Merszi, Möszjő

Merszi, Möszjő
(Volt egyszer egy iskola és volt-van magyar tanügy)

Merszi, Möszjő
Ez a cikk azért születhetett meg, mert egy valamikor Debrecenben
élt, most München környékén orvosként működő lány olyan
valamivel lepett meg ismeretlen gratulálóként a születésnapomon,
ami átvételekor évtizedeket ereszkedett vissza az élet már
igencsak kurtának ígérkező fonala, s megállt a múlt egy pontján,
újravilágította a már-már végső homályba merülő díszleteket.
„Valami összeköt bennünket – írta az ismeretlen –, egyik, saját
munkádat elemző kötetedből derült ki: akit mindketten őrzünk
emlékezetünkben, nekem nagybátyám volt, neked tanárod, legyen
hát tiéd ez a füzet, amit mellékelek, ebből hallottál te valaha
részleteket azon az említett kiránduláson. Nem én küldöm, hanem
az, aki valódi minőségére akkor ráéreztél, s aki emléke addig
kísértett, míg regénybe nem álmodtad.”
A füzet, amit mellékelt, irodalomtörténeti adalék.
Az Abigél keletkezéstörténetének első mozzanata: az ötlet
megfogan.
Hogy minden érthetővé váljék, fel kell villantanom újra az iskola
képét, amelyben felnőttem, ahol „König tanár úr” is tanított, az
iskoláét, amely tizenkét esztendőt fordított arra, hogy
viselkedésünk, szókincsünk, teljesítményünk, felnőtteket
megszégyenítő fegyelmezettségünk és tűrőképességünk egyszer
majd visszaigazolja az anyaszentegyház nevelésének eredményes
voltát. Viszszaigazolta. E tizenkét esztendő nélkül igazán nem
tudom, hogy vészeltük volna át az érettségit követő időszakokat,
hogy bírtuk volna állni, amit állnunk kellett, de végtelen
szerencsénkre bennünket valóban arra készítettek fel, ami nem égi
mása, de valódi modellje az életnek, amelyről az udvariatlan Nánay
tanár úr nem átallotta azt írni az emlékkönyvembe: az élet rossz,
kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót,
irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne. Hogy egyéb
tekintetben mit köszönhettünk az intézetnek, bárhová kerültünk
érettségi után, azonnal megmutatkozott: személyünkben
minitudósokat indítottak útnak. Mintha pecsét lett volna rajtunk,
láthatatlan jelzés, az intézet bárányai valamennyién ott volt a
fegyelmezettség, munkabírás és munkaszeretet billoga, ennek a
vesztett háború után módosult a minősítő jellege, mert a
kommunisták nem kedvelték a felekezeti iskolák növendékeit
abszolút felkészültségük és törhetetlen vallásosságuk miatt,
mindez nemcsak szálka volt a marxista szemekben, de az egyéni
karrierek koporsószöge is, egészen ötvenhatig. Mikor a
feledhetetlen nap mártírjai a régi iskola neveltjeit is megváltották,
az addig alantas munkahelyeken naponta megalázottak reális
helyükre kerültek, pár év alatt intézeti igazgatók, tanszékvezető
egyetemi professzorok lettek, a legmagasabb tudományos és
művészeti díjak tulajdonosai. Még csak el se szakadtak egymástól,
akik Pestre kerültek, havonta más-más hajdani társnál találkoztak,
s az együttlétekkor kapott információk alapján ténnyé váltották a
hittanórán tanult gyakorlati keresztyénséget: ki-ki ott segített a
másiknak, olyan területen, ahol állása révén hatalma volt.

Tévedés, hogy a gyermek szereti az anarchiát, a gyermek a

nyugalmat szereti, mert az a biztonságos, ha meg olyan
körülmények között nő fel, mint mi, egyenesen megkívánja a biztos
kezet, mint a nemes paripa. Mikor hatodikos korunkban Mádám
helyett Möszjőt kaptunk franciatanárunknak, mintha levendula
került volna egy bőrlevelű, edzett ligetbe. Néztük Möszjőt, mint
egy csodát, sehogy sem illett az általunk normatívnak tekintett
nevelők közé. Minket nem akármilyen trénerek edzettek, s mi
álltuk az edzést, megrökönyödve néztünk össze, ha egy eddig
katasztrofális véteknek minősült „gaztett” (zajt csapott valaki, mert
rosszul elrendezett padfiókjából kizuhant óra közben a zsoltár, vagy
nem volt kellőképpen megtisztítva a tábla) következmény nélkül
maradt. Csattanó zaj: „Szíveskedjék felemelni” – hangzott az
utasítás franciául. – „Ha megkérhetném, a hetes mossa le újra a
táblát.” Sem ária, sem büntetés, sem a koncentrálás erősítésére a
sarokban töltött fél nap. Hát mi ez a rendbontás? Még csak szépen
sem ülünk, „tehénkedünk”. Möszjő hagyja, egy kissé használt
legyet szed ki a tanári tintatartóból, azt szárítgatja, s közben
ragoztat, vagy olvastatja Gallia történetét. Möszjő abszolút
nyugalmát és a körötte dúló realitás ugyancsak abszolút
figyelembe nem vevését lehetetlen volt nem regisztrálni. Ha el
tudtuk mondani franciául valamelyik gall hős történetét, nagyon
megdicsérte a felelőt, ha az illető viszont szemmel láthatólag nem
volt tisztában se a Zsül Szezárt megvető Vercingetorix jellemével,
se a rendhagyó igékkel – naponta öt rendhagyó volt kötelező –,
akkor sem történt semmi. Möszjő megvigasztalta a pironkodás
nélkül, némán álló tanulót, majd máskor több ideje lesz felkészülni,
ezt a rossz jegyet be sem írja, hiszen tudni való, hogy rövidesen
kijavítja.
Möszjő lassanként olyan lett, mint egy legenda: ez az ember
képtelen haragudni, indulatba jönni, ez se fegyelmezni, se büntetni
nem tud, ez csak jó, elronthatatlanul jó, gyöngéd és udvarias, mint
langyos fürdőben engedtük el magunkat az óráin. Mi álltuk az
edzést, kemény trénerek dolgoztak az izmainkon, Möszjő óráin
pihentünk, még bosszantani sem volt érdemes, mert mikor
megpróbáltuk, úgy tett, mint aki nem veszi észre. Utólag, míg
elemzem, riadok meg, milyen kevés valóban jó embert láthattam
életemben, hogy nem döbbentem rá idejében: előttem az
abszolútum, az emberi ember, aki együtt sír velünk, ha valakit
valódi gyász ér, s nem átallja azzal tölteni az idejét, hogy suta
tévedéseink gubancát sorra kibogozza. Senkinél nem tanultunk
olyan keveset, mint nála, de senkit sem szerettünk olyan gyöngéd,
védelmező szeretettel; egy idő múlva megcsináltuk az ideológiát:
egy szelíd fiúcskát kaptunk bizományba, nem illik visszaélni komoly
erőnkkel, Möszjő az élet általunk túl hamar megismert, kemény és
keserves oldalát nem ismeri, hát őrizzük áldott gyanútlanságát.
Ma, egy szokatlanul hosszú élet vadászleséről körbepillantva már
tudom, abból a titokzatos elixírből, amelyet emberi minőségnek
neveznek, senki sem sugárzott annyit maga körül méltatlan
közösségünkre.
Möszjő az iskolai turistacsapat állandó férfi kísérője volt a három
tanárnő mellett, második éve tanított már bennünket, mikor a
tanévet a Bükk megismerése céljából indított kirándulással
fejeztük be. Ez volt az a turistaélmény, amelyre új müncheni
barátnőm célzott, Bánkút egyik tisztásának tábortüzénél érte
tudatomat az a parányi ütés, amelynek nyoma marad, s később, ha
az ideje eljön, külön életet teremt magának, aktivizálódik. Ültünk a
tábortűznél egy este, kifogytunk játékból, dalból, mókából, mikor
az álmosodó hangulat vérátömlesztést kapott, Möszjő félénken
megérdeklődte, sértené-e valaki epidermiszét, mármint lelke
érzékeny felszínét, ha más olvasmány híján, unaloműzőnek,
ismertetne ifjúkori naplójából néhány lapot. Lelkes biztatás
fogadta, azt hittük, Möszjő hajdani iskolai baklövéseit rögzítette,
esetleg ismerteti, milyen volt a francia egyetemen elkerülni a
bűnös város kísértését, ám Prospero akkor először és egyben
utoljára felemelte a varázspálcáját. Möszjő első világháborús
naplóját nyitotta fel, azt a kockás füzetet, amelyet én az idén
megkaptam, s a térdnadrágban kuporgó, nagy szemüveges,
megszokott vígjátéki figura eltűnt, helyette egy ifjú tüzér hadnagy
lovagolt a hajdani Stefánián, búcsúzott szépségtől, ifjúságtól,
esetleg az élettől. Aztán már golyózáporban nyargalt a hadnagy, ott
kínlódott katonáival a Száva-parton, körötte emberi-állati hullák,
felperzselt lakóhelyek, halál, téboly, pusztulás, a háború
vaspatájának nyomai a sértődött búzaföldön. Már értettem, mitől
féltette lelkünk epidermiszét, oka volt rá, iskoláskoromban először
éreztem megnedvesedni a pilláimat. Pedig mi volt az a nagy francia
tragédiákhoz képest, amelyekre tanított, amit leírt, hogy hazaért
egy kiürített faluba a csorda, és az emberi mesterkedésekből mit
sem értő állatok ballagdálnak hazafelé, busa fejű tehenek állnak
eleinte türelmesen, aztán hanggal jelezve, itt vannak, eresszék be
őket, de nincs, aki kitárja a kaput, a tehenek bőgnek, ríják a
természet nagy törvényét, hogy így kora estén az asszonyok fejni
szoktak, nem karjukon gyermekekkel menekülni, és ki locsol fel
járdát, veteményeskertet, gyújt tüzet, mi történt itt, míg hajnaltól
alkonyra fordult a világ. Hogy megszégyenültünk valamennyien,
míg azon a kiránduláson Möszjővel együtt jártuk a hadak útját,
hallottuk, szinte láttuk, hogy lövik alatta a hidat, akkor is láttuk,
mikor Sabácon éppen a kifosztott, feldúlt francia olvasókör házába
téved. Francia olvasókör, édes Istenem! Mocsok, por, hulladék,
könyvfalak. Gyalogsági puskagolyók záporoznak, huszárbajtársa
elesik, ott fekszik piros nadrágjához szorított, merev kézzel az
árokpart zöldjében, tűzparancs jön, szállnak a srapnelek, a
világtörténelembe belenyávog egy gazdája vesztett fehér macska,
nyakán pántlikával. Möszjő benyit egy másik feldúlt épületbe, ahol
a rombolás mellett észre kell vennie, valami leányka élhetett itt, a
meggyalázott szoba padlóján gyöngéd érzelmek levelezőlapos
visszajelzései, megtörlöm a szememet, és már írom a regényt.
Möszjő megtalálja a lányt, aki valaha itt lakott, visszaviszi neki az
összeszedett levelezőlapokat, de közben egymásba szeretnek az
ismeretlen leánykával, és a lapok írója amúgy is elesett, így aztán
viheti Möszjő az arát, akihez hogyne lehetne feleségül menni,
hiszen más, teljesen más a valódi arca, mint amit naponta felénk
fordított. Hány ábrázata van valakinek? Lehet-e hős, aki csak
álcázza magát gyávának, mert ahhoz, amit végeznie kell, a
bumfordi suta szerepe jobban illik? Még nem tudom, hogy egyszer
mindez, amit élek, visszatér, regény válik belőle, s Garas szándékos
ügyetlenséggel tekert sálja mögül egyetlen pillanatra kivillan
Abigél szeme.

Időbe telt, míg felfogtam, de végül is felfogtam: Möszjő átélt és

látott valamit, az első világháború rettenetes eseményeit, annyi égő
várost, hogy később úgy döntött, iskolánkat nem teszi
terepasztallá. Möszjő – gondoltam akkor – még tökéletesen
tájékozatlan abban, amit már rejtett a jövő, nem akar ügyet
csinálni olyasmiből, ami frontélményei után bagatell,
modortalanságainkat, baklövéseinket nem csak az iskola, az idő is
segíti majd méltó emberi magatartássá szelídíteni. Möszjő – tudom
most, míg ezeket a sorokat írom – pontosan megérezte, hazánkkal
a vesztett első világháború után akkora barbár igazságtalanság
történt, ami egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen
befejeződött volna, most a harmincas években, mikor mi vagyunk
gimnazisták, csak a felkészülés folyik, és rövidesen újra
megszólalnak a fegyverek. Hány lélegzetetbiztosító esztendő még,
míg a padban a kislányok vihoghatnak, hány langyos fürdőként
ható pihenőóra; annyi könnyet látott, annyi vért, miatta nem fog
ártatlan szívén karcolást kapni senki, nagyszerű nevelőtestület
dolgozik mellette, de a tanár urak zömükben papok, a hölgyek nagy
része vénkisaszszony, nem jártak Sabácon, és annyi kemény jellem
között hadd legyen egy kinevethető, becsapható, aki hajnali álmát
a bebocsátást követelő csorda sírása lengi át, és holtak, mennyi
halott. Nem tudják Gallia történetét, unják a kislányok, majd
megtanulják a Germániát, Tacitus nem akármilyen szerző. Nem
kezdi meg a második világháborút, kiváló, jellemes szakemberek
kipótolják, amit ezen a téren mulaszt. „Minden pótolható –
gondolhatta annak idején Möszjő –, csak az elmaradt öröm és a
derű nem.” Jön a háború, érzi az idegeiben, a sok karcsú virágszál,
aki köszöntésére felpattan a padból, hadiözvegy lesz, hadiárva.
Ebből ott és akkor, négy évvel az Anschluss előtt, csak annyit értett
a turistacsapat, hogy teljesen félretájoltuk Möszjőt. Möszjő nem
képtelen, csak nem kíván részt venni hibátlan magatartásunk
kialakításában, áldja meg sose büntető kezét az irgalmas Úristen.
És mert sok volt a hadinaplóban a halál és a vér, mielőtt aludni
vonultunk, azért elénekeltük a bánkúti tisztásnak, hogy a cifra
palotának ződ az ablaka, és jöjjön már az a tubarózsa, mert igen
várjuk. A szemem előtt átformálódó, a polgári létben Isten tudja,
hány titkot őrző, első alkalommal férfinak érzékelt Möszjő adta
élmény hatására jött létre harmincvalahány évvel később
az Abigél.

És most ezt a regényt szeretném megköszönni, Möszjő, és tanár

úrnak jelentem, a rendhagyó igékből ma sem tudom valamennyit,
de a fegyverzetét megvetése jeléül Zsül Szezár elé vető
Vercingetorix-t nem felejtettem el. Az én fegyverem a meg nem írt
vers volt, mert költő voltam fiatalon, és Rákosi az írók tollát
követelte, csak hát hasztalan, mint író hallgattam baráti körömmel
együtt, és a hatalom elé vetettem minisztériumi rangomat,
állásomat, a napi betevőmet. Mindent merszi, Möszjő, azt, amit
megmentett számunkra, a láthatatlan emlékkönyvbe préselt
emléket egy igazi férfiról. Mikor félrenézett, hogy ne kelljen ránk
szólnia, mert kinevettük, Möszjő, már tudta, amit csak a
nagyhatalmak, hogy Magyarország helyét kijelölték, és az
atombomba készül, és kurta az idő, amíg még gyerekarcaink és a
második világháború közé tudja feszíteni védelmül az antihős
emberségét és bátorságát.

Részlet H. E. emléklapos százados, volt református nevelőintézeti

tanár hadinaplójából, amelyet unokahúga Abigél síron és realitáson
túli üzeneteképpen a regény írójának ajándékozott, szabad
felhasználásra engedve a páratlan értékű anyagot.

Naplómból
1914. július 25. – 1915. március 1.
Az ellenség állandóan lőtte a hidat. Odalapultunk a töltéshez,
gyalogság és tüzérség hosszú sorban állt előttünk.
Reménykedtünk, hogy mire mi kerülünk a deszkákra, már
elnémítják az ellenséges tüzérséget, de tévedtünk, egyre közelebb
jutottak hozzánk a lövedékek. Összeszorítom ajkam, a lovamat jobb
kézen vezetem, de balról jönnek a lövések, hát átfordulok az állat
jobb oldalára, és átvezetem szakaszomat a túlpartra a
srapnelesőben. A büszkeség és a kötelességtudat megint elnyomta
a félelmet.
Ütegünk házromok közt állt meg, a reggeli szél a csata édeskés
szaga hullámait hömpölygette felénk. Leégett házfalak meredtek az
égnek, betört ajtók, bevert ablakok, élőlény sehol. Egy leégett ház
ablakából papírlapokat csapott a szél az utca sarába, róluk Rubens
életvidám női mosolyogtak felém; de sokat bámultam ezeket a
képeket Münchenben a múzeum falain. Most az ütközet édeskés
szagában szembesülünk megint, én hónom alá szorítottam a
lapokat. Mentem tovább, be az üres épületbe, az egyik terem négy
falát mennyezetig könyvek borították, a sabáci francia olvasókör
könyvtárába vezetett a véletlen, az egyik szekrényben díszkötésben
Montaigne. Úgy látszik, senki se nyitotta ki, és nem gondolkozott el
gondolatain, pedig itt áll üzenete: Il n’y a pas d’idée qui vaille,
qu’on tue un homme. – Nincs a földön semmi, de semmi, ami miatt
ölni volna szabad. Visszatettem a kint megtalált képeket, és
kisiettem az utcára. Egy kapu alatt keserves nyávogást hallottam,
egy szép kis fehér cica siránkozott felém, kék szalag volt a nyakán.
Az udvaron még nyíltak a rózsák, illatuk a békés napok
visszhangjaként töltötte be a házat. Benyitok az előszobába és
visszaborzadok: összevagdalt bútorok, széttépett ruhák, összetört
virágcserepek, a leszakadt lámpák eltorlaszolták a bejáratot. A sok
szomorú limlom között egy letört fejű kétfejű sasra bukkanok, így
tudom meg, hogy konzulunk házában járunk. Az egyik szobában
megmaradt az íróasztal, de fiókjait kiforgatták, az egyik fiókban kis
fehér zacskókat találok. Dinnyemagok, virágmagok, évszámmal.
Egy másik szobában képes levelezőlapok hevernek szerteszéjjel,
egy leánykának szólnak, Bécsből, Nizzából, Velencéből küldhette
neki az imádó. Hogy mindenhonnan gondoltak rá, azt
következtetem, igen kedves teremtés lehetett. Szegényke, meddig
gyűjtögethette a lapokat, míg az albuma megtelt, s most itt fog
pusztulni minden. Nem! Felfedezem a kéménytisztító nyílást a
kályha mellett, odarejtettem a lapokat, s értesítem a levelezőlapok
alapján, melyek mutatták bécsi címét, hol találja meg majd kincsét.
Az udvaron áthaladva leszakítok egy rózsát, és ismét kilépek a
halott városba.
Csakhamar megjött a parancs, hogy be kell vonulnunk a
tűzvonalba. Messziről ágyúdörgés hallatszott, megindultunk. A
piros rózsa ott virított szürke zubbonyomon. Alkonyodott, az ágyú
védőpajzsán pattogtak az ellenséges gyalogsági golyók. Az útszélen
feküdt egy huszár, atilláján még szépen feszült a zsinór, s kinyújtott
keze piros nadrágján nyugodott. Viasz-arcszíne ijesztően világított
az árokpart haragoszöld füvében. Az ellenség erősítést kaphatott,
mert pattogtak a gyalogsági golyók. A lovam nyugtalankodott, egy
dongó kínozta, le kellett szállnom, hogy megszabadíthassam. Egy
kukoricatábla mögött egy házikó fehér falánál gyanús mozgást
észleltünk. Az előrenyomuló ellenség előőrsei lehettek, rájuk
irányítottuk az ágyúkat. A gránátok fényében nagy fekete foltokat
láttunk a levegőbe repülni.

Érettségi találkozó
1935 nyarán, ezelőtt éppen hatvan évvel, egy negyvenkét tagból
álló lányosztály átvette érettségi bizonyítványait a Debreceni
Református Leánynevelő Intézet Dóczi Gedeonról elnevezett
gimnáziumában, az addig szigorú martok közé szorított folyó
hirtelen negyvenkét kis csatornára bomlott s indult negyvenkét
irányba, eltávolodva egymástól és az intézettől is. Nem volt a válás
pillanata se egyértelmű, se könnyű, a tilalmak biztonságos
erdejéből a valódi élet kulisszái közé kerültek, de senki sem
ujjongott a gondolattól, hogy ezentúl megjegyzés nélkül billeghet a
legmagasabb sarkú cipőben, és nemhogy szabad, de illik kalapot
viselnie, fátyollal vagy anélkül, nem tilthatja meg nevelő, mint
ahogy senki nem fogja aláírásával igazolni, hogy az illető engedélyt
kapott valamely tizennyolc éven aluliaknak engedélyezett film
illedelmes időpontban való meglátogatására, mehetnek este
színházba, táncolni, ahová a szülők jónak látják. Dóczi Gedeon
intézete irgalmat nem ismerő módon szigorú volt, esztelenül sokat
követelt, s nem eredmény nélkül: a falai közül kikerültekből senki
sem szorult pszichiáterre, egy profi igásló tárgyilagos
beletörődésével vette tudomásul, az iskolájuknak egy egyházi és
egy világi jelmondata van: Egyedül Istené a dicsőség, ezt a
nagytiszteletű urak közölték, a világi jelmondatot mindenki: Az élet
nem majális, s azért tanultak meg imádkozni, mert életük
fordulópontjain gyakran azt érzik majd, ami velük történik, emberi
ésszel nem követhető, földi segítséggel ki nem védhető. „Ez itt a
Dóczi – mondta szelíden Péterffy tanár úr, aki a legnyájasabb
modorral a legelképesztőbb mennyiségű leckét adta fel – ebben a
szokásában nem különbözött kollégáitól –, ezt eleinte megszokni,
aztán bírni és vállalni kell.” Aki megszokta és vállalta, aki a kezdeti
időkben nem roskadt össze a követelményektől, eleinte csak
elbírta, később már követelte az Intézet mélytengeri atmoszférájú
nyomását, ma mind Kossuth-díjas, állami díjas, intézményvezető
professzor, magas kitüntetések viselője. „Igen, ez a Dóczi, a
realitás földje” – lehelte Péterffy tanár úr, és Szabóra nézett,
mármint a kutyás Szabóra, a névsorban az elsőre a kettő közül, a
második, a szelíd Piroska mind a két lábával a földön élt, de a
kutyást nem ártott figyelmeztetni, mert az intézeti Pitaval egyik
jelentős darabja volt a legenda arról, mint lett kutyás Szabó a
Szabó. „Nagyrangú intézet növendékei, ha az életben valamit
elérnek, innen vitték magukkal. Jól megjegyezzék, ez nem Shalott
vára és maguk nem várkisasszonyok.”
A kutyás Szabó keze már fenn volt a levegőben, engedélyt kért a
szólásra, megtudakolta, melyik megyében van Shalott vára és kik
azok a kisasszonyok. „Shalott a kerekasztal-mondakörben van,
kisasszony, szerencsére csak egy, de az is rossz véget ér, ha érdekli,
nézze meg Tennysonnál, úgy tudom, a szülei angolra is taníttatják.”
A kutyásnak első dolga volt, hogy elkezdje gyötörni angolra oktató
mesterét Tennyson-kötetért, s mikor megkapta, nekiállt a
keresésnek, megtalálta és szótárja segítségével le is fordította a
sajátságos költeményt. Őszintén csodálkozott, miért marasztalta el
Péterffy tanár úr azt a mondát vagy micsodát, nincs abban semmi
kivetnivaló. Shalott fiatal úrnője átok alatt él, napjait valami
rejtelmes szövet szövésével kell töltenie, és az életet csak tükörből
nézheti, mert mihelyt az ablakhoz lépne, elpusztul. Az átok, sajnos,
hathatós, mert mikor egy napon felbukkan a tükörben Sir Lancelot
délceg lován, szegény kisasszony feled tilalmat, tükröt, az ablakhoz
szalad, kikönyököl, hogy jobban lássa a lovagot, meg is reped a
tükör, ő meg menten haldokolni kezd, csak annyi ereje van, hogy
csólnakba szálljon, a ladik leúszik vele Camelotig, ahová Sir
Lancelot tartott, de mire odaér, már el is hunyt az árva. A kutyás
Szabó nem értette, mi ez a meddő figyelmeztetés, hogy az ő
intézetük nem Shalott, mondja idegeneknek, ne nekik. Hol tudnak
ők kézimunkázni és főleg egész nap, mikor meggebednek, annyi a
lecke, hol hasonlíthatnának ők Shalott úrnőjéhez, aki csak szőtt és
nem is élt igazán, csak szemlélte a világ eseményeit egy tükörből,
embert közelről nem is látott, s mihelyt először mégis megnézett
valakit, azt a piros tollas lovagot, be is végződött az élete, ami
tulajdonképpen nem is volt életnek nevezhető. Péterffy tanár úrnak
igazán vannak ötletei, még vasárnapja sincs itt az embernek, mert
templom után mennek főzőtanfolyamra, cserkészfoglalkozásra,
nevelték volna náluk azt a hölgyet, ma is élne, mert Margit néni, a
diakonissza, megmondta, tilos a tükör, abból az ördög néz vissza,
férfit meg akkor se szabad észrevenni, pláne megbámulni, ha
kilenc tollbokrétája van a szivárvány minden színéből.
A kutyás Szabónak Irén írt, a hajdan rézvörös apródfrizurájú
padszomszéd, levelében nyoma sem volt az érzelmességnek,
közlendője kurta volt és szikár, ahogy az Intézetben a fontos
közlések rögzítését megkívánták: eltelt hatvan év, aligha lesz reális
alkalmuk új együttlétre, most tartják meg hát a legutolsó
találkozót, mikor még mindenkit meg lehet ismerni, ki-ki azonos
régi önmagával, elméje funkcionál, nem szabad megvárni, míg
bukdácsolni kezd testük vagy lelkük a múlt cserepei közt. A
program kétnapos, nagy beszélgetéseket terveznek, a régi
osztályteremben, közös ebédeket, temetői látogatást a tanárok és
meghalt osztálytársak sírjainál, vasárnap persze istentiszteletet,
„mondjuk, hogy mint hajdan az évzárón – írta Irén –,
úrvacsoravétel után aztán elbúcsúzunk azzal a tárgyilagos derűvel,
melynek életünkben reflexszé való válása miatt nem lehetünk
eléggé hálásak az iskolának”.
A kutyás ölébe eresztette a hajdan rézvörös apródfrizurás Irén
levelét, és eltűnődött azon a sok mindenen, ami hatvan év alatt
velük megesett: mikor megszülettek, még királyság volt az ország,
folyt, majd elveszett és tanácsköztársaságba torzult az első
világháború, jött Trianon, az elsődleges szegénység a
megnyomorodott országban, aztán a világ gazdasági depressziója,
amely persze hogy legyűrűzött a feldarabolt, kirabolt hazáig, s
amelyet csak azért nem szenvedtek meg jobban, mert az Intézet
kitiltott falai közül mindent, ami anyagi különbséget érzékeltetett
volna a szülők között, ékszere nem lehetett senkinek, a foltozott
ruha nem látszott az egyenkötények alatt. Aztán elkezdődött a
második világháború, túlélték azt is, később újjáépítették az
országot, de mert felekezeti iskola nevelte őket, nem volt könnyű
dolguk Rákosi alatt, lettek osztályidegen klerikálisok, később,
ötvenhatot is átvészelve, elkezdték rehabilitálni őket, s került
közülük nem egy egészen fantasztikus munkahelyre vagy pályája
görbülete vált sajátságosan csillogóvá. „Megváltó Krisztusom –
gondolta a kutyás Szabó, akinek szürke macskája az írógép mellett
aludt az íróasztalon –, hogy tudtunk volna tisztességben
megmaradni az iskola nélkül, ha nem arra nevelnek, hogy tudjuk,
az élet nem majális, hanem rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis
jónak, irgalmasnak és igazságosnak kell lennünk benne, és
hányszor és hányféleképpen tapasztaltuk, hogy ami velünk és a
mieinkkel történik, emberi ésszel valóban nem követhető.” És nyúlt
a telefon után, hívta Debrecen kódszámát, hogy megmondja a
valamikor rézvörös apródfrizurás Irénnek, neki ugyan
rádiófelvétele volna a jelzett időben, de majd lemondja, és
természetesen ott lesz a találkozón.

Egy kutya meg egy bika

Passzív iskolai emlékeim – tehát olyan időszakból valóak, mikor
engem tanítottak, nem én oktattam – elég vegyesek. Az iskola
intézményét szerettem, egészen kis koromtól fogva elragadtatott,
hogy ott megtanítanak mindarra, amit nem tudok a világról, napról
napra gazdagabb tudással térek haza. Jeles tanuló lévén, sose
kellett tanulásra nógatni, a magaviseletemmel se volt baj, ennek
ellenére kevés nevelőm tudott mit kezdeni velem: nem voltam
tipikus gyerek, irányításomhoz több tapintat, humorérzék és
fantázia lett volna szükséges, mint amivel legtöbb tanárom-
tanárnőm rendelkezett.
Míg ötödikes gimnazista nem lettem, s új magyartanárom észre
nem vette: van valami speciális és nem is szégyelendő oka annak,
hogy az én magyar fogalmazásaim sose hasonlítanak az
osztálytársaiméhoz, a magyar írásbeli dolgozataimmal örökké baj
volt. Tanárnőm egyszer felhívatta anyámat, s közölte vele, van
valami nyugtalanító az én fogalmazásaimban. „Ez a kislány mindig
mást vesz észre, mint amit az osztálytársai, én néha már nem is
tudom osztályozni a munkáit. Kérlek, kedves Lenke, hassatok oda,
hogy megváltozzék – gyakoroljátok vele otthon a fogalmazást!”
Anyám elképedt s azt felelte, gyakorlom én az írást épp eleget,
egyebet se csinálok otthon, mint gyártom a regényeket. „Le kell
róla szoktatni – mondta a tanárnőm –, de azonnal! Ez a kislány ne
írjon regényeket! Micsoda butaság!”
Anyám búsan tért haza, elmesélte apámnak, mit hallott, apám a
vállát vonogatta, azt mondta, M. néni a szakértő, ő tudja, mi az
iskolai követelmény; a dolog mindenesetre meglepi, mert nem
kétséges, hogy itthon állandóan csak írok, s családunkban több
évszázadra visszamenőleg mindig irodalommal foglalkoztak az
ősök. No de mindegy, úgy kell dolgozni, hogy M. néni meg legyen
elégedve: mikor lesz a legközelebbi dolgozat? Rövidesen? Hát
akkor csak ügyesen, bátran! Miről kell írni? Beszámolót egy
múzeumlátogatásról? No, az bizonyosan menni fog. Álltam mellette
boldogtalanul, hallgattam. Sem akkor, sem később, mikor már
kollégája lettem M. néninek, s együtt tanítottam vele hajdani
iskolámban, nem bírtam rájönni, milyennek kell hát lennie egy, az ő
fogalmai szerint is jó dolgozatnak.
A múzeumlátogatás előtt kiderült, képnézni megyünk voltaképpen.
Munkácsy Ecce homo-jához kell elzarándokolnunk, jól
megnéznünk, s másnap egy dolgozat keretében beszámolnunk róla,
milyen élménnyel gazdagodtunk. Ha nem akarjuk, mondta
magyartanárnőnk, nem kell az egész festményről írnunk, elég lesz
egy részlete is.
A gyerek számára, akárhogy szeressen is iskolába járni, minden
alkalommal boldogító, mikor kilép az intézet falai közül, s elmegy
kirándulni, képtárba, kiállításra. Én is teljes elragadtatással
vonultam be a múzeumba, a híres kép elé. Sokáig gyanakodva
szemléltem, s elborzadva érzékeltem: nem tetszik. Hogy fogok én
erről írni? A szorgalmasabbak már jegyezték a látottakat, én meg
csak lődörögtem egyik sarokból a másikba, s sorra néztem a
festmény különböző figuráit, hátha sikerül találnom közülük
valakit, akivel szívesen foglalkoznám. Annyira vágytam rá, hogy
egyszer már én is a M. néni tetszésére dolgozzam! Várjunk csak…
Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem
érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se
szeretem. Hanem… Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát
hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! Nem valami
finom kutya szegény, sovány is, valahogy hiénaszerű, de hát én
minden kutyát szeretek. Árva csontváz kutya, nyilván elkergette a
gazdája, vagy talán meg is halt. Megtetszett még egy nő is, a kutya
közelében, vöröses haja volt, két alsókarja meg két világos
csontbuzogány. Ezek éppen jók lesznek az én dolgozatomba, még
jegyzetet se kell készítenem, minek. Hosszan, figyelmesen
nézegettem a kutyát meg a vörös hajú nőt, a kutyát
elmélyültebben, mert az jobban érdekelt.
Másnap megírtuk a dolgozatot, aztán egy hétre rá jött a javítás.
Az én munkámat – ilyesmi is szokás volt az én iskolámban –
ünnepélyesen ki kellett tépni a füzetemből, és azon nyomban újra
megírni, még a javítási órán, mert ahogy rémült fülem valahogy
kihallotta a tanári szózuhatagból, iszonyú vétket követtem el. Ki
tételezett volna fel ilyen elvetemültséget egy kislányról, hogy mikor
azt hallja, az Ecce homo egy részlete, egy kutyáról ír és Mária
Magdolnáról, nem pedig a Megváltóról? Minden normális
embernek, aki azt hallja, az Ecce homo egy alakja, Jézus jut eszébe.
Nézzem csak meg – sikoltott M. néni, s mint a legyezőt, szétnyitott
baljában egy fél tucat dolgozatot –, itt mindenki, aki csak írt,
Jézusról számolt be, ez felekezeti iskola, ahol tisztességes nevelést
kapnak a tanulók, itt nincs senkinek ilyen elképesztő fantáziája!
Álltam előtte megsemmisülve, aztán ki kellett tépnem a
dolgozatomat, s kezdhettem az egészet elölről. Írtam, félvakon a
könnyektől, a szégyentől, és nem értettem, hogy ha egy részlet
szabadon választható, mért van a felnőttben mégis egy előre
elképzelt megoldás, amit, úgy látszik, minden épelméjű ember tud,
csak az ilyen szerencsétlen nem vesz észre, mint én. Most
mindenkit megsértettem, nyilván Jézust is, és minek is írok én
mindig regényt meg novellát otthon, ez is milyen átkos szenvedély;
nem tudok én se írni, se semmit, nekem sose sikerülnek a
dolgozataim.
Aztán az évek szálltak, M. néni elmaradt mellőlem, s P. tanár úr
meg S. tanár úr helyreállították valahogy az önbizalmamat. Mindig
tanár akartam lenni, az is lettem –, hamarosan elkerültem
szülővárosomból, s a nagy pesti intézmény, ahol dolgoztam, bőven
adott alkalmat kísérletezésre, rögzítő munkára egyaránt.
Adminisztrálni nem szerettem, dolgozatot javítani igen. Minden
írásbeli feladat átnézése élmény volt a számomra, meg se bírtam
várni, míg hazaérek a dolgozatokkal, már a villamoson nyitogatni
kezdtem a füzeteket. Ugyan, mit írtak az én gyerekeim, hogy
közelítették meg tételük megoldását?
Nem sokkal azelőtt, hogy abbahagytam a tanítást, a Toldi-ból
írattam dolgozatot. Néztem a tanmenetet, az egység
a Toldi valamelyik énekének feldolgozását kívánta, szabadon
választható szempont szerint. A bika epizód mellett döntöttem, s
előkészítéskor elmagyaráztam az osztálynak, hogy az események
elbeszélésének idejére bárki szereplőbe beleköltözhetnek, annak a
szájával mondják el, mi esett valamikor Pesten. Gyerekeim lelkesen
láttak munkához. S. G. különösen sokáig töprengett, mielőtt írni
kezdett volna. S. G. nem volt szabályos jó tanuló, igazán csak
magyarból tűnt ki, ott is az irodalmi, nem nyelvtani órákon, nagyon
szerettem fura, megható, kiválóan komponált dolgozatait. Néztem
a lehajló fejeket, s gondolkoztam, melyiknek mi járhat az eszében.
Nyilván mindenki Miklós lesz a dolgozat idejére, mind szeretik a
fiatal Toldit, egyesek egy kicsit még szerelmesek is belé. Lesz
nyilván egypár vágólegény-dolgozat, egy-két öregasszony, talán
Bence…
Mikor elkezdtem javítani, rájöttem, hogy tévedtem. Se Bence, se
semmiféle öregasszony nem jutott senki eszébe, vágólegény sem
óhajtott lenni egyikük sem. Volt egy budai polgárlány, aki ablakából
nézte végig az eseményeket, volt egy rendőr (!), akit segítségül
hívtak, egy árus, aki ládikájával a tömegbe keveredik, és persze
rengeteg Miklós-beszámoló. Dolgozatot mindig névsor szerint
javítottam, mert értékelés után azonnal írtam is be kinek-kinek az
osztályzatát a minősítő füzetembe, aránylag későn került a
kezembe S. G. dolgozata. Mikor kinyitottam a füzetét, megrezzent
a kezemben a piros golyóstoll. A dolgozat tételét a
következőképpen írtam fel a táblára:
A bika epizód
(........... szempontjából)
A pontok azt jelezték: oda kell beírni annak a személynek a nevét,
akinek a nézőpontjából és érvelésével ábrázolni fognak. A cím alatt
S. G. kedves csúnya írásával ez állt:
(A bika szempontjából)
Ahogy tanulta, illedelmesen kihagyott egy sort, s a füzet levegős
jobb vállán, vázlatpontjai alatt kezdte, nem feledkezve el az
idézőjel feltételéről sem: „Szervusz, tehén, kistestvérem, ezek az
én utolsó soraim tehozzád…”
A dolgozat a bika búcsúlevele volt, húgához, a tehénhez; kiderült
belőle, hogy a bika önként adta meg magát a vágólegényeknek,
mert miután át kellett élnie, hogy egy ember – Toldi – erősebbnek
bizonyult nála, úgy érezte, nincs tovább célja vagy értelme az
életének. Szívfájdítóan tárgyilagos, okos levél volt, egyszerre
elbúsító és felemelő. Aláírtam a nagy ötöst, aztán odamentem az
ablakhoz, kibámultam a Vérmezőre.

Téves sóhaj
„Szabó Magda, neves és tisztelt írónőnk, az augusztus 17-i
számban, a lap első oldalán Aranyfüst és sóhajok nélkül című
cikkében társadalmunk múlttudatával foglalkozik. Cikke
tulajdonképp egy felszólalás részlete, mely bizonyára nagyobb
létszámú hallgatóság előtt hangzott el, ahogy a lap címlapján is
országos olvasótáborhoz szól. A történelmi tudat kérdéseiről
megkapóan, a nemes pátosz hangján ír, attól féltve
társadalmunkat, különösen az ifjúságot, hogy önnön múltját
elveszti.
Cikkének csak egy vonatkozásával szeretnék foglalkozni, azzal, ami
munkakörünket érinti, és ami kérdésessé teszi, hogy a nagy
társadalmi munkamegosztásból magunkra vállalt feladatokat
tisztes szándékkal, valóban helyesen, az ifjúság szocialista
nevelésének a szükségletei szerint igyekszünk-e megoldani.
Szabó Magda túlságosan soknak érzi a más népek történetét
bemutató színdarabok, tévéfilmek stb. számát, hatását. Ennek
kapcsán írja, hogy… »Nemzetünk… azt érzi, nemcsak Angliának és
más jelentős etnikai egységnek volt történelme, de nekünk
magyaroknak is és ismerni óhajtja. Mi abban a nyugtalanító, ha… a
nemzet be akarja mérni történelmi hintájának a dőlésszögét…?
Jogos igény ez is, sőt, napról napra jogosabbá válik, amióta a
tanügyi reform és az új tanterv következtében a történelem
választható tantárggyá vált középfokú oktatásunkban. Ne
kerteljünk: ami nem kötelező, az nem kötelező, a szó tartalma és
jelentése világos…« Később: »Elismétlem: a történelem választható
tantárgy középiskoláinkban s a visszajelentések szerint kevesen
választják.«
Szabó Magda téved. A történelem minden középfokú iskolában,
tehát a szakmunkásképző iskolákban, a szakközépiskolákban és a
gimnáziumokban kötelező tantárgy volt és marad. Nem
választható, tehát nem is lehet semmiféle visszajelentés arról, hogy
kevesen választják.
Szabó Magda indulata tiszteletre méltó, felháborodása érthető és
jogos is – lenne, ha volna alapja. Ha az érettségi vizsgálattal
kapcsolatban írt a választhatóságról, helytállót írt volna – post
festam. Hiszen a történelem, sok más tantárgytársával együtt már
több éve választható tárgyként szerepel az érettségi vizsgálaton,
sokan vizsgáznak is belőle. Ám téves információkra alapozott
gondolatainak a sora olyan következtetésekre vezet, úgy kongatja a
vészharangot, hogy valóban megmozgatja hallgatói-olvasói
lelkiismeretét. Nem vádolja ugyan a magyar pedagógusokat – akik
a tantervet készítik és akik a tantervek szerint tanítják a magyar
ifjúságot –, mégis, a lelke mélyén felelőtlennek érezhetné magát
minden magyar pedagógus, ha Szabó Magda szavai igazak
lennének.
A cikk megírása előtt jobban kellett volna tájékozódnia. Az új
tanterveket illetően állításainak az ellenkezője igaz. Az oktatásügy
korszerűsítése során életbe lépő új óratervekben a történelem
óraszáma általában nőtt, csak a szakközépiskolákban nem
változott. Sőt a gimnáziumokban lehetősége lesz a tanulónak arra,
hogy a bevezetésre kerülő fakultációs oktatás keretében heti két-
három többletórában is foglalkozhasson történelemmel.
Túl az órakeretek változásán, még többet mondtak volna Szabó
Magdának, a volt tanárnőnek – kitűnő tanárnőnek – a
történelemtantervek világnézeti, történelemszemléleti, tartalmi
változásai. A történelem tantárgy épp a szocialista hazafisággal és
a proletár internacionalizmussal kapcsolatban igyekszik reális
szemléletet kialakítani a tanulókban, hungarocentrizmus helyett
világtörténelmi látásmódra nevelni a fiatalságot. Népünk múltjával
a tananyagnak körülbelül a fele foglalkozik, elegendő alapot adva
saját történelmünk megismerésére. A tananyag nemcsak a
gazdaság, a társadalom, a politika alapvető történetét mutatja be,
hanem e meghatározó tényezőknek az emberi gondolkodásban és
érzésvilágban, az életmódban, a művelődés nagy történelmi
változásaiban való tükröződését is igyekszik felmutatni. A múltat
napjainkig vezeti, társadalmunk mai, a jövő felé forduló arcának
főbb vonásait is megismerteti a tanulóval, s igyekszik felkészíteni a
szocialista demokrácia társadalmi gyakorlatára.
Az új tantervek – így látták a tanterveket bíráló nevelők, így
mutatták a kísérletek és így reméljük mi, a tantervek készítői is –
sokat, a régebbi tanterveknél többet adnak hazánk ifjúságának a
hazaszeretet ismeretanyagából, a történelem megkapó érzelmi
motívumaiból, valóságosabb egyensúlyt teremtenek a magyar múlt
és más népek múltja között.
Sajnálatos, hogy Szabó Magda minderről nem szerzett információt.
Vladár Ervin
Országos Pedagógiai Intézet.”

