakult ki állam. Az általánosan elfogadott szóhasználatban az
állam a törvény és a rend kötelezı jellegő területi monopolistája (a végsı döntéshozó). A
hőbérurak és a királyok általában nem teljesítették ezt a követelményt: csak a megadóztatott
emberek beleegyezésével szedhettek adót és a saját földjén minden szabad ember ugyanolyan
szuverén (végsı döntéshozó) volt, mint a feudális király a sajátján. A századok során azonban
ezek az eredetileg államtól mentes társadalmak fokozatosan abszolút — állami jellegő —
monarchiává alakultak. Bár kezdetben önkéntesen ismerték el ıket védelmezınek és bírónak,
az európai királyok idıvel elérték, hogy ıket az állam örökletes fejének tekintsék. Az
arisztokrácia ellenzése ellenére, a "köznép" segítségével abszolút uralkodóvá váltak, és
lehetıségük lett adót szedni beleegyezés nélkül és dönteni a szabad emberek birtokai felett.

Ezek az európai fejlemények kettıs hatást gyakoroltak Amerikára. Egyrészt Angliát —

legalábbis 1688-ig — abszolút király uralta, és amikor az angol telepesek megérkeztek az új
kontinensre, a király kiterjesztette hatalmát Amerikára is. A telepesek tulajdonszerzési
módjától valamint a védelem és az igazságszolgáltatás magánúton — önkéntesen és
együttmőködéssel — történı elıállításától eltérıen a királyi gyarmatok és helyhatóságok
létrehozása nem eredeti tulajdonszerzés és szerzıdés eredménye volt (valójában egyetlen
angol király sem tette a lábát soha az amerikai kontinensre), hanem elbitorlásé és visszaélésé.

Másrészt a telepesek vittek magukkal valami mást is Európából. A feudalizmusból az

abszolutizmusba való átmenetet ott nem csak az arisztokrácia ellenezte, hanem a természetes
jogoknak a skolasztikus filozófiából eredı elmélete alapján is támadták. E doktrína szerint az
államnak szerzıdésen kellene alapulni, és az állam minden alkalmazottjára, magára a királyra
is ugyanazoknak az univerzális jogoknak és törvényeknek kellene vonatkozniuk, mint
mindenki másra. Bár korábban lehet, hogy ez volt a helyzet, a modern abszolút uralkodókra
ez egyáltalán nem volt jellemzı. Az abszolút uralkodók elbitorolták az emberek jogait és így
illegitimek voltak. Ezért a lázadás nem csak megengedett, hanem a természetjog által elıírt
tevékenység volt.

Az amerikai telepesek ismerték a természetjog elveit. A természetes szabadság eredményeivel

és hatásaival kapcsolatos saját tapasztalataik révén, és mint anyaországukat a királlyal és az
Anglikán Egyházzal való vallási nézetkülönbség miatt elhagyó emberek különösen
fogékonyak voltak a doktrínára.

A természetjog elveivel átitatva, az angol királytól való távolság által felbátorítva és a királyi
lustaság, luxus és pompa puritán visszautasításától tovább tüzelve az amerikai telepesek
fellázadtak, hogy lerázzák magukról a brit igát. Ahogy Thomas Jefferson írta a Függetlenségi
Nyilatkozatban, az államot az élethez, a a szabadsághoz, és boldogságra való törekvéshez való
jog védelmére hozták létre. Legitimitása a kormányzottak beleegyezésén alapult. Ha az állam
megbukott kitőzött feladata megvalósításában, akkor Jefferson kinyilatkoztatása szerint "a nép
Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot
létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi
Biztonságát, és jobban elısegíti Boldogulását".

III
Mi volt azonban a következı lépés miután a nemzet elnyerte függetlenségét Nagy-
Britanniától? E kérdés elvezet a nemzeti büszkeség harmadik forrásához, az Amerikai
Alkotmányhoz és hogy ez az alkotmány miért sorsdöntı hibát jelent ahelyett, hogy a
büszkeség jogos forrása volna.

A gazdasági és politikai tudományok terén a késıi 1700-as évek óta, elsısorban Ludwig von
Mises és Murray N. Rothbard jóvoltából bekövetkezett jelentıs fejlıdésnek köszönhetıen
pontos választ adhatunk e kérdésre. Mises és Rothbard szerint ha a védelmi és ítélethozatali
tevékenység piacára nem lehet szabadon bejutni, a védelem és az igazságszolgáltatás ára nı,
minısége romlik. A kötelezıen elfogadandó monopolista nem védelmezı és döntıbíró többé,
hanem gengszter: a megvédendı emberek és tulajdon gyilkosa, megszállója, háborús uszító,
imperialista. A védelem árának emelkedése és az ısi törvények eltorzítása az angol király
által, ami ellen az amerikai telepesek fellázadtak, a kötelezı jellegő monopólium
elkerülhetetlen következménye volt. Az angol megszállóktól sikeresen megszabadulva az
amerikai telepeseknek csupán hagyniuk kellett volna az önvédelem, valamint a szakosodott
ügynökök és ügynökségek által privát alapon (önkéntesen és együttmőködve) nyújtott
védelmi és igazságszolgáltatás már meglévı, saját fejlesztéső intézményeit továbbra is
ırködni a törvényes rend felett.

Azonban nem így történt. Az amerikaiak nem hagyták, hogy a megörökölt királyi
intézmények és a gyarmati kormányzóságok a feledés homályába merüljenek, hanem újra
létrehozták ıket úgy, hogy a korábbi politikai határok a független államok határaivá váltak,
amelyek mindegyike rendelkezett a saját, erıszakon alapuló (egyoldalú) adószedı és
törvényhozó hatalmi intézményeivel. És mintha ez már önmagában nem lett volna elég rossz,
az amerikaiak az Alkotmány elfogadásával csak rontottak a helyzeten, a független államok
laza szövetségét felváltották az Egyesült Államok központi (szövetségi) kormányzatával.

