KARAFIÁTH ORSOLYA

A MAFFIA-KLUB
KARAFI ÁT H ORSO LYA

A MAFFIA-KLUB
Legát Tibornak és Jánossy Lajosnak
(aki persze nem úgy lajos)
ajánlom

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2008
 A kötet megírásának idején a szerző a
nka
Nemzeti Kulturális Alap

támogatásában részesült

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

CaféX

© Karafiáth Orsolya, 2008

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978 963 9752 82 5

 1. FEJEZET

GLORIETT LAJOSNAK
„Holnap itt nagy kerti mulatság lesz,
és újdonságképpen műsorra tűznek egy társasjátékot is,
amit én rendezek. A címe: Hol a hulla?”
Agatha Christie: Gloriett a hullának

Elolvasta még egyszer a mondatokat, és már tudta. Nem az egész történetet persze, de azt
egészen biztosan, hogy itt valami nem stimmel. Elbűvölték a szavak, és arra gondolt,
milyen különös, hogy eddig nem tűnt fel neki semmi. Hogy nem szúrta ki a szemét ez a
képtelenség rögtön? A felismerés öröme nagyobb volt az elképedésénél. Új érdeklődéssel
ismételgette magában a szavakat, és minden egyes ismétlésnél beugrott egy-egy másik
mondat, ami szintén fals volt, ami nem illeszkedett a rendszerbe. Nekilátott tébolyultan
keresgélni a lakásban. Kiborította az iratos ládákat, rég elfelejtett mappákra bukkant.
Könyvekben lapuló cetlik hulltak a lába elé, kitépett lapok borították az ágyát. Tudta
persze, hogy ilyen hirtelen úgyse lesz meg minden, amit keres, de valahogy részegítő erővel
hatott rá maga a keresés is. Ami azért nem volt eredmények nélküli. Néhány fotó, néhány
jegyzet valóban előkerült. Újságkivágások, levelek, a régi naplója. Ezek bármelyikében
lehet egy utalás, egy elfeledett bejegyzés, ami nyomra vezetheti, gondolta. Aztán kiment az
erkélyre, rágyújtott, és lehiggadt egy kissé. Az új szabályok szerint az utóbbi időben csak az
erkélyen dohányzott. Mióta hazaköltözött ebbe a kis lukba, az élet minden területére új
szabályokat vezetett be. Ezek lekötötték, vagy inkább elterelték a figyelmet arról, mennyire
egyedül van. Egyébként is utálta a cigiszagot a szobában, és azt is utálta, hogy csak egy
szobája van, és hogy épeszű gondolata csak cigifüst mellett lehet. Ezért cigiző- és
gondolkodópontnak az erkély lett kijelölve. És most valóban gondolkodnia kellett. Az
utóbbi négy-öt éven. Vagy hat. Egészen pontosan nem tudta eldönteni, hány évet kell
számba vennie. Eléggé összefolytak az utóbbi évek, minden felgyorsult a főiskola óta. A
főiskola óta. Ez szöget ütött a fejébe. Hogy miért éppen a főiskola jutott az eszébe rögtön.
Miért nem a munkába állása? Miért nem az a pont, mikor úgy érezte, végleg elhagyta
Magyarországot? Miért nem a pasija, Lorenzo? Ládákra gondolt, szállítókra, IKEA-
zásokra. Kölcsönkért szerszámokra, hatalmas nejlonzsákokra. És a lomtalanításokra.
Legutóbb is annyi mindent szórt ki meggondolatlanul. Talán a bizonyító erejű papírokat is.
De hát, mentegette magát, nem őrizhetek meg mindent. Így is annyi szar van körülöttem.
Kinyomtatott e-mailek, csőtörésnél elázott, olvashatatlanná vált levelek – nem rohadhat
minden a nyakamon. De valaminek kellett maradnia. És az a valami itt lesz a kupac
közepén. Ágota visszament a szobába, és végigpörgette a fényképeket. Rendszerező típus,
és a fotókat különösen szerette és féltette, főleg a régieket. Ma már CD-n gyűjti őket, de a
főiskola alatt még előhívatták a fotókat. Rá is akadt egy csoportképre. Mind a tizenketten
ott vigyorogtak, bele a kamerába. A tanárképzősök, csupa csaj, magyar-könyvtár szakra
nem igazán tévedtek be fiúk. A párhuzamos csoportban akadt ugyan kettő, de azok olyanok
is voltak… Ki csinálhatta ezt a felvételt? Már nem emlékezett. Tizenkét lány, gondolta.
Tizenkét helyes csajszi, akikből mostanra már felnőtt nő lett. Többé-kevésbé komoly
harmincévesek, vagy legalábbis harminc körüliek. Mi lehet velük? Ám igazándiból nem
mindenki érdekelte a csoportból. Mit kezdjen például az unalomig pedáns, sajtszerű
Andikával, vagy Ildivel, aki lezúzott vidékre, egy evangélikus iskolába tanító néninek?
Vagy Nikivel, akiből pornósztár lett végül? Ez a három lány egyáltalán nem érdekelte. A
maradék kilenc viszont ugyancsak fontos volt számára. Az egykori barátai. És hoppá! –
kezébe akadt még egy felvétel, egy kép az egyik péntekről! Ezen is tizenketten feszítenek,
érdekes, a csoportban is tizenkét lány járt együtt, épp, mint a maffia-klubba. Ki készíthette?
Mi lenne a képzeletbeli képaláírás? Bal szélen Nóra áll, aki fotós lett, ennyit tudott róla,
látta a képeit itt-ott, magazinokban, kiállításokon. Méghozzá nem is rossz fotós, bár ennek
már a suliban is voltak jelei. Talán az egyetlen képem róla – merengett Ágota. Magasabb
mindannyiunknál. Áttetsző felső, gyönyörű melltartó. A melled a lényeged – mondta
mindig. Engedd, hogy látszódjék. Hát ő engedte, ez nem vitás. Egyszer elterjesztette
magáról, hogy nincsen mellbimbója, ami még érdekesebbé tette a pasik előtt. Mellette
Emese. Hát ő nem volt csöcsbajnok. Itt is elég rosszul néz ki. Biztos megint másnapos.
Látszik is, ahogy Judit Kata támogatja. Pedig nem szívelték egymást, sőt. Ágota nem
szívesen gondolt a burkolt ellenszenvekre, a ki nem robbant vitákra. Judit Kata is
mindenkivel nagyon kedves volt, mintha ez lenne a hivatása. Emeséről sem mondott soha
semmi rosszat. Hoppá, a Hülyék! Gabi és Metta… Itt úgy néznek ki, mintha ikrek
lennének, pedig öt év van köztük. Metta ekkor fejezte be a gimnáziumot. Vagy már az
orvosira járt? Nem emlékezett. Ez meg Dóra – Metta legjobb barátnője – Magdával. Magda
persze szexi, és erőszakos. Most is hogy befeszített középre! Mintha köré rendeződne az
egész kompozíció... Még Vera is elsikkad mellette. Bár Vera amúgy is olyan sikkadós – ha
nem lenne olyan csodálatos hangja, senki észre sem venné. Éva és Ági. A furcsa pár. Vajon
ekkor éppen együtt voltak, vagy külön? Ki tudja. Végül a jobb szélen Rita meg én. Perverz
Rita – ez volt a csúfneve, persze minden komolyabb alap nélkül. Talán Lajos csinálta ezt a
képet. Más nem is nagyon lehetett, hiszen zárt közösség voltak. A Maffia-Klub. A Café X
félvilági, veszélyes dívái, a gyilkoscsapat. Mi lehet velük?

Hogy vele, magával mi lett, azt nem szerette átgondolni. Nem valami sok minden.
Elvégezte a főiskolát, és a diplomaosztó utáni nyáron összejött Lorenzóval. Ősszel már
Padovába is költözött. És most, sok év után vissza Budapestre. S hogy közben mi történt?
Jóformán semmi. Lorenzo gáláns volt és viszonylag gazdag – mellette nem kellett
dolgoznia. Hobbiból nyelveket tanult, vásárolgatott, ismerkedett a helyiekkel. Persze csak
nőkkel, hiszen Lorenzo legendásan féltékeny volt, és mellesleg kommunista. Így tehát
gyakran jártak a Festa del Unitákra, a helyi baloldali csoport veteránjainak rendezett
bulikra. Lorenzo itt, a régi harcostársak között érezte legjobban magát. A többség, akárcsak
ő, szintén tehetős volt, Ágota eleinte különösnek találta az egész bandát. Lorenzo
kommunista szívének is elég volt az, hogy mindenre volt egy-két idézete a nagyoktól,
Marxtól, Engelstől, és hogy a háztartási alkalmazottakat – akiket elvei szerint nem is
tarthatott volna – bűntudatból busásan megfizette, hiszen még a kizsákmányoltaknak is kell
a pénz. Elvolt a hangzatos jelszavakkal, és azzal, hogy Ágotát eleinte el akarta küldeni
dolgozni. Nem a pénzért, persze, csak a szemlélet miatt, de ezzel hamar felhagyott. Volt pár
próbálkozásuk: Ágota mint pincérnő, Ágota mint idegenvezető, de egyik sem tartott tovább
két hétnél. Lorenzo folyton a nyomában járt, és bizony rajtakapta párszor, hogy hovatovább
férfiakkal beszélget. Ágotának így maradt végül a hatalmas lakás, és a főzőcskézés. Eleinte
jól is ment minden. Egészen két évvel ezelőttig, amikor is Lorenzo megtiltotta, hogy
kimenjen a strandra. Elégette a fürdőruháit. Aztán megtiltotta, hogy piacra járjon. Végül
bezárta a lakásba. Ágota eleinte kapálózott. Aztán kitalálta, hogy gyereket akar. Lorenzo
elképedt. Hiszen neki már van három! És házasodni sem akart. Nem értette, minek kell
Ágotának az állampolgárság, hiszen úgysem megy sehová. Végül többször meg is ütötte.
Ágota meghányta-vetette a dolgot, és hazaszökött. Míg a Marco Polón várt az indulásra,
megfordult a fejében, hogy mégis marad. De igazándiból tudta, hogy nincs visszaút. Hat év
telt el az életéből, de Budapesten újrakezdheti. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz.
Visszamenni a régi kis angyalföldi lakásba, amit az évek alatt ugyancsak lepusztítottak az
albérlők. A felújítással valahogy eltelt az első hónap, elhozhatta végre a szüleitől a régi
dolgait. A dobozokba zárt emlékeket, amiket most sebesen pakol ide-oda. Olyan leszek,
mint az anyám, bosszankodott, mikor arra gondolt, miért nem vágta ki a francba az egész
halom papírgyűjteményt. – Nem akarok olyan lenni, mint az anyám, elviselhetetlen egy
anyám van – mondta később Gabinak a telefonba. – Ha krimit írnék róla, a címe biztosan A
pokoli anya lenne. Vagy A gyilkos asszony. Úgyis mindig, mindenben gyilkosságot
szimatolt. A nevem is ezért lett Ágota, hogy utálom. Na, anyám, most büszke lennél rám.
Én is találtam egy remek bűnügyet. Bár fogalmam sincs, hogyan kezdjem el kideríteni ezt
az egészet. Anya azt állította, hogy az arcberendezésükről felismeri a gyilkosokat. Télen, ha
hódara fedte a kertet, az őt a sztrichninre emlékeztette. Mindennap meg kellett ennem két
almát, mert a magjában állítólag arzén van, vagy cián, és így védett leszek, ha valaki meg
akarna mérgezni. Persze csak arzénnal vagy ciánnal, de mi mással akarhatnának kinyírni,
ugyebár… – Gabi tapintatosan hallgatott. Ágota persze nem tudta abbahagyni. – Tudod,
Gabi, az a gyanúm, hogy igazam van. Persze, nyilván arra is gondoltam, hogy hülyeség az
egész. Hogy nincs itt semmiféle rejtély. Lehet, hogy Lajos ott él és úgy, ahogyan írja. Bár
ez valahogy mégsem valószínű. Ahogy olvasom ezeket a leveleket, ezt a sok szarságot, már
majdnem biztos vagyok a dolgomban. Átküldőm neked is mailben a lényeget.
– De hát én is megkaptam őket – szólt Gabi. – Tudod, körlevelek voltak!
– Tudom, tudom. Azért mondtam, hogy a lényeget küldöm. Rendszereztem mindent,
kivettem a halomból a fontosabbakat. Isztambul, Prága, Berlin, India. Mindenhonnan
rengeteg levél érkezett. Túl sok. Érted: túl sok! És az időpontok sem egyeznek, vagy
legalábbis én nem tudom őket pontosan egymás után tenni, nemhogy a levelek stílusa.
Rájöttem, mire számított, aki küldte őket: minden címzett, aki olvassa, belemerül az
aktualitásokba, a durva váltásokat elkönyveli a helyszínek váltakozásának. De én
szelektáltam. Furcsa kirakós állt így össze. Kiderült, hogy ezek nem egyetlen puzzle
darabjai. Több mint kilencven levél csak Prágából – és valamennyivel kevesebb Indiából.
Ez időben sem fér bele – érted? Itt valaki nagyon dolgozott, hogy mindig halljunk Lajosról.
Mindegy, hogy mit. És ez a lényeg! Én viszont kiemeltem párat, talán azokból kitetszik,
hogy melyek nem lehettek Lajos élményei, Lajos szavai.
– És mikor jöttél rá először, hogy valami nem stimmel? – vágott közbe Gabi.
– Mikor elolvastam egyben az egészet. Majd rájössz, miről beszélek. Ezek, így egyben
nem Lajos szavai. Bár még nem tudom, ki írhatta le őket, de a maffiások közül valaki.
Olyan régen volt mindez, nehezen tudom személyhez kapcsolni. Ezért felkeresek
mindenkit. Beszéltetem őket, megtudok róluk mindent, amit csak lehet, és akkor majd
kristálytisztán kirajzolódik előttem egy arc. Mert, ugye, a történet a jellemekben lapul –
Poirot régi igazsága.
– Engem is gyanúsítasz? – Gabi felnevetett.
– Mindenkit. De téged és Mettát a legkevésbé.
– Nem akarok a húgom ellen beszélni, de neki éppen lett volna oka rá…
– Kiderítem – vágta rá erre Ágota.
– És mégis hogyan?
 – Úgy fogok dolgozni, hogy arra anyám is büszke lenne. Poirot-módszerrel.
Ismételgessem? Hagyom, hogy az emberek beszéljenek. A régi levelekkel összevetem a mai
élményeket. Felkeresek mindenkit, és a női megérzéseimre hagyatkozom.
– Hé, az Miss Marple volt, aki megérezte a gazságot, és Ariadne Oliver, aki mindig a női
szimatával jött… – mondta Gabi. – Döntsd el, hogy melyik hősre akarsz leginkább
hasonlítani.
– Mindre egyszerre – felelt Ágota –, de a módszer akkor is Poirot-é lesz. Mint az Öt
kismalac tételmondata: A múlt bűnének árnyéka messzire nyúlik. És emlékezni mindenki
tud. Van egy gyanúm: most majd nem mindenki akar…

Legyünk hűek példaképeinkhez, gondolta később megint Ágota. Mit tenne Poirot? A
lehető legalaposabban tanulmányozná a meglévő bűnjeleket, mielőtt a bűntény lehetséges
elkövetőinek nyomába ered. És a bűnjelek jelen esetben az évek óta folyamatosan érkező,
meglehetősen színes nyelvezetű, tartalmú levelek. Ágota eztán még egyszer átfutotta az
összeset, melyeket a Gloriett Lajosnak elnevezésű dossziéban tartott. Végül kiválasztotta a
legárulkodóbbakat Gabinak.
Nem logikus. Őrület az egész. Mintha Lajos életművének részei lettek volna ezek a
dokumentumok, az egyik regényének darabjai. Annak a regénynek, amit annak idején be
akart fejezni. Tizenkét férfiról szólt volna a könyve, akik mind egyetlen nőbe szerelmesek.
Leveleket írnak a nőnek, de igazából egyik sem férhet a közelébe, mintha ez a titokkal telt
nő nem is létezett volna, csak a fantáziájukban. A fejezeteknek címe volt, mintha külön kis
novellák lettek volna. Mint ezeknek az írásoknak… A legelső levél tűnt ebből a
szempontból a legkülönösebbnek. Nagyon személyes volt, mintha valakit megszólított
volna, mégis körlevélként érkezett. Miért? Ki lehetett az eredeti címzett? Ágota úgy
sejtette, leginkább ő maga, de így még homályosabb volt, miért jutott el mindenkihez. Lajos
őt ostromolta hiába, őt hívta mindig más néven, ő volt a Rózsaevő lány. És mintha ez az
írás az eltűnése előttről datálódott volna, az isztambuli lezárás elég sután van a végére
kanyarítva. Meg aztán Lajos soha nem volt vidéklakó típus, a két berettyóújfalui, debreceni
év kivételével minden Budapesthez kötötte, ezért ez a rész is hamisnak tűnt. Egy
regényrészletnek, amit valaki levélnek álcázott. Ágota próbált nagyon figyelmesen a sorok
mögé látni. A homályos bevezető, hogy előbb kipróbálta a magyar vidéket, nem állta meg a
helyét. Hiszen Lajosnak nincs is húga, édesanyja pedig, édesapjával együtt, a Kosztolányin
lakik.

Európa Nagycirkusz, Las Vegas

Sziasztok! Ezentúl mindenkit Kokas Irmának szólítok, de csak akkor, ha viszonzásul ti

engem Ibolya Jenőnek. Ibolya Jenő, fizikai munkás. Erről ennyit. Most pedig leírom, mit
csináltam az elmúlt hónapokban. Nem valami nagy szám, de egyre közelebb kerülök a nagy
álmomhoz. Még kiskoromban elhatároztam, én leszek a legnagyobb pozőr
Magyarországon, és úgy érzem, jó úton haladok. A baj csak az, hogy mindent megunok
hamar. Először arra gondoltam, hogy regényt írok, témáját az életből merítve. A kezdeti
lökést az adta, hogy rá kellett döbbennem, merev, sőt képtelen szokásaink sajnos nemigen
nyújtanak táplálékot az alkotó elmének, és ezért van az, hogy jobbára minden embert
kinevetek. De hát konkrétan mi a vicces bennük? – kérdeztem magamtól, és rögtön írni
kezdtem a választ. Szerinted ez biztosan botor dolog, de legalább annyira jó is. Nincsen
abban semmi negatívum, ha gúnyt űzöl a balgák öltözködéséből, meglepő szófordulataiból,
sőt tested-lelked feltöltődik tőle. Így ízlelheted meg a lélek legédesebb,
leggyönyörűségesebb gyümölcseit. Fölvetődhet benned a kérdés, és joggal: „Te kőszívű,
nem ugyanolyan emberek ők is, mint te vagy?” Válaszom erre: „Az emberi hülyeség
szikkasztotta ki ennyire a szívemet, csalárdságuk ölte ki belőlem amaz erényeket, melynek
gyakorlására talán hivatást éreztem egykor.” Ha néha gyötört a lelkiismeret, úgy éreztem,
elmém valamennyi tévelygését jóváteszi egyetlen jótétemény, mely elhallgattatja a fölébredt
lelkiismeret-furdalást, és szent menedéket alkot szívem rejtekén, ahová néha-néha
visszahúzódom, hogy vigaszt találjak. S hogy ez mi volt? Nos, erről szólt a könyvem.
Tavaszra be is fejeztem. Tudom, lett volna sok-sok ostoba, aki még azzal sincs tisztában, mit
érez, és ezért rosszul értelmezte volna az eszméimet… De mi dolgom az együgyűekkel? Nem
hozzájuk intézem szavaim. E könyvben lett volna rengeteg idézet, fotó, amivel színesebbé,
illetve életszagúbbá tettem volna a világról kialakított eddigi képemet, csak éppen kiadót
nem találtam hozzá. Eközben pedig minden időmet lekötötte az anyaggyűjtés. Kocsmákban,
autóbusz- és vasútállomásokon. Megismertem rengeteg hibátlan fickót, Boros Sanyi
bácsival kezdem, ő a legjobb arc, profi módon fűzi a mondatokat. Kedvence a „bennem”
szó, azóta az én kedvencem is. „nekem bennem kell egy sör”, „nekem bennem hugyoznom
kell”, „tulajdonképpen nem is vóna olyan rossz ebbe a világba ílni bennem”. Teszi ezt
olyan természetességgel, hogy az emberben meghűl a vér. Ahová kurvára nem megy a
„bennem” szó, oda is benyomja. Sőt, csak oda. Meg kell mondanom, ritka gyöngyszemre
akadtam a személyében bennem. Múltkor éppen vele sétáltam, mikor az az eszelős ötlete
támadt, hogy menjünk el valahová sörözni. Ez eddig még nem is lett volna baj, de olyan
helyet nézett ki magának, ahonnan tuti, hogy kivágták volna. Szóvá is tettem, mondván:
„Ide ne menjünk be, mert nem fognak kiszolgálni.” Újdonsült barátom kissé heves
vérmérsékletű. Mélyen a szemembe nézett, néhány másodperc hatásszünet, majd lassan,
tagoltan, nem túl hangosan, ám fölöttébb vészjóslóan kijelentette: „Anyám basszam meg
Lajos, akkor itt kű küvön nem marad.” Persze végül más helyet találtunk magunknak, de
ezt akkor is hallanod kellett volna. Kár, hogy nem ismered őt bennem.
Annyi élményem lett anyaggyűjtés közben, hogy az a ti agyatokkal felfoghatatlan.
Irdatlan arcokkal találkoztam. Gézával például, aki mindenhol azt hirdette, akkora makkja
van, mint egy biciklicsengő. Egyébként nagyon gyengén adta magát, elaludt beszélgetés
közben. A város telis-tele volt hibátlan emberekkel. A Tüzép-telep éjjeliőre garantált
beszarás. Vagy Gágóné a piacról, hát, mit mondjak, ő se kutya. Remélem, lesz még hőség,
mert az őr pazar szandáljának, plusz retkes, hatalmas lábának látványa minden pénzt
megér. Irdatlan nagy láb ez, hatalmas kosszal, a lábujján a köröm akkora, mint egy
tévéképernyő. Már túlnőtt az ujján, a föld felé tart. Oldalt sárgállik, a töve feketedik. Szóval
hangulata van annak a lábnak. De a debreceni Obsitos söröző szintén a humor
kiapadhatatlan forrása. Amilyen emberek ott megfordulnak... Ha rendeznének valahol
mezei disznósajtevő versenyt, a törzsgárda szerintem jó esélyekkel indulna. Némelyikről
szagmintát is kéne venni. Egyébként nemcsak az idősebb korosztály köreiben dolgoztam, a
fiatalabb tenyeres-talpas bunkók is érdekeltek, csak hát az ő bizalmukba nehezebb
beférkőzni. A legjobb a negyvenes és a hatvanas korosztály. Mind jóhiszeműen szóba
elegyednek velem, beavatnak a titkaikba. Mindössze éreztetni kell velük, hogy tiszteled őket,
és buzgón bólogatni, miközben mesélnek. Nem árt néha csodálkozni, hitetlenkedni sem. A
dolognak egyetlen hátránya volt, hogy Berettyóújfaluban az összes részeges, tróger és
paraszt ismert már, ami akkor volt külön kellemetlen, mikor nyilvános helyen próbáltak
meg bizalmaskodni. Piacon és egyebütt elkezdtek ölelgetni, hátba veregetni, rosszabb
esetben puszilgatni. De hát ugye valamit valamiért. Úgy éreztem, megtaláltam az életem
értelmét. A beszólások mellett most már hirdetéseket is gyűjtöttem. Illetve, dehogy
hirdetéseket, fákra felragasztott, kitűzött papírdarabokat. „Kéddarab Kókázusi Juhász kan
kiskutya elladó”, és társai. Hizók, buttorok, fordított s betűk. Hát kell ennél szebb? Jó lett
volna egy kiállítást összehozni belőlük. A hangulat fokozása érdekében terveztem még, hogy
ezen a kiállításon a magnóból folyamatosan öregemberek beszéljenek, illetve vidéki
vasutasok. Ezt a vasutasötletet a helyi bakter adta, persze a tudtán kívül. Elég volt hallani.
Nagyon jó tájszólásban beszélt, szinte hullott a vetőmag a szájából, ahogy a vonatok
indulását és érkezését bemondta.
Aztán kezdett ez is unalmassá válni. Próbáltam mindent úgy csinálni, mint annak előtte,
de egy fél üveg sör mellett a kocsmában se bírtam hallgatni a sok baromságot. Hazajöttem
inkább magnózni, de az is bosszantott, végül szétvertem az egész szerkezetet.
Önvigasztalásként belevágtam egy ifjúsági regénybe. A főhős Nagy Vörös Makk apacs
törzsfőnök, aki minden szempontból tökéletes indián, azt leszámítva, hogy bölényfóbiája
van. A bonyodalmak nagy része ebből adódott.
Kár, hogy nem tudtam befejezni. Szóval egy ideig az írással próbáltam lelkemet tisztán
tartani, több-kevesebb sikerrel, de aztán a fejembe férkőzött egy gondolat, amit azóta sem
tudtam kiverni belőle. Ez pedig a következő: ha egyszer Isten megáld egy gyermekkel, úgy
szeretném felnevelni, hogy magyarul beszéljen, de csak és kizárólag az angol nyelvet értse
meg. Magyarul beszél, és csak angolul érti. Ebbe gondoljatok bele. Szerintem
megvalósítható, csak még nem tudom, hogyan. Erről azóta álmodom is. Faggattam
anyámat, mi a véleménye a dologról, de erre szó nélkül sarkon fordult. Másnap
megkérdezte, narkózom-e. Aztán az foglalkoztatott, miképp lehetne drótkerítésből nadrágot
készíteni, de ennél a pontnál már éreztem, kissé túllőttem a célon.
Következő ötletem az volt, hogy nyelvújító leszek. Múltkor egy figura megkérdezte tőlem:
„Te mióta növeled a hajad?” Ez éppen csak elgondolkodtatott, ám másnap határoztam el
magam végképp. Egy hülyegyereknek ajánlottam valami filmet, mire ő így felelt:
„Megnézem, faszául megnézem!”, és eztán már nem volt megállás. Éreztem, hogy ezeket a
kifejezéseket be kell építeni az amúgy is elég gazdag magyar nyelvünkbe. Ismét gyűjteni
kezdtem, csak most a céljaim mások voltak. Remek szófordulatokkal találkoztam. Dolgozott
a ruhagyárban egy fasza kis ember, akinek a kedvenc szava az „ugyi” volt. Önállóan is
alkalmazta, de a mondatai is általában ezzel végződtek. Volt a büfében vagy harmincöt fok,
Zsiga bácsi (ugyi) meg egy munkatársa ott söröztek éppen. A munkatárson valami
szőrmellény volt. Zsiga bácsi rádörrent: „Nem sül rád a bűr?” A másik csak lesett, Zsiga
bá meg folytatta: „Mír van ez rajtad! A rendőr verje le rúlad, ugyi!” Kincset érő mondatok,
adták is az ihletet faszául. Egyre inkább világossá vált számomra, hogy nekem is alkotnom
kell pár hasonlót. Nem is volt nehéz. Ha meglátsz egy rossz hajú embert, mit mondasz
magadban? Gondolom, a következőt: „Hogy ennek milyen rossz haja van?!” Szerintem
sokkal jobb a következő: jó fodrásza nincs. Vagy: piszkos rossz fodrásza van. És ezt lehet
mindenre alkalmazni. Rossz ruházatú embernek: jó divattervezője nincs. Mocskos
körműnek: jó manikűröse nincs. Boros Sanyi bácsinak nagyon rossz nyelvtantanára volt
bennem. Elmentem egy barátomat meglátogatni. „Hogy vagy?” – kérdeztem. „Á, hagyjál
már, nagyon rossz orvosom van” – mondta ő. A környezetemben Zsiga bácsinak van a
legrosszabb mosógépe. Ilyen koszos embert még nemigen láttam. De van más is. Létezik
egy gyakori beszólás, amit az orvosok mondanak az elhunyt hozzátartozóinak: „Nagyon
sajnálom, de sajnos a férje elhunyt. Biztosíthatom, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.”
Milyen lenne, ha lennének különböző kategóriájú kórházak? Mondjuk ötvenszázalékos
kórház. Ebben az ápolók és az orvosok csak a felét tennék meg a betegért, mint amennyit
valójában megtehetnének. És akkor egy balesetest, akit a mentős épp egy ötvenszázalékos
kórházba szállít, így nyugtatgatnának: „Ne izguljon, hamarosan a kórházban vagyunk,
ahol az orvosok amit tehetnének önért, annak a felét meg is teszik.” A háziorvosom például
csak háromszázalékos. Ül a székében, nézelődik, és nagy kábán csak annyit kérdez, meddig
adja az igazolást, amit egyébként a nővérke tölt ki.
Aztán arra gondoltam, riporter leszek. Az egész úgy kezdődött, hogy kórházba kerültem,
ahol megint csak nem tudtam magammal mit kezdeni. Vasárnap délben műtöttek
vakbélgyulladással. Egész héten fájt a hasam, de ilyen bajra nem számítottam. Aztán a
fájdalmam kicsúcsosodott egy valódi, hibátlan görcsben, mintha a beleimet darálták volna.
Mondom anyámnak, hívja a mentőt, mert pusztulok el. Aztán elájultam. Szerencsére
százszázalékos kórházba kerültem, de a lábadozást így sem úszhattam meg. Feküdtem ott
napokig, és unalmamban mindig meginterjúvoltam a mellettem fekvőket, újságírónak adva
ki magam. A legizgalmasabb alak Bakói Ernő magángazda volt. S hogy miket tudtam meg
róla? Vázolom. Négy gyereke van, mind a négy már „saját maga keresi a kenyerét”, büszke
rájuk. Megkérdeztem, mennyire, de nem tudott rá válaszolni, pedig biztos voltam benne,
hogy „nagyon büszke”. Mindegy, rátérek az „állatállományra”: hat tehén (pirostarka), két
hat hónapos „bornyú” (szintén pirostarka), ismeretlen számú tyúk és „egyéb baromfi”.
Nagyon tudott ez a fickó. Mondtam neki, hogy szerintem ez kevés, mire visszakérdezett:
„Hányt mán maga ganét?”, úgyhogy itt befejeztem a kérdezősködést. Ő azért még
hozzátette, hogy a fiának szerelmi honvágya van, és hogy ő maga a szalonnát nem szereti
(pedig a karomat tettem volna rá, hogy imádja, úgy néz ki, mint aki még a fagyit is
hagymával és bicskával eszi), viszont a vegetáriánusokat két hétig kenyéren és vízen
tartaná, az tán meghozná az eszüket. Kérdeztem a rózsaevésről, de értetlenül nézett rám.
Megnyugtattam, nem hülyéskedek, találkoztam egy lánnyal szombaton, aki három rózsát
megevett. Ezen csak röhögött, de nem hitte el. A vasutasokat nem szereti, de a sört igen.
Ebben hasonlítunk. „Tenyér- és egyéb jóslásokban, valamint Istenben és egyéb
földönkívüliekben nem hiszek” – üvöltötte. Nem tudja, mi a lélekvándorlás, irodalommal
nem foglalkozik. Később a politikára tért rá, biztos voltam, hogy nem hagyja ki… És ezt
nyomatta sötétedésig. Gondoltam, még időben pályát módosítok, és hajóács leszek. A
munkát, ahogy kiengedtek, el is kezdtem, de már közben éreztem, valami baj van velem.
Egész télen át csináltam azt a nyomorult csónakot. El is készült, kurva jó csónak lett, csak
éppen nem fért ki az ajtón. Eléggé magam alá kerültem, gondolhatjátok. Eztán alakult meg
a punkegyüttesünk, Mellbimbófőzelék névvel. Zenei tudásunk minimálisnak tűnt, de
elegendő volt mégis. Én basszusgitáron adtam, és szövegíró is voltam. Az egész onnan
indult, hogy az egyik nagyon ostoba barátom a katonaságtól küldött nekünk egy képeslapot
az alábbi szöveggel: „Sziasztok. Jól vagyok, rendesen jól. Üdvözlök mindenkit.” Ez
megihletett. Te hogy vagy? Jól, rendesen jól? Első számunknak tehát ez lett a címe: Jól
vagyok, rendesen jól. De van több is. Például: Szájszagod, akár a vidráé… Vagy a
vadorvos. Vannak ugye háziállatok és vadállatok. Tudjuk, hogy van háziorvos, ám a
vadorvos csak ebben a számban kel életre, illetve csak itt létezik. A legjobban sikerült
szövegem a zenekar egyetlen balladája, A vasutas gyümölcsfái. A történet dióhéjban
nagyon szomorú: a vasutas szomszédja ócsárolja a vasutas gyümölcsfáit. Mármost a
gyümölcsfáira rendkívül kényes a MÁV-alkalmazott. De a szomszéd csak nem hagyja abba,
így verekedés lesz a dologból, amiből a vasutas kerül ki győztesen. Mind fizikailag, mind
erkölcsileg. Népdalfeldolgozásokkal is foglalkoztunk. Kissé bunkósítottuk őket, míg teljes
remekművek nem lettek. „Eveznék, de evezzen a faszom, gyere babám motoros
csónakon...”És van egy dalunk bihari tájszólásban is. Persze hogy Sanyi bácsi ihlette. A
szöveg a maga primitívségében is nagyszerű. Egy kis duett: „Honnét a gennyes faszomból
vetted azt a nadrágot! A szípet! Méket? Azt a kíket! Kíred? Hát nem kell néked? Nos kírlek,
vegyél rá mírget, de megpróbálok hozni néked Pestrűl vagy nígyet! Köszönöm szípen!” – és
ez nígyszer újra. Jó, mi? Persze hamar feloszlottunk, és ismét rengeteg szabad időm lett.
Akkor ismerkedtem meg az egyetlen juhász barátommal, akivel elhatároztuk, hogy ellopjuk
a magyar koronát. Kivitelezhetőnek tűnt, már el is képzelte, hogy koronában fogja
legeltetni a birkáit. Ezzel a tervezgetéssel is eltelt egy hét. Végül egyre őrültebb dolgokat
kellett kitalálnom, hogy akár csak egy kicsit jobban érezzem magam. Szórakozásom
legnagyobb örömét a családtagok szadizása adta. Kibasztam ám a tesómmal nagyon.
Egyszer véletlenül szartam egy ’h’ betűt, megörültem neki, le is fotóztam. Ezután direkt
különböző figurákat próbáltam kihozni, nagy sikerrel. Például ’a’ betű, ’z’ betű, az egész
magyar ábécé, ékezetekkel. Háromféle színben, normál, fekete (a vörösbortól), valamint
vöröses (a paradicsomos vodkától). Szóval összejött szépen két tekercsre való. Beadtam
előhívatni. Másnap mondom a húgomnak, hogy váltsa már ki őket. Nem tudom, hogy a
többi fotósnál hogy van, de itt az átvétel előtt megszámolják a képeket, megnézik a
minőségüket, a reklamáció elkerülése végett. Nos, a húgom előtt is leszámolták a képeket,
amik a különböző szarcsomókat ábrázolták. Gonosz vagyok, de nem bántam meg, csak azt,
hogy nem tudom osztogatni, mert a testvérem mindet széttépte, a negatívokkal együtt. De
volt rosszabb is. Pár nap múlva elküldtem a hugicát lottóért, felvettem a sorsolást videóra,
majd kitöltöttem a szelvényt, mintha ötösöm lenne. Bevonulok a sloziba, várom a hatást.
Leírhatatlan. Anyám sikongat, mint a hülye, majd rám ront a budiba. Persze megtudta az
igazat, azóta nem szól hozzám. Addig állandóan állt a bál, csak sejtéseid lehetnek
veszekedéseink eposzi méreteiről, ám még az is jobb volt, mint ez a teljes kussolás. Egyetlen
barátom maradt, őt is részegen ismertem meg. Egy fekete kutya, csúnya, mint a halál, kész
röhej az az állat. Elláttam minden földi jóval, mindenhová elkísért, kocsmába, boltba,
videotékába, más helyekre nem jártam. Nagyon ragaszkodó eb volt.
Be kellett látnom, hogy az ember végül beletörődik minden szarba. Elmúlik a rossz
hangulat, pedig addig gyötör rendesen. Délután négykor keltem mindennap, átmentem a
totózóba, játékba küldtem a Keno-szelvényemet. A nagy kaszálásról letettem, már csak a
minimális nyeremények érdekelnek. Taktika kell hozzá, és agy. Mindkettővel rendelkezem,
nyertem is rendesen. Bár ezt nem is nevezném nyerésnek, a szerencsének oly kevés szerepe
van benne. Inkább a szellemi munkám gyümölcse volt az egész. Aztán kikölcsönöztem
néhány filmet, majd a Turulban pókereztem záróráig. Pénteken és szombaton buliztam, bár
talán csak a képzelet segítségével lehet a buli szót rásütni ezekre a kétnapos ivászatokra.
Azt hiszem, ezt hívják totális csődnek. Időközben újra megpróbálkoztam az írással is.
Könyvem az „Ezt tudom mondani, mer ez biztos” címet viselte. Azt próbáltam benne
kifejteni, hogyan kell a szabad időt humortól sem mentesen kitölteni, alapötletét pedig a
pénztárcázás adta. Egyszerű dolog a pénztárcázás, nem kell más hozzá, csak egy bokor, egy
pénztárca, meg egy damil. De ezt továbbfejlesztettem. A földbe leverek egy vasrudat is,
amire konzervdobozt helyezek. Ez aztán a móka. Kijön a balek a házából, ideges, mert
hideg van, drágaság van. Aztán persze felvidul, mikor meglátja a teli bukszát. Én
megtréfálom, és ekkor már tényleg totálisan ideges. Meglátja a konzervdobozt, és még nem
sejti, hogy újabb tréfa áldozata lesz. Dühösen belerúg, és aztán jó esetben agyvérzést kap.
Erről jut eszembe: a böjti parasztok előszeretettel adják kutyájuknak a Bogár nevet. Úgy
látszik, kutyanévválasztás terén nem a képzelet szabad szárnyalása jellemzi őket. Az én
kutyám is ezt a nevet kapta végül. Még eltöltöttem ezután pár hónapot a tanyánkon, ahol
mást se csináltam, csak Bogárt tanítgattam. „Harapd őtet… harapd őtet meg!”, nem
csoda, ha ebből is hamar elegem lett. Aztán nem titok, felcsaptam cirkuszosnak. Ez eddig a
legkiválóbb ötletem. Pénzt szerzek. Hírnevet. Beszarok, hogy egyes embereknek mennyi
pénze van. Csúnya dolog az irigység, én mégis irigy vagyok. Múltkor megnéztem a cirkuszt,
ami a városba érkezett. Itt a lehetőség a meggazdagodásra! Európa Nagycirkusz – Las
Vegas. Kiírták, hogy „Vadállatok 50 forintért megtekinthetők!”, nos, én megtekintettem
őket. Az oroszlánjuk hibátlan volt, komolyan mondom, nem volt farka. Gyenge volt az egész
bagázs, főleg, ahogy a mikrofonba pofáznak: „Ilyen még nem volt, ilyet még nem láttak!
Óriás anakonda, bicikliző majom, fekete párduc, légtornászok, oroszlán!”, igaz, ilyen
oroszlánt még tényleg nem láttam. Úgy éreztem, köztük a helyem. Beszéltem a tulajjal,
egyből fel is vettem. Először Kolozsvár felé mentünk, most már Isztambulban járunk. Kissé
egyedül érzem magam, hiányzik mindenki. Rágyújtok inkább. Tudjátok: „Szeretem a
cigiket, oszt szívom űket bennem…” Idézgetek csak itt a régi gyűjtéseim után, szabadon.

A következő kiválasztott levél, amit Gabinak forwardolt, szintén Isztambulból érkezett,

és maga volt a káosz:
 I love Loyola Ignác

...szóval körülöttem és bennem minden megváltozott. Az utóbbi években rengeteget

elmélkedtem és olvastam. Akkor kezdődött minden. Azóta váltam hasonlatossá a
bölcsekhez, kiknek szívében öröm és megelégedettség lakozik. Rájöttem, hogy elmém
nyughatatlan fáradozásaiból születő balgatag gondolatok és cselekedetek mind
hiábavalóságok, a léleknek gyötrelmei. Ezért adám az én lelkemet a bölcsen való
tudakozásra, melyek vannak a nap alatt. Kívánom, hogy a te lelked is bőven lásson
bölcsességet és tudományt. Ehhez adom most az első tanácsokat, melyeket ha megfogadsz,
és továbblépsz, egész hátralévő életedben örvendezni fogol a te szívedben. Ez idáig rosszul
éltem. Vesztes voltam. És aki vesztes, halott az, elhullajtott csillag, keselyűk lesik annak
csontja velejét. Sajnos még most is áramlik felém a megvetés minden irányból, régi bűneim
miatt. Mondja ma az apám a telefonba, hogy keresett a volt főnököm, akinek nem kevés
pénzzel tartozom. Ehhez tudnod kell, hogy ennek a főnöknek azt mondtam, hogy az apám
meghalt, ezért nem tudok törleszteni. Összeomlott ez a mesém is, kínos napok elébe nézek.
Eszem a vesztesek keserű kenyerét. De a sok viszontagság hatására lettem bölcs. Esküszöm
nektek, legyek bármilyen segg részeg, csak bölcs dolog hagyja el az ajkaimat. Képtelen
vagyok már az átlagos szellemi színvonalra visszasüllyedni. Persze példaképem és
mesterem, Salamon király saruját sem vagyok méltó megérinteni, de akkor is magasan
kitűnök a többiek közül. Sőt, szerintem már akkora szellemi gazdagságra tettem szert, hogy
az hatással van a biológiai működésemre is. Talán már meg is fordult bennem a toxikus
kiválasztás. Végtelen bölcsességemben képes vagyok arra, hogy a közönséges halandók
számára mérgező anyagokat a saját javamra fordítsam. A kátrányt a tüdőm tisztítására, az
alkoholt a májam regenerálására. Hihetetlenül hangzik, de így van. Remélhetőleg. Netán
azt gondoljátok, hogy megérettem a diliházra? Tévedtek. Hallgassátok inkább, miket
javasolok.
Első tanács: óvakodjál te a bolond beszédtől, vigasságtól, mert olyan a bolond nevetése,
mint a tövisnek ropogása a fazék alatt: hiábavalóság. Jobb a bölcsnek dorgálását hallani,
hogynem valaki hallja a bolondoknak éneklését. Második tanács: ne gerjedj hirtelen a
lelkedben haragra, mert a harag a bolondok kebelében nyugszik. Ne mondd ezt: mi az oka,
hogy a régi szép napok boldogabbak voltak ezeknél? Mert nem bölcsességből származik az
ilyen kérdés. Hallgasd az én beszédeimet, így sokasodnak meg a te életed esztendei. Az én
bölcsességemre figyelj, az én értelmemre nyisd a füledet. Óvakodj a hízelgő beszédtől is,
mert annak vége keserű, mint az üröm, és éles, mint a kétélű tőr. Az irgalmasság és igazság
ne hagyjanak el téged, kösd azokat a te nyakadra, írd be azokat a te szíved táblájába.
Egészség lesz az a te testednek, és megújulás a csontjaidnak. Boldog ember, ki megnyerte a
bölcsességet, és az ember, ki értelmet szerez. Engem a földi hívságok már nem érdekelnek.
Amit tőlem hallhattok, azt már egy mélyen vallásos ember mondja, Isten az ő végtelen
bölcsességében felnyitotta a szemem. Persze csak a saját magam által megszabott keretek
között gyakorlom vallásomat, mely igen bölcsen nem szab korlátokat. Saját magamat
gyóntatom, a szobám a templom, ahol már mindent felszenteltem. Más vallásos emberekkel
nem érintkezem, ezt tiltja a vallásom, kizárólag térítő szándékkal közeledhetem feléjük.
Nézzetek körül! Elkorcsosult itt minden. Az egyetlen tiszta és bölcs korszak a jezsuiták
idejében volt. Mit nem adnék, ha visszamehetnék abba a csodálatos korba mint főinkvizítor.
Szellemi vezéremnek Loyola Ignácot, a jezsuita rend alapítóját tekintem. Elárulom
utópisztikus tervemet. Fel akarom éleszteni a jezsuita rendet, mely korlátlan uralmat
gyakorolna a világ felett. Az inkvizíció segítségével megtisztítanám a földet a csőcseléktől.
Ignácnak persze könnyebb volt akkoriban, mára nagyon elvilágiasodtak az emberek.
Sajnos. Esténként imádkozom, misét mondok magamnak, majd Isten dicsőségére lemegyek
a kocsmába és megiszom néhány liter bort, elhintve közben az Ő igéit az arra fogékony
agyakban. Augusztusra tízfősre szeretném felduzzasztani egyszemélyes egyházamat, addig
lesz nehéz. De aztán átszakad a gát, hiszen aztán tízen térítünk, majd százan, ezren,
százezren… Dicsőséges utunkat máglyarakások és az istentelenek üvöltése fogja kísérni.
Harminc éven belül betiltatom a református egyházat, a katolikusokat pedig választás elé
állítom: vagy csatlakoznak, vagy őket is feloszlatom, eltörölve egyben a Pápaságot is,
tanulva Loyola hibájából. Kérlek, legyetek az elsők, akik csatlakoznak hozzám! Átok alatt
köteleztem el magam: amennyiben nem teszek meg minden tőlem telhetőt, úgy legyek
átkozott a városokban, és legyek átkozott a mezőn. Bocsásson rám az Úr átkot, bomlást,
romlást mindenben, amit cselekszem. Ragassza hozzám az Úr a döghalált, mígnem elemészt
engem erről a földről. Verjen meg az Úr szárazbetegséggel, hidegleléssel, gyullasztó és
izzasztó betegséggel, ragyával. Az ég, mely felettem van, rézzé, a föld pedig a lábam alatt
vassá változzék. Tegye eleséggé holttestemet az ég minden madarának és a föld minden
vadának. Verjen meg az Úr tébolyodással, vaksággal, gonosz kelésekkel a talpamtól fogva
a koponyámig. Kérlek, csatlakozzatok! Remélem, helyesen döntötök. De addig is írjatok
már valami sztorit, mi történt veletek, mióta nem láttalak titeket! A történeteitek minden
bizonnyal eretnek dolgokat fognak tartalmazni, melyért minden magára valamit is adó
inkvizítor máglyára küldené az egész társaságot, de ez most még nem számít bűnnek, hiszen
nem tudhattátok, mit cselekszetek. Néhány hete még én se tudtam, hisz akkor fejeztem be a
Sógunt, és szamuráj szerettem volna lenni. Isten bocsássa meg nekem. Szóval fogadjátok
meg a tanácsaimat. És legfőképpen írjatok. Ám a leveleket ne címezzétek többé a Café X-
be, már máshová térek be esténként a hozzám hasonlóan bölcs barátaimmal, hogy az Úr
dicsőségére megigyunk néhány liter bort. Dicsőség Istennek! Ég veletek! Ignác

Ez után a téboly után viszonylag fegyelmezett sorok érkeztek. Ágota gondos válogatást
ollózott össze Gabinak a levélhalmazból. Ami – így kiválogatva, szétszálazva – egyre
inkább afelé mutatott, hogy nem egy ember írta őket.

Sziasztok, nehéz idők járnak éppen. Először is az a kurva vonat két órát vesztegelt, utóbb
kiderült, hogy akár harmadannyiért van retúrjegy, sőt buszjegy is. Apropó zárójel: internet
meg nincs, lesz hamarosan állítólag, ezért most egy netkávézóban keresem a karaktereket.
A bezáró zárójelet nem találom. Szóval amiket buktam: persze rosszul váltottam,
olyannyira, hogy legalább egy tízes HUF bánja. Aztán a lakásról: kinn van a halál faszán,
ami azért gond, mert vagy ingázom napközben, ami elég borsos, vagy csak este megyek
haza, viszont a belvárosban tartózkodni is elég drága. Most tehát egyrészt azon vagyok,
hogy a következő hónaptól valami közelebbit vagy olcsóbbat tudjak szerezni, másrészt meg
el szeretnék intézni egy irodát a kutatóintézetben, ahova felvettek, és akkor kvázi
munkahelyként lehetne látogatni… Két lakótársam van, egy programozó srác, meg egy
csaj, aki annak idején még Magyarországon határozta el, hogy cseh szakra megy, majd
elvégezte, és most Prágában él. Ő például el van ragadtatva a lakástól, amit találtak,
mondjuk tényleg fasza, nincsenek se patkányok, se csótányok, frissen festett stb., tehát
belülről OK, de a környék irtó lehangoló. A városnak majdnem a legszéle, közepesen
lepattant lakótelep. Ahogy két nap alatt meg tudtam figyelni, sok fiatal lakik a – gondolom
– olcsó lakásokban.
Tegnap például a közelben, a Budijovická nevű metrómegállónál ittam egy sört, míg
vártam, hogy teljen az idő, és hazaérjenek a többiek, hogy a kanapémat betuszkolhassuk a
szobába. Szóval ültem ott, max. 2 óra alvással, és a Szárnyas fejvadász, a Mad Max és a
Hahó öcsi filmkeverékét figyeltem az alkesz bazárokkal körbevett, mocskos toronyházak
tövében. Persze azon gondolkoztam, hogy mi a fenét is keresek én itt.
 Ma reggel fogadógyűlés az intézetben. Az aktuális igazgatónő a hely szellemével kezdi
(tudjátok, egy kolostorban van, majd a kötelezettségekkel folytatja, aztán bemutatja a
tanári gárdát. Persze én beszélek a legrosszabbul franciául a csapatban, amely
többségében csehekből tevődik össze. Van itt ontológiai kérdéseket feszegető filozófus,
kiskosztümös „mindig a legjobb formámat adom” csaj, van két francia, néhány szlovák, na
és én. Mindenkinek megvan a saját egzakt témája, néhányan közgázosok, és számomra
teljesen érdektelen dolgokkal foglalkoznak, viszont van egy-két érdekes arc is. Az egyik srác
a gettó emlékezetével foglalkozik, van egy romatéma is. Egyelőre ennyi, a szeánsz után
mindenki ment a dolgára, úgyhogy lényegében senkivel sem beszélgettem.

Képtelen vagyok összeszedetten és lényegre törően kifejezni magam és kifejteni a

témámat, ezért más sem tudja, mit is csinálok, és persze azt sem, mit tudok és mit nem.
December 18-án elő kell adnom a tutit, na, az durva lesz: 45 perc, majd ennyi a vitára is.
És nemcsak a kispajtások lesznek jelen, hanem különféle meghívottak Párizsból. Az
igazgatónő szerint óriási szakmai tapasztalat lesz számomra. Jaja. De elég is ebből a sok
szakmázásból, pedig egyelőre ez teszi ki az időmet, meg azért jól is esik. A bulik itt eddig
elkerültek amúgy is. Eddig egy kiállításmegnyitó volt a Magyar Kultúrában (sic!, az itteni
magyarok így nevezik a Magyar Kulturális Intézetet), ahol mindenki azért volt ott, mert
magyar. Vagy mert valakije magyar. Az első órában egy német üzletemberrel beszélgettem
(a főnöke magyar), majd egy szlovén csajjal (akinek a barátnője). Aztán játszott a Gregor
Samsa nevű (magyar) zenekar, soft progresszív rockkal nyomulnak, a „kérdezd meg a
péket” című számuk slágergyanús.
Az iroda megvan, a Jean nevű francia kollégával osztozunk rajta egyelőre. Van bérletem
is, a BKV itt DPP, ami jelentősen megkönnyíti a közlekedést a militari-egyenruhás kallerek
között. A városból eleddig nem sokat láttam, a Nusle nevű negyed nagyjából megvan,
egyébként gyönyörű és hangulatos, nem az óváros giccsbe hajló hangulatával, hanem azzal
a nagyon is melengető érzéssel, hogy itt emberek laknak. Egy völgyben fekszik, amely felett
kb. 40 méter magasan átível egy híd – na onnan aztán kiváló a kilátás. Igyekszem cseh
kaját enni, bár gyakran elcsábulok és betérek kedvenc vietnami éttermembe, ahol 135
forintért ihatom a Zlatoprament. Végül a szobatársakról: tegnap olvasom az isteni
Foucault-t, és hallom, hogy a srác, Géza, Nick Cave-et tesz be. Eddig vele szinte semmi
kapcsolatom nem volt, azonkívül, hogy segít intézni a bankszámlát. Aztán hallom, hogy az
Arnold Layne szól. Kiderült, hogy több Pink Floyd-klip (!) van a gépén a hatvanas-
hetvenes évekből. Nagyon viccesek, fekete-fehérben mászkálnak a mezőn, olyasmi, mint a
Nagyítás vége, megszerzem mind. Ő is kap tőlem Nickeket. Na sziasztok, au revoir.

Hello mindenkinek. Sietnem kell, mert bezár nemsokára a kolostor. A múltkor is itt ülök,
írom a leveleket, este 7, már sötét van (és hideg, ám ennek ellenére az utcán rövid ujjúban
mászkálnak az emberek, az a kevés biciklis meg, aki van, kizárólag rövidnadrágban, a 8
fokban), szóval közeleg az este 7, elindulok kifelé az épületből. A sötét, hétszáz éves
folyosókon csak saját lépteim visszhangját hallom. Gyorsítok kicsit, miközben átfut az
agyamon, milyen is lehet egy kolostorban éjszakázni. Egyszer csak kulcscsörgést hallok, és
egy csuhás szerzetes bukkan elő a sötétből, kezében óriási kulcsokat tartó karikával, majd
rekedtes hangon közli, hogy dobri vecer. Hitchcocki volt, az biztos. Szóval remélem,
megértitek, hogy kapkodva ütögetem a betűket.

Tegnap találkoztam Ivánnal, akit még '99-ben, Amerikában ismertem meg. Sajnos sietnie
kellett, focizni ment este 9-kor, ezért nem söröztünk, csak ettünk valamit. Ó, az idő múlása.
Ebből a srácból, aki az USA-ban még a kisszótárral kezében rohangált, valami
kommunikációs felelős lett: mondanom sem kell, sörgyárak és a fogyasztók között közvetít,
kis hal. Meg itt van az ötvenes alkesz, Tornai, akit egy kocsmában ismertem meg. Benne az
az érdekes, hogy disszidált '68-ban úgy, hogy felszállt egy vonatra Prágában, leszállt
Belgrádban, a jugó rendőrség elfogta, és a sitten megismerkedett Lászlóval, akivel együtt
megszöktek, és átúsztak olaszba. Ott menekülttáborban csehekkel ismerkedett össze, akikkel
Franciaországig haladtak (na jó, ezt a távot azért nem úszva tették meg), majd egyedül
átsiklott Németországba, méghozzá elmondom, hogyan. A Rhein folyón van a határ, rajta az
Európa-híd. A francia oldalról kifele mindenkit vizsgálat nélkül kiengednek, úgyhogy
papírok nélkül könnyen léphetett az Európa-hídra. Viszont a német oldalon ugyanez, csak
az országot elhagyókat nem ellenőrzik, úgyhogy nem léphetett Németországba: ingázhatott
– nem a senkiföldjén, hanem Európán! És mindezt napra pontosan sok-sok évvel a
történtek után mesélte el nekem. Teljesen elszállt a fickó.
A cseh kocsmanemzet, mondják a csehek magukról. Nos igen, ez olyan, mint Gombóc
Artúr a csokikkal, van világos, sötét, szűrt és szűretlen, márkarengeteg, figyelembe kell
venni a maláta-alkohol arányt, a gyártási procedúrát stb. Az a vicc, hogy akikkel eddig
találkoztam, mind tisztában voltak mindezekkel. Pohárral senki nem iszik, kivéve, ha frissen
akarja tartani a sört – vagyis nem azért, mert keveset akarnak inni. A Tigrisben, Hrabal
törzshelyén állítólag nyitáskor, 3-kor már sor áll, és ha bemész, elkezdenek csapolni, s
akkor kell szólnod, ha már nem kérsz többet. Ez már mondjuk más kocsmában is előfordult
velem.
És záróakkordként pár lelkes szó a hermelinről. Nem, ez nem az a kis állat, itt valamiért
a camembert-féle sajtok egy fajtáját hívják így, amiből iszonyú finom nem is sörkorcsolyát,
inkább sörpihenőt készítenek, amit ha megeszel, könnyebben csúszik a többi. Rendbe rakja
a gyomrot. Szóval olaj, hagyma, fokhagyma, ez a sajt, és fűszerek ízlés szerint. A lényeg,
hogy sokáig érni kell hagyni, egyesek 2 hétig hagyják, és persze akkor jó, ha már majdnem
mászik. Fenséges.
Na ennyit mára, már sötétedik, ideje kijutnom Isten házából. Sziasztok, L.

Legújabb felfedezettem a városban Žižkov. Nagyon fasza városrész, kicsit kijjebb,

felfutóban éppen, és a központhoz közelebbi fele egészen varázslatos, mivel olyan, mint
Pest, csak dimbes-dombos. Képzeljetek el pesti bérházakat, mondjuk a hetedik kerületben,
és mindezt kis dimbek és dombok között helyezzétek el. Marha jó. Filmeket a Lucernában
nézek. Ez egy nagyon régi mozi a Vencel tér mellett, olyasmi, mint az Uránia, de még
régebbi, és úgy is maradt, mint amilyen volt, gyönyörű belső ornamentikával. Maga a
Lucerna több, mint egy mozi, van klubja, bárja, mittomén milyen terme, szóval egy egész
komplexum, méghozzá a fejjel lefele lógó ló fémjelezte passzázsban, amire szerintem
mindenki emlékszik, aki egyszer meglátta ezt a szobrot Prágában.
Az igazság az, hogy a fejjel lefelé lógó lovon, melynek kilóg a nyelve, ül egy alak, aki
nem akárki, hanem Szent Vencel, de ebben az esetben ugye a ló hasán foglal helyet. Ez a
képzőművészeti remek, amely a Vencel téri Szent Vencel-szobor, és ezzel az egész nemzeti
hajcihő kifigurázása, egy bizonyos David Černy munkája, aki fiatal cseh képzőművészként
nemzetközi botrányairól híres. Legutóbb például Lengyelországban tiltották ki egy
kiállításról, mivel a Szaddam Huszeint ábrázoló installációja a polgármester szerint
alkalmas volt a nemzetközibotrány-keltésre. Fogott ugyanis egy marha nagy akváriumot,
megtöltötte enyhén átlátszó zöld folyadékkal, és belehelyezett egy búvárszemüveget viselő
emberi testet, jelesül Szaddamét. A fickó csak röhögött a felháborodott reakciókon,
mondván: ő nem politizál, csak érdekesnek találta Szaddam testét. De persze hogy politizál.
Azóta már meg is hívták máshová. Prága több helyen is magán viseli a keze nyomát. Van itt
is egy kurva nagy tv-torony, olyasmi, mint a berlini, a város belsejében, a már emlegetett
Žižkovban. Na, a fickó másfél-két méteres fekete csecsemőkkel díszítette fel a tornyot, akik
így fel- vagy lefele másznak négykézláb a tornyon, vagy épp megpihennek valamely
kiszögellésen. Elég bizarrul néz ki, viszont a hatóságok ennek ellenére otthagyták őket,
úgyhogy már hozzátartoznak az amúgy szépnek nem nevezhető építményhez. És ha valaki a
belváros egy szűk utcácskájában az égre tekintve egyszer csak egy akasztott emberi alakot
lát lengedezni a szélben, nos, a látványt szintén David Černynek köszönheti.