VÁLASZ

Kedves Vladár Ervin,

fél lábbal ugyan már Debrecenben vagyok, de azért lekopogom ezt
a pár sort, hogy megköszönjem írását, amely egyszerre két
dologról is meggyőzött. Mindkettő fontos. Az első az a tény, hogy
mi egy táborban harcolunk, egymás mellett, nem egymás ellen, a
másik meg, hogy egy felszólalást nyilván vagy teljes egészében kell
közreadnom, vagy sehogy sem.
Ha részletesen közöltem volna, mikor, milyen körülmények között
adtam szót magamnak – lévén elnök a Gyulai Várjátékok kapcsán
rendezett konferencián, amely a történelmi dráma mai lehetőségeit
próbálta megközelíteni –, azonnal kiderül, nem a pedagógusokkal
volt nekem bajom, s nem az iskolák érdemét akartam kisebbíteni,
hanem éppen a mód keresésével bajlódtam, hogyan lehetne az
iskoláknak az irodalom eszközeivel segíteni. Tulajdonképpen ez
volt az egyetlen, amin az ÉS-hez beküldött reflexiójában
megütődtem: nem hittem volna, hogy ezt bárki éppen
személyemmel kapcsolatban kétségbe vonhatná.
Ha a teljes felszólalást ismeri, világosabban körvonalazódik, mi is
történt Gyulán. Szó esett sok mindenről, olyasmiről is, mi teszi
sürgetően fontossá olyan történelmi tények napvilágra hozatalát,
amelyeket eddig nem ismertünk, szó esett az iskoláról, amely
immár nem vállalhatja – indokoltam, miért – a teljes történelmi
tabló legyezőszerű kitárását, szó esett az író felelősségéről, aki
segíthet pótolni a hiányokat. Ami miatt elmarasztalom magam, az
annak a feltételezése, hogy az ÉS minden olvasója azonos
ismeretanyaggal rendelkezik a tárgykörben, mint én, s ugyanúgy
tudja, miről beszélek, amikor beszélek, mint én magam. Nincs
szükségem nekem „bővebb tájékoztatásra”, higgye el, kezdettől
megtiszteltek azzal, hogy éveken át figyelhettem a tanügyi
reformot előkészítő szakemberek munkáját, mindkét mivoltomban,
úgy is, mint olyan valaki, aki tizennégy évig oktatott, úgy is, mint
az Írószövetség kiküldöttje. Nem tudom, miért vette rossz néven,
hogy arra hivatkoztam, nemcsak Angliának és más etnikai
egységeknek van történelmük, hanem nekünk, magyaroknak is.
Gyulán világos volt, mire célzok, hiszen a történelem
megközelítésének drámai formáiról beszéltünk: csak nem képzelte,
hogy kisajnálnám a történelmi oktatásból a világtörténelmet? Én,
mikor tisztában vagyok anyagi lehetőségeivel, a kerettel, amin
belül mozoghat, a televíziótól kértem számon a képernyő
mindennél hatékonyabb erejének másfajta kihasználását. Nem
szeretném ezt a rosszízűvé kompromittált szót használni, hogy
nemzeti jelleg, de megvallom, erre gondolok. Nem természetes az
arány a specifikusan magyar történelmi tárgyú és az összműsor
más jellegű szórakoztató és ismeretterjesztő játékai között. Tudom,
hogy szegények vagyunk, s egy kosztümös, nagy apparátust
igénylő történelmi korszak életre keltése hasonlíthatatlanabbul
többe kerül, mintha átveszünk egy sorozatot a BBC-től, de
sóhajtanom talán mégiscsak szabad miatta, hisz képzettségemnél
fogva tudom, mit veszítenek a nézők, s mit a fiatalok, azok, akik a
munkánkat és életünket ezen a földrajzi egységen, amit úgy
hívnak: Magyarország, majd folytatni fogják.
Nyilvánvaló, hogy a történelem eltűnése az érettségi tárgyak közül
nem tegnap történt. Ha tegnap történt volna, nem kapok, nem
kaphatok olyan visszajelzéseket, amelyeket sajnálatos módon nem
hisz el nekem. Csakhogy az író sokat utazik, az író sok író-olvasó
találkozót tart, vidéken, fővárosban egyaránt, s találkozó után
együtt marad a többnyire pedagógusok képezte
törzshallgatósággal, és meghallgatja, mit mondanak a kollégák.
Érdekes dolgokat szoktak mondani, érdemes figyelni rájuk. Az író
tart szabálytalan magyarórákat is, még szondázni sem akar, csak a
véletlen szembesíti a magyar múlt ismeretének olyan tömény
hiányával, hogy író-osztály-nevelő osztoznak a kínos zavarban.
Szívesen látom hasonló jellegű rendezvényeken, nem lesz
eltékozolt idő, meglátja. Meggyőződhetik róla, hogy abban a
pillanatban, amikor a középiskola érettségi tárgyai közül kimaradt
a történelem, a legtöbb nem kivételes beállítottságú gyerek
kiszórta tanulnivalói közül azt, ami megítélése szerint feleslegesen
terhelné amúgy is agyonzaklatott napjait. Kiszórta, nem
„rosszaságból”, gyakorlati okokból, ki, mert irtózatosan sok
tanulnivalója van. Már-már naivnak látszhatik, hogy megint csak
elmondom Önnek, ami a záráskor, az iskola befejezésekor nem
kötelező, az kezdetben, menetközben se számít, az gyakorlatilag
nincsen. Ez, ismétlem, Gyulán mindenki számára világos volt,
remélem, most már Ön is látja, mit akartam mondani.
Azt is el kell ismernie, hogy a szakiskolai oktatás keretében közölt
történelmi oktatás, épp a szakemberképzés hangsúlyozása miatt,
csaknem hogy formális. Ne higgye, hogy én a gimnázium humán
tébolyát sírom viszsza, hogy a tanuló nem talál el pontosan az ókori
Róma antik térképén a Mars mezőn Pompeius oszlopaljáig. Én
annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amely tanult aorisztoszt, de
hogy mi folyik a tanyákon, egy kődobásra a szülővárosától, Illyéstől
kellett meghallania. Én a jövendő szakembereit féltem, akiknek
munkájuk felhalmozódtával egyre kevesebb idejük lesz arra, hogy
pótolják, ami iránti érdeklődésüket a formális oktatás talán fel se
tudta kelteni.
Kedves kollégám, nem pánikot akartam kelteni se Gyulán, sem az
országban, sem az oktatásügy kiváló elméleti szakemberei között.
Ha így érzi korrektnek, még azt is leszögezem, az én megítélésem
szerint a középfokú történelemoktatás ez év szeptember elsejéig
megismert formájában nem elegendő arra, hogy bölcsőtől
koporsóig ide, és csak ide idézze-nyűgözze a gyerekeinket. Hogy
érzékeltessem Önnel, a magam területén sem érzem
megnyugtatóbbnak a helyzetet, közlöm, nem elegendő a
meghagyott irodalmi anyag sem. Tévedhetek, hogyne. Még
maximalista is lehetek. De Illyéstől a pusztai nép ismeretén kívül
azt is megtanultam, hogy mi elég, hogy mi nem elég. Ez, ami van –
ismét leszögezem, a magam nevében beszélek – érzésem szerint
nem elég.
Gyulán világos volt, itt, hogy még egy félreértés ne essék, s
teljesen megnyugtassam Önt, le is írom: a középiskolákban tanult
történelmi ismeretek a tanulmányok befejeztével következő
számadásának nem kötelező voltára utaltam s a szakiskolák
közismeretei jellegű oktatására. Nem szórakozásból, nem
kötözködésből, írói munkám adta tapasztalataim ösztönzésére a
miatt a felelősség miatt, amit mesterségem rám ró, s amely azt is
vállalja, ha elutasítják vagy félreértik. Köszönöm sorait, s kívánok a
pedagógia szakembereinek jó munkát.
Szívélyes köszöntéssel:
Szabó Magda
 És mégis mozog a föld
Hová tűnt belőlem a kelletlenség, a csüggedés, az indulat? Még ott
se voltam az Eger-vári kastélyban az Új Fórum ülésszakán –
amelyen referátumot kellett tartanom a magyar történelmi dráma
teoretikumáról, amelyből hamarosan praktikum lett, majd forró,
jóleső hangulat, amely szinte szóval mondta, milyen jó, hogy
egymás között vagyunk és arról beszélgetünk, ami mindünknek
fontos, ami szívügyünk –, s már éreztem, könnyebben lélegzem,
kezd tisztulni körülem a kételkedés köde, a bizonytalan gyanú is
oszlik: talán nincs is értelme semminek, legkevésbé annak, hogy az
ember hajnalban útra keljen elmélkedni valamiről, ami esetleg
nincs is már. Mekkora öröm volt, hogy tévedtem, s éppen a fiatalok
közt élhettem át, milyen feszítő az új utáni vágy, milyen szomjas az
érdeklődés, a szakemberek boldogító nyugtalansága. Mint a
szülészorvosok egy nehéz esetnél ültünk a méter vastagságú falak
közt a hosszú asztalnál, olykor csak gyertyafényben, mikorra
bemelegedtünk, olyanok lettünk, mint egy németalföldi, óriási
festmény alakjai, egy céh rembrandti rőtes barnába, cromwelli
feketébe és habfehérbe árnyalt tagjai, polgárok, akik valami
nagyon fontosról tanácskoznak. Ahogy az arcok előderengtek a
szűrt világításban, mindünkön látszott a remény, a várakozás, a
sürgető érdeklődés, hoz-e hát eredményt ennyi izgalom, jóakarat,
előkészítő munka, de valahogy előre tudtuk a választ: igen.
Előző nap, mint hallottam, a Bánk bán-nal foglalkozott a közönség,
módosították valamelyest Gyulai Pál napjainkra már némileg
tengelyferdüléses optikáját, szóba került a nyelv kérdése is, éppen
a legérzékenyebb közeg, a fiatalok vitáztak a forma kérdéséről,
elmosolyodtam saját meghatottságomon, míg néztem őket, volt
valami hallatlan megnyugtató abban, hogy éppen ennek a
közönségnek centrális problémája a nemzeti dráma ügye. Valamit a
tárgyalások sora eszembe is juttatott, okom van rá, hogy bár jó
évvel ezelőtt történt, nem felejtettem el. Lezajlott egyszer az egyik
gyulai várjátékidőszakon egy konferencia, soros elnöke voltam az
egyik vitatott témakörnek. Nem akármilyen időszakban voltunk,
akkor jelent meg a rendelet arról az intézkedésről, amely egy zseni
léleklátó erejével kitiltotta a szakmunkásképzőkből a
történelemoktatást, sőt magát a tantárgyat is kiemelte a kötelezők
közül; a középiskolásoknak érettségizniük se kellett belőle. Ezen a
gyulai értekezleten percek alatt kiviláglott, nem egyszerűen
általános, de ingerült és megsértett érdeklődés követeli a nemzeti
drámák születését; mint elnök magam se tettem rózsalevelet az
ajkamra, mikor elkezdtem elemezni, mit jelent a hazafias nevelés
tekintetében a történelemtanulás fakultatívvá tétele. A közönség
tapsolt, kiabált, többen felálltak, szót kértek és minél több új
történelmi darabot, majd lezajlott a konferencia, én hazajöttem, s
mindjárt meg is kaptam a tiszteletdíjat, mert a Pedagógiai Intézet
megtámadott állásfoglalásom miatt, a lelkes munkatárs éber
észrevételét több nagyság szóbeli kiegészítése folytatta, közölték,
minden fórumon fel vagyok jelentve, ám lássam, hogyan mászom ki
az ügyből, a kultúrpolitika célkitűzése az, hogy épülő-szépülő
hazánk jelenjét figyelhessék színpadjainkon a dolgozók, s nem az,
hogy a drámaírók visszafussanak ócska történelmi díszletek közé,
parabolákkal veszélyeztessék a harmóniát, és egy hamis királyi
korona védelmével színdarabból hirdessen az író álaxiómákat és
rágalmakat.
Könyveim akkor már kinn voltak a nemzetközi piacon, tudtam, ha
az ügy veszélyesebb formát öltene, várhatok segítséget akár az
emigrációtól, akár a Nemzetközi PEN-től, de leginkább a hazában
bíztam, még a fülemben volt a gyulai konferencia közönségének
magatartása s a taps. Akkor már a puha diktatúrát éltük, nem
vittek el, csak megint kijelölték valahol a hátsó sorban a helyemet,
mit szemtelenkedem konferenciákon és mit kiabálok, hogy minden
magyar állampolgár a születés jogán meg kell hogy kapja a tiszta
magyar beszéd megtanulásának és a nemzet történetének
ismeretét, meg hogy aligha fogadható el a tézis, hogy
Magyarország története 1948-ban kezdődött, és az azt megelőző
éveket úgy elvesztettük valahol útközben, mint egy kesztyűt.
A pedagógus-továbbképző szorgalmas munkatársa még tett egy
próbát, de nyílt levéllel válaszoltam, ha már lúd volt, gondoltam,
legyen olyan kövér, hogy megakadjon a torkán, nyájasan
meginvitáltam, kísérjen el nyílt, író által tartott magyarórákra,
hadd hallja a maga fülével gyermekeinknek a történelemben való
mély jártassága igazolását, van abban valami felemelő, mikor a
tanuló habozik, kinek a nevéhez is fűződik a kuruckor, Rákosi
elvtárséhoz-e, vagy Rákóczi Ferenc az illetékes, az meg éppen
meghatja az embert, amikor Hitler életének és befolyásának elemei
keverednek Dózsa Györgyével. Az ismeretlen kolléga egyszer se
kísért el iskolalátogatásra, pedig vártam. A csörte viszont nem volt
eredménytelen, mert a fenevad ugyan kapart egyet a lábával, de
legjobb meggyőződése ellenére helyreállította a történelem
oktatásbeli rangsorhelyét, s felfogta, míg a tanuló meg nem ismeri,
s megismerve meg nem szereti ezt a boldogtalan földrajzi
egységet, amelyért élnie, halnia kell, soha meg nem érti, miért
rang és boldogság magyarnak születnie, miért iszonyú
felelősséggel járó, komor dicsőség.
Nem tévedtem, mégis csak újra forog a föld, amiről Gyulán azt
hittem, mindenképpen meg akarják állítani, s ha akkor kivédhető
volt is, később talán nem lesz az. Forog, hál’ istennek, forog,
mindenki érezte ezt ott Eger-várt, mikor a rembrandtian rőt
terembe beléptem, éppen egy nagyon fiatal kolléga, Márton László
gyönyörű, barokk mondatait hallgatták áhítattal az egybegyűltek
Erdély történelmének egy kevésbé ismert időszakáról. Ez volt az a
perc, amikor a tudatom felfogta, itt az ünnep, hozzák már az
adventet a titokzatos szavak és az alkotás aranyszánjai. Eger-várott
nemcsak Urunk születésének ígérete, de a magyar nemzeti dráma
frissülésének, újjászületésének reménye is jelen volt.

A miniszter neve
Dolgozom, munkámhoz egy adatra volna szükségem, emlékezetem
szerint Kazinczy életrajzában találhatom meg, hozom is tüstént a
könyvet, s az történik, ami mindenkor, ha felnyitok egy régen nem
bolygatott alkotást: beleolvasok. Micsoda gazdagsága a nyelvnek,
mennyi telitalálat, színpadra kívánkozó helyzetek! Maga a kötet is
megnéznivaló, a Franklin Társulat nem használt akármilyen papírt,
betűket, szép ez a Nemzeti Kiadás, még a szüleim könyvtárából
örököltem, s bár gyakran járt a kezemben, először jut eszembe,
hogy megnézzem, miféle bevezetéssel engedte útjára Kazinczy
írását az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg gróf. Az emlék
azonnal visszatér, halála előtt egy évvel meglátogatta iskolánkat,
mi láttuk a minisztert, cserkészcsapatunk, az Ildikó Királyasszony
merev vigyázzállásban, cserkészüdvözletre emelt kézzel fogadta,
szemünkkel követtük a mindig szorosnak érzett nemezkalap alól
izmos, jól tagolt, harmonikus mozgású alakját, s éreztük, ő is
megnéz bennünket; jeles látogatók fogadására képzett intézet volt
a mienk, nemcsak abszolút fegyelmezett, de valahogy egyszerre
közéleti és a felekezeti iskola paraméterei között pallérozott fiatal
nemzedék tagjaiként adtuk meg neki a kötelező tiszteletet.
Megtárgyalni a vendég keltette kellemes izgalmat csak óraközi
szünetben lehetett, az, hogy gróf, semmi hatással nem volt az
iskolára, láttunk elég arisztokratát a Gazdasági Akadémián. De a
keresztneve lesújtott: úgy éreztük, túlzás. Az Abigél-film
férjhezmenési-játék jelenete valódi élményen alapul, Kodály
látogatásakor például feltettük egymásnak a kérdést, nem óhajtja-e
valaki elvi-eszmei házastársának a mestert a leltárjegyzékben
kijelölt portré helyett, a miniszter iránt nem érdeklődött senki,
pedig kellemes volt nagy orrú, okos arca, értelmet és derűt
sugárzott. Csak hát a neve. A neve. „Nemigen magyar ez!” –
minősítette az osztály.
Igen, a neve. A rózsa neve, mint a világhírű regény rögzítette, s
Klebelsberg grófé, a névszó neve, a jelentéstan titkai. Hogy
elolvastam a valamikori miniszter Kazinczy-bevezetését, nemcsak
hajdani cserkészkalapom jutott eszembe, de pár évvel később az
egyik egyetemi előadás is, amely az affektuális járuléknak jelzett
nyelvi jelenséggel foglalkozott, azzal a tartalmi, érzelmi valamivel,
ami egy szót árnyal. A feleség szó kevésbé rangos, mint a hitves, ha
azt mondom, báj, puttókat látok, esetleg csörgedező patak mellett
riadt bárányt, ibolyák kéklenek egy lány szemérmes kezében, s
csak egyetlen betűt kell változtatnom a szó hangalakján, az
affektuális járulék már nem illatot, de szagot sodor, az olvadt
szalonna füstje kanyarog, pedig csak a b cserélődött fel a h-val, háj
lett belőle, megrezeg a nyálkahártya az orromban. Elvi-eszmei
férjnek nem vállalta egyikünk sem Klebelsberg grófot, mert gyanús
volt. Kunónak hívták, ez akkori értékelésünkben eleve kizárta, hogy
élni-halni akart volna a hazáért. Gyerekek voltunk, szigorúak,
kegyetlenek.
Affektuális járulék. Most már meg tudnám védeni, de nem támadja
senki, meghalt egy évvel a nálunk tett látogatás után, még csak
kérlelni is lehetetlen amiatt, hogy kételkedtünk igaz voltában,
amellett új problémát vet fel ezúttal már ismert koncepciójának
lényege is: Klebelsberg gróf ugyanis neonacionalista szempont
szerint óhajtotta megszervezni a kultúra és az oktatásügy területét.
Odáig jutottunk, hogy zavart és tanácstalanságot érzek, ha a szót
megközelítem, valami rettenetes történt ezzel a szóval:
nacionalista; a nemzeti jelzővel Hitler tébolya kormozta be, a
túlzók szent és kártékony lelkendezése meg másképpen
kompromittálta.
Lesz olyan idő, hogy nem merjük szövegben alkalmazni, mert hátha
ez vagy az ezt vagy azt ért, félreért, rosszul ért, kártékonyra
magyaráz a latin alapszóból, amely sallang nélkül se többet, se
mást nem óhajt kifejezni, mint hogy szeretem a hazámat, annak
jellegzetességét, múltját, történelmét, és mint Kölcsey megírta
versében: „büszke magyar vagyok én…” Nem úgy büszke, hogy
semmibe veszem más nemzeti büszkeségét, úgy büszke, hogy
szeretek magyar lenni, hogy az akarok lenni és maradni életben és
halálban. És itt szúr a tüske, a rózsa és a miniszter neve, mert
Klebelsberg nem tehet arról, amivé a meghurcolt szó és
meghatározás torzítható, Klebelsberg egész elgondolása nemcsak
ajánlható, de ajánlandó a mostani kultuszkormányzat figyelmébe.
Mert mit ír a gróf? „Ez év január elsején körlevelet intéztem
Magyarország összes oktatójához, kezdve a kis óvónőn fel az
egyetemi tanárig, hogy megjelöljem azokat az irányelveket,
amelyeknek érvényesülniök kell a magyar iskolákban. Ebben a
körlevélben megkonstruálni igyekeztem a magyar
neonacionalizmus fogalmát, egy olyan újfajta nacionalizmusét,
amely kiveti nemzeti hibáinkat és tökéletesíti nemzeti erényeinket,
egy olyan újfajtát, amelyet nem békít meg a múlt nagyságának
szemlélete, sem a jelen nyomorúságának nyomása, hanem amely
bizakodva, mosolyogva néz a jövőbe és elszántan tör új nemzeti
reálpolitikai célok felé.
Ez a neonacionalizmus azonban korántsem jelent radikális
szakítást a nemzeti múlttal, ellenkezőleg, a radikalizmustól éppen
abban különbözik, hogy a nemzeti múltnak minden értékét át
akarja menteni a jövőbe. A neonacionalizmus puszta
követelményből élő valósággá csak akkor válhat, ha a politika
ihletet nyer a művelődéstől, elsősorban az irodalomtól. A
közéletben rendkívül gyakori gondolkozási hiba, hogy a politikát
tartják a vezető erőnek, holott a valóság az, hogy a politikai lét
kazánját a nemzet gondolkozása, az egymással küzdő szellemi
irányzatok fűtik, amelyek elsősorban az irodalomban és a
művészetben tükröződnek. A kultúra a prius, az előbbre való, és
nem a politika, amely a nemzet művelődésének csak vetülete.
Főleg a pezsgő, eleven irodalom az, amelynek aktív lendítőereje
van, és mert ez igaz, azért kétszeresen sajnálatos, hogy irodalmunk
csak lassanként találja meg a maga bekapcsolódását a háború
utáni élet új céljaiba. Talán éppen azért, mert az újjáépítés kora
csak lassan találja meg a maga sajátos új irodalmi irányzatát,
éppen azért a klasszikus irodalom fokozott jelentőséggel bír. Nem
hiszem, hogy lenne Európában irodalom, amelynek nemzeti
tartalma erősebb, mint éppen a magyaré Bessenyeitől egészen
Arany követőiig. Innét van az, hogy még olyan szerzők is, akiknek
írói képességei csekélyek voltak, akiknek műveit ma már
szórakozás okából nem olvashatjuk, megtartották nemzeti
kultúrpolitikai jelentőségüket. Bessenyei, Kultsár vagy Kazinczy
műveinek olvasása ma már az átlagos magyar olvasót nem
gyönyörködteti, történelmi jelentőségük mégis változatlan, mert a
szellem ébresztésével és erősítésével voltaképpen megalapozták
József nádor és Széchenyi István reformkorát. Sajátságos, hogy
még a Nemzeti Színház létrejöttének sem irodalmi és esztétikai
okok voltak a mozgatói, hanem az, hogy öntudatos, nemzeti
okokból a német színházzal szemben magyar teátrumot követelt,
pedig a gondolatot magyar szóval még ki se tudták fejezni. A
klasszikus magyar irodalom éppen ennél az erős nemzeti
tartalomnál fogva megadja a nagy inspirációt a nemzeti újjáépítés
munkájához. Ezért nemcsak mint kultuszminiszter, nemcsak
művelődési szempontból, hanem mint a magyar neonacionalizmus
gondolatának hirdetője, magasabb nemzeti tekintetből is
szeretettel ajánlom a magyar olvasóközönségnek a Franklin
Társulat nagyszerű irodalmi vállalkozását.”
Szitál az emlék előttem: a jellegzetes, nagy orrú arcél, a gróf, aki
egyikünknek se kellett játék-élettársnak. A rózsa és a miniszter
neve: de hát mi az a név. Micsoda gyilkos pozitív és negatív erő, hát
mi történt velünk, szegény magyarokkal, az atombomba lehullta
vagy fogalmazzunk nyersen, még előbb, Trianon óta, hogy
lámpalázzal ajánlhatjuk az illetékesek figyelmébe a hajdani
kultuszminiszter újfajta nemzeti lelkesültséggel teljes
kultúrpolitikai programját? Mi ez a lámpaláz, amit az ügy
érdekében egyszerűen se mint tanárnak készült értelmiségi, se
mint magyar író nem vállalhatok? Tisztelettel és szeretettel közös
hazánk kultúrájának védelmére átnyújtom Klebelsberg gróf
érvelését és gondolatsorát jelenlegi utódainak, egy olyan miniszter
elmélkedését, aki világosan látta, hogy az irodalom és művészetek
támogatása nélkül nem az irodalmi és művészeti élet satnyul el,
hanem a magyar nemzet érzelmi élete.

Postámból
Igen Tisztelt Asszonyom!
Azt kérte levelében, segítsem hozzá régi vágya teljesüléséhez.
Öregasszony, unokáit neveli, s míg a kicsiket szórakoztatni
próbálja, egyre gyakrabban jutnak eszébe gyermekkora
olvasmányai. Valamikor garmadában álltak könyvespolcán az
ifjúsági lapok, ám mihelyt Ön már kinőtt a meseszóból, szülei
tovább ajándékozták az évfolyamokat más gyerekeknek, nyomuk
veszett a régi kedves írásoknak, azóta se tudja megkapni őket. Én
talán inkább hozzájutok az ilyesmihez – írja –, szerezzek hát örömet
Önnek azzal, hogy hozzájuttatom ahhoz az élményhez az unokáit is,
ami az Ön kislánykorát úgy megédesítette. Azt sem tagadja, az
emlékeken kívül még más is vonzza a kívánt olvasmányhoz, az,
hogy – mint emlékszik – a hajdani gyerekirodalom mulattatáson,
szépre-jóra való oktatáson kívül semmire nem törekedett, nem
keverte bele a napi politikát a gyermekeknek szánt versekbe,
mesékbe.

Nem könnyen, nem is hamar, de szereztem egy 1894-es, egy 1904-

es és egy 1905-ös évfolyamot a kívánt gyermeklapból. Míg hazafelé
vittem az ötösön, unalmamban belelapoztam az egyikbe, s amit
olvastam, annyira elkezdett érdekelni, hogy mihelyt időm
megengedte, elolvastam mindhárom könyv teljes anyagát, nemcsak
a szépirodalmi jellegű írásokat, de az összes szerkesztői
üzeneteket, sőt hirdetéseket is, kezdve a bármely nevelői állást
elfogadó, s minden tantárgy oktatását ígérő tanárjelölt
ajánlkozásán, egészen a magán-elemi felhívásáig, amely délelőtt fél
tízkor kezdődő, kényelmes tanórákat ígér.
Eszembe se jutott, hogy olyat kérjek számon a gyereklapoktól, amit
megjelenésük esztendejében egyszerűen nem is adhatott egy, a
középosztály gyermekeinek szánt újság: az évfolyamok verses és
prózai anyagából legkevésbé az ütött meg, ami naiv ideológiájával
inkább mosolyt keltve próbálta elrendezni a gazdagok és
szegények világát, természetesnek, változtathatatlannak
feltüntetve az anyagi-társadalmi különbségeket, annál kevésbé,
mert olykor, ha egyes munkatársaknak sikerült társadalomkritikai
mondanivalójukat mesébe bújtatni, csendül, ha igen-igen ritkán is,
más hang. Mert nemcsak a mindig győztes, legkisebb királyi
gyermekről olvashat ezekben a lapokban, hanem a század eleji
kivándorlókról is, az üresen maradt falusi házakról, vagy olyan
kisfiúról, aki – lábbeli híján – nem tud iskolába járni. Sorsa
szerencsés fordulata az lesz, hogy lehozza a fáról a bárókisasszony
macskáját, ezért jutalmul kap egy pár csizmát. Igaz, hogy a csizma
egy lovászlegényé, nem illik a kisfiú lábára, de kitömhető
szalmával, így aztán a boldog kis tulajdonos nyugodtan álmodhatja
azt, hogy ha ő király lesz, csizmát adat minden parasztgyereknek.
A lap átlagszemlélete, ebből a távlatból, inkább humorosnak hat,
néha bizony arra bírt rá, hogy azon törjem a fejem: ha még mindig
tanárkodnám, ugyan hogy építeném fel azt az órát, amely egy-egy
itt olvasott költeménnyel foglalkoznék. Mit szólnának például
hajdani tanítványaim, ha bemutatnám nekik az egérkéről szóló
verset, s megtudnák, hogy az ádáz egérke nem átallott
panaszkodni amiatt, hogy egér, s világgá menni, hogy
megérdeklődje, mások hogy élnek. A naptól aztán megtudta, nem
jó a napnak, mert hatalmasabb nála a felhő, a felhőtől, hogy az sem
elégedett, mert nála meg a szél nagyobb úr, de a szél se volt
boldog, annak is volt aki határt szabjon: a fal. Az egérke hát
megszégyellte magát, hogy valamikor is többre kívánkozott, mint
az egérsors, „mert kinek az Isten egérlyukat rendel, ne hányja fel,
béküljön meg a világi renddel, ne nézzen magasba, a ragyogó
napba, áldja inkább, kitől azt az egérlyukat kapta”. Eszmei
mondanivalóját tekintve A falu árvája című költemény is kifogna
pedagógiai rutinomon. Abból arról értesülne a kis olvasó, hogy az
istenadta árva, kinek rongyai is csak kegyelemrongyok, olyan
határig öntudatlanul csap fel katonának, s hal meg a
szabadságharcban, hogy azt a gyanút kelti, talán szegénységéből
kifolyólag érzelmi élete is annyira differenciálatlan, hogy még
hazaszeretetre sem futja belőle. Hasonló nehéz helyzetbe hozna
a Kunyhó és palotaoktatása is, pedig igazán tetszetős a tartalma: a
gazdag, dologtalan úr inszomniában szenved a kastélyában, bezzeg
a dolgos szántóvetőnek nem kell ringatás, arról nem is szólva,
mennyivel ízletesebb a verejtékkel sózott fekete kenyér a fehérnél.
Lám, a fecske bölcsen tudja, hol érdemes élni, az bizony képtelen
fészkét márványfalra tapasztani, csak vályogon áll meg az a fészek,
így aztán a kunyhó lakóját ébreszti fel piros hajnalon, nem a palota
urát, aki ugyan az előzmények szerint nem is nagyon tarthat rá
igényt, ha sehogy se jön a szemére álom. Nem tragikus ez, kedves
Asszonyom, csak nevetséges, nevet is legtöbbször ezeken az
írásokon a kései olvasó, s ingerültebb alig-alig lesz, legfeljebb tán
ha az árvaházban nevelkedő Twist Olivér-Palkó történetére bukkan,
akit örök békétlenkedése miatt kitesz az intézetből az igazgató úr,
elküldi mesterséget tanulni. A történet végén mint
őszbecsavarodott munkással találkozunk vele, barázdás az arca,
kérges a keze, családja szerteszéjjel, nem tudja eltartani, most is
visszaadták a munkakönyvét, nincs hely a számára sehol. Az író
még ki is oktatja ezt a rossz Palkót, lám, nem tetszett neki az
intézetben, ahol mindene volt, ruhája, étele, fűtött szobája.
Nem tudom elhallgatni viszont, mennyire nem humorérzékemre
hatott, hanem deprimált, kicsit, utólag, meg is félemlített egyéb
más ezekben a lapokban. Gyermek volt, mikor olvasta őket, vagy
pláne felolvasták Önnek, ugyan hogy vehette volna észre, hogy
ezeknek az újságoknak Janus-arcuk van, valami nyilván nem
tudatos, szándéktalan brutalitás jellemzi anyaguk zömét, s
ugyanakkor valami égi-légi, cukros nyájasság. Csóri csóka
foszforos gyufát eszik, kínos halálának minden mozzanatát
ábrázolja az író néni, ám milyen poétikus a madárka temetése, és
milyen bájosak a csirkék is, amikor arról pityegnek, milyen érdekes
is lesz az, mikor elvágják a nyakukat, bemártják a tetemüket
kopasztó vízbe, megsütik őket eleven tűzön, juj, meg is eszik jó
étvággyal, ham-ham-ham. Hát a kis nyuszi, annak van csak arany
dolga, nem árva nyuszika az már többé, pedig Sanyika délceg
vadászruhás papája és a papa társasága, piff-puff kiirtott ám
minden tapsifülest a környéken, nyuszika szüleit, testvérkéit is. Ám
Apuka is, Sanyika is jóságos, szabad ám Sanyikának piros pántlikát
kötni nyuszika nyakába, mert azt az egyet nem lövik le, de nem ám,
azt majd hazaviszik házi nyuszikának, bohókás táncba is kezd hát
nyuszika az üst körül, amelyben éppen azt a finom nyúlpaprikást
főzik, amibe a belevalót nyuszika szűkebb famíliája szolgáltatta. A
párhuzamosan jelentkező két hatás elementárisan hat a mai
olvasóra: egyik lapon intelem Margitkához, zengje el
legbánatosabb, legszebb dalát nagyapja sírjánál a temetőben
(micsoda kép, temető, sír, mellette éneklő leányka), a másikon meg
a Sasi Cirmoscica szónokol, aki felajánlja Gyuricának a barátságát,
de figyelmezteti őt, ha bántaná, kénytelen lesz kiszedni (!) a
szemét. Lackónak még fényképe is van az egyik oldalon, földig érő
szoknyában áll a szemmel láthatólag nem egészen szobatiszta
kisfiú, és nagyanyóhoz készül a hintalován. Higgadt a hintaló,
pedig ideges is lehetne, mert Lackó azt a meglepő kijelentést teszi,
hogy ha nem indulnak el azonnal, agyoncsapja.
Ugye, Asszonyom, azt írta nekem, ezek a régi gyermeklapok
megkímélték kis olvasóikat a napi politikától? Rosszul emlékezik.
Tutsek Anna kis elbeszélésének kislányhőse úgy akar tüzes
magyarrá tenni egy inkább valamelyik szomszédos állam fiaihoz
húzó kisgyereket, hogy agyba-főbe püföli, ezzel a meggyőző
szöveggel: „Nesze-nesze, te rossz fiú, szégyelld magad, hogy nem
akarsz magyar lenni!” A rajzok, fotográfiák fiúcskáit „magyar
őszinteségre” biztatja a szöveg, s a három-négy éveseket lelkesen
irányítja a katonai pálya felé. Szerkesztő bácsi így korholja
Gyuszkót, aki duzzog: „Még lánynál sem szép az ilyen, hát még egy
magyar huszárnál! Ha majd egyszer megfújják a riadót, s
mindnyájunknak el kell menni, duzzogó ábrázattal hogy szállsz
majd a csaták tüzébe?” Az olvasónak, aki tudja, tíz év se telik el, s
ezek az 1904-ben legfeljebb tízesztendős Misikék, Palikák, akik
olyan büszkék rá, hogy sose lesznek főzögető nénik, hanem
generálisok, tömegesen fognak elpusztulni a Doberdón vagy
Galíciában, a hideg fut végig a hátán, míg olvassa a nyájas sorokat:
„Pergeted-e a dobot, fúvod-e a riadót, adta gyöngyhuszárja?”
Ugyan túlélte-e a világháborút a csepp hadnagy, akit apuka úgy
fényképeztetett le, hogy pléhkardja, fapuskája, papírcsákója –
teljes tábori felszerelése rajta van?
Harmadik felfedezésemmel fogom talán a legjobban meglepni Önt:
elképedne, ha átnézné a lapok szerkesztői üzeneteit. A kis
huszárok és a rózsabimbó szájú, jóságos leánykák problémáit
legtöbb esetben abszolút közöny, majdnem hogy unalom fogadta,
olykor gúny, olykor meg határozott visszautasítás.
Kacér Lacika azt kérdezi a szerkesztő bácsitól, milyen ösztöndíjért
folyamodjék, hogy továbbtanulhasson, mert igen jól tanul. „Nem
tudom én, öcsém – így a szerkesztő bácsi –, tudakozódnom kellene,
de erre nincs időm.” Lukács Jánost, aki azt hallotta valakitől, hogy
egyszer, sok millió év múlva ki fog hűlni a nap, és megérdeklődi,
igaz-e, leinti a válasz, ne gondoljon ilyesmire, játszogasson ő csak
szépen. Zatlukál Jenő kikap, mert napilapokat olvas kisfiú létére, s
az csak árthat neki, Weiss Sándor tudományra szomjas kis lelke is
megkapja a választ bohó álmára, hogy ő szeretne a csillagokba
repülni. Szerkesztő bácsi szerint, édes magyar hazánknál nem kell
szebb csillag, maradjon ő csak itt, ne legyenek ilyen vágyai.
Szerkesztő bácsinak leginkább ahhoz van érzéke, hogy a
gyermekek egészségi állapotával foglalkozzék, Gelb Antal
megtudhatja például, mennyire örül a szerkesztőség, hogy
meggyógyult, ezentúl jobban vigyázzon magára, mert
köztudomású, hogy bíbor bársony vendégség, jobb egy napi
egészség. Varga Péter sem marad tanács nélkül, akinek valami
kínos vízi kalandja volt, őt a szerkesztői üzenet Kola példájával inti
jóra, ne menjen a vízbe, mert úgy jár, mint Kola, aki ugyancsak
meglakola, amiért a vízben lubickola. Veres Ilonát megnyugtatják,
ne panaszkodjék a nagy hideg miatt, mert télen hideg van, nyáron
meleg van, ősszel esik az eső, soha sincsen jó idő. Nem jut eszébe
Önnek Karinthy? Az Így írtok ti-ből a „kéretik nem dohányozni?”
(Nekem eszembe jutott.) Az évszakokkal általában lehet valami
baja szerkesztő bácsinak, mert F-h Hilda beküldött versére azt a
mélyértelmű bírálatot kapja: „Télen ne írj nyári verset, nyáron ne
írj téli verset”, s a kései olvasó törheti rajta a fejét, hogy az isten
szerelmére, ugyan miért ne? Pedig F-h Hilda még jól járt, N. Zoltán
nem úszta meg ilyen simán beküldött munkájával. Az N. Zoltánnak
szóló üzenetet teljes egészében kimásolom, ezúton közölve N.
Zoltánnal, ha még élne, hogy négysoros versecskéjének első két
sora tiszta remeklés, a gyermeki fantázia vidám játéka, formai
tekintetben is szokatlan metrikai és rímelő készségről tanúskodik,
s bizony a szerkesztő bácsi szégyene, hogy ezt nem vette észre,
hogy biztatás helyett kinevette őt. „Nagyon szeretheted a hevesi
görögdinnyét, hogy verset írtál róla. Jó is az, bizony, de a versed
kegyetlen rossz. Jót nevettem ezen a versszakon:

Görögdinnye
indája
cserebogár
hintája.
A bogarat
leveszem,
görögdinnyét
megeszem.”

Asszonyom, az élmények, bizony olykor még az

olvasmányélmények is, megismételhetetlenek. Higgye el nekem,
Ön is csak a mai szemével tudná olvasni ezeket a régi írásokat,
nem azzal a hajdanival. A görögök mondateremtő fantáziája
felülmúlhatatlan, az istenek tudták, miért nem jó néha hátranézni.
Az Én Újságom-kötetek nálam vannak, ha megkockáztatja, hogy
levelem után is el akarja olvasni őket, kérem, jöjjön értük. És aztán
ne haragudjék rám, hogy teljesítettem a kívánságát.
Sok szíves üdvözlettel:
Szabó Magda

Erzsébet, a nemesszívű
Gyerekkorom könyvek között telt; amerre néztem,
könyvszekrényben, asztalon, polcokon, még az előszobában, a
varrógép tetején is könyv volt. Apám-anyám rendszeresen,
szenvedélyesen olvasott, s vézna, beteges gyerek lévén, számomra
is az olvasás pótolta mindazt, amihez egészséges társaim utcai-
udvari hancúrozásaik során olyan természetesen hozzájutottak: a
játékot, a gyerekkor kalandvilágát. Sokat voltam beteg, sokat
olvastam.
Nálunk nem voltak tilalmas könyvek.
Mindig mindent elolvashattam, amit megkívántam, ezért aztán nem
tanultam meg, amit osztálytársaim olyan bölcsen tudtak: hogy kell
Erdős Renée műveit úgy bekötni és ráírni szép álló
betűkkel: Bibliai történetek vagy Jó kislányok könyve, hogy a
legszemfülesebb tanár vagy szülő se fogjon gyanút. Apám
kuncogott, ha meglátott a kezemben valami végképp nem
gyereknek való olvasmányt, azt tartotta, hogy ha valaminek a
fogalmát és tárgykörét már ismerem, úgyis hiába védenének
önmagam kíváncsiságától, mert foglalkoztat a kérdés
problematikája, ha viszont nem, akkor unni fogom, amit olvasok, s
úgyis lecsapom. Legelső prózai olvasmányaim közé tartozott
a Karenina Anna, s azzal a gyanúval követtem a szereplők
történetét, mintha a hősök közül csak alig-alig volna valaki épeszű.
Hogy mit tudnak egyesek annyit nyavalyogni a szerelemmel?
Ásítoztam, küszködtem a históriával, aztán boldogan felcseréltem
egy lexikonnal. Az százszor érdekesebb volt.
Az ifjúsági könyvek, főképp a fiatal lányok számára írt történetek
kimaradtak az életemből. E téren mutatkozó hiányaim pótlására
már felnőttként, tanár koromban került sor.
Mikor tanár lettem, s megláttam, miféle könyvek kandikálnak ki
gyerekeim aktatáskájából, visszaemlékeztem kezdő olvasó
koromra, apámra, anyámra, s a legnagyobb hidegvérrel vettem
kezembe a ponyvákat vagy már nem is kétes értékű, kétségtelenül
értéktelen lányregényeket. A lányok, fiúk, akik megszokták, hogy
ilyenkor erkölcsnemesítő prédikáció következik, azzal a hideg
feszültséggel lesték az arcomat, amellyel csak egy gyerek tudja
mérlegelni a felnőttet, s latolgatni, ugyan, most mi következik.
Neked ennyi időd van? – kérdeztem csodálkozva minden
alkalommal.
(Irodalomtanár lévén, az olvasómozgalom irányítása a kezemben
volt. Nagyon jól tudtam, hogy olvasók nevelése nemcsak szakmai,
lélektani probléma is.)
– De irigyellek! – sóhajtoztam. – De jó neked, jut időd ilyen
hülyeségre is. Az élet olyan borzasztóan rövid, s ha az ember
minden vacakot elolvas, nem jut hozzá a remekművekhez. Jó
dolgod van, öregem, hogy ennyi időd van, jó dolgod…
Visszaadtam a tulajdonosnak a piszkos pengős regényt, vagy Runya
Emilné Emília szíve című alkotását. „Tilos elolvasni?” – kérdezték a
gyerekek, s tekintetük gyanakvó volt, fényes és éles. „Dehogy tilos
– feleltem a vállamon át –, csak nem érdemes. Kár a szemedért.”
A könyv ott tarkállott a padon, nem vettem el. Lányaim-fiaim
kelletlenül lapoztak bele. Ha nem tilos, akkor nem lehet annyira
jelentős, mint hitték.
Miután a gyerekek megszokták, hogy a legvadabb című könyv
felfedezésekor se következik megtorlás, azt kértem az
osztályaimtól, mindig mindenki mondja meg, mi az éppen soron
lévő olvasmánya. A beszámolókból kitűnően megismertem
tanítványaimat, s az osztályaimban közkézen forgó, egymásnak
kölcsönadott könyvanyagot, s az új beszerzéseket, az ünnepi
alkalmakra ajándékba kapott olvasmányokat is. Az új kiadású
könyvekkel nem volt baj, ám minduntalan felbukkantak 20-30-40
sőt 50 évvel ezelőtt megjelent olvasmányok is, s csak törtem a
fejemet, honnan kerülnek ezek elő ilyen mennyiségben. Hídjaink
elpusztultak, az országot iszonyú anyagi kár érte a háborúban,
hogy élnek át az effajta könyvek harcot, ostromot?
Ha a gyerekek valami szokatlanul bárgyú vagy szokatlanul
kártékony regényt dicsérgettek előttem osztályfőnöki órán,
bekértem a könyvet, azzal, hogy kíváncsivá tettek, magam is
elolvasom. A gyerekek úgy örültek, mintha valami kedves
családtagjukat mutathatnák be nekem. Heteken, hónapokon – nem
röstellem megírni, bizony, éveken – át iszonyatos ponyvák
olvasásával végeztem be napi teendőimet.
Osztályfőnöki órán aztán mindig megbeszéltem a tulajdonossal,
hogy is áll a helyzet a könyvével.
Gyermekeim kiválóan tudták az irodalomelméletet, prózai és költői
művek elemzését miniatűr irodalomtudósként végezték. Saját
elemzési eszközeikkel dolgoztattam fel velük kedves
olvasmányukat. Ilyenkor kis arcuk elkeskenyedett, aztán
egészséges humorérzékük legyőzte csalódásukat, s kitörő
kacagással közölték: „Magda néni kérem, Emília, a hős, hülye! A
könyv társadalmi háttere hamis! Az író nem tud jellemezni.
Zavaros a stílusa.”
A rossz könyvek lassan, nagyon lassan hitelüket vesztették.
Osztályaim kezdtek hozzáédesedni az igazi irodalomhoz.
Mikor elkerültem az iskolából, sok gondom-bajom közt valahogy
elfelejtettem a gyerekek olvasmányait. Ha nem volnék
szenvedélyes böngésző, talán nem is igen gondoltam volna erre
többet, ám a múlt héten eszembe juttatta valami.
Rendszeres antikváriumlátogató vagyok, s többnyire azokon a
polcokon is végigfuttatom a tekintetemet, ahonnan nem akarok
venni semmit. Így sodródtam a minap az ifjúsági könyvek állványa
elé, s ezért ütközött nekem véletlenül az egyik hátralépő vásárló.
Mindketten elmotyogtuk a kötelező „pardon”-t. A vevő negyven
körüli nő volt, értelmes arcú, ápolt, udvarias. Úgy érezte, tartozik
még pár nyájas szóval amiatt, hogy meglökött, s békítőül felém
nyújtotta a könyvet, amelyet kiválasztott.
– Tessék nézni, Erzsébet, a nemesszívű. És tiszta új!
Az volt, a címlapja mindjárt módfelett csábító. Egy János vitéz
külsejű egyén ült a könyv tetején valami széken, alva, előtte a
földön tömör fellegek, a fellegek hátterében nyitott szekrény,
melyből egy Zrínyi Ilona módjára öltözött, ellenszenves fiatal nő
lépett ki lesütött szemű apáca társaságában.
– Legalább harminc éve nem volt a kezemben! – ujjongott a vásárló.
– Ez volt gyerekkoromban a legkedvesebb könyvem. Hatszor
elolvastam, aztán elveszett.
– Miről szól? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.
Az ismeretlen zavarba jött, aztán elnevette magát.
– Bizony már nem is tudom. Valami szerelemről meg jószívűségről.
Nagyon jóra nevelő könyv. Áldozatosságra tanít. Valamikor annyira
tetszett, hogy megvertek miatta: éjjel is felkeltem olvasni, úgy
érdekelt. Viszem a kislányomnak, holnap lesz tízéves.
Rohant fizetni. Öt forintot kértek a nemesszívű Erzsébetért.
Testvérek között is többet ért, ilyen förtelmes fedőlapot még sose
láttam.
A vásárló elment, én rábámultam a polcra: még négy nemesszívű
Erzsébet kínálkozott a vevőknek. Nem sajnáltam az öt forintot,
magam is vettem egyet, s vacsora után belemerültem. Láttam,
hogy árát eredetileg 12 forintra kalkulálták, aztán valaki kigumizta
az árjelzést, s „a széles tömegek számára is” hozzáférhetővé tette a
kitűnő olvasmányt, öt forintért… A könyv vadonatúj volt, valami
raktárból kerülhetett elő, soha gyerek kezében nem lehetett. A
Tolnai nyomdai műintézet betűivel az Afra könyvforgalmi adta ki
valamikor.
Először a képeit néztem végig.
Az elsőn Dömötör János megyehuszár ült valami csarnokban,
mellette egy sámlin csákója, tarsolya. Kardja, szándéktalanul
obszcén elhelyezésben szintén látható volt a képen, jobb karját
felemelte, mintha arról akarna meggyőződni, szűnik-e már a
reumája. A második kép még többet ígért: egy szekrényben számos
imakönyv mellett levágott női és férfi fej hevert, a szoba közepén,
ízléses drapériában csontváz, felette apáca bárddal, a kép legalján
pedig levágott fejű női holttest volt látható, feltehetőleg a
szekrényben tárolt egyik fej tartozéka. A harmadik illusztráció
szintén Dömötör megyehuszárt ábrázolta, ezúttal ájult állapotban,
a földön, s itt már a szekrénybeli levágott fejeken se látszott hús, jó
fogazatú, optimista tekintetű koponyák voltak csupán. A 27-ik
lapon szerencsére egyetlen fejes vagy fejetlen holttest se
mutatkozott, csak egy feszület, egy püspök, több nemes- úr, és egy
a többinél is nemesebb, nagyon nemes úr, aki a kép magyarázata
szerint az öreg Maróthy volt – „egyre halványabban, egyre
fehérebben”. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert szegény
öregúr, földig érő, rókatorkos köpenyegében olyan fura széken ült,
hogy azon csak rosszul lehetett lennie. Nem is lepett meg, hogy hat
lappal odébb már halva láttam őt is, két enormis méretű gyertya
között, miközben egy szép fiatal hölgy több század divatjából
összeállított ruhában alighanem a kezét akarta tördelni mellette,
de az illusztrátor kifürkészhetetlen akaratából inkább azt a
benyomást keltette, hogy pattanást nyom ki a keze fején.
A könyv többi képe hasonlóan bő anyagot adott a gondolkodásra.
Nem lankadó érdeklődéssel csodáltam meg az egyházi
törvényszéket, az ágyasházba osonó, dúlt arcú lányt, a sziklához
láncolt rabokat s a vérpadot, melyen egy Charlemagne külsejű,
higgadt hóhér nézett szembe két unatkozó pappal, miközben egy
szőke fürtű, térdeplő nő egyingben várta, hogy kivégezzék.
Élményeimre azonban a legutolsó kép tette fel a koronát: a címlap
apácája ezúttal egy török basa előtt állt, aki idegesen hátrált előle,
s erre az idegeskedésre volt is oka, mert az apáca egy puffon
nagyobb méretű asztalkendőt terített ki, melyen a már jól ismert
két levágott fej helyezkedett el. Egyik sem tartozván a szoba
szokásos berendezéséhez, a látvány, érthető módon, némileg
irritálta a basát.
Ezek után szenvedélyes vágy fogott el, hogy megismerkedjem azzal
a jóra-szépre-áldozatosságra és nemesszívűségre oktató
olvasmánnyal, melyet ismeretlen ismerősöm tízesztendős lányának
vett. Nem röstelltem a fáradságot, egy ültő helyemben
végigolvastam.
A regény, ha komolyabb irodalomelméleti elemzés alá akarnám
vetni, bizonyos értelemben keretesnek mondható. Kiderül ugyanis,
hogy „néhány évtizeddel ezelőtt” (számításom szerint valamikor a
századfordulón) a veszprémi régi vármegyeház emeleti
folyosójának elég meglepő módon több száz év óta ki nem nyitott
szekrénye egy viharos éjszakán feltárult, miközben a szendergő
Dömötör János megyehuszár fülébe „a förgeteg orgiája hangzott, s
víziók szálltak agyának sejtjei közé”. A szekrény iromba (iromba:
szürke csíkos, cirmos, mint a macska; a szerző otrombát akart írni,
bár ez a jelző se lett volna itt a helyén) faragványai közül
kivigyorgó gnómfejek nyitották ki a rejtelmes almáriumot
vasrudakkal, nagy durranás (?) közben. Mikor a szekrény felnyílt,
barlangszerű belsejéből két nő lépett elő, egy apáca és egy ékes
magyar viseletet hordó csudaszép asszony. Jobb szórakozás híján
elkezdtek labdázni egy vérző emberfejjel, mely aszerint, hogy
melyik nő kezében volt, hol mosolygott, hol szomorú volt. A
díszruhás nő, belefáradván a játékba, el akart távozni a fejjel, ám
az apáca földre rántotta, kikapott a szekrényből egy bárdot, és
lefejezte a delnőt.
A huszár felriadt rémálmából, s rémülten látta, hogy a szekrény
valóban tárva: két koponya vigyorog felé a polcáról. Becsapta a
szekrényajtót, majd elalélt az izgalmaktól. A megyei urak
borzongva hallgatták delíriumos beszédét. Elhatározták, megnézik,
mit rejt az almárium, s mikor felnyitották, valóban koponyákat és
szekercét találtak benne, egy csomó pergament mellett, melyen az
alábbi történet volt olvasható:
1593 nyarán Veszprém vármegye megyegyűlésre készül. A
nemesurak a megyeszékhely felé iparkodnak, s az úton két
évszázados ellenségeskedésben élő família fiai: Kun Gáspár és
Szánthó András versenyezni kezdenek: kinek a kocsija hagyja el a
másikét. A vad vágtatás folyamán Szánthó halálra gázolja egy
Karancs István nevű jobbágy gyermekét, akit hiába élesztget a
jobbágycsalád segítségére siető Kun Gáspár és egy másik kocsiból
kilépő ifjú lány, Szánthó András Erzsébet húga. Karancs örök hálát
ígér Kun Gáspárnak, ami azért is meglepő, mert ha Kun maga
közvetlenül nem oka is a jobbágy tragédiájának, a fiatalemberek
versenye nélkül nem halt volna meg a kisgyerek.
Kun Gáspár beér a megyeszékhelyre, s borúsan mélázik nemzete
sorsán: hol a török, hol a német sanyargatja a hazát. Meglátogatja
menyasszonyát, Bozsóki Katicát, akinek „egész valóján csábító kéj
ömlik el”. Kissé nyomasztja, mikor megtudja, hogy Szánthó András
már itt járt Katicánál (aki teljesen egyedül él és lakik, és egyetlen
rokona sincs!), s mint a kocsiverseny győztese, virágot kért és
kapott a lánytól, de azért elsiet a vármegyeházára, ahol Maróthy
vicispán a szigeti basa parancsát tolmácsolja az egybegyűlteknek:
fizessen a megye azonnal ötvenezer aranyat, különben nem marad
kő kövön a határban. Míg az urak tanakodnak, mitévők legyenek,
levelet hoznak a vicispánnak, melyből kiderül, hogy lányait
elrabolta, fiát megölte a török. A vicispán bánatában azon nyomban
meg is hal.
Utódjáról kell gondoskodni: a két jelölt, Kun Gáspár és Szánthó
András ellenszenve még nyugtalanabbá teszi az amúgy is feszült
közhangulatot. Megtudjuk, hogy Katicát Szánthó is el akarja venni,
ám a lány Kun Gáspárt választotta. Az ifjak megvívnak a
Szánthónak adott piros virág miatt, a párbajban Kun Gáspár győz,
akit Szánthó megfenyeget, hogy a tőle kapott kardcsapások
megtorlásaként boldogságát és életét fogja elrabolni. Kunt
vicispánná választják, boldogságát esküvőjével tetézi, s ifjú
feleségével Balatonalmádiba vonul vissza, ahol aranytermő szőlője
van.
A szőlő valóban aranyat terem, a sajátságos jelzővel nem a tó
melléki borok kiváló minőségére céloz a szerző: Kun Gáspár
szőlőjében igazi aranyrudacskák és aranylevélkék kunkorulnak a
billingek köré. Itt ilyen a föld. Egy hibája van csak az aranytermő
szőlőnek: ha a gazda felesége hűtlen lesz, kipusztul.
Ki is vész az hamarosan, mert míg Gáspár a törökkel harcol, Katica
megcsalja Szánthóval a férjét, Gáspár lemond a vicispánságról,
egyházi törvényszék elé állíttatja a hűtlen asszonyt. Már-már hóhér
kezére kerülne a házasságtörő, mikor Gáspár szíve megesik rajta,
visszafogadja. Rosszul teszi, az asszony bosszút forral, Szánthó
segítségével elterjeszti a hírt, hogy férje aranyvagyona júdáspénz:
Kun titokban fölcsapott töröknek. Az agyonrágalmazott férfit
Szánthó Erzsébet próbálja megmenteni, aki megvallja a
vicispánnak, hogy mindig őt szerette.
Gáspár a betyárokhoz csatlakozik, akik között Karancs Istvánt is
megtalálja. Társaságukban fogják el s vetik tömlöcbe. Erzsébet
klastromba vonul, Kun Gáspárt bíróság elé állítják – a bíróság feje
Szánthó. Szembesítik azzal, aki megvádolta, hogy törökké lett:
saját feleségével. Katica tanút is hoz magával, Kelevény Fülöpöt,
férje elcsapott íródeákját, aki szeme világára esküszik meg:
tudomása van arról, hogy gazdája elárulta nemzetét. Gáspárt
kivégzik, vére Kelevény szemére hull, aki azonnal elveszti látását;
Kun tetemét Karancs, a börtönből kiszabadult jobbágybetyár veszi
pártfogásába, ám a kivégzés éjszakáján megjelenik Erzsébet apáca,
s magának igényli Gáspár fejét. Szánthó elveszi Katicát, de a
házasságon nincs áldás. A megye urai felásatják a kipusztult
aranyszőlőt, s a barázdákban megtalálják a földben rejlő aranyat –
könnyű rájönni, hogy Kun Gáspár vagyona nem a töröktől
származott. Szánthó megszökik, feleségének írt búcsúsorai annyira
jellemzőek, hogy egész terjedelmükben közölni kell:
„Drága Nagyasszony!
Ne várjon többé haza bájkörébe. Úgy tapasztalom vala, hogy aki
kegyedhez sokáig hívséges, az a pribék bárdja alá kerül. Nekem
nincs kedvem a Kun Gáspár sorsára jutni, pedig odakerülnék,
kegyeddel együtt, azért hát illa berek, nádak, erek, felcsapok
töröknek.
Ajánlom magam kegyes gráciájába:
András
NB.:
Kegyed is jól tenné, ha valamelyik törökbasával elraboltatná
magát”.
Katica körül sűrűsödik a veszély. Kelevény, a vak, rávall: ő beszélte
rá a hamis tanúzásra. Mégse sikerülne vallomásra bírni, ám
megjelenik Erzsébet egy kendővel, amelyből kibontja és Katica elé
teszi Kun Gáspár idők folyamán kissé megviselt fejét, s e látványra
a bűnös asszony mindent beismer.
A következő évben Veszprém új török helytartót kap, Achmed bég
személyében. Senki sem ismeri fel benne a megszökött Szánthó
Andrást, csak Erzsébet, aki nála is megjelenik, s neki is bemutatja
immár Katica fejével is bővült koponyagyűjteményét. Ettől
Achmed-Szánthó olyan indulatba jön, hogy húga távozása után arra
kéri a sajátságos módon minden sorsdöntő pillanatban jelen lévő
Karancs Istvánt, hogy akassza fel őt, mely kérését Karancs a
legnagyobb lelkesedéssel teljesíti.
A szokatlan irodalmi élmény után, mindjárt másnap, felhívtam
egyik antikvárius barátunkat. Beszélgetésünkből kiderült, hogy az
ifjúsági könyvek vásárlóinak egy nem is jelentéktelen része régi
kiadású könyveket akar venni a gyerekének: nyilván nem valami
politikai szűklátókörűség vagy elfogultság miatt, egyszerűen csak
azért, mert a maga gyerekkorából valami máig emlékezetes
olvasmányélménye maradt, amelyet szeretne megosztani saját
lányával-fiával. Ezért nem fogynak el az iskolákból az Emília szíve-
féle olvasmányok – most végre választ kaptam valamire, amit nem
értettem: honnan kerül mindig új és új effajta műremek az
osztályokba, ki frissíti fel a készleteket.
A rokonság, tiszta jó szándékból.
Nem kellene ezt a kérdést megbeszélni a szülőkkel? – töröm a
fejemet azóta is.
Nem mintha félteném a gyerekeket, túlélik az ilyen könyveket is,
mint a kanyarót, a tüszős mandulagyulladást. Az iskolában
megtanulják, hogy nincsenek gnómok, amelyek almáriumban ajtót
feszegetnek vasrúddal, s zsenge koruk ellenére is elég józan
gazdasági-történelmi távlathoz jutnak – úgy általában. De nem kár
az időért, a pénzért, s elsősorban azért a tíz gyerek közül egyért,
aki valóban komolyan veszi Erzsébet történetét, borzadozik a
levágott fejek naturalista ízléstelenségén, gyakorlati oktatást kap
házasságtörésből, gyilkosságból, hazaárulásból? Nem kár azért az
esetleg csak egyetlenért, akinek rémhistóriákhoz szokik a
fantáziája, ízlése eltorzul, igénye az igazi irodalom iránt vagy ki
sem fejlődik, vagy semmivé válik?
Az ifjúsági irodalom kérdése nem a gyerekekre tartozik, hanem a
felnőttekre. Paranccsal kitiltani az iskolások közül a ponyvát
lehetetlen, lélektanilag lehetetlen: ezt mindenki tudja, aki valaha
gyereket nevelt. De az is lehetetlen volna, hogy az erre hivatottak
megértessék a szülőkkel, hogy az ő 20-30-40 évvel ezelőtti irodalmi
élményük megismételtetése nem feltétlenül hasznos a gyerekek
számára? Ki nem élte még át a Filmmúzeumban azt a kicsit
szégyellős csalódottságot, hogy a hajdan lenyűgöző film varázsa
megkopott, s a csodálatos színésznőnek nem csak hajviselete,
mivolta is divatjamúlt?
Az idegen, aki az előbb ismertetett regényt megvette gyerekének,
nyilván külön örült ennek a szónak: nemesszívű. Azt remélte, hogy
gazdagíthatja a tízéves kislány lelki világát s nem jutott eszébe,
hogy a könyvet harminc évvel ezelőtt olvasta, egy harminc évvel
ezelőtt nevelt gyermek igénytelenségével, s hogy ha ma, most,
mielőtt még kislányának odaadná, átfutna rajta még egyszer, már
biztosan tudná és érezné, hogy Erzsébet, a nemesszívű nemcsak
jólelkű apáca, hanem fejvadász is.