Az Alkotmány révén a király helyére nép által választott parlament és elnök került, de azok
adószedési és törvényhozási jogkörében nem történt változás. Éppen ellenkezıleg: míg az
angol királynak a megadóztatottak beleegyezése nélküli adószedési jogát csak hallgatólagosan
fogadták el és így vita tárgyát képezte, addig az Alkotmány kifejezetten felruházta a
Kongresszust e joggal. Továbbá, míg a királyokat, és elméletben az abszolút királyokat sem a
törvények alkotóinak, hanem a már meglévı és megváltoztathatatlan törvények értelmezıinek
és végrehajtóinak, az bíráknak és nem törvényhozóknak tekintették, az Alkotmány
kifejezetten feljogosítja a Kongresszust a törvényhozás hatalmával, az elnököt és a
Legfelsıbb Bíróságot pedig az így alkotott törvény végrehajtásával és értelmezésével.

Az Amerikai Alkotmány lényegében csupán a következıt tette: az Amerikát saját

magántulajdonának és a telepeseket bérlınek tekintı király helyébe ideiglenes és leváltható
gondnokokat helyezett, akik kezelik az országon belüli igazságszolgáltatási és védelmi
monopóliumot. E gondnokok nem birtokolják az országot, de amíg hivatalban vannak, azt és
lakosait saját és kegyeltjeik elınyre használhatják fel. Ahogy azonban az az elemi gazdasági
elmélet alapján sejthetı, ez az intézményi szerkezet nem szünteti meg a törvény és a rend
monopolistájának önérdektıl vezérelt törekvését az egyre nagyobb mértékő
kizsákmányolásra. Éppen ellenkezıleg, csupán még meggondolatlanabbá, szőkebb látókörővé
és pazarlóbbá teszi e kizsákmányolást. Ahogy Rothbard írja:

míg a tulajdoni jogában biztos és annak tıkeértékét birtokló magántulajdonos hosszú távon
tervezi erıforrásának felhasználását, az állami hivatalnoknak olyan gyorsan kell kizsigerelnie
a tulajdont, amilyen gyorsan csak tudja, hiszen bármikor elvehetik tıle...az állami
hivatalnokok az erıforrások használatát birtokolják, de nem azok tıkeértékét (kivéve az
örökletes uralkodó "magántulajdonának" esetét). Ha nem magát a tulajdont, hanem annak
felhasználását birtokolják, az erıforrások gyors kimerülésével kell számolni, hiszen senkinek
sem áll érdekében megırizni azokat hosszú ideig, viszont mindenkinek célszerő azokat olyan
gyorsan felhasználni, amilyen gyorsan csak lehet... A tulajdoni jogában biztos és annak
tıkeértékét birtokló magánszemély hosszú távra tud elıre tekinteni, mivel erıforrásának
tıkeértékét meg akarja ırizni. Az állami hivatalnoknak kell "fogd és vidd" módjára
cselekedni, neki kell addig kifosztania a tulajdont, ameddig hatalmon van.

Ráadásul, mivel az alkotmány értelmében bárki szabadon tagja lehet az állami hatalomnak —
a Kongresszus tagjaként, elnökként vagy a Legfelsıbb Bíróság tagjaként —, az állam által a
magántulajdon kárára elkövetett vétségekkel szemben csökkent az ellenállás és a "nyílt
politikai verseny eredményeként" a társadalom általános jelleme leromlott, és egyre több és
több rossz jellemő ember került hatalomra. Ugyanis a szabad tagság és a versengés nem
mindig jó. A jók termelésében való verseny jó, a rossz dolgokéban való verseny rossz. Az
emberölésben, a lopásban, a hamisításban és a csalásban való versengés például nem jó,
hanem rosszabb a rossznál is. Ugyanakkor éppen ez az, amit a nyílt politikai versengés, a
demokrácia intézményesít.

Minden társadalomban léteznek olyanok, akik szemet vetnek más tulajdonára, de a legtöbb
esetben az emberek megtanulják, hogy ne engedjenek e vágyuknak, sıt már a gondolattól is
elszégyellik magukat. Egy anarcho-kapitalista társadalomban ha valaki enged ebbéli
vágyának, azt bőnösnek tartják és fizikai erıszakkal állítják meg. Ezzel szemben egy
monarchiában csak egyetlen személy — a király — engedhet e vágyának, és ez teszi ıt
potenciális veszélyforrássá. Mivel azonban csak ı tulajdoníthat el dolgokat, míg az mindenki
másnak tilos, a király minden lépését rendkívüli gyanúval figyelik. Ráadásul a király nemes
származása miatt lesz uralkodó. Királynak, a dinasztia és a családi birtokok megırzıjévé
nevelik. Ez természetesen nem biztosítja, hogy nem lesz gonosz. Ugyanakkor az sem
lehetetlen, hogy a király ártatlan dilettáns vagy akár rendes ember legyen.

Az államhatalomba való bejutás lehetıségének felszabadításával viszont az Alkotmány

megengedte, hogy bárki nyíltan kifejezésre juttathassa a másik tulajdona iránti vágyát, és a
"szólásszabadság" alkotmányos garanciája mindenki számára védelmet nyújt, ha így tesz.
Ráadásul mindenki kielégítheti a vágyát ha bejut a hatalomba, így az Alkotmány révén
mindenkibıl potenciális veszélyforrás válik.