Szevasztok, a prágai passzázsok a legfaszábbak. Bemész az egyik kis sikátorba, és nem is

az, hogy kijössz egy másik utcában, hanem rejtett kis udvarokban találod magad. A franc se
tudja, hogy ezeket vajon direkt építették így, hogy, mint a rómaiak, a zajos utcák elől a
belső kertekbe helyezzék a társadalmi életet, nem tudom. Mindenesetre vannak olyan
templomok (tudjátok, Prága az ezer tornyok városa), amelyekbe csak úgy tudsz bemenni, ha
megtalálod a megfelelő – szó szerint – kiskaput, azon bemész, az udvaron át, és ott
magasodik az istenháza, épületekkel és nem utcákkal körülvéve. Hogy ezt a sok templomot
ki használja, az rejtély, mivel – mint megtudtam – Európában a csehek között a legnagyobb
az ateisták aránya (58%), és Prága meg különösen híres arról, hogy vallástagadó város.
Jellemző eset, hogy a Hradzsinban (ez a „budai oldalon” a vár, mert ugye 2 vár van, a
„pesti” oldalon a Vyšehrad. Kis türelmet még, még egy kis türelmet, engem mindig
iszonyúan idegesít, ha megnyitnak egy zárójelet, és nem jön a bezárás, és már fut is a
szemem előre, hogy megkeresse a végét, ahelyett, hogy olvashatnék tovább, és ha nincs
vége, kitör rajtam az ideg, mert nekem kell megkeresni a jelentés alapján… Szóval
terveztem, hogy írok egy kisebb összehasonlítást a két városról, amolyan Vincent Vega
módra, az apró különbségekre fókuszálva, ilyeneket megemlítve, hogy például itt a
villamosoknak csak egy oldalon van ajtaja, meg hogy az emberek a mozgólépcsőn a jobb
oldalra állnak, hogy aki siet, el tudjon menni, meg hogy a szupermarketekben a
Gyöngyhajú lány szól csehül, továbbá Roxette-reneszánsz tombol, ami tényleg érthetetlen.
Nem írom meg ezt a levelet, elszórom magjait a sorok között, keljen ki szépen, virágozzon a
ti gondolataitokban. Egyszóval a pesti és a budai oldallal kapcsolatban jegyezném meg
zárójelben, hogy az apró különbség ebben az esetben az, hogy a „Duna” visszafelé folyik.
Zárójel bezárva), szóval a Hradzsinban, a Szent Vencel (igen, itt mindent róla neveztek el,
hasonlít a törökök Atatürk-mániájára) templomban, melyet körülbelül olyan szakrális aura
leng körül, mint a Mátyás-templomot, egy százast kérnek beugróként. Koronában, ami rugó
HUF-ban, mindezt azután, hogy az állam visszaadta a templom muzeális részét az
egyháznak. Ide jutottunk, búcsúcédulák a 21. században, szegény Husz forog a sírjában. Az
ügyben perelnek, a város kikéri magának, hogy fizetni kelljen egy templomba való
belépésért, az egyház meg azt bizonygatja, hogy csak a turistáktól kérik a lóvét, attól, aki
imádkozni megy, vagy misére, nem. Persze hogy felmerül a kérdés, honnan tudják, ki jön
imádkozni és ki a turista.
A múlt héten kocsmalátogatásból állt a kultúrprogram. Meglátogattam a Félszeműhöz
címzett kocsmát Žižkovban, hú, ott aztán nagyon pazar hermelint adnak, ha jöttök, ne
felejtsetek elszólni, hogy oda mindenképpen el kell látogatni. Illetve még a témába vág,
hogy moráviai házi slivovicét ittam a másik franciával, na ez is olyan ital, mint a tequila,
csinál valamit a szervezetben, amit nem lehet részegségnek nevezni. Én hangosan
énekeltem hazafelé, Jean meg a fákat ölelgette, mint megtudtam másnap.
Érdekes, hogy a cseheknek is megvan a maguk kertészimréje, méghozzá Kundera
személyében. Amikor Milan kiruccant külföldre a hatvanas évek végén, a csehszlovákok
megvonták az állampolgárságát, így kényszerítették emigrációba. Bepöccent a fiú, a
hetvenes években már francia írónak vallotta magát és franciául írt. A legdurvább, hogy
bár csehül írta még, A lét elviselhetetlen könnyűsége most jelenik meg először legálisan
Csehországban! A csehek persze ki vannak rá akadva, hogy milyen má ez a nemzeti ikon,
aki cserbenhagyja saját nemzetét, és nem engedi, hogy rajta keresztül vagizhassanak
csehségükkel (vö.: mi az má, hogy egy zsidó kapja a magyaroknak járó Nobel-díjat!). Még
a frankofón rádió is interjút hozott le vele az ügyben. Az előszóban már francia-cseh (vagy
cseh-francia) íróként jegyzi magát Milan, úgyhogy lefogadom, pár év múlva szent lesz a
béke.
Nem mozgok, nem sportolok, maximum sétálok. Szarabb idő, kevesebbet. Éppen
elkezdtem élni a sportnak, a Városligeti Pecsa Mögött SC lelkes tagjaként, mikor már
utazni kellett. Úgyhogy marad a nézői élvezet, de persze hogy nem a meccseké. A cseh liga,
Gambrinus (ez egy közepesen jó minőségű sör, a luxus alatti kategóriában a Pilsner
Urquell egyértelműen viszi a pálmát; ez olyan, mint Magyarországon a Borsodi Liga – te jó
ég, milyen szánalmasnak tűnik innen ez a szókapcsolat: borsodi sör) mindig is híres volt
sportszerű és empatikus rajongóiról, az egyik csapatba mikor bevettek egy fekete játékost, a
szurkolók banánt dobtak be neki a pályára, meg sörrel (mi mással) öntötték le. Gondolt
egyet a Sparta Praha, és nevelő célzattal most szerződtetett egy fekete francia játékost, mire
a kemény mag halált ígért mindenkinek, aki tapsol vagy passzol neki. A nevelő célzatról
tudni kell, hogy az egyesületnek kínos volt, amikor a szurkolói a vendégcsapat fekete
játékosait elküldték Auschwitzba. Meg persze csomó kestől is elestek, amiért lezárt
stadionban kellett megrendezni a meccseket. A Sparta Praha hokiszurkolói pedig a minap
egy vasrúddal zárlatot okoztak a metróban, mire füst lepte el az állomást, amit ki kellett
üríteni. Hát így állunk a sportkultúrával, már ha van olyan.
Ma elkészítettem életem első hermelinjét, kíváncsi vagyok, milyen lesz. A nagy könyv
szerint két napig szobahőmérsékleten, majd 2 hétig hűtőben kell hagyni erjedni. Állítólag
senki nem ismer olyat, aki kivárta volna…
Na shledanou, Lajosotok

Sziasztok, egyik szokásos lépcsőházi meditációm során, amikor cigimet szíva kémlelem a
panelrengeteget, észlelem hirtelen, hogy a szemben lévő pici dombon kb. harmincfős
állatsereglet közeledik. Őzek voltak. Az őz miben jár, csordában, ménesben, falkában?
Hihetetlen volt, szegények nem tudtak továbbszaladni, mivel a domb végét két autóút fogja
közre. Persze paráztak a gépszörnyetegektől is. Szóval mi van akkor, ha hiába meresztik
boci(!) szemeiket az előttük levő fenekére, a fehér foltra, ha nincs hova továbbmenni?
Egyébként én is űzött vadnak érzem magam pár napja. Az történt ugyanis, hogy épp
cigiztem a lépcsőházban, védett helyen, olyan ez, mint az óceán, nyáron hűt, télen fűt,
amikor megjelent egy rossz arcú tulajdonos, és közölte, hogy ő bizony két emelettel feljebb
érzi a dohányfüstöt, annak ellenére, hogy mindig kinyitom az ablakot. Hogy ő „small the
cigarette” – ezt mondta. És hogy miért nem cigizek a lakásban. Mondom, mert a
lakótársaim nem cigiznek. Na itt is ez a helyzet – közölte Grimaszarc, kiűztek hát csendes
hajlékomból már megint. Egyébiránt azt vettem észre, hogy ebben a házban csak befeszült
arcok laknak. Például bezárják a kapuajtót, noha kívülről nincs rajta kilincs. Aztán van egy
faszi, aki az elsőn lakik, de már a földszinten, a lépcső alján többször megtörli a lábát.
Akkor itt a rossz arcú, meg van még egy kutyás faszi, na az nyittatta velem ki az ablakot
még októberben. Újabb adalékok, melyek más lakóhely felé terelik a figyelmemet. Mondjuk
Dustin kolléga, az erre lakik, sőt még messzebb, és ő élvezi. Erről a srácról azt kell tudni,
hogy földrajzos, és multicégek kirendeltségeinek hálózatával foglalkozik, kurva sok ideig
adatokat gyűjt a vállalatokról (ami ugye sokszor elég nehéz), majd egy ügyes kis program
segítségével térképet csinál a hálózatról. Renault, Peugeot, Skoda és a többiek. A vállalati
stratégia jól látszik a 3D-s vizualizáción. Na ez a srác olyan, mint egy nyelvvizsgaszituáció-
automata-szimulátor. El se hiszem, mikről beszélgetek vele: időjárás, földrajz, persze,
kulturális különbségek, családi élet, egyedül a „mondd el franciául, mit ábrázol ez a kép”
típusú feladat hiányzik a repertoárból. Kedvelem egyébként, holnap tart valami bulit, na
végre egyszer a közelbe megyek el.
 Ahoj,
újra itt, újra Pilsner Urquell és Budĕjovická. Knédliről nem is beszélve. Természetesen
mindennap tiszteletünket tettük az eleddig csak Félszeműnek nevezett kocsmában.
Korrekcióként hadd ejtsek néhány keresetlen szót e felettébb kedvelt helyről. Természetesen
Žižkovban található, Jan Žižka lovas szobra alatt, mivel az (rögvest a
kommunistamauzóleum mellett) annak a dombnak a tetején található, melynek lábában a
Félszemű elhelyezkedik. Nem is félszemű, igazából „A kilőtt szemhez” a kocsma neve, mely
találó elnevezést Jan Žižka elvesztett szervéről kapta. Utóbbi Husz katonája volt, bár a
huszitákhoz csak azt követően csatlakozott, miután a nagy reformátort kivégezték. Egyik
szemét gyermekkorában vesztette el, a másikat egy nyíl vitte ki harc közben. Ezek szerint
kedvenc kocsmánk ez utóbbi szemének állít emléket (belépőt egy hatalmas szemgolyó
megnyugtatónak korántsem nevezhető látványa fogadja). Még annyit Žižkáról, hogy a fickó
jóval több, mint 100 csatából csak egyet veszített, ő volt a főguru a huszita hadseregben.
Miután mindkét szeme elhagyta testét, tovább irányított, kis kocsin tolatta magát, és
emberei segítségével és virtuálisan vezényelt. Nem véletlen tehát, hogy a „félszemű”
hemzseg a huszita jelképektől, bár gondolom, a jóemberek nem ezért látogatják. További
különlegessége, hogy a férfi-WC-ben a piszoárok dülöngélő használóit a falhoz erősített
fejtámaszok segítik az egyensúlyozásban és a célzás minél sikeresebb kivitelezésében.
Egyébiránt szorgos munkával telnek a napok, talán túl sokkal is jelenleg, kevéske szabad
időben némi társasági élettel, valamint Sartre életrajzával. Gondoltam is, hogy indítok egy
kis sorozatot, minden beszámoló végén valami ilyesmi lenne: Tudta ön, hogy Jean-Paul
Sartre 157cm magas volt? És azt, hogy fiatal korában évente 300 művet (könyvet, cikket)
olvasott el? És hogy Az undort nyolc évig írta, háromszor írta át, és a kiadók kétszer
utasították vissza? Na és azt, hogy poligámiában élt?
És így tovább, és így tovább. Na ezzel letudtam jó másfél havi penzumot, búcsúzom is
hát, szevasztok, csángó brékesek, szevasztok, székely deszkások – vajdasági falfirkászokról
nem is beszélve.
Lali

Kedves Mindenki,
itt az ideje egy újabb jelentkezésnek, mert ugye ideje van a hallgatásnak, és ideje van a
megszólalásnak is. Elköltöztem! Költözésem meghozta a várt eredményt: megszabadulva a
különféle kísérleti laborok és egyéb eü. intézmények övezte világ végi panelsortól, a
felszabadultság kellemes érzése lett rajtam úrrá. Jelenleg a Nusle nevű negyedben lakom,
kb. 20percre a kolostortól, egy társasház ötödik emeletén, és napsütötte szobámból
bármikor az utca forgalmára néző balkonomra léphetek. A lakást egy argentin sráccal
béreljük, akihez úgy jutottam el, hogy még márciusban egy házibulin megismertem a
francia házigazda chilei barátját, akinek haverja Alfonzo, a lakótársam. Szimpatikus fiú,
spanyolt tanít Prágában, és szombatonként focizik egyéb latin-amerikai és cseh
ismerőseivel, ahova engem is elhívott. Úgyhogy – ezt a Pecsa Mögött SC lelkes tagjainak
üzenem – megvan a lehetőség egy nemzetközi rangadóra. Alfonzo reggelente nem kávét
iszik, hanem egy mate nevű teakeveréket, amit a dél-amerikai indiánok ismertettek meg a
fehér emberrel, és amely stimulálóbb is, mint a kávé. Fog egy ibriket, megtölti teljesen a
tealevelekkel, belehelyez egy pipaszerű fémeszközt (rajta a felirattal: Argentína), amellyel
úgy tudja kiszippantani a teává nemesedett, mindig utántöltött forró vizet, hogy a levelek a
szájába jutnának. Végül szintén pozitívum, hogy a sráccal franciául kommunikálunk.
A prágai tavasz egyik legellenállhatatlanabb sajátossága, hogy nyílnak a kerthelyiségek.
Ha valaki úgy szeretne sörözni, hogy közben a természet lágy ölén piknikszerűen élvezi a
napsütést, annak feltétlenül el kell mennie a Parukařka nevű helyre, amely természetesen
Žižkovban található, egy dombon, ahonnan egész Prága látható. Kicsit underground,
asztalok nem nagyon állnak rendelkezésre, mindenki fűben helyezkedik el, ennek ellenére
üvegpohárban adják az italt, amit mindenki lelkiismeretesen visszavisz a pulthoz.
Underground, a szó szoros értelmében: ugyanis annak, akin túlságosan úrrá lett a
világvége-hangulat, nyitva áll a domb belsejében kialakított egykori atombiztos
betonbunker, jelenleg foglalt ház (jó, persze, de a foglalt bunker kifejezés elég bizarrul
hangzik), ahol különféle, jellemzően technoesemények zajlanak. Több nap, mint Károly híd,
ez legyen a jelszavunk.

Ennyi, és innen hihetetlen váltással India. Ágota arra gondolt, milyen fura levélhalmaz
ez, semmi arról, mit keres Prágában (a kutatás elég fal szövegnek tűnt), vajon ki küldhette
ki. És semmi előreutalás a távoli Indiára.
A keleti levelekből nem válogatott. Annyira nyilvánvalóan nem lehet közük Lajoshoz.
Prágánál még megvan a gyanú – végül is Lajos ellehetne a sörök hazájában… Kutatott is
annak idején, amilyen szerencselovag, simán benyelhetett egy ösztöndíjat. India is belefért
volna a képbe – ugyan miért ne üldögélhetne Lajos egy jógi lábainál, de annyira idegen volt
a levelek stílusa, meg különben is, elégnek tűnt első lendületre ennyi.
 2. FEJEZET

JÉGKOCKA-HÁLÓING
„Én szívesen végignéznék egy jó kis csetepatét.
Legalább megtisztítaná a levegőt. Jelenleg olyan sok
mindent gondolunk mindannyian,
és olyan keveset beszélünk.”
Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

– Tiszteld a Rockdisznót! – ugrott elő Gabi a cipőszekrény rejtekéből. Ágota már meg sem
ijedt, számított valami újabb őrületre.
– Tisztelem – felelte illedelmesen.
– Miért, talán ismered? – keményedett meg erre Gabi hangja.
– Ismernem kéne? – kérdezte Ágota, szemével a kicsi előszobát pásztázva. Biztos
megint valami hülyeség a falon, gondolta, csak nem veszem észre.
– Hohó! Hiába forgatod a szemeidet! A Rockdisznó a konyhában él! – ragadta meg a
karját Gabi, és átvonszolta a szintén aprócska konyhába, ahol a plafonról lógó plüssállatra
mutatott. – Ő az.
A Rockdisznó elég gyászosan nézett ki. Persze rózsaszín volt, mint minden valamirevaló
plüssmalac, de visszataszító állagú. Ráadásul bugyiszínű testén tenyérnyi bőrruci feszített,
és mindennek koronájaként a fején egy sötét napszemüveg.
– A Rockdisznó uralja most a lakást, ezért ma csak remek zenéket fogunk hallgatni –
folytatta Gabi, és a konyhai kismagnóhoz lépett.
– Úgy érted, hogy német zenét?
– Mi mást. Remek német rockot. Igazi tigris zenéim vannak. Imádni fogod.
Gabi évek óta csak német könnyűzenét hallgatott. Ám azon belül mindent. Tényleg
mindent. Ettől volt olyan borzasztó az egész.
– A kilencvenes évek slágerei – nyomta meg a playt. – Ez pont jó lesz mára. Tocotronic.
Irtó szexi az énekesük, Dirk von Lowtzow. Traum-mann. Szerelmes vagyok belé. Minden
albumát megvettem a berlini ócskapiacon. Megfelel?
Ágota feleslegesen is tiltakozott volna. Gabinál mindig az történik, amit Gabi akar. Ha
német rock, akkor német rock.
Ágota a székén ülve épp a kicsi nappalira látott. Gabi aktuális albérlete nem nyújtott
túlzottan szívderítő látványt. Lehet, hogy az alapanyag nem volt pokoli, de a rendetlenség
és a bűz sokat levett a hely bájából. Gabi poharat rakott elé. Kétes tisztaságút. Ágota már
várta a mentegetőzést, „Nem koszos, csak rosszul száradt meg…”
– Nem koszos – kezdte Gabi –, csak… csak elromlott a bojler, ezért itt a konyhában
nincs meleg víz, hidegben mostam el. Mosogatószer nélkül, így kicsit rosszul is száradt. És
csak ásványvíz van. Meg zöld tea. Meg bioszörp. Tudod, most nem iszom. A Rockdisznó
felügyeli, mennyire sikerül erősnek maradnom. Ő mindig figyel.
– Mi ez az új baromság? – kérdezte végül Ágota. Mióta Gabit ismerte, újabb és újabb
korszakokon kellett átlendülniük. Voltak már spártai idők, na az húzós volt.
Gabi csak kenyéren és vízen élt, földön aludt, és ott sanyargatta magát, ahol tudta.
Mondjuk, ez tartott a legrövidebb ideig. De volt macskakorszak is. Akkoriban mindene
macskás volt, sőt, Magdától elhozott egy élő cicát is. Macskákat fotózott, macskákról
beszélt – másoknak persze csak mérsékelten volt izgalmas. Aztán az angol korszak is
mindenkit megőrjített, Gabi ugyanis egyáltalán nem beszélt angolul. Legalábbis mások
szerint nem. De volt dívás-nagyasszonyos időszaka, volt megatróger periódusa, és egyszer
sportlédi is akart lenni. Voltaképpen kéthavonta imázst váltott. Már senkit sem
szórakoztatott.
– Oh, a Rockdisznó! Tegnap találtam, lomtalanításon. És megihletett. Én is csak tegnap
óta tisztelem, tehát nem maradtál le semmiről.
A konyhában maradtak, a lakás egyetlen helyiségében, ahol Gabi engedélyezte a
dohányzást az egészségreformja óta. Rá is gyújtottak mindketten. Az első cigit teljes
csöndben szívták el, ez volt az egyetlen közös rituáléjuk. Ezalatt megfigyelhették a másikat,
majd felváltva kellett kérdezgetniük egymást. Ezt azért vezették be, mert Gabi hajlamos
volt a túltengésre, leuralta az estéiket, volt, hogy Ágota alig jutott szóhoz. A Maffiások
közül Ágota tulajdonképpen csak Gabival tartotta a kapcsolatot. Mi több, az egyik legjobb
barátnője volt, már gimnázium óta. Egy túracsoportban ismerkedtek meg, mikor Gabi
beleesett a hegyi patakba. A fiúk persze hamar kirántották, de kiderült, hogy Gabi az erdélyi
hegyekbe kizárólag kis nőcis rucikkal érkezett, az egyetlen farmerja pedig vízben ázott.
Ágotának a mamája csomagolt, így hát ötszörösen is fel volt készülve minden eshetőségre.
A két lány barátsága az egyheti közös ruhatárral megpecsételődött. Ágota, ahogy most
Gabit nézegette, arra tippelt, hogy itt nagyon nagy zűrök vannak. Gabi haja lenőtt,
töredezett volt, a körmei sárgák, bőre a szokásosnál is szárazabb. Sápadt és sovány volt.
Ráadásul az egész konyha ki volt tapétázva a róla készült magazinfotókkal. Gabi ugyanis
néha kvázi modellként működött, szívesen fotózták, mert minden elképesztő ötletet
örömmel vett, és a fotósok, a sminkesek szeretik az ilyen rugalmas alapanyagot. Gabi
egyébként verseket és cikkeket írt, de nagyon szeretett szerepelni is. Ágota később
megállapította, hogy a szoba falára is jutottak képek, sőt a WC-be is került egy hatalmasra
nagyított Gabi-arc. Elérkezett az első kérdés ideje.
– Mi van? – kérdezte hát Ágota.
– Ennél azért konkrétabb kérdést vártam – nevetett fel Gabi. – De sebaj. Nézd, Tiborról
most nem akarok beszélni. Annak az ügynek vége. Majd máskor elmondom. Szerintem az
egykérdésest is hagyjuk. Egész éjjel azon gondolkodtam, amit a telefonban mondtál. És arra
jutottam, hogy igazad van. De tudod, mi a furcsa? Hogy mintha már ezer éve tudnám.
Szinte kiszúrta a szememet. – Tudod – folytatta Gabi –, egy ideje már nekem is gyanúsak
lettek ezek a levelek. Főleg amik Indiából jöttek. Mert azokról ordított, hogy nem Lajos
írta. Mindig is tudtam.
– Hogy? – Ágota elhűlve nézett barátnőjére. – Honnan?
– Onnan, hogy azokat egy bizonyos Zsolt írta.
– Az meg ki?
– Nem emlékszel? A húgom pasija volt az egyik nyáron. Nagyon szép fiú. Na, Metta tőle
kapta meg ugyanazokat a leveleket, kicsit előbb. El is mondta nekem, és arra jutottunk,
hogy mekkora egy sóher ez a Lajos, hogy még a leveleit is lopkodja. Egyszerűen csak
átkopizta őket. De az fel sem merült bennünk, hogy valaki más tette. Még válaszoltunk is
neki, hogy ne legyen már ekkora varangy, milyen gyökér dolog más leveleit lenyúlni. És
erre jött a válasz, hogy vele is ezek történtek, ugyanott van, mit bajlódott volna új
levelekkel. Utálja, ha nincs ékezet a klaviatúrán stb. Nagyot nevettünk.
– Hoppá. Én pedig azóta kiderítettem, hogy Prágában, a kutatóintézetben abban az
időben nem volt Lajos nevű ösztöndíjas. Megszereztem a többi ösztöndíjas kutató nevét. Az
egyetlen magyart Máténak hívták, azóta már hazajött. És tudod, ki ez a Máté? Ez a
legsúlyosabb. Én jártam vele négy évig, aztán Magdához pártolt – nem igaz, hogy nem
emlékszel… Mi már nem tartjuk a kapcsolatot, de ők, úgy tudom, néha még írogatnak
egymásnak.
– Aha, szóval ez a Máté írt körleveleket, és azokat Magda megtartotta… – szúrta közbe
Gabi.
– Meg bizony. Lehet, hogy eredetileg nem is körlevelek voltak, hanem direkt Magdának
címzett érzelmes sorok, csak aztán a mi kis Magdánk leszedte róluk a sallangot, és kissé
áttuningolta őket. Vagyis a kapott e-maileket Lajos nevében, kissé átírva
körbeküldözgethette…
– Isztambulból van infód?
– Nincs. De szinte lehetetlen utánajárni. Állítólag ott hat vad törökkel lakott. Kik
lehetnek? Passz.
Gabi hosszan gondolkodott, míg végül megszólalt: – De hát ennek nincs semmi értelme.
Miért játszik így velünk?
– Kicsoda?
– Lajos, ki más.
– Hát ez az – kezdte óvatosan Ágota –, épp erre gyanakszom. Hogy nem ő játszik. Ezt
valaki játszatja vele, vagy éppen helyette. Ahogy már mondtam, valaki mozgatja a szálakat.
Az is lehet, hogy Lajos már nem él.
– Tényleg ezt gondolod? Hiszen ismered Lajost, lehetetlen egykönnyen hidegre tenni –
szögezte le Gabi. – Bár Metta tegnap…
– Elmondtad neki? Nagyon szépen megkértelek, hogy…
– Jaj, Ágota, tudod, hogy nem vagyok a titkok temetője. És ő különben is a húgom,
mindent elmondok neki. Szóval Metta azt mondta, tegnap bogarat ültettünk a fülébe. Meg
ugye Magda látomása… Ne, ne kérd, nem mondom el, majd Metta… Bár Magda mindig
azt látja, amibe beleéli magát, nem vettem készpénznek. Az is elképzelhető, hogy nem
emlékszik már, múltkor miket beszélt összevissza… Amúgy a kis hugica most kissé ki van
borulva, de hamarosan hazajön, szerintem becherovkákkal megpakolva. A múltkor
elcseszte Judit Kata gyökértömését, és most meg kellett műtenie az ínyét.
– Szent ég! És Judit Kata visszament hozzá?
– Persze, a bizalom nem ingott meg. És a húgom neki ingyen töm, így az se számít, hogy
nem egy jó fogorvos. Legalábbis mostanában. A depresszió nem tesz jót neki. Igaz, nekem
se.
– Akartam is mondani, milyen trén nézel ki – bökte ki végre Ágota.
– Á, ennek holnapra nyoma se lesz, egy kis smink, normális ruha… Olyan leszek, mint a
fotókon.
Ágota sokatmondón hallgatott, majd visszatért az eredeti témájukra: – Ki akarhatta
eltüntetni Lajost?
– Drágám, amióta hívtál és előadtad a feltevésed, átgondoltam a dolgot, csináltam egy
névsort, és hozzárendeltem a lehetséges indítékokat. A Maffiások közül gyakorlatilag bárki
lehetett. Még akár te is.
– Hé – csattant fel Ágota –, ilyen erővel te ugyanúgy.
– Még szép. De nekem nincs kedvem az ilyesmihez. Meg az én ügyem Lajossal elég régi
történet. De ezt figyeld! A lista ugyan kiegészítésre szorul, mert amit a többiekről tudok, azt
mind Magda mesélte, mással nemigen találkozom, neked viszont könnyű lesz infót
szerezned, neked mindenki örülni fog, hiszen amíg mi többiek összefutunk néha a
városban, téged senki nem látott, atyaisten, mióta is? Kilencvenkilenc óta? De rég volt.
– Na, lássuk azt a listát – szólt közbe sürgetően Ágota, mire Gabi elővett egy viharvert
cetlit, és olvasni kezdte.
– Kezdjük Dórával. A szentlélek. Ő nekem valahogy mindig is gyanús volt. Olyan
„áldott jó”, nem? Ő harmadévben ment át a pénzügyiről, hogy gyógytornász lehessen.
Alapító Maffiás, már ez is furcsa, nem? Mindenki tanárképzős volt kívüle. Azt hiszem, nem
ismerte Lajost a hősidőkben. A Maffián persze találkoztak, de állítólag csak a kórházban
lettek jóban. Nem tudom. Ezt ki kell derítened. Ő például valami vegyszerrel simán
eltehette láb alól, aztán felboncoltatta a medikákkal…
– Ne őrülj már meg! Azt hiszem, túl sok krimit olvasunk. .. Szóval Dóra, ahogy
emlékszem… Igen, Metta barátnője volt. Így került a társaságba. Aztán nagyon
összemelegedett Ágival is.
– Na, igen. Ági a második. Ő egy furcsa lény. Kis ambícióköteg. A főiskola után
felvették a Színművészeti TV adásrendező-műsorvezető szakára, kisfilmeket készít, egy
kábelcsatornán műsorvezető. Lehet, hogy épp ma este megy a műsora. Úgy tudom, ő kavart
valamit Lajossal, valamelyik Kapolcson vagy Szigeten. De rövid ügy volt, és régen. Ezért
nem öl az ember. Egész biztosan még a fősuli előtt jöttek össze, de énutánam. Az alatt az
egy évben, így viszont még furcsább, hogy Dóra nem ismerte… Bár lehet, hogy Ági
szégyellte az akkori Lajost. Kicsit furcsa fiú volt. Meg ugye Berettyóújfalun lakott,
Debrecenbe ingázott egyetemre… Legalábbis ebben a két évben. Aztán itt van Nóra.
Nekem ő a főgyanús. Ő halálosan beleszeretett Lajosba, bár hogy minek, azt nem tudom.
Szeretője is volt egy ideig, aztán együtt költöztek vidékre. Korlátolt, tehetségtelen liba.
Metta imádja mocskolni, majd úgyis hallhatod. Megnézhetnéd a kiállítását is valamelyik
nap, itt van a Várfok Galériában. Szégyen. Ő például leszúrhatta Lalit. Féltékenységből,
vagy mit tudom én. De ha ő tette, amilyen csökött, csinált volna róla egy sorozatot.
Mondjuk a Hulla alkonya címmel. Aztán nehogy elfeledkezzünk Judit Katáról! A
tótumfaktumról! És akkor őt rögtön vegyük egy kalap alá a rejtélyeskedő Ritával. Bár
szegény Judit Katát nem irigylem a fogsora miatt, őt mindenképp ki kell hallgatnod. Rita,
ha éppen itthon van, nála lakik. Bemászott a te helyedre? Elképzelhető. Legalábbis így
hallottam. Ez a Rita, fel nem foghatom, hogyan él. Gyanúsan sokat utazik. Állj rá! Emese
szegény nyilván nincs benne a pakliban, ám ott van Éva! Az angol használt ruházat
császárnője! A zsinagóga mellett van üzlete. Ő mondjuk szívből gyűlölte Lajost. Meg is
tudom érteni. Arrafelé bűzlik a dolog. Majd vigyázz a bálákkal…
– De Gabi, nem gondolod, hogy ez mind túl kevés indok egy gyilkossághoz?
– Nem. Öltek már kevesebbért is. Minden krimi telis-teli van a képtelenebbnél
képtelenebb indítékokkal, neked magyarázzam? Még Agathának is megszaladt a tolla néha,
gondolj a Gyilkosság három felvonásban-ra. Abba az ügybe még Poirot bajsza is
belekornyadt! De menjünk tovább. Érdekelne, hogy mi lett a mi kis Veránkkal? A
bártündérrel? Ő is együtt élt Lajossal, igaz, nagyon rövid ideig, épp akkor, mikor Metta is
szerette volna Lajos fejét elcsavarni.
– Épp kérdezni akartam: egy éjszakára sem sikerült lenyúlnia?
– Majd ő mesél, ha akar. De hátravan még Magda. Őt nem szívesen gyanúsítanám.
Tudom, hogy te nem rajongtál érte, de ő igazán klassz csaj, még ha az utóbbi években nem
is domborított nagyot. Csak kérlek, szólj neki, hogy ne nevezzen se engem, se a húgomat a
hátunk mögött a Hülyéknek. Többször visszajutott már, nem esik olyan jól. És vagyunk
még te, meg én.
– Én nyilván nem, hiszen akkor hanyagolnám az ügyet… – szúrta közbe Ágota.
– Az nem olyan biztos.
 – De abban te is biztos vagy, hogy közülünk tehette valaki, már ha Lajos tényleg halott?
– Igen. És ez szörnyű. Végül is a négy év alatt legjobb barátok voltunk, ha idővel el is
távolodtunk egymástól. A társaságunk. A péntekek! A Maffia-klub tartotta össze a hetet.
Furcsa négy év volt. Valahogy csak egymásnak voltunk. Meg gondolj bele, a körleveleknek
is csak a Maffiások a címzettjei. Elég nagy bukta. Nem volt valami dörzsölt a tettes, vagy
azt hitte, átrázhat minket. Olyan véletlenekre nem számított, mint ez a Zsolt-ügy. És ahogy
erre a borzalmas játékra, erre az egész beteg Maffiázásra gondolok, még így, évekkel
később is kiráz a hideg…
Hallgattak megint. Ágota éppen kérdezni akart, mikor Gabi magától folytatta.
– Az én ügyem Lajossal nagyon szerencsétlen volt, hiszen tudod. Inkább neki lett volna
oka kitekerni az én nyakam. Még András miatt, emlékszel? Képzeld, tegnap, a telefonod
után kutattam egy jót a régi kacatjaim között, és megtaláltam Lajos néhány levelét.
Elolvashatod őket. Még nagyon fiatalok voltunk, én harmadikos gimnazista, ő akkor kezdte
az egyetemet. Ezek tényleg nagyon régi levelek, de így újraolvasva érzem, hogy Lajos
stílusa nem változhatott meg annyira, hogy külföldről gyökeresen másféle üzeneteket
küldjön. Mint majd látod, meg talán emlékszel, az nála elég jellegzetes, hogy hol a
címzetthez – jelen esetben hozzám – beszél, vagy eltávolítva, harmadik személyben közli a
dolgokat. És nem megy bele abba, mit csinál, hogy csinál, milyen a táj, ilyen idegenvezetős
blablák sohasem érdekelték. Valahogy mindent csak saját magán keresztül látott. Ezt
szerettem benne igazán. Elszorult a szívem tegnap éjjel. Azt hiszem, engem azóta sem
szeretett így senki. És akkor ezt nem vettem észre. Képes voltam összejönni azzal a disznó
Andrással. Ha Lajos valóban meghalt, akkor az az én lelkemen szárad. Végül is én vittem le
a klubba.
– Erre nem is emlékszem.
– Oh, mi a szakítás után három évig nem találkoztunk. Aztán véletlenül összefutottunk a
Blahán. És rajta is, meg rajtam is ugyanaz a feketéslila hátizsák volt, mint ami összehozott
bennünket egykor, a ruhatárban, ahol a béna kiscsaj összecserélte a két táskát, csak otthon
vettem észre. Benne voltak az iratok. Elmentem hozzá, de hát ezt tudod. Szólj rám, ha
vészesen nosztalgikusnak találsz… Szóval épp péntek volt. Állt ott a Blahán azzal a buta
kis tartásával. Gondolhatod, hogy a hónom alá csaptam.
– De arra nem számíthattál, hogy majdnem mindenkinek elcsavarja a fejét…
– A tiédet is, ne tagadd.
– Igen. De ezt hagyjuk. Mutasd inkább a leveleket – mondta Ágota. Gabi elővette a
dossziét. Benne kissé gyűrött, sokszor olvasott lapokkal, összevissza számozva, szétírva, a
jellegzetes, elnagyolt Lajos-betűkkel. Mire az utolsó sorokhoz ért, Ágota szíve egészen
kicsi lett.

Kedves kicsi Gabcsi!

Ne haragudj, hogy nem vártam meg a három órát, már délelőtt felébredtem, mennem
kellett. Remélem, távozásom zajtalan volt, vagy legalábbis halkan zajlott. Pussz: (…) (hm)
(igen). Ehhez a levélhez mellékelek – benne van a betűkben – egy adag „Egyesült
Antianyagot”, kizárólag fejfájás, hányinger, rosszullét, depresszió, légzési nehézségek,
földieper-mérgezés, keringés megszűnése, kettős látás, ízületi fájdalmak, kényszeres
citrompótlótabletta-fogyasztás, valamint zavartság, egyensúlyzavar, gyötrő hallucinációk
(valaki kekszet ropogtat, a szomszéd lakó a plafonra újabb polcokat szerel etc.),
álmatlanság, idült somolygás stb. tünetek hatékony kezelésére.
Ui.: Ne aggódj, nekem is maradt.
Szia!
Tegnap este fizikai kapcsolatba akartam kerülni veled. Megettem egy hajszáladat. Aki most
neked ír, attól fél, hogy nem épeszű. Szeret, zaklatott. Ennyi. Csók.

Gabcs!
Mikor lesz már hétvége? Már holnap. Már! Konyha, egyedül. Szorongatom a bögrémet
(tudod, amiből te szoktál inni). A gőz kicsapódik arcomon. Elképzelem ujjaidat, ahogy
ráfonódnak erre a félgömbre, cseppecskék (három, négy, negyven) gördülnek az orrod
mellett, sírni tudnék. Ugye jégkocka-hálóing van rajtad, ha nem velem alszol? Holnap már
vonaton, feléd. Ülök majd az ablak mellett, pára, észreveszem (így kell lennie), ahogy egy
fácán fázósan egy magasabb ágra ugrik, onnan meg a csillagokra, és szárnyát igazgatva
bizalmatlanul méreget. Meg fogok érkezni.

Már többször vádoltak hozzám nagyon is közel álló emberek, hogy a leveleket, a leveleimet
nem nekik írom, hanem megírom őket. Pusztán az alkotás kedvéért, hogy aztán
kigyönyörködhessem magam bennük. Szomorúan várjam, hogy csodáljanak. (Az írásképből
ne vonj le messzemenő következtetéseket, egy rázkódó vonatfülkében írom, gyorsvonat, de
ahogy ezt leírtam, persze megállt. Gondolom, pihenni. Rám is rám férne. Bár ezt nem
mondta a doktor néni. Lassan abbahagyom ezt a hülye zárójelezést.) (És inkább
nemjóhelyesen fogok írni, kedvemet lelem ebben így leírva: így ni.) Még csak úgy
háromszor olvastam el a leveleidet, majd közben reagálok a dolgokra, rendben? A nénivel
arra jutottunk, hogy igazándiból nem lehet rajtam fogást találni, de ez nem feltétlenül baj.
Az elején azt is elfelejtettem, hogy ezt az aranyos, rázkódó levelet Gabcsinak írja Lajos.
(Kedves!) Mert például a „szerelem aktív gyakorlása közben” (ez így nagyon nem jó, béna,
ügyetlen) kifejezetten kellemes és nagyszerű dolog a szétesés, kár, hogy még nem tudom
kontrollálni. Hát, mióta (péntek délután) ezeket a gyógyszereket kapom (a néni bogyóknak
nevezi), nem lettem sokkal normálisabb, mondjuk milyen normának kéne, kellene rám,
bárkire, de mégiscsak RÁM húzhatónak lennie?
Szavamat ne feledjem – de a kurva közhelyeket jó lenne (észrevetted, hogy szinte
kizárólag feltételes módot használok?). (Ez vicc volt – nem is.) egyre több mindent felejtek.
Többek között (legalábbis ma) arra sem emlékszem, miért kell élni. Meghalni, azt tudom,
azt mindenkinek kell, mert ha valaki mégse akarna meghalni, azt megbüntetik, nem ihat
több tejeskávét, meg mondjuk ugrott az állami támogatás a léckoporsóra. Itt,
Berettyóújfalun (nem nagyon szeretik a várost, akik régóta benne élnek) nagyon érdekesek
az emberek, dolgoznak, beszélgetnek velem stb. Két napja nem bírok bemenni az egyetemre.
Rossz fiú vagyok. Nem bírtam volna ki. De kibírtam volna. Nem akartam kibírni. Teljesen
be vagyok zsongva, kapkodok, szétesek, alkotni akarok, csak nem tudom, elkapnak-e. (kik?)
Ma az állomás felé a szívem helyett a villamos zakatolt, egykedvűen haladt előre, én voltam
zaklatott. Jó nyirkos köd folyt mindenfelé (milyen lehetett volna még?), ez egy öreg villamos
volt, sötétbarna műbőr székekkel, cserzett-lakkozott lécekkel, és itt a lényeg: olyan
színésznőarc-előkészítőtükörkeretező kicsi lámpák adták hol a fehéret, hol a sárgát, változó,
gyenge, de meleg fényeket – nem szokásom szerelmet vallani, nem is teszem – még vagy
egyenlőre, te sem tudhatod (a második leggyakoribb szó a nem), de akkor magamhoz
öleltelek. (A fenti sor értelmetlen: nem, vagy egyelőre nem…) Itt a vonatban fűtenek, mint
az állat. Lehúzom az ablakot. Eszembe jut Sárospatak, ott voltam két évig gimnazista, és
nagyon szerettem mind a vasútállomást (talán Monet-nak van egy Téli vasútállomás című
képe), mind magát a vonatozást. (Ezektől a piros-sárga gázolajos dízelmozdonyoktól
mindig féltem). Az albérletem közel volt a sínpárhoz, Tokaj felé nézve nem lehetett szem elől
téveszteni, ahogy lágy ívekkel eltűnt a dombok mögött – picit giccses, de szép látvány volt
napnyugtakor, este pedig kifejezetten szerettem a jelentéktelen kis átjáró melletti
vaskorláton ücsörögni, gubbasztani.
Lehet, hogy már meséltem. Ahogy a vonat suhan, száguld, moccan, zakatol, a szétesés
határán zörög, büdös, de olyan jó vonatbüdös – ez meg egy jó nagy büdös adag hamis
romantika. Vonzódom a piszkoshoz, ócskához, használhatatlanhoz. Szóval kihajolok most a
vonatablakon. Jól be is vörösödnek a szemeim, de megéri. Nekem olyan gyönyörű, ahogy a
váltók világítanak azzal a bizonyos kék fénnyel a csillogó acéldarabok között, érzem az
arcomon a hűvös selyemsálködöt, és fenn a vezetékek elő-előtűnnek a narancs fényben. Na
mindegy. Éhes vagyok. Te pedig kedves, kedves, kedves vagy. Nekem már nagyon.

Gab!
Miért vagyok én túl lassú vagy gyors? Miért nem értem se a finom, se az erős jelzéseket?
Közel vagy, és közel ugyanolyan vagy, mint én. Miért értek mindent félre? Miért akarok
mindent félreérteni? Nagyon közel vagy hozzám. Talán közelebb, mint ahogy Te vagy én
gondolnám. Mire hát ez az elcsúszás, ez az aszinkron? Mire vár az egyik a másikhoz
képest? Mire mindezt megválaszolhatnánk, újra csak közel leszek, és közel leszel.
Döntésekkel, elhatározottságokkal, talán – milyen ízű ez – elkötelezettségekkel. Nincs az a
távolság… Túlontúl szerethető… Szerintem nem is tudja, mennyire… Bolond, ki ilyet
kijelent, leír, kimond. Néha úgy érzem, ez a szeretet már-már apai, tudom, butaság. Tudtad,
hogy imádom az ízeket? A gyümölcsökét. Almáét, cseresznyéét, málnáét, fekete ribizliét,
banánét, barackét, narancsét, gesztenyéét, a te ízedet.
Ma, szombat. December közepén ragyogóan tiszta, téli kék az ég, hosszú árnyak délben,
vidám ősz–tavasz hangulat. Gyümölcsöket vásároltunk. Félek. A csalódástól, bár még
ezelőtt nem találkoztam vele. Gabci! Nevetés. Ami belülről jön. Úgy tudsz sugározni, majd
megőrülnek tőled a fizikusok. (Érted.) Annyi mindenről kellene beszélgetnünk. Például:
csiklandós vagy? Mondtam már, hogy gyerekként nagyon szerettem rajzolni? Majd rajzolok
neked egy égő házat, meg tűzoltókocsit. A rajzon persze megmentelek. Mikor visít már fel a
telefon? (Tényleg elég hangos, mindig megijedek tőle.)

Szevasz!
Olyan furcsa, szorongató-bizsergető volt ránézni a táskámra, pont úgy, mint a tiéd, olyan
lilásan-feketésen verte vissza a fényt. Már úgy érzem (ugye érzem és nem gondolom –
vannak állapotok, saját állapotok, amik azért szerethetők – ez is én vagyok) – nem tudom,
mit érzek. Neked is erős a kézfogásod. A rádióból különféle madárhangok jönnek. Lehet,
hogy ez egy rövid levél lesz. A reggel. Csodálatos volt. Mint valami szülő által bekapcsolt
biztonsági öv, úgy öleltél, szorítottál. Forróságod átütött a hátamon. Egyszerre volt
gyengéd és szoros. Elűzted a szorongásom. Lélegzetünk együtt lassult. Az ablakon túl csak
hideg köd. (Oh, be gyönyörű leányzó! Csak ne lenne oly gyötrelmes, kínzón furcsa tekintete.
Oh, az a jobb szem! Az a hiányzó! – új versem beteg emberek örömére.) (Meg még egy,
rólad. Gabci nőies nő, néha harciasan határozott. Férfias feminista, de legtöbbször
kedvesen lusta, léha nőalak. Fekete sál, kabát, kalap.) Múltkor titokban mégis bevettem a
gyógyszereimet. Mi van velem? És miért kell titokban bevennem? Nem a ló túlsó oldala ez?
Szeretem a határozott embereket. De most nem tudom, nem a xanax határoz-e helyettem?
Ilyen fiatalon, és már gyógyszerek… Ez az anyám. Gyakran figyellek. Néha
tanulmányozlak. Élvezem a jelenléted. A ma éjszaka hosszú lesz.
Miért kérdezem meg ezeregyszer, hogy szerelem ez? Az. Másképp nem írok le ilyen
szavakat, és nem izzadnak bele a füleim. A mi szerelmünk gyors és fájdalmas. Sajna, nem
haraphatok kisebbet. Nyugodtan írok, azt hiszem, túl nyugodtan. A helyén fekszem. Benne.
Egy hirtelen, jól irányzott mozdulat. Na. Most nekem sajog a vállam. Nem akarom
kicsavarni a kezét. Még nem. Azon gondolkodom, hogy átharaphatjuk-e egyszerre egymás
torkát. Milyen szép halál lenne. Előtte meg kéne enni pár szelet zserbót.
Keresem a másik felem. És sok-sok darabot találok meg benned. Kezd elegem lenni
magamból. A fenébe is, hiányzol. Még jó, hogy ezt a levelet nem adom oda. Vagy mégis.
Megírták már ezren, de most, hogy én írom le… Nehéz. Tested-lelked.
Te magad. Ne nevess ki. Vadulás van. Simogatás. Szeretkezés. Végeláthatatlanul. Na jó,
azért aludni is fogunk.

Gabóca!
Kétségek, december 24., Gabcsihoz. Vagy már csak szimplán Gabi? Válasz a fel nem tett
kérdésekre, válaszadás önmagamnak a hangosan felvetett dolgokra. Miért is írom fel,
próbálom megjegyezni a tokaji hatputtonyos aszút, a pirított mandulát, a mandulabort?
Lehet, hogy felesleges már kérdeznem is. Hát tényleg hülye ez? Tényleg semmit sem ért,
tényleg semmit nem vesz észre? Fázom belülről. De ennek hamarosan vége. Alapvetően
vidám vagyok. Sármos, magával ragadó. Hülyeség. Örvény, ami kidob magából, ember, aki
körül megfagy a levegő. Mint egy olyan vizespalack, melyet szétrepeszt, darabokra tör a
benne lévő, egy helyről terjedő, pusztító fagy.
Túl kevés volt az idő, vagy a többiek kavartak be, akik szintén kellettek neked?
Albert ma azt kérdezte, nem arról van-e szó, hogy esetleg (félénk, gonosz, ironikus, vak,
esetlen barátom, pedig nem is haragszom rá, csak… mindegy) túl nagy fába vágtam a
fejszémet? Szó se róla, gyönyörű, hatalmas fa, viszont én, mint hatalommal bíró
fejszeóriás… (nem túlzás), talán belevágtam, de a seb nem nedvedzik. Így nem érdekes,
bántani nem akarom. Ha kedvem van, rombolok. Ha hagyom, azt több okból tehetem.
Szóval, döntenem kell.
Akarni. Nem kérdezgetni. Hát legalább már a részemről, nemde? Erőszakos, követelőző
kiskamasz. Ezt gondolod? Legyen ennek a gonosz fának gyors fejszecsapással vége.
Leönteni a fenyőfát kerozinnal, meggyújtani. Gyertek be, nézzétek, hogy ég el minden.
Gomolyog a füst éjfélkor a szobában. Ahogy nyílik az ajtó, egy pillanatra végigsöpör a fény
az elszenesedett gallyakon. Izzó, pernyés beton.

Szóval így kell vidámnak lennem. Elfogadni, hogy olyan jó társaság vagy? Olyan
szellemes? Nem viselem el a megalázó helyzeteket. És az egészben az a legszebb, hogy nem
vagyok túlérzékeny. (Jaj, néha kihagyok egy-két elviselhetetlen mondatot.)
Ugye, most nem hiszed, hogy szeretlek, pedig szerintem ott van benned is a kék, a tenger.
Ezt a két dolgot már önmagában is nagyon szeretem.
A gonosz részem, az aljas részem, a követelőző részem. Úgyis megbánom. Neked meg
hátha fáj. Ki kéne fogynia minden tollamnak. Tönkre kellene mindennek mennie.
Hazafelé a hetesen. És még mindig december. Amit ilyenkor nagyon bírok: a hűvös
üveghez nyomni az arcomat, nézni a fákat a téli napsütésben. A forró radiátornak dőlve
kilégzés, belégzés. Még ez a párafolt is beteg. Utoljára összehúzódó szív.
Jó éjt. Vágyat. Na, ezt nem kellett volna.
Ez a gyerek sérült. Ez a gyerek beteg. Szerinted élvezem. Meglehet. Tegnap
belerajzoltalak egy körbe. Aztán áthúztam. Belerajzoltalak egy körbe megint, a képen
minden csupa tiltó mozdulat. A vörös sáv, ami hevederként rád feszül, a körrel, mely eddig
ragyogó angyalsárgával övezett, most kiegészül, így lesz belőled, ebből a gyönyörű képből
figyelmeztető tábla, jelzés. S bár semmit se hallok, a képről átjön minden szavad. Ügyes
piktogram, csak ennyi: nem szabad.
Megharaptalak. Te meg tűrtél, elviseltél. A közöny.

Oké, legyen egyoldalú. Sík. Szeretem a hideget. Remélem, tudlak bántani. (Akarlak.) Ugye
nagyon-nagyon erős vagy? Kurva könnyek. Aljasul bántalak. Távolítalak. Egyre
idegesítőbb. Fel kéne nőni végre.

Elég romlott vagy hozzám, hogy angyal lehess. Azt hiszem, sajátosan szeretlek. Ki nem
képes szeretni… újrakezdeni. Mást akartam, végleg elromlottam. Helyzetértékelés és
önsajnálat. Én sajnálom. Én szeretem. Én szerettem. Lélekből felmentve.

Pizsamában járom az utcákat. Ma lebegek. Lassan elszállok. Holnap álmodom. Új ember

kell. Téged kiismertelek. Unlak. És mégis nevetsz a hangomon. Megszokás? Ne nevess ki.
Kis bolond. Ha éreznéd, amit most érzek irántad.
Játsszunk. Tudom – hideg. Ha nagyon akarnád (átmenetileg), felnőnék.

Csak még egyszer. Úgy szeretném. És együtt is ébrednénk.

Nem lehet betelni vele. Fantasztikus a tekintete. (A jelző, hogy klassz, kicsit idétlen lenne.)
A szentendrei séta. Öntudatlan-önfeledten, a házikók, a karcsú lámpatestek, fénykörök közt
gáncsoskodom. Elesik. Még így, estében is bájos. Évődik velem. Kedvesen pimasz.
Tántorgunk a kanyargós utcákon. Észveszejtően gyönyörű vagy. És ezt ijesztően komolyan
mondom. Hülyeség, hogy ami lényeges, a szemnek láthatatlan. Én a szememmel is szépnek
látlak. Hatalmas pupillákkal nézlek. Ha csak tehetem, gyönyörködöm benned. Minden
napszakban. Kiváltképp éjjel. De legszebbnek reggel, álmodban látlak. Kiült arcára a lelke,
és én beleszerettem.

Hogy miért nem fér abba a hülye agyamba, hogy lehet, lehet, hogy a másiknak is sok, sok
gondja-baja lehet. Hogy írna ő is, ír, írja a leveleket. „Nem csak te létezel. Mások is
vannak.” Néha mintha érezném ezt a két mondatát. Nincs új mondat. Például az az adott
pillanat, amikor két ember (Gabcsi most gúnyosan mosolyogna, mint amikor pohárból
iszik, peremét a szájszélen finoman arrébb tolva, a rúzs), amikor átélik, érzik, ahogy
elemelkednek, azután jön valami részletekben gazdag csend, körül lehet nézni, tudni, hogy
most volt, mint ahogy a hullámok teszik.

Hogy mi az, ami számomra hitelessé teszi (utólag?) az eddig kölcsönhatott időt? Mondjak
kapcsolatot? Az ablaknál eltöltött órák, az elmúlt, végiggondolt, végiggondolkodott,
áttöprengett, átálmodott hetek. Az, hogy most Koncz Zsuzsát hallgatok. A tiéd, persze.
Megszerettem.
Próbáltalak magamban csúnyának, kiüresedettnek látni, nem sikerült. Próbáltalak
megölni magamban, azt gondoltam, ez biztosan sikerülni fog. Fáradt vagyok. Próbállak
távolítani. Ha akarom, meg tudom tenni. Egoistának tartom magam, lehet, hogy az vagyok.
Én akarok romba dönteni mindent. Ne segíts.
Írtam rólad egy tanmesét:
A rózsa is milyen szép növény, oszt mégis nagyon szúr – mondja a paraszt.
Nem véletlen az, bátyám, látja, ez itten ni, ez a pipacs tapintásra bársonyos, aranyos
növény – felel a másik.
Való igaz, mindkettőnek megvan a bája, de a pipacs olyan, hogy félrekúr…
Fiam, szerintem olyan, hogy erkölcsösebb élőlény nincsen. Csak szebb, és még szebb.

Most megint hajnal van, fél kettő. Jó, hogy beszéltünk. Olyan könnyű volt beléd rúgni.
Hogy ezt is lehet – ezt eddig nem vettem észre.
Szép a szemed. A nézésed. Üres a tekinteted. A semmibe mered. Gyönyörű a tekinteted.
Sőt. Ha nem tartana valami vissza, ez az emberpalánta beléd zuhanna. Most éppen mélyen
a szemedbe néz. Szép, finom és határozott metszésű a homlokod. Átlagos. Mesterségesen
megrajzolt. Sugárzó, magával ragadó az egész.
Az egész arcod, az egész tested, a kézmozdulataid, a fejtartásod, tetszik, ahogy a füstöt
fájod. Abbahagyom a részletezést. (Merő dicséret.)
„Ez egy riadt Gabi” üzented, sokadszorra hallgatom. Hajnal, hajnal. És még mindig
van rengeteg dolog. A fejemben rendet kell raknom. Tudod, hogy nem vagyok normális.

…amiket leírtam, hetek alatt gyűltek cédulákon, kicsi, gyűrött fecniken, stoppolás közben,
ráadásul az egész nem volt egész, csak valami erős, formátlan káosz. Most tisztáztam az
egészet, Neked. Ez Fontos.
Nem írok többet hozzá. Hagyom a többit, ha majd lesz újra kedvem és energiám. És ha
akarok még írni neked. Ha te is akarod. Most minden nagyon kontrasztos, nyoma sincs
elmosódottságnak.
Azt hiszem, végig pengeélen mozogtam, összevissza vágtam magam. Azt hiszem, őszintén
szeretlek.
De, azt hiszem, képes vagyok szeretni téged.

PS.: Szóval ezek a bizonyos emberek, akikről majd még bizonyosan beszélek, szóval nem
furcsák, csak a korukhoz képest előbbre vannak, szerencsére nagyon tömények. Akarom
mondani: sűrűek. És sajnos nem nőttek fel. Egymáshoz.