Csokonai éjszakái
Levél a szigligeti alkotóházból
Itt nem tavasz van: nyár.
A park szinte elszáll, annyi benne a madár, a majdnem
szenvedőnek ható, vad trillázás éjjel se szűnik. A százados fák
mesebeli, a földet súroló koronái között meleg szél motoz, minden
csupa virág, az egzotikus cserjék is régen rákezdték már, van
köztük sárga, van tűzpiros, mint Mózes csipkebokra. A magnóliák
egy része átvészelte a pár héttel ezelőtti fagyot, most bomlott ki,
súlyos virágai belekapaszkodnak a levegőbe, mintha rögzíteni
akarnák önmaguk szépségét. A patak olyan sekély, hogy kilátszik
az alja, nedves homokján madárlábak háromszögei. Nincs is mit
enni most a mederben, a vadlibák az alkotóház parkjába járnak
vadászni, a csöpp tóhoz. Míg meg nem jelennek, a békák szája be
nem áll, mihelyt felbukkan a parton smaragd fejük, egyszerre
csend lesz, nem békés, álmosító, hanem feszült: ez a védekezés
csendje, az életösztöné, olyan, mint egy negatív vészkiáltás. A
rózsakert még alszik, de az ágyásokban a domb lejtőjén már
hunyorognak az árvácskák, s az egyik szikla vállán ott áll egy fehér
tulipán. Egymaga áll, mereven, majdnem tanácstalanul, mint aki
tévedésből került oda, és voltaképpen meg van ijedve. Az alkotóház
napozóteraszáról látszik a tó, engedelmesen váltja színét az égével
együtt. Déltájt rá se lehet pillantani, az erős fényben úgy villog,
mint a kés.

A lakók dolgoznak. Aki végigmegy a folyosókon, úgy vezeti az

írógépek zöreje, mint Thészeuszt a fonál. Van, hogy néma szobát
talál a sétáló, ám akkor se bizonyos, hogy be tud menni, ha
bekopog; lehet, hogy kulcsra zárták, mert aki odabenn az asztalnál
ül, tollal dolgozik. Írógépzaj és némaság egyaránt véd, a kéretlen
látogató tüstént továbbáll, tudja, milyen illanó a gondolat, s milyen
pici mozdulat elég ahhoz, hogy lebillentse kollégáját arról a
kötélről, ahol e percben ki tudja, mekkora mélység felett
egyensúlyoz, míg anyagával küszködik. Aki itt lakik, azok közül
mindenki tudja, mit jelent az: írni. Szigliget szokásai azokat is
védik, akik látszólag nem dolgoznak, csak ülnek egy padon vagy
mászkálnak a pataknál, kavicsot rugdosnak; ha maguk nem hívják
oda azt, aki feléjük sétál, a közeledő hirtelen megváltoztatja
irányát, hogy engedje a másikat gondolkozni, végezni munkája
láthatatlan, előkészítő részét, amely sokszor nehezebb, mint az
eredmények végleges rögzítése.
Az étkezések aztán egybegyűjtik a lakókat egy időre. Ebéd vagy
vacsora után kávéillat lengi be a folyosókat, ajtók csapódnak, aki
nem folytatja napi munkáját, annak számára megkezdődik a
társasélet. Az írógépek egy része elnémul, kattogásuk helyett
emberi hang hallatszik, a rádiót nyekergeti, aki másfajta élménnyel
akarja ellensúlyozni a nap fáradságát, leül a képernyő elé. Mindig
akad, aki nehezen alszik el, ez társaságot keres magának, amely
szintén későn szeret ágyba kerülni, mindig van olyan is, aki akkora
erővel idézte fel azt a láthatatlant, amelyet napközben papírra
kényszerített, hogy az akkor sem akarja már magára hagyni, mikor
küldené és nyugodni szeretne: hiába hívja az álmot, verstöredék
jön helyette, vagy folytatódik agyában a regény gondolatsora,
amelyen reggeltől fogva dolgozott. Ilyenkor bevesz valamit, hogy
elbékéltesse a maga formálta figurákat; az alkotóházban csaknem
mindenkinek van altatója. Ez ilyen szakma, az orvosok tudják.
Szigliget egyik legnagyobb vonzóereje az ott dolgozó író számára
az, hogy itt voltaképpen nincs olyan mértékegysége az időnek, mint
kinek-kinek az otthonában, itt nincs a napnak se reális kezdete, se
reális vége. Aki ír, nem zavar senkit, ha hajnalban felkel, nem zavar
akkor sem, ha egyáltalán le se fekszik. Van, akinek kiszabott
munkarendje van, s ha aznapi tervét teljesítette, boldogan elengedi
magát, átalakul íróból olvasóvá. Itt mindent lehet pótolni, azt is,
amihez otthon sose jut hozzá, itt annyit olvashat, és azt olvashatja,
amennyit és amit kíván.
Nagy élmény ez, mert olyasmit is a kezébe vehet végre, ami otthon
luxusnak számítana, hiszen az írónak jobbára kötelező olvasmányai
vannak, ilyen tekintetben korántsem olyan szabad, mint a nem
szakmabeli: ismernie kell magyar és külföldi kollégái munkáit, hát
csak gyűlnek asztalán azok az olvasnivalók, amelyekről évről évre
azt sóhajtja: „Majd legközelebb. Majd valamikor.” Szigliget a „majd
valamikor”-olvasmányok színhelye is, így kerül az író kezébe végre
az, amivel már olyan régóta szeretett volna alaposan
megismerkedni: Csokonai Vitéz Mihály a Debreceni Kollégiumból
való kizárásának iratai, a fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyve.

His finitis processit V. Deputatio ad investigationem…

„Ezek végeztével a Tekintetes Vizsgálóbizottság folytatja a
kihallgatást…” S az író, aki végre olvasóvá alakult, már ott is van
abban a hajdani teremben, látja a Tekintetes Vizsgálóbizottságot, a
vádlottat, klasszikus költőink közül az egyik legnagyobbat, és látja
a tanút is, akit éppen beidéztek, hogy a vádlott fejére olvastassák
vele a tanártársak által botrányosnak minősített éjszakákat,
amelyeken ahelyett, hogy tisztességes emberhez illő módon aludt
volna, hajnalig virrasztásra kényszerítette tanítványait a nagy
tekintélyű iskola valamelyik termében. Áll a tanú, Ladislaus Rhédei
Ötsödiensis, az Öcsöd községből származó Rhédei László, a
poétikai osztály tanulója, és vall. „Hivatott-e preceptorotok sokszor
estve magához a klasszisba?” – kérdezi meg tőle a kihallgatás
vezetője. „Hivatott” – felel Rhédei László, s szíve megszaporázódott
verését, az izgalomtól megbillenő hangot, amely mondata
folytatását kísérhette, nem rögzítette a jegyzőkönyv, ám az olvasó
azért kihallja a szövegből. Mert segíteni akar Rhédei László ebben
az egyenlőtlen küzdelemben tanárja és a bizottság között, hát
hozzátesz még valamit ehhez a „hivatott”-hoz. Azt, hogy „Néha
magamtól is feljöttem.” „Sokszor jöttél fel?” – csap rá az újabb
kérdés, s a boldog gyanút, amely a vizsgálat vezetőjét elfoghatta,
mi dolgok is eshettek azokon a bizonyos éjszakákon, ismét nem
jelzi, csak érzékelteti a jegyzőkönyv szövege. „Sokszor – válaszol
Rhédei László, Öcsöd község szülötte, s megint többet mond annál,
mint amit kérdeztek tőle, ismét tudatosítva a kései olvasóban, aki a
keserves kérdés-felelet játékot tanulmányozza, mint próbált a
vádlott segítségére lenni a tanítvány, aki nyilván élete legnagyobb
emberi élményét kapta Csokonai tanár úrtól –, mivelhogy tudtam a
természetét, hogy nem tud éjszaka aludni.”
Ladislaus Rhédei Ötsödiensis tudta, a professzor urak láthatóan
nem, hogy van egy bizonyos alkat, éppen a művészi alkotásra
mindig készen álló elme, amely estére a legfrissebb és igazán
éjszakára lesz eleven, hogy a Gráciák, akik a keresztszülei voltak,
más életrendet diktálnának Csokonai tanár úrnak, mint amit
vállalnia kellett. A Tekintetes Vizsgálóbizottság vezetője azonban
most sem mélázik el azon, amit a diáktól hallott, azon a szellemi-
biológiai képleten, amelyet a fiú olyan egyszerű szavakkal felvázolt,
még mindig azt reméli, érdekesebb és kompromittálóbb adatokhoz
juthat tőle. Arról vallatja hát, mik történtek ezeken az éjszakákon, s
abból, hogy a diák arról is beszél, hogy néha ágyat hozatott be a
költő, olykor meg összetolt székeken aludt „velük egy szélben”,
következtetni lehet a kérdező tapogatózásának irányára is. Ám
csupa művészi jellegű ostobaság esett ezeken az éjeken, nem
olyasmi, ami valóban értékes tény volna, értelmetlen, szabálysértő
dolgokkal verte agyon az órákat ez az oda nem illő nevelő.
Csokonai tanár úr verseket diktált ilyenkor – vallja Rhédei László –,
beszélgetett a fiúkkal, színdarabokról tárgyalt, néha ivott, pipázott
velük, olykor meg flótázott nekik, vagy valami nótára tanította
növendékeit. A jegyzőkönyv nem mutatja, hogy nézhetett össze a
vizsgálóbizottság, hogy hümmöghetett fejcsóválva az idő ilyen
hitvány pazarlása miatt. Most már csak egyetlen remény él a
vizsgálat vezetőjében, hogy ha egyéb komolyabb erkölcsbe vágó
nem esett is nevelő és diákjai között, azt nyilván rá lehet majd
bizonyítani a vádlottra, hogy rákényszerítette rigolyáit a
kiszolgáltatott növendékekre; minden tanuló igyekszik kedvére
tenni a feljebbvalójának, még ha magában elátkozza is amiatt, hogy
ahelyett, hogy aludni engedné, a fülébe flótázik meg versekkel
molesztálja éjnek idején. Azt hiszi, előre tudja a választ, meg se
kérdezné máskülönben, felteszi hát a kérdést: „Szerettél-e
feljönni?” Ám Rhédei László, Öcsöd szülötte, mit sem törődve azzal,
amit vallomása szegény diákfejére hozhat, belekiáltja az igazságot
a kihallgatási terembe, elégtételt adva, legalább személyében
annak, aki azokban a világ felett lebegő, felejthetetlen órákban
magával emelte őt a saját szférájába, odakiáltja válaszát az
elképedt jegyzőkönyv-vezetőnek: „Szerettem én!”

Nem könnyű gondolat, hogy a halott nem érzi a jóvátételt, csak az

utókor szégyenkezhetik egyik-másik ősapja miatt.

Elek nagyapó balladája, vagy a

demokrácia

Elek nagyapó balladája

Elek nagyapót – Benedek Eleket – sok okból tartom számon, apám
viselte szép keresztnevét, sok nevem legutolsója is kettőjükre
emlékeztet, Lenke Mária Magdolna Alexiának kereszteltek, mint
egy főhercegnőt, ami módfelett ritka vezetéknevem mellett
majdnem komikus volt. De lett a nagyapóhoz másféleképpen is
közöm, az a nevelőm, aki mint egy jó tréner, felfedezte, hogy más
stílussal futok az iskola irodalmi pályáján, és jó esetben több
várható tőlem, Benedek tanítványa, az erdélyi Cimbora lapban
munkatársa volt, mesterét sűrűn emlegette, engem is megtanított a
tiszteletére. Meséit könyv nélkül tudtam, fiatal tudatom riasztó
ütést kapott halálakor, nem a ténytől, hogy el kellett mennie, az
élet kezdődik és végződik, ezt megértettem, inkább felesége utána
való azonnali távozása rögzült a lelkemben, akkor érintett meg
először valóságos életben a szemmel követhető mitológiai szerelem
és összetartozás fekete mámora.
Ha nagyon fáradt vagyok, ma is és mindig verset olvasok, jobbom
felől, abban a kuckóban, amelyet megosztok Konstantin macskával,
ott vannak az antológiák, minap találtam egy verset Elek
nagyapótól, elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, aztán ijedten
eloltottam a kislámpát, és maradtunk a sötétben, a kandúr meg én.
A macska titokzatos nézése, mint mindig, valahányszor megérzi,
megváltozott bennem vagy köröttem valami, nem mozdult el a
félhomályban az arcomról.
– Figyelj ide, Konstantin – mondtam a macskának, akihez, mióta él,
mindig úgy szóltunk az otthonomban, mint egy emberhez, ő meg-
megrezzenő füllel felénk fordulva igazolta vissza, érti, hogy
közlünk valamit, és várja a szót. – Elek nagyapó feldolgozott egy
székely népballadát, amelynek az a címe, hogy Fekete Nagy János
és Adorjáni Balázs. Te, ezek a legények együtt ültek, nyilván
iddogáltak, s ki-ki szóba hozta a maga mátkáját, s kinek-kinek
persze a sajátja volt a legszebb, leghűségesebb, a legjobb a
földkerekségen. Ha Adorjáni Balázs megelégszik csak ennyivel,
nem lesz folytatása az ügynek, nincs összecsapás, de Adorjáni
Balázs azt állította, nemcsak az ő mátkája a világ közepe, de ő
maga is, ő a legnagyobb vitéz Magyarországon.
Hogy mi volt erre az állításra a válasz? Jó kérdés, Konstantin,
jogos. Fekete Nagy János mindjárt előrántotta a nagy kardját, és
közölte Adorjánival, halál fia, nézheti most már, hogy végez ő vele.
A legények elkezdték gyilkolni egymást, birkóztak, verekedtek,
Elek nagyapó úgy írta, megküzsdökölödének, de úgy, hogy
megrengett a föld is. Ki tudja, milyen véres história alakult volna,
de hát másképp fordult a helyzet, jött ám – írja Elek nagyapó –
hírnök mindkét legényhez, így abba kellett hagyniuk a bajvívást.
Először Fekete Nagy Jánoshoz érkezett üzenet, sok örömet nem
lelhetett benne, mert a leghűségesebb, legjobb, legszebb
megszökött hazulról, s nem is egyedül, világ szégyenére a török
basával. Lehűlt szegény Fekete Nagy János harci kedve, marta a
szégyen, csak kapkodta a levegőt, nemigen volt már fontos neki a
bajvívás.
Még nincs a mesének vége, mert jött hírhozó Adorjánihoz is, az se
járt jobban, mint a másik, gyűrűse, jegyese hitet mondott előző nap
egy deli legénynek, az ő mátkája bizony férjhez ment.
Nem, Konstantin, nem, ez macskalogika, nem gondolhatod
komolyan te sem. Azt tették, ami egyedül logikus, ami egyedül
méltó két deli nem akármilyen módon megcsalt és kifosztott szívű
férfihoz, a két daliák összenéznek vala, s nagy erős kardjukat
elhajíták vala.
Nem érted? Soha ennél közelebb nem lehettek egymáshoz, mint
ebben a keserves pillanatban.
A macska csak nézett rám rebbenéstelen szemével, már sűrűbbek
voltak az árnyak. Nevettem volna, ha nem lett volna inkább sírni
való kedvem, édes jó istenem, hát sose változik a klasszikus
magyar magatartásbeli modell? Fekete Nagy János azt mondja, az
ő elgondolása az egyedül üdvözítő, és már fogja is a politika nagy
kardját és összevissza kalimpál vele, mert szíve csak úgy lángol
édes mátkájáért, Magyarországért, és Adorjáni Balázs is ott áll vele
szemben és neki is a szívében szakasztott úgy szerepel az édes
mátka, Magyarország, és ő is fogja a kardját és ölre megy a
másikkal annak az eldöntése érdekében, hogy végül is kinek a
gyűrűse, jegyespárja, elgondolása a szép, a jó, a legközelebb vivő
Európához, s legtávolabb a felednivalóktól. Bajnok ez is, az is,
problémájuk szakasztott azonos, és teljesen mindegy, hogy ki volna
győztes, mert vívás közben egy harmadik vetésüket legázolja: a
basa, vagy deli legény, politika, egy harmadik, aki megint csak a
maga módján akar megküzdeni a hazáért, s nem vállalja
ugyanannak az indulatnak másfajta stilisztikáját. Te Konstantin,
mióta élünk, mi mindig ugyanazon a kövön botlunk el, mikor jött a
tatár, először is nem hittük el, hogy jön, másodszor minden időnk
arra telt, hogy utáltuk Béla királyt, aki udvariatlanul felülvizsgálta
tékozló atyja adományleveleit és itt-ott visszakért az eltékozolt
állami földből, Mohács után meg Zápolya, aki a csatában való
részvételt, a segítséget elszabotálta, ügetett a királyi özvegyhez
megkérni a kezét és ezzel megszerezni a koronát, az özvegy viszont
az új hit tételeit vitatta szakemberekkel, majd csomagolt, mert a
Nyugat forró helyzetekben partnernek nem mindig megfelelő, de
szállást ad, pláne, ha valaki úgy magyar királyné, hogy belga föld
szülöttje, akiből lehet még helytartó is Németalföldön. Jó,
Konstantin, értem, az más történelmi helyzet, most az ország
sorsát politikusok próbálják kézben tartani, szakemberek, mondod
te, mondta azt más is róluk, nyilván igaz, ha ilyen sokan állítják. De
nem vetted észre, hogy szakasztott olyanok, mint Fekete Nagy
János és Adorjáni Balázs? Hogy egy árnyalattal nem okosabbak,
mint azok a székely legények, és eszükbe se jut, hogy egyazon cél
miatt és ugyanabból az okból verekednek, gyűrűsük-jegyesük
azonos, itt mindenkinek gyűrűse-jegyese Magyarország? Néha
megkérdezem magamtól, Konstantin, hogy merünk mi Szent László
hermájára vagy a szent jobbra nézni, mikor csak rázzuk a nagy
kardot meg verekszünk meg rágalmazunk meg üvöltözünk, és
nincs annyi eszünk, hogy felfogjuk, az nem a meddő csatározás
ideje, a mátka egy, és nem arról szól a balladás költemény, hogy ki
a legény a csárdában, azt megírta már Szabolcska Mihály. Elek
nagyapó mással kellett hogy szembenézzen, nekünk ez jutott, a
felismerés, hogy vadonatúj műfajt kell létrehoznunk, egy modern
hőskölteményt, ahol a héroszok nem versengenek, hanem negatív
aktivitásuk égbe vagy reális körülmények közé emeli-biztosítja a
közös mátkát, az egyazon szent fogalmat, a hazát. Jaj, istenem,
Konstantin, ki hallgat meg engem a homályból, mikor kiáltok,
vigyázz, Fekete Nagy János, vigyázz, Adorjáni Balázs, nincs már
sok lehetőségünk tévedésre. Ez most nem „csak nálam az igazság”,
ez az áldozatos alázat ideje, mert azonos a mátka.
 Merre van előre?
Nem tudom, merre van előre, azt sem, miért kérdezik ezt tőlem, se
futurológus, se politikus nem vagyok, hajdani költő koromban sem
tartoztam a váteszi alkatú, vagy effajta igénnyel fellépő lírikusok
közé. Lett volna éppen okom, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni,
mert 1945-ben a porondra lépett nemzedékem nem akármilyen
körülmények között állta-szenvedte-futotta meg a maga
vesszőfutását. Akkor, fiatalon, tele eltaposott ambícióval, porig
alázva a másfél óráig birtokomban hagyott, aztán Révai miniszter
utasítására visszavett Baumgarten-díj emlékével, habozás nélkül
azt feleltem volna: ha másképp nincs kiút abból, amit naponta át
kell élnünk, keressük az irányt valahol az ellenállás, akár a vér
oldalán. ’56 engem igazolt, és mégis most épp az ellenkezőjét
felelem, megoldás momentán helyzetünkben, bármivé jegecesedik
is az e percben még amorf helyzet, csak erőszak és vér nélkül
lehetséges, ellenkező esetben véglegesen végünk.
Annak idején hogyan válaszolhattam volna másképp: a jaltai
egyezmény után ki mert arra gondolni, hogy a Szovjetunió valaha
is tudomásul veszi a második világháború után megszállva tartott
új területei esetleges elszakadását és újra önállósulását, ami
mostanában Párizsban történt, nagyobb csoda volt, mint amit
bármikor is átéltem, vagy aminek az ábrándképe belefért volna a
tudatunkba, ugyan ki álmodhatott az esetleg egyesülő Európáról, a
hidegháború idején az emigránsaink sokáig hasztalan próbálkoztak
reális képet festeni a helyzetünkről, a világ nem egy országa úgy
foglalkozott velünk a sajtóban, mintha mi magunk kerestük volna a
lehetőséget s kértük volna az engedélyt, hogy külpolitikánkat és,
mint kiderült, politikánk minden ágazatát az orosz érdekkörhöz
csatlakoztassuk. Hosszú, kínos folyamat eredménye lett a kollektív
felelősségérzet végre miránk magyarokra is kiterjesztendő
felébredése, az a bizonyos teljes fordulat, amely egyszerre vált
bennünk eufóriává és aggodalomra, mert a 168 órakérdése más
korban is felmerült minden gondolkozó emberben, mindjárt a
viszszanyert szabadság percében. Rákosi alatt egyértelmű volt az
oka, hogy azt éreztem, egyszer ki kell törnie a nemzeti
felháborodásnak, az ország párolgott a visszafojtott indulattól,
aztán megtörtént, ami megtörtént, és vállalkozásunkat sírok ezrei
szegélyezték. Hogy most hogyan tovább? Most nem azonos az
újrakezdés, mint az első koalíció idejében. Negyvenöt után is
szegények voltunk, de hol hasonlítható a háborút túléltek
hangulata, lelkesedése, munkavállaló kedve a mostani
közhangulathoz? Akkor mindenki, még a sokat vesztettek is azt
érezték: megmenekültünk a halálból, mosolyogtunk, most az
ország nyugtalan, rosszkedvű, ingerlékeny, úgy érzi, nem leli
honját a hazában, nem érzi övéit a kívánt biztonságban, amin
egyébként nem csodálkozom, kollégám feleségét reggel nyolc és
kilenc között a Nyugati villamosmegállójában fosztották ki,
szülővárosomban sprayjel támadták meg a jármű utasait, az utak
alkonyat felé sietve kiürülnek, „tiszta Chicago” – mondja utcánk új
fürmendere, az állandóan híreket hallgató Karola, én nem védem
meg a honi mundért, közlöm vele, téved, odakinn a rendőr
használni meri a fegyverét, ha előtte akarnak bántalmazni vagy
megölni valakit, itt nem, s közben, amit Isten tudja, mióta nem
tettem, válogatom, hogyan fejezzem ki magam, mert valami arra
figyelmeztet, egy rosszul fogalmazott mondat biztatásnak vagy nem
jó töltetű hangulatkeltésnek minősülhet, az ország annyira
érzékeny, hogy egy mikronnal súlyosabb helyzetjelentés és nem mi
keressük majd, a megoldás keres meg bennünket és mondja ki,
hogy merre volt-van-lesz az előre.
Van a mostani szituációnkban valami groteszk. Ezer év alatt nem
ugrott ekkorát ez az ország, méghozzá helyből, mint most, amikor
nem az osztrák és magyar vagy a török és magyar nemzetek páros
mérkőzéséről, vagy a harmadik világháború esetleges kitöréséről
volt szó, hanem első végleges felszabadulásunkról. Óriási
kezdeményezések és ígéretek hálafüstje szállt az égnek, aztán
valahogy elkezdett senyvedni diadalmas máglyánk, a Hadúrnak
éppúgy nem tetszett az áldozat, mint Istennek vagy Jehovának.
Most itt élünk egy kedvetlen képek százát visszatükröző, mozgó
hordó fenekű elvarázsolt kastélyban, államférfiaink ide-oda
szálldosnak, kérnek, érvelnek, szponzort keresnek, a külföldi
hírmagyarázók meg egyre kevésbé lelkesek, hol van már
vasfüggönybontó szép hitelünk, nemrég pár hétig külföldön voltam,
s minden reggelem elromlott a sajtó átnézésekor, nem
étvágygerjesztő azt olvasni, hogy kezdeti lelkesedésünk személyes
bosszúállásba és meddő pártcsatákba torkollt, hazánk alighanem
kijárat nélküli alagút, hogyan jöjjön a tőke olyan országba, amely
személyes számláit rendezi az ország fizetésképtelensége
árnyékában. A legkínosabb az volt, hogy cáfolhatatlan tüneteket
rögzített a külföldi helyzetelemző, furán építjük mi a jelent, amiben
a Szent Ágoston-i időelmélet szerint a jövő is benne van, mert egy
óriási épület tizedik emeletén dolgozunk elmerülten, éppen
tapétázunk, de senki nem mer lenézni az ablakon, mert akkor ki
kellene mondani, hogy siettünkben elfelejtettük megépíteni az alsó
kilenc emeletet meg a pincét, közművek nincsenek és senki nem
szólt a telekkönyvnél, nem is volt idő, mert az egyszer majd
kialakuló utca neve felett vitatkozunk, s hogy az állványzatunk nem
időszerű, talán felesleges is megemlíteni.
A nem létező kilenc emelet feletti tizediken én mondjam meg,
hogyan legyen tovább? Én, a nyomorult író, aki ha körülnézek, alig
találok olvasásra méltó frissen megjelent szépirodalmi művet, mert
miközben kiadóink legrangosabbjai szép csöndesen elkezdtek
haldokolni, kiderült, az országnak édes mindegy, nívós művet olvas-
e vagy ponyvát, az utóbbit még praktikusabbnak is érzi, az
legalább nem ad neki fel kérdést és nem kényszeríti rá, törje
valamin a fejét, töri úgyis elsődleges kenyérgondjai miatt, a
leckékből meg, úgy érzi, kinőtt. Mi írók, magamat sem veszem ki,
azt hittük, pár hónap alatt lefut ez a kiadványáradat, nagymama is
ráébred, ami tízéves korában felizgatta, most valahogy nem éri el
lelki életében a remélt hatást, az unokák eleve kinevetik majd
nagymama sajátságos ízlését, csakhogy tévedtünk. A kiadók
tanácstalanok, a színigazgatók szponzort és közönséget becsábító
darabokat keresnek, nem aggodalom nélkül, mert enni mindennap
kell, de a kultúrán valami csekélység megspórolható. Olykor, ha az
íróasztalhoz ülök, úgy érzem, talán rögeszmés vagyok, amikor
dacosan folytatni próbálom a mesterségemet, amely alighanem
senkit sem érdekel, hisz folyton csak nyilatkozatot kérnek tőlem,
nem kérdezik, min dolgozom, esszét írok-e vagy mást, s miért épp
ez a téma érdekel, amit A pillanat után előkészítettem. Másról
pedig hiába faggatnak, nem az én asztalom, az író nem tud
receptet írni, csak diagnosztizál, s az a feladata, hogy ő tegye fel a
kormány embereinek azt a kérdést, amit most a 168 óranekem
feltett, aki bőrére a többi állampolgáréval együtt a játék megy. Én,
ha feltámasztják köröttem az alkotásra alkalmas légkört, még
mindig hajlandó vagyok a nap huszonnégy órájából tízet ott tölteni
a saját mesterségem munkapadjánál, ábrázolni az érzékelt bajokat,
jelenségeket, amelyeket aztán oldjon meg a szakember, ennyi telik
tőlem. Egyébként hol vannak azok a szakemberek, akik bevetésére
ki óhajtottuk cserélni a régi nem szakembereket? A közélet
porondján forog a ringlispíl, s a csinos lovakon időnként helyet
cserélnek a honatyák, mire megszoktuk valaki arcát a barna lovon,
már a fehéren ül, mire új kör fordul, le is szállt, más van a helyén, a
pártok, mint derék patikusok, kis mérlegen mérik a közélet
gyakorlásának arányait s közben tőlünk civilektől kérdezi a sajtó
meg a tömegkommunikációs eszközök, merre látjuk a kivezető
utat, csakhogy ez nem Csokonai fájós foga most, ami az országban
lüktet, és nem lehet civilektől megtudni, a baj mivel kúrálható. Ha
megadná Isten, hogy megérjem az időt, amikor a 168
óra kérdésére nem kabarétréfával, hanem a megoldott helyzet
kibontakozási útja ábrázolásával felel egy majdan ezt a korszakot
ábrázoló író, a legnagyobb érdeklődéssel követném a sorok között
a módszerét, amellyel a jelen elektrokardiogram jelzéseiből
nemcsak a reális szívdobogást, de a fibrillációt megszüntető okokat
is rögzítette.
Milyen tragikus, hogy a szabadság és a szabadulás percét azonnal
felismertük, s örömünkben nem vettük észre, merre ütötték le,
illetve leütötték-e egyáltalán a demokrácia útjelző tábláit. Most
már tudjuk, iparkodik is minden párt a saját koncepciója szerint
kimérni és felállítani őket, s bizonyára lesz megoldás, mert eddig
még mindig volt Vata meghiúsult restaurációs kísérlete óta, ettől
azonban még úgy érzi magát a nép, hogy mint kutya a kútban, csak
hiába szűköli ország-világnak az igényét, húzzák ki már, az
istenért, mert fél és éhes is; búsító felismerés, hogy az ország
financiális mérlege mérlegképtelen, hogy a szabadság szép izzását
elsődleges gondok kormozzák, tetejében a mesebeli sárkány
levágott feje helyén újabb fejek nőnek, optikánk időnkénti
szerencsétlen fénytörése pedig nem növeli az általános
tisztánlátást, pedig most már igazán nem telik nekünk több
politikai tévedésre.
Kérem szépen, tessenek megérteni, nem vagyok delfibeli Pythia,
nekem nem súg Apollo. Nem tudom, merre van előre, csak azt,
hogy merre nincs. A vandálok között bizonyos, hogy nincs, a
bosszúállás igényében, a felejteni nem tudásban, a gyűlölködésben,
a már gusztustalan irigykedésben, a türelmetlenségben sincs, sem
abban a torz vágyban, hogy mindenki hajszálra azt, úgy és olyan
megoldással gondolja és kivitelezze, ahogy én, az egyén teszem, az
imént említettek középkori és vallásháborús kellékek, nem
demokrácia. A szolidaritás hiányában sincs az előre, mert vannak
nálunk nyomorultabban élők éppen elegen, s azoktól elirigyelni a
letört kenyérdarabot, amit a magunk szegénységéből oda tudunk
nyújtani, nem illetlenség, hanem valahol annak a belépőjegynek a
széttépése, amely révén elfoglalhatjuk a helyünket az egyesült
világban. Ne engem tessenek faggatni valamiről, ami megkeresése
politikusok dolga, ha mindenképpen közvéleményt akarnak
ismerni, én csak harmadik szakom, a történelem tanúbizonyságával
felelhetek: voltunk cifrább koordináták között, mégis kiláboltunk.
Vörösmarty, aki nem tartozik az optimista alkotók közé,
lehetetlennek állítja, hogy annyi tisztességes ember áldozata hiába
történt volna. Csak tessenek már abbahagyni a megoldás országos
közvélemény-kutatás révén való keresését, most nem babra megy a
játék, elég baj származott már abból, hogy nem szakemberek ültek
a posztokon és hoztak döntést, hogy elég volt egy másfél elemit
végzett megbízható párttag végzetes tájékozatlansága ahhoz, hogy
az akadémikus progresszív szándéka kivitelezését megtorpedózza,
s mindez azért történhetett, mert a másfél elemit végzett
párttagnak nem volt morális bátorsága kimondani, olyannal bízták
meg, amihez nem ért. Én meg nem mondom soha, hogy merre van
előre, mert nem tudom. Lehet, egyszer valaki nagy betűkkel ráírta
egy sziklára a szót, demokrácia ennyi-ennyi lépés, irány a négy
égtáj valamelyike, aztán nagyot vágott a sziklára
gyakorlatlanságunk, széttört, darabjait össze kell keresgélni,
egybeilleszteni. Ha a torkuk fájna aggasztó módon, futnának a
gégészhez, most, hogy az ország fuldokol, mit érnek el a
körkérdésekkel? Ami van, nem jó, a közérzet rossz, pénz nincs, a
remény fakul, senki se tud megoldást, rátalálni se fog vaktában a
sajtó, sok időnk kérdezősködni pedig nincsen, és amit a rabság
nem tudott végrehajtani, még ránk hozhatja a szabadság, ha
munkadarab helyett egymást köszörüljük, Ady korában négy-öt
magyar még baj nélkül összehajolhatott, de ha tízmillió itt, öt meg
odakint szerte azzal foglalkozik, hogy összehajol és ki-ki átnyújtja
Önöknek a saját politikai szakácskönyvét, még nem lesz megoldás.
Szegény kis Jézus, aki percek múlva megjön, dúlt és keserű
országban néz ki a jászolból, ezzel számolnunk kell. Egyetlen
hiteles váteszünk, Petőfi, halott, egyébként a dicső halálon túl neki
se volt gyakorlati útmutatása, hogyan és mi történjék, ha netán
túléljük, sőt megnyerjük a szabadságharcot. Politikus
csizmadiákból nyilván nem kért volna nemzetének, pedig neki
valóban voltak és igazolódtak a megérzései. Nem tudom, merre
van előre, író vagyok, nem politikus, kérdezzék meg a kormányt.
Csak nem vállalt funkciót úgy valaki, hogy nem látja az irányt?

Rendületlenül
Európa?
De hát hova tartozhatnók, ha nem oda?
Vörösmartynak még Európa se volt elég, ő öt világrészben
gondolkozott. Amikor 1836-ban megírta a Szózat-ot, a zárásában
jóslatos, látomásos futurológiai, imává nemesedett helyzetelemzést
adott – voltaképpen politikai végrendeletét –, irodalmunk ez egyik
legtárgyilagosabb, legszigorúbb verse nem a tüzes, de a jéghideg
szenvedély erejétől válik olyan mértéken felüli hatásossá. A költő
szinte mindent mellőz poétikai kelléktárából, pár jellegzetesen
vörösmartys jelzőn kívül majdhogynem eszköztelenül építkezik, s
amit közölni kíván, egy két versszakon át rögzített categoricus
imperativus: egyetlenegy szó. A takarékosan fogalmazott üzenet
harmadik sorának olvasásakor még a gyakorlatlan elemző is
ráérez, az alkotónak, mikor idáig ért, megrándultak az ujjai,
ráeszmélt, ha már megnevezte a túlélés zálogát, ne hagyja
indokolás nélkül a módhatározót, amely jelenre és jövőre úgy ad
programot, hogy közben a múltra utal. A Szózat-ban magyar
magyaráz magyarnak, a történelem ismerője a történelem
átélőinek, azoknak, akik vele együtt tudják, hányszor roskadt össze
kormosan a lelkesedés és az át nem gondolt vállalkozások
máglyája, s hányszor hangzott a hiteltelen védekezés: valóban
szépen indult valami, de úgyse jut a célig, hát akkor minek az
iparkodás. Hogy Magyarországon a történelmi kezdetek óta mi
minden szegte meg saját egészséges ritmusát és bénult meg a
megtört hit és akarat miatt, végiggondolni is keserves, akkor hát a
jövőben – üzeni az alkotó – ne akárhogy, momentán, ideig-óráig,
abbahagyva, újrakezdve, esztelen utakat váltogatva, de
ronthatatlan hűséggel és sziklaszilárdan legyünk a nemzeti érdek
képviselői. Mer valaki indokolást kérni, hogy miért? Mert ez a föld
apáink földje, itt él Árpád nemzete, itt bontott zászlót Hunyadi és
Rákóczi, ide kötnek hősi halottaink, és a fa is itt nőtt, amelyből
bölcsőnket készítették a másik törzs szomszédságában, amely majd
koporsóul szolgál nekünk vagy azoknak, akik elhagyták a hazát,
mert menekülniük kellett vagy száműzték őket vagy a határon túl
próbálták ébren tartani a lángot, amelyre a hatalom fényfogót
borított. Igen, ezentúl mindig csak rendületlenül, mert ez a hazánk,
nincs belőle kettő, adhat más ország otthont, vagyont, biztonságot,
még dicsőséget is, a világ legszebb és legbiztonságosabb pontján is
hiányozni fog a távozottnak valami, az elvághatatlan spirituális
köldökzsinór jelez a kivédhetetlen emlékezéssel.
Rendületlenül. A módhatározó érvényes akkor is, ha ostoba,
gonosz, becsvágyó államférfiak játszanak az életünkkel, s maga az
ország elesett, nyomorult; itt tanultuk a legtörékenyebb szót:
szabadság, melynek nevében a legszentebb és legszentségtelenebb
tettek művelhetők, s amely sokszor azt eredményezheti, hogy a
lezajlott belháború után a gyászoló Magyarországnak egyszerre
kell megsiratnia az ártatlant a vétkessel: gyermeke mindkettő.
Magunk sem értjük néha önmagunkat, hogy tudna könnyen
tájékozódni köztünk az idegen. Pedig ott a helyünk mellettük-
köztük a nagyvilágban, amely csak emlékezni fog nemcsak hajdani
kalandozó hadjáratainkra, de a keresztény Európa védelmében
csorduló vérünkre is, ezer átszenvedett esztendővel vívtunk ki
helyet magunknak Európa közepén. Torz gondolat elképzelni, hogy
megtagadhatnának bennünket, s amit átéltünk, tettünk,
kigondoltunk, megvalósítottunk mindazzal együtt, ami érdekében
legjobbjaink az életüket adták, ne maradt volna része a világ
memóriakészletének. Sok buktatót átvittünk, egyszer fordulhat a
sors nyájas arccal is felénk, s beköszönthet a jobb kor végre,
amelyért annyi imával esdekeltünk.
Mikor az olvasásban ide ér, megint csak megáll az elemző, a
szabályos építkezésű vers hirtelen aritmiássá válik: a költő
belereszket a hirtelen feltámadt gyanúba: csak nem lehet, hogy a
világ nagy rendeződésekor elfeledkeznek rólunk, és kimaradunk a
tervezésből? Hiába lett volna ész, erő, szent szándékok, a gondok
súlya alatt halálba roskadt elődök emléke, lehet, hogy elszigetelten
és magunkra maradtunk? A csüggedés csak pillanatnyi, a daccal
felszegett fej már ki is védte úgy és azzal, ami s ahogy nemzeti
karakterünkre rímel: ha meg sorsunkra hagynának és
alásüllyednénk a nagyszerű halálba, nem érhetne miatta vád, nem
aktív, passzív szereplőivé válunk a megsemmisülésben, vád azt
érheti, aki részvéttel végigasszisztálta, még meg is siratta az
értelmetlen finálét. Ez a nemzet – ha rendületlenül vállalja saját
szent célját – életet érdemel, s ha nem segítik hozzá, hogy élhesse
is, a szimpátia színházi kellék, a gyászoló és könnyező nemzetek
sírunkba hajló látomása operadíszlet. De erre nem kerülhet sor, a
rémkép kísértése csak egy pillanat, a rendületlen szeretettel
szeretett haza majd kiforogja sorsát a végtelen időben, s elfoglalja
helyét a világ népei közt testvérként, indulat és részrehajlás nélkül,
ahogy a nagy latin tanította; szitok, értelmetlen civódás, széthúzás
éppúgy nem illik a nemzeti célkitűzésbe, mint a bús bordal, a
meddő merengés, valóban szilárd talajon nem fújhatja a szél a
téveszmék pókhálóját, nincsenek lidércek, se totemállatok.
Nagyvilág – mondja Vörösmarty, pedig nem is mondja, mégis
értjük: hagyd, hogy elsősorban saját népünk fiai legyünk, s aztán a
testvéreitek, elsődleges magyar elkötelezettségünk nélkül nem
kezdhetnétek velünk semmit, így tudunk veletek örülni és sírni,
benneteket megérteni, ezzel a rendületlen magyarsággal vagyunk
igazán európaiak, Koppány óta megszoktuk, hogy ellentétes utakon
keressük az igazságot, most együtt kell rátalálnunk, várjátok
türelemmel, míg egységben léphetünk közétek. Európa mindig a
mienk is volt, s ha nem, akkor nem a mi hibánkból: elvették tőlünk.
Hagyjatok időt a történelemnek, míg korrigálja tévedéseinket és
saját tévedéseit.