Természetesen vannak olyan emberek, akiket nem befolyásol a mások kárára való
meggazdagodás vagy a felettük való uralom vágya, azaz olyan emberek, akik csak dolgozni,
termelni szeretnének és élvezni munkájuk gyümölcsét. Ha azonban lehetıség van politikai
tevékenység folytatására — a javak politikai úton (adószedéssel és törvényalkotással) való
eltulajdonítására — az ezeket az ártalmatlan embereket is jelentısen befolyásolja. Ha a
kevesebb erkölcsi skrupulussal rendelkezı emberekkel szemben meg akarják védeni
szabadságukat és tulajdonukat, még ezeknek az ıszinte, keményen dolgozó embereknek is
"politikai állattá" válniuk, idıt és energiát kell áldozniuk politikai képességeik fejlesztésére.
Mivel a politikai sikerekhez szükséges jellemzık és képességek — jó megjelenés, barátkozó
természet, szónoki képesség, karizma, stb. — eloszlása egyenetlen az emberek körében, az
ilyen jellemzıkkel és képességekkel bíró embereknek határozott elınyük van a szőkös
erıforrásokért folyó versenyben a felsorolt tulajdonságokkal kevésbé rendelkezıkkel szemben
(gazdasági siker).

Ami még rosszabb az az, hogy mivel minden társadalomban többen vannak a "szőkölködık"
mint a "tehetısek", azoknak a politikai szempontból jó képességő embereknek, akiknek nem
sok gátlásuk van mástól a tulajdonát elvenni vagy másokon uralkodni, határozott elınyük van
az erkölcsi gátlásokkal rendelkezıkkel szemben. Más szóval a nyílt politikai verseny
elınyben részesíti az agresszív (és így veszélyes) politikai képességeket a védekezı (és így
veszélytelen) viselkedéssel szemben, ami a demagógia, a megtévesztés, a hazudozás, a
megalkuvás, a megvesztegethetıség és a megvesztegetés képességeinek fejlesztését és
tökéletesítését vonja maga után. Ezért az államhatalomba való bejutás és az ottani siker
elérésének lehetısége egyre távolabb kerül azoktól, akiket gátlásaik megakadályoznak a
hazudozásban és a lopásban. A királyoktól eltérıen a képviselık, az elnökök és a Legfelsıbb
Bíróság tagjai nem születésüknél fogva kerülnek a pozíciójukba. Ehelyett azt erkölcsi
gátlásoktól mentes demagógi képességeik révén érhetik el. Ráadásul még a hatalom körein
kívül is, a civil társadalomban a gazdasági és pénzügyi sikereiket az egyének egyre inkább
mint gátlástalan politikai kalandorok és lobbisták érik el, nem pedig termelıi, vállalkozói,
vagy akár védekezı jellegő politikai képességein révén. Az Alkotmány tehát gyakorlatilag
biztosítja azt, hogy kizárólag veszélyes emberek kerüljenek az állami hatalom csúcsára,
valamint azt, hogy az erkölcsi viselkedés és az etikai színvonal minden téren egyre romlik.

A hatalmi ágak alkotmány által biztosított "szétválasztása" ebben a tekintetben nem is

változtat semmin. Kettı vagy akár három rossz valamibıl nem lesz egy jó. Éppen
ellenkezıleg, a hibák szaporodásához, halmozásához, felerısítéséhez és súlyosbításához
vezetnek. A törvényhozók nem kényszeríthetik rá akaratukat szerencsétlen alattvalóikra az
elnök, mint a végrehajtó hatalmi ág vezetıjének segítsége nélkül, az elnök pedig a
törvényhozók és a törvényhozás befolyásolására használja pozícióját és a rendelkezésére álló
erıforrásokat. És bár a Legfelsıbb Bíróság nem feltétlenül ért egyet a Kongresszus és az
elnök minden cselekedetével, a Legfelsıbb Bíróság tagjait az elnök jelöli és a Szenátus
szavazza meg és ık is fizetik. Az állam szerves részeként érdekükben áll az állam, és így a
saját hatalmuk növelése annak korlátozása helyett.