– Na, ehhez mit szólsz? – szólalt meg Gabi, mikor Ágota letette a lapokat.
– Szépek – mondta ügyetlenül Ágota. Rágyújtottak.
– Szerintem Judit Katához menj először. Ott lakik, ahol régen. Nyafog majd a fogfájása
miatt, de így legalább nem lesz olyan összeszedett – vágta el végül a csendet Gabi. – És írt
egy regényt is. Úgy látszik, harminc körül mindenki megőrül, és azt hiszi, regénybe illő
élete van… Judit Kata még senkinek nem adta oda a művét, de hátha neked… abban biztos
találsz nyomokat, ha vannak.
Hátha, gondolta Ágota. Hamarosan el is indult haza. Elbúcsúzott a Rockdisznótól, aki
mintha gúnyosan nézett volna le rá. Kezdek megtébolyodni – gondolta a Margit körúton –,
mintha felvettem volna én is a jégkocka hálóinget. Fázom. És mi van, ha a Rockdisznó
kinevet engem? Hogyhogy bedőltem Gabinak? Lehet, hogy éppen ezek a régi levelek a
hamisítványok? Mi van, ha Gabi…
 3. FEJEZET

MINDEGY KISASSZONY
„Szeretni – rettenetes.”
Agatha Christie: Nemezis

Metta már várta Ágotát, ezek szerint Gabi azonnal leadta a drótot. A rendelőben rajtuk kívül
nem volt senki. Vicces hely volt, a falakat berohadt fogsorokról készült fotók, és
egészségesen széles mosolyok díszítették. Metta erősen kirítt a környezetéből. Színes
harisnya, szupermini – ezt a szokását, úgy látszott, megőrizte. Nem tűnt valami jókedvűnek.
– Hallom, Lajos után szaglászol. Én évek óta nem hallottam felőle.
Ágota mosolygott. Metta nem is említi, hogy ők maguk sem találkoztak, ki tudja, mióta.
Mindig is ilyen volt. Célratörő és szókimondó.
– Nincs semmi konkrét – mondta. – Csak a gyanú. Próbálom összerakni, ki mennyit tud
róla, ki mikor veszítette szem elől.
– Én már rég – Metta nem szívesen beszélt Lajosról.
– Nézd, én azt sem tudom, mi volt köztetek…
– Én sem. Hivatalosan semmi. Éppen csak közel két évig a szeretője voltam.
Ágota megdöbbent. – Mikor?
– Bőven a Klub alatt. Azazhogy ott kezdődött az egész.
– De akkor…
– Igen, tudom, nem volt egyedül. Ezért is titkoltuk. Vagyis ő. De már nem számít.
Hallgattak.
– És mégis, honnan veszed, hogy meghalt?
Ágota rendre elmondott mindent, amit tudott, gondolt vagy érzett. Metta komoran
hallgatta. Aztán elmondta, hogy ő nem kapott körleveleket, semmit el nem olvasott, ami
Lajostól megjelent, nem sokat tud segíteni. Talán ha elolvasod a neki írt leveleimet,
világosabban látsz majd, bár ki tudja. A szekrényből régi levelek fénymásolatait vette elő.
– Itt tartom ezeket – mondta –, nehogy valaki otthon megtalálja. – El akartam égetni az
egészet, de valahogy nem vitt rá a lélek. Ezeket a leveleket magyarázatnak szántam.
Pontosabban, megkésett névjegynek, bemutatkozásnak. Mindet a szakítás után írtam. Több
száz levélben meséltem el, ki is vagyok. Napról napra, már-már mániákusan. Aztán írtam
egy utolsót, a legőszintébbet. A képzelt életünk akkor véget ért. Mindegyik levélnek az volt
az aláírása: Szeretlek és várlak, Metta. Azóta sem tudom, elolvasott-e akár egyetlenegyet is
közülük. Mindegyiket megőriztem fénymásolatban. Elolvashatod őket. – Metta turkált a
lapok között. – Ezzel kezdd – ez arról szól, amikor először lejött a Klubba! Talán más
szempontból is érdekes…
Ágota elvette a lapot, leült a fogorvosi székbe, és olvasni kezdett.
Huszonhetedik levél.
Nullszaldó

Arra, hogy mennyire szeretem a pénzt, nagyon korán ráébredtem. Először talán akkor,
mikor az első malacperselyemet megkaptam a nagypapámtól. Gabinak persze régóta volt
már ilyen, sőt, ő megörökölte anyu kutyaperselyét is. Azt a fajtát, amilyet ma újra lehet
kapni a retrobutikokban. Lihegő, sárga állat, a nyelvére rakod a pénzt, ő meg benyeli. De
annak az alja nyitható volt, amit bedobtál, két perc múlva akár ki is vehetted, így semmi
értelme. Gabi persze imádta, ő sosem gyűjtögetett semmire. A malaca is üresen kongott a
polcon. „Legalább egy szerencsepénzt dobj bele”, mondtam neki, mire ő azt felelte, neki
csak az elköltött, cukorkára, kakasnyalókára váltott pénz hoz szerencsét. És hogy nem bírná
elviselni, ha valaha ezt a gyönyörű malackát szét kellene törnie. Mert mit tudna venni
abból a pár vacak fillérből? Új perselyt. Akkor meg minek. Ám én szorgosan dobáltam
minden ajándékba kapott, szekrény alatt talált forintot az én malacomba, és százszor
elterveztem, mit veszek majd év végén az összegen. A takarékbélyegben is elöl jártam. Anyu
mindig adott rá pénzt, hogy legalább engem takarékosságra neveljen a családból, ha már
se neki, se apának, se a nővéremnek nem megy a dolog. Mindig többre becsültem, amit a
magam keresetéből vehettem meg, így van ez ma is. Spórolgatok, kuporgatok, persze úgy,
hogy lehetőleg senki ne vegye észre, hogy mit jelent minden egyes kiadott forint. Hogy
mennyire fáj, ha a pénztárcámba kell nyúlni. Mára sikerült elérnem, hogy a barátaim
egyenesen azt hiszik, nagylelkű vagyok. Mekkorát tévednek. Mégis, hihetetlenül fontos
nekem ez a látszat. Ezért fájt annyira, mikor először a felszín mögé pillantottál.
Nyár volt, az első júliusi napok egyike, ha tovább mesélem, emlékezni fogsz. A
malacpersely kiürítésének másnapja. Ezzel a szokásommal, a perselyürítéssel még most
sem hagytam fel – bár a nagyobb pénzeket a bankba rakom, ahol két megtakarítási
számlám is van, mindegyik biztonságos, én semmit sem kockáztatok – csak éppen most már
a visszakapott aprót, a leejtett tízeseket, húszasokat rakom a disznócskám belsejébe. Az
emberek többsége nem is gondolná, mennyi pénz jön így össze! Volt olyan év, hogy az
összegyűjtött apróimból mulattam végig a Szigetet. Szóval, aznap épp nálam voltak a
beváltott rolnik. Viszonylag sok pénz lapult a táskámban. Ezt nem szeretem egyébként.
Feszültté válok, szorongatom a táskámat, még egy dilettáns tolvaj is kiszúrja, hogy engem
aztán érdemes kirabolni. Épp Maffia-Nap volt, Judit Katához siettem, a bankok meg az
orrom előtt bezártak. Aznap valahogy nem akart elkezdődni a játék, új tag jött, te jöttél,
ment a szavazás, hogy befogadjanak-e. Gabi ragaszkodott hozzád, szerintem nem akart
beégni a volt pasija előtt. Három éve nem találkoztatok, én is akkortájt láttalak utoljára.
Jót tett neked az idő, hihetetlenül csinos lettél („Az ital sármja” – mondta Gabi), nem
tűntél már olyan elbaszott bölcsésznek, ahogy emlékeztem rád. Ám a csajok ellenálltak.
Hogy „ide nem jöhet férfi, ez női klub”, s a többi. Ügyesen alakoskodtál. Eleinte nem
szóltál egy szót sem. Aztán felvetetted, hogy akkor talán lehetnél te az örökös játékvezető –
ami mindenki utált lenni, az a legnagyobb szívás, ha valaki játékvezető, oda az izgalom –,
így legalább hasznosnak tűnt a jelenléted. Pár lány szeme ugyan felcsillant, de ez még
bőven kevés lett volna. Egyszer Ági elhozta a volt pasiját, a szupercsinos Gégét, de neki
mennie kellett. A vitának Magda felbukkanása vetett véget, aki rögtön a nyakadba borult,
mondván, hogy a gyerekkori barátod, és hogy legyél tiszteletbeli nő. Meg ugye ez a
játékvezetősdi nem is hülyeség. Az első két estét valóban te vezetted, de aztán lassanként
feloldódtál a társaságban, neked voltak a legjobb bemondásaid, rövidesen teljes rangú tag
lettél. De az első estén még csak méregettek. Én is. Nekem is új voltál. Mintha akkor
láttalak volna először. Aznap este eleinte játék helyett inkább téged faggatunk, és valaki
bedobta a körkérdést, hogy ki miért tudna ölni. Te egy rossz mondatomnál rám néztél, és
annyit mondtál:
 – Belőled kinézném, hogy elmetszed a torkom, ha a bankkártyádat kézbe veszem. –
Döbbenten bámultalak. Megkérdeztem, mit akartál ezzel mondani. Erre egy történetbe
kezdtél. Gabi harmadikos gimis volt, én tehát hetedikbe jártam, egészen kislány voltam
még. Egy nap éppen Gabival voltál az ebédlőben. Valamin összebalhéztatok, mire
felpattantál, és véletlenül az én szobámba rontottál be – ami közvetlen Gabi szobája mellett
volt. Akkora elánnal érkeztél, hogy a malacperselyemet leverted a polcról, ami ripityára is
tört azonmód. Erre tisztán emlékeztem, de az azt követő eseményekre már nem. Állítólag
fogtam a malac egyik éles darabkáját, és belevágtam a kezedbe, azt üvöltve, hogy megöllek,
te rohadék.
– Te, Lajos – mondtam mégis – hiszen még gyerek voltam. Most már nem vágnék hozzád
semmit.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos – felelted. Ám ekkor egyikünk se sejthette, hogy
egyszer majd tényleg úgy megütlek, hogy kis híján szerencsétlenség lesz belőle. Ekkor még
csak elméletben játszottunk végig mindent, ami velünk előbb-utóbb megtörtént. Kissé
nyomott lett a hangulat, a játék is véresre sikerült, mindkétszer a gyilkosok győztek.
Elindultam haza. Azóta sem értem, miért, de utánam jöttél. Felajánlottad, hogy menjünk el
kaszinóba. Sosem voltál még, és van egy ötezresed, feltehetnénk valamire. Van egy
ötezresed. Mennyeien hangzott. Nekem is volt egy ötösöm. Az együtt már tíz. De ha a
kaszinóban fel kell tennünk az egészet, és elvesztjük, hát abba én belehalok – gondoltam.
Ezt el is mondtam neked. Nagyot nevettél:
– Tudtam! A legendás smucig véred.
Ez azért fájt. A „legendás”. Nem feleltem. Szótlanul lépkedtem melletted.
– Te sohasem érezted, hogy egy kicsit kockáztatni kellene? Próbára tenni a sorsot?
– Nem –feleltem morcosan. – Az én legbiztosabb próbám a bankbetétem.
– Nem is lottózol?
– De nem ám! Nem akarok olyan lenni, mint a nagyi, aki évtizedek óta egy lottó ötösért
nyaggatja Szent Antalkát.
– Akkor neked a kaparós való – mondtad. – Avval gyakorlatilag nem veszíthetsz sokat,
nagyon olcsó, és ha vigyázol, legalább nullszaldósra kijössz. És a nagy kaszálás sincs
kizárva.
– Te nyertél valaha?
– Oh, én mindig nyerek. Így vagy úgy – felelted somolyogva. És mielőtt beleköthettem
volna, a lakásom elé értünk. Nem hívtalak be. Akkor legalábbis. És a kaparóst sem
próbáltam ki. Aztán, mikor már tudtam, hogy tényleg elhagytál, elmentem egy jósnőhöz
tanácsért. A nő azt mondta, hogy nagy-nagy szerencse vár rám a közeljövőben. A szerencse
– pénz. Akkor valahogy ezt így fordítottam le magamban, és betértem az első lottózóba.
Astrót vettem, bikát, a csillagjegyedet. Visszanyertem a sorsjegy árát. Akkor megvettem az
én csillagjegyemet, majd – mivel az nem nyert – az egész családét. Tényleg null-szaldó.
Másnap a Kedvencet próbáltam ki. Kis veszteség. És innen nem volt megállás. Mert a nénik
már megismertek. És elkezdtem hallgatni a legendákat. Ott volt a nyíregyházi férfi, aki
tízmilliót kaszált az első szelvényével. Vagy a trógernő, aki megnyerte a Havi fixet. Vagy
Cilike, aki a Fáraó kincsével jutott Egyiptomba. És akkor már mindennap kapartam. Mert
ott kell lennie a nagy nyereménynek a kis lapocskák között. Eleinte csak a malac apróit
használtam fel. Később azt találtam ki, hogy nagy tételben, különböző lottózókban
portyázva választom ki a legjobb szelvényeket. Kezdtem nullszaldóról a mínusz felé
tendálni. És akkor ezt a mínuszt kellett pozitívra hozni. A Rallyból egyenesen hatvannyolc
darabot vettem. Mindegyik bukott. Akkor rátaláltam a Méhecskére. Abból szinte mindegyik
nyerő, igaz, száz, kétszáz forintokat hoz csak a konyhára – de legalább hoz. Drámai
fordulat volt, mikor észrevettem; a postán is lehet kaparósozni. Egy-két számlám így
befizetetlen maradt. Ilyen régebben nem fordulhatott volna elő velem. Most már tényleg
nyernem kellett. De a jóslat csak nem akart beválni. És közben szenvedtem. Gyűlöltem az
ezüst felületecskét, gyűlöltem az ajándékba kapott kaparólapokat, a megőrzött nyeretlen
cetliket, melyeknek sorszámait próbáltam az agyamba vésni, hátha van valami logika az
egészben. Hóvégeken kimutatásokat készítettem, hátha a sok apró veszteség végül
mégiscsak nyereménnyé változik, csak éppen én számoltam rosszul. És mikor az egyik
júliusban épp tízezret tett ki a veszteség, elsírtam magam. Ennyi erővel elmehettem volna
veled a kaszinóba.

Harminchetedik levél.
A kávé

A kávézások… Bár elfelejteném mindet. Amíg meg nem ismertelek, nem kávéztam olyan
sokat. Egyet ittam – igaz, hatalmas élvezettel – reggelente, és az elég volt egész napra. Fel
nem tudtam fogni, hogy képes Gabi hat-hét feketét lelökni naponta, a pasijáról nem is
beszélve, aki mindennap tizenkét csészényit megivott. Lefekvés előtt is benyomott egy
utolsót. A betegeimnek is mindig mondom: csak kávét, fekete teát, cigit és vörösbort ne.
Akkor oda a fehérítés eredménye. Aztán tessék. Iszom (vörösbort), rászoktam a cigire,
mindenekelőtt pedig rengeteg kávét töltök magamba. Azzal vigasztalódom, hogy még
Táncsics is bomlott érte… Meg a kávé amúgy is misztikus valami. Mert melyek azok a
dolgok, amikre életünk végéig emlékezünk? Az első csókra, a szüzességünk elvesztésére, az
első piálásra, arra, mikor először láttuk a tengert. Amikor először lettünk szerelmesek.
Emlékszünk még az érettségire (néha előjön rémálmaimban, hogy visszaadják a
diplomámat, mert kiderül, hogy nem érettségiztem le matekból…), az első munkahelyünkre.
Ám arra igazán kevesen tudnak pontosan visszaemlékezni, mikor itták életük első kávéját.
Én viszont mindent pontosan fel tudok idézni. A legmegdöbbentőbb felvételen éppen
hároméves lehetek. Egyik kezemben egy foltos mokkáspohár classic, a másikkal apa
cigarettája (Sophiane) után nyúlok. Nagymama meséli, hogy akkoriban imádtam a kávé
illatát, reggel elsőként pattantam a konyhába, és követeltem a „kávécskámat”. Ekkor még
természetesen csak Maci pótkávéval itattak, de ezt nem sejthettem. Hatéves lehettem, mire
kiderült az igazság, de akkor őrült balhét csaptam. Na, akkor belekortyolhattam az igazi,
bár rengeteg tejjel felöntött kávéba, amitől aztán nem lehetett eltántorítani. Ám az igazi
áttörést a gimnázium hozta. Felnőtt vagyok, komolyan kell engem venni, gondoltam, nem
szórakozhatok holmi tejes löttyökkel. Elkezdődött az erős feketék időszaka. Nem voltam
valami ínyenc – még nem tudtam, milyen a jó kávé. Csak maga a kávézás hangulata, és a
hozzá kapcsolódó legendák vonzottak. Barátnőimmel képesek voltunk hajnali ötkor felkelni,
csak hogy a suli előtt beugorhassunk egy kávézóba. (Tavaly Berlinben láttam egy
reggelizőhelyen kiírva: ínyenc reggeli – 10 euró, Komplett reggeli – 7 euró, Szerény reggeli
– 4 euró, Egzisztencialista reggeli – 2 euró. Bementem megkérdezni, ez utóbbi mit is jelent.
A válasz: egy jó feketét, és egy szál erős cigarettát. Pofon egyszerű. Úgy látszik, én már 16
évesen egzisztencialista voltam…) Na szóval, akármilyen is volt, az első kávé ízét sosem
felejtem el. Otthon voltam, a szüleimmel, a frissen debütáló Magyar Narancs első számát
hozta haza éppen az apám, mondván, hogy végre, itt egy jó újság. A konyhában szokás
szerint állt a gané, apám a kávéfőzővel trükközött, én az újságot lapozgattam, amit Gabi
hamar kikapott a kezemből. A régi kotyogó fel is robbant, ahogy kell (abban a hónapban
másodjára, anyám nemrég meszelte át a falat), apám káromkodott. Láttuk, hogy eltitkolni
ezt nem lehet, de nézni is rossz, lementünk hát a Sógorba felejteni. Na, akkor kértem ki az
elsőt, cukor nélkül, tej nélkül ittam, ahogy mindmáig iszom. Reggelente, ha ülök a
konyhámban az ultramodern kávégépem mellett, néha eszembe jut az a régi, ormótlan
kotyogó, és szeretném, ha megint ott lehetnék lélekben, az első kávé idején…
 Emlékszel a mi első kávénkra? Arra, amit először ittunk kettesben? Csöndes voltál,
zavart, akárcsak én. Titokban találkoztunk. És megcsókoltál. Kávéízűen, először.
Másnap én kimenekültem Törökországba. Az egyik leglidércesebb kávéházi élményem
ehhez a lidérces nyaraláshoz kötődik. Már a reptéren baljós előjelek fogadtak: a gépem
indulása előtt bemondták, hogy két robbantásos merénylet történt a Taximban, ahol szállást
foglaltam. Később, az őrült török művészek, akiknél laktam, azt magyarázták, hogy olyan
nagy ez a város, miért éppen rám esnének a bombák? Bomba valóban nem esett rám, egy
erkély viszont elég közel került hozzám. A belvárosban sétálgattunk, mikor az orrunk előtt a
mélybe zuhant korlátostul, mindenestül. Alp, a festő, aki csak annyit tudott angolul, hogy
„today no sleep”, meg hogy „drink”, csak röhögött, szerinte ez mindennapos. Az ő
javaslatára mentünk le végül a tengerhez is, egy olyan úton, ami nem igazán a turistáknak
volt kitalálva, mi több, rajtunk kívül egy sem akadt. Már a busz egy kabaré volt, menetrend
nélkül, egy fószer sípolt, és a helyneveket kiabálta, így szálltunk fel mi is. Mindenesetre a
parton letáboroztunk. Első reggel belém nyilallt, hogy én kávé nélkül nem vagyok ember,
elindultam hát a faluba, kávéházat keresni. Be is tértem az egyetlen, kávéháznak tűnő
helyre. Majd meghűlt bennem a vér. Az asztaloknál csak férfiak ültek. Nem vettek tudomást
rólam, a pincér nem volt hajlandó felvenni a rendelésem. Valahogy fenyegető volt ez a
hallgatás. Odamentem a pulthoz, és két eszpresszót kértem, angolul. Rám sem nézett a
szakállas, csak a fejével intett, hogy kifelé. Megmakacsoltam magam. Kávéhoz kellett
jutnom, török kávéhoz, mindenáron. Várakozás közben kis bédekkert írtam fejben.
Isztambulban az első kávéházak az 1550-es években nyíltak. Számuk gyorsan nőtt,
Európában a 17. századra vált általánossá a kávézás szokása. Az első kávéház 1624-ben
nyílt Velencében, La Bottega del Caffé néven. Itt a legrégibb és egyben leghíresebb módszer
szerint főzték a kávét; a pörkölt szemeket többször átdarálják, míg megfelelő finomságú
nem lesz, aztán a hosszú nyelű sárgaréz edényben cukorral együtt főzik, minden csésze
vízhez egy teáskanál őrölt kávét adnak, s kanállal kavargatva felfőzik. Mielőtt a kávé
kiforrna, leveszik a tűzről, majd még egyszer felforralják, és csészékbe öntik. A tetejére 1-1
csepp hideg vizet tesznek, így a zacc gyorsabban leülepszik. Ez a török kávé. Amire, úgy
tűnt, hiába várok. Végül egy öreg megsajnált, a törökök összevesztek rajtam, de a kávét
megkaptam, igaz, azt nem engedték, hogy leüljek. Felhörpintettem, és elhúztam. De másnap
vissza kellett mennem. Hasonló jelenet játszódott le, csak gyorsabban. Ám harmadnapra,
láss csodát, úgy tűnt, megszoktak. Kaptam a duplámat, és az egyik asztalnál helyet is
szorítottak nekem. Ha végső csapásként nem önt el a nagy isztambuli árvíz, ami hazaűzött,
lehet, hogy befogadnak? Vagy csak elhitetik velem, ahogy te is tetted? A reptéren vártál,
emlékszel? És én úgy vetettem magam a karodba, akár egy őrült. Nem számít semmi,
gondoltam, a szeretőd leszek. Akármit is képzeltem a szerető létről ezelőtt. Mert milyen
szeretőnek lenni? Titokzatos, romlott valami. Legalábbis így gondoltam, tizenévesen.
„Gyűrött arcú szeretője ott maradt az ágyban” – énekelte Deák Bill még bakeliten, és egy
időben rengetegszer meghallgattam ezt a dalt. Tehát a szerető gyűrött arcú, ereszkedett
mellű, festett hajú démon. Olyan nők a szeretők, akikre sandán tekingettem a
blueskocsmákban – agyonsminkeltek, felpolcolt mellűek, középkorúak. Árasztják magukból
a szeretőséget. Húsz méterről észreveszed – na, ez a nő a buja második, házasságok
felborítója, a behálózó, a könyörtelen. A szerető kis szeparéban várja áldozatát, füstös
presszók bokszaiban türelmetlenül dobol hatméteres, égővörös műkörmeivel az asztalon.
Garniszálló ágyában hempereg. Mint a pók, úgy hálózza be az ártatlan nős embert. Lecsap,
csíp, mérgez. Buja és közönséges. Kávét iszik konyakkal. Kölcsönlakásba vonszolja a
magatehetetlen, megbűvölt házasembert, és reggelig nem ereszti. Aztán fekszik ott gyűrött
arcával, de csak addig, míg össze nem szedi magát, hogy újra támadhasson. Aztán jöttél te.
Hajam a hátam közepéig ért, véletlenül sem festettem, az arcom reggelente is üde volt,
melleimet nem kellett felpolcolni. És hogy, hogy nem, mégis szerető lettem. Behálózni sem
kellett, amúgy sem voltam az a behálózó típus. Azon a hajnalon fáradt voltam, te nem
találtad a kulcsodat. Nem tudtam elképzelni, hogy egy nonstop kocsmában bekkeljem ki a
hajnalt. Egy barátod lakásába mentünk. A garzonban szétcsapott cimborák, de találtunk
egy matracot, hogy aztán a reggel összebújva ébredtünk. Kávéra vágytam. Te is. A többiek
már szétszéledtek, egyedül kellett megoldanunk a problémát. A gáztűzhely nem működött.
Ekkor fedezted fel, hogy itt bizony padlófűtés van. A nyári hőség ellenére bekapcsoltad a
fűtést, összeszerelted a kávéfőzőt, amit a földre helyeztünk. Három órán keresztül vártuk,
hogy a kávénk lefőjön. Izzadtunk, mint a szaunában, szerelmesek voltunk, másnaposak.
Kávénk persze nem lett. Feladtuk, egy belvárosi, füstös presszóba mentünk végül. Én
kértem a feketéhez egy konyakot is. Hogy a bennem élő kislány ne csalódjon olyan
nagyot… Majd elváltunk. Én átmentem a Lánchídon. És azt dúdoltam: „Forró utcákon át,
a számon elviszem a szád szagát….”

Ágota teljesen elmerült a levelekben, már ott volt ő is abban a régi délutánban Lajossal, aki
élőbbnek tűnt, mint valaha. Ekkor váratlan hang zavarta meg, Metta sírása: – Istenem,
milyen rég volt… Ágota erre kikecmergett a székből, Metta mellé ült a kanapé szélére.
– Ne is olvasd el a többit. Csak még ezt, ez az utolsó… Mindegy kisasszony levele. Ez
lett a címe. És ezzel lezártam az egészet. Bár volt idő, mikor gyűlöltem őt, talán láthatod
ezekből, hogy mégsem tudtam volna soha bántani…
Ágota elvette az utolsó borítékot, benne a fénymásolt lapokat.

Különös dolog megszólítás nélkül kezdeni a nagyjából hatszázhetvenedik levelet. A

hatszázhetvenediket, melyből csupán párat kézbesített neked a posta… Még különösebb
elgondolni, mennyire más, milyen elképesztően különböző volt a legelső neked szánt
írásom, melynek egyéb célja nem volt, mint elmondani – te jó ég, hittel, lelkesedéssel –,
hogy szeretlek. Mit elmondani, elhitetni, holott akkor már sejteni lehetett, hogy ez az irány
zsákutca, visszafordulni kényszerít, megadón, vagy ellenkezőleg, kiforgat, hunyt szemmel
nekifutok a végén akadályt képező sorompónak. Ha van eszem (mint ahogy nem volt),
megtakarítok nem pusztán energiát, pénzt, de – nem utolsósorban – kétségbeesést, utóbb
pedig szánakozást és dühöt.
Mindegy. Mindegy kisasszony a maga bánatos és ellentmondásos gondolataival
viaskodik ki tudja, mióta… talán a balvégzetű legutolsó találkozásunk és őrjöngő, hajnalig
tartó veszekedésünk óta. Pedig az sem tegnap volt: egy állítólagosan félreküldött üzenet,
egy állítólagosan véletlen találkozás, egy szintén véletlen asztalomhoz leülés, ki tudja. Te
biztos jobban tudod ezt is ugyebár, mint mindent ezen a szűkös keretbe szabott világon,
ebben az általad roppantul szellemesen gettónak aposztrofált környéken, ahol minden
keskeny utca és kocsma ismerős – jól belaktuk őket egykor, mikor még tartott a
kapcsolatnak nem tekinthető valami, ami bennünket másfél évig összekötött. Az már
kevésbé mulatságos tudat, hogy te azóta feltehetőleg péppé verted saját fejed a
vécédeszkában, amiért végül pirkadatig nyúlt az a bizonyos szerencsétlen összefutás. „Te
engem gyávának tartasz!”, bődültél fel hajnaltájt, kihullajtva kezedből a folyó boros
műanyag poharat. „Gyáva! A legundorítóbb emberi tulajdonság!” – „Nem mindegy, hogy
mit mondok? Úgysem velem vagy!” Erre még pár percig habozva, félig vicsorogva
ácsorogtál, majd döngő léptekkel elcsörtettél, otthagyva engem a Falk Miksa utca és a
körút sarkán egymagamban, reggel négykor. Nemes, gáláns férfihoz illő cselekedet, ügyes
vagy.

Pedig nem kellett eleinte bizonyítanod semmit, sem lovagiasságot, sem nobilitást. Elég
voltál te, és az a véletlen folyamán köttetett titkos szerződés (mert valljuk csak be nyíltan,
aznap éjjel szándékosság helyett az a bizonyos két üveg bor diadalmaskodott, tudod, az
egyiket nem számlázták…) Ennek vált esszenciájává a közös hallgatás mindarról, ami
nálam, a kicsiny boltíves lakás falain belül, a paplanok alatt, éjszakákon át zajlik a
társaság, a barátok és testvérek háta mögött. Utólag már nem is tudtál volna felmutatni
semmit, ami emberi, ami igazi és értékes, meghazudtoltál mindent, amiről azt hittem, te
vagy. Hatalmas csalódás, de úgy kell nekem, neked, „az élet nem lányregény”, Bródy is
megmondta, és az sem tegnap volt.

Én: egyszerű, szomorkás lány, ki sietve felírja álmait. Mindegy kisasszony – ezt a találó
nevet te aggattad rám, kínodban, mikorra már szinte dühöngve, csapkodva követelted egy-
egy lázas, véres vita után, hogy szóljak már. „Mindegy”, mondtam erre én, és még neked is,
aki szeretted azt képzelni, hogy ismersz, belém látsz, tudod minden rejtett kis gondolatomat,
még neked is jó fél évedbe telt, mire hajlandó voltam eme velős kinyilatkozás helyett végre
valóban mondani valamit. Akkor viszont nem voltál határtalanul boldog, emlékszel? Nem
számítottál arra, a legkevésbé sem, hogy bár sok esetben hallgatok, rögződnek azok a
bizonyos gyilkos párbeszédek (melyek igen hamarosan megmérgezték az eladdig édes
titkot), olyan élesen és pontosan, mintha fejemben állandóan működő parányi diktafon
lenne, mely képessé tesz rá, hogy bármikor, bármit felidézzek, szinte szó szerint. No, ez már
nem nagyon tetszett, onnantól kedvesebb is voltál, jóllehet, ki-kitört belőled az indulat
akarva akaratlanul, s olyankor szinte féltem tőled.

Te: önnön félrecsúszott sorsa végett kesergő férfiú, kétszínű, hazug, tisztességtelen, önző és
a leggyávább a világon. Akibe végtelenül szerelmes voltam. Maradjunk is ennyiben.

Mi: valaha volt furcsa keveredése a titkoknak és hazugságoknak, melyek olyan szinten
nőttek ránk, hogy már nem igaz talán egyik fele sem. A nélküled eltöltött idő hemzsegett a
gyötrelmektől, fájdalomtól, a reményteli várakozástól a káromkodó, tehetetlen dühig. Az
utóbbi diadalmaskodott. „Nem lehet megúszni semmit”, visszhangzik a fejemben egy
mondatod, jó ég tudja, hányadik kétségbeesett szakítási kísérletünk nyomán, melynek
természetesen ugyanaz lett a vége, mint a hasonló eseteknek: egymásnak estünk, utána
téged a bűntudat mardosott, engem pedig kárörvendő kielégülés és diadal érzete lepett
meg. Szánalmas mindkettő, nemde?
Ezért is lett elég. Egymás rejtegetése, nem vállalása, amiben néma cinkosok voltunk–
kifárasztott. „Többé ne aludj itt”, közöltem egy szeretkezés után, „A kulcsomat is add
vissza”.
Hallgattál. Szótlanul, már-már gyáván megfogtad a kezem, ölelgetni kezdtél, én meg úgy
éreztem magam, mint valami nagyon félreírt szappanopera-jelenet hősnője. „Éreztem, hogy
megerősödtél”, dörmögted végül. „De a kulcsot nem adom vissza. Hazamegyek, és
átgondolom az életemet.” – „Mintha nem ezt csinálnád egész nap”, nevettem fel gúnyosan,
és onnantól nem ismerlek.

„Azt hiszem… jobb, ha most egy darabig nem találkozunk.”

„De én ezt nem akarom, Mindegy kisasszonyka.”
„Én viszont igen! Csak így tudok meggyógyulni. Mert meg akarok gyógyulni, és már
sokkal erősebb vagyok. Ezt látod, nem?
„De. Látom. Csak nem tudtam, hogy nálad ez ilyen elvágólagos. „
„Máshogy nem megy. Csak ekképp tudok túllépni ezen. A hétvégén naplót írtam,
gondolkodtam, és egy csomó mindenre rádöbbentett rólad is, hogy mennyire nem voltál
fair…”
„Például mikor?”
 „Ott van az a rengeteg iszonyatos beszélgetés, majd a végén áthívsz magadhoz filmet
nézni…”
„Az… az tényleg hiba volt, de beteg voltam és elesett – hiába tudom, hogy ez nem
mentség.”
„…”
„Tudnod kell, hogy sosem voltam érzelem nélkül… Elhiszed?”
„Számít ez most már?”
„Másfél év volt!”
„Tudom, hogy mennyi volt! El akarom felejteni!”
„Azt tudnod kell, hogy én nem bánok semmit.”
„…”
„Te bánod?”
„Igen… az egészet. Végképp padlóra került a maradék önbizalmam és önbecsülésem.”
„Kisasszonyka, nagyon régóta beszélünk, állapodjunk meg, hogy felhívsz, felhívsz,
amikor gondolod. Állandóan csak én telefonálok, már teljesen baleknek érzem magam.
Felhívsz majd, ha akarsz?”
„Jó… Csak az a baj…”
„Mi a baj?”
„Mindegy…”
„De mondjad, mi a baj?”
„Semmi… Köszönjünk most el…”

Pár héttel később hallottam, hogy összeszedtél valakit, majd azt is hallottam, hogy
összeköltöztetek, és még soha nem tapasztalt nyugalomban telnek nem minősített
hétköznapjaitok. Ó, a béke szigete lett szépséges kis világod. Ügyes teljesítmény, főként egy
ilyen vadállati hajlamokkal is bíró férfi részéről. Tudatosság! Elhatározás!, tűzted
zászlódra. Hát… csak így tovább.

Azóta sokat gondolkodtam, s gondolkodom a mai napig, mit is tartsak terólad. Egy
bizonyos: már nem szeretlek. Szerettelek, jobban, mint valaha hittem, hogy lehet, de ma,
„öreg arccal és szemmel”, be kellett látnom, mindez kevés. És nem nekem. Neked, a te
félelmetes múltérzékelésednek, társasági sznobizmusodnak, önnön tükörképednek.
Sajnállak, mert egy másodpercig sem vagy őszinte, talán azt sem tudod már, mi az, úgy
belemerültél az önostorozás kéjes borzongásaiba, a tetszelgő önáltatásba, melyet normális
életnek nevezel. Tudod, mit, „drágám”? Rendben, elfogadtam, éld le az életed a melletted
pózoló, hallgatag és halszerű teremtménnyel, hidd el, tökéletes kis háziasszony lesz, igazi
otthonteremtő csendes múzsa, aki talán még nálam is jobban lesi minden kívánságodat,
rajongással olvasgatja remekbe szabott műveidet, miközben sejtése sincs róla, hogy
folyamatosan becsapod, őt is áltatod és kihasználod. Vagy nem. De akkor hadd tegyek fel
pár aprócska kérdést, kedves szőranya, miért futottál vissza hozzám, az ágyamba újra és
újra, mikor már réges-rég az éjszakai élettől undorodva elforduló arcoddal kápráztattad a
környezeted, bocsáss meg, a gettót, mikor már hosszú hónapok óta mutatkoztál egy olyan
lány oldalán, akit csak úgy tudtál először megcsókolni, hogy nyeltél egy nagyot és
igyekeztél nem odafigyelni? Csak nem volt göröngyös a simára kiegyengetett utad?
Netalántán mégsem elégített ki odaadó oldalbordád? Ejnye… szomorítana, ha ez így lenne.
Nem tudom, nyomorult kettősünkből melyikünk volt a kevésbé őszinte, hogy valójában kit is
szédített meg jobban a titok. A titok, ami eleinte táplált minket, majd újra és újra saját
vérünket kezdte szívni – tényleg nem tudom. Én is őszintétlen voltam, kezdettől fogva,
elhitettem magammal sok-sok időn keresztül, hogy ez tartható, ez nem pusztító,
egészségesen jöhetünk ki belőle, ha majd egyszer véget ér. Végeláthatatlan
beszélgetésekben próbáltuk megfejteni a talányt, a mozgatóerőt, ami szüntelenül
egymáshoz hajtott minket, a nyers, buja, testi kielégüléseken túl. Megbeszéltük, kész, vége,
többé nem alszol nálam, ám reszketve vártam, hogy csörrenjen a telefon, te gyere,
akármilyen állapotban, csak gyere. Ezt utólag sem tekintem szánandó önfeladásnak,
részemről valóban kialakult egy mélyebb érzelem, még ha nem is vallottam be magamnak.
Ugyanis elhittem, amikor magadat mentegetve, lehajtott fejjel gyóntad, hogy képtelen vagy
bármire, bármire, ami kapcsolat. Megértettem, elfogadtam, nem lázadtam ellene. Valljuk
be, kényelmes és izgalmas volt ez az állapot, melyben azért én is szabadon mozoghattam
kényem-kedvem szerint, más férfiakkal flörtölgetve, s különös pikantériát adott a tudat,
hogy te otthon vársz felizgulva, sőt esetleg végignézed, mint csapják nekem a szelet a
gettóbéliek. Tudom, alárendeltem magam az akaratodnak, tudom, azt tettem, amit kértél (s
nem parancsoltál, jól tudod, minden nekem feszülő akaratnak legmakacsabbul ellenállok),
igen, tiéd voltam. Most jobb?

Eláruljam, mit érzek most, hogy a fejemben zsongnak az általad legutóbb kiköpött szavak,
és még előttem van, mint ölelgetsz? Teli vagyok indulattal, kitörni készülő indulattal, és
legszívesebben felképelnélek a gyávaságod miatt, a konformizmusod miatt, az állandó
önsajnálatod miatt (melyből mellesleg erődet és az ún. „ihletedet” nyered, kedvedet az
„alkotáshoz”), de legfőképpen az örökös hazugságaid miatt. Szánalmas!. Eddig magamat
tartottam szánandónak, ám már látom és tudom, hogy tízszer erősebb vagyok nálad,
„megeszlek reggelire”, és én nem hazudok magamnak, vállalom, vállaltam, amit érzek, míg
te meghátráltál, még az utolsó utáni kibaszott pillanatban is, elfutottál, még a telefonba se
mertél aztán bevakkantani, gyáván letetted. „Mit akartál mondani?”, kérdeztem, még
mindig reménykedve, elfelejtkezve róla, micsoda alakká lettél. „Elfelejtettem…”, felelted
szánni valóan. Pfuj. Hányinger. Hányinger vagy az utóbbi két normális évedben, édesem.
Dühös vagyok, dühös, dühös és szánlak, mert boldogtalan vagy, küzdesz ellenem, pedig jó
darabig láthatóan sokkal nagyobb erőfeszítésedbe került nem jelentkezned, de gratulálok,
megtetted, kiálltad a próbát, most már fasza legény vagy, a társadalom oszlopos tagja, akit
tisztelnek. Haha.

Milliószor végigpörgettem magamban mindazt, ami köztünk megesett. „Hazudtam

magamnak”, mondtad egyszer gyötrődő hangon a telefonba, „valójában rengeteg
gyönyörű dolog történt közöttünk”. Tudod, mit, szarok rá. Minden egyes eltelt nappal,
lassabban ugyan, mint reméltem sajnos, fokozatosan nyertem vissza régi önmagam, azt,
amikor te még suttyomban nem éltél velem, amikor nem vallottál órákon át szerelmet (s
közben otthon főzött, gobelinezett, takarított áldott jó papucsállatkád), amikor még nem
furakodtál bele gondolataimba. Apró diadalok, melyekhez nem volt közöd, melyeket nem
tudtál tótágasra állítani valami elcseszett filozofikus mondattal.

„Hazudtam magamnak”, mondtad egykor, s mára belátom, hogy nem voltál egyedül.
Elfelejtett esték, felsejlő félmondatok, elsuttogott félszeg gondolatok villannak be, ahogy ezt
a képzeletbeli múltutazást teszem, és szomorú vagyok. Szomorú és kiszolgáltatott, de nem
ám olyasképp, ahogyan te azt kívánnád, korántsem. Amennyiben te vagy az Erő, és én a
Gyenge, úgy mivel magyarázható az a kölcsönös őrület, az a hosszú-hosszú, egymást tépő
násztánc, ami megesett? „Mi gyengítjük egymást”, mondtad máskor, de itt a te hatalmas
tévedésed, árulásod, ugyanis veled ellentétben én emlékszem, méghozzá pontosan, minden
egyes lezajlott, meghitt vagy akár dühöngő párbeszédre, elhallgatott gondolatra, tomboló
ágyjelenetre, s nem állítanám nyugodt lélekkel, hogy a gyengeség diadalmaskodott volna.
Féltél is ettől, magad vallottad be, tartottál az én emlékeimtől, melyek sajnos élénken jelen
vannak, bármerre jársz vagy járok, állandóan szembesülni kényszerülsz velük, és nem
csupán a gettóbéliektől, hanem tőlem is, akár a leveleim által, melyek hónapokon át
naponta érkeztek, s táplálták dagadó önérzetedet. Valóban hazudtál magadnak, a
megfutamodást választottad; rendben, megteheted, csakhogy utána ne kend rám az egészet,
ne fitogtasd az ún. erődet, hiszen ordít rólad a hiteltelenség. Semmi baj, mindenki úgy él,
ahogy akar, te most már szépen, nyugodtan, polgáriasan, csak jól vigyázz, nehogy akár egy
csepp bort is igyál, mert akkor eszedbe jutok én, én és a szégyened, ami a kedvenc szavad,
a legnagyobb átéléssel hajtogatod barátaidnak lépten-nyomon, fürdőzve az önvád és ön-
sajnálat nyújtotta kéjben. Hiszen téged, ó szegényke, aláznak, téged bántanak, te is ludas
vagy, rebeged megbánó szempilla-rezegtetéssel, de te még mindig többet szenvedsz.
Meggyőztél, gyáva, gyenge és hazug vagy, s mindezt az én számlámra írod. Tudod, mit?
Semmi baj, kend csak rám, a szégyenforrásra, hiszen jól tudod, a szavaimnak úgysincs
hitele, merő humbug és blöff az egész, csakúgy mint az én harsány és alpári életem, kend
csak rám, menekülj ebbe az álságos kapcsolatba, házasodjatok, úgysincs messze, legyél
gyáva mindörökre. Csak utána, könyörgöm, ne várj sajnálatot a barátaidtól, ne
magasztosítsd föl tenmagad, mert nincs miért. Határtalanul megvetlek.

Hajnali négykor, egymagamban a Falk Miksa utca és a körút sarkán meggyűlöltelek.

Lenulláztál mindent, minden valaha történtet, elvetted még az én saját emlékeimet is,
átszabtad, legyilkoltad. Nagyon-nagyon jól tudtad, hiszen sejtesz, hova kell azokat a
parányi kis tűket szúrni, hogy láthatatlanul ugyan, de mégis mérhetetlenül fájjon.
Gratulálok hozzá. Ez az erő, ugyebár.
Ám én makacsságomnál fogva nem hagyom magam. Igenis szívesen, sőt szeretettel
idézem fel számos közös emlékünket, ehhez jogom van. A legszomorúbb és egyben
legszánalmasabb, hogy ilyenkor újra szeretlek, megértem, mi fűzött hozzád, mi az, ami
miatt oly sokáig laktál bennem. Látlak, ahogy kósza félmosollyal közelítesz felém az utcán,
ahogy a nyakadba kapsz, s együtt énekeljük konczzsuzsát, mire barátod tréfásan megjegyzi,
hogy talán túl sok időt töltünk mi együtt. Vagy látlak közönség előtt, és büszke vagyok.
Hallom a hangod, ahogyan egyetlen célod, hogy megnevettess, vagy éppen valld, hogy
„ilyet úgyse találok, mint te”. Előttem van, ahogy a holdfényes éjszakában táncolunk,
felsejlik, ahogy a hajadat vágom. Ezeket nem fogod elvenni. Persze, nevetséges. Semmiféle
vigaszt nem nyújt, talán csak a fájdalmat növeli, vagy növelte, ezért, önvédelemből,
igyekeztem száműzni mindezt, a lehető legmélyebbre. Csakhogy emléked, hogy Márquezt
idézzem, „mely az elmúlt napokban ugrásra készen lapult, egyetlen halálos ugrással”
leterített. Sokáig úgy éreztem, (s te ezt is tudtad, és bizonyára tovább masszírozta egódat),
hogy távozásod előtt felakasztottál egy rozsdás szögre, ami vagy megtart, vagy nem. Úgy
tűnik, kop, kop, kop, megtartott, sikerült egyedül lekászálódnom róla.
Hát igen. Mint valami makacs betegség, úgy furakodtál vissza újra és újra a
gondolataimba, álmaimba, vágyaimba, és gyűlöltelek érte. Hálás voltam minden egyes
röpke kapcsolatomnak, melyek ideig-óráig elterelték a figyelmem rólad, szentül hittem, már
nem számítasz. Egy dolgot nem értettél soha, az őszinte szeretetet. Egy másodperc
töredékéig sem fordult meg a fejedben, hogy bármi, amit érted tettem, az nem számítás, az a
bizonyos női, hanem szimplán az, hogy oldani akartam a benned felgyülemlett irdatlan
indulatot. Nem, te láncokat hallottál csörögni a háttérben, amihez csak nekem van kulcsom,
rettegtél, hogy hamarosan megbilincsellek, s onnantól nincs menekvés. Jössz?”, tették föl
neked a kérdést a kerthelyiségben, ahol végül hónapok múltán újra találkoztunk.
„Határozottan maradok”, felelted. Sebaj.

Egyszer azt kérdezted tőlem, „meddig akarom még nyújtani?” Szenvelegve tetted fel, egy
előző horrorisztikus éjszaka kiakasztó beszélgetésének pontjaként. Nagyon jól tudod,
egyedül nem tudom nyújtani. „Életem legjobb döntése Mindegy kisasszony”, nyilatkoztad a
fülem hallatára. Állítasz valamit, két perc múlva visszavonod – na, ezt nevezem én sunyi
gyávulásnak, tudod?

Most már semmi nem él, megszűntem érezni irántad, s azt akarom, hogy a neved éppoly
semlegesen hangozzék számomra, mint egy Ottó, Balázs, Gergő vagy, mit tudom én,
Bitumen. Nem rándul görcsbe a gyomrom, nem kerülget a rosszullét, hovatovább elfelejtem
mindazt a szánalomhegyet, aki te vagy. Nem hallok több hírt felőled, éljél nyugodtan, jól
tudod, úgysem sikerül majd. Legjobb barátod, a Szégyen, mindig felzaklat majd.
Meg is érdemled.
„Így maradunk?” – „Így.”
Mindegy kisasszony

Megkapta még Lajos ezt a levelet, vagy Metta már egy halottnak írt? Nyugodtan élt utána?
Ágota kíváncsi volt, vajon Metta tudja-e, kivel is jött össze őutána Lajos. Biztosan tudja –
gondolta végül –, ezt mindenki tudja. Nóra és Metta amúgy sincsenek egy súlycsoportban –
nem féltékenység az, ami itt közbeszól. De mit szólt Metta Emeséhez? Úgy gondolta, jobb,
ha erre rá sem kérdez…
 4. FEJEZET

NO MAN'S WOMAN
„Régi bűnök árnya messzire nyúlik.”
Agatha Christie: Öt kismalac

Gabi fáradtan jött el Judit Katától. Végül ő ment el hozzá, Ágotának inába szállt a
bátorsága.
– Már értem, miért nem akartál vele találkozni – mondta Ágotának. A lány nem felelt.
Gabi folytatta: – Árulástörténet. Minden értelemben.
– Elmesélte? – Ágota szorongva nézett barátnőjére.
– Sok részletet már ismertem, csak nem akartam belekeveredni. A ti ügyetekben nem
akartam Judit Katával konfrontálódni. Egyébként pedig nem mesélte el. Leírta. Őszintén és
megrendítően. Regényt írt belőle. Elolvastam.
– Itt van nálad?
– Itt. De nincs rá felhatalmazásom, hogy odaadjam. Majd ha megjelenik. Azért
kimásoltam neked pár részletet a kéziratból, azt megnézheted. Nem túl szívderítő.
A regény persze Lajosnak lett ajánlva. Ágota leült, és egy szuszra végigolvasta. A végén
pedig elhatározta, lesz, ami lesz, felkeresi Judit Katát, hogy mindent megbeszéljenek.
Olyan régen történt mindez. És lehet, hogy létezik megbocsátás.

Párizs

A fürdőszobai tükör előtt állt. Kezében nullásgéppel. A jól ismert arc vonásait nézegette.
Kereste rajta a szépséget. Ott volt: a szemek barnászöld melegében, a száj nőies ívelésében,
az orrvonal finom törésében, és ahogy a kissé sápadt, fehér bőr ráfeszült. Elmosolyodott.
Vége van hát! Már nem az a durva, parasztarcú, jellegtelen nő néz vissza a tükörből, akinek
bőröndnyi fenekét és lelógó melleit úgy szégyellte és takargatta tizennégy éves korától.
Judit Kata végre elégedetten nézett a tükörbe. A hirtelen fogyás tenné? Vagy az a bizonyos
mondat?
A magnóból Sinéad O'Connor hangja szólt:
„…I haven't travelled this far to become no man's woman…”
Bekapcsolta a hajnyírót. A sötétbarna tincsek tengere lassan beterítette a fürdőszoba
padlóját. Aztán fogta a borotvát. Csíkról csíkra simább lett a fejbőre. Végigsimította a
kopasz koponyát. A nap is elcsúszna rajta, gondolta, és felnevetett.

Judit Kata a Café Universal felé robogott. Persze Kicsi késett. Judit Kata cigarettára
gyújtott, bort rendelt és rajzolgatott. Az önkéntelen, minden tudatosságot nélkülöző toll-
lengetés nyomán emberi profilok formálódtak a papíron. A lap szélét keretezték. Arcok a
fehér tér felé fordulva. Maga is elcsodálkozott milyen érdekesek, eredetiek. Sosem volt
különösebb rajztehetsége, legfeljebb fát tudott rajzolni. Azt ugyan szépet, de nem egy élő,
létező fa hű mását, csak képzeletének szüleményét.
Kicsi energikus határozottsággal érkezett, már messziről vigyorgott Judit Katára, ahogy
végigmérte turbános fejét.
– Stílusos, nem mondom. Ez a meglepetés?
– Vagy ami alatta van.
– Mi?
– A kopasz fejem.
– Tar kopasz?
– Aha.
– Megmutatod?
– De csak neked. Nem mondanám, hogy jól áll, de nagyon jó érzés. Tudod, hogy már
egy ideje motoszkált bennem. Most éreztem úgy, hogy eljött a pillanat. Az újrakezdés. Most
már tudom, hogy nincs mitől félni. Amit tettem, megbocsátották. Már nincs fájdalom. Nincs
bűntudat.
Kicsi jó ideig hallgatott. Ahogy lefelé nézett elgondolkodva, szeme oda-vissza járt,
mintha könyvet olvasna. Amikor újra Judit Katára nézett, Kicsi látta, hogy a tekintete
könnyben úszik.
– Ez gyönyörű. Aggódtam érted. Először, amikor megtörtént. Rossz volt látni. Aztán,
mikor átmentél Berlinbe, fogalmam sem volt, hogy mi lesz. És azóta egy könnycsepp se.
Pedig az nagy pofon volt.
– Hát igen. Ezen én is csodálkozom. Tudod, mikor utána hazavittél, otthon a négy fal
között még napokig zokogtam. Nem tudtam megállítani. Bőgés, elalvás, bőgés, ébredés,
bőgés, bőgés. Ha olvasni kezdtem – mindegy volt, mit, akármit –, öt perc múlva már nem
láttam a könnyektől, le kellett tennem a könyvet. Próbáltam elterelni a figyelmemet, de
hiába. Majdnem belefulladtam a könnyeimbe. Minden olyan sötét volt és végtelenül
szomorú. Kilátástalanság? Reménytelenség? Nem is tudom, mi a jó szó rá. Fekete lyuk.
Három nap pokoljárás, ha patetikus akarok lenni. Folyamatosan bocsánatért könyörögtem.
Kínomban már föl-alá járkálva, kántálva zokogtam, halottsirató magamban. Le-fel, le-fel.
És a szaggatott lélektépő gyászdal lassan átfordult hálaénekbe, aztán örömódába… És
mintha elvágták volna, a könnyeim egyik pillanatról a másikra elapadtak. Akkor tudtam,
hogy meg van bocsátva. Életem legmegdöbbentőbb és legfelemelőbb élménye volt. Azóta
sem múlt el ez a felszabadultság. Pedig te tudod a legjobban, mi mindenen mentem
keresztül. A pofon, meg az élet a sok hülye kölyökkel, akikre vigyáznom kell. És mégis.
Szabadság van.
Csend következett. Hosszú és értő. Amilyen csak két egymást nagyon szerető ember
között lehet. Egy-egy korty bor, pár füstkarika segítette fel őket a mindennapok felszínére.
Csacsogtak még a nap eseményeiről, gyerekekkel birkózásról, a nyelvtanulás kínjairól, a
párizsi utcákról, egy-egy arcról, ami megragadta őket jártukban-keltükben. Tizenegy is
elmúlt, mire kifogytak a szóból. A következő találkozót másnap estére beszélték meg egy
közös ismerősnél.

Talán a bor is rásegített, meg a két nő oldottsága, hogy az óvatoskodást félretéve új

ismerősük, Francois kibökje:
– Akkor ti tulajdonképpen szeretők vagytok? – Egyenesen Judit Kata szemébe nézett.
Ő állta a tekintetét:
 – Nincs ember, aki közelebb állna hozzám, mint Kicsi.
Francois elfordította a fejét. Kicsi hallgatott.

Legénylakás. Vacsora. Bor. Diszkrét dzsessz. Tapasztaltabb nők már sejtenék. Judit Kata
naiv volt, vagy csak meggondolatlan. Igaz, ha átgondolta volna, a kalandba a maga módján
akkor is belevág. Mindegy, most már benne volt. Francois a Place des Vosges-on bérelt egy
icipici garzont. Szerelmi lak.
A férfi kettőt kérdez, s Judit Katából árad a szó. A Bordeaux-i teszi, vagy hogy valaki
figyel rá? A közös idegen nyelv, az angol betölti küldetését: közvetít. Francois talán
szívesen váltana, de Judit Kata ragaszkodik hozzá, így nem zavarja, ha hibázik, egyenlőek
az esélyeik. Judit Kata nagymonológba bonyolódik, majd gyorsan exkuzálja magát. A férfi
közelebb vonja: megérti, nincs társa, nincs mód az önkifejezésre. A hiány mindig érthető.
Aztán már nem csak szóval simogat. Csók, összebújás. Bódulat. Örvendező gyönyör.
Régen érzett, jóleső.
Mégis vannak határok. Önkéntelenül. Judit Kata egy ponton megáll. A bugyi rajta
marad. A francia vizet iszik. Hűti magát.
Először. Másodszor. Harmadszor.
Judit Kata az órára néz, ha most indul, még eléri az utolsó metrót, reggel várják a
kölykök. Francois-val hamarosan vidéken viszontlátják egymást.

– Aha, a magyarban csak félig van benne. A „felel”, sőt a „felelő” is benne van, de az
„ability”, a képesség az nincs. Azért így is szép: felelősség egyenlő képesnek lenni felelni,
adekvát választ adni szóval vagy tettel. Mit szólsz? – kérdezte Kicsi.
– Szóhoz sem jutok. De tényleg. Így olyan világos. Az ember onnantól tud felelősséget
vállalni, hogy felnő. Vagyis felnőttnek lenni annyi, mint felelősséget vállalni a tetteinkért.
Azért, amit kiadunk magunkból. Azért, ahogyan reagálunk, válaszolunk a minket ért
ingerekre, a hozzánk szóló kérdésekre. Felnőttnek lenni annyi, mint átesni a felnövés
folyamatán. Válaszkész állapotba kerülni. Mert már épp eleget láttál, épp eleget
tapasztaltál, és eleget tanultál a tapasztalatokból.
– Szeretem, ahogy ilyen dolgokat magyarázol, Kata. Látszik, hogy elemedben vagy
ilyenkor.
Judit Kata szégyenlősen elmosolyodott.
– Na, azért nehogy elpirulj! A kezedet nem kértem meg.

– Yes, I guess the name itself had an influence! – nevetett Francois. – Want some more? –
és már töltötte is a tömény párlatot, amit a magyar pálinkának, a francia szó szerint az élet
vizének nevez.
Fecsegtek, kacagtak, Francois egyre merészebben közeledett, az eddig óvatosan került
érintések egyre gyakoribbak lettek. Judit Kata Kicsi miatt aggódott, neki ez biztos kínos.
De a lelkiismeret-furdalást tompította a jókedv és az alkohol. A másik férfi végül lelépett. A
nőknek a vendégszobában vetett ágyat a házigazda. Judit Katában vetélkedett a vágy és a
barátnő iránti szolidaritás. Végül győzött a test. Nem épp romantikus formában.
Kavargott a gyomra. A fürdőszobát még elérte. Észre sem vette, mennyit ivott. Most
aztán szoríthatta zúgó fejét a hideg csempéhez, és mondogathatta magának: „Kata, te hülye
állat! Hát kellett ez neked? Miért nem vigyáztál?! Megfogadtad, hogy életedben az volt az
utolsó részeg hányás, ami az első is. Nem más miatt. Magadért. Számodra nincs rondább,
lealázóbb, mint egy részeg, kontrollját vesztett nő. És íme! Gyönyörű! Ennyit erről. Totál
leégetted magad a pasi előtt. Sophisticated lady! Yes, of course. Így elcseszni az estét!
Mondhatom! Kata, te hülye!” – így beszélt magához két roham között.
Valaki kopogtatott:
– Are you all right, Katalin?
– Yes, thanks. I'm fine. At least…- I think. „I hope” – suttogta maga elé.
Amikor úgy bő húsz perc és fél tubus fogkrém után elővánszorgott a fürdőszobából, még
imbolygott. A sötétből előbukkanó alak megfogta, nehogy elessen, majd gyengéden a
falhoz támasztotta. Simogatta. Judit Kata halványan mosolygott, bár a sötétben ez úgyse
látszott. A simogató kéz egyre nagyobb köröket írt le, egyre többet érintett belőle. Jólesett
ez a gyengéden érzéki érintés. De milyen férfi az, akinek így is kell, részegen, hányás után?
Judit Kata egyre jobban zsibbadt. Hirtelen fölkapták, és ölben vitték a hálószobába.
Az ágy nyikorgása térítette észhez. Másra sem tudott gondolni, mint hogy a fal
túloldalán, a vendégszobában Kicsi fekszik éberen, és mindezt hallja. „Normális vagy,
Kata??! Ne! Ne!”
– Ne!!! – ez utóbbit már hangosan mondta ki. Fölötte a férfi megdermedt. Nem kellett
magyarul tudnia, hogy értse.
– Not now. Not like this – tette hozzá Judit, megsimogatva a fiú arcát.
– But why? – hangzott a kérdés.
– The bed is so loud and my friend, you know… And I don't feel good…
Francois felült.
– Right. I see. Then? Let's drink something.
– Fine, it's almost morning now.
Felöltöztek. Hamarosan Kicsi is kibotorkált a konyhába. Reggeli hümmögés, álmos
matatás a pirkadatban. Lassú, csendes készülődés. A karát nemsokára itt lesz, visszaviszi a
nőket Párizsba. Ahogy jöttek, úgy mennek.