Pünkösd
Azt hittem, többnyire semleges kérdéseket érintő postámban az Ön
írása lesz a szenzáció, a nem kurta üzenet, amelyben nem leplezve
neheztelését azt kérte tőlem számon, hogy egyezhettem bele a
magyar királyok életét vagy uralkodói gondját feldolgozó
hangjátékok pályázatának zsűrielnökeként, hogy a díjakat György
herceg adja át. E szép feladat – érvelt Ön – Önnek, a levélírónak
járt volna, akit születése óta amúgy is balszerencse kísér, mert
Habsburg származását fondor rokonok hamisan matrikulálták, a
Bácsinál is hiába jelentkezett, nem fogadta (gondolom, e családias
szóval az Elnök Úrra gondolt), így kerülhetett aztán sor arra, hogy
a díszasztal mellett a királyi herceg reprezentált, Önt mellőzték,
nekem a Bácsi fiát távol kellett volna tartanom az ünnepségtől,
szégyelljem magam, amiért nem tettem.
Nem szégyellem én, Asszonyom, éspedig nem azért, mert nem
tartozott zsűrielnöki teendőim közé az ünnepség protokolláris
rendjének összeállítása, hanem mert szívből örültem, hogy a
megnyerő fiatal férfi szemmel láthatólag mindent elkövetett, hogy
megtanuljon eligazodni valamiben, ami ősei sorát nem érdekelte.
Én lelkesen figyeltem, míg megtartotta beszédét, s közben némán
imádkoztam, csak a hangjátékok szinopszisát adják a kezébe,
máskülönben meglepően bő szókincse olyan elemekkel gazdagodik,
amelyeket társaságban nemigen használhat, vagy a nyelvtanárában
fog kételkedni: amit nem ért, hogyhogy nem érti. Az új magyar
drámanyelv, Asszonyom, ahogy Géza keresztfiam mondani szokta:
nem piskóta, azt meg ne tanulja egy királyi herceg.
Ütöm a gépen a betűket, s közben mosolygok: van abban valami
derűs és abszurd, hogy én védem Önnel szemben az illetékeseket,
bár tény, hogy Habsburg-ügyben nem vagyok Önhöz hasonló
módon érdekelt, nem intrikus kezek anyakönyveztek, rangom se
volt, amit el lehetett volna orozni tőlem. Persze valami közöm azért
nekem is van az ifjú herceg családjához, mert az én őseim az ő ősei
miatt lettek gályarabok, bujdosók, kufsteini foglyok, in effigie vagy
ténylegesen akasztott emberek, az én nagyapám unokatestvére Az
arany trombita című népeposz szerzője, Sárosi Gyula, aki oly
határig nem udvarképesen nyilatkozott Ferenc József édesanyjáról,
hogy hosszú kufsteini turistaútja után félbolond alkoholistaként idő
előtt még csak nem is az Úrban, de igen nagy békétlenségben
elhalálozott. Nálunk a házkutatás mindkét ágon olyan rutinjelenség
volt, mint máshol a heti mosás, az első magyar groteszk
egyfelvonásost meg is lehetne írni arról a szabadságharcos honvéd
főhadnagy rokonomról, aki az osztrákok elől a tyúkólba menekült,
ott várta meg, míg elvonulnak a nyomozók. Ne a mostani
parasztházak óljait képzelje el, pár lécből összetákolt ketrecet, alig
nagyobbat, mint egy fiók, hanem egy patrícius kalmár 1850-ben, a
debreceni csata után már ismét rendbe hozott házának majorságát,
ott tyúkház állt, gonddal épített, téglából és deszkából szakszerűen
létrehozott, az aprójószágnak kényelmes szállást biztosító épület,
számtalan hunyórúddal a tető alatt – a hunyórúd az elpihenő
szárnyasok alvóhelye –, ott bújt meg a tiszt. Mikor kijöhetett,
ruhája, bőre merő mocsok volt, toll, pehely, még a pehelynél is
rosszabb gyalázat az egyenruhán, csak a csengő hiányzott a rokon
kezéből, torkából meg a mozarti derű, úgy állhatott ott az udvaron,
mint Papageno karikatúrája. De gondolja, hogy most időszerű
lenne György hercegtől számon kérnem régen pora sincs már
rokonom hajdani portréját? Kinevetne a történelem. Kiegyeztünk
Béccsel, kész. Nincs tovább. Ha Önnek nem tetszik, akkor sincs,
vegye tudomásul a tényeket; az én famíliám is azt tette. Nagyapám
elfogadta a lovagkeresztet, tizenkét gyerekét meg úgy neveltette,
hogy Kálvinus hittétele mellett anyanyelvi szinten kellett tudniuk a
világnyelveket, legelsőnek a németet, én érettségi után még
magamhoz se tértem az izgalmak után, már kinn is voltam egy
osztrák nevelőintézetben, s apám levelében kérte meg az
intézmény lelki gondozóját, Pater Severinust, igazítson el a
katolikus barokkban és pallérozzon is, a saját hite paraméterei
között is igazítson el, mert a tény, hogy valamikor gályára küldték
az ősünket, aki nem volt hajlandó katolizálni, engem nem jogosít fel
arra, hogy megtanuljam a vallási türelmetlenséget vagy kizárjam
magam Európa katolikus lakói közül.
Mind tegnapig azt hittem, Asszonyom, a heti postában az Ön
trónigénye lesz a legmeglepőbb olvasnivalóm, de elveszítette első
helyét, s el nem hinné, ki ütötte ki: egy apolitikus, szeretnivalóan
közvetlen, Móra Daru utcai történeteinek embereire emlékeztető
vidéki óvónő, aki boldog pünkösdi ünnepeket kívánt nekem és
tanácsot kért, hogy tudná közelebb hozni a gondjára bízott
gyerekekhez a nem könnyen magyarázható tartalmú jeles napot.
Mit tanácsolok, a Pünkösdölő magnószalagról szóló kórusa után
hogyan, miféle eszközökkel jelenítse meg a Szentlélek kitöltetését,
helyesnek találom-e, ha egy kínainak, négernek, rézbőrűnek festett
gyerek mellett egy smink nélküli fehér áll, és egyszerre azt
kiáltják: Szeretet és jóakarat és béke! (Azonnal válaszoltam, csak
valósítsa meg, és kiáltásuk hangozzék fel az égig.) A teológia kicsit
másképpen fogalmazza, de el fogja fogadni ezt az értelmezést is. A
levélben egyébként még az állt, azért fordul hozzám a kérdéssel,
mert egyszer azt nyilatkoztam, hozzám mindig eljött a Nyúl. Nagy
ny-nyel írta az óvónő a szót, hogy félreértés ne legyen, mire céloz,
a Nyúl az illetőnek neve is, foglalkozása is, mintha egy Szabó egész
élete során ruhát varrna.
Hogy nem érti, mi köze Önnek, a királyi hercegnek és az Ön
problémájának már meg a húsvéti Nyúlhoz meg az óvónőhöz?
Gondolkozzék, Asszonyom, és mindjárt megérti. Amit az Ön levele
számon kért, azzal Ön semmit nem használt senkinek, elnézést,
nem tudom finomabban fogalmazni, nem használt sem a hazának,
sem az emberiségnek, ám az óvónő nyilván sok kerti munkát végző,
gyereksimogató kezében ott forgatta, anélkül, hogy ő maga
észrevette volna, a földgolyót. Ebben a világban, amelyben
kirabolják a bénát, folyóba lökik a rokkantat rokkantszékestül,
gyilkolnak azért, mert valaki más vallású vagy idegen, folyik egy
háború, amelyet senki se tud befejezni, mi magunk úgy viselkedünk
a Parlamentben, hogy a néző szégyenkezve elzárja a televíziót, az
óvónő megállt a Pünkösd sugárzó íve alatt és nem hajlandó
lemondani az ünnepről, aminek lennie kell, különben
elviselhetetlenek lesznek a hétköznapok. Isten és a Szentlélek
miért ne mosolyogna a szándékon s Jézus, a gyerekek örök barátja
miért ne fogadná el a tisztaszívűek és együgyűek gyakorlattá
váltott értelmezését, hogy értsük meg már egymást, és lehetőleg
véglegesen. Különben odalesz a föld.
Ne duzzogjon, Asszonyom. Mosolyogjon, azt teszem én is. Tudja
Ön, mit és mennyit nyilatkoztam én életemben országos érvényű
kérdésekről, s látja, az óvónő egyet jegyzett meg, hogy bízhatik
bennem, mert nem tagadtam se le, se meg a Nyulat, aki most ott
délen ég tudja, merre csatangolt el a nyomorult, de csak visszatér
már egyszer és eltűnnek a képernyőről a gyermekholttestek és a
békesség és jóakarat szelíd virágát emelik szégyenkező arcuk elé.
Boldog ünnepet, Asszonyom, akkor is, ha szegényes az asztal. Ne
haragudjék se a Rádióra, se György hercegre, se rám. Pünkösd
van, tüzes nyelvek égetik ki lelkünk salakját és olvasztják össze
legjobb indulatainkat. Szorítsa két kézzel az ünnepet, hogy el ne
botoljon, mert ritkán jártunk ennyire vigasztalan és göröngyös
talajon. De az emberek, tüzes nyelvek, göröngyök, hangjátékok és
nyulak ura eddig még mindig megsegített. Most majd egy fél
évszázadot kellett várnunk arra, hogy visszakapjuk nemzeti
királyainkat, de visszatértek, történelmünket, országunk múltját
visszapereltük. Az ünnep is visszatér, de vigyázzon, csak akkor jön,
jöhet, ha hívja. Látja, a kis óvónő milyen szépen megtanított rá, mit
kell tennünk, hogy eljöjjön? A Pünkösdöt átíveltette mindenen, ami
elválaszthat egy embert a másiktól, s két hídláb közé vetítette az
egymás más mivoltával végre megbékélt emberiséget. Ne a
nagyoktól tanuljon, Asszonyom, Ferenc, ott Assisiben még kezet
fogott és örök békét fogadtatott a farkassal. A farkassal,
asszonyom, pedig az csak farkas, Ön meg ember. Érti már?
Mondja, hogy végre érti.
 A történelmi tárgyú festmény
modelljeinek felelőssége
Eleinte nem is vettük észre, milyen talajon kezdjük újra az életet.
Azt tudtuk, hogy sérült a felszín, de kezdetben nem mutatta valódi
mélységét. A hiányok eltüntetését is valahogy korábbra reméltük,
aztán ahogy ki-ki felocsúdott a kezdeti mámorból, hogy végre itt a
szabadság, elkezdett borulni az arcunk. Pedig tulajdonképpen nem
lehet csodálkozni semmin, csaknem fél évszázadig nem fejezhettük
ki szabadon magunkat, ezt az író tudja a legjobban, akinek még
témaválasztását is elkeserítette a belső cenzúra, a mérlegelés:
hozzákezdjen-e eltervezett mondanivalója kifejtéséhez, mikor előre
tudja, témáját nem vállalja az engedélyezett esztétika, s ha művét
mégis kiadják, ráeresztik az irányított kritikusokat, hogy egy időre
elmenjen a kedve az alkotástól. Hát persze hogy mire
megszólaltunk, tagolt, értelmes, higgadt beszéd és érvelés helyett
megbicsaklott a hangunk, olykor disszonánsan rikoltozni kezdtünk,
de hát hol és mikor tanulhatták volna meg a nemzedékek a
parlamentáris viselkedést, a demokrácia szó- és fogalmi kincsét,
akár a toleranciát, mikor hozzánk soha nem voltak toleránsok? A
történelem feltépte, sérült felszín több és veszedelmes buktatót
rejtett, mint hittük, ha Adynk élne, valahogy úgy fogalmazná, hogy
a ködből végre kibukott magyar lovas paripája csüdig csúszik a
talaj kiszámíthatatlan mélyedéseibe.
Jaj de kellene most Ady, de kellenének a félmúlt és a régmúlt
nagyjainak békítő szavai, a programadó nemzeti klasszikusok
tisztasága, a nagy eszmék képviselői, akiktől csakugyan tanulhatott
a fiatal, és akikkel emberi tónusban vitatkozhatott az ellenzéke.
Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán rögzítette reformkor
világa még érzékelteti Jókainál, hogy a nemzet érdekében tett
javaslatok a múlt század harmincas éveiben sem keltettek osztatlan
lelkesedést, a jelzett időben is összekocódtak az eszmei fegyverek,
sőt volt Abellino és Spadaszin is, mégis a demokratikus gondolat
győzött, holott akkor sem volt jó a gazdasági helyzet, s akkor is
természeti csapások által sújtott Magyarország földjén lépegettek
a nem is mindig optimista héroszok, mégis eljutottak a tündökletes
márciusi napokhoz, melyek nemzedéke ha kurta időre is, de
megérte és élte a kiharcolt demokráciát.
Az embertársnak járó tisztelet hiányzik most
megnyilvánulásainkból és napi politikánkból, az a magatartás, ami
a nagy elődök körében még megvolt, a kölcsönös megbecsülés
érzékeltetése; az ellentétes irányok és szándékok képviselői, akik
annak idején szemben álltak egymással, nem ellenségei, csak
elgondolás- és eszmebeli ellenfelei voltak egymásnak. Ám
villogtassuk az egyre élesebbre csiszolódó párbajtőrt, lehetőleg
úgy, hogy a külföld is jól lássa, s Ady szimbolikus lova már térdig
ott a gödörben, ki tudja, mikorra vergődheti újra fel magát a sérült
talajból, melynek nivellálása helyett csatározásokkal, majdnem
hogy csatákkal töltjük az időt. Hogy fusson itt a ló, ha a buktatók
eltüntetése helyett újabb és újabb vermek lesik a vágtát, hát nem
félünk, hogy a nagy eszmék kihordását meg sem érjük, hogy
elvetélődnek, s a várt eredmény nem eredmény lesz, hanem
szegénységi bizonyítvány? A morális és financiális szakadék
mélysége letagadhatatlan, ha átívelése helyett folyton egymás
támadható torkát keressük, nem lesz-e elszomorító harcaink
történelmi summája az a felismerés, hogy képtelenek vagyunk
létrehozni, amire századok óta készültünk, és annyi balszerencse
közt, oly sok viszály után a demokrácia egy marad nemzeti
délibábjaink közül, csak távolról szemlélhető fata morgana, mihelyt
megközelítjük, szétfoszlik, látomás volt. Olyan sok dobásunk már
nemigen lehet, ki vállalja a felelősséget, ha nem harctéren, valódi
fegyverropogás közt, de eszmei síkon megint csak megérjük a
szindrómát. Annak idején a tatár azért tudott győzni, mert a nép
mást akart, mint az Udvar, az Udvar mást, mint a király, a király
mást, mint a nép, Mohács eseménysorozata meg maga a magyar
thriller, egy eleve reménytelen küzdelembe vonuló hadsereg és
királya, akik előlegezett gyászmenetének elérkezését izgatottan
lesi Zápolya János, aki csak a koronát látja, mely végre elérhető,
csak a török végezzen már az uralkodásra úgyis alkalmatlan Lajos
királlyal, és eszébe se jut a korona ára: szegény, nyomorult
Magyarország. Ha félresikerül, aminek a megvalósulását annyira
várjuk, a jövő történelmi festője elkészítette monumentális
festményen kit milyen pózban rögzít a művész, ha ugyan lesz még
lelkiereje, és már távol tőle a riadalmas gyanú; csak nem ismét
pártok egyensúlyhelyzete jelöli ki a soros géniuszt alkotónak?

Elveszett a báránykája
Persze az volna illendő, ahhoz szoktak az olvasók, azt kellene
megírni, a szépséges, évente egyszeri mennyei látomást, amelynek
azért olyan szikravető a varázsa, mert egyetlen eleme se szúr az
újságot átlapozók körme alá, eleve ismertek reális, irreális elemei,
s még a nem keresztény része a földnek is elfogadja az ünnep
leglelkét, a szeretet adni-kapni vágyó igényét, a békésszívűeknek
járó általános jóakaratot. Írná az író is ünnepi cikkét, belső
világától igazán nem idegen az évente ismétlődő örök-gyönyörű
ugyanaz, a szent jászol, a szent család, a betlehemi csillag üzenete.
Lakásában legféltettebb tárgya száz forintot sem ér, az Ecseri
piacon találta, csaknem húsz évvel ezelőtt, csorba tányérok és
gyanús villák társaságában vette észre e poros falapot, amelyre egy
ki tudja, mikor élt dilettáns képet álmodott. Az ismeretlen mázoló
és a család nélkül maradt író egymásra ismertek, el se válnak
többé, pedig az író hajdani iskolájában tanítottak annak idején
művészettörténetet és természetes ízlése anélkül is elveti a giccset,
de az ismeretlen amatőr Isten különös csodájából hirtelen az
írónak szóló üzenetté mázolta a sablont, s szándéktalanul elébe
villantotta múltját, jelenét, jövendőjét. A falapra festett képen
palakék téli tájon távoli ház a hóban, lisztes a homály, csak sejlik a
messzi épület, amelynek egyetlen ablakából fény világít. Az
odavezető, egyébként tökéletesen néptelen úton egyetlen utas,
valaki, vándor, rokon, ki tudja, ott iparkodik a hóban, előredől,
fáradt lehet, nyilván régen gyalogol. Az író mindjárt ráismert a
szülői házra, amelyet évtizedekkel ezelőtt lerombolt a
városrendezés, a fényből se volt nehéz kielemeznie, karácsony van,
odabenn a család, amelynek minden tagja porlad már, s egyetlen
üres hely van a rézcipős asztalnál, rá várnak odabenn, mert nélküle
nem szokták megrázni az ünnepet köszöntő csengettyűt. Az úton
meg senki idegen. Ő az, aki lépdel.
Nem, az író nem érzéketlen a titokzatos éjszaka nemcsak teológiai
mélységű, hanem ki-ki otthona jellegéhez módosított
megfogalmazására, csak éppen az idén sehogy sem akar
megszületni a karácsonyi üzenet. Jövőre ötven éve lesz, hogy
alászállt a porondra, akkor jelent meg élete első könyve
nyomtatásban, bekerült az arénába, hivatásos alkotónak
minősítették Baumgartenék, kezében a vézna verseskötettel a
felelősség iszonyú felismerésétől megvacogott a foga. Itt van a
porondon most már ő is, azon a homokon, amelyen annak idején
Babitsék küzdtek, Ady vívott és előtte Aranyék és Arany előtt
Vörösmarty és őelőtte Kisfaludy – az emlék, amelyben az első
nyelvtöredék óta beletartozott az egységes magyar irodalom,
magasztos volt és olyan félelmes, hogy beleborzongott az ifjú
költőnő a rá váró csaták esetleges és elkerülhetetlen
veszedelmeibe. Jön-e és hány Edward király, milyen lesz az a pálya,
amelynek kezdetén áll, s akárcsak Lengyel Balázs köré tömörült
baráti köre, velük együtt esküdött, hogy míg él, ellene mond a
gonosznak, s vállalja, sose szolgál nyomorító hatalmakat.

Ám ezen a karácsonyon olyan vénnek érzi magát, mint a Via Appia,

s tanácstalanul nézi gépe betűit, nem alakul sehogy sem a
karácsonyi cikk, zavartan elneveti magát, mert mi baja van,
hogyhogy nem tud átlépni saját árnyékán, hiszen írás a mestersége
fél évszázad óta, s megszámolni nem tudja, hány ünnepi kis
elmélkedést bocsátott útjára. Most nem megy, nem megy, pedig az
ünnep emléke eleven, szívében, nem is tudatában rögzül a
karácsony, még illatára is emlékszik, a hamuszedő lapáton tömjént
sóhajtó, parázsló fenyőtűkre s az almákba szúrt szegfűszegek
mézbe mártott sóhajára: a belső kályharácson sültek a testes
almák. Együtt minden, ami a vázolandó képhez, közlendőhöz kell,
fény, illat, szeretet, amelyet a sírba is levisz magával, a szent
színhely, Mária friss anyasága, diadalmas, de eljövendő
szenvedések sejtelmével árnyékolt mosolya, József, a védelmező,
döbbent elragadtatással hajol a kisded fölé, s a Paradicsomban
még velünk együtt élt állatok puha lélegzete légmozgásában ott a
Megváltó is, pillakoszorúi egyszerre fedik a momentán és az
eljövendő képeit, kinn pásztorok ujjonganak, hallja, kinn azt
kiáltják, feszítsék meg őt, hallja azt is. Együtt minden, amit egy
ünnepi cikk kíván, csak az alkotáshoz szükséges nevenincs valami
hiányzik, s időbe telik, míg kielemzi magából, mi miatt.

Nekem egyszerűen lelkifurdalásom van – gondolja az író – a puszta

tény miatt, hogy ha napra kimérve a felfűthető faanyagot és
annyiszor mellőzve a villany meggyújtását, amennyire operált
szemem megengedi, fűtött szobában ülök, az írógépem felett szelíd
lámpafény, halat vacsorázom, és baráti ajándékok közt várhatom a
karácsonyt, ezt az ideit, amelyben a nyomor majdhogy a betlehemi
csillagig emelkedik. Számuk sincs állástalanok, reményvesztett
hajléknélküliek, szállást nem lelő bujdosók, gyógyszereiket
kiváltani nem tudó tört lelkű nyugdíjasok botorkálnak a gondok
erdejében, az Írószövetség épülete alatt rángatják a talajt,
lelkifurdalásom van, mert ember vagyok és emberként nézem más
emberek sorsát, hát hogy daloljanak itt angyalok ezen az éjszakán.
Ha az ünnep utáni sajtó majd azt rögzíti, a mitikus órában, a
Gyermek és a karácsony valódi lényegének templomi hirdetése
pillanatában voltak, akik nemcsak hogy nem ünnepeltek, hanem
eldobták maguktól a vállalhatatlanná vált életet. Mi történt itt, mi
történik?
Nem megy az írás, hogy mehetne. Ekkora szakadás, mint most,
nem volt még az én életemben a társadalom testén. A helyzet
elemistás egyszerűséggel szimplifikálódott, ellátottak és
ellátatlanok képletévé. Az Okosok kiirtották az oktatásból a morál
alaptörvényeit, a mosolyogni való naivsággal és művészi érték
nélkül, de módfelett hatékonyan verselő kismesterek üzeneteit,
újgazdagék nemzedéke már se paptól, se tanítótól nem hallotta a
Krisztus is megbecsülte tisztaszívűek figyelmeztetését: nem a
vagyon, hanem az irgalmasság jelzi a társadalmi rangot. Az adni
tudás. Ha így fogalmazzuk, hát az elnyomorodott anyagi helyzetbe
került haza helyett és nevében adni illik annak, akinek élete
tartóoszlopai a rendszerváltás tektonikus, de hál’ istennek vértelen
rezgésében meginogtak. Ha jól meggondolom, meglepően sok
válságot átvészeltem, Trianon után megtanultam szűk koszton,
rokonoktól kapott, viseltes ruhában várni a csodára, jobb időkre,
Hitler feltűntekor a világ általános depressziója, az állástalan
diplomások rám is esetleg rám szakadó elhelyezkedni nem tudása
rémképének társaságában a tandíjmentesség elnyerése érdekében
háromszor annyit felmutatni az egyetemen, mint amit a tandíjat
fizetni tudóknak a kvesztúra előírt, ezekben az években latinórákat
adtam, pengőért óráját, hogy összehozzam a szigorlati díjakat,
amelyek kifizetését már nem lehetett elkerülnöm. Negyvenben
végeztem, dúlt a háború, azt hittük, jó oldalra álltunk – a hit fölé
egy másik hit, indokolható remény boltosodott –, aztán az
amerikaiak összebombázták Debrecent, 1944 karácsonyán a
háztetőn állva cserepeztem, és maradék gyertyákból új gyertyát
öntöttem, közben temettük a holtakat, és megalakult a debreceni
kormány és újra mosolygott az eljövendő. Étel már akadt,
tekintettel Debrecen fővárossá minősített voltára, a csupa
diplomata és a történelemben számon tartott személy jelenlétére,
de pénzünk hónapokig nem volt, a szülőknek azért, mert Debrecen
kiürítésekor elvitték a városi közkasszát, nekem, mert egyházi
tanár voltam, és fizetésem jelentős részét a még harcokat szenvedő
Szegedről kaptam volna, ha nincs szétbombázva az úthálózat, és
elérhető a szegedi tankerületi főigazgató. A ruháimat
Hódmezővásárhelyen hagytam, ott pusztultak, megint mások
levetett ruhájában kértem munkát a Debrecenben ostromot állt
gyerekekből egyesített általános gimnáziumban. Hogy mi történt
becsapott nemzedékünkkel a felszabadulásnak csúfolt
megszállástól napjainkig, éppúgy történelem, mint 1944.
decemberi indulása és a folytatás, Pesten papírablak volt az
átmeneti szálláson, a minisztériumban, ahol dolgoztam, aknaverte
életveszélyes épület, kezdetben semmi fűtőanyagunk nem volt,
naponta egyszer ettünk, és a szívünk teli volt reménnyel és
derűvel: most már igazán vége minden rossznak, most már lesz
igazi, demokratikus Magyarország. Tartott az ábránd három évig,
aztán fellépett Rákosi, és ami innentől a kommunizmus bukásáig
történt, szintén csak történelem. Ámítás, erőszak, kínzás,
kirekesztettség kellékei között próbáltunk talpon maradni,
miközben kiraboltak bennünket, s azt kívánták, mondjuk azt, baráti
szeretet jeleit osztogatják, a Rajk-pör idején mit sem értő óvodák
követelték Rajk fejét az óvodások jövője nevében, s a szégyenletes
prágai segélynyújtás nyomát máig érzi, ha arra jár a turista.
A szegénység úgy hozzám tartozik, mint beteg macskám, aki
gyógyszerének kiváltása nyugdíjam harmadát elvitte, ha jól
számítom, életem férjemmel töltött szakaszának harmada volt
gondoktól mentes, a másik kettőben három családot tartottam el,
és egy zsdanovi minősítés miatt idő előtti halálba alázott férfi lelki
egyensúlyát próbáltam biztosítani, őt a szakmából is kiiktatni akaró
kritikai támadások közben.
Mi történt velem, az öregedés és az öregség sose volt probléma
számomra, testem-lelkem meglepően harcképes ma is. S itt ülök a
gép mellett és kínlódom és nem lesz a cikkből semmi, hacsak meg
nem születésének anamnézise, hisz nem hallom a karácsonyi
harsonát, süket a szobám. Hová lett az ünnep? Nem az vitte el,
hogy ez a demokrácia valahogy nem akar működni, az még
kialakulhat, még lehet kormány is, amely felfogja, hogy Csokonai
kora lejárt, nem instállhat az ország szégyenére koldusgarasokat a
pozsonyi országgyűlésen a tekintetes Karoktól és Rendektől az író,
aki már régen felismerte, az is bolond, aki poéta Magyarországon.
Találhatunk egy művelhető csillagot, a föld kérdése is megoldódik,
sose voltam pesszimista, lehet még olyan országgyűlés, amelyen
kimondják: nem lesz kellemes emlék, ha valaki azt a díszítő jelzőt
kapja az utókortól, hogy működése idején elhunyt a magyar
művészeti és tudományos élet. Még jóra, jobbra fordulhat minden.
Akkor mi bajom van?
Hogy mi bajom? Miért nem sikerül a cikk? Mert nekem lett igazam,
nem Horváth tanár úrnak, aki ötször, ötvenszer kijavított, ha úgy
énekeltem a Jézus ágyán nincsen paplan-t, hogy lalalala
báránykája. „Sarokba – mondta Horváth tanár úr –, nincs lalala,
dacból nem mondja, Szabó, a szöveget, mert nem épeszű,
hogyhogy nem hiszi el, hogy Jézus ágyán azért nincs paplan, mert
elveszett a bárányka. Ne bőgjön, és ne kezdje rá, hogy Szűz Mária
nem hagyta volna sem a bárány elvesztését, sem azt, hogy a fiának
ne legyen paplana.” Itt a gát, amely megfogja a kezemet, Jézusnak
csakugyan nincsen paplana, s a bárány nem elveszett, ellopták. Mit
loptak itt érzésben, hitben, emberszeretetben, talajban, értékben,
érzelmekben, reményben!
Hol a karácsony? Ezt kinek adtuk el?

Jó. Megyek a sarokba. Nekem már alighanem mindegy, de itt

vannak a gyerekeink. Isten nem ajándékkal méri az ünnepet, még
csak nem is elektromos energiával, ingyen adta, megváltásul,
könnyebb életünkre. Legalább a karácsony eszmei lényegét ne
lopják el, ha a derűt már eladta valaki.

Itt botorkálunk a londoni színben

Igen, Madách erre is ráérzett. Mielőtt munkába kezdtem volna,
újra elolvastam a tragédiát, s frissen éltem át az élményt, ahogy
alkotó elkerülhetetlen műtétét végrehajtva, szikéjével felmetszi
emberi fajunkat és ránk mutat: Ecce vir, ecce femina. Ami a
legdöbbenetesebb volt, fel kellett ismernem, szinte semmi sem
hiányzik már jóslatából, a falansztert túléltük, az eszkimószínt
éppen most díszletezzük, az Arany szelíd kezével elviselhető-
bizakodóvá álmodott jövendő, amely mindnyájunkat az élet
vállalására kötelezne, víz nélkül maradó földrészekkel,
atombombával, az emberi aggyal gondolkodó gépek között gépi
agyú emberi lényekkel dúsult. A létet befolyásoló kódszavakat
mindenesetre megtalálta és kimondatta Luciferrel az alkotó: család
és tulajdon.
A családhoz volt szerencséje, közelről megismerte, a császári és
királyi tanácsos özvegye, Majtényi Anna keménységével rosszul
szerette, mert nem ismerte fel az ige valódi jelentését, nem mintha
a másik női kéz, amely a költő ujjai közé fonódott, nem lett volna
ugyanilyen végzetes puhaságában, Fráter Erzsébet nem
boldogításra, de boldogságra született, s az kettő. Igen, Madách
ismerte a család bűvös kalitkáját, érezte a tulajdon – nem csak a
telekkönyvezhető javak, egy család jó híre is tulajdon – megingását
a biztonságot őrző paraméterek lassú, de végleges görbülései
között; a párát a meghomályosodott családi presztízsénél ugyan
nem sikerült letörölnie, de a tulajdon anyagi része megmenekült,
épp csak Éva került idő előtt ingyensírba Nagyváradon, aki holtáig
nem fogta fel, kinek volt a felesége.
Tulajdon és család. Itt botorkálunk a londoni színben, ülünk a
láthatatlan libikókán, a másik ülésen Európa, hintázunk és
reménykedünk, hátha egyszer sikerül az előnyösebb magasban,
igazi pozícióban rögzíteni azt a nyomorult libikókát. Egyelőre baj
van a tulajdonnal, az ország ma gond nélkül élni tudók, súlyos
terhek közt vergődők vagy – az alig létezők csoportjaira vált,
szentestén nem ünnepel mindenki gyertyaözönnel, van aki áram
helyett azzal világít és amellett próbál melegedni. Ecce tulajdon.
Ha a világgazdaság jelzéseire így felelhetünk, ahogy tesszük,
hogyan bírta volna ki épségben a család e század tektonikus
rezgéseit? A legkisebb közösség, amely összességében az államot
alkotja, eleinte csak lazítani próbálta hagyományos kötelékeit,
aztán szép csendesen szétesett. Az iskolás gyerekek tanúink, mint
színezik ellátottságuk vagy ellátatlanságuk tárgyi jelzései a
szükség érctalpa alá került vagy az ügyes gazdálkodás révén
hirtelen felemelkedett famíliák magántörténelmét, a patriarkális
vagy a biedermeier családmodell megszűnését ők érzékelik
elsőnek. Ők élik a tekintélyváltást, a súlypontváltozást, ők tudják, a
család talpköve a nagyszülő lett, aki rég nem pipázik vagy
jázminillatú ifjúságról merengve kötöget, hanem dolgozik látástól
vakulásig, a nők emancipációját meg nemigen érdemes bolygatni,
ez a kérdés eldőlt a gyakorlatban, ki viseli a süveget, az, aki többet
keres, vagy keres egyáltalán. A család újraélesztéséről szintén
minden társadalmi szerv tárgyal, csakhogy a férc nem tart össze
már semmit, amit a különféle faktorok szilánkká törtek, nem akar
ízesülni. A tulajdon megléte még nem képez családot, csak
fogyasztók együttélését, hiányát viszont ígérgetéssel nem lehet
elfeledtetni azzal, aki joggal békétlen. Madách meglátta előre a
rettenetes ikerpár megjelenését a történelmi tablón, inog a gázoló
és az elgázolt, családja egyaránt az idő és a történelem áldozata.
Csak az egyik kitölti pénzzel az űrt maga körül, a másiknak elég
volna az elvesztett állás vagy a valóban garantált mindennapi.
Kapunk a Szentírás után, mert árad a nyugtalan keserűség, de a
biblia éppúgy tilalmi listára került az utolsó évtizedekben, mint
ahogy nemzeti irodalmunk hangsúlyozottan nemzeti alkotói, kitől
tanult volna immár három nemzedék valódi reménykedést, hitet, a
nemzet erejének minden nehézségét, törököt, tatárt, osztrákot,
oroszt, végül is mindig túlélő hatalmát. Jézus szépséges igéje nem
illett a képbe, s aki a reformkori szerzők szent és makacs
bizakodásával áldozatvállalásra és türelemre tanította volna a haza
népét, nemigen kapott helyet a tantervben, ha a tanár
becsempészte az órán, nacionalista volt, soviniszta, pedig csak azt
adta volna tovább, amit Kazinczyék üzentek: akkor is legdrágább
kincsünk a haza, ha semmit sem tudunk adni már, mert itt folyt
apáink vére a százszor áldott földbe. Az önzetlen hazaszeretet nem
szerepelt a feltétlen elmagyarázandók között, a családban és
társadalomban való együttélés modelljét szelíd alkotásaikkal
segíteni tudó kis alkotók eltűntek a műsorokból, ahogy
megpróbálták nem irgalmazó imperativusával, a rendületlenüllel
Vörösmarty Szózat-át is eltávolítani a köztudatból. Hol van a
tankönyvekből, amit ha valaha, ma igazán mindenkinek ismernie és
gyakorolnia kellene, Móra legendája a búzáról, amelyet Isten
annak idején a teremtéskor elfelejtett megteremteni, s csak akkor
adott a földnek, mikor a sajátját egyaránt a másik miatt megfelező
két fivér szembetalálkozott a szérűn, s mindegyik úgy érezte, ha
meg nem osztja a magáét a másikkal, csorba az élet és
vállalhatatlan az éjszaka?
Baj van, nagy baj van – jelzik a szociológusok, amit Madách előre
jelzett, de vajon azt tudják-e, ami ha korunkat megéli, Madách
remekének valószínűleg legutolsó színe lett volna, Arany János
meddő „csiszoljuk meg kissé gömbölyűbbé a rémes valóságot” –
kísérlete nélkül. Az ügy ugyanis bonyolultabb, még annál is
kuszább, vagy ha úgy tetszik, egyértelműbb, mint amilyennek
érzékelik, s alighanem csak Lucifer ismerte fel már az igazságot, s
ha megtette, most valóban elcsügged, mert esetleges diadala
igazán mindennek nevezhető, csak győzelemnek nem. A megíratlan
szín Madách világ- és emberismeretét ismerve nyilván századunk
két legdrámaibb felfedezésének eredményét rögzítené: a
születésszabályozás felismerésével, a ténnyel, hogy Éva dönthet
másképpen is, mint az anyatermészet kérné, a labda elkerült Ádám
kezéből, helyette megkapta az eutanázia előbb-utóbb úgyis
engedélyezett lehetőségét, s ennek következtében vád nélkül
szabhatja meg magának halála percét, ha léte valóban emberhez
méltatlannak bizonyul. Videant consules – mondták a rómaiak,
résen legyen az államigazgatás, Madách család-tulajdon
válságfelismerésének kiszámítható eredménye lehet. Éva nem fogja
vállalni az akármilyen körülmények között is világra hozandó
gyermeket, Éva a folyton háborúba bonyolódó világ, de elsősorban
saját hazája egyértelmű családvédő politikája nélkül nagyon
meggondolja, vállalja-e azt, aki eljövendő volna, aki eljövetelét csak
ő teheti lehetővé, akit szeretne, de nem bármilyen sorsra és
körülmények közé felmutatni a mindenségnek.
Arany János árnyékához is méltatlan kollégája, most én próbálom
egy falat reménysugárral bevilágítani a Madách meg sem írta sötét
színt, a labda ugyan valóban átkerült Évához, de az asszony nem
gyilkolásra született. Ha nem látjuk is, még itt vannak az
arkangyalok, s az Úr idén is küldött Megváltót a szent
bölcsőbe. Videant consules! Nagy a veszély, a kő már gurul, és
Lucifer bármikor megfordulhat. Ne veszélyeztessék elhibázott
családpolitikával az amúgy is iszonyú veszedelmek árnyában
bontakozó jövendőt.

Emlékezzünk régiekről
Jósika Miklós báró, író, a kolozsvári piaristák neveltje. (Torda,
1794. – Drezda, 1865.) 1814-ben katonának áll, a bécsi
kongresszus idején már kapitány. 1815-ben Párizsba kerül, ott
találkozik és ismerkedik meg az európai kultúrával. Megjelenése a
magyar irodalomban szenzáció, reformeszméket hirdető röpiratai
után – a politika küzdőterén az ellenzék képviseletében a
sajtószabadságért küzdött – 1836-ban megjelent Abaf című
regénye nemcsak általános feltűnést és elragadtatást keltett, de a
magyar irodalom fejlődésének országútján jelentős állomásnak
bizonyult. Termékeny író, munkáját a szabadságharc kitöréséig
megszakítás nélkül folytatja, 1848-ban a Nemzetgyűlés idején
Pesten találjuk, a Honvédelmi Bizottmány tagja lesz, a kormányt
követi Debrecenbe. A bukott forradalom után a politikai események
külföldre kényszerítik, írói munkáját külföldön folytatja, az ötvenes
évek közepe táján magyarországi publikációja Eszter szerzője
fedőnév alatt jelenik meg. Szenvedélyes, bátor hangú, két
hazájának, Magyarországnak és Erdélynek elkötelezett ábrázolója,
kényszerű külföldi tartózkodása idején az emigráció
sajtóirodájának vezetője.

Az 1847-ben Magyarországon elkezdett és külföldön befejezett II.

Rákóczi Ferenc című történelmi regénye a nemzeti
válsághelyzetből való kiemelkedés lehetőségének módszerét elemzi
a szépirodalom eszközeivel. A következő idézetek a Franklin
Társulat 1909-ben megjelentetett példányából, a 105., 140., 223.,
264., 265., 271., 328. és 330. lapról származnak.

Kárhozat a lázadásra, amelynek nincs nemes iránya és célja, átok a

semmirekellőjére, aki saját bosszújáért és egyéni érdekéért veti
kockára ezrek életét. Átok reá, de átok a gyávára is, ki midőn
anyját verik, fűtől fáig szalad, és nem siet védelmére. A
gondviselés, midőn oly iszonyú árát szabja a szabadságnak, nem
hiszi-e vajon, hogy bálványt tömjénezünk, s az ivadékok ezrei nem
hígították-e még fel e szent eszmét, melyre a szegény nyelv más
szót nem ismer, mint szabadság. Pedig a becsületes szív, amit ezen
eszme által ért, az vallás, amellyel az emberi jognak emel oltárt,
áldozatkészség, mely magát kifeledi a számításból, felebaráti
szeretet, mely az emberiség boldogságába talál élvezetet és
megnyugvást, a rend, a jogosság és a törvény tiszteletének
eszménye, mert a szabadságot mások szabadságától tételezi fel.
Virágok nőnek útjain, nem emelkednek vérpadok, nem a félelem, a
bosszú, a zavargás hazája, de az ígéret földje, hová a jobbak
zarándokserege vágyik, fehér zászlók és testvérdalok kíséretében.
Ne hízelegj magadnak olyan békével, mely sírok hantjai fölött
köttetett. Isten a gonoszságot hetedíziglen bünteti, és a nemzetek
hetedíziglen nem felednek. Vannak, kiket áltatni lehet, ezek nagy
urak, maguk nagyrészt okai, hogy sok, mi történik az országban,
fájdalmas visszhangot emel, vannak, kik készek Magyarország
alkotmánya felforgatásában részt venni, szerencséjüknek tartván a
korlátlan hatalmat gyámolítani, ha az őket fokról fokra emelendi.
Ki csodálná, ha honunk annyi irigye és ellensége azon gondolatra
jött, ha főleg a külföld nem tudja érteni, miképpen van, hogy egy
nemzet, mely mindig eltiprott jogairól és alkotmányáról panaszolt,
szabadsága védelmében nem tud vagy nem akar egyesülni. Ha egy
alkotmányos országban, mint a mienk, mindenki szorosan együtt
tart, ott pártütés lehetetlen, de lehetetlen annyi igazságtalanság is,
mint amennyi most történik. Könnyű a vezetőt tévútra vezetni,
amikor akadnak emberek, akik szóval és tettel meghazudtolják a
Haza többségének panaszait.
Nem ismeri az emberi természetet, valahányszor a kormány, ha
legjobb szándékkal is, vagy belső meggyőződésből, de olyan
eszközöket használ rendre és boldogításra, mindent a jövő
reményére épít, és semmit, vagy keveset a jelen érveire és
megnyugtatására. Az ivadék nem áll csak bölcsekből és magasabb
erényű emberekből; ki a tömegnek reményről beszél, míg napjait
elkeseríti, vagy azt arra szorítja, hogy fákat ültessen, melyekről
unokái szednek almát, nem ismeri az emberi természetet. Sok
bölcsesség létezik a Miatyánk egyszerű szavaiban, mely Istentől a
mindennapi kenyeret a mai napra kéri. Magasztos és szép a jövőt
előre építeni, szent kötelesség. De ne verjük, éheztessük az embert
annak rovására, hogy egykor nem bántandjuk, és akkor jól fogunk
lakni, ki az árban küzd, az az első mentőághoz nyúl, ha kezébe
szakad is.
A szabadság közbirtok, addig erős, amíg nemes és tiszta. Tartsatok
össze, kérjétek az alamizsnást, a szent bírát a felhők fölött, adjon
békét a sokszor kísértett hazának. Legyetek tiszták az emberek
előtt, mert a szabadság ég szülötte és Istentől jő. Fajt faj ellen
lehetett felizgatni minden időben, faj, vallás, birtok e három a rés a
népegység erős várában, sok ostromot kiállt már, sok vér áztatta
tusáit, de a vihar elhangzott, s ha az ármány sárkányfogakat vetett,
s ha e dicső föld fiait egymásra uszította, nem egyszer kelt már a
meggyilkoltak sírjaiból békítő hang, s mire észrevette, együtt volt
vállatvetve a romlatlan ivadék a Haza védelmére. A konkolyt
mindig korcs ivadék hintette.

Mikor kapar a farkas

Életem legválságosabb karácsonyát New Yorkban töltöttem. A

férjem a megérkezésünket követő napon infarktussal kórházba
került, én meg az életemre annyira jellemző fordulatok egyikét
éltem, amikor valami régi vágyam teljesül, de úgy, hogy bár ne
tette volna. Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy egyszer a
Broadway egyik hoteljében lakhassam, méghozzá valami csillogó,
ünnepi időszakban, hát az óhaj teljesült. A Time Square-re nyíló,
tizennyolcadik emeleti szállodai szobából jobban már nem is
láthattam volna a Broadwayt, épp csak se kedvem, se időm nem
volt az üveghez állni. Mire én egész napi ott-tartózkodás után késő
este hazaértem a szívkórházból, már csak a töprengésre futotta, ha
bekövetkezik a csapás, melynek elkerülése lehetőségével még csak
nem is biztattak hetekig, milyen lehet a családtalanok élete. Ebben
az egyszerre brutálisan elsődleges, ugyanakkor merőben irreális
időszakban ismertem meg a harmadik generációs olasz Amarto
urat, a kórház főrendészét, aki az épületben való tartózkodásra
jogosító kórházi belső útleveleket állította ki a látogatóknak, s aki,
míg naponta végigélte, ahogy egyre dúltabb arccal várakozom a
folyosón, hogy bemehessek a betegemhez, ráérzett tökéletes
magányomra. Én voltam az egyetlen olyan látogató, akit se nem
váltottak, se nem kísértek.
Magyar útlevelemben talált nevemmel nem sokat teketóriázott,
olvasott ő abban a kórházban egzotikusabb neveket is, egyszerűen
a saját gyakorlata szerint értelmezte. Míg kapcsolatunk
formálisabb volt, Mrs. Tibornénak szólított, később, ahogy a
rokonszenve nőtt, Szobotkának, erről a szóról azt gondolta,
keresztnév, olyasmi, mint a Samantha. Amarto úr annak a révén
vált életemnek egyik fontos mellékszereplőjévé, hogy vadidegen
létemre felvállalta a gondjaimat, s megpróbálta oldani rosszul
leplezett kétségbeesésemet. A harmadik héttől már naponta friss
jelentéssel várt, mihelyt beléptem – olyan korán érkeztem mindig,
hogy egy ideig várnom kellett, míg a lift előtti védőrácsot kinyitják
–, hogy a félemeletig se gyötörjön a bizonytalanság, minden reggel
felém kiáltotta aznapi érdeklődése eredményét: orvos, nővér azt
mondta, alakul az ügy, Tiborné úr viszonylag jól érzi magát.
Tiborné úrral meg vannak elégedve, Tiborné úr tegnap az ágy
szélén üldögélt éjjel, és bekapcsolta a tévét. Ahogy az ünnep
közeledett, megpróbálta kideríteni, mégis mik a terveim.
Elmondtam neki, van nekünk itt egypár ismerősünk, illedelmesen
meg is hívtak magukhoz karácsonyozni valamennyien, de ki az a
tapintatlan, aki bekormozza ünnepre készülő és szerencsére semmi
baj nem sújtotta ismerősei derűjét a maga nyugtalanságot és
félelmet sugárzó jelenlétével. Majd megleszek a szállodai
szobában, ha egyáltalán túléljük, ami míg a hat hét le nem telt,
egyáltalán nem volt bizonyos a professzor szerint, nem lesz ez az
ünnep a legoptimistább fordulat esetén sem olyan naivan piros
betűs a számomra soha.
Amarto úr nem értette, csodálkozó szemmel nézett rám. Ahol ő
lakik, magyarázta, a zömmel bevándorolt olaszok leszármazottai
között, senkinek nem jutna eszébe magára maradni, ha baj van,
hiszen a gond, a megoldatlan problémák terhe olyan, mint a farkas,
csak nem engedem be, mikor egyedül vagyok? Ilyenkor kiabálni
kell, segítséget kérni, belekapaszkodni rokonba, barátba, az már
fél öngyilkosság, ha az élete kátyújába jutott ember még segít is a
farkasnak. Hiszen felfal! Ő ilyen értelmetlen és kártékony akcióval
nem ért egyet, vegyem tudomásul, feleségével együtt, akinek már
szinte jó ismerőse lettem, annyiszor emlegetett otthon, úgy
döntöttek, hogy náluk leszek szentestén. Az ő öt gyerekén és
feleségén kívül még ott lesz két pár nagyszülő, és természetesen
Battini úr, aki a vasárnapokat is az ő otthonában tölti, mert tavaly
autóbalesetben odalett a famíliája, kicsit nehéz természetű azóta,
de hát mitől legyen jókedve. Majd meglátom, milyen szépen
eltöltjük az időt. Szállodai szobában szentestét! Ugyan már! Csak
nem képzelem, hogy négy hotelszobafal között elviselhetőbb a
rossz, mint emberi környezetben?
Rosszkedvű lett, majdnem barátságtalan, mikor elhárítottam a
meghívást. Szégyelltem magam, miért nem vagyok rugalmasabb,
fogékonyabb alany, de olyan csüggedt, fáradt és nyomorult voltam,
hogy nem telt tőlem még egy igazi mosoly sem, a gondolat is
elborzasztott, köröttem zengjen a karácsonyi rituálé, s vagy
rontsam az örömet azzal, hogy állok jólelkű idegenek közt vidám
zsibongásukra visszhangtalanul, vagy alakítsak, mint a színész,
játsszam a megkönnyebbült, feloldódott Szobotka keresztnevű
idegen szerepét, ami fáraszt s tetejében hazugság is. Amarto úr
még egyszer, közvetlenül karácsony előtt, még próbálkozott
valamivel, akkor már szinte tapintható volt az ünnep, angyalruhás,
arany szárnyú fiatalok, színinövendékek suhantak a kórházfolyosón
és szenténekeket zümmögtek, az épületnek váratlanul a jellegzetes
tisztító és illatos fertőtlenítő lehelete helyett cukor- és tömjénillata
lett. Legalább ünnep szombatján legyek velük, a jászolbéleléskor,
kért Amarto úr. A jászolt évente a família tagjai újra bélelik, ez a
nap a szenteltek közé tartozik, csecsemő bölcsőjének, halott
koporsójának bebélelése, no meg katasztrófák, partomlás,
lávakitörés, kolera idején tilos a bosszú is, menjek hozzájuk vattát
ragasztani, selymet, puha kelmecsíkokat vágni, mert hogyan
várhatok én bármit is az ünneptől, ha nem ágyazok meg
tisztességgel a Kisdednek, aki tilt haragot, gyilkos indulatot, aki
békét, jóakaratot és szeretetet szorít csepp ujjai között. Ha
elmegyek, azzal tisztelnek meg, hogy én fektethetem le a Kisjézust.
Nem mentem el jászolt bélelni sem.
Mikor már utazhattunk, Amarto úr soha meg nem ismert felesége
kereszt alakú kalácsfélét küldött nekünk, mert hosszú és veszélyes
az út. Voltaképpen minden út az, így tanulták a calabriai
nagyszülőktől.