IV
Több mint két évszázadnyi "alkotmányos korlátozott kormányzás" után a tanulságok
egyértelmőek. Az amerikai "kísérlet" kezdetén az amerikaiak adóterheit csekélyek, szinte
elhanyagolhatóak voltak. A pénz meghatározott mennyiségő ezüstbıl és aranyból állt. A
magántulajdon fogalma egyértelmő és látszólag sérthetetlen volt, az önvédelem jogának
szentségét senki sem kérdıjelezte meg. Nem létezett állandó hadsereg, és ahogy Washington
a búcsúbeszédében kifejtette, a szabad kereskedelem és a beavatkozást kerülı külpolitikai
melletti elkötelezettség szilárdnak tőnt. Kétszáz év elteltével a helyzet drámaian megváltozott.
Manapság a magántermelık jövedelmének több, mint 40 százalékát tulajdonítja el az állam
évente, ami mellett a rabszolgákra és a jobbágyokra rakott gazdasági terhek is szerénynek
tőnnek. Az arany és az ezüst helyét átvette az államilag gyártott papírpénz, és az amerikaiakat
folyamatosan megkárosítják az infláció révén. A magántulajdon egykor látszólag világos és
rögzített fogalma mára már homályossá, rugalmassá és folyamatosan változóvá vált. A
magánélet, a tulajdon, a kereskedelem és a szerzıdések minden részletét szabályozzák és
újraszabályozzák a (kreált) törvények papírhalmai, és a növekvı törvénykezéssel együtt a
jogbizonytalanság és az erkölcsi kockázat is nı, és a törvénytelenség felváltotta a törvényes
rendet. A szabad kereskedelem és a beavatkozást kerülı külpolitika melletti elkötelezettséget
felváltotta a protekcionizmus, a militarizmus és az imperializmus. Tulajdonképpen szinte a
kezdetektıl az Egyesült Államok kormánya könyörtelen, erıszakos terjeszkedésbe kezdett és
kezdve a Spanyol-Amerikai háborúval, az I. és a II. világháborún át egészen a jelenig az
Egyesült Államok külföldi konfliktusok százaiba keveredett bele és a világ elsı számú
háborús uszítójává és imperialista hatalmává vált. Miközben az amerikai polgárok egyre
védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak és szegényebbek lettek, továbbá az Egyesült Államok
katonai ereje egyre inkább fenyegeti és zaklatja a külföldieket világszerte, az amerikai
elnökök, a Kongresszus és a Legfelsıbb Bíróság tagjai egyre arrogánsabbá, romlottabbá és
veszélyesebbé váltak.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Elıször is az Amerikai Alkotmányt annak kell
tekintenünk, ami: hibának. Ahogy a Függetlenségi Nyilatkozat kimondja, az államnak az
életet, a tulajdont és a boldogság keresésének jogát kellene védenie. Ha azonban az államnak
megadjuk a jogot a beleegyezés nélküli adószedésre és törvényhozásra, az Alkotmány nem
biztosíthatja e cél megvalósulását, hanem éppen az élethez, a szabadsághoz és a boldogság
kereséséhez való jogot támadja és számolja fel. Abszurd azt hinni, hogy egy beleegyezés
nélkül adót szedı szervezet megvédheti a tulajdont. Ugyanúgy abszurd elhinni, hogy egy
törvényhozó joggal rendelkezı szervezet fenntarthatja a törvényes rendet. Ehelyett azt kell
felismernünk, hogy az Alkotmány maga is alkotmányellenes, azaz összeférhetetlen azokkal az
emberi jogokkal, amelyek az Amerikai Forradalmat ihlették. Senki épesző ember nem kötne
olyan szerzıdést, amely a védelmezı ügynökség számára lehetıvé tenné, hogy egyoldalúan
— a másik fél beleegyezése nélkül — és visszavonhatatlanul — a szerzıdés felbontásának
lehetısége nélkül — dönthesse el a védelmi szolgáltatás árát, és egyetlen épesző ember sem
kötne olyan visszavonhatatlan szerzıdést, amely a védelmezı számára lehetıvé tenné az illetı
személye és tulajdona feletti végsı döntés meghozatalát, más szóval az egyoldalú
törvényalkotást.

Másodszor: szükséges bemutatni a jelenlegi rendszer pozitív és lelkesítı alternatíváját.

Bár fontos, hogy életben tartsuk Amerika múltjának, mint a pionírok országának és egy
önvédelmen, népi milíciákon alapuló hatékony anarcho-kapitalista rendszernek az emlékét,
nem térhetünk vissza a feudalizmusba vagy az amerikai forradalom idejébe. A helyzet
azonban nem reménytelen. Az államiság két évszázadnyi könyörtelen terjedése ellenére a
gazdasági fejlıdés folytatódik és az életszínvonalunk látványos magasságokba emelkedett.
Ilyen körülmények között egy teljesen új lehetıség merül fel: a törvény és a rend biztosítása
szabadon versengı magánbiztosítók által.

Bár az állam akadályozza mőködésüket, a biztosítótársaságok díjfizetés ellenében ma is

megvédik a magántulajdonosokat számos természeti és társadalmi katasztrófától, az
áradásoktól és hurrikánoktól kezdve egészen a rablásig és a csalásig. Ezért úgy tőnik, hogy a
biztonsági szolgáltatások nyújtása a biztosítás elsıdleges célja. Az emberek ráadásul nem
fordulnának akárkihez egy ilyen alapvetıen fontos szolgáltatás esetében. Ehelyett, ahogy
Molinari megjegyzi:

mielıtt üzletet kötnének egy védelmi szolgáltatóval... ellenıriznék, hogy valóban elég erıs-e,
hogy megvédje ıket... és hogy a jelleme alapján nem kell-e attól tartaniuk, hogy ellenük hatja
végre azokat az erıszakos cselekedeteket, amelyeket el kellene nyomnia.

A biztosítótársaságok ebbıl a szempontból is megfelelınek tőnnek. "Nagyok" és olyan —

fizikai és emberi — erıforrásokat irányítanak, amelyek révén meg tudnak birkózni a világ
valódi és képzelt veszélyeivel. A biztosítótársaságok nemzeti vagy akár nemzetközi szinten
mőködnek és nagy területen, akár több országban is szétszórtan elhelyezkedı földbirtokok
tulajdonosai, így elemi érdekük a hatékony védelem. Emellett az összes biztosítótársaságot
összeköti a kölcsönös segítségnyújtásra és egyeztetésre vonatkozó szerzıdések összetett
hálózata valamint a nemzetközi újrabiztosító társaságok rendszere, amelyek révén olyan
egyesített gazdasági erıvel rendelkeznek, amely mellett a legtöbb, ha nem az összes modern
állam ereje eltörpül, és amelyet hatékony, megbízható és ıszinte üzletmenetük hírnevének
köszönhetıen értek el.
Bár mindez alapján a biztosítótársaságokat alkalmasnak tekinthetnénk arra, hogy az államtól
átvegyék a törvényes rend fenntartásának feladatát, részletesebben meg kell vizsgálnunk,
hogy ez alapvetıen elınyösebb volna-e, mint a jelenlegi helyzet. Ehhez csak azt kell
felismernünk, hogy a biztosítótársaságok nem szedhetnének adót és nem alkothatnának
törvényeket, tehát a biztosító és a biztosított kapcsolata kölcsönös egyetértésen alapulna.
Mindkettı szabadon eldönthetné, hogy együtt akar-e mőködni a másikkal, vagy nem, és ennek
jelentıs következményei vannak. Ebben a tekintetben a biztosítótársaságok határozottan
eltérnek az államoktól.