A Bois de Boulogne tava körül a virágok harsányan virítottak. Kicsi legalább a

harminchetedik vadkacsafényképet hívatta elő. Judit Kata naplójában gyűltek a képek:
arcok, parkok, érzések és hangulatok.
Közben Francois-val sem álltak túl jól a dolgok. Judit Kata hányós részegségét követően
egy délelőtt, mikor Francois távollétében felvette a férfi telefonját, egy női hang
jelentkezett be, és igen furcsállta a jelenlétét. A városi találkák sorra elmaradtak, és a
dzsesszen kívül semmiben sem értettek már egyet. Lassan kirajzolódott egy férfi, aki csak a
mának él, és ezt olyan mesteri fokon űzi, hogy csupán a tarkóján cserzett bőr alapján
lehetett megmondani, nem harmincas úrról van szó. Judit Kata komikus hitetlenséggel
hüledezett, mikor a férfi az igazolványával bizonyította, ötvenegy éves.
Miért szereti valaki Proustot, ha felszíni úszó? Judit Kata mélytengeri búvár volt: olyan
természetességgel beszélt az élet összefüggéseiről, mintha levegőt venne. A férfit viszont
mindez hidegen hagyta, miközben egyre jobban zavarta a halogatás. Mert, ha alkalom volt
is, Judit Kata mindig talált kifogást. Pedig nem volt tapasztalatlan. Volt már pasija, aki
titokban büszkén mesélte barátjának, hogy rájuk dőlt a sátor.
S egy nap a telefon megint csörgött. Az ismert akcentus bejelentkezett és közölte:
maradjanak barátok. Judit-féle félmosoly: barátok, igen, persze. Judit tudta, ez a kapcsolat
kizárólag a be nem teljesülésről szólt. És örült, hogy nem adta át magát ennek az űrnek. Jó
ez így. Mint egy káliummal telt lufi, ha a madzagot elengeded, elszáll.
 Budapest

A buszon mindig megszaladtak Judit Kata gondolatai. Az utazás volt az a közeg, amiken
leginkább otthon érezte magát. Az idővel hadilábon állt. Az időt szelídítenie kellett:
küzdeni, birkózni, átölelni, barátkozni vele. De a tér! Azzal ösztönösen jóban volt. Tágas
terek és meghitt kis zugok szerelmese. Itt van például a lakása, Budapesten, a magyar
Champs-Élysées közelében.
„Van a Bajza utca sarkán…”
Hát majdnem a sarkán, de csodapalota. Lapos tető alatt, a legfelső szinten, külön
lépcsőházzal. Csigalépcső vezet a toronyba. Az épületben óvoda is működik. A picik mikor
a játszótérre vonulnak, kíváncsi kerek szemekkel kukucskálnak be a lépcsőház rácsos
ajtaján.
– Ott lakik a királykisasszony! – magyarázza egyik ötéves a másiknak.
– Nem is igaz! Nincsenek is királykisasszonyok.
– De igen. Egy barna hajú néni mondta a múltkor. Ő tudja, van kulcsa hozzá.
Judit Kata, a toronygarzon tulajdonosa tényleg királylánynak érezte magát. Már csak
attól is, hogy ilyen különleges otthont birtokolt, s főként, hogy olyan gazdag fantáziával
sikerült átalakítania, igazi otthonná varázsolnia a lepusztult szükséglakást, az egykori
mosókonyhát és cselédszobát.
Az alacsony belmagasság most nem szegényes és nyomorszerű, hanem hangulatteremtő
erővel bír. Sárga falak, melengető nyári napot idéző, zöld keretekkel: ajtó, ablak és jó
néhány bútor természetes sötétzöldre festve. Valamiféle mediterrán időn kívüliség. Boltívek
a konyha és a nappali között, fonott székek, faltól falig könyvespolc. Nagymama kredence
is zölden díszelgett. A spájzból menekített polc lekvár és befőtt helyett történelmi tárgyú
könyvek sorát őrzi. A terrakotta, cseresznyefa-bordós színek kiegészítik a sárga-zöld
harmóniát. És persze a rengeteg növény. A hajdan megálmodott dzsungel szelídített
változata. Nem csak Judit Kata szerette olyan nagyon az otthonát, aki csak megfordult ott,
dicsérte és szívesen fészkelte volna be magát hozzá.
Lágymányosi híd, Üllői út, Népliget. A busz átszelte a várost, lassított, majd megállt. Az
utasok lecihelődtek. Judit Kata nem sietett, egy ismerős arcot sem látott odalent. Aztán,
mikor már az ő csomagjai is a földön pihentek, kezét szájához emelte, majd a talajhoz
érintette. Anyaföldet csókolt feltűnés és pátosz nélkül.
Az embertömeg már eloszlott. Ki-ki rokonra, vendégváróra talált. Néhány diák ült már
csak hátizsákján, hanyagul. Két alak közeledett. Egy anya, és mint mindig, mögötte pár
lépéssel egy apa. Az övéi. Judit Kata szökdécselve indult feléjük.
A kerekded ősz asszony tekintete átfutott a padokon, az üresedő peronon, a várakozó
diákokon, Judit Katán. Keresett valakit. Aztán egyszer csak átölelték, és puszikat nyomtak
az arcára. Egy tüsi hajú srác állt előtte, aki már messziről szaladt felé.
– Anya, hát nem ismersz meg? – kacagott az ismerős arc hátrébb lépve kettőt.
– Katikám! Te vagy az? Hát a hajad?!
– Tizenkét mm-es!
– Nem számítottam rá. Nem tudtam. Nem mondtad…
– Meglepetésnek szántam.
– Hát, sikerült! Hadd nézzelek, olyan sovány vagy. Azt hittem, egy fiú szalad itt felém…
– Szia, Apu! Te megismersz?
– Hát maga ki? – mordult rá tettetett durvasággal az öreg.
– A lánya vagyok, édösapám. Nem ismeri meg Judit Katát? – azzal Judit Kata őt is
átölelte.
 A szülők méltatlankodva ingatták fejüket.
– Jaj, Katikám, Katikám! Mit csináltál magaddal?!

A Moszkva térről, egy borosüveget lóbálva indult Buda valamelyik nagypolgári, kertes
házakból álló negyedébe.
A gyorsan élő költőnő, a főiskolai karát invitálta. Gabi már ott volt, így szerencsére nem
csupa idegen közé csöppent. Bár Judit Kata ettől sem félt soha, jólesett, hogy Gabi hívta. A
költőnő már befutott, jó névnek számít a magyar irodalomban, mégsem felejti el névtelen
régi barátait, akár hosszú kihagyás után sem.
– Há-há-há! Helló, te ló!!! – dobta be Gabi szokásos szokatlan köszöntései egyikét.
– Neked is jó estét, drága Gabi!
Gabi röfögött, majd röhögött pár sort, aztán nyerített kettőt, és bemutatta Katát a
háziaknak. Idősebb házaspár volt a vendéglátó, maguk is művészemberek. A társaság nagy
része azért a fiatalabb korosztályból került ki. Gabi faggatta őt Párizsról, ő meg lelkesen
mesélt. Élvezte, hogy érdekes történetek vannak a tarsolyában. Régen mindig ő hallgatott
másokat.
Annak idején mennyi bulit szervezett a Bajza utcában!
Judit Kata melegszívű, lelkes vendégváró volt. Lakása tárva-nyitva állt az emberek előtt.
A konyhaművészetnek sosem volt ugyan mestere, nem az a tipikus jó háziasszony, hiába
igyekezett, mégis szívesen jártak hozzá. Egészen különböző emberek kaptak helyet nála:
konzervatív keresztények, liberálisok, semleges technokraták. Világok találkoztak, és Judit
Kata mindig büszke volt, ha jó beszélgetés és megértés született az ő otthonában az annyira
más gondolkodású emberek között. Na és maga a Maffia-Klub! Mindenki imádta a lakást,
tudta, hogy a csajok szerettek nála lenni.
De annak idején megcsapta őt a félelem: az emberek, akiket vendégül lát, okosabbak,
érdekesebbek, értékesebbek, mint ő. Úgy látta magát, mint orosz nemesasszony egy
tizenkilencedik századi regényben, akinek birtoka és társadalmi rangja van, ezért maga köré
tudja gyűjteni a tudósokat, a művészeket. Szalont vezet, akol a nagy elmék találkoznak. De
a géniuszok a vendéglátó madame-on csak mosolyognak, és tudják, ő a szükséges nyűg,
akit el kell viselni, az ő szelleme nyomába sem ér a nagyoknak.
Mára csak a csodálkozás maradt, hogy a régi társaság egykor csodált tagjai – mint „a
nagy” költőnő – még szóba állnak vele, sőt, érdeklődve hallgatják az ő történeteit.
– …Egy valódi udvarházat képzelj el! A birtok nem volt meg, de egy hatalmas kert
tartozott a házhoz egy kis erdővel, csalitossal, patakkal, ahogy kell. Elvadult, bozótos része
is volt, szinte láttad, amint az emlegetett hölgy szelleme ott bolyong. A ház lakói még
élőként is kísérteties, furcsa kompánia. Csak az öreg tudós beszélt magyarul, a felesége
francia, a fiuk meg bolond, vagyis…
A vidéki Franciaországban szerzett élményeit azonban félbeszakították az újonnan
érkező vendégek. Erős férfikéz nyúlt felé bemutatkozóan:
– Ákos. Nagy Ákos. Ő meg itt a karátom, Kis Balázs, így van, kicsim? – kacsintott a
szép szál kopasz fiatalember szintén kopasz, alacsony barátjára. Kopaszságuk már-már
egyenruhának hatott.
– Látom, rokon lelkek – nevetett Judit Kata.
– Hát bevehetünk a kopaszok exkluzív klubjába.
A friss vendégek hangosak voltak, vidámak és feltűnőek: két fiatalember, a magasabbik
orra furcsán deformált – az ember balesetre gyanakszik –, a másik meglehetősen alacsony,
bár igen jóképű. Két fiatal, akikből áradt a férfierő, és erre megdöbbentően fricskáztak rá az
első pillanattól egy szélsőséges szerepjátékkal: meleg párnak állították be magukat.
Kisvártatva a kicsi a nagy térdére csücsült.
Ákos humora és határozottsága, és Balázs sármja sorra vette le a nőket a lábukról.
Nyár végi meleg volt, a társaság zsibongott. Judit Kata kiült az erkély széles korlátjára.
Háta mögött egyemeletnyi mélység, előtte a szívek vására.
– Gyönyörű nyáréjszaka, igaz? – lépett elő váratlanul Ákos. – Zavarok?
– Jó egyedül, de nem zavarsz. Elfáradtál a népszerűségben?
Ákos válaszul mosolygott, és közelebb lépett.
– Nem félsz, hogy leesel?
– Bátor vagyok.
– Azt látom. Miért a rövid haj?
– Élettörténet. Hosszú lenne. Mármint elmondani.
Mosolyogtak. Aztán Judit Kata még hozzátette:
– Újrakezdés.
Ákos megérintette Judit Kata lábát, csak olyan elmélázó, babráló mozdulattal, mintha
szerteszaladó gondolatait keresgélné.
– Amikor megláttalak itt az erkélykorláton ülni, azt gondoltam: egy veréb gubbaszt így.
Most már látom: valójában egy szárnyaló sasmadár.
Judit Kata rámosolygott szelíden. Földre huppant, magához vonta, és őszinte szeretettel
átölelte. Ákos is átkarolta Judit Katát. Pár percig csak álltak ott. Aztán Judit Kata
kibontakozott:
– Menj! V árnak rád a nők! – azzal elindult egy asztaltársaság felé.
Az élmény még bizsergett kenne, mikor lezöttyent mellé Balázs, a férfiszimbiózis
kisebbik tagja. Pár perc múlva pedig a karfán nyugvó kezét megérintette valami.
Csodálkozott, de nem húzta el. A kéz ráfonódott az övére, az ujjak finoman simogatták.
– Igen, én is azt gondolom, hogy a mai kortárs irodalom valójában csak önmutogatás.
– Nem is az önmutogatással van gond, hanem az ürességgel. Azzal, hogy valójában
nincs mit mondani.
– Igen, csupa hiúság. Üres ambíció.
Végül Judit Kata elvette a kezét, rámosolygott Balázsra, majd élénken a
beszélgetőpartnerek felé fordulva mesélni kezdett egy történetet.
A társaság hajnalig kitartott.

A Batthyány téren szállt fel a HÉV-re, ami a Filatori-gátig vitte. Ott a tömeggel sodródott
a Sziget bejáratáig. Szerette ezt a nyüzsgő kavalkádot. Elbandukolt a színpadhoz, akol
Gabiék léptek fel. Kedvelte őket, bár nem vágyott közéjük, lóálarc mögé, a baltával szétvert
görögdinnye levében ázni. Pedig lehetett volna így is, hívták őt annak idején, és el is
játszott a gondolattal.
„A Vérhóhér a kommandó parancsára vár…” – ordították a színpadon a fahangú
Nagymesternők, Gabi zenekarának, az Elektrik Bugi Kommandónak lódívái. És sújtott a
balta, fröcsögött a dinnyelé. „Ez a hangerő, meg a diszharmónia így évente egyszer éppen
elég” – gondolta.
Úgy telt el a délután, hogy a pár pohár olcsó bor és a baráti csevegések egyre inkább
feltöltötték. Hiányoztak a rég látott arcok. Persze sejtette, azért is tűnik olyan szépnek ez a
nap, mert itt van Lajos, és hamarosan találkozni fognak. Majdnem egy év telt el. Vajon
megváltozott? A telefonban a hangja a régi volt. Most is ő csörgette meg:
– Na szia! Merre vagy?
– A Pesti Estnél.
 – Az úgy jó, ha a Világzenei Színpadnál találkozunk? Tibor is ott van a közelben, aztán
még páran csatlakoznak később, Matyi biztosan.
– Megyek.
Negyedóra múlva már a csevegésbe belefeledkezve caplattak egymás mellett, pont, mint
annak idején. Zavartan kódorogtak. Ismerősöket emlegettek, meg régi helyeket. Aztán a
Csónakház felé vették az irányt. Ott egy nagy asztal körül barátok ültek. Kezdődhetett a „ki
meddig bírja?” italozós beszélgetés. Később egyre többen köszöntek el, volt, aki fáradtan,
volt, aki részegen, vagy éppen hogy nagyon is józanul, mert másnap dolgozni kell.
Kettesben maradtak. Csak Judit Kata és Lajos. Egykor jó volt ez a kettős, most múlttól
terhes, könnyednek nemigen mondható. Lajos különösen nyúzottnak tűnt. Ahogy az elmúlt
évet mesélték egymásnak, szavai fájdalomról szóltak, kínlódásról, őrületről. Ő ezzel
szemben arról mesélt, hogy újra beindult az élete. Élményekről, barátságokról, férfiakról,
Párizsról, a fények városáról. Közben Lajos a karjára hajtotta a fejét. Aztán Judit Kata azt is
kimondta, amit már egy ideje tudott:
– Én nem szűntem meg szeretni téged. Mentem tovább, mert elküldtél. Nemigen
tehettem mást. De valójában bennem semmi sem változott irányodban. Én nem haragszom,
és nincs bűntudatom sem.
Az asztalon nyugvó váll rázkódott. Judit Kata megsimogatta.
Lajos feje felemelkedett.
– Én nem tudom ezt neked viszonozni. Bennem akkor, ott valami megszakadt.
Ez a mondat bunkósbot. Fejbe kólint. Elzsibbaszt. Letaglóz. Álmot, reményt darabokra
tör. Mint a pofon tavaly ősszel.
„Tévedtem volna? A közös hang, a közös világ, a közös szemlélet csak illúzió? Olyan
otthonos a másik közelében lenni! Mi tudott itt megszakadni? Hiszen ez közöttük sosem
volt vak, lángoló szenvedély, hanem a közös világ meghittsége, az otthon melege, a magány
feloldása.”
Mióta eszét tudta, ezt kereste. Tíz évig kóborolt, kutatta, mire rálelt. Sok száz ember, jó
pár érdekes vagy érdeklődő férfi került az útjába, s mind között egy sem akadt, aki Lajos
közelébe érne. Intelligens, érzékeny, sokoldalú. Nem kifejezetten jóképű, de sármos. Meleg
barna tekintet és egészséges férfias magasság. Tudomány és művészet művelője. Spirituális
igények. Filozofikus mélység. Minden, ami Judit Katának fontos. Nem olyan volt, mint
Judit Kata, de ugyanabból az anyagból voltak. Legalábbis azt hitte.
„Ezek szerint tévedtem” – bámult maga elé kiürült aggyal.
– Lajos. Én jól vagyok. Nem kell hogy szeress. Csak hagyd, hogy segítsek! Most te vagy
beteg. Régen engem rágott a kisebbrendűségi érzés, hisz tudod. De én meggyógyultam.
Hagyd, hogy segítsek! Itthon vagyok újra, megint társaságot szervezek. Majd hívok mindig
csinos és okos nőket is! – tette hozzá játékos mosollyal. – Gyere, menjünk! Már járnak a
buszok.
Botorkáltak az álmatlanságtól ólmosan, keresztül a Sziget szeméthegyein. Üres
söröspoharak, zacskók, ételmaradék. A műanyag poharak tengerként terítették be a
nagyszínpad előtti teret. Kipróbálták, át tudnak-e kelni rajta. Szökdécselés pohárról
pohárra. Földet érni tilos. Lajost megállították a felkelő nap fényei. Elővette
fényképezőgépét. Már egy ideje ez volt neki a kapaszkodó. A fény bűvölete, a fény játékai.
Megörökíteni, amit a fény bevilágít.
Már a HÉV-en zötyögtek, mikor Judit Kata felajánlotta:
– Csinálok neked rántottát meg kávét. Vagy aludhatsz is nálam, ha akarsz.
– Nem kellene most ebbe belemenni. Már mondtam. Én nem tudok adni semmit.
– Megértettem elsőre is. Ezért mondom, fogadd el, amit én adok. Neked most szükséged
van erre. Szeretetre, törődésre, gyengédségre. Kimerült vagy.
 – De ez akkor sem tisztességes veled szemben.
– Akkor nem lenne tisztességes, ha nem lennél őszinte, és ha én várnék valamit. Nekem
nem ártasz, hidd el! Van mit adnom. Nem kirabolsz. Én adom. Gyere! – azzal kézen fogta.
A sárga falú lakban aztán történt, aminek helye és ideje volt: rántotta, kávé, ölelkezés.
Egy kicsit még pihentek az ablakon bekukucskáló napon, aztán elmentek együtt frizbit
venni, és játszottak az új szerzeménnyel a Városligetben.

– Szép jó estét! – Most Judit Kata látogatta meg Lajost.

– Hello! Gyere be! – Lajos arca megviselt volt.
Judit Kata beperdült.
– Hogy tetszik az albérlet?
– Sehogy. Szar a fűtés.
– Sajnálom. Bánt, hogy nem tudok segíteni. De Ágotának már megígértem, hogy
odaköltözhet. És te amúgy is jobban állsz anyagilag, mint ő.
– Semmi baj. Úgyis kényes lenne az a felállás. Mit iszol?
Negyedóra múlva Judit Kata már forró teát kortyolgatva ringatta magát a hintaszékben,
Lajos elbeszéléseit hallgatva. Bizonytalanul méregette egykori kedvesét. Hogyan tudná
vigasztalni? Mennyire mehet közel?
– Írtam egy novellát. Elolvasod?
Judit Kata elolvasta. „Apám kalapját fejembe nyomva…
– Ez jó. Tényleg jó. Itt nincs az a barokkos túlburjánzás, a követhetetlen választékosság,
ami a verseidben volt. Egyszerű, tiszta, nem zavaros. Szomorú, sötétszürke, de nem
zavaros. Tetszik.
Judit Kata örült, hogy elismeréssel szólhatott. Régen csak kritizált. Az alkotó szándékot
csodálta Lajosban, de magukat az alkotásokat nem tudta igazán értékelni.
Persze emiatt már akkor zavarban volt. De hát az őszinteség, ugye…
Most végre lehetett őszinte és elismerő egyszerre. Mennyivel nőiesebb, szívesebben
vállalt szerep ez!
Azt is érezte, hogy Lajosnak szüksége van a gyengédségre. Megsimogatta a kaját. Úgy
szerette volna megvigasztalni! Lajos nem mozdult. Judit Kata nem tudta, mitévő legyen.
Menjen közelebb? Adja kérés nélkül, amire Lajosnak szüksége van? Mint nyáron?
Csakhogy most tél volt. És Judit Kata ereje elapadt. Ő maga is gyengédségre vágyott.
Arra, hogy egy férfi akarja őt, szeresse, kívánja, lépjen felé, vonja magához.
Itt nem volt olyan férfi. Ő pedig nem tudott, nem mert angyal lenni.

Az Aradi utcán kapkodta a lábát. Haza kell érjen időre. Ágota jön.
Megbeszélték, hogy együtt kifestik az új lakást. Judit Kata azt gondolta, ezzel nemcsak a
szüleinek spórolhat meg egy újabb kiadást, de kettejük együtt lakása egy ilyen közös
tevékenységgel bizonyára derűsen veszi majd kezdetét.
Csakhogy Ágota nem jelent meg időre. Judit Kata persze szokásos türelmetlenségével
fortyogott.
Ágota erős késéssel érkezett, és lazán előadta a „bocs a késésért” könnyed bevonulást.
Addigra Judit Kata már elhatározta, nem csinál jelenetet.
– Jó, hogy jössz, Gotti! Baráti tanácsodat akarom kérni. Egy haverom felbosszantott.
Többször megváratott. Volt úgy, hogy nem is hívott fel, egyszerűen elfelejtette a találkozót.
De engem a várakozás felidegesít.
 Mert tervezek, úgy alakítom a dolgaimat, számítok rá, aztán ott állok elfelejtve és
mérgesen. Te mit tennél a helyemben? Szólnál neki?
A reakció megdöbbentő volt. Gúnyos mosoly, irónia. Ágota kinevette. Lesöpörte az
asztalról a baráti gesztust, a megértetni akarást.
– Ez elég nevetséges póz, nem gondolod?
– Azt akarod, mondjam másképp?
És Judit Kata már üvöltött is. Dühtől eltorzult arccal ordított, hogy Ágota miért nem
tartotta be az ígéretét.
– Tudod, Kata, most tényleg durva, parasztos az arcod. De hát megértem. Feszült vagy,
azt szeretnéd, hogy Lajos jöjjön helyettem. Nem velem van bajod, hanem magaddal és a
kialakult helyzettel.
Judit Kata meg csak értetlenül állt ott. Nem tudta, mit mondjon.
„Valószínűleg Ágotának igaza van. Biztosan én tévedek. Nem voltam elég okos. Vagy
csak nem jó oldalról közelítettem meg a dolgokat. Az arcom valóban parasztos. A szavaim
durvák, darabosak. A gondolkodásom esetlen, lassú. Ágota értelmes, érzékeny lény, és
okosabb, mint én. Biztos ő látja jól. Türelmesebbnek kell lennem. És elfogadóbbnak. Egy-
egy ilyen késés vagy elfeledett találkozó nem nagy dolog. Ne legyél kicsinyes!”

– Biztos, hogy kell ez neked, Kata? Az öltönyösök formális világa?

– Kíváncsi vagyok. Szeretném látni, hogy milyen belülről.
– Én meg kíváncsi vagyok, meddig bírod.
– Egy évig elvileg maradnom kell. Aláírtam. De mi van veled, tanár úr? Egyetem?
Katedra?
– Nem éppen. Gáz van, Kata.
És Máté is mesélt, időközben alkoholhoz jutottak, és Máté ismerősei is csatlakoztak
hozzájuk. A hely tömve volt, a zene harsogott. Aztán úgy éjféltájban elfáradtak a
poháremelgetésben és pulttámasztásban. Hazafelé indultak mindketten.
– Ágota említette, hogy te nem kedveled Lajost. Ez meglepett, hisz a jó múltkor még fel
is ment hozzád, beszélgettetek – faggatózott Judit Kata.
– Na, igen. Lajos hajt Ágotára.
Judit Katának egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Lajos mondta, hogy tetszik neki Ágota? Netán engedélyt kért tőled az udvarlásra?
– Nyilván nem. Ágota mesélte, hogy találkoztak, és hogy Lajos startol rá.
Judit Katát valahogy furcsán felháborította ez a hír.
A következő napokban még sokat töprengett ezen. Miért fáj ez neki?
Hiszen látta már Lajost azóta más nővel.
„Mert azt kittem, hogy Lajossal karátok maradtunk. Kicsi után vele tudom leginkább
megtalálni a közös hangot. Én őszinte vagyok vele, elmondom neki a fontos dolgokat. Ő
meg ezek szerint már nem osztja meg velem a legfontosabbakat. Hol tűnt el az őszinteség?”
„Biztos, hogy így van? Nem féltékenység ez? Légy őszinte magadhoz, Kata!” – nógatta
magát. „Mi ez? Féltékenység. Igen. De a barát féltékenysége. Az elárult barátság fájdalma.
Ha már nem olyan fontos a barátságom, miért nem jelezte ezt? Ez olyan megalázó így! Az
egyoldalú ragaszkodás.”
„Nem lehet, hogy már jelezte, csak te nem vetted észre? Nem akartad észrevenni?”
„De hát annak idején, mikor szakított velem, ő akarta, hogy karátok maradjunk! Ő
mondta, hogy fontos vagyok neki, másképp, mint a többi volt barátnő. És azóta is felváltva
keressük egymást, hol ő, hol én.”
„Biztos? Gondold át alaposan! Nem csapod be magad?”
 És Judit Kata hallgatott belső hangjára. Visszanézett, emlékezett, próbálta számba venni
az elmúlt évet. És az elszámolás eredménye őt igazolta. A meccs állása: 38:36. Lajos javára.
Igaz, az utóbbi két találkozót Judit Kata kezdeményezte, de Lajos nem tért ki előle, és az
üldögélések a Szimplában a szokásos hangulatban, fesztelenül teltek.
Lajosban csalódott vagy a saját emberismeretében, érzékenységéken? Maga sem tudta.

A Szondi utca sarkán található a legközelebbi bolt. Judit Kata onnan jött éppen.
Jelmondata: „Tejet a sarki boltból.” Derűsen lóbálta kosárkáját. Tejet önt majd a kávéjába.
Már látta is maga előtt, ahogy a fehér folyadékcsík lassan szétoldódik a négerbarna
kávéban, és létrehozza azt a barátságos lágy barnát, amit annyira szeret kortyolgatni.
Jókedvében párosával vette a lépcsőfokokat.
Ágota nem volt otthon. Szokás szerint a tévé bekapcsolva, és a számítógép is csendesen
duruzsol.
Juciit Kata Lekapcsolta a CD-t. A 16 horse power még mindig mozgásra ingerelte. A
kávéfőző kotyogott. Az ajtó nyikordult.
– Hello, Gotti!
– Kávé?
– Jöhet. Átjössz? Én most rágyújtanék.
– Micsoda meglepő fordulat! Oké.
Judit Kata kedvenc fületlen csészéjét egyensúlyozva átbattyogott a szomszéd szobába.
– Hiír jú ár máj dír!
– Tenksz, ha értesz angolul. Kellene már nyomni ezt az angolt. Nem tudsz egy
angoltanárt?
– Ismételten csak Ritát tudnám ajánlani, bár nem tudom, itthon van-e éppen. Kicsinek
már nem fér bele az idejébe. De majd angolul levelezünk, ha megint elutazom, mit szólsz?
– Magyarul sem vagyok egy nagy levélíró.
– Újabb lehetőség kilőve. Ahogy gondolod. Nem kérsz epret? Magdától kaptam.
– Mennyire nem bírom azt a csajt!
– 215.
– Mi van?
– Már említetted párszor.
Csendben kortyolták a kávét.
– Akkor most az unokahúgod jön a helyedre? – kérdezte váratlanul Ágota.
– Majd meglátjuk, csak ha felveszik az egyetemre. De nem maradsz egyedül
semmiképp, ne félj! És különben is megkönnyebbülés lesz nélkülem, gondolom.
Ágota egy szuszra kifújta a füstöt:
– Valóban nehéz időszak volt az utóbbi.
– Mindkettőnknek. Nem a legszerencsésebb felállás: az összeomlott
párkapcsolatainkkal, a hétköznapokat megkeserítő, cseppet sem ideális munkánkkal.
– Ráadásul elég különböző az életstílusunk.
– Én mindenesetre tanultam a dologból. Neked köszönhetem, hogy tudatosan igyekszem
lefaragni a kioktató modoromból.
– Valóban nehéz elviselni azt a tanár nénis hangnemet. Meg az agresszivitást.
Meglehetősen kiakasztó, amikor ordibálsz.
– Egyetértek. Bocsánatot is kérek érte. Nem vagyok büszke rá. Meg kell tanulnom
kordában tartani – felelte Judit Kata higgadtan. – Viszont arra is megtanított az
együttélésünk, hogy az agresszivitásnak különböző formái vannak. Te iróniával és gúnnyal
ölsz. Nem kiabálsz, nem fortyansz fel, csak nem hallod meg, amit a másik kér. Vagy ha az
már nem működik, kigúnyolod a másikat. Ez is agresszivitás. Leplezetten. A saját akaratod
másra erőltetésének burkolt formája. – Régebben elítéltem magam, amiért ilyen vagyok.
Ma már tudom, ez csak önvédelem. Ha valaki betör az életterembe – akkor megvédem
magam. Te mondtad, hogy már a főiskola elején megállapítottad rólam, áldozat típus
vagyok. Pedig csak jó akartam lenni, és ezért nem hallgattam az ösztöneimre. Talán ezért
lepett meg téged, hogy alapvetően nem vagyok egy szelíd bárány. Hanem ronda, vérengző
tigris. De vajon a leplezett agresszivitás jobb? Hangtompítós pisztollyal nem bűn a
gyilkosság? – Judit Kata kis monológja alatt végig nyugodt volt. Maga is meglepődött,
hogy ilyen visszafojtott hangnemben tud beszélni.
Ágota hallgatott.
– Számomra egykor az intelligencia és a jóság volt a két legfőbb érték – folytatta Judit
Kata. – Mára már tudom, hamis isten mindkettő. Mindkettőből hiányozhat az emberség.
Ami fontos, az a bátorság. Legyőzni a félelmet. Szembenézni vele.
Felelősséget vállalni a tetteimért. Mert a dolgok történnek velem, de hogy hogyan
reagálok rá, az már az én döntésem.

Budakalász

Telefonon érkezett a hír.

– Tüdőrák. Az utolsó vizsgálatból derült csak ki. Az orvos azt mondta, azonnal operálni
kell – hangzott a vonal túlvégéről.
Judit Kata csak nézett maga elé, mikor letette a telefonkagylót. Az édesanyját operálni
kell. Tüdőrák. Mit lehet ezzel kezdeni?
Felhívta a nővérét. Ő az, akivel a családban leginkább hasonlítanak egymásra stílusban,
érdeklődésben, gondolkodásban. A bátyja valószínűleg bepánikol, Helga viszont józan, nem
túlozza el a dolgokat.
A beszámoló sötét képet festett. Édesanyja tizenöt kilót fogyott, és a kialakult helyzeten
a kihagyó emlékezetű, nyughatatlan, követelőző apa és a feszült idegzetű báty sem sokat
segített.
Csomagolt és hazaindult.
A csöngőhangban nem volt türelmetlenség, bár kellett némi idő, mire a házban
felkapcsolták a villanyt. Lassan, sántikáló mozdulatokkal jelent meg az öreg a kapunál.
– Hát ti?
– Szervusz, Apu!
– Tíz is elmúlt.
– Én is örülök, hogy látlak. Most jött meg a gép. Helga jött ki értem a reptérre.
– Jól van, na. Jól van – nyitott kaput az öreg.
A nővérek bementek a házba. Judit Kata lepakolta csomagjait, és feltette a teavizet. Pár
percig üldögéltek így hármasban.
– Mikor feküdt be anya a kórházba?
– Ma reggel.
– És az operáció?
– Hol nap. Vadász doktor azt mondta, délután már lehet érdeklődni.
– Akkor én holnap délelőtt odamegyek. Apu, te?
– Jancsi jön reggel. Megyünk dolgozni.
– Jobb is így. Majd fölhívom bátyót a mobilján, amikor már tudok valamit. Meg téged is,
Helga!
 – Rendben. Én hullafáradt vagyok, megyek is.
– Nagyon köszönöm a fuvart!
Helga után becsukódott az ajtó. Kettesben maradtak.
Mint annak idején, amikor tizennyolc éves korában egyedül maradt a budakalászi
házban a hetekig ki sem józanodó apával. Judit Kata nyomasztó emlékképeinek sorában
előkelő helyet foglalt el az a hét.
Nyomasztó volt a várakozás is másnap, a Korányi-kórház sebészetén. Judit Kata fel-alá
járkált a folyosón.
– Szervusz, húgocskám! – köszönt rá az ismerős hang.
– Helga! Hát te itt?
– Eljöttem a suliból. Egy kolléganőre bíztam a dolgaimat.
– Jó, hogy jöttél.
– Mi hír?
– Még semmi. A nővér azt mondta, legjobb, hitt várok, az orvos még nem jött ki a
műtőből.
– Hogy telt az este? Tudtatok aludni?
– Fél perc alatt összevesztünk.
– Tényleg?
– Na, jó. Túloztam. Tíz perc is eltelt, mire sikerült kiakasztania. Szinte el is felejtettem,
milyen apuval egy házban. Tegnap aztán eszembe juttatta – Judit Kata megeresztett egy
fáradt mosolyt. – Azért aludtunk egy kicsit.
A csendes beszélgetésből fel-felfigyeltek, valahányszor nyílt egy ajtó.
Aztán tárult a lift, és egy műtős hordágyat toltak ki belőle. Rajta ezüstszürke haj látszott
és egy ijesztően fehér arc. A szemek csukva voltak. A száj mozgott. Hangot adott.
Rémisztő, zörgő, sipító hangot.
– Anya! – Helga megragadta Judit Kata kezét: Judit Kata mukkanni sem tudott. Soha
életükben nem látták még ilyen állapotban az anyjukat. Fél percig sem tartott, amíg eltolták
előttük a jajgató, hörgő, öntudatlan asszonyt. Be az intenzívre.
– A röntgenképen jól látszik, hogy a műtét során sikeresen eltávolítottuk a daganatot,
áttét mind ez idáig nem mutatkozott. Minden reményünk megvan rá, hogy szépen felépül az
édesanyja.
Judit Kata miután meglátogatta a kórteremben édesanyját, megint kettesben maradt
apjával a budakalászi házban, ahol mint két szellem tébláboltak, nap nap után. Judit Kata
javasolta, hogy takarítsanak ki együtt, törjenek diót, csináljanak valamit, amivel telik az
idő, de az öreg nem volt hajlandó semmire. Mondván, hogy neki nincs kedve. Judit Kata
elhozta a DVD-lejátszóját, és sorra kikölcsönözte apja kedvenc filmjeit, hogy valamivel
lekösse. De apja egyetlen filmet sem tudott végignézni. És csak járt föl-alá unalmában,
tehetetlenségében, ugyanazokat a mondatokat ismételgetve:
– Mikor jön már haza az anyád?
Vagy:
– Jó lenne már megdögleni. – Mikor jön már haza az anyád??!
– De jó lenne már, ha megdöglenék. – Mikor jön már haza az anyád?
Hányszor fér bele egy órába ez a mondat? Naponta hány ezerszer lehet bejárni a házat?
A kórházi látogatásból hazatérve pedig apja mindig be akart menni a boltba. Bort vett.
Judit Kata tudta, teljesen fölöslegesen próbálja lebeszélni őt az alkoholról. Ugyan, mit
kezdene magával? Judit Kata tehát hagyta, hogy igyon.
– Patkány társadalom! Patkányok mind! Pfuj! Köpedékek! Mindegyik csak lop. A
szegény meg éhezik. Nem demokrácia, ez democsokrácia. Visszajött az úri rendszer! Nem
tudjátok ti, mi volt akkor. A Horthy-korszakban. Én láttam. Hátunk mögött a gróf szolgái
laktak a cselédsoron. Egy kiló lisztért jártak át hozzánk. Kölcsönkértek, mert már kenyérre
való sem volt nekik. A Kádár-korszakban volt jó. Akkor nem volt szegénység. Ezek a
szemetek megirigyelték, hogy akkor mindenki jól élt.
Ezt a lemezt Judit Kata jól ismerte. Egész kamaszkorában ezt hallgatta. Tizennégy volt,
mikor apjával és anyjával Budakalászra költöztek, a testvérek saját párjukkal, gyerekeikkel
a szülőfaluban maradtak. Ők úgy hármasban Budakalászon. Judit Kata teljesen új
közegben: új középiskola, új lakhely. Gyökértelenül, teljesen elmagányosodva.
A mindhármukat érdeklő közös elfoglaltság kimerült az étkezésben.
Édesanyjával azért nagyokat beszélgettek annak idején. Barátnők is voltak, nem csak
anya és lánya. De az apával végképp nem volt semmi kapocs.
Azazhogy az apja nem tudott vele mit kezdeni. Ahogy mással sem. Ahogy az egész
életével sem. Megkeseredett, csak a rosszat látó és emlegető ember lett belőle.
Judit Katát pedig kamaszkorában fejbe kólintotta az a tény, hogy arcra és természetében
is apjára hasonlít.
Adva van egy apa, aki butaságokat beszél folyton. Emberi kapcsolatokat sosem alakított
ki. Az egyetlen hozzá ragaszkodó, hűséges lényt, a feleségét megcsalta, jóindulatával,
erejével, szeretetével visszaélt, kezet emelt rá. Mindig mindenkit hibáztat, de saját magával
sosem néz szembe. Valójában senkivel sem törődik, csak saját magával. Ostoba, iszik, és
árasztja magából a mérget, a keserűséget, az agressziót.
És erre az emberre hasonlít a kamasz lány. Mit kezd vele?
Hát szeretni nem tudta. Hiába próbálta évekig alakítani érzéseit. Vele együtt megutálta
önmagát is. Mindent, ami őt idézte: az arcát, az otthoni tespedéstől nagyra hízott fenekét, a
lassú gondolkodását, a kifejezési készség hiányát, a ki-kitörő, fékezhetetlen indulatokat, a
saját magában is felfedezett agressziót.
Mindezt akkor, ott a szülői házban nem tudta feldolgozni. Ott a közelben nem lehetett
objektíven, kívülről szemlélni.
Huszonöt éves korában végre-valahára elindult útjára. Saját lakás, férfiak, aztán a
nagyvilág. És az igazi elfogadás elérkezett.
Nagyon sokára és nehezen.
Meglátta apjában is a szenvedő embert, a világ igazságtalansága miatt felháborodott,
tehetetlen és önmaga igazságtalansága elől menekülő embert.
Azt, aki nem tudta elfogadni az elkerülhetetlent, s ezzel az örök elégedetlenség és
megkeseredettség kárhozatára ítéli önmagát.
És most itt volt vele kettesben. A keserűség szokásos áradatát nem lehetett megállítani.
Hagyta hát, elnézett fölötte. Amikor meg már fulladásos halállal fenyegetett, akkor elment
otthonról. Az alkoholtól karcos hang már nem hatott rá olyan letaglózó erővel, mint
kamaszkorában. Kívül tudta helyezni magát a helyzeten.
De persze ez a játék sem viselhető el a végtelenségig. Amikor apja már reggel is
meghúzta az üveget, Judit Kata felcsattant:
– Részegen nem jöhetsz be a kórházba. Ha most iszol, egyedül megyek. Anyunak nincs
szüksége arra, hogy megérezze rajtad az alkoholt.
– Te nekem ne dirigálj! Mit képzelsz, ki vagy te?
– A lányod. Meg az anyám lánya is. És nem engedem, hogy az anyám helyzetét tovább
rontsd azzal, hogy nem vagy képes megemberelni magad.
– Persze, könnyű azt mondani. De az én feleségem van a kórházban. Hogyne lennék
ideges?
– Na, nehogy már téged kezdjünk el sajnálni, mikor az anyám fekszik tüdőrákkal a
kórteremben. Mi lenne, ha most kivételesen egyszer nem magadra gondolnál, hanem az
anyura?! – ezt az utóbbi mondatot már hangos indulattal vetette oda Judit Kata. – Ha iszol,
nem viszlek be a kórházba.
– Akkor nem viszel be. Törődöm is vele!
– Hallod, hogy mit beszélsz, öregember?! Ennyit számít neked a feleséged?
Az öregen látszott, hogy ütni tudna. Viszont Judit Katában sem volt kisebb az erő. A
lelkierő semmiképp. És ezt az apja is tudta.
A borosüveg végül is tele maradt, s a kórházba aznap is ketten látogattak.

Az újsághirdetésben ez állt:
„Belvárosi kávéházba keresünk személyzetet angol nyelvtudással.”
Ez legalább a tizenegyedik felszolgálói álláshirdetés volt, amin Judit Kata szeme
megakadt. Már át is pofozta az önéletrajzát, hogy az intellektusa kevésbé domináljon, a
Hilton hoteles felszolgálói gyakorlata annál inkább. Újsághirdetések, internetes
állásajánlatok böngészése, telefonálgatásuk váltogatták újabban a kórházi látogatásokat.
Édesanyja nem javult olyan gyorsan, mint remélték. Apja már új dalt fújt:
– Ezek betegítették meg! A patkány orvosok. Anyádnak nem volt semmi baja.
Kísérleteznek rajta. Olvastam én sok mindent. Patkányok!!!
Judit Kata nem vitatkozott, de egyre többször használta ki a lehetőséget, hogy
munkakeresés címszóval távol legyen otthonról.
A hörgő, levegő után kapkodó édesanya valóban aggasztó látvány volt. Tapasztalat, amit
nem kívánt senkinek. De minden erejét összeszedte, hogy reménnyel nézzen előre. Ha ő is
nekiáll keseregni, honnan nyerné édesanyja az életkedvet?
Főzte hát a kompótot, segített anyjának az inhaláló-készülékkel, és küldözgette
önéletrajzát az álláshirdetésekre.
A napok teltek, és Judit Kata reménye nem bizonyult hiúnak. Anyja lassan, de gyógyult.
Már felkelt. Már sétált. Már étvágya is volt.
Aztán eljött a nap, mikor hazaindultak hármasban.
Odahaza Budakalászon a kertes ház őrzői, a két cica szaladt az egykor gömbölyded,
most kicsire töpörödött asszony elé.
Apja is lenyugodott, szépen elfoglalta magát a macskákkal. Napi százhatvankétszer
ellenőrizte, hogy látótávolságban vannak-e. Sétált föl-alá a házban tétlenül.
Anya és lánya sokat beszélgettek.
– Nagyon jólesett, hogy hazajöttél. Azt mondtam ugyan, hogy nem kell, de azért nagyon
jólesett. Apád sem tudott volna mit kezdeni magával. Bátyádat már kikészítette a vizsgálat
ideje alatt.
– Hát, megértem bátyust.
– Én is. De hát csak nem hagyhatjuk magára!
– Hm. Igen, csak éppen a keresztlányaimat nem szívesen tenném ki Apu állandó
jelenlétének.
– Értelek. Hát ezért is jó, hogy itt voltál te vele. Meg nekem is fontos. Tudod, a
kórházban valami megváltozott bennem. Másképp értékelem az életet. Rádöbbentem,
mennyire nem az én kezemben van. Az enyémet sem tudom megóvni, nemhogy a tiédet.
Azt hiszem, most engedtelek el téged igazán. Ki-ki élje a maga életét. Nem foghatlak két
kézzel.
Judit Kata elégedettséget érzett. Hát ezért kellett. Ez a történet értelmet nyert.
Haza kellett jönnie. Szükség volt rá. Értelme volt.
 – Jó ezt kallani, Anyu. Tudod, olyan rosszulesett, amikor azt mondtad, hogy azért
megyek messzire, mert nem szeretlek titeket. Pedig ez nem igaz. Csak hát nem tudom azt
az életet élni, amit ti. Én másra vágyom, más tesz boldoggá.
– Igen, most már elfogadtam – mosolygott az édesanya.
– Nem láttátok a kismacskát? – sántikált elő szobájából az apa.
– Dehogynem, itt gömbölyödik a fotelben.
– Ja, hát itt vagy, cicuka! – hajolt a macska fölé az öregember.– Cicukám, szép cicukám!
– simogatta és becézte a macskát olyan gyengédséggel, amit Judit Kata soka nem tapasztalt
tőle. Furcsa volt látni.
Még aznap szólt a telefon. A most nyíló belvárosi kávézó tulajdonosa hívta, szeretne vele
személyesen találkozni. Érdekes ajánlata volt a számára.
És másnap egy belvárosi borszaküzlet vezetésére kapott ajánlatot.
Emberek, korok, idegen nyelv, belvárosi nyüzsgés. A bőréből is kibújt volna örömében,
mikor az interjúról hazafelé repült.
– No, mi történt? Csak nem a boltban volt gond? – kérdezte az anyja.
– Nem. Nem a boltban. Ágota. Tudjátok, már mióta kérem a rezsicsekkeket. A múlt
évben egyet sem láttam. És már január vége van. Már két találkozót is megbeszéltünk, de
egyikre sem hozta. Ma se. Csakhogy ma én bementem az ügyfélszolgálatra: egyéves
villanyszámlával tartozik ő meg a karátnője a másik lakásban. Ő azt mondta, neki jobb, ha
évente egyszer fizeti, egy összegben. Gondoltam, legyen, ahogy akarja. De azt nem
gondoltam, hogy ilyen laza könnyedséggel kivárja, amíg már ketyeg az óra. Január 5-étől
visszaszámlálnak, hogy kikötik az áramot. Január vége van, mint tudjuk. A gázszámlán
tizenhat ezres késedelmi díj. Ma rákérdeztem a dolgokra, azt mondta: majd.
Kérdem, mikor majd. Hát majd. Mondom: ki fogják kötni a villanyt.
Erre ő: „Téged az miért zavar? Én lakom ott.”
Értitek ezt? Megkérdezi a lakástulajdonost, miért zavarja őt, ha kikötik a lakásából az
áramot. Hát ha ezt nekem el kell magyaráznom…! Végül kicsikartam belőle az ígéretet,
hogy hétvégére hozza a csekket a befizetéséről. Ha kezemben lesznek a csekkek, el fogom
küldeni. Költözzön el! Nekem erre nincs szükségem.
– Mit mondott, miért nem fizette még be a számlát? Eltelt másfél hónap.
– Azt mondja, irreálisan magas a villanyszámla. Mondtam neki, hogy a villanybojler
miatt van, és én már javasoltam korábban, hogy nappalra húzza ki. De hát nyilván, aki a
tévét se kapcsolja le, amikor elmegy otthonról, attól fölösleges azt várni, hogy tesz valami
ésszerű lépést a takarékosságra. Sajnos azt nem kérdeztem meg tőle, hogy vajon a
villanyszámlán való merengés akadályozta-e abban, hogy a gáz-, víz- és közös költséget
befizesse.
– Lehet, hogy egyszerűen nincs pénze. Nem gondolod?
– Hát, minden alkalommal valami új ruhadarabot vagy cipőt mutogatott nekem. Ha erre
van pénze, gondolom, olyan rosszul nem állhat. Egyszerűen megdöbbent, hogy egy olyan
okos, értelmes nő, mint Ágota ennyire ne hallja meg, ne akarja meghallani annak a jogos
kérését, aki állítólag a barátja. Meg különben is, ez nem is baráti kérdés, ő ezzel tartozik.
Mit nem ért ezen? Költői kérdés persze. Lajosnak igaza volt: Ágota úgy gondolja, hogy
neki járnak a dolgok. Nekem viszont ebből elég volt. Én nem akarok vele kínlódni. Én
persze legyek megértő, de ő a füle botját se mozdítja arra, amit én mondok. Ez az ember
olyan szinten semmibe vesz engem, hogy azt már nem lehet tolerálni.
– Igazad van, Katókám. De azért várd meg, amíg kifizeti a rezsit, nehogy lelépjen és
hátrahagyja az egyéves tartozását! Kicsit drága barátság lenne az.
– Barátság. Ja. Az volt. Ágota, a jó karát…
 Judit Kata arra gondolt végül, mennyire szeretné elolvasni Lajos történetét is, most, hogy
így a sajátjának végére ért. Biztosan segítene megérteni, hogyan szakadhat el a kapocs, ami
két embert születése előttről összeköti. A feszítő, kétségbeejtő tehetetlenség szülte a
gondolatot, hogy leírja hosszan, részletezve. Talán Lajos így megérti. Eljut a szó embertől
emberig. Még ha a kapocs már helyrehozhatatlanul szét is szakadt, megértés születhet talán.
Az első mondat, amit leírt, így hangzott: No man's woman.
És tudta, ha jó lesz az írás regénynek, ha nem, szerzőt, nevet nem kell adnia. A történet
nem a hiúságé, nem az ambícióé, nem a csupa nagybetűs EGÓ története.
A történet a nőé, aki nem férfié.

Ágota könnyes szemmel ült. Mi mindent élt át Judit Kata. Mennyit szenvedett és
mennyit változott. És ő? Ő bizony nem sokat. Kilépett a történetből, elmenekült, menekül
azóta is.
 5. FEJEZET

GARFIELD
„Ga-ga-ga – mondta Betty nagy megelégedéssel,
és egy kanállal dobolni kezdett az asztalon.”
Agatha Christie: N vagy M

Ági döbbenetesen megváltozott. Sehol sem volt már a fodrokba burkolt légies alak, a
hatalmas vörös hajzuhatag. Rövidke frizuráját zöld sapka takarta, és kissé elformátlanodott
alakját előnytelenül emelte ki a katonai nadrág. Lábát szétvetve ült az egyik sarokasztalnál,
és vezényszavakat harsogott a telefonba. – Na, most leteszem, csáó – üvöltött, mikor Ágotát
észrevette. Táskáját lehajította a székről, amit odalökött a lány elé. Nem sokat teketóriázott,
rögtön a tárgyra tért:
– Na, mi olyan sürgős? – úgy beszélt, mint egy őrmester. – Nincs sok időm, éppen csak
kilógtam a forgatásról. Béna banda. Nélkülem teljesen használhatatlanok.
Ágota óvatosan elővezette a meséjét a szociológiai felmérésről, amit Gabival találtak ki.
A vizsgálat arra irányul, kezdte nagy elánnal, hogy a tanári diplomával rendelkezők közül
hányan fordítanak hátat a pedagógusi pályának, hogy egészen más szakmában
érvényesüljenek. Ági ráharapott a csalira. Boldogan mesélt a főiskolás évek utáni
felvételijéről, az első általa rendezett filmről, a sikereiről. Ágota buzgón jegyzetelt. Mikor
már nagyon unta az előadást, bedobta a második csalit, Lajos nevét. Ági elkomorodott.
Persze, találkozgattak, kóstolgatták egymást, de nem volt köztük semmi. Meg hogy Lajos
bolond volt. Meg hogy az egész idióta banda bolondokból állt. Mind közül pedig Éva volt a
legidiótább szemét bolond. És belekezdett egy elképesztő történetbe, mintha a
pszichológusának beszélne. Ágota elgondolkodva nézte, amíg mesélt. Hallgatta a
keményen pattogó szavakkal előadott rettenetes történetet, amely voltaképpen nem is
Lajosról szólt, inkább Ági nyomorát cifrázta. Úgy belemerült, hogy besötétedett, mire a
végére ért.

...szóval én ezzel sem azt akartam mondani, amit. Csak megint nem sikerült. Sosem
sikerül. Szerinte nem véletlenül. És különben is, miért ne lehetne éppen Garfield
Magyarország címerállata? Miért ne? Amúgy meg csak jó lett volna, ha elneveti magát. Jó
ideje nem nevetett már semmin, amit mondtam. Nem tudom, miért. Szerintem Garfield
nagyon édes, próbáltam védeni magam. Miről beszélsz, kérdezett vissza, le sem véve
szemét a képernyőről. Garfieldről, mondom. Azt hittem, ezt a témát már ejtettük. Nem, nem
ejtettük. Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. Garfieldgarfieldgarfield! Még csak nem is
válaszolt. Akkor csak azt mondd meg, kezdtem... Nem mondok meg semmit, hagyjál már
filmet nézni. Ha nem látta vagy huszonötször ezt a baromságot, akkor egyszer sem. Most az
a rész jön, kezdtem, amikor összejönnek a pasival, de minek. Hát ilyen nincs, mordult fel,
és két percet visszatekert. Hé, szóltam megint. Nem lehetne, hogy egy pillanatig rám is
figyelj?! Nagyon készülődött már bennem a sírás. Ugyan mire kéne figyelnem, nézett rám
végre. A primitívségeidre? Dögölj meg. Dögölj meg te. Kapcsold már ki. Vagy nem zavar
az se, hogy ma van a szülinapom? Tényleg csak ezt kapom tőled?! Nem kértem, hogy ide
gyere. Sírni kezdtem. Ezt legalább utálja. Végre kinyomta a tévét. Na mondd, nézett rám
részvéttelenül. Szeretlek, mondtam. Én is szeretlek. Nem, te nem szeretsz. De, csak már
nem vagyok szerelmes beléd. Az lehetetlen. Nem lehetetlen, elmúlt. Magam sem értem,
miért. Sajnálom. Egyébként meg boldog szülinapot. És most neked is jobb lenne, ha
hazamennél. Nem, zokogtam. Itt akarok maradni. Éljünk együtt. Nagyon szeretlek. Nem
fogunk együtt élni. Nem tudunk. Csináljak neked virslit, kérdeztem hirtelen. Gondolom,
van itthon. Nem akarok veled vacsorázni. Te amúgy is utálod a virslit. Nem baj, majd
megszokom. Mindennap jól bevirslizhetnénk együtt… na? Értsd már meg, hogy hiába. Két
hónapja még jólesett volna. Most már nem kell. Imádom a virslit, kiáltottam fel. Utálod.
Parasztkajának tartod. Valahogy megszerettem, mondtam. Kirohantam a konyhába,
behoztam három pár virslit. Csak úgy nyersen, bőröstül kezdtem el befalni őket. Mennyei!
Nem ettem még ilyen jót, akartam mondani, mikor az egész a torkomon akadt. Majdnem
megfulladtam. Nem segített. Szeretlek, mondtam virslivel a torkomban, mire végre
elmosolyodott. Jól van, gyere ide. Odamentem. Természetesen megint szerelmeskedtünk.
Én végig sírtam. Neki nagyon jó volt. Tulajdonképpen nekem is. Te hallod is, amit
beszélsz?, kérdezett vissza. Nem feleltem. Elképesztőnek tartom, hogy ezt állítsd, folytatta.
De mégis mit? Most ismételgessem a képtelenségeidet? Kezdtem feladni. Tényleg nem
értettem. Hogy mondhatod azt, hogy fáradt vagy? Hogyan? Huszonöt évesen. Fáradt. Nézd,
próbálkoztam, egész héten dolgoztam. Tényleg az egész kibaszott héten, mindennap éjfélig.
Hahahah, öblögetett erre. És most hova szarjak? Hahaha. Azt mondja, fáradt. Nincs is még
huszonöt. Fáradt. Én meg ne borítsam rá az asztalt. Nézd, szerintem többet dolgoztam ezen
a héten, mint te egész életedben. Ezt tulajdonképp viccnek szántam, de már késő volt.
Öltözni kezdett. Szó nélkül. Most meg mi van? Még mindig nem nézett rám. Ha elmész,
öngyilkos leszek. Lófaszt leszel te öngyilkos. És ha még egyszer ezzel jössz… Szar, mi? A
múltkor Emese… Ha nem fogod be, nem állok jót magamért. Nem vagy éhes,
próbálkoztam. Van egy kis virsli. Dugd fel magadnak. Akkor legalább vidd el, ne rohadjon
rám, tudod, hogy nem szeretem. Csak neked hoztam, tényleg. Naaa, nem mehetsz el,
lehúzom a kocsikulcsod a slozin. Meg ne próbáld. Addig élsz. Kérlek, csak ma éjjel maradj
még. És legyen akkor ez a búcsúéjszakánk. Mindig ezt mondod. Maradj. Hisz senkivel sem
olyan jó neked, mint velem. Ez igaz. Akkor maradj. Csak ha megígéred, hogy nem bőgöd
végig az egészet, unom. Rendben, mondtam sírva, és a nyakába borultam.

Kidobta a szemem láttára a kukába. Pedig egy fél napig keresgéltem, szerte a városban.
A legnagyobb, legszebb, leglustábbnak tűnő Garfieldot akartam megszerezni neki. Végre
sikerült, erre kidobta. Csak azt akartam, hogy lásd, minden rendben van, nem haragszom
már a múltkori miatt, és hogy van bennem hajlam az öniróniára… Sosem volt
arányérzéked, vágta hozzám. De ez még a kisebb baj, igaz, a nagyobból következik. Arra
gyanakszom, tudod, hogy nem vagy okos. Hogy hülye vagy, mint a seggem szüretkor. És
ezen nevetni kezdett. Szívből. De igenis okos vagyok, védekeztem. Okos? Röhögnöm kell.
Azt hiszed, tán te fingtad a világot? Tudom, van két diplomád. Segget törölni. Valahogy rá
volt fixálva a seggtémára. Nekem nincs egy sem, folytatta, és mégis többre vittem, mint te.
Erre nem volt mit mondanom. Ő viszont tudta cifrázni. Az fáj neked, hogy ötször annyit
keresek, mint te. Dehogy fáj, örülök neki. Annak örülsz, hogy meghívlak erre-arra. Az
bezzeg eszedbe se jutott például, hogy amikor a múltkor két hétig nálam döglöttél, beszállj
a rezsibe. Hohó, igazságtalan vagy, mert amikor te voltál nálam… Az más, csapott le.
Akkor te hívtál, én viszont nem akartam, hogy nálam legyél. Gyártani a mocskot.
Mindenhol a rohadt vörös hajszálaid virítanak. Mindenhol. Gusztustalan. Ezt már végképp
övön alulinak szánta. Be is jött neki. De hát régebben imádtad a hajamat. Imádtad. Sőt azt
mondtad, annyira lenyűgöz, hogy nem is tudsz mást nézni rajtam. Hogy megbabonáz.
Ekkor már persze sírtam. Nem lehetne csatornát váltani? De, szipogtam. Ám azt azért
tudnod kell, hogy egyáltalán nem irigylem a fizetésed. Jól elvagyok a sajátommal. Ráadásul
a munkámat is szeretem. Ezzel azt akarod mondani, hogy én nem szeretem az enyémet?
Hogy csak a pénz érdekel? Ekkor már rázott a zokogás. Fejezd be a hisztit. Annyira unlak,
hogy az elmondhatatlan. Nézd, kifizetem a takarítónőt, motyogtam. Mi a franc bajod van?
A hajszálak, tudod. Ne kelljen neked. Nem akarlak ezzel is terhelni. Elképesztőnek tartom,
hogy ebből ezt szűrted le. Mégiscsak ostoba vagy. Meg különben is, minek nekem
takarítónő? Ellentétben egyesekkel, én képes vagyok rendben tartani a lakásomat. A
kisasszony még szarni is takarítónővel jár. Elképesztő. Ezt a hisztit pedig hagyd abba, már
mindenki minket néz. Próbáltam lehiggadni, nem ment. A pénztárcáját néztem, amit megint
kirakott az asztalra. Akkor most felmegyek hozzád, és kitakarítok. Hogy aztán két hétig azt
hallgassam, mennyi ment el az értékes idődből, amit a zseniális munkáddal tölthetnél? A
munkáddal, amiből a rezsidet is alig tudod kifizetni. Te megőrültél. Van elég pénzem, látod,
még ajándékokra is futja. Ez a Garfield például, na ez sem volt olcsó. Inkább vettél volna
vécépapírt és tisztítószereket a lakásomba. Akkor legalább egy kicsit hasznos lennél. Na, én
megyek, mondtam, és ledobtam kétezer forintot az asztalra. Én még nem fejeztem be,
mordult rám. És különben is, meghívlak, tudod, a fizetésem… Engem te többet nem hívsz
meg. A könnyek most már megállíthatatlanul folytak az arcomon. Ülj már le, simogatta
meg a kezemet. Leültem. De azért a pénzt, amit visszatolt elém, becsempésztem a
tárcájába.