Édes kisdedünk, Demokrácia, van-e neked egyáltalán fekvőhelyed,

vagy az örömzaj elülte után, mely születésedet kísérte,
elfelejtettünk jászolt ácsolni neked közös munkával, így aztán nem
volt mit bebélelnünk, mert nem tartottuk meg az egyszerű
törvényt, hogy születés, halál és válsághelyzet idején nem
érvényesülhetnek személyes indulatok, főképp a legutolsó
esetében, amikor már nem megosztott örömről vagy gyászról van
szó, hanem segítségről és mentési munkálatokról. Azon a földrajzi
egységen, amelyen mi élünk, nem kell a válság kialakulásához
lávakitörés, kolera, extrém és drámai szituációk, elég egy
elszegényedett, morális erőtartalékát most gyűjtögető s a várható
nehéz téltől okkal rettegő ország agresszívre váltható depressziója,
amelynek lakói lassanként elfelejtik az emberi együttélés alapvető
elvont főneveit, s közéletünkből, mint egy megbontott zsákból,
már-már rendre kihullnak türelem, részvét, megértés, empátia.
Még a fülünk is cserbenhagy olykor, mert mihelyt valaki nem a mi
személyes nótánkat fújja, azonnal falsnak, sőt ízlésrombolónak
érezzük, holott csak nem a mi dalunkkal és nem azonos fekvésben,
hanem másban, egyazon haza szeretetétől űzötten, a maga
muzsikájával fejezi ki, ha részleteiben nem is, de lényegében talán
ugyanazt. Pedig ha fel nem fogjuk, hogy az ellenvélemény nem
merénylet és képviselője nem ellenség, csak vitapartner, nincs
menekülés a farkas elől, amely itt szuszog már körülöttünk, s
valamennyien felelősek leszünk, ha elér a kisdedig, akit végre
megkaptunk, de akiért nem tudtunk kalákában dolgozni vagy
küzdeni, és vállalni a toleranciát.
 Az emberiség pókhálószövevénye
Az idei írótábor alapvető gondjával, mi várható a szépirodalom és a
kulturális fejlődés területén, s mi lett éppen e területeken működő
önmagunk, kollégáink és szemünk előtt növekvő utódaink szerepe,
a lehető legszerencsésebb kézzel választott kérdésre irányítja a
figyelmünket, olyan kérdésre, amely úgy válaszra váró magyar ügy,
hogy ugyanakkor személyes nemzeti patakja a világ óceánjába
torkollik. Ami miatt mi e tanácskozásra összegyűltünk, az öt
világrész írástudóit is nyugtalanítja. Az istenek, akik kajánságára
idejében felhívta figyelmünket Homérosz, szokatlan intenzitással
egyszerre szűkítik, egyszerre kínos távolságokig tágítják a
regisztrálandó témaköröket, s a változás lendülete olyan
tektonikus, hogy joggal ébred bennünk a gyanú, ha nem vigyázunk
jobban, előbb-utóbb nemigen lesz érdemes esztétikával vagy
művelődésüggyel foglalkoznunk, mert mindezek tárgya és földrajzi
helye, a föld, ha ilyen ügyesen munkálkodunk az érdekében, előbb-
utóbb megsemmisül, elporlik, kiszárad, vagy egyszerűen atomokra
válik s eltűnik velünk és előlünk.
A kép vörösmartyan sötét, de éppen e sötétségben valószerű. A
világ nemcsak riasztó mértékű változáson megy át és szemünk
láttára alakul, de riasztó mértékben szüli saját feszültségkeltő
erőtereit is, az emberiség egy végtelen átmérőjű pókháló
szövevényébe bonyolódott; fejlődéstörténete e jelen szakaszán se
jogunk, se okunk számon kérni az írók riadt visszajelzését, bizony,
a föld végre ráébredt, az emberiség csak kollektív
felelősségtudattal élhet tovább, vége a fehér faj régi indiai tárgyú
filmeken olyan meghatóan-naivan érzékeltetett hajdani
hegemóniájának, az ökumenikus optika is felismerte és elfogadta
Isten egyazon lényét más-más nevek és liturgiai gyakorlatok
fényében. Mire a Szovjetunió hivatalos értékelés szerint is
darabokra tört, az ötvenhatot előkészítő hajdani alkotógárda és
magának ötvenhatnak mártírjai már régen jelezték hazánk elvi
szabadságát, azt is, a forradalom utáni évek lassú, de
meggátolhatatlan fejlődésével, hogy az ország történetében döntő
változás írók és az irodalmi élet dinamikus együttrezgései nélkül
nem mehet végbe. Ötvenhat után egyre bátrabban jelentkeztek a
változáskereső politikai-esztétikai szabadulási kísérletek, a magyar
tollforgatókhoz politológusok, futurológusok, közgazdászok,
szociálpolitikusok csatlakoztak, érdeklődésük és makacs
igazságkeresésük egyre hangosabb és nyugtalanítóbb módon
érzékeltette: a magyar helyzet rövidesen lépésre kényszeríti a
visszahúzó erőket. Ezúttal a nagypolitikai helyzet szerencsénkre
mellettünk és nem ellenünk dolgozott. A diaszpóra egyre bátrabb
segítő kórusa felhangosodott, nem lehetett tovább hivatalos
süketséget színlelni. Radikális elválasztó vonalat éppen az imént
említett tények miatt nem húzhatunk az állami ellenállás
porlasztását ötvenhat után vagy folytató, vagy megkezdő alkotók és
az 1990 eredményeit kodifikáló, az immár biztosított talajon
hajmeresztő esztétikai mutatványaikat szabadon végrehajtók
között; a nemzeti megújulást és a politikaival együtt járó művészi
szabadságot követelő nemzedékek egymás folytatói. Ötvenhat és
kilencven között a nyolcvanas évek elejétől szerencsére már
ritkábban mordult a fenevad, amely a szabad alkotás dzsungelét
őrizte, figyelt, de ugrásait a nemzetközi politikával kellett
koordinálnia, s miután a diaszpóra és a belső ellenállás állandó
reflektorfényben tartotta a művészeti élet színpadát, fogytak az
eleve abortálásra kényszerült alkotások, a fenevad ritkábban
ölhetett.
1990 megnyitotta a zárt íróasztalokat, az elfektetett filmek és
visszatartott kéziratok orwelli szobáját, az esztendő egyébként
vízválasztónak bizonyult, kinek-kinek fel kellett mérnie, mit bír el.
Mit az idősebbek, sokat próbált tüdejükkel, s mit a fiatalabbak,
próbára alig tehetett izmaik dinamikus lendületével. Még azt is ki
kellett kísérletezni, hogyan maradhatunk úgy modern eszközökkel
dolgozó magyar alkotók, hogy helyünk lehessen a világ
vérkeringésében is saját sejtjeink friss, kesernyés, speciális
hematológiai összetételével. Volt író, aki belekáprázott az
egyenletes fénybe, lámpalázas lett, töprengett, tud-e majd átlépni a
realista, a nemes múlt századi próza modern időelméletet még nem
alkalmazó paraméterein, mert a gyakorlat eddig csak mesélni
tanította, s a friss szabadulás nem könnyes eufóriát követelt a
művésztől, hanem egyértelmű állásfoglalást a nemzeti, nemzetközi
mezőnyben. A pálya indulóinak is megvolt a maguk hendikepje,
eddig futni is alig volt terük, most kellett annak eldőlnie, hogyan
állják meg helyüket az előgyakorlatok rutinja nélkül, a sokuk által
szinte nem is ismert homokon. Büszkén jelenthetjük, hogy a
generációk érdemesei megállták helyüket, ki-ki felismerte a tágra
nyílt horizonton azt a pályasíkot, amelyen legjobb önmagát
kifejtheti. Hogy minden azért egész harmonikusan ne
bonyolódhassék le, az új élet törvénye meghozta a maga
vizesárkait, bezúdult a piacra a kolportázs deprimáló áradata,
naivak voltunk, mikor azt hittük, valódi olvasmány kell, esetleg
éppen a sajátunk az olvasónak, nem a pornó, a gyerekes szerelmi
ponyva vagy elmés, esetleg kevésbé elmés detektívek. Tévedtünk, a
közönség mindenevő, aligha menti, hogy mikor nosztalgikusan
elfordul tőlünk és a jelentől, a kolportázs se biztosít neki rózsás
jövendőt. A helyzetet egyébként nem teszi könnyebbé az ország
gazdasági helyének megbillenése, a már porondon levőket éppúgy
sújtja a kiadóvállalatok agóniája, mint azokat, akik pályakezdők, és
nevük ismeretlensége miatt nehezen találnak szponzort. Persze az
alkotó leginkább arra kell hogy ráébredjen, ilyen légkörben, mint a
mostani, még nem volt alkalma dolgozni. Érzékelnünk kell: eddig is
fennálló, Erdély és a diaszpóra iránt réges-rég érzett és éreztetett
felelősségünk mellett nemzetközi irányú felelősségünk is megnőtt,
nemzeti problémáinkat más nemzetek gondjai növelték, életünk
hirtelen tele lett hol boldogító, hol nyugtalanító ellentmondással.
Az ország negyven év alatt bekövetkezett morális hanyatlását
tagadni többé nincs mersze senkinek, a növekvő munkanélküliség
és ellenőrizhetetlen múltú menekültek hatására billen a
közbiztonság, a magyar írónak saját magán és nemzeti gondjai
figyelése mellett hozzá kellett edződnie, hogy számon tartsa, mint
alakul Románia vagy Szlovákia belpolitikai helyzete, hogyan
működik a Hágai Nemzetközi Bíróság. Minden közügy, mindenki
közügye lett, az alkotó, bármely korosztály gyermeke, észre kell
hogy vegye, soha ennyire szükségünk nem volna megértésre,
tapintatra, szolidaritásra, következetességre, önfegyelemre,
közben riadtan átéli: ezeket az elvont főneveket az elmúlt rendszer
kezdeti irodalompolitikájának sosem élt héroszok ábrázolását
követelő működése kivonta a művészi témakörből. A modern alkotó
valósággal menekül a progresszív ábrázolás elől, torkig lakatták
nemes pátosszal, csillogó harmóniával, csak azt érzi korszerűnek,
ami kakofon, akkor is zörejt hall és azt ábrázol, ha véletlenül
dallamos az érzékelt jelenség, időbe telik, míg a materialista
esztétika ártalmait lelkünk higiénéje és esztétikánk kiheveri. Senki
se csodálkozzék az alkotás esetleges üzemzavarán, annyit oktatták
az írókat, hogy most már nélkülözni óhajtják a pedagógiát, se
meghallgatni, se közvetíteni nem kívánnak semmi saját hitüktől
idegen üzenetet, annyi megfizetett és beprogramozott kritikust
mozgósítottak ellenük, hogy ha várható gyógyulás, bizony időbe
telik. Szép anyanyelvünk is válságba került időközben, sok alkotó
száján vérrögként buknak ki az értelmetlen, mesterségesen
eltorzított vagy trágár szavak, nincs rajta mit csodálkozni, mikor
évtizedeken át saját nemzeti ünnepeink helyett idegenek
diadalnapjain harsonáztunk, és tilos volt saját hősi halottainkat
megsiratni. Az egészben az a riasztó, hogy most, éppen most volna
szükség arra, hogy morális támasza legyen a nemzetnek az, ami
tollunk alól kikerül, ám míg az alkotó bizonytalan anyagi talajáról
az övénél is bizonytalanabb keretek között élő, határral elszakított
magyarok sorsát követi tanácstalanul, alig marad vagy van szava
vigasztalásra, reménykeltésre. Dadogunk, szégyelljük magunkat
valami miatt, ami a kor bűne, nem a miénk.
Nemzetünkben az író, a költő mindig a vátesz szerepét töltötte be,
az elmúlt évtizedeket az jellemezte, azt is megkívánták az
alkotóktól, ne csak jelezze és jósolja vagy ábrázolja, oldja is meg a
problémákat. A valóban író író ma is jelez, sokak nevét jegyzi már a
nemzetközi könyvpiac is, az író ma is figyelmeztet, s ha nem
vállalhat többet a figyelmeztető jelzéseken túl, azért saját anyagi
helyzetén kívül a nagypolitika kizáró rendelkezései okolhatók. Az
író diagnoszta, az anamnézist elkészíti, azt aligha várhatják el tőle,
hogy azt vigye végbe, ami az ország politikus vezetőinek a feladata,
elég, ha a tüneteket jelzi, operációra már nem képesítették, amúgy
sem szerencséje az alkotónak, ha túl nagy horderejű politikai
szerep vállalására kényszerül. Sok szimptóma Nyugaton már
évtizedek óta szabadon regisztrálta a széthullt famíliát, kallódó
gyerekeket, a lét kiürülését, a céltalan célokat, mikor nálunk
Mándy megpróbálta az olvasóhoz közelíteni a végtelen
magányosságot, Mészöly a visszafogott dinamikát, Konrád a
kétségbeejtő társadalmi képletet; kínos feltűnést és megfelelő
intézkedéseket eredményeztek a hivatalos irodalomban, annak is
speciális harcot kellett harcolnia, aki bolygatni próbálta akár a
második világháború magyar áldozatai, akár a hosszú ideig
tökéletesen tilalmas ötvenhat történetét. Most mással kell
számolnunk, ismét viharjelző művészetünk aligha fogja
elragadtatni az olvasót, aki zöméről már tudjuk, közhelyekre
nevelődtek, s nem szolgál vigaszukra, ha mi, írók azt ábrázoljuk,
hogy köröttünk fekete az ég. Az olvasót természetesen nem szabad
figyelmen kívül hagyni, mert míg az írónak a korszerű esztétikai
kifejezésmód természetes, az átlagolvasónak nem, de ha
türelmesen közelítünk, előbb-utóbb csak elfogadja, hogy Jókai mint
Jókai halhatatlan, de ma már nem lehet iskolája és nem lehetnek
epigonjai. Kölcsönös tolerancia olvasó és alkotó között, az anyagi
fennállás lehetővé tétele, s azt remélem, sok kérdés megoldódik.
Nyilván senki sem óhajtja visszaigazolni Csokonai keserű
felismerését: az is bolond, aki nálunk alkotó. Arra, hogy a
támogatást megérdemlő művek ne kallódjanak el, a kulturális élet
minden vezetőjének figyelnie kell.
A közművelődés sínen van, bár az irodalom volna ilyen stabil.
Amilyen tiltakozás fogadta a szovjet kultúrát, olyan már-már
nyugtalanító lelkesedés az angolszászt; nálam nagyobb rajongója a
szigetországnak vagy Amerikának, amelynek ösztöndíjasa voltam,
nincs, nem velük van gondom, saját magunkkal. Olyan hosszú volt
a rabság, hogy az optika is okkal téved, nekünk kell, íróknak, arra
vigyáznunk, hogy Shakespeare vagy Wilder nemzetét ne tévessze
össze népünk a hamburgerrel, a kellemes McDonald’s éttermekkel
vagy a rockzenével. De ha mindazt túléltük, amit túléltünk, okkal
lehetek optimista. Nem hiszek olyan világban, amelyből
kipusztulhatna a logikus tartalmú emberi beszéd, olyanban sem,
amely megélhet a művészet és a tudomány nélkül, nem hiszem,
hogy a következő ezredévben csak gépek szólnak majd azokhoz,
akik megértik. Azt viszont annál inkább, hogy momentán a szülés
kínjait szenvedjük, az új már itt van, elérhetően, a
szülőcsatornában, ha mi nem érjük meg, megéri a következő
nemzedék. Mózesnek nem adatott meg, hogy bevezesse népét
Kánaánba, de az üdvtörténet Mózese nélkül nem volnának se
törvények, se Kánaán. A törvények szilárdságában, összetartó
nemzeti erejében éppúgy bízom, mint a magyar kánaánban Európa
szívében – Vörösmarty látomása a nagyszerű halálról szerencsére
nem valósult meg, kapaszkodjunk Kölcsey rég elporladt,
halhatatlan kezébe. Megbűnhődtünk mi már mindent, segítsen
tovább a mindent megoldó és elrendező Isten.

Hol vagy, István király?

Hol vagy, István király?

Tudhatta-e Géza fejedelem, a hittörténet melyik hősét választották
névadóul Vajk fia számára? A történetírók szerint mindig mindenről
tájékoztatták, ami környezetében vagy a fejedelmi székhely körül
folyt, ilyen fontos családi eseményt hosszas tanácskozások
előzhettek meg. Vajk velencei nevelője, San Severiono grófja
nyilván több lehetőséget ajánlott, a szóba jöhető megoldások
kapcsán minden adható cognomen tulajdonosának történetével is
megismertette az új hit terjesztésére készülő fejedelmet, s Géza
nem véletlenül bólintott a keresztény anyaszentegyház első
vértanújának nevére. Ennek az első szentnek dicsőült alakját a vér
karizmaköre kerítette, Géza világéletében nagy reálpolitikus volt,
nem volt nehéz úgy döntenie: különleges védőszent álljon a háta
mögött annak, aki a szabad magyarság csillagkiverte füves
mezőjén zablát rak a nép mitológiai paripája rettenetes fogai közé.
Az első, legelső nemzeti király uralkodását készítette elő,
méghozzá nem szakrális, sámán ihlette trón királyáét, akinek
alakját aztán elmossák a legendás ködök, s országáldozataként
holtan rogy le a Vereckei-hágónál, mint Álmos, az ős. Hordja az
első, immár a korabeli világmindenségben uralkodóvá magasodó
Árpádfi a legeslegelső keresztény vértanú életében is
megkoszorúzottat jelentő nevét.
Hogy ezenkívül mit tudhatott még Géza fejedelem a nagy
pillanatban, az már az archeológus rekonstrukciója, a mögötteset
aligha, s miért is tudta volna, még nagyon fiatalok voltunk Európa
szívében, s a gyökerekig, Júdeáig, ott is Jeruzsálemig kellett volna
visszanyomoznia. Nekünk, főleg azoknak, akik a hittörténet
ismeretében nőttek fel, persze elképesztő a szent tabló, Gamáliel
professzor híres teológiája, amelyen nagyjából percre egyazon
időben két zseniális hallgató tanulja a jogtudományt és a
dogmatikát, akik kezdetben szenvedélyes jó barátok, jó tíz évvel
később szenvedélyes vitapartnerek, mert más-más módon
értelmezik a Tant, ami minden oktatás középpontjában áll. István,
akit meggyőződése miatt majd kivégez a népítélet, azt hirdeti,
Krisztus után régi módon már nem értelmezhető a Tan, Saul nevű
barátja viszont, akit a későbbiek folyamán úgy ismerünk meg, mint
Pál apostolt, felháborodottan tiltakozik, s olyan vitát robbant ki,
hogy az érvelések vérbe fúlnak, s a kor szokása szerint végre is
hajtják azonnal az ítéletet az istenkáromlónak nyilvánított Istvánon.
Saul-Pál ott van, ott is kell hogy legyen, nélküle és vitájuk nélkül
nem érik ilyen tragikussá a helyzet, nem vesz részt a
megkövezésben, de tartja az áldozat köntösét, előtte a kivégzési
aknában egy halott, körülötte a darabokra tört-vert tetem utolsó,
búcsúzó jele, a megnyílt sebek bíbora. „Meg kell szoknia a vér
látását – gondolhatta Géza fejedelem –, az én népem se szelíd vagy
engedékeny vitapartner, és védeni fogja a maga igazát, ahogy az
első vértanú tette. Jobban tudom bárkinél, hogy hány helyen száll
fel még mindig a régi hit áldozati füstje, s hány helyen száll a dal
az öregistenről, akinek nap a szeme, hold a szeme, verejtéke meg
csillagok.” És lesz Vajkból István, e néven az első, szent király,
szentségén pecsétként névadójának kiontott vére: titokzatos
eljegyzés a magyar nép és a keresztény hit között. Ha baj van,
hozzá sír fel a nép, mindig felsírt, századokon át, s tudni való, oka
van annak, ha egy nemzet Istenén kívül ember nevét rikoltja
halálfélelmében vagy nyomorult elesettségében, aggodalmai
között. Apánkért szoktunk így sikoltani, mikor ott jár már az
ellenség a ház körül: hol vagy, hol van, hol lehet. „Hol vagy, István
király?” Urunk, felekezeteken felüli magyar szent, mindenki
menedéke, mindig hozzád sikoltottunk, sikoltunk nehéz időben!
„Téged magyar kíván.” Persze hogy kíván, hogy is ne tenné ebben a
nehéz időben, és ne kérdezz bennünket vissza, urunk, ugyan mikor
volt nekünk könnyű, mert hazudnunk nem illenék, és te csakúgy
tudod, ahogy mi, könnyű bizony a szó nyugat-európai értelmében
nem volt soha. Néha dobtak soraink közé egy marék flittert, azt
megcsodáltuk, a látvánnyal mindig meg lehetett szelídíteni
bennünket, de ha mi pénzt váltottunk a világpiacon, Isten tudja,
miért, az idegenek bankjából valahogy nem aranyat kaptunk az
aranyért. Király úr, Szent István, ki ismer úgy bennünket, mint te,
hiszen tudod, túlságosan gyors nekünk az európai körhinta,
rászedhetők, becsaphatók vagyunk, s mennyi vércseppet írtak
versbe a költőink a történelem folyamán, amikor egymásnak
estünk, mint ott Gamáliel előtt a két vitázó ellenfél a más-
másképpen értelmezett és átélt Tan miatt. Meg ne utálj minket
urunk, István király, mi a bűneinket is szeretetből követtük el; aki a
törökkel paktált, sírt otthon, és biztosan érezte, így menti meg a
hazát, és aki a némettel kötött szövetséget és nekiment Rákóczi
seregének, az is sírt otthon, és az is azt hitte, így használ
Magyarországnak, és míg öltük egymást és magunkat és vitáztunk,
és botornál botorabb cselekedeteket viszünk véghez, azt hiszed,
nem annak a reményében, hogy megváltjuk a népünket bajtól,
nyomorúságtól?
A vértől, amely egyre bővebben csorran határainkon kívül, az
erőszaktól, a testvérgyilkosságtól ments meg bennünket, urunk. A
nyomort igen nehezen, de valahogy eltűri a nép, hát még, ha azt
érzi, szereti, megbecsüli, tiszteli áldozatát az, aki a szinte
bírhatatlan terhelést ráhozta megviselt nyakára. Már annyit
téptünk imánkkal, annyit mentettük viharos időben tisztelendő
tetemedet, hogy csak csonka kezed maradt ránk földi mivoltodból,
de annak elég ereje van ahhoz, hogy így, csonkán is egybetartson
minket és mindnyájunkat, akik nevedet kiáltják világszerte. István
úr, szent király, te tudod, mi a válság, álltál fiad holtteste mellett, s
csak később gyászolhatott benned az immár utolsó gyermekétől is
megrablott apa, mert a királynak kellett eszén lennie és
visszanyelni a könnyet és döntenie arról, hová induljon a követ,
Velencének-e vagy Regensburg felé. Válság. Ki ismerné a szót, ezt
az iszonyatos szót jobban tenálad? Ments meg bennünket saját,
szerencsére még el nem követett bűneinktől, és áldj és vezess,
mert kiáltunk hozzád, hogy kívánunk, Szent István!

Amit tettél, az ég csodája volt

Császár, király nászából herceg, hercegnő születik. Ahogy eszmélni
kezd, megértetik vele személye jelentőségét, közjogi méltósága
súlyát, elkezdik oktatni a születése idején éppen használatos
Királytükörből, megismertetik a csak neki járó kiváltságokkal,
uralkodási területének szokásaival, törvénykezési gyakorlatával, a
hazájában elfogadott istenfogalommal, az egyetlen hatalommal,
ami neki az ura. Tanul udvari illemtant, államtudományt, pár éves
korára már megjegyzi rangja fontosságát, annak előnyeire, esetleg
alkalmanként nem veszélytelen mivoltára nevelői idejében
figyelmeztetik. Császár-király-fejedelem sarjának elvben
tulajdonképpen mindent biztosít a születése, lehet világrajövetele
percében ezredtulajdonos, római császár, Wales hercege.
Egyetlenegy van, aminek viszont nem születhetik: szentnek. Ez a
jelző nem adományozható, örökölni se lehet. Jelei között az is ott
áll, életében nem nyerheti el senki, lezáródott életút
visszaigazolásának adománya. A kiválasztottra egyébként az is
jellemző, hogy fogalma sincs önmaga szent mivoltáról, a kétely, az
elégedetlenség, a riadalom, talán kevés volt, amit tett, képzelt vagy
valóságos bűnei viszont naponta szembefordítják önmagával. A
szent kora problémái tengerében fuldokló embertársait próbálja
kimenteni, s mindig úgy hal meg: úgy érzi, nem úszott elég távolra
a bójától, még találhatott volna segítségért csápoló kezekre.
Sokféle szent van a hitvallók és mártírok mellett, aszerint tartjuk
számon őket, mi volt életük legjellemzőbb jegye. Példát mutató
uralkodó volt-e vagy magasztos célokért kardot fogó katona,
esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta
jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében
nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította. Az Árpád-
házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek
kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent
Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a
sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki
sose talált irgalomra saját környezetében. Vér szivárog a Nyulak
szigeti Margit szenvedő ajka peremén is, aki mocsokban turkáló
szolgálóként küszködött a mások okozta tényleges és etikai
szennyel, s aki holtáig azt hitte, annyit vihet csak Isten
zsámolyához, hogy elfogadta epizódszerepét a tatárok rendezte
nemzeti tragédiában, holott Assisi Ferenc kortársaként főszerepet
játszott magyar földön, ahol szétsugározta a felismerést: a világ
előjogok nélkül keletkezett univerzum, amelyben egyazon joggal
sírja kínját, éhségét ember, állat. A magyar Camelot hőse, László
honvédő harcain éppúgy csordul a vér, mint a törvénylátó napokon,
mert a hazát meg kell védeni, és a törvényt is rá kell kényszeríteni
az emberekre, mert rend nélkül elszabadul a pokol. Ifjú Imre égnek
emelt szeméből vérkönny pereg, neki is, apjának is megvan a maga
külön gecsemáné éjszakája, amikor mindkettőjüknek dönteniük
kell. Ifjú Imre felajánlása nem könnyű, mert édes és szerelemre
termett a fiatalság, de az ég igézetesebb, hogy a kín vérével
keveredik a könnye, apja miatti szánalma okozza, szegény királya
egy alig szelídített, folyton új lázadásra kész népnek, egyetlen fia
maradt, ő, s ha nem adhat neki unokát, olasz kéz, német kéz kap a
korona után az ő halála percében, vagy pogány rokonok
jelentkeznének és lóáldozattal köszönnék meg, hogy a történelmi
kényszer lebírta az idegenek sápadt istenét. István szent királynak
nemhogy unokája, fia se maradt; jön a vadkan a vadászaton, s oda
utód, reménység; agyara nyomán megint csak sós nedv, urunk,
István király, ha elmúlásod percében a Viaticum vételekor az
angyal füledbe súgta volna, ki ne feledd bűneid lajstromából, hogy
sok életet kioltottál, ha szóval nem tudtad jelezni, válaszoltál
gondolatban, s az angyal értette is, azt közlöd vele, igaz, amit rád
olvasott, de valahogy nem ment másképpen, s odafenn, ahol már
minden egyértelmű és világos, nyilván tudják, hogy az ő népének
nem szokott ingyen jutni se megoldás, se menekülés. Ha újra
kellene kezdenie az életét, megint csak ezt kellene tennie, mert ez
az egyetlen érvényes valuta, amit elfogadtak tőlünk e század
világának követelményei. Saját vérünk ontása nélkül nem kaptunk
volna belépőjegyet Európába.

Hogy kaptunk, hogy van, neked köszönjük mindig, különösképpen

ezen a napon. Megmaradásunkért, helyünkért e világrész közepén,
a tizenötmillióért, akiket a történelem vihara se tudott halálba
sodorni, üdvözlégy és dicsértessél, István úr, szent király.
Nevednek mond hozsannát az átvészelt múlt, az ismét érdemes élni
jelen és a remélt jövendő. Dicsérünk téged hitágazatra és arra való
tekintet nélkül, ismeri-e és elfogadja-e saját világképünk a szentek
fogalmát, és szoktunk-e a magunk vallási gyakorlata szerint térdet
hajtani. Nemzetünk szentje vagy, nem egyetlen felekezeté, térden
dicsérjen téged életműved eredménye, a rövidesen új évezredbe
lépő Magyarország.
Apádat se feledtük el, Gézát, a fejedelmet, aki a legnagyobb terhet
vállalta, amit államférfi magára vehet, mint egy kincstárat, lezárta
azt, amit legjobban ismert, szeretett, és a jövő érdekében
félrehárította a nemzet józan politikai gondolkozását elhomályosító
spirituális elemeket, az ősmítoszt, elnémította a hősi énekeket, régi
dalokat, tilalom alá vett mindent, amit a nép vallási hiedelme
megőrzött. Irtózatos erejébe kerülhetett, mert Géza úgy zárta
aranykarámba a csodaszarvast, hogy hitt benne is, a szent
totemállatban is, mert erre nevelték és ez volt számára a valóság.
Amit felismert, arra mutat, caesari agya lehetett, mert rájött, nincs
olyan mondabeli szent sas, aki szárnyára venne, vehetne
bennünket és át tudna szállni velünk a reálpolitika buktatóin.
Holdverte mezőkön táncoló tündérek fátyollengetésében aligha
vethetjük meg lábunkat ott, ahol a germán etnikum a szomszéd,
amely mitológiájának ölési gyakorlatához mérten a barna Hunor és
a szöghajú Magyar amatőrök, és Dul király lányai se partnerek az
Attila-történetekből megismert Niebelungen-nők tébolyérintő
csatáihoz. Egyébként a germán mítosz örökösei réges-rég konkrét
alkotmány- és jogrendet követnek és a Karolingok nem Wotan,
hanem valami háromlényű isten követői, azt dicsérik tornyos
katedrálisokban, s nem a druidák vallását konzerválták, hanem
újjáélesztették a hajdani római császárságot.
István úr, szent király, azokon az éjeken, amikor a te álmaidat olasz
papok őrizték, apád államtudomány-ismereteit kísértetek
egészítették ki, fülébe hörgött a Lech mocsarába süllyedt
seregrész, az emlékezés tűzvarázsa bevilágította mindazt, amit
kárban, pusztításban, háborús kegyetlenkedésben imponáló közöny
tanúsítása mellett nekünk okozott a nyugati világ, de azt is, amit
egy időfázissal korábban ugyanolyan imponáló közöny mellett mi
okoztunk a nyugati világnak a kalandozások idején. Ezt a
rettenetes viszonosságot ki kell iktatni a népek életéből. A Lajtától
a Csatornáig miattunk lángolt Európa annak idején,
közeledésünket kétségbeesett harangok jelezték. Aztán
tartalékaink elkezdtek csappanni, erőnkkel együtt, az ellenség
korszerűbb volt, jobban fel is készült a fogadásunkra, régimódi
haditechnikánk nemigen boldogult a páncélos lovagokkal,
veszteségeinket egyre ritkábban próbálta ellensúlyozni győzelem,
lassanként kezdtük elveszteni félelmes régi hitünket. Éltek persze
még a múlt emlékei, csak nem tudtuk a régi énekeket új, dicső
tettekkel gazdagítani. Nem hazudtunk mi, még csak nem is
túloztunk: volt Botond, bezúzta bárdjával Bizánc érckapuját, de
csak volt, Lehel is fújta kürtjét, de elvesztettük a csatát és
kivégezték Lehelt. Azt se koholtuk, hogy felgyújtottuk Velencét,
mert felgyújtottuk, aztán eloltották a tüzet és a víz városa
újrakezdte az életet. Az emlékezetes augsburgi ütközet után
abbamaradt a kalandozás, nem késztetett új vállalkozásra a
látvány, míg megnyúzták, elevenen eltemették, karóba húzták vagy
felakasztották a vezéreinket. István úr, apád felismerte, még egy
látványos kudarc, és végünk, hiába dobol a sámán. Nekünk valami
újra van szükségünk, ha meg akarunk maradni ezen a földön,
valami összetartó pántra, amibe beleilleszthetjük a jelent és a
jövendőt, olyasmire, ami a Lajtán túl szabályozza a kinti etnikumok
életét, és ami hatásosabbnak ígérkezik, mint az Etelközből
magunkkal hozott ősi joggyakorlat. Azt is észre kellett venni, hogy
a nyugati isten erősebb a források fejénél tisztelt mienknél, mert a
népek, amelyek valójában nem is ragaszkodtak egymáshoz, éppen
ez isten varázslatára valami laza, de tetteiket mégis valahogy
koordináló kapcsolatban állnak egymással.
Jog kell hát és új istenfogalom, született meg a döntés a fejedelem
zseniális fejében, az majd biztosítja, hogy a nép lassan nemzetté
szilárdul, és ha Európa hitéhez csatlakozik, a magyart is védeni
fogja a Krisztus helytartójaként számon tartott legfőbb pap, aki
Rómában székel, és akit pápának neveznek. Ha te, urunk, már mint
kereszténynek nevelt uralkodó királyi trónodra lépsz, mögötted is
ott áll majd védelmedül, védelmünk érdekében a frissen átvett jog
és hitélet. Ha a régi úton maradunk, időnk rövidesen lejár, még
élünk egy kevés ideig, pár szép monda marad utánunk, aztán úgy
járunk, mint azok, akik előttünk laktak e szép és életveszélyes
földdarabon, minket is elnyel a Kárpát-medence, emlékünket is
szétfújja a szél. Aki itt nem tud lépést tartani, aki elbukik és
azonnal fel nem áll, ha fekve marad, elpusztul, tudták és hirdették
ezt már Ázsiában is az ősök, ez a nomádok gyakorlata. Akkor hát
lépni kell, visszafogni a kalandozásra vágyó, helyzetfelmérő
érzékkel nem rendelkező hőzöngőket, nem várni, de azonnal
megkezdeni a belpolitika reformját, míg mákonnyal gazdagított
önimádat, gyerekes remények, becézett ábrándok önhitté és józan
gondolkozásra alkalmatlanná nem bénítják a hét törzs fiait. Ennek
a munkának az elvégzését kaptad örökségül, szent király, ezt a
rettenetes erőbevetéssel járót, ezt a gyönyörűt, alkotmányos
keresztény országot kellett formálnod őseid örökségéből. Európa
jogrendjét ismerő újhitű királyság. Ez öt szóra felhördült az ország,
ahol ahányan éltek, annyifélét akartak és annyiféleképpen, ahol
csak abban voltak egyek, hogy semmi ne történjék, ami nem a saját
emlékezetanyagunkra rímel: a közös múlt, a foglalás jogán a hét
törzs törvényei szerint minden foglaló magyar nem funkciója
hatalmának tekintetében, de jog szerint egyenrangú veled, a
királlyal, hát jog alapján védhetik tőled, akár vérontással is, ami
meggyőződésük szerint övék: az ősi alkotmány s Etelköz hitét. Ki
képes rá, hogy felmérje, mibe került, míg az iszonyú és dicsőséges
történelem meghozta neked, István úr, ezt az örökölhetetlen,
adományozhatatlan, életben meg nem kapható, születés révén
elnyerhetetlen epitethont? Szent lettél, hogyne lettél volna.
Átmentetted népedet a legveszélyesebb sodrású vízen: az Időn.

Mindenkit persze nem menthettél. Ha az anyakutya az égő házban

szuszogó alom segítségére rohan, csak a fele szaporulat
menekülhet, az alom másik fele áthurcolására nem hagy
lehetőséget a szikraesőben hirtelen összerogyó épület. Amikor
munkád megindult, lángolt tiltó rendelkezéseidre az ország négy
sarka, az ellenállás tüze úgy vette körül személyedet, mint
lángkarika. Milyen groteszk, hogy éppen néped értékesebb,
értelmesebb, keményebb részét kellett megsemmisítened, azokat,
akiknek volt világnézetük, ha elavult is, valami koncepciójuk,
erejük, bátorságuk, és ha ellened, de ki mertek állni, nem
hazudtak, nem helyezkedtek, vállalták saját tetteik
következményeit. Még szerencse, hogy a gerinces fajtából is
maradt valamelyes, nádas mélyén, vaderdők védelmében, a lassan
dolgozó történelem a pluszt a mínusszal végül is egybecsiszolta.
Mikor elült a láng és eloszlott a füst, templomokat rakattál Isten
dicsőségére, oktató és térítő papokat és idegeneket hívtál az
országba, kihirdetted az új alkotmányt és törvényeket. A berkek
titkos útjain hasztalan várták a rejtőzők, csak feldübörög a
csodaszarvas patája, csak hozza a menekülést Emese szent
madara. Pata nem dübörgött, madár nem jött, azaz másfajta madár
körözött, csőrében vérrel bekevert aranyláncon, mint az új hit
tömjénfellegével árnyékba vont fényes szép nap utóda, az
oltáriszentség: a végre biztosított jövendő. Mire kigyomláltátok,
ami jelenlétét a keresztény talaj nem vállalta és nem viselte el,
senki se tudta volna kiszámítani, mennyi, milyen és mekkora
munka lesz. Csak a nagyságát, a méretét gyanítottátok, nem a
mélységét. Honnan sejthetted volna, István úr, szent király, hogy
nagyjából százötven évvel utóbb, hogy a térítést megkezdtétek
minálunk, nagyhitű utódod, negyedik Béla udvarában pár hónappal
a tatár betörés előtt tizennyolc sámánt állíttat törvényszék elé
Magyarországon az inkvizíció?
Vér, vér. Mondtam már egyszer, vér kíséri a magyar szenteket.
Nemcsak vallási reformodat nem akarták vállalni, közjogi
újításaidat sem, frank varázslat volt a pénzed, a kialakítandó
vármegyerendszer, minden új jogszabály, a megosztott törzsi
birtokok, az új méltóságok. S míg birkózol az ellened aktivizált
szenvedélyekkel, folyik küzdelmed saját mélytudatoddal is, mert
hiába nevelt fel San Severino grófja nyugati uralkodónak, neked is
megvannak a gyerekkori emlékeid. Hányszor hallottad az általad
betiltott hősi énekeket a vár alatt, míg még szabadon zenghettek,
hányszor lelkesültél a kalandozások esztelen, elbűvölő, gyilkos
romantikáján? Milyen színes volt az a valamikori gyerekvilág,
amelyben a latin és görög mellett kunul és besenyőül is tudnod
kellett, miután a frankok nyelvét már értetted. Árpád vére voltál,
István úr, szinte természetellenes teljesítmény, hogy nem engedtél
a füledbe rikoltó saskeselyűnek, sem ha felbőgött a lelkek
aranykarámjában az emlékek közé parancsolt csodaszarvas. Neked
még élő múlt volt Augsburg, te még láttál kisfiúként
gyászmagyarkákat, első szájból hallhattál információt, sőt tudnod
kellett azt is, amiről nem esett, nem eshetett már szó, hogy trónod
lépcsői két régi méltóságra épültek, személyedben kende is vagy, a
valamikori pogány pontifex, összekötő az ég s a nép között, de
vezér is és a jog őre, a hajdani gyula, egy testben múlt, jelen,
jövendő. Mint király, a kezedben tartott egyetlen hatalom
rendelkezésére felhő borult az édes napisten szép, fényes arcára,
elnémultak a szélkisasszonyok, élete kockáztatásával gyűlt pogány
áhítatra erdők mélyén a vakmerő. Mit harcoltál, hogy felfogja
néped, miért hívtál be annyi idegent – nem értették. Ma se
rajonganak az idegenért, István úr. Mikor a szent korona fejedre
került és az udvari jegyző feljegyezte a jeles dátumot: ANNO DOMINI,
hirtelen átszámíthattad magadban, a tizenkét állatfogalmat
tartalmazó keleti időszámítás szerint melyik évben is vagytok, és
ugyan mikor jelentkezik a nyugati vertikális öröklési rendet
megelőző, az őshazából hozott lineospirális, unokatestvér ágát
unokatestvér ágából kijelölt uralkodó kövesse jogszokás
megtartását nyilván előbb-utóbb követelő Koppány.
De súlyos volt az életed, szent király! Soha véget érni nem akaró
nyugtalanság; ha északon rend volt, égni kezdett kelet, ha az
lehiggadt, fellángolt a dél, fél kezedben az apostoli király keresztje,
a másikban a kard, és megint csak vér-vér-vér. Árpád kardját annyi
küzdelemben forgattad, hogy feltépődött bele lovagi kesztyűd,
csontig sebesült a tenyered, mégis ölnöd, öletned kellett, hogy
élhessünk. A veszély meg nem akar megszűnni, pedig ha az álmok
újra erőre kapnak, és a nép nem vállalja a megújulást, nem tudunk
felzárkózni volt ellenségeink mellé, akkor pedig végünk. Míg az a
szarvas csak szíveink karámajtaját döngeti, hagyján, de soha többé
nem vezethet sereget felelőtlen új Augsburg felé, mert nincs
visszaút a jelenből, esetleges bukásunk után semmi sem marad,
Ázsia eltűnt, Európát meg, mielőtt elértük volna, elvesztettük.

István úr, szent király, én hiszem, téged boldoggá tevő, minden

tekintetben hozzád illő feleséged volt a bajor Gizella, életedben
társad, holtod után emlékedet őrző özvegyed, de azt is tudom,
akkor is létrejön a frigyetek, ha nem bizonyul magánsorsotokban
szerencsésnek: politikai szempontok szerint mérlegelt kapcsolat
volt; királyok élete nem idill. A bajor valaha legnagyobb
ellenségünk volt, a kezeteket összekötő stólán nemcsak az
anyaszentegyház, a nemzetközi élet áldása is ott volt, s a tény, hogy
a német-római császárral került az Árpád-ház rokonságba, megint
csak apád zsenialitását igazolta, innen és túl a Lajtán békesség
ígérkezett. Népünk, szent király, mindenesetre tőled tanulta a
nemzeti tízparancsolat egyik legfontosabb posztulátumát: magyar,
tanulj meg felejteni és megbocsátani. Mert bármilyen európai
udvarokban szokásos képzés szerint palléroztak téged, uram,
annak az Álmosnak vagy a leszármazottja, akit a besenyőkkel vívott
és elvesztett nagy csata után az ősi rítust követve feláldoztak az
országhatáron; emlékszilánkjaid másféleképpen szúrtak, mint a
nyugatiakéi, s épp ezek az emlékszilánkok figyelmeztethettek arra
jó előre, hogy ami a Lech mezején történt, jóvátehetetlen, de hogy
két fiatal test egyesítésével azért vissza lehet rángatni a
nemzetközi élet országútjáról lebillent szekeret a józan irányba,
csak a nép vállalja a feltételt: ne keresse örökké a bosszút és ne
tároljon negatív élményeket. Arra, ami valaha történt, nem a
hercegnő, a nagyapja adott jelt, nem Gizella, a nagyapja ült a
regensburgi kapunál és nézte végig, hogyan vonaglik a föld az élve
eltemetett magyar katonák fölött, akikre már nyilat se pazaroltak.
A múltat egy ponton kénytelen lezárni mindenki, máskülönben
megáll a haladás. Katasztrófák, politikai bűnök, nagy félrefogások,
harci tragédiák a történelem tektonikus rángásai, ha a mozgás
abbamarad, hálát kell adni amiatt, hogy vége, és legyen ismét
nyugalom. István úr, ha visszanézel olykor a szentek koszorújából,
láthattad térdepelni a hajdani varsói gettó bejáratánál a német
kancellárt, a dísztemetést is, amit szegény Romanovok kaptak
nemrégen. Gondolod uram, ha feltámadhatna Miklós cár, első
gondolata a bosszú volna, nem a reményé, hogy népe talán ki tudja
majd heverni, amit a diktátorok sora ráhozott? Aki se felejteni, se
megbocsátani nem tud, alkalmatlan vezető, eltéved a békét kereső
Európában.

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első

ezer évet itt, kérünk, ne vond el romolhatatlan jobbodat, mikor
rövidesen belépünk a második évezredbe. Az ország, amelyet úgy
szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt
más, mint a te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a
továbbélés lehetőségét biztosítottad, veszedelmesen emlékeztet
arra, amelynek még te húztad meg etikai paramétereit. Vadak
vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást
támadjuk, számtalanfelé rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák.
Látod, mégis úgy érezzük, te így is szeretsz bennünket, pártos,
rossz természetünkkel együtt, mert te tudod az igazságot: minden
hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak
valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadjára
kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény
magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor
Európa keretei közé szorítottad az ősmítoszt, korodban meg kellett
tenned, mert csak a pogány hit szétzúzásával remélhetted
fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az
Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó
éjszakájától, azóta a népek már megtanulták, Istenhez sok út vezet,
sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt. Különben
is: mi Emese madár megtermékenyítette méhe vagy széltől
vemhes, csillagok közt száguldó paripák robogása a te személyed
mellett: te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki
megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég
csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk
legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés,
felejtés és bocsánat.