A következı elınyökkel járna, ha biztosítótársaságok tartanák fenn a törvényes rendet.

Elıször is, a biztosítók között a fizetı ügyfelekért folyó verseny miatt a biztosítás (egységnyi
biztosított értékre jutó) ára folyamatosan csökkenne, így a védelem egyre megfizethetıbbé
válna. Ezzel szemben egy monopolisztikus védelmezı, aki a megvédett emberektıl adót
szedhet egyre inkább emeli a szolgáltatása árait.

Másodszor, a biztosítóknak kártalanítaniuk kell az ügyfeleiket, ha káresemény történik, így

kénytelenek hatékonyan mőködni. A társadalmi katasztrófák (bőnözés) esetében a
biztosítónak ezért mindenekfelett a hatékony megelızésre kell koncentrálnia, hiszen ha nem
tud megelızni egy bőncselekményt, akkor fizetnie kell. És még ha egy bőntettet nem is
sikerül megelızni, a biztosító akkor is vissza akarja szerezni a zsákmányt, el akarja kapni és
bíróság elé akarja állítani az elkövetıt, mivel ezzel csökkentheti a költségeit és
rákényszerítheti a bőnözıt, hogy az fizesse meg a károkat és a kárpótlás költségeit — az
áldozat és a biztosító helyett. Ezzel szemben a kötelezı jellegő monopolista nem kártalanítja
az áldozatait és költségeinek fedezésére adót vethet ki, kevéssé vagy egyáltalán nem áll
érdekében a bőn megelızése vagy a zsákmány visszaszerzése és az elkövetı elfogása. Ha
sikerül is elkapniuk egy bőnözıt, akkor is az áldozat kénytelen fizetni annak bebörtönzéséért,
ami tovább növeli az igazságtalanságot.

Harmadszor, és ami a legfontosabb, mivel a biztosítók és ügyfeleik között a kapcsolat

önkéntes, a biztosítók kénytelenek elfogadni a magántulajdont mint "adott" valamit és a
tulajdonjogokat, mint megkérdıjelezhetetlen törvényt. Ezért a fizetı ügyfelek megnyeréséhez
és megtartásához a tulajdon és a károk pontos leírását, valamint az eljárásokra, a
bizonyítékokra, a kárpótlásra, a büntetésre, az ügynökségen belüli és az ügynökségek közötti
konfliktusfeloldásra és egyeztetésre vonatkozó szabályokat tartalmazó szerzıdéseket kell
kínálniuk. Mivel a biztosítók állandóan együttmőködnének egymással az ügynökségek közötti
egyeztetések során, megjelenne a törvény egyesítésére — egy valóban univerzális vagy
"nemzetközi" törvény kidolgozására — való törekvés. A biztosítottság révén így mindenki
részévé válna a konfliktusok és az erıszak minimalizálására szolgáló globális erıfeszítésnek,
továbbá minden konfliktus és kárigény, függetlenül annak helyétıl és az érintett felektıl, a
számtalan biztosító közül egy vagy több meghatározott társaság hatáskörébe és a
szerzıdésben foglalt eljárások hatálya alá tartozna, így "tökéletes" jogbiztonság alakulna ki.
Ezzel szemben az adóból fenntartott állami monopólium semmi szerzıdésre egyáltalán
hasonlító dolgot nem ajánl fel a szolgáltatását igénybe vevıknek. Ehelyett olyan körülmények
között dolgoznak, amelyek mellett menet közben saját maguk határozhatják meg és írhatják át
a játékszabályokat. Az is jelentıs különbség, hogy míg a biztosítóknak az ügyfelek
megnyerése érdekében független döntıbíróknak és döntési folyamatoknak kell alávetniük
magukat, addig az állam, amennyiben egyáltalán lehetıvé tesz bármilyen egyeztetést, e
feladatot az állam által fizetett és az államtól függı bírókra bízza.

Ez a biztosítók, mint szerzıdéses és az államok, mint nem szerzıdéses védelmi szolgáltatók

közötti alapvetı különbség további következményei különleges figyelmet érdemelnek.
Mivel nem köti ıket szerzıdés, az államok általában megtiltják "ügyfeleiknek", hogy fegyvert
tartsanak, és így saját biztonságukat növelik, miközben állítólagos ügyfeleik védtelenek
maradnak. Ugyanakkor a védelmi biztosítások egyetlen önkéntes vásárlója sem írna alá olyan
szerzıdést, amellyel feladná önvédelemhez való jogát, lemondana fegyverérıl vagy más
módon válna védtelenné. Éppen ellenkezıleg, a biztosítótársaságok árengedmények révén
szorgalmaznák a fegyverviselést és más védelmi eszközök használatát az ügyfeleik részérıl,
mivel minél jobban védik azok saját magukat, annál alacsonyabbak a biztosító védelmi és
kártérítési költségei.

Mivel az államok szerzıdések kötelmeitıl mentesen, önkéntes fizetségtıl függetlenül

mőködnek, önkényesen határozzák meg és határozzák meg újra és újra, hogy mi a büntethetı
"erıszak" és miért jár kárpótlás, miért pedig nem. Jövedelemarányos vagy progresszív
jövedelemadó kivetésével és a jövedelemnek a gazdagoktól a szegények felé történı
újraelosztásával például az államok bőnözınek állítják be a gazdagokat és áldozatnak a
szegényeket. (Különben hogyan lehetne igazolni, hogy a gazdagoktól elvesznek valamit, amit
odaadnak a szegények, ha az elıbbiek nem volnának bőnözık, az utóbbiak pedig nem
volnának áldozatok?) A diszkriminációt tiltó törvényekkel pedig az államok lényegében
bőnözınek mondják ki a fehéreket és a férfiakat, áldozatnak a feketéket és a nıket. Egy
biztosítótársaság számára ilyen üzleti viselkedés két okból is elképzelhetetlen lenne.