Látod, ez is a közöttünk tátongó szakadék mélységét mutatja. Én tudok ajándékozni, te

nem. Tetszik, mi?, nézett rám diadalmasan. Hát nem tetszett. Egyáltalán nem illett hozzám
egyik póló sem, pedig láthatóan mindegyik egy vagyonba került. Na, próbáld már fel,
unszolt. Istenien fogsz bennük kinézni. De hát nem passzolnak ehhez a szép fodros
szoknyámhoz se, védekeztem. Nem is. Eddig sem értettem, miért hordasz ilyen nevetséges
darabokat. Csöppet sem állnak jól neked. Úgy nézel ki bennük, mint egy okos
vénkisasszony. Ezt még anyu hozta nekem Brüsszelből, tudd meg, és nagyon szeretem.
Egyébként is mindenki azt mondja, milyen csinos. Hahahahha. Csak nem akarnak
megsérteni. De hogy lásd, kivel van dolgod, vettem hozzájuk egy gatyát is. Előhalászott
egy szarszínű nadrágot. Ez a grátisz! Mit tehettem volna, felpróbáltam. Tapsikolt. Sosem
voltál még ilyen csini! Meg kell emésztened, tudom, nehéz lesz, hogy a huszonöt éved ide
vagy oda, még mindig nem találtad meg a saját stílusodat. Szerintem nincs baj az
öltözködésemmel. Szerinted. Elképesztőnek tartom, mennyire nincs ízlésed. Én legalább
tisztában vagyok a korlátaimmal. Tudom, hogy nagydarab vagyok. Hogy kövér. Azzal is
tisztában vagyok, hogy zsírfejnek tartasz, egy hízónak, egy mangalicának. De én nem,
szúrtam közbe. Dehogynem. Csak nem mondod ki. De magadban azt gondolod, milyen
testes ez a zacskóarcú. Mert ezt gondolod, ne tagadd. Megnyugodhatsz, van ám, akinek így
is tetszem. Én vagyok az, én vagyok az, akinek így is tetszel, kezdtem rá megint a sírásra.
Aha! Aha! Tehát bevallod, beismered, hogy ilyeneket gondolsz rólam. Most kibújt a szög a
zsákból! Aha! Mondd még egyszer, milyen hányingerkeltő hájzsáknak nevezel a hátam
mögött. Hogy szégyellsz. A termetem miatt is. Mondd csak ki, és aztán ismételgesd
kedvedre! Kiugrott végre a nyúl a bokorból! Elvált a szar a májtól! És én erre áldoztam a
fizetésemet. Jaj, nem, nem és nem! Szándékosan félremagyarázod. Én tényleg így szeretlek.
Aha! Így, ilyen sertésként! Egészen úgy, ahogy vagy. Mindenedet szeretem. Csak legyintett.
Dehogy szeretsz te. Önző vagy, csak magadat szereted. Nem is látsz túl magadon egy
hajszálnyit sem. Ezért nem tudok már mit kezdeni veled. Ezért vagyok képtelen veled
együtt lenni. Te is tudod, hogy ez nem igaz, próbálkoztam be újra. Meg sem hallotta. De az
ajándékaim azért kellenek, ugye? Annak azért örülünk, mi? Kihasználni engem a
végtelenségig, mit mondjak, ehhez pofa kell. De én nem kértem tőled semmit! Nem? Ebben
azért nem vagyok olyan biztos. Ki is mondta a múltkor a barna pólómra, hogy milyen
helyes? Ne tagadd, te voltál. Egyből láttam a hátsó szándékot. Láttam azt a kiguvadó
szemedet! A mocskos birtoklási vágyat. De mégsem adtam neked, mert az a kedvencem! Te
félrebeszélsz, mondtam halkan. Nekem csak rajtad tetszik az a barna, különben sem állna
jól nekem, több mérettel kisebb vagyok. Aha! AHA! Már megint itt tartunk. A
súlyproblémámnál. Mindig találsz módot, hogy belesződd a primitív kis mondataidba.
Hagyd már abba. Megőrültél, tudod, mennyire szeretlek. Csak magadat szereted, nem
győzöm hangsúlyozni. Akkor azt magyarázd meg, fújtam ki az orrom, hogy miért szeretek
veled annyira szerelmeskedni. Hogy miért kívánlak most is olyan őrülten. Ha szerinted
undorodom. Majd egy pszichológus válaszol neked. De hisz te is kívánsz, ne tagadd le. Na
jó, akkor vetkőzz. Ő csak alul vetkőzött le. Lefeküdt az ágyra. Azt viszont nem hagyta,
hogy megcsókoljam.

Elképesztőnek tartom, hogy erre a hányásra kellett pazarolnom az estémet. Egyszerűen

elképesztőnek. Ezt még te sem gondolhattad komolyan. Hogy ezzel közönség elé állsz. Az
alázást már a vetítés előtt elkezdte. Ha valaki ennyire tehetségtelen, inkább rágja le a kezét
tövig, de ne csináljon filmet. Kárára vagy az emberiségnek. Hát volt ennek értelme? A
választ talán kapiskálod már: nem! Én szégyellem magam helyetted. Megáll az eszem. És
én egy ilyennel vagyok együtt… Nem fér a fejembe, szúrtam közbe, hogy lehet valaki
ennyire érzéketlen, ennyire gonosz. Hogy a te fejedbe mi fér, röfögte, arról ne értekezzünk.
Az meg, hogy gonosz és érzéketlen lennék, nevetséges. Csak a te érdekedben mondom,
hagyj fel ezzel a szakmával, nem neked való. Bocs, de ez az életem. Na, olyan is, mint az
egész életed. Szánalmas. És mindez az én adófizető forintjaimból. Nem csak a te
forintjaidból. Na tessék, megint itt tartunk, és te mondod, hogy nem vagy féltékeny a magas
fizumra. Még te mondod. De azért, kezdtem, és éreztem a könnyek közeledtét, azért valami
csak-csak tetszett benne, nem? Például az a rész, ami rólunk szólt, amikor az a két… Épp az
volt a legnevetségesebb az egészben! Ahogy Móricka elképzeli! Én csak azt rendeztem
meg, amit mindketten átéltünk. Persze, a te pinceszinten lévő optikádból, csak abból
dolgoztál. A béka segge alatt, ott heverészel. A kritikák egészen jók voltak, rebegtem. Hogy
a ti köreitekben miről mit írnak, jól tudjuk, mit jelent. Nem is olvasol újságokat. Talán
éppen ezért. Magam sem értettem, ezek után miért nyúltam a melléhez. Miért húztam
magamra, és miért könyörögtem neki, ne bántson, nem tudok élni nélküle.

Szóval én csak pótlék vagyok neked. Cserepad, helyettesítés. Élvezettel forgatta a

szavakat. Ha ő nem jött össze, jó vagyok én is. Ló és szamár, mi? Köszönöm, ebből nem
kérek. Én nem erre szerződtem. Jó volt rajtam gyakorolni, aztán most, hogy minden oké,
szaladni hozzá. Ez tetszik, mi? Most, hogy már tudod, merre csörög a dió, hát most váltasz
egyet, mi? Ekkora őrület hatására elnémultam. Ezt a hangsúlyozást még nem ismertem.
Megijesztett. Miről beszélsz? Tudod te azt jól. Jaj, fogd már fel, ez egy régi sztori. Csak
azért meséltem el, hogy egy kicsit jobban érts. Hát értelek. Sok hasznom nincs belőle.
Olyan nehéz ezt felfogni? Tizennégy éves voltam. Tizennégy. Több mint tíz év eltelt azóta.
Aha. AHA. Csak éppen találkoztatok tegnap. Csak éppen most ő mondott nemet neked.
Szinte tombolt. Tizennégy évesen még nem értettem. Megfertőzött valamivel, amit nem
tudtam helyre tenni, míg veled nem találkoztam. Szóval szerinted ez egy fertőzés. Csak
sírni tudtam. Hát ilyen nehéz ezt megérteni? Még szinte gyerek voltam, a tanárom volt,
rajongtam érte. Bármit megtettem volna. Szégyen, hogy ezt ki is használta. Akkor elindított
valamit, amit csak most tudtunk megbeszélni. De a lényeg, hogy szeretlek. Vagy nem ez a
lényeg? Nem felelt, betette megint a kedvenc filmjét. Annál a résznél, ahol a nő összejön a
pasival, de minek.

Na, ezt kár volt mondanod. Kirohant a konyhából, hogy bent is csapkodhasson egy
kicsit. Már nem tudtam leállni. Akkor sem a kutyának hoztam a rohadt virslit! Gyűlölöm
ezt a dögöt. Nem is hittem, hogy lehet ennyire sírni. Nem tudtam kontrollálni, jöttek a
könnyek. Blöki nem állat. Blöki ember, nézett rám végre. Úgy kellene szeretned, ahogy
engem. Hozzám tartozik. Nem igaz, vágtam vissza. Blökit az Emese hozta ide, te nem is
akartál kutyát, és ha mégis, akkor nem egy ilyen csúnya korcsot. Vigyázz a szavaidra! Blöki
gyönyörű. És tök mindegy, miért van itt, itt van és kész. Hozzám tartozik. Jó, de az mégse
megy, hogy abbahagyjuk a szerelmeskedést csak azért, mert Blöki sétálni akar, Blöki
szomjas, Blöki éhes, hogy azért nem utazunk el sehová, mert Blökit nem hagyhatod
magára. Ott vannak a szüleid, miért nem lehet odavinni? Jézus, te féltékeny vagy a Blökire.
Nem. De mégiscsak az Emese kutyája, nem a tiéd. Hogy lehetsz ekkora, ekkora hatalmas
szar? Emese kutyája. Egy halottal akarsz rivalizálni? Biztos jobban szeretted, mint engem.
Az lehet. De ő nem tűrte volna, hogy egy állat szenvedjen.

Akkor az sem igaz, hogy valaha szerelmes voltál belém?, kérdeztem rettegve. Hogyne
lettem volna szerelmes beléd. Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. Egész konkrétan
tíz éven keresztül. Tudod te azt jól. Azt is tudod, hányszor utasítottál vissza undorodva.
Mintha nem is ember lennék. Mintha egy förtelmes pondró kérte volna tőled, szeresd már
egy picit. Akkor még minden más volt, suttogtam én is. Persze. Nyilván más volt. De akkor
szerinted mi változott? Én is beléd szerettem. A szívedbe. A szeretetedbe. Soha senki nem
fordult még így felém. Röhögni kezdett. Akkor legyünk már őszinték: soha senkivel nem
volt még rajtam kívül orgazmusod. Nem, nem volt, de az már csak ajándék. Legalább
engem ne hülyíts. Ezen múlt minden, semmi máson. Szerintem nem ilyen egyszerű.
Dehogynem. Eltelik még pár év, és megérted. Semmi nem fontosabb két ember
kapcsolatában a testnél. Semmi. És ez is természetes. Sőt, ez az egyetlen, ami természetes.
Egy emberpár nem tud többet adni egymásnak. Minden egyéb érdek, megfelelési vágy,
hazugság. És akkor most mi van? Mondtam már, szerintem nem is egyszer, hogy a szerelem
elmúlt. Nincs. Egyszerűen már nem vagyok szerelmes beléd többé. És azt is mondtam már,
hogy sajnálom. Nem tehetek róla. De attól még együtt maradhatunk, a szex veled
utánozhatatlan. Nem hiszem, hogy találok még egy ilyen partnert. Maximum véletlenül. De
erre ugye nincs garancia. Nem is kérem számon senkin. És már ezért sem haragudhatsz.

Nem képzeled, hogy még egyszer társaságba megyek veled! Remélem, ezek után nem
képzeled, üvöltötte magából kikelve. Én többé nem üldögélek ennyi minősíthetetlen
húgyfej között. Akiknek egyetlen kérdése az, hol is dolgozom. Ki is a faterom. Mit értem el
eddig. A legjobb barátaimról beszélsz, próbáltam csitítani. Ismered ugye, madarat tolláról.
Nem csoda, hogy te is csak ennyi vagy, ezek után egyáltalán nem csoda. És ha megint
bőgni kezdesz, esküszöm, megcsaplak. Természetesen bőgni kezdtem. Megcsapott.
Elestem. Nem volt kedvem felkelni a padlóról többé. A könnyeim tovább folytak. Jobban
megijedt, mint én. Leült mellém. Simogatta a hajam. Pár szál kihullott, kétségbeesetten
összekapkodtam. Hagyd már, kis hülyém, hagyd a fenébe. Erre még jobban sírni kezdtem.
Meg akarta simítani az arcom. Összerázkódtam. Ne félj, nem bántalak. Ne haragudj. Nem
akartam. Csak nem bírtam tovább. Nincs semmi baj. Szeretsz?, kérdeztem. Szeretlek,
mondta.
 Reggel megint ott tartottunk, ahol addig. Szeret, de nem szerelemmel, nem tud mit
csinálni. Sajnálja. És most már tényleg hagyjuk abba az egészet, nincs már ebben semmi
öröm, kínozzuk csak egymást. Csak te kínzol engem, pontosítottam. Jaj, nem. Te kínzol az
ütni való ostobaságoddal. Az egész nívóddal. Te kínzol. Az ütnivalót kár volt mondania. A
változatosság kedvéért némán kezdtem sírni. Erről van szó, préselte ki magából. Nem
bírom elviselni. A sírba kergetsz. Miért kell állandóan picsogni, miért? Milyen nő vagy te?
Rettegtem, hogy megint ütni fog. Na, ne reszkess, bezárult a pofonos zsák. Megbántam. De
épp ezért kell szakítanunk, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. Ki tudja, lehet, hogy
megint nem tudom türtőztetni magam. És látod, mekkora darab vagyok, talán nem kelnél
fel utána. Egyébként meg Nóra felhívott tegnap. Visszajön hozzám. Neeem, sikítottam. Ez
nem lehet. Dehogynem. Ő legalább szívből szeret, és fel is vállal, nem úgy, ahogy te.
Lófaszt szeret! A végén már szerelmeskedni sem akart veled, és azt mondtad, velem jobb,
és azt is mondtad, új világ vagyok, dimenziók, minden. Szex közben sok mindent mond az
ember, ideje lenne megtanulnod. Én nem megyek el ebből a lakásból. Ide nem jön vissza.
Dehogynem mész el. Mégpedig most. Nóra tízkor csöngetni fog. Ígérem, hogy eztán
felvállallak. Már késő. Értsd meg, nem tehettem meg. Az egész család infarktust kapott
volna. De most már ez sem érdekel. Összetartozunk. Összetartozhattunk volna. Nem tudok
a sajnálaton kívül mást érezni irántad. Olyan ember iránt, aki szégyelli az ösztöneit.

Nóra persze nem ment vissza. Én igen. Már másnap a küszöböt rágtam. Beengedett.
Sötét részeg volt. Nocsak, nocsak, mondta. Lehet, hogy örült is kicsit, nem tudom. Csupán
arra vágytam, tartson a karjaiban. Nem zavart az éles vodkaszag sem, pedig ha valamitől,
hát a piálástól undorodom. A bőre illatát akartam, ölének szagát, őt. Hagyta, mintha
mindezek után ez természetes lenne. Ekkor csörrent meg a telefonom. Felvettem, Lajos
volt. Igyekeztem gyorsan lerendezni a dolgot, de hiába. Úgy lökött el magától, mintha
hirtelen hányássá váltam volna. Ezt meg hogy képzeled? Mégis hogy? Nem tudtam mit
mondani. Remegett. Ezért baszódott el minden. Miattad. A lajosok miatt. De hát nem, hát
nem érted, hiszen én, én… Tőlem sem tellett több. Hát ezt egészen elképesztőnek tartom.
Egészen elképesztőnek. Alig kapott levegőt. Ez vagy te. Ez a szarrakás. És még van
humorod nálam kilincselni, velem, énvelem aludni, hagyni, hogy kinyaljalak, hagyni,
hogy… De hát azt mondtad, folyton azt mondtad, már nem vagy szerelmes belém. Én már
csak menekülök, és nem akarok nőt többé. Gyereket akarok, családot. Nem megmondtam
neked, hogy legyen gyereked?, együtt felneveljük. Az nem ugyanaz. Nem ugyanaz? Mióta
hallgatom már ezt? Akkor most mi a faszt vagy még mindig itt velem, mit akarsz még
tőlem? Boldog lehetsz, megtanítottalak a testedre. Most már takarodj. És sírni kezdett.
Akkor láttam utoljára. Azóta van egy gyerekem, rajong Garfieldért, kislány. Ketten
élünk…
– És a gyerek… A gyerek Lajosé? – kérdezte Ágota. Ági egy pillanatig elhallgatott a
megdöbbenéstől. –Atyaisten, dehogy. Még csak az hiányozna…
„Lehet, hogy tényleg csak ez hiányzik – gondolta Ágota hazafelé menet. – Ha a gyerek
Lajostól lenne: sokkal több mindent értenék…”
 6. FEJEZET

GAZDASÁGOS
„Néha elfelejtjük, milyen emberiek a gyilkosok.”
Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve

Évát egyszerű volt elcsípni. Ott trónolt az ócska butikja előtt a padon, a terepet kémlelte,
kevélyen, magabiztosan. Nagyon megörült Ágotának. Végigvezette az üzleten, mutogatta a
csúnyábbnál csúnyább bugyikat, kérkedett a haszonnal, nem győzte eleget ismételgetni,
milyen jól járt, hogy otthagyta a munkahelyét, és önálló vállalkozásba kezdett. Beszélt az új
barátnőjéről is, aki szintén ruhában utazik. Boldognak tűnt, kiteljesedettnek. Fél óra
hencegés után megkínálta Ágotát egyik előre becsomagolt uzsonnájával. Eszegettek,
miközben Ágotát meséltette. Ágota az étkezés végén merte csak megkérdezni, hallott-e
valamit Lajosról. A barátságos mosoly azonmód eltűnt Éva arcáról.
– Semmit nem tudok arról a szarról, és nem is akarok – szögezte le indulatosan. – Az a
tetű tönkretette az életem. És Emeséét is, aki miatta vált állattá. Mert Emese egy állat volt.
Komolyan. Nyilván ültek otthon azzal a disznóval, aki már jól magához disznósította, és
csak zabáltak, zabáltak, és kínálgatták egymást: „Elfogyott a karaj, picim? Nem baj, adok
egy kis szalontüdőt! Ja, hogy már azt is fölzabáltad? Ott a dagadó, a sonka, a jó kis
háziszalonna. Hogy már azt is elcsipegetted? Félre van rakva egy kis pacal, rossz időkre.”
Szerintem sör helyett is friss, habos zsírt ittak, attól hájasodtak el ilyen rövid idő alatt.
Legalábbis szívből remélem, hogy meglátszik rajtuk, bár nem találkoztam velük azóta.
Emesével tudjuk, miért nem, Lajos meg csak úgy felszívódott, hála az istennek.
Mikor látta, hogy Ágota csak úgy issza a szavait, hátravonta a lányt a raktárba, és
indulatosan, bálapakolgatás közben böfögte fel a történetüket:
– Nőttek bele abba a buzi nagy lakásba, a Lajoséba, mint az amőbák. Állat lett az Emese,
komolyan mondom. Mintha nálam nem kapott volna enni. Pedig mindig tele volt a hűtő,
mert én eltartom, akit szeretek, akit páromnak választok. Eltartom a kis családom. De ez
kevés volt neki. A dagadó kellett, a napi bifsztek! Rendelték a pizzát, a magyarosat, mint
akik fáról szüretelik a pénzt. Pedig én sem kerestem rosszul. Igaz, sokat güriztem, sokat
gürizek ma is. Mint egy proli; hajnalban keltem, melóztam érte, délután kihúztam a
Tescóba, este meg vártam, hogy jöjjön. Nem értettem soha, miért nem bírta a Tescót.
Mindig azt hajtogatta, hogy a napi benzinköltség többe van, mint amit megspórolok. De hát
a benzint – akkor még – a cég fizette! Ezt persze nem mondtam neki. A másikkal, azzal az
állattal biztosan nem kuporgattak, de annak könnyű volt, burzsuj disznaja! Az viszont kurva
nagy tévedés, hogy a gyereket a pénz miatt nem akartam.
Aha. A gyerek – kapta fel a fejét Ágota –, de nem mert kérdezni. Éva – ebben hasonlított
Ágira – nagyon könnyen elhallgatott, ha kizökkentették a gondolatmenetéből. Ám most, a
nagymonológ töretlenül harsogott a pompátlan díszletek között.
 Épp kint voltunk a Tescóban. Nehéz nap állt mögöttem. Az új sörből akartam venni
párat, az akciósból, de nem volt. Nagyon dühít, hogy amikor behozzák az újat, a jót, még
olcsón adják, aztán mire rászokunk, felmegy az ára az egekig, ha el nem kapkodják rögtön.
Ilyen fontos az a sör?, próbált visszahúzni Emese, mikor mindezt az egyik üzletvezetővel is
közölni akartam. Persze hogy fontos. Megszerettem. Azt ittuk két hétig, minden este.
Hogyne lenne fontos. De ott az a másik, az a remek búzasör, mondta, amit azelőtt vettél.
Azelőtt!, hördültem fel. Mert azelőtt nem volt ilyen rohadtul drága! De hát az olyan finom,
vegyünk abból újra, mondta. Éreztem, hogy mindjárt felrobbanok. Abból, mi? Azt vegyék
csak a hülyék! Igyák a barmok, habosodjon tőle az agyuk, nekik való. Mi nem isszuk azt a
drága szart. Reméltem, hogy ezzel lezártuk a vitát. De Emese csak nem hagyta abba.
Valamit mégis inni kell, nem? Igen, inni kell, de nem azt, amit ezek az ocsmány multik a
nyakunkba varrnak. Azt hiszik, velünk mindent meg lehet itatni? Már majdnem kiabáltam,
mikor észrevettem egy másik „akció” feliratot. Ott lapult egy távoli polc legalján. Barna
sör. Utálom. Ez volt az első gondolatom. Aztán, hogy miért ne szerethetnénk meg? Miért ne
lenne legalább olyan jó a barna sör, mint a világos? Nyilván, azért árulnak belőle olyan
sokfajtát. Sokan szeretik. Mi eddig nem szerettük, de ki tudja. Elkezdtem telerámolni a
kosarat. De én utálom a barna sört, szólt oda Emese. Elképesztett. Egészen elképesztően
tudott viselkedni. De ma nem akartam veszekedni. Nem baj, mondtam, majd megszereted.
Miért is ne lenne ugyanolyan jó a barna sör, mint a világos? Nyilván azért árulnak belőle
olyan sokfajtát. Sokan szeretik. Mi eddig nem szerettük, akadékoskodott. Szó nélkül
rámoltam tovább. Erre levett a polcról két világosat. Megőrültél? Rühellem a barna sört,
válaszolta. Kikaptam a kezéből az üvegeket, és szó nélkül visszaraktam őket a polcra.
Egész este nem szólt hozzám. Otthon beraktam a Mézga családot, hogy jobb kedvre
derüljön. És hogy koccintson velem az új sörrel. Befordult, és aludni próbált. Direkt hajnali
négyig néztem a sorozatot, többször vissza kellett tekernem. Pokoli nehéz volt ébren
maradnom, minthogy közben megittam a jó barnából vagy tíz üveggel. A neveléshez
mindig volt bennem elég kitartás.

Másnap arra értem haza, hogy az egész hűtő tele van búzasörrel. És rajtuk a címke. A
sarki boltban vette. Vagy harminc százalékkal drágábban. Felbontottam az üvegeket, és az
összes sört lehúztam a sloziba. Erre alig szólt hozzám egész este. Megkínáltam az új
rágóval, de nem érdekelte. Tudod, azzal az olvadóssal, ami ilyen lapos dobozban van, és
csak rá kell tenni a nyelvedre. Fel nem foghattam, hogy lehet ilyen primitív. Hogyhogy nem
érdeklik ezek az új dolgok. Mert ilyet nem rágott még, az tuti. A Blökinek is hoztam kaját,
meg sem köszönte. Te, Emese, kezdtem. Biztosan nem kérsz a tegnapi barnából? Direkt
hagytam neked… Ezt persze a rágó után kellett volna, kész pocséklás rágóra a sör, de
valamit ki kellett találnom. Nem kért. Azt mondta, biztosan drága az ilyesmi, az ilyen
csodás rágót nem akarja elenni előlem, a sörrel pedig húzzak a faszba. De hát húsz darab
van benne, kiáltottam, abból jut neked is. Tudod, Emese, én nem azon akarok spórolni, akit
szeretek, azzal mindenemet megosztom. Mert én nagyon tudok ám ajándékozni. És ez a
rágó a mai ajándékom neked. Bevezető áron volt, a hülyének is megérte, ezt persze neki
nem kellett tudnia. És milyen jó, sokan nem ismerik még ezt a fajta rágót, csak most jött be
hozzánk. Azt sem tudják, mi a menő, ízesítik magukat a megszokottal, mikor itt van ez az
egészen takarékos találmány. Sokkal kisebb helyen elfér, mint a közönséges rágó, és sokkal
finomabb is. Nyilván beleettem, úgysem számolja át, hogy most tizenkilenc vagy húsz ilyen
szopogatós izé van benne. Frissít, s a többi, igazán remek ajándék. Emese, ugye tudod,
hogy még a hülye kollégáid sem ismerik ezt a nagyszerű rágót. Erre azt mondta, szarik
bele. És hogy dugjam fel magamnak csomagostul mind a húsz kis lapocskát. Haha!
Tizenkilencet! Dehogy dugom! Úgy tettem, mint aki meg sem hallja. És tudod, mit hoztam
még neked? Na, mit? Ezt egyébként másnap akartam átadni, de valamit tenni kellett. Egy
csomag kávétejszínt! Döbbenten nézett rám. De hát én nem is kávézom. Majd rászoksz,
mondtam, és elővettem hozzá a kávét is. Máris felrakok egyet, jó? Késő van, és felpörgünk
tőle. Dehogy, feleltem. Koffeinmentes.

Másnap nem jött át. Pedig nagyon vártam. Megvolt az ajándék is, ahogy kell. Egész éjjel
hívogattam a lakásán, még a régiben, nem vette fel. Hajnali négykor úgy gondoltam, ideje
megcsörgetni a mobilját is. Felvette. Szörnyű zaj volt a háttérben. Kértem, gyorsan mondja
el, hol van, mikor jön, mert ketyeg az óra, és különben is aludnék pár órát, reggel a
Tescóban kezdek, elfogyott a WC-papír. A papír, amit egyébként ő is használt, de ezért
akkor nem szóltam, csak nem fogok ilyen filléres dolgokon ugrálni, mint a slozipapír. Erre
lecsapta. Küldtem neki egy SMS-t, hívjon vissza, mondja el, mi van, mert megőrjít. Nem
válaszolt. Megcsörgettem újra. Nem hívott vissza. Ismertem az agyát, tudtam, lenémította,
ezért rácsörrentettem még párszor, mibe kerül az. Lássa csak, milyen fontos nekem. Már
nem is tudtam elaludni. Betettem a Frakkot, hátha az lenyugtat. Blöki ott feküdt mellettem,
nézte Károly bácsit, meg a macskákat, aztán elaludt. Én éberebb voltam, mint valaha. Egy
óra múlva megint hívogatni kezdtem. Persze otthon találtam, most fel is vette. Mit akarsz?,
kérdezte. Eléggé el volt ázva, a hangjából tudtam. Gyere át, Emese, gyere át hozzám,
kérleltem. Biztosan nem is vacsoráztál, vagy ha kell egy jó meleg reggeli, én megetetlek.
Hogy ő már evett valahol. Mit ettél? Ezerért valami szaros tésztát egy vendéglőben, mi?, én
tizedannyiból kihozom neked. Hogy ő ezt unja, őt ez nyomasztja. Ez a szarrágás. Hogy
miért ne ülhetne be valahová, ha ahhoz támad kedve. Hogy miért ne?! És egyébként is
meghívták, ha már szóba került. Ugyan, ki hívott meg téged, nevettem. Ugyan ki? Ez
tényleg viccesen hangzott. Erre valami hülye sztoriba kezdett, hogy a munkahelyén volt ez
a Lajos, hogy nagyon jól dolgoztak együtt, egyre jár az agyuk, hogy ötletes, csinos, fura,
hogy eddig nem vette észre. Hogy milyen jó fej ez a Lajos. Éreztem, hogy bekattant. Pedig
akkor még nem is vált állattá. Ez még bőven előtte volt, És a füstölt hal? Amit vettem
neked? Azzal mi lesz? Ez volt a végső érvem. A hal, a lazac! Lazacot vettem neked,
próbálkoztam. Jó lesz az még holnap is, felelte. Lecsaptam a telefont. Hogy lenne jó?
Aznap reggel járt le a szavatossága.

Teltek a hetek, és Emese egyre furább lett. Ott kezdődött, hogy nem engedte, hogy
kinyomogassam a pattanásait, pedig azt imádom. Mindig leültettem a konyhaszékre,
végigpásztáztam, és ha megtaláltam a rohadt ragyát, nem volt kegyelem. Éppen
vacsoráztunk, juhtúrót hoztam (nagy tételben), mikor észrevettem. De nem ám a mocsári
ragyát, csak a helyét. Aztán feltűnt a többi is. Mármint a hűlt helyük. Csak egy kis piros folt
jelezte őket. Hát te mit csináltál magaddal? Ez szinte kiszakadt belőlem. Csak evett tovább.
Ette a juhtúrót, az én juhtúrómat, és nem válaszolt. Mi a szart csináltál magaddal? Ezt már
üvöltöttem. Kozmetikusnál voltam. Remegve nézett rám. Hogy végre rendbe tegye a
bőrömet. Te mindig szétbarmolod. És még hol jártál ma? Ez már meglehetősen vészjóslóan
csengett. És ekkor hirtelen észrevettem a körmeit. Formára vágva, kipingálva. Mi vagy te?
Bazári majom? Egy pávián? Mi a szar ez, ha szabad kérdeznem? Lajos azt mondta…
Szóval Lajos azt mondta. És amit a Lajos mond, az Szentírás? Amit ez a Lajos elböfög, az
törvény? Ha Lajos azt mondja, ugorj a kútba, akkor beugrasz? Innentől kezdve ez lesz? Ha
Lajos kéri, csipkézd a valagadat, megteszed? Ki neked ez a Lajos? Na, halljuk? A szeretőm,
felelte.
 Szakítottunk. Mindegy. Elhagyott egy Lajosért. Felfoghatatlan. Nóra azt állította, hogy
az egész szarról én tehetek, hogy engem csak a bankszámlám érdekel, hogy öt forintot
Győrig kergetnék. És hogy soha nem kérdeztem meg Emesét, mi bántja. Miért iszik annyit.
Egyszer még vissza akart jönni, mikor terhes lett. Nem vállaltam a gyereket. Próbáltam
elmagyarázni, hogy ez így nem megy. Nem az a baj, miből tartsuk el a gyereket, mert ahol
kettő elfér, egy harmadiknak is jut. És ha normális úton lett volna az a kölyök, beültetéssel,
akkor minden rendben is lett volna. De én egy Lajos kölykét nem fogom nevelni. Sírva
ment el, soha nem fogom elfelejteni. Évekig egyedül éltem, aztán bekavartam Nórával,
majd Ágival. Szép kis ügyek voltak. Emesét nagyon bántam és nagyon szerettem. A
temetésén… Szóval a temetésén oda akartam menni ehhez a Lajoshoz, vagy nem is tudom,
mit akartam. Szerencsére volt annyi esze, hogy ne tolja oda a képét. Bosszút akartam állni
az egész csomagért. Elvette tőlem Emesét, majd nem sokkal azután még egyszer
belerondított az életembe. Soha nem fogom megbocsátani. Mikor bekopogott Áginál, úgy
éreztem, meg tudnám ölni. Igen, mindez nagyon régen volt. Mégis: ő az egyetlen ember,
akit gyűlöltem, és gyűlölök ma is.
 7. FEJEZET

PEZSEGJ!
„Egy másik arcban ismét felfedeztem
a halott ember vonásait.” Agatha Christie: Poirot karácsonya

Nórát nem lehetett elérni. A telefonja állandóan ki volt kapcsolva, az e-mailekre nem
válaszolt. Mire Ágota elhatározta, hogy se szó, se beszéd beállít hozzá, megcsörrent a
telefonja. Nóra akadozva, remegő hangon szólt bele:
– Szia, Gotti. Megkaptam az üzeneteidet. Ne haragudj, de eddig nem volt erőm
válaszolni. Túl sok emlék jött fel. És nem hiszem, hogy tudok neked segíteni.
– Nóra, csak nincs valami baj? – kérdezte Ágota. A lány hangja tényleg rémes volt.
– Semmi különös. Csak éppen nem szívesen gondolok Lajosra. De pár nappal ezelőtt
meggondoltam magam. Egy levélben leírtam mindent. Megpróbáltam összeszedni az
emlékeimet. Kissé novellaszerű lett, remélem, nem zavar. Mondasz egy postacímet?
Elküldöm a kiállításom meghívóját is. Voltaképp úgyis arról a képről szól az egész…
Nóra nem volt hajlandó többet elárulni, arról meg, hogy Ágota meglátogassa Berkenyén,
hallani sem akart. Nóra levele két nap múlva valóban megérkezett. Semmi megszólítás,
semmi hagyományos levélforma. Tényleg, olyan volt, mint egy novella. Ágota nem is
sejtette, hogy Nóra is írói babérokra tör…

Mikor megláttam Cirmoskát, már tudtam, vége van. A véres hó a tetem körül olyan színű
volt, mintha nem is valódi lenne, a macska testhelyzetében is volt valami mű, valami nem
Cirmoska-szerű. Pedig ő volt, Cirmoska, minden bizonnyal. Lajos szerencsére nem vette
észre, én meg gyorsan eltereltem a témát. A tél színeiről beszéltem, hogy milyen gyönyörű
az első napsugár, és hogy amilyen a január elseje, olyan lesz az egész év. Nem nagyon
figyelt oda, de legalább nem is bántott. Fázom, mondtam végül, és betereltem a házba. A
kis faház addigra egészen átmelegedett, amit akár csodának is nevezhettünk volna. Már
harmadik hete éltünk itt, és a csodák csak ily módon találtak ránk. Én mégis fáztam.
Gondoltam, jobb, ha ezt sem teszem szóvá, amúgy is elég keveset beszéltünk mostanság.
Pár nappal azelőtt, mikor rázendítettem, hogy ez a Berkenye nem volt olyan nyerő ötlet,
végül is a világ végén vagyunk, még autónk sincs, majdnem felrobbant dühében. Hát nem
érted, éppen azért vagyunk itt, mert ez a világ vége?! Éppen azért. Nem akarok találkozni
senkivel, nem akarok látni senkit. Ezért jöttünk, tudod. Tudom, tudom, mondtam erre, csak
éppen… Mit csak éppen? Szinte tombolt. Csak éppen ráment az összes pénzed erre a
tákolmányra, amiben semmi sem működik, és ami jó, ha ránk nem zuhan egy éjjel. Ha ránk
zuhan, hát ránk zuhan. Akkor annak kell történnie. Egyre biztosabb voltam benne, hogy
valami megszakadt Lajosban. Volt valami különös abban, ahogy beszélt, és ahogy együtt
volt velem. Igazán azt sem értettem, mire kellettem neki. Úgy egy hónappal ezelőtt csörgött
a telefonom. Szia, tudunk találkozni:' Ebben semmi meglepő nem volt, elég gyakran
találkoztunk, még azt is mondanám, hogy jóban voltunk. A csajt, Emesét, aki mindig vele
volt, ugyan ki nem állhattam, de lassanként megszoktam őt is. A klubban megpróbáltam
semmibe venni, jól is ment egyébként… Kínos egy darab volt ez az Emese, bár azt el kell
ismerni, volt némi humora. Igaz, azt is elég gyengén adagolta. Szóval, találkoztam Lajossal.
A csaj nem volt vele. Emese?, kérdeztem. Emese meghalt, mondta. De nem róla akart
beszélni. Csak annyit mondott, hogy még vizsgálják, hogy is történt, és ez eltart egy
darabig. És hogy ő ezt már nem akarja megvárni. És aztán azt mondta, már régóta
szerelmes belém. Elnémultam. Lajos, belém? Képtelenségnek tűnt. Ma már pontosan
tudom, hogy képtelenség is volt. Na mindegy. Azt mondta, szeret, és velem akar élni.
Velem, szerelemben, Berkenyén. Kiadja a lakását, és vesz egy kis házat nekünk, már ki is
nézte. Szuper kis ház, igazi kulipintyó, távol mindentől. Még a falu is x kilométer. Egy
haver kiszállít minket, azt csaó. És hogy reméli, nincs macskaallergiám, mert Cirmoska is
velünk jön. Cirmoskánál undorítóbb, vadabb, idiótább macskát nem ismertem. Régebben
sokszor aludtam Lajosnál, mindenféle szétcsapott bulik után, és Cirmoska már akkor sem
könnyítette meg a másnapot. Nem lehetett tőle szellőztetni, nehogy megszökjön. Minden
szerelmeskedés alatt őrülten fújt, volt, hogy a fenekembe harapott, volt, hogy csak a
kezemet marta meg. És soha, de soha nem aludhattam Lajossal összefonódva, mert az a dög
befeküdt közénk. Mancsa ott hevert Lajos mellkasán, és erről a szokásáról láthatólag
semmiképp sem akart lemondani. Korán reggel kezdte a nyávogást, ilyenkor persze nekem
kellett felkelni, hogy tejet adjak neki. Nem igazán értettem, miért favorizálja Lajos ezt az
állatot, de elfogadtam. Ha Cirmoska jön, akkor jön. Biztosan jól fogja magát érezni falun.
Meg aztán, de ezt már csak gondoltam, akár meg is szökhet. Vagy megtámadhatja egy
kóbor kutya. Véletlenül nyitva felejthetem az ajtót, és akkor kizárhatom éjszakára. És ha
szerencsém van, megfagy. Szóval ilyeneket gondoltam. Aztán valóban lecuccoltunk
Berkenyére, és úgy tűnt, hogy Lajos tényleg szeret. Állandóan viccelődött, ölelgetett, nem
is értettem az egészet. Teljesen belebolondultam. Nem titok, hogy pár éve egyszer már
szerelmes voltam belé, de akkor az egész olyan abszurdnak tűnt. Soha nem vett komolyan.
Lefeküdgettünk egymással, meg minden, de ez volt a maximum. És idén együtt töltöttük a
karácsonyt is. Lajos műfenyőt hozott, én fadíszeket sütöttem. Csodálatos volt, életem egyik
legszebb karácsonya. Viszonylag korán lefeküdtünk aludni, én, mint egy kisgyerek,
boldogan. Éjjel valamiért mégis felriadtam, megtapogattam a paplant, majd láttam, hogy
nincs mellettem. Kiosontam utána a konyhába. Állt a gáztűzhelynél, melynek mind a három
lángja égett. Mi van, Lajos, fázol? – kérdeztem. Összerezzent. Nem nézett rám, úgy felelt.
Kíváncsi voltam, mit érezhetett. De én nem merem kipróbálni. Kiről beszélsz? Emeséről,
mondta. Majd egy furcsa mondat jött, amit azóta sem értek. Néha olyan a szerelem, hogy a
gázrózsák tövig csavarva égnek. Valami hülyeséget mondtam akkor félálomban, ha jól
emlékszem, a gázszámláról, vagy mit tudom én. Nem kellett volna. Attól az estétől fogva
már nem érdekelte, hogy mi van velem. Bár lehet, hogy soha nem érdekelte. Akkor értettem
meg, hogy itt valami nagy baj van. Hogy én csak a magány ellen kellek, ha már nincs az a
trágya nő. És az is leesett, miért ragaszkodik ehhez a rühes macskához, hogy honnan is
származik Cirmoska. Közeledett a szilveszter. Lajos nagyon sokat ivott, mindennap, igaz,
ez régebben sem volt másképp. Én is ittam, ezen sincs mit szépíteni. Valahogy mégis
vártam az ünnepet, elképzeltem, ahogy ketten mulatunk, csillagszórózunk, nyakaljuk a
pezsgőt, és végre mi is pezsegni kezdünk. Mint akik szeretik egymást. De ebből nem lett
semmi. Lajos már napközben pocsékra itta magát, sírt is, sose láttam még sírni. Én pedig
ültem a két üveg pezsgőmmel, a csillagszóróimmal, csak ittam és sorra gyújtogattam a kis
rudacskákat. Örömmel láttam, hogy Cirmoska be van rezelve a tűztől. Ott lapult az ágy
alatt, a gazdája lábainál, és gyűlölködő szemekkel nézett engem. Én pedig lerészegedtem.
Így ért az éjfél. Pontban nulla nullakor kinyitottam az ablakot. Szélesre. A kemény fagy
besüvített a szobába. Nem vártam tovább a véletlenekre. Megragadtam a macskát, és
kihajítottam a fák közé. Aztán meggyújtottam még egy csillagszórót, az éjfél örömére. És
tényleg örültem az új évnek. Hogy ez más lesz, mint az eddigiek. Hogy megerősít,
kiteljesít, már nincs, ami megzavarjon többé.

Később persze észrevette, hogy hiányzik a macska. Nem láttad valahol Cirmoskát?,
kérdezgette. Nem, feleltem. Evett reggel? Adtál neki valamit?, faggatott tovább. Aludtam,
mondtam, sokáig ittam tegnap, egyedül. Ezt már mondtad reggel, emlékeztetett. Azt is
mondtad, hogy ilyen szar szilvesztered nem volt még soha. Mindent elmondtál már vagy
negyvenszer. Keresd meg a macskát. Nem az én macskám, mondtam erre, ha ennyire
fontos, keresd meg te. Tudtam, hogy nem fog felkelni, ismertem már jól az állapotait. Ha
délelőtt megvolt a józanító séta, délután a jóisten sem szedte ki az ágyból. És ugye, addig
jó, amíg az ágyban marad, mert délután már nem rejtegethetem a tetemet, amint kimegy,
észreveszi. Kiötlöttem, hogy megvárom az estét, kiosonok és eltakarítom a hullát. Ha
máshogy nem megy, beteszem a mélyhűtőbe, ott biztosan nem fogja keresni. A
szemeteseket borítékolhatóan kiborogatja majd, ennyire ismerem, de a hűtő… Hát az
kimarad, így is történt. Megint alaposan beivott, én pedig egy nejlonnal kimentem a kertbe.
A macska ugyanúgy volt, mint reggel, a vér a félhomályban elképesztően szépnek tetszett.
Neonvér. Művér. Talán csak játszik ez a Cirmoska, hogy jól felbosszantson. Vagy talán
éppen ebben a percben alakul át macskazombivá. Felpezseg benne a halálos energia, és
ahogy hozzáérek, felpattan a szeme, hússzorosára nőnek a karmai, és átharapja a torkomat.
Ám ha így lesz, álmodoztam, akkor talán rátalál a bent hortyogó Lajosra is, és akkor neki is
annyi. Három zombi indul majd vissza Pestre, rendet teremteni. Álltam sokáig Cirmoska
felett, valahogy nem akaródzott hozzáérnem. Sosem értem még hullához. Nekem nem
voltak kis háziállataim. Különös, hogy épp Cirmoska az első kezem ügyébe kerülő tetem,
pont az, akit tényleg szívesebben láttam volna holtan. Tudom, persze, hogy rásegítettem
kicsit a sorsára, de azért mégsem én tettem el láb alól. Annyi macska túléli a telet, nem kell
egyből elvérezni a hóban. Megvizsgáltam a sebet. Nem volt nagy, őszintén szólva alig
látszott. Ha a vércsík nem vezetett volna a seb nyomára, észre sem vettem volna. Végre
meg tudtam mozdulni. Belepakoltam a dögöt a szatyorba, a véres havat pedig eltapostam,
és szűz hóval fedtem be. Visszaosontam a házba, minden a terv szerint zajlott. Az állat jégre
került, és a hosszú, Cirmoska-mentes napokban Lajos is kissé nyugodtabban viselkedett.
Lehet, hogy nem bírta nálunk, mondta egy reggel, mikor megint hiába ütögette kiskanállal
az eleséges tálat. Hiányzott neki a gazdija. Sokszor hallottam macskákról, hogy elindulnak
megkeresni azt, akihez tartoztak. Biztos Cirmoska is elindult, nyugtatgatta magát. Egyik
nap még arra is rákényszerített, hogy bemenjünk Pestre, Emese lakásához, hátha oda ment
vissza a hűséges háziállat. Persze Cirmoskának se híre, se hamva nem volt. Az viszont
eszébe sem jutott, hogy az állat már nem él. Minden reggel eljátszotta az eleséges-játékot,
és minden délután körbesétálta az udvart, nyomokat keresve. Egyébként olyan volt, mint az
utóbbi időben mindig. Velem hűvös, visszafogott, úgy éltünk, mint a rossz testvérek, akiket
a szükség egymás mellé terelt. Hetek óta hozzám sem ért, de a házimunkából kivette a
részét, és már nem is kiabált. Igaz, nem is beszélt sokat. Pedig nagy szükségem lett volna
beszélgetésekre, cirógatásokra, hiszen ekkor kezdődtek el az azóta is tartó macskás
rémálmaim.

Összegyűjtöttem és rendszereztem ezeket az álmokat. Pontosan tizenháromféle van, ezek

ismétlődnek újra meg újra, nem hagynak nyugodni. Folyamatosan munkálnak bennem,
rágnak belül. Az éjszaka kellős közepén felriadok rájuk, szinte fojtogatnak. Az első álom
szaggatott, olyan, mintha pillanatonként keltene, kitámasztaná a szemem, pedig tudom,
hogy mindez csak az álomban történik. És ebben az álmomban Cirmoska hízott, fekete
szőrcsomóként mászkál. Semmi mást nem csinál, csak lustán vonszolódik a szemhéjam
mögött. Néha megáll, és mint egy kamera lencséjébe, úgy néz rám, rémisztően, fenségesen.
A második álom még rémisztőbb. A tükörbe nézek, és az arcom hét szilánkra pattan. Éle
nincs e szilánkoknak, ám mindegyik mélyén mintha két macskaszem lenne elrejtve, melyek
rám villannak, ha megmozdulok. Néma vád van ezekben a szemekben, és háttérzenének
kánonszerű vernyogás hallatszik. Azt mondják, legalábbis Wagner azt állítja, hogy Brahms
híres macskakínzó volt, de csak azért, hogy a döglődő állatok halálsikolyait lekottázhassa.
Ha ez igaz, akkor valamiféle ilyen zene szólhat az álmomban. A harmadik álomban egy
kastélyban járok, mindenfelé recsegés, ropogás, és az ajtókon csak úgy jutok át, ha
megnevezem a félelmeimet. Az utolsó ajtó előtt mindig azt kell mondanom: öltem. Megöl a
bűntudat. És akkor az ajtó felcsapódik, és mögötte ki más, mint Cirmoska ül, és néz rám,
néz azokkal a nagy szemeivel, és ami a legkülönösebb, megbocsátást látok a tekintetében. A
negyedikben átkozott vagyok. Különös átok ül rajtam, ami mindig más és más formát ölt.
Néha olyan, mintha kisgyerek lenne, cincálja a szoknyámat, csipkedi a kezemet, percnyi
nyugtot nem hagy, a lélegzetemre utazik, ha ellopja, meghalok. Ám néha elvackolódik a
szívem tájékán, mintha jót akarna, mintha jó átok lenne, ami élni segít. Ám amint
megnyugszom, újra rosszcsont, ocsmány kölyök lesz, aki macskát kínoz, és kővel dobálja a
kutyákat. És ha rám néz, az arcában felfedezem önmagam. Mindegyik álom másképp rossz.
Van, amelyikben boszorkányszombat van éppen, és én az üstből iszom a mérget, van,
amelyikben egy óriás macska pókokat töm belém. Néha úgy érzem, mintha Cirmoska
karmai elszorítanák az időmet, elvennék az éjszakáimat, és mintha ez a szellemmacska már
a Holdat is ellenem hangolta volna, a világ összes kis jelét, hogy büntessenek. Mikor
lefekszem aludni, szinte látom az álmokat, ahogy gubbasztanak a plafon alatti
lambériacsíkok között, és azon töprengenek, a múltamból melyik rosszat halásszák elő,
melyiket cifrázhatnák bőven ébredésig. A tizenháromból melyik lenne a legtestreszabottabb
aznapra. Azt hittem, előbb-utóbb csak megszokom ezeket az árnyakat, de nem sikerült.
Mindig ártanak, mindig megrontják az éjszakákat, mindig elkeserítenek. Ráadásul Lajosnak
végképp nem beszélhettem róluk, rögtön rájött volna az álmok nyitjára. Bár az igazság így
is, úgy is kiderült.

Lassan kezdett csak tavaszodni abban az évben, vagy csak én éreztem így. Nehézkes,
fárasztó napok voltak, bár igazándiból nem csináltunk semmit. Lajos azzal kábított, hogy a
készülő regényéhez gyűjt élményanyagot, hiszen az író szétcsapottan bambulva is dolgozik,
de én még ilyesféle alibivel sem tudtam előállni. Nem volt kedvem semmihez. Csináltam
Lajosról pár sorozatot, de még arra is lusta voltam, hogy a koszokat Photoshoppal
kiretusáljam. Kimentem ugyan néha a környékre kattintgatni, de kevés sikerrel. Régen
elfelejtettük már, hogy valamit közösen akartunk létrehozni. Lajos nem kedvelte a fotóimat,
machernek, erőltetettnek tartotta őket, ezért is határoztam el, rábízom magam, tanítson meg
másként látni. De nem tanított semmire. Az alatt a pár hónap alatt csak az álmaimat lett
volna érdemes fotózni. Úgy, mint ahogy ezeken a képeken látszik. Idén tudtam először
elszakadni az emlékektől, és használni őket. A meghívó egyébként Lajost ábrázolja, alig-
alig felismerhetően. Március vége volt, az egyik legszebb tavaszi napok egyike. Eléggé
egykedvűen fotózgattam a kertben, csak hogy elüssem az időt valahogy. Éppen a kapu
melletti bokrok árnyékát figyeltem, mikor valami becsúszott a képbe. Lajos volt, kezében
átlátszó szatyor. Felsikoltottam, és véletlenül kioldottam a gépet. Lajos arca leírhatatlan
volt. Azóta sem tudom, milyen szörnyűségeket gondolhatott rólam, megfordult, és szó
nélkül bement a házba. Felhívta a barátját, és még aznap este visszament a városba. Hogy
hová, kihez, nem tudom, hiszen a saját lakását több évre kiadta Dórának, oda nem mehetett.
Nem is hallottam róla, csak a kör-e-mailjeit kapom néha, nem is értem, miért nem vett le a
címlistájáról. Cirmoskáról azóta nem beszéltem senkinek. A kiállításomat pedig mindenki
értse úgy, ahogy akarja.