A napnyugati királylány
Uralkodók gyermekei hamar végeznek az illúziókkal. Pár évesek, s
már tudomásul kell venniük: sakktáblafigurák, akikkel a nép
érdekében lépnek. Persze mindez csak a múltra vonatkozik, hogy
századunkban az új nemzedék végzett a vazallusi „legfőbb
hűbérúr”-törvénnyel, azt a királyi családok magánügyeivel bőven
foglalkozó sajtó igazolja.
A középkor árnyai és utca mocska mögött valami illethetetlen
sejlett át: a pontos meghatározás, kitől mit követel hazája
államszerkezete. A magánélet lehetőségeinek kiszabásában rend
volt, abszolút rend, közben a közvilágítást még sokáig nem ismerő,
vad területeken gyilkoltak, raboltak, szórakoztató útszéli mozinak
ott volt a kijelölt kivégzőhely, soha annyi részletekre is kiterjedő
megkötöttség nem nyűgözte a járvány, zavaros célú és indíttatású
hadjáratok, nagyurak önkényeskedése miatt nyúzott emberiséget.
A kereszténység a legjobb időben jelezte, milyen helytelen az
embernek a világban keresnie boldogságát, nyugalom és biztonság
csak a mennyekben lakott. A tekintély tiszteletét egyébként minden
vallás előírta, ezért nem tehette volna meg se a bajor király lánya,
se a magyar nép fejedelmének fia, hogy tiltakozzék a család
döntése ellen.
Vajk-István, Géza fia teszi hát, amit a fejedelem rendel, s a bajor
Gizella sem ellenkezhet a módosított pálya tudomásulvételekor:
királyné lesz, nem apáca. Esztergomban csakúgy tudják, mint
Regensburgban, egy tartós megnemtámadási szerződésben két
fiatal, eleven test egyesülése milyen biztonságos pecsét az
okiraton. Az érdekeltek meghökkenése nem haladja meg a
természetes reakciót, Vajk-István, mióta él, azt hallotta, visszafelé
nem lehet űzni a csodaszarvast, csak úgy fogadja el hazánkat
végleges lakhelyünknek Európa, ha mi is vállaljuk szokásaival és a
mienktől különböző jogrendjével s hitével együtt: a bajor királylány
érrendszerébe meg beépült a döntések elfogadásának
természetessége, persze mindkettő meghökkent szülei választásán.
Magyar fülnek a szó: bajor, kínos történelmi epizódok tragikus
emléke; a bajor fül meg elborzad: szövetség a szörnyetegekkel,
akik rosszabbak voltak a kalandozások idején, mint rokonuk, a
Niebelungokat meghasonlásig nyugtalanító Attila király? Csakhogy
a történelemben nem számíthatnak érzelmek, abban nincsenek,
csak helyzetek. Henrik lányának és a magyar fejedelem fiának
házassága nem akármilyen helyzet volt: a magyar föld és a még
nagyjából konglomerátum Európa kicserélték jegygyűrűiket.
A mi népünk egy napnyugati királylány és egy királyi vőlegény
életének egyesülését voltaképpen csak Sissi-szinten ismeri.
Szándékosan nem említem az immár világhírű operát, az István, a
király-t, mert az több oktávval magasabban énekelt a magyar múlt
kérdéseiről. Hogy Wittelsbach Erzsébet násza Ferenc Józseffel
akkora izgalmat és érdeklődést keltett, az elsősorban a
felejthetetlen színésznőnek, Romy Schneidernek volt köszönhető, s
ez nagy veszteségünk, mert a magyar történelem tele van
napnyugati királylányokkal, akik mind fordítottak egyet a nemzeti
lét kerekén, de senki olyan döntően, mint a bajor Gizella, akinek
nehezebb lehetett vállalnia azt, amit el nem kerülhetett, nemcsak
logikus érvekkel védhető okból, de az életét és útját kísérő
nehézségek miatt. Sissi szerelmes vőlegényébe, a föld, ahová
hozzák, Ötödik Károly mesebirodalmának egykori tartozéka, új
hazájában világhírű muzsikusok, tudósok, művészek élnek,
kétházanként templom szolgál Isten dicséretére. De mit érezhetett
a tizedik században a tömjénfelhők és a kolostori falak relatív
biztonságából kiparancsolt bajor hercegnő, aki sokáig annyit tudott
leendő új népéről, hogy egykor vérbe-lángba borította a művelt
világot, papokat feszített keresztre. Persze, hogyan viselkedhettek
volna másként, amikor nem ismerik közülük csak néhányan
Krisztus tanítását, pogányok közé rendeli őt az apa döntése. Hogy
missziót bíztak rá, ezt tudja, érti, s az oltár és a trón előtt egyaránt
alázatosan térdet hajt a bajor Gizella.
Hogy ettől a beleegyező térdhajlástól mi függött és mi változott
visszafordíthatatlanná, régóta világos, mégis viszonylag ritkán
emlegetjük, Angliai Erzsébettel és Stuart Máriával többet
foglalkozott a magyar színház, mint az ifjú lánnyal, aki méltán
hihette, amikor elindították lovagjaival új hazája felé, most vált
valóra dajkája hajdani meséje, megy-megy, várja az Üveg-hegy,
amelyet ember meg nem mászott, hacsak nem csontból összerakott
hágcsón, a csúcson fehér farkas figyeli azt, aki véghezvitte a
lehetetlent, a hegyre való feljutást, és ki tudja, vált-e alakot és
válik-e test szerint is királyfivá. „Segíts, tenger csillaga, Szűz Mária
– fohászkodik szívében a bajor királykisasszony –, ember vagyok,
beléd kapaszkodom, mert félek!”
Persze nem könnyű a szíve a magyar fejedelmi szálláson a leendő
királynak sem. Hogyan lehetne? San Severino grófjától, a
nevelőjétől ugyan tudja már, mit hogyan végezzen, hogy
visszaigazolja Krisztusról nyert hite valódiságát, a velencei pap
bölcs kézzel rendezte el tudatában a keresztény tanok közé
helyezhető régi hit-elemeket: a hieratikus szimbólumok, a
csodaszarvas, a turulmadár az ősanya álmában miért volnának a
mindenség urára, Istenre sértőek, a nép büszke identitáskeresése
sem szokatlan, a jelképek sem: Márk evangélistát szárnyas
oroszlánnal, Jánost sassal ábrázolják a keresztények is. Ami a szép
fényes napot, holdasszonyt, a szélkisasszonyokat s a természet
egyéb jelenségeit illeti, együttesen egyet jelentenek, az Urat: az ősi
hit csak felbontotta Isten lényének összetevőit, s a messziről hozott
énekek erdők homályán, a sámáncsengővel együtt szépen
lecsendesülnek az ingerült indulatokkal együtt. Hit és türelem, hit
s kemény kézben a kereszt!
Nem a Szentháromság villogó csodájára hull az árnyék, mástól
borul el, ha a fiatal férfi elgondolkozik: István-Vajkból egyszer
apostoli, térítő király lesz, s az emlék, amelyet sose tud kidolgozni
magából, kettős: neki nem volna szabad úgy gondolnia leendő
feleségére, mint annak a földnek a gyermekére, ahol élve temették
el legjobb katonáinkat, karóba húzták vagy bitón végezték ki olyan
hőseinket, amilyeneket csak Homérosz vagy Vergilius ismert. Ha
gyermeke lesz a bajor királylánytól, ugyan milyen történelemre
oktassa, a Lech mezeje egyik nagyapja életében a német diadal
helyszíne, a másikéban olyan emlék, amelyet jobb volna elfelejteni,
csakhogy tilos, mert vége annak a nemzetnek, amely elfelejti a
halottait. Megint csak a hit az, ami eligazítja, Isten akarata nélkül
nem lesz éppen a népének legádázabb ellensége ezentúl rokonává;
és mégis: István, a későbbi szent király szíve éppúgy megrezzen a
bajor feleség közeledésének gondolatára, ahogy a hercegnő
faggatja minden keresztények anyját, Máriát, hogy állhatja meg
majd a helyét idegenek között, akik bizalmatlanok lesznek hozzá,
hátha ő lesz szemükben az ellenség. A nép nagy része még nem is
a tiétek – mondja Gizella szívében a Szűzanya –, de új hazád
történelmének egy darabja szövését a te ujjaidra bízta Isten
szentséges szövőszéke. Szőj bátran, Gizella, és ne félj, nemes
anyag kerül ki ujjaid közül. Ha partra lépsz, tudd, hogy
Magyarország csakugyan üveghegy, de azért teremtette Isten
annak, hogy az ellenség lába lecsússzék róla, akármilyen magasra
kerül is és akármeddig. Te eléred a csúcsot, egy nép fog sajátjaként
szeretni. Egybefonódott ágaitok Géza fiával aranyrózsákat
teremnek, bajnokokat, szent királyokat… „Ezen a földön csak
áthullámzani szoktak a népek – tanította valaha a fejedelem a fiát. –
Mostantól kezetekben a kereszt, nincs vihar, amely visszafújhatná a
magyart. Az új hit erejével gazdagodva most fejeződött be a
honfoglalás.”
Sok évszázad múlva a pokoljárást ajánlja a dal annak, aki dudás
vagy bármi akar lenni az üveghegy-Magyarországon. Ahhoz, hogy
egyszer szoborként állhasson Gizella a királynék városában, meg
kellett élnie elhagyott népe gyermekként hallott meséjét, s
előszedni a kíséretként magával hozott német lovagok megrakta
iszákból a félretett csontdarabkákat és létrát hevenyészni ég és
föld között. A gyűjtött csontok, a bajor erdők vadjainak utolsó
tartozékai elfogytak, mire a csúcs alatt meg kellett állnia, az utolsó
lépcsőfokra már nem telt belőlük. „Ne kíméld magad!” – gondolja a
bajor Gizella, ezt mondta neki lelke vívódása közben a virágszülő
Szűzanya, és áll az utolsó lépcsőfok előtt, és megbontja a bajor
hajadonok ruháját összetartó zsebes bőrövet, ott a maguk
védelmére mindig hordott éles kis kés, és lekanyarítja egyik ujját, a
vér az üveghegyre forrasztja az utolsó lépcsőfokot, amely meg se
rezzen terhe alatt. Míg ráhág, körbetekinti a magyar földet, és
meglátja a fehér farkast, amelynek ezüst irhája levedlik. És áll a
parton ifjú Gizella bajor földről és ifjú István a magyarok közül, s
egyszerre mondják azt, ami kapcsolatukat indokolja és országuk
jövőjét megszabja, azt, ami egyikőjüknek sem anyanyelve, de úgy
idegen, hogy mégis ismerős: „Laudetur Iesus Christus, et salve, fili
principis Gesae, Stephane!” Még ki sejtené, szent lesz egykor, aki
válaszol; köszönti leendő feleségét István úr: „Salve, Filia regis
Henrici, Gisella, et laudetur Iesus Christus!”
Az üveghegy eltűnt, de itt marad a vér pirosa, a legendák fehére, a
holtaknak járó zöld babér. Neved ünnepén, szent király, István és a
bajor erdőkből hozzánk jött, szintén a választottak körébe tartozó
királyné asszonyunk, Gizella, terítsétek dúlt népünkre, lelkünk-
testeink nyomorára üdvösséges palástotokat!

Segíts, hogy méltósággal viseljük

A szent, aki valamikor azzá magasztosul, születésekor csaknem
mindig olyan, mint akinek nem adatott meg a kiválasztottság
kegyelme, de élete egy kiszámíthatatlan időben bekövetkező
napján hirtelen elkezd sugározni, mert betelik számára az idő:
felismeri, megfogalmazza és megvalósítja kora uralkodó eszméjét,
azaz kiszűri a világra annyira jellemző diszharmóniából ezt az
egyetlen szál vékonyka melódiát, amely eleinte csak az ő fülével
követhető, de amibe kapaszkodva bárki átívelhet azontúl élete
örvényein. Igen, a szent kezdetben csaknem olyan, mint
akármelyikünk, aztán mihelyt ráismer elhivatottságára, egyazon
pillanatban veszti el régi, és találja meg új önmagát. A gyermek
Ágoston numida-latin hazája koordinátái között ugyanúgy éli a
gonddal nevelt gyermekek életét, mint iskolatársai, s a babonás
emlékű, időközben újjáépített Karthágó közelében a helyi
mesevilág hőseit alakítja gondolatában, trójai háborút játszik, Dido
és Aeneas búra forduló idillje foglalkoztatja; első megnyilvánulásai
környezetének kisugárzásában akkori jelenének árny- és
fényjelzései. Később már semmiféle külső hatásra vagy jelzésre
nem lesz szüksége, mert önmagában jelképpé válik, ő lesz az
egyházatyák közt az Irgalom és az Idő doktora.
Hát Géza fejedelem fiának életét miféle paraméterek szabályozták,
mik lehettek az ő indulásának árny- és fényjáték-jelzései, s ha
játszott, ő ugyan mit játszhatott el? Világbíró Attilát; Bizáncban a
külföldieknek adható legnagyobb kitüntetést elnyert öregapját,
Lehel vezért, ahogy menetel, és aki közeledtére sikoltva szegeznek
be kaput, ablakot; vagy az adóbeszolgáltatók érkezését, amikor
apja elé öntik a kincseket, ő meg valami falikárpit mögül lesi,
milyen szorongva iparkodnak végezni megbízásukkal a követek, s
hogy inalnak a lovaikhoz, hogy minél hamarabb áttérhessenek a
gyepűn. Játszhatott mágikus vadászatot is, a kis íja elől menekülő
őz számára a mesék szarvasa volt, játszhatta, hogy ő is sámán, aki
azért még hallható volt tilalmas dalaival, csak ki kellett lesni, hová
húzódtak dobjaikkal, varázscsengőikkel az ősi hit közvetítői az ő
keménykezű apja elől. De játszhatott ezen a Karthágónál igazán
csak alig kevésbé legendás talajon római centuriót, aki Tiberius
felderítő katonája, játszhatott gétát, szarmata vezért, avar
fejedelmet, lehetett akár Kis Pipin, amint fáradt lovát a Tiszánál
itatja, hisz tanulta már Nagy Károlyt a sok minden között, amire
San Severino grófja oktatta, s ugyancsak felmérte és megjegyezte
Charlemagne sziluettjét. Vajk-István születése idején
elképzelhetetlenül tarka és számtalan emlékszilánk villogott a múlt
végtelen folyama fövenyes fenekén, s persze az elhagyott és a lábát
éppen megszilárdítani akaró Új összeütközéseinek szikraesőjében
még vadak, elsődlegesek az indulatok. Hol még időben-térben
valamikori famíliája ezüstalázatú Margitja, a rózsák szakadt
köntösű úrnője, Erzsébet, akár saját Imre fia vagy a lovagok
lovagja, Szent László?
Ami van, az a sajátságos jelen, amely egyelőre még nehezen
formálódik, de már ígéri a jövendőt, Vajk-István szellemi dajkáit két
réteg adhatta, az anyaszentegyház és a nemzeti múltat apáról fiúra
hagyományozó veteránok, s ha San Severino grófja, a nevelője, az
édes Jézus sebeire utal, a hajdani nagy sereg sokat próbált
katonája szemkápráztató diadalokról és iszonyatos
hadiélményekről beszél, gyászmagyarkák orra-füle csonkját
mutatja, s ha Isten szolgája Jeruzsálem irgalmatlanságát rögzíti a
friss gyermektudatban, a kivénhedt magyar a bajor Henrik
vérszomjáról beszél, s más síkon ugyan és más harmonikus-
diszharmonikus felhangok háttérzenéje mellett fáj a fiúnak mindkét
szenvedés. Vajk-István megkönnyezi a Lech-mezei csatát, meg a
szenteket, mártírokat, hitvallókat megpróbáltatásaik idején, de
megrendül, ha hallja, hogy Arles-ban magyar hadifoglyok keltek el
a nemzetközi rabszolgapiacon, és Regensburgban az ellenség olyan
felületesen temette maguk megásta sírjaikba a foglyul ejtetteket,
hogy nemigen pazarolt rájuk nyilat, még életükben rájuk hányta a
földet. Két melódia felesel egymással a gyermek gondolatai között,
a gregorián, amely úgy dicséri a Teremtőt, hogy nemcsak
elfogadja, de természetes állapotnak érzi a szenvedést, s a hősi
énekek diadal- vagy gyászrögzítő pentatonja, siratjuk Krisztus
sebeit, de azért nagy dicsőség, hogy álltunk valamikor a nagy
tengerek partján, megvertük Berengár királyt, lovaink a Monte
Cassino tetejéről bámulták Itáliát, és északtól délig, és szinte
mindenhol, ahová szem ellátott, rettegtek tőlünk a soktornyú
városok, és adta adóját Bizánc, és a frank föld, és Provence, és
Vestfália, Brémától Szicíliáig nem volt, aki ne ismerte volna a
nevünket. Amíg a fejedelem fia gyermek, természetes, hogy a
zsákmányszerző hadjáratok, a hajdani vérben gázoló híres sereg
vonulása hősi kalandsorozattá nemesedik tapasztalatlan szívében,
a felperzselt városok felett kanyargó füst ügyes hadicsínyt igazol
vissza, hogyne hinné egy már két hazát veszített nép végre ebben a
véglegesnek ígérkező új földrajzi egységben született gyermeke,
hogy logikus múltunk minden mozzanata, hogy jogunk volt kicsit
megpihenni, jobban élni, meggazdagodni, tekintélyt szerezni a
világ népei közt.
Mit érezhetett, amikor már elég érett volt arra, hogy San Severino
grófja kimondja a varázsmondatot, apja úgy döntött, vezesse ki a
legendák ködéből, s erősödő markával húzza meg a határvonalat
realitás és irrealitás között. Mikor értette meg, mert hiszen hamar
megértette, hogy nem cifra kardot, ékességet, templomi kincset
kellett volna szerezniük odakintről, hanem olyan fogalmakat,
amelyeket a nevelője így tanít: elvont főnevek, s amelyek apja és a
nevelő előadásában olyan elképesztően egyszerűvé és olyan
hallatlanul nehezen megvalósíthatóvá lényegülnek. Nem kincs
kellett volna, de tapasztalat, nem villogó drágakő, hanem villogó
tartalmú betűegységek: nemcsak a nemzeten belüli, a nemzetek
közti érintkezést is szabályozó jog, kiforgathatatlan, kivédhetetlen
törvény, alkotmány, államszerkezet, a döntés tekintélye és az
önként vállalt magán- és közéleti kötelmek. A mérleg, amely okos
feje rendszerezését szabályozta, sokáig nem lehetett nyugalmi
állapotban: Vajk-István keresztény-magyar volt, s a második szó a
mi hazánkban majdnem szintén vallás. A végleges helyfoglalást
alighanem valami soha előre ki nem számítható mozzanat döntötte
el, a sok lecke között egy voltaképpen szándéktalanul, inkább a
teljesség kedvéért közölt adat, amikor San Severino grófja, a
nevelő nemcsak a kötelező anyagot ismertette, hanem
elkalandozott a bizarr mondák irányába, és nyilván percig se
gondolva, milyen sokkélmény érheti azt, aki őseiről ez a sajátos
pogány legenda szól, elmondta a gyermeknek a frank szágát,
Hongre óriás meséjét.
Hogy hol volt-van, hol nem volt-nincs, élt egy vagy akár ma is él
egy, a frankok és más európai népek képzeletében létező emberevő
óriás, aki legszívesebben csecsemőkkel táplálkozik, óriási száján
folyton vér csorog, sok singnyi a körme, a kapófogai; ismeretlen
számára a kímélet, de hiszen se nem ember, se nem állat, irtózatos
csodalény, kitől is a háromlényű Isten szabadítsa a jó lelkeket,
Hongre, az iszonyat, harctéri, rothadó tetemek és az alirunák
nászából született, neve hallatára jobban bereteszelnek ajtót-
ablakot Európában. Hongre óriás, még kimondani se jó a nevét,
pedig a Hungarus szóból ferdítette a frank száj a szágájában,
borzasztó, miféle kép maradhatott rólunk, mondhatta a nevelő,
hogy ilyen arcot rajzolt nekünk a harag, a kifosztottság, a
fenyegetettség, a félelem. Hongre alakjára Vajk-Istvánnak, Géza
fejedelem fiának a lelkében csak egy válasz felelhetett: elfelejteni
és elfelejtetni, a torzított Hungarus névnek visszaadni nemes
csengését, vagy ha még nincs, hát megszerezni, de eltüntetni
emléke leheletét is annak a szörnyetegnek, akitől retteg és
iszonyodik a világ, és létrehozni az Európába nemhogy beleillő, de
tőle elválaszthatatlan, a közös kincset együtt gyarapító, a közös
morált együtt emelő, immár örök polgárjogot kivívott,
engesztelésül a múltakért, ezt a földrészt egész történelme alatt
saját vérével védelmező Hungáriát. És mert a háromlényű, de
egylényegű Isten érzékenyebb az irgalomra, mint az örök
büntetésre, kellett lennie az ifjú Vajk-István életében egyetlen
pillanatnak, amelyről maga is azonnal tudta, nem lehet más, csak
látomás: más szemének érzékelhetetlenül, de számára jól láthatóan
meghasadt felette a boltozat, és feltárult az ég, látott óriási
templomokat, és nagy világi épületeket, és sok monostort, és
kanyargó, ápolt szőlővesszőt, meg búzamezőket, és látott egy ősz,
éltes, gond megviselte férfit, aki király lehetett, mert korona volt a
fején, mögötte a szentek dicsfénysugárzása, és kettős keresztet
tartott a látomás, és előrelépő lába alatt valami iszonyat hevert, de
holtan, igen, holtabb már nem is lehetett az ördögarcú valami,
aminek nem tudta a nevét, és aztán összezárultak a falak, és István
úr, magyarok még nem megkoronázott, de már a nagy napot váró
jövendő királya csak azt tudta, az ég valami rendkívüli élménnyel
tisztelte meg, s fogalma sincs róla, hogy a halott Hongrét látta, s az
éltes és törődött férfi ő maga lesz valamikor, és nevének ünnepén,
merthogy felekezeteken felüli, minden magyar, de minden európai
számára is számon tartandó király, nálunk és nekünk a legnagyobb,
érte szólnak a harangok tornyokban és szívekben.
Urunk, Szent István, fejezd be, amit kezdtél, te igazítottad rá a
lábunkat Európa országútjára, s ami történt, pozitív és jó, emiatt
magasztal téged ez a gondjai közül minden viszontagság viharában
hozzád fohászkodó nemzet. Urunk, ha megkezded velünk az
európai utat, te légy a vezetőnk, és fejezd be a művedet az örök
szilárdulás pillanatában. Te mindent tudsz, azt is, hogy
valahányszor elfordultunk Európától, nem a mi szándékunk volt,
léptek velünk, szent király, mint a bábokkal, a második világháború
után sem mi zártuk magunkra önszántunkból a határokat,
egyszerűen becsuktak bennünket, és rácson át néztünk a szabad
nemzetek felé. Urunk, ne hagyd soha többé feltámadni Hongre
emlékét, romolhatatlan jobbod erejét meg ne vond tőlünk, mert
soha ekkora szükség nem volt az erejére, hogy a legendák ködéből
megint kitaláljunk a realitás biztonságába. Nem könnyű nekünk,
István úr, segíts, hogy méltósággal viseljük, amit felelősségben és
lemondásban ránk boltozott az újjáalakulás.
Urunk, Szent István király, a múlt, a jelen, jövő ismerője. Ugye,
nem felejted el, hogy nemcsak hogy nem mi zártuk be a határokat
Európa felé, de elsők voltunk, mikor fel kellett nyitni a sövényt és
nem csak magunknak nyitottunk vissza rést az életbe. Minden
felekezet királya, magyari Szent István, segítsd hazádat,
Magyarországot!

A karácsony tartozékai

A karácsony tartozékai
A szomszéd a fasorban szaporázta a léptét, száll a hangja a
Wallenberg-emlékműnél, miféle titokzatos indíttatás bírta rá az
ilyesmit eldöntőket, hogy a János Kórház és Budagyöngye között
immár nem engedi megállni az ötvenhatos buszt, eddig csak a
huszonkettest nem engedte. Hogy egész életében gyalog járjon a
lazán vagy egyáltalán fel sem sepert ösvényen kezében szatyorral,
karján kosár! Nem békél a méltatlankodó, hallom, sorolja a vádat,
ilyenkor szoktak effajta ötletek a hatóság eszébe jutni, mikor úgyis
előre dolgozik az ember, az ünnepet, ha kormos is és szegényes az
idén, mindenképpen meg kell tartani, annak meg nem egyszerű
összegyűjteni a kellékeit.
Ballagok a nyomában, megmarad gondolataim közt a szó: kellék.
Én másképpen fordítottam a thing-et, tartozéknak, az amerikai
költő, az áldott emlékű, nekünk magyaroknak olyan hallatlanul
sokat segített Paul Engle-nek a versében, The Things of Christmas,
az én magyarításomban a karácsony tartozékai. A szó mindenestül
visszahozza elém a költőt, még külsejét is, szálas, szikár testét, ő
volt a Nemzetközi Íróközösség programigazgatója, ott éltünk bűvös
körében a világ minden tájáról meghívott költők, írók, mellettem az
abesszin, az abesszin mellett a japán, a japán mellett az erdélyi
szász, a székely, a román, ott a csehszlovák és a görög – ki tudná
felsorolni, mekkora volt csodálatos együttese a közép-amerikai
Iowában, a Wapsipinicon mentén, ki feledhetné el, mint szállt
lobogó sörénye a csolnakon, amelyen a Mississippin szállította
„népe” töredékét, nevetett és énekelt. Költő-programigazgató egy
írói programban nem akármilyen élmény, ezért tér vissza most a
halhatatlanságból pár éve elszállt kedves alakja, s mert valóban
közel az ünnep, ezért hozza magával az imént hallott szó híres
karácsonyi versét, a Tartozékokat.
A Megváltó születéséről szóló vers millió van a világon, de ez a
jambikus, keresztrímes, kilenc kis részre tagolt biblikus látomás
valóban egyedi. A költemény voltaképpen parányi monodráma sok
szereplővel, az emberek mellett állatok, sőt tárgyak is szerepet
kapnak, mindenkit elénk állít mindazzal együtt, ami együttesen
alkotja majd az emberiség sorsát megváltoztató Nativitást. Ott van
a szent újszülött mellett egy közkatona, alighanem Cirenius szír
helytartó ezredéből, ott Heródes király, ott a fürösztővíz, a
csecsemőt védő pólyaruhák, a szalma, amely szentestén eszmél rá,
milyen, az örökkévalóságig érvényes funkciót kapott. És persze az
állatok is, a bámuló ökör, a fürgeeszű kecske s a Mária szent terhét
Betlehemig hozott, immár pihenő szamár az indokolatlanul-
indokoltan váratlanul felsugárzó szokatlan világításban. Isten fia
látszatra minden újszülött fejével azonos külsejű burka mögött
gondolatok vihara, a gyermek valahol tudja, érzi önmaga
kettősségét, amely máris egyazon egység, az vagyok, aki vagyok,
de több vagyok, mint ami vagyok, rezeg a gondolatsugár s vált
ereje és élessége az áramhoz hasonló megszakadó és tovaillanó
surranással, van égi apám, van földi apám, és a csillagok ígértek
nekem valamit, csak nem tudom, mi az, és amíg el nem jön az
ideje, hogy megtudjam, sejteni sem kívánom, de hiszen nem is
szabad, szeretnék gyermek lenni, kutyával játszani, valami padlón,
amelyen forgács van és lécdarabok és szögek. A boldogságos
biópia beleillik az üdvtörténet jellegébe, de Paul Engle tágította a
kört, mellészinkronizálta a nyugtalan Heródes királyt, akinek
ugyanebben az órában kínos és nyugtalanító gondolatok zavarják a
maga köré parancsolt csendet, még igazán csak az hiányzott, hogy
a jósoktól kapott megalázó és kínzó jelentést vadidegen
szaktekintélyek, külföldi tudósok igazolják vissza. Már látja, nem
tudja elkerülni, hogy gyilkossá váljék, még szerencse, hogy
megtalálja a kiirtandó gyerekek ártatlan vérére a megnyugtató
magyarázatot, Róma békéje forog kockán, mit tehet arról, hogy
időnként hóhérságra kényszerül egy szegény, kiszolgáltatott
tetrarcha, egy király. Engle külön remeklése a legionárius, aki
adószedés-ellenőrzésre érkezett ezen a napon Betlehembe, fázik a
katona, fájó lábát tapogatja, s elmélkedik, de kutya élet ez, s úgy
mellesleg átfut az agyán, mintha hallotta volna, hogy „valami nő
megszült az éjjel itt”. A versszakon váratlan árnyék: egyszer majd
áll katona az újszülött mellett, mikor azt éppen keresztre feszítik, s
a dárda, amelyre a legionárius olyan büszke, mint Róma anya
védelmezőjére, behatol a szent bordák közé.
Kellék a minidrámában a király, a katona, azok az állatok is, a
szamár fontosságát a művészettörténet mindig számon tartotta, de
Engle színpadán a gyakran bujának csúfolt kecskebak is felfogja a
nagy pillanatot, hogy közös levegőt szívhat a titokzatos kis lénnyel
a jászolban, s az ökör ormótlan valóján átjár a reszketés; az ökör
ismer gazdát, sőt csak gazdát ismer, de ezek nem gazdák, olyan
emberek, akik körül valami sose látott fény dereng. Izgalmában
hirtelen szomjúság fogja el, s mikor a trágyás sarokban
szégyenkező vödörbe kóstol, életében először érzi a patakvíz
édességét. Nemcsak a vödörben talált folyadék jelzi a megváltást,
de a csecsemő testét érő első fürdetővíz is, megdicsőül Betlehem
kútja, ahogy megdicsőül a pólyarongy, amely felismeri saját
örökkévalóságát és megérzi, valahányszor a földön leesik a hó,
mindig ő, a pólyaruha jelzi, megvédte a tél hidegétől a világot védő
Isten gyermekét. Engle legmeghatóbb felismerése a szalma
megdicsőítése, amelynek élete kurta, sarlóval, cséppel végeznek
vele, aztán csűrbe kerül, amely csupa sár, jószágok fekhelye lesz,
megtiport, elszennyezett, állat gyomrába is kerülhet, ha elfogyott a
takarmány. Ezen az éjjelen Engle tolla nyomán láng csap belőle,
szikrázik a jászol mélyén, a Megváltó születésének méltósága
mindörökké arany csodává avatja a szalmát, amely egy hajdanvaló
jászolt puhára bélelt.
Engle versét iskolai műsorokban hasznosan alkalmazhatná minden
nevelő, egyetlen helyszínes, igényes, sok szereplős misztérium. A
Megváltó megszületik és nézi őt az is, aki nem látja, a császár, a
katona, és élete első áldásait születése pillanatában szétszórja már,
mert megdicsőülnek az embernek szolgáló szelíd állatok, a
megalázott szalma és a kihasznált víz, a foszlott, szegény emberek
gyerekére való pólyarongy.
Engle boltozatos verset írt, a Születést sziklafélkörbe szorította, a
távolban a szélben meginog a király koronája és a katona
lándzsája, pedig csak nagy messziről angyalok énekelnek.

Krisztus urunknak áldott születésén

…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek
rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt
daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor
koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt
láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded
köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és
elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a
szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő
gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki
ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény
élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről
a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is
érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát,
arany könnyeket hullatott.
Hol a mi bűnbánatunk?
Ki süti le a szemét saját tettei következményei miatt? Mi csak
vádolni tudunk, panaszkodni, elvetni a nem mimagunktól származó
javaslatot, a ránk szakadt financiális lehetetlenülés keserves
időszakában dehogy kapunk a paradicsombeli emlékfoszlány után:
testvérek voltunk valaha valamennyien, hogyan lehetnénk egymás
ellenségei? Ne keressük ki a rég elavult kelléktárból a magyar átok
újra kasírozott kellékét, mert megtagadtunk egy nagy esztergomi
érseket és egy nagy erdélyi fejedelmet: Pázmány, a katolikus,
Bethlen, a kálvinista nem liturgián és dogmatikán vitatkoztak,
amely természetesen eltért itt is, ott is, hanem azt keresték, ami
igazán életbevágóan fontos, a megoldást, és a célkeresztben nem
hitvita állott, hanem török és osztrák csapatok, s az ingoványon
átvezetendő ország. Egyházaink rég tudják, gyakorolják is az
ökumenét, az állam mért nem tanulja meg a módszereiket? A tévé
képernyőjén egy-egy parlamenti közvetítés bús szilveszteri
kabaréhoz hasonlít, fújjuk a Himnuszt, a Szózatot, de
mondanivalóját, üzenetét nem elemezzük végig, érvelésünk éppoly
szegényes, mint soványka: vállalnunk kell a göröngyös utat, míg
végleg felzárkózhatunk a nagyvilág népeihez. Szállnak a frázisok, a
vezető valahánya mind misszionárius és mind elfelejti, a következő
ezredévbe pár kurta év telik, és átlépünk, s ugyan miféle
szándékkal és céllal? A zászlót látni, azt lengetik buzgón, de mi van
a zászló mögött azon kívül, hogy legjobb önmagára eszméljen a
polgár, mert így illik ez Árpád nemzetéhez? Nemes a magaslat,
amely felé kapaszkodunk, segítsük útjában a hazát.
Mikor nem segítettük? Mikor nem adtunk akár a semmiből, mikor
nem vállaltunk küzdelmet, nyomort? S főleg mikor nem adtunk?
Ötvenhat emlékét az én nemzedékem úgy őrzi, mint Szent István
palástját, mert érdemes volt meghalni érte, tiszta volt, szent, és ki
meri kétségbe vonni, lemondani tudásunk végtelenségét, mikor
nem húztuk le az egyetlen ingünket, ha úgy kérték, és olyanok
kérték, akik részint számoltak nemzetünk karakterével, részint a
hazát akarták megmenteni, nem privát rögeszméiket. Már
elfelejtettük, vagy nem is tanítjuk, hogy közeledett népünkhöz
Rákóczi vagy Kossuth, mekkora tisztelettel és szinte bűntudattal
azok miatt a testi, anyagi szenvedések miatt, amelyeket politikájuk
az egyénekre hozni fog?
De ki tiszteli ma bennünk az adóval agyonnyúzott polgárt, akivel
úgy bánnak, hogy eleve nem bíznak benne, s mert van a világon
tolvaj és csaló, mindannyiunk a megszégyenítő gyanakvás árnya
alatt bolyongunk. Mammon, a pénz istene isteni derűvel nézi, hogy
csikarják ki a félig éhen halt, beteg, vén nyugdíjas kezéből az
utolsó garasát, és közben szállnak, és köddé, és nem a haza javára
foszlanak, tűnnek el a milliárdok. Hogy merjünk a szent jászol elé
térdelni, mikor az illetékeseknek nem jut eszükbe, ami a legenda
farkasának, megkövetni bennünket, mert van miért.

Az emberek tetszése
Minden körkérdésre kívánt válasz adásakor elfog a természetes
félelem, a tőlem voltaképpen idegen műfajban dolgozó kétsége, el
tudom-e végezni a feladatot úgy, ahogy szeretném: szépíró vagyok,
üzeneteim majdnem rejtjelesek a próza sorai közt, a körkérdés
direkt fogalmazást igényel. De Isten talán megadja nekem ha nem
is a Háromkirályok bölcsességét, de a csordapásztorok alázatát.
Alázat nélkül ne dolgozzék az író, különben megcsalja a
szemmértéke.
Szívesen elkerülném az evidenciákat, de lehetetlen: nyilván nem az
én felfedezésem, hogy a hit nem egyike a keresztelő kellékeinek,
nem jár együtt a szertartással. A hit Isten ajándéka, egyfajta
kegyelem, aki megkapta, naponta köszönje meg, mert oszlopot
nyert megroskadó háta mögé, az oroszlán fogai közt a megnyíló ég
bizonyosságát, a temetéseken elhangzó biztatás lélegzetével, szíve
verésével hitelesített szövegét, amelyben egyik felekezet azt ígéri a
síró családtagoknak, hogy eltávozott kedvesük aznap már az
egykor nyomorúságos sorsú Lázárral együtt figyeli az új dimenziók
titkait, a másik belekiáltja a frissen ásott gödörbe, hogy immár
nincsen szíve félelmére, hogy megnézze sírja fenekét, mert tudja
Krisztus révén, mi válik a holtak porából. Igen, a hit kegyelem, s
hiánya nem bűn: személyes veszteség, az érintett tragédiája, akkor
is, ha az saját hit nélküli létét egyfajta filozófiának tekinti, és a tény
negatívumát pozitívumként érzékeli. A hívő nem büszkélkedhetik
azzal, amit Istentől kapott, és kárhozatra sem küldheti gondolatban
tüstént azt, aki háta mögül hiányzik a támasz: Isten mérlege
csillagok között mér, élt már közöttünk ateista, aki olyan
természetességgel gyakorolta a hívők számára isteni parancsolatok
által előírt kötelességeket, mint a legigazabb keresztény, s láttunk
már napi gyónó-áldozó, vagy bibliáját percenként felnyitó
egyháztagot, aki vallásosságáról önmaga sem sejtette, hogy
egyfajta beidegzés, megszokás, formalizmus, de mélység,
kiterjedés és a nélkül a gyermeki bizalom nélkül, amely
segítségével kétely és aggodalom megszűnik, s a lélek a hazatalált
gyermek boldog természetességével megtalálja helyét a szentek
egyességében.
Hívő-hitetlen, ilyen meg olyan, más-más felségjellel temploma
tornyán vagy éppen, mert nem hisz, gyülekezeti hely nélkül:
valamiben mégiscsak egyek vagyunk mi, közös nemzet-édesanyánk
gyermekei: magyarok. Ami elválaszt, kisebb fajsúlyú, mint ami
összeköt, kényes kérdéseink Isten tenyerében, megoldatja velünk,
amikor akarja, az Égnek mennyei a munkaterve. A középkorból
mindenesetre kisegített bennünket a végre véglegesnek ígérkező
tolerancia: Bocskai úr, ha feltámadna, legalább akkorát
csodálkoznék ökumenikus világunkon, mint Kassa hajdani katolikus
püspöke a Kassai Vértanúk korában, de mert a félelmes indulatok
mögött mindkét oldalon rosszul értelmezett istenhit állt, nyilván
tudomásul vennék, hogy ezentúl Isten gondolkozik helyettünk, aki
mégiscsak legjobban tudja, múlhatik-e testvér mivoltunk átélése
dogmatikai vagy liturgiai ellentéteken, hiszen a teológia e szent
leányai zsinatokon születtek. Egy bizonyos, odáig eljutottunk, hogy
nem képzeljük azt: Pázmány kardinális elfeledkezett saját
vallásáról, mikor Bethlen Gáborral nem azt vitatta, ugyan Erdély
fejedelme miért nem éli át az ő hitével azonos módon a
transsubstantiatiót, sem azt, hogy Bethlen kálvinista vallásának
pajzsán sem támadt repedés, mert nem próbálta Magyarország
prímását meggyőzni arról, a preaedestinatio értelmében
fogantatásunk percében eldőlt már üdvözülésünk vagy kárhozatra
jutásunk. Ma már olyan világosan látjuk, mi történhetett, mi
történt: egy politikai válsághelyzetben két nem egyforma gyakorlat
szerint, de istenhívő férfi egymásra nézett, és egyszerre mondták
ki a nehézségeken átívelő híd lehetőségének és a túlélés
reményének nemzeti-hierarchikus alapszavait: édes hazánk. Ha ez
a szellemi szövetségkötés nem volt abban az időben európai
pillanat, akkor Árpád át se kelt a Vereckei-hágón és Szent István fel
se vette a keresztséget.
Nem féltem az Egyházat a pluralizmusban, több okból nem teszem.
Nem először van ilyen helyzetben, s mindenkori magatartási
modellje azt mutatja, hogy természetesen nem hibahányad nélkül,
olykor mártírok, hitvallók élete felajánlásával, de előbb-utóbb
sikerült a legjobb korszellemnek megfelelő egyensúlyhelyzetet
biztosítania, és sosem cáfolt rá az Aranyszájúra, aki
megfogalmazásában mindig fulget, bármi momentán veszedelem
fordulna is ellene. Hogyan félthetném a demokráciában, amikor
éppen adni akar? A marxizmus nem fogalmaztatott és nem tanított
hit- és erkölcstant, most az Egyházra vár, pontosabban az
Egyházakra, hogy pótolják ezt a hiányt, és a tektonikus mozgások
lecsendesülése után átadják az állampolgároknak az emberi
együttes normatív szabályait, a Hegyi beszéd univerzális,
felekezeteken kívüliek zavart, tanácstalan, boldogtalan szívének is
gyógyszer felismeréseit, a Miatyánknak, ha valaki mást, többet
vonakodnék elfogadni belőle, hát a mindennapi kenyeret kérő vagy
a baj elhárítását óhajtó mondatait és a Tízparancsolat
kívánalmainak zömét, melyek teljesítésére a vallástalan is
világnézete sérülése nélkül vállalkozhatik, sőt vállalkoznia kell, ha
tiszteli országa törvényes rendjét. Az állam csak megköszönheti, ha
egykor majd funkcióba kerülő polgárai már a gyerekkortól kezdve
tudják, hogy ölni tilos, hogy az öregek tisztelete nem
szentimentális frázis, hanem a jövő biztosítéka azok
tapasztalatainak felhasználásával, akik életük folyamán hol
áldozók, hol áldozatok voltak, vagy hogy nem érdemes aprópénzre
vagy mocsokra váltani a szerelmet, hogy a hűség nem ábránd, és
egy valóban morális bázisú társadalomban senki se tesz hazug
tanúbizonyságot, nem indít látszatpereket, és a lopás köztörvényes
bűntett. E normák vállalásához igazán nem kell még valamelyik
felekezet tagjának se lenni, csak olyan magyarnak, aki felméri
állampolgársága etikai követelményeit, és nemcsak kapni kíván az
országtól, de adni is a nemzetnek.
Advent van, mindjárt itt az ünnep, hadd küldjek ajándékot: az
Aquinói imáját. Nem a teljes szöveget, csak azt a részt, amelyről
úgy érzem, elmondhatja az is, aki nem él hitben, talán segít
oszlatni a homályt. „Csak azon iparkodjam, hogy kedves legyek
előtted, ha mindjárt az emberek tetszésétől fosztatnám is meg.”
Ezt a mondatot küldöm a Vigília munkatársainak és olvasóinak, aki
hívő, olvassa úgy, hogy az „iparkodjam” szó után gondolja azt:
Istenem, aki nem kapta meg a hit kegyelmét, pótolja annak a
nevével, aki szentségét ő se vonhatja kétségbe, pótolja azzal:
Magyarország. Mert mindig ott buktunk térdre, ahol nem Istent
vagy az Országot figyeltük, hanem az emberek tetszését. Mindegy,
mi miatt, hol gyávaságból, hol haszonlesésből, hol érdekből, de
csak ez volt a fontos: az emberek tetszése. És az Istené? És a
hazánké, az egyetlen platformé, amely minden pártnak közös
kincse, ahol egyazon erdő fájából ácsolnak bölcsőt és koporsót?

Kirje, kirje, kisdedecske

A hajdani Római Birodalom Júdea tartományában, ahol a betlehemi
hercegecske világra jött a szent jóslatok és prófétai jövendölések
igénye szerint, nagy gonddal előkészítették a legnagyobb
misztériumdráma földi színpadát, az üdvtörténet láthatatlan
rendezője a legváratlanabb, társadalmi értékelésükben legelütőbb
statisztákat tömörítette a Kisded köré, mágusokat,
csordapásztorokat, angyalokat, reflektorként felettük ott szikrázott
az uszályfarkú üstökös. Az ország, amelyben az örömhír:
megszületett a Gyermek, felzengett, amelyben majd első botorkáló
kis lépteit teszi, sem földrajzi, sem történelmi tekintetben nem
akármilyen terület, a hercegecske legendák hazájában születik, s
beteljesít egy régi-régi jövendölést. Emberi életének megkezdődése
előtt, a világrajövetelét megelőző század csupa zűrzavar,
feszültségek és belső háborúk, csapások sorozata, a talaj síkos a
vértől, a társadalmi ellentétek összeütközésének szelében szinte
fákat csavar ki az indulat, az ország gazdasági helyzete se biztat
semmivel, az adó, amelyet a római megszállóknak fizetni kell, a
gazdagokat is érzékenyen érinti, a szegényeket reménytelen
nyomorba taszítja. A horizonton csak fellegek, az utcákon betegek,
nyomorékok, koldusok tántorognak, tanácstalan vagy nagyon is
öntudatos lázadók surrannak a hétköznapok sikátoraiban, valódi
hazafiak között haszonlesők és szemforgató tettetők, a világ színes
szőttes, de tragikus színekből. Jeruzsálem templomában, mint a
tartományban mindenütt, elvégzik a szent szertartásokat, de az
elnyomók emblémája, a sas, ott les az épületeken, s ha valaki el
próbálná felejteni, hogy a nép nem önálló közigazgatás alatt él,
helyzetük reális felismerését a római birodalmi jelvényekkel, római
mintára szervezett színi és gladiátori játékokkal a megalázottak
fölé rendelt prokurátor és az edomita kollaboráns, Heródes király
biztosítja. A megaláztatás és szenvedés nyugtalan légkörében
egyetlen fogódzó van a naponta újra megnyíló szakadék peremén,
a hit, amelyet a hajdani nagy királyok vallottak, látnokok és
próféták jeleztek, hogy eljön egyszer valaki az Úr nevében, és
megold mindent, vége lesz a rabszolgaságnak, minden
gyötrelemnek, elsődleges nincstelenségnek, a szenvedők és
jámborszívűek megdicsőülésének, a gonoszság az igazak lábához
kushad szégyenében, mert jön, jön a Messiás, a megváltó, és hozza
a politikai, gazdasági és morális győzelmet, a minden gondtól való
megszabadulást. Jóslatok, vágyak és élő hit hevítik Krisztus
születése táján Júdeát, az segít a szinte tűrhetetlen valóság
elviselésében, a jelszó remény és várakozás, mert egyszer minden
betelik majd ezen a tájon, a teokrata államrendszer, az igazságos
és kérlelhetetlen Úristen országa visszaáll, és olyan lesz, mint volt
az ősök idején, felragyog régi hatalmában. Az ország merő reszkető
várakozás, s az erő, amellyel az ígért Megváltó megérkezését
reméli, sajátságosan kettős; egyfelől a szépséges jövő reményével
mindent elviselhetővé szuggerál Júdeában, hiszen van mire
várniuk, másfelől örök lázadóvá hevíti a hittel: a gonosz álom
egyszer véget ér, és előttük van, akit a próféták megígértek. Mikor
aztán valóban megjelenik, csak az ellentétes pólusokon állók
ismernek rá, uralkodók, tudósok és a föld közelében, keserves
munkában élő együgyűek. Az angyali kórusra, amely fogadja, egy
másodpercre megáll forgásában a világ, és felfigyel: Hispániában
zavartan megfordul kerevetén egy kedvetlen kisfiú, akiből egyszer
majd egy sokat zaklatott országban kormányzó lesz Róma
képviseletében, a kilikiai Tharsusban meg egy posztókereskedő
gazdag házában egy kivételesen okos, akkor még Saul névre
hallgató fiúcska rezzen össze, honnan tudhatná, hogy a betlehemi
hercegecske világra jött, és épp az ő ajkára bízza majd üzenetét a
szeretet mindenható erejéről, sőt misszionáriust csinál belőle és
egy másik, később halásszá cseperedő fiatalból, akivel együtt lesz
életben, halálban, halhatatlanságban.
Csendes az éj a titokzatos csillag alatt, angyali szó jelöli ki a végső
győzelemig vezető út állomásait: dicsőség odafent és idelenn béke
és jóakarat. Szendereg az újszülött, anyja aggódva nézi, minden
más édesanyától különbözik ő, mint különbözött boldog titkának
megértése óta. Más ifjú szülő önfeledten boldog, ám a Szűz
szemében csodálatos csoda tudása, számára most kezdődik az
aggodalom, mi lesz az útja annak, aki csöpp talpain a csillagok
porával érkezett. Az apa is komoly, mélázó, tíz dolgos ujjában
eleven áram, ha a gyermekhez ér, mintha szelíd lángot érintene.
Hogyan nevelje, védje ezt a felfoghatatlan ajándékot, akit
megkapott – csak a csalók és dilettánsok magabiztosak, a
kiválasztott mindig érzi kiválasztottságának felelősségét. Persze
mindez még épp csak megkezdődik ezen az éjjelen, a megváltás
misztériumdrámájának piros a kezdete, még távol a lila halál és az
arany feltámadás. A csecsemő arcába szelíd lélegzetek legyeznek,
ez a földkerekség legvisszhangosabb és legcsendesebb éjszakája.
Pár év múlva kétezer éve, hogy megüli a keresztény világ ezt az
eseményt és utána mondja az angyaloknak: dicsőség, jóakarat és
béke.
Betlehemi hercegecske, az inkarnáció csodáját ünnepeljük
születésed napján, amelyen testté válik az Ige, harangjaink választ
zengenek a valamikori angyali kórusra, amelynek az eltelt
századok alatt mindegyik szavát megcsúfoltuk valamiképpen. Hát
elbékélt a háború, hát „bételt” a föld jóakarattal, és ki merjük
mondani, hogy a föld kerekén megvalósult az idegen emberi
méltóságát is tisztelő segíteni vágyás és türelem? A bibliai kufárok
csak minőségükben változtak, heroinnal várják gyermekeinket az
iskolakapuban, nem tevék viszik a fegyverszállítmányokat, hanem
különleges repülőgépek, nem próféták a jövendő jelzői, de
kártyavetők és horoszkópkészítők. Szekták bolyonganak saját
gubancaikba akadva, és mit tettünk az éggel, amely fellegei mögött
a keresztény világ teremtőjét hiszi, a fény, amely ránk zúdul
fentről, már nem becéz, de ölhet, megraboltuk az anyaföldet is,
amely megint csak vértől iszamós, amelyen tűnnek el a vizek és
haldokolnak az erdők. Hol a felebaráti szeretet a jóakarattal, hol a
békesség? A konferenciaasztaloknál kulturált politikusok kulturált
vagy kevésbé kulturált módon eszmét cserélnek, megkezdenek,
többnyire nem fejeznek be semmit, marad a pium desiderium, a
jámbor szándék, hogy minden jóra alakuljon, aztán valahogy sosem
alakul. Hogy van nekünk bátorságunk leülni az ünnepi asztalhoz,
mármint annak, akinek van ünnepi asztala, és azon étel, és a
szobája is fűthető, amikor, ha nem vagyunk süketek, hallanunk kell,
hogy az éhesek ennivalóért kiáltanak, az otthontalanok szállásért, a
folyton megújuló háborúkban ide-oda rángatott marionettek meg
azért, hogy a vezetők engedjék el már azt a zsinórt, amelyre
ismételhetetlen életüket kötötte ez az atomszülő, rettenetes
század. Már ég a negyedik adventi gyertyánk, kirje, kirje,
kisdedecske. Hallod, hogy sír a világbéke után? Mondd, hogy
lehetetlen elfogadnunk azt a rémképet, hogy nem vagyunk képesek
átlépni saját árnyékunkon, hiszen csak három elvont főnév
komolyan vételét kérné tőlünk a karácsony szelleme. Ne fogjunk
mindent a világtörténelemre, betlehemi herceg. Te tudod, hogy mi,
személyünkben és egyedeinkben vagyunk a világtörténelem.

Magánügy
 Lukács evangéliuma
Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig
kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani
vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart
lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az
emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is
tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak,
életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont
akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer
irgalmat, mint az igazság.
A családtalan ember ünnepének megvan az anatómiája, magam
alakítottam ki az elmúlt tizennégy esztendőben. Látszatra kívülem
színüres szobában ünnepre terítek, öt személyre rakom a
kellékeket a nyűhetetlen rumburgi vásznon. Anyám és
lánytestvérem, Edit terítéke mellett porcelán rózsabimbó,
borospohár csak a két férfi, apám és férjem tányérja mellé kerül
egy-egy aranyozott dióval. A terítékek közt égnek a gyertyák, az
adventi koszorúk, karácsony van, 1995 bizony könnyűnek nem
minősíthető karácsonya, a szobában én és négy halott. E nap
modellje, mióta eszemet tudom, mindig egyforma volt, annak a
jeleképpen, hogy ismét beköszöntött az ünnep, a családfő
felnyitotta a bibliát Lukács evangéliumánál, s eleinte az apám,
aztán a férjem felolvasta az ünnepindító szövegrészt. Most én állok
fel, én vagyok a családfő, én kezdem el felolvasni: Történt pedig
azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki:
írják össze az egész földet. És az első összeírás akkor történt,
mikor Szíriában Cirenius…
A láthatatlan gép gombját lenyomja az emlékezet, csattan a hang,
mint a lövés, „Könnyűnek nem minősíthető karácsony? – kérdezi
háttérfestésnek egy icipici hang –, bezzeg életed során csupa idilli
karácsonyod volt. Mindjárt az első, megérdemled, hogy
megmutassam, hogy fájjon végre, hisz eddig sosem elemezted, mit
érezhetett az a riadt férfi, aki téged világra imádkozott,
gyermekágyi lázban, önkívületben fekvő, téged táplálni nem tudó
anyád láttán, s milyen volt az ő születésed tizedik hetében immár
veled a karjában átélt karácsonya. Ordítottál, mert nem volt tej,
ordítottál, mert alig fűtöttek a szobában, ő meg, az apád, téged bal
karjában ölelve, jobbjával a bibliát lapozta fel, és ahogy az ő apja
tette, és annak az apja, és így tovább, visszafelé az időben, éhesen
méltatlankodó fejed fölött nyújtotta, amit erősítésül és tej helyett
abban a pillanatban adhatott neked, a megváltás ígéretét. Történt
pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”
A láthatatlan gép kezelhetetlen, nem tudom eltüntetni az első
világháború végének és a húszas éveknek nyomorát, nem a
betegséget, a feldarabolt ország felháborodott riadalmát; mikor a
kép vált, magától vált. Most éppen azt láthatom rajta, amit
Debrecenben már soha többé, a hajdani házat, ahol életünk folyt,
művelődési ház épült a helyére. Akkor, 1944-ben persze még
megvolt, azon a karácsonyon mi már túlestünk a megszállás
iszonyatán, házunkban oroszok laktak, egyetlen helyiség maradt
meg számunkra, a szüleim beágyaztak a katonák elől,
ágyneműhalmaz alatt próbálok levegőt szívni, anyám teljes súlyával
rajtam fekszik és szikrázik szeme zöld csillaga, mint a kölyküket
védő nagyvadaké. A lakás fűtetlen, hogy volna fa, valami ünnepi
kellék, hajdani szobámban ott az orosz nő, zenét hallgat
gramofonról, még nem aludt el, tehát bármi történik, nem
moccanhatok, lassan telik az idő a pállott tollak alatt, nagyon
lassan, aztán hallom a mozgást, apám felállt, s aztán felfogom,
miért, elővette a bibliát, mert karácsony estéje van és a megváltás
tényén nem módosít a megszállásé. A szokottnál emeltebb hangon
olvas, tudja, hogy arcomat párnák között egyengetem, hogy jobban
halljam. Hallom is: „Történt pedig azokban a napokban, hogy
Augustus császár…”
Kifogásoltad az idei karácsony minőségét? – szólal meg most Isten,
Isten, aki a szívemben lakik. – Hát figyelj jobban. Most jön sorra az
emlék, amely megtanít viszonyítani. Mikor születtél, végsőket
vonaglott az első világháború, 44-ben szuszogni se tudtál, mert el
kellett téged rejteni, 1950-ben, mikor mindketten elvesztettétek az
állásotokat, Szobotka nagycsarnoki árukihordó és rakodó lett, te
rengeteg szaladgálás után általános iskolai tanár, fényesebb volt az
a háttér, amelyből a te egymással boldog otthonod kiemelkedett?
Öt deka sajtod volt vacsorára, azt szeletelted, rágtátok, mert
kemény volt, s néztetek egymás szemébe, két osztályidegen
üldözött. Nyalogattad a sértés szúrta sebeidet, dehogy gondoltál te
Krisztusra, a férjed gondolt rá, s míg az orosz őrjáratok lőtték a
Vérmezőt időnként, volt ereje rád mosolyogni és fogta az Írást,
mert nálad százszor jobban élte, hogy az én igém erős, és csak
velem pántolható meg a sérült élet. Hallod még a hangját, ahogy
felolvas, és lánykori világodat is visszahozza, mindent visszahoz,
ami valaha drága volt az életedben: Történt pedig azokban a
napokban, hogy Augustus császár…
A gép, amely nem gép, nincs is, és úgy látom, hogy nem is látom,
megrántja a szintén láthatatlan szalagot. 1956 van, előttem a
rommá lőtt város, barátaimmal együtt érzékelem magamat, ahogy
a Vérmezőn ácsorgunk és cserélgetjük elrejtendő kéziratainkat.
Latolgatjuk, kinek nem író barátjánál lesz nagyobb biztonságban,
amit 48 és 56 között tilalom ellenére termeltünk, akinek van valami
nélkülözhető élelmiszere, vele adja a kézirattal, megosztjuk, kinek
mije van. Bámulom, milyen torz sapka van a fejemen, az egész
koponyám valahogy kisebb, aztán eszembe jut, mikor az orosz
katona belőtt az ablakon, ijedtemben a gyertyába hajoltam és
leégett féloldalt a hajam. Soká nem tart az ünnepi találkozásunk,
minden csoportosulás tilos, az íróké legkivált, most már
eltagadhatatlan, hogy a vulkán, ami kitört, sose tört volna ki, így,
ebben a formában, az írók segítsége nélkül, s a történelem úgy
összekalapálta az azonost akaró pár embert, hogy esztelen
luxuscselekedetként, de annyiszor összefutunk, ahányszor csak
lehet, egy család lettünk, ezt aztán ügyesen létrehozta a Párt.
Mennünk kell, iparkodik mindenki, mint hajdan az őskeresztények
Néró idején, ki-ki viszi a rábízott elrejtenivalót, még beszalad vele
a hűséges nem író civilhez, aki őrző dajkája lesz a betű-
csecsemőknek, míg világ szeme elé nem segíti őket a történelem.
Fa persze nincs, a gyertyával áramszünetre takarékoskodunk,
aztán végre kezdődhetik az ünnep, tarhonyás krumplit főztem, míg
figyelem, oda ne kapjon, az iskolában tanult mondatra gondolok: A
keresztények vére magvetés, a mártíroké is az, akkor ötvenhat
hősei se haltak meg hiába, lesz talán emberi lét Magyarországon.
Kezet mosok, megállok az asztalnál, a biblia megint a férjem
kezében: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus
császár rendeletet adott ki, írják… de az Úr angyala… és nagy
félelem vett erőt rajtuk.”
„A betlehemi pásztorok félelme nem volt akkora, mint a te
rettegésed” – szólt hozzám Isten, aki a szívemben lakik. Fut a
szalag, figyeljétek, ti most a földi időben 1971-et írtok, ott vagy,
odamentél karácsonyozni, ahová gyerekkorod óta vágytál, New
Yorkban vagy, a 47-ik utca sarkán, ott vacogsz az Edison Hotel
huszonnyolcadik emeletén. Egyedül vagy, egészen egyedül,
lebámulsz a karácsonyozó Manhattanre, előtted a szobor, s kicsit
jobbra tőled a Time Square, szállnak az ünnepi rakéták, minden
csillog, minden ujjong, minden csupa szín. Neked csilloghat a
csillogás, életed legfontosabb szereplője élethalálharcát vívja a
Szent Klára Kórházban, s az orvos nem biztatott semmivel, higgadt,
tárgyilagos együttérzéssel közölte: semmi garancia arra, hogy
megmarad. Sőt. Ezzel a sőttel élsz azóta, túl sokat, túl gyakran
ütött a férjedre a történelem ahhoz, hogy egyszer a központi
idegrendszere meg ne sokallja és azt ne mondja neki az
infarktussal, talán kellemesebb lesz megpihenni. Állsz, nézel le az
ablakban, most bezzeg van karácsonyfád, jóságos idegenek, friss
amerikai barátok küldték, csomagok is vannak az asztalon, fel se
bontod egyiket sem, kit érdekel más, mint ami kép kínoz, a Szent
Klára Kórház egyik ágya és rajta a beteg. Olyan vagy, mint egy
fekete Csipkerózsa, aki rémálomra ébred az áldott nyugalom után,
minden fordított az életben, maga az élet is, s mintha temetőbe
vittek volna Hófehérke meselovai a herceg palotája helyett.
Megszánlak, mert most valóban nyomorult vagy, nem hagylak
magadra, eszedbe juttatom anyád zöld, kölykét védő pillantását,
apád suta bal karján bőgő, éhes csecsemő-magaddal, azt is, mit
kell tenned karácsony estéjén még neked is, aki annyiszor
elfelejtesz engem, pedig a biblia egyik legizgalmasabb és
legjelentősebb szereplőjéről adták a nevedet a
keresztségben. Ding-dong-bell, jingle-bell ne arra figyelj, nézz
körül és gondolkozz, szenteste van, aki tenni szokta, nem teheti,
mert a halállal gyürkőzik éppen, mindig elviszed útra is, fogd a kis
újtestamentumot és tedd, amit nálatok ilyenkor szoktak, most te
vagy a családfő, apád-anyád a sírban, férjed a kórházi ágyon,
egyetlen stabilitás ingatag talpad alatt az evangélium. És
felhangzik a szöveg, lenn New York ünnepel, és szállnak a halk és
bizonytalan, a félelemtől megvacogó szavak: „Történt pedig
azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki…”
„Több karácsonyra való emlékezést nem engedek, most megállítom
az emlékezetedet – mondja Isten. – Annak a karácsonynak az órái,
mikor csakugyan elvesztetted, aki a legfontosabb személy volt az
életedben, maradjon az én titkom, meg a tiéd. Akkor nem kellett
figyelmeztetnelek semmire, egy fenyőtüske se volt a szobádban,
vacsorát se készítettél, nem volt egy üveggömböd, de álltál,
tisztességesen ünnepre öltözve, kezedben az evangéliummal, és
mint a kutya, aki felfogja, hogy se ház, se gazda, vinnyogva
közölted a szobában levő abszolút magánnyal, hogy Történt pedig
azokban a napokban, hogy Augtustus császár… A többi, ami azon
az éjjelen még történt, mondom, hogy tilalom alatt áll, azt már nem
engedem, hogy szembesítsék veled, hát ne fanyalogj az idei
karácsonyodon, mert fűtött szobában ülsz, emberi körülmények
között, van vacsorád, és annyi értelem azért van benned, hogy nem
kell arra figyelmeztesselek, millió és millió ember nyomorog, és
nálatok, magyaroknál százezrek vannak munka és karácsonyi
meleg nélkül, éppolyan hajléktalanul, ahogy valaha a Szűz. Ha
végigolvastad az üdvtörténetből, amit az ünnep rendje kijelöl,
imádkozz a hazádért, hogy a Kígyó kieressze síkos öleléséből, és
felejtse el a gyűlölnivalóját, mert mindaz, ami ezen a misztikus
éjszakán történt, a szeretet igényével megtörtént, és nem volt
benne bosszú és gyilkos indulat. Legyetek olyanok, mint a
csordapásztorok, akik hitük fényével beragyogták a mezőt, és a
világ boldogan énekelte az egyetlen reális irrealitás, az örök béke
himnuszát. 1995 »könnyűnek nem nevezhető« karácsonya –
mondtad. Megváltót küldtem hozzátok, mit kétségeskedel, minden
szakadékból kihoztalak téged is, a nemzetedet is. Fogd a bibliát, és
lépj az előtted lépettek nyomába. Halljam hát: És történt azokban a
napokban, hogy Augustus császár… S a többit bízd rám.
Augustinus szép szóra tanított benneteket, erre a szóra:
kegyelem.”
 Verának, Amerikába
Nem neheztelsz meg érte, ha megírom, mert te is tudod: mindenki
közül, akinek ajándékot szoktam küldeni Krisztus születése
ünnepén, te vagy a legnagyobb feladatot jelentő személy a baráti
körben. Próbáld csak végiggondolni, milyen nehéz olyan valakit
megajándékozni, aki bármit megvehet magának, amit megkíván, s
ez a bármi nem teszi, egyszerűen nem is teheti szegényebbé,
hiszen annyira gazdag. Az idén éppolyan szerencsém volt, mint
tavaly, mikor rátaláltam arra, amit kapni fogsz, s amiről azt
remélem, éppúgy hat majd Rád a Potomac folyó mentén, mint az
elmúlt évi küldemény, mert azt, ami szentestén ismét közel hozza
új otthonodhoz a feledhetetlen valamikorit, nem árulják odakinn se
boltokban, se vásáron. Tavaly három epizódot kaptál az 1878-as
szegedi nagy árvíz történetéből, azokat azzal a szöveggel
köszönted meg: berámázva ott lógnak a miniatűr emlékképek
tudatod csak a szülőföldre való emlékezésben megbonthatatlan
falán, ott szép kerek rámában a Párizsban élő jószívű úr zöld
papagája, amely a szalonba lépő vendégeket Szeged, Szeged
kiáltással fogadja, és minden látogató felé odacsörgeti a perselyt a
nyakában, ott az adat, a névsor a múlt század nyolcvanas éveinek
amerikai keresztnévregiszteréből: részvétből, együttérzésből
számtalan amerikai polgár adta szülővárosod szép nevét lányának
vagy fiának. A harmadik kerek képed az általad rekonstruált
portré, Anton Bierhuber frankfurti polgár képmása, aki szintén
nem akart kimaradni a világméretű jótékonysági akcióból, amely a
víz alá merült Szeged segítését felvállalta, s megírta a
polgármesternek, kezét és nevét ajánlja egy szegedi hajadonnak,
még nem házas, onnan fog nősülni, ezzel is enyhül legalább egy
család helyzete, gondja; így került Gyömbér Piroska Bierhuber úr
házába.
Karácsonyi szívvel fogadd azt is, amit az idén küldök, ott a Potomac
mentén nem éled, csak elképzelheted az itthoni levelek olvasása
közben, milyen nehéz esztendő ez az idei, s ki tudja, mivel vemhez
a ránk következő. Adja Isten, hogy az 1996-ban születendők csak a
csecsemők világköszöntő sírásával kerüljenek közénk, s ne nekünk
szökjön értük érzett súlyos felelősségünk tudatában könny a
szemünkbe. Íme az idei ajándékom, véletlenül bukkantam rá egy
Móra-kötetben, az író maga is hallotta a mesét, Kunágotán,
kalászszedő Mari néni mondta el néki, míg hazafelé lépegettek a
búzamező mellett egy alkonyaton.
A legenda úgy tudja, a jó Isten annak idején elfelejtett búzát
teremteni, s anélkül élt a világ, az emberek fakérget őröltek,
összeszedték, amit az erdő, mező termése kínált, magon éltek,
bogyókon, bizony, elszomorodtak a világra lenézve az arkangyalok.
Jelentették az Úrnak, odalenn nincs kenyér, csak az a rettenetes,
kéregből őrölt, erőt nem adó, ízetlen valami, az Úr elbúsult, adta
volna már a búzát is, de hát nem volt, s hogy mégis jusson valami a
lentieknek, azt parancsolta az angyaloknak, rázzák le a földre, ami
az abroszán morzsa maradt. Az angyalok leemelték a nagy abroszt
Isten asztaláról, lerázták a morzsákat, lett azokból valami búzaféle,
de olyan bánatos külsejű, olyan semmit sem érő, hogy az emberek
nem akarták elvetni se, megmunkálni se, ették tovább, amit a föld
ingyen adott, Isten morzsája ott maradt bevetetlen. Aztán
mégiscsak akadt egy testvérpár, két fivér, azok nézegették,
morzsolgatták a vetnivalót, végül mégis rászánták magukat a
munkára, mert hát a hitványnak ígérkező valami is Isten
küldeménye volt, hát elvetették és megmunkálták a földet, lett
termésük valamicske, jó nem volt, szép nem volt, alig hasonlított az
igazi búzához, de azért megőrölték, lett belőle kinek-kinek egy
zsákkal.
Épp, hogy a mérést elvégezték, aludni tértek, mozgolódni kezdett
az egyik fivér, fel is kelt, a felesége riadtan tudakolta, mit akar
ilyen későn odakinn, a fivér elmondta, mi űzte ki az ágyból, eszébe
jutott a testvére. Annak nincs senkije – mondta a feleségének –,
nekünk itt vannak a gyermekeink, mégiscsak van, aki segítsen az
életben, elfeleztem a búzám, elég nekünk a fél zsák, a másik felét
elviszem a testvéremnek. Az asszony nem bánta, nem sajnálta, még
szép szóval is megtetézte az ajándékot: Isten vigye jóra a jó
szándékot, kívánta. És ment a férje, hátán a fél zsák búzával, s
ahogy halad a testvére háza felé, lát valakit súly alatt görnyedezve
az ő szérűjük felé ballagni, hát a testvére jön vele szemben, s
ahogy a nagy távolságból is megismerik egymást, rákiált: nincsen
neki senkije, se felesége, se gyermeke, minek neki az a sok liszt,
amoda a fivérééknél sok a gyerek, az éhes száj. És álltak Isten ege
alatt és néztek egymásra, és egyforma két zsákban egyformán
megfelezett, csúnyácska búza lisztje, bizony, a kalász, amelyből
őrölték, nem volt szálas, a szem apró, nem dús, édes ízt ígérő, ám
az Úr lepillantva látta a zsákokat és a fivéreket és elmosolyodott,
és támasztott nagy vihart, amely szétfújta a földön a két fél zsák
tartalmát, s a magok maguktól földbe kerültek, előszálasodtak, lett
belőlük arany szép búzamező, büszke, gazdag aratást ígérő magok
özönével, és az Úr azt mondta odafenn: Áldott legyen, amit a
szeretet megszentelt.
Szegedinek születtél, az is maradsz holtig, s ahogy az évek telnek,
egyre több lesz a berámázott kerek képed tudatodnak azon a
ronthatatlan falmezején, ahol az emlékek élnek. Látod a fivéreket,
ahogy ki-ki viszi a maga szegénységét és összetalálkoznak a
holdfényben? Látod a kunágotai kalászszedő Mari nénit, aki mesél,
mesél, és száll a legenda a valódi búza teremtéséről és
születéséről, azaz a szeretetről, amelynek ünnepére postázni fogom
ezt a soha időszerűbb Móra-éneket a mindig szent búzamezőről?
Boldog ünnepet, Vera, gyújts fényt a minden feketén átívelő arany
szeretetért!

A nyúl
Gyönyörű nyúlfiguránk volt otthon, kétéves gyermeknél magasabb,
testesebb, délceg személy, ott állt a lomoskamrában állandóan
bevetésre készen, anyám örökségeként követte a famíliát még
dédanyám otthonából.
Illedelmes személy volt, ült szelíden a fenekén, mancsai közt barna
kosár, amelybe szégyenemre sose került édesség, apám nem tűrt
nyulat, csibét a húsvét kellékei között. Az Abigél intézetében
nagyhéten már nem volt tanítás, a megelőző hat nap bűnbánati
szakasznak számított, az oktatás hat napon át félórával később
kezdődött reggelente, tanítás előtt házi istentiszteleteket
tartottunk, úgynevezett csendes napokat, virágvasárnap az iskola
imatermében felvettük az úrvacsorát, s másnappal, a rá következő
hétfővel megkezdődött a kéthetes húsvéti vakáció.
Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám
bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet
olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát,
megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme
csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését,
bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem
kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem.
Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra
jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket,
aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött
leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején,
a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és
ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy
embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást,
s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi
napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét,
amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk
egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a
valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket
szerettünk.
Nyúlfészket sose csináltak nálunk, s mert csak apám szigora
tiltotta meg, és minden unokatestvéremnél járt a mitológiai állat,
ágaskodott bennem az indulat és megszületett a szándék, ha majd
máshol lakom és más körülmények között, a húsvéti nyúl méltó
szerephez jut az ünnepen, kiemelem megalázott helyzetéből. Már
aszszony voltam, a fővárosból jártunk haza ünnepelni, mikor
ráemlékeztem hajdani elhatározásomra, és megkérdeztem az
ebédnél, megkaphatom-e a nyulat a lomoskamrából, jöhet-e velünk
Pestre. A férjem búsan nézett, de nem tiltakozott – sose tiltakozott,
ha úgy érezte, valami örömtől fosztana meg engem. Tudtam, hogy
nem örül, csak nem próbálja kivédeni, a kerti törpéket is utálta.
Apám letette a kanalát, rám nézett. Zavarba hozott a tekintetével,
nem volt se megértő, se haragos, inkább szomorú.
– Mit akarsz a gipszfigurával, Magdolna?
Már hazudtam, pedig a templomból jöttünk, és megígértem
feloldozás előtt, hogy elkerülöm a vétket.
– Itt nem méltányolja senki. Elvinném mihozzánk.
– Egyszoba-főzőhelyiséges kastélyodba. Ott jobban érvényesül, mint
Debrecenben.
Az ördög, amelynek el kellett volna hagynia, ott állt mögöttem és
nevetett. Én nem nevettem. Ingerült lettem, ingerült fiatal asszony,
aki régen nem szorul atyai gyámságra.
– Ott érvényesül – nyomtam meg a helyhatározót. – Itt csak
szenved.
– Szenved? – kérdezte apám. – Ha ül békén és nem bántja és
kergeti senki, aligha teszi. Gondolkozik önmagán, mirajtunk, és
végre nem vállalja az általad nyilván eltervezett megalázást.
Bámultam apámra, és nem értettem. Anyám és a férjem bennünket
figyeltek, az egész olyan volt, mint egy parányi színdarab,
amelyhez szinkrontolmács kellett volna, senki sem azt mondta és
nem úgy mondta, amit valójában gondolt.
– Nem tudom, mikor és hol kezdődött el ez az illetlen móka –
folytatta apám –, de csak csináld, ha összefér a lelkiismereteddel,
hogy bohócot alakítasz Isten legbátrabb teremtményéből.
A nyúl, a gyávaság szimbóluma, mint Isten bátor teremtménye
egyszerűen abszurd állításnak hangzott. Én is letettem a kanalat,
és ránéztem apámra, állta a tekintetemet, úgy ültünk ott,
egymással szemközt, mint két lovag, akinek már a porondon
kapálnak a paripái.
– Nyúlfészket akarok csinálni – közöltem. Egy negyedszázad óta
becéztem a végre kimondott mondatot. – Nyúlfészket, mint mások.
– Mint mások – ismételte az apám, és akkor észrevettem, már nem
is haragos, csak szomorú. – Mint mások, nem mint mi. Hadd
alázzuk meg Isten boldogtalan kis teremtményét, aki évről évre
világra jön és zsigereiben és csontvelőjében hozza a rettegést, mert
a világ csupa vadász és csupa kutya és csupa átúszhatatlan folyó és
menekülés sincs és nincs az a nyúlüreg, amely garantált óvóhely,
mégis párosodik, mert ez a törvény, mégis évről évre újra kezdi.
Csinálj nyúlfészket neki, lányom, minden oka megvan a pántlikára
meg a gazdag kosárra. Egyetlen harapást nem tett egész életében
békén és félelem nélkül, egyetlen rettegő fülelés nélküli éjszakája
nem volt, Isten a nyulat nem békére és szórakoztatásra, hanem
példának teremtette.
Nagy csend volt nálunk, túlságosan nagy. Megint csak apám törte
meg.
– Ne alázd meg az ártatlanokat – mondta csöndesen. – Az élet rossz,
kegyetlen, igazságtalan, mégis élni kell és mégis gyönyörű. Tanuld
meg az ártatlan igazak törvényét, akik mindezt tudják, rettegnek
tőle, és elvállalják mégis.
Anyám ritka jó levest főzött, nem ment le a torkomon.
– Elviheted a nyulat – apám ismét felemelte a kanalát –, csak azt
nem tudom, lesz-e örömöd benne. Még nem volt meg a
szereposztás a te életedben sem. Isten dönt, ki lesz nyúl, ki lesz
vadász.
Akkor nem vittem el a nyulat, csak amikor apám halála után
hozzánk költöztettük anyámat, ott áll ma is nálam és két nagy füle
között tartja a múltamat, minden valamikor elhangzott szót.
Azóta Isten döntött, nyúl lettem, színüres üregben, és hány vadász
kergetett, hányféleképpen.
Sosem csináltam nyúlfészket. Soha.
 Firkálnánk, de senki magát
Régi, s nem csak tanulmányokban, szóban is kifejtett indokolású
vitám van Gyulai Pállal, aki komoly revízióra szorulna, éppen
önmaga hitele érdekében. Ha nem cáfoljuk meg ártatlan tévedéseit
vagy szándékos lakkozásait, odalesz felfedezéseinek, igazán
sorsfordító útjelző megállapításainak értéke. Gyulai újraértékelése
elkerülhetetlen. Hogy először hozzá fordulok a magyar írók anyagi
ellehetetlenülése tárgyában, az az imént jelzett fontos
megállapítások egyikének rögzítése: a Vörösmarty-monográfia
kilencedik fejezetéből idézem a következőket. A Gyulai rögzítette
esemény 1846-ban foglalkoztatta a közvéleményt, a következőkben
olvasható Petőfi-vers egy esztendővel később készült, Gyulai
helyzetelemzésére és Petőfi csillapíthatatlan felháborodására még
mondhatnók, hogy a Hitel ébresztgette nemzet még legjelesebb
példányaiban is csak most van ocsúdóban az irodalom és a
nyelvművelés létfontosságú kérdése tekintetében, de mit csináljak
írótársammal, Fodor Andrással, akinél etikusabb, szigorúbb,
tisztább és tárgyilagosabb, a hidegizzás fehér szenvedélyével a
problémákat soha ki nem kerülő költő nincs a szakmában. Megáll a
kolléga keze a két vers felett, amelyet Fodor új könyvében talált,
körme alá szúr a szándékos disszonancia. Elvarázsolt, fogékony
lélekkel követi a költőt szent mestersége élményei között, az
ifjúság emlékeit és az öregség tényeit egybeívelő csillagkörök
szépséggel riasztó, mégis gyönyörűséges szikrahídján, s lám, a
láthatatlan szelek fújásában villogó mesterségbeli tudással
egyszerre avét és valét kiáltó költő hirtelen hangot vált, és így
beszél az olvasóhoz 1996-ban:

55%

Méghogy ezek
ne fizessék
az emelt járulékot?!
– fújta a régi nótát
a semmire se kellő,
a díszpinty alkotókról
egy bőszült illetékes, –
Hisz nem is vesznek
részt a termelésben!
A Bartók-
Emlékházban
egy ifjú zeneszerző
a kor parancsát
alkalmazva sebten
kérte a zongoristanőt,
művének csak az első
55 százalékát játssza.
Álljon fel két ütem
közt,
mondván: A járulékból
sajnos,
csak ennyire futotta.

ÍRÓK EGYMÁS KÖZT, HÁTTÉRBEN A TV

– Lesül az ember
képéről a bőr…
kezdi a pályatárs
a telefonban,
s dadogva kérdi,
honnan,
miféle
alapítványi
pénzből
kaphatna
támogatást,
hogy
nyomdában
rekedt
félig kész műve
megjelenjen?
Felelhetném rá
fanyar vigaszul,
azon tűnődöm
épp,
merjem-e
számon kérni,
friss
publikációmért
– mit a
szerkesztők
innen-onnan
csudára
megdicsértek –
miért nem jár
honorárium?
Mit írt Gyulai Pál monográfiája? „1846-ban Czuczorral együtt
Vörösmarty dolgozta ki a helytartótanács által a középiskolák
számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt
leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanulni kívánó
németeknek legyen valahára egy olyan szótárjuk, amely a
megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén
Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében, s akkor
zördült össze vele először és utólszor életében.” Mikor ugyanis ő,
Toldy és mások a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj
költségvetését Széchenyi, mint az Akadémia másodelnöke,
szerfelett túlságosnak találta és Shylockoknak nevezte őket. A
többiek hallgattak, de Vörösmarty őszintén és férfiasan
visszautasította Széchenyi gúnyját és megmagyarázta, hogy ez
ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat öt-hat évig,
eredeti munkájuktól elvonja az alkotókat, melyekhez kedvök is
több, a csekély jövedelemforrásukra is előnyösebb. Széchenyit
meglepte e felszólalás, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú
ember volt, de érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ilynemű
megjegyzését talán szóra se méltatta volna, de hogy Magyarország
legnagyobb férfiától, az általa annyira becsült Széchenyitől halljon
Shylock-féle célzatokat, s éppen ő, aki egész életét nemzetének
áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni.
Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy
kiegyenlíttetett, s bár modora egy darabig hidegebb lőn
Vörösmartyval szemben, de tiszteletet nagyobbat tanúsított iránta.

A biedermeier ennyit közöl az ügyről. És a marxisták? Tóth Dezső

monográfiája nem kertel: „Vörösmarty több társával óvatosságból
mindig az ügyvédek jegyzékébe tette nevét, mert az ügyvédi
oklevél végtére kenyérkereseti alap, s a Helikon forrása bármi
üdítő itallal szolgál is, csak ital.” Nem csupán önmaga, minden
magyar író nyomorúságát szólaltatja meg Vörösmarty a Magyar
költők című epigrammájában, amelyet kitűnősége ellenére talán
azért emlegetnek olyan ritkán, mert szókimondása
összeegyeztethetetlen volt a koszorús nemzeti költő fennkölt
szellemével.
Firkáltunk, bár
senki magát
nem törte
nevünkért,
S váratlan
belepénk
verssel az ősi
hazát.
Pénzen vett
szerelem
gyönyörünk
most s pénzen
adott bor,
S árához
képest ez
fanyar, az
keserű.
Tudniillik
szűken fizetett
a nemzeti
múzsa:
Oh
kétségbeesés,
hol marad a te
torod?

Ez a nyomorúság azonban már más volt, mint Csokonaié, ha

nehezen is, de már meg lehetett élni az irodalomból. Ugyanakkor
az értelmiségi tollal író és tudományos munkával fenntartott
egzisztencia szükségképpen együtt járt a honoráriumok iránti
anyagi érzékenység kialakításával, aminek nyílt hangoztatása,
szóvá tétele még akkor is némi szentségtörésszámba ment.
Vörösmarty az írói hivatás konzervatív értelmezőinek nem kis
bosszúságára a legelső, legkövetkezetesebb harcosa lett az írói és
tudományos munka anyagi elismerésének, már 1842-ben, a
színházi drámajutalmak kapcsán leírta: „Itt egyszer s mindenkorra
ki kell mondanom, hogy mindaddig valódi irodalmunk nem lesz,
míg az irodalom el nem tartja embereit.” Ezért javasolja – írja Tóth
– az írói jog két sarkalatos alapelvének azt, hogy „az írónak joga
van a munkájából eredő mindennemű jövedelemhez”, s hogy „az
írónak munkáján megegyezése nélkül senki sem nyerekedhetik”.
Mikor a szótárkészítéssel kapcsolatban Széchenyi sokallta a
tiszteletdíj költségvetését, egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy
öntudatosan megindokolja a honorárium jogosságát. A Kelet Népé-
ben Vörösmartynak olyan hangsúlyozottan objektív hangja egyszer
válik Széchenyivel szemben szenvedélyessé, mikor a magyar
szobrászt, Ferenczyt védi a gúnnyal szemben. „Ferenczy szobrai
közt találjuk Kazinczyét, ki éppen oly szegény volt, mint ő, kinek
éppúgy nem volt kenyere, mint neki, nincs-e hozzá egyéb
szólnivaló, mint a gúny?” Nem csoda, ha Döbrentei Vörösmartyt
neveletlennek, irigynek, dölyfösnek, szívtelennek nevezte, kiből
hiányzik a finom gesztus, ami egyesekben megvan, hogy tudniillik
le tudna mondani az akadémiai tiszteletdíjról. Hogy tudott volna?
Írókollégái nagy része birtokain gazdálkodott, ő maga teljesen
vagyontalan. Hát persze hogy az új értelmiségi nemzedék
egzisztenciális kérdéseiben ő lesz a leghatározottabb szószóló.

Döbrentei 1835-ben csíp bele Vörösmartyba, a költő kontra a gróf

pénzügyi vitája 46-ban zajlik, Vörösmarty álláspontjának
győzelmével, de mit ír egy esztendővel később, 1847-ben Petőfi
Sándor? Sose hittem volna, hogy hálás lehetek valaha Tóth
Dezsőnek, de igaza van, voltaképpen újra kellene olvasni mindent a
szakembereknek. Ha valami vers, nézet, újítás nem illett a korabeli
eszmény arcképéhez, törölték az életmű kiadásakor a válogatásnál.
Ez a Petőfi-vers is oly bájos diszkrécióval szerepel a kisebb
költemények kötetben, hogy két szerelmes Júlia-költeménnyel
pántolták, hátha az eksztatikus szerelem varázsa, „mosolyogj hát,
üdvöm alkotója, ajkad, kezed, térded csókolója, életednek árnya,
férjed kér” riasztó aránytévesztésének szent sutasága meg a kis
Juliskám, feleségem névnapi köszöntésének zárócsodája, hogy az
ősz hajak együtt megért késő kora se legyen más majd, mint az
álarcos ifjúság, elfeledteti a következőket:

PETŐFI: A MAGYAR POLITIKUSOKHOZ

Lenézik a
szegény költőket
Ez elbízott,
kevély urak.
Kik a megyék s
ország gyűlésén
Fényes szerepet
játszanak.
Pusztulj az útból,
jó fiú, ki
Kopottan
ballagsz ott
gyalog,
Mert eltiportat
ezen úr, ki
Hintón melletted
elrobog.
Azért vannak tán
oly nagyra,
Hogy őket
paripák viszik,
S míg a költő
tengődik éhen,
Az ő szolgájuk is
hízik?
Vagy, ami még
szebb, azt
gondolják
Talán, hogy
fontosabbak ők
Az emberiség
mérlegén, mint
E haszontalan
verselők?

Csakhogy Fodor András kötete a két baljós verssel az idén jelent

meg és a Szondi két apródja sörbetje, fügéje és datolyája hozzájuk
képest ciánkáli. Ki fog felelni a művészek megoldatlan anyagi
problémái miatt elvetélt művekért, melyik kormány alatti
országgyűlés lesz arról híres, hogy működése idején pusztulni
kezdett a művészi élet, amelynek megteremtésére ráment a
legnagyobbak, a nemzeti klasszikusok élete? Mi történik itt, Uraim,
és meddig? Mire várnak? A meggazdagodó polgár paraméterei
diktálnak, vagy az ország érdekéé? Az írók a legveszedelmesebb
dzsungelállatok, hatalmukat tapasztalhatták minden nagy változás
előkészítése idején. Régen jaj, ha nem amiatt számoltatja el az
illetékeseket a jövendő, amit az írók írtak, hanem amit az anyagi
ellehetetlenülés miatt nem írtak meg.
 Október
Az én naptáramban ma is az október az év kezdete.
Gyerekkorom nevelése nem ismert szilveszteri vigasságot,
december utolsó napján templomba mentünk, szerényen
vacsoráztunk, családi körben, nem illett boros szájjal köszönteni az
új esztendőt. Január elseje is csak annyiban különbözött egyéb
napoktól, hogy munkaszünet lévén ismét templomba mentünk, s
anyám az ebédnek ünnepibb jelleget adott. Aggodalommal átlépni
évküszöböt hívő embernek nem illett, hitetlennek nem volt
érdemes, tudni való volt, bármi, ami ránk következik, akár
alázattal, akár daccal fogadja az ember, mindenképpen
kivédhetetlen szakasza lesz az életnek.
Tervet sem év végén készítettünk, az otthoni életrendet az iskolai
és a magánoktatás kívánalmai szabályozták. Augusztus utolsó
hetében szép fényes kék papírba kellett kötnöm az új
tankönyveket, füzeteket, a szülők kiválasztották számomra az
iskolában kötelező nyelvek mellé magánúton elsajátítandó új nyelv
oktatóját, nagy bánatomra a zenetanárt is, ez utóbbitól sajnáltam
az időt, amiből valóban alig valami maradt írásra. A család
esetleges utazásait, a kirándulásokat a várható téli-tavaszi
szünetek napjaira időzítette apám, mire mindez megtörtént, jött az
iskola, feszesre igazították rajtam az Abigél-ben megmutatott
egyenruhát, s már indulhattam is, tarisznyámban a ropogósra
keményített, hímzés nélküli zsebkendővel meg az énekeskönyvvel
elénekelni az évnyitó istentiszteleten a Jövel, szentlélek Úristen-t.
Buzgón és hamisan fújtam, közben a szívem is énekelt, azt
gondoltam: itt az ősz, végre kinyit a Csokonai Színház.
Októberben aztán volt még egy családi, szigorúan zárt körű Veni
sancté-nk, a születésem napján, amelyen megkezdődött saját külön
naptári évem, a templomban köszöntük meg együtt a velem adott,
a szülőktől kapott életet. Ami más házban szilveszteri rutin volt,
nálunk októberben történt, ünnepeltünk, de nemcsak rendkívüli
ételekkel, hanem különleges, ritkán játszott, épp ezért nagy
szórakozást jelentő játékainkkal, és persze azzal az évente
ismétlődő, leginkább valami önvizsgálathoz hasonlító szertartással,
amely anyám akaratából bizonyos számvetésre késztetett. Nem
illett másképpen, mint tiszta lappal átlépnem életem új
esztendejébe, ami az elmúlt tizenkét hónapban függőben maradt,
meg kellett oldanom, ami feleslegesnek bizonyult, nem vihettem át
értelmetlen tehernek.
Hol van már térben, időben családi életrendünk, hol
az Abigél egyenruhája, intézete, gyerekkorom színterét, a szülői
házat eltörölte a föld színéről a brutális debreceni városrendezés, s
akikkel együtt terveztem, mikor és mivel próbáljuk gazdagítani a
hónapokat az elkövetkező nagyvakációig, réges-rég előrementek a
minden testek útján. Megtehetném, hogy ne alkalmazkodjam az
elporlott ajkak utasításához, de a családi szokás csontosult
bennem, az év számomra változatlanul az októberrel kezdődik, akit
örömmel kell fogadni, különben érkeztekor nem néz be az
ablakunkon, ami pedig nagy szégyen a famíliára, amellett kényes
hónap is, megsértődik, ha összevissza hányt holmit meg felesleges
papírfecniket lát a fiókban, ezt tiszteletlenségnek tekinti,
legcélszerűbb hát úgy megbecsülni, ha úgy várjuk, hogy kiszórunk
minden lomot, porfogót, s csak azt tartjuk meg, amit valóban
érdemes.
Így tanítottak hajdan, így teszek most is, mintha volna, aki
ellenőrizné. Sorra kiürítem a fiókokat, és szállnak a valamikor
valakinek választ ígérő, de végképp anélkül maradt levelek, lejárt
szerződések, postai küldemények feladóvevényei, telefirkált, üres
borítékok a papírkosárba. A legkomolyabb figyelmet a
témaforgácsok helye érdemli, ahol minden együtt van, amiről
glosszát vagy tanulmányt terveztem, de a komolyabb vállalkozások
embrióinak is ez a fiók az inkubátora, ennek az átnézését nem
szabad elsietni, mert maradhat egy téma akár évtizedekig is
eleven, de mint a zseblámpa eleme, gyakoribb eset, hogy kimerül,
érdektelenné válik, s mert érzi már, úgysem valósulhat meg, mint
egy dacos öngyilkos, sértetten kivégzi önmagát.
Még az is előfordul, hogy hasztalan bámulom a saját betűimet, már
nem tudom, mit akartam rögzíteni; mikor jegyezni kezdtem, persze
hogy volt értelmük a betűknek, de aztán megszólalt a csengő, a
telefon, jött a postás, a teljes információnak csak töredéke került a
papírra, s a kurta jelzés idő múltán kevés már arra, hogy útba-
igazítson. Nem tudom például, mit akarhattam azzal a szóval, hogy
Csamaz 644. A Csamaz olyan, mintha helynév volna, a szám talán
egy telefonszám eleje, de kié vagy mié? Reménytelen
időpocsékolás itt időznöm egy megfejthetetlen betűsor meg egypár
számjegy előtt, eldobom a papírdarabot, holott esetleg elviszi
magával valami izgalmas feladatnak a titkát. Egy borítékon ezt
látom: B. Lujza. Ezt értem, ezt nem felejtettem el, mindjárt ez év
elején rendkívül szerencsés anyagot találtam egy antikváriumban,
s volt a Polgári Könyvtár kiadta égszínkék könyvecskében, amely
Blaha Lujza számtalan fényképét és szokatlan formájú méltatását
tartalmazta, valami megkapó: írók, államférfiak, művészek
temperamentumuknak megfelelő ravaszsággal vagy ügyetlenséggel
nyilatkoztak a művésznő színművészetünket gazdagító
személyiségéről. Emlékszem, legjobban Herczeg Ferenc
megoldását méltányoltam, hogy kivágta magát, micsoda esze volt.
„Ó, ha én akkora író volnék, hogy szerepet írhatnék Blaha
Lujzának!” Herczeg a könyv keletkezése idején, 1911-ben már
megalkotta az Ocskay brigadéros-t, a Bizánc-ot, képzelem, milyen
szenvedélyes vágy fűtötte, hogy éppen Blahánénak írjon valamit,
de azt kereken kimondani nem lett volna jó politika, Blahánéról
Porzsolt nagyon is igazat mondott az égszínkék füzetkében: olyan
időszakban hozta be a fővárosba a magyar falut – már amit annak
gondolt Blaháné, született Reindl Ludovika – amikor Pest jószerivel
németül gondolkozott és a parasztot még sablonról sem ismerte. Ez
az asszony erőt és optimizmust sugárzott, figyelmeztet Porzsolt,
olyankor, amikor a nemzet rosszkedvű volt és veszteségeit
számlálgatta az elbukott szabadságharc meg a rémuralom után
újra emelkedőben. Én nem akarok Blahánéról írni, a cédula
alighanem figyelmeztetés, adjam tovább az égszínkék könyvet,
hátha a média kéri, épp az idén szeptemberben volt száznegyven
éve, hogy Blaháné világra jött.
Új cédula, rajta egy kisregény címe: Patak-banya.
Ott voltam Almádiban a Fesztiválon, nem volt nehéz felmérni a
lehetőségeket, azt hiszem, eldobhatom a cetlit, s ami
mondanivalóm Patak Istvánnéról van, okosabb megírni esszében. A
kisregény írója, Baksay Sándor nevét úgysem igen ismernék a
dramaturgok, hiába adna a történet remek szereplehetőséget
három férfinak és egy nőnek, az új színpadon már nem
szerepekben gondolkozik a rendező. Kár ezért a történetért, kár
magáért Baksayért is, van abban a pluszban valami szomorú is, ha
egy tehetséges író egy nagyívű közpálya áldását-átkát is megkapja,
Baksay püspök is zavartan nézett Baksay regényíró szemébe,
valahányszor Móricz Zsigmond e közvetlen prózaíró elődje a
Móricz tematikájába illő mondanivalóját nem szórta meg enyhítőül
egy kis törött cukorral, egyházi, öntudatlan önkontrollja
érzékelhetően mindig jelezte az irodalmárnak, maradjon szépen,
szelíden az elviselhető határokon belül. Furcsa, mennyire sikerült
puszta stilisztikával tűrhető-mélabússá csiszolnia a kisemberek
világa keserves üzenetét, legkisebb mértékben erre a Patak-banyá-
ban volt képes, ezért ez a legjobb műve. Persze lehet, hogy mégis
foglalkozom a könyvvel, egyszerre taszít és vonz a feladat, amellett
személyes hálával is tartozom a réges-régen holt alkotónak, mert
kislánykoromban tőle tanultam meg, milyen legyen az a szerelem,
amit ki kell rimánkodnom az élettől. A receptet egy másik Baksay-
műből, a Jáhel-ből olvasta fel nekünk a szerelemre való oktatás
minden szándéka nélkül Szondy tanár úr, aki csak a magyar
prózaritmus és a nyelv kifejezőkészsége titkaiba akart bevezetni.
Áldassék hajdani iskolám, amely megkövetelte, hogy a klasszikusok
mellett a minores-t, a kisebb jelentőségű írókat is megismerjük;
annyiszor elolvastam Baksay Jáhel-ét, hogy máig tudom a
zárósorokat, a két szerelmes párbeszédét, amely hallatára
valamikor feltámadt bennem az igény, hogy egyszer majd úgy
szerethessek valakit, hogy magam is vállalni tudjam a lány utolsó
feleletét. Nem kellett hozzá színházismeret, hogy gyerekként is
észrevegyem, ez a kisregény sír a megjelenítés után.
– Iszol velem egy pohárból?
– Iszom.
– Vizet is?
– Vizet is.
– Tejet is?
– Tejet is.
– Mézet is?
Szondy tanár úr, aki felolvasta, jól tudta, hol kell megérintenie
érzékeny gyerekszíveinket egy rózsaszállal. A zárómondat, Jáhel
válasza előtt, tartott egy gondolatnyi hatásszünetet, úgy feleltette a
kérdésre a regénybeli lányt:
– Mérget is.
A cédula marad. A címét megváltoztatom. Úgyis egy templomkulcs
körül forog a cselekmény, legyen a címe A kulcs. Ha nem kell
senkinek, ott lesz a hagyatékban. Luxus, de így írtam annak
idején A pillanat-ot is.
Ezek nem cédulák, anyaggyűjtő füzetek, az egyikben a most
munkában levő regényem vázlatfejezetei, a másikban meg egy
majdani színdarab csontváza. Cédula már csak egy akad, ahogy
rápillantok, galacsinná gyűröm, aztán tartom még, mielőtt
eldobnám, a tenyeremben, az emlék éles, mint a kés, fáj, amit
visszahoz a feljegyzett cím: Az asszonyok tragédiája. Nem
feminista röpiratot terveztem, hanem Sulyok Máriának darabot,
vagy, ha úgy tetszik, Madách életéről tévésorozatot, azzal a
reménnyel, Sulyok majd eljátssza Majthényi Annát, Madách Imre
élete minden szereplőjének, de magának a költőnek is
moderátorát, a nagy műsorvezetőt, aki képes ugyan, de rosszul tud
szeretni, boldogtalanná válik hát ő maga is és körötte mindenki,
meny, gyermek, szerető, unoka, csak úgy gyűrűznek házában a
legfantasztikusabb családi tragédiák. Micsoda lehetőség
színésznőnek Majtényi Anna szerepe, s ha valóban sorozattá
alakulhat egyszer a Madách-film, micsoda táncot jár benne a
felvilágosodás a reformkorral, a reformkor a szabadságharc, a
szabadságharc a rémuralom, a rémuralom a kiegyezés és a
kiegyezés a századvég, illetőleg századeleje idejével, hiszen
másképpen bele se szabad fogni, ha nem mutathatjuk meg, mi
történt Magyarországon Madách születése előtt, és nem zárjuk a
tévéjátékot az Ádám-Madách és Éva-Fráter Erzsébet házaspár
kilencvenéves korában a Lipótmezőn meghalt nimfomán gyermeke
történetével, aki olyan nagypénteke volt Majthényi Annának, hogy
utána tekintve még ő, a bigottan vallásos sem remélhetett már
nagyszombati feltámadást. Milyen büszkén futottam az
összegyűjtött anyaggal a beteg Sulyokhoz, s hogy elhervadt a
kedvem, amikor megjegyzés nélkül hallgatott végig, bölcs
szemében csepp lenézés volt, ahogy az ember egy értetlen
hőzöngőt hallgat, akit voltaképpen kedvel. Nem szólt, akkor már
nemigen beszélt, a vállával válaszolt. Teste minden porcikájával ki
tudott fejezni valamit, megránduló izma közölte, túl fárasztó
alakítás volna most azt színlelnie, hogy ő még az életben valamikor
megjelenítheti Majthényi Annát, ő már csak egyetlen fellépésre vár,
s közli, nincs lámpaláza, mert úgy érzi, nem hagy maga után se
reális, se etikai kifizetetlen számlákat, amellett voltaképpen
kíváncsi erre az utolsó szereplésére abban a merőben új
helyszínben, ahol nyilván egy kissé hiányozni fog a színpad.
Megértettem a választ, azt hebegtem, elfelejtkeztem egy
terminusról, nekem sajnos már indulnom kell, a Majthényi Annát
majd később megbeszéljük. „Jó!” – mondta Sulyok, és munkára
kényszerítette kedvemért izmait a szája körül, rám mosolygott,
nem akart se büntetni, se megbántani. Ha futok, a Kútvölgyi
Kórházból hazaérek öt perc alatt. Akkor nem telt el négy perc, és
beestem az ajtón, bevágtam a fiókba a cédulát, amiből most
csináltam galacsint.
Anyám, ha élne, most azt mondaná, az embereket nem a magunk,
hanem az ő stílusuk szerint kell meggyászolni, mert különben
megharagszik az amúgy is sértődékeny október. Csak a galacsin
repült, a számtalan jegyzet Majthényi Annához marad a fiókban.
Sulyoktól tanultam, olyan nincs, hogy az előadás elmaradjon.
Itt az új szezon, meghozta a hónap a születésem napját. A
templomban ugyanis eszembe jutott, mint a hajdani Veni sancte-
kor: kinyitnak a színházak. Nem istentelen gondolat, a
színművészet templomi játékokból született.
 Válasz egy körkérdésre
Félek is, féltek is. Több mindentől, többet, többeket.
Félek például attól, hogy sok-sok időbe telik, mire ismét
rögzülhetnek azok az örök érvényű etikai kategóriák, amelyeket
több nemzedék előtt úgy fedtek el, mint a sivatagi vándor elől a
rejtett kutakat, az életmentő vizet, de az is aggaszt, hogy most,
mikor már nem is sors, de jövődöntő fordulatához érkezett az
ország, sikerül-e rangosan helytállnunk, hiszen nem a mi bűnünk,
hogy nincs gyakorlatunk a demokrácia megvalósításában és olykor
szédülünk és botorkálunk a történelmünk folyamán alig-alig
érzékelt szabadság ritka levegőjében. Félek a bosszúkeresőktől is,
mert könnyű a magánindulatokat és az irigységet közéleti
ihletettségűvé stilizálni, amellett súlyos évtizedeink alatt
elfelejtettünk, talán meg se tanultunk viszonyítani, új lecke
számunkra a tolerancia és a valódi érték szerinti minősítés. Féltem
a Dunát Nagymarosnál, az olvasót a méltatlan olvasmányoktól, a
szmogos városok lakóit, féltek bizony minden fenyegetettet, féltem
a rendszerváltáskor hajdani hazugságaik miatt lelepleződött
szülőket a gyerekeik kérdező pillantásától, egyáltalán őt magát,
a homo sapiens-t is, aki a legjobb úton van, hogy a föld és vizek
beszennyezése után immár önmagát is veszélyeztesse, és egy
világméretű új Csernobil robbanásával megszűnik, mint az ózon, a
fókát, méghozzá saját rosszul felhasznált zsenialitása
következtében, mert esetleg tévesen programozott be egy gépet és
vége lesz a kozmiko-komiko-tragédiának. Félek és féltek és tudom,
hogy az ördögtől leginkább, aki van, mert még egyszerre sose
mondott neki kézen fogva és közösen ellen az emberiség, aztán
eszembe jut, hogy valamikor megírtam, mekkora gyönyörű
kockázat a romokból újjáépíteni vagy egyáltalán létrehozni egy
államot, eszembe jut István, a szent és Béla, a negyedik, és akkor
leteszem Isten tenyerébe a félelmemet és az aggodalmamat és
megint el tudok aludni.
Személyemre vonatkozó reményem nemigen van, azon kívül, hogy
a munkában érzett öröm élménye holtomig elkísérhet, viszont
szívből hiszem, végre talán sikerül befejeznünk a mindmáig
befejezetlen második világháborút, amelynek ál békeszakasza
olyan iszonyú volt, hogy a hazai és a világtörténelmi tragédiák
emlékeként ránk tapadt üledék miatt megriad tőlünk a temető.
Bátor nemzedék lép a nyomunkba, fiatal szívük hihetetlen
fordulatok előkészítésével büszkélkedhetnek, remélem, az ő
gyerekeik már bővülő jelentéstannal és ismét helyesen értelmezett
elvont főnevek használatával perlik vissza a szlengtől hajdani
romlatlan anyanyelvünk szókincsét, és előbb-utóbb tudni fogják,
hogy a szeretkezés nem azonos a szerelemmel, a türelem és a
megbocsátás készsége nem gyávaság, az érzelmek gazdagsága
nem érzelgősség, és hogy az ember, az Ember nagyon-nagyon
törékeny, főleg, ha megöregszik, hát ha még el is szegényedik
öregkorára. Remélem, ha még nem jöttek rá eddig, majd
felismerik, el kell viselni türelemmel az ellenfél más véleményét,
mert a más elvet védő csak vitapartner, nem ellenség, és a más kiút
keresése emberi jog, nem országrontó ideológia, mint ahogy a
kultúra se gyilkosunk, sőt. Remélem, eltűnnek irtózatos
tankönyveink és nevelési rendszerünk, hogy azok, akik felelősek
érte, nem foglalnak el ismét tankönyvírói vagy nevelésirányító
posztot, egy piruettel felcserélve régi koreográfiájukat a most
ajánlatos újjal. És a mitológiai bika, amely elrabolta tőlünk,
visszahozza a krétai-mükénéi kultúrával együtt Európát, és
nemzetünk úgy úszik vissza a művelt népek nagy tengerébe,
ahonnan valaha elragadták, hogy soha többé nem kell pirulnia se
szellemi, se fizikai teljesítményei hiánya miatt, és államférfiaink is
csak egyszer halnak meg ezentúl, senki közülük nem szorul majd
se rehabilitációra, se új temetésre.

Köszöntő egy halottnak

Jó reggelt, Piroska, gyerekkorom elgurult kristálygolyóinak egyike,
mennék én, mint ameddig éltél, minden esztendőben így januárban
névnapot ülni hozzád, forró gyerekmarkomban kicsit használt, de
csodamód mindig megszerzett hóvirággal, de hát ahol te most
ünnepelsz, oda engem még nem engednek be. Egyszer, az infarktus
első két öntudatlanságban töltött napján ugyan már ott álltam a
küszöbön, de hát nem nyílt az ajtó, pedig mielőtt elnyelt volna a
sötétség, kívántam a bebocsátást. Ti ott odaát mindent tudtok,
nyilván engem is észrevettél, ahogy ott ólálkodom a kilincsnél,
bizonyos, hogy haragudtál, amiért olyan könnyen meg tudnék válni
az élettől, de megbékültél te odafenn is hamar, tőlem mindig
elfogadtál olyasmit is, ami miatt a saját gyerekeidet megbüntetted.
Mellettem elgyengült benned minden negatív indulat, azt hiszem,
holtodig azt az üvöltő, szerencsétlen kis tehetetlent láttad bennem,
akit fiatal karodba tettek, kezdj vele valamit: az anyám, a te
testvéred, gyermekágyi lázban tőlem elkülönítve vívta a maga
küzdelmét, apám kétségbeesve topogott melletted, az első
világháború utolsó görcseit vonaglotta, a vízzel feleresztett bolti tej
hol kapható volt, hol nem, s te ott álltál a törött kulcscsontú,
sebesre forrázott újszülöttel és megpróbáltad életben tartani. Az
első női arc, amelyre emlékszem, a tied, míg anyám meg nem
gyógyult, kívüled csak férfi hajolt felém, apám tartotta az éhes
gyomromat megcsaló, kamillateával töltött üveget, végtelen
türelemmel enni tanított, te meg főztél, amit találtál a fronton
elesett fiait sirató, kifosztott Debrecenben és elloptál a korai
haláltól. Anyám két évig volt beteg, addig te voltál nálunk az orvos,
a dajka, a főszakács, az udvarmester, hát csoda, hogy úgy
szerettelek, hát csoda, hogy úgy szerettél? Egyetlen rokonom
voltál, akihez önszántamból eljártam, nem mondom, hogy minden
mellékgondolat nélkül, de hidd el, az csak a felnőttség kezdetén
világosodott meg bennem, hogy a hozzád hívó kívánkozásnak reális
elemei is lehettek: bámulatos kamarád kincsei. Látod, minden tél
visszahozza az első hóval nevető arcodat, kitárt karodat, a nyíló
ablakot, amelyen kihajolsz, megnézni, ki csengetett odakinn,
mielőtt beeresztenéd, aztán már röpülsz is le a lépcsőkön, én
lélekszakadva futok feléd, meg se látom a férjedet, csalnak előre a
kincseid, a liszt-, alma- és szárazkolbász-illatú paradicsom, a földi
mennyország, ahol a fejemen túl ért a falba épített láda négy
rekesze, amibe, ha belecsapok, mint a füst, száll a liszt, a nullás, a
rétes, a rozs, a kenyérnek való, és van persze darált kukoricád is,
mert mindig akad nálad lábasjószág, és van korpa, mert valahol
elrejtve az orgonabokrok és a jegenyék mögött egy tágas ólban
disznó is él. Ez csodadisznó, mondtad nekem, évente más alakot
ölt, nálad mindig csak egyetlen esztendeig van nevelőben, aztán
megjön helyette az unokaöccse vagy unokahúga, azt is magadnál
tartod, míg el nem végzi nálad az iskolát, és meg nem tanul
mindent, amit egy jó kis disznónak tudnia kell, mert csak aztán
mehet vissza az anyukájához, művelten. Én dehogy töprengtem, az
évente változó disznók tankötelezettségén, oktatás, adakozás
egyaránt beleillett Piroska képletébe, aki, ha valahol baj van,
fennakadás, hát jön, elintéz mindent, segít, árasztja az ajándékot,
embert annyira könnyen és szívesen adni nem láttam, mint ezt a
nagynénémet. Ott se szólt rám, a kamarában, ahol azonnal
megkerestem az almát, az aszalt szilvát, a szőlőt, amely a hosszú
rúdon rafiára bogozva lógatta fürtjeit, minden elképzelhető ott volt
Piroska kamarájában, nem csak enni, de nézni-, fognivaló is,
csigacsináló és tarhonyadob, varázsos és titokzatos tárgyak,
gazdasági eszközök és a konyhaművészethez szükséges idegen
fűszerek, mert Rickl Anzelmus debreceni kalmár dédunokája
otthonos volt a déligyümölcsök és az egzotikus fűszerek között,
ennyit vállalt a família apai ágából, egyebet nem. Ez a nagynéném
lázadó volt, az egyetlen, aki a Régimódi történet Rickl Máriájának
ellenállt, kihívóan, bátran hangoztatva, itt áll, másképp nem tehet,
lehet, hogy az apja, a lányszöktető, a református elemet a mélyen
katolikus családba csempésző felelőtlen valóban haramia, mint
nagyanyja állítja, és azzal egy levegőt szívni is tilos, de neki apja, ő
szereti, ha százszor összeverik, akkor is elszökik hozzá, hogy
láthassa. Az osztrák-kék Rickl szembogár Jablonczay Kálmán és
Gacsáry Emma mindegyik gyereke arcában más színárnyalatúra
sötétedett, anyámnak grafitkarikás zöld szeme volt, Piroskának
barnagyűrűs füstszürke, és tudott vele úgy mosolyogni, hogy az
ajka nem moccant meg, ha szidták, mulatott az a füstszürke szeme,
ha meg engem meglátott, mint a fény a tavon, futott át rajta a
derű. Láttam ezt a szemet egy fél nappal a halála előtt, szép
csillogására már rálehelt a túlvilág, ahová indulóban volt, de hát ki
hitte el, hogy elhagyhat bennünket, Piroska mindig volt, mióta
éltem, kikötők, flottabázisok, a szeretet atomművei hogyan
pusztulhatnának el. „Aztán meg ne halj itt nekem – mondtam a
fiatalság és a kettőnk közötti szokatlanul meghitt, nem is rokoni,
inkább a korkülönbség ellenére baráti kötődés nyegleségével –, mit
csinálunk itt nélküled. Holnap operálnak, ha tovább is izgalomban
tartasz bennünket, majd elintézlek, Piroska.” Aztán te intéztél el
mindnyájunkat, úgy elintéztél, hogy jobban nem is lehetett volna,
fel sem ébredtél, amikor a műtőasztalon az orvosok egymásra
néztek és tehetetlen részvéttel összevarrták feleslegesen
megbolygatott testeden a vágást.
Volt egy alapkérdésed, ha megláttál (minden korszakomban
feltetted, akár a kelengyémet készítetted a Singer varrógépen,
dalolva, mint a varrólányok, akár a doktorátuson viselt ruhámat
tűzted rám, akár főzni tanítottál, várd ki, míg a szalonna kienged,
abban pirítsd a lebbencset, de ne sokáig, mert apád nem szereti,
ha barna), mint ahogy más jó napot kíván, úgy érdeklődtél,
valahányszor a látókörödbe kerültem, mit adj nekem, mit
szeretnék. Egyébként holtodban is adtál, pedig akkor már nem
kérdezhetted meg, igényt tartok-e rá, igazán kár, mert azt feleltem
volna, ne halj meg, Piroska, inkább odaadom az egész jövendő írói
életemet és maradok, aminek alapjában készültem, tanár, ne adj
semmit, Piroska, csak élj. Az ő temetésén vált belőlem prózaíró,
első regényem ott, Piroska ravatala mellett született. A koporsóban
fekvő, a halálban merőben ismeretlen arcú nagynéném arra
figyelmeztetett, senki és semmi sem az, aminek látszik, a felszín
mögött másik felszín van, esetleg harmadik, menj le a legbelső
rétegig. Magduska, járd körbe, amit ábrázolsz, mindenki
szempontját ismerned kell, mielőtt ítélsz, és mindenki indokolását,
mert mindenkinek van indokolása, csak nem kérdezzük tőle, pedig
olyan bután egyszerű és olyan banális, hogy nem mernek előállni
vele az emberek. Ez a temetés volt a Régimódi történet nyitánya,
előjáték egy évtizedek múlva születő színdarabhoz, mert anyám
nem hívta meg a Pesten élő, kiátkozott, Gacsáry Emma által
ellopott nagybácsikat, a fivéreit, s a temetés kizárólag a Rickl
Mária által szobatisztának minősített közegben folyt le, hazugul,
álengesztelő beszédekkel, magasztalva Piroska emberi méltóságát,
azé a Piroskáét, aki füstszürke szemével úgy nézett a gettóból
kilopott gyerekeket unottan szemlélő hatósági közegekre, mintha
finom Rózsit alakítaná A falu rosszá-ban, még egy kis debreceni
tájszólást is belekevert a beszédébe, míg a fenekét riszálva jobbján-
balján egy-egy gyerekkel jau napot kívánt, s közölte: „Láttya,
lelkem, más mást gyűt, én gyereket.” Hányan keresték később a
háború befejeztével, megköszönni, amit értük tett, hányan riadtak
vissza valamikori lakhelye előtt, a háza üres ablakkeretei mögül
úgy tűnt, örökre kiszellőztethetetlen bűz áradt, Piroska óvodája
volt a hullaház a deportáltak elszállításáig, lakosságot cserélt
annak idején egy egész városnegyed.
Igen, a kamarád, és örök kérdésed, hogy mit kérek. Azt hiszem, e
percben, míg, mint egy helyzetgyakorlaton a színész, nem létező
hóvirágcsokrodat morzsolgatom, hiszen névnapodat köszönteni
jöttem az emléked elé, alighanem azt, hogy gyere vissza, Piroska.
Térj viszsza hozzánk, te, aki úgy tudtál megbocsátani, ahogy én
sose tudnék, ahogy senki más, te, aki úgy voltál irgalmas, hogy
észre se vetted, az vagy, gyere vissza, elkergetett, megalázott
Gacsáry Emma egyetlen gyűlöletet valóban nem ismerő gyereke,
aki mint a közös nyakról letépett golyócskáit szertegurulni látott
gyöngysor gondnoka, összekerested a família száműzött tagjait, s
ahogy nekem almát, aszalt szilvát, regénytémát adtál, juttattál
pénzt, élelmet, jó szót, társadalmi hátteret a fekete bárányoknak,
akik Rickl Mária szigorú pásztorbotja elől Budapestre húzódtak
vagy még messzebbre kerültek, volt a számkivetett nagybácsik
gyerekei között bártáncosnő Athénban, és volt kapualji énekes, te
megkerested a szerte tévelygők elhagyott feleségeit, gyerekeit.
Füstszemű nagynéném, hányszor figyeltelek, ahogy jártál az
emberek között, jobb kezedben kosárka ezzel-azzal, amiről azt
gondoltad, az elesettnek szüksége van rá, balod előrenyúlt,
kapaszkodjék bele, aki lába nem bírja már a depressziós
Magyarország lehetetlen gazdasági helyzetét, s mindezek felett ott
tündökölt a mosolyod, amely mindent megértett, mindent
megbocsátott, s nyilvánvaló, hogy semmit nem érzett akkora
bűnnek, amit a szeretet vagy a valahová tartozás illúziójának
megvonásával kellene büntetni. Nem tudom, mit csinálnál most
közöttünk, mesék és varázslatok úrnője, gyér eredményeinkkel,
vádjainkkal, tehetetlenségünkkel, azzal az isten tudja, miért felvett
kicsit ironikus hanggal, ahogy egymást megpróbáltuk zavarba
hozni, sokkolni, kétségessé tenni. Kajánok lettünk, Piroska, a te
mindenkinek szóló részvéted hiányzik belőlünk, neked mindig fájt,
ami a szomszédodnak, a homokkertieknek, a kántorjánosi
rokonoknak, Reginának, akit az öcséd elhagyott, neked
mindenkinek minden baja fájt, és vetted a kis kosaradat tele az
éppen spirituális vagy reális hiánycikkel, és indultál a mindig
megjelenő és általad mindig fel is ismert farkas felé az erdőben.
Annyira érződött rólad, ki vagy, milyen vagy, hogy csak a
legeslegvégén mert megenni még ő is, a Halálfarkas, amikor már
te se nagyon kívántad az ellenkezőjét, mert lelkes ifjú mozgalmi
dalosok megtanítottak rá, hol lakik az Isten, az nem kisdedóvás,
amit te vezetsz az óvodádban, ez a merő reakció, a te nevelésedben
éltek az angyalok, és amíg fel nem jelentettek, és dolgozhattál, élt
az Isten is, és a te istenednek mindenféle arca volt, annyi, ahány
felekezet csak van, a katolikus óvodásaid hoztak neked szentelt
barkát, a zsidók pászkát, a kálvinisták mentát a
zsoltároskönyvedbe, anyák vettek körül, mikor év végi
színdarabjaid bemutatóját tartottad, sorra csókoltak, Piroska, és
megköszönték, hogy szereted azokat, akiket ők szeretnek. Először,
legelőször, mielőtt még a Csokonai Színházban megismertem
volna, én nálad láttam színdarabot, te írtad a jeleneteket, és
többnyire nekem is adtál szerepet, egyszer kreppruhám volt, látod,
máig emlékszem, pillangó voltam, képzelem, milyen lehettem, sose
volt érzékem a ritmikus tornához. Gimnazista koromban, amikor a
tornatanárnőnk rendelte súlyzógyakorlat és babzsákkal lejtett tánc
állandó vizsgaszámmá vált, kiderült, valami rejtelmes gátlás miatt
nem bírják meg az ujjaim se a súlyzót, se a zsákba varrt paszulyt, s
miután két egymás utáni évben a vizsgán úgy homlokon találtam
egyszer egy iskolaszéki tagot, egyszer egy szülőt, hogy mindkettőt
mentők vitték haza, örökre felmentettek ritmikus tornából. De
neked gátlás nélkül táncoltam, pedig tudtam a gyerekek titokzatos
ösztönével, nem ez lesz az én világom, pillangótánc, krepp-papír
szárnyon, hanem valami más, ahogy lett is. A Freskó című első
regényemben, amely temetéseden fogant, ki tudja, miért,
személyemben kapták megérthetetlen elégtételüket az elvetélt írói
tehetségű Jablonczayak és Ágyai Szabók.
Igen, Piroska, most nagyon kellenél, talán még az országnak is
jutna a kis kosaradból, olyan bölcs voltál és olyan természetesen jó,
mint ahogy a víz oltja a szomjat. Látod, mi gyerekek vagyunk még a
demokráciában, nem tudjuk ügyesen és esztétikusan használni a
kreppszárnyakat, taníts meg gyakorlatlanságunk fölé szállni,
füstszemű nagynéném, aki apámmal együtt visszapereltél a
haláltól. Boldog névnapot az üdvösségben, Piroska, ha akarod,
eléneklem a pillangótánc kísérő dalát, amelyet írtál. Erről jut
eszembe, amit sose kérdeztem meg, míg éltél. Boldog voltál te
egyáltalán? Vagy csak boldogításra telt az erődből?

Esti egyenleg
A nap elalvás előtti percei a Legfőbb Létezőnek járnak, mióta
eszmélni tudok. Hogy felnőttem, mielőtt még megkeresném
szavammal azt, aki az álmot rám bocsátja, végigelemzem a
napomat is, zárást csinálok, elvégzem a lélek bevétel-kiadását, és
ha kalmár őseimtől örökölt szigorúságom nem érzi azt, hogy az
egyenleg rendben van és az esetleges adósság saldiert, nem tudok
elaludni. Gyerekkoromban másképp volt, bár a szülők tanította ima
többnyire akkor sem elégített ki, sűrűn megesett, hogy tanúk
nélkül, immár egyedül maradva a szobámban hozzátettem a saját
külön üzenetemet a szent szöveghez, mert biztosan éreztem, az,
akihez szólok, a végtelen ég minden más nesze közül is kiszűri
magának az én hangomat. Egyébként az is előfordult, hogy úgy
éreztem, nem kívánok beszélni vele, ilyenkor érthetetlen szöveget
motyogtam, félig alvóvá hamisított hangommal becsaptam a
szülőket, elhitettem velük, már erőt vett rajtam az éjjel hatalma, és
nincsenek értelmes mondataim – szabotázs volt, egyszerűen
elloptam Istentől, ami neki járt, mert haragudtam rá valami miatt,
és megpróbáltam vele éreztetni, ne várjon tőlem se kérést, se
hálaadást, mert nem vagyok beszédes kedvemben valami friss
kudarc miatt aznap este. Képzelem Isten mosolyát a vége nincs
végtelenben, amellyel tudomásul vette, hogy Debrecenben Ágyai
Szabóéknál nem óhajt színe elé járulni a szabálytalan kis
szörnyeteg, és abban a hitben lélegzik a rózsás paplan alatt, most
megmutatja neki, hogy ő sem akárki, ha nem kapott meg valamit,
nem is ad, még annyit sem ad, hogy ámen. Várj csak, várj,
gondolhatta magában ilyenkor az Úr, eljön majd az idő, mikor
mindent odaadnál, ha okkal kérhetnél az imádban, hogy vigyázzak
a szüleidre, mert nem lesznek szüleid, és feleslegesen ostromolnál,
hogy adjam meg a lehetőségét annak, hogy reggelre kelve
megcsókolhasd a testvéredet, mert nem lesz már testvéred, senkid
se lesz, fogsz te még igen sajátságos helyzetekben igen sajátságos
kérdésekkel ostromolni, csak várj! Hogy haragudnék rád, mikor én
tudom, amit te nem, mikor milyen szál fordul le az orsóról, amelyre
életedet tekertem, s ahogy látlak ma nekem ellentmondani, látlak
előre úgy is, amint a világi hatalomnak ellentmondasz, Hitlernek és
Sztálinnak, és az emberiség árulóinak. Értelek én téged, érteni
foglak akkor is, amikor te már régen abbahagytad a kísérletezést,
hogy önmagadat megértsd. Lázadj csak és szabotálj, csepp
szörnyeteg, sűrű alföldi véredben Káin és Lucifer egy-egy csepp
vérével, nagyon-nagyon sokat imádkozol te még, és fülelsz az
éjszakába, hátha kiszűrhetnéd a hangomat, amely felel, és fogok is
válaszolni mindig, de nem hanggal, mert nem bírná emberi
dobhártyád, ott lesz a válaszom abban, ahogy az életed alakul, s ha
megharagudtam rád, éppúgy tudni fogod, mint amikor feléd
villantom az üdvösség alig bírható fényességét.
Tegnap házassági évfordulóm volt, ezt nehezen viselem, hát
hosszabb volt az elalvás előtti számvetés is, hosszabb, dúltabb,
keserűbb. Kimentem a temetőbe, megállapítottam, megint ellopták
a fémbetétes virágtartó után rendszeresített befőttesüvegeket, s
eltűnődtem rajta, miért kell egy amúgy sem Angolpark jellegű
helyre úgy belépnie az embernek, hogy tüstént ingerült lesz, s
abszurd és nem a terep rendeltetésének megfelelő gondolatai
támadnak. Például az jut eszébe, hogy aki halottól befőttesüveget
lop, az egész életében ne jusson más táplálékhoz, csak holt ember
sírjánál nőtt cseresznyefa terméséből főtt kompóthoz, de az is csak
temetőből lopott üvegből legyen fogyasztható. Rút, disszonáns,
kínos gondolatai folytatódnak, és személyesből közéleti jellegűvé
torzulnak, ha akarja, ha nem, szembekerül a ténnyel: a halál
napjainkban dupla katasztrófa. Hát nem elég a veszteség ténye,
amitől a család térdre bukik, a sohasem felismerése, a válás, ott a
megfizethetetlen temetés réme, hisz ha valakinek nincs olyan
udvarias családtagja, hogy minden előzmény nélkül elhunyjon, az
orvos, a patika, a kórház költségei még a katasztrófa
bekövetkezése előtt rokkantra terhelik. Honnan teremti elő az
összeget, akinek nincs? Halott nem maradhat temetetlenül, hát
nem elég a csapás, ami a hátramaradottakat érte; ugyan ki óhajt
előbb halálos beteg lenni, majd költséges előzmények után és még
költségesebb következményeket előidézve meghalni?
Szabjanak luxusárat azoknak, akik gúlát akarnak építtetni vagy
hétvégi házat a sír mellé, ahol kényelmesen gyászolhatnak, étkezni
is lehet, fizettessék meg az orchideabaldachint meg a
balzsamozást, de ne tegyék már keserves viccé sem az
egészségügyet, sem a halált! A végső tiszteletadás lebonyolításába
belerokkannak a fiatalok, mi öregek meg szégyellhetjük magunkat,
ha majd minket temetnek el. Az én nemzedékem már verset
írhatna a születésünktől folyton kísérő nyugtató szövegekről,
vannak kulcsszavaink: nadrágszíj, momentán, elkerülhetetlen,
átmeneti, majd. A majd a kedvencem, ez volt az indoklás mindenre
a húszas években. Trianon után, a depresszió idején, ezzel
magyarázták a világ fegyverkezését, emiatt nem tudom, milyen a
fiatalság, mert kitört a második világháború, s ezzel csillapítottak,
minden nagyszerű lesz majd, ha befejezem az újjáépítést, ami miatt
Pestre jöttem Debrecenből.
Vannak érinthetetlen tabuk, ilyen a gyász. Ne tegyék a halált, a
temetési költségeket a majd lesz még jobban kategóriájába, mert
csak az időhatározók türelmesek. A gyászoló nem.
 Anna Karenina – hepienddel
Házunk lakói a híreket többnyire vízben vagy amellett cserélik ki,
azaz a társalgótól üvegfallal elválasztott medencében: a Mayflower
társasháznak saját uszodája van az épület földszintjén. Itt mindenki
felbukkan a nap valamelyik szakaszában, legkorábban a románok,
legkésőbben az amerikai egyetemisták, akiket napközben nemigen
látunk, mert benn ülnek az előadásokon, vagy második, olykor
harmadik műszakot tartanak valahol, gyereket pásztorolnak,
sofőrködnek, s csak éjszaka érnek rá, hogy felfrissítsék magukat.
Kivéve a Téglafejnek becézett nyurga fiút, akit olykor látni
természetes fényben is, a legtöbbjüket sose sikerült szemügyre
vennem nappali világításban. Mi Costasszal, a göröggel meg az
argentinokkal ebéd és a délutáni tea között jövünk le rendszerint,
ami nemcsak idő- és munkabeosztásunk, de érdekünk is. Costas az
egyetlen, aki ki tudja deríteni az újságlepedő rejtelmes jelzéseiből,
a mi kis városunkban mi fogható és melyik csatornán az Amerika-
szerte sugárzott tévéműsorok közül. Costas, fejtse meg a
jelzéseket, örökre beszélgetni se lehet, meg vizitelni járni a
szomszédokhoz, mi a csudát csináljon az ember ilyen hideg őszi
estéken.
Costas mindig segít, állandó, mosolygó szívessége lesz egyszer
majdnem a végzete is, de sokkal-sokkal később, mint az a nap,
amelynek művészi élményét most próbálom rögzíteni. (Hónapokkal
később, hosszú távollét után, New Yorkban látom őt majd viszont a
Broadwayn, szállodánk harminckettedik emeletén, ahová a
pocsékba ment karácsonyomat pótolni hivatott ajándékot küldte
vele utánunk az írók baráti közössége. Férjem, közelebb a halálhoz,
mint az élethez, kórházban, New Yorkban influenza grasszál,
bármennyire megörülök annak, hogy felbukkant átmeneti amerikai
otthonomból valaki, betegápoló éberségem erősebb elsődleges
reakciómnál, hogy fussak hozzá, ugorjam a nyakába, ahogy
szoktam, üdvözlésképpen. „Nem vagy náthás? – kérdeztem ehelyett
aggódva. – Nem szabad fertőzést vinnem a kórházba. Csak akkor
csókolj meg, ha teljesen rendben vagy.” „És ugyan mivel? – ordítja
Costas. – Mivel csókoljalak meg, mikor alig maradt szám? Hát
nincs szemed?” Most nézem meg jobban, pedig nehéz, mert
méltatlankodva még a pulóveréből is kihámozza magát: arca, ajka
csupa merő seb, pucér felsőtestén nagy kötés. „Mi történt, az
istenért?” – riadok meg. Costas cigarettát keres, rágyújt a fél ép
szájával, és azt mondja higgadtan: „Felrobbantam.” Nemzeti ételt
akart főzni a többi írónak, s valami műszaki hiba következtében
felrobbant a kuktafazeka, a fövő étel szerteszét csapódott, arcába,
testére – egy szál nadrágban főzött szegény –, a vacsora helyett a
meghívottak fél éjszaka kenték meg borogatták.)
Mindez azonban még messze van térben is, időben is, Costas bőre
még ép, a férjem is egészséges, ülünk a medence szélén, Costas
térdén az újság, s közli, semmit sem ígér: baseballmérkőzés van az
egyik csatornán, a többség mindig amellett szavaz, az pedig tart
végkimerülésig, elmulasztjuk miatta a krimit, a westernt is, egyéb
meg mára nincs. Azazhogy van, lesz majd egy hajnali adás a
muzeális filmek sorozatában, hajnali fél háromkor Garbo látható
az Anna Kareniná-ban, de nyilván nem lesz senki, aki ilyenkor még
visszamásznék a társalgóba, ahelyett hogy kialudná magát.
Mindenki látta annak idején az Anna Kareniná-t, ő is. És felfújja az
arcát, fehér fürdőnadrágjában peckesen lépkedni kezd, a vak is
láthatja, hogy ő most Karenin.
Úszunk, fecsegünk, később az argentin Eliza meg én elmegyünk
biciklizni az uszoda tornaszeres öltözőjébe, Amerika még az
elnökválasztás előtt van, latolgatjuk az esélyeket, a szaunából
időnként kikiált egy láthatatlan lakó, meglepő módon a McGovern
és Nixon külseje közti különbséget magyarázza, szerinte McGovern
csinosabb. Elismerem, s közben töröm a fejemet. Mélyen a
tudatban, limbusi távolságban élnek bizonyos szégyellős vágyak,
amelyek néha olyan naivak, hogy önmagának is alig meri
megfogalmazni az ember. „Ismételni – jelentkezik most bennem az
egyik, tagoltan, nagyobb hangerővel, mint a szaunából kihallatszó
valóságos hang –, ismételni a nagy élményeket, hogy még jobban
rögzüljenek. Újra látni Garbót az Anna Kareniná-ban, és másfél
órára visszamenni abba az évbe, amikor először láttam, és azt
képzelni, mindenkim él, akit azóta elvesztettem, a filmszínházat,
amely bemutatta, nem érte találat, hiszen nem is volt a második
világháború, és a hely, ahol nézem, nem Iowa állam, valahol az
Egyesült Államok legközepén, hanem Debrecen, és ha vége a
filmnek, nem a tévé elől megyek majd el, hanem a hajdani Uránia
moziból, és nem is hajnal van, mit keresnék én hajnalban az utcán,
mit szólnának otthon a szüleim, hogy nem vagyok az ágyamban,
amelyet mindig anyám vetett meg nekem, ameddig élt, azzal a
bizonyos, maga díszítette, furcsa paplannal. És persze Garbo is
olyan fiatal még, mint amilyennek a filmen látszik, dehogy van rajta
undok fekete szemüveg, mint a magazinban láttam, és Tolsztoj fog
hozzám beszélni újra, ha áttételes formában is, és az ő szájával
Európa. Az embernek fogalma sincs róla, mennyire európai,
ameddig el nem hagyja ezt a földrészt.”
Fél háromig hosszú az idő. Hogy agyonüssem, rengeteg levelet
írok, többször főzök teát, olvasok, beténfergem a házat, csak az
éjszakai ügyeletes bóbiskol a portán, valóban egy szál magam
vagyok, mikor valamivel az adás kezdete előtt bekapcsolom a tévét
a társalgóban. Fut a reklám. Már annyiszor láttam a kedves ideges
nőt, aki csörömpölő edények között ráordít az anyósára, majd
megszégyelli magát, lenyel egy pirulát, vonásai kisimulnak, s
tüstént a legjobb hangulatban aprósüteménnyel kezdi kínálni az
imént még legorombított idős családtagot, hogy már én magam is
eljátszhatnám az Anacin tabletta reklámműsorát.
Edényzörgés, bennem meg a vágy, az a régi azt mondja: Garbo,
fiatalság, szerelem, az az iszonyú, megemésztő, gyilkos, amiről a
hajdani görögök és az igazi írók mindig tudták, nem nyájas élmény,
biedermeier varázslat, összefonódó kezek felett szálldosó galamb
burrogása, hanem megölőbb a dúvadnál, fusson előle, aki útjába
akad, mert nem ígér a számára harmóniát, csak szenvedést. Várom,
jöjjön a muzsik, bukkanjon fel a szerelvény mellett, lássam lengeni
a lámpáját, meg a színésznő hosszú fürtjeit, s lássam Garbo szép
homlokát, egy egész nagy korszakot fémjelző, jelentős arcát.
De persze várom Karenint is, és azt: csapjanak össze az indulatok,
jöjjön a keserű, a mindent elrendező, az egyedül logikus a Karenina
Anna életében, a halál a sínek között; láttam már mostanában
annyi édeset a televízióban, hogy igénylem a megrendülés sötét
izgalmát. Végre meny és anyós kibékülnek a képernyőn, hat a
tabletta, indulhat a film.
Életem nem szegény művészi megrendülésekben, ez most egyike a
legfigyelemreméltóbbaknak. A sors, amely néha azzal tréfál meg,
hogy egy merőben váratlan pillanatban előássa az ősanyagból és
teljesíti valamelyik kívánságomat, most úgy járt el, mint egy
humorérzékkel megáldott sorshoz illik. A film az Anna Karenina,
csak éppen nem az, amit látni szerettem volna, hanem az elődje, az
ős-verzió, a még néma, amelynek egyik kockája kép, a másik meg
felirat. Garbo szeme helyén fekete lyukak, a színésznő még se
kezével, se lábával nem tud mit kezdeni a kamera előtt. Alakítása
patetikus, túlzó, harsány, szerencsére partnerei éppoly rosszak,
mint ő. Vronszkij olyan, mint egy fogász és egy katonai szabó közös
reklámja, Karenin, sajnos, visszaadhatatlan szavakkal, Karenin
olyan, mint Frankenstein és fia együtt, még szerencse, hogy a film
alkotója maga is megiszonyodhatott tőle, mert nem hagyta sokáig
életben. Egy kis idővel aztán, hogy Anna, aki egy keménypapírból
készített olasz tájat ábrázolni kívánó műteremsarokban Vronszkij
keblére simult (nem nagy eredménnyel, mert a filmben, sajátságos
módon, a Vronszkij-féle kislány meg se születik), majd visszatér
hazájába, ott amúgy is megzavart kisfia lelkinyugalmát a szobában
való fel s alá rohangálásával és csapkodásával még jobban feldúlja,
Karenin, ahogy az egy merőben felesleges férjhez illik, elhalálozik
az Úrban. Így aztán semmi akadálya annak, hogy az özvegy, aki
tüstént hadapródiskolába adja gyermekét, tisztességgel megvárja a
gyászév leteltét, majd a kisfiú születésnapi ünnepségén
összetalálkozva Vronszkijjal, eldobja combja közepéig érő özvegyi
fátyolát és ismét a férfi keblére boruljon, ezúttal remélhetőleg
nagyobb sikerrel, és nyilván örökre. A filmben se muzsik, se vonat,
se halál, bánat is csak annyi, amennyit egy néző kedve romlása
nélkül elvisel. The end.Csudát! The HAPPY END.
„Látta valaki a hajnali előadást?” – érdeklődik másnap az argentin
az uszodában. „Ugyan – ásít Costas –, fél háromkor!” „Én –
jelentkezem hősiesen. Karenin meghalt és Vronszkij elvette Annát.”
– „Hülye! – mondja Costas szeretettel. – Azt szeretem benned, hogy
mindig kitalálsz valamit.” – „Costas – ordítom ki a vízből –,
becsületistenemre, Vronszkij elvette Annát, Karenin meghalt és a
film néma volt.” Costas rátenyerel a fejemre, nagyot iszom.
Tüszkölök, dühöngök. Téglafej megfordul a fekvőpadon, és azt
mondja csöndesen, ő is látta a szobájában a saját televízióján a
filmet, emiatt felesleges kiabálni vagy víz alá nyomni bárkit is. Ez
volt az első, a legelső feldolgozás, később csináltak egy újat, ami
már a regényt követte mindenben, és tragikusan végződött.
Érdemes ekkora lármát csapni két verzió miatt? „Ez nem verzió –
üvölti Costas –, ez világnézet!” Téglafej vállat von, tovább olvas,
Costas meg kiúszik és a trambulinon ordítva elkezd szavalni
valamit, egy szót sem értek az egészből.
Később lecsillapul, azt mondja: Euripidész.

Violaszín. A cívis város köszöntése

Polgár nem bőkezű az érzései nyilvánításával. Gyerekként
ránevelték, az arca nem arra való, hogy belseje útikalauza legyen,
Polgár szigorú iskolába járt annak idején, ahol az esetleg
igazságtalanul rárótt büntetést illedelmesen meg kellett köszönni,
a javító szándék viszszaigazolásaként. Bizony felnőve nemegyszer
érzett hálát magában az intézmény iránt, amely hozzájárult
jellegzetes magatartása kialakításához, s így fegyelemmel állta a
lét hullámverését, mikor az üldözések idején eltalálták, nem adta
meg a kulturális élet kis sakáljainak vagy rangos dúvadjainak az
elégtételt, hogy mikor vére csordul, könnye is csorduljon. Ám
Polgár Debrecenben született, ahol csak a hajdani híres vásárokon
tűrték meg a spektákulumot, a látványos jeleneteket, Polgár a
születéssel együtt megkapta a várostól azt a sokak által
ridegségnek gyanított fegyelmezett merevséget, amivel a
debreceni a nem idegenek szemének szánt érzéseit fékezi. A cívis
világnak szigorúbb a protokollja és lazíthatatlanabb az etikettje,
mint a Napkirály udvaráé, tartást és méltóságot tanulni hozzánk
járhattak volna Uraimék Debrecen egyik-másik fénykora idején.

Debrecen fénykora.
Fénykorai.
Miért éppen ettől a várostól várták, várják, követelik annyiszor a
nem itteniek, hogy mindig a legjobb formáját fussa, magasztos
történelmi talapzaton minden lakosával együtt sugározza a
legnagyobbak töretlen szenvedélyét, Mélius hitét, a hajdani nagy
professzorok európai egyetemekről hazalopott tudásanyagát
villogtassa, magisztrátusa makulátlan tisztessége mindig
csorbítatlanul rímeljen a város kalmárjainak országokat behálózó
finánc-zsenialitására? Ha botlottunk olykor, botlott más város is, a
történelmi utat sose mi írtuk elő saját magunknak, Debrecen
várostörténetének csak részleteit befolyásolhatta, a nagypolitika
akkor se volt a kezében, mikor Isten kifürkészhetetlen akaratából
időnként fővárossá magasult.
Mennyi döntési lehetősége van a labdának? Mert Debrecen, a nem
értéktelen labda töröktől osztrákig, osztráktól magyarig, magyartól
tatárig, játékostól játékosig szállt, tatár dobta erdélyi
fejedelemnek, erdélyi fejedelem német-római császárnak, német-
római császár szultánnak, szultán svéd királynak, svéd király a
Katolikus Ligának – az utazók kinevették, azt mondták róla, Európa
legnagyobb bamba faluja, a királyok mind megcsodálták, mert
szinte sehol nem láttak intézményekben vagy polgári házakban
olyan korszerű és örök könyvtárakat, mint a Kollégiumban vagy
egy-egy főbíró magán-bibliotékájában. Ha folyton dobták,
elkerülhetetlen, hogy olykor le ne essék és el ne guruljon önmaga
dicsköréből. Most, eszmélésünk szépséges évében sajátságos
élménysorozatát éli: mellékgondolat, fanyalgás és pántlikalengetés
nélkül végre felvállalja önmagát. Civis sum Debreceniensis, akkora
büszkeséggel idézheti a hajdani oklevelek szövegét a várost
egészében felvállaló, magát cívisnek tudó polgár, ahogyan
valamikor Pál apostol hivatkozott védelmet és rangot, biztonságot
és törvényességet biztosító római polgári jogára.

Cívisek városa.
Cívis.
Cívis mivolta tudatában él, öl, ölel itt az ember. A mi paramétereink
között egyik akció sem egyszerű, itt erősen kellett állni a homokon,
hogy el ne fújjon mindenestül a pusztai szél, itt gyorsabban villan a
kés, hamarabb emelkedik a balta, nem azért, mert a hajdani
vadvizek, amelyek a várost körülvették, üldözött
szabadságharcosoknak és haramiáknak egyaránt búvóhelyet
biztosítottak – a hajdúsági betyár egyébként, a népdalok és
legendák paraszt Pinpernelje, ismert irgalmat és volt arányérzéke.
Ölni mi a tatároktól, a kunoktól, vallon és spanyol zsoldosoktól
tanultunk, utóbbiaktól főleg szakszerűséget, a tatár nem sokat
szórakozott az áldozataival, nem volt ideje, de a vallon zsoldos, akit
ránk küldött a saját királyunk, ráérősebb volt. Ha dohányzacskót
látok, amely sodrott inon fityeg a néprajzi múzeumban, elfordulok,
eszembe jutnak a Hajdaniak, akik nem tudták megfizetni a
hadisarcot a körbefogott Debrecenben, hát ügyesen felmetszették
körbe a tisztségviselők bokáit, kipreparálták a lábinaikat, arra
felakasztva csak megcsordítja eldugott aranyát a fösvény cívis, aki
nem érti, hogy a király zsoldosait valakinek tartania kell. De csak a
vér csordult meg, csak az indulat, csak szenvedélyeink és rossz
tulajdonságaink mélyültek el, és az emlék, amely azonnal átment
védekezésbe, mihelyt valakinek csak rebbent is a keze Debrecen
irányába. Állandó fénykor? Hogy lehetett volna. Isten adja, hogy
most, öntudatra eszmélésünknek ebben az új szakaszában ne
villámlani babonásan, de szelíden és biztonságosan derengeni
kezdjen felettünk a debreceni égbolt.

Én édes megmagyarázhatatlan, rettenetes és elbűvölő városom,

gondolja Polgár a megnyitó ünnepségen, mennyire szeretlek. Aztán
este megnézi magát a televízióban az ünnepi asztal mellett,
megállapítja, hogy olyan az arca, mint Agamemnón halotti maszkja,
barátságtalan, üres és fekete. Ezt őrzi meg örökké a felvétel, a
rettenetes iparkodást, hogy mindazt, amit átél és gondol, fel ne
robbantsa az érzés ereje, s megtartsa a debreceni illemet éppen
ezzel a mozdulatlan merevséggel. Csak nem fog Polgár sírva
fakadni öt kamera előtt, külföldi delegációk előtt, azért mert
fuldoklik a Szent Ágoston megfogalmazta osztatlan időben,
melyben életének minden szakasza egyszerre jelentkezik a
születéstől a várható halálig, minden együtt van, s mindezt csak
attól, hogy fiatal, erős karok behozzák a város zászlaját, és az
ünneplő gyülekezet feláll Debrecen zászlója előtt. Fegyelem,
fegyelem – mondja magának Polgár –, maradjon az a fekete arc,
ketten úgyis tudják az igazságot: a város és ő maga. Ha meghal –
ezen már nevet magában csak ezt se szabad mutatnia, mert nem
illik, ez a nevetés is ott van Agamemnón halotti maszkja mögött –,
remélem, lesz valakinek esze, és lila patyolatot dob az urnára. Ha
senki más, de Balogh István és Kiss Tamás tudni fogják, Debrecen
az eljegyzett hajadonok derekára violaszín kötényt parancsolt,
messziről legyen látható, hogy elszerethetetlen, hogy
elszakíthatatlan, hogy eljegyezték. Komolyan, valakinek talán csak
eszébe jut, hogy ne fehér legyen a patyolat.