Elıször is, minden biztosításnál osztályokba sorolják a kockázatokat. Ebbıl következıleg

egyes biztosítottaknak többet fizetnek ki, mint amennyit ık befizettek, másoknak kevesebbet.
Azonban, és ez a döntı, senki nem tudja elıre, hogy ki lesz a "nyertes" és ki a "vesztes." A
nyertessé vagy vesztessé válás — így a jövedelem közöttük való újraelosztás — véletlenszerő
lesz. Különben, ha elıre tudni lehetne, hogy ki lesz a vesztes, és ki lesz a nyertes, a vesztesek
nem akarnák a kockázatukat együtt kezelni a nyertesekével, csak a többi vesztessel, mivel így
alacsonyabb biztosítási díjat fizethetnének.

Másodszor, lehetetlen biztosítást kötni bármilyen elképzelhetı "kockázatra." Csak

"balesetek", azaz olyan események ellen lehet biztosítást kötni, amelyek felett a biztosítottnak
nincs hatalma és amelyekhez ı nem járul hozzá. Így lehetséges biztosítást kötni például halál
vagy tőz esetére, de nem lehet magunkat biztosítani öngyilkosság vagy saját házunk
felgyújtása ellen. Hasonlóképpen nem lehetséges biztosítani valakit üzleti kudarc,
munkanélküliség, a meggazdagodás elmaradása, az ágyból reggel való felkelés nyőge, vagy a
szomszédok, munkatársak és fınökök nemszeretése ellen, mivel mindezekben az esetekben a
biztosítottnak teljes vagy részleges hatalma van a szóban forgó esemény felett. Más szóval, az
egyén befolyásolhatja a kockázat nagyságát. Az ilyen kockázatok elkerülése a természetüknél
fogva az egyéni felelısség körébe tartozik, és ha egy cég ezek ellen próbálna biztosítást
nyújtani, azonnal csıdbe menne. A tárgyalt kérdés szempontjából igen jelentıs az, hogy az
egyéni cselekedetek és érzések (a balesetekkel szembeni) biztosíthatatlanságából következik,
hogy az embert nem lehet biztosítani az általa korábban elkövetett erıszak vagy provokáció
miatt ért bántalmak kockázata ellen. Ezért minden biztosítónak korlátoznia kell ügyfelei
cselekvési szabadságát hogy részükrıl kizárjanak bármilyen erıszakot vagy provokációt.
Tehát az olyan társadalmi katasztrófák, mint a bőnözés elleni biztosítás feltétele kell, hogy
legyen a biztosított részérıl az erıszakmentes — civilizált — viselkedés meghatározott
normáinak követése.

Ennek megfelelıen, míg az államok mint monopolisták alkalmazhatnak olyan újraelosztó

politikát, amely emberek egyik csoportját elınyben részesíti mások kárára, és mint adóból
fenntartott szervezetek "biztosíthatnak" biztosíthatatlan kockázatokat és megvédhetik a
provokátorokat és az agresszorokat, az önkéntes befizetésekbıl élı biztosítók ilyesmiket nem
tehetnek. A biztosítók közötti versengés megelızné a jövedelem és a vagyon a biztosítottak
különbözı csoportjai közötti újraelosztását, mivel az ilyen gyakorlatot követı cég elvesztené
ügyfelet azok javára, akik tartózkodnak az ilyesmitıl. Ehelyett minden ügyfél a saját, vagy a
vele ugyanolyan kockázati csoportba tartozó emberek kockázata után fizetne. Az önkéntes
befizetésekbıl élı biztosítók emellett nem lennének képesek "megvédeni" senkit a saját hibás,
ostoba, kockázatos vagy agresszív viselkedésének vagy érzéseinek következményeitıl. A
biztosítók közötti versengés elısegíteni az egyéni felelısségvállalást, és minden ismert
provokátort és agresszort kizárnának a biztosítások összes formájából, mint erıs kockázatot,
így ık gazdaságilag elszigeteltté, gyengévé és sebezhetıvé válnának.

Végül a külpolitikával kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy mivel az államok cselekedeteik

költségeit ráterhelhetik szerencsétlen adófizetıikre, hajlamosak agresszorrá, háborús uszítóvá
válni. Ennek megfelelıen támadó és tömegpusztító fegyverek kifejlesztését pénzelik. Ezzel
szemben a biztosítók igyekeznék elkerülni az agresszió alkalmazását, mivel az költséges, így
magasabb biztosítási díjakat kellene megállapítaniuk, ami által elveszítenék az ügyfeleiket a
többi, agressziót nem gyakorló biztosító javára. A biztosítók kizárólag védelem céljából
alkalmaznának erıszakot és támadó, tömegpusztító fegyverek beszerzése helyett védelmi és
pontos célpontok ellen alkalmazható fegyverek kifejlesztésére költenének.

V
Bár a fent leírtak világosak, hogyan valósíthatunk meg egy ilyen alapvetı alkotmányos
reformot? A biztosítótársaságokat ma számtalan szabályozás fojtja meg, amelyek
megakadályozzák hogy azt tegyék, amit természetes körülmények között tudnának és meg is
tennének. Hogyan szabadíthatjuk fel ıket e szabályozások alól?

A válasz alapvetıen az, amit az amerikai forradalmárok adtak több mint kétszáz évvel ezelıtt:
szabad területek létrehozásával és elszakadással.