Ágota háromszor is elolvasta a levelet, de csak a kérdései szaporodtak. Miért maradt

Nóra Berkenyén, az elátkozott házban? Miért rendez Lajosról egy kvázi emlékkiállítást?
Miért nem lehet meglátogatni? Ám hiába törte a fejét, nem jutott előrébb.
 8. FEJEZET

SZENT DÓRA
„A maga dolga az, hogy adja a tampont,
az enyém, hogy elvégezzem a műtétet”
Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában

Dórával a klinikák mellett, a Medikusban találkoztak. Ebédszünete volt éppen,

szabadkozott, hogy a kórházi köpenyben érkezett. Szebb volt, mint Ágota emlékeiben.
Szép, finom, törékeny. Ágota kitette elé a festményt. Dóra pár percig némán nézte.
Elfutották szemét a könnyek.
– Igen, én vagyok a képen. Valóban én. Milyen szép! Nem is tudtam, hogy elkészült.
Nem is sejtettem, hogy ez lesz belőle. Gyönyörű. Mindent látok benne. A pötyi kutyát, a
szakállas néniket, a téglagyárat. Itt van minden, valóban. A lány tekintetében. Az én
tekintetemben. Látom az öleléseket, és a táskarádiót is, a halott bácsi hasán. Az ellazult
izmokat. Egy képzelt szivárványt. Minden itt van. Hihetetlen. Pedig nem akartam soha
többé arra az időre gondolni. Azt hittem, lezártam az egészet, ennyi volt, vége. El akartam
felejteni a kórházat, ami pedig addig az életem volt, de főleg Lajost akartam elfelejteni.
Lajos az utolsó betegeim egyike volt. Legalábbis akkor azt hittem, fel akartam mondani.
Aztán maradtam mégis, mint látod. Könnyű sérüléssel hozták be, sima robogós baleset,
kölcsönkapta valamelyik haverjának a gépét, és elesett vele. Végül már a lakására jártam
tornáztatni. Vagyis ide, ahol ez a kép készült. Szerettem ezt a lakást, főképp a műtermet a
galérián. Szeretem most is. Lajos a második héten mondta először: ha meggyógyulok,
modellt kell állj nekem. Először csak nevettem, ugyan már, minek. Le akarom festeni,
milyen vagy valójában. Semmilyen nem vagyok. Egy gyógytornász, nem nagy etvasz. De ő
csak mondogatta, hogy igenis akarja ezt a képet, és hogy még soha ilyen jó emberrel nem
találkozott, mint én. Pedig már akkor sem voltam olyan jó. Lehet, hogy ezt látta is. Sőt most
a képen lévő lány szemében látom a félelmet, látom a leküzdhetetlen undort mindentől, ami
nem szép, ami nem egészséges. Pedig mindent megpróbáltam, hogy mindezt leküzdjem. A
kezelések ideje alatt Lajos folyamatosan beszéltetett. Hogy meséljek a kórházról, a
betegekről, arról, hogy mit érzek, amikor közel kerülök hozzájuk. Tudod, én ezekről a
dolgokról nem szívesen beszéltem senkinek. Az előző barátom egyszer azt mondta, hogy
majd akkor meséljem el egy napom, ha nem tud elaludni. Ám Lajost őszintén érdekelte. A
festményre visszatérve, az igazság az, hogy Lajos egyáltalán nem tudott festeni. Megkérte
az egyik barátját, azt a hogyishívjákot… Akiről olyan vad pletykák keringenek városszerte,
hogy egyszer levitte a fejét a 18-as villamos, de visszavarrták. Meg akiről elterjedt, hogy
azért van olyan félelmetes körhídja, mert egy hónapig CIF-fel mosott fogat. Valamilyen
Béla volt, ha jól emlékszem. Lajos csak instruálta őt. Kitalálta a képet, és ott ült végig a
pasi mellett, úgy festettek meg engem. Én pedig szívesen meséltem Lajosnak, mert ő
szívesen hallgatott. Hogy pontosan tudjon ábrázolni. Hogy életre keljen a kép… Szerettem
ezeket a délutánokat. Heverésztünk a nappaliban, miközben meséltem. Lajos diktafonra
vette az egészet, állítólag mindegyik felvételt ronggyá hallgatta. Elhoztam a szalagokat,
nem valami érdekes mesék, majd tekerj bele nyugodtam Egyik nap rákérdeztem, nem
kellene-e modellt ülnöm véletlenül. Azt felelte, semmiképp se, nem akarja, hogy ez a Béla
vagy ki meztelenül lásson, de ha akarok, neki befekhetek az elképzelt pózba, akkor
plasztikusabban tudná elmesélni a festőnek, milyen is vagyok. Emlékszem, nagyon zavarba
jöttem. Bementem a másik szobába, gondosan becsuktam az ajtót, és meztelenre vetkőztem.
Aztán a bugyimat visszavettem. Mókás, aranyszínű bugyi volt rajtam, nem valami szexi
darab, nem is készültem vetkőzésre. Ráadásul egy kicsit nagyobb tisztasági betétet raktam
bele reggel, mert bármikor megjöhetett, kilátszott a vékonyka anyag alól a széle. Aztán a
melltartót is vissza akartam venni, de meggondoltam magam. Kiszóltam Lajosnak, hogy
adjon azokból a fehér indiai leplekből egyet, amik a textiles ládán vannak. Az ajtórésen
becsúsztatta az egyik áttetsző anyagot. Magam köré csavartam, és kiléptem a nappaliba.
Lajos megbámult ugyan, de nem mohón, nem éhesen. Mondta, feküdjek a kanapéra.
Felfeküdtem. Eligazgatta rajtam a leplet. Akkor éreztem meg először tisztán az illatát.
Addig mindig társult hozzá valami kórházszag, valami kissé kellemetlen, a Maffián meg
ugye nem szagolgattam. De akkor, ahogy fölém hajolt… Egész egyszerűen megkívántam.
Azt akartam, hogy feküdjön rám. De egy kérdés nélkül. Meg ne szólaljon, mert akkor
meggondolom magam. Természetesen megszólalt. Mesélj közben, mondta. Kezdd el a
huszadik mesét. És én szinte meztelenül, az ágyon fekve mondtam tovább a történeteimet,
hajnalig. Itt a magnó. Ezek már a vége felé vannak. Nyugodtan tekerj bele. Semmi izgi.
Ágota átvette a diktafont.
– Meghallgathatom most?
– Persze. Én addig elszaladok a postára.
A magnó recsegve játszotta a felvételt…

A főiskolán voltam gyakorlaton, már harmadik napja. Bementem két nyanyikához. A

nénik általában riadtan pislogtak rám az ágyból, csak körbeudvaroltam őket, akkor mondtak
valamit, igencsak szűkszavúan. Ám aznap az egyikük minden átmenet nélkül arról kezdett
mesélni, hogy ő milyen jó volt régen az ágyban. Néztem a kis madártestét. A lenőtt, festett
haját, a bütykös kezét. Nem reagáltam. Ám a néniraj egy csapásra felélénkült. A
szomszédos ágyban feküdt egy még öregebb anyóka, aki kicsit szégyenkezve, ám mégis
büszkén hozzátette: „Na lám, én soha nem voltam jó az ágyban, viszont építettem a
gyerekeimnek egy házat!” – és eztán majd mindennap a pasikról beszélgettek. Ezek a
nyanyikák egyébként egy szál pendelyben fekszenek, bugyi nélkül. Amikor bemegyek
hozzájuk tornáztatni, az a szokás, hogy törülközőt kapnak a lábuk közé. Ilyenkor néha még
én is zavarban vagyok, viccelődéssel próbálom elütni a dolgot. Például olyanokat mondok,
hogy jó, takarjuk be a mókuskát… Erre egyszer az egyikük felsóhajtott: „Ó, az már rég nem
mókuska, ezer éve nem használtam.” Ekkor gondoltam arra először, hogy ami erő a nőnek a
puncijában van, az bizony elveszhet. Hogy ez nem lesz mindig nekem. Tudod, Lajos, ez
félelmetes érzés. Hogy egyszer nem tudod úgymond használni, amit most evidensnek
gondolsz. Kár, hogy arra már nem emlékszem, milyen volt, mikor kicsi voltam, mikor még
teljesen szőrtelen voltam alul. Azt persze sokszor meséli anyu, hogy hétévesen beszéltem
először a szexről. „Anyu, tudod, mi a szex? – kérdeztem tőle. – Amikor a nénik meg a
bácsik tök meztelenül fetrengenek.” És állítólag dőltem a nevetéstől. Valahogy egy ideig jól
megvan szex nélkül is az ember, aztán utána az egyik legfontosabb dolog lesz. Fontos, de
én például alig beszéltem róla. Talán rosszul értelmezett szeméremből. Nagyon érdekes
volt, hogy ezek a nők, a kórházbéliek nem igazán szemérmesek. Egy-kettő szégyenlős
ugyan eleinte, ezerféleképpen be kell őket takargatni, igazgatják a törülközőt percekig. Ám
a combnyaktörött nyanyikák inkább a fájdalommal törődnek, és nem értik, miért kell
mozgatni őket, ha egyszer fáj. Azt hiszik, három-négy hétig csak feküdniük kell.
Félelmetes, hogy hatvan fölött gyakorlatilag bármikor bekerülhetsz, és nekem több
kilencven feletti nénim is volt. Egyszer csak az egyik megállított. Nővérkének vagy
tornásznőnek szólítottak általában, ő is ezt mondta a cérnahangján. Nővérke, mondjon
nekem valamit, hová utalhatnám át maguknak a nyugdíjam felét, mert itt velem olyan jól
bántak, mint soha azelőtt. Elmeséltem a kollégámnak, mire ő azt felelte, hogy gyorsan
kössünk egy infúziót a nénire, úgy látszik, egy kis értágítás nem árt.
Az, hogy a nagyon öregek már nem törődnek a szeméremmel, az csak-csak érthető, de
voltak meghökkentően elhanyagolt fiatalok is. Behoztak egyszer egy hatvankét éves,
iszonyatosan ellustult asszonyt, aki igen egyszerű sorból jött. Sima bokatöréssel vették fel
az osztályra, nem nagy ügy, de betakarózni is lusta volt, inkább didergett. És mindig azt
mesélte, hogy húsz évig dolgozott a Csepeli Téglagyárban, ahol kiváló dolgozóként plecsnit
kapott, és hogy a téglagyár milyen gyönyörű volt. Láttam, hogy megint nem takarózott be,
csak fekszik, mint egy rakás sitt. Szép szóval nem lehetett rá hatni, de valamit ki kellett
találni. Megkockáztattam, hogy bunkónak néz: tapsoltam egyet, és elkiáltottam magam: – A
téglagyári elvtársnő azonnal kiül az ágy szélére, egy, kettő. – És láss csodát, erre fogta
magát, és valóban kikelt. Szóval pszichológusnak is kell lenni kicsit. De leginkább a
kedvesség segít. Sok volt az igen szomorú eset. Egy idős nyanyika egyedül élt, hiába
látogatta a fia, ha az nem úgy ápolta őt, ahogy ő szerette volna. Hányszor hallottam már:
jaj, bárcsak a lányom lennél… Volt egy fél évig fektetett nénim, begyulladt a sebe. Otthon a
fiával és annak a pasijával éltek együtt, hármasban. A néni nem is akart felgyógyulni. A fia
viszont nem tudott nélküle élni. Bejött a mamához, mellé feküdt az ágyba. Mikor etettem az
anyját, kitátotta a száját, hogy őt is tápláljam. A barátja normálisabb volt, megértette, hogy
ez az egész abszurdum. Ám ha napi húsz percben kedvesek veled, az nem elég. Mindenki
több törődésre vágyna. A betegek nyűgösek, nem fogják fel, mi van, sírdogálnak,
hisztiznek. Ilyenkor pihentetjük őket még egy napot, és hanyagoljuk a tornát. Egyik
kolléganőm mondta mindig: na, a cuki mami erősödik még egy kicsit. Ha kitisztulnak, jöhet
a mozgás. Sokszor éreztem, ha még egy csípőtornát kell tartanom, kiugrom az ablakon. Volt
egy édi néni, be volt süketülve. Megtanult járni járókerettel, mindig várt rám, az egész
napja arról a húsz percről szólt, mikor velem lehetett. Örökké a markában szorongatott egy
zsebkendőt – ezt egyébként szokták, állítólag erőt ad –, kisétáltunk a folyosóra, és akkor
kérte, hadd adjon egy puszit, mert csak így tudja meghálálni a törődést. Pedig néha azt
éreztem, nem tudok eleget segíteni, hiába erőlködöm. Korábban a pénzügyire jártam, de
nem érdekelt, nem is értettem, miért szántam rá három évet. Mást akartam, segíteni, törődni
az emberekkel. Persze nem egészen így. A főiskolán derült ki a java. A pelenkák, az öregek,
az egész borzalom. Az a baj, hogy a nővérek között vannak lelkesek, lelkiismeretesek, de
olyanok is vannak, akik jobban szeretnek cigizni. Fellibbentem a takarót, és látom, hogy
folyik ki alóla a pisi, és volt, hogy órákig kellett várni, hogy rendbe tegyék. Dolgoztam egy
fertőzőosztályon is, ahol különösen bunkó nővérekkel találkoztam. Előfordult, hogy
háromszor is szóltam, de a válasz csak pökhendi vállrándítás volt: Nem látod, hogy
beszélgetek? Pár perc múlva vittem tüntetőleg a lepedőt, de rá se rántottak. Nekem csak tíz
percembe került, de annak, aki fekszik a saját piszkában, annak minden perc egy újabb
megaláztatás. A főnővér itt olyan hatvan-egynéhány éves volt. De nem ez a lényeg. Vannak,
akik teljesen bekeseredettek, akik szörnyűségesen bánnak a betegekkel, iszonyú stílusban
beszélnek, elegük van az egészből. A betegek háta mögött megy a káromkodás, az alázás,
hogy hülye vén picsák. Az egyik nővér nemrég halt meg, úgy hallottam. Ő volt a
legbunkóbb, bár így utólag talán bunkóság ezt mondani. Halottról jót vagy semmit.
Legszörnyűbbek az agysérültek voltak. Volt egyszer két agysérültem, két középkorú
alkoholista, őket lélegeztetni kellett. Amikor a legtrébb állapotban voltak, betettek egy
csövet a torkukba, azon keresztül vettek levegőt. Ám ilyenkor bemegy egy csomó baci is,
örökké váladékozik a torok, a trutymót egy géppel le kell szívni félóránként, mert különben
a beteg megfullad. Velük sok munka volt, de meg kellett csinálni, egyiküket fel is tudtam
már állítani. Egyszer délutános voltam, egy körül értem be. Hívtam a nővért, ezt a bunkót,
hogy ez nem lett leszíva, a nő majdnem megfulladt. Bejött, és elmondta, hogy nem tudja
kezelni a készüléket. Ha a főnővér hibájából megfulladtak volna a betegek, valószínűleg
akkor is eltussolják az ügyet. Ezek a szerencsétlenek beszélni sem tudtak, de az egyik
egyszer azt tátogta nekem: hagyja má bazmeg. Nyilván fájt mindene. Ilyenkor, ha agyi
károsodás is van, azon múlik minden, hogy a szívük meddig bírja. A szív pedig néha csak
úgy magától leáll. A nagyikámnak közjegyzői papírja is van, hogy ő semmilyen esetben
nem kér újraélesztést, és nem akarja, hogy gépeken életben tartsák. Ha idősebb leszek, én is
rendelkezem erről. Nem tudnám elviselni…
Egyébként eleinte furcsa volt a betegekhez érni, már nem kemény az izomzatuk,
plöttyedtek, puhább a bőrük. Meg aztán ha valaki ott fekszik műtét után, hiába fürdetik,
nem lesz tökéletesen tiszta. Vannak szagok, főleg három nap után. Különleges bűzökkel
telhet meg az emberi test, még a fiatal is, de az öregeknél minden borzasztóbb, főleg, ha
otthon nem nagyon ügyeltek a higiéniára. Gyomor kell hozzá. Amikor először megéreztem
ezt a szagot, egész nap nem tudtam enni, teljesen belém itta magát. Járt hozzám egy kisfiú,
neki néha elég intenzív kakiszaga volt, de hogyan mondod meg egy szülőnek, hogy
fürössze meg a tizennégy éves gyerekét? Valakihez nem érsz hozzá csupasz kézzel,
gumikesztyűt kell húzni, pedig nekem is rosszulesne, ha valaki csak így érne hozzám. Ha
rákérdeztek, azt mondtam, hogy ez főleg az ő érdekükben történik, hogy meg ne fertőzzem
őket. Legszívesebben felvettem volna egy páncélt, ami megvéd a külvilágtól. Ha egész nap
a beteg testekkel foglalkozol, az egészséges tűnik különösnek. Már el sem hittem, hogy én
magam ép testtel rendelkezem. Hallgattam a szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat, hiszen ha
beteg vagy, fokozottan rákoncentrálsz a testre. A kakálás például óriási problémakör.
Hányszor egy nap, hány napja nem, minket is belevontak, ám én nem tudtam sokat
hozzátenni, maximum hashajtókat ajánlhattam. Az öregek, ha bezakkannak, nyúlkálnak
mindenhová, a pelusba is, a körmük alatt szépen megül a trutyi, a tenyerük tiszta fekália,
nem lehet megszokni. Hadonászik némelyik, hogy így szeret, úgy szeret, hogy jaj, hadd
simogassam meg az arcodat, szörnyű. Köpeny, maszk, gumikesztyű, lábzsák. De csak a
szélsőséges esetekben. Sokszor elkeseredtem. Hogy vajon tényleg ezért tanultam-e. Persze
vannak szép emlékeim is. Volt egy nyanyika, meg volt zavarodva. Infúziót kapott, és le
kellett kötni, hogy ne tépje ki magából. Nem tudta, hol van, soha nem is szólt egy szót sem.
Úgy nézett ki, mint egy igazi kis boszorkány, óriás bibircsókokkal, dróthajjal. Lassan
gyógyulgatott. Combnyaktörése volt, három hónapig feküdt. Ha megkérdeztem, hogy van,
undokul köpte oda: kösz, jól. Mindig így beszélt. Az ágyszomszédja egyik reggel elmesélte,
hogy a néni már annyira jól van, hogy reggel felkelt, járókeret nélkül ellibegett a kukához,
ráült, belepisilt, majd visszasasszézott az ágyához. Ezért dolgozom én? Ezért verem bele a
fejébe a szabályokat? Kiráncigáltam az ágyból, kivittem a folyosóra. Rozogán botladozott,
és ugyanabban az undok tónusban sziszegte: Mondtam a fiamnak, hogy csak egy aranyos
nővérke van itt. Tényleg?, kérdeztem, de direkt úgy, hogy lássa, nem érdekel a véleménye.
Folytattam a mozgatást; jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb. Ez már sok volt a vénségnek.
Lecsapta a keretet, göcsörtös ujjaival rám mutatott, mintha átkozódni akarna: Az a kedves
nővér! Na, az te vagy! És röhögött hozzá. De azért jólesett. Hozzá sok türelem kellett,
másoknál a fizikai erő hatott. Ez utóbbiakat oda kellett kötni lepedővel az ágyhoz,
kitámasztottam őket, aztán hajrá. Volt, hogy segítséget kellett hívnom. Vannak bizonyos
fogások, ilyen kis termettel is meg lehet birkózni velük, bár néha megfájdult a derekam, de
hát ez van.
 S hogy miképp lehet így lerobbanni, mint ezek az emberek? Bizonyos életkor után
kivonódik a kalcium a csontokból, elég egy rossz mozdulat. Ott, a balesetin mindennap
kaptunk egy listát, hogy előző nap kiket szállítottak be, ki hogyan sérült. Volt olyan, aki
szipuzás közben legurult a háztetőről, és a legfelső erkélyre esett. Vagy vegyünk egy
kétoldali combnyaktörést. Az hogy jön össze? Megyek, megyek, először neki a
szekrénynek, aztán a fal adja a másikat? A nyanyikáktó1 mindig megkérdezem, kivel
tetszik élni? Az a jobbik eset, ha vannak rokonok, ha otthon ellátják, de sokszor előfordul,
hogy hetvenéves nénik az édesanyjukkal élnek. Hogy küldjem haza? Vannak különös
korszakok. Volt, hogy a 114-esbe csak idióta pasik kerültek, hogy hú nővérke, de csinos
már megint… Előfordul, hogy csak Erzsébetek, vagy csak Máriák kerülnek össze. Mentem
be hétfőn, Mária, Mária, Mária. És valami második név, vagy becenév – próbálkoztam. És
akkor egy reszkető hang kiszólt a takaró alól: – Engem szólítson Grétinek. Mindig úgy
szerettem volna Gréti lenni… – Pár nap múlva mentem, kérdeztem, hogy van, Grétike?
Olyan hálás volt, oh, hát emlékszik? Egyébként mindig magázódtam, hiába ajánlották fel a
tegezést, kedvesen elhárítottam. Nem szerettem volna, ha túl közel kerülnek hozzám. A
legrosszabbak egyébként nem az öregek, azokon még lehet mosolyogni, hogy jaj, papa,
hova gondol, hanem a középkorúak. Volt egy undorító pasas, aki mint egy bálna terült el az
ágyban, és mindig, mikor befejeztük a tornát, magához rántott. Feküdjön be ide, olyan
jólesne… De legtöbbször csak sejtető pillantásokat vetettek. A nővérruha kicsit szűkebb,
térd fölé fazon, enyhén áttetsző – épp ezért nem szeretem. Ritkán vettem fel, kilátszik
belőle mindenem. De egyszer rajtam volt, pont a bálnánál. Maximális – súgta. Istenem,
micsoda bók. De a többség nem nyúlkált, pedig be kellett hajolni, és hiába vigyáztam, így is
láttam a takaró alól kandikáló szempárokat… Egyébként is hodály kórtermek ezek,
mindenki bámul mindenkit, ami nagyon megalázó tud lenni. Egy pelenkázás például.
Persze felfogják, hogy egyformán szerencsétlenek, és mégis. Nem szeretem ezt a
kiszolgáltatottságot. Eleinte mindig rossz kedvem volt, izgultam értük, hazavittem a
gondjaikat. Otthon sem tudtam szabadulni a csúnya sérülések látványától, az aggódástól.
Volt egy bácsi, akit több hónapig kezeltem. El is hibázták kicsit, nem tudta kinyújtani a
lábát, de volt még remény. Mindig ebéd előtt mentem be hozzá, ám egyszer mikor beértem,
a bácsi az ágyban, a hasára téve szól a kisrádió, de már nem él. Csúnya arca volt, a
felfekvések eltorzították a testét. Napokig nem szabadultam a képtől. Súlyos felfekvések
egyébként gyakran vannak. Ha sokat fekszel, az ágy, legyen bármilyen kényelmes, nyomja
a csontos felületet. Elkezd kisebesedni a fenék, a sarok, a könyök. Nehéz gyógyítani,
elfertőződik, durva szaga van. Aztán a sebréteg lejön, ami borzalmasan fáj. Nem elég a napi
kétszeri mozgatás, állandóan forgatni kell az ágyhoz kötött beteget, minimum kétóránként.
Persze nincs rá elég ember, nincs rá idő. Ha már kialakult a baj, a beteget felfújhatós ágyra
teszik, de az se véd meg teljesen, irritál még a lepedő is. Egész napjuk szenvedés.
Szenvednek, és beszélni akarnak valakihez. Például hozzám, ha én vagyok kéznél.
Elmondják, hogyan szoktak egyedül tornázni. Hosszan ecsetelik a tragédiákat. Hogy milyen
magányosak. Volt egy százéves néni, egyedül volt, pedig csak egy kutyaharapás volt a
kezén, „megharapta a pötyi kutya a kezemet”, de nem akart fölkelni. Rosszul is látott.
Kapott tőlünk egy járókeretet, annyira leromlott. Ráírtuk a nevét, Tóth Jánosné. Tetszik
látni, mi van ráírva?, kérdeztem. Bólogatott rendesen. Biztos? Nézi, nézi, aztán kivirult az
arca. Szivárvány? És szívből örült neki.
Mindennap történt valami. Egy néni, aki Oroszországban volt munkatáborban, elmesélte,
hogy néha két napon át térdig érő vízben kellett járniuk. Hogy megjárták Szibériát. De a
történeteknek rendszerint nincs befejezése, hiszen legtöbben maximum két hétig maradnak.
Ritkán barátkoznak egymással, szerelem szinte kizárt. Volt egy leépült néni, aki nem értette,
mi van vele, katétert kapott a műtét után. A nőknek kevésbé fájdalmas a katéter, a húgycső
elég rövid és egyenes, míg a férfiaké kanyargós. A derék alatti műtétekhez a gerincbe adnak
érzéstelenítést, azért kell a katéter, hogy ne a műtőasztalra folyjon a pisi. Szegény hiába
érezte, hogy pisilnie kell, nem akarta elhinni, hogy a katéter megoldja, könyörgött, hogy
segítsek neki vécézni... Két kórteremmel arrébb volt egy szintén nem teljesen százas bácsi.
Kerestük már órák óta, mikor észrevettük a katéteres néni ágya mellett, épp banánt etetett
vele. Azt hitte, a néni a felesége, a néni meg azt gondolta, a bácsi a fia. Tudod, Lajos, a te
Emesédbe beleszeretett az egyik orvos, a Karcsi. Aki olyan sokáig küzdött az életéért. Én is
megszerettem Emesét. Meghatott, amikor utoljára, mikor már alig élt, megpróbálta rendbe
hozni magát. Úgy tudom, téged várt. Kifestette magát, tőlem kért fésűt. Nem volt nálam, az
én hajamhoz nem kell, itt meg nem nagyon törődnek a frizurával. A hiúság hamar kiveszik.
Volt, aki pár napig próbálkozott sminkeléssel, hajtupírral, de előbb-utóbb feladta.
Legviccesebbek a protézisproblémák. Eltűnik meg kiesik, morbid, a látogató rohan hozzám,
azonnal jöjjek! Volt, hogy két pár protézis egyszerre esett a padlóra, a nyanyikák meg hajba
kaptak, hogy melyik kié. Mindkettőt lefertőtlenítettük, az egyik anyó kikapta őket a
kezemből, és a szimpatikusabbat betuszkolta a szájába. Persze nem a jót. Mégsem volt
hajlandó kinyitni a száját, mondván hogy az az övé! Van, hogy napokig nem teszik be, ott
hever a fiókban. Az egyik mama körülbelül harminckilósan került hozzám. Intelligens arca
volt, mesélte, hogy ő zongoraművésznő. Hihetetlen lába volt. Azt kell elképzelni, hogy a
lábujjain háromcentis körömlenövést találtam. Dupla gumikesztyű kellett. És szegény
mindennap elismételgette, hogy pont amikor a baleset történt, akkor jött volna a pedikűrös.
Nem akartam mondani, hogy az ilyesmi nem két hét alatt alakul ki, ehhez minimum
egyéves elhanyagolás kell. A másik néni agresszív volt, és három éve nem mosott hajat. Be
volt rasztásodva az egész boglya, és mindemellé olyan szakálla volt, mint egy férfinak.
Bunkó volt, rúgott, csípett, harapott. Mentem hozzá másnap, addigra kaphatott inni, mert
sokszor, ha az öregek nem isznak eleget, elkezdenek hallucinálni. Kiszedtem az ágyból,
nem érdekelt, hogy nyivákol. Egyszer csak lecsillapodott. Rám nézett. „Nézem magát, és
nem tudom, miért, de boldog vagyok.” Aztán mikor gyakoroltunk, hozzátette: olyan
engedelmes leszek, mint egy kisliba. Azontúl ült a szakállában, és megcsinált mindent, amit
mondtam. Sok szakállas nő van, a hormonzavartól. Egy idő múltán nem termel a szervezet
eleget. Nem Kossuth-szakáll ugyan, de szakáll. Sok néni nem engedi magát letollazni,
félnek a borotvától. Ezen még a víz sem segít. És szegény öregek néha még elegendő vízzel
is szörnyű dolgokat hallucinálnak. Egy bácsi kérdezte: mit szólt az éjszakai viharhoz,
kedves? Semmit, észre sem vettem, hogy volt, feleltem gyanútlanul. Képzelje, itt a
kórteremben zuhogott, csak úgy forgatta a szemközti ágyakat a szél. Egyedül én
menekültem meg!, lendült bele az öreg. De főleg arról panaszkodnak, hogy valaki figyeli
őket. Egy betegem mesélte, hogy a nagymamája azt érezte, valaki mindig követi. Előtte is
megy, mögötte is, fejeket lát szerteszét. Eleinte megijedt, de aztán azt mondta: látom a
fejeket, de tudom, hogy nincsenek ott igazából. Volt egy nyanyika, aki ezer éve feküdt egy
félhomályos kórteremben, egymaga. Már bemenni is rémálom volt. Közölte velem, hogy
figyelik szemben. Hol, nincs ott senki, vigasztaltam, és felkapcsoltam a lámpát. A plafon
alatt vékony tükörcsíkok voltak, lehet, hogy magát látja bennük, figyelmeztettem. Nem az,
és legyintett, mintha én lennék kattant. Másnap újabb ötlettel fogadott. Megkérdezte,
tudom-e, mit csinálnak itt esténként a nővérek. Hogy egy kötelet húznak, és akkor a két
végén a két emeletet elmozgatják, aztán belülről kifordítják a kórtermeket. Ez egy jelenség,
én se féljek, ő se fél már semmitől. Rájöttem, hogy ők tényleg behaluzzák ezeket a
szürreális dolgokat. Ott gunnyasztanak egyedül, jó, ha néha benéz hozzájuk valaki. De talán
jobb mégis egyedül. A nők között gyakran jó viszony alakul ki, de vannak, akik éjszaka
randalíroznak. Félkómában hevernek napközben, éjszaka viszont felélednek, kimásznak az
ágyból. Valakit épp ezért lerácsoznak, de átmászik a rácson, ráesik a másik ágyra, ahol a
társnője fekszik. Pakolnak ezerrel, összetörik a poharakat. A jobb állapotban levők nem
igazán nézik jó szemmel. Volt egy fiatalabb nő, aki elmeszociális otthonból jött. Neki a napi
repertoárjához tartozott egy kis műsorszám: elkezdett tapsolni, kalimpált, énekelt valami
népdalt, egyre nagyobb eksztázisban, és aztán elvágódott. Egész éjjel ezt csinálta. Aztán
rendszerint rámutatott a mellette fekvőre: látta volna, micsoda móka volt, mikor éjjel
beöltözött menyasszonyi ruhába. Lehet, hogy a fehér köntöst keverte mindig a fátyollal.
De azt hiszem, mégis a hozzátartozók a legmegátalkodottabbak. Vannak, akik mindent
túlreagálnak, túlizgulnak, a nyakamra másznak, volt olyan is, aki nem volt hajlandó
segíteni, undorodott az anyja testétől, pedig tudta, hogy otthon majd neki kell csinálni
mindent. Félnek a testtől, az öregek pedig ki is használják a sajnálatot. De a
legérdekesebbek a szülők, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a gyerekük sérült.
Az egyik kisfiú például lábujjhegyen járt, beszélni sem tudott, ám az anyja mindent
tagadott. Így nehéz. Mikor tanultam, a legtöbb betegséget felismertem magamon, de nem
lettem hipochonder. Meg a balesetin nehéz is lett volna, nyilván nem volt törésem. Ám a
beszállítottak gyakran homályos félelmet ébresztettek bennem. A baleset nem válogat,
különböző értelmi szintű embereket kaptam. Volt egy férfi, akin az első pillanatban látszott,
hogy nincs agya. Egy orvos erre rájön, jelzi is nekünk, hogy celebrum hiatus, és ha tudjuk
mi a pálya, kicsit egyszerűbb.
Kinek van gyereke, kinek nincs – eleinte megpróbáltam kitalálni. Aztán rájöttem, ez is
megállapíthatatlan. Talán csak a viselkedésükben látszik valami, testileg nem feltétlenül.
Alkati kérdés, öregkorára ki mennyire csinos. Aki sportol, egészségesen él, annál talán jobb
helyzet. Nagyon sokan vannak, akik nagyon vékonyak, tiszta csont és bőr asszonyok, merő
ráncból állnak. Sokan mondják, hogy jaj, én mindig vigyáztam magamra, ezt csináltam,
amazt, mégis ez lett. Sulykolják, hogy élj egészségesen, aztán pedig… Bár aki annyira
vadul élt, lehet, hogy meg sem éri a combnyaktörést. Lehangoló, hogy ez a jövőnk.
Elveszik a nőiesség, a tartás. De meg lehet ezt is szokni.
Ha olyan agysérülés ér valakit, ami végleges, a kómában csak átmozgatom, hogy ne
zsugorodjanak össze annyira az izmai, ha mégiscsak felébred, akkor ne a nulláról kelljen
indulni, újra járni, mozogni tanítani. Tanítottam már a nulláról, de az iszonyatos, és erre
inkább speciális helyre küldik a beteget. Igazából vagy nagyon öregekkel vagy
kisgyerekekkel szeretek dolgozni. A kicsik nagyon aranyosak, olyanokat tudnak mondani,
hogy az csoda. Kedvességet adnak, és el is fogadják. A kicsik nyíltak, az öregek is, de a
negyvenes-ötvenes felnőttek… Az öregek mintha gyerekek lennének újból. Egyszer
behoztak egy kisfiút, tízéves volt, motorossérüléssel. Pici motorral versenyzett, eltört a
térde meg a csuklója. Meg volt szeppenve, nagy gipszet kapott, a gyakorlatokat mégis
ügyesen megcsinálta, igyekezett. Tartotta magát, és azt mondta mindig: anya, én ezt most
csak álmodom… Néha lelkifurdalásom van, hogy vajon én megtettem-e annyit, amennyit
kellett volna. Ám akiben nincs akarat, azzal nem lehet mit csinálni. Azok fekszenek,
otthonba kerülnek. Volt egy férfi, aki kiugrott a harmadikról, öngyilkossági szándékkal.
Lebénult, ordított velem, hogy hagyjam már békén. Próbálkoztam, kicibáltam az ágyból, a
kerekes székből, kivittem cigizni, hátha akkor kicsit normálisabb lesz. Egyszer hozzám
vágott egy könyvet. Érdekesek az öngyilkosok. Egy nőnek például az volt az indoka, hogy
nincs lakása, és hogy a párjával albérletben kell laknia. Kiugrott a gangról, csúnyán
összetörte magát. Úgy rakták össze, hogy kívülről kellett összecsavarozni. Ripityára tört, a
műtét után tízcentis csavarok álltak ki belőle. Átkerült máshová, de saját lábán jött
kontrollra, és múltkor láttam a metrón, egész kicsit sántított csak. Az ilyen
öngyilkosjelöltekkel kegyetlenül bánnak az orvosok, de még a nővérek is. Egy baleseti
sebész nyilván úgy látja, ha szerencsétlenség történik, akkor menteni kell, de aki öngyilkos
lesz, az csak pluszfeladatot csinál. Én nem így gondolom, de a többiek rájuk ripakodnak, ha
panaszkodni mernek. Egy nő például, aki belelőtt a szájába, zokogott, hogy a varratok
nagyon csípnek. Az volt a válasz: nem kellett volna belelőni. Lehet, hogy ezzel akarják
felrázni őket, de néha sajnos épp az ellenkező hatást érik el. Egy fiú nagyon elszántan
leugrott valami szakadékba. Megmentettük. Aztán leöntötte magát benzinnel, és
felgyújtotta a testét. Megmentettük. Aztán vonat elé ugrott – ekkor már untuk. Mégis,
mindezek után annyira helyrejött, hogy most szétégve ugyan, de éldegél. Kár, hogy
Emesénél nem tudtunk segíteni…

A felvétel itt véget ért. Dóra is visszaért, némán ültek. Mikor Ágota letette a fülhallgatót,
csak akkor szólalt meg, maga elé nézve:
– Oh, istenem, Emese. Nagyon régen nem gondoltam már rá. Rég láttam olyan
szerelmet, mint az övék volt. Annyira szép volt, hogy irigyelni sem tudtam. Igaz, hülyeség
is lett volna, Emese szerelmes volt Évibe is. Talán ezért csinálta az egészet. Nem tudom.
Ám az biztos, hogy Lajos nagyon-nagyon szerette őt, mindennek ellenére. Ma is fáj, ha
Lajosra, vagy kettőjükre gondolok. Nagyon hiányzik. A lakásában, amit tőle bérelek,
valahogy még mindig itt van velem. A havi lakbért utalom rendesen a számlaszámára, de
ennyi a kapcsolatunk. Nem értem, hogy tudott így elhidegülni tőlem. Már arról is
leszoktam, hogy e-maileket írjak neki, olyan semlegesen válaszol. Mintha semmire nem
emlékezne. Pedig biztos, hogy mindenre emlékszik. Hiszen minden történetemet
meghallgatta. Napokat töltött velem. Máig bánom, hogy soha nem feküdtem le vele. Emese
halála után szóba sem jött, utána pedig… Szerintem utána nem nagyon akart ő már semmit.
De ezt a képet jól elkapta. Ezen mindig megmaradok ilyen szépnek, ilyen pompásan
fiatalnak. Itt fekszem örökre. Diadalmasan, romolhatatlanul. – Hirtelen felpillantott
Ágotára:
– Ugye nekem adod ezt a festményt?
– Persze, azért hoztam. Téged illet – felelte a lány.
Dóra óvatosan eltette a képet, elbúcsúzott, és visszament a kórházba. Ágota pedig csak
arra tudott gondolni, hogy a lányok közül eddig egyedül Dóra az, aki minden gyanú fölött
áll…
 9. FEJEZET

FLCÁNKA BÁCSI GÖD FELSŐN

„Megvettem a házat. Szeretlek. Gwenda”
Agatha Christie: Szunnyadó gyilkosság

Kis híján három óra lett, mire Ágota végre megtalálta Magda házát. Persze eltévedt először,
jobb helyett balra fordult az állomásnál, de csak az ötödik saroknál esett le neki. Sosem
tudta megjegyezni a helyes útirányt, pedig jó néhányszor járt már errefelé, igaz, sok-sok
évvel ezelőtt. „Igazán egyszerű pedig: jobbra cirka egy kilométer, majd a temetőnél ismét
jobbra, és akkor egyenesen a kerítéshez jutok. Lehangoló” – gondolta Ágota. A temetőkert
semmit sem változott, a gaz már régebben is felverte, a kerítés is bedőlt több helyen. Az
utóbbi években nem is használták már, csak halottak napján égett egy-két mécses az
elhanyagolt sírokon. Itt-ott pár lusta macska hevert, az egész úgy festett, mint egy
kísértettemető, vagy épp egy kísértettemető elhanyagolt, régi díszlete, ahol a forgatást már
sosem fejezik be. Egyáltalán – az egész környékben volt valami végtelenül sivár, valami
teljesen reménytelen. Ágota nem is értette, hogyan tud itt Magda megmaradni. Az ő
utcájukat még nem betonozták le, veszettül porzott az út, a kertekben vagy nagy testű,
pedigrés kutyák, vagy iszonyú korcsok ugattak. Magda hatalmas kaukázusi juhásza is már
akkor a kapunak rontott, mikor Ágotát észrevette. „Kaiser, helyedre”, hallotta meg
barátnője hangját. Ágota épp a kerítéshez ért, mikor az állatot a kennelbe parancsolták.
Magda túláradó örömmel ölelte át a lányt. Ágota már a válla felett a lezúzott kertet bámulta.
Döbbenetes látvány volt. Vagy lidérces? Elöl rozoga kerti sütő – emlékezett, hogy ezt még
használták annak idején –, a medence betemetve, a fák alatt rothadó gyümölcsök, kutyaszar
mindenütt.
– Hát ez meg mi? – nézett Magdára. – Mi lett a kertetekkel?
Magda először nem felelt, majd megrántotta a vállát:
– Látnád a pincét. Elöntötte a gané. Azt hiszem, itt mindennek az a sorsa, hogy
elrohadjon. Kivéve Laci kisházát. Érdekel?
– Persze – mondta Ágota, és elindultak a kert legvége felé, ahol az alkotólak állt. Laci
Magda férje volt, még a főiskola alatt jöttek össze. Vicces egy szerelem volt az övék,
valahogy mindenki irigykedett rájuk. Legendás pár, tele balhékkal és színpadias
jelenetekkel. Ráadásul mindketten nagyon szépek voltak, együtt meg egyenesen
gyönyörűek. Magda táncolt, a társulata bejárta a világot, és mindemellett írói ambíciókat is
dédelgetett. Persze senkinek sem mutatta meg, amit írt, mindenkinek be kellett érnie azzal,
hogy ő zseniális író, és kész. Laci színdarabokat írt és rendezett, így jöttek össze. A kerti
alkotólak Magda ajándéka volt, a második házassági évfordulójukra, abban az évben,
amikor diplomáztak. Voltaképp egyetlen szobácskából és egy minifürdőből állt. Volt benne
kis kandalló, egy íróasztal, könyvespolc, egy matrac, valamint egy gramofon.
 A gramofont a maffiás lányok adták nászajándékul a párnak, tudták, mindketten imádják
a régi lemezeket. Az első, ami feltűnt Ágotának, hogy a kisház kékre van festve,
eszméletlen rikító kékre, az ablakkeretei pedig sárgák.
– Mi van, Laci megőrült? – nevetett fel Ágota. Ez aztán az ízléstelenség!
Magda nagy komolyan visszanézett. – Úristen. Te nem is tudod. Éppen válunk.
Ágota megmerevedett a döbbenettől. Egy szó nélkül bement a kis kuckóba, és
megállapította, hogy igen, ez már tényleg nem Lacié, hanem egy gyerek búvóhelye. Bent
babák, építőkockák, egy csomó kacat, és Magda régi, gyerekkori teáskészlete – amit
régebben albérletről albérletre hurcolászott.
– Akkor azt sem tudtad, hogy van egy gyerekünk?
– Nem, nem mondta senki.
– Sajnos most nincs itthon, hogy megismerhesd, ma Laci-szombat van, de majd mutatok
képet. Borinak hívják. Nagyon szép kislány. Már négy és fél éves.
Ágota elkezdett játszani a babákkal. Különösen egy porcelánfejű tetszett neki,
valahonnan ismerős volt az is.
– Te, Magda, nem ez volt az alvóbabád?
– De igen. Borcsinak adtam, annyira tetszett neki. De gyere, menjünk be a házba. Jó
lenne inni valamit.
Elindultak vissza. A kertben a kutya veszett ugatásán kívül semmi zaj nem hallatszott. A
délutáni hőségben mint egy éles kés a vajban, úgy állt a levegő. Vihar lesz, gondolta Ágota.
Nagy, durva vihar. És ekkor észrevett egy földbe süppedt, régi autót a másik oldalon.
Mintha Lajosnak is ilyen régi tragacsa lett volna.
– Te, Magda – kiáltott a barátnője után. – Figyelj már, mi ez az autóroncs itt?
– Lajos kocsija – válaszolt a lány –, szét akarta bontatni, de Laci mondta, hogy
megvenné tőle, jó lesz alkatrésznek. Tudod, milyen volt Laci, szeretett bütykölgetni,
ilyesmik.
Beléptek a házba. Belül a kerthez képest szokatlanul rendben volt minden. Magda
levetette vele a cipőjét, kapott egy papucsot. „Levetetni a cipőt. Ez aztán jó szokás” – futott
át Ágota agyán. Az is bevillant neki, hogyan röhögtek együtt Judit Katán régebben. Hogy
milyen nevetségesen kispolgárinak tartották az ilyesmit. A papucs persze kicsi volt Ágota
41-es lábára, de itt nem volt apelláta. Kicsoszogott Magda után a konyhába. Ott már elő
volt készítve minden. Felespohár, söröskorsók, tányérok. Milyen alapos, gondolta Ágota.
Igaz, mindig is ilyen volt. Alapos, körültekintő, pontos, és… És kegyetlen. Nem értette, ez a
szó hogyan jutott eszébe. De igenis volt valahogy Magdában valami kegyetlen. Lehet, hogy
az erőteljes, szögletes vonásai tették, a mindig centisre nyírt tüsi haja, a fiús öltözködése.
De lehet, hogy éppenséggel a nevetése. Magda, ha nevetett, az egész száját kitátotta, úgy
nézett ki, mintha az egész világot, de legalábbis a nevetőtársa torkát át akarná harapni. Nem
nevetett soha hosszan, mindig váratlan, villanásnyi volt az egész, de talán ettől volt olyan
hátborzongató. És az állandó gúnyolódás. A mérgezően pikírt tónus még a legegyszerűbb
megjegyzésekben is. Ágota így utólag sem csodálta, hogy nem alakult ki mélyebb barátság
közöttük. Mert kedvelte ugyan mindig Magdát, vonzotta az a hatalmas vitalitás, ami belőle
áradt, ugyanakkor tartott is tőle egy kicsit. Magda gúnyosan nevetett volna, ha mindezt
elárulja neki.
Már a konyhában is akadt kép a kis Borcsiról.
– Helyes gyerek – mondta Ágota.
– Aha. Bár ez nem olyan jó felvétel. Majd mutatok róla jobbakat.
Fél óra telt el képnézegetéssel, ezen valahogy mindig túl kell esni, ha kisgyerekes
szülőkkel találkozik az ember. Magda ugyan különös volt kisgyerekes szülőként, a
főiskolán ő hirdette leghangosabban, hogy soha, de soha nem akar gyereket. De hát úgy
tűnik, ebben is megváltozott. Ágota kereste benne azt a kirobbanó erőt, ami régebben
minden mozdulatában ott vibrált. Kereste a lendületet, az iróniát, a gőgöt – hiába. Valami,
úgy tűnt, véglegesen elveszett Magdából. Idegennek tűnt, és távolabbinak, mint valaha.
Ágota próbálta érdeklődve figyelni Borcsit a fürdőkádban, Borcsit szülinapi tortával,
Borcsit a bölcsőben. A képek természetesen albumokban voltak, pontos dátumokkal,
rendesen felcímkézve. Épp ott tartottak, hogy Borcsi kiscicával, mikor meglátta Lajos
fotóját.
– Nem is tudtam, hogy ti Lajossal ilyen jóban voltatok – nézett Magdára.
– Persze hogy. Nem tudtad? Ez furcsa. Mi szinte együtt nőttünk fel. A nagyszüleinek a
nyaralója itt van Gödön, csak a vasútnál épp az ellenkező irányba kell elfordulni. Egy nagy,
székely kapus ház.
– Te, én azt láttam… Elég ízléstelen.
– Valóban. Nem lehet nem észrevenni. Nos, az én szüleim nyaralója épp a szomszédos
házban volt. Sajnos mikor tizennyolc éves lettem, eladták. Igaz, akkoriban már nem is
nagyon jártam ki hozzájuk. De Lajos nagyszülei végleg kiköltöztek ide. Egyébként, mikor
Lacival házat kerestünk, én egyből Gödre gondoltam. Lajos ajánlotta ezt a telket. Elég
olcsó volt még akkoriban, de hát erre talán még emlékszel. Akkor még nem volt ennyire
szuper a strand, és a golfpályát sem építették még meg. Most szeretném nagyon drágán
eladni ezt az egész vackot. Vagy hatmilliót követel tőlem Laci, másból nem is tudnám
kifizetni. És amúgy sem szeretnék itt maradni vidéken. Kissé nyomasztó. Az utóbbi
években Lajos sem járt errefelé. Nem is értem. Néha átmegyek a nagyszülőkhöz, nagyon
kedves emberek, de ők aztán végképp nem tudnak semmit róla.
– Miért, te mit tudsz? – kapta fel a fejét Ágota.
– Amit mindannyian tudtok, gondolom. Csak ami az e-mailekben van, semmi mást. Igaz,
már e-mailt is elég régen nem írt. Nekem legalábbis.
– És a látomásod?
– Hát az különös volt. – Magda maga elé bámult. – Gabi mesélte? Gondolom, ő, éppen
itt volt nálam. De ennek már két éve is van… Előző este összejövetel volt nálam, a régiek
nagyja itt volt. Még Emese is, úgy emlékszem, csak Éva meg te hiányoztatok. De hát
régebben mindenki úgy járkált itt ki-be, mintha otthon lennének… Gabi itt maradt
másnapra is. Este volt, főztünk, iszogattunk, kint heverésztünk a kertben. Már sötétedett. És
egyszer csak megláttam. A félig betemetett régi medence partján. Csak ült, és nagyon-
nagyon szomorúan nézett. Meg sem tudtam szólalni. Felálltam, elindultam felé, de abban a
pillanatban szétfoszlott a kép. Ne nézz hülyének, természetesen tudtam, hogy nincs ott
senki, de mégis. Se azelőtt, se azóta nem éltem át ilyet. Nem szívesen gondolok rá…
Magda elkezdte elpakolni az albumokat. – Ne haragudj, az egész rohadt ebéd odaégett.
Csak chipset és csokit tudok adni.
– Jó lesz – felelt Ágota –, de tudod, mit? Inkább iszogassunk, ha már ilyen szépen
idekészítettél mindent.
Magda kivett két jeges sört a mélyhűtőből. – Huh, ezt kissé túlkoncentráltam – mondta
–, olyan az egész, mint valami jégkása. Akkor hát előtte egy unicumot?
Ágota felnevetett: – Hát, úgy látszik, az unicum még mindig a kedvenced maradt…
– Persze. Csak éppen mostanában egy kissé sokat iszom. A pszichiáterem szerint nem
vagyok alkoholista, ez csak egy tünet nálam. A boldogtalanság tünete.
„Melodráma – merengett Ágota. – Bár igaz, mitől is lenne boldog? Már a telefonból
átsistergett az a kapaszkodós öröm, az azonnali invitálásból a magány.”
– Igen, elég boldogtalan vagyok. Azt hiszem. Vagy mit tudom én – kezdett bele Magda,
és lehetett sejteni, hogy ebből hosszabb történet lesz. – Tudod, ez az egész ügy a gyerekkel.
Én nem akartam gyereket. Mondtam is Lacinak. Ő sem akart egyébként. Védekeztünk
rendesen. Volt két abortuszom is, tudtad? Az egyik még a fősulin. Szóval mindketten
tudtuk, ha terhes leszek, abba kell hagyjam a táncot. Legalábbis egy időre. És úgy éreztem,
abba belehalnék. Egyszerűen megőrjített, hogy így elhagyhat a testem. De harmadjára nem
tudtam volna elvetetni a kicsit. Képzeld, használtam pesszáriumot, volt óvszer is, és utána,
miután kiderült, hogy bennem van a béka, két héten át minden reggel jéghideg vízben
úsztam, ittam a macskagyökérteákat vödörszám. De a bébi megmaradt. Emlékszel még
Túlélőre? Na, ez olyan volt.
„Túlélő. Úristen” – gondolta Ágota. Túlélő a közös macskájuk volt az egyik albérletben.
A mamamacska betévedt hozzájuk, a folyosón feküdt a kosárban, mellette egy halott
macskabébi, és öt másik nyávogó jószág. A harmadik bérlőtársuk, Jani épp akkor készült az
angol alapvizsgára, mikor az állatkákat elhelyezték a konyhában. A fiú egy szót sem szólt.
A lányok lementek kajáért. Mikor visszajöttek, azt látták, hogy a mama kint ténfereg az
utcán, veti magát a kerítésnek, ám mikor meg akarják fogni, hogy bevigyék, karmol és
harap.
Felrohantak a lépcsőn, be a lakásba. A mosdó mellett négy kis halott, vízbe fojtott
szőrcsomó hevert, Jani éppen az ötödiket dugdosta a víz alá. „Engedd el” – visította Ágota,
Magda pedig ellökte a fiút a csaptól. Az ötödik macska így maradt életben, és így kapta a
Túlélő nevet. Magdáé lett aztán, cipelte egyik helyről a másikra. – Szóval Túlélő – folytatta
Magda. – Képzeld, Túlélő azután is évekig mindent túlélt, még ide is kihoztuk Lacival. És
itt a rohadék szomszéd lemérgezte. Na, azt már nem élte túl. Szegény, napokon keresztül
görcsökben rángatózott. Egy hétig nem tudtam megszólalni, úgy sirattam.
Ágota nehezen tudta elképzelni, ahogy Magda bárkit is sirat, de erre inkább nem tett
megjegyzést. – Most is vannak macskáim, Pergolesi és Sá. Fenn vannak valahol az
emeleten. Imádják ezt a helyet a cicák, főleg, mióta a főmérgező odébbállt. Sának régebben
rengeteg kölyke született, én adtam Emesének Cirmoskát, és Judit Katának Schopenhauert.
Ja persze, és Gabinak Rigót. De azóta nincs több virgonckodás, miskároltattam az egész
bandát. Na, szóval Laci. És a gyerek. Amikor olyan öt hónapos lettem, átfordult minden.
Nagyon különös volt. Elkezdtük akarni ezt a kis porontyot. Ne tudd meg, Laci hogy várta.
A szexuális életünk is új alapokra helyeződött. Már az sem érdekelt, hogy netán elhízom.
Valahogy a tánc se volt olyan fontos már. Aztán megszületett Borcsi. Az első másfél év
olyan volt, amilyen, már amilyen egy kismama élete. Nem is nagyon figyeltem Lacira.
Utólag látom, hogy itt volt a baj. Elkezdett újra összejárni MC-ékkel, biztos emlékszel
rájuk. MC Vácon lakott akkoriban a nejével – egyébként ők is válnak most –, és alig-alig
járt haza. Lajos jött át sokszor, délutánonként a kertben vigyáztunk a gyerekre, nagyon
harmonikus időszak volt.
– Lajos szerelmes volt beléd? – szúrta közbe Ágota, miközben arra gondolt, ha még egy
nőtől meghallja a maffiások közül, hogy halálos szerelem fűzte Lajoshoz, szívinfarktust
kap.
– Dehogy – rázta meg a fejét Magda. – Még csak az hiányzott volna! A szerelmen mi
már túlestünk kisgyerekként. Mondtam, együtt nőttünk fel. Lajos másba volt szerelmes.
– Kibe?
– Kibe?! Kibe… Emesébe. Azt hittem, ezt tudod. Egyébként Emese is kijött ide néha,
még a bolondériája előtt. Egészen durva kajákat csinált, vicces volt. Borcsi imádta, mindig
nevetett, azzal a hihetetlen csecsemőnevetéssel, ha Emese fölé hajolt a járókában. Lajos
inkább sajnálatból járkált annyit ide. Meg persze a nagyszüleit nyúzni kölcsönökért.
Szeretett itt lenni, ilyenkor övé volt az alkotólak. Egy regényötletén dolgozott akkoriban.
Arról szólt volna, hogy engem Kokas Irmának hívnak, őt meg Ibolya Jenőnek. És hogy
szerelmes belém, meg járja a világot…
– Te összekevered a dolgokat – vágott közbe Ágota –, az nem egy regény volt! Azt Lajos
az egyik levelében írta, miután elutazott!
 – Nem keverek semmit – felelt Magda. – Tudom jól, hogy elküldte kör-e-mailben
mindenkinek, amikor Törökországban járt. Csodálkoztam is, de aztán rájöttem, hogy azért
küldte körbe, mert csodásan rímelt a valódi útjára. Csak azért, hogy mulattasson minket. Ott
újra eszébe jutott az egész. Nekem megvolt még a kézirat, csak valaki a maffiások közül
még ezer éve kölcsönkérte. Képzeld, abba a régi írógépbe pötyögte be, ami akkor még a
lakban állt. Tudod, ott eleinte nem volt bevezetve az áram, nem tudtuk kivinni a
számítógépet…
Ágotának kezdett rossz érzése lenni. – Biztos nincs meg a kézirat?
– Biztos – felelte Magda, miközben töltött magának még egy pohárral. Ágota csak most
vette észre, hogy saját, dagályos monológja alatt Magda emberes mennyiségű unicumot
elfogyasztott. Kezdett a részegségnek a hülyefázisába kerülni. Mint régebben, most sem
volt meg nála a vidám, felszabadult állapot, egyből a sötétebbik részegségbe zuhant.
„Mindjárt sírva fakad” – gondolta Ágota. Csak éppen nem értette, miért. De a magyarázatra
nem kellett sokáig várni.
– Tudod, Ágota, nagy szemétség volt ez a Laci részéről. Mert hiába Borcsi a legnagyobb
boldogság az életemben, meg hogy nélküle már senki sem lennék, de ha Laci nem hagy el,
akkor most például nem ebben az ótvar könyvtárban dolgoznék. Tudod, miket olvasnak itt
az emberek? Sejtheted. Néha már azt érzem, ha valaki még egyszer viccesen rám kacsintva
kikéri a Halott a könyvtárszobában-t, vagy a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt,
megölöm. Ha Laci nem hagy el, visszamehettem volna a társulathoz. Állandóan turnéznak,
végre nemzetközi hírnevet szereztek maguknak. Nagyon hiányzik a tánc. És az a
legröhejesebb az egészben, hogy Laci még most is a házi szerzőjük. Csak már éppen nem
rám írja a szerepeket.
– Szereted még?
– Nem is tudom. Nem hiszem. Hiányzik persze, meg rohadt egy érzés egyedül lenni, de
tényleg nem tudom. Azt hiszem, mi sosem voltunk szerelmesek egymásba. Vagy nem
nagyon. Már ha a szerelemnek vannak fokozatai.
– Ne hülyülj. A fősulin…
– Á, az hülyéskedés volt. Kellett valami, ami kirángat abból a szarból, amibe kerültem.
Talán emlékszel még Dustinra…
– Hogyne – felelte Ágota. Dustin egy évig dolgozott nemzetközi csereprogram keretében
a főiskola könyvtárában, együtt voltak beosztva gyakorlatra Magdával, aki akkor kezdte a
másodévet. Dustin jóképű fiú volt, amolyan tipikus amerikai fej, ezer foggal (ebben
csodásan passzolt Magdához), állandó jókedvvel, vicces beszólásokkal. – Mi van vele?
– Hát, erről nem beszéltem senkinek Lajoson kívül, de most már mindegy. Dustin. Azt
hiszem, nekem ő volt az életem szerelme.
– Nem is tudtam, hogy jártatok…
– Persze, senki nem tudta. Meg hivatalosan nem is jártunk – Magda hangja kezdett
síróssá válni. – Tudod, milyen srác volt? Jaj, folyton nevettünk. Ő tanított meg normálisan
angolul, vele volt jó először a szex. Elhoztam egyszer ide, Gödre is. Már elhagytuk Göd
alsót, Gödöt, a vonat éppen begördült a Göd felső állomásra. Tudod, mit mondott? Hogy ez
a legtökéletesebb hely a világon. Először also good, aztán csak good, és végül feel so good!
Szupercuki volt. Amikor Lacinak ezt elmeséltem, vállrángatva azt felelte, nagy ügy, akár
száz ilyen ócska szójátékot is kitalál, ha kell, Göd előttem, Göd utánam.
– Laci tudta, hogy te szerelmes voltál Dustinba?
– Jaj, istenem, dehogy! Semmit sem tud az egészről.
– És miért lett vége?
 – Dustin… Dustin meghalt. Úgy váltunk el, hogy kimegyek hozzá Dallasba a következő
évben, és ott majd kitaláljuk, hogy legyen. De hazafelé menet lezuhant a repülője – Magda
már zokogott. – Egyszerűen lezuhant, és annyi. Rá két héttel jöttem össze Lacival.
– Szerinted elmondod valaha neki ezt az egészet?
Magda hosszan nézett maga elé. – Olvastad a Ficánka bácsi Connecticutbant? – kérdezte
végül.
– Persze – mondta Ágota.
– Akkor talán érted. Nem szerencsés ezeket a régi lelki hülyeségeket reklámozni. Csak
Lajosnak meséltem el mindent, és megeskettem, hogy nem mondja el senkinek. Nem
akartam szegény srácból hazajáró lelket csinálni. Gondolni sem akartam rá. Azt meg, hogy
Laci bármikor felemlegesse… Soha! De amúgy ne hidd, hogy nem jöttünk ki Lacival, ő is
egy intelligens arc, meg minden, jól tudtunk együtt dolgozni, csak éppen semmi lángolás
nem volt az egészben. Én csak Dustinért – és itt már hevesen rázta a zokogás. Közben
persze lecsúszott még pár unicum, az üveg alján lötyögött csak egy kevéske. Magda a
szekrényhez botorkált a következő üvegért, amit már a kanapén akart meginni. De
váratlanul elaludt. Egyszerűen lehanyatlott – még szerencse, hogy a bárszekrény az ágy
felett volt. Ágota utána ment, leült a kanapé melletti fotelba. Hosszan nézte a durvaságában
is vonzó arcot. Próbálta megfejteni a vonásait. És akkor vette észre a bárszekrény alatti
könyvespolcon a naplókat. Bámulta egy ideig a két füzetet, amiknek gerincére szépen fel
volt pingálva: Naplók 1996-1998-ig, illetve Naplók 1998-2004-ig. Az utóbbi évek naplói
valahol máshol lehetnek. ,,'95-ben kezdtük a fősulit. Lajos 2004-ben tűnt el – gondolkodott
Ágota. Meg kell találnom a többi feljegyzést.” Kutatni kezdett a lakásban. Először a
dolgozószobát fésülte át, eredménytelenül. Aztán a könyveket, füzeteket, lefűzött számlákat
lapozta végig. Semmi. Biztosan a gépébe írta – futott át az agyán. Bekapcsolta a gépet, de
nem jutott előrébb: Magda dokumentumait jelszó védte. Kipróbált néhány lehetséges
variációt, de egyik sem nyitotta meg a programokat. „Agatha Christie-nél az iratok ilyenkor
valami logikus rejtekhelyen vannak, gondolta. Ha én Magda lennék, hová rejteném a
feljegyzéseimet? A párnám alá? Semmiképp. A sütőbe? Dehogy. Talán a kerti házikóban
vannak”, jutott el a következtetésig. Kiosont a házból. Szerencsére Kaiser még mindig
gondosan be volt zárva, nem zavarhatta a munkájában. A kerti lakot könnyű volt átkutatni.
Persze itt sem volt semmi érdekes. „Látszik, hogy nem egy krimiben vagyok, nevette el
magát. Meg hát 2004-ben született Borcsi. Lehet, hogy felhagyott a naplóírással.” Ágota a
kocsironcshoz ment. Beült az első ülésre, és olvasni kezdett. Remélte, hogy ezek a régi
iratok is segítik valamelyest. Tudta, hogy nem szép dolog, amit művel, de úgy érezte,
nincsen más választása. „Meg aztán, gondolta, biztos vagyok benne, hogy nem valami
bensőséges naplók ezek, akkor nem lennének kint, szem előtt, hogy bárki ellophassa őket.
Egy intim napló nem is lenne jellemző Magdára. Ő, ha ír, biztosan egy elképzelt
közönségnek ír. Szomjazza a publikumot. Kicsit mindig olyan, mintha színpadon állna.” És
a különösen szépen írt szöveg valóban meggyőzte erről. De hátha. „Hátha, gondolta. Valami
áruló jelet csak rejtenek ezek a szövegek…”

1996. december 12., csütörtök

Ma egész nap a könyvesboltokat jártam, pedig semmi pénzem magamra. Láttam Tolsztoj
„Napló”-ját, belelapoztam. Milyen szorgalmasan, okosan – vagy legalábbis következetesen
– gondolkodik! Eddig azt hittem, szigorú gondolkodó vagyok, de szó sincs róla. Ha valami
eszembe jut, büszke leszek magamra, megveregetem a vállamat, és rögtön leállok. Mint egy
hegymászó, aki minden kisebb kődarab tetején megpihen, megtörölgeti a homlokát és
megállapítja, megint mennyit mászott.
 Hogy jutok így előre? Este egy mesét fordítottam Peter Bichseltől – nálunk, úgy tudom,
nem ismerik, D-től kaptam a könyvet, Berlinből hozta, az ottani gyakorlatáról. Szellemes,
de én nem írtam volna meg, túl könnyű követni az egymásba kapaszkodó, magától szövődő
hülyeséget.

December 17., kedd

Pszichológiaórán azt mondták, öregkorára az ember a kozmosz felé fordul. Hehe! A
férfiügyeimről: Benővel sokszor találkozunk, néha tetszik nekem, néha nem. Ma éppen
nem. És nem csak azért, mert gusztustalan orra van – fekete pórusokkal! – és szájszaga,
illetve bizonyos esetekben kis fehér nyúlós lepedék a szájszegletében, nem, nem ezért!
Nem vagyunk egy hullámhosszon. Némelyik embernek mintha valahogy több tudata lenne,
mint másoknak, de lehet, hogy ez rossz kifejezés. Például anyunak, D-nek, nekem stb. van
bőven, másoknak meg – mint Benőnek – kevesebb jutott. De nem teljesen reménytelen…
csak hát az a levele! A stílusérzékem erős. Nincs az a szerelmes levél, ami ki ne
ábrándítana.

December 18., szerda

Rengeteget akartam írni, válogatott, okos dolgokat… de miket is? Lyukas a fejem. Túl
sokat gondolkodom mostanában. Anyu tanácsára lazítok, agyöblítést csinálok: Agatha
Christie-t olvasok. Karácsonyig nem írok, nem gondolkodom. Bár azt nehezen verem ki a
fejemből, hogyan is lehetne tökéletes gyilkosságot végrehajtani. D szerint őt például
könnyen eltüntethetném.
Még csak fel sem tűnne senkinek. Végül is ki keresné? Évek óta Európában él, a családja
rég kihalt… Eláshatnám valahová. Judit Katával rengeteg ötletünk van. A Hülyék a kádban-
égetésre szavaznak, ha már.