A mai demokratikus körülmények között ez a válasz még inkább igaz, mint a királyok
idejében volt. Ugyanis akkoriban, a monarchikus viszonyok között az államellenes liberális-
libertárius társadalmi forradalom szószólóinak volt egy lehetıségük, amit azóta elvesztettünk.
A régi idık liberális-libertáriusai hihettek — és sokszor hittek is — abban a lehetıségben,
hogy a saját oldalukra állíthatják a királyt, így a forradalmat "felülrıl" kezdhetik. Ehhez nem
volt szükség a tömegek támogatására, csupán egy felvilágosult uralkodó belátására.
Akármennyire realisztikus lehetett ez annak idején, ma már lehetetlen lenne felülrıl indítani
egy ilyen társadalmi forradalmat. A politikai vezetıket manapság demagógiai képességeik és
bizonyítottan erkölcstelen viselkedésük alapján választják, ahogy azt fent leírtuk, ezért a
liberális-libertárius nézetekre való átállításuk esélye is alacsonyabb, mint egy király esetében,
aki csak örökölte a trónját. Az állam védelmi monopóliumát köztulajdonnak tekintik
magántulajdon helyett, és a kormányzó hatalom nem egy bizonyos személyhez kötıdik,
hanem meghatározott funkciókhoz, amelyeket névtelen funkcionáriusok látnak el. Így az egy
vagy néhány ember nézeteinek megváltoztatását megcélzó stratégia többé nem mőködhet.
Nem számít ha sikerül áttéríteni néhány magas rangú állami hivatalnokot — az elnököt,
néhány vezetı szenátort és bírót például — mert a demokratikus állami hierarchiában
egyetlen személynek sincs akkora hatalma, hogy felszámolja az állam védelmi monopóliumát.
A királyok rendelkeztek e hatalommal, de az elnökök már nem. Az elnök persze lemondhat
pozíciójáról, de az csak azzal jár, hogy más lép a helyére. Nem tudja felszámolni az állami
védelmi monopóliumot, mert a demokrácia szabályai szerint "az emberek" és nem választott
képviselıik számítanak az állam "tulajdonosának."
Ezért a jelenlegi körülmények között nem felülrıl, hanem alulról kell kezdeni a forradalmat.
Ennek felismerése után elıször azt gondolnánk, hogy ez lehetetlenné teszi a liberális-
libertárius társadalmi forradalom megvalósítását. Elvégre nem az következik ebbıl, hogy meg
kell gyızni az emberek többségét arról, hogy szavazzon a demokrácia felszámolására, az
adószedés és a törvényhozás megszüntetésére? És ez nem puszta fantáziálás, hiszen a
tömegek mindig buták és lusták és ráadásul, mint azt az elızıek alapján tudjuk, a demokrácia
elısegíti az erkölcsi és szellemi hanyatlást? Hogyan képzelhetné bárki, hogy az egyre
elkorcsosult, a szavazás "jogához" szokott emberiség nagyobbik része önként lemond a
lehetıségrıl, hogy alkalomadtán elszedhesse más tulajdonát? Ha így vesszük, be kell
ismernünk, hogy a szociális forradalom esélyét gyakorlatilag nullának kell tekintenünk. Csak
ha jobban belegondolunk, és az elszakadást az alulról építkezı stratégia szerves részének
tekintjük, akkor tőnik kevésbé lehetetlennek a liberális-libertárius átalakulás megvalósítása,
még ha a feladat hordereje továbbra is csüggesztı.

Az elszakadás hogyan idomul az alulról építkezı szociális forradalomhoz? Egy szakadár

mozgalom hogyan kerülheti el a Déli Konföderáció sorsát, hogy egy zsarnoki és veszélyesen
felfegyverzett állam szétmorzsolja azt?

Elıször is emlékeznünk kell arra, hogy sem az amerikai forradalom, sem az Alkotmány a
népesség többsége akaratának volt az eredménye. Az amerikaiak harmada Tory volt, a másik
harmada pedig folytatta napi teendıit, és nem érdekelték az események. Csak a telepesek
harmada támogatta és kötelezte el magát a forradalom mellett, mégis sikert arattak. Az
Alkotmányt pedig az amerikaiak túlnyomó többsége ellenezte, és elfogadása inkább egy
csekély kisebbség által elkövetett államcsínynek tekinthetı, semmint a közakarat
kifejezıdésének. Minden forradalmat, legyen az jó vagy rossz, egy kisebbség indít el, és a
szociális forradalom szakadár megvalósítása, amely szükségszerően kisszámú ember a
többségtıl való elszakadását jelenti, egyértelmően tudomást vesz errıl a fontos tényrıl.

Másodszor, azt is fontos felismerni, hogy minden állam — legyen az királyé vagy
gondnokoké — hatalma végsı soron a közvéleményen alapul és nem fizikai erın. Az állam
alkalmazottai mindig csak az általuk irányított népesség egy kis részét alkotják. Ebbıl
következik, hogy egyetlen állam sem érvényesítheti akaratát a teljes népesség felett, hacsak
annak az államhatalmon kívül esı részében nem talál széleskörő támogatásra és önkéntes
együttmőködésre. Ebbıl viszont az következik, hogy bármely állam felszámolható csupán a
közvélemény megváltoztatásával, azaz az emberek beleegyezésének és együttmőködésének
visszavonásával. És bár tagadhatatlanul igaz, hogy több mint két évszázadnyi demokrácia
után az amerikai népesség annyira elkorcsosult erkölcsi és értelmi szempontból, hogy a
beleegyezés és az együttmőködés visszavonása nemzeti szinten lehetetlen, az ország
megfelelıen kis területein nem lenne elképzelhetetlenül nehéz megnyerni egy szakadár
többség támogatását. Ha létezik egy olyan szabad társadalom víziója által inspirált szellemi
elit energikus kisebbsége, amelyben a törvényes rend fenntartásáról biztosítótársaságok
gondoskodnak, továbbá ha az elszakadást még mindig legitimnek és az önrendelkezés
"eredeti" demokratikus ideáljával összhangban lévınek tartják elég sokan (és az Egyesült
Államokban, amely létezését is elszakadásnak köszönheti, ez a helyzet), akkor az a felvetés
már nem tőnik a valóságtól elrugaszkodottnak, hogy ilyen szakadár többség található vagy
kialakítható települések százain országszerte. Azon reális feltételezés mellett, hogy az
amerikai központi kormányzat és a Nyugat szociáldemokrata államai gazdasági összeomlás
küszöbén állnak (ahogy a Kelet szocialista népköztársaságai is összeomlottak gazdaságilag
úgy tíz éve), a politikai szétesés irányába mutató mai folyamatok vélhetıen megerısödnek a
jövıben. Ennek megfelelıen a potenciális szakadár területek száma továbbra is növekedni fog
a jelenlegi szint fölé is.
Végül a szakadárság széleskörő és növekvı mivolta választ is ad a központi kormányzat által
elkövetett megsemmisítı ellentámadás veszélyére.

Bár e tekintetben fontos az Egyesült Államok szakadár múltjának emlékét életben tartani, a
liberális-libertárius forradalom sikeréhez még fontosabb elkerülni a második, meghiúsult
szakadár próbálkozás hibáit. Szerencsére a rabszolgaság kérdése, ami komplikálta és
elhomályosította a helyzetet 1861-ben, már megoldódott. Azonban van még egy fontos
tanulsága annak, ha a második, elbukott amerikai elszakadási kísérletet összehasonlítjuk az
elsı sikeressel.

Az elsı elszakadásra tett próbálkozást jelentısen segítette az, hogy a hatalom központjában,
Angliában a közvélemény egyáltalán nem egységesen ítélte meg a szakadárokat. Nagyon sok
jelentıs személyiség, mint Edmund Burke és Adam Smith nyíltan támogatta ıket. A
maroknyi filozofikus elménél többeket ritkán megmozgató tisztán ideológiai okoktól
eltekintve a brit közvélemény a szakadárokkal szembeni egységes ellenállásának hiánya két,
egymást kiegészítı tényezıre vezethetı vissza. Egyrészt számos területi és kulturális-vallási
kapcsolat, illetve személyes és családi kötelék létezett Anglia és az amerikai telepesek között.
Másrészt az amerikai események az országtól távol zajlottak és a gyarmatok lehetséges
elvesztését gazdaságilag jelentéktelennek tartották. A helyzet 1861-ben mindkét szempontból
jelentısen eltért. Természetesen a politikai hatalomnak az Egyesült Államok északi államaiba
tolódott központjában a Déli Konföderációval szembeni ellenállás sem volt egységes, és a
déliek ügyének voltak támogatói Északon is. Azonban kevesebb kulturális és rokoni kötıdés
létezett Észak és Dél között, mint Anglia és a telepesek között. Továbbá a Déli Konföderáció
elszakadásával az ország területének nagyjából fele, lakosságának harmada vált volna ki az
Unióból, így az északiak számára ez közelinek tőnt és jelentıs gazdasági veszteségtıl
tartottak. Ezért az északi hatalmi elit könnyebben tudta létrehozni a "haladó" jenki kultúra
egységfrontját a kulturálisan elmaradott és "reakciós" Déllel szemben.

A fenti megfontolások fényében stratégiailag javallott nem próbálkozni azzal, ami 1861-ben
olyan fájdalmasan megbukott: hogy összefüggı államok, vagy akár az egész Dél
megpróbáljon elszakadni Washington D. C. zsarnoki hatalmától. Ehelyett a modern liberális-
libertárius elszakadási stratégiához a középkori Európából kell ötleteket merítenünk, amit
nagyjából a tizenkettediktıl a tizenhetedik századig (amikor a modern központosított állam
kialakult) a túlnyomóan feudális társadalmi szerkezetbe vegyülve szabad és független városok
százai jellemeztek. Ha ezt a modellt választva arra törekszünk, hogy az Egyesült Államok
területén nagy és növekvı számú területileg elkülönülı szabad város jöjjön létre — Hong
Kongok, Szingapúrok, Monacók és Liechtensteinek szétszórva az egész kontinensen —,
kettı, más módon megvalósíthatatlan, de központi célt lehet megvalósítani. Elıször is annak
felismerése mellett, hogy a liberális-libertárius potenciál eloszlása az országban rendkívül
egyenetlen, egy ilyen kis lépésenként történı kiválás az elszakadást politikai, társadalmi és
gazdasági szempontból kevéssé veszélyessé teszi. Másodszor, ha e stratégiát országszerte, sok
településen, párhuzamosan valósítjuk meg, rendkívül nehézzé válik a központi kormányzat
számára, hogy a szakadárok ellen egységes ellenállást alakítson ki a közvéleményben, ami az
ellenlépések sikeres megtételéhez szükséges támogatást és önkéntes együttmőködést
biztosítaná.

Akkor és csak akkor lehetünk igazán büszkék magunkra és mondhatja el Amerika magáról,
hogy példát mutat a világ többi részének, ha ez a vállalkozás sikeres, majd ezután minden
köztulajdont visszaszolgáltatunk a megfelelı magánszemélyeknek, valamint olyan új
"alkotmányt" fogadunk el, amely az adószedés és a törvényalkotás minden formáját
törvénytelennek nyilvánítja, és végül lehetıvé tesszük a biztosítótársaságoknak, hogy úgy
mőködhessenek, ahogy kellene nekik.