December 21., szombat

Még mindig nehezemre esik gondolkodni. Nem bírtam lazítani, nem kötöttek le a krimik.
Kövér vagyok, tornáznom kellene, csupa feszültség a lábam. De hiába, a lustaság legyőz.
Nem mentem el próbálni sem. Lelkifurdalásom van, minden oldalról. Nem tanulok
szöveget, elfelejtem a koreográfiát, nem olvasok eleget. Vagy talán túl sokat is olvasok.
Elzárkózom a világtól. Nem ismerem az embereket. A végén én leszek az egyedüli anyag,
amin dolgozhatok. Bár amúgy is a színházat akarom megírni, a társulatot. Érdekes lenne.
Judit Kata azt mondja, csak idősebb korban lehet regényt írni. Amilyen hülye, neki lehet,
hogy több idő kell. Gabi is csak később akar regényt. De neki könnyű, ő elvan a verseivel.

December 23., hétfő

Undorodom a naplóírástól. Rám tört egy bizonyos rosszkedv, én elegánsan depressziónak
hívom. Kellemetlen. Elszáll a kedvem mindentől. Takarítottam, és közben érkezett, mikor a
gázcsövet mostam. Ilyenkor nincs mit csinálni, úgy látszik, felborult az agyi kémiám.
Remélem, elmúlik, ha nem veszem tudomásul, ha nem nézek a jövőbe, csak szigorúan
magam elé. Szerelmes se vagyok. Vagy szerelmes vagyok. Nem tudom. D!!!!!!! Egyedül a
Kopasz énekesnő-próbák éltetnek. (Utálom a szót: éltet.)
December 24., kedd
Szép karácsony volt, keringőztünk nagymamával. Alvászavaraim vannak, amikor ezt írom,
éppen két óra múlt. Nem vagyok rendben, a rosszkedv néha rám száll. Csodás könyvet
kaptam Lajostól, narcizmusomat balzsamozza ez a gyönyörűség: próba- és előadásfotók,
kritikák rólam, bőrkötésben, kommentálva. Gyönyörű. Megint végiglapoztam. Vannak szép
mozdulataim, kifejező nézéseim, de valahogy még nem tökéletes az egész. Ott van rajtam,
hogy nem szeretek megdolgozni mindezért. Csak a végeredmény érdekel, de mivel sokszor
megspórolom a ráhangolást, a melót, a végeredmény csúszik meg némiképp.

December 28., szombat

Próba. Életerős vagyok. Én leszek a legjobb táncos, a legjobb színésznő, a legjobb író. D-
vel Győrben. Nem kaptam tőle ajándékot.

1997. január 5., vasárnap

Elég nagy marha ez a múlt heti Én. Nem vállalok vele közösséget. Ha a legfontosabb, a
kételkedés, a nyugtalanság megszűnik, akkor jön a beszáradás, az ember a saját alagútjában
kering, mindent elhisz magának, és bődületes hülyeségeket hajlamos belül melengetni. Az
ilyen nem áll le még vitatkozni se. Nehogy szétverjék, inkább nem is engedi harcolni a
seregét. Pedig edzeni, harcoltatni kell őket – csak ez nehéz, nehéz igazat adni másnak, én
ráadásul hiú vagyok – vigyázni kell! Tanulok az ókorvizsgára, kifolyik a szemem. Kár volt
keresztfélévet kérnem, mindez együtt nagyon sok.

Január 8., szerda

A vizsgán megbuktam. Egész éjjel tanultam, egy órát sem töltöttem alvással, és mégis
megbuktam. Nyomorult elégiaköltők! A tanár kedves volt, bár kicsit felpaprikázta, hogy
visszaadom a tételt, nevetek, és még az indexem sincs nálam. Valami cselre gyanakodott,
hogy nem akarom beíratni a jegyet vagy ilyesmi, arra nem gondolt, hogy egyszerűen hülye
vagyok. Csak ültem vele szemben, és kiürült a fejem, ugyanúgy, mint minden
vizsgahelyzetben. Egyetlen gondolat töltött be: hogy ez az ember a La vie című francia
rajzfilmsorozat negatív hőseire emlékeztet. Minden baktérium, vírus, vérrög ilyen karakterű
volt – ezen nevettem egyébként. Szellemes vagyok, de bukott. Furdal a lelkiismeret.

Január 21., kedd

Ez a napló nagyon le van maradva velem kapcsolatban. Sokat tanulok, egészségtelenül
sokat, és jön, jön, jön a bemutató. Már csak egy hét. Mrs. Martinom nagyon jó lett. Egészen
őrjítő ez a vizsgaidőszak. Ma négyest kaptam nyelvészetből, és a vizsgáztató azt mondta:
„Maga iszonyúan értelmes. Nyelvész típus.” Ez jó. Akkor miért is adott négyest?!

Február 20., csütörtök

Sok kedvezőtlen dologra jöttem rá magammal kapcsolatban. A világ leggyávábbja vagyok,
öntelt, korlátolt, önimádó, kövér. Ráadásul most, hogy ezeket leszögeztem, még büszke is.
Rettenetes. De emlékszem, korábban is így volt ez. Mindig, minden önvádló gondolatom
mögött lapult egy kis lelki vállon veregetés – mint az adventi naptárban a kis csokik. Túl
sok minden sikerült. Minden önmegvetésről az az érzésem, belefér szép, csillogó
személyiségembe, tehát én a belső törvényeim miatt nem tévedhetek el. Pedig ez nem
biztos, csak nem tudok, nem akarok kibillenni hájas elbizakodottságomból, egyszerűen
imádom magam. Lehetek-e így nagyon okos? (Sajnos nem kételkedem.) Borzalmasan
függök másoktól, csak az emberek imádata, tisztelete, irigysége érdekel, folyton kell a
közönség. Akkor most Ady-t olvasok, ő majd legalizálja terebélyes énkultuszomat.

Február 21., péntek

„Maguk azonban mást sem tesznek, csak felismernek anélkül, hogy önmagukon
változtatnának” – Németh László, Villámfénynél. Én is mindig igazat mondok, teljességgel
tisztességtelen módon. Lusta vagyok hazudni.

Március 12., szerda

Anyu kórházba került, erős vérzés miatt. Rettentően izgultam, gyakorlatilag rosszabbul
voltam, mint ő. Délután rávettem, menjünk kórházba. Rögtön ott tartották. Aggodalmam
kóros méreteket öltött: szinte éreztem anyu gyengeségét, a vérzést. Empatikus vagyok.
Micsoda tévedés, hogy ez jó tulajdonság! Valójában a nagyon is önző ember érzékenysége,
aki mindent magára vonatkoztat, félti önmagát a legkisebb csapástól is. Ha közeli ismerőse,
rokona beteg, kétszeres a féltés. Pfuj. Nem szabadna innom. Nem tudok nem inni. Szegény
anyu sem. Látom, végig megint magamról írok. Ő, anyu szegény, mikor másodszorra
bementem a papírjaival, már jobban volt. Körülvették, dédelgették a kövér szobatársnők –
és ez valahogy megnyugtatott. Az orvos még nem tud biztosat. Ő is megnyugtató alak.

Április 14., hétfő

Ahh, de lusta vagyok. Sajnálom az időt az írásra – mint mindig. Sok gondolatom így
kimarad, lemarad. Rengeteg történt. Fuldoklom a szerelemtől. Húszéves múltam, és a
legjobb női alakítás-díjat nyertem megint. Megnyertük az egész fesztivált is, egész nyáron
utaztathatjuk a produkciót. Csak úgy nyelem a sikert, bár ez az életmód nem nekem való,
220-at dobog a szívem percenként az előadások napján. Egyszer még felrobban. Remélem,
mindig becsvágyó maradok. Ez komoly örömforrás. Életcélom, hogy mindenkinél többre
tarthassam magam, és ez csak akkor megy, ha mások is tömjéneznek. Belül építgetem saját
magam szobrát… Szörnyű, ha valaki belerúg – ezért futok a kritika elől. Eszembe jutott egy
ismerősöm, régi kérőm, a jó öreg Benő. Ő mesterséges anyagból építi saját szobrát: azért
paranoiás, hogy felmentse magát saját becsvágya alól. Azt mondja, azért nem írhat verset,
bár nagy költő, mert azt az ellenségei, a Szervezet úgysem engedné közölni – így aztán
zsenitudata elzártan, üvegházban fejlődik, és örökre érintetlen marad. Milyen ravasz az
ember agya!

Április 17., csütörtök

Büdös a szobám. Meghalok gázmérgezésben? Tegnap egy hülye darabot láttunk, Garaczi
Prédales-ét, mely arról szólt, hogy egy fószer kint volt Amerikában ösztöndíjjal, és
színdarabot próbált írni, de nem sikerült. Ezt demonstrálja tényleg a kész darab is, habár az
író kikacsintós álszerénységből sugallta ezt. A kódolt üzenet: jaj, de jó darabot írok akkor is,
ha nincs miről! Nincs rá szó, milyen pocsék volt.

Nyár
D meghalt.
November 3., hétfő
Utálom a szavaimat, a szórendjeimet. Utálom a naplóm. Olyan vagyok, mint egy pattanás,
amelyik nem tud kifakadni – vagy beszorult széklet, ami eleinte még nyomja, ingerli a
végbelet, de aztán előbb-utóbb összeszárad, elveszíti a víztartalmát, és már nem is nyom.
Ilyen lesz bennem a tehetség? Úgy érzem, már nem is nyom. Bután, csevegve írok – miért?
Gyönyörű fiút láttam tegnap, színész, nagyon jól játszik nagyon rossz darabokban. Micsoda
szemei vannak! – barnák, és mereven néz velük, amit vonzónak tartok, és szép, lágy
vonásai vannak – kicsit nőies –, barna a bőre, sokat izzad a hosszú, vékony arca, a szája
pedig sötét, herpeszes, olyan, mint egy kiszáradt vérnarancsszelet. Egészséges embernek,
azt hiszem, nem tetszene.

November 17., hétfő

Iszonyú álmom volt. Valami buszon ültünk anyuval és Benővel, hátul. Anyun fekete kalap
volt és álarc. Én rosszul voltam, szédültem. Szólni akartam anyunak, aki féloldalt ült, és
egy idegen nő akart folyton a helyére nyomakodni. Már félig anyura ült, és anyunak kezdett
kifordulni a szeme. Rosszul lett, leesett a székről. Én nem estem pánikba, gyakorlati
utasításokat adtam Benőnek: vegye fel a fekete kalapot a földről. (így próbáltam viselkedni,
mikor anyu rosszul lett, tényleg, gyakorlatiasságommal megnyugtatni magam.) Benő nem
válaszolt – csak állt. Ő is rosszul lett? Megrémültem. (Ennek is van magyarázata: folyton
rejtélyes rosszullétektől félek mostanában. Hogy összeesem az utcán, pedig semmi bajom,
sosem estem még össze. Ez a legújabb hipochondria.) Huh, elfáradtam a felidézésben.
Németh László a legjobb író! Most olvasom a Bűnt. Ez a legjobb, tetszett az Irgalom, a
Gyász, az Iszony is. Az Emberi színjátékba belebuktam. Színdarabot sajnos nem tud írni: a
Villámfénynél például nem színdarab, inkább kerekasztal-beszélgetés, szerelmi vitaműsor.
De a legmulatságosabb mégis a tizenhét éves lányka, aki olyan bölcs, mint egy öreg
filozófus, szinte aforizmákban beszél. De azért mondom: ő a legjobb író. Csupa költészet,
olyan nehéz és fényes, mint a higany – hozzá képest a legtöbb író csak esetlenül lötyögő,
langyos víz.
Hurrá, megszavaztuk a NATO-csatlakozást. Már negyed négy van. A szívem 84-et dobog
egy percben, és ebből a sebességből nem enged. Nem hagy aludni, csak rohan, dobog…
szívbeteg vagyok? Tegnap hat órát aludtam, ma tizenkettőt. Az alvászavarok
öngyilkossághoz vezetnek! Megnéztem egy jó filmet. Bár igazándiból csak azért tetszett,
mert kövér nők közreműködésével készült.

November 25., kedd

Megint utálom magam. Nagyon rossz állapot, kívülről nézve ellenszenves, öntelt,
eredetieskedő, tehetségtelen kis disznó vagyok. Mindenkit villámgyorsan igyekszem
leértékelni magamban. Ez azért rossz, mert becsapom magam, túl kesztyűs kézzel bánok a
saját írásaimmal, a saját szerepléseimmel. Miért vagyok ilyen öntelt? Még sosem voltam
ilyen buta, nem értek semmit. Fodrász leszek. (Vagy kozmetikus.)

December 7., vasárnap

„Azon nevetek, hogy a Krisztának fütyije van” – így kezdődik az új novellám. Érzem,
megvagyok! Végre. Dobog a szívem, milyen jó író leszek. Az jutott eszembe, hogy írónak
lenni nagy szemétség. Nem ugyanúgy él, mint más ember, ami annak fájdalom, ő abból
pénzt csinál (bár én eddig ezzel nem kerestem egy fillért sem), örül a szörnyűségeknek is.
Csak ül a többiekkel az orvosi rendelő előtt, és érzékenyen, félig-meddig végigéli, amit ők,
a félelmeket – aztán nem megy be. (Lehet, hogy ezt már megírta valaki.)
December 8., hétfő
Meddig leszek még ilyen vidám rejtvényfejtő? Úgy csinálok, mintha a világon minden csak
nekem lenne feladvány, és a megfejtést beküldhetném valami nagy Rejtvénykészítőnek.
Ajajjaj, nincs olyan. Megyek enni.

December 13., szombat

Tegnap anyuval nagyot vásároltunk. Gyönyörű pulóvert kapok karácsonyra. Csak én
vagyok kövér. Komoly fogyókúrára szántam rá magam. Az egyetlen halálos betegség,
amitől nem rettegek, az anorexia. Mindig, ha próbafülkében járok, rám tör az érzés, hogy
elsüllyedek. Minek ez az éles fény? Minden kis hájkupacot kegyetlenül megvilágít, az
ember löttyedt kásahegynek érzi magát. Szerintem itt kapják el az anorexiát a többiek.

Február 4., kedd

Szörnyű a munkám a Pető Intézetben. Őrjítően monoton: csak húzom-vonom a kis
szerencsétleneket, ők sírnak, én káromkodom. Mindennap ugyanazok a gyakorlatok. Rossz
terápiát választottam. Laci őrjöng, jöjjek vissza a színdarabba. Nem tudom.

Február 5., szerda

Ma kirúgtak. A nő hisztérikusan hívott fel – nem is: felhívatott magyar barátjával,
Györggyel, vagyis Dzsordzs-dzsal, ahogy ez a marha nevezi magát, és azt üzente, nincs
szüksége rám tovább. Semmi magyarázat. Kicsit örülök.

Április 25., szombat

Hónapok óta nem írtam már. Most mindenkit utálok, és mindenki utál. Szörnyű kedvem
van. Úgy viselkedem, mint egy őrült, nem tudom, miért. Csak Laci visel el, úgy-ahogy. Az
lenne a jó, hogy ha mikor nekem bajom van, akkor – mint egy színházi előadáson, ha
rosszul lesz az egyik színész – mindenki más is hirtelen abbahagyná a játékot, és csak a
betegre figyelne, civil kedvességgel. De szó sincs erről, ezek játszanak tovább. Nem bírok
elfogadni olyan világokat, amiknek nem én vagyok a középpontja! Én, én vagyok a
főszereplő, olyanokat akarok, akik csak értem működnek, nem önfenntartó, különálló
lények, hanem alázatos, rajongó, kedves Magda-fenntartók! Na jó, ezzel már én sem értek
egyet. Elátkozott természetem van, életképtelen, összeférhetetlen. Laci az egyetlen cukros
dolog az életemben. Ambícióim kissé meglőve. Laci. Gyönyörű arcéle van, kutyaszeme.
Lehet, hogy mégis vasból vagyok. Egy egészséges, masszív alak, akinek a fejében kis,
imbolygó, ideges lény lakik, aki gyakorlatilag bármikor félrenyomható. Komoly
befolyással vagyok magamra, ezt ki kell használnom.

Május
Sokat találkozom újra Benővel. Sajnos ő úgy játssza ezt a játékot, mintha én szerelmes
lennék belé, széteső kis női idegroncs, aki nélküle elpusztul. És az bosszant, ha vele
vagyok, fel is veszem ezt a szerepet, elesett leszek, határozatlan. Általában is túl hajlékony
vagyok, mindenki elvárásaira rásimulok. Laci drámaírást oktat most, de a stúdió romokban
áll – sikerült szétzüllesztenem. Mindenki utál itt is, csak Laci képviseli az érdekeimet, így
lassan hullanak ki a többiek. Bár nekem nem kéne idejárnom, végül is táncos-színésznő
vagyok, de mindegy. A többiek utálatát szívesen magyaráznám féltékenységgel, de itt
inkább arról van szó, hogy túl sokat beszélek, szidom az írásaikat – ezt egyébként jogosan
–, ők erre összefognak, egymást tömjénezik, ellenem. Velem szemben makacsul hallgatnak.
Pedig szívesen vitatkoznék velük, vérszomjasan, de ők visszavonultak. Buta kis hernyók,
utálom őket! Megnyertem megint minden fesztivált. Odavagyok magamért.

Augusztus 31., vasárnap

Ez is a rendszertelen élet eredménye: negyedévente egy naplóbejegyzés. Pedig a nyáron
szórakoztatóan szörnyű voltam: véletlenül elcsábítottam mindenkit. Olyan lettem, mint egy
őrült vadász, aki összevissza lövöldözik. Még két lány is belém szeretett a Szigeten. Lacival
mosolyszünet. A barátját csábítgattam. Szerencsétlen Tibi. Beszélgettem vele egész éjjel, és
ez már tényleg mintha felérne valami ígérettel. De nem tetszett nekem, nem hívtam fel. Egy
hónapra rá késő este éppen őrjöngtünk Gabival, és indultunk lefelé a lejtőn, amikor – jön.
Szembejön a Bem mozinál. Szinte kikerül a halálra vált, sértett arcával, de végül mégis
megszólít.
– Figyelj, a könyveimet szeretném visszakapni – lihegi. (Döglött nyúlra hasonlít.)
– Most rögtön? – mosolygok.
– Aha.
Elindulunk föl. Meg kell mondjam, életem legkellemetlenebb lejtőn feljövése volt. Gabi,
a tapintatos úgy gondolta, távoznia kell, ezért felajánlotta, hogy szépen leül a parkban
olvasni, mi meg beszélgessünk. Megijedtem.
– De Gabi, sötétben fogsz olvasni? – kérdeztem, és agresszív pislogással próbáltam jelt
adni neki.
– Majd magamban – felelte ő. Menthetetlenül hülye. Megsúgtam neki, ne menjen. Tibi
tombolt nálunk, könnyesen ajtót csapkodott stb., volt egy másik Tibi is – egy ronda,
perzselő tekintetű, merev derekú festőművész. Kezdetben szívesen társalogtam vele, mert
nyugodtan láttam: kedves, cicaarcú, bandzsa barátnője van. De ő aztán párás szemmel
reggelig követett. Másnap találkozni akart velem. Vajon ott voltam a megbeszélt helyen?
Gabi előtt – úgy látszik, mindig neki panaszkodnak – csúnya szavakkal illetett. És történt
még sok ilyen, de nem tudok haragudni magamra. Jól érzem magam, nincsenek felettem
sötét fellegek. Jót tesz nekem ez az elvadult, színpad nélküli színészkedés.

Szeptember 22., kedd

A megfázásos influenza határán vagyok. Szédülök, szívrohamtól tartok, lázam van.
Fekszem a galérián, szorít a fejem, orvos férjet szeretnék. Érdekes dolog történt. 11 körül
éjjel felszálltam a 91-es buszra a Nyugatinál, Laci-veszekedéstől, próbától fáradtan. Mellém
ült egy részeg, lepusztult nő, nagy alkoholgőzben (nehogy ilyen legyek…). Barátai lenn
álltak, és azon tanakodtak, hogy elengedhetik-e Évát egyedül haza. Végül hosszú töprengés,
föl-le szállások után úgy döntöttek, Évike ügyes lány – ezt mondták is –, majdcsak
megtalálja a kulcslyukat. Integettek, a busz elindult, én féltem egy kicsit, Évike nehogy
megszólítson. A részegek olyan agresszívan őszinték, nem lehet versenyezni velük, nem
tudok védekezni, kispolgári lesz az ember mellettük. De ez a nő hallgatott, csendben
imbolygott az ülésen. A Bem mozi előtt, a kanyarban felállt, jelezni akart, és
megkapaszkodni. Nem sikerült. Úgy dőlt el, mint egy bot. A feje rémeset koppant. Egy
hosszú hajú, tatárarcú fiú élesztgette, de a többi utas is odagyűlt. A vezető is, káromkodva.
A nő mellől hívta a diszpécserét. (Réz András is velünk utazott csörgő arany ékszerekkel, az
ő mobilját használta a sofőr.) Leszállni tilos, mondta a vezető, mi vagyunk a tanúk, hogy
nem ő volt a hibás. A nő lassan magához tért. A fél arca, amelyikre esett, teljesen befeketült,
csonk fogai kiálltak, folyt a nyála. Felült, bizonygatta, hogy jól van, nem kell mentő, sőt:
csak azt ne! Szégyenkezve beváltottuk, hogy már úton vannak… halálra rémült.
Megérkezett a mentős (csodálatos férfi!!!), és elvitték a nőt. De az érdekes az volt, ahogy az
emberek viselkedtek. Volt, aki aktívan részt vett – a tatárarcú például, meg egy amúgy is
mártír jellegű nő –, mások meg, mint én is, igyekeztünk gondterhelten szemlélni a dolgot.
Pedig izgatott, nagy nevetést fojtottam el – ahogy máskor is, ha valami történik és
felbolydulnak, egymáshoz szólnak az emberek. Amint a mentő elment, izgatott beszélgetés
kezdődött a történtekről, hogyan esett, mekkorát koppant, ki mennyire ijedt meg, kinek
jutott eszébe, hogy meg is halhat. Egy öreg szakállas halálosan felbosszantott: azt
bizonygatta, hogy a hölgy nem is volt részeg, csak egyszerűen sánta, és nem mindenki
részeg, aki szegényes ruhát hord. Beszéltem neki az alkoholgőzről, de oda se figyelt.
Elmondta, hogy ő még bizony azt is sejti, hol lakhat Évike – ismer ugyanis két másik sántát
a Rózsadombról, nyilván azokkal él.

Szeptember 24., csütörtök

Nehéz légzés, szívszúrás – szívroham? Több egészségügyi irodalmat olvasok már, mint
szépirodalmat. A legtöbb embernek csak párszor jut eszébe, hogy meg fog halni, vagy
legalábbis csak néhányszor gondolja át rendesen. Pedig folyamatosan veszélyben vagyunk:
elpattan egy ér az agyunkban, bevérzik a gyomrunk – és ezek még csak a belülről fenyegető
bajok. Csak a hipochonderek meg az örökké aggodalmaskodók gondolkodnak normálisan.
Ők, akik…

– Hát te?! Mit csinálsz te itt – ragadta meg egy kéz a vállát hittelen. Ágota felsikoltott,
majd belebámult Magda arcába. – Hé, nyugi már, csak én vagyok – nevetett Magda, erős
alkoholos felhővel megküldve a mondatot.
– Szóval?
– Olvasok – Ágota próbálta elrejteni a füzeteket.
– A naplóimat? – Magda hangja megkeményedett. – Szerinted ez… ez normális? Add
vissza légy szíves. A telefonomat nem nézted át? Netán a leveleimet?
– Ne haragudj – nyögte zavartan Ágota. – Ott voltak a könyvespolcon…
– Persze hogy ott voltak. Tudod, én itt egyedül élek, magam elől dugdossam? Amúgy
sincsenek titkaim.
Ez az „amúgy sincsenek titkaim” beleragadt Ágota fülébe. „Ilyet csak olyasvalaki
mondhat – kombinált –, akinek igenis sok a rejtegetnivalója. A mese a kézirattal, a
kocsironcs, a telek – mind-mind Magda ellen szól. A rengeteg üres üveg, a dzsumbujszerű
kert – mi másra, mint bűntudatra, rejtegetnivalókra utalna? Ficánka bácsi Connecticutban.
Hogy is végződik ott a történet? Ja, igen. Az egyik lány zokogva rázza a másik lány karját.
„Ugye én rendes lány voltam? – kérdezte könyörögve. Mondd, ugye én rendes lány
voltam?” Ágota töprengve nézte a tájat. Mit is akar mindez jelenteni?
 10. FEJEZET

HATÓIDŐ
„Ez a nő egyszerűen megszokta,
hogy valahányszor megjelenik, mindenkit lenyűgöz”
Agatha Christie: Nyaraló gyilkosok

Vera úgy beszélt a telefonban, mint akinek már minden mindegy. Persze, találkozzanak,
persze, mindenről szívesen beszél, persze, őt már nem izgatja senki és semmi. Csodás
otthoni öltözetben nyitott ajtót. Marabutollas, pink dresszben volt, talpig sminkben, édeskés
illat lengte körül. Pazar megjelenése éles ellentétben állt a lakás lelakottságával. Mint egy
díva, úgy vezette Ágotát, egyenesen a hatalmas franciaágy mellé. Leheveredett. A kis
asztalra már ki volt készítve minden, frissítők, sütemény. Ágota az ágy szélére telepedett.
Vera sóhajtozott egy negyedórán keresztül, pletykált a többiekről, de úgy, mintha mindent
egy képzeletbeli forgatókönyvből blattolna. Teátrális volt, mint mindig. Ágota sok mindent
megtudott tőle. Például hogy már réges-régóta nem énekel. A zongorához még csak hozzá
se nyúlt, évek óta. Azóta, mióta Lajosról semmi hír. Rémes volt még csak hallgatni is.
Ágota ellazult, és a ruhája alatt bekapcsolta a diktafonját. Vera semmit nem vett észre, úgy
el volt foglalva az emlékeivel, a maga kicsinyes világával. Elég volt egy-egy hümmögés,
egyetértés, ezt pedig Miss Marple-tól már jól megtanulta. Érezte azt is, hogy van valami
gyanús Vera tisztaságmániájában. Valahogy az Ágnes asszony jutott eszébe az egészről. És
Vera csak mondta, mondta, mondta…

…ha hétfő, akkor először is tengeri kristály. Ötvenhatvan liter forró víz, és a szép, zöld
anyag. Legalább fél óráig önáztatás, aztán a sós ízt nem szabad lemosni. Nem is akarom.
Megnyalom a kézfejem, csodás, mint szauna után. Jó ödémára – az nincs egyébként –,
gyomornyugtatásra, ellazulásra. Kedden jön a levendulafürdő. A vérkeringés zavaraira, meg
hát az is nyugtató. Először sűrű főzetet készíteni, aztán azt zutty, beleönteni a teliengedett
kádba. Csodás egyébként, még ha kissé molyirtószaga is van. Szerda: tejes-mézes
kényeztetés. Kleopátra állítólag szamártejben fürdött naponta, attól volt olyan selymes,
puha, gyönyörű. Nekem marad a tehéntej, legalább olyan szuper, Kleopátra bőrét meg
úgyse tapogatta senki, aki az enyémmel összehasonlíthatná... A csütörtök a kedvencem,
egyszerű aromaterápiás habfürdő. Gyönyörű habja van, öröm belemerülni, és az az illat!
Egy ilyen napot megérdemel az ember. Fürdés után az egészet le kell mosni, nincs is
bűzösebb, mint mikor a tej megszárad a bőrön, a só meg olyan semmilyen, a levendula is
elillan hamar. A péntekről, meg a reuma elleni porról ne is beszéljünk. Nem mintha reumás
lennék, huszonöt évesen az még ritka, csak ugye a megelőzés. Színtelen, szagtalan, a tudat
nyugtat csupán, legalább egy rossztól védve vagyok. A szombat olyan, amilyen. Ez a
zuhany napja. Fontos, hogy a masszírozófejet jól használjam, narancsbőr, egyebek, és a
végén kellő ideig váltakoztassam a hideg-meleg vizet. Jó közérzet, megint a vérkeringés,
ellazulás. A vérkeringésre egyébként tényleg mindig figyelni kell, ezért van a tengeri
szivacs, az arc- és hátkefe. Emesének nem volt kádja, azt állította, hogy ő direkt kiszedette
a fürdőszobából, mert az csak ellustít, meg nem is egészséges s a többi. Így nem is tudhatta,
mi az igazi desszert. A vasárnap, az illóolajos golyócskák. Minden hétre másmilyen, a
kaland kedvéért, és legalább másfél óra hosszan. A légutak kitisztulnak, a test elernyed, a
vizet állandóan újra kell engedni. Szóval a napok mindig elkezdődnek valahogy. Hétfő,
vasárnap, teljen hasznosan.
És ami legalább olyan fontos, mint a fürdő – ha nem fontosabb –, az a körültekintő
arcápolás. Már a kádba lépés előtt áttörlöm az arcomat tonikkal, erőssel, összehúzóval,
hogy a gőz által kitáguló pórusokba az éjszaka felgyűlt szennyeződés be ne hatolhasson.
Legjobb az ellipszis alakú, nagyméretű vattakorong – ami addig kitart, míg a bőr valóban
tiszta nem lesz. A kádból kilépve jön el a maszkok ideje. A hétfőt egyszerű, ám radikális
tisztítással kezdem, legjobb erre a lehúzható, tisztító maszk. Filmet képez, ami csillog,
sokáig tudom nézni, és szinte érzem, milyen szépen kisimít. A végén egyetlen húzással
eltávolítható. Kedd: iszappakolás. Legjobb a holt-tengeri, kicsit büdös, biztos ettől olyan
jótékony. Bőven teszek arcra és dekoltázsra, gyakran hordok mélyen kivágott felsőt, nézzen
ki jól. A szerda a feszesítés. Algakivonat és méz, megemeli a vonásokat, táplál, hidratál.
Ám a tökéletes hidratálást csütörtökre hagyom, multivitaminos készítménnyel dédelgetem
magam. Péntek: a nyugalom szigete, uborkás-aloe verás ápolás. Szombaton az új
felfedezésemé, a kendőmaszké a terep, ami a tonizálás miatt elengedhetetlen. Csak fel kell
tenni a tonikba pácolt kendőt, és kezdődik a varázslat. Vasárnap pedig egy egyszerű,
leheletfinom habmaszkot használok csupán, az egész heti fáradalmakat elfelejteni. Emese
minderre azt mondta, humbug, hetente egyszer uborkákat rakott a fejére, úgy is nézett ki.
Szerintem hasznosak a maszkok, a boldogságtól sugárzó bőr feltételei. „Az egészség
fontos, kezdje a bőrénél” – és én igazat adok a reklámoknak. Jut eszembe, majdnem
elfelejtettem: néha kell meleg maszk is, ez háromperces, radikális ügy, de az eredményért
mindent. Nehéz, sűrű massza, felteszed és érzed, éget. Ha éget, akkor tisztít, ha tiszta vagy,
jól nézel ki. Ha a maszkokat leszedtem, arcmasszázs következik, majd ásványvízpermettel
frissítem vonásaimat. Végül nappali krém, várok, hogy felszívódjon, ennyi. Legalábbis
délelőttre.
Arcápolásban úgyis az este a legstrapásabb. Ez már-már rituálé, nem nagyon érdemes
variálni. A lényeg a smink gondos eltávolítása. Először sminkleszedő kendővel, majd
tisztítóhabbal. Háromnaponta érdemes radírozni is, az elhalt hámréteg miatt, utána szinte
bababőröm lesz. Bababőrre aztán hideg vizes paskolgatás, kétnaponta hűtő szemmaszk. Ezt
nagyon szeretem. Műanyag álarc, feltöltve kékes folyadékkal, a hűtőben kell tárolni,
regenerálja a szemkörnyéki izmokat. Majd jöhet az éjszakai ránc- és pattanásvédelem, a
lehető legjobb krémmel. A szarkalábak ellen éjszakai szemránckrém ajánlható. Nekem
kétféle van, egyik a Derrick-karikák ellen, másik a finom ráncok ellen, zárásképp pedig az
antiage-system kenőcs, az ajkakra, hogy mindig puhák és simák legyenek. És közben nem
szabat elfeledkezni a test hidratálásáról sem. Fenékre, combra anticellulit védőkrém, mellre
mellfeszesítő, a többi részre legjobb a sima gyógyszertári krém. Nagyon fontos ez, főképp a
szőrtelenített területeken. Semmit nem utálok jobban a szőrnél, trimmelem is magam
rendesen. Igaz, a gyantától fázom, a krém szart sem ér, a borotva meg erősít, de
nélkülözhetetlen. S mert régebben reggelre ugyancsak szúrtam, szereztem szőrnövekedés
gátló sprayt is. Kell egy jó borotvahab, lehetőleg aloés, majd hűsítő gél, hogy a pirosság
elmúljon, és nehogy a szőrtüszők begyulladjanak. Emese sosem szőrtelenítette magát, úgy
is nézett ki, mint egy ősasszony, nyaranta csöpögött a víz a hónaljából. Alul bojárkucsma,
felül egyetlen szemöldök. Pedig szemöldököt szemöldökcsipesszel, mellszőrt szintén. A
mellszőr a legaljasabb valami, ami testen kialakulhat. Sunyi, apró, fekete, hirtelen nő meg,
és nem biztos, hogy észreveszem. Ezért aztán mindennap meg kell néznem, mi a helyzet.
Szerencsére nem vagyok jeti típus, nincs bajszom, sem szemölcsöm, amiből szőr
kandikálna, se orromból, se fülemből nem bújik elő ez az ocsmányság. Tiszta vagyok,
makulátlan. A többi részletkérdés.
Persze nagyon fontosak a részletek. A haj, először is. Majd a láb maga, külön a körmök,
a kéz körme is. A szájhigiénia. A hajnál leglényegesebb a jó sampon megválasztása. Nekem
szerencsém van a hajammal, dús és a hátam közepéig ér, de még így is gond a
legmegfelelőbb termék kiválasztása. A jó fazon már fél siker, de a többit magunknak kell
hozzátenni. A hajmosás közbeni fejmasszázs elengedhetetlen. Eztán jön a balzsam, majd a
hajpakolás. A főnözés külön művészet, kellenek hozzá csatok és hajcsavarók, a tökéletes
hatás érdekében. A hajhabot sosem felejtem ki, hogy megfelelően fényes és ápolt legyek.
Miután belőttem az alapfrizurát, jön a napi gond, a beállítás. Ehhez gyakran elég a vaksz,
de néha nem árt a zselé és hajlakk se. Legújabb őrületem a csillámos hajlakk, a végén
mintha ezer kis csillag fészkelődne a fejemen. Van belőle arany, ezüst és vörös változat is.
Ami az éppen aktuális hajszínemhez való. Épp vettem egy csuda dolgot, az ázsiai nők
titkát, de rajtam nem látszik semmi, feltettem, úgy, ahogy a használati utasítás előírja, és
mégis, teljesen magyar maradt a fejem, szimpla tacskószín, festhetem át újra. Egyébként a
hajsütő vas is alapkellék. Vasaláshoz kerámialaposat használok, de van loknisütőm,
cakkozóm is. Száraz hajra van kifejlesztve a legújabb hajvégápoló és fejtonik is, mindkettő
igazi kincs! De lejjebb haladva, mint már mondtam, a láb is egy külön világ. Hetente
egyszer lábsós áztatás, mint az öregasszonyok, hogy a sarok és a talp elhasználódott bőrét
eltüntessem. Aztán vazelines puhítókenőcs, nap végén pedig hűsítő lábpermet. Cipőbe
cipőillatosító, lábra szárazságszabályozó hintőpor. Bőrkeményedés? Bütykök? Idejük sincs
kialakulni. S ami még elengedhetetlen: két nap egymás után tilos ugyanazt a cipőt felvenni!
A talpbetéteket is cserélgetni kell. Tűsarkúba lépéskönnyítő sarokpárna, csizmába
szénbetétes szellőztető, szandálba titokbetét. A lábköröm mindig takaros legyen. Télen
egyszerűen csak vastartalmú, színtelen védőlakkot, nyáron a legváltozatosabb színeket
használhatjuk. A kéz körmeire ez nem igaz, ott mindig lehetünk bátrak, kísérletezőek.
Én naponta átreszelem őket, s miután az egész kézfejemet bekentem szilikonos
kézápolóval, ellenőrzöm, lakkom sehol se legyen töredezett. Egy úrinőt a kezéről lehet
felismerni, mondta már Scarlett O'Hara is, legfőbb tanítómesterem. A szájápolás pedig
amúgy is alap. Én még mindig a cserszömörcés szájvízre esküszöm, Emese szerint az
antiplakk-képző jobb, de hát ő annyit értett ezekhez, hogy hagyjuk. Nem volt nyelvtisztítója
sem, pedig ez még az ókoriaktól ered, biztosan hasznos. Nekem van, fehér, dizájnolt,
élvezet használni. És hopp, majdnem elfeledkeztem az intimhigiéniáról. Mindig
használjunk intimbetétet, légáteresztőset, illatosítottat. Mindig legyen nálunk intim
törlőkendő is, és hetente egyszer használjunk laktózos zuhanyt. A napi kétszeri átmosás
pedig – nos, kötelező. Emese mesélte, hogy ő régebben nem mosakodott alul, csak kefirrel
kenegette. Ott. És a bugyijait sem mosta, hanem este kirakta szellőzni. Arra gyanakszom,
hogy csak hülyített, de közben rá nézve mégis olyan hihető az egész.

Másrészt pedig nem csak az a fontos, mit használunk kívül, hiszen igaz az a mondás is,
hogy az vagy, amit megeszel. És hogy az ételed a gyógyszered. Nem kávézom, nem
cigizem, nem iszom alkoholt, nem érdekel a hús. Reggelre natúr joghurt friss gyümölccsel,
teljes kiőrlésű magvakból készült pékáru, zöld teával. A zöld tea kiváló antioxidáns,
minimum napi három csészével kell inni, öregedésgátló is, a legjobb ital. És hihetetlen
variációi vannak, kedvencem a jázminos és a mentás, de a dr. Oto-féle fahéjas kínai
gyógytea se semmi. Délelőtt egy csésze salaktalanító ital, ez borzalmas, egy pohár
gyömbér, és egy pohár szójaporos keverék. És mentes ásványvíz. Figyelni kell nagyon,
hogy a napi két liter meglegyen, frissek legyünk, egészségesek. Édesség, zsírban sütött étel
– mind-mind tilos. Tartósítószeres szarokat sem eszem. Nem mondom, kissé megdrágítja és
megnehezíti a dolgokat, de gondolni kell a jövőre, nem leszek mindig ilyen szép és fiatal.
Meg kell nyújtani a jó éveket. Néha egy-egy kocka hetvenszázalékos étcsoki persze belefér,
de ez nagy luxus, a boldogság pillanataira tartalékolom, szóval tényleg ritkán eszem.
Helyette aszalt gyümölcsök, almacsipsz, friss gyümölcs. Imádom az epret. Lajos is szerette.
Mindegy. Ebédre könnyű saláta, este hat után pedig egy falatot se! Nehéznek tűnik mindezt
betartani, de csak önfegyelem kérdése az egész. Én a szépségem miatt mindenre képes
vagyok. Tényleg mindenre. Ám az nem igaz, hogy a gyereket csupán emiatt nem akartam.

Borzasztóan féltékeny voltam Emesére. Majdnem megőrültem ettől az érzéstől. Pedig

elég csak ránk nézni: ég és föld. Azok a ruhák! Nem vall jó ízlésre, ha valaki felvesz egy
olyan pulóvert. Valahogy mindent elárult róla. Lajos szerint ez szinte lényegtelen, és hogy
persze, ő szereti, ha egy nő csinos, de ez nem minden, szerintem pedig nagyjából minden,
oly sokat elárul a lélekről is. Ha valaki felvesz egy rózsaszín pöttyös, fodros inget, hát az
maga a lélek. Meg a szabadidőruha. És főleg a cipők. Egyszerűen nem engedhetem meg
magamnak, hogy ne a legjobb cipő legyen rajtam. Mert a cipő árulkodik. Az igényességi
fokról. Akin rossz cipő van, nálam szóba sem jöhet. Utálom, ha valaki nem ügyel a
részletekre. Szóval Emese igazán szánalmasan öltözködött. Vagyis inkább sehogyan.
Mindegy, ez már lényegtelen. Nekem öt szekrény van telis-tele ruhákkal, édes
fehérneműkkel, látványos harisnyákkal, sálakkal, kiegészítőkkel. Csak kalapom van vagy
húsz! Estélyi ruhám – töméntelen! Nem mintha bárhová járnék, de járhatnék, és akkor
királynőnek kell lennem. Negyven hálóingem van! Mindegyik szuperszexi. Igaz, általában
meztelenül alszom, de jó tudni, hogy bármikor felvehetem őket. Szeretem magam másokkal
összehasonlítani. Attól, úgy érzem, megnövök. Hatalmas leszek, ragyogó, és ezt élvezem.
Kinek van még ennyi mindene rajtam kívül! Ki más tudna, ha akarna mindennap mást
viselni, mindennap tündökölni! Lajos egyszer megkérdezte, mit csinálnék, ha anyámék
hirtelen beszüntetnék a pénzelésem. Ha ne adj isten, dolgoznom kéne. Ha nem lenne napi
tizenkét órám a cicomázkodásra. Ha netán valakiről gondoskodnom kéne. Teszem azt, egy
gyerekről. Egy gyerekről! Mikor mellőlem a legigénytelenebb virágok, aranyhalak, pintyek
úgy haltak ki, hogy nézni is fertelmes volt. Akkor édes, mosolyogtam rá, akkor neked kéne
mindezt előteremteni. Ezt mondtam neki. Meg hogy különben is, nem akarok gyereket. Ha
akartam volna, már lenne. És odaadtam neki az abortusznaplómat. Végigolvasta, aztán elém
hajította. Tévedtem, mikor azt hittem, érsz valamit, mondta. És még azt, hogy elhitettem
vele, hogy ez az egész kozmetikai kiállítás körülöttem, meg az egészségnyavalyám csak
póz, és a vásárlási őrületem csak szeretetpótlék, és hogy mellette majd szépen levedlek
minden baromságot. Mert én nem vedlek le. Én ilyen maradok, ilyen nullkommanull, ez
van, és hogy csak az időt sajnálja, és hogy hello. Pedig ez a napló szerintem nem erről szól.
Épp nem erről. Csak a melleidet félted, igaz? Meg hogy nem lesz annyi pénzed a
hülyeségeidre? Megőrülök. És hogy milyen szemét gyilkos vagyok, hogy nem mondtam el,
hogy nem tehetett semmit. Hogy önző vagyok. És a gonoszságig hiú. Tessék, itt van.
Olvasd el. Szerintem nem volt igaza. Nekem is nagyon fájt, de nem tehettem mást. Akkor
huszonhárom voltam. Nem akartam elhagyott harmincas lenni, megereszkedett hassal,
karomon egy bőgő kölyökkel. Nem akartam szánalmas lenni.

Ágota rágyújtott, ez már sok volt az idegeinek, kézbe vette a füzetet, és olvasni kezdett.

14.30. Taxiba ülök. Visz az autó a védőnőhöz, az engedélyért. Papírt kérek a gyilkossághoz.
Ma este kéne befeküdnöm, de még most sem döntöttem. Két hete tudok a gyerekünkről, de
még nem látom a sorsát. Felhívtam az osztályt, nincsen szabad szoba ma éjszakára. Nem
akarok másokkal szenvedni, nem akarom, hogy lássák, ahogy szenvedek. Nem tudnám
elviselni a zajt, a sóhajtozást, a nyögéseket. A kórházszagot se bírom, a közös fürdőszobát,
a tisztítószeres ágyneműt.
15.00 Várok a folyosón. Kijön a védőnő, de nem nyomja a kezembe rögtön a papírokat,
várni kell, mondja. Rajtam kívül csak egy cigány lány ül a váróban. Borzasztóan néz ki.
Rám bámul, majd rögtön kérdez: – Hány hetes vagy? – Nem akarok róla beszélni –
válaszolom. – Miért? – Nem felelek. Pár percig csöndben van, majd tovább kérdez: – Hova
fekszel be, a Barossba? – Istvánba – válaszolok önkéntelenül. Erre elkezd mesélni. Már van
egy gyereke, nem akarja a másodikat, és volt már abortusza is. Huszonegy éves. Ilyeneket
mond: „Te ne vetesd el. Te nagyon ki fogsz készülni.” Pedig meg sem szólalok. Bár az
előbb arra a kérdésre, hogy meg szeretném-e tartani, szívből, ösztönből, mélyen a
lelkemből jött a válasz: igen. Ő meg csak mondja, és kérdez. Folyamatosan kérdez.
Folyamatosan hümmögök. Még most is… Ilyeneket: „Nekem az elsőt a Barossba
szülesztették. Van hányingered? Nagyobb az étvágyad?” Már remegek. De nem akarom
megbántani, Minek.
20.00 Egy bárban ülök, Péterrel. Mesélek neki. Mindent. És a gyerek akarja, hogy
megszülessen? Felelősséggel tartozom a gyerekemért. Jobb sorsra lenne érdemes. Nem
kívánt, nem akart gyerek. Vagy nem is tudom. Olyan fiatal vagyok stb., látom rajta, hogy
kegyetlennek tart. Lajosról kérdez. Ő nem tudja, mondom.
23.00 Alig akarnak felvenni. Későn jöttem. Magyarázkodom a doktornőnek, hogy
vívódtam, hogy most hoztam meg a döntést. Cinikusan lengeti a kezében az engedélyemet.
Nem érti, hogy én nem akarok semmit megmagyarázni. Megalázottan, megszégyenülten
ácsorgok. Péter bejött velem, bekísért, eljátssza az apukát, hogy álljon mellettem valaki.
23.20 Felfekszem a vizsgálóasztalra. A doktornő durván nyúl belém. Fájdalmasan
keresik a lamináriát, a pálcikát, amit felraktak a méhembe, hogy kitágítsák a méhnyakamat.
Egész testemben remegek a félelemtől. Tenyerem a hasamra csúszik. Még mindig óvni
akarom. Imádkozom és búcsúzom. Rövid tanácskozás a függöny mögött. Nincsen meg a
laminária. Jöjjek vissza reggel hétre. Iszonyatosan megkönnyebbültem. Esélyt kaptam. Nem
is baj, hogy benn kell aludnom. Telefon Lajosnak, hogy Klárinál maradok, nem firtatja,
kicsit örül is. Most egy vizsgálóban fekszem fenn, a szülészeten. A nővérem két éve itt szülte
Lilit. Terhes anyák kóvályognak a folyosón. A csecsemősírás behallatszik. Esélynek érzem
és büntetésnek, hogy nincs benn a pálcika. Még kimehetek, van visszaút.
07.03. Ülök a kezelő előtt. Még visszafordulhatok. A múlt éjjel, mikor készültem befelé,
olyan érzésem volt, mintha a reptérre igyekeznék. Ma reggel közölték velem, nincs hely a
kórteremben, ezért nappal is a kezelőben leszek. Tőlem egy méterre betegeket vizsgálnak
majd, én meg fekszem az ágyon. Így nem jöhet be hozzám senki, ennyi jó van a dologban.
Ismét ülök az ambulancia előtt. Előbb kirohantam az udvarra, hogy felhívjam a nővéremet,
hogy hazamegyek. A tegnapi éjszakás nővérke állított meg. Azt mondta, hogy lesz szoba.
Magzati szívhang szűrődik ki az ultrahangos vizsgálóból. Hangosra állították a gépet. Ezt
is jelnek érzékelem.
8.00 Nem jutok sorra. Nagyon félek. Kevés lesz az idő, az orvos nem ér rá majd délután.
Kimegyek az esőre, haza akarok menni. Fenn, a nővérszobában őrzik a táskámat. A nővér
nem enged el. Leküld az orvosomhoz. Várok, sírok, várok. Folyamatosan. Visszamegyek,
mert a doktor nem jön. Egy orvos visszakísér a főorvosi elé, próbál nekem ágyat szerezni.
Mikor belépek a nővérszobába a táskámért, hirtelen elakad a lélegzetem. Levegővételkor
sípol a tüdőm, fulladozom. Egyre rosszabb. Egyre rosszabb. A pániktól fuldoklóroham jött
rám. Szegény orvos nem tudta, mi bajom van. Beléptem Silokhoz. Leszidott, amiért éjjel
jöttem. Azt mondta, délután kettőkor megcsinálhatja a műtétet. „Ha lát esélyt arra, hogy
megváltoznak a körülményei és megtartja a magzatot, akkor most menjen el, és ha mégis
meggondolja magát, még visszajöhet november 3-án. De ha eldöntötte, akkor most
felrakják a lamináriát.” Erős volt és határozott, és én rettegtem, hiszen én viselem a
következményeket. Meddő is lehetek, még az is lehet.
Voltam már máskor is bajban, de akkor mindig láttam a fényt, a reményt, és ami a
legfontosabb, a lehetőséget, hogy lesz minden. Most nem látok semmit. Mindenhol ott
vannak a terhes nők, a férfiak, karjukban gyerekkel. Esélyt kaptam, hogy életet adjak, és
nevelhessek. Igaz, még nem kértem. A terhesség olyan folyamatot indított el bennem, amitől
visszafordíthatatlanul anyává váltam. Ezért érzem gyilkosságnak ezt az egészet. Miközben
azért tudom, hogy ez a lehető legnorrnálisabb megoldás.
10.00 Várunk az ambulancián, továbbra is. Silok jön, nyomában a többi orvossal.
Felrakja a lamináriát. Olyan érzés, mintha belülről keresztülszúrná a méhemet.
Visszafojtom a lélegzetemet. Nem egy tolással kerül a helyére, hanem három, fokozott
mozdulattal. Örülök, hogy csak ő lát. Visszataszítóan nézhetek ki. Az utolsónál kimered a
szemem.

Ágota visszaadta a füzetet, Vera pedig úgy folytatta, mintha könyvből olvasná az
egészet.
...szóval ez nem erről szól. Nem az ordas hiúságomról. Teli voltam kétellyel, nem?
Szerintem csak az bosszantotta, hogy nem avattam be. Vagy valami ilyesmi. Azt is mondta,
hogy csak egy kidíszített, üresfejű páva vagyok, és ha a vakolat lepereg rólam, az egész
építmény összedől majd. És hogy amit eddig összetákoltam magamnak, az egy csirkének is
kevés lenne. És hogy én még semmit se tettem le az asztalra. Hogy mit tettem le az asztalra.
Atyaúristen. Ezt utoljára az anyámtól hallottam. Csak akkor mehetsz el bulizni, ha valamit
már letettél az asztalra. Akkor kapsz pénzt a kék ruhára, ha valamit letettél az asztalra.
Akkor beszélhetsz így velem, ha. Nem vagy az anyám, Lajos! – mondtam neki legutóbb.
Jól is néznénk ki. Búcsúzóul még azt mondta, vegyem számba, mi mindenem van, és
rohadjak meg. Rendben, gondoltam, nézzük, mi az enyém. A nappaliban egy fotel. Eléggé
macska rágta, koszos, de kényelmes. Bőrből van, régen egy trónhoz hasonlított. Krémszínű
volt, most olyan, amilyen. Koszlott kissé, a múltkor rá is firkáltam véletlenül. Jó fotel
egyébként, szeretem, tévénézéshez ideális. Aztán van még egy hintaszék, a Tűzoltó utcából.
Sosem ültem még benne, de jó arra gondolni, hogy van egy hintaszék a házban. Ez olyan
polgári dolog, néha bírom az ilyesmit. Zuglóban lakni – kispolgári. Szekrénysort venni –
kispolgári. De egy hintaszék! Vagy egy gondolkodófotel – az már igen. A kandalló – meg
már szinte túlzás. Voltaképp a kandalló miatt költöztem ide. Ránézek, és azt érzem, igazán
polgári lány vagyok, van pénzem, meg minden, egyszóval a kandalló, még ha nem is
működik, biztonság, büszkeség. Díszkandalló. A luxus magasiskolája. Aztán ott a körasztal.
Nem mintha illene ide, és nem is az enyém, de lehetne. Elkunyerálom, Lajos úgyis utálja.
Teli van viaszfolttal, és retkes is rendesen. A hálóban a nagyszekrény. Tömör fa, vaskos
jelenség, rogyásig rakva mindenféle hülyeséggel. Egy ruhaállvány. Ez is roskatag már,
nyilván rosszul szereltem össze annak idején. A dolgozóból enyém az asztal, két
könyvespolc, és ennyi. A többi; könyvek, edények, ruhák, apróbb lomok. Egy régi magnó,
porcelánszív, fotók, meg állatkák, plüssben elég nagy vagyok. Harminc felé nem egy
tetemes zsákmány, de nem is vagyok zsákmányoló típus. Tér kell nekem, pár nagy ablak,
normális kilátás. És mindenekelőtt a fürdőkád, nem győzöm hangsúlyozni, ez a
legfontosabb. És a tükrös pipereasztal. Az kell. Olyan nagy, hogy elfér rajta a két tükör, a
normál meg a nagyítós, a fiókjaiba pedig a mütyürkéim garmadája. Van mellette egy másik
kozmetikai polc is, a hajfestő szettel, egyebekkel. Hát ez mind nem semmi. És most, hogy
mindezt végigvettem, nos, ezzel is eltelt egy kis idő. Hoppá! Most jut csak eszembe. Van
egy régi órám. Sportóra, rá is van írva, ankersport. Nem tudom, milyen sporthoz
használhatták, túl elegáns. A szíja ruganyos fém, az üveglapja meg is van repedve, mintha
távolugráskor valaki ráesett volna. Elég furcsán működik. Ha felhúzom, a mutató elkezd
pöfögni. Az egész szerkezet látványosan siet. Néha arra gondolok, ez az én igazi időm.
Megnyugtat. Amúgy is teljesen mindegy, hogy milyen idő, és hogy milyen iramban telik.
Telefon, ha csöng, nem veszem fel, a postaládát nem nézem, a netre nem megyek fel.
Lajos régen naponta hazajött, szia, szia, egyébiránt nem szóltunk egymáshoz. Nincs is
bajom ezzel, csak idegesít a sok beszéd. Egy jól elhelyezett szia jelzi, felismerjük egymást,
és épp annyit mond, amennyit egymásnak szánunk. Persze az, hogy nézzem meg, mi az
enyém, nem ilyesféle tárgyakra vonatkozott. Ő mindig homályos lelki dolgokra utalgat, de
nekem ehhez nincs humorom mostanában. Maradok a tárgyaknál, azok biztosak. A ház
egyébként kellemesen mozdulatlan. Én is majdnem az vagyok. Amíg van ez a majdnem,
addig minden rendben. Persze, idegesít, mi lehet vele. Éjjel még eszembe jutott, hogy van
egy biciklim, zöld, rozzant jószág, és vannak zenéim, meg egy furulyám is. A hegedűmet és
a gitáromat kidobtam, és a népi kollekciót is, dorombostul, köcsögdudástul. Lajos pedig
nem hiányzik. Csak néha, egy kicsit. Jó lenne tudni, merre van, mit csinál. Ha Emese élne,
biztosan nála lenne. Furcsa, de akárhogy is szidom, mégiscsak Emese volt az egyetlen, aki
az egészet értette. Ő valaha pont annyira szerette Lajost, mint én, még most is. Azt hiszem.

Rá kellett jöjjek, hogy undorodom az emberi testtől. Úgy alapban. A sajátomat is csak
akkor szeretem, mikor kiléptem a kádból, ragyogó vagyok és illatos. Volt egy pasim, aki azt
mondta, a punci ötven perccel fürdés után a legjobb, akkor kell nyalni. Na, nem várhatta
meg azt az ötven percet, annyira elkezdtem undorodni tőle. Egyébként is ragaszkodom
ahhoz, hogy a férfi, aki hozzám ér, először zuhanyozzon le. És utána is rögtön rohanok a
fürdőbe. Bár már elég rég nem volt senkim. Azóta, mióta Lajos elment. Egyszer azt mondta
nekem, úgy működöm, mint a csodaszereim. Egyik hatása sem látszik meg rögtön, kell
ugye az idő a felszívódásra, az alakulásra. És hogy bennem a sok elnyomott, tudomásul sem
vett, félresöpört, rejtett dolog előbb-utóbb belekerül a vérembe, elárasztják a sejtjeimet, és
talán egyszer a kénes agyamig is eljutnak. És hogy akkor mi lesz. Állandóan ilyeneket
mondott, érthető talán, hogy nem hiányzik. Egyébként meg nem mozdulok ki a lakásból,
ülök naphosszat tisztán, rendesen. Nagyanyám mondta, hogy mindig úgy kell kinéznünk, de
mindig, hogy ha éppen akkor toppan be a mesebeli herceg, illő módon fogadhassuk. Szép
vagyok, fiatal, higiénikus. Kifestem magam, kipróbálom az új, golyós szemhéjpúderom, és
az aranyló pillagöndörítőmet is. Várok.
– Mégis, mire vársz? – szúrta közbe Ágota.
– Nem tudom – felelte stílusosan Vera. – Lehet, hogy arra, Lajos visszatérjen. Előbb-
utóbb úgyis visszajön, nem bírja ki sokáig nélkülem…
 11. FEJEZET

A HOLD
„Az életben az a baj,
hogy az ember sose tudja igazán,
hova is megy.”
Agatha Christie: Úti célja ismeretlen

Ritával volt a legnehezebb találkozni. Négy-öt randit megbeszéltek már, de Rita mindig
lemondta a találkozót, erre-arra hivatkozva. Rita amúgy is módfelett gyanús, gondolta
Ágota. A főiskola befejezése óta állandóan úton volt, bejárta már a fél világot. Ott
dolgozott, ahol tudott; szörnyű kávézókban pincérkedett, eladott diliboltban,
élelmiszerüzletben, táncolt bárokban – éppen mire volt kereslet. Szinte mindenhol járt,
ahonnan Lajostól levél érkezett. Egyszer Ágota is összefutott vele Bibionéban, akkor éppen
bikiniket és képeslapokat árult, napi tizenkét órában. De volt, aki Berlinben, és volt, aki
Splitben látta.
Rita egyébként egyáltalán nem örült a találkozónak, éppen Amerikába készült,
vízumügyek után szaladgált, és amúgy sem voltak soha igazán jóban egymással. Ritával
különösebben nem is lehetett jóban lenni, talán csak Emesével és Judit Katával tudott jól
kijönni.
Ágotának végül mégis sikerült Ritától egy időpontot kisírnia. Így azt is megtudta, hogy
van már saját lakása, egy édes kis Király utcai garzon, amit kiad, ha éppen külföldön kószál
megint. Rita így harmincévesen szebb volt, mint korábban bármikor. Hosszú szőke
loboncától megszabadult, így végre kilátszottak hatalmas kék szemei, és mintha fogyott is
volna egy picit. Igaz, sosem volt kimondottan kövér, de valahogy nem volt előnyös a
testalkata, egy kis súlyfelesleg is egyből meglátszott rajta. Most viszont úgy tűnt, sugárzik,
nagyon büszke arra, hogy ilyen csinos lett, és ez egész lényét kedvesebbé tette. A mosoly
csak akkor tűnt el az arcáról, mikor Ágota a lényegre tért. Lajos, Emese. Látszott Ritán,
hogy szinte retteg ettől a két névtől.
– Tudod, Gotti – kezdte –, nagyon fáj Emeséről beszélnem. A legjobb barátnőm volt.
Nagyon sokat gondolok rá. Persze még a Nagy Megzuhanás előtt barátkoztunk össze, de a
barátságunkat az sem tehette tönkre. Szörnyű volt végignézni, ahogy elsorvad. És ha szabad
ilyet mondanom, nem bánom, hogy fél évnél nem tartott tovább. Majd beleőrültem, hogy
nem tudok segíteni rajta. Ő másodéves volt a főiskolán, mikor hozzá költöztem, erre talán
te is emlékszel. Egy vidéki alkotótáborban ismerkedtünk meg. Ő képzőművészeti órákat
tartott, én az akkori barátommal, Levivel voltam, mert Levi szobrásznak készült. Egyik
este, italozgatás után mondtam neki, hogy éppen pesti albérletet keresek, mire felajánlotta,
lakjak nála. Eleinte minden remekül működött. Talán emlékszel, a fősulin még milyen
normális volt.
 – Én csak ködös dolgokat hallottam a Megzuhanásról – mondta Ágota. – Ahogy
emlékszem, Emese vidám, ambiciózus lány volt, tele lendülettel, igaz, néha túlságosan is
sok lendülettel. Nagyon szerettem vele iszogatni.
– Hát igen, vele nagyon lehetett inni. Csak éppen kevesen vették észre, hogy ő nem
jókedvében iszik. Hogy az állandó, feszes vidámsága mögött mi is van valójában. Amíg
együtt ittunk, minden rendben volt. Én tudtam, hol a határ, de Emese tulajdonképpen már a
főiskolán alkoholista lett. Hiába esküdött a tiszta vodkára, ha nem volt pénze, minden olcsó
pancsot összeivott. A többieknek jó képet vágott az egészhez, megpróbálta titokban tartani,
de én láttam. Aztán minden összeomlott. Hiába vittük el egy pszichiáterhez. A nő
alvásterápiát javasolt, mire Emese megszökött. Valaki mással felíratott gyógyszereket,
azokra ivott, rengeteget. Teljesen kontrollálhatatlan lett. Beleesett a sütőbe, összeégette
magát, iszonyú dolgokat művelt. A zsaruk az utcáról szedték össze. És aztán semmire nem
emlékezett. Ám az biztos, hogy az öngyilkosságát jó előre eltervezte. Mindenkinek írt
búcsúlevelet; sablonos sorokat, egy-két kedves szóval, de mégis búcsúlevelek voltak.
Indoklás nem volt egyikben sem. Később a notebookjában érdekes dolgokra bukkantam. –
Rita felállt, és behozott egy viharvert Compaq gépet. – Ha érdekel, elolvashatod. Nagyon
közel álltunk egymáshoz, de azt nem tudtam róla, hogy novellákat is ír. Képzeld, írt egy
hosszú búcsúlevelet Blökinek. Egyedül neki magyarázott el mindent. Ezt a levelet Évának
és Lajosnak is kinyomtattam. Ők semmit nem tudtak Emese gyerekkoráról. Emese ebben
hatalmas volt. Ahogy a múltját kozmetikázta. Én persze sok mindent tudtam, de
megesketett, hogy senkinek nem beszélhetek róla. A halála után viszont úgy éreztem, nekik
kettőjüknek joguk van tudni, kit szerettek.
– És nekem miért mutatod meg? – nézett fel Ágota. Rita komoly maradt.
– Mert úgy érzem, valami nem stimmel, valami nem áll össze. Nem Emese
öngyilkosságára gondolok, az tiszta sor volt. Megtaláltuk, Lajos kórházba vitette, később
szívességből átkerült a Péterfybe Dóráékhoz. De már nem lehetett rajta segíteni. Lajos
körül nem stimmel valami. Olvasd el először ezt. Én addig megcsinálom a salátát. Rita
kiment a konyhába, Ágota a gép elé ült. Összeszorult a gyomra. Kutyának búcsúlevelet írni.
Ilyen is csak Emesének juthatott eszébe.

1.
Tényleg, még el sem meséltem, miért hívnak Emesének. Mert Emese vagyok. Szép név,
nem? Emese. Régebben én is szerettem. Anyám, róla még nem meséltem, meg ugye mit is
mondhattam volna, szóval anyámnak sosem tetszett. Rühellte, hogy pontosabb legyek.
Emese. Állítólag az apám miatt. Valami újságíró volt. Az anyám a teljes nevét se tudta
megmondani. Talán azóta találkoztam is vele valahol, de nem azonosítottuk be egymást.
Hülye vagyok. Emese. Állítólag így szólította anyámat közben. Lehet, hogy csak ezért
szerettem meg ezt a nevet. Szóval az anyám. Majd a tévében megmutatom, mindennap
áztatja egy kicsit az arcát a képernyőn. Olyan szép. Olyan bosszantóan szép. Milyen jó
neked. Te nem tudsz csúnya lenni. Én lehet, hogy az vagyok. Legalábbis nem nyújtok túl
kellemes látványt. De már nem bánt annyira. Az anyám. Van valami élettársa, katonatiszt.
Na, azt nagyon megszerettem. Melegszívű. Emlékszem, hogy vigasztalt akkor, mikor végre
megtaláltam őket. Mert nem volt egyszerű, gondolhatod. Fél év, és ez csak a keresés. Aztán
még fél évig követtem őket mindenhová. Minden műsorát megnéztem, figyeltem azt a szép
arcát, és arra gondoltam, ez lehetetlen. Nem lehetek az övé. Aztán mégis megszólítottam,
sírni kezdett, csöppet sem állt jól neki. Bőgött, mint akit beprogramoztak, és közben azt
szajkózta, bocsássak meg. Pedig én nem haragudtam. Harag... Nem is ismerem ezt a szót.
Csak azt éreztem, hogy szeretem. Én is sírni kezdtem, és kérleltem, hogy inkább ő ne
haragudjon. Ilyen vagyok, biztos változik ez még, tizenévesen semmi sem készpénz s a
többi. Azt felelte, szépnek tart, és menjek fel hozzájuk vasárnap, teázni, ott lesz egy
katonatiszt, azzal él, plusz egy gyerek, egy gyönyörű kislány. És hogy a szemünk hasonlít.
Én barom meg elmentem vasárnap, ettem a sütiket, nem kértem alkoholt, és két év múlva
örültem, mikor a kislányt elcsapta egy autó. Anyám azóta nem nagyon él. A Melegszívű is
összelappadt kissé. A kislányt Lindának hívták, mint anyámat. Ám én Emese vagyok. Ez
fontos. Emese.

2.
Azt mondta, ő soha nem volt olyan rossz, mint amilyennek most tűnhet. Hogy mindig
gondoskodott rólam a háttérből. Hogy neki köszönhetem, hogy mégse intézetbe kerültem,
hanem a Piriékhez. Persze a lelkükre kötötte, hogy meg ne mondják nekem az igazat.
Szegény Pirinek nem lehetett gyereke, anyámnak meg több is volt a kelleténél, én. Amúgy
meg, tizennyolc évesen mit kezdett volna velem. És nézzem meg, sosem kellett
szűkölködnöm, egy belvárosi lakást is a seggem alá tolt, mit akarok még. Hát nem volt jó a
Piriéknél? Dehogynem, remek volt. Amúgy tényleg nem volt olyan rossz. Piri és a férje
szerettek a maguk módján. A többiről nem ők tehettek. Valahogy mindig tudtam, hogy nem
ők az igazi szüleim. Először is a nevem. Nem passzolt Piriékhez. Állandóan becézgették.
Mesike, Meske, meg a többi agyrém. Aztán, mikor nyolcéves lettem, elkezdtek egész
egyszerűen Annának szólítani. Gyűlöltem. Tomboltam, hogy én Emese vagyok. Lehet, hogy
Annaként jobb lett volna, ám egy hónap múlva visszatértek a Mesikéhez. Piriékkel amúgy
nagyon jóban vagyok a mai napig. Majd elviszlek hozzájuk.

3.
Szerintem az anyám ostoba. Ha egész életében a kamerák előtt csillog, akkor is ostoba
marad. Nincs még ötven, gyönyörű és boldogtalan. Szégyelli, hogy ilyen csúnyácska lánya
van. Sokat gondolok arra… De nem. Nem vagyok gonosz, ugye? Nem, én nem lehetek
gonosz. Veled is olyan jól bánok. Lajos egyszer azt mondta, van a tekintetemben valami
értelmezhetetlenül kegyetlen. Ezt ő mondja. Szerintem jobb vagyok, mint például az anyám.
Én még senkit nem hagytam cserben. Még egy rohadt csirkét sem. Sőt, egész életemben
csak egyszer öltem meg szántszándékkal egy állatot. Egy aranyhalat. Vettem kettőt, szép
húszliteres gömbakváriummal. Az egyik fekete volt, a másik gyönyörű narancssárga,
aranyhalklasszik. Évi és Lajos. Nem fértek meg egymással, a fekete felfalta a szépet. Élve
húztam le végül a slozin. Olyan szép volt, ahogy menekülni próbált. Hihetetlenül szép.

4.
Talán, ha én is szép lennék, egyszerűbb lenne minden. Talán akkor semmi nem így alakult
volna. Piriék mindig azt mondták rám: édes. Sosem akartam édes lenni. Általában nem
akartam olyan lenni, amilyennek mondtak. Csak Lajos és Éva tudtak néha olyat mondani,
aminek örültem. Bár, ha jobban belegondolok, anyám gyönyörű, és mire ment vele. Az én
szakmámhoz nem kell szépség, csak szépérzék. Azzal meg sajnos nagyon is meg vagyok
áldva. És az iváshoz is értek. A vodka érdekel, a legpocsékabb is jobb a semminél. Ezért
szeretem a reggeleket, a kávé-vodka miatt. Ha valaki ilyenkor zavarni mer, nem köszöni
meg, hogy világra jött. A jó reggeltre ilyenkor csak kuss lehet a válaszom. Lendületet
kapok, csak éppen nem tudom mire használni ezt a lendületet. Lajos értette ezt. Annyi
mindent értett. A vodkázás után mindig fingóversenyt tartottunk, legtöbbször hagyott
nyerni. Aztán mesélt nekem, temérdek hülyeséget, én meg hallgattam, mint egy gyerek. De
leginkább azt szerettem, mikor a végén megkérdezte, nem megyünk-e inkább inni valahová.
Mindig tudta, mire vágyom. Szeretett, ugye?
5.
Időzített bomba. Ezt mondta a telefonban. Rólam. Mindig csak azt hallom meg, amit nem
kéne. De azt aztán kristálytisztán. Nem tudom, kivel beszélt, természetesen nem is
kérdeztem rá. Azt pofázik, amit akar, és azzal, akivel akar. Félt tőlem. Azt mondta, teljesen
kiszámíthatatlan vagyok, egy őrült. Hogy ilyenkor nem tud velem mit kezdeni. Hogy nem
érti, miért kezdek el állandóan sírni. Mondtam neki, hogy akkor sírok és azon, amin akarok.
Egyébként akkor éppen azon sírtam, hogy nem találok állást, már vagy fél éve. A galéria,
ahol dolgoztam, bezárt. Lajos is ott döglött néha, Bélával festették Dóra portréját. Néha én
is segítettem nekik, gyönyörű kép lett. Aztán egy nap megtudtam, hogy az apám is
művészettörténész volt, nem újságíró. Vagyis ő az volt, én meg csak olyan botcsinálta,
önképzős módon kerültem a szakmába. Anyám bevallotta, hogy újabban találkozgatnak
néha, a Melegszívű nem tud róla. Érdeklődtem, hogy mesélt-e a Rohadtnak valamit rólam.
Például azt, hogy létezem. Anyám bólintott. És mit szólt?, kérdeztem. Semmit, felelt az
anyám. Semmit? Semmit. Csak azt kérdezte, csinos vagy-e. Lajos egyszer azt mondta,
szerinte nem vagyok csúnya, sőt. Csak ezeket a répanacikat kellene elfelejtenem. Szóval,
hogy figyeljek magamra. Mert például ez a nagy hajam szép is lehetne, ha akarnám. Aznap
éjjel borotvával szétvagdostam az egészet, több helyen csak a fejbőröm látszott. Lajos
nevetett. Hogy nem feltétlenül erre gondolt, de jó. Olyan szépen tudott nevetni. Sosem
érdekelt, hogy min. Végül is mindenki azon nevet, amin akar. Én már szegény, szerencsétlen
anyámon is tudok.

6.
Bukit nem ismerted. Ezek itt az ő karmocskanyomai. Olyan aranyos volt. Nagyon bírtam.
Akkoriban az egyetlen valami volt, amivel együtt tudtam élni. Buki. Tudod, mit jelent a
buki? Tökre más, mint a tockos, a hömi, a barack vagy a saller. A bukit a tornatanárok
adták, ha hülye voltál. Fej a combok közé, és egy rohadt nagy ütés tarkótájra. Igazán nem
is fáj, inkább megalázó. De az se annyira. Bukit a kökin vettem, száz forintért. Egy
hajléktalan kínálgatta, nem tudtam otthagyni. Pedig Buki nem volt egy kiállításra való
állat. Csúnya volt, mint a rothadás, szinte nem is volt farka. Valaki megkínozhatta
kölyökkorában. Úgy állt az egész cucc, mint a villámhárító, már az a darabka, ami
megmaradt belőle. Most már látom, neked sem tetszett volna túlzottan. Biztosan vadállat
volt. Sosem hízelgett. A kaja? Azt természetesen befalta, ám a többi nem érdekelte. Mi a
francért kellett megölni? Szerettem. Néztem azt a buta pofáját, és rendben volt minden.
Buki olyan volt, mint én. Amikor együtt aludtunk, mindig éreztem ezt. Mint én. Emese. Buki.
Kár, hogy ilyen debil nevet adtam neki. Most már mindegy. Milyen különös. Van valaki,
akinek semmi erénye nincs, mégis szereted. Mindegy, hogy csak találtad, mindegy, hogy
igazán nem is tartozik hozzád, szereted. Adtál neki egy nevet, ami úgy működik, mint a tiéd.
Buki kinyírt itt mindent. A guppikat, a hörcsögöt, a kanárit. Ez sem dühített. Felőlem
tombolhatott kedvére. A szomszéd Micsek megmérgezte, Cirmoskát akkor hoztam a helyére.
Szerencsére Cirmoska nagy és lusta, és jól kijöttök egymással.

7.
Nem vagyok hülye, nem gondolom, hogy minden a spenóttekercs miatt volt. Bár csak
foszlányokban emlékszem az egészre. Nem tehetek róla, minden kiesik a fejemből. Néha
még te is, látod, most sincs itthon semmi kaja, a vodkát meg nem kultiválod. Bár vicces
lenne egyszer jól berúgni együtt. Lajossal nagyon lehetett inni. Néha napokig csak ittunk,
némán. Ittunk és szerelmeskedtünk. Olyan, mintha nem is velem történt volna. Vagy három
hónapig tartott. Olyan boldog dolog volt. Semmihez nem fogható. Ahogy Lajos hozzám ért.
Mikor hátulról csinálta, akkor sem éreztem idegennek. Egyik kézzel fogta a fenekemet,
másikkal a mellemet. És közben csókolta a fülemet. Teljesen velem volt. Emese. Ezt
suttogta, és én akkor szerettem ezt a nevet, szerettem őt és magamat is. Én nem mondtam
soha semmit közben, nem is sikoltoztam, szerinte ez különös. Azt mondta, soha nem volt
még ilyen csöndes nővel. Én meg azt mondtam, hogy ilyenkor csak a testre figyelek, a test
hangjaira. Beszédet bármikor hallgathatok, de ezeket a zajokat csak ekkor. Ahogy bennem
jár, ahogy a két test súrlódik. Vele minden más volt. Vele nem kellett semmit elhitetni. És
magammal sem. Azóta sem volt senkivel ilyen földöntúli a szerelmeskedés. Szóval a
spenóttekercs. Hát az nem volt egyszerű. Az utolsó napon arra gondoltam, csinálok valami
reggelit, ne rendeljünk megint pizzát. Nekem tök mindegy, mit eszek, de három hónap után
a pizzát már kezdtem unni kissé. Az igazság az, hogy soha senkinek nem csináltam még
kaját. Ez látszott is. Lekvárt hoztam, meg spenóttekercset. Valószínűleg már terhes
lehettem. Ügy nézett rám, mint ahogy én szoktam az anyámra. Ezt ismételd meg, mondta.
Jó étvágyat, ismételtem. Na figyelj. Akkor most hozz egy papírt, meg egy tollat, és diktáld le
nekem ezt a faszságot, különben nem hiszem el, hogy képes voltál kimondani. Persze ajtót
mutattam neki. Este visszajött, hogy szerinte meg kell ezt beszélnünk, nem lehet így vége.
Nem értettem, miért akarná folytatni. Béküljünk ki, mondta. Hogy olyan különlegesnek tart,
és rájött, ez a lekváros spenót nem is beteg dolog, hanem az egyik kis csoda belőlem. Ezzel
a mondattal készített ki teljesen. Nem akartam látni többé. Azt kiabáltam, undorodom tőle,
húzzon innen. Abban a percben jöttem rá, hogy annyira imádom, hogy az már fullasztó. Ha
marad, egész életemben őt követem, és megszűnők Emese lenni. Nem értem, miért
ragaszkodtam annyira magamhoz.

8.
Aztán persze kibékültünk. De nem úgy. Megbeszéltük, hogy nem lehet köztünk igazi
kapcsolat, és én közben vissza is tértem Évihez. A gyereket elvetettem. A Nagy Megzuhanás
akkor kezdődött.

9.
Eladtam a régi, szép lakásomat. És egészen mostanáig azt hittem, én választottam ezt az
egészet. Ma rájöttem, hogy ez hazugság. Én ép ésszel nem élnék itt, ezen a rohadt telepen,
távol mindentől. Bár nem igazán tudom, mihez kéne közel lennem. Valami barom ma is
összeszarta a liftet. Szerintem a szomszéd. Lesz majd hozzá egy-két szavam. Nehéz elcsípni
józan pillanatában, de nem esélytelen. Egy a jó csak – itt senki nem talál meg. A kis
bódémnál azt se tudják, hogy Emese vagyok. Adják reggel a szokásosat, megkérdik, mi van.
Én meg azt mondom, köszönöm, és hogy a szokásos. Szóval vannak azért jó dolgok itt.
Annak is örülök, hogy kikapcsolták a villanyt. Jó így üldögélni, nem? Úgy működni, mint az
egész körülötted. Nem beleszólni, nem tenni semmit. Lajos kérdezte egyszer, hogy miért nem
tudunk olyanok lenni, mint a Hold. Én olyan vagyok, akartam mondani, de csak hallgattam.
Olyan gyönyörű este volt. A díszletek. Néha hat rám az ilyesmi. Szóval gyönyörű volt. A
Duna, a vodkák, gyümölcsös, általában utálom. Gyönyörű volt. Nem sokat beszéltünk.
Pedig aznap este el tudtam volna neki is mesélni ezt az egész szart. El tudtam volna
mondani, hogy eddig azért sokat hazudoztam. Elvittem például a Melegszívűékhez.
Mutogattam a kis Linda nem szobáját, mintha az enyém lett volna. Azt mondta, irigyel,
hogy szép gyerekkorom lehetett. Melegszívű nem leplezett le. Elképzeltem, milyen klassz
lenne valami hasonló, mondjuk Lajossal. Persze ezt sem mondtam meg neki. Mint a Hold.
Te talán tudod, mennyire igaz rám. Néha, ha a tükörbe nézek, az akkori Dunát látom, a
Holdfényt, ami én vagyok, és benne Lajost. Ő egyre homályosabb, de ez is rendben van.
Milyen vicces, nem? Szerelmes voltam. És abban a percben ő is belém. Nem Emesébe,
hanem a Holdba. Kár, hogy nem vette észre. Tudod, én már csak olyan akarok lenni, mint
te. Nem egy régi álmot látni magam helyett a tükörben, nem gondolkodni mindig
ugyanazon, nem gondolkodni, úgy egyáltalán. Jó ez a félhomály. Működik. Egyébként ma
végre elintéztem a dolgot. Nem is volt olyan bonyolult. A Melegszívű megengedte. Nekem
adta. A lányának érez, ezt is mondta. Átölelt. A másodikat találomra választottam,
felcsapva a tévéújságot. Anett. Szóval mától ez a nevem.

10.
A Hülyék mégis megtaláltak. Kijöttek ide fintorogni, nézegették ezt a koszfészket, kérdezték,
mit segítsenek. Hogy jöjjek be hozzájuk lakni, elférek, nagy a lakás. Hogy találnak nekem
orvost. Hogy te is beteg vagy, csúnya és büdös. Hogy gondoskodnak rólad is. Erre még
lehet, hogy szükség lesz. Emeséztek jobbra, balra, oda sem figyeltem. Ám most, hogy az
egész terv kész, megnyugodtam. Rájöttem, hogy ez az egész gyógyszer-pia-keverés nem jön
be nekem. Olyan vagyok, mint a vas. Semmi sem árt nekem. Engem úgy kellene
agyoncsapni. De ne csapjon agyon senki. Majd én megoldom. Eddig is mindent egyedül
csináltam. Nincs nekem szükségem emberekre. Téged is csak ezért szeretlek.

11.
Hogy most mi lesz? Viszlek Évihez. Úgyis bírjátok egymást. Cirmoska meg Lajoshoz kerül.
Mindennek lesz helye előbb-utóbb, ebben már biztos vagyok. Semmit nem lehet tudni. Az is
lehet, hogy hirtelen rádöbbenek, milyen csoda ez az egész. Még az is lehet, ugye?

A vacsora pont kész lett, mire Ágota a szöveg végére ért.

– És ez igaz?
– Igen – mondta Rita. – Minden szava. Találkoztam az anyjával, először a temetésen,
aztán felkerestem még néhányszor. A Melegszívűt, Károlyt nagyon megszerettem. Teljesen
összetörte Emese halála. De nem ez a lényeg, és tudom, te sem ezért vagy itt ma nálam.
Ágota mentegetőzni próbált, de Rita elvágta a mondatot. – Tudod, a Hülyék felugrottak
tegnap. Elmondták, hogy meglátogattad őket is, és hogy voltaképpen csak Lajosról
beszéltetted őket.
– Ez nem igaz – szúrta közbe Ágota. – Egyszerűen csak érdekelt, mi lett a régi
társasággal…
– Nekem ezt ne meséld. Már csak azért se, mert nekem is gyanús ez a Lajos-ügy. Mintha
már nem is létezne. Olyan lett, mint egy fantom. Olvasgatom én is az írásait, a verseket és a
novellákat, én is kapom a kör-e-maileket. De mintha nem ő írná őket. Egyszer, még egészen
a legelején volt egy különös rémálmom. Az egész az Amerikai pszichót idézte. Amikor azt
az alakot életben tartják. Tudod, bankszámlaszámmal, meg minden. Ilyesmit érzek, csak
nem látom semmi okát. Ráadásul az álmomban Magda kertjében vagyunk…
Ágota még gondolkodott azon, hogy Magda látomását elmesélje-e. Túl „kísérteties” az
egybeesés.
– Nyilván rémálom. Ott, az álmomban, Magda kertjében annyira valóságosnak tűnt
minden. Láttam őt. Olvastad a levelet. Ezek ketten nagyon szerették egymást. Gondolod,
hogy Lajos, ha élt volna, nem jön el a temetésre? És ha már itt tartunk, szerintem meg sem
fogsz lepődni: nem véletlenül futottam körül én sem az egész világot. Nagyon szerettem
Lajost. Ne röhögj, igen, én is. Persze tudtam, köztünk nem lehet semmi, nem is volt soha,
valahogy plátóian szerettem. Az iránta érzett szerelem segített egyben maradnom. Miatta
szoktam le az italról, miatta tudtam befejezni a fősulit. És nem voltam féltékeny a
többiekre. Tényleg nem. Elég volt nekem az, amit adni tudott. Mert nagyon sok mindent
kaptam tőle. Minden értelemben. Igaz, gyakran elfogott a kétségbeesés, valamit lépni
akartam, de sejtettem, reménytelen. Emlékszel, mikor leálltam a piálással? Jól kezdődött.
Lajos nem volt elájulva az ötlettől, sőt. Ezerszer megkértelek, hogy ne az én életemre
esküdözzél, mondta. Nem mintha hitt volna az ilyesmiben, de mégis. Nem tehettem mást,
mentegetőztem. Valami fontosra kellett, különben sosem lesz az egészből semmi. És ha
nem tartod be, nézett rám, és teszem azt történik velem valami? Na, akkor hogy érzed majd
magad? De betartom, feleltem. Eztán próbáltam másról beszélni, ám ő csak nem hagyta
abba. És ha ettől függetlenül elüt egy autó? Vagy rám szakad a csillár? Vagy
megmérgeznek? Nos, én akkor mosom kezeimet, néztem rá, az már nem az én ügyem. És
ha úgy működik az ilyen fogadalom, hogy a sors eleve a bukásodra szavaz, és megelőlegezi
nekem is a vesztem? Erre széttártam a kezeimet, nos, akkor tehetetlen vagyok. Különben is,
mekkora istenverte baromság ez, folytatta. Miért ne ihatnál meg néha egy-egy pohárkával?
Ügy néztem rá, mint egy gutaütött. Hát még mindig nem érted? Valószínűleg alkoholista
vagyok. Máshogy nem megy: vagy rengeteget, vagy semennyit. Dehogy vagy te
alkoholista, mondta. Azért, mert beiszol néha… Néha?! Ha jól számolom, pontosan hat éve
iszom végig a napokat. De nem reggel kezded, szúrta közbe. Az nem számít. Persze, reggel
nem kívánom, mivel fel sem kelek, így könnyű. De ha megnézed egy napomat, ami
legkorábban délben kezdődik, mindjárt más lesz a helyzet. Szóval induljunk ki az optimális,
elképzelhető délből. Fél egy, mire odáig eljutok, hogy felhajtom a takarót. Jön a kávézás, az
aktív igyekezet kezdete. Algopyrin és a barátai. Gyógyteák, vitaminkoktélok, majd zuhanok
a kádba. Hogy, hogy nem, három óra lesz, fél négykor el kell mennem valami
megbeszélésre. Persze a sarki kocsmába szervezem, és a meeting végén, ami hat körül van,
ledöntöm az első sörömet. Szóval külső szemlélőnek ez már este, de az elcsúszott idősíkok
miatt nekem még csak a délelőtt. Ehhez mit szólsz? Hát, így már tényleg kicsit más,
mondta. Bár nem iszol olyan sokat… Valóban nem, de azt rendszeresen. És néha titokban.
Ez így nincs rendjén. Fogadhattál volna a macskád életére is, dünnyögte. Vagy a szomszéd
néniére, mit tudom én. Látod, Lajos volt az, aki alapvetően megváltoztatta az életem. Nem
kezdődött nap nélküle. Ott volt az ágyamban, a falon, a vitrinben, a fürdőben, a konyhában.
Mindenhol. Hát ez hihetetlen, mondta, mikor először belépett hozzám. Szedett-vedett
albérlet volt, alig több húsz négyzetméternél, én mégis szerettem. Rajtam kívül nem volt
benne semmi érdekes, de erre igényem sem volt. Aki úgy élt, mint akkoriban én, nem
rendezkedhetett be semmi állandóra. Fél évnél tovább sehol sem bírtam, vagy éppen engem
nem viseltek el, hát odébbálltam. Alig van kerület Budapesten, melyet ne ismernék
behatóan. Ez most már országokra is vonatkozik. Ilyen csupasz falak között én is
becsavarodnék, szólt Lajos, majd átadta az első ajándékait, a képeket. Elég bizarr volt
mindegyik. A Mickey egér-orrú szarvas, olaj-vászon, hatalmas, aranyozott keretben. Az
Ecserin vette még annak idején, épp hogy utána nem dobták. – Nem bírtam otthagyni.
Hétről hétre láttam, milyen rossz sorsa van, mindenki kinevette, arrébb lökdösték. Most
megvettem neked. Vagy a strandoló kisfiúk. Homokvárat építenek valami holtágban. A
színe elképesztő, semmi természetes nincs az egészben, a víz például sárgás-kékes,
hihetetlen. Vagy Bundi, az örök társ. Egy német juhász portréja, temperával. Aztán egy saját
mázolmány, melynek hátterét sáfránnyal keverte ki, és két zoknit ábrázol. Sorolhatnám
még, minek. Az egész lakást, a fal minden négyzetcentiméterét kirakta képekkel. A
kedvencem mégis egy képregény, amit ő maga rajzolt, még gimnazista korában. Egy
királyfi keresi a vágyat, mint tárgyat. Ez a „mint tárgy” megragadott. Később, mikor Lajos
eltűnt az életemből – amit azóta sem értek, miért –, rájöttem, ő mindig nagyon tárgyiasan
gondolkodott. Szétszórta gondolatait a tárgyak között, az érzéseit is tárgyiasította. Gyűjtött,
rendszerezett, ajándékozott, szelektált. Mintha minket, lányokat is így kezelt volna. Végül
már magamra sem tudtam egyedi darabként gondolni, ott voltak a többiek, egy szép
kollekció részei. Mindenki érdekes volt a maga módján, mindenkiben volt valami különös,
de mégiscsak egybetartoztunk. Egyszer, mikor nagyon meg akartam szabadulni az
emlékétől, éppen lomtalanítás volt. Kitettem mindent, ami tőle jött (istenem, mennyi
mindent, porcelánmacskát, díszpárnákat, keleti csecsebecséket, parfümöket, könyveket,
ruhákat…), ám mikor visszamentem a kipucolt lakásba, azt éreztem, e tárgyak hiánya is
csak őt idézi. Leólálkodtam hát, és visszacsempésztem a zsákokat, dobozokat. Irtózatosan
megkönnyebbültem, hogy még minden megvolt. Ha akár csak egyetlen darabot elvittek
volna, megszakad a szívem. Abban a percben fogadtam meg, hogy többé nem próbálom
meg kiirtani magamból, hisz akkor már magamat is elveszíteném. És attól a perctől fogva
az életem fogadalmak kusza szövedéke lett. Ezek a fogadalmak tartanak egyben, segítenek
elviselni a hiányát. Aprócska célokat tűzök ki, és aprócskákat álmodom. Előbb-utóbb úgyis
elhalványul majd minden. Ilyen kis változásokkal talán nélküle is kibírom valameddig. Így
gondolkodtam. Ezért vágtam neki az ismeretlennek. Az évek alatt majdnem eljutottam
odáig, hogy már-már elfeledjem. Eleinte engedtem magamnak napi egy órát, mikor
tudatosan rá gondolok, többet nem. Ez ott nem is volt olyan nehéz. Aztán elkezdtek jönni a
levelek. Kibírtam, hogy nem olvasom el őket, egészen a közelmúltig. És tessék, tudtam,
hogy bajt hoznak rám a sorai. Tudtam, hogy megint ugyanúgy visszacsusszan az életembe,
mintha el sem távolítottam volna. Pedig annyi minden sikerült! Nem ittam, dolgoztam,
összejöttem Renével, kicsit bele is szerettem. Együtt megyünk Amerikába is. Lefogytam,
látod, csupa siker. Mégis, alapvetően elhibázott minden. Mikor felhívtál, már az első
lépésnél tudtam, hogy most kellene megállni. Egy újabb fogadalmat kötni, persze megint
Lajos életére, hogy nem, nem merülök bele megint egy történetbe, ami már rég nem a
sajátom. De nem volt erőm hozzá. Hát itt tartunk.
 12. FEJEZET

FÜGGÖNY
„Mindig mondtam, hogy ő tette!”
Agatha Christie: Nyílt kártyákkal

– Vége a játéknak – dőlt hátra fáradtan Ágota. – Poirot nyert, csak nem tud mit kezdeni
vele.
– Szóval már tudod, hol a hulla? – kérdezte Gabi.
– Tudom. És azt is, ki tette oda.
– És még mindig úgy véled, hogy Metta vagy én vagyunk a gyilkosok? – Gabin látszott,
hogy egyetlen szavát sem hiszi el.
– Nézd, Gabi, ez nem ilyen egyszerű. Nem árulok el semmit. Nagyszabású leleplezésre
készülök. Segítened kell.
– Szó sem lehet róla, míg fel nem feded a kártyáidat, így nem lehet, így nem játék – Gabi
nem tágított.
– Nézd – kezdte Ágota –, úgy szeretném befejezni, ahogyan elkezdtem. Judit Katán
kívül mindenkivel találkoztam, elolvastam több száz levelet, naplóbejegyzést, mindenki
ontotta rám az életét, és én ebből leszűrtem a tanulságot. Éppen ezért én szeretném
eldönteni, mikor akarom, hogy mások is megtudják az igazságot. Ha jobban belegondolok,
te igazán sejthetnéd, mi történt valójában, hiszen a kezedben van a megoldás.
– De nincs – Gabi egyre idegesebb lett.
– Gondolkozz, Gabi, a kis szürke agysejtek, tudod… Mi másban rejlene a titok nyitja,
mint az áldozat és az elkövető jellemében? Poirot-ősigazság. Oké, kapsz egy utolsó esélyt –
vegyünk végig mindenkit a te szemszögedből; az indíték, a lehetőség és az elkövetés módja
szerint. Ha kitalálod, kire gyanakszom, elárulom a titkot. Ha nem, ki kell várnod a Nagy
Leleplezést, mint Poirot hű kísérője, Hastings. Sőt, segítened kell előkészíteni a terepet.
– Rendben – mondta Gabi. – Akkor kezdem. Aki nekem leginkább gyanús, az Rita. Irtó
dühös volt Emese miatt, meg amúgy is, olyan feje van.
– És akkor Lajos lakása? A bankszámlája? A levelek? Szerinted Rita mindezt kézben
tudja tartani a világ bármely pontjáról?
– Lehet, hogy nem egyedül tette, hanem Dórával közösen. És ez mindent megmagyaráz.
Dóra azt állítja, hogy havonta utalgatja a pénzt Lajosnak – haha, egy szavát sem hiszem. És
Dóra bolondult Lajosért, ráadásul Emesét is szerette.
Ágota a fejét rázta: – Gondolj, amit akarsz, de Dóra nem volt szerelmes Lajosba, csak
szerette, és mikor közel kerültek egymáshoz, megkívánta. Ez csak nem bűn?
– Szóval Rita és Dóra kizárva?
– Mondtam, hogy nem árulok el semmit, csak helyes vágányra terelem a gondolataidat.
 – Éva passzé. Nem hiszem, hogy a bosszúvágy ilyen erősen élne benne. Meg aztán, nem
egy gyilkos típus. Azt el tudom képzelni, hogy dühében valakinek elkapja a torkát, rázza fél
percig, de semmi több. Ági szintén kizárva. Elvan ő a saját paráival, a munkamániájával…
– És ha ez a munkamánia csak álca? Vagy ezzel próbálja oldani a bűntudatát? – Ágota
szeme ravaszkásan csillogott.
– Basszus, tényleg. Látod, ez simán lehet. De akkor még Vegetáló Vera is gyanús.
Elképzelhető, hogy azért zárkózott be a lakásba, mert retteg kilépni az utcára, fél, hogy
lebukik… És nehogy már Nórácskát kizárjuk! Ott nyugszik Lajos Berkenyén, R.I.P. – Gabi
egyre jobban belemerült. – De igazándiból Magda az, akire most fogadnék.
– Magda? Ugyan miért tette volna? Te aztán jó kis barátnő vagy, hallod…
– Beugrattalak, de oké, akkor kipipálom. Metta talán? A Hülye. De akkor megint ott van
a képben Éva és Ági… Szerintem úgy lehetett, mint az Orient expresszen: mindenki benne
van egy kicsit. De legfőképp Judit Kata!
– Miért pont ő?
– Mert a módszeres szervezés leginkább rá vall. Talán megtudta a Metta-ügyet, és ez
betett neki. És akkor ő ölte meg Emesét is! Valójában egy vérszomjas őrült!
– Amerre jár, hullák szegélyezik az útját?
– Úgy bizony! Keresztül Európán! És most Afrikába tart, hogy kaszáljon!
– Magával vihetné Ritát, akivel már úgyis felmérték a terepet! És Metta meg én falazunk
nekik! – Ágota végre elnevette magát. – De oké, természetesen az egyikük volt. Ha
kimondod a nevet, megmondom, talált vagy sem.
Gabi gondterhelten ült. – Ági. Csakis Ági lehetett. És akkor Lajosé a gyerek. Akkor ebbe
belefér a bosszú Emeséért, ebbe belefér minden.
– Nem talált – felelte Ágota.
Judit Katához mindenki eljött, kivéve Évát. Versenyt könyörögtek neki, de hajthatatlan
maradt. Ágota végül is nem bánta annyira. Az ajtóra kikerült a régi tábla, Café X. Ezt még
Ági festette a hősidőkben, mert ez is a hagyomány része volt: ahol éppen a Klubot tartották,
ott függesztették ki a táblát a bejárati ajtóra, a miheztartás végett. A nappaliban tizenkét
szék volt körbetéve.
– Tizenkettő? – kérdezte Gabi. – Ki a tizenkettedik?
– A férjem – felelte Judit Kata. – Itthon maradt, mert lemondták a bulit, ahová küldtem.
Mindegy, majd beül játékvezetőnek.
Nóra kellemetlenül felnevetett: – Egy játékvezetővel már befürödtünk, nem?
Egy pillanatra csend lett. Judit Kata könnyedén felelt: – De akkor az az illető a
tizenharmadik volt. Nem csoda, hogy sok jó nem sült ki belőle.
– Ki hiányzik? – kérdezte álmosan Vera. – Régebben többen voltunk, nem?
– Emese, Éva, Lajos – sorolta Judit Kata.
– És ők? Őket nem hívta senki? – Vera nem is igazán volt kíváncsi a válaszra. Ágotának
ebben a pillanatban esett le: Vera mit sem tud Emese haláláról és Lajos eltűnéséről.
– Tudod, Vera, Lajos évek óta kiszállt a buliból. Nemcsak hozzád nem ment vissza, mi,
többiek se találkoztunk vele. Leveleket ír, publikálgat, de külföldről.
– Aha – ásított egyet Vera –, értem.
– Éva sokakkal összeveszett, nem igazán találta a helyét közöttünk. Emese pedig
meghalt.
– Tényleg? – Vera hangjában most sem volt több érzelem. – Beteg volt?
– Öngyilkos lett.
– Jól tette – Vera elnyomott még egy ásítást. – Mikor kezdünk?
 Judit Kata rögtön intézkedni kezdett: – Mindjárt megjön Pubi, azaz István, a férjem,
most éppen a kutyát vitte le, és akkor hajrá.
– Szuper csákókat csináltam a hulláknak – harsogta Ági. Azok a régi szarok, emlékeztek,
mindig szétestek, de ezeket nézzétek! – ezzel előkapott néhány pompás darabot. Mindegyik
más színű volt, tökéletesen összeillesztve, nevekkel ellátva. – Akkor Éváét félreteszem,
hátha a következőre eljön.
– Miért, lesz következő is? – ezt Nóra szúrta közbe.
– Hogyne! Szarért-húgyért nem melózom – Ági szónokolni kezdett. – Most, hogy Lajos
eltűnt, Emese se zavar be Évának, miért ne lenne következő?
– Hát, majd meglátjuk – mondta Metta, és gyűlölködve nézett Ágira. – Azért lapul itt
egy-két kibeszéletlen ügy, ha nem tévedek.
Ágota nem akarta, hogy kitörjön a botrány, ezért szervezkedni kezdett. – Vera, ideadod a
kalapod? Abba gyűjtjük a cetliket.
– Dehogy adom – visított fel Vera –, ez egy eredeti Gucci kalap, ebben nem fogtok
turkálni.
– Itt az enyém – dobott oda egy viharvert példányt Magda –, eredeti second-hand.
Ágota elvette a kalapot, és elkezdte beledobálni a galacsinokat. – Most csak két gyilkos
lesz, mert kevesebben vagyunk, egy felügyelő és egy játékvezető. Remélem, Pubi ismeri a
szabályokat.
– Hogyne – vágta rá Judit Kata. – Azóta másokkal is játszottunk.
Magda körbejárt a kalappal, mindenki kihúzta az első játékban betöltendő szerepét.
Ágota felügyelő lett. Nem egészen véletlenül, előre megjelölte magának a cetliket. Még
helyet sem foglalhattak, Gabi máris rázendített: – Ma nem Gabi vagyok, szólítsatok Mi-
ladynek.
A többiek felnevettek. Emlékeztek, Gabi minden héten másik nevet vett fel, igaz, a
Panthert és a Miladyt többször is. Azt is tudták rögtön, hogy áldozat. Ha Gabi néha netán
gyilkost húzott, elcsöndesedett, a szemét forgatta és megpróbált úgy viselkedni, mint aki ott
sincs. Ez annyira feltűnő volt, hogy rögtön kiejtették. Ilyenkor sértődötten felcsapta a
csákóját, és a szabályokat – hogy aki halott, az halott, annak kuss a neve – semmibe véve
végigkommentálta a játékot, kísértetnek tettette magát, a testamentumát kántálta. – Milady
felkészült.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Bezúdult egy hatalmas szőrtömeg, a kutya,
nyomában Pubival. Pubi kellemes megjelenésű volt, de korántsem csinos. A hangja halk,
alig lehetett érteni a mormogást, mikor bemutatkozott. Ideális játékvezető, gondolta Ágota.
Mindenki kezet fogott a férjjel, aki elfoglalta a játékvezető foteljét. A kutya veszettül ugrált
mindenkire, Pubi hiába fegyelmezte. Bogár nem tartozott a legnyugodtabb állatok közé.
Végül lehiggadt kissé, befeküdt a dohányzóasztal alá. Eljött a játék ideje, ám ebben a
pillanatban Ági megkérdezte: – Hé, Gotti, és hogy állsz a felméréssel?
Gabi megmerevedett, Ágota kissé elpirult: – Jól haladok, köszi.
– Mekkora barmok vagytok – Magda nevetni kezdett. – Csak aki teljesen elmehunyt, az
nem jött rá, hogy szó sincs itt semmiféle szociológiai kutatásról. Inkább azt kérdezd,
Ágikám, hogy áll a nyomozás.
– Nyomozás? – Judit Kata feje kissé elgyökkent.
– Nyomozás? – Nóra száján ugyanabban a pillanatban szaladt ki a kérdés.
– Persze – felelt Magda, miközben még egy unicumot lecsorgatott a torkán. – Gotti
hozzám is kimászott, beleszagolt a naplóimba, kérdezgetett. Gondolom, nem én voltam az
egyetlen…
Vera merengve szólalt meg, miközben Ágotára emelte fátyolos tekintetét: – Nálam is
jártál. Mi után nyomoztál, Gotti?
 – Szerinted mi után – ez megint Magda volt –, a te drága jó Lajosod után.
– Pontosíts, kérlek – szúrta közbe Metta –, tudod, úgy van ez, mint a Vukban: „A mi
Lajosunk, drágám.”
Senki nem nevetett. Ágota akadozva mondta: – Ostobaság volt, na. Ki akartam deríteni,
mi van vele. Elég régen nem láttuk már, nem igaz?
– Talán ez nem is olyan nagy baj – szólt csöndesen Nóra.
Pubi eközben zavartan mocorgott a helyén. – Nem akarunk inkább játszani?
A lányok megkönnyebbülve bólogattak. A Maffia-party elkezdődött.
– Éjszaka van. Mindenki hunyja le a szemét – hallották.
– Rendben. Most pedig kérem a gyilkosokat, beszéljék meg a vérengzés sorrendjét.
– Juj, juj! Nagyon félek – visított behunyt szemmel Gabi. Úgy tűnt, rá semmilyen
hatással nincs a robbanásig feszült légkör. – A Milady érzi, hogy mellette valaki feni a
kését.
– Csend! – A játékvezető folytatta. – Ha a gyilkosok megegyeztek, hunyják le ők is a
szemüket. Kérem a rendőrfelügyelőt, nézzen rám, jelentkezzen be, és tegye meg első
javaslatát.
Ágota kinyitotta a szemét, és első lendületből Nórára mutatott. Pubi a fejét ingatta.
– Reggel van. Még mindenki életben. Elkezdődik az első nap.
– Hahaha! – Gabi nem fért a bőrébe. – Mondom, hogy mellettem a gyilkos! Judit Kata!
Csikorgott a széke! Szinte éreztem, mikor a keze lendült felém! Gyilkos! Gyilkos!
– Szállj már le rólam – felelte Judit Kata. – Szerintem éppen hogy te voltál. Én onnét
hallottam mocorgást.
– Persze, reszkettem a félelemtől, mint a nyárfalevél! Azt hallhattad!
– Bazmeg, Gabi… – Ági tényleg dühösnek tűnt.
– Milady, édes, Milady.
– Milady! Így nem lehet játszani, hogy te állandóan alaptalanul vádaskodsz. Ez egy
szellemi játék, nem hülyeségek ordibálásának terepe – Ági tényleg begurult.
– Te vagy a gyilkos, rohadék – Gabi mutogatni kezdett Ágira. – Végre kihúztad a
cetlidet, és felszínre tört az igazi éned!
– Na, ebből elég. Vagy rendesen játszunk, vagy én kiszállok – mondta Ági sértődötten.
– Éjjel van – vágott közbe a játékvezető. – Kérem a gyilkosokat, öljenek.
– Ha én leszek az első áldozat, akkor biztosra vehetitek, hogy Judit Kata vagy Ági a
gyilkosok. Tutira elhallgattatnak.
– El is hallgattatnálak, hülye. Minden játékot elcseszel – Ági már kiabált.
– Hét éve nem játszottunk. Nem is láttuk egymást, nem kéne veszekednünk – szólt
békítőleg Dóra.
Erre csend lett. Pár pillanat múlva a játékvezető szólalt meg. – Reggel van. Ágota
meghalt. – A lány most a szabályok szerint felfedhette volna felügyelői mivoltát, de inkább
úgy döntött, kimegy cigizni.
Ági és Judit Kata diadalmasan néztek Miladyre, aki nevetgélt. – Azt hiszitek, beveszem
ezt a cselt? Nyilván, hogy a legjobb barátnőmet takarítjátok el az útból!
Ágota eközben felvette a csákót, és kiment a folyosóra.
– Nem maradsz bent? – szólt utána Gabi. – Nem érdekel, kik tettek hűvösre?
– Mindjárt visszajövök – felelte Ágota. A csigalépcsős előtér egyik kanyarulatába
húzódott, rágyújtott és várt. Ide már semmi sem hallatszott ki a társaság zsivajából. Nem
kellett sokáig várnia. Judit Kata pár perc múlva leült mellé.
– Téged is jó hamar kiejtettek – fogadta Ágota.
– Kiejtettem magam. Gabira lehetett számítani.
 – Akkor legalább tudunk beszélni.
– Ja. – Judit Kata is rágyújtott. – Elmondanád, mire jó ez az egész? Mi után szaglászol?
– Hallottad, nem? Lajost keresem.
– És?
– Azt hiszem, tudom, hol találom.
Judit Kata mosolygott: – Na, ez engem is érdekelne. Elárulod?
– Pont neked?
– Igen, pont nekem.
– Egy kertben – felelte Ágota tagoltan –, betemetve, holtan.
Judit Kata arcáról letörlődött a mosoly. – Oké. És tudod bizonyítani?
– Még nem. Ki kell ásni. De azt hiszem, ez már a rendőrség dolga.
– Szólni akarsz a rendőrségnek?
– Persze. Innentől elengedem a sztorit. Csak a konkrét indítékra lennék kíváncsi.
– És ha véletlen volt? – Judit Kata már remegett.
– Véletlen? – Ágota felhúzta a szemöldökét. – Jó kis véletlen. Nem, azt nem hiszem.
– Ugyan, mit tudsz te az egészről? Beállítod magadat, mint valami hihetetlen koponyát,
miközben semmit nem tudsz.
– Még mindig nem felejtetted el a múltat? Bocsánatot kértem a régi dolgaimért, nem? A
tartozásaimat is rendeztem. Arról meg nem tehetek, hogy Lajos később rám startolt. Akkor
már jó ideje nem voltatok együtt, és a csajok közül mással is kavart, őket miért nem
gyűlölöd? – Ágota egyre ingerültebb lett. – És különben sem akarom veled megtárgyalni,
hogyan jöttem rá mindenre. Ez az én nyomozásom volt, én akarom learatni a babérokat.
– Nem gyűlöllek. Se téged, se mást. És csak annyit szeretnék tudni, hogyan jutottál el a
végeredményhez? Ez azért érdekelne.
Ágota töprengett egy kicsit, majd sorolni kezdte: – Kiderült számomra, hogy csak olyan
ember tehette, aki hosszú időn keresztül képes fenntartani az ártatlanság látszatát. Aki jó
szervező, akinek remek íráskészsége van és elég kitartó. És ami talán a legfontosabb, olyan,
aki képes éveken át kitartóan gyűlölni. Nem hátrány persze a saját ingatlan sem. Az a
kegyetlenség pedig, Lajos régi házi kedvencével…
Judit Kata közbekiabált: – Milyen kegyetlenség?! Te teljesen hülye vagy. Szerinted
Bogárnak nincs jó dolga nálunk?
Ágotában megállt az ütő. Azt hitte, nem jól hall. –Mi van?
Judit Kata levegőért kapkodott: – Szélnek is ereszthettem volna ezt a dögöt. De én
megtartottam, vigyáztam rá, Pubival is elfogadtattam, pedig gondolhatod, nem akarta Lajos
kutyáját pesztrálgatni!
Ágota végre megértette, miről beszél Judit Kata. Úristen. Akkor mégsem Nóra volt.
Mégsem Nóra tüntette el Lajost, ahogy eddig gondolta, hanem Judit Kata. Te jóisten. Most
aztán el ne árulja magát.
– Elvégre most az én kezemben vagy – mondta tagoltan –, tudni akarom, hogy történt.
– Zsarolsz?
– Lehet.
Judit Kata maga elé bámult. – Most már úgyis mindegy. Talán el sem hiszed, de véletlen
volt. Emlékszel az egyik utolsó Maffiára? Mikor Magdáéknál volt a Café X? Gyönyörű
nyári nap volt. Nóra nem tudott eljönni, szerintem nem is akart, Éva is hiányzott, akkor már
nyakig voltunk a féltékenykedésekben, veszekedésekben. Vera nem is tudom, mit csinált…
Lajosra sem számított senki, mégis beesett. Mi akkor már újra beszéltünk, ezt tudod a
könyvemből, elég jóban is voltunk. A Metta-sztorit aznap délután tudtam meg. Azt hittem,
elájulok. Tehát mialatt Lajos velem volt – és akkor közlöm, hogy később, mialatt veled –,
ez a Metta-sztori már futott. Hátrahívtam a félig befedett régi medence mellé. Este volt, ti
már bent a házban iszogattatok. Leültünk, és akkor nekiestem. Szidtam, ordítottam vele,
lehordtam mindennek. Végül megütöttem. De úgy, hogy a gyűrűm felszántotta az arcát.
Vissza-kézből lekevert egyet. – Ne gyere közelebb, mert megöllek – üvöltöttem. – Nyugi,
nyugi – mondta, és közelebb lépett. Én elugrottam, erre ő azzal a lendülettel beleesett a
medencébe. Épp rá a benne felejtett ásóra. Azonnal mellé másztam, de láttam, hogy vége.
Na, ott azt hittem, nekem befellegzett. Mi lesz velem? Senki nem hiszi el, hogy baleset volt.
Mindenki gyilkossággal fog gyanúsítani. Fél órát ültem fölötte, percenként megnéztem,
lélegzik-e, vártam, hogy történjék valami isteni csoda. Majd elástam a medencébe. A régi
kövek alá. Kegyetlennek tűnhet, de úgy éreztem, nincs más választásom. Nektek azt
mondtam, veszekedtünk, és hogy Lajos végül elrohant. Senki nem kérdezősködött. Utána
sem. – Judit Kata elhallgatott.
– Értem – mondta Ágota.
– És hogy jöttél rá, hogy én voltam?
Ágota hallgatott. Nem akarta rávágni, hogy sehogy, hogy voltaképpen végig Nórát
gyanúsította. Azt sem akarta elárulni, hogy stiláris nyomokat keresett, levelekbe rejtett,
hamisan csengő mondatokba kapaszkodott.
– Mit akarsz most tenni? – Judit Kata félelem nélkül nézett rá.
– Nem tudom. Valószínűleg semmit.
– Nem jelentesz fel?
– Nem.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Nem is akarok gondolkodni rajta. Csak azt szeretném még megtudni,
hogyan képzelted ezt az egészet. Hogy senkinek nem fog feltűnni.
– Manapság olyan egyszerű köddé válni. Mindenki utazgat, ahová akar, miért ne
mehetne Lajos is? Egyébként rengeteg pénz gyűlt össze a számláján. Többévi lakbér,
jogdíjak. Azzal még nem tudom, mit csináljak. Ha sokáig nem látnak, előbb-utóbb
természetesnek tűnik, hogy nem vagy ott. És aztán hiányolni is elfelejtenek. A társasági
legendárium része leszel, semmi több. A felejtés nagyon egyszerű dolog.
Gabi ebben a pillanatban vágódott ki hozzájuk: – Kinyírtak a gennyládák. Adjatok egy
cigit.
Judit Kata és Ágota egyszerre kaptak a doboz felé. Gabi nevetett. – Mióta vagytok ti
ilyen jóban?
Nem feleltek neki. Gabi úgy dohányzott, mint egy őrült. – Nem akarom kihagyni
Verácska és Nórika haláltusáját. Visszasiklok. Majd gyertek ti is!
Miután berohant, a lányok egy percig némán üldögéltek.
– Én is szerettem volna egy regényt írni erről az egészről – szólalt meg végül Ágota. –
Úgy terveztem, hogy az a világ legboldogabb regénye lesz. A Város, én és Szívem Lajosa.
Vagy valami ilyesmi lett volna a címe.
– Miért, te boldog voltál vele? – kérdezte Judit Kata.
– Dehogy. Hogy is lettem volna? De el tudtam volna képzelni. Akkor legalábbis. Amikor
végre elköltöztem tőled, és megkaptam azt az egy hónapos berlini ösztöndíjat, akkor
kezdtem el írni. Egészen nagy ostobaság volt, csak magamat szórakoztattam vele, hogy
eltereljem a gondolataimat Lajosról. Tudtam, hogy hiba volt belemászni a történetbe. Főleg
veled szemben. Remélem, már megbocsátottad.
Judit Kata hallgatott, Ágota folytatta: – Az én regényemben mindennek jó vége lett
volna. A hősömet Orsinak hívták, írónő volt, kicsit rólatok mintáztam, beletettem Gabit,
Mettát, Magdát, még téged is.
– Köszi – mondta Judit Kata.
 – Meg akartam írni, hogyan teltek a péntekek, hogyan voltunk együtt mi tizenketten,
évekig. Nem sikerült. Rá kellett jönnöm, hogy a személyes szálam nagyon suta, nagyon
esetleges. Rá kellett döbbennem, hogy nekem nincs is történetem. Csak nektek, többieknek.
– Ez hülyeség – mondta Judit Kata-, története mindenkinek van.
– Csak éppen nem mindegy, hogy milyen. A te könyved például nyílt, őszinte.
Megpróbáltál mélyre menni, belelátni a dolgokba. Persze nem szeretem, ahogy rólam írsz,
én sosem találtam magam olyan kellemetlennek, mint ahogyan te lefestesz, de hát ez is
nézőpont kérdése. Én nem látom magam és a többieket sem. Vagyis úgy mondanám:
akkoriban nem láttam. Abba is hagytam a regényt. Pedig mindenkinek olyan jó kis neve lett
volna. A Nulltündér…
– Az persze Vera, ugye?
– Naná! De színre lépett volna Öreg Bogyó, Perverz, Biomacsó, mindenki. Fő- és
mellékszálak, rengeteg vicc, játékok. Persze az egész a Café X-ben játszódott volna. Az lett
volna az alfa és az ómega, a rejtélyes, változó hely, a Maffia-Klub székhelye. Szóval
örülök, hogy te írtál rólunk. Örülök, hogy nem hagytál minket elfelejtődni. Meg kellene
írnod még a legvégét is. Ahogy valójában történt.
– Én szívesen elfelejteném az egészet. – Judit Kata mereven nézett maga elé.
– Sosem fogod. Sosem fogjuk elfelejteni. De most menjünk. Újabb kört sorsolnak. Hátha
most szerencsésebbek leszünk. – Ágota megfogta Judit Kata kezét, és visszahúzta a többiek
közé.
Köszönettel a szövegekért, és a történetekért:

Fábián Eszternek, Fábián Imrének, Gerzsenyi Beának, Hunyor Matyinak, Judit

Katának (A No man's woman című regényéért) Karafiáth Mettának, Molnár Ritának,
Nényei Borinak és Zombory Máténak.

Köszönet és hála Márton Lászlónak az Európa Nagycirkusz Las Vegas, illetve

Nádasdy Ádámnak a Garfield című szövegek kijavításáért.

A portrémat Izsák Sipos Szilárd festette.

 TARTALOM

1. fejezet
Gloriett Lajosnak

2. fejezet
Jégkocka-hálóing

3. fejezet
Mindegy kisasszony

4. fejezet
No man's woman

5. fejezet
Garfield

6. fejezet
Gazdaságos

7. fejezet
Pezsegj!

8. fejezet
Szent Dóra

9. fejezet
Ficánka bácsi Göd felsőn

10. fejezet
Hatóidő

11. fejezet
A Hold

12. fejezet
Függöny
 Kedves Olvasónk!

Az Ulpius-ház kiadó kínálata megtekinthető a

www.ulpiushaz.hu

című honlapon.
Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról
hírlevélben
tájékoztatjuk olvasóinkat,
amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő Huszti Gergely
Tördelte Magyar Judit
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt, Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató