Clive

Baker

Abarat
Abszolút éjfél

A fordítás alapját képező kiadás:

Clive Barker
Abarat: Absolute Midnight
HarperCollins Publishers Ltd., 2011
Fordította:
Maleczki B. Miklós
Borító:
Sallai Péter
http://www.scribd.com/fery%20petrovics



Johnny 2.0 Raymond
Mark Miller
Robbie Humphreys



Nem süt ki nap ha jő a reggel.

Nem áldja meg hold sem az éjt.
A csillag-halálra nem int jel.
E sorok temetik a fényt.,
 Prológus
Egy vak ember látomása

Álmodj!
Formáld magad, szállj felfele
más elmébe, ott verj tanyát.
Nő legyen a férfi.
Légyben a hal helye.
Lányoké a szakáll.
Fiúk, legyetek anyák.
Mert világunknak jövője
az elménk csonthéjas veleje.
– A Paradicsom utca egy kedvelt dala
Idzsit korai szigetének partján, ahol a hajnal kettő a sötét szorosokon túl déli irányba,
Gorgosszium szigetére nézett, magasan a sziklákon volt egy igen díszes homlokzatú ház.
A tulajt Kiszit úr néven ismerték, ‘de sok más nevéhez hasonlóan ez sem volt valódi.
Sokan egyszerűen csak a Kártyaolvasónak hívták. Az általa olvasott kártyáknak nem sok
köze volt a szerencséhez vagy a játékhoz. Sőt. Az egyetlen pakli, amelyet használt, az
abarati tarokk volt, és abban a Kiszithez hasonló olvasók látják a múlt sustorgását, a jelen
kétségeit, és a szemhéját nyitogató jövőt. Tisztességesen meg lehet élni a kártyák
szóródásának értelmezéséből.
A Kártyaolvasó sok éven át szolgálta a számtalan, bölcsességére szomjazó ügyfelet. De
ma este befejezte ezt a kíváncsi embereknek végzett munkát. Végleg végzett vele. Ma este
nem mások jövőjét kereste a kártyákban, mert a lapok saját sorsának megtekintését
sürgették.
Leült, és vett egy megnyugtató, lassú lélegzetet, aztán hagyta, hogy az ujjbegyei
mintába rendezzék a tizenkilenc kártyát. Vak volt, lelki szemei előtt mégis élesen jelent
meg az összes ábra, annak nevével és a paklibeli sorszámával egyetemben.
Ott volt a Félelem. No meg a Csillagok ajtaja. És a Sorskirály, meg A kíváncsiság
leánya is. A kártyákat nem csupán saját jellemzőik szerint kellett olvasni, jelentésüket a
környező lapokhoz kellett hangolni – nem sokan bírták felfogni ezt a misztikus
matematikát.
A gyertyafényes férfi; A halál szigete; Az ősalak; A tudásfa…
Ráadásul az egész leosztást az ügyfél – jelen esetben saját maga – által választott
avatárhoz kellett viszonyítani. Ő most A küszöb nevű kártyát választotta. Visszatette a
pakliba, és kétszer megkeverte a kártyákat, csak azután osztotta le őket a mindent ideát
terítésben, amelyet azért neveztek így, mert a pakli teljes tartalmát megmutatta: a jóvátételt
(a múltat), a lehetőségeket (a jelent) és a kockázatot (mostantól mindörökké).
Sebesen mozogtak az ujjai, hívták őket a lapok. Volt itt valami, amit meg akartak
mutatni neki. Gyorsan megértette, hogy nagy jelentőséggel bíró hírről van szó, és nem
törődött az olvasás szabályaival, amelyek között az egyik első kimondja, hogy az
olvasónak meg kell várnia, amíg a leosztáshoz szükséges összes kártya a helyére kerül.
Háború közelgett, látta a kártyákban. Ezekben a pillanatokban szőtték az utolsó
ármányt. A fegyvereket már megtöltötték és kifenték, a seregek felvonultak, minden
készen állt a napra, amikor az Abarat történelme végső lapjához ér. Talán így akarják vele
közölni a kártyák, hogy mi lesz az ő szerepe ebben az utolsó, komor játszmában? Mert
akkor mindent úgy tesz majd, ahogyan sugallják, megbízik bölcsességükben, miként a sok
hozzá forduló idegen is tette az évek során, akik már minden más reményt feladtak, és a
kártyákban keresték a tudást.
Nem lepte meg, hogy sok tűz-kártya veszi körbe a küszöbét, ajándék osztásban. Az
életét és a testét is ez a kérlelhetetlen elem alakította át. Amikor megperzselt ujjhegyével
megérintette a kártyákat, akarva-akaratlan visszaemlékezett a kegyetlen lángviharra,
amely elől meg kellett hátrálnia – hiába próbálta menteni a családját. Az egyik, a
legfiatalabb gyermeke túlélte, de a fiú és nagyanyja kivételével mindenki mást elragadott
tőle a tűzvész; a gyerek nagyanyját is csak azért kímélte meg, mert szánalmat nem ismerő,
mindent elemésztő teremtés volt, akárcsak a kúriát és vele együtt csaknem egy teljes
dinasztiát hamuvá perzselő csapás.
Gyakorlatilag mindenét elvesztette, mert az anyja – a fiú nagyanyja, aki mások szerint
beleőrült a látottakba – a csecsemőt magával ragadva ismeretlen nappali vagy éji Órára
menekült. Bomlott elméjével talán azt remélte, hogy huszonhárom unokájából az utolsót
megóvja a legenyhébb füstöt hozó szellőtől is. De az, hogy esetleg bolond volt, nem
igazán oszlatta el a Kártyaolvasó kétségeit. Az anyja sosem volt teljesen épelméjű.
Kiegyensúlyozatlan lélek volt, és rajongott a mélység mágiájáról, a föld vérének
megcsapolásáról szóló történetekért. A Kártyaolvasót nagyon aggasztotta, hogy az anyját
és a fiát szem elől vesztette – zavarta, hogy így nem tudja, mire készülnek. Még jobban
felzaklatta, hogy az, aki szülte, és az, aki tőle fogant, most egyaránt része a kártyák
leosztásában mindenütt jelen lévő, pusztító erőknek.
– El kell indulnom a keresésetekre? – kérdezte. – Erről lenne szó? Könnyes találkozásra
vágysz, anyám?
Súlyuk alapján megbecsülte, hogy eddig hány kártyát rakott le. Úgy érezte, valamivel
kevesebb mint a felét. Lehetséges ugyan, hogy a még kézben tartott fele további tudással
szolgál az Abarat történelmében betöltendő végső szerepéről, de nem hitte. Ez nem a
részletekről szóló leosztás volt, hanem a mindent ideát terítés, az abarati tarokk legutolsó,
apokaliptikus evangéliuma.
 Letette a még leosztatlan lapokat, és az ajtóhoz lépett, hogy heges arcát megfürössze az
ezüst csillagfényözönben. Régen volt az már, amikor a szirt zegzugos ösvényének aljában
fekvő falu, ído gyermekei féltek tőle. Persze egymást elszórakoztatták a színlelt
rettegéssel, ő pedig morgó szörnyet játszva táplálta a legendát, de tudta minden gyermek,
hogy jó eséllyel átdob egy pár páterzemet a háza küszöbén, amin összeveszhetnek.
Különösen, ha hoznak neki valamit, amit a parton találtak, mint ezen az estén. Most,
amikor a háza ajtajában állt, az egyik kedvence, egy tengersikló-ember félvér gyermek,
Lupta rohant felé sikongatva, mögötte az egész sleppjével.
– Roncsisat, törcsiset találtam! – büszkélkedett. – Sokat. Idesass! Idesass! Feldobálta
kegyes hölgyünk Izabella.
– Akar látni többet is? – kérdezte a lány bátyja, Kipszin.
– Hát persze – felelte a Kártyaolvasó. – Mint mindig.
Lupta utasításokat osztott kis csapatának, akik zajosan kihámozták a hálóból a
fogásukat a Kártyaolvasó háza előtt. Nagy szakértelemmel hegyezte a fülét, a zsákmányt a
hangból azonosította. Ezek jó nagy tárgyak voltak. Volt, ami csörömpölt és csendült,
mások kellemetlen hangú harangként kongtak.
– Leírod őket nekem, gyermek?
Lupta így is tett, de – ahogyan az már számos alku során előfordult az elmúlt hetekben,
amióta az Izabella csábos hullámai behatoltak az Ideátra, elárasztották a minnesotai
Csirkevárt, és a másik dimenzió trófeáival tértek vissza – az ár által a lenti, sziklás partra
kisodort tárgyakat nem volt könnyű leírni vagy elképzelni, mivel az Abaraton nem létezett
hasonló. A Kártyaolvasó mégis nagyon figyelt, mert tudta, hogy ha meg akarja érteni a
háta mögött, a sötét szobában kiterített fél paklit, akkor először a titokzatos huma-nitikákat
kell megértenie, mert az ő tárgyaik bizonyosan mondanak valamit azokról, akik
végezhetnek a világgal – még ha ezt egy világtalan embernek nehéz is kiderítenie. A kis
Lupta talán többet tud, mint hinné. A találgatásaival sokszor az igazságot pedzegeti.
– Mire készítették ezeket a dolgokat? – kérdezte tőle.
– Hajtóművek? Játékok? Talán megenni kell őket? Vagy megölni?
Lupta bandája óriási sustorgársba kezdett, de végül a lány határozottan kijelentette:
– Nem tudjuk.
– Nagyon megzúzta őket a tenger – mondta Kipszin.
– Ez természetes – felelte a Kártyaolvasó. – Nem baj, hadd tegyem rájuk a kezem.
Vezesd az ujjaim, Lupta. Ne tétovázz, nem vagyok szörnyeteg.
– Tudom. Ha szörnyeteg lennél, nem annak látszanál.
– Ezt meg ki találta ki?
 – Hát én.
– Hmm. Nos, van itt valami, amit szerinted megérthetek?
– Igen, itt. Nyújtsd ki a kezed.
Lupta az egyik tárgyat a tenyerébe tette. Amint az ujjai hozzáértek ahhoz a valamihez, a
lábai kiszaladtak alóla, ő a földre zuhant, a szemétdarabot pedig, amit Lupta adott neki,
elejtette. Utánanyúlt, kereste, ugyanaz a lázas késztetés tört rá, amit a kártyák olvasásakor
is érzett. Azonban volt egy fontos különbség. Amikor a kártyákat olvasta, az elméje
felismerte a mintát a látott jelekben. De itt nem volt minta. Csak káosz, káosz hátán.
Rettentő hadihajót látott, melyen az anyja, aki megöregedett, de ugyanaz a hárpia maradt,
megparancsolta az Izabella vizének, hogy természetes medréből az Ideátra zúduljon, a
borzasztó özönvíz pedig mindent szétzúzott a túloldalon.
– Csirkevár – motyogta.
– Látja? – kérdezte Lupta fivére.
A Kártyaolvasó bólintott.
– A lerombolását.
Még szorosabban behunyta a szemét, mintha így az imént látott szörnyűségekre is vak
lehetne.
– Hallott közületek valaki történeteket az ideátiakról?
– kérdezte a gyerekeket.
Most is nagyon sustorogtak, ahogy az előbb. Meghallotta, ahogyan az egyik látogatója
sürgeti Luptát, hogy mondja már el.
– Mondd már el a micsodát? – kérdezte a vak férfi.
– A meséket erről a Csirkevár nevű helyről – felelte Lupta. – Lehet, hogy egy se igaz.
– Mindegy, hadd halljam.
– Mesélj neki a lányról. Mindenki róla beszél – szólalt meg Lupta bandájának egy újabb
tagja.
– Haplatán… Cuki… – mondta a vak ember, félig-meddig magának.
– Láttad őt a kártyáidban? – kérdezte Lupta. – Tudod, hogy hol van?
– Miért?
– Láttad, igaz?
– Mit számít az?
– Beszélni akarok vele! Olyan akarok lenni, mint ő! Bármit csinál, mindenki arról
beszél.
 – Mint például?
Lupta suttogásra váltott.
– A papunk azt mondja, bűn róla beszélni. Igaza van?
– Nem, Lupta, szerintem téved.
– Egy nap elszököm. De tényleg! Megkeresem.
– Óvatos légy – mondta neki a Kártyaolvasó. – Veszélyes idők ezek, és csak egyre
rosszabb lesz a helyzet.
– Nem érdekel.
– Akkor legalább búcsúzz majd el, gyermekem – mondta neki a Kártyaolvasó. A
zsebébe nyúlt és előhúzott egy pár páterzemet.
– Nesze – mondta, és Luptának adta az érméket. – Köszönöm, hogy felhoztátok ezeket
a dolgokat a partról. Elosztjátok egymás között? De igazságosan ám!
– Persze! – felelte Lupta. A barátaival együtt boldogan leszaladt az úton a faluba.
Magára hagyták a Kártyaolvasót a gondolataival meg a nagy kupac tárggyal, amelyeket az
áramlatok, a gyerekek és a véletlen hozzá sodortak.
Szerencsés pillanatban érkezett a kis csibész meg a bandája. Az általuk hozott törmelék
segítségével talán jobban megérti a leosztást. Sok közös volt a pakliban és a szemétben:
mindkettő egy jobb kor világára utaló jelek tárháza volt. Visszament a házba, visszaült az
asztalhoz. Felemelte a leosztatlan lapokat. Még csak kettőt tett le, amikor a Haplatán Cukit
ábrázoló kártya már fel is bukkant. Könnyű volt beazonosítani. Én ők vagyok – ez volt a
kártya neve. Nem emlékezett rá, hogy korábban valaha is előjött volna.
– Nocsak, nocsak – mormogta. – Nézzenek oda – az ujjával megkocogtatta a lapot. –
Honnan van neked jogod ehhez a hatalomhoz? És mi dolgod velem? – Az elméjében
elképzelt lány csak nézett rá a lapról. – Örömöt, vagy fájdalmat hozol nekem? Mert hidd
el, épp elég bánatban volt már részem. Nem sokat bírok már elviselni.
Az Én ők vagyok mély együttérzéssel nézett vissza rá.
– Vagy úgy – mondta. – Szóval nincs még vége. Most már legalább tudom. Légy jó
hozzám, kérlek! Mármint ha teheted.
A Haplatán Cukihoz intézett beszéde után még hat és fél órájába telt, mire végzett a
leosztással. Összeszedte a kártyákat, megszámolta, hogy biztosan mind megvan-e, aztán
kiment, és magával vitte a paklit is. Jelentősen erősebb lett a szél, amióta Luptával és a kis
bandájával találkozott. A ház sarka mögül tört rá, lökdöste a sziklaszirt felé tartó úton;
kezében remegett a pakli.
Minél messzebb merészkedett a küszöbétől, annál bizonytalanabbá vált a talaj, a tömör
föld lazább lett, tele kavicsokkal. A kártyák egyre izgatottabbak lettek minden egyes, a
szirt peremén megtett lépésével. Az események, amelyeket még nem tudtak vele
megosztani, bármikor bekövetkezhettek.
A szél hirtelen felerősödött, és előre lökte, mintha ki akarná taszítani a világból. Jobb
talpa alatt már csak a levegő volt, és előrezuhant – lelki szemeivel már fájóan tisztán látta
az Izabella hullámait. Egyszerre két dolog villant be az elméjébe. Az egyik az volt, hogy
ezt (a halálát) nem látta a kártyákban. A másik, hogy tévedett Haplatán Cukival
kapcsolatban. Végül mégsem találkozik majd vele, és ez elszomorította.
Aztán két apró, de nagyon erős kéz ragadta meg az ingét, és húzta vissza a peremről.
Nem a halálba zuhant, hanem hátra, egyenesen rá a megmentőjére. A kis Lupta volt az.
– Tudtam – jelentette ki a kislány.
– Mit tudtál?
– Hát azt, hogy valami butaságot csinálsz.
– Dehogy!
– Pedig úgy nézett ki.
– Csak a szél lökött meg. Köszönöm, hogy segítettél, mert megbill…
– A kártyák! – kiáltotta Lupta.
Nem fogta elég erősen a lapokat. Egy újabb széllökés kitépte őket a kezéből, és
verdesve, tapsolásszerű hanggal sodródtak tova a levegőben.
– Szálljanak csak el – mondta a vak férfi.
– De hogy fogsz pénzt keresni a kártyáid nélkül?
– Majd gondoskodik rólam az ég. Vagy nem, és akkor éhezni fogok – ezzel lábra állt. –
Ez egyféle megerősítés a döntésemben. Az itteni életem véget ért. Ideje megnéznem még
egyszer az Órákat, mielőtt véget érnek, velem együtt.
– Úgy érted, elpusztulnak?
– Igen. Sok mindent elér a vég. Városokat, hercegeket, szörnyű és csodás dolgokat
egyaránt. Minden elmúlik – elhallgatott, és az égre vetette vak tekintetét. – Sok ma a
csillag?
– Igen. Csuda sok.
– Az jó, nagyon jó. Levezetnél az Északi úthoz?
– Nem akarsz végigmenni a falun? Elbúcsúzni?
– Te azt tennéd?
– Nem.
– Hát én sem. Csak kísérj el az Északi úthoz. Ha a talpam alatt érzem, többé nem
tévesztem el.
 Elsõ rész
A SÖTÉT ÓRÁK

Ó, édes gyermekek, drágák, az ágy úgy vár.

Ó, édes gyermekek, a szem nehéz már,
fürdés volt, nincs éhes száj.
Vár a párna, vár a dunyha,
a félelem is mind elszáll.
Ó, édes gyermekek, drágák,
az ágy úgy vár.
– ismeretlen szerző
 1
Az alkony vidéke
Cuki abarati barátai számos tervet ötlöttek ki az Ideáton átélt borzalmak és veszélyek
utáni hazatérésének megünneplésére. Ám alighogy üdvözölték sok csókkal és nevetéssel
(valamint a János-fivérek a capella stílusban elénekelt, ó-abarati dalával), fontos hírt
hozott Deaux-Deaux, a tengersikló, Cuki első, abarati vizeken szerzett barátja. Cukit a
Yebba Dim Napjának Nagy Fejére hívták. Az Órák Tanácsának rendkívüli ülésére
gyülekeztek ott, a Csirkeváron történt, vészterhes események részletes kiértékelésére.
Mivel Cuki egyedülálló ismeretekkel rendelkezett az esetről, létfontosságúnak tartották a
meghallgatását.’
Tudta, hogy nem könnyed csevej várja. A Tanács minden bizonnyal gyanítja, hogy ő
volt az oka a hatalmas pusztítással járó eseményeknek. Tudni akarják majd, egészen
pontosan hogyan is tett szert olyan nagy hatalmú ellenségekre, mint Mánia Mutter és az
unokája, Kremátor Kristóf – ellenségekre, akik még a Tanács Abaratot lezáró, erős
pecsétjén is áttörtek, és akaratuk igájába hajtották az Izabellát, hogy irtózatos hullámával
átszakítsa a két világ közti határt, aztán betörjön Csirkevár utcáira.
Cuki gyorsan elbúcsúzott azoktól, akikkel csak az imént találkozott – Finnegan Hobtól,
Kétujjú Kimtől, a János-fivérektől és Genevától –, aztán ficak barátjával, Malingó-val
beszállt a kis hajóba, amelyet a Tanács érte küldött. Kihajóztak, majd az Alkonyszoros felé
vették az irányt.
A hosszú út eseménytelenül telt, bár ez nem az Izabellának volt köszönhető, mert a
tenger erősen háborgott, és habjain számos nyomát hordozta a világok közti
kiruccanásának. A felszínen mindenfelé csirkevári maradványok lebegtek: műanyag
játékok, műanyag palackok, műanyag bútorok, no meg persze gabonapelyhes és
sörösdobozok, pletykaújságok lapjai és tévék darabjai. Itt egy közlekedési tábla, amott egy
halom vízbe fúlt csirke, egy hűtő tartalma, műanyag dobozba zárt maradék: egy fél
szendvics, némi fasírt, egy szelet meggyes pite.
– Fura – mondta a szemlélődő Cuki. – Valahogy megéheztem tőle.
– Van hal bőven – jegyezte meg a Tanács egyenruháját viselő abarati, aki a hajót
kormányozta a törmeléken át.
– Nem látok halat – szólalt meg Malingo.
A férfi kihajolt a hajó korlátján, majd egy megdöbbentően gyors mozdulattal kirántott
egy kövér, sárga pöttyös, világoskék foltos halat. A riadtan és színesen csapongó lényt
Malingónak nyújtotta.
– Itt van – mondta. – Egyél! Szansí hal. Nagyon jó a húsa.
– Nem, kösz. Nyersen nem.
 – Ahogy tetszik – Cukinak is felkínálta. – Hölgyem?
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Nem baj, ha én…?
– Csak rajta.
A férfi akkorára tátotta a száját, hogy Cuki el se akarta hinni, felfedve két tűhegyes
fogsorát. A lány megdöbbent, amikor a hal vékony hangon felsikított, de a hang rögtön
elhalt, mert kifogója leharapta a fejét. Cuki nem akarta kimutatni viszolygását, hiszen a
kormányos számára ez minden bizonnyal teljesen hétköznapi cselekedet volt, úgyhogy
inkább nézte tovább Csirkevár bizarr, tovaúszó emléktárgyait, míg végül a kicsiny hajó
befutott velük Yebba Dim Napjának forgalmas kikötőjébe.
 2
Nem kertel a tanács
Cuki arra számított, hogy behívják majd a tanácsterembe, és a tanácsnokok kikérdezik a
látottakról, tapasztaltakról, aztán hagyják visszamenni a barátaihoz. Ám amint a Tanács
színe elé járult, nyilvánvalóvá vált, hogy a tizenegy tag közül nem mindenki tartja őt a
szörnyű pusztítást okozó, borzalmas események szenvedő alanyának, és valamiféle
büntetést akarnak kiszabni rá.
Cuki egyik vádlója, egy Maku Niritta nevű, zsémbellői nő volt az első, aki elmondta
véleményét, és egyáltalán nem finomkodott.
– Teljesen világos, hogy a csak általad ismert okok miatt jöttél bajt keverni az Abaratra
– kezdte a kék bőrű nő, akinek a hosszú, puha csontú koponyája sonkaként volt egyfajta
lófarokba kötve –, anélkül, hogy bárki a Tanácsból idehívott volna. Ez rögtön sikerült is.
Mindenféle jóváhagyás nélkül felszabadítottál egy ficakot egy bebörtönzött varázsló
szolgálatából. Haragra gerjesztetted Mánia Muttert. Ezért már önmagában is komoly
büntetést érdemelsz. De nem álltái meg itt. Hallottunk egy tanúvallomást, amely szerint
hiún azt képzeled, hogy fontos szerepet játszol a szigeteink jövőjében.
– Nem szándékosan jöttem ide, ha éppen erre kíváncsi.
– Állítottál ilyet, vagy sem?
– Baleset volt az egész. Véletlenül vagyok itt.
– A kérdésre válaszolj!
– Ha megkockáztathatom, éppen azt próbálja, Niritta – vetette közbe az Ezegyszer
küldötte. Egy meleg színű, tarka fényspirál volt, a közepén pipacspiros és arany, lebegő
szirmokkal. – Adj neki esélyt, hogy szóhoz jusson.
– Te mindig is rajongtál az elveszett báránykákért, igaz, Kími?
– Nem vagyok elveszett – szúrta közbe Cuki. – Egészen jól eligazodom mindenfelé.
– Vajon miért? – formálta a szavakat egy másik, nyolcszemű, négyszirmú virág-arcú
tanácstag szája, és ettől bele lehetett látni az élénkpiros torkába. – Nem csupán a
szigeteket ismered, az Abaratarabáról is sokat tudsz.
– Sok történetet hallottam mindenfelé.
– Történeteket! Ugyan! – mondta a kalpagja szegélyén körben gyertyákat viselő Jóbiás
Szim. Történetekből senki sem tanul meg bűvölni meg bájolni. Szerintem az, ami
Mániával és Kremátorral történt, valamint az, hogy ismered az Abaratarabát, mind része
valami gyanús ügyletnek.
– Elég legyen – szólalt meg Kími. – Nem azért hívtuk ide Okizorra, hogy arról
faggassuk, honnan tud az Abaratarabáról.
 Cuki körbenézett a tanácson, és nem talált két, akár csak hasonló ábrázatot sem. Az
Orlandó Koronájának küldötte bíbor meg türkiz tollakból készített, ragyogó csörgősipkát
viselt, és amikor feszült volt, a tollak büszkén meredeztek; a Nyárforgót képviselő Fatha
Helio úgy remegett, mint egy forró léghullám, a Hajnal Hat delegáltjának felvirradó arca
pedig vonásaiban hordozta egy új nap ígéretét.
– Hát igen, igaz. Tudok… ezt-azt – ismerte be Cuki.
– A világítótoronynál kezdődött, ahol tudtam, hogyan idézzem meg az Izabellát. Nem
állítom, hogy nem tudtam, merthogy tényleg tudtam. De nem tudom, hogy honnan tudtam.
Számít ez?
– Ha ez a Tanács úgy véli, hogy számít – morogta az efriti, kőarcú küldött –, akkor
számít. És addig, amíg kielégítően meg nem válaszolod a kérdést, semmi más nem számít.
Cuki bólintott.
– Jól van – mondta. – Megteszek mindent. De bonyolult.
Ezzel a legjobb tudása szerint belekezdett ismereteinek elmesélésébe, egyenesen a
kezdetektől, vagyis attól kezdve, hogy a születése előtt egy órával, az esőtől korbácsolt,
kihalt sztrádán, a semmi közepén meglátogatta az anyját a három Fantomaja-nővér,
Diamanda, Zséfi és Mespa. Azért keltek át az Abaratot az Ideáttól elválasztó, tiltott
határon, mert rejtekhelyei kerestek Boa hercegnő lelkének. Ami a testéből maradt a
gyilkosság után, az Ezegyszeren volt.
– Rátaláltak az anyámra – mondta Cuki ahogyan ott ült, és várta, hogy az apám
visszaéljen a benzinnel a furgonhoz…
Elhallgatott, mert valami zúgott a fejében, egyre erősebben. Mintha ezernyi dühös méh
dongana odabent. Nem bírt tisztán gondolkodni.
– Rátaláltak az anyámra… – futott neki újra, bár érezte, hogy motyog.
– Az anyádat most tegyük egy kicsit félre – szólalt meg Mulyapöröly képviselője, a két
lábon járó cibókmacska, Cibók Dzsimóti, aki már ismerte Cukit. – Mit tudsz Boa
hercegnő meggyilkolásáról?
– Boáról?
– Igen.
Hűha. Boa.
– Egész… egész sokat – felelte Cuki.
Amit eddig méhdongásnak hitt, mostanra világosan szótagok sokaságává vált, a
szótagokból pedig szavak lettek, a szavakból pedig mondatok. Valaki beszélt a fejében.
Semmit ne mondj nekik, mondta neki a hang. Bürokraták, egytől egyig.
 Ismerte ezt a hangot. Egész életében ezt hallgatta. Azt hitte, a sajátja. De csak azért,
mert egész eddigi életében vele volt, még nem lett az övé. Magában kimondta a másik
nevét.
Boa hercegnő.
Hát persze, felelte a másik. Miért, kit vártál?!
– Cibók Dzsimóti kérdezett tőled valamit – unszolta Niritta.
– A hercegnő haláláról… – emlékeztette Dzsimóti.
– Igen, tudom – felelte Cuki.
Semmit ne mondj nekik, ismételte Boa. Ne hagyd, hogy megfélemlítsenek. Ellened
fordítják a szavaidat. Légy nagyon óvatos.
Cukit mélyen felkavarta Boa hangjának felbukkanása az elméjében, különösen, mert
pont most került rá sor, de érezte, hogy a tanácsa helyes. A tanácsnokok nyíltan
gyanakodva méregették.
– Hallottam én mindenféle pletykát – mondta nekik.
– De túl sokra nem emlékszem…
– Pedig okkal vagy itt, az Abaraton – jelentette ki Niritta.
– Tényleg? – kételkedett Cuki.
– Miért, nem tudod? Mondd csak el te magad. Szóval?
– Nem… tudnék rá magamtól okot találni, ha erre gondol – mondta neki Cuki. – Azt
hiszem, talán csak azért kerültem ide, mert rosszkor voltam rossz helyen.
Ügyes, mondta Boa hercegnő. Ezzel összezavartad őket.
Alighanem így is volt. A tanácsasztalt körülülők meghök-kentnek, értetlennek
látszottak. De ennyivel nem érték be.
– Váltsunk témát – törte meg a csendet Niritta.
– Mégis, mire? – kérdezte Fatha Helio.
– Mi a helyzet Kremátor Kristóffal? – kérdezte Niritta.
– Volt köztetek valami kapcsolat, nem igaz?
– Nos, megpróbált megöletni. Ha ez kapcsolatnak számít, akkor igaz.
– Nem, nem. A te ellenséged Mánia Mutter volt. Kremá-torral valami más dolgod volt.
Valid csak be.
– Mégis, mit? – kérdezte tőle Cuki.
Tudta, hogy most már muszáj lesz hazudnia. Igazság szerint tisztában volt vele, miért
vonzódott hozzá Kremátor, de ezt nem állt szándékában megosztani a Tanáccsal. Még ő
maga sem tudott eleget a dologról. Ezért aztán azt mondta, hogy számára is titokzatos ez
az egész. Titokzatos, és kis híján az életébe került, emlékeztette rá a Tanácsot.
– Látom, azért valahogy csak megúsztad – jegyezte meg Niritta, és a hangjából csak
úgy sütött az irónia.
– Mi lenne, ha elmondanád, miről van szó, ahelyett, hogy csak kerülgeted a témát, és
semmit sem magyarázol meg?! – zaklatta Fatha Helio.
– Nincs mit mondanom – felelte Cuki.
– Tudtad, hogy nekünk az Abaraton törvényeink vannak a magadfajták ellen?
– És mit akarnak tenni? Kivégeznek? – kérdezte Cuki.
– Ugyan, ne nézzenek már ilyen döbbenten. Maguk sem éppen angyalok. Igen,
alighanem jó okuk volt rá, hogy védekezzenek a magamfajták ellen. De egy „fajta” sem
tökéletes. Még az abaratiak sem.
Boának igaza volt, gondolta Cuki. Ezek mind zsarnokok. Pont, mint az apja. No meg
mindenki más is. És minél jobban zaklatták, annál jobban eltökélte, hogy nem magyaráz el
nekik semmit.
– Akár hisznek nekem, akár nem, én többet nem tehetek. Vallathatnak, amíg csak
akarnak, de csak ugyanazt fogom mondani. Nem tudok semmit!
Fatha Helio megvetően felhorkant.
– Ugyan, hadd menjen! – mondta. – Időpocsékolás az egész.
– De hatalommal bír, Fatha. Látták, ahogyan használta az erejét.
– Na és? Talán egy könyvből vette. Nem azzal az idióta Ordasmaróval volt egy darabig?
Bármit tanult is, majd elfelejti. Az emberek nem sokáig bírják észben tartani a magasabb
misztériumokat.
Hosszasan feszült a csend az asztal körül. Végül Cuki törte meg:
– Elmehetek?
– Nem – felelte a kőarcú efriti küldött. – Még nem végeztünk a kérdésekkel.
– Hadd menjen a lány, Zuprek – vélte Dzsimóti.
– Neabasnak még van kérdése – felelte az efriti.
– Akkor halljuk!
Neabas hangja olyan volt, mint amikor csiga csúszik egy penge élén. Úgy nézett ki,
mint egy szivárványszínű ökörnyál.
– Mind tudjuk, hogy a lány számára nem közömbös az a szörnyeteg, de fel nem
foghatjuk, hogy miért. Nyilvánvalóan sok mindent eltitkol előttünk. Ha rajtam múlik,
idehívatjuk Magash Jeddiket…
– Egy kínvallatót? – kérdezte Dzsimóti.
– Nem. Ő csupán olyasvalaki, aki tudja, hogyan csalja elő az igazságot akkor, amikor
azt szándékosan visszatartják, mint most. De nem bízom abban, hogy ez a Tanács képes
ilyen döntésre. Ehhez mindnyájan puhányok vagytok. A prémet választjátok a kő helyett,
és a végén mindannyian megjárjuk.
– Nem kérdést akartál feltenni a lánynak?! – kérdezte fáradtan Jóbiás Szim. – Leégett az
összes gyertyám, és tartalékot nem hoztam.
– Igen, Szim. Van kérdésem – felelte Zuprek.
– Akkor, az égre kérlek, tedd már fel.
Zuprek Cukira szegezte szilánk-szemeit.
– Tudni akarom, mikor voltál utoljára Kremátor Kristóf társaságában – mondta.
Ne mondj semmit, figyelmeztette Boa.
Ugyan, miért ne? – gondolta Cuki, és nem várta meg Boa válaszát, hanem azt felelte
Zupreknek:
– A szüleim hálószobájában találtam rá.
– Ott, az Ideáton?
– Igen, persze. Az anyám és az apám nem járt az Abaraten. Senki sem volt még itt a
családomból.
– Ez azért egy kissé megnyugtató – mondta erre Zuprek. – így legalább nem kell
tartanunk a Haplatánok tömeges támadásától.
Fanyar humorán többen jót kuncogtak az asztal körül.
– Maku Niritta, Paszravasz, meg még egy-két másik. De Neabas még nem fejezte be a
faggatását. És most halálosan komoly volt:
– Milyen állapotban volt Kremátor? – tudakolta.
– Nagyon súlyosan megsebesült. Azt hittem, meg fog halni.
– De nem halt meg?
– Ott, az ágyon nem.
– Úgy érted, valahol a közelben lett vége?
– Csak azt tudom, amit láttam.
– És mit láttál?
 – Hát… berobbant az ablak, és bezúdult az a rengeteg víz. Magával ragadta. Akkor
láttam utoljára. Eltűnt a sötét habokban, és ennyi.
– Na, most már tudsz mindent, Neabas? – kérdezte Dzsimóti.
– Majdnem – jött a válasz. – Mondd csak el nekünk, mindenféle hazugság és féligazság
nélkül, hogy szerinted valójában miért érdekelted Kremátort?
– Mondtam már: nem tudom.
– Igaza van a lánynak, most már ugyanazokat a köröket járjuk – mondta a többi
tanácstagnak Dzsimóti. – Szerintem legyen elég.
– Kénytelen vagyok egyetérteni – erősítette meg Paszravasz is. – Bár Neabashoz
hasonlóan én is vágyom a régi szép időkre, amikor egy kicsit összezártuk volna Magash
Jeddikkel. Nekem ugyan nem okoz gondot a Magash-félék alkalmazása, ha a helyzet
indokolja.
– Most nem indokolja – vélte Dzsimóti.
– Éppen ellenkezőleg, Dzsimóti – cáfolta meg Neabas.
– Előttünk még az Utolsó Nagy Háború…
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Dzsimóti.
– Jobb, ha elhiszed. Én tudom, mit hoz a jövő. Zordak a kilátások. Az Izabella
Tazmagortól Babilóniumig vérvörös lesz. Nem túlzók.
– És mindez a lány miatt? – szólt közbe Fatha Helio.
– Erre célzol?
– Mindez? – kérdezett vissza Neabas. – Dehogy. Nem minden. Tízezer oka is van, hogy
előbb-utóbb elkerülhetetlenné váljon a háború. Az pedig, hogy ez lesz-e az utolsó, nos…
hogy úgy mondjam… az csak találgatás. Minden esetre katasztrofális konfliktus lesz, mert
rengeteg körülötte a megválaszolatlan kérdés, és ezek között sok az olyan, aminek valami
köze van ehhez a lányhoz; de még az is lehet, hogy az összesnek van hozzá köze. A
jelenléte csavarta fel a lángot a serpenyő alatt, most pedig gyorsan felforrnak a dolgok.
Felforrnak, és kifutnak.
Erre mit mondjak? – kérdezte magában Boát Cuki.
Ne sokat, felelte Boa. Támadjon csak ő, ha így akarja játszani. Csak tégy úgy, mintha
menő, kifinomult lány lennél, és nem valami senkiházi kis csaj.
Vagyis viselkedjek hercegnőhöz méltón? – kérdezte Cuki, és a gondolatait akaratlanul is
áthatotta a tömény felháborodás.
Magad mondtad… – felelte a hercegnő.
Mit mondtam magam?!
 Igen, alighanem jobban tennéd, ha engem utánoznál.
Állandóan erre gondolsz – válaszolta Cuki.
Most ne ezen vitatkozzunk. Mindketten ugyanazt akarjuk.
Mit is?
Elkerülni az együttlétet Magash Jeddikkel egy zárt szobában.
– Ha tehát bárkinek is van rálátása Kremátor természetére, az a vendégünk. Nem igaz,
Cuki? Hívhatlak Cukinak? Ugye tudod, hogy mi nem vagyunk az ellenségeid?
– Fura, de nekem nem ez a benyomásom – felelte Cuki.
– Ugyan már. Elég az ostoba játékokból. Mind azt hiszitek, hogy szövetkeztem vele,
ugye?
– Mire is? – kérdezte Fatha Helio.
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza Cuki. – Nem tettem én semmi ilyet.
– Nem vagyunk bolondok, te lány – szállt be a beszélgetésbe újfent Zuprek, immár
nyíltan ellenséges hangon.
– Ráadásul informátoroknak sem vagyunk híján. Senki nem tölthet együtt időt
Kremátorral anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet.
– Azt akarja mondani, hogy kémkedtek utánunk?!
Zuprek kőarcán egy mosoly kísértete suhant át.
– Most lett érdekes a dolog – mondta halkan. – Bűntudatot szimatolok.
– Tévedés – vágott vissza Cuki. – Amit érez, az a felháborodás. Nem volt hozzá joguk,
hogy megfigyelés alatt tartsanak engem. Minket. Maguk az Abarat Nagytanácsa, és a saját
polgáraik után kémkednek?!
– Te nem vagy a polgárunk. Egy senki vagy.
– Ezt nagyon rosszul mondtad, Zuprek.
– De hát direkt gúnyol minket! Egyikőtök sem látja?! A halálunkat akarja, azért
gúnyolódik.
Hosszas csönd következett. Végül valaki azt mondta:
– Végeztünk a meghallgatással. Lépjünk tovább.
– Egyetértek – csatlakozott hozzá Dzsimóti.
– Semmit nem árult el nekünk, te ostoba macska! – kiáltotta Helio.
Dzsimóti egyetlen puha mozdulattal pattant fel a székéről a két hátsó mancsára.
 – Tudod, hogy az én népem közelebb áll az állatokhoz, mint közületek többen is –
mondta. – Jó lenne ezt észben tartani. Nagyon sok félelmet érzek most ebben a
teremben… nagyon sokat.
– Dzsimóti… Dzsimóti! – lépett Cuki a macskakirály elé.
– Semmi sem történt. Minden rendben van. Annyi az egész, hogy sokan vannak itt, akik
nem tisztelik a mások másságát.
Úgy tűnt, Dzsimóti egyenesen keresztülnéz Cukin, mint aki se lát, se hall. A karmait az
asztalba mélyesztette, behasította a csiszolt falapot.
– Dzsimóti…
– Én nagyon nagyra becsülöm a látogatónkat. Beismerem, hogy ez befolyásolja a róla
alkotott véleményem, de ha őszintén azt hinném, hogy, ahogyan Zuprek fogalmazott, „a
halálunkat akarja”, akkor nincs az az elfogultság az Abaraton, ami miatt én könyörületes
lennék.
– Akkor azt hiszem, ideje bizonyítanod az igazad, Zuprek – jelentette ki Niritta.
– Felejtsétek el a bizonyítást – vágott közbe Neabas. – Ez nem a bizonyításról szól.
Nekünk, az Abarat jövőjében bízóknak tettekkel kell megvédenünk a közös jövőt. Néha
kritizálják a döntéseinket, de…
– A táborokra gondolsz? – szakította félbe Niritta.
– Nem értek egyet azzal, hogy a lány előtt vitassuk meg a táborok ügyét – szólt bele
Zuprek is. – Semmi köze hozzá.
– Ugyan, mit számít? – kérdezte Fatha Helio. – Úgyis sokan tudnak már róluk.
– Ideje megbeszélnünk a dolgot – szögezte le Dzsimóti. – Kamexó is épít egyet
Mulyapörölyön, de senki sem kérdezősködik róla. Senkit sem érdekel, amíg a Kölyök azt
mondj a, hogy minden úgy van jól, ahogy.
– Te nem értesz egyet a táborokkal, Dzsimóti? – kérdezte Niritta.
– Egyáltalán nem.
– Mégis, miért? – kérdezte Jóbiás. – A te vérvonalad teljesen tiszta. Nézz csak a
tükörbe. Fajtiszta abarati vagy.
– Na és?
– Teljes biztonságban lennél. Ahogyan mi mindnyájan.
Cuki érezte, hogy fontos témába botlott, de az egyre jobban görcsbe ránduló gyomra
ellenére igyekezett közömbös hangot megütni.
– Táborok? Miféle táborok?
 – Nem tartozik rád – csattant fel Niritta. – Hallanod sem lenne szabad ezekről a
dolgokról.
– Úgy mondod, mintha szégyellnetek kellene a dolgot – vélte Cuki.
– Ne képzelj bele olyasmit a szavaimba, ami nincs bennük.
– Rendben. Szóval nem szégyell semmit.
– Egyáltalán nem. Csak a kötelességemet teljesítem.
– Örülök, hogy büszke vagy rá – vetette közbe Dzsimóti mert egy napon magyarázatot
kell majd adnunk minden döntésünkre. Erre a vallatásra, a táborokra. Mindenre – bámult
le a mancsaira. – Ha ez rosszul sül el, nyakak kellenek majd a hurkokba. És a mi nyakaink
lesznek azok. A mieink illenek majd oda. Mind tudtuk, mit teszünk, amikor elkezdtük ezt
az egészet.
– Félted a nyakadat, mi, Dzsimóti? – gúnyolódott Zuprek.
– Nem – felelte Dzsimóti. – A lelkemet féltem, Zuprek. Attól félek, elveszítem, mert
nem vele foglalkoztam, hanem a tisztavérű-táborokkal.
Zuprek a követ horzsoló kő hangján mordult fel, és ökölbe szorított kézzel elkezdett
felemelkedni az asztaltól.
– Ne, Zuprek – szólt rá Maku Niritta. – Az ülés véget ért.
Vetett egy pillantást a szeme sarkából Cukira.
– Menj, gyermek. Elbocsájtunk!
– Még nem végeztem vele! – bömbölte Zuprek.
– De a bizottság igen! – jelentette ki Maku. Ezúttal meg is lökte Cukit, az ajtó felé. –
Eredj már!
Az ajtó már nyitva állt. Cuki még hálásan visszanézett Dzsimótira, aztán kilépett az
ajtón. A háta mögött a terem falai Zuprek ordítását visszhangzották:
– A halálunkat akarja!
 3
A csőcselék bölcsessége
Cuki ott találta a rá váró Malingót a tanácsterem előtt, a tömegben. Az arcát elöntő
megkönnyebbülés miatt szinte megérte részt venni a benti, rendkívül kellemetlen
meghallgatáson. Cuki igyekezett gyorsan elmesélni mindent, amit az imént elszenvedett.
– És mégis elengedtek? – csodálkozott Malingó, amikor a lány befejezte.
– Igen – felelte Cuki. – Azt hitted, börtönbe zárnak?
– Felmerült bennem. Senki nem rajong az Ideátért, az biztos. Elég a meghallgatni az
utca népét…
– És még most jön a java – mondta neki Cuki.
– Újabb háború?
– A tanács szerint igen.
– Az Abarat az Ideát ellen? Vagy az Éj a Nappal ellen?
Cuki látta, hogy néhányan bizalmatlanul méregetik.
– Azt hiszem, jobb lenne valahol máshol folytatni ezt a beszélgetést – mondta. – Nem
akarom, hogy megint kihallgassanak.
– Hová szeretnél menni? – kérdezte Malingó.
– Mindegy, csak el innen – felelte Cuki. – Nem akarom, hogy még több kérdést
vágjanak a fejemhez, amíg nem tisztázom a válaszokat.
– És hogyan akarod tisztázni őket?
Cuki szorongó pillantást vetett rá.
– Mondd csak, bármi jár is a fejedben – unszolta Malingó.
– A fejemben egy hercegnő jár, Malingó. És most már tudom, hogy a születésem napja
óta odabent lakik. Ez sok mindent megváltoztat. Eddig azt hittem, hogy a csirkevári
Haplatán Cuki vagyok, Minnesotából. És részben az is voltam. A külvilág számára
hétköznapi életet éltem. De idebent – nyomta az ujját a halántékához – közben
megtanultam, amit ő tudott. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Boa Kremátortól tanulta
a varázslást. Én pedig átvettem tőle, és elrejtettem.
– És ezt most ki mered mondani hangosan?
– Azért, mert most már tudja. A bújócskázás már egyikünknek sem áll az érdekében.
Bennem van, én pedig tudok róla. És az enyém mindaz, amit az Abaratarabáról tud. És ezt
ő is tudja.
Minden bizonnyal én is ezt tettem volna, mondta Boa. De azt hiszem, most már ideje
elválnunk egymástól.
– Egyetértek.
– Mivel? – kérdezte Malingó.
– Boának mondtam. Szabadságra vágyik.
– Nem hibáztathatod érte – mondta erre Malingó.
– Nem is hibáztatom – mondta Cuki. – Csak nem tudom, hogy mitévő legyek.
Kérd meg a ficakot, hogy meséljen Munn Lagúnáról!
– Ismersz egy Munn Laguna nevű illetőt?
– Személyesen nem – felelte Malingó –, de Ordasmaró egyik könyvében volt egy vers
arról a nőről.
– Emlékszel még rá?
Malingó töprengett egy pár pillanatig, aztán belevágott:
„Munn Lagúnának
Volt egy fia,
Mindenben tökéletes.
Munkában látni öröm volt,
Játékban gyönyörűséges!
De jaj, hogy jutott hozzá?
Elmondanám, de rettenetes!”
– Ennyi?
– Aha. Állítólag minden jóságát egy fiúvá gyúrta, de az a gyermek sutának született.
Olyan tompának, hogy az asszony tudni sem akart róla. Akkor aztán gyúrt magának egy
másikat…
– Hadd találjam ki! Az összes gonoszságából?
– Hát, bárki is írta a versikét, nem merte elmondani, de gondolom, erre utalt.
Nagyon nagy hatalmú asszony, mondta Boa. És híres arról, hogy ha kedve szottyan,
segít másokon.
Cuki ezt továbbadta Malingónak. Aztán Boa hozzátette:
De persze őrült.
– Miért nem lehet soha semmi egyszerű? – mondta ki Cuki hangosan.
– Micsoda? – hökkent meg Malingó.
– Boa szerint Munn Laguna őrült.
 – Miért, magadat hogyan mutatnád be? Cuki, a normális? Nem hinném.
– Az igaz.
– Hadd találjanak az őrültek őrültségükben bölcsességet az épelméjűek számára, ők
pedig legyenek azért hálásak.
– Ez valami ismert mondás?
– Az lesz, ha elég sokszor mondogatom.
Ez a ficak egész értelmes dolgokat mond… ahhoz képest, hogy ficak.
– Mit mondott? – kérdezte Cukit Malingó.
– Honnan tudtad, hogy mondott valamit?
– Kezdem megszokni ezt az arckifejezésed.
– Azt mondta, nagyon okos vagy.
Malingó hitetlenkedett.
– Aha, biztos – mondta.
Visszafelé sokkal keskenyebb utcákat választottak, mint útban a Tanácsteremhez. A
szűk sikátorokban és apró udvarokban feszült volt a levegő. A helybéliek idegesen siettek
a dolgukra. Olyan volt, mintha már mindenki arra készülne, hogy hamarosan minden
rosszra fordul. Belátott néhány árnyékos lakásba a résre nyitott ajtókon át, és a lakók
sietős távozásra készen pakoltak. Malingó nyilván ugyanilyen következtetéseket vont le a
látottakból, mert azt kérdezte Cukitól:
– Szóba hozta a Tanács a Nagy Fej kiürítését?
– Nem.
– Akkor miért készülnek az emberek elmenni?
– Érthetetlen. Ha van egyáltalán biztonságos hely, akkor az Yebba Dim Napja. Egek!
Hiszen ez az egyik legrégebbi létező sziget.
– Úgy látszik, az, hogy régi, már nem elég.
Csendben folytatták útjukat a kikötő felé. Legalább egy tucat halászhajó keresett dokkot
szemétszállítmányának kirakodásához.
– Csirkevár darabkái… – mondta Cuki komoran.
– Ne vedd a szívedre. Az itteniek annyi mindent hallottak a tieidről az évek során…
Most végre hozzájuthatnak valami kézzelfoghatóhoz is.
– A nagy része szemétnek látszik.
– Aha.
 – Most mit gondolnak majd Csirkevárról? – mélázott Cuki szomorúan.
Malingó nem felelt. Hagyta, hadd menjen Cuki előre, megszemlélni a cuccokat,
amelyeket a halászok az Izabella vizéből fogtak ki. Vajon találnak benne valami értéket az
abaratiak? Két rózsaszín, műanyag flamingó valakinek a kertjéből, egy halom régi
magazin meg gyógyszeres doboz, bútorok meggyötört darabjai, egy buta, bogárszemű
csirkét ábrázoló, nagy reklámtábla, egy másikon pedig a Whittmer utcai református
templom vasárnapi miséjének témája: Az Úr villájának sok az ajtaja.
Ekkor döntött úgy a tömegből egy aranyszín szemű, zöld szakállú egyén, miután a
Kölyök Príma Söréből legurított már egy párat, hogy kifejti a véleményét az embernépről
meg gonosz technológiáikról. Számos barátja és követője akadt a csoportosulásban, ezek
gyorsan szereztek neki egy pár halasládát, amelyekre ráállhatott, hogy aztán gyilkos
tirádába kezdjen.
– Ha idehozta a kincseiket a dagály – vágott bele –, akkor eljönnek, hogy
visszaszerezzék. Készen kell rá állnunk. Mind tudjuk, mit tesznek majd az ideátiak, ha
visszatérnek. Megint az Abaratarabát akarják majd.
Éppen itt tartott, amikor Cuki hallotta, hogy a közelben valaki a nevét mormolja.
Gyorsan körbenézett, és fel is fedezett egy ismerős arcot. Izerit volt az, aki vette a
fáradságot, és segített neki, amikor először merészkedett a Nagy Fej zűrzavaros
belterületeire. Ő adott enni neki, az ő tüzénél száríthatta meg magát, és tőle kapta az első
abarati ruháját. Izerit szkizmut volt, és a népe az általa Izabella anyácskának nevezett
tenger vizeinek mélyéről származott. Most Cuki felé igyekezett a tömegben, fején házi
készítésűnek tűnő, különféle tengeri növényekből varrt kalapban. A karján ringatta a kis
Nazrét, másik kezébe a kislánya, Maizra kapaszkodott.
Cuki láttán nagyon elérzékenyült. Ezüst-zöld könnyek csorogtak a szeméből.
– Annyi mindent hallottam rólad, amióta a házamban jártál! Mindarról, amit tettél! –
Malingóra pillantott. – Rólad is hallottam – mondta neki. – Te vagy az, aki a varázslónak
dolgozott, ugye? Mulyapörölyön?
Malingó halványan elmosolyodott.
– Malingó, ő Izerit – mondta Cuki. Nagyon kedves volt velem, amikor először itt
jártam.
– Csak azt tettem, amit mindenki más is tett volna a helyemben – mondta erre Izerit. –
Van időtök eljönni hozzám, és elmesélni, hogy igaz-e mindaz, amit hallottam? Éhesnek
tűntök.
– Ami azt illeti, egy kicsit tényleg éhes vagyok – felelte Malingó.
De amióta Izerit az imént kimondta Cuki nevét, megváltozott a tömeg hangulata,
feltüzelte őket az emberekről gyűlölettel fröcsögő zöld szakállú.
 – Le kellene vadásznunk őket, mind az utolsó szálig, és felakasztani – jelentette ki. –
Különben csak idő kérdése, mikor próbálják meg megint ellopni a mágiánkat.
– Izerit, az a helyzet, hogy bármennyire is maradnánk, nem hiszem, hogy van időnk
enni.
– Kytomini aggaszt, igaz?
– Ő az, aki azt mondja, hogy fel akar akasztani?
– Gyűlöl ő mindenkit. Most éppen a tieidet, Cuki. Öt perc múlva már lehet, hogy a
ficakokat.
– Sokan támogatják – vélte Cuki.
– Az emberek szeretik, ha van valaki, akit lehet gyűlölni. Nekem nincs időm ilyenekre a
két kicsinyem mellett.
– Na és a féljed?
– Ó, Rutusz éppen a hajóján dolgozik. Foltozgatja az eladáshoz. Amint megvan a pénz,
már megyünk is el a Yebba Dim Napjáról. Kezd túl veszélyessé válni.
– A hajója nyílt tengeri utakat is kibír? – kérdezte Malingó.
– Rutusz szerint igen.
– Akkor talán elvihetne minket Ezegyszerre. Megfizetnénk.
– Ezegyszerre? – lepődött meg Izerit. – Mi dolgotok arrafelé?
– Barátokkal találkozunk – felelte Cuki. Közben a zsebébe nyúlt, és elővette az összes
páterzemét. Malingó is így tett.
– Ez minden pénzünk – mondta Cuki Izeritnek. – Elég lenne az útra?
– Biztos, hogy több mint elég – mondta Izerit. – Gyertek, elviszlek Rutuszhoz. Jobb, ha
tudjátok, hogy nem egy luxushajó.
– Nem érdekes, hogy néz ki – nyugtatta meg Cuki. – Csak vigyen el innen.
Izerit kölcsönadta Cukinak széles karimájú kalapját, nehogy valaki a tömegből
észrevegye, hogy egy ember jár-kel közöttük, majd levezette Cukit és Malingót a
kikötőbe. Elhaladtak a nagyobb, majd a kisebb hajók mellett, míg végül elértek az egyik
legkisebbhez.
A fedélzeten egy férfi éppen befejezett valamit, amit ecsettel festegetett. Izerit
félbeszakította a félje ügyködését, és gyorsan elmagyarázta a helyzetet. Cuki közben a
szeme sarkából Kytomini hallgatóságát figyelte. Felébredt benne a kellemetlen gyanú,
hogy nem sikerült teljesen észrevétlenül átvágniuk a tömegen Malingóval, és sajnos ezt
igazolta, hogy többen utánuk fordultak, majd feléjük indultak a kikötőben.
 – Bajban vagyunk, Izerit – mondta Cuki. – Legalábbis én biztosan. Azt hiszem, jobb, ha
nem látnak minket együtt.
– Csak nem tőlük félsz? – nézett Izerit megvetően a közelgő csőcselékre. – Én ugyan
nem félek tőlük!
– Szívem, Cukinak igaza van – szólt közbe Rutusz. – Vidd gyorsan a gyerekeket a
halpiac mögé. Siess!
– Köszönöm – mondta neki Cuki. – Legközelebb majd több időnk lesz.
– Mondd meg a férjemnek, hogy siessen hozzánk vissza, ahogy tud.
– Sietni fog, ne félj – nyugtatgatta Cuki.
A nagy beszédével a tömeget tűzbe hozó zöld szakállú éppen átverekedte magát a
csirkefogókon, hogy az élükre álljon.
– Megyünk már?! – kiáltotta Rutusz.
– Egek, de még mennyire – felelte Cuki.
– Akkor gyerünk!
Cuki beugrott a kis hajóba. Megreccsentek a deszkák.
– Ha összetöröd, és a vízbe fúltok, ne engem hibáztass – vigyorgott Rutusz.
– Nem fulladunk mi a vízbe – jelentette ki a Cuki után ugró Malingó. – Még sok dolog
vár erre a lányra. Hatalmas dolgok!
Cuki elmosolyodott. (És igaz is volt. Arról fogalma sem volt, hogy mit, hol és hogyan
kell tennie, de igaz volt.)
Rutusz a kormányálláshoz rohant, közben odakiáltott Malingónak:
– Vágd el a kötelet, ficak. Gyorsan!
Beleremegett a dokk, ahogy a zöld szakállút követő, egyre gyarapodó tömeg feléjük
törtetett.
– Látlak, te lány – kiáltotta –, és tudom, mi vagy!
– Elvágtam a kötelet, Rutusz!
– Akkor kapaszkodjatok, és imádkozzatok!
– Rajta! – kiáltotta Cuki Rutusznak.
– Az Abarat elleni vétkeidért meg kell bűnhődnöd…
Az utolsó szót a gyűlölettel teli tömeg egy emberként visszhangzotta:
– Bűnhődni! Bűnhődni! Bűn…
 A harmadikat már elnyomta Rutusz beinduló hajómotorjának érdes hörgése.
A hajócska tatjából sárga kipufogógázok törtek elő, és a sűrű füstben immár nem is
látszott a tömeg.
Rutusz munkája még csak most vette kezdetét. A dokktól eltávolodtak, de a kikötőből
még nem értek ki. És egyre több profitra éhes halász próbált bejutni a
szemétszállítmányával. Rutusz hajója sosem jut át a zűrzavarban, ha nagyobb. De
aprócska volt, és mozgékony, különösen úgy, hogy Rutusz kormányzott. Mire eloszlott
mögöttük a füst, a hajó kiért az öbölből és beúszott az Alkonyszorosba.
 4
A kölyök
Cuki menekülése a Yebba Dim Napjának felbőszült csőcseléke elől felkeltette mások
figyelmét is. A legtöbb kíváncsi szempár a Hajnal Hármon követte veszélyes helyzetének
alakulását. Ennek a rendkívüli városnak a szíve egy hatalmas, kerek palota volt, annak
közepében pedig egy kerek megfigyelőszoba terpeszkedett. Itt jelentették a látottakat az
Abaraton mindenfelé szétszórt mechanikus kémek – a flóra és a fauna olyan tökéletes
másolatai, hogy meg sem lehetett különböztetni őket az igazitól, csakhogy mindben volt
egy miniatűr kamera. A Kerek Szoba külső és belső falát szó szerint több ezer monitor
takarta, és Rohó Pixler rendszerint innen figyelte az általa teremtett világot, közelről
szemlélve annak aprócska tragédiáit, bohózatait, a szerelem és a halál jelentéktelen, múló
pillanatait. Azonban ma nem lebegte körbe a szobát levitáié korongján, nem leste a
szigetvilágot. A szigetfigyelők csapatát jelenleg bizalmi embere, Dr. Voorzangler vezette,
orrán szeretett szemüvegével, amitől eggyé látszottak olvadni a szemei. Ő rögzített
minden jelentőséggel bíró jövés-menést, így Haplatán Cuki utazását is. Voorzangler a
rangsorban második, harmadik és negyedik beosztottjának is megparancsolta, hogy
emlékeztessék egymást: figyelmeztetniük kell őt, hogy ha majd visszatér a zseniális
alkotó, jelentenie kell neki az ideáti lány mozgását.
Általában nem sokat jelentett a „ha majd visszatér”, de ma igen. A nagy tervező ma a
legújabb kreálmányának az Izabella legmélyebb árkaiba telepített, víz alatti helyszínét
mérte fel. Hogy miért vonzotta a mélység? Voorzangler erről sokszor kérdezte Púdert, de a
válasz mindig ugyanaz volt: azért, hogy nevet kapjon mindaz, ami eddig névtelen volt, és
hogy elmerülhessenek a fénytelen mélység bizonyosan számos csodájában. És majd
amikor elérték az ártatlan célokat, és katalogizálták az ismeretlen teremtményeket, akkor
belekezdhet vállalkozása igazi tervének megvalósításába (amelyet csak Voorzanglerrel
osztott meg). A nagy terv egy olyan hihetetlen méretű és tervezésű mélytengeri város
felépítése volt az ismeretlen életformák eme rejtett élőhelyén, hogy a mesterműhöz képest
a ragyogó Kamexóváros elnagyolt vázlatnak tűnik majd csupán.
Most éppen, miközben Voorzangler a Yebba Dim Napját elhagyó Haplatán Cukit
figyelte, Pixler egy szomszédos képernyőn a batiszkafjába mászott be, magabiztosan intve
a kamera felé. Odabent csak mesterséges intelligenciával rendelkező kísérői voltak, de
másra nem is volt szüksége.
Az arca ezután a batiszkaf fő irányítópanelébe épített hal-szemoptikából tűnt fel ismét.
Fémes hangon szólalt meg:
– Úgy látom, aggódik, Voorzangler, de tudom, mit csinálok – mondta.
– Hát persze, uram – felelte a doktor. – De nem is lennék ember, ha egy kicsit sem
nyugtalankodnék.
– Hivalkodunk, hivalkodunk? – kérdezte Pixler.
 – Mivel, uram?
– Az emberségével. A cégben nem sokan mondanának ilyet – Pixler keze végigszaladt a
batiszkaf műszerfalán, és bekapcsolta az összes funkciót. – Mosolyogjon, Voorzangler –
mondta. – Éppen történelmet írunk, mi ketten.
– Bárcsak egy másik napon írná – vágta rá Voorzangler.
– Miért?
– Csak… rosszat álmodtam, uram. Minden racionális embernek joga van egy pár
irracionális álomhoz, nem gondolja?
– Mit álmodott? – tudakolta Pixler. A batiszkaf ajtaja sziszegve csapódott be, és
légtelenítődött. Egy gépi hang közölte, hogy az összes csörlő működőképes.
– Nem bír jelentőséggel.
– Akkor mesélje csak el nyugodtan, Voorzangler.
Voorzangler egybe-szeme jobbra-balra cikázott, kerülte a nagy építész tekintetét, de
Pixler mindig győzött a farkasszemezésben.
– Jól van – mondta végül. – Elmondom. Azt álmodtam, hogy minden rendben haladt a
merüléssel, csakhogy…
– Csakhogy?
– Amikor Ön leért a legmélyebb pontra…
– Igen?
– Már volt ott egy város.
– Vagy úgy. És kik voltak a lakói?
– Évezredekkel korábban elhagyták. Hatalmas, pikkelyes uszonyaik voltak. Az arcuk
szépséget tükrözött. A falakon mozaikok voltak. Szemükben sugárzó, nagyra törő tekintet.
– És mi történt velük?
Voorzangler csak a fejét rázta.
– Arra semmi nem utalt. Kivéve talán a tökéletes városukat.
– Miért, mire utal a tökéletesség?
– Nos, uram, azt maga is tudja jól.
Púdert ez nem igazán győzte meg.
– Miért kellett magának ilyen ostobaságot álmodnia? Lehet, hogy az egész
vállalkozásomra bajt hozott.
– Mi tudósok vagyunk, uram. Nem vagyunk babonásak.
 – Maga ne mondja meg nekem, hogy mi vagyok. Keresse meg a Kölyköt.
– Már keressük.
– De nem találják?
– Eddig még nem találtuk meg.
– Akkor hagyják csak. Azt hittem, hogy el akar búcsúzni tőlem.
A batiszkaf automata ajtaja bezáródott. A nagy tervező arcán az aggodalom árnya
suhant át, de nem engedte, hogy eluralkodjon rajta. A három erős csörlő – az egyik
árammal táplálta a batiszkafot, a másik levegővel, a harmadik, a legnagyobb pedig a
súlyát tartotta – már folyamatosan pörgött lefelé. Voorzangler a kabint körülvevő
képernyők adatait nézte. Az ereszkedő-oszlop körül sok száz kamera cirkált, akár az
egyszemű halak raja. Mozgásukat és színjátszó fényeiket úgy tervezték, hogy magukhoz
vonzzák a nyomasztó mélységben vadászó, összes titokzatos élőlényt.
– És mi lesz, ha sosem tér vissza? – kérdezte egy kétség-beesett hang.
Voorzangler felnézett a képernyőkről.
A Kölyök volt az. Kivételesen nem mosolygott. Egy magára hagyott gyermek
arckifejezésével nézte a süllyedő batiszkafot.
– Imádkozunk, hogy visszatérjen – felelte Voorzangler.
– De én mindig hozzá imádkoztam – mondta erre a Kölyök.
– Akkor, gyermekem, keress gyorsan egy másik istent.
– Miért? – kérdezte a Kölyök, a hisztéria határán. – Azt hiszi, hogy a papi nem jön
vissza?!
– Dehogy hiszek én ilyet! – felelte Voorzangler, nem túl meggyőzően.
– Hallottam, ahogy maguk ketten beszélnek valamiről, ami a sötét mélységben él. A
gyámolók, vagy mi.
– Gyászdulóknak nevezik őket, fiam.
– Aha! – mondta a Kölyök, mint aki hazugságon kapta Voorzanglert. – Szóval tényleg
léteznek.
– Ez az egyik dolog, amit az apád ki akar deríteni. Mármint hogy léteznek-e.
– Ez nem ér. Ő az enyém. Ha lemegy a sötétbe, és nem tér vissza, mi lesz velem?!
Megölöm magam. De meg ám!
– Nem teszel te semmi ilyet.
– Dehogynem! Majd meglátja!
– Az apád egy nagyon különleges ember. Igazi zseni. Egész életében új helyeket fedez
fel, és új dolgokat épít.
– Én meg gyűlölöm! – vágta rá a Kölyök. Elővette a csúzliját, beletett egy kavicsot, és
becélozta a legnagyobb képernyőt. El se hibázhatta. A becsapódó kavicstól a képernyő
fehér szikrazáporrá és szabadalmazott kamexóüveg-szilánkokká robbant.
– Ezt azonnal hagyd abba! – mondta Voorzangler.
De a Kölyök már újra is töltötte a csúzliját, és megint lőtt. A második kijelző is
darabokra tört.
– Ha nem hagyod abba, be kell hívnom az őröket…
Nem kellett befejeznie a mondatot. A Kölyök meglátott valamit a képernyőkön, amitől
elfeledkezett a csúzliról. A kémkamerák egy lányt figyeltek, egy lányt, akit a Kölyök
ismert, legalábbis látásból, mert az apja megmutatta neki a képét, amikor visszatért
Mulyapörölyről, ahol találkozott vele.
– A neve Haplatán Cuki, fiam – utánozta a Kölyök tökéletesen a Teremtő hangját.
Cuki láttán elpárolgott a Kölyök Pixler iránt érzett dühe, átvette a helyét a kíváncsiság.
– Hová készülsz, Haplatán Cuki? – kérdezte, olyan halkan, hogy Voorzangler nem is
hallotta. – Miért nem jössz a Városba, és leszel a barátom? Kell nekem egy barát.
Odament a legalsó képernyőhöz, amelyen a lány látszott, és gyengéden megérintette az
arcát.
– Kérlek, gyere – mormolta. – Megvárlak, ha kell. Itt leszek. Csak gyere. Kérlek.
 5
Gonosz romok
Körülbelül három héttel azután, hogy az Izabella vize átcsapott az Abaratot az Ideáttól
elválasztó határon, elárasztotta Csirkevár utcáit, és féktelen tombolásában lerombolta a
város legszebb régi házait, köztük a bíróságot, a templomot és Homály Henry Nyilvános
Könyvtárát, Cuki apja, Haplatán Bill rászokott az éjszakai sétákra a városban.
Bill korábban sosem lelkesedett a testedzésért. Mindig ülve volt a legboldogabb, a tévé
előtt, a műbőr fotelébe süppedve, sörrel, távirányítóval és hideg pizzával a keze ügyében.
De már nem tévézett. Késő délutánonként a székében ülve elpusztított egy tucat sört,
addig bagózott, amíg tele lett az összes hamutartó, és néha megevett egy szelet fehér
kenyeret. Teltek az órák, a családja végül aludni tért, de még a felesége, Melissza sem
vette a fáradságot, hogy jó éjszakát kívánjon neki.
Bill csak akkor ment ki a konyhába, amikor a ház végre nyugodt volt és csendes,
rendszerint éjfél után. Csinált egy erős kávét, hogy magához térjen, és felkészült az előtte
álló útra – a lábára húzta a régi, még mindig a rászáradt csirkevértől kérges
munkabakancsát, felvette a sötétkék széldzsekijét. Az ősz előrehaladtával egyre
szeszélyesebb lett az idő. Az északi szél éjszakára sokszor esőt hozott, néha még jégesőt
is. De a hőmérséklet csökkenése nem tántoríthatta el új rögeszméjétől.
Volt valami, amit meg kellett tennie a város utcáin, ahol az egész életét leélte. Fontos
dolga volt, amit tompa elméje minden nap megpróbált értelmezni, ahogy ült a TV sötét
képernyője előtt, az októberi eget eltakaró, behúzott függönyök mögött. A feladat
megkövetelte, hogy elhagyja a fotel kényelmét, és a város utcáit járja, pedig fogalma sem
volt, mit keres, vagy miért. Csak az a mély meggyőződés vezérelte, hogy egyszer majd
befordul valahol egy sarkon a városban, és ott lesz előtte a rejtély megoldása.
De minden éjjel ugyanúgy végződött: fáradtan, csalódottan. Hajnalhasadat előtt hazaért
a sötét, csendes házba, üres kézzel, és fájt a szíve, ahogyan még soha nem fájt semmitől –
se bánattól, se bűntudattól; szeretettől, szerelemtől meg aztán végképp nem.
Ma éjjel mégis volt benne egy különös bizonyosság. Alig várta, hogy indulhasson, és
rögvest ment is, amint meghallotta, hogy Melissza lekapcsolja a kis lámpát az ágy mellett,
amelyen egykor férjként és feleségként osztoztak.
Sietségében nem csak kávét felejtett el főzni, de a széldzsekit sem vette fel. Nem
számít. Az egyik rossz kioltotta a másikat: olyan élénkítő volt a hideg, hogy ennél aligha
lehetett volna éberebb, vagy akár elevenebb. Az ujjai gyorsan elgémberedtek, a szemei
sajogtak üregükben, de olyan erős volt benne az öröm várása és a várakozás öröme, hogy
az egészségével mit sem törődve sietett előre, hagyta, hadd válassza a lába az utcákat,
amelyeket korábban sosem választott volna, de talán nem is ismert.
A vándorlása végül egy Caleb Piacé nevű kis zsákutcába vezette. Itt rendkívüli
pusztítást végzett az Izabella vize. A zsákutca medrében egy sor háznak teljesen
nekifeszült a romboló erő, és sokat teljesen összedöntött. Csak háromnak maradt esélye az
újjáépítésre. Haplatán Bilit a leginkább egyben maradt épület vonzotta. Többszörösen
körbetekerték egy széles műanyag szalaggal, amelyre végig a következő figyelmeztetést
nyomtatták:
VESZÉLYES ÉPÜLET
BELÉPNI TILOS
Persze Bill nem törődött a figyelmeztetéssel. Átbújt a szalag alatt, és átkászálódott a
törmeléken, be a házba. A hold elég erősen sütött ahhoz, hogy a lecsupaszított tetőn át
ezüstös fényben fürössze a belteret.
A kapunál egy hosszú pillanatra megállt hallgatózni. Azonosíthatatlan, ritmikus, tompa
hangot hallott oda-bentről. Tovább fülelt, hátha legalább az irányát sikerül megállapítania.
Végül úgy döntött, valahonnan fentről jön.
Benyomta a kaput, és átgázolt a lépcsőig, a bútordarabok meg téglák halmain. A
vízözön gyakorlatilag mindent leszaggatott a falakról – a képeket, a tapétát, még a vakolat
jó részét is. Ez utóbbi nagy darabokban szakadt le, és megnehezítette a lépcső használatát.
De Bill számos nehézséget leküzdött már, amióta Cuki az Abaratra került. Néhány
törmelékkel teli lépcsőfok nem állhatott az útjába.
Egy pár pillanatra azért kiverte a hideg izzadság, ahogy az egyik törött lépcsőfokról a
másikra hágott. De kitartott a szerencséje. Gond nélkül elérte a lépcsőfordulót, amely
jobban egyben volt, mint a lépcső. Egy kicsit megállt, összeszedte magát, aztán megindult
a folyosó másik végén lévő szoba felé – biztosra vette, hogy onnan jön az őt idevonzó,
különös zaj.
A szobának még mindig megvolt az ajtaja, résnyire nyitva. Szinte áhítatosan állt meg
előtte, aztán mindössze két ujjal belökte. Az ajtó nyikorogva tárult fel. A hold fénye a
szoba felét világította be. A többi árnyékban volt. A holdfényes padlódeszkák tele voltak a
hangok forrásával. Sok tucat madár volt ott, a hétköznapi fajtákból, és bár megnevezni
nem tudta volna őket, valahányszor hátul ment ki a házból, a Másik utca felé, mindig
találkozott velük. A padlón feküdtek, mintha valami kíméletlen erő szegezte volna a
fejüket a deszkákhoz. Vadul csapdostak a szárnyaikkal, olyan erővel, hogy a levegő tele
lett tollpihékkel, melyeket a riadt szárnyak állandó verdesése által keltett áramlat a
levegőben tartott.
– Mi a… – motyogta magában.
Valami megmozdult a szoba sötét felében. Valami, amiről Bill tudta, hogy nem madár.
– Ki van ott? – kérdezte.
A sötétben ismét mozdult valami, és az árnyak közül a holdfénybe lökte magát. A
szerencsétlen madarak közé esett, Bilitől mindössze egy-két méterre, majd újra felugrott,
ezúttal rá az ajtóval szemközti, holdfényben fürdő falra. Bill csak egy elmosódott képet
tudott róla alkotni.
Lehetett volna élénk színű majom is, csakhogy még sosem látott majmot ilyen gyorsan
mozogni. A madarak még jobban megőrültek tőle, és néhánynak sikerült kiszabadulnia
rémületében. Azok a szoba közepére repültek, mert a nyílt tető ellenére láthatóan nem
voltak hajlandóak itt hagyni azt, ami eredetileg idevonzotta őket.
Izgatott körözésüktől Bill most még nehezebben tudta kivenni azt a valamit.
Mi lehetett ez a falra tapadt, különös lény? Ami rajta feszült, inkább tűnt textíliának,
mint bőrnek: négy, talán öt különböző, összefércelt anyagdarab, a fényes skarlátvöröstől a
csillogó feketéig, itt-ott élénk kékkel pettyezve.
A bestia nem rendelkezett szokványos testfelépítéssel – semmi olyan nem volt rajta, ami
fejre vagy arcra akárcsak hasonlított volna. Bill nem látta, hogy lennének szemei, fülei,
orra vagy szája. Zsigeri csalódottságot érzett. Ez aligha oldja meg éjszakai városi
kóborlásainak, kutatásának rejtélyét. A válasz, amelyet keres, biztosan több egy kupac
alaktalan, foltos filcnél.
Annak ellenére, hogy nem találta különösebben érdekesnek a teremtményt, kíváncsi
volt rá.
– Mi vagy te? – kérdezte, leginkább saját magától.
Nagy meglepetésére a lény erre úgy reagált, hogy kinyújtotta a négy végtagját, és
minden ízében megfeszült, aztán elrugaszkodott a faltól, és úgy repült rá Bilire, amint amit
hozzávágtak.
Bill túl lassú és túlságosan meglepett volt a kitéréshez. Az izé a fejére tekeredett, és
nem látott semmit. A váratlan sötétségben csak a szaglása maradt meg. Bűzlött ez a
szörnyeteg! Olyan szaga volt, mint egy vaskos prémkabátnak, amit csurom vizesen
bevágtak a szekrénybe, és azóta ott rohad.
A bűz maga alá gyűrte, velejéig felkavarta. Megragadta ezt az izét, és megpróbálta
lerángatni a fejéről.
– Végre – jelentette ki a lény. – Haplatán William, végre meghallottad a hívásunkat.
– Eressz!
– Csak ha meghallgatod, amit mondani akarunk.
– Többen vagytok?
– Ötünket hallhatod. Mi öten azért vagyunk itt, Haplatán William, hogy téged
szolgáljunk.
– Hogy… engem szolgáljatok?! – Bill abbahagyta a rángatást. – Úgy érted, szót
fogadtok nekem?
– Igen!
Bill nyálas szájjal vigyorgott.
– Megtesztek mindet, amit mondok?
– Igen!
– Akkor ne fojtogassatok, idióta barmok!
Válaszul az öt azonnal leugrott a fejéről, vissza a falra.
– Mik vagytok?
– Miért is ne mondjuk meg neki? Ha nem tetszik az igazság, mert őrültségnek hangzik,
akkor legalább tanult valamit, nemde? – mondta magának az izé. A következő szavakat
már Bilihez címezte:
– Egykoron öt kalap voltunk, és az Ezegyszeri Varázskörhöz tartoztunk. De a
tulajdonosainkat megölték, a gyilkos pedig a nagy ünneplésben szívinfarktust kapott. így
aztán kerestünk valakit, akit felruházhatunk a hatalmunkkal.
– És engem választottatok.
– Természetesen.
– Hogy-hogy „természetesen”? Engem magától még soha, senki nem választott
semmire.
– Akkor mit gondolsz, miért, urunk?
Bilinek ezen nem kellett töprengenie.
– A lányom miatt.
– Úgy van – felelte az izé. – Ő nagyon nagy erejű. Minden bizonnyal tőled örökölte.
– Tőlem? Ez meg mit jelentsen?
– Azt, hogy mostantól sokkal nagyobb befolyásod lesz mindenre, mint álmodni merted.
Több még a legvadabb, isteni hatalomban dúskáló álmaidban képzeltnél is.
– Sosem képzeltem magam istennek az álmomban.
– Akkor ébredj hát fel, Haplatán William! Ébredj fel, és ismerd meg a valóságot!
Bill ugyan ébren volt, de ösztönös énje megértette, mire gondol az izé. Az arckifejezése
kitárult, akár egy ajtó, és bármi is volt odabent, az megragadta a lény figyelmét, amely
egykoron öt kalap volt.
– Oda nézzenek, Billy fiú! – mondta, összhangban csodálkozó öt hangján. – Micsoda
ragyogás tör elő belőled! Egy ilyen erős, tiszta fény elűz minden félelmemet!
 – Belőlem?
– Ki másból? Gondolkodj, Billy fiú. Gondolkodj. Vajon ki szabadíthat meg minket a
rettenettől, amelyet gyermeked a világra akar szabadítani, ha nem te, akitől származik?
Abban a pillanatban, amikor a teremtmény Bill „ragyogását” említette, a néma madarak
felemelkedtek, és a fekete szemek meg tapsoló szárnyak örvényében repülték körül.
– Mit csinálnak? – kérdezte Bill az alaktalan izét.
– Téged imádnak.
– Nem tetszik.
– Mit kívánsz, mit tegyek?
– Állítsd le őket.
– Hogy többé ne mozduljanak?
– Persze.
– Persze – felelte a lény, tökéletesen utánozva Bill hangszínét.
– Csak nem gúnyolódsz velem?
– Dehogy – érkezett a válasz.
Egy szívdobbanással később az összes madár élettelenül hullott alá a törmelékre.
– így már jobb? – tudakolta a teremtmény.
Bill a csendet figyelte.
– Sokkal – felelte végül. Könnyedén felkacagott. Már el is felejtette, hogy tud ilyet: úgy
kacagni, mint akinek nincs vesztenivalója, nincs mitől félnie.
Az órájára pillantott.
– Már majdnem hajnalodik – mondta. – Jobb lesz, ha indulok. Mihez kezdjek veled?
– Viselj minket. A fejeden. Mint egy turbánt.
– Olyat itt csak az idegenek viselnek.
– Te is idegen vagy itt, Billy fiú. Nem tartozol ide. Majd megszokod a viselésünket.
Előző életünkben lenyűgöző kalapok voltunk, csak mostanában kissé elengedett a
ragasztás.
– Pontosan tudom, miről beszéltek – mondta erre Bili.
– De most majd minden megváltozik, nem igaz?
– Dehogynem – felelte Ordasmaró Kaszpar öt kalapjának maradványa. – Ránk találtál.
Ezzel minden megváltozik.
 6
Handzsa alatt
Rutusz aprócska hajója délnyugatra vitte Cukit és Malingót, át az Alkonyszoroson, el
Zsémbellő és Mulyapöröly között. Handzsára tartottak, amelynek vad vidékén egy kwarv
nevű női törzs élt a gazdag utazókból, akiket megfőztek és megettek. A szóbeszéd szerint
Munn Laguna, a varázslónő, akit kerestek, étrendjük ellenére kedvelte a kwarvokat, és
gondozta a betegeiket, sőt, néha élt a vacsorameghívásukkal is. Ahhoz nem férhetett
kétség, hogy ez a sziget tökéletes helyszíne az ilyen visszataszító dolgoknak. Éjjel
Tizenegyen feküdt, csak egy órára a rettegett Éjféltől.
A szigetek egymástól elszigetelt időszeletein nem moccant semmi. Csak a hangok
találtak utat maguknak valamiként, a borzongatóan távoli visszhangok visszhangjai. De a
közeli Gorgosszium Órájának hangjait nem volt nehéz beazonosítani. Dúlt a pusztítás
odaát. Hatalmas földmunkagépek dolgoztak, falakat döntöttek, alapokat ástak ki. Handzsa
nyugatra néző szikláiról visszaverődött a visszhang.
– Mit művelnek vajon ott? – tűnődött hangosan Malingó.
– Jobb, ha nem kérdezed – felelte halkan Rutusz. – Ne is tűnődj rajta.
Felnézett a csillagokra, amelyek együttes, erős fénye Handzsa fölött jobban ragyogott
bármilyen holdnál.
– Jobb a fény szépségén merengeni, mint a sötét dolgain tűnődni. A kíváncsiság öl. Az
ikerfivéremet, Szkaftát is azért vesztettem el, mert túl sokat kérdezősködött.
– Őszintén sajnálom – mondta neki Cuki.
– Köszönöm, Cuki. Na, hol tegyelek ki titeket? A nagy szigeten vagy a kicsin?
– Nem tudtam, hogy kettő van belőlük.
– Pedig bizony kettő van. A kwarvok a nagy szigetet uralják. A kicsin hétköznapi népek
élnek. No meg persze a boszorkány.
– Úgy érted, Munn Laguna?
– Igen.
– Akkor oda akarunk menni.
– A bájolóval akartok találkozni?
– Úgy van.
– Ugye tudjátok, hogy őrült?
– Igen. Hallottuk a szóbeszédet. De az emberek mondanak sok mindent, ami nem igaz.
– Úgy érted, rólad?
 – Nem arra…
– Pedig igen. Mindenféle zagyvaságot összehordanak.
– Mint például? – érdeklődött Malingó.
– Nem számít – vágott közbe Cuki. – Nem vagyok kíváncsi az ostoba kitalálmányaikra.
Nem ismernek.
– Rólad is beszélnek, Malingi – jegyezte meg Rutusz.
– Malingó – javította ki Malingó.
– Rólad is borzasztó dolgokat mondanak.
– Ezt most már muszáj hallanom.
– Választhatsz, ficak. Vagy megosztok veled egy pár nevetséges pletykát, amit
hallottam, és miközben az időmet vesztegetem, a sodrás a sziklákra lök, vagy nem
foglalkozunk a mendemondákkal, és végzem a munkámat, amiért fizettetek.
– Akkor vigyél ki a partra – döntöttel el Malingó csalódottan.
– Örömmel – mondta Rutusz, és visszafordult a kormányhoz.
A hajó körül forrni kezdett a víz.
– Tudod… – kezdte Cuki – én nem akarok beleszólni a dolgodba, de ha nem vigyázol,
az áramlat egyenesen abba a barlangba sodor. Látod, ugye?
– Igen, látom – kiáltotta Rutusz, túlharsogva az Izabella dühödt fortyogását. – Éppen
oda igyekszünk.
– De a víz…
– Nagyon hullámzik?
– Igen.
– Tombol?
– Igen.
– Akkor jobb lesz, ha erősen megkapaszkodtok, nem igaz?
Többre már nem is volt idejük, mert a kis hajó beúszott a barlangba. A barlang szűk
bejáratában egyre emelkedett és gyorsult a sodrás, és a hajó főárbocából végül letört egy
ölnyi darab, amint a csúcsa megakadt a barlang tetejében. Egy pár ijesztő pillanatig úgy
tűnt, az egész hajó, utasaival együtt szilánkos péppé morzsolódik a barlang plafonján. De
a víz ugyanolyan gyorsan süllyedt, ahogyan emelkedett, és egyéb bajuk nem esett.
Kiszélesedett a járat, a száguldó sodrás pedig lelassult.
Bár már egészen messzire ragadta őket az áramlat a sziget belsejébe, mégis bőven volt
fény – a falakat és a mennyezetről lelógó cseppköveket borító, foszforeszkáló lényekből
áradt. Rákok és denevérek valószerűtlen keverékének tűntek, bizarr testüket cirkalmas,
szimmetrikus ábrák díszítették.
Egyenesen előttük egy magas fallal övezett, apró sziget volt, rajta egy nagyon
meredeken emelkedő, magányos kis domb, tele vörös levelű fákkal (amelyeknek nyilván
nem igényelték a napfényt), a rikító színű lombkorona alatt pedig fehérre meszelt épületek
labirintusa állt.
– Kötél nélkül nem másszuk meg azt a falat – vélte Malingó.
– Akkor inkább ott bemegyünk – mutatott Cuki a falba vágott, kis ajtóra.
– Ó – mondta erre Malingó.
Rutusz megfordította a hajót, hogy az ajtónál szállhassanak ki.
– Mondd meg Izeritnek, hogy ölelem – mondta neki Cuki. – És azt is, hogy még látjuk
egymást, hamarosan.
Rutusz kételkedő arcot vágott.
– Biztosan azt akarjátok, hogy itt hagyjalak benneteket?
– kérdezte.
– Nem tudjuk, hogy mennyi időt töltünk Munn Lagúnánál – felelte Cuki. – A helyzet
pedig egyre zűrösebb. Valamiért mindenki feszült. Hidd el, az lesz a legjobb, ha hazamész
a családodhoz, Rutusz.
– Te mit mondasz, ficak?
– Én maradok Cukival, bárhová menjen is – felelte Malingó.
Rutusz csak a fejét rázta.
– Bolondok vagytok ti, mindketten – jelentette ki.
– Nos, ha pórul járnánk, nincs miért okolnod magadat, Rutusz – nyugtatta meg Cuki. –
Te mindent megtettél – mondta, majd szünetet tartott, és elmosolyodott. – És tényleg
találkozunk még.
Malingó már ki is mászott a hajóból, és a keskeny lépcsőn guggolva próbálta kinyitni az
ajtót. Nem kellett erőltetni, simán kinyílt.
– Még egyszer köszönjük – mondta Rutusznak Cuki, és ezzel ő is kilépett a hajóból,
majd bement Malingó után a durván festett ajtón.
De a küszöb előtt még hátranézett. Rutusztól már késő lett volna tovább búcsúzkodni.
Az Izabella féltékeny hullámai magukkal ragadták a hajócskát, amely egyre távolodott a
szigettől, a szárnyas rákok pedig ollóikkal és szárnyaikkal tapsolták meg ügyes
szabadulását.
 7
Bánatos rossz fiú
A falba vágott ajtótól keskeny, meredek fokú lépcsőkkel teli út vezetett a fák közé. Cuki
és Malingó együtt kaptatott felfelé. A narancsvörös lombokon ugyan átszűrődött némi
fény, de az útra nem sok jutott belőle. A lépcsők mellett viszont kicsiny lámpák mutatták
az utat. Fénykörükön túl sűrű volt a bozót, és még sűrűbb az éj sötétje. De kihaltnak nem
volt mondható.
– Rengeteg szem követ minket – szólalt meg Cuki, nagyon halkan.
– De egy hang sincs. Nem csivitel madár. Egy rovar se zümmög.
– Lehet, hogy van helyettük más. Valami, amitől ők félnek.
– Hát akkor remélem – mondta Malingó, direkt hangosan –, hogy tudja, rosszban
sántikálunk.
Ravaszkodására válaszul megszólalt egy fiatalos hang.
– Azt mondod, rosszban sántikálsz, ficak – mondta –, de ezek csak üres szavak.
– Minek jöttetek ide? – kérdezte egy másik hang.
– A fiúk – mormolta Malingó olyan halkan, hogy Cuki alig hallotta, pedig csak egy
lépésre állt tőle.
– Igen – erősítette meg az első hang. – Mi vagyunk a fiúk.
– És hallunk, bármilyen halkan suttogsz is – gúnyolta a másik. – Úgyhogy ne is
erőlködj.
– Hol vagytok? – kérdezte Cuki, és lassan feljebb lépett a lépcsőn, miközben tekintete a
jobb oldali árnyakat fürkészte, mert úgy tűnt, onnan jön a hangjuk.
Gyorsan idézett a kezébe egy apró felhőfény gömböt – ezt a hideg fény-varázst Boától
tanulta. Ez volt az egyik első, amit Boa varázslatainak tárházából elcsent, gondolta Cuki.
Erősen a kezébe szorította.
Munn Laguna egyik fia mindjárt elég közel kerül, hogy…
Igen! A látómezeje szegletében árnyék mozdult. Nem tétovázott. Felemelte a kezét, és
elengedte a gömböt. Sárgásfehéren és kéken izzott, és csak azt az alakot világította meg,
akire Cuki irányította. A felhőfénynek jó hasznát látta, mert meglátta Munn Laguna egyik
fiát. Olyan, mint egy kisördög, gondolta Cuki. Tompa szarvacskái voltak, zömök teste
árnyak és színszilánkok egyvelege, mintha medvecukor-teste mellett robbant volna fel egy
ólomüveg ablak.
Amikor megszólalt, mint éppen most, a hangja szöges ellentétben állt a megjelenésével.
Egy fizetős suliba járatott gazdag fiú precíz, kifinomult tónusával beszélt.
 – Én vagyok az anyukám rossz fia – jelentette ki.
– Na, ne mondd! És hogy hívnak?
Felsóhajtott, mint aki egy különösen nehéz kérdést kapott.
– Mi a baj? – kérdezte Cuki. – Csak a nevedet kérdeztem.
Egyszerű, egyenes minnesotai lelkének valamiért nem tetszett Munn Laguna állítólagos
rossz fia.
– Hát, nem is tudom – kezdte, a körmét rágva. – Olyan nehéz választani, ha az
embernek ennyi neve van. Szeretnéd tudni, mennyi nevem van?
Cuki nem szerette volna tudni.
– Jól van, mondd csak. Mennyi?
– Hétszáztizenkilenc – vágta rá, meglehetősen büszkén.
– Hűha – mondta erre Cuki közönyösen. Aztán még közönyösebben megkérdezte:
– Miért?
– Mert szabad. Anyukám azt mondta, hogy mindent megkapok, amit csak szeretnék.
Ezért van ilyen sok nevem. De te hívhatsz… Bunyós Jakónak? Nem, nem! Pástétomos
Hambadikinnek? Nem! B’gog Zsollónak! Igen! A B’gog Zsollo jó lesz!
– Jól van. Az én nevem pedig…
– Csirkebáli Haplatán Cuki.
– Csirkeuárí.
– Bál, vár, egyre megy. Az ott pedig a ficak barátod, Malingó. Te mentetted meg a
varázsló, Ordasmaró Kaszpar fogságából.
– Látom, elolvastad a házi feladatot – ismerte el Cuki.
– Házi feladat… házi feladat… – ízlelgette a szavakat B’gog Zsollo. – Vagy úgy. Az a
munka, amelyet a te világodban a tanárok a tanulóikra bíznak, és amelyet ők minden
lehetséges módon megpróbálnak megúszni – vigyorgott.
– Pontosan – mondta Cuki. – Beletrafáltál a közepébe.
– Beletrafáltam! – ismételte B’gog Zsollo diadalittasan.
– Beletrafáltam a közepébe! Beletrafáltam a közepébe!
– Úgy hallom, valaki itt nagyon jól érzi magát – szólalt meg egy női hang, valahol a
Zsollóra vetülő fénykörön túl.
A fiú jókedve egy csapásra elpárolgott, de Cuki úgy látta, nem azért, mert félt, hanem
mert nagyon tisztelte az illetőt.
 – Rossz fiú! – szólalt meg az asszony.
– Igen, mama!
– Hoznál valami enni-innivalót Malingó vendégünknek, kérlek?
– Persze, mama!
– A lányt pedig küldd egyenesen hozzám!
– Máris, mama!
Cuki legszívesebben közölte volna, hogy ő is éhes, meg szomjas, de tudta, hogy ez nem
a legmegfelelőbb pillanat.
– Hallottad, mit mondott a mama – mondta Cukinak Zsollo. – Azt akarja, hogy menj
oda hozzá. Nincs más dolgod, csak kövesd az ezüst szemet – mutatott a fák között lebegő,
kéttenyérnyi széles, fekete pupillájú, ezüst színű szemre.
– Menjek veled? – kérdezte Cukit Malingó.
– Ha szükségem lenne rád, esküszöm, sikítok. Nagyot.
– Most örülsz? – kérdezte Malingótól Zsollo. – Ha a mama fel akarja falni, majd sikít.
– Csak nem akarná az anyád…
– Nem hát, ficak – szakította félbe Zsollo. – Csak tréfáltam. Vicc volt, érted?
– Értem én a tréfát – mondta Malingó bizalmatlanul. A tekintete Cukit kereste, de ő már
bement a sötét fák közé, az ezüst szem nyomában.
– Gyere, ficak, szerzünk neked valamit enni – mondta Zsollo. – Ha Cuki hív, rögtön
mehetsz hozzá. Meg se foglak próbálni megállítani. ígérem.
 8
Munn Laguna
Rutusz hajójáról kicsinek tűnt Munn Laguna szigete, de a sötét lejtőn felfelé vezetett
Cuki látta, hogy sokkal nagyobb, mint amekkorának becsülte. A felhőfényt hátrahagyta, de
az ezüst szem saját fényébe vonta az utat a sűrű bozóton át. A lány hálás volt neki. A talaj
egyre meredekebb lett a lába alatt, és a fák – amelyek között néha épphogy csak át tudta
préselni a testét – egyre göcsörtösebbek és vénebbek voltak.
Ebben a magasságban már állandóan fújt a szél. Az ősi fák recsegtek, ágaikról száraz
levelek és fonnyadt gyümölcsök záporoztak. Cuki nem hagyta, hogy bármi elterelje a
figyelmét a szemről. Közel maradt hozzá, amennyire csak tudott az összefonódott
aljnövényzetben, és végül egy olyan helyre értek, ahol a fák alsó ágainak gallyai göcsörtös
fallá fonódtak össze a bokrokkal. A szem az összefonódott ágakra vetette a fényét, és Cuki
egy pillanatra megállt. Eltelt egy pár másodperc, aztán a falon mozgás futott át, és ahová a
fény esett, keskeny ajtó nyílt rajta. Még mindig váltak szét az ágak és a gallyak, amikor a
hang, amely Zsollóhoz is szólt, azt mondta:
– Vagy gyere be, vagy menj innen, te lány. Ne csak állj ott.
– Köszönöm – mondta Cuki, és átlépett a remegő ágak között.
A sziget tetején állt. A szél itt sóhajtozó köröket írt le körülötte, hol felkapta, hol letette
a leveleket, amelyeket hordozott. De nem csak levelek voltak a köröző fuvallatban.
Állatokat is sodort körülötte, mindenféle kinézetű és méretű lényt. Volt, amelyik halovány
volt, mint a hold, mások bundája vörös, mint a lenyugvó nap korongja; szemeik zöld és
arany színben fénylettek, és mind fénycsíkot húzott maga után a sötét levegőben.
Cuki nem tudta, hogy vidám fogócskát lát, vagy halálos hajszát. Bármi is volt az,
hirtelen felé fordult az iránya, ő pedig a földre vetette magát, és összekulcsolta a fején a
kezét, amíg elsuhant fölötte az élettel teli vihar. Most már hangos is volt. Nem csak a szél
zúgott – paták csattogtak, mancsok csattantak, ezer, vagy talán kétezer különböző faj
rikoltott, bömbölt és vonyított.
– Nem ismered még a különbséget az álmodott dolgok és a valóság között? – kérdezte
tőle Munn Laguna, közelebbről, mint az állat-vihar.
– Álmodott? – ámult el Cuki.
– Úgy van, kislány – felelte Laguna. – Álmodott. Képzelt. Idézett. Kitalált.
Cuki óvatosan megkockáztatott egy felfelé vetett tekintetet. Bármit mondjon is ez a
bájoló, a feje fölött száguldó paták és karmok valóságosnak, és nagyon veszélyesnek
látszottak.
– Illúzió – jelentette ki Munn Laguna. – Állj fel. Rajta. Ha nem bízol bennem, akkor
hogyan remélhetem, hogy hatni fog az, amit érted próbálok tenni?
 Cuki ezt megértette. Egy kicsit magasabbra emelte a fejét. Az élő, vad örvény a
gondolatait óvó kupola fölött vágtatott. Fájt. Nem csak a koponyája, amin a paták zápora
csattant; az arccsontjai is, és a puha szövet, amelyet védtek.
Ha nem állja ki a próbát, nem talál senkit, aki elmondja neki, amit Munn Laguna tud.
Felállt.
Egek, micsoda kín volt! Illúzió vagy sem, az erejétől vér csordult az orrából. A keze
fejével letörölte, de nem állt el. Az állatok pedig tovább dübörögtek, féktelen vágtájukban
átgázoltak rajta.
– Tudom, hogy itt vagy, Munn Laguna – mondta. – Nem rejtőzködhetsz örökké. Rajta,
mutasd magad!
A lények csak vágtattak tovább, támadásuk heve egy cseppet sem lankadt. Az orra vére
a szájába csörgött. Réz és vas ízét érezte a szájában. Vajon meddig bírja még a teste a
fáradhatatlan rohamot? Csak nem hagyja a bájoló, hogy meghaljon, mert elbukott?
– Nem fogok meghalni – mondta magának.
Ismét megpróbált átlátni a megidézett varázson. A látomás újfent ráerőszakolta a saját
valóságát.
Nélkülem sosem fog sikerülni, szólalt meg benne Boa.
– Akkor segíts!
Ugyan, miért tennék ilyet?
Cukit elöntötte a harag. Elege volt Boából, meg az összes öntelt nőből, akikkel életében
találkozott, és akiknek több volt a hatalma, mint amennyi együttérzés szorult beléjük,
Stréder kisasszonytól Mánia Mutterig. Torkig volt velük – az összessel, egytől egyig.
Végre-valahára kezdett átlátni a rontó illúzión, és megpillantotta a rejtélyes Munn
Lagúnát. Cuki anyja, Melissza azt mondta volna rá, hogy „erős csontú asszony”, ami alatt
mindig azt értette, hogy kövér.
– Lát… látlak – mondta neki Cuki.
– Helyes – szólt vissza Munn Laguna. – Akkor folytathatjuk.
Laguna felemelte az egyik kezét, és ökölbe szorította. Azonnal elapadt az élőlények
cunamija, Cuki pedig csak állt ott sajgó csontokkal, zúgó fejjel és vérző orral. Laguna halk
hangon szólalt meg.
– Nem számítottam rá, hogy találkozunk, bár meg kell mondjam, kíváncsi voltam rád.
Azt hittem, a Fantomaja oldalán állsz.
– A Fantomajáknak köszönhetem, hogy itt vagyok – felelte Cuki.
– Vagy úgy. Szóval valaki teletömte mesékkel a fejed.
 – ők tényleg léteznek! – csattant fel Cuki.
Még mindig fel-fellobbant benne a harag.
– Higgadj le – mondta neki Munn Laguna. Úgy tűnt, egyetlen lépést sem tesz, mégis
felemelkedett a székéből és Cuki felé közeledett. – Mit láttam a fejedben, te lány?
– Többet, mint ami én vagyok – felelte Cuki. – Van ott még valaki.
Laguna már eleve hatalmas szemei még óriásibbra tágultak.
– Tudod, mi a neve annak a másiknak a fejedben?
– Igen. A neve Boa hercegnő. A lelkét a Fantomaja-nővérek vették ki a testéből…
– Botor, ostoba… – motyogta magában Munn Laguna.
– Mármint én? – kérdezte Cuki.
– Nem, nem rád mondtam – felelte Laguna. – Azok a nőszemélyek. Olyasmivel
játszadoztak, amihez nem volt semmi közük.
– Mindenesetre megtették. Én pedig most vissza akarom csinálni.
– És miért nem hozzájuk mentél?
– Mert ők nem tudják, hogy én tudom. Ha azt akarnák, hogy idővel különváljunk, csak
megmondták volna, hogy bennem van, nem?
– Azt hiszem, ez jogos.
– Ráadásul az egyiküket már megölték azért, mert én átjöttem az Abaratra…
– Úgyhogy ha már meg kell halnia egy boszorkánynak, úgy gondoltad, jobb, ha én
leszek az.
– Nem így értettem.
– Pedig így hangzott.
– Mi van ezzel a világgal? Itt mindenki ostoba játékokat játszik! Hányingerem van tőle.
Megint megtörölte a véres orrát.
– Ha nem segítesz, majd megcsinálom magam.
Munn Laguna nem próbálta eltitkolni megdöbbenését, és egyúttal csodálatát.
– Egek. Tényleg megtennéd, igaz?
– Ha muszáj. Sosem tudom meg, ki is vagyok valójában, amíg el nem tűnik a fejemből.
– És vele mi lesz?
– Azt nem tudom. Nagyon sok mindent nem tudok. Ezért jöttem hozzád.
– Mondd meg nekem őszintén, nélküled akar élni a hercegnő is?
 – Igen – felelte Cuki magabiztosan. Laguna félelmetesen átható tekintettel nézte. – A
baj csak az, hogy nem igazán tudom, meddig érek én, és hol kezdődik ő. Alighanem már
úgy születtem, hogy a fejemben volt. Az egész életemet együtt éltük meg, ő és én.
– Figyelmeztetlek, hogy ha elszánta magát a maradásra, nagy küzdelemnek nézel elébe.
Olyannak, ami végzetes lehet.
– Vállalom a kockázatot.
– Érted, amit az előbb…
– Igen. Belehalhatok.
– Igen. Felteszem, abba is belegondoltál már, hogy lehetnek olyan részeid, amelyek
valójában nem is a tieid?
– Hanem az övéi? Igen, belegondoltam. Akkor elvesztem őket. De ha soha nem is
voltak az én részeim, vagyis én magam, akkor valójában nem is vesztek semmit, nem
igaz?
Munn Laguna arany tekintete ellágyult.
– Micsoda tébolyult vita folyhat most odabent! – mondta. – És nem arról beszélek, ami
közted meg a potyautasod között zajlik. Kár, hogy mi ketten ilyen későn találkoztunk –
mondta, és őszintén bánatosnak tűnt.
– Én még csak most múltam tizenhat – értetlenkedett Cuki.
– Tudom. És értem, hogy az még fiatal kor. De csecsemőkorodban le kellett volna
fektetni a megvilágosodáshoz vezető utakat. Most már nehéz lesz. Azért jöttél, hogy
megszabadítsalak és megvilágosodj, de attól tartok, csak figyelmeztetéssel és zavaros
tanáccsal szolgálhatok.
– Szóval nem tudsz különválasztani Boától?
– Micsoda? Dehogyisnem. A szétválás következményeit nem tudom megjósolni. De azt
megígérhetem, hogy soha többé nem leszel az, aki voltál.
 Második rész
TE NEM VAGY ÉN
Mint tüske és virág, mi egy ágon rügyezik,
Szerelmemhez gyűlölet úgy illik.
Egy egésszé olvadnak a részek.
Mint te meg én, szerelmem – egy lélek.
– Kremátor Kristóf
 9
Új zsarnokság
Gorgosszium lakóit nem lepte volna meg, hogy a rombolás zaja még a környező
vizeken is hallatszik. A sziget lakói a saját gondolataikat is alig hallották.
Az Éjfél szigetén nagy változások zajlottak, és mindnek az volt a célja, hogy a
Gorgossziumot rabul ejtő sötétséget még jobban elmélyítse. Nem a csillagtalan ég
sötétsége volt ez, annál sokkal messzebb hatolt. Ez a sötétség a sziget esszenciája volt – a
talaja, sziklája és köde.
Az évek során sokan próbálták szavakba önteni a Gor-gosszium borzalmait. Senkinek
sem sikerült. Azok a szörny-fajzatok, amelyeket a sziget szült és táplált, majd küldött
gyakran szét a szigetekre, hogy véres és kegyetlen céljait szolgálják, egyszerűen
leírhatatlanok voltak, bármely kifinomult legyen is a szerző.
Maga Klepp Sámuel, a Klepp Almanákjának, a szigetek legismertebb útikönyvének
szerzője is olyan röviden és érintőlegesen említette csak az Éjfélt, amennyire tudta.
„Bár nem ezek a legfontosabb jellegzetességei a szigetnek, a többi szennyel nem
szándékozom az Almanákom lapjait bemocskolni. Mert ezek az Éjközép Délóráját kísértő
borzalmak annál jobban zaklatják elménket, minél tovább foglalkozunk a rettenetes
jelenésekkel. Gorgosszium olyan, akár egy bűzös tetem, saját magát emészti el. Jobb, ha
ezeken az oldalakon is úgy teszünk, mintha az úton találkoztunk volna ilyesmivel. Mert
ekkor elfordítanánk a fejünket a szörnyű látványtól, és szebb látványt keresnénk. így teszek
hát én is.
Lesz ennél még rosszabb is, sokkal rosszabb. Bármit is képzeljen a félelemmel
elárasztott elme, amikor az Éjfél jut az eszébe – a Káosz és Kegyetlenség nevében
elkövetett, szentségtelen rituálék, az odavetődő ártatlanokat ép elméjüktől és életüktől
megfosztó, üres tekintetű borzadályok, a sebhelyként tátongó sírokból áradó bűz, a
belőlük kimászó, egy tréfa kedvéért feltámasztott holtak, akik szabadon kószálnak –
mindez csak az első sora a rémségek nagykönyvének, amelyet a Gorgossziumot egykor
uraló két hatalmasság, Kremátor Kristóf és Mánia Mutter kezdett el írni.
De minden megváltozott. Mánia Mutter úgy próbálta megtalálni és végre meggyilkolni
Haplatán Cukit (aki rengeteg gondot okozott neki), hogy felkavarta az Izabellát, és
hadihajóját, a Féregfát a tenger örvényével az Ideátra vitette. Ez nem sült el jól. A másik
világra szabadított mágiája – talán az anyag ottani, az Abarattól eltérő törvényei miatt –
teljesen megtébolyodott. A hadihajó darabokra szakadt a vízben, és az Izabella tartalmával
együtt számtalan férclény-harcosa is erre a sorsra jutott. Az unokája, Kremátor Kristóf is a
vízbe fúlt. Mánia Mutter egyedül tért vissza Gorgossziumra.
Az Éjfél immár egyedi uralkodójaként első parancsával utasított hatezer férclényt – a
Gorgossziumon bányászott élő iszapból alkotott szörnyet –, hogy kezdjék el lerombolni az
Inkvizit tizenhárom tornyát. Közölte, hogy helyette csupán egyetlen, de háromfelé ágazó
tornyot építtet, jóval magasabbat, mint a tizenhárom legmagasabbja. Onnan uralkodik
majd, és nem csupán a Gorgosszium úrnőjeként, mert idővel az Abarat császárnője lesz.
Ez az asszony veszedelmes hatalmasság volt.
Még a több száz varrónője közül sem sok bízott senki a jóindulatában, pedig
némelyikük közel egy évszázada ismerte. Addig, amíg szüksége volt a szolgálataikra
(márpedig jelenleg kellettek neki), nem érhette őket bántódás, mert varrónők nélkül
férclények sincsenek, férclények hiányában pedig nem tudta volna újabb hadtestekkel
gyarapítani a seregét. Ám ha ez a helyzet megváltozik, az asszonyok tudták, hogy ők sem
érnek majd többet a férclényeiknél.
A férclények egyszerű kivégzéséhez Mutter kedvenc fegyvere a kígyófa botja volt. Az
egyszerű, de rendkívüli erővel bíró varázsbotot három egymást követő éjfélkor
megégetett, eltemetett majd életre keltett kígyófából faragták. Fekete villáma azonnal
végzett a célpontokkal.
A tornyok lerombolásának ellenőrzése közben többször is előfordult, hogy Mutter látott
egy, a többieknél kevésbé szorgalmasan munkálkodó férclényt, és ott helyben kivégezte az
oktalan teremtményt. Hogy mi a tanulság? Mánia Mutter kényére-kedvére osztotta az
életet és a halált, a közelébe óvatlanul csakis ostobák meg öngyilkosjelöltek merészkedtek.
A nagy hatalmú munkafelügyelőnek köszönhetően gyorsan haladt a rombolás és a
törmelék eltakarítása, így a fennsíkon napok alatt egyetlen monumentális építmény vette
át az Inkvizit tornyainak helyét. A magányos tornyot a zseniális építész és igéző, Mas
Halafeo tervezte. Varázstudományának segítségével győzte le a fizika törvényeit, és
emelte magasabbra a tornyot, mint az elődjéül szolgáló tizenhárom együttesen volt.
Mánia Mutter a torony csúcsának vörösre tapétázott szobájába hívta össze kilenc
legfontosabb varrónőjét.
– A munkával és hittel töltött évek véget értek – kezdte Mutter. – Közeleg az Éjfél.
A kilencek egyike, a félezer éves Goam Zinda varrónő, akit a famulusai a halála után
feltámasztottak a sírból a kérésére, hogy tovább szolgálhassa Muttert, így szólt:
– De hiszen most is Éjfélen vagyunk, nemde?
– Úgy van, ezt az Órát ismerik Éjfél néven. De most már tökéletes lesz. Mindennél
hatalmasabb Éjfél készül. Egy olyan Éjfél, amely kiolt minden napot, holdat és csillagot
az égen.
Egy másik, finom pókhálókba burkolózó, vézna nő nem tudta elrejteni a
hitetlenkedését:
– Sosem bírtam felfogni a Nagy Tervet – jelentette ki G’fít Aea. –
Megvalósíthatatlannak tűnik. Annyi Óra van! És annyi menny!
 – Kételkedsz bennem, G’fít Aea?
A már eleve sápadt varrónő még jobban elsápadt.
– Soha, úrnőm. Soha. Csupán megdöbbentem – letaglózott, amit hallottam… és rosszul
fogalmaztam.
– Akkor a jövőben jobban vigyázz, hogy legyen jövőd.
G’fít Aea lehajtotta a fejét, pókhálói csillámolva remegtek.
– Meg… megbocsájt nekem?
– Halott vagy?
– Nem, úrnőm – felelte Aea –, még élek.
– Akkor minden bizonnyal megbocsájtottam – felelte a Vén Anya szárazon. – Most
pedig térjünk vissza az Éjfél ügyére. Amint mind tudjuk, számos életforma keresett
menedéket a fény elől. Még a csillagok fénye elől is. Ezek a teremtmények kiszabadulnak,
amint felvirrad az Éjfél. És olyan károkat okoznak majd… – elhallgatott, és elmosolyodott
a béklyójuktól megfosztott szörnyeken merengve.
– És az emberek? – kérdezte a kilencből egy másik.
– Aki ellenünk szegül, azt kivégezzük. A mi dolgunk lesz kiontani a vérüket, amikor
eljön az idő, méghozzá tétovázás nélkül. Ha van köztetek olyan nő, aki ilyen feltételekkel
nem hajlandó harcolni, az most távozzon. Nem éri bántódás. Erre megesküszöm. De aki
marad, az beleegyezik, hogy félelem és kompromisszumok nélkül vesz részt az előttünk
álló munkában.
– Az Éjfél feladata persze véres lesz, de higgyetek nekem, amint én leszek az Abarat
császárnője, olyan magasra emellek benneteket, hogy semmiségnek tűnik majd mindaz,
amit tettetek érte. Mostantól nem vagyunk már asszonyok. Talán soha nem is voltunk.
Nem szeretjük a szerelmet, a gyermekeket és a kenyérsütést. Létünknek nem célja a tűz
őrzése, sem a bölcső ringatása. Könyörtelenek és rendíthetetlenek vagyunk, acélos
lényünkön szétloccsan a nyomorult férfiak törékeny feje. Nem kötünk velük békét, nem
pátyolgatjuk őket. A talpunk alatt a helyük, vagy a föld alatt, amelyen tapodunk.
A beszédét helyeslő, boldog moraj kísérte a teremben. Az egyik fiatalabb varrónő
motyogott valamit magában.
– Kérdésed van? – pécézte ki magának Mánia Mutter.
– Semmi fontos, úrnő.
– Beszélj, átkozott! Kételkedőt itt nem tűrök! BESZÉLJ!
A fiatal nőtől elhúzódott a többi varrónő.
– A Huszonötödik Órán töprengtem – felelte amaz. – Vajon azt is elfoglalja majd az
Éjfél? Mert ha nem…
– Akkor az ellenségeink ott menedékre lelnek? Ezt akartad mondani?
– Igen.
– Ez az a kérdés, amelyre őszintén szólva nem tudom a választ – felelte könnyedén
Mánia Mutter. – Legalábbis egyelőre. Te Csamagámia Mah Tuu vagy, ugye?
– Igen, úrnő.
– Nos, ha ennyire érdekel a Huszonötödik, a rendelkezésedre bocsájtok két hadtestnyi
férclényt.
– Mi… mi célból, úrnőm?
– Hogy átvedd az uralmat azon az Órán.
– Hogy átvegyem…?!
– Úgy van. Foglald el. A nevemben.
– De úrnőm, nekem nincs tapasztalatom hadügyekben. Ez képtelenség.
– Képtelenség?! Azt mered nekem mondani, hogy KÉPTELENSÉG?
Kinyújtotta a bal karját, a kezén előremeredő ujjakkal. A férclények ellen használt és a
falnak támasztott ölőbot a kezébe repült. Elfehéredő ujjakkal markolta meg, majd ívesen
Csamagámia Mah Tuu felé intett vele.
A fiatal nő még próbálta volna menteni magát valamivel, de már nem jutott rá ideje.
Fekete villámot köpött felé a bot, és középtájt találta el.
A nő ekkor felkiáltott. Nem értelmes szó hagyta el az ajkát, hanem elborzadt sikoly,
ahogy irtózatos végzete a gerincéből szétterjedt az egész testére, fekete hamupernyévé
változtatva húsát és csontját. Csak a feje maradt épen, hogy tanúja lehessen teljes
megsemmisülésének.
De az is csak annyi időre, hogy felfoghassa ifjonti szépségének végét, és még vethessen
egy utolsó pillantást az elpusztítójára. Azt suttogta:
– Nem!
Ezzel a feje hamuvá omlott, és vége lett.’
– így jár minden kétkedő – jelentette ki a Vén Anya.
– Van még kérdés?
Nem volt.
 10
A jófiú bánata
Munn Laguna felállt a székéről, és a második fiát hívta, Jófiút.
– Paktumis? Merre vagy? Szükségem van rád, fiú!
Örömtelen, vékonyka hang felelt:
– Itt vagyok, Anyám – jött elő a fiú, akit Munn Laguna állítólag az összes jóságából
formált. Szerencsétlen teremtmény volt, olyan szürke és unalmas, mint amilyen ragyogó
és elbűvölő volt a fivére, a rossz fiú.
– Vendégünk van – közölte vele Munn Laguna.
– Tudom, anyám – mondta színtelen hangján. – Hallgatóztam.
– Ez csúnya dolog volt, gyermekem.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, anyám – mondta erre a fiú, és anyja szidalmától csak
még tovább nőtt üres tekintetű szemében a reménytelenség.
– Vidd el az Idézőkörbe, fiú. Veszélyes dolga van itt. Minél hamarabb belekezd, annál
hamarabb végez is vele.
– Maradhatok, nézhetem, ahogyan tanítod?
– Nem. Nem maradhatsz. Hacsak nem akarsz olyasminek a szemtanúja lenni, ami a
halálodat jelentheti.
– Nem bánnám – mondta erre Paktumis, és vállat vont.
Az egész élete benn volt abban a vállvonásban. Úgy tűnt, mindegy neki, hogy él-e, vagy
sem.
– És te hol leszel? – kérdezte Cuki a bájolót.
– Hát itt!
– Akkor hogyan segítesz nekem a szétválásban?
Munn Lagúnát láthatóan enyhén mulattatta a kérdés.
– Biztos távolságból – felelte.
– És ha rosszul sül el valami?
– Rajtad lesz a szemem – válaszolta Munn Laguna.
– Ne aggódj. Ha valami rosszul sül el, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek.
De a végeredményért csak téged terhel majd a felelősség. Képzeld magad sebésznek, aki
óvatosan kettéválasztja az egymáshoz forrva született ikreket. Csak annyi a különbség,
hogy te nem csupán a sebész vagy, hanem…
 – Az egyik csecsemő is – szakította félbe Cuki, mert kezdte érteni.
– Pontosan – nézett rá Munn Laguna a tekintetében újonnan ébredt elismeréssel. –
Tudod, okosabb vagy te, mint amilyennek kinézel.
– Azt akarod mondani, hogy butának látszom?
– Nem. Nem feltétlenül – felelte, majd felé emelte az egyik, ökölbe szorított kezét,
aztán szétnyitotta.
Cuki a zsebébe nyúlt, és elővette a fényképet, amelyet Tazmagor kikötővárosban
csináltattak Malingóval, Skrupulus Szussz szigetén. Ugyanazt a ruhát viselte a képen, mint
most. Hirtelen ötlettől vezérelve vette a ruháit, de most, hogy jobban megnézte, rádöbbent,
hogy elképesztő módón hasonlít az anyjára. Gyorsan visszacsúsztatta a zsebébe a fotót.
Munn Lagúnának igaza volt: ha véget ér ez az egész, amint tudja, lecseréli a ruhatárát.
Ezegyszeri stílusban öltözködik majd, döntötte el – csupa szín lesz és vidámság.
Mielőtt még mindezt teljesen végiggondolhatta volna, látta, hogy Munn Laguna
tenyeréből valami fényes mozdul felé. Túl gyorsan jött ahhoz, hogy felfoghassa, mi az, de
érezte, hogy hideg fuvallatként csapódik neki. A fejében fellobbant egy fény, és mire
kialudt, Munn Laguna eltűnt, csak szegény szürke Paktumis maradt Cuki oldalán.
– Hát, akkor gondolom, az lesz a legjobb, ha velem jössz – mondta Cukinak, és a
legkevesebb lelkesedést sem mutatta a feladata iránt.
Cuki kirázta a fejéből a lobbanás utolsó maradványait, és követte a fiút. Akkor látta
csak meg a fiú testének alsó részét, amikor az elé lépett. Eddig annyira lekötötte
szánalmas arckifejezése, hogy fel se tűnt neki: övtől lefelé inkább emlékeztet
gyermekméretű csupasz csigára, mint kisfiúra. A lábai egyetlen, csont nélküli, szürkészöld
izomba olvadtak, ez tartotta amúgy hétköznapi fiú-felsőtestét.
– Tudom, mire gondolsz – szólt hátra Cukinak anélkül, hogy visszanézett volna.
– Mire? – kérdezte Cuki.
– Létezik, hogy ez az a fiú, akit az összes jóságából csinált? Mert nem néz ki túl jól.
Ami azt illeti, olyan, mint egy csiga.
– Nem is arra…
– Dehogynem – szakította félbe a fiú.
– Igazad van, tényleg arra gondoltam.
– Neked is igazad van. Tényleg úgy nézek ki, mint egy csiga. Sokat gondolkodtam
ezen. Sőt, igazából mindig csak erre gondolok.
– És mire jutottál?
– Nem sokra. Csak annyit értettem meg, hogy anya sosem szerette igazán a jóságát. Azt
gondolta, hogy unalmas és értéktelen.
 – Ugyan, biztosan…
– Hagyd csak – mondta fiú, és felemelt kézzel jelezte, hogy nem kell tompítani a
fájdalmát. – Attól csak rosszabb lesz. Az anyám szégyell engem. Ez az igazság, se több, se
kevesebb. A gonosz, sugárzó mosolyú öcsémnek jut minden, ami jó. Ezt nevezik
paradoxonnak, ugye? Engem csinált tiszta jóból, mégse érek semmit neki. Őt az összes
gonoszságából csinálta, és tudod, mit? Azt szereti benne. Szereti! Így végül mégis ő lett a
jó fiú, mert ő kapta az összes szeretetet. Engem, aki az együttérzéséből és gyengédségéből
született, teljesen magamra hagyott.
Cukit elöntötte a szorongás. Nagyon is jól értette, miről beszél Paktumis. Ő is ismerte a
rossz sugárzó szépségét. Látta, és valamiképpen vonzódott is hozzá. Vajon mi másért
érzett annyira együtt Kremátorral?
– Maradj itt, amíg meggyújtom a gyertyákat – szólt neki Paktumis.
Cuki várt, a fiú pedig belépett az árnyak közé. Csak ekkor tértek vissza a gondolatai
Munn Laguna eltűnése előtti, fura mozdulatára. Amint felidézte, az asszony adománya a
felszínre hozott számos emléket, és Cuki rádöbbent, menynyi véletlennek hitt egybeesést,
ösztönös ügyeskedést és sorsfordulatot köszönhet Boa benne dolgozó mágiájának.
Hátborzongatóan tisztán emlékezett mindenre: emlékezett a szavakra, amelyek
maguktól törtek fel a torkából a Papagi Papagi fedélzetén – Dzsasszákjatüm! – és arra is,
ahogyan elűzte velük a szörnyeteg zeteket; visszaemlékezett a megérzéseire, melyeknek
köszönhetően ellazult, amikor a prérin rátört Izabella anyácska, és hagyta, hogy magával
ragadják a hullámok, ahelyett, hogy a vergődésével megpecsételte volna a sorsát; és
emlékezett, hogyan folytatott ösztönösen keserédes szópárbajt Kremátorral, aki egy
szempillantás alatt lemészárolta volna, ha nem érzi olyannak, akit ismer. Illetve akit szeret.
Cuki most először értette meg, mennyire nagy részét képezi a lényének Boa. Rátört a
pánik.
– Ó, jaj – mondta. – Azt hiszem, ez nem fog menni.
Dehogyisnem. Végigjöttél az úton, nem igaz?
– Szerinted fájni fog?
Fájni?! – kérdezett vissza Boa. – FÁJNI?! Ha megvágod az ujjadat, na az fáj, kislány.
Ha megreped a bordád, az fáj. De ezzel véget ér a lelkünk egysége, amely a születésed óta
meghatározta, ki vagy. Amikor elvágjuk a köztünk lévő kapcsolatot, olyan részeket
veszítesz el az elmédből örökre, amelyeket a sajátodnak hittél.
– De azok valójában a tieid voltak. Azok te voltál.
Úgy van.
– Akkor nekem minek kellenének?
 Mert kimondhatatlan gyötrelem lesz elveszíteni őket. Az a helyzet, hogy én tudom,
milyen egyedül lenni odabent. Hozzá vagyok szokva. De te… neked fogalmad sincs, mire
készülsz.
– Azt hiszem, pontosan tudom – felelte Cuki.
Valóban?Nos, lehet, hogy nem érdekel, de kétlem, hogy megőrződ az elméd épségét.
Hogyan maradhatna bárki is épelméjű, ha már nem ismeri fel magát á tükörben?
– Az arc az enyém! – tiltakozott Cuki. – Haplatán arc!
Na és a szemek?
– Mi van a szemekkel?
Ránézel a tükörképedre, és a tudat, amely visszanéz, nem a tiéd lesz. Minden diadalmas
pillanat, amelyről azt hitted, hogy a tiéd, az összes csodás titok, amelyeket felfedezni
véltél, a neked kedves célok – egyik sem a tiéd.
– Nem hiszek neked. Ugyanúgy hazudsz, ahogyan hazudtál Finnegannek és
Kremátornak is.
Ne keverd bele ebbe Finnegant, mondta Boa.
– Ó, csak nem fogott el a bűntudat?
Azt mondtam…
– Hallottam, mit mondtál.
Egy pár pillanatig robbanásig feszült kettejük között a feszültség. Végül Boa törte meg:
Eressz… ki… ebből… a BÖRTÖNBŐL!
Felbukkant Paktumis, és tágra nyílt, riadt szemekkel nézett Cukira.
– Hallottad te is? – kérdezte halkan. – Esküszöm, valami nő hangját hallottam. Ugye
nem csak képzelődöm?
– Nem, Paktumis, neked kutya bajod. Elkezdenéd az idézést, mielőtt még gyilkos
hangulatba kerül?
– Már el is kezdődött. Bemegyek a labirintusba, és előkészítem a szétválasztás
helyszínét. Kövess. De előbb ismételd el tizenkilencszer a szent szót.
– Azt, hogy Abarataraba?
– Igen.
– Ez már számított?
– Nem!
Ezzel a fiú eltűnt a labirintusban, de az utolsó szavával még sikerült elérnie, hogy Cuki
kislánynak érezze magát egy iskola udvarán, éppen most, amikor az életét véglegesen
megváltoztató, felnőtt döntést kellett hoznia.
Az utolsó hat Abaratarabát egyetlen Abarrrarababába hadarta, és nem figyelmeztette
Paktumist, hogy aki bújt, aki nem, jön, hanem belevetette magát a labirintusba. Kettő az
egyben, akik azt remélik, hogy egy plusz egyként lépnek majd ki.
 11
A szétválás
Cuki tett négy óvatos lépést a sötét fák közé – mindegyikkel még jobban elmélyült
körülötte a homály. Az ötödik előtt egy repülő lény bukkant fel a látómezeje szélén. Óriási
rovarként zümmögött, színeinek türkiz és bíbor, fehérarany pöttyös kavalkádja dacolt a
sötéttel.
Egy darabig a feje körül körözött, aztán odébb szökkent. Cuki óvatosan megtette az
ötödik lépést, majd a hatodikat. A lény hirtelen újra feltűnt, és vele még sok száz hasonló
bestia. Annyi szín és mozgás vette körül, hogy kissé beleszédült.
Becsukta a szemét, hogy elűzze a látványt, de a lények összevissza mozgása a szemhéja
mögött is folytatódott.
– Mi történik? – kérdezte, túlharsogva a zümmögő felhő zaját. – Paktumis? Itt vagy
még?
– Türelem! – csitította a fiú.
Megszeppent, mondta Boa, akit ez hallhatóan szórakoztatott. Nem egyszerű dolog ez.
Ha elrontja, az elméd épsége bánja. Hagyta, hogy a felszínre törjön a kacagás és a
leplezetlen rosszindulat. Jaj, de kár lenne! -
– Paktumis – szólította meg a fiút Cuki –, csak nyugodtan. Nem kell sietned.
– Sosem ment neki túl jól az ilyesmi, igaz, fivérem? – szólalt meg Zsollo B’gog.
– Ne gyere ide! – kiáltotta Paktumis. – Anyám! Anyám!
– Ő mondta, hogy jöhetek segíteni – felelte erre a rossz fiú.
– Nem hiszek neked – mondta Cuki, és kinyitotta a szemét.
Így látta, amint a rossz fiú átszalad a Cuki előtt a szárnyak, végtagok és fejek bonyolult
kirakós játékába rendeződő, színes lények falán. A rossz fiú kiabálva rohant, és szétszórta
az egybegyűlt lényeket. Azok Cuki előtt emelkedtek fel, a szárnyuk keltette légárammal
az arcát legyezték, és Cuki fémes ízt érzett a szájában.
– Hagyd abba! – kiáltotta Paktumis haragtól elfúló hangon.
A rossz fiú csak nevetett.
– Megmondalak a mamának!
– A mama nem fogja megtiltani. A mama mindent szeret, amit én csinálok.
– Micsoda szerencse! – Paktumis nem tudta teljesen elrejteni irigységét.
– A mama szerint zseni vagyok! – hetvenkedett a rossz fiú.
– Az is vagy, drágaságom – erősítette meg az árnyéknál alig többként belépő Munn
Laguna. – De ez itt most nem a bolondozás helye és ideje.
A rossz fiú ugrabugrálása által szétszórt lények Munn Laguna puszta hangjától azonnal
visszatértek a formációba, és egymásba kapaszkodtak – szárny a karomba, csőr a taréjba
és a kibontott faroktollba – és újra kicsiny börtönükbe vonták Cukit.
– Így már jobb – jelentette ki mindent megbocsájtó hangon Munn Laguna. – Halovány
gyermekem!
– Igen, mama? – jelentkezett Paktumis.
– Az összes zárat ráfordítottad?
Ó, hát persze, mondta Boa. Kell az a sok zár. Ezt már szeretem.
– Mire valók a zárak? – kérdezte Cuki hangosan. – Mit zárnak ki?
– Semmit sem zárnak ki… – kezdte Paktumis, de megakadt a hangja, mert rákiáltott az
anyja, úgyhogy a válasz végét már csak suttogta. – Téged tartanak bent.
– Paktumis!
– Jövök már, mama!
– Siess. Nincs sok időm.
– Mennem kell – mondta Cukinak Jófiú. – Kint várok.
Az óriásbogarak szárnyai és karmai közti ajtó keskeny résére mutatott, és Cuki csak
most döbbent rá, hogy egy szilárd szobácska jött létre körülötte. A falakból szivárgott el a
szín, és a szövevény összes repedése, lyuka összeforrt. Az, ami eddig verdeső szárnyak
alkotta tér volt, néma betoncellává vált.
– Miért zársz be? – kérdezte Cuki.
– Az ilyen erős idézések nem stabilak – felelte Paktumis.
– Hogy érted ezt?
– Rosszul is elsülhetnek – suttogta.
– Paktumis! – kiáltott rá Munn Laguna.
– Igen, mama!
– Ne beszélgess a lánnyal. Nem tudsz neki segíteni.
– Nem, mama!
– Egy percbe se telik, és valószínűleg halott.
– Jövök, mama – sóhajtotta Paktumis. Cukira nézett, és kissé megvonta a vállát, aztán
kisiklott az ajtón, amely bezárult. Nyoma sem maradt, még egy rés sem.
Nos… szólalt meg halkan Boa. Te hoztál ide minket. Fejezd be, amit elkezdtél. Már ha
megvan benned, ami ehhez kell.
– Megvan bennem, ami nem kell hozzá – vágta rá Cuki habozás nélkül.
Csakugyan? És mi lenne az?
– Ne légy ostoba – mondta neki Cuki. – Te magad!
Ezzel hirtelen minden félelme elpárolgott, és sarkon fordult, majd a szavait a hideg,
szürke falhoz címezte.
– Készen állok – mondta. – Tegyétek, amit tennetek kell. Legyünk túl rajta. Ha megy
vér nélkül is, az nagyszerű. Ha nem, hát nem.
Nem kellett túl sokáig várnia a válaszra. Hatszor futott át a remegés a falakon, plafonon
és padlón, mint az élet árja a halott anyagon, és életre keltette őket. Most értette meg,
miért engedték, hogy lássa a cellája utolsó állapotát, a szárnyas lények seregét. Még
mindig látta őket a szürke falban. Élet az életben.
Vajon az ebből a tanulság, hogy szürke volt és élettelen, akár a falak, amíg belé nem
került Boa lelke? Vagy arra figyelmeztetik, hogy az élet, amelyet választ, cella lesz, szürke
és hideg?
Nem hitt ebben. És ezt ki is mondta.
– Ennél több vagyok – mondta a vibráló szürkeségnek.
– Nem vagyok halott anyag!
Még nem, közölte Boa fennhéjázón.
– Készen állsz erre? – kérdezte Cuki, és egyaránt gondolt a falra és Boára is. – Mert
kezdem unni az ostoba fenyegetéseidet.
Ostoba? – dühöngött Boa.
– Csináld – szólalt meg Munn Laguna, hangjával felerősítve a falak varázshatalmát. –
Gyorsan és tisztán!
– Várj! – mondta hirtelen Cuki. – Csak annyit akartam még mondani Boának, hogy
sajnálom. Ha tudtam volna, hogy odabent van, már évekkel korábban megpróbálom
kiszabadítani.
Ha bűnbocsánatért esdekelsz, mondta neki Boa, tőlem ugyan hiába várod.
– Akkor ezt letudtuk – mondta erre Munn Laguna, és Cuki döbbenten értette meg, hogy
a vénasszony kezdettől fogva kihallgatta a gondolatait. – Vessünk ennek véget, így vagy
úgy. Cuki! Kezeket a falra. Gyorsan!
Cuki az egyik falra szorította mindkét tenyerét. Rögvest meglátta a szilárd levegőben
táncoló lényeket. A szárnyaikról és a testükről peregtek lefelé a díszes fehérarany pöttyök.
Cuki tenyerére tapadtak, és aranypatakká olvadtak.
 Érezte őket a tenyerén, ahogyan a torkolatból elágaztak, feltöltötték a keze száraz
folyamvölgyeit, aztán mélyebbre süllyedtek, a felszínt megolvasztva az ereibe csorogtak.
A kezei áttetszőkké váltak, és olyan erős volt bennük a fény, hogy látta az ujjcsontjai
egyszerű, egyenes körvonalait, és az idegek bonyolult szövevényét.
A könyökéhez érve még jobban felerősödött a ragyogás, akár az évek óta száraz
bokrokba fújt parázs. Felszaladt a karján, végigfutott a testén.
Érezte, de nem fájt. Inkább olyan volt, mint egy emlékeztető arra, hogy ez ő.
Valós volt, létezett: és az, ami valós volt, és ő, az… Hogy is volt? Mi volt az? Ki volt
az? Ez volt a nagy kérdés, nemde? A tűzijáték ebben a kérdésben ért véget: ki ő?
Nem vagy senki, mondta neki Boa lágyan.
Cuki szerette volna megcáfolni a sértegetését, de másra kellett összpontosítania az
erejét, a testét átjáró ébredés árhullámára, amely végigsöpört a nyakától a törzsén át meg
vissza, és feltöltötte a fenti, kétlelkű kelyhet.
Hallottad, mit mondtam?! – kérdezte Boa.
– Tartsd meg magadnak a hitvány sértegetésedet, Boa – mondta neki Munn Laguna. –
Lehet, hogy szenvedtél te is egy kicsit, mert bezártak egy gyermek fejébe. De az egekre
mondom, van ennél rosszabb halál is. Ja, és ha már szóba került, tudom, mire gondolsz:
hogy ha ennek vége, téged szolgálnak majd a fiaim!
Boa erre nem felelt.
– Gondoltam. Nos, ezt elfelejtheted. Az én gyönyörű fiaim életében csak egy nőnek van
helye.
Ugyan már, tiltakozott Boa. Sosem rontanám meg a szent kapcsolatot közted és a fiaid
között.
– Nem hiszek neked – mondta ki kereken Munn Laguna. – Szerintem bármivel
megpróbálkozol, ha azt gondolod, hogy megúszod.
Eszembe sem jutna. Tudom, mire vagy képes.
– Lehet, hogy azt hiszed, de halvány lila gőzöd sincs, úgyhogy jobb, ha vigyázol.
Megértettem.
– Jól van. Akkor én most kimegyek ebből a szobából.
– Válj – kérte Cuki –, ne menj még! Szédülök.
– Biztosan azért, mert még mindig itt fecsegek. Megyek, hagyom hogy megszüld Boát.
Ezek a szavak groteszk képet festettek le. Cuki még rosszabbul érezte magát.
– Most már késő émelyegni, kislány. Mocskos mágiát űzünk. Ez nem az a fajta, amit
jóvá hagyna a Yebba Dim Napjának Tanácsa. Ha az lenne, most nem lennél itt. Érted?
– Hát persze – felelte Cuki.
Tökéletesen értette. Csirkevárban is ugyanez volt. Volt ott egy Pimloft úr, akinek a
Fairkettle utcai önkiszolgáló mosoda felett volt a rendelője. Ott végezte azokat á
műtéteket, amelyeket az emberek szégyelltek a körzeti orvosuktól kérni. Néha nem is volt
más választásuk..
– Megyek innen, mielőtt még felborítom az idézés egyensúlyát – mondta Laguna.
– Merre lesz? Arra az esetre, ha baj lenne…
– Nem lesz baj – felelte Munn asszony. – Végül is külön akartok válni. Akkor… már
jön is az idézés. Úgy terveztem, hogy azt csinálja, amit kértetek. Szóval hagyjátok, hadd
végezze a dolgát.
Olyan hang hallatszott Munn asszony mögül, mintha valaki fejszével fát vágna, majd
egy árnymadár – vagy valami hasonló – emelkedett elő a sötétből. Átrepült az összetett
mintájú falon, majd mindegyik faltól a másikig repült, végül eltűnt a Munn asszony
mögötti sötétségben.
– Ez mi volt? – kérdezte Cuki.
– Türelmetlenkedik a szoba – felelte ő. – Azt akarja, hogy tűnjek innen.
Ismét lezajlott pontosan ugyanaz a jelenség.
– Mennem kell – mondta Munn Laguna –, mielőtt még rosszabb lesz.
Cuki egyszer csak gyengének érezte magát, és megrogy-gyant a térde. Próbált
parancsolni a lábainak, de érezte, hogy már nem ő uralja a testét. Boa volt az úr.
– Várj… – akarta mondani, és a mellkasát elöntötte a pánik. De már a nyelve sem
engedelmeskedett neki. És kis híján túl késő volt. Munn Laguna hátat fordított Cukinak, és
kifelé indult.
Most vége van, mondta a Hercegnő.
Cuki nem vesztegette válaszra az erejét. Csak másodpercekre volt attól, hogy végleg
elveszítse önmagát. Érezte az ütemes mennydörgést, amelyet kétségkívül Boa szabadított
rá. A világa sarkait rágta, egyre nagyobb falatokban falta a tudatát.
A fehér zaj függönyén át látta, hogy Munn Laguna ajtót nyit a falban.
Nem! – akarta mondani Cuki. De nem jött ki hang.
Sokkal egyszerűbb lenne, ha feladnád. Engedd el Haplatán Cukit. Akkor meghalsz.
Hidd el, nem akarsz életben lenni, amikor elkezdelek felfalni.
Micsoda?! – gondolta Cuki. Engem akarsz felfalni? Miért?
 Mert testet kell növesztenem, kislány. Ahhoz pedig tápanyag kell. Sok tápanyag.
Elfelejtettem volna mondani?
Cuki sírni tudott volna az ostobaságán. Boa ezeket a terveket legfeljebb egy pár
gondolatnyival odébb rejtegette, mint ahol ő a saját gondolatait. Csakhogy ő teljesen
eltitkolta a szándékát. Cuki egy pillanatig sem gyanakodott.
De most már tudod, kárörvendett Boa. Ha az segít, tekintsd ezt büntetésnek azért, mert
elloptad a mágiáról szóló emlékeimet. Tudom, a halál nagyon súlyos büntetésnek tűnhet,
de borzalmas volt a bűnöd is.
Saj… saj… sajnálom!
Késő. Vége. Ideje meghalnod, Cuki.
 12
Kettő lesz az egyből
Messze, valahol a sötétségben Haplatán Cuki mintha Munn Laguna hangját hallotta
volna:
– Paktumis! Bezártad a kamrát? Fiú, a lakat!
A gyermek nem válaszolt. Cuki csak a haldokló teste által kiadott, furcsa hangok
kórusát hallotta. A szíve nem állt meg teljesen. Pár másodpercenként sikerült egyet-egyet
ütnie – néha egymás után kettőt-hármat is. De az a kevés szusz, ami még a testébe szorult,
már inkább csak emléke volt az életnek – akár egy tűnő Abarat-látomás. Felszívódott.
Nyoma sem maradt.
Nem, azért nem tűnt el teljesen. A szeme még rendelkezett a képek képzésének egyfajta
képességével. A szétválasztó kamra falait már nem látta ugyan, de hátborzongatóan tisztán
látta az arca előtt felszálló, füstös, szürke levegőt. Tudta, hogy honnan jön. A saját
testéből.
Boa lelkét látta. Legalábbis a kísérteties árnyékát, amely végül kiszabadult a börtönből,
ahová a Fantomaja-nővérek száműzték. Megszabadult Cukitól. És erőt gyűjtött.
Nyomta ki magát, szétterjedt, a törzséből kezdetleges lábak sarjadtak, meg valami,
amiből akár majd kar is lehetne, a tetejéből pedig a szürke miazmának egy magányos szála
csírázott. Két levél nyílt ebből a törékeny szárból, azokon pedig a száj és az orr fejletlen
körvonala. A levelek felett két keskeny, fehér szirom bomlott ki, majd mintegy a látás
áldásaként fekete és kék pettyek jelentek meg rajtuk.
Egyszerű illúzió volt csupán, de gyorsan hihetőbb lett, ahogy tucatjával nyúltak felfelé
az új sarjak, és az erek és idegek bonyolult szövevényét alkotva lassan megformálták
tulajdonosuk arcát. Nem volt még sokkal több lüktető szálak bőrtelen maszkjánál, mégis
lehetett benne sejteni már a hamarosan létrejövő, fiatal nőt. Újra gyönyörű lesz, gondolta
Cuki. Újra szíveket tör majd össze.
Amióta összecsuklott alatta a lába, Cuki nem kelt fel a földről. Csak térdelt ott, és nézte,
ahogy Boa hercegnő csökevényes alakja magába vonzza a kamra falairól az élet morzsáit
– élő vagy holt, fonnyadt virágkelyheket, leveleket, amelyek mind hozzájárultak a
hercegnőnek tartalmat adó tákolmányhoz. A környező flóra és fauna Boa testét táplálta, és
csak nekik volt köszönhető, hogy Cuki testét megkímélte. De túl lassan haladt a folyamat.
Cuki érezte Boa frusztráltságát, ahogy magába szívta ezeket a szánalmasan elégtelen
adományokat az újonnan növesztett testéhez.
Boa szétnyitotta az ajkait, és annak ellenére, hogy még nem volt készen a torka és a
nyelve, megszólalt. Halk volt, alig több csendes suttogásnál, de Cuki hallotta.
– Te… táplálónak látszol… – mondta.
 – Most nem lennék túl jó étel. Egészségesebb dolgot kell találnod.
– Az éhség az éhség. És sürget az idő…
Ezúttal Cuki kényszerítette a torkát, hogy mondja ki a kérdést, bár alig hallatszott.
– Pontosan miért is? – kérdezte.
– Az Éjfél miatt – felelte Boa egyszerűen. – Már csaknem itt van. Te nem érzed, igaz?
– Az éjfélt?
– Az Éjfélt’. Én érzem. Jön az utolsó sötétség, és kioltja a mennyek minden fényét.
– Nem…
– Az, hogy nemet mondasz rá, semmin sem változtat. Az Abarat a sötétben pusztul el.
Teljes lesz a napfogyatkozás, minden hold kifakul, minden csillagkép minden csillaga
kialszik, akár az elkoppintott gyertya. De ne aggódj. Neked már nem kell számolnod
ennek a következményeivel. Te már nem leszel itt.
– Miért, hol leszek?
– Ki tudja? És kit érdekel? Senkit. Megszolgáltad a célod. Volt tizenhat éved, és olyan
helyeket láttál, ahol sosem jártál volna, ha nem rejtőzöm benned. Nincs miért
panaszkodnod. Most véget ér az életed. Az enyém pedig elkezdődik. Megnyugtató, hogy
működik ez az egyensúlydolog, nem igaz?
– Én még nem végeztem az élettel… – mormogta Cuki.
– Ó, igazán sajnálom – mondta Boa, gúnyosan utánozva Cuki komor hangját.
– Te ezt nem… nem érted – mondta neki Cuki.
– Higgy nekem, nincs olyan, amit te tudnál, és én nem.
– Tévedsz – cáfolta meg Cuki. Egyre erősödött a hangja, ahogyan a Munn Lagúnától
kapott ajándék tisztánlátására támaszkodott. – Tudom, hogyan vezetted meg Kremátort
sok éven át, és hitetted el vele, hogy szereted, pedig semmi mást nem akartál tőle, csak az
Abaratarabát.
– Nézzenek oda – mondta Boa. – Ha ezt valaki hallaná, még azt hihetné, hogy tudod,
miről beszélsz!
Cuki sóhajtott.
– Igazad van – mondta. – Nem sokat tudok az Abarata-rabáról. Varázskönyv….
– Állj! Állj! Csak magadat alázod ezzel. Ne azzal töltsd az utolsó perceidet, hogy
olyasmin töprengsz, amit nem értesz. Eljött érted a halál, Cuki, és magával visz, amikor
távozik. Téged és a valaha gondolt összes gondolatodat. Minden reményt, minden álmot.
Mindent. Olyan lesz, mintha nem is léteztél volna.
 – A holtak nem tűnnek el. Vannak szellemek is. Én találkoztam eggyel. Ha kell, az
leszek én is. Van erőm és hatalmam.
– Nincs semmid – csattant fel Boa hirtelen dühvel.
Kinyúlt, és megragadta Cukit. Ez mindkettejükre azonnali hatással volt. Most, ahogy
közvetlenül szívta el Cuki erejét, a füstös levegő az alakot adó erek és idegek csipkéje
mögött szürke csonttá szilárdult.
– így már jobb – mondta Boa, és összeszorított foggal mosolygott. – Sokkal jobb.
Testének minden része igyekezett kiteljesedni. Szemüregeiben lobogó vízként forrtak a
szemek. Cuki még lepusztult állapotában is látta, milyen bizarr látványt nyújt a másik.
– Ó, ez tetszik – mondta Boa, és élvezte az újjáépülése örömét.
Most már elég hús és csont volt a helyén, hogy Cuki meglássa benne a gyönyörű nő
képét, melyet Finnegan Hob az ágya fölött őrzött. De Boa visszaszerzett szépségének
minden porcikája Cuki életéből építkezett. Valahányszor hozzá ért a mohó ujjaival, ő
egyre szegényebb, egyre kimerültebb lett. És ez nem az a fajta kimerültség volt, amit egy
pár óra alatt kialszik az ember: Ez a másik fajta volt – az az álom, amelyből soha többé
nem ébredünk fel.
Eljött érted a halál. Boa csak egy pár perce mondta ki ezeket a szavakat.
Nem hazudott.
 13
Boa
Bármilyen gyenge volt is Cuki, nem volt más választása – pedig egyre gyakrabban
rázták a testét a görcsök, és nem hitte, hogy elgyötört lába két-három lépésnél többet
kibírna. Ki kell jutnia a kamrából, de gyorsan, mielőtt az életerejére éhező Boa végez vele.
Egyetlen apró részletben viszont az ő oldalán állt a szerencse.
Cuki emlékezett rá, hogy hallotta Munn Laguna hangját. Úgy tűnt, mintha sok évvel
ezelőtt lett volna, de a bájoló a zárat említette. Cuki egyszer csak ráébredt, hogy Paktumis
anyja utasítása ellenére nem zárta be a kamra ajtaját. Kinyílt, épp csak résnyire, de még
így is sokkal szélesebb volt a rés, mint az általa vetett árnycsík. Ha nem látja meg,
Cukinak kevés esélye, vagy inkább esélye se lett volna a szökésre. De ott volt!
Csak a pillanat tört részéig tartotta az árnyékon a tekintetét. Félt, hogy Boa még így is
észreveszi. Aztán egyenesen a szemközti falra meredve, mintha azt hinné, hogy ott az ajtó,
lassan talpra küzdötte magát.
Boa határtalan étvágya megfosztotta Cuki testét az erejétől és a rugalmasságától. Olyan
volt, mint egy holt súly, minden fikarcnyi akaraterejére szüksége volt, hogy megmozdítsa
és mozgásban tartsa. Minden testrésze feladni készült a harcot. A tüdeje akár két kődarab,
a szíve szakadt papírmadárként verdesett. Ki kellett valahogy szakítania a testét ebből a
zsibbadtságból, különben kizárt, hogy élve elhagyja a kamrát. Gyenge karjaival
kényszerítenie kell a felsőtestét, hogy járuljon hozzá a túléléséhez.
– Gyerünk – unszolta magát összeszorított foggal –, mozdulj.
A teste kelletlenül engedelmeskedett. De fájt. Szívmadara megriadt. A többi belső része
kezdett leállni. A torkában valami undorítót érzett, a belei mintha eltömődött csövek lettek
volna. Próbált nem gondolni rá, ami nem is esett a nehezére, mert az elméje ugyanúgy
leállt, mint minden más.
Viszont ahhoz, hogy halálos ellenségét felismerje, nem kellett sok agymunka. Boa ott
volt vele a kamrában, és ijesztően nézett ki. Csontok nélküli teste a még ki nem alakult
lehetőségek foszlott tárháza volt. A kezei üres kesztyűkként himbálóztak, az arca hosszú,
ismeretlen célú maszk, szája nyelv és fog nélküli lyuk.
Boa kinézete annyira taszító volt, hogy Cuki a kimerültségéről is megfeledkezve próbált
kitérni előle. Váratlan erőt érezve talpra küzdötte magát a padlóról, és fellökte a meglepett
Boát.
– Nyugodj le, boszorkány! – kiáltotta Boa. – Tudjuk ezt le végre, egyszer s
mindenkorra!
Cuki az ajtó felé lódult, és kicsúszott a csápok közül, amelyek ezúttal már porrá zúzták
volna a bordáit, a gyomrát pedig ürülékkel vegyes húscafatokká préselik.
 A célul kitűzött árnyék felé nyúlt, és az ujjaival megmarkolta az ajtót. Nem képzelődött.
Szilárd volt, valódi anyagot érzett a markában. Megrántotta, félig-meddig arra számított,
hogy nem enged majd egykönnyen, de tévedett. Méretes ajtó volt, ám valamiféle ellensúly
könnyítette a mozgását, mert kis erőfeszítéssel is simán nyílt.
Meglepődött, és óvatlanná vált. Ahogy kitárta az ajtót, Boa mutatóujja a nyaka köré
tekeredett, és megszorult, akár egy kötélhurok.
Cuki azonnal elengedte az ajtót, az ujjait a hurok és a nyaka közé erőltette. De ez nem
volt elég, mert Boa akkora nyomást fejtett ki a légcsövére, hogy már nem bírt levegőt
venni.
Boa tolvajlásának hála Cuki gondolatai már az imént is erősen amortizálódtak. A
hirtelen oxigénveszteségtől most még több funkció veszett oda. Egyre zavarosabb
gondolatok követték egymást. Mit is csinál ő itt? És ki ez a lyukszájú nő?!
Boa teste úgy ügyesedett, ahogy Cukié lankadt. Nyers hangon szólalt meg:
– Ez így csúf halál – mondta neki. – Hát hol a méltóságod, kislány? Hagyd abba a
küszködést, engedd, hogy elvegyem, ami az enyém. Miattam éltél szép életet. Rövid volt,
igaz, de az én bölcsességemmel teli. Az én leckéimmel. Az én mágiámmal.
Valaki a kamrán kívül, de elég közel ahhoz, hogy mindezt hallja, igen viccesnek
találhatta a dolgot, mert a kacagásától visszhangzott a helyiség.
– Hogy te miket összehordasz! – Munn Laguna volt az. Ismét előtört belőle a kacaj. –
Micsoda képmutatás! Méghozzá egy kannibáltól. Bizony, ha a tényeket nézzük, ez az
igazság. Képes vagy felfalni egy kislány testét, aki menedéket adott neked, amikor a tiédet
elvették, és a lelkedet is kioltották volna. Engedd el Cukit!
– Ó, nem… arról szó sem lehet.
– Csakugyan? Majd meglátjuk.
Közben az ajtóval szemközti fal összehajlott, és feltűnt mögötte a bájoló.
Boára mutatott, és folytatta a vádbeszédet.
– Bármi jó és ragyogó volt is benned, az már elenyészett.
– Mondhatsz, amit akarsz, vénasszony – felelte Boa.
– A te időd véget ért. Új világ van születőben.
– Vicces, állandóan ezt hallom – replikázott Munn Laguna, megvetéssel teli hangon. –
Engedd el azt a közönséges származású lányt, hercegnő. Ha mindenképpen hússal akarsz
jól lakni, legalább ne az alja népet edd.
Erre Boa felkapta a fejét.
– Egek. Ez igaz…
 – Ő nem nemesen született, mint te, hercegnő.
– Csakugyan – helyeselt őszintén hálás hangon Boa.
– Ha nem állítasz le… – ezzel eleresztette Cukit. – Még a végén bemocskolom magam.
– Az szomorú nap lett volna a hozzád hasonló szegény, szenvedő arisztokratáknak,
hiszen elveszítették volna egy szeretett nővérüket.
– Ó, jaj, bizony! Szegény, szeretett engem!
Amikor Cuki végre kitámolygott Boa szorításából, az arcán meglátta a csalárdság apró
jeleit, de Boa nem várta meg, amíg szóhoz jut. Gyorsan kiszaladt a kamrából, fel a fás
lejtőn. Cuki próbálta visszanyerni a teste egyensúlyát, de nem volt könnyű. Boa
testrablásától gyenge volt, és akadoztak a gondolatai. Csak egy dologban volt biztos.
– Megölt volna…
– Afelől semmi kétség – felelte Munn asszony. – De ez az én sziklám, kislány, és nincs
joga…
– Mama!
Paktumis kiáltott. Bármilyen szívhez szóló volt is a sikolya, még annál is sokkal
borzasztóbb, fájdalmas üvöltés követte.
Laguna szemmel láthatóan nem bírta eldönteni, mit tegyen – sérült vendégén segítsen,
vagy a fián. Cuki megkönnyítette a döntést:
– Menjen a fiához! Én rendben leszek. Csak össze kell szednem magam.
Felnézett Munn asszonyra.
– Kérem – mondta –, ne velem törődjön!
Kérlelését a fiú újabb, sírós kiáltása is megerősítette.
– Hol vagy, mama?!
Munn Laguna még egy pillantást vetett Cukira.
– Menjen már! – nógatta a lány.
Az asszony nem vitatkozott. A kamra falához szólt:
– Ez a lány a vendégem. Megsérült. Gyógyítsd meg.
– Visszafordult Cukihoz. – Maradj itt, és hagyd, hadd végezze a dolgát a kamra. A
fiaimmal leszek.
– Legyen óvatos, mert…
– Tudom, kislány, tudom. Boa veszélyes. De nekem elhiheted, én is az vagyok. Van egy
pár trükköm, aminek nem fog örülni. Most gyógyulj. A közelgő sötét Órák nem várják
meg, hogy összeszedd magad. Siess. A kezdetnek már régen vége van, a vég pedig mindig
hamarabb jön, mint hiszik.
Elindult, hagyta gyógyulni a lányt, aki immár valóban Haplatán Cuki volt, se több, se
kevesebb.
 14
Üresen
Cuki az eddigi tizenhat éve során még soha nem érezte eny-nyire üresnek magát.
Sokszor próbálta elképzelni, milyen lesz majd úgy, hogy már nincs a fejében Boa, de
mindig csúfos kudarcot vallott. Csak most, a gondolatai végtelenjében érezte az efféle
egyedüllét borzalmát. Többé soha nem lesz mellette a néma jelenlét, amely osztozik vele a
léten, ahogyan Boa. Végtelenül, tökéletesen egyedül volt.
Vajon mások hogyan birkóznak meg a magánnyal, például az olyan hétköznapi
emberek, akik a Másik utcában laknak – mint az anyja, sőt, az apja? Vajon az apja azért
itta magát minden este csontrészegre, mert akkor az üresség, amit most ő is érzett, egy
kicsit kevésbé fáj? Őket vajon a tévé állandó fecsegése segítette át a nehezebb
időszakokon? Vagy a kegyetlen, kisstílű hatalomfitogtatás segített elfelejteni a belső
némaságot, mint Stréder kisasszonynak?
Cukinak valamiért váratlanul a csirkevári, Munrow utcai presbiteriánus templom előtti
plakát jutott az eszébe, amelyen azóta, amióta csak az eszét tudta, ugyanaz az üzenet
virított:
AZ ÚR MINDIG VELED VAN, NEM VAGY EGYEDÜL
Hát velem nincs, gondolta Cuki. Senki sincs velem. És mostantól meg kell ezt szoknom,
mert senki sem kopogtat majd, hogy segítene. Csak annyit tehetek, hogy…
Sikítás szakította félbe a gondolatmenetét. Munn Laguna egyetlen szót kiáltott,
elborzadva, a dühtől tébolyultan.
– NEM!
Addig kiáltotta, amíg ki nem fulladt. Akkor levegőt vett, és újrakezdte:
– NEM!
Végül lassan elhalkult a sikolya. Másodpercek teltek el, aztán Cuki hallotta, hogy azt
mondja:
– A fiam! Mit tettél a fiammal?!
Cuki nem várt több magyarázatra. Felkelt, az ajtóhoz lépett, és közben nyugtázta, hogy
amíg a magányon töprengett, az értelemmel bíró kamra Munn Lagúnának
engedelmeskedve gyógyítani kezdte. Már nem remegett úgy, mint egy pár perce. Gyenge
lábai is visszanyertek valamennyit az erejükből. Még a Boa támadása által összemosott
gondolatai is tisztábbak voltak.
Kilépett a kamrából. Nem kellett a bájoló kiáltásaira hagyatkoznia, mert kiderült, hogy
Boának nem sikerült elemésztenie különleges erőit. Amint a kamra lemosta róla Boa
kannibalizmusának szennyét, könnyedén fel tudta idézni, hogyan találja meg Munn
asszonyt a sötétben. Csak az előtte haladó rezgéseket kellett követnie, és bíznia abban,
hogy biztonságos utat mutatnak neki.
Ahogy kaptatott felfelé, egyre melegebb lett, és a levegőben grillezett rothad hús szaga
terjengett.
Gonosz mágia, gondolta.
Aztán Munn asszony hangját hallotta, amint valahol előtte megszólalt.
– Mit tett veled, gyermekem? Csitulj el, ne sírj. Itt vagyok. Hol fáj?
– Mindenhol, mama.
Cuki egy legfeljebb két gyertyalángnyi fényt látott lebegni egy-két méterrel a föld
fölött. Szörnyű jelenetet világított meg.
Munn asszony a földön térdelt, a kedvenc fiával, B’gog Zsollóval foglalkozott. A fiú
rettenetes állapotban volt. Nyoma sem volt benne a sötét szépségnek, mint amikor Cuki és
Malingó először találkozott vele. Csontsovány volt, fonnyadt bőrén átütöttek a csontok.
Csattogtak a fogai, behunyt szemhéja mögött látszott fennakadt szembogara.
– Figyelj rám, Zsollo, szívem – mondta neki Munn asszony –, nem halsz meg. Hallasz?
Itt vagyok.
Elhallgatott, és felemelte dühvel teli tekintetét, amely tüstént Cukin állapodott meg.
Villámokat szórt a szeme.
– Csak én vagyok – mondta neki Cuki. – Ne…
A tekintetéből eltűnt az él, és Munn Laguna visszanézett a fiára.
– Azt akarom, hogy maradj itt vele. Ne hagyd, hogy bán-tódása essen, amíg megtalálom
őt.
– Boát… – morogta Cuki.
Munn Laguna bólintott.
– A gyermekemtől vette el azt, amit már tőled nem engedtem, hogy elvegyen.
Gyengéden megcirógatta a fia arcát.
– Maradj itt, hallod, édesem? – mondta neki. – A mama mindjárt visszajön.
– Hová megy?
– Megkeresem azt a nőt, és visszaveszem tőle, amit a fiamtól elvett.
Csontos, nagydarab asszony létére meglepő könnyedséggel emelkedett fel, és közben
végig Zsollót nézte. Csak nagyon nehezen tudta végül elszakítani róla a tekintetét.
– Úgy sajnálom – mondta neki Cuki. – Ha tudtam volna, hogy mire képes…
 – Hagyd ezt – intette le Munn asszony. – Most nincs időnk beszélgetni. Vele maradnál,
kérlek? Beszélj hozzá egy kicsit, tartsd itt a lelkét!
– Persze.
– Amúgy nem igazi hercegnő, tudod? – kérdezte Munn asszony, különösen
hangsúlyozva, akár egy kezdő színész.
– Lehet, hogy van címe és egy koronája, de az semmit nem ér. A nemesség a lélekből
jön. Azok birtokolják, akik másokkal együttérzőek, megértőek és tisztán látnak. Az ilyen
emberek cselekszenek nagy dolgokat, még ezekben a hideg, brutális időkben is. De ez a…
ez a Boa… – a szája csücske megrándult, ahogy kimondta a két szótagot – ez először a te
életedre tör, aztán az én Zsollóméra, csak hogy húsba öltöztesse a lelkét. Ez nem méltó
egy hercegnőhöz. Megtámadni valakit, aki menedéket adott neki? Aztán meg egy
gyermeket? Ebben hol a nemeslelkűség?! Megmondom, meg én. Sehol. Mert a te Boa
hercegnőd csaló! Benne sincs több nemes vér, mint bennem!
A fejük fölött dühödt kiáltás harsant:
– Hazugság! Hazugság!
És olyan erővel rázkódtak az ágak, hogy levélzuhatag hullott alá.
– Szóval ott vagy – Cuki hallotta, hogy Munn Laguna ezt mormolja magában. –
Tudtam, hogy odafent leszel valahol, te átok kis…
Fent hangosan megreccsent egy ág, és ez Boa rejtekhelyére vonzotta Cuki tekintetét.
Guggoló alakját jól kirajzolták a testén áthaladó vékony, ibolyaszín fénysugarak, a talpától
a fejbőréig oda-vissza áljárták a testét, a csípőjénél a találkozási pontok köre fehéren
fénylett. Előre-hátra dülöngélt az ágon, és egyszer csak arcul köpte a felfelé néző Munn
Lagúnát.
– Te meg mit bámulsz, vén, kövér féreg? – kérdezte.
Munn asszony erre elővette a ruhaujjából a zsebkendőjét.
– Téged, te hitvány senkiházi! – felelte, és megtörölte az arcát, majd fellendült a fára,
ahol Boa ült. A zsebkendő a földre hullott.
– Vigyázz Zsollóra! – kiáltotta Cukinak, aztán eltűnt az árnyas koronában. A közeli fák
megremegtek, mert Boa menekülni próbált. A hajsza a magasban a dombon felfelé
folytatódott, Cuki pedig egyedül maradt a beteg gyermekkel.
 15
Szemtől szemben
– Mama? – kérdezte Zsollo, amikor Cuki mellé telepedett. Nem volt ideje kijavítania. –
Váljunk csak, te nem a mamám vagy!
– Ő is itt lesz hamar – mondta neki Cuki. – Én csak vigyázok rád, amíg visszaér.
– Cuki!
– Igen.
– Belőled jött ki, igaz? Mármint a lány, aki megölt.
– Nem haltál még meg, Zsollo. És az anyád nem is fogja hagyni, hogy meghalj.
– Vannak dolgok, amelyeket még mama sem ural – felelte Zsollo. Minden szava egyre
gyengébb volt.
– Figyelj rám – mondta neki Cuki. – Tudom, hogy rettenetes dolgot tett veled a
hercegnő. Velem is ugyanezt próbálta tenni. De tarts ki. Kérlek.
– Minek?
– Minek?
– Ne aggódj, erre nem kell válaszolnod. – Felemelte a fejét a földről, és Cukira
hunyorított. – Mondj inkább többet erről a kígyóról.
– Hogy miről?
– Boáról – felelte, és az arca pajkos játszótérré változott.
– Érted? Haha! Most találtam ki.
Amint megfeledkezett a halálról, megint minden lehetségessé vált.
Cuki elvigyorodott. Búskomorsága mögött kedvesség rejtőzött.
– Egész végig ott volt, benned?
– Igen, ott volt.
– De nem tudtad, micsoda szörnyeteg, igaz?
Cuki megrázta a fejét.
– Fogalmam sem volt róla – mondta. – A részem volt.
– És most hogy érzed magad?
– Üresnek.
– Magányos lettél?
– Igen…
 – Akkor is jobb, hogy már nincs benned.
Ezen Cuki egy kicsit eltűnődött.
– Igen. Jobb így.
Még mielőtt tovább faggathatta volna Zsollo, egy ismerős, kedves alak bukkant fel a fák
között.
– Malingó!
– A jó öreg ficak, személyesen – felelte. – És ő ki?
– Nem emlékszel Zsollóra, Munn asszony fiára?
– Olyannak emlékszik rám, amilyen akkor voltam – szólt közbe Zsollo. – Még mielőtt
Boa elkapott.
– Szóval működött a dolog – állapította meg Malingó.
– Igen, szétváltunk – felelte Cuki. – De kis híján megölte szegény Zsollót.
– És téged is.
– Nos, igen. Engem is.
– És most hol van?
– Valahol a fákon – felelte Cuki.
– Menekül mama elől – tette hozzá Zsollo. Felnézett Cukira:
– Ugye?
– Úgy van.
– De azt akarom, hogy jöjjön vissza. Csak el akarok búcsúzni.
– Lehet, hogy jobb, ha utánamegyek – mondta Cuki.
– Igen… – kérte Zsollo.
Cuki megfogta Zsollo kezét. Az ujjai izzadtak, de hidegek voltak.
– Mit gondolsz, Zsollo? Ha Malingó itt marad veled, megígéred, hogy nem… hogy
nem…
– Hogy nem halok meg? – segítette ki Zsollo.
– Igen. Hogy nem halsz meg.
– Jól van – mondta –, megpróbálom. De hozd vissza a mamát hamar. Azt akarom, hogy
legyen itt velem, ha már… nem maradhatok tovább.
– Ne mondj ilyet – kérlelte Cuki.
– Ez az igazság – felelte ő. – Mama szerint hazudni csúnya dolog.
 – Ez igaz – erősítette meg Cuki.
– Akkor siess – nógatta a fiú, és az ujjai kicsúsztak Cuki kezéből. – Találd meg! –
Malingóhoz fordult. – Te régen egy varázsló rabszolgája voltál, ugye? – kérdezte.
– így volt – felelte Malingó.
– Gyere közelebb. Nem látlak a sötétben. Na, így már jobb. Mesélj róla! Kegyetlen
volt? Azt hallottam, hogy kegyetlen volt.
Zsollót már nem érdekelte Cuki, csak Malingóra összpontosított. Cuki felállt, és hagyta,
hadd beszélgessenek. Örült, hogy a fiú figyelme másra terelődött.
– Szóval, hogyan lettél rabszolga? – kérdezte Zsollo Malingót.
– Eladott az apám… – kezdte Malingó.
Cuki többet már nem hallott. Addig távolodott, amíg már nem látta Zsollót, és a fiú sem
őt. Csak ekkor fordított hátat annak a pontnak, ahol a fiú az erdős dombon feküdt. Ezúttal
nem volt szüksége mágiára Munn asszony helyének megállapításához. Hallotta a hajsza
zaját a fákkal sűrűn borított domboldalon. Cuki még a visszhangját is hallotta a bájoló
hangjának, aki Boa után kiabált.
– Erről a szigetről nem menekülsz, Boa!
– Hagyj békén! – kiáltott vissza a lombkoronákon át-szökellő Boa. – Nem tudtam, hogy
a te fiad. Esküszöm. Honnan is tudtam volna? Nem is hasonlít rád.
– Hazugság! Hazugság! – kiáltott felé Cuki, pont, ahogy Boa is tette, egy pár perccel
korábban. De volt még más mondanivalója is.
– Pontosan tudtad, ki ő, Boa. Mert én is tudtam. És ha én tudtam, akkor…
– Maradj ki ebből, Haplatán! – üvöltötte Boa. – Különben megbánod!
– Már meg is bántam – kiáltotta vissza Cuki. – Megbántam, hogy kiengedtelek a
fejemből.
– Ó, a megbánás fájdalma! – gúnyolódott Boa. – Ami történt, megtörtént, kislány, és
már nem lehet visszacsinálni. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. Most már én is a
világban vagyok. Mostantól minden megváltozik. Minden.
– Maradj tőle távol, Cuki! – kiáltotta Munn asszony.
– Különben rád támad!
– Nem félek tőle – mondta Cuki.
– Hazugság, hazugság, sekély sírhant, szomorúság!
– csúfolódott Boa.
– Nos, az egyikünknek előbb-utóbb igazat kell mondania – felelte Cuki.
 Boa elérte a fát, amely alatt Cuki állt, és lenézett rá a telt, aranygyűrűkkel övezett, apró
bolygókra hajazó levelek rengetegén át. Boa teste nem véletlenül hasonult a fényes gyűrűk
kettős mozgásához. Az új bőre – amelyért Zsollo szenvedése fizetett – a környező
lombkoronából merítette a mintát.
– Az igazságra vágysz? – kérdezte az ágon guggoló Boa.
– Hát akkor tessék. Elvettem volna az összes életerődet, hogy teljesen meggyógyuljak.
De az a kövér boszorka megfosztott a komplett csomagtól. Erre amikor az utolsó
lehetőségemet játszom meg – a fiáét veszem el –, rám tör üvöltözve, mintha valami bűnt
követtem volna el. Nevetséges banya!
– Ezt hallottam!
– Na és? Csak nem hiszed, hogy félek tőled?
– Nem hiszem, tudom. Érzem a félelmed szagát!
Boa mögött nagy mozgás támadt a fák között. Recsegtek, törtek a megrázott ágak, és
ahogy közelebb ért, egyre nagyobb lett a pusztítás.
– Véged van, gonosz teremtés!
– Nem, a halál most már a ti örökségetek. Belém visszatért az élet. De te… te követed a
gyermekedet a nemlétbe, előbb-utóbb. A gyermekeknek és az elveszett kislányoknak sincs
kegyelem. Előbb-utóbb meghal mindenki. Te pedig…
Ezzel Cukira vetette magát az ágról, ahol guggolt. Megragadta az arcát, és
hátrazuhantak, át a szúrós bokrokon, a földre. Boa keze Cuki arcáról a torkára csúszott.
– Te pedig most rögtön!
 16
Munn Laguna dühös
Ha nincs fölötte a hercegnő ábrázata, Cuki hamar feladja a küzdelmet a halálos
szorításban. Szerencséjére elég volt belenéznie Boa gyönyörű, gyűlölettel teli arcába, és az
erőt adott a harchoz, bár nem sok levegőt kapott. Cuki csak ütötte Boa arcát, újra meg
újra, elszántan, és nem hagyta, hogy magába rántsa a szeme sarkában terjengő sötétség.
De még így, hogy a dühe eszméleténél tartotta, sem állhatott ellen örökké a sötétség
áljának. Az ütései egyre gyengültek, Boa pedig semmi jelét nem mutatta, hogy megsérült
volna, vagy fel akarná adni. Egy hóhér kérlelhetetlen tekintetével nézett Cukira.
Aztán Cuki számára felfoghatatlan színkavalkád villant fel kíméletlen ábrázata mögött.
A színekhez tartozó hang ezzel szemben teljesen ismerős volt.
– Engedd el a lányt – mondta a bájoló vagy esküszöm, összetöröm a tested minden
egyes csontját, és nem érdekel, hogy hercegnő vagy-e.
Boa keze egy pillanattal később elengedte Cuki torkát, ő pedig hálásan vett két nagy
lélegzetet az édes, tiszta levegőből. A testének időbe telt visszaszorítani a hullámot,
amelybe csaknem belefulladt, és mire összeszedte magát, Munn és Boa harca már
távolabb folyt a helytől, ahol hevert. Amikor talpra állt és körülnézett, jóval feljebb látta
meg őket a domboldalon. Méterekre álltak egymástól, de összekötötték őket a megidézett
varázslatok csápjai – Munn asszony mágiája izzó ujjakkal mart Boába, a hercegnő
idézései pedig dühödt tarantulákként táncoltak a bájoló körül. A csápokból fényes
energiapelyhek peregtek – némelyik szentjánosbogárnyi, mások madár-méretűek voltak,
és a két küzdő fél körülötti, megfeketedett fákkal és hamuval teli körben szállingóztak.
Mint mindig, Cuki most is felismerte, hogy ez nem az ő súlycsoportja. Ezek ketten
olyan mágiákkal vagdalkoztak, amiket ő nemcsak hogy nem ismert, de fel sem foghatott.
Most éppen újabb ragyogó ártásokat és rontásokat szórtak egymásra. Azt felismerte, hogy
a nyelv, amelyen kiáltoztak, ó-abarati volt, az idő saját anyanyelve. Egy szótagot sem
értett az oda-vissza kiáltozásból, de a tűzzel formált kör égett ágai élénk bizonyítékául
szolgáltak a szavaik hatalmának.
A legtöbb hatalom-szilánk a hadszínterükön belül maradt, egy-kettő azonban
elszabadult, és átalakított minden életet, amit az ágak vagy a gyökerek között talált. Erre a
jelenségre a csodás hangú kapellahar-madarak példáján derült fény, mert a mágia denevér–
és gyíkszerű lénnyé formálta őket; szerény csőreik a testükkel vetekedő méretű pofává
váltak, és átszakították az ágak, gallyak és levelek szövevényét, ahogy lezuhantak a
magasból. A barlang kristályos mennyezetéről visszaverődő ezüstös, szivárvány
fénysugarak bevilágították a lenti sötétet.
Cukit egy pár pillanatra megbabonázta a cserjésből előbukkanó, számos egzotikus
létforma – olyan teremtmények bizarr rokonai voltak ezek, amelyeket eredeti alakjukban
is meglehetősen különösnek talált volna, így pedig egészen elképesztő hatást keltettek.
Olyannyira elbűvölte a látvány, hogy amíg meg nem hallotta Munn asszony hangját,
észre sem vette, hogy a két nő már nem a kiégett ligetben harcol, hanem felé tartanak, le a
lejtőn.
– Vedd el, kislány!
Cuki erőnek erejével elszakította a tekintetét az állatokról, és látta, hogy rendkívüli
sebességgel rohan felé Munn Laguna a fák között, ügyet sem vetve a tüskés bokrokra, és
már csak hét-nyolc lépésnyire van tőle.
Újra rákiáltott, mint aki kénytelen egy magától értetődő dolgot ismételni.
– Vedd el, kislány!
Ezzel futtában Cuki felé nyújtotta a félig nyitott és teljesen üres jobb kezét.
– Siess már, te lány. Ez a szörnyeteg mögöttem az életünkre tör!
Cuki átnézett Munn asszony válla fölött, és látta, hogy Boa nemrég megszerzett testéből
őrült düh sugárzik. Nagyra meresztett szemek, szélesre tátott száj, őrült kutyaként
vicsorgó, foghúsig felhúzott ajkak. Még mindig meztelen bőre alatt sötét foltok mozogtak
– elmosódott foltokból váltottak tépett szélű ábrákká, és vissza.
Még az arcát is foltok borították: pacák halmaza, aztán felfelé vándorló csíkok, amit
magányos, fekete gyémánt követett. Mindegyik ábra csupán egy-egy szemvillanásra tűnt
fel.
A látvány valamiért megrázta Cukit. Szó szerint rosszul lett tőle, a gyomra háborgott, és
alig tudta visszatartani a hányingerét.
Munn asszony félig nyitott tenyere már ott volt az orra előtt.
– Vedd el! – unszolta az asszony. – Csináld!
– Mit vegyek el?
– Amit a kezemben látsz!
– De hát üres!
– Nézd meg jobban, de gyorsan.
Cuki látta, hogy Boa alakja már ott tornyosul Munn asszony mögött, és fölötte verdesi a
levegőt.
– Nem tudom már sokáig feltartani. Micsoda ereje van!
Cuki hallotta, hogy Boa őt szólítja, miközben a légpáncélt csapkodja, amivel a bájoló
távol tartotta tőlük. Cuki hallott már erről a páncélról, de ő nem tudta megidézni. Boa
hangját elmosódottá és távolivá tette, de Cuki így is megértette belőle, hogy mit csinál.
Munn asszonnyal kapcsolatban próbált benne kétségeket kelteni.
– Azt mondja, maga őrült – adta tovább Cuki.
– Alighanem igaza van – felelte Munn Laguna. – Nem kellett hánynod, amikor
megláttad a sírsarjokat?
– így hívják őket? Igen. Borzalmas volt.
– Ha újra megpróbálja, akkor ha kell fuss, szúrd ki a szemed, vagy fúrd a fejed a földbe,
csak rá ne nézz a mintákra! Ha elég erős ahhoz, hogy a bőre alatt tartsa őket – és elég erős
–, kihányatja veled a belsőségeidet.
– Az… az lehetetlen. Vagy nem?!
– Attól tartok, lehetséges. Két perce, fent a dombon velem kis híján megtette. Velem! A
saját sziklámon! Hol tett vajon szert annyi erőre, hogy sírsarjokat idézhessen… hihetetlen.
– Kremátor Kristóf volt a tanára.
– Érdekes. És persze nyitott a kérdés: ő hol jutott hozzá? Az Ideáton nincs varázserő.
Ezért fordultál hozzánk te is. De még az Abaraton sincsenek ilyen erős hatalom-formulák.
Éles pendülés hallatszott, és Munn Laguna mögött egy újabb darab vált le a
légpáncélról Boa támadásának erejétől.
– Egek. Hogyan tudtál együtt élni vele?
– Nem ilyen volt.
– Vagy igen, csak te elnyomtad.
– Vagy úgy. Erre még nem gondoltam.
– Nem csoda, hogy olyan tompa kis denegér gyerek voltál. Minden erődet arra
használtad, hogy visszatartsd ezt a szörnyeteget.
– Ki mondta, hogy denevér, vagy milyen…
– Denegér.
-…gyerek voltam?
– Te. Az ember a maga támasza. De ennyi elég legyen…
A páncél gyors egymásutánban kétszer nagyot pendült.
Aztán még hármat.
– Áttör. Vedd el a fegyvert!
Ismét Cuki felé nyújtotta a kezét, de ő megint csak az üres tenyeret látta. A helyzet nem
tűrt késlekedést. Boát és a gyomorforgató sírsarjokat már csak egy repedt levegődarab
tartotta távol.
 – Nézd meg jobban! – unszolta Munn asszony. – Nézz másra. Tisztítsd ki a fejed. Aztán
nézd meg újra. Itt van, ni!
– Micsoda?!
– Amit csak akarsz.
– Mondjuk egy mérgeskígyó?
Válaszul éppen az tűnt fel Munn asszony kezében – bő kétméteres, mérges sárgászöld,
fényes fekete csíkos kígyó, mintájával büszkén hirdetve természetét.
– Ez aztán a jó választás, kislány! – jelentette ki Munn asszony, olyan kétértelmű
hangon, hogy Cuki nem tudta eldönteni, komolyan gondolja-e. – Tessék! Vedd csak el!
Cukinak dobta a kígyót, ő pedig inkább ösztönösen kapta el, mintsem szándékosan.
– És most mit csináljak ezzel? – kérdezte.
 17
Kígyómelengetés
– Zsollo?
A földön heverő, töppedt alak nem felelt. A szeme csukva volt, szürke, pergamenszerű
szemhéja mögött mozdulatlan volt a pupilla. Malingó mellétérdelt, és ismét megszólította:
– Itt vagy még?
Hosszú másodpercekig nem jött válasz. Aztán szétváltak a zöld ragacstól összetapadt
szemhéjak, és megszólalt a fiú. A szavait alig lehetett érteni, a hangja elmosódott volt.
– Még itt vagyok. Csak muszáj pihennem. Minden olyan zajos, ha nyitva van a szemem
– mondta.
Malingó felnézett Paktumisra, azt remélte, hogy ő majd megmagyarázza, miért keveri
össze fivére az érzékeit, de Paktumis nem velük foglalkozott. A jófiú arccal a zaj felé
fordult:
– Légtörés – mondta.
– Nem tudtam, hogy a levegő össze tud törni – mondta Malingó.
– Az üveg folyik, mint a melasz, ha elég meleg. Ezt sem tudtad? – kérdezte tőle
Paktumis. – Minden ficak ilyen buta?
Megint ugyanaz a zaj hallatszott, majd még egyszer. Most már Malingó is arra nézett,
amerre Paktumis, mert kíváncsi volt, hogy néz ki a széttörő levegő. Zsollo váratlanul
megragadta a karját, először egy, aztán két kézzel, és tágra meredt szemmel húzta fel
magát ülő pózba.
– Ő is ott van – közölte, és furcsa mód pont arra nézett, amerre a fivére.
Malingónak nem kellett tőle megkérdeznie, kire gondol. A fiú gondolatvilágában csak
egyetlen „ő” létezett, és Zsollo most semmire sem vágyott jobban, mint az ő vigaszt
nyújtó jelenlétére.
– Mama… – mondta Zsollo. – Keresd meg őt, Paktumis!
– Jön már, fivérem.
– Szólj, hogy siessen, kérlek!
– Nem siettethetem, amikor ilyen fontos dolga van, öcsém.
– Mindjárt meghalok – mondta erre Zsollo. – Akarom látni még egyszer, utoljára…
– Csitt, Zsollo. Ne beszélj a halálról.
– Könnyű azt mondani, ha nem a te életed… hervad.
– Az arca drámai maszkká torzult. – A mamámat akarom.
 – Jön, ahogy tud – felelte Paktumis, bár már halkabban, mintha tudná, hogy bármilyen
gyorsan jön is, nem fog már időben odaérni.
– Ne nézz oda! – kiáltotta Munn asszony, túlharsogva a széttörő levegő zaját. – Állj
készen!
– Hogy érti ezt?
– Te akartad a kígyót. Készülj fel a használatára!
Cuki egyszerre érezte magát butának, dühösnek és zavarodottnak. Sosem hitte volna,
hogy ha elengedi Boát, abból ekkora káosz kerekedik – a hercegnő kis híján megöli Munn
asszonyt, a gyermekét és őt magát, most pedig áttöri Munn asszony védelmi varázsát, és
nyilván még mindig azokat a sírsarjokat viseli. Cukit már a gondolattól is elfogta a
hányinger, úgyhogy inkább tényleg a kígyóra koncentrált.
Olyan vastag volt a kígyó törzse, hogy nem érte át, de nem úgy tűnt, mintha szabadulni
akarna. Épp ellenkezőleg. Hűs, száraz pikkelyes farkát kétszer körbecsavarta az alkarján,
majd felemelt fejjel, fennhéjázón nézett Cukira, és azt mondta:
– Igazán szép kígyó vagyok, nem gondolja?
Beszéde éppoly elegáns és sima volt, mint a mozgása, de ez nem lepte meg Cukit. A
felnőtté válás legnagyobb csalódása volt számára – sokkal nagyobb sokk, mint hogy nincs
se Mikulás, se Óz hogy bár szeretett meséiben gyakran beszéltek az állatok, a való életben
ez nem volt jellemző. Teljesen természetes volt, hogy a teremtmény, amelynek zsigerből,
ösztönösen adott alakot, rendelkezik a beszéd képességével.
– Ön az, aki életre hívott? – tudakolta a hüllő.
– Igen, én vagyok az.
– Ha bátorkodhatom megjegyezni, csodás munkát végzett – gyönyörködött gyűrűiben a
kígyó. – Semmit nem kívánnék másként. Egy pikkelyt sem. Azt kell mondjam…
tökéletes. – Kissé mintha elszégyellte volna magát. – Ó, azt hiszem, szerelmes lettem –
tette hozzá, és a saját gyűrűit csókolgatta.
– Nem mérges? – tudakolta Cuki.
– Dehogynem. Érzem, milyen keserű a saját mérgem. Persze a saját mérgére immúnis a
kígyó, de ha az Ön nyelvére esne egy csepp is…
– Meghalnék?
– Garantáltan.
– Gyorsan?
– Természetesen nem! Mi értelme a méregnek, ha gyors?
– Fájdalommentesen?
 – Ugyan! Mi értelme…
-…a méregnek, ha fájdalommentes?
– Pontosan. A harapásom, az lehet, hogy gyors, de a hatása? Megnyugtathatom afelől,
hogy az a lehető legrosszabb. Olyan, mintha az agyban tűz lobogna, és rárothadnak az
izmok a csontokra.
– Egek.
Az állat olyan boldogan beszélt az általa okozott gyötrelmekről, hogy Cukinak
Kremátor Kristóf jutott róla az eszébe. Kremátor rémálmai méreghez hasonlóan halálosak
voltak mindenki másnak, de Kremátor a társaiként bánt velük, bízott bennük, és szerette
őket. A hasonlóság nem lehetett a véletlen műve. Cuki belecsempészett az idézett
kígyójába egy keveset Kremátor esszenciájából.
A csevej a kígyóval és a Kremátorral kapcsolatos emlékei csak egy pár másodpercig
tartottak, de ezalatt Boa egyre hangosabban püfölte az utolsó légpáncél-lemezt.
– Tudja a kígyód, hogy mi a dolga, ha Boa bejut? – kiabálta túl a zajt Munn asszony. –
Merthogy elég indulatos egy nőszemély. Mindjárt átjut, és jó lesz készen állni!
– Ó, a kígyóm szerintem tudja – kilátott neki vissza Cuki.
– Á, szóval az Ön kígyója vagyok?
– Ha nincs ellene kifogása – felelte Cuki, a tőle telhető legjobban imitálva a nemesi
hangvételt.
– Miért is bánnám? – válaszolta a kígyó. – Mi több, hölgyem, megható és megtisztelő!
Kissé feljebb emelte szép ívű pofáját, hogy mélyebben tudjon meghajolni. Cuki
igyekezett elrejteni a türelmetlenségét (vajon elméjének melyik zuga felelős a kígyó
kimért modoráért?), de nem volt könnyű. Csak azért nem vesztette el a higgadtságát, mert
a hüllő szemmel láthatóan ragaszkodott hozzá.
– Teljesen meggyőzött engem – mondta neki az állat.
– Esküszöm, az egész világot kiirtanám Önért.
– Cuki… – szólongatta Munn asszony. – Gyorsan, vagy már késő lesz!
– Megértettem – felelte Cuki. – Készen állunk.
– Akkor tehát kiirtsam a világot? – érdeklődött a kígyó.
– Köszönöm az ajánlatot, de nem, csak egyetlen személyt kell megállítani.
– És ki lenne az? A kövér nő?
– Hallottam, mit mondtál, kígyó! – kiáltotta Munn asszony.
– Nem, kígyó – felelte Cuki. – Semmiképpen! Ő a barátunk.
 – Szóval nem a világot, és nem is a kövér nőt. Akkor kit?
– Azt, aki a levegő túloldalán van – felelte Cuki.
– Miért éppen őt?
– Mert a velejéig romlott – mondta erre Cuki. – Hidd el nekem. A neve Boa. Boa
hercegnő.
– Várjunk csak! – tiltakozott a kígyó. – Akkor királyi vér? Nem. Nem, nem. Mindennek
van határa. Hiszen ez egy rokonom!
– Ugyan már! Nem is kígyó.
– Nincs kedvem hozzá.
– Egy perce még a világ kiirtásáról volt szó!
– A világ nem gond. De őt nem vállalom.
Munn asszony mindebből egy szót sem hallott. Arra összpontosította minden szellemi
képességét, testi és varázserejét, hogy egyben tartsa a már csúnyán megrepedezett, utolsó
légpáncél-lemezt.
Cuki tartott attól, hogy mindjárt alulmarad a küzdelemben. Boa olyan félelmetes
erőkkel bírt, hogy a bájoló számos, varázslással töltött éve ellenére minden rendelkezésére
álló hatalmát felhasználta már. Kétségbeesésében a saját léikéből merített erőt. Néhány
másodperc alatt már az is szinte elfogyott. Amikor annak vége, az élete is véget ér.
– Sajnálom, Cuki… – Boa olyan erővel csépelte az utolsó lemezt, hogy a dübörgéstől
alig lehetett hallani. Vett egy mély levegőt, és még egyszer megpróbálta:
– Nem tudom visszatartani már. Mindent bevetettem, amit tudtam. Nem maradt bennem
több élet.
– Nem! Munn asszony, maga nem halhat meg. Inkább engedje át.
– Ha félreállok, vége mindennek – felelte. – Boa átjut, és mindketten hányni fogunk.
– Tudja, mit, hadd jöjjön! – mondta Cuki. – Nem félek tőle. Itt van velem egy gyilkos
kígyó.
– Nem ölöm meg – tiltakozott a kígyó.
Cukinak se ideje, se ereje nem volt vitatkozni. Felemelte a karján tekergő kígyót.
– Hát ide hallgass, te hencegő, öntelt, üresfejű gyík…
– Gyík? Gyíknak nevezett?
– Kussolj. Üvöltök, hallod?! Azért létezel, mert megteremtettelek. Ha akarom,
elpusztítalak.
Nem tudta, hogy ez tényleg így van-e, de mivel ő hozta létre a kígyót, logikus
feltételezésnek tűnt.
– Nem merné megtenni! – kételkedett a kígyó.
– Mit? – kérdezte Cuki, és rá se nézett.
– Nem merne elpusztítani.
Erre már lenézett rá.
– Igen? Kíváncsi vagy rá?
– Nem. Ne!
– Egész biztos?
– Maga megőrült.
– Jobban, mint hinnéd.
– Nos, nagyon köszönöm, de nem vagyok rá kíváncsi.
– Akkor jobb, ha azt teszed, amit mondok.
Belenézett a kígyó fekete gyöngyszemébe, farkasszemet nézett vele. Tartotta a
tekintetét. És tartotta. És tartotta.
– Jól van! – mondta végül a kígyó, megtörve a szempárbajt. – Maga nyert! Az őrülettel
nem lehet harcolni.
– Jó döntés.
– Megharapom, de utána elenged.
Cukinak válaszolni már nem volt érkezése, mert Boa felsikított, és a hangját pár
pillanattal később elnyomta az utolsó légpáncél-lemez reccsenése. Az energiahullám
Munn Lagúnába csapódott, és ő a testével fogta fel a nagy részét, úgy védte Cukit meg a
kígyót. Akármilyen testes volt, a szörnyű erő szalmabábuként hajította a fák közötti
sötétségbe.
A kígyó rögvest kiszabadította magát Cuki kezéből, egész csupa izom teste remegett
félelmében.
– Igazán sajnálom. Mennem kell már. Hú, de elszaladt az idő!
– Ez gyenge próbálkozás volt, gyík – mondta neki Cuki, majd előrenyúlt, és tippre a
feje mögött megragadta. Nem szívesen nyitotta túl nagyra a szemét, mert félt, hogy ha
alaposan körülnéz, véletlenül megpillantja Boát és a sírsarjokat. Viszont a kígyót csak úgy
használhatta az ellenség ellen, ha pontosan tudta, hol van.
A kígyó hirtelen abbahagyta a rémült tekergést meg vergődést, Cuki pedig kihasználta
az alkalmat, és végigcsúsztatta a kezét a hüllőtesten. Látta, hogyan dolgoznak az igazi
kígyószelídítők – megfogják az állatot közvetlenül a feje mögött, és minden erejükkel úgy
tartják, hogy ne tudjon feléjük csapni, beléjük mami.
De Cuki kígyója nem is tett erre kísérletet. Egyáltalán nem moccant. Ami azt illeti, egy
pár centivel odébb már ki is derült, mi okozta váratlan mozdulatlanságát. Egy meztelen
talp tapodott a fején.
– Akkor hát… – szólalt meg Boa. – Ideje rám nézned, ugyebár. Persze kényszeríthetlek
is rá.
 18
Végközeli játék
Malingó még mindig a fák közé bámult, azt remélte, hogy meglátja a visszatérő Cukit,
de mindeddig hiába. Látott viszont egy tíz-tizenkét szárnyas egyedből álló rajt, amelyek
nagyjából felé tartottak a fák között. Kutyáktól, disznóktól, majmoktól és hiénáktól lopott
hangon ugattak, röfögtek, fecsegtek és üvöltöttek.
– Mi ez a zaj? – kérdezte Paktumis.
– Jobb, ha megnézed te is – felelte Malingó,.mert úgy érezte, a magyarázathoz kevés a
szókincse.
– Most nem tudom – felelte a csigafiú. – Mert épp… összpontosítok valamire. Nem
tudom levenni róla a tekintetem.
– Kell segítség?
– Nem – felelte a fiú. – Ez az én dolgom, egyedül. Figyelj inkább, hátha meglátod a
mamát és Cukit! És kérlek… ne nézz engem, amíg bájolok!
– Varázsolni fogsz?
– Megpróbálok. Csak egy versszakot mondok, meg egy refrént.
– Micsodát?
– Dalolok. Mama dalként írta le az összes varázslatot, amit megtanult vagy alkotott.
Mindig azt mondja, hogy úgy nehezebb ellopni őket. Úgy két éves korom óta hallgatom az
összes varázslatát felvételről. Úgyhogy ismerem minden mágiáját, mert minden dalát el
tudom énekelni.
– És megértetted őket?
– Az majd most kiderül, nem igaz? Azért nem akarom, hogy figyeljen valaki. Ha valami
rosszul sül el, legalább háttal állsz majd neki.
– Mit akarsz tenni?
– Semmi igazán komolyat. Szörnyen énekelek. De ha lehet, enyhítek Zsollo fájdalmán.
– Nem akad majd ki a mamád, ha megtudja, hogy elloptad a varázslatait?
– De, valószínűleg igen. De még jobban kiakad, ha Zsollo halott, mire visszaér. Attól
megszakadna a szíve. Milyen fiú lennék, ha nem tennék meg mindent, hogy ne szakadjon
meg a szíve? Megmondom én. Rossz fiú. Épp elég csalódást okoztam már neki. Most az
egyszer jól csinálom a dolgot.
– Nem ér rá egy pár percet?
– Nem tudom, kérdezd Zsollót.
 Malingó visszapillantott Zsollóra, és ott volt a válasz. Ha nem emelkedett volna nagyon
enyhén a mellkasa, könnyen hihette volna, hogy már elhagyta az élet.
– El kell kezdenem – jelentette ki Paktumis. – Te csak nézd, hogy jön-e a mama, vagy a
Haplatán-lány.
– Jönni fognak – mondta Malingó, és hátat fordított Paktumisnak, ahogy kérte. A fák
közé meredt.
Csak nézte az előtte lévő árnyfolyosót és az egyre mélyülő árnyakat. Rádöbbent, hogy
nem csak ő figyel – őt is figyelik. Hagyta, hogy az ösztöne vezesse a tekintetét, és
felnézett egy közeli fa alsó ágaira. Ott ült három lény a fakó színű rajból, amely egy pár
perce akkora zenebonát csapott a fák között. Most csendben voltak, talán a lenti, szomorú
látvány némította el őket. Nézte, ahogy nézik, elbátortalanította a vizslatás.
Aztán Paktumis hangja hallatszott a háta mögül. Ijesztően pontosan énekelte fejhangján
a dalt, amelyet az anyja nyilván a saját hangjára írt. Ringató üteme volt, mint egy
altatónak. Egy olyan Abarat ősi hangjai voltak ezek, amely hű gyámként őrizte az Órákat
az emberiségnek. A fény és sötétség, az ég és a tenger, a szikla és a tűz hangjai voltak.
„Kai tu pentni,
Kai tu ky,
Hasztegetcsem
Szmanné fy.”
No meg a halálé. Mert a többi végtelen elem mögött a halál állt. A kérlelhetetlen,
visszavonhatatlan halál, a gyenge és törékeny dolgok ellensége. A magasról leejtett tojást
széttörő, a tűz pusztította erdőt megfeketítő, a sziklazugba a hideg ellen húzódót
megfagyasztó.
És csak peregtek tovább az ősi szavak, olyan határozottan, mintha a saját nevét dalolná
a fiú.
„U tozzemanosz,
Wo t’csem
Wo Kai numma
Jetjojem.”
Mit csinál vajon? Malingó kíváncsisága egyre nőtt, ahogy folytatódott a kántálás.
Miféle vigaszt nyújthat a fivérének, amihez ilyen ősi és idegen szavak kellenek?
Malingó éppen meggyőzte magát, hogy nem fordulhat meg, amikor a teste úgy döntött,
egy ennél sokkal ösztönibb szükségletnek engedelmeskedik.
Megfordult, és odanézett. A teste ismét átvette a hatalmat az elméje fölött, ezúttal
egyetlen szót mondott:
– Nem!
 És csak folytatta, újra meg újra:
– Nem! Nem! Nem! Nem!
Cuki nem vesztegette az idejét azzal, hogy Malingó kiabálásán mélázik. Megragadta az
alkalmat, illetve a kígyót. Boa lába még mindig az állat fején volt, de megosztotta a
figyelmét és a súlypontját is áthelyezte, úgyhogy Guki könnyedén ki tudta húzni kitalált
bestiáját a hercegnő talpa alól.
A hüllő kígyóhoz teljesen méltatlan, dühödt, lármás, vergődő tombolásba kezdett. Cuki
megpróbálta elkapni a tekergő gyűrűket a szabad kezével, de annyira erre koncentrált,
hogy megfeledkezett Boáról és gyilkos ábráiról. Óvatlanul félig megfordult, és túl későn
döbbent rá, hogy a szeme sarkából meglátta a felé mozduló Boát. És nem tudta levenni
róla a szemét. Megpróbálta elszakítani a tekintetét a hercegnőről, illetve az arcán és a feje
körül a levegőben mászó, hányingerkeltő szimbólumokról. A jelektől, amelyek
kifordították magából a testet; amelyektől a test őrjöngve tagadta meg a természet rendjét,
valamint saját célját, az életet, és elpusztította magát.
Mert a Boa arcán feszülő ábrák mindezt az ártó erőt magukban hordozták. Cuki hiába
tudta, micsoda kárt tesz miattuk a teste önmagában, sokkal nagyobb volt a bűbáj ereje,
mint az ő akarata. Nem tudta levenni róluk a szemét, még akkor sem, amikor érezte, hogy
a gyomra felfordul…
– Ne nézd! – sikoltotta Munn Laguna.
A hangjában nem volt semmi gyengéd, megnyugtató vagy biztató. Nem, durva és nyers
volt a hangja, és pont erre volt szükség.
Cuki nagy megdöbbenésére és megkönnyebbülésére a szeme engedelmeskedett a
parancsnak. Amint félrenézett, megint sajátja lett az akarata.
– Jól van! – mondta Munn asszony. – Most gyors légy, kislány! Add ide nekem azt az
átok bestiát.
Cuki felé emelte a karját, de Munn asszony nem várta meg.
– Add ide a bestiát! – mondta. A fák közül tört elő, és megragadta az állatot. –
Legközelebb fejszét idézz! – mondta, miközben lehúzta a teremtményt Cuki karjáról. – A
kígyók csak fecsegnek!
– Ezt mindjárt megbánod… – kezdte a kígyó, de Munn asszonynak nem volt kedve
végighallgatni.
Lerántotta a farkát Cuki karjáról, és szinte fekete-sárga labdát gyúrt az állatból.
Aztán azt mondta neki:
– Menj, harapj Boát! – és a hercegnőre hajította.
Munn asszony ezután megragadta Cuki ruhaujját, be-vonszolta a lányt a fák közé,
hagyva, hadd tombolja ki a megidézett hüllő és Boa hercegnő egymáson a dühét.
 19
A szabadság ára
– Kék lángtüskék fala kering körülöttük – mondta Munn asszony, miközben gyorsan
távolabb terelte Cukit attól a ponttól, ahol Boa meg a kígyó egymáshoz mérte mérge
potenciálját. A bájoló már nem az a higgadt, erős és magabiztos nő volt, akinek Cuki
megismerte. Ruháján valamitől kifakultak a színek, és az egyik tollas csápját kiszakították.
Minden porcikáján látszott, milyen kemény pár perc van mögötte. Tele volt karcokkal,
zúzódásokkal, és izzadt. Kimerült harcos, aki ugyan talpon van még, de már csak a puszta
akarat tartja állva.
– Mikor lesz fent a fal? – kérdezte Cuki.
– Már fent van. Ne, kislány, ne nézz vissza! Egek, mikor leszel már végre óvatosabb?!
Ez már nem játék. Lehet, hogy amikor a fejedben lakott, civilizált albérlő volt a Boa-lány,
de ez csak a befolyásod erejét bizonyítja. Minden bizonnyal elnyomtad a gonoszságát,
anélkül; hogy a tudatában lettél volna. De most kiszabadult.
– És mi van a lángtüskék falával?
– Á, az nem tartja vissza sokáig. Se a nevetséges kígyód.
– Igaza volt. Inkább fejszét kellett volna idéznem…
– Nem lett volna több haszna, mint a… a kígyónak.
Munn asszony beszéde egyre lassult, és a járása is, míg végül egy helyben állt – Cuki
pedig mellette –, és a fák közé bámult. Cuki tekintete Malingót, Zsollót és Paktumist
kereste, de a fák közti árnyékok különösen sűrűnek látszottak előttük, szinte
összecsomósodtak.
– Mi a baj? – kérdezte Cuki.
– Az egyik fiú – felelte Munn asszony. – Valami történt az egyik fiammal.
Ismét gyorsabban kezdett járni, és pár elmormolt szóval sietve választotta szét a
sötétséget, akár egy függönyt. Cuki tartotta a lépést, de nem volt elég hely, hogy egymás
mellett haladjanak – a fák és az árnyak túlságosan összefonódtak. Csak követni tudta a fák
között lavírozó Munn asszonyt.
Végül feltűnt egy alak előttük a sötétségben. Malingó volt az. Még oda sem ért Munn
asszony, de már a bocsánatáért esdekelt:
– Nem tudtam, hogyan állítsam meg. Ismerte azokat a szavakat… a maga egyik
könyvéből…
– Zsollo varázsolt?
– Nem, Munn asszony. Paktumis volt az. Valamiféle idézésbe fogott… – Könnyes
arcához emelte a kezét. – Megpróbáltam megállítani, de észre sem vette. Nem könyvből
olvasott, úgyhogy nem volt mit elvenni tőle. A fejében volt minden.
– Ó, abban biztos vagyok – mondta Munn asszony.
– Nagyon értelmes gyermek. Ez volt az egyik jóság, amit beletettem, mielőtt
megszületett – mondta, és az utat eltorlaszoló sötétséget tanulmányozta. – Hol van most?
– kérdezte.
– Még mindig Zsollóval van, de hogy hol, azt nem tudom pontosan – mondta, aztán a
fejét rázta a saját butasága hallatán. – Éppen mögöttem kell lenniük, mert amint
elindultam magukért, még három lépést sem tehettem meg, és azt gondoltam: „Hibázok.
Cuki azt mondta, hogy maradjak velük”. Úgyhogy visszafordultam, erre ott van ez az
árnyék, sűrű árnyék, ahol korábban nem volt ilyesmi.
– És te tudod, miért.
– Hogy én? – kérdezte Malingó.
– Nem kell kimondanod – felelte Munn asszony halkan.
– Talán észre sem vetted, hogy előle menekülsz.
– Nem menekültem semmi elől. Hisz mondtam. Azt sem tudtam, mi történik.
Munn Laguna elment Malingó mellett, oda igyekezett, ahonnan minden fény eltűnt.
– De hallottad a szavakban, amelyeket mondott.
– Nem értem a nyelvet, amit használt.
– De hallottad – mondta Munn asszony.
Nem kérdésnek szánta, csupán leszögezte azt, amit mindketten tudtak. Malingó nem
próbálta tovább titkolni az igazságot.
– Igen, hallottam – felelte.
– Mit hallottál? – kérdezte Cuki.
– A halált – felelte ő.
A bájoló előtti árnyak, mintha ezzel a szóval megidézték volna őket, nedves
újságpapírként szaggatták magukat szét. Malingó nem akart látni semmit, legalábbis
egyelőre. Becsúszott két fa közé, és hagyta, hogy Cuki kövesse Munn asszonyt, aki már
átlépett az árnyak cafatain, és a fák közül elé táruló látványt nézte.
A fiú halott volt, ehhez nem fért kétség. A teste sokkal fonnyadtabb volt, mint
amilyennek Cuki utoljára látta, a húsából olyannyira hiányoztak a létfontosságú levek,
hogy már nem is emlékeztetett az élénk, sötét lényre, akinek megismerték. Ami maradt, az
úgy nézett ki, mint egy túlméretezett boringben heverő törpe.
Olyan kicsinek látszik, gondolta Cuki, kicsinek és színtelennek. Zsollo bőre fekete volt,
mint az ég éjszaka, tűzijáték idején. Hová lett mindaz a sötétség és szín? Á halál
olyannyira lepusztította Zsollo maradványait, hogy inkább a fivérére emlékeztetett, mint
önmagára.
Vagy pedig…
Vagy micsoda?
– Nem hiszem, hogy az ott Zsollo, Munn asszony – mondta Cuki halkan, mintha ezzel
megzavarná a holtak nyugalmát.
– Tudom – felelte Munn asszony.
Most már értette, miért tűnik olyan aprónak a holttest. Nem a szeretett, jól tartott Zsollo
B’gog földi maradványai voltak azok. Cuki rádöbbent, hogy Paktumis teste hever a fűben.
– Mi történt vele? – kérdezte Cuki, elborzadt, halk hangon. – Visszacsapott rá a mágia,
amit űzött?
– Nem. Pontosan úgy működött, ahogy kívánta – felelte Zsollo.
Ezzel előlépett a fák közül, a fivére testével szemközti oldalon. Mindaz a kár, amit az
életerejét megcsapoló Boa tett benne, meggyógyult, és Zsollo ismét az a sugárzó,
nagyszerű teremtmény lett, akinek Cuki és Malingó megismerte. Anyja öröme és
büszkesége. Csak csábos mosolya hiányzott.
– Azt az ómágiát használta, mama. Esküszöm, semmi közöm nem volt hozzá.
Egyszerűen nekem adta az életét. Nem is tudtam, hogy ezt meg lehet csinálni.
– Nem is. Legalábbis nem könnyen. Pont a megfelelő idézést kell választani,
tökéletesen meg kell tanulni, és tökéletesen kell elmondani. Aztán persze fel kell adni a
saját életedet.
– Ezt tette, mama. Nem is tudtam, hogy ezt csinálja. Esküszöm!
– Szóval a fivéred olyan jószívű volt, hogy feladta érted az életét?
– Nem ő volt olyan jószívű, mama. Te voltál. Hiszen a szívedből alkottad őt, nemde?
Munn asszony szigorúan meredt Zsollóra, nyilván próbálta felmérni, igazat mond-e.
– Téged, fiú, pedig a gonoszságomból alkottalak. A kegyetlenségemből. A
bosszúvágyamból. És a hazugságra való képességemből.
– Azt mondod, hogy hazug vagyok, mama? – kérdezte Zsollo. Szó szerint lúdbőrös lett
mérgében. Fényes, fekete bundája, amely mindeddig olyan sima volt, hogy Cuki eddig
nem is vette észre a szőröket, most három párhuzamos csíkot alkotva meredezett a fejétől
a hátáig, a hasán pedig kört írt le ott, ahol egy normális gyermeknek a köldöke lett volna.
– Te csak ne mereszd rám a tüskéidet, fiú!
– Akkor ne nevezz hazugnak, amikor igazat mondok.
 – Zsollo, a fivéred halott. Tudni akarom, miért!
– Akkor a ficakot kérdezd – vágott vissza Zsollo. – Ő mindent látott!
Munn asszony Cukira nézett:
– Hová lett a barátod?
– Nem ment messzire. Szerintem csak tapintatos távolságban akart maradni.
Hátranézett a válla fölött, és inkább érezte, semmint látta, hogy ott van Malingó. Halkan
szólt neki:
– Nem dühös. Csak tudni akarja, hogy…
– Tudom, hallottam – felelte Malingó, és előlépett a fák közti árnyékból. – És nagyjából
úgy történt minden, ahogy Zsollo mondja. A kis srác ó-abarati nyelven idézett valamit.
Éreztem a szavaiban az erőt. Aztán láttam, ahogy az élet ezüstös fénypatakként csorog át
belőle Zsollóba, aki csak ott hevert, alig volt benne élet. Nem mondott semmit, nem kért
semmit. Paktumis csinálta az egészet.
– Nem próbáltad legalább megállítani?
– Dehogynem. Rákiabáltam, de az nem segített, és nem hagyta, hogy elég közel jussak
ahhoz, hogy szétválasszam őket. Valahányszor megpróbáltam, valami erő visszalökött, és
a földre zuhantam. Próbálkoztam többször is, de végül értelmetlennek ítéltem. Paktumis
elfonnyadt. Csak annyit mondott, hogy tudja, ön megértené. Pontosan ezt mondta:
„Mondd el a mamának: ő majd megérti”.
– Ostoba – mormolta Munn asszony.
– Amit tudtam, megtettem – felelte Malingó.
– Nem rád mondtam, ficak. A fiamra. Az elsőszülöttömre.
– Ahhoz már késő! – jelentette ki Zsollo. – Úgy értem, nézz csak rá! Eltávozott
mindörökre, mama, többé nem jön vissza!
Munn asszony bólintott.
– Ha meg akart büntetni – mondta –, akkor sikerről járt.
– Megbüntetni magát? – kérdezte Cuki. – Miért?
– Mert nem voltam olyan szerető anyja, amilyennek lennem kellett volna. Mert jobban
szerettem magamban a sötétséget, mint a fényt. – Közelebb lépett a túlméretezett
bőrleplében heverő, apró testhez, és letérdelt mellé.
– Bocsáss meg, gyermekem! – fohászkodott halkan, és a hangján hallatszott, hogy sír.
– Azt hiszem, jobb, ha megyünk – mondta Cuki.
– Igen, talán jobb lenne – mondta erre Munn Laguna, és nem nézett se rá, se Malingóra,
csak a halott fiúra meredt.
– Én… sajnálom – mondta neki Cuki.
– Nem a te hibád volt. Én tévedtem. Élj jól, Haplatán Cuki. Az előtted álló küzdelmek
próbára teszik majd az állóképességedet. Talán meg is haladják. De ha további gyógyításra
lenne szükséged…
– Igen?
-…akkor azt ne tőlem várd – fejezte be, és a szavait nehézzé tették a könnyek. – Zsollo
– szólt a fiának –, vidd le őket a kikötőbe, és keress nekik egy csónakot.
– Köszönöm – mondta Cuki.
Munn asszony tudomást sem vett róla, egy szóval sem felelt. A halott gyermeke testére
tette mindkét kezét, és potyogtak a könnyei.
Ez volt az utolsó kép, ami megmaradt Cukiban a nagy bájolóról, Munn Lagúnáról:
ahogy a jóságából csinált fia teste mellett térdel, és csak hullanak a könnyei.
Amikor már nem voltak az anyja közelében, Zsollo nagyon beszédes lett, de csak
egyetlen témáról fecsegett: saját magáról. Vajon ez alaptulajdonsága a gonosznak? –
tűnődött Cuki, ahogy hallgatta a magával tökéletesen elfoglalt fiút, aki úgy viselkedett,
mintha semmi más nem létezne: Zsollo és az ő unalma; hogy Zsollo mennyit szenvedett
Boa miatt; Zsollo és az ő tervei az Abarat nagyvilágában, miután elhagyja ezt a sziklát.
– Mama azt mondja, eljön majd az az idő, amikor nagyon hasznos lesz, ha valaki olyan
zseniálisan gonosz, mint én. Szóval minimum király leszek. Valószínűleg annál is
hatalmasabb. Hogy ki hatalmasabb egy királynál? Hát például az, aki királyt öl. Az leszek
én. Mert ha megölsz valakit, akkor fontosabb leszel nála. Ezt nem a mama mondta. Erre
magamtól jöttem rá. Mert ugye vannak ezek az álmaim, amikor a jövőben vagyok, az
meg, ami jó vagy unalmas, sorban áll a leölésre. Levágják a fejüket. Én is csinálhatnám,
de az unalmas lenne, nem? Utálom az unalmas dolgokat. Ezért is megyek el nemsokára…
És csak beszélt és beszélt. Végtelen szóáradat Zsollóról, Zsollóról, no meg Zsollóról.
Amikor végre kiértek a fák közül, sekély öböl tárult eléjük, a rövid famóló a meredek
partból ugrott ki. Cuki és Malingó megkönnyebbült pillantást váltott egymással. Nem kell
már sokáig elviselniük a fiú társaságát.
Zsollónak azonban egy kinyilatkoztatása még hátra volt.
– Amikor elmegyek innen – kezdte –, magammal viszem a mama összes varázskönyvét,
mert neki vannak olyan könyvei, amikből csak egy van, és az olyan varázskönyv, amiből
csak egy van, sok ezer páterzemet érhet, nem igaz? Úgyhogy ha akarod, először hozzád
viszem őket.
Tudom, a ficak túl ostoba ahhoz, hogy egy komoly könyvet elolvasson, de te híres vagy,
ugye? A mama mondta, mielőtt ideértél…
 Most már a mólón jártak, talpuk alatt nyikorogtak a deszkák.
– Tudta, hogy jövök? – kérdezte Cuki.
– Már megbocsáss – vicsorgott Zsollo –, még beszéltem. Hogy képzeled, hogy
félbeszakíthatsz? Tudod, mit? Nem viszem hozzád a mama könyveit. Mert udvariatlan
vagy. El se hiszem! Bunkó paraszt! Ne is próbálj könyörögni, azzal nálam semmire nem
mész. A könyörgők szánalmasak. Mint a bátyám. Amikor úgy igazán belerúgtam, mindig
könyörgött. Hiányozni fog. Nem lesz kit rugdosni. Hú, de jó ötletem támadt!
Megbocsájtom a pimaszságod, és elviszem a könyveket, ahogy mondtam. Csak hagyd itt
nekem a ficakot. Nem bántom majd nagyon. Csak azt kapja, amit korábban a bátyám.
Tudod, rugdosás, köpködés, ilyesmi. Ez jó ajánlat, nem? Úgy értem, amikor király leszek,
nagyon örülsz majd, hogy megbocsájtottam, különben értelmetlen lenne élned is –
vigyorgott, aztán folytatta. – Pont, mint a bátyámnak. Azért kaptam meg az életét, mert
nyomorulttá tettem – a vigyorgásból ocsmány röhögés lett.
– Ennél nagyobb hülyeséget még senki sem csinált, mi? Amikor majd király leszek,
szentet csinálok belőle. Ő lesz Szent Paktumis, a hülyék védőszentje! Hah! Ez tetszik!
Lesz saját ünnepnapja. Ma, mert ma halt meg. Senki sem dolgozik majd. Egész nap hülye
imákat mond majd a sok hülye a hülye szentjüknek. Állj! Mit csinál a ficakod?!
Cuki nem felelt.
– Felelj már! Aha. Értem. Az engedélyem nélkül nem mersz megszólalni, ugye? Most
már megszólalhatsz. Mondd, mit csinál a ficakod.
– Rossz a szemed? – kérdezte Cuki.
– Dehogy. Kiváló a látásom.
– Akkor láthatod, hogy mit csinál. A hajóban áll, és eloldja a kötelet.
– Nos, akkor mondd meg neki, hogy szálljon ki a csónakból. Mi ketten megegyeztünk.
A ficak marad, és amikor király leszek…
– Kussolj.
– Micsoda?!
– A hallásod is olyan rossz, mint a látásod? Azt mondtam, hogy kussolj. Sose leszel te a
királya semminek. Egy férges agyú kis senki vagy. Csak magaddal törődsz, és legfeljebb
annak leszel te a királya, ami a cipőd talpára tapadt.
– Elég lesz, Cuki… – szólt neki halkan Malingó. Cuki kezéért nyúlt, de a lány még nem
végzett a fiúval.
– Szarkirály – mondta neki. – Legfeljebb az leszel.
Zsollo sortéi az égnek meredtek, és ocsmány, keserű szagot árasztott, amit Cuki
korábban nem érzett, talán mert sosem volt hozzá elég közel. A szúrós szagtól könnyezni
kezdett a szeme – inkább ezért hagyta abba a véleménye kifejtését, mint Malingó miatt.
Nem akarta, hogy Zsollo örömét lelje a sírásában, úgyhogy hátat fordított neki, és Malingó
kezéért nyúlt.
A rossz fiú dühének szaga hirtelen felerősödött, és Cukinak nem kellett hátranéznie,
hogy tudja: a kis szörny mögötte van, és a karmait a nyakába akarja mélyeszteni. De ezt az
örömöt sem akarta megadni neki. Cukinak nem volt ideje megragadni Malingó kezét.
Leugrott a mólóról a csónakba, és arccal előre beleesett a csónak aljában összegyűlt,
poshadt vízbe. Mire feltápászkodott, Malingó már a vízbe tette az evezőket, és távolodtak
a mólótól, ahol B’gog Zsollo meredező tüskékkel köpködött. Olyan démoni erővel küldte
útjára a nyálcsomókat, hogy a hajó tatján kopogtak.
Ennél többre azonban nem volt képes, legalábbis egyelőre. Ki tudja, holnap már talán
lesz trónja és koronája is. Ennél különösebb dolgok is megtörténtek már. Cuki emlékeiben
mindenesetre így maradt meg – frusztrált, elkényeztetett kölyöknek, aki a korhadt mólón
állva köpködött, amíg a távolba nem vesztek.
Amint Malingó elég messze evezett a fiútól, egy meglepően sebes áramlat ragadta őket
magával. A sodrás egy eltökélt futár sebességével hordozta őket a hátán, át a csatornán,
amely egyáltalán nem emlékeztetett arra a barlangra, amelyen idefelé keresztüljöttek.
Hajlékonyán, szinte hipnotikus erővel kanyargott jobbra, balra, aztán megint balra. A hajó
bölcsőjében ringó Cuki megengedett magának egy pillanatnyi boldogságot.
Megszabadultam tőle, gondolta. Örökre eltűnt a fejemből az életemet megkeserítő, az
örömömet megölő szörny. És lehet, hogy egy kicsit más lettem, de még mindig Haplatán
Cuki vagyok, az, aki mindig is voltam.
– Mosolyogsz – mondta neki Malingó. – Azért, mert már nincs benned, igaz?
– Olyan jól ismersz! – mondta Cuki feleletképpen.
– Örülök neki. Mármint hogy ismerlek. Ez a legjobb dolog az életemben.
– És csak egyre jobb lesz – mondta neki Cuki.
Többet nem beszéltek, csak feküdtek, jól megérdemelten pihentek, a csónak pedig
haladt tovább előre a hosszú, kanyargós barlangban, míg végül kisodródtak a Handzsa
körüli, csendes vizekre. Olyan erős volt a csillagok fénye, hogy elláttak a szigetet és a
következő Órát összekötő ködökig.
– És most merre tovább? – kérdezte Malingó.
 Harmadik rész
BŰBÁJÖZÖN

Bűbájból van a kör,

bűbájos mind a szem,
bűbáj az örvény maga,
bűbáj van a könnyben.
Bűbájos a fej csontja,
mely elmét bugyolál,
az aranyért kapott csali,
mit uroborosz talál.
Emberszívet kígyó ölel,
szívünk a világot;
álmában, a méh ölében,
egy baba kucorgott.
Kántáld körbe bátorítva,
legyen öröm léte;
minket, szerelmem, ne kössön kár,
félsz, idő réme.
 20
A holnap tegnapja
Mint minden próféta, az Abarat jóskufárai is önteltek és harciasak voltak, megvetettek
minden más látót. Az, hogy mind radikálisan különböző módon jutottak a
következtetéseikre, csak olaj volt a tűzre. Az egyik a nyolcvannyolc lapos abarati
tarokkban látta meg a jövőt, a másik a Gnómon arany mezőin legelő jutterkecskék
ürülékében talált rá a holnap mintájára, a harmadik pedig, aki látta, hogyan táncolnak
Zsémbellőn a bolondok házának őrültjei az ezegyszeri nádsíp dallamára, megfigyelte,
hogy a jövendőt ki lehet olvasni az így mulató páciensek lábnyomából.
Így aztán a metódusaik és saját veszélyes önérzetük szakadéka által szétválasztott
igazmondók sosem vetették össze egymással a jóslataikat. Pedig ha megteszik, akkor
rájönnek, hogy bármilyen eltérőek is a módszereik, mindannyian ugyanazt a jövőt látják.
Ugyanazt a gyászos jövőt.
Úton volt a sötétség. Határtalan, kérlelhetetlen sötét, amelytől kihuny minden csillag,
minden hold megfogyatkozik az Éj egén, és a Nappal minden mennyének Napját kioltja.
Ha az Abarat prófétái félreteszik a hiúságukat és a túlzó önérzetüket amikor az árnyak
először lopóznak az elméjükbe, és megosztják egymással a félelmeiket, ahelyett, hogy
ragaszkodnának gyilkos titkaikhoz, még elkerülhetők lettek volna irigységük és
mohóságuk tragikus következményei.
A tragédia nem csupán az őrületre és önpusztításra ítélt próféták elméjének elpazarolt
tudásában rejlett – az a tény is része volt, hogy az Abarat már a mindent örökre
megváltoztató, élő rémálom küszöbén állt.
 21
Boa és az éjfél
Amikor Boa és a kígyó tisztázták, hogy mindketten nemes származásúak, baráti búcsút
vettek egymástól. Boa pedig nem vesztegette többé az idejét Munn Lagúnára és a
szánalmas gyermekszerűségeire, hanem Handzsáról Gorgossziumra szökött. Amint az
Éjfél földjére lépett, valami nyomban kiderült: Gorgosszium megváltozott. A szigetből
sugárzott a türelmetlen céltudatosság, és ilyet eddig sosem érzett, amikor itt járt. A
todóbányákból özönlöttek elő a munkások, sok ezer mindenféle fajú abarati az összes
szigetről. Egyesek a nyílt fejtésekre masíroztak dolgozni, ahol a teléreket erősebb fény
világította be, mint Lazil déli napja. Mások – köztük számos, a kuszok nemzetségébe
tartozó egyed, akiknek négy hatalmas szeme természetes módon vetett erős,
pergamensárga fénysugarat – vasliftekbe zsúfolódtak, amelyek egyenként kétszáz munkást
is elbírtak, és azok vitték le őket a lenti alagutak labirintusába. Boának lüktetett a feje a
fúrás, szitkozódás és robbantás zajától. A sírsarjok igényeinek kielégítése túlterhelte az új
testét. Ezt a bűbájt nem fogja egyhamar újra használni.
A bányáktól eltávolodva az Ősiek félig fa, félig kő fáinak erdejét vette célba. A masszív
oszlopok eltakarták előle útjának célját, a tizenhárom tornyot. Odaérve újabb bizonyítékot
talált a Gorgosszium újdonsült, feneketlen étvágyára. Az előtte úgy egy kilométernyi
előnnyel utazó, nagy kereskedőcsapatot megtámadta néhány rontólégy – ugyanolyan alakú
és színű rovarok, mint amiket Boa Csirkevárban a sikátorokban rothadó
ételmaradványokon látott, csak ezek akkorák voltak, mint egy kocsi.
Mire elérte azt a pontot, ahol lecsaptak rájuk a legyek, már az utolsó kereskedő is
elesett. A földről felkapott és elhurcolt kalmárok sikolyai még el sem haltak, amikor a
sziklaszilárd Ősiek közé furakodott a Vén Veres egy hulláma – a helyiek így becézték a
sziget körül óriási, bíbor kígyóként tekergő, vérvörös ködöt. Boa halkan átkozódott. Jó
döntés nem adódott – vagy belép a ködbe, ami nem volt kellemes gondolat, vagy az
izgatott rontólegyek katasztrofális társaságát választja.
Kremátor nemegyszer bosszantotta Boát azzal, hogy ő ismer olyan passzusokat az Órák
legritkább és leghatalmasabb mágikus művében, az Abaratarában, amelyek elárulják a
Vén Veres igazi természetét és célját. Boa mindent tudni akart erről, de Kremátor nem volt
hajlandó megosztani vele az ismereteit.
„Idővel” – mondta mindig.
Ez volt az egyik kedvenc trükkje – az igazán szaftos falatokat mindig későbbre
halasztotta.
Nos, a később most van. Boa tudásra szomjazott és nem tűrt ellentmondást, még ha bele
kell is lépnie a Vén Veresbe. Nem hagyta, hogy lelassítsa a bizonytalanság. Belevetette
magát a kavargó ködbe, és csak ment előre. Nem engedte, hogy a félelmei foglalják le az
elméjét, a jövőre összpontosított. Mostantól óvatosnak kell lennie. Amikor korábban itt
járt, egy ártatlan hercegnő álcáját viselte. Most már nem volt ilyen fedősztorija. A Munn
Laguna szigetén történtek híre mostanra minden bizonnyal elérte Gorgossziumot. Mivel ő
Kremátor világában nyerte el a hatalmát, mások, akik kétségkívül előtte reméltek szert
tenni a pozíciójukra, miatta voltak kénytelenek feladni az álmaikat, ezért az Éjfél szigetén
biztosan sokan kívánják a halálát.
Amikor Boa gondosan megszervezte a „véletlen” összetalálkozásukat, Kremátor pályája
még emelkedőben volt. A férfi gyorsan megosztotta vele, hogy szinte korlátlan ambíciói
vannak. Mindenhová el akart jutni, mindent meg akart tudni, a lét minden állapotát meg
akarta ismerni. Boa mindig felismerte a hatalomra hivatott férfiakat.
A szóbeszéd szerint Kremátor elpusztult a kudarcba fulladt csirkevári hadművelet során.
Boa Cuki szemével látta, ahogyan elsodorja a férfit az Izabella, és belevész a Csirkevárt
elöntő áradatba, mégsem tudta elhinni, hogy halott. Afelől nem volt kétsége, hogy
súlyosan megsebesült. De korábban is sokszor szenvedett – gyakran súlyos – sebeket, az
életét mégsem tudta elvenni semmi.
Nem. Az ő drága Kristófja, aki oly sokat tanított neki, életben van. Ebben biztos volt.
Valahol meg fogja találni. És valahogy rendbe hozzák azt, ami elromlott közöttük.
A Vén Veres nyúlós párnái megritkultak és szétváltak, véres fátylán át előtűnt az egyik
torony. Már majdnem elérte! Látta, hogy dolgoznak rajta – a régi köveket csiszolt
kvamigtó-lapokra cserélték, melyeknek ezüstös felszínén fantasztikusan eltorzított dolgok
tükröződtek.
Már alig várta a találkozást Kremátorral, mégis belehasított valami kétség. Ha Kremátor
csakugyan életben van, és visszatért Gorgossziumra – márpedig hová ment volna? –,
akkor egy pár percen belül a színe elé kerülhet. Lelki szemeivel maga elé képzelte a férfit.
Szinte csupasz fej, a kiugró csontokon alig feszül hús, a tarkóba sebészi úton beoperált két
cső, amelyen át belélegezhette agyának rémálmait, és elméje legsötétebb látomásaiban
élhet. Minden részletében borzalmas külseje gyengéd szívű lényt takart.
Ő pedig elárulta azt a gyengéd szívet. Varázslóként saját előrejutására használta, aztán
félrehajította, hogy feleségül mehessen Finnegan Hobhoz. A szerelmük elleni bűne miatt
Kremátor bérgyilkost fogadott, hogy végezzen vele a saját esküvőjén. így egálban voltak.
Egy szívért egy életet. Ki vitatná ennek az igazságosságát? Mindketten rettentő árat
fizettek a tettükért. Ha meg tudná erről győzni Kremátort, ha a férfi megértené, hogy ideje
megbocsájtani és továbblépni, akkor talán hajlandó elfelejteni a csalárdságát. A szerelmes
szavak itt már persze nem segítenek. Kremátor ennél közvetlenebb bizonyítékot akar majd
– sokkal, sokkal közvetlenebbet.
De ha ezen az áron tudja újra elnyerni a bizalmát, ha ezzel tudja meggyógyítania a
sebet, amelyet okozott, akkor megéri, és szívesen megfizeti. Az pedig biztosan nem árt az
ügyének, hogy az Ideátról hoz neki ismereteket – mert tudta, hogy a férfi elképzelhetetlen
idézésekkel készült annak a világnak a leigázására. Boa mostanra jól ismerte azt a bárgyú
helyet. Csaknem tizenhat éven át tanulmányozta Haplatán Cuki szemével. Tanúja volt a
működése minden gyomorforgató részletének: a megnyugvás rituáléinak (tévézés, evés,
vallás); a méregéhségnek (tévézés, evés, vallás) és a vágy szörnyű eszközeinek (tévézés,
evés, vallás). Mindent pontosan értett. Ugyan mi az, amire ő és Kremátor, a tanítvány és
egykori mestere ne lennének képesek, ha nekiállnak térdre kényszeríteni azt az elbutult
világot?
Azóra és Csára:
MIRE NE LENNÉNEK ŐK OTT KÉPESEK?!
Aztán, amint elérte a fák szélét, a Vén Veres teljesen elillant, és Boa erővel tartotta
vissza a döbbent sikolyt, amikor meglátta, mennyire megváltozott az elé táruló vidék. A
ködön át csak egyetlen háromágú tornyot látott. A többit teljesen lerombolták, a romokat
eltakarították, a talajt simára döngölték, és ettől még elképesztőbb méretűnek tűnt az új
torony. A torony kilencvennyolc százalékban ablaktalan volt.
Csak a hatalmas középső ág tűhegyes csúcsán voltak ablakok: egy sor keskeny, szem
alakú nyílás vette körül a koronáját. Ahogy alaposabban szemügyre vette, látta, hogy a
kőbe higanyosán csillámló szimbólumok függőleges sorait vésték. Boa számára ismeretlen
jelek voltak, de tudta, honnan származnak. A fonál nyelveként is ismert ó-abarati nyelven
írták őket; ezt a nyelvet használták arra régen, hogy lekódolja és összekösse a Huszonnégy
Óra mindenségét, és azt az Egyet, amely a szigetek fölött függött. Ezekben a
szimbólumokban benne volt az egész Abarat – minden harmatcsepp és hegy, minden
bolha és a gyászdulók, az elviselhetetlen bánat és az újszülött első mosolya – mindezt
beleírták és beleszőtték a fonálba, amely véget nem érőn futott át időn és időtlen időn túl,
és mindent örökkön-örökké összekötött.
Ó, micsoda csodás és borzalmas dolog lenne elvágni azt a szent szálat! – gondolta.
Mindent mindentől szétválasztani, örökre, olyan nyomort hozni a világra, amit nem
gyógyít se ima, se számítás…
A magasztos rémtett gondolata örömmel töltötte el. Egy ennyire nagyra törő hercegnő
sérthetetlen. Meghalt, most mégis él. Nem árthat neki semmi. Ezzel a gondolattal a
fejében lépett elő az Ősiek közül, és indult a nyílt terepen a Tűtorony felé. A tornyot senki
nem őrizte, egyszerű okból kifolyólag – nem volt ajtaja. Boa kétszer körbejárta a falat, és
kereste a nyílást, legyen az bármilyen szűk vagy kicsi is. De nem volt ott semmi. Persze az
egyáltalán nem volt kizárt, hogy a latigék bűvölték el az ajtót, ám nem volt abban a
hangulatban, hogy kilógó latige-szálat keressen, és aztán óvatosan szétszedje. Nem volt
már meg a rutinja a rejtjelfejtésben, és kíváncsi volt, mi van a toronyban. Ezért inkább
feltöltötte a vérét három, a csuklójába suttogott szótaggal – vá’szeum –, majd nyomban a
húsába harapott, kiszívott egy nagy korty vért, és nem várta meg, amíg felolvad az ínyén
és a nyelvén, hanem olyan erősen, ahogy csak tudta, ráköpte torz tükörképére.
A tükröző pecsét felhólyagosodott, füstölgött, majd elolvadt. Boa túl kíváncsi volt, nem
bírt várni, amíg megszilárdul az olvadt lyuk, úgyhogy belépett, és inkább elviselte a
vállára és a fejére hulló, folyékony, forró fémcseppeket.
Türelmetlensége gyorsan elnyerte a méltó jutalmát, mert a fájdalom jelentéktelen volt a
bent rá váró meglepetéshez képest.
A Tűtoronyban nem vezettek lépcsők a magasba. Nem volt semmiféle mechanikus
dolog sem, amely felvitte volna a csúcsába. A torony falait ehelyett sárga, szürke és
kékeslila szövet bonyolult szövevénye borította, amelyből lenyűgöző és fantasztikusan
összetett, intelligens virágok nyíltak, szirmaik duzzadva-összehúzódva lüktettek,
összefonódó száraik egyre gyorsabban váltogatták a színüket, ahogy a csúcs holdsütötte
terme felé törtek. Boa nagyon óvatosan felnyúlt, és megérintette a sokszínű anyag egy
tömjénezőre hajazó csomóját, amely több hosszú, nedves kötél csomópontjánál
függeszkedett.
A Tűtorony teste azonnal reagált az érintésre. Boa talpa alatt hullám söpört végig a
talajon, és ha nem sikerül az ellenkező irányba dőlve kiegyensúlyoznia magát, le is veti
magáról. Elkapott egy csomós bélhurkot, nehogy megint meglepje a talaj, és még éppen
időben, mert a növényi belek és fényt hordó erek egész rendszere emelte lélegzetelállító
sebességgel a magasba a csonton feszülő virágszirmok platóján, el a serény magvú,
mézszirupot nedvedző szervek mellett, amelyek Boa jelenlétét száguldó inda-ínek
felfuttatásával ünnepelték, körben a falon, no meg csomókat és mirigyeket hoztak. Ezek
szétpukkanva telefröcskölték drága levükkel, életükkel ejtve foltot rajta (rajta, aki csupán
egy pár órával ezelőtt még alak nélküli, a szilárd léttől megfosztott lény volt), új
élménnyel gazdagítva halál utáni létét.
Már majdnem felért a torony tetejébe, látta, hogy a termet nem csak a hold világítja
meg. Voltak ott más fényforrások is, és mozogtak.
– Kremátor! – szólongatta. Nem kapott választ. – Én vagyok az. A hercegnőd.
Visszatértem!
Gorgosszium, olyan sziget lévén, amelyre és amelyről egyaránt szállítottak élőket és
holtakat (és sok olyan utazót, aki egyik kategóriába sem illett bele), három kikötővel is
rendelkezett.
A nagyméretű hajók építésére és vízre bocsájtására alkalmas kikötő, Kytevai
északkeleten volt. Mánia. Mutter utoljára megrendelt hadihajója, a Féregfa is ebből a
kikötőből indult el, hogy felforgassa az Ideátot, de aztán dicstelen véget ért Csirkevár
elárasztott utcáin.
A kikötött és megrakodott hajók puszta számát nézve azonban Uznak kereskedelmi
kikötője volt a fontosabb, a sziget déli részén.
A Vén Anya most mégis éppen a harmadik, legkisebb kikötőből, Vrokonkeffből készült
útra kelni.
 Az előtte álló utazás nem volt rendkívül hosszú, mert csak Mindenit piramisaira indult.
Nem volt ugyan nagy út, de a jelentősége minden bizonnyal nagy volt, mert kilenc napig
koplalva készült rá, és ez idő alatt egy szót sem ejtett ki. Még most sem szólalt meg,
miközben leszállt régóta kedvenc közlekedési eszközéről, a mumifikált kézről, és
odasétált az őt a piramisokhoz szállító, egyszerű hajóhoz. A mesterük iránti tiszteletből
hallgattak az őt elkísérő varrónők is.
Már félig felért a rámpán, amikor lejjebb a rakparton valaki kiáltozni kezdett.
– Úrnőm! Úrnőm!
A Maratien nevű lány volt az, aki már egy pár éve gondoskodott a Vén Anyáról a
toronyban. A rakparton futva igyekezett úrnőjéhez. Több varrónő is elszakadt a többiek-
tői, hogy megállítsa, attól tartva, hogy ártani akar Mánia Mutternek.
De a Vén Anya nem tartott tőle.
– Eresszétek el – utasította őket. – Elém járulhat. Mi történt, Maratien? Mi bánt,
gyermekem?
– Van valaki a tornyában!
– Persze. Ott hagytam…
– Nem varrónő!
– Akkor ki?
– Nem ismertem fel.
– Mégis annyira aggódtál, hogy idefutottál értesíteni?
– Igen, asszonyom!
– Tudod te, milyen fontos ez az út?
– Tudom. Természetesen. És bocsásson meg, hogy késleltetem nagy művében. Nem
akartam tiszteletlen lenni. Kérem…
– Csitt, csitt, csitt – szakította félbe Mánia Mutter, szinte szeretetteli engedékenységgel.
– Jól tetted.
– Nem gondoltam, hogy…
– Azt mondtam, hogy jól tetted, Maratien. És így is van. Lesz még dagály később is.
Visszatérek veled a toronyba.
– És ha nincs igazam?
– Akkor tévedtél, és tanulsz majd belőle, nem igaz?
– De igen, úrnőm.
– Menjünk hát, és nézzük meg, ki a látogatóm.
 22
Elfordulás
Miután kivitte Cukit és Malingót a kis evezős csónak a Handzsa alatti barlang-
labirintusból az Izabella nyílt vizére, céltalanul sodródni kezdett.
– Neked van valami ötleted, hogy merre van Ezegyszer? – kérdezte Malingó, és
zavarodottan nézett mindenfelé.
Cuki ezen egy hosszú pillanatig tűnődött. Hideg szél söpört végig a víz fölött. A lány
megremegett.
– Nem tudok összpontosítani. Teljesen egyedül vagyok idebent – felelte.
Kezébe rejtette az arcát. Könnyek csorogtak le rajta, és aztán már nem volt megállás.
Malingó csak ült, és nézte, mindkét kezében evezővel. Lehajtotta a fejét, de rajta tartotta a
szemét.
– Azt hittem, örülni fogsz, hogy megszabadultál tőle – mondta.
– Örülök is – felelte Cuki. – Legalábbis a szigeten még örültem. Ráadásul kegyetlen
egy alak. Mégis, idebent – kocog-tatta meg a homlokát a mutatóujjával –, idebent csak én
vagyok, és nagyon nagy az űr. Túl sok.
– Mindenki így van vele.
– Tényleg?
– Persze.
– Mindenki magányos?
– Néha nagyon.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen furcsa lesz nélküle. Igazad van. Csak azt érzem, amit
mindenki más is.
A keze fejével letörölte az arcáról a könnyeket, de aztán rögtön megint elfogta a bánat,
és sírt tovább. Olyan volt, mintha Cukiként most sírna először, most először nincs vele
még valaki, aki segítene lerázni magáról a szomorúságot. Már nem próbálta abbahagyni a
sírást. Hagyta, hadd folyjanak a könnyek, úgy beszélt.
– Azt hittem, elég leszek, hogy kitöltsem a saját fejem. Először úgy is volt.
– Na és most?
– Most olyan, mintha egy kis tábortűz mellett ülnék, egy… egy… – a könnyek miatt
majdnem el kellett hallgatnia, de megküzdött velük – egy nagy szürke semmi közepén.
– És szilárd? Mármint a szürkeség.
– Számít az? – kérdezett vissza, és csak nézte a sötét vizet.
 Elúszott a csónak mellett egy magányos tintahal. A csápjai végétől a feje csúcsáig nem
volt hosszabb, mint a lány lába, testén hullámzottak a színek.
– Talán csak egy szürke köd – vélte Malingó. – Lehet, hogy nem is üres. Lehet, hogy
tele van dolgokkal, amiket még nem láttál.
Cuki felnézett Malingóra, aki élénken figyelte, és annyi szeretet sugárzott az arcából,
hogy Cuki kézzelfoghatónak érezte. Mintha odalépne hozzá, és elűzné a magányt. Talán
ezt is próbálta tenni a ficak – ő mindenesetre így érezte.
– Utálom azokat a lányokat, akik minden apróságon sírva fakadnak – mondta neki Cuki,
és megint letörölte a könnyeit –, úgyhogy nem siránkozok tovább.
– Pedig okod éppen lenne rá – mondta erre Malingó.
– Okot mindig talál az ember, nem? Biztos, hogy sok minden sül még el rosszul, mire
hazamegyek.
– Haza Ideátra? Minek mennél oda vissza? Azt mondtad, gyűlölöd azt a helyet.
– Annyira azért nem rossz – felelte Cuki, nem túl meggyőzően. Aztán visszanézett a
tengerre, és azt mondta:
– Imádok itt lenni, Malingó. Az tenne a legboldogabbá, ha maradhatnék örökre.
– Akkor maradj!
– Nem lehet. Túl nagy az ára. Mások életébe kerül… Nem csak Paktumiséba. Munn
asszony… ő is majdnem meghalt. És még sokan mások. Némelyikük talán szerinted
megérdemelte. Ordasmaró Kaszpar. A Cakkozó. A rengeteg férclény a Féregfán, és Mánia
Mutter varrónői. Mind életben lennének, ha én Csirkeváron maradok. Az, ami most történt
Munn Lagúnával és a fiaival, csak az utolsó csepp volt a pohárban.
– És mi van azokkal, akiknek megváltoztattad az életét? Azokkal, akik szeretnek?
Velem mi van? Én mit csinálok majd, amikor te már nem leszel itt, Cuki? Azt hittem,
örökre barátok maradunk.
Cuki sóhajtott.
– Majd meglátogatsz – mondta.
– Biztosan nagyon szívesen látnának Csirkeváron – mondta erre Malingó. –
Valószínűleg egy állatkertbe kerülnék.
– És ha itt történik veled valami, miattam? Tudod, hogy erre van esély. Én azt nem
bírnám elviselni.
– Nekem nem esik bajom, erre esküszöm. Örökké fogok élni. És te is.
– Vagy úgy. Mégis, mióta dolgozol ezen az elképzeléseden?
– Amióta kijutottunk Ordasmaró házából. Akkor arra gondoltam: ez a lány csak úgy
szólja a csodákat. Nem létezik számára lehetetlen. Hittem ebben, és azóta csak még
erősebben hiszek benne.
– Szórom a csodákat? Ugyan. Azt nem én csináltam. Boa gyakorolt arra a napra, amikor
majd egyszer kijut.
– Vagyis ha Boa nélkül kopogsz be Ordasmaró Kaszpar-hoz…
-…akkor most mindketten rabszolgák lennénk.
Malingó megrázta a fejét.
– Tévedsz. Tisztán emlékszem arra, ahogyan először a szemembe néztél, amikor
Ordasmaró magához hívott.
– Fejjel lefelé lógtál a tetőgerendáról.
– Igen. És a szemedbe néztem… annyira tisztán emlékszem erre… és tudod, hogy mit
láttam?
– Mit?
– Pontosan ugyanazt a lányt, akire most nézek. Haplatán Cukit a minnesotai
Csirkevárról. Aki eljött, hogy megmentse az életem…
– De…
Malingó felemelt ujjal intette csendre.
– Még nem végeztem – mondta. – Eljöttél hozzám, és kimentettél Ordasmaró poklából.
Lehet, hogy te magad sem tudtad, hogy ez a célod, de így volt. Összeállíthatod a listádat
azokról, akiknek baja esett, mert átjöttél az Ideáiról, de én is csinálhatok egy listát azokról,
akik miattad vannak életben, vagy vált jobbá az életük. Gondolj csak mindazokra, akik
Kremátor Kristóf miatt éltek állandó rettegésben! Te szabadítottad meg őket a
félelmeiktől.
– Csakugyan? Vagy csak helyet csináltam valami még rosszabbnak?
– Mánia Mutterre gondolsz?
– Rá is. De valószínűleg még nála is vannak rosszabbak, akiknek még a nevét sem
tudom.
– Ebben igazad van. Az Abaraton is létezik a gonosz. Éppúgy, ahogyan az Ideáton,
nem?
– De.
– De nem te juttattad őket oda, ahol vannak. Tényleg magadat akarod okolni az Abarat
összes torz, beteg lénye miatt?!
– Nem. Az ostobaság lenne.
 – Márpedig te nem vagy ostoba – jelentette ki Malingó.
– Sőt. Még ha most rögtön el is mennél innen, az Abarat többé már nem lenne ugyanaz.
Örökké emlékeznénk erre a rövid aranykorra. Cuki Korszakára.
Ez felderítette Cukit, legalábbis ideiglenesen.
– Cuki Korszaka! – nevetett. – Ez a legnagyobb csacsiság, amit valaha mondtál!
– Úgy éreztem, egészen költőien cseng – felelte Malingó. – De ha szerinted csacsiság,
akkor tudok egy módot, hogy megelőzzük.
– És mi lenne az?
– Nem mész el. Ilyen egyszerű.
Cuki abbahagyta a nevetést, és hosszasan tűnődött. Végül azt mondta:
– Tudod, mit? Maradok addig, amíg nem tisztázzuk ezt a dolgot Boával. Ehhez mit
szólsz?
– Hát jobb, mintha máris itt hagynál minket. No meg persze van rá esély, hogy Boa
hercegnő rejtélye sosem oldódik meg teljesen. Abban az esetben örökre velünk maradsz –
vigyorgott. – Hű, de rossz lenne!
Egy kicsit csak hallgattak mindketten, aztán Cuki tekintete visszavándorolt a csónak
peremére. A magányos tintahal mostanra talált magának egy társat.
– Ó, jaj! – kiáltott fel hirtelen ijedten. – Finnegan!
– Mi van vele?
– Boa egyenesen hozzá megy majd Handzsáról. Ő pedig olyan boldog lesz, hogy bármit
elhisz neki.
– Lehet, hogy egy része igaz lesz annak, amit mond.
– Például micsoda?!
– Hát… talán még mindig szereti Hobot.
– Még hogy Boa Szereti? Kizárt.
– Hogyan lehetsz ebben ilyen biztos?
– Úgy, hogy tudom, milyen legbelül. Kikémleltem az álmait. Boa szívében csak
egyvalakinek van helye.
– Saját magának?
Cuki bólintott.
– Gondolod, hogy bántaná?
– Azt gondolom, bármire képes.
 – Akkor meg kell találnunk Hobot!
– Egyetértek – mondta Cuki.
– Ezek szerint alighanem eveznem kell – állapította meg Malingó, nem túl lelkesen.
– Majd felváltva evezünk – biztatta Cuki.
– Akkor tehát az irány Skrupulus Szussz, ugye? A János-fivérek azt mondták, ott
lesznek. Egy kis varázslattal megtaláljuk őket, aztán megyünk a komppal Ezegyszerre.
– Azt hiszem, egy időre eleget játszottam a mágiával.
– Megértem – mondta Malingó. – Akkor a hagyományos módon keressük meg őket. És
később még visszatérünk arra, hogy maradsz-e…
– Nem fogom megváltoztatni a döntésem, Malingó.
A ficak féloldalasan, ravaszul mosolygott rá.
– Később még visszatérünk rá – mondta.
 23
Hideg lét
Volt egy partszakasz a Fekete Tojás szigetének nyugati peremén, ahol a Jámbor-hegy
komor fala magaslott az Izabella és a sziget belseje között, amelyet az Eltávozottak
Partjának hívtak. Egy baljós és bizarr jelenségről kapta a nevét. A víz alá került
tengermellék különös alakjának köszönhetően az Izabella itt rakta le minden hordalékát,
amit az áramlat a sziget felé sodort, de tovább már nem tudta vinni.
Így került az Eltávozottak Partjára számos egyszerű halászcsónak és vassal vert
hadihajó maradványa, miután zátonyra futott a Külső Szigetek térképen sokszor nem jelölt
szirtjein. Néha csak egy pár vörösre festett deszkát hozott a víz, vagy egy árbockosarat,
netán egy vitorlát, de máskor a hullámverést túlélő egész hajókat vetett ki magából, hogy
aztán a meredek, brutális partot alkotó masszív, fekete sziklákhoz, a Galigali-hegy
lávagyermekeihez csapkodja testüket, és felnyissa a bordáikat.
Ma azonban nem volt itt semmi nagyobb látványosság. Egy biciklikerék, egy csomó
egymásba gabalyodott, régi halászháló oszló tetemekkel, meg egy halom, már rég fel-
ismerhetetlenné ázott szemét. Mégis partra sodort valamit az elerőtlenedő áramlat, és a
huncut hullámok fel-le görgették a sekélyesben, míg végül a betegesen gyenge sodrás már
nem tudta tovább kínozni, és elengedte. A szakadt zsák ott hevert a fekete köveken,
mozdulatlanul.
A legyekkel belepett hínárok, törött palackok és víz koptatta fadarabok között feküdt a
hullámok által az Eltávozottak Partjára sodort test (bár volt ott azért néhány emlékeztető
arra is, hogy az Izabella nem tért vissza üres kézzel az Ideáiról – egy alaposan vízbe fúlt
csirke; egy jelzőtábla, melyet az Izabella egyik agresszívabb lakója félbeharapott; egy
faláda, több doboz drága whiskyvel; sőt, még egy méter magas, szakácsruhás, nevető
műanyag malac is, kezében ezüsttálcán a felirattal: „Egyen több disznóhúst!”).
Egy ember teste volt, de a víz éhes halai és a levegő éhes madarai olyan
felismerhetetlenné tették, hogy a nemét nem lehetett eldönteni.
Mégis voltak erre utaló jelek, bár nem volt senki az elhagyatott partszakaszon, aki
foglalkozott volna velük. A kezei nagy férfikezek voltak, a már erősen oszló torokban
pedig látszott az ádámcsutka; a csípő keskeny volt, a vállak szélesek. Még abból is látszott
valami, hogyan nézhetett ki ez a férfi, amíg még élt. A vízen lebegve valamiért a madarak
érintetlenül hagyták az arca nagy részét, és ha valaki alaposabban tanulmányozza,
alighanem elképzelhetőnek találja, hogy még élt, amikor összevarrták az ajkait.
A test nem maradt észrevétlen. A parton élő kisebb dögevők már bújtak is elő a
rejteküknek ajtóul szolgáló kövek alól, hogy óvatosan megismerkedjenek az újonnan
érkezettel. Az eddig a rothadt hínárban vadászó rákok az új élelem felé vették az irányt a
sziklákon át. A legtöbb apró kis gyűjtögető rák volt, kékesszürke testük alig hüvelyknyi
széles, de mögöttük rögtön feltűntek az akár húsz-harmincszor akkora rákok is, köveket
tolva félre, amelyek végiggurultak a parton, bele a tajtékos vízbe.
A bittamu-madarak figyelmét mindez nem kerülte el. A part fölött köröző, hatalmas
dögevők egy albatrosz és egy pterodactylus kereszteződésének tűntek. Teli torokból,
éhesen sikítottak az eleség láttán, és a szárnyuk apró mozdításával, körözve szálltak lefelé.
Még a levegőben voltak, amikor az Izabella által szállított húsra másvalaki is jelezte az
igényét.
Egykor talán szokványos méretű rák lehetett, de valaki vagy valami felelőtlen
mágiájával szörnyeteggé változtatta. Albínó volt, a páncélját őrjítően komplex,
szimmetrikus ábrák díszítették. Nem kevesebb mint tizenhat szeme fényes feketén
csillogott remegő csápján, rágói állandóan finoman mozogtak, masszív ollói méretüket
meghazudtoló sebességgel, ritmikusan szállították pofájának zúzógépébe a folyamatosan
felszedett morzsákat.
A fajtájára jellemző oldalazó mozgással közelítette meg a testet. A hullán már javában
táncolt néhány kisebb madár a bő választék feletti örömében – az éles csőrű mekakok
ritkán kaptak szárnyra, inkább a a parton ettek, szaporodtak és haltak meg. Rikácsoló
lelkesedésükben nem vették észre a közeledő albínót, amely nagy mérete ellenére gyors
volt. Rárohant a mámoros mekakokra, és mindkét ollójával megragadott egyet-egyet, majd
ugyanazzal a mozdulattal ketté is szelte őket, mielőtt még idejük lett volna vergődni.
A többi pánikban próbált menekülni, repüléstől elszokott szárnyaikkal verdesve
igyekeztek a rák ollójának ható-távján kívül kerülni. De nem sikerült. Csatt! Egy
harmadik madár zuhant alá, fejetlenül. Csatt! Csatt! Csatt! A negyedik felnégyelve hullott
a sziklákra.
Most már csak az albínóé volt a lakoma. Még a bittamu-madarak is tétováztak, leszállás
helyett inkább köröztek odafent, bármilyen csábító volt is a csemege.
A rák felmérte a testet a szemeivel és az ollóival, kereste a legjobb pontot a kezdésre. A
hulla keze mellett döntött: a bal ollójával megragadt a csuklót, és felemelte, hogy levágja
az ujjait. Csakhogy erre kicsúszott a belek közti fészkéből egy hosszú életfonál.
Magas hangon felvisított – ezen a parton korok óta nem hallatszott ilyen erős hang.
Olyan gyorsan mászott fel a hulla karján, hogy a ráknak nem volt érkezése rátámadni. A
lény ráfonódott a halott ember kezét fogó ollóra. Ólomszürke fénysugarak törtek elő
belőle, sokkal intenzívebbek, mint a testéből sugárzó világosság. Rögtön összezáruló
villám-hálóba fogták a rák ollóját. Az olló teljesen szétrepedt, páncél– és húsdarabok
záporoztak mindenfelé.
A ráknak nem volt szája, hogy hangot adhasson fájdalmának. Vadul próbált odébb
mászni csonkítójától, lábai megcsúsztak a rothadástól nyirkos sziklán. De nem volt esélye
elmenekülni. A holttest hasának tekervényeiből újabb villámló madzag került elő,
összetekeredett, majd a szörny szemeire vetette magát, onnan pedig a hatalmas bestia elé
esett, a kövekre.
 Rögtön becikázott a rák alá, és olyan erővel csapódott a hasának villámló testével, hogy
hihetetlen dolog történt. A rák – amely immár egy évtizede uralta a partszakaszt, és
mindent legyilkolt, ami az útjába került, még akkor is, ha amúgy volt elég zsákmány – a
hátára fordult. Karmos lábaival vadul vergődve próbált visszafordulni, de csak a
levegőben kalimpáltak, az pedig hirtelen tele lett legyekkel. Életében először a rák
félelmében vékony hangon felvinnyogott.
Volt is rá oka. Még csak egy pár másodperce volt a hátán, de ellenségei már át is
másztak a páncélja peremén, rá a hasára. Tökéletes ütemben emelkedtek és süllyedtek,
emelkedtek és süllyedtek, míg egy láthatatlan jel táncuknak halálos véget nem vetett.
Villámban fürdő fejükkel egyszerre csaptak bele a rák lemezes hasába.
A rák vinnyogása sivításba csapott. Nem a fájdalom – abból nem sokat érzett hanem a
színtiszta rettegés miatt. Ez volt a rémálma, az egyetlen rémálma: a hátán feküdni,
miközben valami, ami fel akarja falni, a hasát rágja.
De a fényes szálak nem rákhúsra vágytak. A félelem maga éltette őket, annak a
zsírjában fürödtek, hogy aztán zsákmányukkal visszatérjenek a testbe, ahonnan előjöttek.
Azalatt a rövid idő alatt, amióta az Izabella vize kivetette a testet, északkeletről
esőfelhőket sodort ide a szél. A hírmondói voltak ezek a viharnak, amely a valóság
peremén zabolátlanul labilis levegőben alakult ki, ott, ahol a tenger a semmibe hullott alá.
Két-három percen belül a zuhogó eső felhőszakadássá fokozódott, és visszakergetett az
odújába a parton mindent, ami nem az életéért küzdött.
Aráknak persze reménye sem volt a visszavonulásra. A riadalomtól kimerülve,
mozdulatlanul feküdt, őrülten dobolt rajta az eső. A vihar nem lassította le a rémületével
lakmározó fonalakat. A fényes szálak jártak-keltek, aratták az állat minden porcikájából
szivárgó rettegést. Nem nekik kellett a táplálék. Néhai teremtőjüknek vitték, akinek sosem
hagyták el a testét – az összegyűjtött félelemmel őt próbálták visszaszerezni.
Ha értelmes lények, és felfogják a halál kérlelhetetlen törvényét, sosem próbálják meg
feltámasztani gazdájukat. Mert halott volt, az Izabella összezúzott, törött testet hozott
vissza az Ideátról. Csirkevár utcáiról kusza törmelékszállítmánnyal tértek haza a
hullámok: kirakatok, kocsik, kocsidarabok, emberek a kocsijukban (némelyik még élt), és
a házakban élők életének számtalan emléke – székek, hűtők, magazinok, szőnyegek,
emberek, játékok, ruhák és így tovább – a hulladék meg az élet együtt kavargott az örökre
elveszett dolgok levesében. A fonalak gazdáját annyi éles, nehéz és törött szemétnek
csapta neki a víz, hogy száz halált halt volna, ha még él.
De végül egy nyugodtabb áramlat ragadta magával, és az vitte az Eltávozottak Partjára.
Most pedig, a Part nevével ellentétben – és a hús életére vonatkozó minden szabály
megszegésével – a rák tápláló rettegését szorgosan elhordó szálak munkája meghozta
gyümölcsét.
A halott megmozdult. A rák nem látta, miféle csodát tett lehetővé a rémálma. A
félelemfalók mászkálása közben valamikor a rák feladta az életet. Lábainak lassú mozgása
abbamaradt, vinnyogása elhalt.
Így aztán nem látta az albínó, hogyan moccan meg fekete kőágyán a lakomának szánt
hulla, hogyan remeg meg szemhéja és nyílik ki szeme a szinte hústalan arcára hulló
esőben. Egy élet véget ért, egy másik elkezdődött.
És még csak nem is először. Kremátor Kristóf sok-sok évvel ezelőtt vett először
levegőt, koraszülött csecsemőként. Most ismét először vett levegőt, immár másodjára. Ez
azonban nem az a gyenge belégzés volt. Ezúttal hiába verte az eső rendületlenül a
köveket, a halott levegővételétől zengett a part, visszhangjától összekoccantak a kövek
alatt a kövek, sőt még a mélyebben heverő szikladarabok is, és olyan erős dübörgést
keltettek, hogy ahhoz képest az ítéletidő zaja jelentéktelennek tűnt.
Mintha a mennydörgő hangtól menekülnének, úgy úsztak a sziget belseje felé a
viharfelhők, és ott hullajtották alá víz-terhüket, ahol volt esélyük valamit megtisztítani,
ahol még az élet (és a halál) törvényei uralkodtak. A part elcsendesült, csak a halott
lélegzése hallatszott, meg a hullámait a szikláknak küldő Izabella robaja.
Feladatukat elvégezvén a kövek dobogása is abbamaradt már. Kremátor élt. Már nem az
a nyomorult, fakó zsák volt a teste. Miriád fény örvénylett belőle a levegőbe, kis híján
elvesztett élete emlékei. Élő fényviharukhoz foghatót korok óta nem látott ez a part.
Emlékeinek áradatában Kremátor ősi igézéseket suttogott, hogy meggyógyítsa összezúzott
testét. Mire apályba, majd ismét a partot elöntő dagályba fordult a tenger, véget ért a
gyógyulása. Sebeit egészségesen feszülő szövet zárta le, a rothadt hús rostjai és cafatai a
kőkemény ágyra peregtek, amelyen még mindig feküdt.
A kisebb rákok, a kövek alá bemenekült, zöld tengerigyíkok és az albínó által
megritkított mekakok visszatértek a férfi közelébe, falatozni a gyógyuló test által levedlett,
bűzös húsból. Nem féltek ettől az embertől és fénylő szolgáitól. Nem is látta a köveken
körülötte szorgoskodó lényeket. Megtisztították a partot a halál összes foszlányától,
amelyeket levetett magáról, hogy újra az életbe öltözhessen.
Idővel talpra állt. Az emlékei még mindig keringtek körülötte; az újjászületése
érdekében elfogyasztott tartalmuk megszűnt létezni, a valaha volt élet sötétben sziporkázó
maradványaivá váltak. Jobb ez így. Még egyszer nem követi el ugyanazokat a hibákat.
A kövön súrlódó fém hangja zökkentette ki merengéséből. A víz felé fordította a
tekintetét, és megtalálta a durva hang forrását. A dagály újabb csirkevári szuvenírt hozott
az Eltávozottak Partjára. Egy egész kamion volt az. Három kereke hiányzott, de még
mindig benne ült sofőrje a kormányra dőlve, csak az öv tartotta, ahogy a partra csúszott a
gépezet.
Eddig nem sok érzelem látszott Kremátor arcán, de most egy mosoly alig látható
árnyéka tűnt fel az újjáéledése után még mindig a nagyanyja munkájának hegeit viselő
száján. Az ajkain vonalak jelezték a sebeket ott, ahol összevarrta őket, mert kimondta,
hogy szeretett valakit. A szájához emelte a kezét, és ujjaival végigsimított a hegeken.
Elhalt a mosoly, de nem azért, mert Mánia Mutter ártott neki, hanem mert igaza volt. A
szerelem betegség. A szerelem önpusztítás. A szerelem méreg, kín és szégyen.
Azért született újjá, hogy a szerelem ellensége legyen. Hogy gyökerestül kipusztítsa.
Ez a gondolat erőt adott neki. Érezte, ahogy felbuzdul testében az erő, és vele a váratlan
vágy, hogy visszatérjen az élők törékeny, rettegő világába.
Felemelte a kezét, a kamionra mutatott, amely körül zubogott a víz.
– Emelkedj – mondta neki.
A jármű rögvest engedelmeskedett, durván meglódult, a motorból kizubogott a víz. A
sofőr teste részegen himbálózott az ülésben, a kamion csak egyre emelkedett esetlenül. A
Kremátort az életbe visszahozó, hűséges rémálmok lábához dörgölőzve, ficánkolva
figyelték, miként játszik uruk.
Kremátor tenyérrel lefelé az oldala mellé ejtette a jobb kezét, és a rémálmok felugrottak
az ujjaira, végigtekeregtek a csuklóján és a karján, hogy elérjék a csodás helyet, ahol
megszülettek: a fejét. Régen rémtestvéreikkel együtt úsztak folyadékkal teli gallérjában, ő
pedig ezt a levest itta és lélegezte be. Hamarosan újra így lesz. Egyelőre csak két izzó
gyűrűbe fonódtak a nyaka körül, és mennyeien érezték magukat.
Kremátor még nézte egy kicsit az emelkedő kamiont, aztán egy szótaggal lángba
borította. Azonnal szétrobbant, a sárgás-narancs tűzgolyóból apró üstökösökként hullottak
alá az izzó darabok, hogy aztán tükörképükkel a tengerben találkozva kioltódjanak.
Kremátor az ég felé fordította csontos, drámai arcát, úgy nézte a látványt, majd egy
szótagot kacagott karcosan.
– Ha!
Aztán egy pillanattal rá megszólalt:
– Mit ér a feltámadás tűzijáték nélkül?
 24
A prédikátor házában
Malingó Mulyapöröly felé evezett a csónakkal. Egyiküknek sem voltak túl boldog
emlékei arról az Óráról, hiszen Malingó sok éven át Ordasmaró Kaszpar rabszolgája volt,
Cukit pedig kis híján megölte a varázsló, miközben menekülni próbált. De bármilyen sötét
is volt a kapcsolatuk Mulyapöröllyel, az volt a legközelebbi sziget, ahonnan járt komp
Skrupulus Szussz Órájának hatalmas tazmagori kikötőjébe, márpedig onnan tervezték az
indulást. Ezegyszerre, Finnegan Hobhoz.
Amikor elérték Mulyapörölyt, a Pongyola nevű komphajó mellett döntöttek. Megvették
a jegyeket, végigállták a sort a beszálláshoz, és végül a kis gőzös felső fedélzetén találtak
ülőhelyet. A közelmúlt stresszes eseményeitől kimerült Cuki hamarosan elszundított.
– Ha elalszom… – mondta még, már csak félig ébren –, lehet, hogy álomjárok majd.
– Úgy érted, alvajársz?
– Nem. Ez az, amiről már meséltem.
– Á, emlékszem. Az Ideáton. Biztos, hogy ott biztonságban leszel?
– Igen, persze.
Malingó elmosolyodott.
– Akkor jó.
A komp kapitánya háromszor megfújta a kürtöt, és fehér gőzcsóvákat küldött az
éjszakai égre. Cuki csak eddig volt tudatában az indulásnak. Amint a harmadik csóva
felszállt a sötétségbe, Cuki is követte. Paplanként telepedett rá az alvás, és eltakarta előle a
hajót, a tengert meg a csillagokat.
Az álom nem váratott magára sokáig. Mire a Pongyola elhagyta Mulyapöröly kikötőjét,
Cuki alvó lelke a Másik utca 34-es számához vándorolt.
A konyhában ébredt fel. Az Ideáton nappal volt. Felnézett a hűtő fölötti órára: nem
sokkal múlt három. A mosogatóhoz lépett, és kinézett a kertbe. Azt remélte, ott lesz az
anyja, alszik a rozsdás székben, háttal a háznak. A sors – vagy valami hasonló –
tökéletesen rendezett mindent. Az anyja csakugyan a régi kerti székben ült, pont ahogy
elképzelte, és aludt, vagyis ez tényleg azon ritka alkalmak egyike volt, amikor
beszélhettek egymással, mint álmodok.
Eddig csak egyszer találkoztak így, és Cuki akkor eltökélte, hogy megérti a jelenséget,
amely annak idején az Abaratra hozta, azt a kezdő lendületet, amely végül a
szétválásukhoz vezetett Boával. Most el akart mondani mindent az anyjának, ami Munn
Laguna szigetén történt. Tudta, hogy az álomjárás kiszámíthatatlan, és bármikor
félbeszakíthatják a beszélgetésüket, ezért nyomban ki is ment a kertbe.
 Pontosan ugyanott találta az anyját, ahol korábban találkoztak. Az eget nézte. Haplatán
Melissza anélkül is tudta, hogy Cuki vele van, hogy odanézett volna.
– Üdvözlet, idegen – mondta.
– Szia, anyu, Hiányoztál. Remélem, nem haragszol.
– Miért haragudnék?
– Mert a csata óta nem látogattalak meg.
– Nem, édesem, nem haragszom – felelte Melissza, majd hátrafordult, és Cukira
mosolygott. Szívből jövő, szeretettel teli mosoly volt.
– Az Abaraton új életet kezdtél. És aznap, amikor átjött a víz…
– Az az Izabella-tenger.
– Igen, szóval, ha abból indulok ki, amit aznap láttam, akkor nem könnyű a helyzeted.
Úgyhogy nem, nem haragszom. Aggódom érted. De mindennek megvan az oka. Én
mindig hittem ebben. Nem mindig tudjuk, mi az az ok, mégis folytatnunk kell az életünket
tovább.
– Minden rendben lesz, anyu.
– Tudom. Bízom benned. De… – elhallgatott, és kissé félrefordított fejjel alaposan
végigmérte Cukit -…valahogy megváltoztál.
– Igen.
Egy pillanatig mindketten csendben voltak. Végül Melissza azt mondta:
– Jól van, mondj el mindent.
– Nem lesz könnyű elmagyarázni.
– Ugyan, miért lenne nehéz? – vont vállat Melissza.
– Megszabadultál tőle.
Cuki hangosan felnevetett, részben azért, mert az anyja olyan egyszerűen
megfogalmazta azt, ami olyan bonyolultnak tűnt, részben mert meglepte, hogy tud róla.
– Ki beszélt neked róla? – kérdezte tőle.
– A hercegnőről? Diamanda. A hosszú, fehér hajú nő. A Fantomaja-nővérek közül a
legidősebb.
– És mit mondott?
– Nem túl sokat. A hercegnőről legalábbis. Csak azt, hogy te jobb, ha nem tudsz
semmit.
– Már nincs velem. Nehéz volt. Valaki más belehalt. De muszáj volt kitennem. Ő
gonosz, anyu. Én pedig, nem is tudtam róla. Sosem jöttem rá, hogy bennem van. Most
meg már egyedül vagyok – és amit tett, amikor távozott…
– megrázta a fejét, mert tudta, hogy erre sosem talál szavakat. – Most már tisztán látom,
ki is volt ez a… szörnyeteg, aki végig bennem lakozott – nagy levegőt vett. – Te láttad őt
bennem valaha is? Volt bármi jele?
– Mármint minek? Annak, hogy van benned valami rossz?
– Valami gonosz, anyu.
– Egek, Cuki, dehogy. Soha. Persze megvoltak a saját kis titkaid. Valahogy különleges
voltál. Szerintem ezt még az apád is érezte. De hogy gonosz? Nem, az nem.
– Jól van. Féltem… Tudod, mindig arról beszélnek, hogy az ember elnyom magában
dolgokat. Rossz dolgokat. Olyasmiket, amikről nem bírnak beszélni, ezért aztán inkább
elfelejtik.
– Hát nem voltam veled a nap minden percében az évek során, de ha tényleg valami
rosszat tettél volna…
– Gonoszát!
-…szerintem arra azért rájövök.
– És nem volt semmi ilyen?
– Semmi sem. Ha az a hercegnő olyan rossz, amilyennek mondod, szerintem
észreveszem, ha megmutatja magát.
– Pedig megmutatta magát, anyu.
– Mikor?
– Állandóan. A részem volt. Különben honnan tudtad volna, hogy megváltoztam?
Azonnal érezted, ahogy megláttál, nem igaz?
– De igen. – Ismét a lányát nézte, ugyanolyan szeretettel, mint az előbb, ám volt benne
egy pici félelem is. – De most már különváltatok. Remélem, nem akarsz vele találkozni.
– Ha békén hagy engem és a barátaimat, remélem, soha többé nem látom.
– Helyes. Senkinek sincs szüksége rossz emberekre az életében.
– Anyu, ne aggódj. Mert amikor már meglátogattam az összes barátomat, és tudom,
hogy jól vannak, hazajövök.
– Haza, ide?
– Igen.
– És itt is maradsz?
– Igen, itt maradok. Miért tűnsz ilyen meglepettnek? Ez az igazi otthonom. Veled,
apuval, Rickyvel és Donnal… – most Cuki figyelte alaposan az anyja arckifejezését. –
Nem úgy tűnik, mintha örülnél a gondolatnak – mondta.
– Dehogynem. Hát persze, hogy örülök. Csodás lenne, ha itt lennél. De… a dolgok
megváltoztak itt a vízözön óta. Sokan okolnak téged. Ha visszajössz, letartóztatnak, és
addig vallatnak, amíg találnak valamit, ami ellened szól. Szívem, megmutattál nekik egy
másik világot. Ezt sosem bocsájtják meg neked. Tudom, hogy nem. Sok kegyetlen ember
van ebben a városban. Itt mindig is sok volt. Most meg még többen vannak.
– Erre nem is gondoltam – mondta Cuki. Szíven ütötte az, amit az anyja mondott.
Mindig azt hitte, hogy minden megoldódik majd. – De az emberek képesek
megbocsájtani, nem?
– Attól tartok, ez még csak a kezdet, Cuki. Valami igazán borzalmas dolognak kell
történnie ahhoz, hogy a hétköznapi emberek észhez térjenek.
– Apu hol van? – váltott témát Cuki.
– Nos… – Melissza nagy levegőt vett. – A templomban.
– Micsoda?
– A templomban. Prédikál, akár hiszed, akár nem. Mostanában minden nap odajár.
Cukinak nevethetnékje támadt, mert bármennyi furcsa dologgal találkozott is az elmúlt
napokban, az, hogy az apja istentiszteletet tart a templomban, mindent felülmúlt.
– Tudom, milyen őrülten hangzik – mondta Melissza.
– Hiszed vagy sem, Ricky is jár vele. Manapság sokkal jobban tiszteli az apádat.
– Na és Don?
– Őt nem érdekli az egész. Sokat van a szobájában mostanság.
– Ez elképesztően bizarr. És hol prédikál apu?
– Úgy nevezi a helyet, hogy az… váljunk csak… Az Éden Temploma. A Treadskin
utcában van, ott, ahol régen a baptista templom volt. Zöldre festették. Nagyon csúf zöldre.
De tényleg megváltozott az apád, Cuki. Az embereknek tetszik, ahogy prédikál. Nézz csak
fel az ablakokra!
Melissza arra mutatott. Az ebédlő ablakára egy poszter volt ragasztva. Az emeleten még
kettő ugyanolyan..Cuki tett a ház felé egy pár lépést, hogy el tudja olvasni.
TÉRJ BE!
ITT NINCS GYÓNÁS!
ITT NINCS ADOMÁNY!
TÉRJ BE, ÉS MEGMENTJÜK A LELKED!
 Cuki ezt gyanúsnak találta.
– Mindig nevetett a tévés térítőkön! Most meg hívő lett?
– Hát, már nem iszik annyit, ami tényleg áldás. Lehet, hogy jót tesz neki a dolog –
Melissza elhallgatott, és még aggódóbb arcot vágott. – Most már menned kell.
– Miért?
– Kinyílt a bejárati ajtó. Visszatért az apád.
– Nem lát engem, anyu. Csak az álmodban vagyok.
– Tudom, hogy korábban így volt, Cuki, de amint mondtam, megváltoztak a dolgok.
– Annyira azért nem.
Miközben ezt kimondta, fura bizsergést érzett a gerincoszlopa csúcsán, és lassan,
nagyon lassan – akár egy rémálomban – hátrafordult, hogy megnézze, mi az, amit a lelke
nem akar látni. Elkésett a sugallat.
Az apja éppen jött ki a házból. És egyenesen rá bámult.
 25
A hazugságok vége
Cuki az elmúlt pár hónapban épp elég szörnyű ellenséggel nézett szembe: Ordasmaró
Kaszparral a mulyapörölyi börtön-házában; a kis halászhajó, a Papagi Papagi rakterében
az őrjöngő zetekkel, és számos efriti szörnnyel, akik közül az egyik lemészárolta
Diamandát.
No és persze ott volt az is, aki abban a házban várt Cukira, ahol Diamanda halála után
keresett menedéket: Kremátor Kristóf.
Meg a boszorkány, Mánia Mutter.
És Boa hercegnő.
Mégsem készítette fel semmi erre a találkozásra a saját apjával. Itt állt előtte, és látta őt.
Az anyjának igaza volt – tényleg megváltoztak a dolgok.
– Azt hitted, idejöhetsz, hogy jó keresztények után kémkedj észrevétlenül? Hibáztál. Én
tisztán látok minden boszorkányt – tartotta fel kezében a Bibliát. – Varázsló asszonyt ne
hagyj életben[1]
Ezt annyira abszurd volt az apjától hallani, hogy nem bírta ki, és felnevetett. Az apja
korábban mindig elvörösödött, ha elvesztette az önuralmát, most viszont elsápadt, kifutott
az arcából az összes vér.
– Ha engem csúfolsz, a Mindenhatót csúfolod – mondta. A hangja nyugodt volt és
kimért. – Tégy, amit kedved tartja. Nevess csak, míg a kárhozat lángjaiba nem veszel.
Cuki abbahagyta a nevetést. Nem ijedt meg, csak meglepődött. Az apja tényleg
megváltozott. Az arca már nem volt puffadt, régen a sörtől bágyadt tekintetéből sütött az
akarat. Az álla vonalát meglágyító súlyfelesleg is eltűnt. Már nem fésülte két oldalra a
megmaradt pár hajszálát, nem próbálta szánalmasan rejtegetni a kopaszságát. Teljesen
kopaszra nyírta a fejét.
– Nem tudom, mit mondott neked az anyád, de biztos vagyok benne, hogy hazudott –
jelentette ki.
– Csak azt mondta, hogy Rickyvel együtt templomba jártok.
– Ez csakugyan így van. Mi, akiknek itt eszünk is van, megláttuk a világosságot. Ricky!
Gyere ki. Látogatónk van.
Cuki vetett egy pillantást az anyjára. Melissza arcán annyi érzelem küzdött egymással,
hogy Cuki nem tudta eldönteni, valójában mit is gondol.
– Az anyád nem segíthet rajtad – mondta Cukinak Bili.
– A helyedben én kitenném a fejemből. Csirkeváron manapság csak egy ember látja az
igazságot, és ő itt áll előtted. Ricky! Ha azt mondom, gyere ki, akkor gyere ki!
Amíg az apja visszanézett a ház felé, Cuki vetett egy pillantást a mellényére. Még az
Abaraton is furcsállták volna. Különféle vastag anyagokból toldották össze – csíkosból,
pöttyösből, feketéből – ám a színek játéka különös volt. Biztos volt benne, hogy látta már
valahol ezt a színkombinációt. De hol? Még mindig ezen a rejtélyen tűnődött, amikor
Ricky kilépett a házból. A fivére is kopaszra volt nyírva, és soványabb volt, mint valaha.
Tágra nyílt szemekkel bámult, mint egy riadt csecsemő.
Nagyon fél, gondolta Cuki. Szegény Ricky. Fél attól az embertől, akinek meg kellene
védenie. Nem, nem is fél, hanem retteg.
– Tiszta trikóért mentem, apu… úgy értem, tisztelendő úr.
– Nem érdekel, hogy mit csináltál – csattant fel Bili.
– Ha hívlak, mennyi idő alatt kell jönnöd?
– Tíz másodperc alatt, apu. Vagyis hogy bocsánat, uram. Tisztelendő. Úgy értettem,
hogy tisztelendő.
– Végre mond valamit ez a fiú, amit érdemes meghallani. Na most, azt akarom, vegyél
egy mély lélegzetet, fiam. És azt akarom, hogy pihentesd azt az ostoba, buta agyadat.
Érted, hogy mit kell tenned?
– Azt hiszem.
– Nagyon egyszerű, fiam. Csak ne gondolkodj.
– Semmire ne gondoljak?
– Semmire sem. Csak azt akarom, hogy csukd be a szemed. Jól van. Teljesen
biztonságban vagy.
Cuki értetlen pillantást vetett az anyjára, de Melissza a férjét nézte. Az arcán a
szeretetnek még az árnyéka sem látszott. Úgy tűnt, ha szerette is valaha, már minden
cseppje elfolyt az érzelemnek. Már csak a félelem maradt helyette.
– Néha megtéveszt a szemünk, fiam – mondta Rickynek Bili. – Olyasmit látunk, ami
nincs is ott. Máskor pedig elrejt olyan dolgokat, amik ott vannak.
– Tényleg?
– De még mennyire. Nem hazudnék neked. Hiszen tudod.
– Persze.
– Akkor ideje, hogy a szemed az igazat mutassa, nem gondolod?
– Persze.
– Jól van – mondta neki Bili. – Akkor… készen állsz?
 – Mire, uram?
– Hogy úgy lásd a világot, ahogyan az valójában kinéz, Ricky. Elkószált a figyelmed.
Nem koncentrálsz. Figyelj rám. Egy gonosz erő akar minket elpusztítani, és itt van velünk.
– Tényleg?
– Nyisd ki a szemed, nézd meg magad.
Ricky kinyitotta a szemét, és amint fókuszálta a tekintetét, rögtön látszott, hogy az apja
tanítása bevált.
– Cuki! – szólította meg. – Hát te meg hogy kerültél ide?
– Nem vagyok…
– Fogd be a gonosz szád! – szakította félbe az apja, és beleöklözött a levegőbe egy pár
centire Cuki arcától. – Ne hallgass rá, bármit is mond, fiam. Mondtam, hogy csupa
hazugságot beszél, ugye? Ez könnyen megy az efféléknek. Elég, ha kinyitják a pirosra
festett ajkukat, és már hullanak is elő közülük a hazugságok! Nem tudják megállni.
– Kikről beszélsz, Bili? – kérdezte Melissza.
– Például rólad, asszony.
– Asszony?
– Az a nemed, vagy nem? – kérdezett vissza Bili.
Cuki látta a döbbenetet az anyja arcán. Ez már inkább az apjára vallott, csak még
rosszabbul hangzott, mint régen.
– Nem tudom, mi az ördög, vagy melyik ördög bújt beléd, de te nem vagy a férjem…
– Mi történik? – kérdezte Ricky rémülten.
Bill Cukira mutatott.
– Miattad fordult fel a város. Miattad őrült itt meg minden. Szörnyeket hoztál az
utcáinkra, hogy megvethessék a lábukat a világunkban.
– Ez nevetséges – felelte Cuki. – Bárki is van itt, az csak itt ragadt, amikor
visszahúzódott a víz. Biztos, hogy mind haza akarnak menni.
– Haza? Ó, nem, nem. Azok a torzszülöttek sosem hagyják el ezt a várost. Legfeljebb
koporsóban.
– Micsoda?
– Nem voltam elég világos? Háborút vívunk ezekkel a megszállókkal. A katonáim
hétköznapi férfiak és nők, akik a templomomban imádkoznak, és hallották a
szónoklatomat. A saját szemükkel látták a torzszülötteket. Tudják, hogy léteznek.
Démonok, a pokol bugyraiból!
 – Nem, apu, ők is csak emberek, akik haza akarnak jutni az abarati otthonaikba. Hadd
menjek vissza, hadd beszéljek az ottani Tanáccsal. Ők majd találnak módot az itt ragadt
emberek békés visszaszállítására a városotokból, vérontás nélkül.
– Hallottad, mit mondott, Ricky? Embereknek nevezte azokat a démonokat. Mintha ez
lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
– Igenis, uram, hallottam.
– Mit kell tennünk, Ricky? A te nővéred. Ha azt mondod, legyek könyörületes, az
leszek. De alaposan gondold meg. Nem akarok hátat fordítani neki, hogy aztán ellenünk
használja a mágiáját. Nézd csak meg jól. Ordít róla a másság.
– Miért érdekel most ennyire a mágia? – kérdezte az apjától Cuki. – Ha valaki korábban
mágiáról beszél neked, azt mondod, hogy őrült.
– Azóta rátaláltam a sokszínű mellényemre – végigsimított a ruhadarabon, és az reagált
az érintésére. Boldogan hullámzott, és megélénkültek a színei.
– Kalapok! – mondta Cuki, mert hirtelen beugrott, hogy hol látta korábban ezeket a
foltokat. – Öt kopott kalap volt!
Bill tekintete fagyos lett.
– Ügyes – mondta.
– Ismertem azt, aki viselte őket, apu. Na, ő gonosz volt. Megölte a kalapok
tulajdonosait, hogy megszerezze őket.
– Ez undorító. Folyamatosan találod ki a hazugságaidat. Mint az anyád. Hazugságok,
hazugságok hátán. Ti, nők csak erre vagytok képesek.
– Döbbenet – mondta Cuki hát ezért mond ilyeneket, anyu. Beleköltözött valami
Ordasmaró Kaszparból, mert a kalapokban volt az ereje. A halottaktól elrabolt
kalapjaiban.
– Nem tudsz megrémíteni, ha az a célod – mondta neki Bili. – Rám nem hat a bűbájod.
Szerintem el kellene vinnünk a templomba, Ricky.
– Igenis, uram.
– Nem kell nekem a vallásod, kösz – felelte Cuki.
– Abból nem is kapsz. Tudod, látomásaim voltak. Képzeld. A részeges apád, akit a háta
mögött mindenki kinevetett…
– Én sosem nevettelek ki, apu, csak szomorú voltam miattad.
– Fogd be a szád! Nem kérek a sajnálatodból! Építettem egy gépet – kocogtatta meg a
homloka közepét. – Egy látomásból jött az ötlet. És nem értettem, hogy mire való. De
most már értem. Minden összeállt.
 – Bili! – szólt közbe Melissza. – Talán jobb lenne, ha hallgatnánk Cukira.
– Nem. Hozzám hatalmasabb erő beszél, és arra hallgatok – egy pillanatra behunyta a
szemét. – Ebben a szent pillanatban is. Megmondja, mi kell neki.
– Valóban? És mi? – kérdezte Cuki.
Bill szemhéja felpattant.
– Te.
 Negyedik rész
A SÖTÉTSÉG ALKONYA

Ne féld a bestiát,
ha csak egy jön ajtódhoz,
mert a magányába belepusztul,
és ne tarts attól se, mely
csapatban jön.
Nem élik túl a horda hiányát.
Csak attól félj,
amelyik sosem jön-.
Mert az már a te bőrödben lakozik.
– Nautiresz püspök utolsó miséjéből
 26
Az Éden Gyermekeinek Egyháza
– Cuki! Mindjárt ott vagyunk.
Cuki ugyan azt mondta Malingónak, hogy ne ébressze fel, de azt biztosan nem akarta,
hogy hagyja aludni, amikor már megérkeztek. Viszont már megtanulta, hogy finoman kell
felkelteni a lányt.
Nagyon nem kellett sietniük. A komp csak most futott be a tazmagori kikötőbe. Még
percek voltak a kikötésig. Az utasok nyugtalankodtak, bár ennek nem volt köze a
megérkezésükhöz. Szokatlanul éles hangon beszéltek, a nevetésük is erőltetett volt.
Malingó tudta, mi az oka. Tele volt a levegő valami titokzatos, baljós érzéssel. Valami erre
tartott – valami, aminek senki nem fog örülni. Neki sem volt több ötlete, mint a mellette
elsiető, többi utasnak. De nem volt jó dolog, az biztos. Összeszorult a gyomra, a szeme
mögött pedig úgy viszketett valami, mint amikor az apja eladni vitte. Minden tőle telhetőt
megtett, hogy kizárja a tudatából a viszketést meg a nyugtalanságot, és csak Cuki
ébresztgetésére összpontosítson. A kezére tette a kezét, és gyengéden megrázogatta.
– Rajta, Cuki. Ideje felkelni – nem kapott választ. Újra megrázta. – Gyerünk – mondta,
és fölé hajolt. – Majd később befejezed ezt az álmot. Ébredj fel!
– Én ezt csak álmodom – emlékeztette az apját Cuki.
– Nem kell téged végighallgatnom. Bármikor felébredhetek.
– Hát jobb lesz, ha nem teszed, mert különben – mutatott Melisszára – ő issza meg a
levét!
– Hagyd ezt abba, Bill – mondta neki Melissza.
– Miért? Azt hiszed, nem gondolom komolyan? Dehogynem. Kérdezd csak meg a
lányod.
– Most olyan dolgok vannak a fejében, amikkel nem bír, anyu – mondta neki Cuki. –
Egy erősebb ember talán meg-küzdött volna vele. Apa nem is akart.
– Ezt még megbánod – mondta neki az apja.
– Cuki! Mi a baj? – kérdezte tőle Malingó.
Cuki alvó arca már nem volt nyugodt. Összevonta a szemöldökét, és lefelé biggyedt a
szája széle.
– Kezdesz komolyan megijeszteni – mondta neki Malingó.
– Miért nem ébredsz már fel? Hallasz engem egyáltalán? Tényleg biccentett? Mert az az
apró mozdulat akár biccentés is lehetett.
– Ó, egek. Mi folyik ott? Kérlek, kelj fel!
 Most meg mintha a fejét rázta volna, bár ez sem volt nagyobb mozdulat, mint az előbb a
biccentés. Olyan pici volt, hogy nem lehetett biztos benne, megmozdult-e egyáltalán a
feje.
– Arról van szó, hogy most nem akarsz felébredni? Megint biccentett. Legalábbis ő úgy
látta.
– Jól van… – Malingó igyekezett nyugodtnak tűnni.
– Ha aludni akarsz, semmi baj, azt hiszem. Sokat úgysem tehetek ellene. Álmodj csak
tovább. Itt majd én intézem a dolgokat.
Se biccentést, se fejrázást nem kapott válaszul. Cuki arca csak még aggódóbbnak tűnt.
Fura volt újra Csirkevár utcáit róni, és még különösebbé tette a dolgot, hogy az apja
mellett ment, bár őt az apján kívül persze senki sem látta. Az is nagyon furcsa volt,
ahogyan mások viselkedtek az apjával, mert nagyon megváltozott a híre, amióta Cuki
elment. Néhányan nem titkolták, hogy félnek tőle. Átmentek inkább az út másik felére,
vagy bemenekültek egy üzletbe előle. Mások nagy tisztelettel üdvözölték, amikor
meglátták. Volt, aki csak biccentett, vagy egy gyors „jó napot”-tal köszöntötte. De senki
sem tudta teljesen leplezni a feszültségét a közelében. Volt egy pár ember, aki egyenesen
„tisztelendőnek” hívta, amit Cuki sosem tudott volna megszokni. Tisztelendő! Az ő apja, a
feleségét és a gyerekeit verő, brutális alkoholista, a tisztelendő! Az anyjának igaza volt –
Csirkeváron csakugyan megváltoztak a dolgok.
Amikor letértek a Main utcáról, és már nem láthatták olyan sokan, hogy magában
beszél, azt mondta az apja Cukinak:
– Láttad, mennyire tisztelnek?
– Igen, láttam.
– És meglepett, mi? Mi?
Cuki szembe akart vele szegülni most is. El akarta neki mondani, hogy ez csak egy üres
illúzió, amin ő átlát. De aztán az anyjára gondolt. A férfi, aki mellette haladt, borzalmas
dolgokra volt képes, ebben nem kételkedett. Így azt válaszolta neki:
– Igen. Azt hiszem, tényleg meglepett.
– Csak azt nem érted, hogy ezek az emberek mind félnek. Kiszagolják a torzszülötteket,
azokat, akiket az utcákon vetett ki magából a víz, aztán ott maradtak. És félnek. Én
szabadítom meg őket a félelmeiktől.
– Hogyan?
– Ahhoz semmi közöd. A lelkek megmentése bizalmas foglalkozás. De jól megfizetik,
az biztos. Én egy centet sem fogadok el a pénzből. Minden adomány az egyháznak megy.
És szívesen ad mindenki. Megnyugtatom őket, talán még egy kis boldogságot is viszek az
életükbe. Ez bárkinek megér egy pár dollárt. Itt is vagyunk. Otthon, édes otthon.
Egy egyszerű, egyszintes téglaépületről beszélt, amely mellett Cuki biztosan elment
már sok száz alkalommal, de azóta rikító zöldre festették. Előtte, a kis pázsiton egy
hatalmas hirdetőtáblán állt az alábbi szöveg:
AZ ÉDEN GYERMEKEINEK EGYHÁZA
HAPLATÁN WILLIAM TISZTELENDŐ ÚR
SZERETETTEL FOGAD MINDEN MEGMENTENDŐ LELKET
A Pongyola legénységének az a tagja, aki rátalált Malingóra és Cukira tizenöt perccel a
kikötés után, Malingó nagy meglepetésére és megkönnyebbülésére egy másik ficak volt.
Az, hogy fajtájabelivel beszélhet, egy kicsit megköny-nyítette a bonyolult helyzet
elmagyarázását. Még egyszerűbbé váltak a dolgok, amikor a kompos azt kérdezte:
– Te Malingó vagy, nem?
– Ismerjük egymást?
– Nem, csak hallottam á sztorikat. A húgom, Jambíni igyekszik követni minden
tetteteket a lánnyal. Nagyon sok a pletyka. Biztos vagyok abban, hogy sok mindent
kitalálnak rólatok, hogy legyen miről beszélni.
– Nem is tudtam, hogy érdekel másokat a sorsunk.
– Mi? Viccelsz? Te és Cuki… Az oké, ha Cukinak hívom, nem kellene inkább Haplatán
kisasszonynak hívnom, vagy ilyesmi?
– Nem, a Cuki teljesen rendben van.
– Én amúgy Gambittmo vagyok. Hívnak Bitinek, Mó-nak, de a legtöbben Gamcaknak
becéznek. Az a Gambittmo a ficak, rövidítve. Szóval Jút Gamcak.
– Örvendek a találkozásnak, Gamcak.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Kaphatnék egy autogramot? A húgomnak lenne. Örömében tapsolna a fülével!
Gamcak be is mutatta ezt a (nyilván családi) specialitást, és összecsapta füleinek még a
ficak átlagnál is nagyobb, narancssárga bőrlebenyeit.
– A húgod örülne egy autogramnak tőlem? – lepődött meg Malingó.
– Viccelsz? Hát persze. Nagy rajongód. Én is bírlak, de a csajok kattannak rád igazán.
Ismer minden apró részletet. Azt, ahogy megmentetted Haplatán kisasszonyt… bocsánat,
hogy nem Cukinak hívom, egyszerűen nem áll rá a szám… attól a dilis varázsló-fickótól,
Ordasmarótól. Elmentünk a mulyapörölyi házba a húgommal. Láttunk mindent, ami a
történetben szerepelt. Persze megérinteni nem lehet semmit, mert kötéllel körbekerítették.
De ott a bizonyíték. Mindez igaz. Á, és írnál valamit nekem a másik oldalra?
Malingó elvette tőle a jegyzetfüzetet és a tollat, amelynek a végét a fültől fülig vigyorú
Kamexó Kölyök fejének egy apró, faragott és festett ábrája díszítette.
– Bocs a buta tollért. Egy utas hagyta itt. Utálom a Kölyköt.
– Igen?
– A teli fogas vigyorát. Mintha minden olyan szuper lenne!
– Miért, nem az?
– Találkoztál már a népünkből olyannal, akinek volt pénze? Gondoltam, hogy nem.
Nekünk nincs hatalmunk, pénzünk vagy vezetőink. Szerinted miért beszélünk mind rólad?
Malingó valami jelét kereste a gúnyolódásnak Gamcak arcán, de nem találta. Cuki feje
félrefordult alvás közben.
– Rendben van Haplatán kisasszony? Nem kell neki orvos?
– Nem, azt hiszem, nem. Rendben lesz, csak egy kicsit fáradt. Mit szeretnél, mit írjak?
– Hát… nem tudom. Bármit, amit akarsz. A neve Jambíni.
J-A-M-B-hosszú Í-N-I.
Miközben Malingó beleírt a füzetbe, új barátja fecsegett tovább.
– Maradjon köztünk, de ti ketten addig maradhattok itt, ameddig csak akartok. Még
legalább öt-hat óra, mire visszamegyünk Mulyapörölyre. Fel kell takarítanunk a szemetet
az utasok után. Ó, igazán nagyszerű ficak vagy! Még rajzoltál is neki?!
– Nem valami nagy szám, de…
– Milyen gyorsan rajzolsz! Hihetetlen! – elhallgatott, aztán megkérdezte: – Mi ez?
– Az álmaimban szoktam látni – mondta neki Malingó.
– Egy hatalmas csecsemő, aprócska csónakban.
– Na és mit jelent?
– Azt nem tudom. Csak egy álom.
– Hát úgy fog tapsikolni, hogy felszáll. Köszönöm! Ez zsír, tesó, nagyon zsír!
A Kölyökéhez hasonlóan széles vigyorral nézegette az autogramot és a rajzot, aztán
ment a dolgára.
Rövid beszélgetés volt, mégis sok okot adott a töprengésre Malingónak. Óriási sokk
volt a felismerés, hogy nehézségekkel küzdő népének egyes tagjai nemcsak hogy hallottak
róla, de még büszkék is rá, hogy közéjük tartozik. Amióta írásos emlékek voltak róluk, a
ficakokat alacsonyabb rendű lényeknek tartották. Szolganépségnek tartotta őket a
közvélemény, cingár, tompa lényeknek, akik közül törzsi történelmük során soha nem
került ki senki, aki kiagyalt volna valamit, elismert kézműves vagy akár hírhedt bajkeverő
lett volna.
Lehetséges lenne, hogy ő egy kivételes egyed, ő, aki az évek során elhitette magával,
hogy az őt eladó apja gyásza tökéletesen érthető volt? Értéktelen alak volt, még a saját
apja sem bánta, hogy megszabadult tőle. Talán túl kíméletlenül ítélte meg magát, és
elhamarkodottan.
Cuki felnyögött álmában, ez felrázta mélázásából Malingót. Ugyan mit törődik magával
épp most, amikor Cuki elveszett álmában? Most először érezte a Cukival töltött utazásai
alatt, hogy szüksége lenne másokra. Most örült volna Kétujjú Kimnek, Kajszibokor
Genevának vagy Finnegan Hobnak. Valakinek, akivel átbeszélhetné ezt a problémát.
Bárkinek, kivéve a János-fivéreket. Nekik túl sok különböző véleményük volt mindenről.
De erre sóvárogni hiábavaló volt. Egyedül volt, annak a néma társaságában, aki
mindenkinél többet jelentett neki. Hirtelen rátört az aggódás.
Bill megparancsolta Rickynek, hogy kint őrködjön a templom előtt, aztán bevezette a
kívülről is ugyanolyan jellegtelen épületbe. Padok helyett olcsó faszékeket tettek sorba, az
oltár egy egyszerű, fehér terítővel letakart asztal volt. Keresztet nem állítottak.
– Láthatod – kezdte Bili, az oltár felé vezetve alvó lányát –, hogy mi itt nem adunk a
cicomákra. A mondanivaló az, ami számít.
– És mi lenne az, apu?
– Ne hívj többé az apádnak. Minket semmi nem köt össze.
– Úgy érted, a szeretet? Mert azt szerintem soha nem éreztél egyikünk iránt sem. Talán
anyut, régen, mielőtt még minket üthettél, őt…
– Elég legyen! – csattant fel a régi, jól ismert dühvel.
Már csak egy pár méterre voltak az oltártól, és Cuki hat-hét embert látott a templom
sötét sarkában. Az apja is meglátta őket. Ezért akarja abbahagyni a beszélgetést, gondolta
Cuki.
– Nem akarok többé a régi hibákkal, régi bűnökkel foglalkozni.
– Kinek a hibáival, apu? Kinek a bűneivel?
Cuki folytatta, próbálta elérni, hogy az apja kimutassa a foga fehérjét. Talán a
gyülekezet néhány tagjában kétségek merülnek majd fel, ha a mosolygó tisztelendőjükben
meglátják az igazi Haplatán Bilit. Azt, akinek ő ismerte. A kegyetlen, agresszív embert.
Bill a sarokban gyülekező emberek közé lépett, és nagyon halkan azt mondta Cukinak:
– Megváltoztál. Érzem rajtad a romlás bűzét, és a lelkem mélyéig felkavar. Mindent
megteszek, ami tőlem telik, hogy az itt imádkozókat megóvjam a te züllöttségedtől és
förtelmedtől, a mocsoktól, amit magaddal hoztál arról a másik helyről…
– Az Abaratról, apu. Kimondhatod.
– Nem piszkolom be vele a nyelvemet!
Már nem halkan beszélt. Dühe visszhangzott az egyszerű, fehérre meszelt falakról.
– Ó, ha hallanád magad, apu! – mondta neki Cuki.
– Ne nevezz… – elhallgatott a szemközti falról visszaverődő hangja hallatán. Szünetet
tartott, és ismét visszavett a hangerőből. – Okos kis boszorkány vagy te, mi? Még mindig
tudod, hogyan bőszíts fel. De nem dőlök be neked – mondta, és mély levegőt vett. – Ha
még egyszer ellenem szegülsz, az anyád fog szenvedni miattad. Megértetted? Nézz rám, te
csitri, ha hozzád beszélek. Azt akarom, hogy tudd, ki is vagyok én valójában.
– Az ellenségem – mondta erre Cuki.
Az apja elmosolyodott.
– Végre valamiben egyetértünk – mondta. Hátat fordított neki, és a követőit szólította
meg.
– Be van melegítve a szerkezet, és készen áll a bevetésre?
– Mindent pontosan úgy tettem, ahogy kérte, uram – felelte az egyikük.
– Jól van. Nagyon helyes.
 27
A vallatás
Körülbelül akkor, amikor Gamcak magára hagyta Malingót és Cukit a Pongyola
fedélzetén (immár a leghíresebb élő ficak két autogramjának boldog tulajdonosaként), egy
öt hajóból álló konvoj indulásra készülődött Vrokonkeff kikötőjéből, Gorgossziumon. A
legnagyobbon, a Kreyzun füstzászló lobogott, tűs és cérnás címerrel, így jelezve, hogy
személyesen azon utazik az Órák állítólagos császárnője, az Éjfél úrnője, Mánia Mutter. A
Kreyzut kísérő négy hajót a vízvonaltól az árbockosárig teletömték ágyúkkal és
férclényekkel, az Éjfél úrnőjének védelmére.
Persze késleltették az indulását. Visszatért a tornyába azzal a lánnyal, Maratiennel, és
kiderült, hogy Csekely Alját, a varrónőt, akit a terem padlójára kirakott Abarat-
mozaiktérkép tisztításával bízott meg, kihajították a helyiség egyik ablakából, és holtan
hevert a földszinten. Mánia Mutter kedvelte Csekely Alját, mert hűséges és buzgó nő volt.
Nem örült, hogy most kénytelen volt kivallatni a halott nő testét, ezzel rettenetes kínokat
okozva az elhunytnak. Mánia Mutter abban biztos volt, hogy ha ki tudja kérni a
véleményét, Csekely Alja önként vállalta volna a szenvedést, hogy kiderüljön, ki volt a
gyilkosa.
A sok éven át gonddal tervezett események végre hamarosan meghozzák a
gyümölcsüket, és örökre megváltoztatják a szigeteket mindazokkal, akik rajtuk élnek. Ő –
a világot átalakító úrnő – nem engedheti meg magának, hogy szabadon randalírozzon egy
olyan hatalom, amely képes volt végezni Csekely Aljával. Meg kellett tudnia, hogy ki tört
be ide, méghozzá gyorsan. Lehajolt, és a hátára fordította Alja testét. Az arcán középen
törés húzódott, de nem volt rajta sok vér. Mánia Mutter egy pár lépéssel hátrább
parancsolta a többi asszonyt, majd a Serénység Kupoláját vonta saját maga, a test és
Csekely foszló ektoplazma-fonálon fölötte függő lelke köré.
– Nyughass, asszony – mondta neki Mánia Mutter. – Csak egy-két percre kellesz
nekem.
– Nem akarok…
– Nincs választásod.
-…visszatérni…
– Nincs választásod.
-…a húsomba.
– Nincs választásod. Érted, boszorkány?
Alja lelkének elmosódó, rémült árnyéka neki-nekirepült a Serénység Kupolájának, akár
egy üvegbe zárt légy.
A császárnő hamar megunta Csekely riadt csapongását.
 – Elég legyen – mondta.
Kinyúlt és megragadta a varrónő lelkét. Az árnyék kétségbeesetten verdesve igyekezett
szabadulni. Csekely nővérei közül többen elborzadva figyelték a jelenetet.
– Nejszentab – mondta a Vén Anya, és ezzel a három szótaggal szétoszlatta a Kupolát.
– Ha valamelyikőtöknek nehezére esik végignézni a halottidézést, azt javaslom, takarjátok
el a szemeteket.
Többen így is tettek; egy-két nővér még el is távolodott Csekely Alja testétől, hogy ne
kelljen végighallgatnia a történéseket. Mánia Mutter eközben térdre ereszkedett Csekely
Alja hullája mellett, és azt mondta az egyik ott maradt nővérnek:
– Fatún! Feszítsd szélesre a száját, és fogd a fejét.
Kundzsa Fatún, egy erős csontú, nagy kezű asszony követte az utasítást.
Mánia Mutter ügyesen Csekely ajkai közé csúsztatta a lelket, majd megparancsolta
Fatúnnak, hogy zárja össze a halott nő száját, és tartsa zárva, bármi történjen is. Kundzsa
Fatún összefogta a hulla ajkait, hogy arra ne távozhasson a lélek. Egy egész percig tartotta.
Semmi sem történt. Még mindig semmi. És még mindig semmi. Aztán hirtelen megrándult
a nő lába. A mozdulatot vergődés és rugdosás követte.
– Csitulj el, Csekely Alja. Nyughass – mondta neki Mánia Mutter. – Tudom, milyen
borzalmas lehet neked visszatérni ebbe az összezúzott testbe, de csak egy pár kérdésre
keresek választ – felnézett Fatúnra. – Készen állsz? – Fatún bólintott. – Nehogy
elgyengülj!
– Nem fogok.
– Tényleg nem – értett egyet Mánia Mutter, mert Fatún tekintetében volt valami, ami
megerősítette a szavait.
– Nem bizony. Akkor tudjuk ezt le, rendben?
– Ahogy parancsolod, úrnőm.
– Most!
Fatún elengedte Csekely ajkait.
– Ezt most abbahagyod, Csekely Alja! NYOMBAN!
Az asszony sikolyai vesztettek az élükből, rángásai enyhültek.
– így már jobb – mondta a Vén Anya. – Most pedig gyorsan felelj, és az igazat mondd.
Akkor elengedlek, és mehetsz a halálodba.
Alja vett még egy hörgő lélegzetet, aztán egy halott nő tompa, törékeny, örömtelen
hangján szólalt meg:
– Mivel érdemeltem ezt ki?
 – Te nem hibáztál, Csekely Alja. Csupán tudni akarom, ki volt a gyilkosod – Mánia
Mutter egy kissé közelebb hajolt, hogy meghallja a választ. – Ki volt az, nővérem?
– Boa hercegnő tette.
– Az lehetetlen!
– Esküszöm.
– Tizenhat éve halott, nővérem.
– Tudom. Mégis ő volt.
– Nincs efelől kétséged?
– Nincs. Ő volt. Boa volt. Ő volt! Ő volt! – életre keltett teste kezdte legyűrni lenni az
akaratát. Az arcán eluralkodtak az apró rángások és görcsök. Úgy tűnt, ez fáj neki, pedig
az idegeit csupán az élet árnya éltette.
Mánia Mutter nem faggatta tovább, csak tanulmányozta a lábánál heverő holttestet.
Csekely kétségbeesetten nézte a lelkét rabul ejtő nőt.
– Elmondtam mindent, amit tudok. Hadd menjek a halálba. Jobb lesz, mint az életem
volt.
– Akkor hát… – mondta lassan Mánia Mutter –, engedd el, Fatún. Lelj békét a
semmiben, asszony. Tűnj el.
Még szinte be sem fejezte a mondatot, és a varrónő lelke már ki is szabadult a
fogságból, és emelkedett felfelé, el a börtönéből és a fogva tartójától. Aztán a fakó
árnyékfolt beleolvadt a fénytelen égbe.
Mánia Mutter visszatérése a Tűtoronyba, majd az azt követő felfedezések és ügyletek
egy kicsivel több mint két órát késleltették a Kreyzu indulását. De amint a roppant hajó
kiért a nyílt vízre, rendkívüli sebességgel haladt, a gépezet a gyomrában – a szívfacsaró és
az elfajzott, a megbocsájt-hatatlan és a tébolyult házasítása – minden áramlattal dacolva
repítette az Izabella hullámain.
A tenger nem tiltakozott a hajó brutális ereje ellen. Tudta, miféle rémisztő hatalom
kovácsolta össze, és elismerte felsőbbrendűségét. Tisztában volt vele, miféle szörnyű erők
ura a Vén Anya. Az Izabella olvasott a patakok és folyók vizének pletykáiból és
mérgeiből, melyeket a szigetekről belemosott a dagály és az apály, tudta, mennyivel
rosszabbak lesznek még a dolgok hamarosan. A benne lakozó miriád létformának nem
válna előnyére, ha szembeszáll az Éjfél császárnőjével, mert a vizek tudták, hogy
gyakorlatilag végtelen pusztításra képes. Se hús, se fa, se kő, se por nem állhatott neki
ellen. Ez a nő a csatlósaival képes lett volna a nappal és az éj minden Órájára halált hozni,
ha szembeszegülnek vele.
Az Izabella tehát úgy döntött, egyelőre úgy tesz, mintha nem ellenkezne. Engedi, hadd
tegyen, amit akar, bármilyen gonoszságra készül is.
Így hát az asszony, aki az Abarat felismerhetetlenné változtatására készült,
akadálytalanul száguldhatott a célja felé.
A Kreyzun a lány, Maratien tisztelettudóan lehajtott fejjel lépett be a Vén Anya
elsötétített kabinjába. Nem merte feljebb emelni a fejét, amíg a Vén Anya azt nem
mormolta:
– Mi az, gyermekem?
– Közeledünk a piramisokhoz, úrnőm. Azt mondta, szóljak.
Mánia Mutter felállt a lebegő kőről, amelyen eddig ült, és felsiklott oda, ahol Maratien
állt.
– Izgatott vagy, gyermekem?
– Annak kellene lennem?
– Ó, igen. Ha elég bátor vagy, hogy velem maradj ma és az elkövetkező napokban,
megígérem, hogy olyan ritka látványban lesz részed; amely örökre megváltoztatja a
világról alkotott képed, és a te helyed benne.
– Akkor nézhetem? – kérdezte Maratien óvatosan, mert nem volt benne biztos, hogy jól
értette a meghívást.
– Hát persze. Mellettem a helyed. És ha olyan bölcs gyermek vagy, amilyennek hiszlek,
akkor mindent megjegyzel, amit látni fogsz. Minden részletet. Mert lehet, hogy eljön majd
az idő, amikor azt kérdezik, milyen volt ott lenni, és akkor jobb lesz, ha az igazat mondod.
– Igen, természetesen.
– Most pedig menj Sadder Melli nővéremhez…
– Ismerem.
– Mondd meg neki, hogy azt parancsolom, adja neked a legmelegebb kabátomat.
Amikor kihunynak a napok, kegyetlenül hideg lesz, Maratien. Menj csak. Megvárlak.
– Megvár?
– Persze. Majd’ hat évszázadot vártam erre az Órára. Egy pár percet még tudok várni,
amíg találsz magadnak egy kabátot.
 28
Az oltárdísz
– Cuki! Malingó! Odafent vagytok?
Az ismerős hang hallatán Malingó rögvest jobb kedvre derült.
– Pajkos János! Te vagy az? – kérdezte.
– Igen…
– Tudtuk, hogy előbb-utóbb rajta lesztek egy ilyen kompon – szúrta közbe Kígyó János.
– A kompos mondta meg, hol találunk… – tette hozzá Kurázsi János.
– És itt vagyunk mind! – fejezte be Kába János, aki nem akart kimaradni a jó hír
közléséből.
Közben a fivérek feljöttek az alsó szintről, és követte őket Kétujjú Kim meg…
– Még Geneva is itt van! – erősítette meg Pántlika János.
– De jó titeket újra látni! Viszont kérlek, legyetek csendben. Cuki még alszik.
– Felkeltsük? – érdeklődött a meglehetősen alaposan felfegyverzett Geneva.
– Szerintem az most nem lenne jó ötlet – vélte Malingó.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Geneva.
– Nézd csak meg magad. De előbb tedd le a fegyvereket.
– Miért?
– Elképesztő zajt csapnak.
– Ilyet csak a kedvedért teszek – jelentette ki Geneva, majd lecsatolta az övét, és a
hüvelyekben tartott kardokkal együtt Kimnek nyújtotta. – Ha valaki más előhúzza egy
kardomat…
– Eszünkbe se jutna – nyugtatta meg Pajkos János.
– Nem, nem, nem, nem, nem… – mormogtak a fivérei egyetértően. – Mi csak Cuki
miatt aggódunk most.
– Halkan, kérlek – mondta Malingó. – Nem szabad zavarni. Ne kérdezzétek, hogy
miért, mert nem tudom. Csak azt hiszem, hogy nem szabad.
– Nézzétek csak az arckifejezését! – mormolta Geneva.
– Valami kínozza.
Malingó bólintott.
– Igen, azt hiszem.
 – Ha ez egy rémálom, nem lenne jobb felkelteni? – kérdezte Geneva. – Nézd csak,
mennyire aggódik! És kínlódik!
– Tudom – erősítette meg Malingó. – Én sem örülök neki. De bárhol is van, és bármit
csinál is, fontos. Azt hiszem, jobb, ha hagyjuk. Az ilyen álmokban Csirkeváron jár, az
anyját látogatja meg.
– Nem úgy néz ki, mint aki örül neki – jegyezte meg Geneva.
Cuki arca még gondterheltebb lett.
– Egek! Borzalmasan néz ki – vélte Kígyó János. – Biztos vagy benne, hogy nem
haldoklik?
– Nem – mondta végül Malingó egy perc némaság után –, nem vagyok benne biztos.
Cuki az apjával együtt – saját magát nem számolva – tizenegy embert látott a
templomban gyülekezni. Előléptek az árnyak közül, és mind látták őt, amit minden
bizonnyal az apja lopott mágiájának köszönhettek. Cuki csaknem az összes arcot
felismerte, bár csak egy párat tudott volna megnevezni. Az egyikük Szajkófalvi Norma
volt, aki egyszer (réges-régen, egy másik életben) megmutatta Cukinak a Puhafa Hotel
kísértetjárta szobáját. Cuki ott hallott Homály Henryről, a tizenkilences szoba szelleméről.
Az ő legendáját kutatva jutott Cuki oda, ahol volt, akár örült ennek, akár nem. Norma a
legszebb vasárnapi ruháját viselte. Még rá is mosolygott Cukira, mint aki semmi
kivetnivalót nem talál álombéli jelenlétében.
Akis csoportban két barátnője is volt Haplatán Melisszá-nak. Cuki emlékezett, hogy az
egyiküket Gailnek hívták, azt a túlsúlyos nőt, aki mindig telespriccelte magát parfümmel
azt remélve, hogy elrejtheti kellemetlen testszagát (pedig nem). A másik nő neve Penelope
volt, ő egy pár házzal odébb lakott a Másik utcában. Látásból többeket is ismert. Az egyik
például karbantartó volt az iskolában, bár neki sem tudta a nevét. Egymás után mind
ránéztek, rezzenetlen tekintettel, és rámosolyogtak – a bábfejek bábmosolyával.
– A mai különleges nap. A lányom itt van álmában – magyarázta Bill a hívők kis
csoportjának –, de nem lesz nehezebb így sem kiszednünk belőle azt, amit akarunk,
mintha a teste is itt lenne. Végül is, az álmodó meg az álmodott megosztozik a tudáson.
Kapcsolatban állnak egymással. Norma, kérlek húzd el a függönyt.
Szajkófalvi Norma még egyszer mesterkélten rámosolygott Cukira, aztán sietett
teljesíteni a papja parancsát, és félrehúzta az oltár mögötti, kékesfehér függönyt. Az oltár
mögött különös, körülbelül három méter magas szerkezet állt.
– Tudom, min tűnődsz, boszorka – jelentette ki Bili. – Arra gondolsz, vajon ki csinálta
ezt a lenyűgöző gépezetet.
– Úgy van – felelte Cuki, és igyekezett elismerően mosolyogni. – Úgy értem, hát ki
más? Ez… fantasztikus!
 A dicsérettel csak a rémületét próbálta leplezni. Bajban volt. Nagy bajban. Fogalma sem
volt, mit csinál ez a gépszörnyeteg, de ha Ordasmaró Kaszpar elméjének a szüleménye –
márpedig biztosan nem az apja tervezte, úgyhogy nem lehetett más, mint a varázsló, aki
eredetileg ellopta magának a kalapokat, amelyek most az apjánál voltak – nos, akkor nem
lehetett békés célja.
– Csak részben az enyém az érdem – közölte Bili. – Ettől kaptam az ihletet – simogatta
meg sokszínű mellényét.
– De azonnal felfogta az elmém. Tudod, hogy miért?
Cuki a fejét rázta.
– Mert ön nagy dolgokra született, urak ura.
A nőt, aki megszólalt, Cuki mindeddig nem vette észre. Most azonban felállt. Lehajtotta
a fejét, de Cuki azonnal felismerte: a tanárnője, Stréder kisasszony volt az. Ó, de
megváltozott. Már nem nyúzta hátra a haját, nem ejtette túszul a tarkóján. Szabadon
hullott alá, hosszú, fényes keretet adott sápadt arcának.
– Ezt szépen mondta, Stréder kisasszony – dicsérte meg Bili.
A nő Cuki apja felé nézett, de nem emelte fel a fejét.
– Boldog vagyok, hogy tetszik önnek, uram – mondta.
A passzivitása, a föld felé fordított tekintete és a szánalmas hálája egészen
megdöbbentette Cukit. Ez nem az a Stréder kisasszony volt, akit Cuki utált. Az apja
megtört nőt csinált belőle. Összetörte, és úgy rakta újra össze, hogy törékeny maradt, és
félt.
– Thompson úr, Elliot úr, mi lenne, ha felkészítenék a lányomat erre a kis kísérletre?
Siessenek. Le akarom már tudni ezt.
 29
Szárnyas éjfél
Mánia Mutter felfelé lépdelt Mindenit Nagy Piramisának lépcsőin, és egy rövid ideig az
unokáján járt az esze. Sok éven át dolgoztak a terven, amely most teljesül majd be, és bár
nem vesztegethette az idejét érzelgősséggel – azzal a gerinctelen, beteges érzelemmel –,
mégis elöntötte a bánat. Mindent megtett, hogy figyelmeztesse az unokáját az érzelmei
ártalmas hatására. Beleverte a leckét, tűvel és cérnával varrta össze a száját, amikor
meghallotta, hogy kimondja: szeretett valakit. Amikor utoljára látta, a halálhajója, a
Féregfa fedélzetén, még mindig az arcán viselte a keze nyomát. Mégsem tanult a
hegekből.
Engedélyezett egy pillanatot a haszontalan bánatnak, aztán elengedte az érzelmet.
Kremátor kiváló társ volt az összeesküvésben, de amikor megrontotta a szerelem,
veszélyessé vált önmagára és a nagy vállalkozásukra is. Ezért mászta most meg egyedül a
Nagy Piramis lépcsőit, lépdelt egyedül a bejárat felé.
Megállt. Ez volt a nagy pillanat. Azt akarta, hogy ennek legyen tanúja.
– Maratien – szólt halkan.
– Itt vagyok, úrnőm – felelte Maratien a háta mögül, a közelből.
Nem tudta elrejteni a hangjában az aggodalmat, és a Vén Anya megérezte.
– Nincs mitől tartanod, gyermekem – mondta neki.
– Azok a teremtmények az ajtó túloldalán, a gyászhozók mind engem szolgálnak.
– Sokan vannak?
– A megszámlálhatatlannál is többen.
– Mind ebben a piramisban?
– Az összes piramisban, és a piramisok alatt; az Izabella alatt, messze, és mélyen.
Mánia Mutter megvárta, amíg felfogja a lány, aztán benyúlt a ruhája bugyraiba, melyet
lehúzott a fogoly lelkek súlya, és elővett egy kulcsot.
– Tessék – mondta. – Nyisd csak ki az ajtót. Nézd meg magad.
Maratien tétován elvette a kulcsot.
– Csak bátran, gyermekem. Sokan várnak rád. Nézz csak hátra. Nézd meg magad.
Maratien hátrapillantott a válla fölött. Amióta leszálltak a Kreyzuról, és felléptek a
piramis lépcsőire, rengeteg tengeri lény emelkedett az Izabella felszínére, és soknak
foszforeszkált a pikkelye vagy a páncélja.
– Látod, milyen türelmetlenek? – kérdezte Mánia Mutter, és a legalsó lépcső felé intett,
ahol több tucat szörnyalak bújt elő a felszín alól. – Jobb lesz sietni.
Maratient nem kellett tovább bátorítani. Visszanézett az ajtóra, és a zárba csúsztatta a
kulcsot. Ennél többet nem is kellett tennie, mert a kulcs tudta, mi a dolga. Kisiklott az ujjai
közül, és teljesen eltűnt a zárban.
– Jól van – mormolta Mánia Mutter. – Nagyon jól.
A piramisból egy hang hallatszott, ahogy az ajtót működtető ellensúlyok rendszere
mozgásba lendült. A hatás egyre tovább terjedt, alakzatok fordultak el az alakzatokban,
míg végül az egész, háromszög alakú ajtó meglendült és kettévált, feltárva a túloldalon a
sötétséget.
A Vén Anya és Maratien orrát áporodott szag csapta meg, sokkal undorítóbb, mint
bármilyen ürülék vagy rothadás bűze, bár mindkettőből benne volt a legrosszabb.
Maratien utálkozva az arcához emelte a kezét. Mánia Muttert nem zavarta.
– Hogy én mennyire vártam ezt! – lehelte.
Most már tárva-nyitva állt a háromszög-kapu, és a romlott szaggal a gyászhozók
hangjai is előáradtak mögüle. A kattogás, sziszegés és ketyegés hangereje egyre nőtt,
ahogy kaptárról kaptárra terjedt a hír, hogy eljött az Órák Órája. Mánia Mutter újra a
ruhája korcába nyúlt, és elővette vékony, fekete botját. Halkan utasította Maratient, hogy
kövesse, és maradjon közel, majd belépett a piramisba. Odabent csak a velük együtt
érkező holdfény világított. A belső térből semmit sem mutatott.
– Állj készen – mondta Maratiennek Mánia Mutter.
Ezzel a feje fölé emelte a botját, és annak hirtelen fel-fénylett a vége. Apró fényforrás
volt csupán, de tucatjával, majd százával, végül ezrével váltak le róla minden irányban a
sugarak, és mind fényesebb volt, mint az előzők. Az összes egy-egy elemi fényszálat
húzott maga után, amazok pedig nem halványultak el, hanem ördögi pókhálóként függtek
a levegőben. És ahogy szétterjedt a fény, úgy bomlott szét a sötétség, és vált láthatóvá a
piramis belső tere Maratien meg őrzője számára. A Vén Anya közel sem készítette fel a
lányt erre a látványra.
A gyászhozók mindenütt ott voltak. Mind azzá fejlődött, amivé akart. Hatalmas rovarok
voltak, szárnyas hüllők, vagy a kettő szentségtelen fattya talán? Némelyiknek százszámra
volt végtagja, és csomókban lógtak a szemei, akár a fekete peték, a testük pedig kígyóként
tekeredett rugóba. Másokat elárasztottak a paraziták, amelyeken viszont atkák élősködtek;
egyesek hurokban függtek a piramis mennyezetéről, áttetsző testükben zselés fattyaikkal.
A padlón is szaladgáltak, olyan sebesen, hogy tüskés testüknek csak elmosódott árnya
látszott.
Mánia Muttert azonban nem tántorította el a céljától egyetlen ilyen részlet sem.
– Tudom, hogy sokan közületek éveket vártak erre az Órára – mondta. Olyan hangot
használt, amely hiába nem volt erős, mégis elhallatszott mindenhová. – Véget ért a
várakozás. Induljatok hát, mindannyian! És hozzátok el nekem az Éjfélem!
Nem várt a gyászhozók válaszára, egyszerűen csak a piramis csúcsára mutatott fekete
botjával. Újabb fényes ív csapott belőle elő, és eltalálta a piramis tetejét. A korábbi,
világításra szolgáló fénysugarakkal ellentétben ez azonnal kihunyt. Elvégezte a dolgát,
valahol a piramis gyomrában beindított egy szerkezetet. Az épületet mindent átható
morgás rázta meg, mély árnyalata egy hatalmas dob kongására emlékeztetett.
– Most mi történik? – kérdezte Maratien.
– Kiszabadítom őket, hogy betölthessék céljukat, amelyre születtek – felelte Mánia
Mutter. – Látod?
Arra mutatott, amerre a folyamatot elindító lökést küldte. Most holdezüst színű felhők
voltak ott, csillagokkal megszórva. A piramis széthasadt, oldalai immár nem értek a
csúcsához, hanem egy háromszirmú virág kelyheként nyíltak szét. Nem volt könnyű
feladat ilyen rettentő kőfalakat mozgatni, és a kehely lassan nyílt. De a gyászhozók
érezték, hogy közeleg a szabadulás.
Izgalom hullámzott végig a végtelen hordán. A tetőhöz közeli gyászhozók közül páran
felemelkedtek a háromszirmú nyíláshoz, és a holdfénnyel flörtöltek – némelyik már
merészen bele is repült az éjszakába. Példájukon a kaptárnak a piramis falán lejjebb
kapaszkodó tagjai is felbátorodtak, és az épületet hamarosan verdeső szárnyak zaja töltötte
be.
A holdfény besütő sugarai egyre szélesebbé váltak, ahogy tárult szét a piramis, de az ég
látványa csak még mélyebbre vitte a hírt. A hatalmas épület padlózata – amelyet még
olyan kőművesek építettek, akik hegynyi kőtömböket is meg tudtak mozgatni, holott
külön-külön egyik sem volt különösebben erős – beleremegett a milliárdnyi szárny-
csapásba.
Elérkezett az Éjfél.
 30
Szellemcsapolás
A szerkezet, amelyre Cukit rákötötte Haplatán Bill két technikusa, Elliot és Thompson,
nyilvánvalóan nem csupán az Ideáton beszerezhető alkatrészekből épült. Az oltárfüggöny
mögötti falhoz erősített része óriási, hevenyészve összetákolt készülék volt, darabjai
valószínűleg a Fő utcai gyógyszertárból származtak, valamint egy garázsból, vagy a
csirkegyárból, esetleg mindkettőből.
A szívében azonban mágikus mechanika látszott, és Cuki úgy gondolta, ezt nem
Csirkevárban találták, hacsak nem az Izabella hozta ide véletlenül, nagy szerencséjükre.
Valószínűbb volt, gondolta aggódva Cuki, hogy valaki az Abaratról szállította ide, ami azt
jelentené, hogy megújult a kereskedelem a két világ között. Talán soha sem maradt
teljesen abba, és az apjának csak a megfelelő embereket kellett megtalálnia a gép
alkatrészeinek a beszerzéséhez.
Két olyan része volt a szerkezetnek, amelyen tisztán látszott az abarati technológia. Az
egyik egy cirka egy méter átmérőjű, lüktető gömb volt – hibákkal teli üvegből a készülék
közepén. Olyan szaga lett tőle a levegőnek, mint amikor nyáron belecsap valamibe a
villám: édes és fémes. A második abarati alkatrész a gömböt tartó, bizarr mechanika volt.
Egy régi tévé belsejére hasonlított, de kissé meg volt olvadva, és egy kisebb fehér
bogárcsalád fészkelt benne; ezek olyan gyorsan mozogtak a belsejében, hogy szinte alig
lehetett őket szemmel követni.
A harmadik része pedig egy szék volt.
– Ülj le – mondta az apja. – Csak rajta. És mielőtt még megpróbálkoznál valamelyik
trükköddel, ne felejtsd, hogy az anyád otthon mélyen alszik. Védtelen. Megértetted?
Cuki bólintott.
– Mondd ki!
– Megértettem – felelte csendesen, és beleült a székbe.
– Uram, kiléphetnék egy kicsit a levegőre? – kérdezte az egyik férfi, miközben Elliot és
Thompson széttekerte a tűben végződő csöveket. – Mindig felfordul a gyomrom az ilyen
orvosi dolgoktól.
– Nem, Futterman – csattant fel Haplatán Bili. Az ideges férfi, akiben Cuki a Riley
utcai szupermarket üzletvezetőjére ismert, tétován engedelmeskedett a prédikátornak. Bill
megragadta a karját, és magához vonta. – Szépen itt marad…
– Muszáj? Szerintem…
– Nem érdekel, hogy mit gondol. Ennek a templomnak én vagyok a tisztelendője, és ha
az Úr kedvében akar járni, akkor jobb lesz, ha azt teszi, amit mondok, a mindenit!
 Futterman jámboran a helyén maradt, állt ott, ahol mondták. Az összes szín kifutott az
arcából, krétafehér volt az ábrázata. Cuki megsajnálta. Annyira látszott, hogy fél. Mintha
észrevette volna, hogy nézi, mert a szeme felé villant. Cuki kétségbeesetten szerette volna
biztatni valamivel. Sugallni akart az elméjének egy gondolatot, olyasmit, hogy: Minden
rendben lesz. A prédikátor csak egy kis zsarnok, aki talált egy pár varázskalapot. Nincs
valódi hatalma.
Annyira elmerült ebben, hogy egy pillanatra megfeledkezett a saját helyzetéről, de aztán
az apja apró biccentésére Elliot és Thompson összhangban, gyakorlottan leguggoltak a
fehér bogarakkal teli, kissé olvadt tévé két oldalánál, majd hosszú, fekete és sárga
kábeleket húztak belőle elő. A kábelek végén kis, kupakkal lezárt tárcsák voltak, a két férfi
pedig óvatosan lecsavarta a kupakokat.
– Akkor ezt most szépen beindítjuk – mondta Bili.
Cuki háta mögé nyúlt, és felkapcsolt valamit, amitől a gép mély, panaszos nyögést
hallatott. Thompson és Elliot tudta, mi a dolga. Erőlködés nélkül széttárták Cuki mindkét
tenyerét, és beléjük helyezték a két tárcsát.
– A helyükön vannak a szűvő-fészkek, uram. Készen állunk.
Bill megnyomott még két kapcsolót, és Cuki érezte, hogy valami beteg dolog áramlik a
testébe. A szűvők átszakították átlátszó tenyerét, és vékony csápokat eresztettek a kezébe.
Azonnal megérezte ezeknek a szűvőknek nevezett lényeknek a féktelen éhségét. Nyomban
elgyengült, mintha az életet csapolták volna le belőle.
– Apu, kérlek… – motyogta Cuki álmában.
– Hallottátok? – kérdezte Malingó. – Az apjához beszél vajon?
– Egek – mondta Hiába János. – Az az ember egy pszichopata.
– Cuki tudja kezelni – jelentette ki Pántlika János.
– Neked ez úgy hangzott, mintha kézben tartaná a dolgokat? – kérdezte Kígyó János.
– Olyan, mintha haldokolna – mondta Geneva.
– Csak álmodik – vélte Pajkos.
– Nézz már rá erre a szegény lányra – replikázott Kígyó János. – Hiszen kínozzák.
Tennünk kell valamit!
– Azt hiszem, ez egyszer igaza van – értett egyet Kim is.
– Láthatóan kínlódik.
Cuki arca egyre zaklatottabb lett. Malingó végignézett a János-fivéreken, Kimen és
Geneván, akik mind ugyanolyan fájdalmas arckifejezést vágtak, mint Cuki.
– Fel kell keltened – döntötte el Geneva.
 – De akkor mi lesz vajon? Még sosem láttam ilyennek – aggódott Malingó.
– Ó, egek… – mormolta Geneva. – Most elbizonytalanítasz, pedig az ösztöneimre
szoktam hallgatni.
– Te mit gondolsz, Malingó? – kérdezte Kim.
– Szerintem… – kezdte halkan, majd nagy levegőt vett –, szerintem nincs mit tenni,
muszáj bíznunk abban, hogy tudja, mit csinál.
– Hát, nem úgy tűnik – mondta Kígyó János.
– Nem lesz semmi baja – nyugtatta meg Malingó. – Csak bízz benne!
 31
A nyáj
Vajon mióta számítok én ilyen finom falatnak? – tűnődött Cuki. Mostanában többeknél
is felkerült az étlapra. Az első eset, most, hogy jobban belegondolt, a zetekkel történt, mert
az biztosan kiharapott volna belőle egy szép nagy darabot, ha nem vigyáz. Aztán meg
persze Boa próbált új testet fabrikálni magának Cuki életerejéből. Most pedig a leg-
valószerűtlenebb módon a saját apja akarta elemésztetni.
A szeme sarkából látta a látomásait felfaló gépezetet. Nem, nem is a látomásait – mert
azok passzívan megélt, egyszerű dolgok voltak csupán –, hanem a tapasztalatait
köpölyözték ki belőle a piócák, a csodás élményeit.
Ellopták minden fantasztikus kalandját és azok emlékeit. A gépezet a közepében lévő,
nagy tégelyekbe gyűjtötte őket. Ráadásul nem csupán egyetlen életet szívott el belőle,
hanem mindet, amelyet csak látott vagy érzett az Abaraton. Kíváncsi lelke sokakat
megérintett, így lélekben összekapcsolódtak. A hús-vér világban már rég eltávolodtak,
mégis vele maradtak még sokáig – a Marapozsa utca álmokkal ékesített lakói, a
cibókmacskákat a csontszörnyek ellen csatába vezető Dzsimóti a mulyapörölyi
ütközetben, a tengersiklók az Izabella hullámain. Ahogy szembeszállt a zetekekkel, az
efriti bestiákkal, no meg Kremátorral és a nagyanyjával.
Némelyik emléke rémálomszerű látomás volt, mégis okkal őrizte meg őket az
elméjében. Hozzá tartoztak, akár jó, akár rossz élmények voltak, és mindet vissza akarta
kapni. Ezeknek a furcsa dolgoknak a megélése segített abban, hogy jobban megérthesse
önmagát. Ha elveszik őket tőle, akkor megszűnik létezni az a Cuki, akivé vált – az igazi
Cuki.
-…nem… ezt nem… engedem – mondta.
– Tisztelendő!
– Mi az, Norma? – kérdezte a készülék kijelzőjének adatait tanulmányozó Bili.
– Mond valamit a lány, Bili.
– Maga engem tisztelendőnek szólít, megértette, Norma? És hallottam én is, csak nem
foglalkozom vele.
– Szerintem pedig jobb lenne.
– Megmondtam, egyáltalán nem… várjunk csak. Várjunk csak! Ezek az adatok nem
stimmelnek! – Cukira nézett. A lány teste fényesen pulzált az éteri testében vadul
csapdosó szűvőktől. – Hagyd abba! Ezt nem teheted!
– De… dehogynem…
-…tehetem.
 – Nézd csak! Most már jobban néz ki! Szerintem bármi is történt korábban… most már
úrrá lett rajta – mondta Malingó.
– Éppen most illene meghalnod – mondta az apja. – Ne küzdj ellene!
– Az abarati emlékeimhez neked semmi közöd!
– Már megint izgatott lett – mondta Geneva. – Nézzétek csak, milyen vadul mozog a
szeme a szemhéja alatt! Néz valamit.
– Igen – helyeselt Malingó. Ő is Cuki szemét figyelte.
– Olyan, mintha lefelé nézne.
– Talán a kezére? – kérdezte Geneva.
A hajón alvó Cuki továbbra is a semmit szorongatta. Az ujjain megfeszültek az
ínszalagok, akár a hárfa húrjai.
– Egek, mit csinál vele az a szörnyeteg?! – kérdezte Kim.
– Úgy születtem, hogy részem volt az Abarat – kiáltotta Cuki. – Arra születtem, hogy
az Abaratra kerüljek!
– Akkor vigaszt lelhetsz abban, hogy hamarosan már a szóra sem emlékszel majd.
– Örökké emlékezni fogok rá – felelte dacosan. – Abarat. Abarat. Sosem veszed el
tőlem! Abarat. Abarat. Abar…
A három szótag káritálását a templom másik végéből érkező kiáltás szakította félbe.
– Apu! Unatkozom! Odakint nem történik semmi – mondta Ricky, aki belépett a
templomba, és az oltár felé sétált.
– Ricky, mondtam, hogy kint válj. Tűnj innen a fenébe! Miért sújtott engem az ég idióta
kölykökkel?!
Ricky az apja bántó szavai hallatán megtorpant. Könnyek tolultak a szemébe.
– Apu!
– Azt mondtam, ki innen, kölyök! Ez nem nem neked való látvány.
Ricky ekkor látta meg a géphez szíjazott Cukit, és a karján át a mellkasába mászó
szűvőket, amelyek lecsapolták belőle az életet és a lénye lényegét.
– Mit csinálsz vele?! – az arcán mély undor áradt szét. A kérdésből felháborodott kiáltás
lett. – Mit műveltek vele, ti szörnyek?
– Semmi közöd hozzá, kölyök!
– De hát látom! Istenem. Kínozzátok!
– Menj haza, kölyök! – hördült fel Bili, a hangjában fenyegető éllel. – Megbánod, ha
nem fogadsz szót!
– Már meg is bántam. Azt hittem, megváltoztál, de nem. Te… rossz vagy. Romlott vagy
belül! Ez az igazság.
– Thompson, kapd el!
A nagydarab Thompson átnyomult a többi gyülekezetes között, és Ricky felé tartott. De
Ricky nem hagyta magát elfogni. Kihátrált a széksorok közül, felkapta az egyik
összehajtható faszéket, és Thompsonhoz vágta, aki ugyan félreütötte egy gyors
mozdulattal, de a másodikat már telibe kapta. Nem a szék csuklott össze, hanem ő, és
estében magával rántott még jó pár ülőalkalmatosságot.
Cuki tudta, több esélye nem lesz, hogy visszafordítsa azt, amit az apja tett. A mellkasára
ejtette a fejét, mint aki éppen elveszti az eszméletét, és úgy tűnt, beválik a trükk.
Oldalvást, a szeme sarkából látta, amint az apja ránéz, majd – miután nyilván úgy döntött,
hogy vele most nem kell foglalkoznia – hátat fordít neki, és a felforgatott székeken
átlépdelve Ricky felé igyekszik.
– Kellene egy kis segítség! – kiáltotta a gyülekezetének.
– Csak egy gyerek! Ne féljetek tőle!
Alig fejezte be, Ricky máris megcáfolta, mert megragadott egy széket két kézzel, és
rávágott vele Stréder kisasszonyra. A nő elesett az ütéstől, és magával vitte a földre az
Elliotnak nevezett férfit is.
Cuki tudta, hogy ki kell szednie magából ezeket a nyamvadt szűvőket, méghozzá
gyorsan. Bill nem sokáig fog másra figyelni, pillanatokon belül azon lesz, hogy bevégezze
a művét. Addig emelte a kezét a szája felé, amíg a szíjak engedték, és a csuklójához hajolt,
hogy a fogával rángassa ki a belé férkőzött szűvőket. De gyorsnak kellett lennie. Nem volt
ideje finomkodni.
Csináld! – parancsolta magának, és nem adott esélyt a kétségnek, hanem leharapta a
lények fejét. Olyan ízűje volt, mint a rothadó, nyálkás húsnak, de amint beléjük harapott, a
csapkodó csápok felsikoltottak, majd elfonnyadtak. A fogával cibálta ki őket, aztán a
földre köpte a maradványokat.
A gépezet nem örült a helyzet ilyetén változásának. Cuki hátrapillantva látta, hogy a
szűvők eltávolításával töltött pár pillanat alatt a szerkentyű szinte minden, mozgásra képes
része felismerte ezt a váratlan fordulatot – a műszerek mutatója csapdosott, villogtak a
vészfények, a Cukiból szerzett zsákmányt tartalmazó tégelyek zörögtek fém ketrecükben.
A szerencséje már nem tarthatott ki sokáig. Csak idő kérdése volt, mikor fordul el az apja
a felborult székektől, és látja meg a szökését.
Mégsem Haplatán Bill kiáltotta a riadót. A földön síró Futterman úr volt az, akiről az
ájulása óta mindenki megfeledkezett. Amikor kinyitotta a szemét, látta, ahogy Cuki a
nyálkás szűvőkbe harap, és kiköpi őket.
– Hányni fogok! – jelentette ki, ezt pedig a többiek valahogy meghallották a kiáltozások
és boruló székek templomban visszhangzó zajában.
Cuki lecsusszant az oltár széléről, és mire a lába elérte a padlót, szinte teljesen
elcsendesült a konfliktus ricsaja. Felnézett. Az apja felé fordult, és már őt nézte. Cuki
ugyan nem tudta kivenni az apjából feltörő szitkokat, de tomboló dühét nem lehetett
félreérteni. Bill a hasához emelte a jobb kezét, nyitott tenyérrel, behajlított ujjakkal.
Gyors, az óramutatóval ellentétes mozdulatot tett a csuklójával, aztán ugyanezt visszafelé.
Ennek eredményeképpen a lányától őt elválasztó székek félrehúzódtak. Csikorogva
csúsztak a csiszolt padlón, félresöpörte őket valami láthatatlan erő, és Bill mozdulatának
varázsa egymásra hajította őket, egy kupacba.
A tisztelendő nyájából többen felkiáltottak (Elliot úr volt a leghangosabb), és szemmel
láthatóan úgy döntöttek, nekik ebből mára elég volt. Az ajtó felé mozdultak, aztán már
rohantak is kifelé. Nem voltak elég gyorsak. Bill hátat fordított az oltárnak, figyelmét és
erejét az ajtókra összpontosította. Cuki nem tudta, hogy az apjának egy újabb mozdulata
volt-e az oka, vagy a puszta akaratával tette, de a hatalmas ajtószárnyak becsapódtak, a
tolózárak pedig hangosan a helyükre csúszva zárták le a kijáratot.
Szajkófalvi Norma volt a legközelebb a becsapódó ajtókhoz. A zajtól megszeppenve
hátrált, és a tisztelendőt szólította.
– Kérem, tisztelendő! – mondta, azon a meleg, megnyugtató hangon, melyet rendszerint
akkor használt, ha valami zűr volt. a szállodában. – Nekem most már muszáj mennem!
– Ez nem így működik, asszony!
– De hát nem érti, hogy…
Ez az, Norma, gondolta Cuki, beszélj csak. Minden másodperc, amíg Haplatán Bill rá
figyelt, esélyt adott, hogy kitalálja, hogyan tudná visszaszerezni tudásának elrabolt
kincsét.
Erőtlen, sajgó lábbal botorkált az oltár körül a készülékhez. Az emlékeit tartalmazó
tégelyek mintha már tudták volna, hogy visszaköveteli a tartalmukat, mintha még mindig
létezett volna valami gyenge gondolat-kötelék az elméje és az ellopott élmények között. A
tégelyekben lévő anyag – vajon folyadék volt, gáznemű, vagy mindkettő? – megérezte a
közelségét, és vadul kavargóit az üvegben. Eddig színtelen volt, de izgatottságában addig
sötétült, míg egy viharfelhő lilás-szürkéjébe váltott, belsejében sokszínű villámok
szikráztak.
Még akkor is ezt nézte csodálkozva, amikor az apja ráordított a templom másik
végéből:
– Ha hozzányúlsz a gépemhez, agyonütlek!
 32
Szentségtörés
Cuki hátrapillantott az apjára, még épp időben, hogy lássa, amint az három vékony,
ezüst hegyű nyilat idéz. Csillogó fejükkel felé repültek, és Cuki gyomra émelyítően
összerándult, mintha egyenesen a belső szerveit vették volna célba.
Megvárta, amíg elérték az oltár túloldalát, csak azután cselekedett, remegő lábainak az
utolsó pillanatban parancsolta a kitérést. A tűk már túl közel voltak ahhoz, hogy
változtassanak az irányukon, és oda csapódtak be, ahol a előbb állt. Az első tű a készülék
közepébe talált, és sárgászöld villámot váltott ki belőle, a másik kettő pedig a tégelyeket
találta el – többet fel is robbantottak. A tartalmuk felhőkké nyílt, kavargó, színes gőzeikből
csodás lángok csaptak fel. Azonnal visszatértek a tulajdonosukhoz. Háromszor-négyszer a
szabadságtól mámorosán körbetáncolták Cukit, aztán minden figyelmeztetés nélkül
beleugrottak.
Micsoda öröm volt ez! A tiszta, őszinte boldogság, hogy ismét önmaga lehet. A feje itta
magába az emlékeket, akár egy száraz víztározó a megnyitott gát vizét, a már elfeledett
képek fel-felvillantak előtte egy tökéletes pillanatig, gyorsan átadva helyüket a következő
szépséges látomásnak. Egy madár, egy torony, egy szolga, tíz arc, ezer arc, egy fa fölött
függő hold, egy pohár víz, egy hullám, egy könnycsepp, egy nevető molylepke, az anyja,
Ricky, Don, Diamanda, Kremátor, a Hullavilla, a Yebba Dim Napja, egy üveg rum,
Kaszpar, Malingó – ó, Malingó, Malingó, Malingó…
Felnevetett álmában, és a nevét ismételgette.
– Malingó, Malingó, Malingó!
– Szerintem már kezd jobban lenni – vélte óvatosan Geneva.
– Reménykedjünk benne – mondta Pajkos János mert az én szívem már nem sokáig
bírja ezt.
– A te szíved? – csattant fel Kába János. – És az enyémmel mi van?
Erre a többiek is panaszkodni kezdtek.
-…meg az enyémmel!
-…és velem?!
– Fogjátok már be a csicsergő csőrötöket! – szólt rájuk Kétujjú Kim. – Még nincs vége
a dalnak.
Cuki elméje erejét a többi tégelynek feszítette. Nem volt ebben semmi düh. Az
egyesülés öröme tisztára mosta, a tisztasága pedig nagyobb erőt adott a lökéseinek. Egy
tégely kivételével mind felrobbantak, Cuki emlékei, töprengései, imái, álmai és
felfedezései gyönyörű, zűrzavaros bőséggel áradtak vissza belé.
 – Te buta liba! – kiáltotta az apja.
Átgázolt a köztük lévő akadályhalmon, félrelökte a székeket és az embereket. Aztán
nekiesett. Cuki látta rajta, mire készül. Nem bízta volna a mágiára a büntetését.
Nyilvánvaló volt, hogy a hagyományos módon akar elbánni vele, azaz a puszta kezével.
Ráadásul gyors volt. Gyorsabb, mint amit a sörhasából és az esetlen tartásából bárki
kinézett volna. Az arca céklavörös volt a haragtól, sárgás fogait csikorgatta, a szeme
elvesztette fényét és színét, csak két szűk, fekete rés látszott belőlük, még egy csillanás
sem enyhítette jelentésük baljósságát.
Cuki rajta tartotta a tekintetét, de keze az utolsó tégelyt kereste. Kiemelte a tartóból, a
feje fölé emelte, és gyenge karjának minden erejével a földhöz vágta a lába előtt. A
széttörő üveg szívmelengető csörrenését azon nyomban a tartalma füstté és virágokká
lobbanó hangja követte. A minden pillanattal kétszeresére növő felhő zsibongó
színcsíkokat köpdösött, amelyek elegánsan felfelé siklottak, és szinte azonnal méterekre
jutottak a forrásuktól. Szédületes gyorsan emelkedtek, és a plafont elérve maguk is
felrobbantak. Az erős, éles dörrenést recsegés követte, széthasadt az egyik főgerenda.
Nagy, fehér gipszdarabok záporoztak a földre, és törtek porrá.
– Hogy merészeled! – mondta Bili, olyan idétlenül színpadiasan, hogy Cuki kis híján
felnevetett. – Ez megszentelt föld!
Cuki engedte, hogy hozzájöjjenek az utolsó tégely plafonon szétrobbant sziporkái. Már
majdnem teljes volt. Visszakapta az emlékeit, de már nem volt több trükk a tarsolyában.
Halkan azt suttogta:
– Diamanda, ha hallasz… kérlek, segíts…
A Huszonötödik Óra partján néhai férjével, élete (és túlvilági léte) nagy szerelmével, a
Tizenkilences Szoba egykori szellemével, Homály Henryvel sétáló Diamanda hallotta,
hogy szólítják. Tüstént felismerte a hangot.
– Cuki hív – mondta. – Mennünk kell. Veszélyben van!
Bill előrevetődött, és megragadta Cukit. Olyan nehéz volt a két lapátkeze, mintha
ólomból lettek volna a csontjai. Felpofozta.
Cuki szinte ösztönösen vezette el a sokkot, és irányította a gondolatait egy még
kellemetlenebb dologra: a lázgúnyra, az egyik Efriti bestiára, a hátsó lábán ágaskodó,
liláskék csonttüskéit borzoló fenevadra. Az apja mögé vetítette a képet, a levegőbe, és
egyre több részletet sugárzott bele. Pengeéles karmú mellső végtagok. A szörny még
rondább feje, amely groteszk virágként nyílik, de az egyik nyirkos, vörös szirma csak tárul
és nyúlik, feltárva közepén a hatalmas, fogakkal teli pofát. Hiába volt csupán por, fény és
emlék, amelyet Cuki visszaszerzett hatalma hívott életre, ahhoz elég akarat volt benne,
hogy a székek között botladozó, pánikba esett bolondok ellen fordítsa dühét. Felordított,
és a hangjától kirobbantak a templom ólomüveg ablakai.
 – Tisztelendő! – kiáltotta Futterman, aki a prédikátor lábához mászott. – Kérem, hagyja
már a lányt! Maga az Úr embere. Idézzen egy angyalt. Űzze el ezt az izét!
– Nincs ott semmi – felelte Haplatán Bili, és nem eresztette Cukit. A torkára kulcsolta a
kezét, a hüvelykujjaival elszorította a légcsövét, és a lány nem kapott levegőt.
– Csak az idióta lányom szüleménye.
– Akkor mondja meg neki, hogy küldje el innét!
– Hallottad, mit kér, Cuki. Küldd el innét – mondta Bili, és még erősebben szorította.
-…nem…nem tudom – mondta neki Cuki.
– Nem tudod, vagy nem akarod?
Borzasztó helyzete ellenére Cuki kissé elmosolyodott.
– Akkor viszlát – mondta az apja. Tényszerű közlésnek hangzott. Csak az igazat
mondta. – Te nem az én lányom vagy. Nem tudom, hogy ki az apád, de hogy nem én, az
biztos.
Még erősebben szorította Cuki nyakát, aki küzdött a levegőért, de az nem jött. Csak
annyira volt képes, hogy a megidézett Efriti Bestiát magához hívta. A szörny
engedelmeskedett. Látta, hogy felágaskodik az apja mögött, a pofája körül feszülő húson
lüktettek az erek. Bill láthatta a szemében tükröződő látványt, mert megfordult, és Cuki
torkán enyhült a szorítás, egy pillanattal azelőtt, hogy elveszítette volna az eszméletét.
Óvatosan kisiklott a szorításból, és lecsúszott a falon. Hálásan kortyolta a levegőt.
A lázgúny az apja fölé magasodott. Tátongó szájából a férfi arcára hullott egy nyálcsík.
Biztosan csípett, mert Bill káromkodott, és ezüst nyilaival állt érte bosszút. Amikor
eltalálta a bestiát, az összegörnyedt, és füstként gomolygott, de ahogy átmentek rajta a
lövedékek, visszanyerte az alakját.
– Hogy merészeled erre a szent helyre hozni a mocskodat! – kiáltotta Bili.
Szembefordult a vízióval, és egymás után lőtte bele a nyilakat. A látomás nem tudott
egybefüggő maradni a folyamatos támadás alatt. Egyre nagyobb lyukak tátongtak benne,
egyre anyagtalanabbá vált, végül teljesen szertefoszlott. Egy hosszú pillanatig mindenki
próbálta feldolgozni a történteket. Cuki nem várta meg, hogy az apja újra rátámadjon.
Megkerülte az oltárt és az ajtóhoz szaladt.
– Nincs kiút! – kiáltotta a háta mögött az apja.
Cuki látta, amint apja bezárta az ajtót, és rátolta a reteszt, hogy Szajkófalvi Norma ne
tudjon kimenni, de ez őt nem akadályozhatta meg abban, hogy kinyissa, és kijusson az
utcára.
– Kapjátok már el, ostobák! – üvöltötte az apja. – Ne hagyjátok, hogy kijusson!
Látták, mire képes a tisztelendőjük, és a pusztán félelemből engedelmeskedtek. Cuki az
ajtóra összpontosított, de a szeme sarkából látta, hogy az apja emberei mindkét oldalról
felé tartanak. Tudta: nem ér el az ajtóig, mielőtt elkapják. Már lüktettek a megerőltetéstől
elgyengült izmai, de egyszerűen nem tudta elég gyorsan szedni a lábát.
– Fogjátok le! – kiáltotta Bili. – Aki először emel kezet rá, ihat az erejének kelyhéből.
Persze csak utánam.
Az apja elajándékozná a lényét, mintha ő rendelkezne vele?! Ez már túl sok volt!
Abbahagyta a futást, és sarkon fordult.
– Igazad van! – kiáltott át a templom végébe. – Nem vagyok a lányod! Nem is ismersz!
Soha nem ismertél, és soha nem is fogsz! Ahová én tartozom, az az…
-…az Abarat! – mondta álmában Cuki.
– Ügyes lány – mondta halkan Malingó.
– Szépen mondta – mormolta Pajkos János. – Remélem, ez nem az utolsó mondata volt.
Cuki nem próbált visszajutni az oltárhoz. Tudta, hogy arra nincs esélye. A tisztelendő
csőcseléke már csak egy pár lépésre volt tőle. Nyitott tenyérrel felemelte a kezét.
– Ha el akartok kapni – mondta, és nyílt megvetéssel nézett rájuk csak rajta. De
vigyázzatok, mert harapok!
– Ne törődjetek vele! – mondta Bili. – Nincs igazi ereje.
A nyájból öten engedelmeskedtek a lelkipásztoruknak, és érte nyúltak, hogy
megragadják. De ekkor a bejárati ajtó durván megremegett, és az acélreteszekről
lepattantak a csavarok. Nyomban követték a reteszek is.
A Cukit lefogó öt bátor hívő meggondolta magát, és elengedte a lányt. Csak az egyikük,
Faragvó Debóra apja lépett oda, hogy megtegye, amire a többiek nem voltak hajlandók
(Debóra régen Cuki barátnője, később az iskolában a legfőbb ellensége volt). A lánya az
iskolában mindig a nemesi származásával kérkedett, annak tulajdonította vékony csontjait
és tökéletes modorát. Ha rendelkezett is ilyesmivel, azt nem az apjának köszönhette, mert
ez egy hordóhasú fickó volt, és örömmel szorította Cuki karját, hogy minél jobban fájjon.
Cuki érezte a fuvallatot az arcán, és örömmel ismert rá a női hangra:
– Ereszd el azt a lányt, de nyomban!
Cuki a hang forrása, a bejárati ajtó irányába nézett. Még mindig zárva volt, de
Diamanda és Homály Henry egyszerűen átléptek rajta, és már bent is voltak a
templomban.
– Azt mondtam, ereszd el – mondta a férfinek Diamanda. – Ne akard, hogy
kényszerítselek!
– Azt próbáld meg! – nevetett Debóra apja.
 – Legyen, ahogy akarod.
Valamit suttogott, és a szavak izgő-mozgó felhővé váltak az arca előtt. Az ujja egy apró
pöccintésével a Faragvó apuka felé küldte a felhőt. A szavak nyomban körülvették a férfi
fejét, és körözni kezdtek. A szabad kezével próbálta elhessegetni őket, de semmit nem ért,
és szurkálni kezdték, mire Faragvó csúf káromkodásba kezdett. Elengedte Cukit, hogy két
kézzel tudjon védekezni.
– Most már felébredhetsz! – sürgette Diamanda.
– És az anyámmal mi lesz? Nem hagyhatom…
– Majd én vigyázok rá. Menj vissza az Abaratra! Most rögtön! Szükségük van rád.
Cuki ébredezni kezdett. Hallotta, hogy Diamanda mond még valamit.
– Védd meg őket, gyermekem! Csak neked van rá esélyed, hogy megállítsd.
– Micsodát, kicsodát? – motyogta.
– A háborút, gyermekem! A háborút az Éj és a…
Cuki felnyitotta a szemét, miközben Diamanda az utolsó két szót kimondta.
-… Nappal között! – ekkor már az álom meg az ébredés közti senki földjén volt.
Felnézett, és a barátait látta – Malingót, a Jánosokat, Genevát és Kimet.
– Nincs semmi baj – mondta nekik. – Visszatértem.
 33
Az idegen, aki mégsem az
Persze mindenkinek sok kérdése volt. Hol járt Cuki álomútján? Kivel (vagy mivel)
találkozott az úton, hogy ilyen kétségbeesetten küzdött álmában?
– Bonyolult ügy – felelte nekik Cuki. – Éhes is vagyok. Az jó, ha előbb keresünk
valami ennivalót, és majd evés közben mondom el?
Senki sem ellenkezett, mert mindannyian megéheztek.
– Hadd mutassuk az utat mi a fiúkkal – mondta Pajkos. – Mi majd találunk olyan
helyet, ahol ehetünk. Nyolc szempár többet ér egynél.
A fivérek ezzel sietve elindultak lefelé a fedélzetre vezető palánkon, a többiek pedig
ráérősebben követték őket. Útközben Cukit meglepte a kikötő különös csendje. Kihalt
ugyan nem volt – az öbölben kikötött halászhajókon dolgoztak az emberek, és a városba
vezető úton is bőven volt forgalom, de mindenki nagyon halkan beszélt. A halászok nem
kiáltoztak és nem szitkozódtak, a piacon nem csevegtek és nem nevettek a nők. Még a
hatalmas abarati sirályok – amelyek rendszerint ideáti rokonaiknál is nagyobb ricsajt
csaptak – sem rikoltoztak a szokásos módon. Sőt, néhány repülésre már képtelen, vén
sirály kivételével mind elhagyták a kikötőt. Csak a kikötő falán, ahol egyébként
üldögéltek, látszott a nyomuk: a rengeteg fehér madárürülék.
Cuki lopva karon ragadta Malingót.
– Valami nem stimmel itt, igaz?
– Én is épp erre gondoltam – felelte halkan a ficak. – De vajon mi az?
Cuki kereste a választ. Végignézett a meredek domboldalba épített város cikkcakkos
utcáin, a takarosan elrendezett, fehérre meszelt házakon. Sok ablakon le volt húzva a
redőny, és be volt húzva a függöny. A város számos lakójának szemmel láthatóan
nemhogy kilépni nem volt kedve, de még az ablakon sem akart kinézni.
– Ó, egek! – mormolta Malingó.
– Mi az?
Malingóra nézett. A ficak az eget nézte. Cuki is az égre nézett.
Fújt odafent a szél, és hatalmas felhőrajt sodort magával északra. De nem a felhőkön
akadt meg Malingó tekintete, hanem a felhőkön átrepülő madarakon. Tömeges
elvándorlás zajlott. Nem csak a kikötőt hagyták el a sirályok, mert sok száz – sőt, sok ezer
– faj volt az égen, bár számos faj nem felelt volna meg a madár definíciójának. Egy raj
például leginkább szárnyas vaddisznónak tűnt, és több csapatnyi tollas szitakötő is repült
arra. Nem volt könnyű felbecsülni a méretüket, de ha a vaddisznók mérete rokonaikéhoz
volt hasonló, ezek a szitakötők akkorák voltak, mint egy sirály. Azonban a kaotikus
madársereg igazi óriásai léghajónyi méretűre nőttek, és ugyanúgy fel volt fújva a testük,
de villogó csápokat húztak maguk után, akár megannyi papírsárkány, fél kilométer hosszú
karácsonyfaizzóval.
– Mennyien vannak! – mondta döbbenten Geneva. Aztán sötétebb hangon hozzátette: –
De vajon hová mennek ezek?
– Láttatok már ilyesmit? – kérdezte Cuki.
– Nem, soha – felelte Malingó. – Még gyerekkoromban se.
– Én se.
Mindenki a fejét rázta.
– A kikötőben, a parton jó sok helyen lehet enni – tértek visszajelenteni a Jánosok,
Pajkos vezényletével.
– Főleg halat árulnak – mondta Kopó János.
– Csak halat árulnak – pontosította Pántlika János.
– Van rák is – jelentette ki Hiába János meg aprókalmár.
– Az mind hal – cáfolta Pántlika János.
– A rák nem hal – mondta erre Kába János.
– Csak együnk valamit – zárta rövidre a vitát Kim.
Cuki Malingó tekintetét kereste. A madarak masszív migrációja már eltűnt a távolban.
Most már nem volt miről beszélni.
– Jól van – értett egyet Cuki is.
Végigsétáltak a kis kávézók és éttermek előtt a parton, megnézték a bejáratoknál kitett
étlapokat. Csakhogy leendő vendéglátóik hamarosan kedvüket szegték.,A ma esti vacsora
késik.” „Még ki kell majd filézni, be kell panírozni, és meg kell sütni, mert még meg se
jött.” Mind igyekeztek a késést megszokott, hétköznapi események beállítani, de Cukit
nem tudták megtéveszteni.
– Na és merre halásztak? – kérdezte az egyik kávézó-tulajt.
– Nyugaton – felelte amaz –, a Gnómon és Gorgosszium közti szorosban.
Nyugaton, gondolta Cuki. Arról jöttek a madarak. Mi folyik itt? Gorgossziumnak jó
eséllyel köze van a dologhoz.
Mivel az összes kikötői vendéglátóban csalódniuk kellett, úgy döntöttek, a városban
keresnek valami táplálékot. A macskaköves utcák meredeken emelkedtek, és fárasztó volt
felkaptatni rajtuk. De jutalmul nevetést is hallottak, főleg onnan, ahol gyerekek játszottak.
Bármilyen forgalmas volt is a piac utcája, nem lehetett nem észrevenni a tömeg fölé
magasló, szúrós szemű, zöld bőrű férfit. Különös látvány volt, leginkább azért, mert a zöld
férfi egyébként jóval alacsonyabb volt, mint amilyen zöld.
– Nézzétek csak, ki van itt – mondta Cuki mosolyogva.
– Legitim Ted!
– Hol? – kérdezte Malingó.
– Egyenesen előttünk. És Cunami Betti vállán áll.
– Legitim Ted és Cunami Betti? – kérdezte Kétujjú Kim.
– Micsoda nevek! Ez valami vicc?
– Színészek – felelte Malingó. – Egyszer minket alakítottak. Nagyon vicces volt.
– Nem látok senkit – mondta Pajkos János, a fivérek közül a legalacsonyabb.
Kim előremeredt, majd bólintott.
– Már látom őket. Na nézd csak! Milyen elragadó nő! Csupa flitter meg izom.
Amazok előléptek a tömegből, és Cukiék most már látták, hogy velük van a szövegíró
barátjuk, a másfél méteres majom, Kolos is, aki integetett nekik.
– Nocsak, nocsak, nocsak – mondta Legitim Ted. – Csak nem Hancurkán Cunci és a
barátja, Csalingó?
Cuki és Malingó kivételével mindenki meglepődött.
– Jaj, de szeretek régi barátokkal újra találkozni – jelentette ki Cuki, és mindenkit
bemutatott.
Amikor ezen túlestek, mind egyetértettek, hogy most már nagyon is ideje lenne enni, és
feljebb haladtak Skrupulus Szussz utcáin. Az egyik utca tetején egy piacot találtak, ahol
árultak mindenfélét, például egy Óra nappal és esővel áldott terményét, vagy a késő
tavaszi reggel végtelen balzsamát. Olyan gyümölcsök is voltak ott, melyeket Cuki ismert,
és meg tudott nevezni, abarati specialitások, mint a tantirunta, az őzmannagumag vagy a
kuturi – de sokkal több volt, amit nem ismert.
– Tiltott gyümölcsök – mondta Legitim Ted, és elvett egy nagyon buja alakú
gyümölcsöt egy halomból. – Ez egy szép, nagy lány, úgy ám – mondta pajkos vigyorral.
– Olyan, mint te, Betti.
A gyümölcs csakugyan egy nagyon formás nőre hasonlított. Betti nem vette zokon az
összehasonlítást.
– Ha olyan, mint én, akkor megveszem – mondta.
– Ez a legjobb morianánk már régóta – közölte a pult tulajdonosa.
– Ez olyan nagy szám? – kérdezte Cuki.
 – Magyarázd el neki – mondta Tednek Betti, és leharapta a moriana fejét, majd a
felsőtestét. A gyümölcs korallrózsaszín húsából olyan csodás illat áradt, hogy Cuki
belekábult.
– Hűha – mondta.
– Jó, mi? Nem, nem adok belőle. Kérd meg Tedet, hogy vegyen neked is – mondta
Betti.
– Ugyan miért vennék…
– Nekem vettél egyet – szakított félbe Betti.
– Miért, azt én fizetem?!
– Jobb lesz, ha kifizeti – szúrta közbe a fafogú pultos.
– Egyet kifizetek – mondta erre Ted, és feltartotta egy tömzsi, zöld ujját.
– Unó moriana, az hét páterzem lesz.
– Hét?! – döbbent meg Cuki. – Ez nevetséges!
– Magácska meg hol él? – kérdezte a pultos. – A páterzem már nem az, ami régen volt.
Ted kifizette Betti gyümölcsét, Cuki pedig átkutatta a zsebeit. Két páterzeme volt, meg
némi apró.
– Malingó hol van? – kérdezte, leginkább magától. – Nála van az összes pénzünk.
Szólt a többieknek, hogy megkeresi Malingót, aztán végigment a pultok előtt, mert azt
gondolta, hogy a ficak előrement. Meglepte, hogy nem csupán egy pár lépéssel járt
előttük, de biztosan a távolabbi, díszesebb standokat ment felfedezni. Mivel jól ismerte
Malingót, a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy az utca legvégén, a gyerekekből és
felnőttekből álló tömegnek játszó bábszínháznál lesz. Cuki átvágott a tömegen a
bábszínházhoz, lábujjhegyen, időnként fel-felugorva, hátha meglátja a ficakot.
A harmadik ilyen ugrásnál meglátta. De már nem az utcán volt. Babilóniumon volt
Malingónak egy kellemetlen élménye, amikor Cukival szétváltak. Akkor nagyon megijedt,
és attól kezdve mindig kényelmetlenül érezte magát a nagy tömegben, biztosan ezért
igyekezett most is szabadulni belőle. Egy keskeny sikátorban állt, csak a körvonala
látszott, ahogy integet neki az árnyak közül.
– Hát ott vagy! – kiáltott neki Cuki, és átvágott az utcán. Amint átért, óvatosan
átcsusszant két, árukkal alaposan megrakott stand között, aztán a világos, zajos utcáról
belépett a csendes, árnyékos sikátorba.
– Biztosra vettem, hogy a bábszínházát nézed – mondta neki Cuki.
– Vetettem rá egy gyors pillantást – felelte Malingó.
– De mindig ugyanaz az elcsépelt sztori. Tudod…
 – Nem, nem igazán – felelte kissé értetlenül Cuki.
– Dehogynem. A szerelem és a halál. Mindig a szerelem és a halál a téma. Bár bábokkal
legalább olyan, mint a valóság. Mindenkit madzagon rángatnak.
Malingótól szokatlan volt a tréfálkozás. Ráadásul ezen Cuki nevetett is, bár mintha
valami különös jelentősége is lett volna még a mondatnak, amit sehogy sem tudott
Malingóhoz és az ő életéhez kötni.
– Van még valami, amit nem mondtál el? – kérdezte tőle.
Most Malingó kacagott – bár a sikátor visszhangja valahogyan sötétebbé és mélyebbé
varázsolta a hangját. Cuki lassított, aztán megállt.
– Ugyan, mi titkom lenne előtted? – kérdezte Malingó.
– Pont előtted!
– Nem tudom – felelte Cuki.
– Akkor miért kérdezed?
– Mert a szerelemről beszéltél.
– Vagy úgy – mondta a másik halkan. – Igen, és úgy beszéltem róla, mint aki már
megélte. Igen. Mintha tudnám, hogy milyen lenne belebolondulni valakibe. Aztán hallani,
amint kimondja azokat a nagyon várt fogadalmakat. Ahogy azt mondja, hogy örökké
szeret majd, csak add neki… – vállat vont. – Á, mit tudom én. Azt a jelentéktelen
apróságot.
Cuki gerincén jeges szeg kúszott végig. Ez nem Malingó.
– Elnézést – mondta, és mindent megtett, hogy a hangján ne hallatsszon az ijedtsége. –
Maga nem az, akinek hittem.
– Neked nincs miért bocsánatot kérned, Cuki – mondta az alak az árnyékban. – Te nem
tettél semmi rosszat.
– Hát ennek örülök – felelte, és továbbra is igyekezett tettetni, hogy nem történt itt
semmi lényeges, csak egy kis félreértés. – Mennem kell. Barátok… várnak…
Próbált hátranézni, de a tekintete akaratlanul is visszatért az idegenre.
Csakhogy amaz nem volt idegen.
– Azt hittem, meghaltál – mondta Cuki, nagyon halkan.
– Én is – felelte Kremátor Kristóf.
 34
Bevégzetlen dolgok
– Meg is haltam volna – mondta ha nem tudom, hogy még mindig élsz, hercegnő. Azt
hiszem, ezért nem adtam fel teljesen. A gondolat adott erőt, hogy visszatalálok hozzád. No
meg persze a rémálmaim.
Közben szakadt köntöse alól elősiklott két fonál-lény, és a nyaka köré csusszant. Nem
voltak olyan fényesek, mint régen, de foszforeszkálásuk egy pillanatra így is
megvilágította Kremátor arcát. Olyan volt, mintha iszapból és bélsárból formázták volna,
a szemei szinte csak fényforgácsot rejtő mélyedések voltak, töredezett kosz– és ín-csík
szája nem tudta elrejteni halott csontmosolyát.
– Ne nézz rám, hercegnő – kérte. Megpróbált elfordulni tőle, hogy ne lássa szomorú
állapotát, de tökéletlen lábai nem bírták a gyors mozdulatot. Kicsúsztak alóla, és elbotlott.
Bele is zuhan a lába alatti mocsokba, ha nem nyúl ki, és szúrja bele az ujjait – mert azok
kidolgozatlan kinézetük ellenére igen erősek voltak – az omladozó vakolatba és repedezett
kőbe.
– Szégyellem, hogy így látsz. De muszáj volt a közeledbe kerülnöm, legalább egy kis
időre. Amikor újra találkozunk…
– ő nincs itt – mondta neki Cuki.
– Micsoda?
– Szétváltak az útjaink.
– Elűzted?
– Nem egyedül. Segítség kellett, hogy biztosan mindent jól csináljak. De már nincs
bennem. Nézd meg magad! Nézz bele az elmémbe – közben odalépett a görnyedt alakhoz,
és felemelte a kezét, hogy megérinthesse. – Csak rajta. Tedd, amit tenned kell. Már nem
félek tőled.
Így is volt. Ez a törékeny árny már nem is emlékeztetett az Éjfél Urára, aki a
Hullavillában üldözte. A férfi az arcát kutatta, durva vonásaiból sütött a gyanú. Aztán
kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyét az övéhez érintette. Cuki kíváncsi jelenlétet érzett
magában, olyan volt, mint jéghideg vizet inni a tűző napon.
– Kihasznált téged, amennyire tudott – mondta a férfinak –, úgyhogy lelépett.
Mintha hallotta volna, ahogyan a férfi a hercegnőt szólítja a fejében. Csak a nevét
mondta, semmi becézés, semmi cicoma. Csupán szomorú szólongatás.
– Szeretted, ugye? – kérdezte Cuki. – Még mindig szereted.
Kremátor pár centivel feljebb emelte a fejét, és felé fordult.
Olyan kétségbeesés ült azon a nyomorult arcon, és annyi harag vegyült bele…
 – Igen, szeretem – felelte. – Persze, hogy szeretem.
– Ő pedig azt ígérte, hogy viszontszeret, ha megadod neki, amit kér.
Kremátor alig észrevehetően biccentett.
– És mit kért?
– Mágiát, természetesen. Kezdetben semmi fontosat, csak tudni akarta, hogy van-e
hozzá tehetsége.
– És volt.
– Igen. Aztán már persze többet akart.
– Mikor volt ez? Még mielőtt megszülettem?
– Persze, sok-sok évvel azelőtt. Az ilyesmi nem megy gyorsan.
– Hogy érted azt, hogy „az ilyesmi”?
– Úgy, hogy beleszerettem. Nagyon nagy hatalmú teremtmény volt ő. De ez még jóval
azelőtt történt, hogy te megszülettél, Cuki. Még nagyon fiatal férfi voltam. Nem tudtam
neki ellenállni. Megengedtem, hogy használja az Abaratarabát, és azt hiszem, nyomban
lopdosni kezdte a titkait. Rengeteg titkot. A szerelmem bizonyítékaként hagytam, hadd
lopjon, amit csak akar. Még egy palotát is építettem neki, hogy gyakorolhassa, amit tanult.
– Hol építetted fel azt a palotát?
– A Fekete Tojás Szigetén. Az első nagy hibám az volt, hogy megépítettem neki azt a
helyet. Azt mondta, fontos neki az önállóság, és csak akkor léphetek be, ha meghív. Nem
sokszor látogattam. Néha két-három hónapig is vártam, míg üzent, hogy hajlandó látni.
– Mégis elviselted.
– Tébolyultan szerettem.
– Ő pedig tudta ezt…
– Tudta.
Kremátor még mondani készült valamit, de ekkor Pajkos János Cuki nevét kiáltotta.
Aztán Kába, majd Kígyó is. Visszanézett a piacra. Sehol nem látta őket, de csak idő
kérdése volt, és valamelyikük rájuk talál.
– Ideje elbúcsúznunk, Kremátor. Ha egy barátom veled lát, a lehető legrosszabbra fog
gondolni, és bajod esik.
– Csak nem aggódsz értem?
– De… azt hiszem. Azt hiszem, muszáj. Szerintem már épp eleget szenvedtél, minden
szempontból.
– Régen sokak életét vettem el. Gondolom, ez nem lep meg.
 – Nem igazán.
– És mégsem kívánod, hogy bajom essen? Ez… legalábbis szokatlan. Nem tartalak
érzelgősnek.
– Egyszer már azt hittem, meghaltál – felelte Cuki. – Az elég volt. Senkinek nem kell
kétszer halnia.
– Egy élet, egy halál…?
– Igen.
– Bárcsak ilyen méltányos lenne a világ!
– Miért, nem az? Végigéled az életed, aztán meghalsz. Ennyi.
– Nem, Cuki, nem ennyi. A végső halálhoz vezető utunkon mindnyájan számtalanszor
meghalunk egy kicsit. Végez velünk a szégyen, a megaláztatás. Belepusztulunk a
kétségbeesésbe. No és persze meghalunk a… – csak bámulta a szemetes talajt, mert
ellenszegült neki a szó, amelyet ki akart mondani.
Cuki mondta ki helyette.
-…a szerelemért.
Bólintott, de nem emelte fel a fejét.
– Semmi más nem üt olyan mély, gyógyíthatatlan sebet. Semmi sem foszt meg annyira
a reménytől, mint amikor nem szeret viszont az, akit szeretünk.
– Miért nem tudod elengedni?
– Mert akkor nem lenne okom élni.
– Ugyan – mondta Cuki, és a hangjában mosoly bujkált –, annyira azért nem lehet
rossz.
– Volt már olyan, hogy szerettél valakit, és elvesztetted?
– Nem, nem volt.
– Térjünk erre majd vissza akkor, ha már más lesz a helyzet.
Cuki ismét hallotta a nevét.
– Valaki keres? – kérdezte Kremátor.
– Igen. Vannak itt barátaim. Hamarosan értem jönnek.
– És…?
– Hát… ők nem… – küzdött a szavakkal. – Én nem… úgy értem, ami köztünk…
– Ami köztünk micsoda?
 – Ami köztünk van, az egy különös…
– Rajta, mondd csak, bármit is akarsz mondani.
– Barátság. Köztünk különös barátság van.
– Ez így van – értett egyet ő is. – És szégyelled? Szégyellsz engem?
– Nem. Csak… amikor szóba kerülsz…
– Nem kell folytatnod. Tudom, milyen a hírem. Végül is megdolgoztam érte.
– Kérlek, menj – mondta neki Cuki. – Én pedig visszamegyek a…
– Várj, ne szaladj még. Van valami, amit tudnod kell.
– Akkor mondd, de siess!
– Menj vissza az Ideátra. Most rögtön. Méghozzá gyorsan. Vidd a barátaidat is, ha nem
akarod, hogy meghaljanak.
– Miért?
Kremátor felsóhajtott.
– Mi lenne, ha most az egyszer hinnél nekem?
– Olyan vagyok, amilyen. Vannak kérdéseim. És azt sem akarom, hogy te meghalj.
– Éppen ezt viszonozom.
– Azt akarod mondani, hogy ha az Abaraton maradok, meghalok?
– Nem csak te. Az Abarat nagy része örökre megváltozik.
– Hogyan? Miért?
Kremátor kínlódva vett egy nagy levegőt, aztán elmondta.
– Végül is akár meg is tudhatod, ha az segít meggyőzni, hogy elmenj. – Vett egy még
nagyobb levegőt, aztán megválaszolta Cuki kérdését. – Felvettem a kapcsolatot egy pár
kémemmel. Régen azért fizettem őket, hogy megfigyeljék a nagyanyámat. A vén
boszorkának van egy pár trükk a tarsolyában. Egy Viharjáró nevű valamin dolgozik.
– Ez elég rosszul hangzik.
– Méghozzá joggal. Ráadásul összeállt a férclény-serege. Hogy az alkalmazottam
szavait idézzem, annyian vannak, hogy „minden szívbe jut egy kés”.
– Egek! – suttogta Cuki.
– És…
– Mi jöhet még?!
– Sok minden. A Tökéletes Éjfél, Cuki. A nagyanyám így nevezi. Minden fényt ki akar
oltani. Nem lesz se hold, se nap, se csillagok. A szárazföld és a tenger fölött elsötétül az
ég. És hideg lesz.
Cuki megszédült. Ez nagyon sok információ volt, és nagyon gyorsan jött.
– Akkora az ereje, hogy el tudja takarni a napokat?
– Nem a saját erejéről van szó. Élő sötétséget szabadított a világra. Egy gyászhozóknak
nevezett fajt, akik évek óta sokasodtak. Most már sok millió van belőlük. Annyi, hogy az
Abarat egyik végétől a másikig eltakarják az eget.
– És te ebben részt vettél?!
– Azért nevelt fel, hogy én engedjem majd szabadon őket. Azért nevelt fel, hogy
megbízhasson bennem. A tűz után csak ketten maradtunk, ő meg én. Mindent neki
köszönhettem, még az életemet is. És sosem hagyta, hogy ezt elfelejtsem.
– Szóval a gyászhozók elfedik az eget? Nem lesz se fény, se meleg? Olyan, mint a
világvége?
– Pontosan.
– Örökké nem maradhatnak odafent, vagy igen?
– Nem. Egy idő után kipusztulnak. De csak egy pár napig kell a teljes sötétség, hogy az
igazi veszély is a színre lépjen. Az összes Órán várnak erre az Éjfélre a szörnyetegek, a
Fény ellenségei, akik csak az esélyt várják, hogy lecsaphassanak azokra, akik szeretik a
napot, a holdat és a csillagokat. Ezek a legkülönbözőbb szörnyek, de egyformán
gyűlölnek. Mind kitaszítottak, páriák; azok, akik megúszták a kötelet vagy a nyaktilót, és
bosszúra szomjaznak. Ghoulok, ártányok, dühörgők, bábeliták – egy pár tucat ilyen nevet
talán hallottál már, de vagy háromszor annyit megnevezni sem tudnál. Hosszú ideje
nincsenek szem előtt, mert a halottakkal élnek, vagy a vihar közepén, meg olyan helyeken,
ahol véresek az Izabella meggyötört hullámai. Így rejtőzködtek, és vártak. És csak vártak,
és vártak, míg eljön ez az Éjfél, és végre lemészárolhatnak mindent és mindenkit, ami és
aki boldogságot áraszt.
– Egy ilyen terv nem maradhatott teljesen titokban. Mi van a Tanáccsal? Vagy a jövőbe
látókkal?
– Az, aki látta az igazat, és beszélt is róla, mind halott. A nagyanyámnak sosem kellett
törvény, hogy ítélkezzen. Ő maga az ítélőszék, a varrónői pedig a hóhérok. Egy tű a
szembe, egy kés, vagy egy…
– Jó, értem – szakította félbe Cuki. – Bár hihetném, hogy hazudsz!
– Nem hazudok.
– Tudom. Nyugat felől jönnek, igaz?
– Honnan tudod? – kérdezte Kremátor.
 – Elárulták a madarak – válaszolta Cuki.
Nem fejtette ki bővebben, de úgy tűnt, Kremátor így is érti.
– Hát most már nem titok. Már nincs szükség az óvatoskodásra. Gyorsan fog terjedni a
hír.
– Mit tehetünk akkor? Hogyan védekezzünk?
– Ezt próbálom elmagyarázni. Ez ellen nincs védekezés, Cuki. Menj vissza haza, amíg
lehet. És örülj, hogy neked még ott van Csirkevár, mint lehetőség.
– Menjek vissza Csirkevárra? Nem. Szeretem az Abaratot. Nem adom fel.
– Szeresd hát távolról. Néha jobb az úgy.
– Hát ott vagy!
Cuki hátranézett a sikátorban. A János fivérek felé tartottak.
– Menj – mormolta Kremátornak.
– Ki ez a barátod? – tudakolta Kába János.
Kremátor még vetett rá egy értetlenkedő pillantást, aztán botladozva megindult a sikátor
másik vége felé. Cuki egy pár lépés erejéig követte a tekintetével, aztán a fivérekhez
fordult.
– Ki volt az? – kérdezte Pajkos.
– Nem számít, legalábbis egyelőre. Sürgetőbb gondjaink akadtak. Hol vannak a
többiek?
A fivérek fele még mindig az árnyakat fürkészte ott, ahol Cuki titokzatos barátja
felszívódott, a többiek viszont követni akarták a lányt, így egy abszurd pillanatig egyik
irányba sem tudtak elindulni.
– Pajkos, rendet teremtenél a fivéreid között? Fel kell készülnünk.
– Mire? – kérdezte Pajkos.
– A világvégére – felelte ő.
 35
A lopva menekülők
Cuki tudta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a legjobb az őszinteség. Néha.
Máskor viszont ha az igazat, a teljes igazságot, és csakis az igazat mondja az ember, abból
nagy baj lesz. Ráadásul az igazság, akárcsak a hazugság, sokszor csak még nagyobb
galibát okoz – ha a bajt még több igazsággal próbáljuk rendbe hozni. Ő most éppen ebben
a helyzetben volt.
Amikor a Kremátorral folytatott beszélgetése után kijött a sikátorból, és megtalálta a
bandába verődött barátait, valamit nagyon sürgősen el kellett nekik mondania – azt, amit
Kremátor osztott meg vele. Hogy úton van feléjük az Éjfél, a sötétség, amelyet arra
terveztek, hogy mindent elpusztítson az útjában. De ezt nem mondhatta el nekik anélkül,
hogy elmagyarázza, honnan jutott az információhoz. Tudni akarnák. Ezért igazán nem
hibáztathatta őket. Az ő helyzetükben Cuki is ismerni szeretné egy ilyen hír forrását.
Csakhogy ezen a ponton jöttek a hazugságok.
Ha elmondja nekik, hogy az utolsó pár percben Kremátor Kristóffal csevegett, addig
vitatnák, hogy megbízhatnak-e benne, míg végül itt éri őket a mindent kioltó Éjfél. Ezért
aztán úgy mondott el mindent, ahogy Kremátortól hallotta, de azzal, hogy a forrása az
egyik Fantomaja-nővér. Épp elég nehéz volt a piaci tömeg kellős közepén előadni ezeket a
bizarr híreket, lehetőségeihez képest túlkiabálva az áraikat kikiáltó standosokat. Cuki csak
a gyászhozókat említette. Ez egyszer Kígyó János volt az, aki hitt neki. A többiek úgy
vélték, a hírt hozó illető vagy nem is volt igazi Fantomaja-nővér, vagy megőrült.
– Nem hiszem el – jelentette ki Pajkos János. – Nem lehet az egész világra sötétséget
hozni. Ez teljesen valószerűtlen.
– Miért? – kérdezte Cuki. – Csak mert eddig még nem történt ilyen?
– Te bízol ezekben a nőkben? – kérdezte Cunami Betti.
– Igen. Hiszek abban, hogy amit elmondtam, az igaz. Az nem sokat segít – pillantott
Pajkosra –, ha valaki azt mondja, hogy ez lehetetlen, ugyanis éppen most történik meg. Az
biztos, hogy ez a madarak esetét is megmagyarázza.
– Ó, egek! – mormogta Malingó. – A madarak!
Most már kevésbé kételkedtek.
– Mi is láttuk őket – mondta Legitim Ted. – Mind kelet felé tartottak…
– A gyászhozók elől – mondta Kim. – Ez megmagyarázná a dolgot. Még sosem láttam
ehhez fogható vándorlást.
– Mert még sosem volt – mondta Malingó.
– Rendben – mondta Pajkos János –, szóval ez történik, akkor tehát mit csináljunk?
 – Bármennyire utálom is a gondolatot, azt hiszem, a Yebba Dim Napjára kell mennünk
– mondta Cuki –, a Tanácshoz, ahol engem gyűlölnek.
– Az anyám Babilóniumon van – mondta Betti. – Érte kell mennem!
– Én is veled megyek – mondta Kim. – Ott van az én Mézim. Ha a világ véget ér, vele
akarok lenni.
– Szerintem lehet, hogy Babilóniumot már elérte a sötétség – mondta nekik Cuki.
Betti arcán némán gördültek alá a könnyek. Kolos megölelte.
– Nem számít – mondta. – Oda megyünk. Mi hárman.
– Miért csinálja ezt Mánia Mutter? – tette fel a kérdést Kim.
– Mert egy méreggel teli förmedvény – felelte Kígyó János. – És igen, tudom én, hogy
akit Kígyónak hívnak, az ne dobálózzon olyan szavakkal, hogy méreg, de van még
ötletem. Mert ő egy romlott, gyűlöletes, az életet utáló korcs. Én arra szavazok, hogy
hagyjuk ki az utat a Yebba Dim Napjára, menjünk egyenesen Gorgossziumra, és hívjuk
szépen le a tornyából.
– És mit csinálunk, ha lejön? – kérdezte Kopó János.
Kígyó erre már nem tudott válaszolni.
– Szerintem vita közben menjünk le a kikötőbe – javasolta Cuki. – Hajót kell találnunk.
– Akkor háromra lesz szükség – mondta Geneva. – Én megyek, és megkeresem
Finnegant.
Most már kiértek a piacról, és a csendesebb utcán jártak, a kikötő felé. Már éppen
lejjebb vették a hangjukat, Cuki meg egyenesen Suttogva osztotta meg a többiekkel Mánia
Mutter tervét a bestiákkal.
– Egek! – mondta Geneva. – Ez nagyon nagy baj.
– Miért, a sötétség nem volt az? – kérdezte Pajkos.
– Vajon sok lény rejtőzik a sötétben? – kérdezte Két-ujjú Kim.
– Ó, de még mennyire – felelte Ted.
– Te meg honnan tudod? – faggatta Cuki.
– Nem voltam én mindig menő színész – felelte Ted.
– Mielőtt még a színpadra léptem, elég szépen megéltem a ziavények vadászatából.
Véget vetettem a szenvedésüknek.
– A zia-micsodák vadászatából? – kérdezte Cuki.
– Ziavények. Nyolc dinasztiányi, mindent elpusztító démon.
 – Ez csak egyre rosszabb lesz – mondta a meglehetősen sápadt Kopó János.
– Azt mondtad, hogy véget vetettél a szenvedésüknek?
– kérdezte Pajkos.
– A két fivéremmel dolgoztam – felelte Ted –, és igen, csakugyan megöltük őket, ha
tudtuk. Persze azért sokkal többet kértünk. Aztán a végén már nekünk is túl sokba került.
A fivéreim az életükkel fizettek érte.
Az egész társaság némán hallgatott.
– Részvétem – mondta végül Cuki. – Ez rettenetes.
– Derék, bátor fickók voltak. Ám a nyolc dinasztia erős. Lehet, hogy már régóta
rejtőznek, de nagyon is élnek. Elő fognak jönni. Mánia Mutter erre számít.
– Nem egyedül tette – mondta Pajkos János. – A nyomorult unokája is segített neki
benne.
– Hát, legalább ő halott már – mondta Geneva.
Cuki nem tudta tovább titkolni az igazságot ezek elől az emberek elől, akik annyi
mindent megtettek érte.
– Ami azt illeti… nem halott – mondta nekik.
– Ebben biztos vagy?
Cuki bólintott.
– Honnan tudod?
– Bonyolult ügy – felelte Cuki.
– Mi lehet ebben bonyolult egy olyan férfi esetében, aki egy akváriumban él, a saját
rémálmaiba pácolva? – kérdezte költőien Pajkos. – Aki több alkalommal meg akart téged
fosztani az életedtől? Szemét, mocsok, bélsár.
Cukiban felrémlett az, amikor megpillantotta Kremátort a sikátorban. Ő is erre gondolt
akkor – hogy Kremátor csak egy nagy kupac mocsok. Persze ez valahol minden hús-vér
lényre igaz. Minden elrothad, és újra porrá lesz, visszatér a földbe, de az élet ennél mégis
többről szól. Az emberek nem pusztán járó-kelő húsoszsákok. Kremátortól eltérően Cuki
kezdte kapiskálni, hogy van valami örök, valami megfoghatatlan mindenkiben, sőt, talán
mindenben. Jobb híján léleknek nevezte magában, és az idő hiába halványította el a látását
és tompította el az emlékeit, ez a szó fényesen izzott benne.
Hiába szivárogtak el az emlékei, hiába lopták el húsagyából létének édesét és
savanyúját, a lelke megtalálta az utat az életét és az általa megérintett dolgokat
összegyűjtő emlékhálóhoz, és gyengéden visszahúzta magához az összes pillanat minden
részletét. Újra meg újra kivetette a hálót, szakadatlanul. Igazából nem volt meglepő, hogy
az elméje hátsó soraiban ez a téma, míg az első sorokban, a jelenben a barátaival beszélt.
Sosem volt ekkora szüksége az Öröklétben való hitre, mint itt és most. Részese volt az
életnél is vénebb küzdelemnek, a Fény és a Sötétség harcának.
Biztosan tudta, hogy itt a helye, szerető barátainak társaságában. A világban, amelyet
annyira szeret, és amelynek a jövőjében ő is szerepet játszik.’ Nem értette, és nem is
érdekelte különösebben, hogyan lett ő is részese a közelgő küzdelemnek. Mégis, minden,
amit eddigi ittléte során tett – a találkozása Malingóval, Ordasmaróval, a látogatása az Idő
Idején, saját rejtélyes története számos különböző forrásból származó részletének
összerakosgatása, különös kapcsolata Kremátorral, végül pedig a megszabadulása Boától
– mindez csak a felkészülés, a tanulás volt, méghozzá az életének erre a pillanatára.
– Min tűnődsz? – tudakolta Malingó.
– Mindenen – felelte.
* * *
A kikötőben a hangulat, amely már a komppal való megérkezésükkor is fura volt,
mostanra még különösebbé vált. Egy pár tengeri madár még mindig ott volt, csendes
sorokban ültek, akár a tárgyalásra váró bírók. De a legtöbb ember már elment. Azok, akik
maradtak, egy gyorsan összetákolt emelvény köré csoportosultak, amelyen egy hosszú,
ősz hajú, őrült lelkész prédikált, akinek egyetlen, csapzott szárnya volt.
Cuki hallotta, hogy arról beszél, hogyan találja meg majd az utat minden igaz ember, és
hogyan mennek a többiek a sötétségbe, de tovább nem bírta hallgatni. Kizárta a hangját, és
az ellenkező irányba nézett. Ott azt látta, hogy a hiányzó madarak is találtak maguknak
egy spirituális vezetőt. Azok, amelyek elhagyták a kikötő falát, az egyik lehúzott redőnyű
étterem előtt gyülekeztek, és a rengeteg apró szem egy nagy, vén madárra szegeződött.
Olyan volt, mint egy albínó keselyű, némi pterodactylus beütéssel. Sikongatva és csipogva
magyarázott hallgatóságának, a sirályokénál sokkal összetettebb, sőt, ékesebb nyelven.
Az öbölben korábban horgonyzó, kis halászhajók ka-pitányostul-legénységestül
kihajóztak, feltehetőleg azért, hogy a családjukkal lehessenek ebben a nehéz pillanatban,
vagy hogy magányosan lerészegedjenek.
– Akkor hát mitévők legyünk? – kérdezte Malingó a kihalt kikötő láttán.
– Erős, üzemanyaggal megtankolt hajókat választunk magunknak, és elvisszük őket –
felelte Ted.
– Egyszerűen vegyük el?
– Igen! Egek, ne most vitatkozzunk a dolog erkölcsösségéről. Nincs is kivel alkudni.
– Kell egyáltalán nekünk hajó? – kérdezte Kolos. – A gliffek nem jók?
– Együtt alighanem meg tudnánk idézni egy gliffet, de higgyétek el nekem, nem lenne
most jó repülni. Eléggé tele van a légtér.
 – A vízen nagyobb biztonságban vagyunk – mondta Kim is.
– Izabella anyácskában megbízom – mondta Cuki. – ő nem fél a sötétségtől. Akkor
tehát hajókat viszünk, ugye? Majd elnézést kérünk, ha újra lesz világosság!
– Bárcsak szert tudnánk tenni egy pár fegyverre is – sóvárgott Geneva.
– Talán van itt egy pár szigony – vélte Ted.
– Érdemes körülnézni… – mondta Geneva. – Mindennek örülök. Nem tudjuk, mivel
fogunk harcba szállni.
– A lehető legrosszabbal – felelte Ted komoran. Amióta elmesélte nekik a szörnyvadász
múltját, és annak gyászos végét, a két fivére elvesztését, Cuki megértette, hogy Ted-nek
már nincs vesztenivalója. A fájdalma láttán muszáj volt megszólalnia.
– Mind másfelé indulunk – mondta –, és ki tudja, mikor látjuk viszont egymást. Ha
egyáltalán viszontlátjuk. Úgyhogy el akarom nektek mondani, hogy szeretlek benneteket.
Szerencsés vagyok, hogy veletek tölthettem ezt az időt. Azt akarom, hogy tudjátok: nincs
nálatok különb barát.
Közben végignézett az arcukon, és nem erőltetett magára mosolyt. Ha jól értette, amit
Kremátor mondott, akkor ez az Éjfél véget vet annak az Abaratnak, amit ők ismernek. És
mi marad vajon? Egy borzalmas császárnő, Mánia Mutter uralta szigetvilág? Vagy csak
egy pusztaság, a sötétség szülte szörnyek által megmérgezett, sivár vidék?
Amíg Malingó és Kolos fegyvereket keresett, a többiek hajót választottak. A
Finneganért induló Geneva egy kis, keskeny csónakot választott, amely inkább
sporthajónak látszott, mintsem a halászok munkaeszközének. Úgy hívták, Magányos.
Kétujjú Kim az egyszerűen csak Nagy Hajó névre keresztelt bárkánál kötött ki, amelyet ő,
Betti és Kolos a mérete miatt választott, mivel azt remélték, nem csak egyvalakit
mentenek majd ki. Cuki érzelmi okokból egy olyan hajót nézett ki magának, amely a
Papagi Papa-gin megtett, szívfájdító utazásra emlékeztette, Malingó, Legitim Ted és a
Jánosok pedig csatlakoztak hozzá. Pajkos János a fivéreivel nyomban meg is szavaztatta
magát kapitánynak, teljesen demokratikusan.
Mindhárom hajó árbocán és kormányállásának ereszén hajólámpák függtek, de Cuki
javaslatára még a környéken horgonyzó hajók fedélzetéről is szereztek lámpásokat. Ha
csakugyan a sötétség özönébe hajóznak, minél több fényforrásuk van, annál jobb.
Megvitatták, hogy visszamenje-nek-e a piacra készletekért, de végül már nem volt
választásuk, mert a pocakos lelkész igaz híveinek gyülekezetéből hatan-heten észrevették
őket. A csoportból leszakadva kiáltozták:
– Tolvajok! Kotródjatok azokról a hajókról!
– Indulok – jelentette ki Geneva sietve. – Hamarosan találkozunk. Vigyázzatok
magatokra!
 Ezzel beindította a csónakját, és gyorsan kihajózott.
A Nagy Hajó szorosan követte Bettivel, Kolossal és Kim kapitánnyal. A harmadik hajó,
a Dudás indulását csak az késleltette, hogy a Jánosok nem tudtak megegyezni a másodtiszt
személyében.
– Erre nincs időnk! – szólt rájuk Cuki. – Indulás! Most rögtön!
A szavait nyomban tettek követték. A fivérek megragadták a kormánykereket, és
felkészültek a kihajózásra.
A lelkész gyülekezetének leggyorsabb tagja egy harcias kinézetű, lila és fehér, tarka
bőrű fiatalember volt. Nem várt a társaira, hanem felugrott a Dudásra, és Malingóra
támadt, aki éppen próbálta eloldani a hajót a mólóhoz rögzítő kötelet. Cuki nem volt rest,
a dzsekije gallérjánál ragadta meg, és magához rántotta. Nem volt sokkal magasabb nála,
de inas volt és erős, ráadásul annak ellenére, hogy ellenük szegült, volt valami a
szemében, ami…
Kitépte magát Cuki szorításából, és rákiáltott:
– Álljatok le! De tüstént!
– Erre nincs idő! – felelte Cuki, és lerázta magáról az előbbi érzést. – Nincs
választásunk!
Eközben a lelkész gyülekezetének többi tagja feléjük ordított.
– Jövünk már, Gazza! – kiáltotta az egyikük. – El ne ereszd őket!
Cuki tudta, hogy csak pillanataik vannak, és vége mindennek. Sosem szabadulnak
innen.
– Pajkos! – kiáltotta.
A Dudás ebben a pillanatban megremegett, mert beindult a motor, és olyan hirtelen
lódult meg a hajó, hogy Malingó, a foltos Gazza és Cuki a fedélzeten szétszórt hálók és
bóják halmába zuhant. A sokkal alacsonyabb és stabilabb Ted volt az egyetlen, aki nem
esett el. Valahonnan szerzett egy nagy machetét, magasra emelte, és a Dudás tatjához
rohant, ahol még mindig tartotta a hajót a kötél. Cuki felült, lerázott magáról egy halom
bűzös halat, és látta, hogy Ted, aki úgy tartotta a machetét, mint aki egész életében ezt
csinálta, teljes erővel lesújt a menekülésüket akadályozó kötélre.
Még éppen időben tette. A többi üldözőjük már csak egy pár lépésre volt a Dudástól. Az
egyik férfi még így is megpróbált felugrani a hajóra. A Dudás meglódult, a fickó pedig a
vízben landolt.
Sikerült! Már csak egy gond volt, a potyautas, a Gazzá-nak nevezett ifjú. Még mindig
harcias düh fűtötte.
– Te! – kiáltotta, és foltos ujjával Cukira mutatott. – Tudom, ki vagy! Te vagy az a lány
az Ideátról!
– Haplatán Cu…
– Nem érdekel a neved. Követelem, hogy azonnal parancsold meg a csirkefogóidnak,
hogy fordítsák vissza a hajót!
– Nem tehetjük – felelte Cuki. – Ha ki akarsz szállni, ugorj le, és ússz.
A Gazza nevű ifjú rövid pengéjű kést húzott elő az övén függő tokból.
– Én ugyan nem úszom – mondta.
– Mi pedig nem fordulunk vissza.
– Azt majd meglátjuk – fenyegette Gazza, és félrelökte Cukit. Aztán késsel a kezében a
kormányállás felé indult.
Malingó figyelmeztetően Pajkosra kiáltott, de a motor bőgésétől biztosan nem hallották
meg a fivérek. Gazza feltépte a kormányosfülke ajtaját, és felemelt késsel már lépett is
befelé, de Cuki nekiugrott, az egyik karját a nyaka köré fonta, a másik kezével pedig
beleöklözött a kést tartó kezébe. A fiú nem ejtette el a kést, de Cukinak sikerült elrántania
őt az ajtótól, és ekkor nagy szerencséjükre a hajó kiért a kikötőből, és a nyílt tenger
hullámaira tért. Felemelkedett az orra az első nagy hullámon, és a karját Gazza nyakára
fonó Cuki a hátrazuhant. Magával rántotta Gazzát is. Pontosabban magára rántotta.
Most már elejtette a kést a fiú. Mire elvörösödve, szitkozódva és küszködve talpra
álltak, Malingónál volt a kés, Ted pedig, aki sokkal komolyabbnak, illetve
veszélyesebbnek látszott, mint az az egoista komikus, akinek Cuki megismerte, lopott
machetéjét Gazza köldökének szegezte.
– Kibelezem, jó uram – mondta, és az első szavában nyoma sem volt színpadias
túlzásnak ha továbbra is ártani próbál. Komolyan mondom. Képes vagyok rá, és meg is
teszem. Most már elengedheti, Haplatán kisasszony. Hacsak nincs rá egy általam
ismeretlen oka, hogy tovább szorongassa.
Cuki belenézett Gazza szemébe.
– Nincs – mondta, elfordította a tekintetét, és elszégyellte magát, bár pontosan nem
tudta, miért kellene szégyenkeznie. – Nincs… vele baj. Nem fog ostobaságot csinálni, ha
elmagyarázzuk neki…
– Nem kell ide magyarázat. Csak azt akartam, hogy fordítsátok vissza a hajót –
szakította félbe Gazza.
Az arcán fakó kékek lettek a lila foltok, korábban aranyszínnel csillogó tekintete
elveszítette harciasságát.
– Még mindig leugorhatsz, és visszaúszhatsz.
– Nem tudok úszni.
 – Nincs erre időnk – mondta türelmetlenül Ted. – Van mit csinálnunk.
– Ha a vízbe kerül, belefullad – mondta Malingó. – Nem akarom, hogy a
lelkiismeretemen száradjon.
– Fikarcnyit sem érdekel a lelkiismereted. Az egész világot elárasztja a sötétség és a
nyolc…
– Hallottuk mi is, Ted – vágott közbe Malingó.
– Még a nevüket is tudom! Mind a nyolcat: Tarva Zan, a Kötő, a csecsemőket sírba
éneklő Lailalo. Meg Zuzatűz, Szóla Sant, és Soté, aki ragályt terjeszt, amerre jár…
– Jól van ez a fickó? – kérdezte Gazza, és a szemében megpördültek a fények.
– Nem – felelte Cuki.
-…és Klodeusz Dzsifi is, aki megölte a kisöcsémet. No meg Ogo Fro, aki a bátyámat
ölte meg. Olyan kétségbeesésbe vitte, hogy abból soha többé nem tért magához. Végül, de
egyáltalán nem utolsósorban, Gén Nag is közéjük tartozik, aki a víz mélyén lakozó
lényekhez beszél, azokhoz, akik most épp alattunk vannak.
Pajkos és a fivérei még időben léptek elő a kormányfülkéből ahhoz, hogy
végighallgassák Ted listáját.
– Mi folyik itt? – tudakolta Kopó János.
Gazza Pajkosra és a fivéreire meredt. Cuki már meglehetősen régóta ismerte őket, de
most először látta ijesztőnek valamennyiüket. Mindannyian ugyanolyan ütemben,
ugyanabban a pillanatban bámultak az ifjúra. Aztán azt mondták neki egyszerre:
– Te meg mit bámulsz, kölyök?
Gazzának ez már túl sok volt. Térdre hullott, és ettől még inkább kézre esett az apró
termetű Tednek.
– Jól van – mondta –, feladom a harcot. Nem csinálok nektek gondot. Hiszek nektek.
Bármit is mondjatok, hiszek nektek.
Cuki felkacagott.
– Ezt jó hallani. Ted, tedd le azt a bárdot. Most mondta, hogy megbízhatunk benne.
– De még mennyire! – fogadkozott Gazza. – Abszolúte, teljes mértékben. Veletek
vagyok.
Felnézett rá, sárga szemének kék bogarában megállapodtak a pasztellszín szemcsék.
Cukira szegezte a tekintetét, és a lánynak felgyorsult a szívverése.
 36
Az árnylepel
A Kreyzu áramlatokkal dacoló erejével sebesebben vitte vissza Mánia Muttert és
követőit Éjfél szigetére, mint az Abarat bármely más hajója, és a kikötőből is szélvész-
gyorsán jutott a Tűtorony tetején lévő termébe, mégis terebélyesre nőtt a gyászhozók
árnyának a piramis felől minden irányban szétterjedő leple, mire az úrnő visszatért.
A kaptár olyan vérszomjjal vágyott gyilkos küldetésének beteljesülésére, hogy amikor
az égbe vezető út eltorlódott, féktelen brutalitással estek egymásnak a gyászhozók. A
piramis kijáratai körül hamarosan a gyengék és kevésbé szerencsések tetemei borították a
földet, akik nem érték el a csillagokat, melyeknek kioltására születtek.
De az effajta veszteséggel kezdettől fogva számoltak. A gyászhozók csak azt tették,
amire tervezték őket. Felemelkedtek, és beborították az eget. Keletre mentek, hogy
elsötétítsék Babilónium egét, délkeleten Gnómon vadonjait fedték le, közepén a Nagy
Zikkurattal; északkeleten pedig Pörkököt, ahol a Galigali-hegy felizzította gyomra tüzét,
mintha csak erőt nyert volna a fenti sötétségből, és folyékony sziklát lövellt a csillagtalan
égbe. Északon Pionra haladt a horda, ahol Kamexóváros fényei olyan erősen égtek, hogy
nem érezték meg az apokaliptikus hatást. A sziget más részein persze, ahová nem ért el
Pixler civilizációja, a parasztok közössége azt hitte, az ég beborulása pusztán a nagy
építész egy újabb alkotása, és úgy döntöttek, végül mégis feladják a függetlenségüket.
Kamexóvárosba indultak, gyarapítani a város koldusainak számát. Ez az északi
hadművelet Idzsitet is felölelte, ahol a sziget állandó, villámlással kísért viharai még
jobban megvadultak az ég ki-hunyásától. Végül nyugat, délnyugat és dél felé fordult a
felhő, eltörölte Handzsa és Mulyapöröly felett a holdat és a csillagokat, majd Gnómon
késő délutánján okozott napfogyatkozást, annak ellenére, hogy a szigeten nagy számban
éltek jósok, és közül sokan rendelkeztek a katasztrófa előre meglátásának képességével.
A legtöbben önző okokból hallgattak a rémes víziókról, akik pedig mégis szólni mertek,
azokkal egy óra leforgása alatt elbántak. Az addig tétovázók gyorsan felfogták, hogy erről
a jövőről beszélni is végzetes, és megtartották maguknak, amit tudtak, vagy elhagyták
Gnómont, mert abban bíztak, hogy egy másik szigeten nagyobb biztonságban lesznek. De
bárhová mentek is – egyesek a Yebba Dim Napjára indultak, a Tanács meghallgatásában
bízva, egy páran pedig Lazilra, vagy még távolabb a saját jövőjét egyikük sem tudta
megváltoztatni. Azokat, akik elmondták félelmeiket, egy órán belül megölték, az életben
maradiaknak pedig két választásuk maradt: vagy csendben várják a világvégét, vagy
maguk vetnek véget az életüknek még előtte.
Így hát a Tökéletes Éjfél titka biztonságban volt. És amikor milliószámra emelkedtek az
égbe a gyászhozók, a számtalan verdeső szárny hangjához foghatót még sosem hallott
senki, és soha többé nem is fog. Odafent lebegtek, eltakarták az eget. És nem csupán a
szárnyaikkal meg a testükkel. A potrohúkkal egy gyászalvadónak nevezett folyadékot
választottak ki, amely a levegőben sűrű, kemény, héjszerű anyaggá szilárdult. A
generációkon átívelő programozásuknak megfelelően, amint a föld és a víz fölé értek,
teljesen kiürítették magukból a gyászalvadó-zacskójuk tartalmát. Hogy mi lett ennek az
eredménye? Maguk is reménytelenül a saját váladékuk fogságába estek, a számtalan
milliónyi rovaragy nem fogta fel, hogy az alvadó kifecskendezése a kaptáron kívüli első és
utolsó tettük lesz.
Volt idő, amikor Mánia Mutter attól tartott, hogy legyenek bármely egyszerű lények is,
az élőlényeknek egy ilyen hatalmas hordája nem követi majd vakon a programozását.
Ilyen alkalmakkor arra a titkos és szent helyre ment, amelynek hangosan soha nem
mondta ki a nevét. Zael Mazírnak hívták, és onnan eredt minden sötét áldás. Sok éven át
fürdött ezekben az áldásokban, és idővel boldogan megfizeti majd az árát. Most azonban
elégedett örömmel hallgatta a legkülönfélébb teremtmények rettegésének hangját, ahogy a
mindent eltörlő sötétség az égre borult, egymás után oltva ki az összes csillagot, takarva el
minden holdat, emésztve fel a napok fényét. Még a csillagképek is eltűntek. A csillagok
kilobbantak, mint gyertyák a hurrikánban.
Minden Órán az égiekhez fohászkodtak az emberek, de az istenekhez és szentekhez
szóló imák arányát száz az egyhez múlta felül az Abaraton a boldogság legnépszerűbb
forrásához, magához a Vigyorgó Fiúhoz, azaz a Kamexó Kölyökhöz intézett könyörgések
száma. Ehhez a remélt meg-mentőhöz kiáltott a számtalan megriadt lélek, amint rájuk
vetült az árnylepel, a gyászhozók és ragacsos nedvük néhol három réteg vastagra hízó
paplana. Handzsa feneketlen sötétségbe borult. Erre a sorsra jutott Mulyapöröly, no meg
az a némiképpen figyelemre méltó szikla is, melyet egyesek Aliz-csúcsnak neveznek, és
így járt Ezegyszer, a Fekete Tojás Szigete, Zsémbellő, Orlandó Koronája, Manórumli…
A borzalom és a rémület sikolyai szálltak fel a sötétség által birtokba vett szigetekről.
De azokon, amelyeket először fojtott árnyába a lepel, egy új, sajátságos sirám is hallatszott
– a vádaskodók hangja. Ki tette ezt, és miért? Miért? Valakinek be kellett vallania végre,
hogy ő a felelős a bűnért, méghozzá gyorsan. Minden szigeten, minden Órán azokat
kutatták, akik valamiért furcsák voltak, és másságukban a bűn bizonyítékát vélték
felfedezni. Rendszerint apró jelekre bukkantak – nyúlszáj, tompa látás, rángás vagy
dadogás – de csak az számított, hogy a vádlók hangja kellőképpen fel tudta-e tüzelni a
csőcseléket, el tudta-e hitetni velük, hogy valamiképpen ők a felelősek ezért a
szörnyűségért.
Mánia Mutter mohó örömmel nézte mindezt. Az éjlátók jelentettek neki, azok a
varrónők, akiknek a tekintete még a legsötétebb sötéten is áthatolt. Gnómonon egy
legalább háromszáz fős tömeget mutattak neki. Ezek egy ősi ítélethelyen gyújtottak tüzet,
ott akartak elbánni azokkal, akiknek tömeges tébolyuk szerint a fény haláláért felelniük
kellett.
A csőcseléket vezető, apró emberkében állítólag valamennyi szkizmut vér is
csörgedezett. Mer Veszelnek hívták, és ő kiáltotta ki magát a fák között felállt „bíróság”
vezetőjének. Követelte, hogy a csőcselék által kiválasztott három fogoly – a Csantamik-
nővérek, Juup és Namena, meg a volt adóellenőr, Kalapao Teopolisz – vallják be bűneiket.
A csőcselék meg volt róla győződve, hogy ők hozták a szigetre a rontást. A két nővér
zokogott, és már rég képtelenek voltak az összefüggő beszédre, ezért Teopoliszra hárult a
tömeg jobb belátásra térítésének feladata.
Mind ismerik, emlékeztette őket. Hát nem volt mindig, mindenben becsületes? Nem
tartotta mindig szem előtt, hogy mi a tisztességes és helyes? Neki nem volt semmiféle
tudomása a szörnyű erőkről, amelyek beborították az eget. Ugyanolyan áldozata ennek a
katasztrófának, mint ők. Balszerencséjére Teopolisz adóellenőr dadogós volt, és minél
inkább rádöbbent, hogy nem áll nyerésre az érvelésével, annál hangsúlyosabb lett a
dadogása, míg végül a teljesen jól felépített védőbeszédéből már semmit sem lehetett
érteni.
A tömeget nem hatotta meg. Teopolisz és a nővérek halála gyors volt.
– Most már halottak a bűnösök – jelentette ki Mer Veszel. – A varázslatuk is hamarosan
szétfoszlik. Hacsak nincsenek mindeddig rejtőzködő, további társaik az összeesküvésben.
Mostanra a sötétség az Abarat nyugati és északi határa után elérte a keleti végét is.
Egyetlen, hatalmas koporsóvá változott a szigetvilág, melynek fedelét a gyászhozók
alkották. Mégis, amikor Mánia Mutter a piramisok felé fordította a tekintetét, látta, hogy a
kaptárból még mindig ugyanolyan sűrűn törnek az ég felé a gyászhozók, óriási, fekete
kígyót alkotva, hogy kioltsák az összes fényt. Olyan erejű volt bennük ez a programozott
vágy, akkora volt ez az éhség, hogy az sem érdekelte őket, hogy a kasból egy órája
kiszabadult társaik alvadt váladékba fagyva alkották a boltozatot. Csak az számított, hogy
elvégezzék a feladatukat. Minden másra, például a saját fajtájuk szenvedésére (amelyben
hamarosan ők is osztoznak) ugyanolyan vakok voltak, mint odalent az abaratiak.
A sötétség leereszkedésével vádolt, majd sietve felakasztott ártatlanok száma negyven
perc leforgása alatt háromról nyolcvanötre emelkedett. Az egyik közülük maga Mer
Veszel volt, aki még a felesége és a fogadott fia kivégzését is levezényelte, mielőtt rávetült
volna a gyanú árnyéka. Most már ő is halott volt. Ugyanarra az ágra lógatták fel, amelyre
az első áldozatát, a dadogós adóellenőrt, Teopolisz Kalapaót.
Minden szigeten ugyanilyen téboly tombolt a rettegő csőcselékben. Mánia Mutter sem
látta előre az ijedelem ítélkezésbe, majd vérontásba fordulását, amikor korábban az Éjfél
eseményeinek menetén töprengett. Viszont azt, ami után jött, látta: a ziavények eljövetelét.
A szigetek szerte rejtőzködő szörnyek és veszedelmes fattyaik nyolc dinasztiája elhagyta
rejtekhelyét. Sokáig csak a gyűlölet éltette őket, és hosszasan vártak a rég megígért
sötétség beálltára az Abaraton.
Az évek során a Vén Anya igyekezett elérni közülük, amennyit csak tudott. Felkereste
őket komor menedékeikben, ahol a fény és a szolgálói nem találtak rájuk. így hát sokakat
ismert a démoni teremtmények közül, akik most előbukkantak, hogy lecsapjanak azokra,
akik rájuk vadásztak, amíg a szentséges napjaik és holdjaik pökhendin feszítettek az égen.
Immár feketébe borult az ég, eltűntek a fény forrásai, és a sötétben a vadakból lettek a
vadászok.
Az előtörő sokaságban olyan lények is akadtak, akik egyidősek voltak magukkal az
elemekkel. Ilyen faj volt például a zuzatűz. A testük égő madarak rajaival megtöltött
csontketrec volt, fejük fekete vaslábasában méreg, angyalgyász és emberhús gonosz
gulyása forrongott, végtagjaik hajjal és horoggal a helyükre hurkolt, égett húsdarabok,
karjuk végén tőrszerű ujjakkal. Nem démonok voltak. Az Abaraton nem ismerték a pokolt.
Zuzatűz, akár a másik hét ziavény, akiktől a különböző, a típusra jellemző módon elfajzott
éjbestiák eredtek, az Órákon bujkáló kegyetlenségből, fájdalomból és magányból született.
A szigeteket fürkésző Vén Anya rátalált az összes gonoszra, akikre számított. Pörkökön
a véres munkáját űző, legelső abarati hóhérra, Szóla Santra bukkant. Nyárforgón ott volt
Lailalo, a Gyilkos Dal Királynője, aki a sírvellák kórusát vezette. Az áldozatok szívét
tűzbe csomagoló Kötöző, Tarva Zan Babilónium csendes, deszkázott sétányát rótta.
Gén Nag még mindig A Nagy Fej legmagasabb pontján állva hívta elő az újabb
szörnyeket. A lábánál Kilenc Imádkozója, azaz papja bámult rá tömjénező tekintettel.
Klodeusz Dzsifit egy hajón találta, egyedül, körülötte az Izabella mindenfelé vérvörös
volt, míg Soté, a Ragályúr Ezegyszer mezőin szórta el betegségeinek magvait. Zsémbellőn
pedig a sötétben elveszett vándorok egy csapata között megpillantotta Ogo Frót, a
megtestesült entrópiát és kimerültséget.
A sötétség diadala volt ez. Mind a nyolc Nagy Fenevad felemelkedett, és megmutatta
magát. Márpedig ha ők itt vannak, akkor biztos, hogy a gyermekeik is. És az ő
gyermekeik. Meg azoknak a gyermekei. Persze közülük egy sem volt fogható a legendás
ősatyákhoz, de azért volt tehetségük a rettegéskeltéshez. A Vén Anya boldog volt, már
amennyire ő boldog tudott lenni. Nagy bulit csapott a sötétség nevében, és minden vendég
eljött, aki neki számított.
Viszont a Huszonötödik Órára nem volt semmiféle hatással a gyászhozók inváziója.
Nem csupán a tengerszinten védte magát, könnyedén kitaszítva a partjaira pályázó
sötétséget, de még a levegőben is védekezett egy, a sztratoszférába nyúló burokkal, amely
azonnal elégette a gyászhozókat. Amazok nem gondolkodtak, csak cselekedtek
meggyőződésük szerint, és levegőt a Huszonötödik Óra fölött pont olyannak hitték, mint
bárhol máshol. Tévedtek. E fölött az időtlen hely fölött megfordultak a fizika törvényei.
A levegő nem színtelen volt, hanem halványsárga, a csillagok pedig feketén ragyogtak a
világos égen, akár egy helyben álltak, akár lefelé hullottak. A Huszonötödik Óra nem
szándékozott gyászhozót engedni szent légterébe. A sötét erők körbevették a szigetet, és
egymás után ostromolták a támadó hullámok, ez az Óra azonban felbecsülhetetlen erőt
sugárzott magából, és nem tudták legyűrni. A gyászhozók végül csak felfogták, hogy ezt a
csatát nem nyerhetik meg, így más célpontok felé indultak – egyesek a Külső Szigeteket
vették célba, mások a szigetet megkerülve folytatták az útjukat keletre.
Az a tény, hogy a Huszonötödik nem adta meg magát, nagyon irritálta Mánia Muttert.
– Halld a fogadalmam, Maratien – mondta, amikor eljutott hozzá a hír, hogy a
gyászhozók hiábavalóan próbálnak bejutni a szigetre. – Nem telik bele sok idő, és követsz
majd, amint a vízpartról a Huszonötödik szívébe sétálok. Az enyém lesz, és elsüllyesztem,
ha kedvem tartja.
– Ugyanez lesz Kamexóváros sorsa is? – tudakolta Maratien.
Mánia Mutter megvetően felhorkantott, és a Pion-szigeti mozaik felé lépett, majd arra a
pontra tapodott, ahol Rohó Pixler Kamexóvárost felépítette.
– A csillagok már nem vetik a fényüket Pionra – mondta –, de a város ugyanolyan
fényesen ragyog, mint korábban.
– Pixler ott van?
– Ugyan miért ne lenne ott?
– Lement az Izabella mélyébe.
– Csakugyan. Különös egybeesés. Az égben valami hatalmas dolog megy végbe, Pixler
pedig lent van a mélyben…
– Hallottam egy pletykát – mondta Maratien.
– Csak rajta.
– Azt mondják, visszatért, de már nem önmaga.
– Csakugyan?
– Igen. Állítólag a gyászdulókat keresi. Azok valójában nem léteznek, ugye?
– A megfelelő mélységben minden létezik, Maratien.
– Minden?
– Úgy van. Minden – felelte a boszorkány. – Lehet, hogy a mélyből lázálmoktól
kábultan tért vissza.
Elővette az egyik tűjét a ruhájából. A tűket a neforik hűs tűzében edzették.
– Vidd ezt el Axietta tábornoknak. Ismered azt a nőt?
– A kopasz, anyajegyes?
– Igen, ő.
– Gyönyörű asszony – mondta Maratien.
– Nos, vedd el a tűt, ez lesz a bizonyíték, hogy tőlem származik a parancs.
 Maratien elvette a tűt.
– Milyen parancs, úrnőm? – kérdezte a lány.
– Induljon el négy hadihajóval, legyen mindegyiken hat légiónyi férclény. Egyenesen
Pionra tartson. A zseniális Pixler úr épp eléggé elfoglalt lesz, és nem számít majd
támadásra a tenger felől. Amikor bejut a városba, foglalja el… vagy ha ahhoz van kedve,
rombolja le. Nekem mindegy. De két dologban nem hibázhat.
– Igen, úrnőm?
– Oltson ki minden fényt abban az átkozott városban. És tekintse személyes utasításnak,
hogy hozza el nekem Rohó Pixler és a fiú fejét.
– A fiú…?
– A Kamexó Kölyök.
– Hát tényleg létezik?
– Az majd akkor derül ki, ha a kezünkben a feje, nemde?
– kérdezett vissza Mánia Mutter. – Eredj. Két órán belül sötét legyen Kamexóváros.
 37
Szerelem és háború
Nem Mánia Mutter volt az egyetlen, aki minden részletében látta a gyászhozók
hódítását az Abaraton. Kamexóváros céges főhadiszállásának szívébe, a körfolyosós
terembe számtalan gépi kém jelentése futott be. Tökéletes mechanikus másolatok voltak
ezek, a legkisebb tigrisbolhától a behemót rasamasszig (amely bálnával keresztezett
százlábúra emlékeztetett). Nem arra voltak programozva, hogy a nagy jelentőségű
pillanatokat keressék. De Pixler kémjeiből annyi volt a világ minden Óráján, hogy
legalább egy mindenhol biztosan tanúja volt tragédiának és ünneplésnek egyaránt.
Akárhány éven át utazott is hatalmas, gravitáció-semle-gesítő korongján a küklopszi Dr.
Voorzangler, ahová csak kedve szottyant, a képernyőn most kibontakozó eseményekhez
foghatót még a Rohó Pixler fantasztikus álmainak abarati technológiákkal történő
megvalósításáért felelős zseni sem látott soha. Végignézte, ahogyan Mindenit piramisai
szétnyílnak, és titokban csodálta (bár ezt sosem vallotta volna be) az épületeket mozgató,
rejtett gépezetek iszonyatos erejét. De a felnyitásuk csupán a látványosság első része volt.
Ami utána következett, az még hihetetlenebb volt: egy Dr. Voorzangler számára
ismeretlen létforma egyedei áradtak elő belőle, amelyek eddig a sírokban rejtőztek, most
pedig hat, az égbe tartó, fekete folyamként emelkedtek a magasba, hogy aztán a sötétség
tengerévé válva borítsanak be mindent, elfedve a piramisok és Mindenit fölötti
csillagképeket. Onnan kifelé áradtak, keletre Babilónium, délre Gnómon, nyugatra
Handzsa, északra pedig Pion felé, ahol persze Kamexóváros állt.
Voorzangler egy pár percig még elemezte a látványt, próbálta értelmezni a látottakat,
aztán magához szólította az asszisztensét, Kattazt.
– Mi Pixler úr jelenlegi pozíciója? – tudakolta tőle.
– Éppen most beszéltem vele – felelte Kattaz. – Azt mondta, jól van, a „probléma”
ellenére. Annak nevezi, uram. A batiszkaf egy kis problémájának.
Voorzangler csak a fejét rázta.
– Ez az ember csakugyan nem ismeri a félelmet. Kis híján elveszítettük… – nézett
vissza a terjengő sötétségre. – Neki-állok jelentést írni erről a… jelenségről. Azt
szeretném, hogy Pixler úr személyesen is nézze meg, amint elég jól van. Értesítené, hogy
akadt egy nagyon sürgős problémánk? Ez… ez a sötétség tíz percen belül beborítja a
várost.
– És mi az? – kérdezte Kattaz.
– A nyilvántartásom szerint ez egy faj, ha jól tudom, a gyászhozók. Az Idő, vagyis
egyúttal a Szigetek előttről származnak. De amit a régészeti feljegyzésekből tudunk, annak
alapján jelentősen kisebbek voltak, mint ezek a teremtmények, amelyeket most látunk.
 – Tehát genetikailag megváltoztatták őket?
– Feltevésem szerint igen.
– Tudományos úton? Vagy mágiával?
– Lehet, hogy mindkettő szerepet játszott benne. Vessen csak rájuk egy pillantást!
A nő háta mögötti kijelzőre mutatott. A kataklizmáról jelentő egyik lény, egy lufiróka
veszélyesen közel emelkedett a gyászhozókhoz, a létét kockáztatva, hogy az esemény
minden részletéről tájékoztathassa őket. A gyászhozók a változatosság iskolapéldájaként
szolgálhattak volna, mert nem volt köztük két egyforma. A fejek a fekete, értelem nélküli
szemek bonyolult csokrából álltak, néha fénylő csomókat alkotva, akár egy érett
gyümölcs. Némelyiknek hatalmas, tüskés szája volt, másoknál rágok komplex halmaza
volt a helyén. Akadt olyan, amelyiknek a feje a közönséges ideáti házi légyre hasonlított,
amely a világok közti kereskedelem korai éveiben gyorsan elszaporodott az Abaraton is.
– A Kölyökre mondom! Nézze csak azt, Dr. Voorzangler! Azt ott, a… petékkel! Ez
undorító! Egek, mennyi kis kukacos… ó, ez borzalmas!
– Csakugyan így gondolja? – kérdezte Voorzangler, és tárgyilagos kíváncsisággal
szemlélte a képet. – Hiszen itt is csak az élet egy megnyilvánulásáról van szó, nem igaz?
Nem ítélkezhetünk. Én legalábbis nem tudok ítélkezni.
– Hát, sajnálom, doktor úr. Alighanem teljesen igaza van. Csak egy másik faj.
Még hozzá akart tenni valamit, de ekkor feltárult Rohó Pixler privát szobájának ajtaja,
és belépett hozzájuk a nagy építész.
– Mi folyik itt, Voorzangler?
– Éppen erről készültem értesíteni, uram.
– Nem szükséges. Elfelejtette, hogy magát is figyeltetem?
– Nem voltam tisztában…
– Azzal, hogy némelyik képernyője magát nézi?
– Igen.
– Pedig így van.
Bezárta maga mögött a lakosztálya ajtaját, aztán fáradt végtagjaival lassan mozogva
rálépett az egyik korongra, majd a szokásos pózában, a háta mögött bal öklét a jobb
tenyerébe fogva hagyta, hogy körbevigye a tágas teremben a korong, és végignézte az
összes monitort.
Annyira hatalmas volt a terem, és annyira sok a kijelző, hogy percekbe telt, mire
visszaért oda, ahol Voorzangler és Kattaz álldogált. Amikor végül megint ott volt, így
Voorzangler alaposabban meg tudta nézni magának mentorát, aggódott érte. Pixlert
nagyon megviselte a merülés az Izabella mélyébe. Fehér volt a bőre, izzadság gyöngyözött
rajta. A haja a koponyájára tapadt az izzadságtól.
– Nagyon szeretném megvizsgálni, uram. Megenged egy gyors állapotfelmérést?
– Mondtam már, Voorzangler, hogy teljesen jól vagyok. Sosem voltam jobban.
– De hát nem volt benne a batiszkafban, amikor rátalált a gyászduló?
– Ó, dehogynem. Közelebb is voltam a halálhoz, mint valaha szerettem volna. De a
gyászduló egy ősi entitás, Voorzangler. Nem érdekli egy ember halála vagy élete.
– De ön nem csupán egy ember, uram. Ön Rohó Pixler. Ön a Kamexó Kölyök atyja.
– Igen. Igen, az vagyok. És nem fogok meghalni. Sem ma, sem máskor.
– Sohasem, uram?
– Úgy bizony, Voorzangler. Sohasem. Az enyém a jövő. Fényes jövő, Voorzangler, tele
lehetőségekkel. Nem engedhetem meg magamnak a halált.
– Szeretnék hinni Önnek, uram…
– De?
– De ezek a gyászhozók, uram…
– Szóval róluk van szó! – állapította meg Pixler tényszerűen. – Lenyűgöző.
– A jelentéseink szerint…
– Felejtse el a jelentéseket. Semmit nem érnek.
– De uram, ön írta őket.
– Nem, Voorzangler, nem én. Egészen másvalaki voltam, amikor azokat megírtam. Az
az ember már nincs közöttünk.
– Nincs közöttünk, uram?
– Úgy van, Voorzangler, már nincs közöttünk. Értse úgy, hogy eltávozott. Elhagyta a
helyszínt. Halott.
– Egy kissé betegnek néz ki, uram – mondta Voorzangler, lassan, mint aki egy
gyengeelméjűhöz beszél. – De… nem halott. Megbízhat az ítélőképességemben.
– Ugyan, dehogy. Nagyon köszönöm az ajánlatot. De nem hinném, hogy élek vele.
Mármint nem bízom meg önben. Már jobb tanácsadóim vannak.
– Uram!
– Ők közölték velem, hogy gorgossziumi szomszédaink, különösen az a nőstény korcs,
Mánia… -
Amikor az asszonyról beszélt, az arcára kiült valami idegen, az izmai vadul meg-
megrándultak,.szemmel láthatóan nem uralta őket. -...ő láthatóan el akarja vágni az összes
természetes fény útját a szigettől.
– És ön honnan tudja ezt? – kérdezte Voorzangler.
– A képernyőket nézem, doktor. Ez a gyászhozó-horda elfedi az eget. Súlyos, sőt
katasztrofális esést okoznak a hőmérsékletben. Olyan szigeteken lesznek hóviharok, ahol
még sosem láttak hópelyhet. A termés elpusztul a földeken. Az élőállat mind halálra fagy.
Vidéken hatalmas lesz az emberveszteség…
– Az emberek tüzet raknak majd – vélte Kattaz.
Pixler leplezetlen utálattal nézett a nőre.
– Tűnjön innét – mondta neki. – Sértő a jelenléte.
– Miért?
– Nekem nem kellenek indokok. Menjen már.
– Pixler úr, kérem!
– Ne nyafogjon, Voorzangler. Tudom, mi folyik kettejük között. Végignéztem, hogy
udvarol neki. Hát nem látja, milyen nevetségessé teszi a szerelem? – visszanézett Kattaz-
ra. – Hát még mindig itt van? Azt mondtam, hogy tűnés.
Kattaz segélykérőén nézett Voorzanglerre, de a tudós tekintete üres volt, az igazi
érzelmeknek minden jelét elrejtette. Így a nő nem várta tovább, hogy a védelmére keljen a
férfi. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog.
– Sajnálom, hogy megbántottam… uram – mondta a nő tompán, és távozott.
– Szóval Mánia Mutternek van egy hadserege – folytatta Pixler, mintha mi sem történt
volna.
– Valóban? – kérdezte Voorzangler. A gyászhozókkal teli képernyőkre meredt.
– Ne nézze már azokat az átkozott rovarokat. Azok a tervének csak részei. Ezt nézze
meg!
Egy képernyőcsoportra mutatott, amelyeken a férclény-seregekről készült archív
felvételek látszottak, amint döbbenetesen precízen menetelve gyülekeznek a beszálláshoz
a hadihajók előtt, majd élő kép jött ugyanazokról a hadihajókról, amint az Izabella vizét
hasítják. Csupán a hajólámpások világítottak izzó szemekként a hajóorrban, és egy rajnyi
apró, hideg, kékesfehér fényt szóró pötty, melyek a kormánykerék körül keringtek a
levegőben.
– Azokra a verőlegényekre gondol a hajókon? – kérdezte Voorzangler. – Hiszen csak
férclények. Iszappal tömött rongyok! Nincs semmi agykapacitásuk. Igen, masírozásra be
tudja őket idomítani, de kétlem, hogy sokkal többre lennének képesek!
 – Szerintem meg lehet, hogy azért tettetik a bohóckodást, hogy ne igazi katonákként
gondoljon rájuk. A Vén Anya egészen briliáns a maga módján, tudja? – mondta neki
Pixler.
– A Vén Anya? Hát így nevezik? Ugyan. Őrült csökevénye csak a néhai Birodalomnak.
Szerintem azt sem tudja, milyen évet írunk.
– Az lehet, hogy megérintette az őrület, Voorzangler. Viszont az is lehet, hogy csupán
tetteti az őrültet, hogy ne vegyék komolyan hagymázas állapotában.
– Akár őrült, akár nem – felelte a doktor –, nem az övé az igazi hatalom. Az a
kezdetektől fogva Kremátor kezében volt.
– Sose becsüljön le egy nőt. Végül is Mánia Mutter nagyon nagy hatalmú szövetségeket
győzött meg, hogy álljanak az oldalára. Olyan hatalmakat, amelyeket még megnevezni
sem merek. Ők nem úgy látják a világot, ahogy mi, nem látnak ellentéteket, Éjt és
Nappalt, feketét és fehéret.
– Jót és rosszat?
– Ezt a gondolatot különösen abszurdnak találnák.
– Szóval ezek a… lények… a szövetségesei?
– Ő így hiszi.
– De ön nem.
– Szerintem egyelőre hasznosnak tartják az asszonyt. Ezért engedik, hadd ringassa
magát a Birodalmi Dinasztia alapításának álmába…
– Nem öreg ő már egy kicsit a gyermekszüléshez?
– A misztériumoknak abban a világában, amelyben ő jár-kél, nem kell megszülni a
gyermekeket.
– Értem.
– Ugyan, dehogy. Nem is kapiskálja.
– Nem. Tényleg nem.
– Helyes! – jelentette ki vidáman Pixler, és a doktor vállára ejtette nyirkos, hideg kezét
– Voorzangler csak arra tudott gondolni: egy halott kezét.
– Még mindig képes beismerni a tudatlanságát. Még nem reménytelen eset,
Voorzangler. Mosolyogjon, doktor!
– Nem megy. Úgy értem, ha akarja, hát mosolygok…
Megpróbált magára erőltetni egy mosolyt, de nyomorúságosra sikerült.
– Hagyja csak – mondta Pixler.
 Voorzangler hagyta, hogy lefagyjon az arcáról a vigyor, és tovább folytatta a
kérdezősködést:
– És a város veszélyben van?
– Inkább magát kérdezem: mit mondanak a forrásaink a nő terveiről?
– Azt, hogy teljes sötétségbe akarja borítani az Abaratot. De… Kamexóváros még
mindig megvilágítja az eget.
– Pontosan.
– Akkor talán békítenünk kellene? Mondjuk felajánlani, hogy visszavesszük a fényt
ötven százalékra? Csak hogy hazaküldje a hadihajóit?
– Ennek nem dőlne be. Ki kell állnunk ellene, vagy elpusztítja a várost, a jövőjével
együtt.
– És mi lenne az a jövő?
– Ezt majd egy olyan éjszakán beszéljük meg, amikor nem tartanak felénk hadihajók,
Voorzangler. Menjen le a hálótermekbe. Beszéljen azzal a mézes-mázos nőszeméllyel.
– Szeretet asszonnyal?
Pixler arcát elöntötte az undor.
– Minden függőséget okozó szerre mondom, hát kinek jut eszébe ilyen idétlen nevet
adni valakinek?!
-…hát, izé…
– Az ostoba arckifejezéséből arra következtetek, hogy én tettem.
– Igen.
– Nos, ezen majd változtatunk, ha véget ért az Utolsó Nagy Háború, és kivívtuk a békét.
– Nagyon magabiztosnak tűnik, uram.
– Miért, nincs rá okom?
– A háborúk kiszámíthatatlanok, uram. Egy pár perccel ezelőttig még azt sem tudtuk,
hogy Mánia Mutternek serege van. No meg… ott vannak ugye a szövetségesei is.
– Azok felsőbb hatalmak – erősítette meg Pixler.
– Fogalmunk sincs, hogy kik is valójában, ugye?
– Fogalmazzunk úgy, hogy ha tudnék róluk valamit, elmondanám. Nem azt, amit tudok,
csak azt, hogy tudok valamit.
– Már nem bízik bennem, igaz?
– Egek, Voorzangler. Sosem bíztam magában.
 – Micsoda? De hát miért?
– Mert túl sokat gondolkodik, és túl keveset érez. Ez pedig birodalmaknak is okozta
már a végzetét.
Voorzangler egy hosszú pillanatig a padlót bámulta túlméretezett lábai között.
– Uram, ha tehetek egy megjegyzést…
– Csak rajta.
– Kattaz iránt igenis érzek valamit. Valami nagyon is igazi érzést. Legalábbis számomra
az. És lehet, hogy ostobaságnak hangzik egy korosodó, egyszemű, mániákus, kényszeres
tudóstól, hogy a befektetett érzelmeim valamilyen szintű megtérülését remélem, de nem
bánom. Kiállók az érzelmeim mellett, még ha bolond is vagyok.
– Nocsak.
Most az építész nézett másfelé, vakon meredt a képernyőkre. Amikor újra
Voorzanglerre nézett, valahogy más volt az arca. Továbbra is Rohó Pixler volt, mégis volt
benne valami más is – talán ugyanaz az erő, ami a rángásokat is okozta. A pórusaiból
minden izzadságcseppbe csordult egy kevés fekete folyadék, és tökéletes, fekete
ékkövekként díszítették vértelen arcát.
Vagy inkább olyanok, mint a gyászhozók szemei, gondolta Voorzangler.
– Tudja, Voorzangler, egy pár perccel ezelőtt eldöntöttem, hogy végzek magával.
– Végez velem… úgy érti…?
– Úgy értem, hogy meg szándékoztam magát ölni. Pontosabban meg akartam öletni.
– De uram! Nem voltam tisztában vele, hogy ennyire kevésre becsüli a
teljesítményemet.
– Pedig igen. Mégis megváltoztattam a véleményem. A szerelme mentette meg a bőrét,
Voorzangler. Ha nem vallja be, lefogatom, és két percen belül halott – közölte, és közben
egyfajta szenvtelen kíváncsisággal figyelte Voorzangler arcát.
– Mondja csak, hogy érzi ettől magát – utasította. – Csak az igazat. Nem kell semmi
cicoma.
– Azt hiszem, hálát érzek. Micsoda bolond vagyok!
Pixler ezzel elégedettnek tűnt.
– Az biztos, hogy annál rosszabb dolgok is vannak – jelentette ki, mint aki pontosan
tudja, miről beszél. – Sokkal rosszabbak is. Na, menjen, és szóljon Szeretet asszonynak,
hogy keltse fel a Kölyköt. Gyerünk.
A doktor egy gondolatára meglódult alatta a korong, és sebesen ereszkedett lefelé a
magasra helyezett kijelzőktől, amelyeket Pixlerrel néztek. Az építész még utánaszólt:
– És örüljön, hogy bolond, Voorzangler – kiáltotta.
– Így megélhet még egy éjt.
 38
Egy régi trükk
A János-fivérek a Dudás kormányánál álltak, és Tazmagor kikötője hamarosan a
távolba veszett, látványát kitörölte Izabella Anyácska hullám-permetje. Cuki belépett a
hajó kormányállásába, és megnézte az igen régi térképeket. Mindegyik tele volt
jegyzetekkel arról, hol talált a tulajdonos ninka-rajt, bolondhalat, vagy háromcsőrű,
tízcsápú dekapit.
– Tudjátok, mit? – kérdezte Pajkos.
– Nem, mit? – kérdezett vissza Hiába János.
– Szerintem dicső vezetőnknek tetszik az új matróz – szólt bele Pántlika János.
Cuki le nem vette a szemét a térképről, pedig nem sok hasznos információ volt rajta.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Pántlika – mondta.
– Nem csak Pántlika gondolja így – mondta Kurázsi János is.
– Mindannyiunknak szemet szúrt – tette hozzá Pántlika János.
– A János-fivérek előtt nem sok minden marad rejtve – toldotta meg Hiába János.
– Semmi közötök hozzá – mondta erre Cuki.
– Bocsánat – felelte Pajkos János.
– Hihetetlen, milyen pletykásak vagytok.
– Csak azt akartuk mondani… – kezdte Pajkos.
– Akármit is akartatok mondani, és bármit is hittetek, tévedtek. Egek, hiszen az a fiú le
akart téged szúrni.
– Ezért aztán úgy állítottad le, hogy átölelted – mondta Kígyó János. – Igen, mi is
láttuk.
– Ezt a témát lezártnak tekintem.
Elhallgatott, és arra fordult, amerre a szeme sarkából meglátott valamit. A Dudást sűrű
köd lepte be, összekötötte az Órák határát. A fények egyre haloványabbá váltak, a sötétség
mégsem volt fekete. Mostanra mozgó, kék és lila foltok voltak benne.
– Mindjárt átjutunk rajta – mondta Pajkos.
A fivérek ismét a kormánynál álltak, és már nem mosolyogtak. Vége volt a
viccelődésnek. Cuki a kormányfülke ablakához lépett, a következő Óra felbukkanásának
valamiféle jelére várt. De az ablakok mocskosak voltak, lerakódott rájuk a só és a
madárürülék.
– Látszik valami a Nagy Fejből? – kérdezte Fakó.
 – Nem látok semmit, de nagyon figyelek. Ti pedig, srácok, a jövőben tartsátok meg
magatoknak a pletykáitokat.
– Miért, tévedtünk? – kérdezte Pajkos, ajkán a vigyorral, amiről a nevét kapta. – Talán
nem tetszik?
Cuki szó nélkül kilépett a kormányfülkéből.
Egy létrán feljutott a fülke tetejére, szerencsére volt mellette korlát is. Egyre nagyobbra
híztak a hullámok. A hajó imbolygott és remegett.
– Csatlakozhatok? – szólt fel Malingó.
– Hát persze! – kiáltott le neki Cuki. – Gyere csak!
Egy pár pillanattal később Malingó már a jobbján állt, és ugyanolyan erősen
kapaszkodott a vaskorlátba, mint ő.
– Ha jó az irány, hátulról kell meglátnunk a Nagy Fejet – mondta.
– Merre lesz?
– Remélhetőleg egyenesen előttünk.
– Semmit nem látok.
– Én sem. De szerintem ritkul a köd.
– Á! Igazad volt! Már látom, Malingó – nevetett. – A leg-rosszabbtól tartottam, de még
áll! – lekiáltott Pajkosnak.
– Látom! Balra, elöl!
Pajkos leállította a Dudás motorját, mert érezte, hogy most alighanem mindannyiukra
ráfér egy perc csöndes tűnődés azon, hogy vajon mire számíthatnak. Az erős áramlatok a
ködön túl egyesültek, és a Nagy Fej borongós alkonya felé tartottak. A Fej még hátulról is
rendkívüli alkotás volt, a koponyát megkoronázó tornyokat olyan ravaszul tervezték, hogy
a fej természetes kiemelkedésének látszottak. A legmagasabb torony csúcsán máglya
lobogott. Nem természetes tűz volt. A lángok lilában meg ezüstben játszottak, és amikor
kellően magasra csaptak, a szikrák rácsokat és más geometriai alakzatokat alkottak, aztán
egy röpke pillanatra felizzottak, mintha az alkonyodó éggel küzdenének. Cuki pislogás
nélkül, megbabonázva nézte a lángokat.
– Azt hiszem, üzenetet küldenek vele – mondta a fedélzetről Ted. – Olyan, mintha
mondatokat írnának a levegőbe.
– Tényleg? – csodálkozott Malingó.
– Lehet, hogy igaza van – felelte Cuki, és nagyon figyelte a lángokat. – Á! Várjunk
csak. Igen. Nézd!
A Fejen túlra mutatott. Feketeség hömpölygött a láthatáron, árnyéka mindent eltörölt,
ahogy haladt a holdfényes tengeren. A kétharmadig telt hold arcát már elérték a homály
kavargó ujjai. Meg persze lassan beborították a Nagy Fejet, a hatalmas, egyszerű és –
legalábbis hátulról – közönyösnek, mozdíthatatlannak látszó sziklát is. Szilárdsága
egyszerre volt az erőssége és a gyengéje is. Nem fog és nem is tud mozdulni – még
mindig állni fog, amikor már áthaladt felette a sötétség. Bár szemmel láthatóan voltak
olyan lakói, akik nem osztották Cuki optimizmusát. A Fej közelében vagy negyven hajó
próbált eltávolodni a szigettől.
– Mit csinálnak azok az idióták? – kérdezte Malingó.
– Vajon mit gondolnak, hová mehetnek? – kérdezte Cuki is.
A menekülők közül páran meglátták a közelgő felhőt, és a látványtól meggondolták
magukat. Több hajó, közülük sok, utasokkal túlterhelt jármű, éppen megfordult, vagy
legalábbis próbált. Az eredmény egy pillanatig sem volt kétséges. Meginogtak, majd
felborultak a hajók, élő rakományuk a vízbe potyogott.
A levegő tele volt riadt kiáltozással és segélykérő sikollyal. Ám voltak a rettegéstől és
zavarodottságtól mentes hangok is. Kiabálás helyett énekeltek – a legkülönbözőbb hangok
sokasága dalolt ó-abaratiul. Az, hogy Cuki egy szót sem értett belőle, most nem számított.
A dallam magasztos békéje ugyanúgy megnyugtatta Cukit, mint a kedvenc karácsonyi
dala, a Csendes Éj. Eltűnődött, vajon ismerik-e a jászolban született szeretet történetét,
pásztorokkal és bölcsekkel, meg fényes csillaggal, amely a magasban mutatja a helyet, és
egy pillanatra nem hajón sodródott az idegen tengeren, ahol élő sötétségtől fogyatkozott a
hold. Egy pillanatra hazatért a Másik utcába, és egy réges-régi estébe csöppent, még
mielőtt megtanult volna félni az apja sörbűzös leheletétől.
– Már alig látszik a hold – mondta Malingó tompán.
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon zavarna – csodálkozott Cuki.
– Mégis, mit tehetnék ellene? Ez egy óriási felhő, én meg egy ficak vagyok, egy
potyautastól szerzett halbelező késsel, amit még csak használni se tudok rendesen. Vissza
kéne adnom neki.
– Nem – jelentette ki Cuki eltökélten. – Tartsd csak meg. Ezekben a napokban
szükséged lehet rá.
– Ezekben a napokban? Nem lesz itt már több nap.
– Ó, dehogyisnem – kontrázott Pajkos János. Felmászott ő is a kilátás miatt. – A felhők
jönnek és mennek. Ilyenek. Nem lehet számítani rájuk. Túl…
– Szelesek? – javasolta Hiába János.
– Ahogy mondod! – értett egyet Kopó.
– Ennyire azért nem egyszerű a helyzet. Ez nem égy közönséges felhő. Nincs a szél,
ami szétzavarná. Ez egy élő valami – tiltakozott Cuki.
 – Te meg honnan tudod ezeket a dolgokat?
– Onnan, hogy sámánná válik – vágta rá Kába János.
Cuki éppen levegőt vett, hogy elmagyarázza, mennyire nem szereti, ha úgy beszélnek
róla, mintha ott se lenne, amikor valaki a nevén szólította. Egy női hang. Egy pillanatra
pánikba esett. Boa? Nem. Az nem lehet. Körbepillantott, kereste azt, aki szólongatta.
Közben a fivérek tovább vitatták Cuki sámáni potenciálját, mintha ott sem lenne, és
mindkét oldalon fellángoltak az érzelmek.
– Ha ez a lány sámán – jelentette ki Kopó János akkor én egyedüli gyermek vagyok.
– Igaza van – mondta Pántlika is. – Félőrült a csajszi…
– Csak fél? – kérdezte Fakó.
– Alulbecsülitek – mondta Pajkos János. – Igen, egy kissé kiszámíthatatlan, de pont ez
kell nekünk az Abarat túléléséhez.
– Annyit tud, hogy az már a kárára van…
– De még annál is jobban tudja, hogy…
Cuki! Gyere ide.
A vita közben tovább mérgesedett.
– Pántlikának van igaza!
– Édes kislány…
– De ennyi erő…
– Nem bírja ő ezt el…
– És mi van, ha tévedtek?
Ne törődj a fecsegésükkel, Cuki, mondta a hang.
Ugye nem Boa vagy? – kérdezte. Tudva, hogy elegendő pusztán az elméjében formálni
a gondolatot.
Nem.
Egek…
Kérlek, Cuki. Nagyon kevés időnk van. Távolodj el tőlük egy-két percre.
Távolodjak el? Ez valami vicc? – kérdezte Cuki. – Egy hajón vagyok!
Tudjuk, felelte egy másik hang. Látunk téged.
Amikor a második hang megszólalt, Cuki rájött, kikkel beszél. A vizet fürkészte, hátha
meglát benne valami, a Fantomaja-nővérek jelenlétére utaló jelet.
 Hagyd a hajón a beszédes barátaidat. Gyere, beszélj velünk.
Hol vagytok?
Tizennégy lépésre a tattól. Gyere hozzánk, Cuki. Gyorsan. Mánia Mutter varrónői
vadásznak ránk. Lázkeréken lovagolnak, és gyorsan haladnak.
Mi az a lázkerék?
Ha látsz egyet, rögtön megérted, ha nem, hát örülj neki, hogy nem fészkeli magát az
elmédbe a látvány.
Most, hogy tudta, merre nézzen, Cuki meglátta Zséfit és Mespát. Mintha csak a
hullámokon álltak volna, és a vízből derengés világította meg őket, amely a hullámok
emelkedésével és süllyedésével erősödött és gyengült. Cuki még ebből a távolságból is
látta, mennyire megviselte őket az út. A köpenyük szakadt volt és koszos, az arcuk és a
karjuk véres.
Gyerünk, mondta Zséfi, és hívogatóan integetett Cukinak.
Nem tudok a vízen járni.
De igen, felelte Mespa. Bízz magadban!
El fogok süllyedni.
Bízz, és siess!
Visszafordult Malingóhoz és a János-fivérekhez.
– Mindjárt visszajövök – mondta nekik.
Ezzel lemászott a létrán. Legitim Ted a Nagy Fej tetején lobogó, bizarr máglyát
bámulta.
– Odafent van az egyikük – mondta.
– Az egyik kicsoda?
– A Nyolcak egyike. Gén Nag!
Oda mutatott, és Cuki felnézve látta, hogy csakugyan áll egy magas lény a csúcson.
Stílusos ruhájáról, magasra polcolt hajáról és hüllőszárnyairól bántón verődött vissza az
általa táplált lángok fénye.
– Van valami elképzelésed arról, hogy mit csinál? – kérdezte Cuki semleges hangon, de
közben mászott át a hajópalánkon.
– Úgy vélem, felhív valamit a mélyből – felelte Ted.
– Várj! Várj! – kiáltotta Gazza. – És te mit csinálsz?
Hová mész?
 Cuki felnézett rá. A himbálózó lámpások fényében mozogni látszott az arca, csupán
hatalmas, arany szemei voltak mozdulatlanok.
– Beszélnem kell néhány barátommal.
Gazza kinézett az Izabellára.
– Azok a nők járnak a vízen?
– Egek, de sok kérdésed van. Igen.
– Boszorkák?
– Gondolom.
– Te is közéjük tartozol, igaz?
– Nem igazán. Én még tanulok, de…
Jössz már, kérdezte Zséfi, vagy tovább flörtölsz azzal a fiúval?
– Azt mondják, te csak egy fiú vagy.
– Mármint a boszorkányok?
– Igen.
– Ha Cukival akartok beszélni – kiáltotta, és a hangja visszaverődött a Nagy Fejről –,
akkor gyertek fel a hajóra!
Gyere ide, Cuki. Vagy, ha a fiúé a szíved, hát ne gyere. Csak döntsd már el végre.
– Jövök – mormolta, és a vízre tette a lábát.
A súlyát próbálgatta a habos felszínen. A helyzet nem volt biztató.
Süllyed a lábam!
– Belefulladsz! – kiáltott rá Gazza. – Gyere vissza fel!
Mezítláb vagy? kérdezte Mespa.
Nem, de erről nem is volt szó…
Hát nem egyértelmű? Te tudsz a vízen járni, nem a cipőd!
Rendben! Le a cipővel.
Visszamászott Gazzához.
– Fogd meg a kezem!
– Végre egy kis józan ész! – mondta.
– Ne örülj. Csak a cipőmet veszem le. Fogj.
– Nem eresztelek.
 – Fú. Civódnak, mint egy házaspár – szólalt meg Ted.
– Jól van. Csak le kell… le kell…
Szaggatottan beszélt, mert küzdött a cipőivel, próbálta nem elejteni őket. Szerette ezt a
pár cipőt. Abarati gyártmány volt, kékben játszó, és apró állatok adtak elő rajta cirkuszi
akrobata mutatványokat. De nem volt egyszerű manőver Gazza karján átnyúlva a cipő alá
csúsztatni az ujjait, hogy ne…
A bal cipője leesett, és tompa puffanással a vízbe pottyant. Azon nyomban elsüllyedt. A
másik könnyebben lejött, és egy pár másodpercig az elfojtott hold utolsó sugara rávetült a
valódi égnél sokkal tökéletesebb kék háttér előtt ágaskodó állatokra. Cuki feldobta a
hajóra a cipőt.
– Na, most már kész vagyok – mondta Gazzának.
Akkor igyekezz, nógatta Mespa.
Cuki elengedte Gazza kezét, és tiltakozása ellenére a létrához lépett. A csupasz lábát – a
balt – a vízbe tette. Nem, nem is a vízbe, hanem a vízre. A felszínt nem teljesen érezte
szilárdnak, de a súlyát simán elbírta. Feltekintett. Malingó nézett rá vissza.
– Mondd, hogy nem akarsz ezen mászkálni!
– Hát… pocsékul úszók – mondta Cuki –, úgyhogy de!
– Bolond vagy.
– Én is ezt mondom neki – mondta Gazza.
Hirtelen érezte, hogy a talpa alatt meglágyul a víz.
Ne hallgass a kétségekre, Cuki, mondta Zséfi. Minden nagy dolog paradoxonon
alapszik.
– Ne félj – mondta Malingónak, majd nagy levegőt vett, és elfordította a tekintetét a
hitetlenkedő arcról.
– Nem fulladok a vízbe, Malingó. Nem fulladok bele!
– Még visszafordulhatsz.
– Nem. Nem tehetem, Malingó. Te is tudod. Azóta készülök erre a próbatételre, amióta
idejöttem – nem is, amióta megszülettem.
– Abszolút dilis. Ez a lány… – motyogta Pajkos, aki a fivéreivel csatlakozott az őt
bámuló Malingóhoz.
– Hallottam ám – szólt vissza Cuki.
Felejtsd el őket, mondta Mespa. Ez most az a pillanat, amikor bebizonyítod, hogy
jogodban áll történelmet írni, vagy belefulladsz a vízbe, amin járni próbálsz. Képes vagy
rá. Csak a saját, nagyobb lényednek felelsz, aki pedig csak magának a Teremtőnek tartozik
felelősséggel.
Cuki lenézett a lábára, amellyel éppen lépni készült. Ha a Vén Asszonyt le tudják
taszítani az Éjfélbirodalma trónjáról, abban neki is lesz szerepe. Márpedig ha végig akarja
játszani a szerepét, vízen kell járnia, és akkor vízen is fog járni.
– Já… já… – a víz felemelte -…járok… – igen! Megy ez! – járok a vízen!
Nem álom. És nem is a valóság. Annyi csak, hogy együtt gondolkodik az elméd és a
Teremtés. Együtt jár.
Olyan egyszerűnek hangzik így, mondta neki Culd.
Egyszerűbb, mint vízbe fúlni! – felelte Zséfi.
Nem fogok a vízbe fúlni.
Hanem?
Hanem járok rajta!
Úgyhogy járt. Nem is volt olyan nehéz, mint amilyennek hitte. Időről időre érezte, hogy
végigsimít a talpán egy örvény, ami kissé ijesztő volt, de egyébként olyan volt, mint
homokdűnén járni – enyhe emelkedők, meredekebb lejtők. Végig Mespán és Zséfin
tartotta a tekintetét, és nagyon gyorsan olyan közel ért hozzájuk, hogy már látta: a két nő
egy hatalmas, halak alkotta spirál közepén áll – világos testű, kék, bíbor, türkiz és arany
halakon.
Azonban minél közelebb ért Cuki Mespához és Zséfihez, annál magasabb falú és
keskenyebb lett a spirál íve. A legkisebb halak bonyolult mintát jártak közvetlenül a két nő
talpa alatt, a Fantomaját dicsőítve, majd középen lebuktak a csavarvonalú zikkurat alá, a
mélybe, ahol óriás tűhegyszívként pulzált valami fény.
– Na szóval – mondta Cuki –, mi újság?
 39
Előretekint, hátranéz
– Sok elmesélni valónk van – mondta Zséfi viszont nincs sok időnk. Nem akarjuk, hogy
kövessenek ide a varrónők, hozzád.
– Miért kellett személyesen jönnötök? – kérdezte Cuki.
– Gondolatokat ültettetek a fejembe, amikor a hajón voltam. Távolról ezt nem tudtátok
volna megtenni?
– Megpróbáltuk, nekem elhiheted – felelte Mespa. Régebben rövidre volt nyírva a haja,
de amióta Cuki látta, megnövesztette. Arcának kemény vonalait mély bánat lágyította.
– Csakhogy a gondolataid el voltak foglalva az álmaiddal.
– Sajnálom. Családi problémáim voltak.
– Az apád? – kérdezte Zséfi.
– Igen – felelte Cuki.
– Az apa – mondta erre Zséfi. – Hát persze. Az apa.
Úgy tűnt, Cuki válasza egy nyugtalanító problémára kínált megoldást.
– Miért is nem gondoltunk rá korábban?
– Mert egy részeges félkegyelmű – felelte Mespa nyersen.
– Az apámról akartatok beszélni velem?
– Most, hogy szóba hoztad, igen. A nagyobb kép darabjait keressük, és nem állunk túl
jól. Lehet, hogy az apád fontos.
– Kinek?
– A jövőnek – felelte Mespa.
– Biztosak vagytok benne, hogy lesz jövő?
– Te miért kételkedsz benne?
– Mert Kremátor azt mondta, hogy…
– Állj – mondta Zséfi. – Te beszéltél Kremátor Kristóffal?
– Igen. Tazmagorban volt, amikor arra jártunk. Ő mondta, hogy menjek el onnan,
mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok.
– Milyen alakot vett fel?
– Nagyon rossz bőrben van.
– Halott?
 – Nem, él. De épp hogy csak. Azt mondta, a rémálmai mentették meg. Gondolom, az
utolsó pillanatban, mert soha nem láttam még senkit ennyire betegnek, ennyire
tönkremenve.
– Végre valami, amiért hálásak lehetünk – mondta erre Zséfi.
Cukira nézett, és megerősítést várt tőle, de Cuki nem tudott örülni Kremátor nyomorult
állapotának. Hallgatásának jelentőségét mindkét nő megértette.
– Ó, Zsanda, Zsanda – mondta Zséfi, és az ujjaival hosszú, nedves, vörös hajába túrt,
majd hátrahúzta a fürtjeit. – B’jetta, B’jommo. ’Kadakusz, Monjurr…
– Nyugodj meg, nővérem!
– Azt mondod, hogy nyugodjak meg, mintha csak a ház égne. Az Abarat vége közeleg,
Mespa!
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt a megmentéséért – felelte Mespa. A tekintete
Cukit kereste. – Az egyetlen fegyverünkkel.
– Fegyver? Mi ellen? Ki ellen?
– Hát például Kremátor Kristóf ellen.
Cuki nem nézett rájuk, inkább letekintett a kettejük között véget érő spirálra. A vízből
egy apró, fénylő hal ugrott elő, hármat szaltózott a levegőben, aztán visszacsobbant a
vízbe, és megkezdte hosszú merülését.
– Kremátorral kapcsolatban tévedtek – mondta nekik Cuki. – Nem jelent valódi
veszélyt. Sőt, azt akarta, hogy menjek vissza az Ideátra. Féltett engem.
– Mindig is furcsa volt a viszony kettőtök között – mondta Mespa.
– Hármunk között – felelte Cuki. – Szerette őt. Ő pedig kihasználta.
– Kremátor képtelen a szeretetre.
– Ebben is tévedtek – mondta Cuki. Hirtelen feltámadt benne a harag, túl vadul, hogy
elhallgattassa. – Gyorsan ítélkeztek, de nem mindig helyesen.
A két nő hallgatott, és Cuki ezt egyáltalán nem bánta.
– Az egyik igazi szörnyeteg Boa – mondta nekik. – De ti ezt nem láttátok. Túlságosan
elfoglalt a rossz emberre mutogatás. A szegény kis hercegnő, a nő nem lehetett a gonosz,
igaz?
– Ez így olyan szánalmasan egyszerűnek hangzik…
– Mert az is – szakította félbe Cuki. – Ennél ti okosabbak is lehettetek volna.
– Én nem így…
-…nem így értetted. Tudom. De ez az igazság. Belém tettétek azt a gonosz
teremtményt, aztán magamra hagytatok, hogy kezeljem, ahogy tudom.
– Vigyáztunk rád – tiltakozott Mespa. – És láttuk a boldogtalanságod. De nem volt
súlyosabb, mint a többi veled egykorú boldogtalansága.
– Jut eszembe, hol a többi barátod? – kérdezte Zséfi.
– Betti, Kolos és Kim Babilóniumra ment. Geneva Fin-negan Hobot keresi.
Ezegyszeren van valahol.
– Nem sokáig lesz ott – vélte Mespa. – Látjuk, hogy Zsémbellőre utazik…
– Boa hercegnővel – fejezte be csüggedten Cuki.
– Tehát tényleg igaz?
– Az, hogy szétváltunk? De még mennyire. Végleg kitettem a szűrét.
Mespa és Zséfi erre akart mondani valamit, de a beszélgetést váratlanul félbeszakították
a Nagy Fejről hallatszó, újfajta sikolyok és fohászok.
– Mi történik? – kérdezte Cuki. Mespa és Zséfi mögé, a kikötő előtt álló hajókra nézett.
A víz forrongott és bugyborékolt, olyan erővel, hogy több hajó felborult.
– Ez az ő műve! – jelentette ki Cuki, és a legmagasabb tornyon álló alakra nézett. – Gén
Nag tette!
– Honnan tudod…?
Ekkor csápok jelentek meg a dühöngő víz színén, amelyek talán egy gigászi abarati
tengeri szörnyé lehettek. A masszív csápok összetekeredtek, majd nyomban rombolni
kezdték a Nagy Fejet.
– Jaj, ne… – suttogta Mespa. – Az a rengeteg ember!
– Mennünk kell – mondta Zséfi. – Akit tudunk, megmentünk.
– Együtt megyünk – mondta Cuki.
– Nem – mondta Mespa. – Ha hasznos akarsz lenni, Boát állítsd meg.
– Hogyan?
– Használd a tudásod – biztatta Zséfi. – És amit nem tudsz, azt derítsd ki!
A Nagy Fej felől óriási pusztítás dübörgése hallatszott, mert a Nagy Fejet megkoronázó
tornyokra fonódtak a csápok, és lerántották őket a mélybe. Hatalmas, magába visszahajló
hullámként hullottak alá a kövek és az emberek. Reménytelen volt bárkit is megmenteni.
Azok a hajók, amelyek nem borultak fel a tobzódó vízben, a lezúduló köveknek estek
áldozatul. Senki sem élte túl.
A Yebba Dim Napja körülötti vizeket a hajók meg az utasaik maradványai borították, a
véres tajték görgette testekre és roncsokra tovább záporoztak a kövek. Ennek a
borzalomnak a megidézője, Gén Nag még mindig a hát-borzongató tábortüze előtt állt. A
sötétben lebegett, pontosan ugyanott, ahol korábban, amikor még állt alatta a torony.
– Szent ég… – suttogta Cuki. – Ismertem ott egy nőt, meg a két gyerekét.
A Nagy Fej tovább omladozott, a bestia csápjai pedig a törmelékben matattak, nagy
méretük ellenére is összeszedték a gyalázatos csemegét. Gondosan átkutatták a roncsokat,
és ki-kiszedtek belőle néhány, az életbe még kapaszkodó szerencsétlent.
Mespa hirtelen felnézett.
– Vissza a hajódra! – sikoltotta. – Fuss. Fuss!
– Mi az?!
– A varrónők! Itt vannak!
Ellökte magától Cukit.
– Eredj! – kiáltotta mindkét Fantomaja-nővér, és az ellenkező irányba száguldottak.
Cuki megfordult, és a Dudás felé nézett. A taton himbálózó lámpások fényében látta
Malingót, Tedet és Gazzát. Malingó neki integetett, és Gazza is követte a példáját. Cuki
visszanézett a két nő felé, mert még el akart búcsúzni, de már eltűntek. Csak az
üldözőikből lehetett sejteni, hogy merre vannak – öt pokoli, csaknem fehéren izzó vas
gépezeten lovagló, hosszan lobogó hajú asszony. A szerkezetek legalább háromszor olyan
magasak voltak, mint lovasaik. Egymás nyomvonalán cikázva követték láthatatlan
prédájukat az Izabellán. Cuki egy-két másodpercig csak bámult, aztán futni kezdett a hajó
felé.
A Nagy Fej romjai felől minden irányban terjedt a pusztulás hulláma. Cuki talpa alatt
remegett futás közben a víz, a legerősebb rengések olyan durvák voltak, hogy attól félt,
szétnyílnak alatta a hullámok. Tudta, hogy a Nagy Fej lerombolása okozza a rengéseket,
de nem volt hajlandó az ott folyó borzalmak felé nézni. Mereven a Dudáson tartotta a
tekintetét. Malingó és Gazza felé integettek. Az utóbbi hangját hallotta a roncsok fölött.
– Gyerünk! Ne nézz vissza! Tartsd rajtam a szemed – felé nyúlt, mintha képes lenne
visszaidézni őt azokba a karokba, amelyek elengedték. – Fuss, csak fuss, Cuki!
Egy újabb hangot hallott, amely túlharsogta Gazza kiáltozását és a rombolás zaját. A
lázkerék magas hangú sivítása volt az, és az azt meglovagló szörnyeteg tébolyult sikolya.
Tudta, hogy Gazzának igaza van. Nem lenne szabad hátranéznie. Mégis elkövette ezt a
hibát.
Csak egy elmosódó pillantás volt, de abból is kiderült, hogy nagy bajban van. Alig tíz
méterrel volt mögötte a lázkerék, és a teste minden csontja berezonált a közelségétől. A
tüzes járgányán vágtázó varrónő arca obszcén módon torz volt: szája tátongó, fekete
sikoly, haja a csillagtalan éjre vetett, fehér festékként lobogott mögötte.
 – Fuss! Fuss! – nógatta Gazza.
Cuki beleadta minden erejét, és dühét. Még azt a félelmét is felhasználta, hogy
reménytelen ez a hajrá, hogy soha többé nem érzi majd szerető karok ölelését, sosem
mondja el Gazzának azt, amit érez, de megfogalmazni nem tud.
Hát milyen kegyetlen, ostoba dolog ez? Végre meglátja az arcot, amit egy másik, édes
élet-álomból, szerelem-látomásból ismer, és sosem mondhatja ki: Ismerlek, ugye? Mindig
is ismertelek.
Soha… nem… mondhatja… el…
Mert megöli a kerék. Tűzforró vízpermet érte a hátát. Fájt. De közel sem annyira, mint a
gondolat, hogy…
Soha…
Szálakká sodort tűzkötél suhant el mellette, lángot korbácsolt a vízből, és gőzoszlopot
vetett, ahol érte…
Soha…
Most már a varrónő sikolya is a kínjaihoz adódott. Voltak olyan szótöredékek benne,
amelyeket már hallott, sőt, kimondott ő is, de mind összefolytak a hárpiából áradó,
förtelmes zajörvényben:
Sííííííííanammmaasinigadzzsandadzsamdannaman-
daszighafifiínúúúúúúúúrrrefrííddíídzsardadcsaladzsikf-lótakajímamíí….
Annyira elviselhetetlenek voltak ezek a mássalhangzók és magánhangzók – megannyi
Cuki fejébe szúrt tű –, hogy alig bírta visszafojtani a saját sikolyát…
– Soha!
Ezt Gazza mondta.
Cuki a kín ködén át a Dudásra meredt, és látta, hogy a fiú a vállára vette Tedet.
– SOHA! – kiáltotta ismét.
Ezzel Ted elhajította a machetét. Cuki látta, hogy megcsillant rajta a fény, amint
elhagyta a bal kezét, de aztán elnyelték az árnyak, és és csak a közeledése zaját hallotta –
egy halk suhogást, amely valamiképpen kihallatszott a zajtengerből – majd egy villanásra
ismét feltűnt, a feje felett.
Akarata ellenére utánafordult, még éppen időben, hogy lássa a varrónő arcán a
változást, amint rádöbbent, mibe is száguld bele ilyen buzgón. A machete átvágta a torkát,
a feje bíbor fröccsenéssel szállt a fénytelen égbe.
Cuki nem várta meg, amíg leesik. A lázkerék lovasa nélkül is haladt tovább.
A Dudásra összpontosított, pontosabban a sok arc közül egyre, és futott. A kerék felől
nagyon durva sivítás hallatszott, aztán egy csattanás. Cuki hátára jeges víz loccsant. Nem
nézte meg, hogy tényleg a vízbe borult-e a lázkerék. Csak futott és futott, míg levegőért
lihegve el nem érte a hajót. Felnyúlt, és csakugyan azok a karok érték el először, amelyek
korábban elengedték, majd olyan szorosan ölelték, mint még soha, senki.
 40
Csontok és kacagás
Finnegan egy napot volt Ezegyszeren, azt a helyet kereste fel, amelyet a hercegnője
halála óta meg akart látogatni. Végül rátalált az Óra hegyei alatt. A sárkánycsaládok
mítoszai szerint fajuk haldokló egyedei ide jöttek életük utolsó szakaszán. Miután
elpusztultak, testüket az enyészetre bízták, hogy együtt pihenjenek a századok során végső
idejét itt töltő számtalan fajtársuk csontjaival.
Most itt állt, ezen a legtitkosabb helyen, egy barlangban, amelyet évszázadok alatt
formált meg a kőből a nagy építész, a víz, hatalmas katedrálist alakítva ki, akkorát, hogy
egész Kamexóváros háromszor-négyszer elfért volna benne kényelmesen. Egy
foszforeszkáló gombafajta világította meg, amely az elbomlott testek csupasz vázán
tenyészett. A barlang minden zugába eljutott, fakószürkévé varázsolta a levegőt, amitől
még nagyobbnak látszott az óriási tér. Ám a hatalmas katedrális is épphogy csak be bírta
fogadni a sárkánycsontok századok alatt felgyűlt, végtelen halmát. Ide hurcolták a
sárkánykirályok és az egyszerű sárkánykatonák testét a gyászolóik, másokat pedig a
tulajdonosuk hozott, hússal és pikkellyel, kompletten, hogy legalább az előtte járók között
hagyhassa.
Egyes pontokon a csontok feltorlódott hóként támasztották a harminc méteres falakat,
máshol szerteszét hevertek a földön, és az évek során forgáccsá hullottak, azok pedig
morzsává, majd porrá omlottak.
– Ez aztán a szép látvány – mormolta magában Finnegan.
– Csak ezért jöttél, Hob? – kérdezte egy vén, kínnal teli hang. A zord csendet megtörő
rezonancia finoman átrendezte a csontokat. Az anyjuk méhében meghalt sárkányok
szemüregéből sziszegve csörgött le a por.
– Maasz Díta? – kérdezte Finnegan. Már a kezében volt a kard és a tőr. – Mutasd
magad!
– De hiszen itt vagyok – felelt az ősi hang. – Nézd csak!
Valami csakugyan éppen előtte mozdult meg. Olyan valószerűtlenül lassú volt, hogy
több másodpercbe is beletelt, mire ki tudta venni az alakját. Amikor már látta, rögtön
felismerte, hogy a teremtmény hozzá hasonlóan egy tiltott kapcsolat gyümölcse. Finnegan
a Nap Atyja és az Éj Anyja gyermekeként látta meg a napvilágot. De Maasz Díta, a
csontkápolna őrzője még nála is sokkal szokatlanabb házasság szülötte volt – sárkánytól
és embertől származott. Finnegan tizenhat éven át mészárolta a Sárkánynemzet egyede-it,
de Maasz előtt sosem titkolta, hogy valahol legbelül azért tudja: ártatlanok életét veszi el.
A maga módján úgy békéit ezzel meg, hogy hagyta, hadd hordják ide a holttesteket.
Maasz egykor talán sokakban félelmet keltett. Még gör-nyedten is három-négy méter
magas volt. A feje a pokoli gyíkok és az emberi vonások szerencsétlen keresztezése volt,
amit a legegyértelműbben az mutatott, hogy. görbe hátsó lábain állt. Hosszú pofa, vágott
szemek, arany-zöld pikkelyek, tüskés fogkaréj a rothadó ínyben… Ruhával kötözött
csontokból csinált magának egy kezdetleges mankót, de ezzel is csak a legnagyobb
nehézségek árán tudott mozogni, minden lépésért keserves kínnal fizetett. Ember-
mivoltának voltak apróbb jelei is – kisebb foltokban hiányzott a pikkelye, az átlátszó bőr
alatt sötétkék erek hálója lüktetett a fakólila inak között, mocskos, fehér haja derékig ért, a
pofája alatti pikkelyek közti húsból itt-ott ugyanolyan szánalmas állapotban lévő szakáll
sarjadt.
– Fiatalabbnak hittelek – mondta neki Finnegan.
– Életben vagyok – felelte Maasz Díta –, és azt hiszem, ez is egyfajta diadal. Megértem
a száztizenhármat. Felteszem, azért jöttél, hogy száztizennégyig már ne jussak el.
– Te hívtál ide – emlékeztette Finnegan.
– Úgy van. Nos, Finnegan, tizenhat éve tudunk egymásról. A felszínen folyó
eseményeket figyelembe véve úgy gondoltam, talán nem lesz már más esélyünk
személyesen találkozni. Ezért aztán kapva kaptam a mondhatni függőben lévő ajánlaton.
– Miféle ajánlaton?
– Azon, amelyet az általam küldött üzenet eredeti küldönce hozott.
– De ha nem tőled származott, akkor kitől?! – kérdezte Finnegan, és felemelte a kardját.
Nehéz penge volt, nem volt könnyű forgatni. Finnegannál sokkal vállasabb, csontosabb,
erősebb férfiak hiába próbálták, szinte lehetetlennek érezték a használatát. De Finnegan jól
bánt vele. Fürgébbnek érezte magát, ha a kezében tartotta.
Ha beigazolódik a gyanúja, és Maasz Díta meghívása a még élő sárkányok utolsó
próbálkozása, hogy végezzenek vele, nem adja olcsón a bőrét. Végül is ez az Éjfél
Birodalmának éjjele. Idefelé jövet látta, hogy kihunyt az összes csillag. Meglepte volna,
ha ez nem a világvége, sőt, csalódott lett volna. Azt akarta, hogy legyen már vége a
magányának és a dühének. Márpedig hol találna ennél méltóbb helyet a végre? És ki lenne
alkalmasabb arra, hogy kigyógyítsa az élet fájdalmából, mint annak a fajnak egy egye-de,
amely a reményből és a boldogságból is kigyógyította? Jöjjön hát az utolsó életre-halálra
szóló küzdelem, ami az ő haláláról szól.
– Készen állok – mondta Maasznak.
– Azt kétlem – mondta erre Maasz.
– A halál engem nem rettent el – felelte Finnegan.
– Abban egy percig sem kételkedtem. De itt nem a halál vár rád.
– Hát akkor mi?
– A szerelmed.
 – Nekem nincs szerelmem!
Tiszta, édes kacaj csendült fel egy csonthalom mögül, és visszhangzott a csontok
termében. Az árnyak közül egy elegánsan öltözött nő lépett elő. Finnegan hagyta, hogy a
karját lehúzza a kardja rettentő súlya.
– Üdv, Finn – mosolygott Boa.
 41
Sárkánypor
– Te nem lehetsz Boa – mondta Finnegan. Remegett a hangja. – Ő meghalt. A
karomban tartottam.
– Tudom. Ott voltam.
– Nem!
– Azt hittem, örülni fogsz…
– Ha valódi lennél…
– Emlékszel a levélre, amit találtál? Amit a nagyapád írt az ezegyszeri csatatérről, az
utolsó háborúban? A nagymamádnak írt levelére? Felolvastál belőle nekem.
– Folytasd – mondta Finnegan, sokkal halkabban.
– Emlékszem, hogy a levél egy részletén feldühödtél, azon, amikor a nagyapád a halál
utáni dolgokról írt. Azt hitted, hogy tévedett. Azt mondtad, önző a levele. Mert a nagyapád
nem gondolt bele, mit érez majd, aki olvassa. Olyan dühös voltál, és el akartad mondani a
nagyapádnak is, hogy mit érzel.
– Igen. Emlékszem. De nem tudtam, mert már halott volt.
Boa arcán feltűnt a régi, tündöklő mosoly.
– Megpróbálsz becsapni, Finnegan Hob. Le akarsz buktatni, igaz?
– Nem értem, mire gondolsz.
– Tudod, hogy nem volt halott. Még életben volt, amikor felolvastad nekem a levelet.
Hallgatóságának mindkét tagja, a sárkány és a férfi is döbbenten meredt rá.
– Rendben – mondta Finn. – Te vagy az. Nem tudom, hogyan, de te vagy.
– Azt hittem, jobban örülsz majd nekem.
– Hát… tudod… halott voltál. Úgy éltem az életem, hogy azt hittem, halott vagy. Hogy
eltemettek az ezegyszeri Királyi Mauzóleumba. És mégsem…
– Nem. Fogoly voltam, de megszöktem – a mosolya nevetésbe váltott. – Megszöktem,
Finn! És visszatértem, hogy szeresselek.
Finnegan próbált mosolyogni, de nem igazán sikerült.
– Csak hát ez annyira hihetetlenül hangzik.
– Hát persze. De tegnap még azt sem hitted volna, hogy kihunynak a csillagok, ugye?
– Ezért vagy itt? Te csináltad?
 – Hogy én gyilkoltam-e meg a csillagokat? – kérdezett vissza. Közben valahogy az
egész lénye megváltozott egy kissé. Valami tüzet fogott benne, és bőséges fényt vetett. A
bőre, a szeme, a torka. – Szerinted képes lennék ilyesmire, Finn? Képes lennék sötétbe
taszítani a világot? – leszegte a fejét, akár egy támadni készüli vadállat. – Nos? Képes
lennék?
– Nem tudom, mire vagy képes – felelte Finnegan. – Honnan tudhatnám?
– Mert én vagyok a hercegnőd!
– Ne hajtogasd már ezt.
– De ez az igazság. Nézz rám, Finn! Nézz rám! Hát nem én vagyok az a nő, akit el
akartál venni?
– Túlságosan is – felelte, és kissé félrefordult, mintha féloldalasan nézve megtörne a
tökéletes varázs, és ezzel átláthatna a nő szépségének fátylán. De nem használt. Mégis
kénytelen volt megkérdezni:
– Hogyan hihetem, amit látok, ha nem értem, hogyan történhetett?
– Érints meg, Finn, és elmondom – mosolygott rá pajkosan. – ígérem, nem válók
szörnyeteggé az érintésedtől – felé lépett, és a kezét nyújtotta. – Kérlek, Finn. Könyörgök.
Sokáig vártam erre.
– Hol vártál? Ki ejtett foglyul?
– Csak érj hozzám, és elmesélem. Rajta. Azért tértem vissza, hogy veled lehessek, Finn.
Mit árthat egy apró érintés?
– Azt nem tudhatom.
– Semmit sem árthat – mondta. – Tessék. Látod? – megfogta a kezét. – Valódi vagyok!
Nem vagyok hideg.
Finn végül elmosolyodott, a kézfejére csúsztatta az ujjait, a hüvelykujjával gyengéden
megcirógatta a csuklócsontját. Érezte a vér lüktetését az ereiben. Boa ígéretéhez íven
elmondott neki többé-kevésbé mindent. Elmesélte, hogy amíg az esküvői vendégek
Finnegan és a sárkány küzdelmét nézték, a Fantomaja-nővérek a holttestébe nyúltak, és
elvitték a lelkét, át az Abarat és az Ideát közti határon, majd egy szülés előtt álló asszony
méhébe rejtették.
– Szóval ezt mind előre eltervezték? – kérdezte Finnegan.
– Őszintén szólva magam sem tudom. Ha igen, nem értem, hogyan. A Fantomaja csak a
lelkemet védte, amikor esélyt láttak az elrejtésére, olyan helyen, ahol senki sem keresi az
Abaratról, akkor megragadták azt. A gyermek egy pár órával később megszületett. De ezt
már nagyjából te is végiggondoltad, igaz? – kérdezte tőle. – Többször is láttam az arcodon
a zavarodottságot. Éreztél valamit a lány iránt, de nem tudtad, mit és miért. Igazam van,
ugye? – még közelebb lépett hozzá, és megérintette az arcát. – Nincs okod a bűntudatra –
mondta neki. – Nem őt láttad. Engem láttál, rajta keresztül. Én voltam a foglya. Nem
tudtam ellene védekezni. Semmit sem tudtam tenni, csak nézhettem a fejéből, ahogy
telnek a nyomorult kis évei, egymás után. És tűnődtem, hogy közben mi történhet itt. És
mindig, mindig rád gondoltam. Tűnődtem, hogy kit vehettél el a halálom után.
– Finn, minden szava hazugság – figyelmeztette Maasz.
– Akkor nem is árthat, igaz? – vágott vissza Finnegan.
– Vigyázz az érzelmeiddel, Finnegan Hob. A közeledben nagyobb gonoszság lakozik,
mint amit a körülöttünk lévő csontok tulajdonosai valaha elkövettek. Némelyik gyenge
volt. Mások ostobák. És voltak, akik rettentő uraik akaratának engedelmeskedtek. De
voltak köztük ártatlanok is. Ezt te is tudod, Finnegan.
– Igazad van. Beismerem. Haragból öltem. A magány miatt öltem. Meg fogok békélni
itt a szellemekkel. De nem most. Most más problémáink vannak.
– Az Éjfél Birodalmára gondolsz? – kérdezte Maasz.
– Mióta birodalom az? – kérdezett vissza Finnegan.
Maasz megvonta a vállát.
– Nem én találtam ki. Mánia Mutter emlegeti így a növekvő sötétséget. Az ő műve. Ha
eléri, amit akar, a szigetek császárnője lesz.
– Olyan rossz lenne a sötétség?
– Ez a sötétség az. És terjed, mint a ragály. Szerintem egy nő, aki a te képességeiddel
rendelkezik, tud róla egyet s mást, hercegnő – mondta Maasz, és Boához fordult.
– Ne hallgass rá, Finn. Pontosan azt teszi, amit mondtam neked. Meg akarja mérgezni a
boldogságunkat.
– Miféle képességekről beszélsz, Maasz? – kérdezte Finnegan. – Miről van szó? Ha van
valami, amit el akarsz mondani…
– Nincs mit mondania – vágott közbe gyorsan Boa. – Csak rám akarja kenni a sárkány-
mocskát. Éreztem már a harapásukat, Finn. Tudom, milyen bűzös a leheletük. Ez itt akkor
van a legközelebb az emberi fajhoz, amikor embert eszik.
– Nem rossz, hercegnő – mondta Maasz, némi elismeréssel. – Ha felkorbácsolod a
dühét a sárkányokkal, talán elfelejti, hogy nem bízik benned.
– Elég legyen, Maasz – mondta Finnegan élesen. – Csak, mert kialudtak a csillagok, és
alighanem a világ is követi őket, még nem nézem el a gyalázkodásod. A sértés az sértés.
És jobb, ha elhiszed, Maasz, ha még egy szót szólsz a hercegnőm ellen, a csillagokon túlra
küldöm a fejed.
Lehet, hogy az életét féltette, talán őszinte megbánásból tette, minden esetre Maasz a
bal, majd a jobb kezét is a szívére helyezte.
– Bocsáss meg nekem, Finnegan Hob – kérte, és lehajtotta túlsúlyos fejét. – Túl sok időt
töltöttem a holtak társaságában. Megfeledkeztem az alapvető udvariasságról.
– Ez kevés – közölte Boa.
Megfogta Finnegan kezét, és a férfi érezte, hogy hűs hatalom árad a nő kezéből a
tenyerébe. Olyan volt, mintha a karja hús-vér izmai nőttek volna meg tőle, és ennek örült.
Odakint, az Éjfél Birodalmában vár rá a kedvező körülmények miatt előbújt, rengeteg
ellenség, és minden erejére szüksége lesz, hogy megvédje tőlük Boát. Nem lesz köny-nyű,
de a segítségével csak talál egy biztonságos helyet, ha még létezik olyan egyáltalán.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Boa.
– Jól – felelte ő. Megrázta a megérintett karját, mintha elzsibbadt volna, és így próbálná
a vérkeringést helyreállítani.
– Sokkal erősebbnek érzem magam, amióta te… mit is csináltál vele?
– Csak félregördítettem egy követ – felelte Boa amely közted és a benned rejlő
képességek között állt. Vedd elő a kardod.
Így is tett, és a penge tökéletes harangként csendülve csúszott elő a hüvelyéből.
– Sosem éreztem még ilyen könnyűnek.
– Sosem volt még ilyen éles sem – mondta Boa, és elhúzta a kezét a kard fölött.
Ragyogó fény futott végig az élén.
– És most használd! – mondta.
– Mire használjam?
– Amire kovácsolták. Ölj vele.
– Maaszt?
– Hát persze.
– Ő ártalmatlan, úrnőm.
– Szerintem pedig nem az, Finnegan. Higgy nekem. Öld meg. Aztán el is felejthetjük.
Maasz nem is mozdult, míg a sorsáról vitáztak..Csak várt, a mellkasára tett kézzel.
– Tedd meg! – követelte Boa.
– Nincs már benne semmi, hercegnő. Láthatod te is.
– Már el is felejtettem, milyen nehéz eset vagy néha – mondta Boa. – Sosem láttad, ami
ott volt az orrod előtt.
– Te vagy az orrom előtt, hercegnő. És ebben a pillanatban nagyon nehezemre esik látni
téged. Próbállak látni. Tényleg. De van valami…
– Hát persze – mondta Boa, fáradt ingerültséggel. – Én mindig meg foglak lepni.
Különben hamar unalmassá válna a dolog, nemde?
Már szóra nyitotta a száját, de a nő gyorsabb volt.
– Most azt mondod majd, ne játszadozzunk, mert „mindjárt vége a világnak”. Én pedig
azt felelem, ha tényleg vége van, akkor akár szórakozhatunk is egy kicsit, mielőtt elér az a
vég.
– Egyetértek.
– Jól van. Akkor hadd szórakozzak egy kicsit.
– Mivel?
– A munka bevégzésével!
– Ti őrültek vagytok, mindketten… – mondta Maasz, és a szavai pletykaként keringtek
a csont-teremben, minden visszhanggal egyre erősebben.
– Ez igen valószínű – felelte Finnegan.
– Gondolod? – kérdezte Boa. – Annyi éven át éltem bezárva! Annyi éven át
gyászoltam! Beleőrültem. Ó, tudom én, mi az őrület. Volt épp elég részem az őrületben.
– De már vége.
– Majdnem…
– De, vége van. Bármi legyen is odakint, majd együtt megküzdünk vele.
– Finn, még be kell fejezned azt is, ami itt hátravan.
– Befejeztem.
– De a sárkánynak még mindig a vállán a feje.
– Nem ölöm meg, Boa.
– Rendben. Akkor majd én.
– Ne akard, hogy a lelkeden száradjon a vére.
– Te nekem ne mondd meg, hogy mit ne akarjak – felelte.
– Nagy hatalmú lelkek lakoznak itt, Boa.
– Már a szellemektől is félsz? – vágott vissza megvetően, és megkeseredett közöttük a
levegő.
– Nem félek. Tisztelem őket.
– Mégis, kit tisztelsz? Ezt a Maaszt? – odanézett, ahol eddig Maasz Díta állt, de már
nem volt ott.
– Hozzám, gyík! – mondta, nem túl hangosan, de akkora hatalommal, hogy egyszerre a
terem minden zugában hallatszott. – Le-sze-dem a ha-zug fe-jed!
Maasz eltűnt.
Minden kimondott szótaggal nőtt Boa ereje, és mire az harmadik szóhoz ért, a kisebb
csontok leestek a halmokról, szétgurultak és a csont-terem minden szegletében
csoportokba verődtek. Nem simán lecsúsztak, hanem pattogtak, pörögtek, ugrottak és
szaltóztak. És hiába értek a halom aljára, nem álltak meg.
A ficánkoló csontok izgatottsága a szilánkokra és a porra is átragadt. A porfelhők
felemelkedtek a sötétben, és a bestiák szemcsékben őrzött emlékei alapján
félreismerhetetlen formákká álltak össze. Visszatértek a sárkányok! Bármilyen
hatalmasok, bonyolultak és színesek voltak is, minden porszem őrizte a kódot. Minden
bestiára emlékezett az összes parányi eleme, a rész megőrizte az egészt. Fenséges alakok
tértek vissza a halálból a teremben mindenhol – színekben játszó pikkelyek, aranyszín,
csodás szemek, óriási bíbor, vörös és zöld szárnyak.
– Maasz! – kiáltotta Boa. – Minek csinálod ezt? Követelem, hogy öld meg ezeket az
izéket, de nyomban!
– Nem ölheti meg azt, ami már halott, hercegnő – mondta Finnegan.
– Ez sárkánymágia. Nem tetszik nekem. Maasz!
– Itt vagyok – szólalt meg a pap, bár nehéz volt eldönteni, merről jön a hangja.
– Mutasd meg magad, Maasz. Finnegan nem fog bántani – ugyanazzal a lendülettel, de
alig hallhatóan suttogva azt mondta Finnegannek:
– Vágd le a feje tetejét. Veszélyes.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– Ha túl gyenge vagy megtenni, amit muszáj…
Felemelte a kezét, amelyben szikrázó pengét tartott.
– Maasz! – kiáltotta. – Merre vagy?
Benne szakadt a szó, és a tekintete lecsúszott Finnegánről. A szája nem tudta kimondani
a többi szót, a keze nem bírta megtartani a kést. Kiesett a kezéből, Finnegan pedig
meglátta Maasz Díta elmosódott alakját, a hercegnő mögött egy kissé jobbra. A keze a nő
tarkóján volt, valami létfontosságú ponton, ahová belefecskendezte mágikus
csendparancsát.
– Kérlek, ne…! – mondta neki Finnegan.
– Mit ne? Ne belezzem ki, ahogy ő akart engem? Mert komolyan gondolta, tudod? Te
nem voltál elég erős. Gyorsan akart végezni velem, ugye? „Veszélyes.” Ezt mondta rólam.
Hát nem furcsa? Miért vagyok én olyan veszélyes?
– Engedd el, Maasz. Nem bántalak…
– Nem vagy kíváncsi a titkaira, Finnegan?
– Nem tőled akarom megtudni őket. Engedd el.
– Akkor személyesen kell megnézned.
– Mit kellene megnéznem?
– A kis rejtekhelyét Zsémbellőn.
– Zsémbellőn? De hát nem is szereti…
– Mehettek mindketten, az itt jelen lévő erőknek hála.
A szellemsárkányok körülöttük kavarogtak, minden oldalon föléjük tornyosultak.
– Azt hiszem, a holtak most meg akarnak neked bocsájtani. Szánalommal viseltetnek
irántad, Finnegan, a szenvedésed miatt. Tudom, azt hiszed, most véget ért a kín, mert ő
visszatért, de tévedsz. Még csak most kezdődik.
– Engedd el, Maasz.
– Eredjetek hát Zsémbellőre!
Finnegan érezte, hagy lüktet körülötte a levegő, aztán távolivá váltak a szellemalakok.
– Maasz! – kiáltotta Finnegan.
Aztán eltűnt a barlang, és egy másik szigeten, egy másik Órán volt. A sötétben csak
egyetlen fényforrás volt – egy résnyire nyílt ajtóból jött, nem messze onnan, ahol
Finnegan állt.
A levegő ismét fellüktetett, és már mellette is állt a hercegnője.
– A kés – mondta, lefelé nézve. – A kezemben volt!
– Boa! Zsémbellőn vagyunk. Azt mondta, régen ide jártál – nézett rá, de túl sötét volt. –
Igaz ez?
Boa körülnézett, és rádöbbent, hogy Finnegan igazat mondott. Felsóhajtott.
– Igen, szerelmem. Igaz. Gondolom, előbb-utóbb meg kellett tudnod, ugye? Gyere.
Megmutatom neked a titkaimat.
Átvágtak együtt a sötétségen az ajtó küszöbéhez, ahonnan jött a fény. Nem volt
körülöttük semmi hang. Semmi sem mozdult. Semmi sem dalolt. Csak ők ketten voltak, és
előttük az ajtó.
– Ne nyúlj semmihez – mondta, és bevezette őt.
 42
A démonok
A mozaiktérképes szobában, a Tűtorony tetején Mánia Mutter végignézett azon, amit
teremtett, és elégedett volt. Elérte, amit tervezett, amiért dolgozott, amiért élt. Immár az
Éjfél Birodalma uralta az Abaratot, amerre a szem ellátott, a Huszonötödik Óra kivételével
– és biztosra vette: csak idő kérdése, hogy elessen a legkonokabb Óra is. Bárhová is
vetette távolba látó tekintetét, mindenütt ugyanannak a diadalmas dúlásnak a képeivel
találkozott. Ott, ahol korábban nyugalom honolt, most ‘káosz volt és pusztítás. Ahol
korábban ünnepeltek, most rettegtek és rémüldöztek.
Több szigeten is látott kétségbeesett kísérleteket valamiféle fény gyújtására a beteges
sötétség ellen. Soknak lett rossz a vége, az ő nagy örömére.
Manórumlin például látta, hogy az amurruz törzs varázslója megkísérelt néhány
harcosával felemelkedni a fojtogató sötétségbe, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy lyukat üt a
csillagokhoz. De a gyászhozók félelmetesen harciasak voltak, annak ellenére, hogy
összetapadt testük a saját váladékukba ragadt. A rövid és zajos összecsapás után testek
záporoztak az égbe tekintő amurruzokra. így ért brutális véget a bátor küldetés.
A Fekete Tojás Szigetén a halapemoto nemzet főnöke megparancsolta népének, hogy
lobbantsanak be egy erősen gyúlékony kajzafolaj tavacskát. A tűz órákon át kellemes
meleget és fényt adott, amíg teljesen ki nem égett a kis tó. Ekkor a mohó lángok lefutottak
a tavacskát tápláló repedésbe, onnan pedig szétterjedtek az egész fennsík alatt. Egy fél
órán belül rések nyíltak a talajban, azokat pedig lángokat okádó aknák követték, sok ezer
halapemoto lakos életét követelve.
Mindezen pompás oktalanságok közben előjöttek rejtekhelyeikről a szörnyek. Még
Mánia Mutter sem láthatta, ahogy az összes előbújik, de soknak volt tanúja. A
legkülönfélébb teremtmények – bestiális, groteszk, tébolyult és ördögi – hagyták el
menedéküket. Némelyiket név szerint ismerte a varázskönyveiből: ezek az Abarat földjét
elsőként tapodó Nyolc Gonosz szörnyű leszármazottai voltak. Awaikami nevű
romzabálók; Hoath nagyúr, a Fantom; Morrowain, a soknyelvű bestia; a Depoter néven
ismert, halálfejes lény; a tomboló, tátott szájú szörny, akit egyszerűen a Legfőbb Úrként
ismertek.
Minden bestiára, akit meg tudott nevezni, húsz ismeretlen jutott. Ezek a förmedvények
bonyolult barlang-rendszerekben és föld alatti folyosókon éltek az órák alatt, vagy
vackokban, lyukakban, ahová az őket halottnak hívők temették őket, véglegesnek
gondolva sírjukat. Sokan magányban és sötétben töltötték a századokat, haragjukat
dédelgetve, és csak akkor bújtak elő, ha az éhségtől hajtva kénytelenek voltak
megkockáztatni, hogy felfedezik és levadásszák őket. Mások sokasodtak az idő folyamán,
és hatalmas családjukkal, sok generációnyi förtelemmel együtt léptek elő a menedékükből.
Némelyiknek jó élete volt, mert titkos templomokban imádták őket olyan abaratiak, akik
az istenek alapanyagának hitték őket. Ezek a sokéves imádástól arrogáns rettenetek
magukkal hozták híveik légióit is, azokat a hétköznapi szigetlakó férfiakat és nőket, akik
mindeddig rejtve áldoztak üres szívű istenségüknek.
Mánia Mutter kalandozó tekintete szinte mindenhol olyan dolgokat látott, amelyektől
egy másokkal együtt érző lélek rosszul lett volna, és mélységesen felháborodik, őt mindez
epés örömmel töltötte el. Tudta, hogy nem csak magának okozott boldogságot. Más
szemek is figyelték, hogyan bomlik fel az Abarat eddigi rendje, ősi és kielégíthetetlen
lények, akiknek a jelenlétét csak monumentális, végtelen árnyként érzékelte, azon túl, ami
nem volt sem tér, sem anyag, és nem volt jelen, de nem is hiányzott. Tudta, hogy most már
nemsokára megmutatják magukat. Előlépnek a misztikumból, és szemmel láthatóvá
válnak itt, az Abaraton. Azon a napon a szolgálataiért cserébe a létező legmagasabb
trónusra emelik majd őt.
Mindeközben másra is figyelnie kellett, méghozzá a letartóztatásokra. Férclény-légiói
már sok szigetet elfoglaltak. Mánia Mutter több száz olyan személy elfogását nézte végig,
akik különben a jövőben konfliktust és lázadást szítottak volna. Ennek lehetőségét a
felsőbb hatalmak által rá bocsájtott látomásokban látta, és megfogadta, hogy meghiúsítja
ezt a jövőt. Pörkök sötét oldalán hetekkel ezelőtt megparancsolta egy tábor felépítését,
ahová bezárhatják az agitátorokat és bajkeverőket. Kezdetleges létesítmény volt, nem
védett a Világ Pereméhez közel állandóan fújó, hideg széltől. A kunyhókat sebtiben
építették, a letartóztatottaktól elvettek minden személyes tulajdont – ékszereket,
pénztárcákat, drága cipőket –, és jegyzőkönyvbe vették őket. Nagyon kevés volt az ivóvíz,
a foglyok nevetségesen használhatatlan ellátmányból főzhettek volna levest, de Mánia
Mutter nem látta értelmét, hogy kényelmes helyet és kosztot biztosítsanak azoknak, akiket
úgyis kivégeztet órákon belül.
A letartóztatások száma csak egyre nőtt. Minden kívülállót, minden szélsőségest,
minden álmokkal és reménnyel foglalkozót, vagyis mindenkit, aki valaha ellene szegült
szóval vagy tettel, vagy akiről akár csak gyanította, hogy képes lenne ilyesmire,
magyarázat nélkül elhurcoltak az otthonából, a családjától, majd a pörköki táborba
internálták.
A Vén Anya nagyon elégedett volt.
 43
Sötét vizek
A Nagy Fej környéki, háborgó vizek túlélőinek kimentése hamar teljes káoszba fordult,
mert a vízben küszködő emberek minden irányból a Dudást vették célba, és mind
megpróbáltak a fedélzetére jutni. Még csak két-három perce érkezett a helyszínre a Dudás,
és máris túl volt terhelve utasokkal. Erősen jobbra dőlt.
– El kell innen hajóznunk, Cuki! – mondta Ted. – Túl sok az utasunk. El fogunk
süllyedni miattuk! Figyelsz rám egyáltalán?
Cuki dermedten állt egy helyben.
– Hát jó. Akkor megyek, és szólok a vízbe fúltaknak, hogy jövünk mi is.
Cuki csak bámult tovább a csillagtalan, holdtalan, felhőtlen éjbe, a testén apró
remegések futottak végig.
– Malingó! – szólította Ted. – Azt hiszem, Cukinak valami baja van. Látomása, rohama
vagy ilyesmi! Gyere ide, jó? – közben az egyik apró talpával újra beletapodott annak a
férfinak a durva arcába, akit egy pár pillanattal korábban már visszalökött a vízbe. – Nem
érted a célzást, pajti? – bömbölt torkaszakadtából. – Nincs… több… helyünk! – minden
erejével igyekezett bebiztosítani, hogy a fickó többet ne próbálkozzon. – Ki van a
kormánynál?
– Mi vagyunk! – jött a Jánosok kórusa válaszul a fülkéből.
– Muszáj innen elhajóznunk! – kiáltotta Ted.
– Igaza van – üvöltötte Gazza is. – Különben nemsokára felborulunk!
– Mozduljon már ez a bélfütty! – mondta Ted.
– Emberek vannak a vízben egyenesen előttünk – felelte Pajkos.
– Majd kitérnek, ha látják, hogy jövünk! – kiáltott neki vissza Ted.
– De hát csak nem fogjuk…
– Gazza! Irány a kormányállás, és vedd át a kormányt azoktól a gágogó, idióta fejektől,
akiket génhibás anyjuk balszerencséjére a világra hozott!
– Hitvány alak vagy, tudod? – mondta neki Pajkos János. – Senki nem választott meg
téged a vezetőnknek. Csak egy színész vagy!
– Dehogyis, az csak egy szerep volt, amit eljátszottam!
– felelte Ted. – A tettek embere vagyok. Elvégzem a dolgomat. Ti a fivéreiddel meg
csak beszéltek és beszéltek. Állandóan. Csak a duma, a duma meg a duma.
A János-fivérek nem feleltek. Kivéve persze Kígyót, aki nem tudta visszafogni magát:
 – Eljön majd a te időd is – mormolta Tednek.
– Mi lesz már? – ordította Ted.
– A fülkében vagyok – felelte Gazza. – Átadták a kormányt.
– Helyes – mondta Ted. – Most pedig vigyél ki minket ebből a slamasztikából!
– Azon vagyok.
– Cuki hogy van? – kérdezte Ted Malingótól.
Nem Malingó felelt, hanem Cuki.
– Egek. Még mindig velem van!
– Kicsoda? – kérdezte Malingó.
– Boa. Ki más?
– Itt van veled, most? A fejedben?
– Nem. De valahogyan még mindig kapcsolatban állunk. Épp most rántott be az
elméjébe. Ráadásul szerintem nem is szándékosan. Egy pillanatig az ő szemével láttam.
Egy csontokkal teli helyen volt. Aztán valamiképpen továbbmentünk, nem tudom,
hogyan.
– Miért többesszámban mondod?
– Elkapta Finnegant – mondta Cuki. A kezébe fogta a fejét. – Láttam magam mellett.
Nem, nem is magam mellett, hanem mellette. Minden fordítva van.
– Azt mondod, továbbmentek?
– Azt.
– Hová?
– Nem tudom.
– Megkockáztatsz egy tippet?
Cuki becsukta a szemét.
– Kremátor épített neki egy helyet, játszani…
– Játszani?!
– A mágiával. Megvan, Zsémbellőn!
– És szerinted oda vitte Finnegant?
Mielőtt Cuki válaszolhatott volna, mély hangon felmordultak a Dudás motorjai, és a
hajó úgy két hossznyit lódult előre, de aztán egy újabb, sokkal kevésbé egészséges hangot
követően remegve leállt.
 – Nem! – kiáltotta Ted. – Nem! Nem! NEM! Itt nem állhat le a motor, Gazza! Indítsátok
már el ezt a disznó hajót.
– Akkor ne szidj minket – feddte meg Pajkos János.
– És tedd magad hasznossá. A kormánnyal nincs semmi baj. A motor még mindig jár.
Valamitől elakadt a propeller. Gazza, ki tudod deríteni, hogy mi az?
Gazza egy gyors „igenis, Kapitány! ”-t követően már szaladt is a hajócsavarhoz. Lefelé
vizslatva közölte:
– Csak valami szemét tekeredett a csavarra. Levágom, és…
A hajó megbillent. Először balra, aztán jobbra, aztán megint balra. Ezúttal olyan mélyen
bedőlt, hogy víz került a fedélzetre. Az összes elkeseredett teremtmény, akit nem akartak
felvenni, utánuk úszott, és sok százan kapaszkodtak a Dudásba.
Ezúttal már menthetetlen volt a hajó. Most már biztosan elsüllyed, a fedélzetén
lévőkből pedig haleledel lesz.
 44
A pária
A Dudás eljátszotta az utolsó dallamát. A deszkái csak recsegtek és recsegtek, ahogy
egyik kétségbeesett szerencsétlen a másik után próbálta menteni magát az Izabella
fortyogó, véres vizéből. Már tele voltak a hullámok azoknak a tetemével, akik a Nagy Fej
összeomlásakor lelték halálukat, vagy a gyászdulókkal a mélyből kiemelkedő, számtalan
bestiának estek áldozatul. A rettegéstől elvesztették az eszüket és minden
könyörületességüket, egymásba karmolva.próbáltak a hajóra mászni, pedig az vadul
imbolygott.
– Ez a vég – mondta Malingó. – Cuki, sajnálom. Nem így kellett volna véget érnie. Mit
is beszélek! Soha nem kellett volna véget érnie. Azt hittem, örökké folytatjuk majd, de
tényleg.
– Még van remény! – mondta Gazza. – Nézzetek fel! Nézzetek fel!
Mindenki így tett. Kilenc-tíz hatalmas madárcsontvázra emlékeztető, szárnyas
szerkentyű körözött magasan a Dudás felett. Széles koponyájukat aprólékosan kifaragott,
lángoló csont zikkuratok koronázták, bő hat méteres szárnyukat bearanyozta a tűz fénye.
Ezeknek a rendkívüli repülő gépezeteknek a sokbordájú teste közepében pilóták
hasaltak. Az egyikük Geneva volt.
– Cuki! Készülj fel!
– Geneva?
– Hát persze! Én vagyok!
Cuki alig hitte, amit lát, de csakugyan Kajszibokor Geneva feküdt a csontsikló
mellkasának hosszú borda-ketrecében.
– Nem hagyhattam, hogy meghalj! – kiáltotta Geneva.
– De segítségre volt szükség!
– Jobb, ha sietsz! – ordított vissza Gazza. – Gyorsan süllyedünk!
– Geneva, légy óvatos! – kiáltotta neki Cuki. – Nehogy lerántsanak! Ezek az emberek…
– Először a kicsik! – parancsolta Geneva. – Malingó, vedd fel Tedet!
– Most?
– Most!
Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, és olyan rendkívüli volt, hogy Cuki alig
hitt a szemének. Két repülő lecsapott a Dudásra, Malingó felemelte a tiltakozó Tedet…
– Tegyél le!
 …először a vállára, aztán…
– Nem kell segítség, ficak!
Csak erre volt ideje. A repülők között függőágy feszült, és úgy felragadták magukkal
Tedet, mint halászok a halat a hálóval. A teher közel sem terhelte le őket annyira, hogy ne
tudjanak a fogásukkal együtt újra a magasba emelkedni.
– Te jössz, Cuki – kiáltotta Geneva.
– Nem, Gazza menjen! Nem megyek előtte.
Geneva tudta, hogy nincs ideje vitatkozni a lánnyal, úgyhogy meg se próbálta.
– Akkor Gazza! – mondta.
– Váljatok! – tiltakozott Gazza. – Hát nem…
– Dönthetsz? – kiáltott le neki Geneva.
– Igen!
– Nem! Kifutunk az időből!
Két újabb repülő csapott le, ezúttal mélyebbre, de nem azért, mert Gazzát nem vette a
vállára Malingó, hanem mert a Ted kimentése óta eltelt fél percben a Dudás jelentősen
mélyebbre süllyedt a vízben.
– És most te! – mondta Cukinak Malingó.
– Nem, nem megyek…
– Ezt már hallottuk! – csattant fel Kígyó János. – Ne légy önző, Cuki!
– Micsoda?
Most először meredt az összes fivér Cukira.
– Ha mi vízbe fúlunk, az szomorú. Ha te, az tragédia. És ezt te is tudod. Ne félj, küldjük
majd Malingót!
Ebben a pillanatban belobbant a Nagy Fej romjai között valami gyúlékony anyag, és bő
fénnyel világította meg Kígyó János arcát.
– Menj – mondta Kígyó.
Cuki bólintott.
– Készen állok! – kiáltotta Genevának. Alig hagyták el a száját a szavak, amikor a
harmadik pár repülő is lecsapott, felkapták, és emelték fel, egyre feljebb, az ég
biztonságába, ahol a csontsiklók keringtek.
Valamivel később a Dudás összes volt utasát épségben letették Mulyapöröly
lámpásokkal megvilágított északkeleti partján, ahol számos barátja várt Cukira. Ott volt
Izerit, az első abarati, aki befogadta a házába, a két gyermekével. A Mocsok nevű majom
is ott volt, akivel először az Alkonypalotában találkozott, meg a Totemix tagjai is. Nem
volt véletlen, hogy itt gyülekezett mindenki, akivel hosszú útja során megismerkedett.
– Figyelünk, amióta megtetted az első lépésed az Abaraton – magyarázta Geneva.
– Mégis, kikre célzol a többes számmal?
– Mindannyiunkra. A Kalifíre.
– Bár ennél azért többen vagyunk – mondta Izerit.
– Nem sokkal – tette hozzá csendesen Geneva.
– Szomorú, de igaz – mondta ez egyik Totemix. – Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez az
Éjfél. Olvastunk a baljós jelekből.
– Ezért szerveztünk egy csapatot…
– A legjobbakból – fejezte be Mocsok, és az ujjaival jó mélyen az orrába túrt.
– A külső sokszor megtévesztő – jegyezte meg Geneva, amikor látta, milyen arcot vág a
Mocsok fikabányászatát figyelő Cuki.
– A Kalifí azt jelenti, bajkeverők. Lázadók – magyarázta Izerit. – De nem sokat tudtunk
tenni Mánia Mutter ellen. Nagyon okos…
– Vagy mi vagyunk túl buták – vágott közbe Mocsok.
– De lehet, hogy mindkettő.
Még több ismerős arc tűnt fel, kiléptek az árnyak közül a lámpások fénykörébe –
Dzsimóti, a cibókmacskák vezetője, és olyan emberek, akikre Babilónium zsúfolt
sétányáról emlékezett.
– De miért engem figyelt a Kalifí? – kérdezte Genevától Cuki.
– Azt hittük, hogy neki dolgozol. A Banyának.
– Miért?
– A semmiből érkeztél, de volt hatalmad – felelte Izerit.
– Az a helyzet, hogy nem véletlenül hívtalak meg a házamba. Alaposan meg akartalak
nézni magamnak.
– Na és?
– Azonnal tudtuk, hogy nem neki dolgozol. Nem érződött rajtad a gonosz bűze.
– Kösz.
– Persze így is sok rejtély volt körülötted – mondta Geneva. – A kirakós játék egy részét
megfejtettük. Tudtuk, hogy a Fantomaja már a születésed előtt is babrált az elméddel.
 – És mégis, mit csináltak?
– Csak olyat, amit szükségesnek ítéltünk – jelentette ki Mespa, és Zséfivel együtt
csatlakozott a többiekhez. – El kellett rejtenünk az albérlőd elől, és őt is előled. Ám
mindezzel sietnünk kellett, és a mágia közel sem lett tökéletes.
– Önteltek voltunk – vallotta be keserűen Zséfi. – Azt hittük, a mi rendünk nem
hibázhat. Hú – rázta meg a fejét.
– Még mindig elszégyellem magam, ha az eszembe jut.
– Miért, hogyan hibáztatok?
– Nem gondoltuk végig rendesen a dolgot. Az önteltség ide vezet.
– Azt hittük, hogy mi irányítjuk az életed – mondta Zséfi. – Csakhogy…
– Megváltoztam – értette meg Cuki.
– Igen. De még mennyire. Ahogy visszamentéi ahhoz a kis hajóhoz a Yebba Dim
Napjánál, pedig tudtad, hogy szinte biztosan a halálodat leled… Ó, igen. Tévedtünk.
– Ezért vagyunk most itt azokkal a jó emberekkel, akik évek óta küzdenek a Banya
ellen a maguk titkos módján, bár szinte hiába.
– Sokan meghaltak – mondta halkan Geneva. – Olyan szörnyű véget értek, amilyet csak
egy efféle szörnyeteg lehet képes kitervelni.
– Miatta kételkedtünk annyira a mágiában. Már azt hittük, hogy mindent megrontott,
amihez csak köze volt. Ott van erre példának a te néped is, Cuki.
– Az én népem?
– Az emberek.
– így neveztek minket?
– A többihez képest ez egy udvarias elnevezésetek.
Fojtott nevetés hallatszott.
– És miféle mágiát alkalmaztatok rajtunk?
– Olyan erőket adtunk nektek, amelyeket nem tudtatok uralni.
– Vagy úgy. Igen, azt láttam én is.
– Az apád kegyetlenkedésére gondolsz?
– Igen.
– Hát, ha képes vagy szánalmat érezni iránta a szívedben…
Cuki ezen elgondolkodott.
 – Nem – mondta aztán. – Nem vagyok képes.
– Nos, ez egyenes válasz.
– Mindig is látó volt?
– Az én apám? Látó? Micsoda? Viccelsz, ugye? A sört szereti, a férfimagazinokat, a
gyerek-rajzfilmeket, meg a sört, szeret aljas lenni, no meg szereti a sört. Semmiben sem
hisz.
– Nos, úgy tűnik, hogy vallást alapított.
– Az szerinted vallás? Mi is a neve? A Hideg Pizza Egyháza? – a többiek értetlenül
néztek rá. – Felejtsétek el. Zember-humor.
– Mi a Teljes Üresség Egyházának nevezzük – mondta Geneva. Most már nevetett
mindenki. – Abarati humor.
– Hát én nem oda tartozom, az biztos – jelentette ki Gazza.
– Előbb-utóbb mindenkit megérint… – mondta Geneva határozottan.
– Mi az, csak nem a Teljes Üresség Egyházának gyűjtesz tagokat? – kérdezte Ted.
– Nem. De van benne valami vonzó, nem gondolod? Nincs több megvédendő álom.
Semmit sem szeretsz any-nyira, hogy félnél elveszíteni. Nem is olyan rossz…
– Az maga a halál – szögezte le Cuki.
– Tényleg olyan szörnyű lenne?
– Igen – felelte Cuki. – Persze, hogy az. Nem azért menekültem meg a halálból, hogy
aztán feladjak mindent, csak mert valami prédikátor azt mondja, hogy úgy a jobb. Még
nem felejtettük el a fényt. Még nem felejtettük el a boldogságot. Vagy igen?
– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik – vélte Geneva.
– Nekem az is. Azt akarom, hogy túlélje az Abarat ezt a sötétséget, és még erősebben
jöjjön ki belőle. De el kell mondanom valami fontosat.
– És mi lenne az? – kérdezte Mespa.
– A Dudáson rájöttem, hogy még mindig kapcsolatban állok Boával. Az ő szemével
láttam.
– Ó, egek! – mondta Pajkos János. – Ez azt jelenti, hogy ő is lát a tiéddel? Vajon most is
minket néz?
– Nem hiszem.
– Ha igen, akkor tudja, hol vagyunk! – mondta Ted.
– Ted, nyugodj meg.
 – Miért csak most mondod ezt?!
– Mert csak egy futó érzés volt. Szerintem csak egy pár másodpercig tartott. Talán mert
azt hittem, hogy meghalok. Nem is tudom.
– Még ha el is múlt ez az érzés – mondta Geneva Ted-nek akkor is igaza van. Rögtön
szólnod kellett volna, amint tudsz! Nem is lenne szabad rám nézned. Ne nézz itt senkire!
Nem tudom elhinni, hogy ennyire ostobán kockára tetted az egész vállalkozásunkat!
– Jól van, jól van! – mondta Cuki.
Hátat fordított nekik, és az üres égre meredt.
– Nem kell totál leprásként kezelni – mondta, halkabban. – Mondtam már, csak egy pár
másodpercre fogtam be Boát. Nem tudom, miért. Bármi volt is az oka, már nem érzem a
jelenlétét.
– Ami a legkevésbé sem bizonyít semmit – vélte Geneva. – Tudod, milyen alattomos.
Ebben a pillanatban is ott lehet a szemed mögött, anélkül, hogy tudnál róla.
– Csakhogy nincs itt.
– Cuki, gondold végig. Honnan tudnád, hogy ott van-e?
– Mert már nem az a tudatlan lány vagyok, aki Csirkeváron voltam. Mert kidobtam
magamból, és csak azért, mert egy apró szála itt járt, nem ural engem. De megértelek.
Elvetette bennetek a kétség magvát, és ezen már nem segíthetek – emelte fel a karját
megadóan. – Nem nézek egyikőtökre sem. Csak lemegyek gondolkodni a tengerhez. Ha
lát a szememmel, nézegetheti a sötétséget. Örültök?
Ezzel lesétált a vízhez, és kinézett a sötétségbe, azon merengve, hogy vajon az
visszanéz-e rá.
 Ötödik rész
VIHARJÁRÓ

Az embert mindig
csábítja magasabb énje,
bármilyen viharos vizeken
vetik is ki a csalit..
– ismeretlen szerző
 45
A birodalom ügye
Mánia Mutter a Halálosztagok vezetőiben bízott a leginkább a szigeteket járó, sok száz
varrónője közül, őket tartotta a legtapasztaltabbaknak. Az ő feladatuk volt begyűjteni az
olyan aggasztó alakokat, akik a káoszt kihasználva gyengítik birodalmának alapjait. Mánia
Mutter kedvenc összekötője ezekkel az erőkkel Maratien lett.
Már huszonnégy óra telt el a gyászhozók kieresztése óta. Ezalatt Maratien alaposan
kiismerte a torony belsejét, üzenetekkel szaladgált fel-le a lépcsőkön. Könyörgő vagy
megadó leveleket hozott az Órák uraitól, akik mostanában fogták fel, hogy az életükkel és
a területeikkel fizetnek, ha nem hódolnak be az asszonynak, akit régen Gorgosszium
Bolond Boszorkányának neveztek.
Mánia Mutter Maratiennel olvastatta fel a könyörgő, öncélú üzeneteket, de a Vén
Anyának ritkán volt türelme egy bekezdésnél többhöz.
– Elég – mondta mindig.
Maratien pedig pontosan úgy tett, ahogyan az úrnője parancsolta, és egy ablaknál szó
szerint szélnek eresztette a sok sértő esdeklést. Néhány alkalommal Mánia elvette tőle a
levelet. Ezek mind varázslóktól vagy mágusoktól jöttek, akik valamiféle romantikus
viszonyra hivatkoztak vele. Az ilyenek iránt különös megvetést tanúsított, darabokra
szaggatva vetette őket oda a fuvallatoknak.
Nem volt egy olyan könyörgés sem – legyen bár királyi, vallási vagy érzelmi alapú –
amely bármit is jelentett volna neki.
A Vén Anya mindössze három levélnek szentelt némi figyelmet. Az első az egyik hű
varrónőjétől származott, aki arról értesítette, hogy a pletykák szerint három szigeten láttak
valakit, aki nagyon hasonlított Mánia Mutter eltűnt unokájára, Kremátor Kristófra. A
három sziget a Fekete Tojás, Zsémbellő és Mulyapöröly volt.
– Hallottam, Úranya, hogy úgy véli, unokája elhagyhatta a világunkat, és abba a
másikba távozott, amely fölött tapodunk. Ha valóban ez a helyzet, nem sok hasznát veszi
az üzenetemnek. Mégsem akartam visszatartani…
Ezt a levelet megtartotta magának Mánia Mutter, és nem fűzött megjegyzést a
tartalmához. így tett egy másik varrónőjétől származó üzenettel is, aki a belső köréhez
tartozott, és megírta, hogy azt reméli, hamarosan jelentheti a lázadó Haplatán Cuki
elfogását, továbbá azt tudakolta, Gorgossziumra vigye-e majd a lányt, vagy az elítéltek
táborába, Pörkökre? Erre Mánia Mutter lediktált egy válaszlevelet, amelyet Maratien el is
küldött.
Mánia Mutter azon a véleményen volt, hogy amikor elfogják a bűnözőt, Haplatán Cukit,
vigyék Pörkökre, bánjanak vele úgy, ahogy a többi közönséges bűnözővel, és úgy is
végezzék ki.
A harmadik levél, amelynek Mánia Mutter figyelmet szentelt, a csontolóknak nevezett
férckatonák egy kapitányától származott. Kamexóváros utcáiról érkezett, ahol a csontolók,
akiknek az öltéseit a háború fonalával varrták, pokoli vereséget mértek Kamexó erőire.
Csakhogy, írta a kapitány, Kamexóváros építésze ekkor olyan erőt vetett be a csatatéren,
amelynek ő a létezését sem sejtette.
„Teljes hadtestei vannak ördögi gyermekének a hasonmásaiból, a Kamexó Kölyökből.
Mind tökéletes mása az eredetinek (már ha volt valaha élő eredetije, amit én erősen
kétlek). Ezek a csapatok hordákban csaptak le ránk, fegyvertelenül, puszta
létszámfölényükkel támadtak ellenünk, de kezdek attól tartani, hogy a számuk végtelen.
Mivel tudom, Ön milyen fontosnak tartja a város fényeinek kioltását, azt remélve írom e
sorokat, hogy valamiképpen Ön is segíti majd hűséges légiónak harcát a saját erejével.
Attól tartok, addig nem jön el az Ön jól megérdemelt győzelmének ideje, amíg felénk nem
dől a mérleg nyelve, és az Ön személyes beavatkozásánál biztosabb módot nem ismerek a
csata menetének megfordítására. Hiszek abban, hogy ha Ön is jelen van, semmi nem
állhat a város elsötétítésének útjába, és építője, Rohó Pixler is egy lámpavasról lóg majd
hamarosan.”
Ettől a levéltől azonnal akcióba lépett Mánia Mutter. írt vagy ötven levelet a levegőben,
és mindnek szelet idézett, hogy az útjára vigye. Aztán megparancsolta Maratiennek, hogy
kövesse, és megidézte a mozaikos teremből a Tűtorony tetejére felvezető, éteri lépcsőt.
– Maradj közel hozzám, leány – mondta a Vén Anya.
– Olyan erőket szabadítok el, amelyeknek jobb, ha nem kerülsz az útjába.
– Ártanának nekem?
– Megölnének, Maratien. Fogd a köntösöm szegélyét. Miért tétovázol?
– A babák miatt, úrnőm.
– Lelkek csak. Semmi más. Nemes célunk ellenségei. Csak attól félnek, hogy te
elveszed őket tőlem. Fogd csak meg szorosan. Szorosabban. Jól van. Most ne mozdulj.
– Nem mozdulok.
– Helyes. Bízz bennem. Biztonságban vagy. Fogadd el a látomásokat, amelyek jönnek.
– Készen állok, úrnőm.
– Bátornak kell lenned, és magadba kell szívnod a víziókat, amelyeket mutatok. Csupán
egyszer léteznek. Az Éjfélem után eltűnnek. Mert ilyen látvány soha nem volt még, és
nem is lesz soha többé.
Ezzel félrevonta a nyakánál a köntösét, és felfedte a kulcscsontját. Nem sok hús volt
rajta, a csont finom vonala tisztán kirajzolódott a epés színű bőr alatt. Egy hirtelen, gyors
mozdulattal saját húsába nyúlt, megragadta, majd kirántotta a csontot, minden látható
fájdalom nélkül. A kulcscsont kiszakadását fémes csendülés kísérte és bű-bájszag. A
levegőből a fekete számtalan árnyalatát vonta ki a varázs.
– Mi történik? – kérdezte Maratien, inkább a csodálattól, mint a félelemtől reszketeg
hangon.
– Összehívom száz és tíz esztendőn át titokban épített, szeretett halálhajóm, a Viharjáró
kilenc részét.
– Miért tartott ilyen soká?
– Ha meglátod, megérted – felelte Mánia Mutter. – Türelem, gyermekem. Már
emelkednek is fel a részei.
Igazat szólt. Amint a levegőbe emelte az idézéshez használt kulcscsontját, és kimondta
a parancsszavakat, a szigeteken kilenc különböző helyen mozdult valami. Puszta, sivár
vidékek voltak ezek, ahol senki és semmi sem sejthette a föld mélyében rejlő titkot. Az
eltemetett misztériumok most megfordultak föld– és kősírjukban, a talaj megrepedezett és
szétnyílt. Kilenc hatalmas, engesztelhetetlen alak, egyik sem kisebb egy katedrálisnál (a
legtöbb jóval nagyobb volt) emelkedett lassan a levegőbe.
A Viharjáró kilenc részéből kettő az eltemetésük előtti programozásuk szerint egymás
felé mozdult, átfordult és összesimult, precízen egymáshoz illeszkedett, majd tökéletesen
egybeolvadt. Az újonnan létrejött egység a szerkezet hatalmas motorja volt, és betöltötte
az eget a mennydörgése. Idővel villámok is társulnak majd hozzá, a hasa alól fogja kivetni
őket magából a kilométer hosszú leendő jármű – a Viharjáró, amelyről Kremátor Kristóf
beszélt. A nevét onnan kapta, hogy villámlábakon lépked.
Mánia Mutter megidézte a maradék hét rész önmagát feltámasztó részeit – amint
levedlik földtakarójukat, és előbukkanva üdvözlik az Éj első reggelét. Mutter végtelen
örömöt érzett a Vihar járó kilenc, közelítő része láttán. Csak ő tudta, micsoda zsenialitás
kellett a létrehozásához. Csak ő tudta, hogy nem az Abaraton gyújtották be a számos
különböző fémet egybeolvasztó kohót (nem is lehetett volna itt beindítani), amelyben
kiöntötték az anyagát, melynek sötétségéhez képest maga az Éjfél is ragyog, akár a Déli
nap. Csak ő tudta, hogy az őt a tervezésben segítő elmék tulajdonosai a csillagoknál is
távolabb voltak a szigetektől. A neforik segítették. Egy Zael Mazír nevű helyről,
pontosabban elmeállapotból származtak ők, a csillagokon túlról.
De az ő kis birodalmában erről most még senkinek nem kellett tudnia. Végre eljött az
idő, hogy előrántsa a kulcscsontját, és megidézze a halálhajót. Eljön majd az ideje annak
is, hogy felfedje a szövetségesei kilétét. A valóság mauzóleumán túl lakozó, idegen
értelem rá bízta a tudását, hogy véres szőnyeget fektethessen elébük, és trónjukról a világ
pereméig diktálhassák a mágia természetét.
Ez volt a paktum lényege. A neforik a rendelkezésére bocsájtották a műszaki géniuszt a
Viharjáró megtervezéséhez, valamint a fegyverzetet és a hadigépeket. A nefori
technológia dönti majd el a csatát, amely bebetonozza a sötétség hatalmát, és semmi nem
állhat neki ellen. Amikor a szigetek a markában vannak, a császárnő viszonozza majd a
szívességet. Ő vezeti majd az Abaratot a Vér és Arany Korában, a neforik pedig
felkészültek, hogy mindenre fátylat borítsanak a csillagok alatt. A császárnő és a
készülékeik segítségével biztonságban lesznek, és büntetlenül járhatnak-kelhetnek a
szigeteken.
A császárnőjük akaratának engedelmeskedő abaratiak pedig nem is érzékelik majd a
világukat járó szörnyek jelenlétét. Mégis, évről évre halad majd a munka előre –
kifosztott, parlagon heverő földek, egészen a végső aratásig vetett magvak. Az az aratás
pedig véget vet az élet ostoba játékának. Egy utolsó, termékeny évszak, és utána
megszűnik maga az idő. Az élet. A némaságban pedig a megtestesült halál mosolyog
majd.
 46
Rejtélyfejtés
Cuki talán egy órán át bámulhatta a sötétséget, a tengert és az eget, és a gondolatai
között Boa jelenlétének jeleit kereste. Nem találta. De ez még nem jelentette azt, hogy
megszabadult ettől a ragálytól. Hiszen tényleg csaknem tizenhat éven át élt úgy, hogy azt
hitte, ő Haplatán Cuki, senki más, és egyszer sem tűnt fel a másik jelenléte a fejében.
Akkor hogyan jelenthetné ki teljes bizonyossággal, hogy most egyedül van?
Hát persze, sehogy. Ez volt a fájdalmas igazság. Nem tudhatta biztosan, hogy Boa
tudatának az a fonala, amely megmoccant, amikor Cuki élete kis híján véget ért, már nincs
benne.
Ekkor ingerült hangok hallatszottak a háta mögötti partról. Mi történik? Nyilván valami
fontos dolog. A levegőt és a talajt gyomorforgató remegés rázta. Érezte, ahogy a
rezdülések fuvallata meglegyinti az arcát, a lábánál egymásnak koccannak a kavicsok.
Ha nem nézi olyan hosszasan a víz és az ég iker-sötétjét, most nem látta volna, mi a
helyzet, mert a szeme nem tudott volna különbséget tenni fekete és feketébb között.
Csakhogy most már sokkal érzékenyebb volt a látása, és a lenti meg a fenti sötétség között
megrendülten vette észre a harmadik homályt, amely a másik kettő között mozgott. A
körvonala rejtélyes volt. Miféle teremtmény lehet ez?
Óriási alak mozgott az égen, éppen csak a horizont fölött. Sötét volt a hatalmas tömeg,
és semmit sem mutatott a szerkezetéből, de lassú, feltartóztathatatlan mozgásából Cuki
tudta, hogy gigászi lehet – legalább akkora, mint egy város. Csakhogy ez a rettentő dolog
forgott, ahogy szelte az eget, és mindig egy kicsit más oldalát mutatta. Amikor
megpróbálta maga elé képzelni a formáját, csak egy kolosszális geometriai fejtörőre tudott
gondolni. Ahogy végighaladt a látómezőjében, mindenre hatással volt Cuki körül. Vibrált
a levegő. Egyre gyorsabban és hangosabban kopogtak a kövek. Izabella Anyácska simán,
hűvösen feküdt, fodrai és hullámai lelapulva dacoltak a hatalmas utazóval.
Cuki hallotta, amint a háta mögött ugyanazokat a kérdéseket mondják ki, amelyek
benne is megfogalmazódtak. Már eltűnt a látómezejükből a rejtélyes forma, mégis
mindenki félénken suttogott.
– Mi volt ez?
– Egyáltalán nem hallottam motor hangját. Egy ekkora valaminek zajt kellene keltenie.
– Pedig nem keltett.
– Akkor nem abarati.
– Vajon hová ment?
Erre Geneva adta meg a választ.
 – Dél-délnyugati irányban haladt – felelte. – Gorgossziumra megy.
Geneva körül a vélemények kórusa zendült fel, de Cuki egy hangot tisztán hallott. A
világon ezt szerette volna a legkevésbé hallani, de egyáltalán nem lepődött meg, amikor
felcsendült.
Annak a Kajszibokor nevű nőnek igaza van, szólalt meg a fejében Boa. Bármi volt is,
Gorgossziumra tart.
Cuki egy pillanatig fontolgatta, hogy úgy tesz, mint aki nem hallott semmit – de annak
mi értelme lett volna? Boa tudta, hogy hallotta. Ha nem törődik vele, csak a drága időt
pazarolja.
Engedélyezte tudatának a válaszadást.
Azt hittem, különváltunk.
Úgy érted, hogy azt hitted, már megszabadultál tőlem, felelte Boa. Azt akartad, hogy
tűnjek el. Ugyan, ismerd csak be. Sok-sok éven át a fejedben voltam, és ki akartál dobni.
Így van. És még mindig ki akarlak dobni.
Tényleg? Nem lettél egy kicsit magányos odabent? Ugyan már. Nekem igazán
bevallhatod. Sokkal magányosabb így, mint gondoltad, nem?
Nem foglak visszahívni, ha erre gondolsz.
Kérdeztem valamit!
Igen, éppenséggel kicsit sok a hely idebent.
Érezte, hogy Boa elégedetten elmosolyodik.
Szóval akkor vagy a legboldogabb, ha valaki más boldogtalan, igaz?
Miért, mások nem? Csak nem vallják be.
Mit akarsz?
Semmit. Csak bejelentkeztem. Fenn akarom tartani közöttünk a kapcsolatot. Egy napon
még szükségem lehet a nővéri segítségedre.
Ezt elképzelni sem tudom.
Ki tudja? Mindketten a lineáris idő vakító folyamában haladunk. Senki sem tudja, mit
rejt a jövő.
És mi van Finnegannel?
Mi lenne vele?
Veled van, ugye?
És akkor mi van?
 Ne bántsd őt, Boa.
Erre nem érkezett válasz.
Boa! gondolta Cuki.
Válthatnánk témát?
Tizenhat éven át állt bosszút a halálodért.
Igen, és ezt már nemegyszer el is mondta.
Szeret téged.
Nem, Cuki. Azt szereti, akinek hitt engem.
Ha nem szereted, engedd el. Csak ne bántsd.
Mi van? Csak nem szeretett bele a kis boszorkánylány az éj és a nap fiába?
Nem úgy, ahogy te gondolod. Nem szerettem bele, de nem akarom, hogy bántódása
essen.
Üres fenyegetés ez, Cuki. De ne félj! Velem biztonságban van.
Ja, persze.
Lépjünk tovább… biztosra veszem, hogy láttad azt az égi dolgot.
Tudod, mi az? – kérdezte Cuki.
A beszélgetésük alatt végigsiklott a hatalmas, sötét forma a horizonton, és már majdnem
eltűnt.
Nem vagyok benne biztos, de Kremátor egyszer mesélt nekem egy égi hajóról, a
Viharjáróról. Azt mondta, villámlábakon jár, onnan kapta a nevét.
Igen, beszélt róla nekem is. De nem láttam alatta semmiféle villámlábat.
Elmondta? Nocsak. Nos, én azt hiszem, ez csak egy része a hajónak. Sok részből áll,
amelyeket szerteszét rejtettek el az Abaraton. Ezért kerülhetett sor arra, amit most
szerintem csinál az a nő…
Összerakja a részeket…
…hogy viharjáró halálhajója legyen. Biztosan nem tudhatom, de…
Cuki egy pillanatra meglátta Finnegant Boa szemével. Nem tűnt boldognak, hogy végre
együtt lehet a szerelmével. Sőt. A ruhája szakadt volt és véres, az arca feldúlt. Cuki csak
egy pár szívdobbanásig látta, de azalatt felnézett, és bár nem volt semmi nyoma
jelenlétének a titkos teremben, ahol a férfi Boa vendége vagy foglya volt, Cukinak mégis
olyan érzése volt, hogy ránézett. Ránézett, és látta.
Finnegan… – gondolta. Valószínűnek tartotta, hogy ez a szívfájdító, rövid vízió is csak
Boa újabb mesterkedése volt.
Aztán Boa eltűnt, és Cuki újra egyedül volt fejének nagy termében.
 47
Egyesülés
– Itt volt, Cuki, ugye?
Cuki nem nézett hátra Malingóra. Csak bámulta tovább a tengert és az eget.
– Honnan tudod?
– A testtartásod volt fura. Valahogy más volt, amikor vele beszéltél. No meg én már
hozzászoktam, hogy olyannak látlak, amilyen egyedül vagy. Cukiként.
– És amikor meglátogatott…
– Nem tudom, pontosan mi volt. De nem tűnt vidám csevejnek.
– Zsémbellőre kell mennem, Malingó.
– Micsoda? Mi van ott?
– Ott kapta el Finnegant. No és nem hiszem, hogy olyan boldog lenne á társaságában,
mint gondolta. Közel sem.
– Hogyan jussunk oda?
– Úgy érted, hogyan akarok én odajutni?
– Nem vagy egyedül, Cuki. Együtt vagyunk.
– Ó, egek… – mormolta Cuki, és kis híján elcsuklott a hangja. – Ezt meg miért
mondtad?
– Mert igaz. Te mentettél meg Ordasmarótól…
-…és ezért te megmentesz az egész világtól?
– Ha kell, igen.
– Akkor megmondanád te a többieknek? – kérdezte Cuki. – Tudom, hogy mind
gyanakszanak rám, és talán jogosan. Jobb, ha te mondod el nekik, hogy amit a
messzeségben láttunk, az egy halálhajó része volt. Boa Viharjárónak nevezte. Állítólag
három kilométer hosszú.
– Micsoda? Nem. Az nem lehet.
– Mi valójában csak egy részét láttuk.
– És mi is lenne az pontosan?
– Boa halálhajónak mondta.
– Hát ez csodásán hangzik.
– Nem tudom, hogy kíváncsi-e valaki a véleményemre, de szerintem az lenne a legjobb,
ha most mindenki meghúzná magát. Borzalmas dolgok történnek odakint.
– Ebben biztos vagyok.
– De nem fog örökké tartani. Ezt nem szabad elfelejteni. A gyászhozók odafent
halottak, vagy haldokolnak. Csak idő kérdése, és oszlani kezdenek, aztán záporozni
fognak a földre, mint az eső.
– Már alig várom – mondta Malingó szárazon. – És akkor feltűnnek újra a csillagok.
– Ó, igen. Annak mindannyian örülni fogunk. De keserű, mocskos egy ügy lesz,
Malingó, akár van fény, akár nincs – nagy levegőt vett. – Lejjebb sétálok a parton egy
kicsit. Csinálj egy gliffet.
– Beszélek a többiekkel.
– Mondd meg nekik, hogy szerintem Boa nem fog több gondot okozni, rendben?
Elment, és komolyan úgy gondolom, hogy már nem jön vissza.
– Utolsó mondatnak nem rossz.
– Nos, reménykedni szabad, nem?
– Dehogynem – felelte Malingó. – Mást nem is tehetsz.
A Viharjáró darabjai összegyűltek Gorgossziumon, mint kilenc hatalmas, csillogó,
fekete pusztításból faragott átok. A szigethez közeledve megbolondították az Izabellát.
Addig korbácsolták a vizét, míg fehér habot vetett, de még az árnyakkal teli levegő is
megtébolyodott tőlük: a részecskéi egymáshoz ragadtak, és trilliónyi apró tűz gyúlt
mindenhol körülöttük.
A Tűtorony tetején Mánia Mutter megfordította kulcs-csontját, melynek fekete fényű
felszínét a sziget körül megtorpanó kilenc rész félreismerhetetlen mása díszítette. A torony
körüli levegőhöz és magához a toronyhoz hasonlóan Maratien is vadul reszketett, de ő a
puszta pániktól.
– Most mire gondolsz, leányom? – kérdezte a Vén Anya.
– Olyan nagyok… hogy maradnak fenn a levegőben?
– Nem abarati mágiával készültek – felelte Mánia Mutter –, és nem is az mozgatja őket.
A csillagok mögött járók technológiáját használja – mondta, és Maratienre pillantott.
– Amikor legközelebb elmegyek hozzájuk, te is velem jössz.
– A csillagok túloldalára? – ízlelgette a szavakat Maratien, mintha a valóságtartalmukat
próbálgatná.
– Most jól figyelj – mondta neki a Vén Anya, és a feje fölé emelte a fekete kulcscsontot.
Egy olyan nyelven adott parancsot, amelyet Maratien még sosem hallott. Valami
meggyűlt a fekete csont velejében, majd felizzott a hajszálrepedésekben, és a fellobbanó
fényszilánkok minden irányba szerteszálltak. Ellankadt az idő, legalábbis Maratien úgy
érezte. A teste már nem szomjazta a levegőt. Szíve ritmusa temetői menet ütemére lassult,
a háttérhangok akár ezer mennydörgés – az egyik a másikba gördült, egyetlen, egyre
erősebb hanggá olvadva.
Tudta, hogy a Viharjáró energiáinak hangját hallja. A hajó kilenc részén fények
ragyogtak. Az egyik ponton apró ablakok sora fénylett, a másikon egy hatalmas rúna,
amely éppoly idegen volt Maratien szemének, mint fülének a Vén Anya iménti szavai.
Más jelei is voltak annak, mennyire távol áll ez a jármű mindattól, amit ismer. Ahogy nőtt
a motorok ereje, sokasodtak és erősödtek a fények, és eddig láthatatlan részeit világították
be a gigászi gépezeteknek. Ami távolról sima, fekete felületnek tűnt, most már az igazi
arcát mutatta. Bonyolult, faragott részletek látszottak rajtuk, fekete a feketén.
Fogalma sem volt, mi az, amit lát – vajon ez egy külső megnyilvánulása a Viharjáró
motorjainak, vagy hatalmas, pusztító gépezet? De az ösztöne azt súgta, Mánia Mutter
igazat állított a rettentő szerkezet eredetét illetően. Maratien varázslócsaládból származott,
és csecsemőkorától az abarati mágiáról írt könyvek között nőtt fel. Ám a sok ezer, sok
esetben ősi írók által rajzzal vagy festett képpel illusztrált oldalon sem látott soha semmit,
ami akár távolról is emlékeztetett volna a Gorgosszium köré gyűlt, monumentális
misztériumokra. Mind megálltak ugyan a tenger és a szárazföld közötti, láthatatlan
határon, de egyik sem volt teljesen mozdulatlan, a maga rejtett módján mind a közelgő
egyesülésre készült.
Nem kellett sokat várniuk a jelre. A fekete csont veleje újfent tüzet fogott, a belőle
szétlobbanó fények ismét eltalálták a várakozó hajórészeket. Gépezeteik mennydörgése
hirtelen a százszorosára erősödött, aztán közeledni kezdtek egymáshoz.
Mánia Mutter eközben az ég felé emelte fekete kulcscsontját, és a velőből tündöklő
fényszőnyeg csapott fel. Maratien követte tekintetével az emelkedését. A fényjel már az
érkezése előtt egy-két másodperccel bevilágította a célját.
A Viharjáró nem kilenc részből állt, hanem tízből.
A tizedik a fénytelen égbolton lebegett, girhesen vékony teste gerincre emlékeztetett,
rajta végig úgy ötven pár, sokízű lábbal. A bal oldali lábak pontos tükörképei voltak a jobb
oldaliaknak, kinézetének rideg szimmetriáját csak itt-ott törte meg egy rángás vagy
remegés. A várakozó gerinc mocorgása a kulcscsont jelétől sem maradt abba.
Ellenkezőleg. A tizedik rész eddigi nyugalma pillanatok alatt változott részleges rán-
gatózássá, majd a mozdulatok és a változás bonyolult rendszerévé, amely aztán
tízszeresére, százszorosára gyorsult.
– Lát engem… – mondta Maratien, nagyon halkan.
– Meglehet – felelte Mánia Mutter. – Ha így van, akkor jelentéktelennek lát. Számára a
Teremtőjéhez ragaszkodó, élő sárpötty vagy. Ne hidd, soha ne hidd, hogy megértheted.
Nem értheted meg. Azért nem foghatod fel, mert nem ismered az értelmet, amely
létrehozta.
A tizedik rész méltóságteljesen ereszkedni kezdett az égből, mire a többi rész
felgyorsult, miközben folytatták az apróbb manővereket, hogy pontosabban fonjanak
össze egymással.
A sok ismeretlen gépezet dübörgésén túl újabb hang jelent meg. Ez a sivítás egyre
erősödött és élesedett, ahogy összeálltak a részek, amelyek között bíbor villámok cikáztak
és záporoztak alá az ereszkedő tizedikből – a tüsszögő, izzó energiaháló egymáshoz vonta
őket.
Alattuk Mánia Mutter még mindig magasra tartotta a jelzőcsontot. A Vén Anya az ég
felé fordulva figyelte az összeolvadást. Mégis azonnal tudta, hogy Maratien befogta a
fülét, és behunyta a szemét.
– Mit csinálsz, leány? Nem azért hoztalak fel ide, hogy nyüszögj, mint egy elvert
gyerek!
– Ez már túl sok.
– Túl sok? Ez?! – hirtelen horrorisztikusan hosszúra nyúlt ujjakkal markolt a lány
hajába és fejbőrébe. – Nyisd ki a szemed! – sikoltotta. – Vagy leszedem róla a szemhéjat,
hogy többé be se tudod csukni!
– Ne, Anya, kérem! Nagyon félek!
– Azt mondtam, NYISD KI A SZEMED!
– Könyörgök! Nem bírom. Ne kényszerítsen erre.
Mánia Mutter lenézett a lányra, aki a köntösébe varrt lelkekhez nyomta az arcát.
– Hol akarsz hát lenni, Maratien? Beburkolóznál örökre valahová, ahol biztonságban
vagy?
Maratien nem nyitotta ki a szemét, csak bólintott és szipogott.
Mánia Mutter végtelen megvetéssel nézett le rá.
– Csalódást okozol nekem, lány – mondta neki a Vén Anya. – Untatsz, fárasztasz,
kiábrándítasz. De hogyan tagadhatnám meg egy gyermek kérését?
– Köszönöm! – hálálkodott Maratien. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
– Ó, ne hamarkodd el a köszönetét, lány – mondta neki a Vén Anya. – Válj még vele
száz esztendőt.
Még jobban Maratien fejbőrébe mélyedtek az ujjak, gondolatai és emlékei közé
merültek, tűhegyükkel a számukra érdekes részért nyúltak: a lelkéért.
Maratien későn eszmélt rá a Vén Anya szavainak valódi jelentésére.
 – Ne, Anya, kérem! Nem, nem úgy gondoltam. Ne, ne, ne…
A szavai rövid sikolyba fulladtak, mert Mánia Mutter ujjai megtalálták lényének
lényegét, és megmarkolták. Maratien kétségbeesetten nyúlt felfelé, próbálta megragadni a
betolakodó kezet, de még mielőtt elérte volna, a lelkével együtt a cselekvés akaratától is
megfosztották azok az ujjak.
A Vén Anya kihúzta a lány fejéből annak utolsó fényét, majd belecsúsztatta a köntösére
varrt egyik üres, lélekre váró rongybabába.
Mánia Mutter visszafordította tekintetét az odafent izzó egyesülésre, csak addig hagyta
a kezét Maratien fejében, amíg báb-lábára állította a hullát, aztán elengedte. A többit már
elintézte a nehézkedés. A test hátrabucskázott, és a mélybe zuhant a Tűtorony tetejéről.
Pont akkor, amikor a Viharjáró tíz része egymáshoz ért és összeolvadt, Maratien teste a
földbe csapódott. Szétloccsant, és átható szaga mindenfelől odavonzotta a a még meleg
hús-lakomára éhes dögevőket.
 48
Mosolyok
– Hová mész? – kérdezte Gazza. Most bukkant fel azon a homokdűnén, amely mögött
Cuki egy kétszemélyes gliffet idézett.
– Nem kellene itt lenned – mondta neki Cuki. – Nekem rád se lenne szabad néznem.
– Márpedig itt vagyok, és rám nézel.
– Igen, azt látom.
– Szóval hová mész? Tudom, hogy mit csinálsz. Elrepülsz valahová, itt hagysz
engem…
– Nem téged hagylak itt, hanem Finnegan keresésére indulok.
– Á, értem. Akkor jöhetek én is?
– Nem. Nem azt mondtam, hogy…
– Most mondtad, hogy nem hagysz itt.
– Hol van Malingó?
– Rendben, ha muszáj elmenned, legalább mutasd meg, hogyan kell gliffet csinálni,
hogy utánad mehessek. Mert megteszem. Bármire képes vagyok, ha eléggé akarom.
– Azt el is hiszem.
– Na és én ott akarok lenni, ahol te vagy.
– Gazz…
– Talán baj?
– Nem. Nem baj, csak ez most rosszkor jött, annyi az egész.
– Malingónak megmutattad. Elmondta nekem. Szóval mutasd, hogy kell!
– Nem!
Az ifjú lerohant a dűne meredek oldalán, tarka arca dühtől vöröslött a testet öltő gliff
fényében.
– Azt hiszed, olyan vagyok, mint a többiek, mi?
– Nem akarom, hogy kiborulj, de nincs most erre idő, Gazz.
Hátat fordított a fiú szúrós tekintetének.
– Nem vagyok olyan – jelentette ki Gazza.
Cuki a földre meredt, próbált visszaemlékezni, hol tartott a gliff-idézésben. Fáradt volt,
és kimerültsége kezdte akadályozni a cselekvőképességben.
 – Milyen nem vagy?
– Nem vagyok olyan, mint a többiek – közölte. Átjött a gliff túloldalára, így Cuki már
nem tudott kitérni a tekintete elől. – Nem a csodás Cuki kisasszonytól várom a választ
mindenre…
– Hát jobb is, mert nem tudom a válaszokat! Néha úgy érzem, semmit sem tudok, csak
azt, hogy… hogy… hogy… te nem tehetsz semmiről – Cuki ránézett a gliff levegőben
szilárduló csontvázán át.
– Olyan, mintha most éppen gyűlölnél – mondta a fiú.
– Nem – felelte Cuki. – Nem gyűlöllek. De… miért épp most?
– Miért épp most micsoda?
– Tudod te azt.
– Tényleg?
– Hagyd ezt abba.
– Mondd ki te!
– Mit mondjak ki?
– Amit érzel. Amit érzünk.
– Szóval nem csak képzelem?
– Ó, egek! – felelte Gazza, és az ég felé tárta a karjait. Cuki nem tudta eldönteni, kire
vagy mire haragszik. Vagy egyáltalán haragszik-e. – Nem. Nem csak képzeled.
– Szóval akkor te…? – kérdezte tétován.
– Nos… – felelte lassan a fiú.
– Mert én igen.
– Aha! – öntötte el az arcát a megkönnyebbülés. Minden vigyorok öregapja ült ki az
arcára. – Látnod kéne, hogy vigyorogsz – mondta a lánynak.
– Hogy én hogy vigyorgok? Na és te?
Miközben álldogáltak, és egymásra vigyorogtak, a gliff elkészült. Cuki érezte, hogy már
moccanatlanul vár. Gazza is.
– Elkészült a bűbájod – mondta.
– Tudom.
– Menjek, keressem meg Malingót?
– Válj egy percet.
 – Nincs sok idő…
– Legyen fél perc?
– Nem. Jó a perc.
Mielőtt halálos ellenségekké váltak, Cuki és Faragvó Debóra barátok voltak. Két
nyárral korábban, az első tanítási napon a nyári szünet után együtt sétáltak haza az
iskolából, és Debórának óriási sztorija volt. Valami Wayne-nek hívták, és Floridában
találkozott vele, ahová a nagymamáját ment látogatni. Debóra azt mondta, Wayne a nagy
Ő – onnan tudta, hogy annyira stimmelt, amikor kimondta, és ki is mondta, egymás után jó
sokszor a hazaúton. Cuki pedig tudta, hogy csak idő kérdése, mikor torpan meg a
beszélgetés, és teszi fel a viszály magvát elvető, közömbösnek tűnő kérdést: „Na és a te
nyarad milyen volt, Cuki?”.
Hogy megváltozott minden! Lehet, hogy az utca túlélte az Izabella vízözönét, és most is
sétál két lány hazafelé, titkokat cserélve, de ő ezt már sosem fogja megtudni. És nem azért,
mert Mánia Mutter mindent felfaló sötétsége elemészti, bár az sem kizárt. Hanem azért,
mert nem érdekli. Nem akart oda visszamenni. Lehet, hogy itt, ez alatt a tébolyult égbolt
alatt él és hal meg, talán éppen most, miközben a gliff túloldaláról rá bámuló, gondterhelt
arcot nézi.
Ekkor csapódott be az első lövés. Olyan erejű fegyver lőtte ki a lövedéket, hogy a célba
vett partok felé repülve több Órán is átütött. Még el sem halványult a tűzcsík, amit a
levegőben hagyott, amikor kilőtték a második lövedéket is, ezúttal sokkal lejjebb célozva
– épphogy csak a part fölött húzott el, sivítva.
Amikor becsapódott, azt olyan erejű robbanás követte, hogy Cukit leverte a lábáról a
lökés. Levegőért kapkodva állt talpra, majd szaladt fel a dűnén. Megkönnyebbülve látta,
hogy Malingó a sziklák között keresett menedéket, a többi menekülttel együtt.
Tölcsért formált a kezéből, és felé kiáltott.
– Malingó!
Nem érkezett válasz a sziklák közül, amelyeket a süvítve közelítő harmadik lövés
bevilágított. Ez már olyan alacsonyan érkezett, hogy levitte a parton túl kezdődő domb
csúcsát, maradványai szerteszét szóródtak.
– Mennem kell, Malingó! – kiáltotta Cuki. – Vigyázz magadra!
Amikor visszatért a gliffhez, Gazza már benne ült.
– Együtt megyünk – jelentette ki.
Cukinak ideje, és igazából ereje sem volt vitatkozni. El kellett innen tűnniük. Most
rögtön. Cuki beugrott a gliff-be, és ekkor a homokos partot mindeddig belengő tengeri
ködből előtűnt a rájuk lövő kis, karcsú naszád.
 Mögötte Cuki egy legalább harmincszor akkora hajót látott, megfigyelőtornyokkal,
egyenruhás őrökkel. Egy börtönhajó volt az, amelyet értük küldtek. Cuki mozgásra
sarkallta a gliffet, de miközben felemelkedtek, nyugatról váratlanul egy negyedik lövedék
érkezett. Becsapódott a célba, és minden elsötétült.
 49
A csillagok mögött járók
Bár a Vén Anya nem tudta, mikor lesz majd szüksége a Viharjáróra, sem azt, hogy
pontosan milyen módon válik majd a hasznára, amikor eljön az az idő, gondosan
tervezgette a további lépéseket. Háromszázötven férclény lett a legénység, a hajó hasában
pedig további négyezer várakozott – az összecsapásra kész harcosok masszív hadserege.
És nem csupán ágyútöltelékek voltak. Távolról sem. Arra teremtették őket, hogy a lehető
legkegyetlenebbül, legravaszabban harcoljanak, olyan szörnyű háborút vívjanak, amelyet
soha többé nem lehet, mert a rémtettek emléke annyira szörnyű lesz.
Ráadásul a fedélzeten volt a csillagokon túl járók fajának egy képviselője is. A neve
kilencvenkilenc szótagból állt, de hallgatott a nefori névre is. Anyagi megtestesülése,
melyet a Vén Anyának mutatott, illúzió volt csupán – nála háromszor nagyobb, ám
sovány, remegő füstárnyék. Valódi alakjáról Mutter semmit sem tudott. Egyszer elkövette
azt a hibát, hogy követelte, mutassa meg igazi formáját, és akkor kis híján kikaparta a saját
szemét. Annyira sokkolta az élmény, hogy semmire nem emlékezett a látottakból, de azt
tudta: ami egy pár látható réteggel a füstárnyék alatt van, az egy olyan gonosz, taszító,
minden szépséget és erényt olyannyira nélkülöző lény, hogy nincs az az elme, amely ép
maradhatna a látványa után. Puszta méreg volt és átok.
A Vén Anya ennek kimondottan örült. Kíméletes, gyengéd lényekkel nem tudott volna
mit kezdeni. Azon a napon, amikor felgyújtotta a villát, benne az egész családjával, átadta
magát a sötétségnek és az átkoknak. Amikor mindenkit meggyilkolt, kivéve a csecsemő
Kristófot, akit saját, szentségtelen elvei szerint nevelt fel, rothadt szíve örömtelen
bölcsességét csöpögtetve belé.
Mégis kudarcot vallottak a tanításai. Kristóf úgy esett bele Boába, mint egy buta,
serdülő fiú, és örök szerelme zálogául nekiadta az Abarat legmagasabb fokú mágiájának
több varázslatát is. Ha Mánia Mutter nem rendelkezik ekkora hatalommal, komolyabban
vette volna ezt a visszaélést a bizalmával. De a csillagokon túljárok olyan erőkhöz
juttatták, hogy azokhoz képest jelentéktelen volt minden abarati mágia. Az ő múzsájuk
egy magával a halállal egyidős hatalom volt. Az ihletük erejét mi sem bizonyította jobban,
mint a hajó, amelyen most utazott. A Viharjáró csordultig tele volt a neforik halálosztó
zsenialitásával. Ezek egyike a szigetvilág előtte lebegő, óriási képe volt, rajta az összes
Óra belső rendszerével és szerkezetével. Amennyiben úgy dönt, hogy teljesen elpusztít
egy szigetet, az összes gyengeségét ismerő térkép a legcélszerűbb pontokra vezeti a
lövedékeket.
Éppen ezt a tíz méter hosszú szellemkárpitot szemlélte, amely olyan volt, mintha
halvány fényekkel festették volna, köd alapra. A sötét dolgok csak a térkép tudásának egy
részét képviselték. Azt is megmutatta neki az ábra, hogy milyen érzelmek dúlnak az adott
Órán. Egy szokványos térképen csak a sziget alakját látta volna, az ott lakók érzelmeiről
nem tud meg semmit. Ezen az ábrán jól látszott a számára örömteli helyzet: a szigeteket
elöntötte a pánik és a rettegés. A korábban békés, boldog helyek romjain szörnyek
uralkodtak.
Babilónium parti sétányát szörnyszülöttek rótták. Az Ezer Gonosz Legendás Városát, a
másfél kilométer magas, nevéhez hűen tízszer száz bestiának otthont adó teremtményt a
Fekete Sziget Tojásának kietlen pusztáin látták haladni. Délnyugaton a Nagy Fejet egy, az
Izabella mélyről megidézett borzadály puszta romhalommá redukálta. A tornyaiban
ülésező, a szigetek törvényeit író és a békét onnan igazgató Tanács tagjai a tengerbe fúltak,
vagy a romok alatt hevertek.
Közben Mánia Mutter Letartóztató Egységei begyűjtöttek mindenkit, aki a Császárnő
Ellenségeinek Listáján volt (és sok ezren voltak a listán). Folyamatosan szállították őket a
Galigali-hegyen túli táborba. Azon a szigeten építették a neforiktól kapott, másik
szerkezetet, a Nagy Lélektörlőt, amely mindenkivel végez majd, aki valaha is ellene ágált,
vagy varrónő-prófétái szerint a jövőben erre vetemedne.
Már csak két szálka maradt a szemében, és a Viharjáróval megtámogatott légiói
segítségével mindkettővel elbánik majd. Az egyik Kamexóváros ízléstelen, idióta lázadása
volt, élén a Kölyökkel. A másik a Huszonötödik Óra.
Az Idő Idejét a végére hagyja.
– Irány hát Kamexóváros – mormolta.
A Viharjáró engedelmeskedett az utasításának, és meglódult villámlábain. Ha földet
taposott, feketére perzselte, ha tengert, felforralta az Izabella vizét. Rettentő testét Pion
felé fordította, ahol Kamexóváros dacosan ragyogott az Éjfél végtelenül sűrű homályában.
 50
A mélyből feltörő
– Pixler úr! Pixler úr!
Voorzangler először óvatosan kopogott Rohó Pixler lakosztályának bejáratán, aztán már
az öklével verte az ajtót.
– Kérem, Pixler úr! Vészhelyzet van!
Bentről olyan hang hallatszott, mint amikor valami nehéz tárgyat vonszolnak a csiszolt
márványpadlón. Végül kiemelkedett a zajból Voorzangler imádott zsenijének, az eredeti
Kamexókölyök teremtőjének hangja.
– Pontosan tisztában vagyok az utcákat uraló viszonyokkal, Voorzangler. Számtalan
szakasznyi Kölyökzsarum rója az utcákat, szolgálnak és védenek. Valamiért mégis úgy
érzem, elemibb lépésre lesz szükség…
– Jön egy óriáshajó – esküszöm, vagy másfél kilométer hosszú…
– A Viharjáró? Igen, látom a kijelzőkön idebent.
– Mánia Mutter van rajta, Pixler úr. Minden szigetek császárnőjének nevezi magát.
Voorzangler hallotta, hogy odabent érkeznek a jelentések Kamexóváros utcáiról, és úgy
gondolta, hogy most is ezeket nézi a nagy építész. Pixler a Kamexó Kölyökkel szerzett
vagyonból építette fel a várost. Igazi lángelme kellett ahhoz, hogy az örök fény városát
egy nagyon sötét Órára építse. A város a Hajnal Hármon feküdt, mégsem kellett tartaniuk
a lakóinak az éjszakától. Egészen mostanáig.
– Önt nem érdekli, hogy ennek az asszonynak a hajója képes a város elpusztítására…?
– Nem tenné meg.
– Egy pillanatig sem habozna végezni mindennel, amit Ön…
– És a Kölyök.
– Nos…
– Ne feledkezzen meg a Kölyök szerepéről mindebben!
– De Ön a Kölyök előtt volt, Pixler úr. Ön a teremtője.
– Csakugyan?
– Igen… – felelte Voorzangler, bár már egy kissé kevésbé magabiztosan -…hát persze.
Maga nélkül… semmi sem létezne.
– És a Kölyök?
– De uram. Ön a Kölyök előtt volt. Ahogyan az apa a gyermeke előtt.
 – Meglehet…
– Tehát a város, uram!
– Igen, a város… – úgy tűnt, eszébe jutottak az egykor oly fontos szavak. –
Kamexóváros a Kölyök szellemiségének megtestesülése, most és mindörökké.
– Helyes – mondta Voorzangler, mert megkönnyebbült, hogy munkaadó zsenije
mégsem tévesztette szem elől a világ értelmét. – Akkor tehát mit tegyünk a… a
Viharjáróval, uram? Felettünk függeszkedik, minden tűzerejét a városra irányítja. Nyilván
Ön sem kívánja, hogy kár érje a Kölyök szellemiségét.
– A legkevésbé sem. Ez a város a Kamexó Kölyök álmainak műemléke marad.
– Jól van, Pixler úr. Akkor hát… Mit csináljak?
– Maga mit tanácsol?
– Hogy én?
– Igen, doktor. Ön mit tanácsolna a Kölyök városának egészsége érdekében?
– Nem hiszem, hogy van választásunk, uram. Vagy elpusztítanak, vagy megadjuk
magunkat.
– Gondolja, hogy ha megadom magam, idejön értem ez a császári nőszemély?
– Elnézést, uram, nem értem, mire céloz.
– Arra, hogy ha az uralma alá akar hajtani, jó kis húzás lenne a részéről, nem igaz?
Felbecsülhetetlen értékű testem, cserébe a város épségéért.
– Ezt akarja neki ajánlani, uram?
– Elfogadom – szólalt meg Mánia Mutter.
– Ez ő lenne? – kérdezte Pixler, eléggé meglepetten.
– Igen, uram – felelte Voorzangler –, ő az.
– Hogyan fért hozzá a biztonságos vonalunkhoz?
– Nincs a vonalban, uram. Itt van. Velem.
– Micsoda?!
– Sajnálom, uram, nem volt más választásom.
– Miért nem szólt nekem?
– Megtiltotta, uram.
– Van annyi józan esze a gyávának – mondta a Vén Anya –, hogy inkább megtartotta az
egyetlen szemét, és nem mondta meg az igazat;
 – Nem hibáztatom – mondta Pixler. – Minden bizonnyal azt hitte, csak ez az egy kis
élete van. így aztán többet jelentett neki az elvesztése, mintha tudta volna az igazat.
– Mit fecseg itt össze, Pixler? – förmedt rá Mánia Mutter.
– Ha megtapasztaljuk a Felső Világok és az Alsó Világok nagy bölcsességeit, ha
ismerjük a tökéletes sötétséget és belélegezzük az igazság fényét, minden más… az élet
is… jelentéktelenné válik.
– Zagyvaságokat beszél.
– Valóban? Nos, minden bizonnyal az én hibám, hölgyem. Attól tartok, beteg vagyok.
Valami furcsa fertőzést szedtem össze az Izabella vizének mélyébe vezető úton.
– Engem nem ijeszt el valami mélyvízi ragály sztorijával, Pixler. Nem félek semmitől és
senkitől.
– Ó, császárnő, ez egészen rendkívüli! Félelem nélkül élni. A szemébe akarok nézni,
hogy magam is megbizonyosodjak róla. Voorzangler!
– Uram?
– Elkísérné a császárnőt a könyvtárba?
– Természetesen, uram.
– Egy pillanat, és csatlakozom önhöz, császárnő.
Megszakadt a vonal, és fekete zaj követte.
– Már nincs kapcsolatban – magyarázta Voorzangler.
– Ilyet még sosem csinált. Mindig hallgatózott.
– Úgy látszik, ma nem hallgatózik, doktor. Különben rájött volna, hogy önnel vagyok.
Vigyen hát hozzá.
– Az ajtónál tovább nem mehetek. Sosem léptem be a szentélybe. Az az ő
magánbirodalma.
– Márpedig ma bekísér engem, Voorzangler. A császárnőjét. Szolgáljon jól, és én sem
hagyom cserben.
– Ez esetben természetesen engedelmeskednem kell.
Voorzangler átvágott a szegényes világítású helyiségeken. Csupán a falakat díszítő
képek fölötti, burás lámpák szolgáltak állandó fénnyel.
– Pixler ízlése nagyon eklektikus, Voorzangler.
– A festményekre gondol?
Mánia Mutter megállt, hogy jobban megnézzen egyet. A nagyon élénk színű vásznon
egyszerű, fehér házikó volt, néhány fával, egy kis pajtával és egy magányos csillaggal.
 – Voorzangler!
– Igen?
– Mi ez a förtelem?
– Úgy hiszem, Krisztus születésének reggelén a címe.
– Tiszta dekadencia. Micsoda hivalkodó színek! Felfordul tőle a gyomrom.
– Leszedetem.
– Nem szükséges – felelte Mánia Mutter.
Felemelte a kezét, és láthatatlan láng emésztette el a vásznat, a fényes színek
megfeketedtek és felhólyagosodtak, míg végül nem maradt egy élénk pötty sem. Az antik
keretben lévő kép immár az Abarat bármely jelenlegi panorámáját mutathatta volna.
Egy pár lépéssel odébb volt egy másik kép, épp annyira felkavaró és elborzasztó stílusú,
mint amennyire az első nyugodt és békés volt. Talán egy szögesdrótokon függő testet
ábrázolhatott, de nehéz volt kivenni a részleteket. A hamvasztó kéz ismét felemelkedett, és
Voorzanglernek megrándult az arca. De Mánia Mutter csak rámutatott.
– Ez ellenben tetszik – Voorzanglerre nézett. – Ennyi. Elég volt a művészetből.
Nem időzött el más képek előtt, csak követte Voorzanglert a folyosó végén lévő, nagy
terembe.
– Úgy érzem, van egy kis gond a lefolyóikkal, Pixler – mondta, amikor a terembe lépett.
– No meg a fényekkel… – felelte Pixler, valahonnan a sötétből. – Attól tartok, idebent
minden elromlott. Az ön… az ön… erői… császárnő… meg… megviseltek… minket. A
tökéletes városom már nem tökéletes.
– Felejtse el a városát. Magáért jöttem. Hát nincs itt egy árva fény sem? – él volt a
hangjában, a gyanúnak több mint az árnyéka. – Csak van egy ablaka ennek a teremnek,
doktor? Az égő város fénye…
– Fény… – szakította félbe Pixler -…fény nem… mutatna magának… semmit… amit
látni szeretne.
– Megtagadja tőlem?
– Dehogy. Természetesen nnnnem. Hogyan is tehetném? Maga a császárnnnnnő.
– Mi folyik idebent? Tudni akarom.
– Ha ezt kívánja a csásssssszámnnő…
– Ezt kívánom.
– Akkor hát… tesssssék.
A termet váratlanul fény árasztotta el, de nem lámpából jött. A hideg világosság
magából Rohó Pixlerből áradt, bár ember-teste csupán a törékeny közepe volt a termet
betöltő létformának, a finom, csipkés szövetével a falakat betakaró, a mennyezetről lustán
csüngő oszlásnak. A bomló szövetrétegek között szörnyű bűz terjengett, az itt-ott
összecsomósodó anyag formálta, renyhe lényeket lüktető szövetzsinórok kötötték össze
Pixler saját testével.
Mánia Mutter megragadta Voorzanglert, és úgy belemé-lyesztette az ujjait, hogy az
fájdalmában felkiáltott.
– Kezdetleges egy csapdába csalt, doktor!
– Nem volt erről tudomásom, császárnő – felelte Voorzangler.
– Ez… ez nem császárnő – jelentette ki Pixler, romlott hangjából sütött a megvetés.
Felemelkedett, bár nem úgy tűnt, hogy ennek köze lett volna a végtagjaihoz. Az őt a
teste hálójába fonó lény húzta álló helyzetbe.
– Én márrrrr… egy nagyobb dolog része vagyok – mondta Pixler. – És nem… fffffélek
a SÖTÉTTŐL, boszorka!
– Fellüktettek a fények a csipketestben. – Én… századokat töltöttem a te szürke
Éjfélednél mélyebb sötétssssségben.
A fény ismét kialudt, de a szoba nem borult sötétségbe, hanem romlott röntgenként
mutatta a férfi és a szörny hatalmas, közös testét. Visszataszítóan tisztán látszott, hogyan
fonódtak össze Pixler csontjai az őt megszálló lény bűzös anyagával. Rohó Pixler, a nagy
építész a részévé vált egy részegységnek, amelynek teljes, hatalmas és ismeretlen egésze
valahol az Izabella tengerének mélyén lakozott.
Felemelkedett a padlóról, a verdeső uszony-szövetek csil-lámlottak a fényben. Nedves
peremű szelepek sora rándult meg, majd köpött magából levet; puha gerincek duzzadtak
kegyetlen tüske-fürtökké, az erő hullámai áttetsző csöveken pulzáltak át az egyik testből a
másikba, és hangosan loccsant a gyászduló-lé a padlóra, amikor túltöltődött a kehely.
– Egy gyászduló – állapította meg Mánia Mutter, szája sarka undorodva lebiggyedt. –
Nem csoda, hogy olyan szag van itt, mint tetőző dagálykor a parton.
– Na és… a te bűzöd miféle, boszorka? – kérdezte a gyászduló-Pixler. Mostanra az
építész teste három méterre volt a földtől, alulról világította meg a lüktető, hideg fény,
amely átszűrődött a mindenfelé szétszóródott szöveteken.
– Szólj az uradnak, hogy vigyázzon a nyelvére, Voorzangler, különben belenyúlok a
mocskos szájába, és gyökerestül tépem ki!
Voorzangler megpróbált erre valamiféle választ formálni, de a vénasszony gyilkos
erővel szorította a torkát, és a doktor kezdte teljesen elveszíteni a teste feletti ellenőrzést.
A nyelve csak csapdosott a szájában, képtelen volt egy értelmes szót kinyögni. Mutter az
egész testéből elszívta az életerőt, így olyan gyenge lett, hogy ha a császárnő ujjai nem
mélyednek a vállába, helyben összecsuklik és ott hal meg.
De a Banya erősen tartotta, és úgy rázta, akár egy aprócska, egyszemű babát.
– Szólj neki, idióta! – de Voorzangler csak a fejét rázta rettentő kétségbeesésében. – Azt
hitted, csapdába csalhatsz, mi? Ezzel a… hallal.
Voorzangler ismét a fejét rázta, úgy tűnt, egyre kevésbé ura a testének.
– Mit akarsz, hal? – kérdezte a Vén Anya. – Azért lógsz ott, mert meg akarsz ijeszteni?
Arra ugyan várhatsz! Bármit hiszel is most magadról, semmi vagy, hal. Hajolj meg!
Hallottad? Hajolj meg az Abarat császárnője előtt!
Ezzel az oldala mellé ejtette a szabad kezét, és a padló felé tárta nyitott tenyerét. Az
egyszerű mozdulattól fel-emelkedett a levegőbe. A most már egész testében görcsölő
Voorzangler doktort is magával húzta.
Mások is beléptek a terembe, és tanúi voltak ezeknek a groteszk eseményeknek.
Voorzanglert követték az asszisztensei a körteremből, és több varrónő is volt odabent, de
senki sem próbált közbeavatkozni. Egyértelműen felsőbb hatalmak csatáztak itt, tudta ezt
minden jelenlévő. Egy gyors halálnál többet itt senki nem remélhetett a közbelépéstől.
Ezért inkább az ajtó közelében maradtak, arra az esetre, ha számukra katasztrofális
fordulatot venne a küzdelem, és onnan figyelték az eseményeket.
– Hajolj meg! – ismételte az emelkedő Mánia Mutter.
– Arccal a földnek!
A gyászduló-Pixler nem felelt azonnal. Aztán nagyon lassan rázni kezdte a fejét a lény.
A nagy építész agyának súlyától meghajlott az előre-hátra billegő, puha csont, nagyra
tátott szájából melasszerű folyadék áradt sugárban. Ettől még sokkal, de sokkal rosszabb
lett a teremben a bűz, olyan brutális és letaglózó, hogy Voorzangler stábjából hárman
öklendezve rohantak vissza a folyosóra.
De Mánia Mutter látott és szagolt már ennél jóval durvább dolgokat is. Nem hatotta
meg az előadás. Immár egy magasságban állt a levegőben az építésszel, és felemelt
tenyerét mutatta az ellenségének.
– Adok még egy utolsó esélyt, hogy meghajolj előttem. Aztán kényszeríteni foglak rá,
ha minden csontodat el is kell hozzá tömöm. Válassz, hal– Térdet hajtasz, vagy
összetörlek.
A fej rázkódása lelassult, majd abbamaradt. Pixler is felemelte a kezét, hogy letörölje a
szájáról az undorító folyadék maradékát. Amikor ismét megszólalt, már nem volt torz a
hangja. A gyászduló nyilván úgy tett, mintha Pixler visszanyerte volna fölötte az uralmat,
mert minden szót szinte abszurdan precíz hangsúlyozással ejtett ki.
– Ilyen puha csontokat nem lenne könnyű eltörni… – kezdte. Közben a feje fölé emelte
mindkét karját, jobbjával megragadta a bal csuklóját, és úgy körbecsavarta, mintha csak
gumiból lenne. – A testemet minden áramlat szabadon rángathatja, de eltörni nem tudja.
– Menj hát vissza az áramlataidba, hal.
– Nem vagyok hal, asszony – jelentette ki a teremtmény.
– GYÁSZDULÓ VAGYOK!
 51
Apa és fia
Még el sem hagyta a száját az utolsó szótag, és a lény Mánia Mutterre vetette magát, ő
éppen erre számíthatott, mert amint érte nyúlt, egy legyezőre emlékeztető, bíborral és
arannyal díszített valami terült szét előtte. Ráfújt, épphogy csak rálehelt, és bíbor meg
ezüst parányok sereglettek a gyászduló-Pixler feje körülötti levegőbe.
Ártatlannak tűnt ugyan szolgálatba hívott fegyvere, de egyáltalán nem volt az. A létező
legbűnösebb eszköz volt – olyan fegyver, amelynek minden szikrája halált szórt. A bíbor
és arany sziporkák apró zsarátnokként pattantak szét a gyászduló-Pixler arcán. Amaz
hátravetette sebzett ábrázatát, és a számos sebből fekete anyag finoman csomós szálai
csapódtak a mennyezetbe. Vakolatdarabok hullottak alá, akár egy hózápor, de ez csak az
előzménye volt egy még sokkal bizarrabb jelenségnek. A fekete anyag csomói túlérett
gyümölcsként fröccsentek szét. Széthasadt bőrükből a gyászduló bonyolult, csipkés
testének alapanyaga, a tenger nyers mocska özönlött alá. Amint Mánia Mutterre tapadt,
futónövényként terjedt szét, saját termékenységétől megrészegülten kúszott át minden
testrészére. A megnevezhetetlen anyag tucatnyi ágon szaladt rajta végig keresztbe-kasul,
bűzhödt hálót vonva köré.
Leginkább az arcára összpontosított a gyászduló-Pixler, egyszerre öt-hat irányból ölelte
körbe.
– Idióta hal! – csattant fel a Vén Anya. – Már elmondtam neked. Miért nem figyeltél?
Felnyúlt, és megragadta a terjedő mocsokhálót, amely már az arca kétharmadát
beborította. Épphogy csak hozzáért, és már el is szívott minden színt a kusza hálóból,
aztán letépte az arcáról. Persze még több folyt a helyére, és a beborító-tépdeső küzdelem
minden bizonnyal alaposan elhúzódik, ha nem szólal meg egy fiú vékony, metsző hangja:
– Papi!
Valahol a gyászduló mélyén Rohó Pixler magához tért az őt elnyomó rémálomból, és
riadtan látta, hogy ott áll a küszöbön az egyetlen dolog, amelyet valaha szeretett: a
Kölyök, az ő Kölyke.
– Ne most, fiam! – kiáltotta.
– Mi történik itt?
– Te csak ne törődj semmivel. Fordulj meg, és fuss!
– Ejnye, miféle gyáva nevelés ez? – kérdezte Mánia Mutter. Mintegy mellékesen
elejtette Voorzanglert, akinek már nem mozdult a teste, és a Kölyökért nyúlt.
– Gyere csak ide, Kölyök. Nem bántalak. Te maradtál utolsónak?
– Nem. Én vagyok az első. Az eredeti. A Kölykök Kölyke.
 Pixler felnyögött, amikor hallotta, hogy saját sorsát pecsételi meg a gyermeke, de már
késő volt, mert kimondta a szavakat.
– Ó, akkor azt hiszem, a császári udvarban a helyed, fiú.
– Sajnos nem mehetek el innen. Papival kell maradnom.
– Attól tartok, szegény atyád már elveszett.
A Kamexó Kölyök arcáról lefagyott a levédetett mosoly.
– Nem – cáfolta halkan. – Az én papim örökké fog élni.
– Nem fog. Az apádon úrrá lett valami, amit az Izabella mélységes árkaiban talált.
– Ne hallgass rá – utasította a gyászduló-Pixler. – Hazug nőszemély. Mindig is az volt,
és az is marad.
Mánia Mutter immár üres kezét nyújtotta a fiú felé.
– Gyere ide – mondta mézédes hangon.
A keze azonban megcáfolta. A Kamexó Kölyökért nyúló karja természetellenesen
hosszúra nyúlt a nagy birtoklási vágyban, és az ujjai is meghosszabbodtak, sötét alakjuk
fekete hegyben végződött.
– Fuss, fiam!
– Papi, segíts!
– Fuss innen!
A Kölyök az ajtó felé szaladt, de Mánia Mutter keze a haja után kapott, az ujjai pedig
tovább nyúltak, új ízeket növesztettek. A Kölyök elvesztette az egyensúlyát és hátraesett, a
császárné) pedig magához rángatta az apja segítségéért rikácsoló fiút.
– Állítsd meg, papi. El akar lopni! PAPI!
De nem az apja felelt. Pontosabban nem csak az apja felelt, hanem a gyászduló és Rohó
Pixler hibridje. És nem a Kölyökhöz intézte a szavait, hanem az asszonyhoz.
– Megölöd a szegény, buta Voorzanglert, aki semmit sem ártott neked, most meg az
elsőszülöttem kellene?!
Az egész terem megremegett, és a padló repedt márványa tovább hasadt. Folyadék tört
fel belőle, amelyet nem volt nehéz felismerni szúrós, tiszta illatáról. Pixler bűzlő termébe
tengervíz bugyogott fel, méghozzá olyan erővel, hogy több márványtömböt félredobott.
A császárnőt ez nem téríthette el szándékától. Hosszú ujjú keze rámarkolt a fiú arcára,
amelyen már nyoma sem volt híres mosolyának, ő pedig beleüvöltött a fojtogató tenyérbe.
– Ne hagyj ennél a rossz nőnél, Papi!
Azok, akik a küszöbre merészkedtek, hogy végignézzék az összecsapást, most
kénytelenek voltak kihátrální, és becsapni az ajtót. Ha nem teszik, megfulladnak. A
teremben nagyon gyorsan emelkedett a tengervíz szintje, odabent tomboltak a habok. A
két ellenfél minden múló másodpercben újabb őrült jelenéssel küzdött. Mánia Mutter
arcáról papírmasé maszkként pergett le a kifakult, halott anyag, a gyászduló anyagának új
mutációi önmagába hajló fekete hullámként tornyosultak mögötte, lecsapni készen.
Mánia túlságosan el volt foglalva a Kölyök lefogásával ahhoz, hogy észrevegye, mi
történik. Vagy talán tudta, de végtelen önteltségében egyszerűen hidegen hagyta a rátörő
hullám fenyegetése. Minden esetre a Kölykön tartotta a tekintetét. Lehetetlenül hosszú
karja inkább emlékeztetett csupasz faágra, mint hús-vér végtagra. De az ereje nem
csökkent. A kezét a Kölyök arcán tartva felemelte a fiút, akinek vékonyka lábain a
rajzfilm-cipők a termet betöltő, a falakat nyaldosó, a képeket leszaggató tajtékot
szántották.
A habok kíméletlenek voltak a terem minden tárgyával is – az antik bútorokat
szilánkokká zúzták, törmelékkel teli örvényüktől megrogytak a falak.
A Kölyök a vízszint fölött lógott, mert Mánia Mutter tudta, hogy addig, amíg a kezében
tartja a visítozó gyermeket (aki még mindig az apja segítségéért süvöltött a tenyerébe),
kétszer is meggondolja a gyászduló-Pixler, hogy mit lép ellene. Ha hibáz, az elsőszülöttje
az örvényben végzi. Bármilyen ellenállóra gyártotta is gyermekét Pixler, a mindent
szétzúzó áradatban nem bírná sokáig.
– Hódolj be – mondta neki –, vagy kicsúszik a kezemből az elsőszülötted.
Kiegyenesítette a mutatóujját, így már csak három hegyes ujja és a hüvelykje fogta a fiú
fejét.
A Kölyök tudta, hogy az életéről van szó.
– Kérlek, Papi, ne hagyd, hogy bántson! Papi! Ne – hagyd – hogy…
– Csak egy gyerek – mondta Pixler.
– Nem gyerek! – vágott vissza Mánia Mutter. – Festett műanyag, vagy amiből ezeket
gyártod.
– Ő nem játék. Teljesen működő aggyal bír. Képes szeretet érezni. És félelmet.
– Á, szóval ezek igazi sikolyok?
A középső ujját is lefejtette a Kölyök arcáról.
– Ne csapkodj, Kölyök – mondta neki Pixler. – Maradj teljesen mozdulatlan. Kérlek,
fiam, légy teljesen…
Mielőtt még kimondhatta volna azt, hogy mozdulatlan, valami kivágódott a Kölyök
alatti, viharos vízből. A gyászduló egy frissen formált, hatalmas, két hüvelykujjú kezet
mintázó része emelkedett fel, és ragadta meg Pixler elsőszülöttjét. A Kölyök most már
olyan élesen visított, hogy arra anyától született gyermek nem lett volna képes. Ez már
csakugyan egy gép metsző sivítása volt.
Egy pillanatig olyan erős és váratlan volt a hang, hogy a császárnő elvesztette rajta a
fogást. A gyászduló kéthüvelykű keze a fiúra fonódott, és a vad víz fölött tartva sebesen
félrerántotta.
– Kinyitni az ajtót! – kiáltotta Pixler, és váratlanul tiszta hangja egy parancsolgatáshoz
szokott férfi utasítása volt.
Engedelmeskedtek is neki. Azonnal kinyílt az ajtó, a teremben gyorsan csökkent a
vízszint. Az erős áradat szinte mindenkit ledöntött a lábáról, aki az összecsapást figyelte,
és a folyosóra sodorta őket. Még elég erő volt a hullámban, hogy leszakítsa a falról A
keresztre feszítést és a Mánia Mutter által alkotott „Krisztus születésének Éjfélét A
festmények együtt úsztak az esemény tanúival a szutykos lében.
Mindenhonnan a rémület és pusztulás hangjai hallatszottak, ahogy az Izabella betörő
vize kíméletlenül ide-oda dobálta a folyosón Voorzangler stábját. Mánia Mutter gyengébb
férclényeit egyszerűen széttépte az áramlat ereje, a többit pedig elragadta. A halott doktor
emberei kiáltoztak és kegyelemért könyörögtek, de a víz nem kegyelmezett nekik.
– Micsoda ricsaj! – panaszolta Mánia Mutter, akár egy nemesasszony, aki még sosem
hallotta a kín hangjait.
– Elég legyen ebből! Elég! – az ajtószárnyakra pillantott.
– Bezárulj!
Az ajtószárnyak engedelmeskedtek neki. Nem volt könnyű dolguk, de a távozó víz
ellenében is becsukták magukat. A császárnő mágiájának nem kellett további utasítás,
kénköves füst kíséretében összeolvasztotta a zárat. Gyorsan készen volt. Az összeolvadt
szerkezet végleg lezárta a termet.
A császárnő egy kissé rendbe szedte magát, aztán azt mondta:
– Most pedig végérvényesen lezárjuk ezt az ügyet.
 52
Aljasságok
Ha ekkortájt Kamexóváros csata dúlta utcáira téved egy idegen, senki sem hibáztatja, ha
azt hiszi, valahol elvétette az irányt, és egy rémálomba csöppent. A fényesen kivilágított
sugárutak számos szép, díszes házát emésztette tűz, de senki sem próbálta oltani őket. Az
utcákon és a járdákon testek hevertek. Néhányan közülük egyértelműen a nemes város
fegyvertelen lakói voltak, és láthatóan nem a váratlan halálra öltöztek. Repesz vagy golyó
végzett velük, és ott feküdtek, ahol elestek.
Akadt ennél rosszabb látvány is, és a kószáló idegen nem tudott volna másfelé nézni,
mivel igen nagy számban voltak ott a rémes dolgok. Hiába is próbál félrefordulni, a
látvány és a tragikus történet, amelyet az elmesélt, örökre az emlékezetébe ég. Egy élet
sem lett volna elég, hogy elfelejtse. Még akkor is élénken emlékezett volna rá, hogy
milyen volt Kamexóvárosban a halálhajó az égbolt helyén, és hogyan zümmögött a miriád
légy, amikor már a saját gyermekeit sem tudja megkülönböztetni egymástól.
A Kamexó-házban is ilyen elemi erejű jelenet játszódott le. A vízbe fúltak ott hevertek,
ahol letette őket az elfolyó tenger. A császárnőt kísérő varrónők a Körteremben
várakoztak, tétlenül figyelték az Abaraton zajló eseményeket. Tőlük igazán nem állt távol
a rettenetes, az iszonyatos. Azért választotta őket a Vén Anya a kamexóvárosi hadjáratra,
mert életük során mind bizonyították, hogy ugyanolyan megátalkodottan gonoszak és
lelkesen kegyetlenek, mint ő. Vagy majdnem annyira. De még ők, akik kívülről-belülről,
minden ízében ismerték a szörnyűségeket, még ők is néma csendben, döbbenten bámulták,
miféle aljas csodákat csalt elő rejtekéből császárnőjük Éjfélje.
Némelyik jelenést ismerték a varrónők – sőt, minden gyerek ismerte őket. Torzirha Kiró
királynő például ilyen volt. A legenda szerint ő Efrit szörnykirálynője volt, aki századok
óta gondozta a vérkertjét, hogy felhizlalhassa üres ketrectestét. Immár nem csak gyerekek
ijesztgetésére szolgált. Valósággá vált. Ott volt fent, az egyik képernyőn, a maga rémületes
teljességében.
Egy másikon a szigetvilág állítólag legöregebb fája, a Brekzí látszott. Akasztófát
csináltak belőle, több százan lógtak rajta. Ez nem valamiféle démoni hatalom műve volt.
Azok, akik kivégezték őket, a hold és a csillagok eltűnése előtt még a szomszédjaik
voltak.
És nem a Brekzí-fa volt az egyetlen ilyen hely. A szigeteken mindenfelé rettentő
dolgokat műveltek a hétköznapi emberek félelmükben. Az egyik, a képernyőket
végignéző varrónő, aki mindig azt hitte, már látta a legrosszabbat, de aztán még
borzasztóbbra lelt, azt mondta:
– Ez a Mindenség Vége.
Mánia Mutter kiigazította.
 – Ez az ő világuk vége. A céltalanoké, akik csak az életüket akarták élni. Az ő idejük
lejárt. Megkezdődött az Éjfél. Most pedig előjönnek rejtekhelyeikről a Fénytelen Óra
örökösei. Nézzétek! Eljönnek, hogy átvegyék ezt a megtört, véres világot, és a nevemben
uralkodjanak.
A képernyőkön egymás után bukkantak elő rejtekükből a varrónők által még sosem
látott lények, szörnyek, amelyek az Órák egyetlen bestiáriumában sem szerepeltek, és
soha nem is fognak. Immáron egy világon uralkodhattak a káosz törvényei szerint. Egy
tunya meztelencsiga hevert a nyálkás sziklán, érdes nyelve egyúttal a farka is volt,
kezeként horgok szolgáltak; amott egy kétlábú bestia sétált át Abdiás egy pontján
négylábú kísérőjével, körülöttük tűz-eső szakadt az égből; egy halott ágon két emberfejű
madár üldögélt. Az időjárást vitatták…
A lezárt teremből váratlanul Mánia Mutter parancsa hallatszott.
– Asszonyok! Hozzám!
Majd egy szívdobbanással később:
– MOST!
A varrónők Pixler viharkatonáinak kedvéért mindeddig ügyesen tettették a közönyt, de
készen álltak erre a pillanatra.
Most mintha egyazon akarat mozgatná őket, nyolcán közülük visszatértek a szeméttel
teli folyosóra, és együttes erejükkel az ajtónak feszültek. Megrepedt az összeolvadt zár, és
szélesre tárultak a szárnyak, amelyeket a tengervíz nyomott kifelé odabentről. Az
asszonyok készen álltak rá. Láthatatlan foltokból saját kezükkel varrt takarókat kerítettek
maguk köré. Ugyanolyan szőttes volt, mint bármi más, kivéve a mintát – a csipkézés
aránytalanul erőssé tette a közönséges anyagot. Az ajtószárnyak a takaróknak csapódtak,
és széttörtek.
A varrónők beléptek a terembe, és meglátták, mi lett a császárnőjük és a gyászduló-
Pixler között dúló csata vége. A két ellenfél még mindig magasan a padló töredezett
peremű hasadéka fölött volt, az Izabella vize pedig töretlen buzgalommal zubogott fel. A
császárnőt a sötétség bugyborékoló oszlopa tartotta a magasban, Rohó Pixler törékeny
testét pedig a gyászduló folyamatosan regenerálódó szervezetének levelei, amelyek
szövevényükbe fogtak számtalan hossznyi vizet is’. Mindegyiken végigfutott a gyászduló
anyagának egy ere, azon vitte át elméjének akaratát. Egy vágya mellett minden más
eltörpült: holtan akarta látni a nőt, aki vele szemben állt a sötétben, ő volt az ellenség, bár
nem a legfőbb ellenség. Egy másik, nála nagyságrendekkel hatalmasabb gonosz használta
arra, hogy megvesse a lábát itt, az Időben. Ez nem történhet meg! Le kell győzni a
boszorkányt. A gyászduló-Pixler fénylő erei neki is láttak: körbetekeredtek a nő
árnyékoszlopán, végigkúsztak köntöse lelkekkel teli korcain, és tengerből csomózott
hálóba vonták.
 – Szeded le rólam! – rikácsolta felháborodva a császárnő.
Több szóra nem futotta. A vízkötelek megmászták a felsőtestét, nyakára víz-hurok
szorult. Egyre erősebben.
– Nem! – mondta, és felemelte hegyes, sötét ujjú kezét, amellyel Voorzanglert is
megragadta. Csakhogy ezúttal saját húsa ellen fordította szúrós ujjait, a nyaka és a kötél
közé csúsztatta őket. Sikerült legalább annyira lefeszítenie a garatjáról a vízkötelet, hogy
két szót kinyöghessen.
– Szabadítsatok… ki…
A varrónők már emelték is a kezüket, és a Kreátrixot szólították nyolc ó-abarati nevén,
hogy megidézzék a csá-szárnőjüket kiszabadító eszközöket.
– Giatakat.
– Jut és Junntak.
– Ki ez az a flit.
– Enotu és Ejdzso.
– Jeagotonin.
– Jut.
– Jút.
– Jút.
Még ki se mondták mind a nyolcat, és már tűzpihék gyúltak a kezeikben, majd a késnél
sokkal jobban vágó, gonosz szerszámokká váltak. Nem váltottak egymással szavakat,
tudták a dolgukat. Az úrnőjük sötétség-oszlopának rontottak, és kaszabolni kezdték Pixler
és a gyászduló ezüst-zöld vízhálóját. A Kreátrixtól ajándékba kapott szerszámaik éppolyan
hatékonyak voltak, mint amilyen különösek. Úgy szaggatták a vizet, akár orvgyilkos
pengéje a védtelen torkokat. Előre-hátra! Fel-le! Az elvágott vízkötelek visszaestek a
kavargó áradatba, amelyből születtek.
Gyászduló-Pixler bosszúsan ordított.
– Távol kellett volna maradnotok ettől a csatától, némberek – bömbölte. – Mind
meghaltok!
A víz még mindig ömlött a talajból, és fonta az új köteleket. Gyorsan emelkedtek fel –
csak kettő volt, de sokkal vastagabbak, mint az oszlopra felkúszók. Nem próbálták
lefegyverezni a varrónőket. Ez a két kötél rájuk vadászott.
Nem tétováztak, nem válogattak közöttük – egyszerűen csak elkaptak két vagdosó
asszonyt, és rövid úton vízbe fojtották őket. A többi olyan buzgón kaszabolt, hogy észre
sem vették a társaik eltűnését. Nem így a császárnő.
 – Nővérek! Vigyázzatok! – szólt le nekik. Szavai elvesztek a zűrzavarban. A kötelek
újabb két áldozatért nyúltak.
– Ne, Pixler! – sikoltotta Mánia Mutter olyan frekvencián, amit csak az élő víz hallott. –
Ezek csak nők!
Pixlerben volt együttérzés. A gyászduló hideg ölelésében a lelkével tudta, hogy a
varrónők tényleg csak nők. Elengedték a vágóeszközeiket. Csak élni akartak.
Kegyelmet kellene tanúsítanunk irántuk, osztotta meg véleményét a gyászdulóval.
Kegyelmet? Kérdezte a gyászduló, és a szó értelmét keresve végigkutatta elméjének
hálózatát. De olyan volt, mint egy csontdarab, vagy egy láng. Nem létezett a lényében
kegyelem. Nem érzek magamban semmit, Pixler.
Semmit?
Semmit.
Pixler aligha hibáztathatta a teremtényt azért, amit sosem ismert, amit soha nem is
kellett megismernie, ő csalogatta magához a fényeivel és a szíve hangjával, miközben a
mélyben fuldoklott. ő vette rá a gyászdulót, hogy emelkedjen fel, és nézze meg az eget. Na
és, ha kegyelemmel nem tudott szolgálni? Ilyen volt a lénye.
– Engedd el a nővéreimet! – kiáltotta a császárnő ismét.
Pixler és a gyászduló ezúttal egy hanggal szólalt meg.
– Ez a Tökéletes Éjfél – mondta. – A nővéreidnek pusztulnia kell a sötétjében.
 Hatodik rész
NINCS HOLNAP
Éj száll már a szívemre,
és megfojt a bánat.
Legyen vigasz utunk végére,
hogy a halál nem várat
– ismeretlen szerző
 53
Megbocsájtás
Mint oly sokszor az abarati utazása hónapjai során, Cuki most is úgy ébredt fel, hogy
először nem volt biztos benne, hol is van, vagy hogy került ide, de lassacskán kitalálta
abból, amit maga körül látott és hallott.
A börtönhajón volt. Rengeteg, ezernél biztosan több fogollyal osztozott a hajó gyomrán.
Nem igazán volt fény, így a többiekből nem sokat látott. A csekély világosságot két, a
csoportba zsúfolt rabok fölött magasan lógó, a hajóval együtt himbálózó, gyenge lámpás
nyújtotta. Nagyon viharos vizeken jártak, a hajó recsegett és dülöngélt, nem kevés
fájdalmat okozva a Cuki körül lévőknek.
Hallotta a félelemtől és fájdalomtól pihenni képtelen elmék gondolatait. Bár választ
nem remélhettek, megviselt fejükből kérdések záporoztak.
Hová visznek?
Talán csináltam valamit?
Lesz per, vagy csak úgy elítélnek?
Meg akarta nyugtatni őket.
– Nem lesz semmi baj – mormolta.
Ki van ott?
Ki volt ez?
Valaki azt mondta, hogy…
– Csinálok fényt – mondta.
Mit beszél ez?
Itt nincs fény.
Biztos bolond.
– Bízzatok bennem – mondta nekik. Aztán nagyon lassan kimondta a fény varázsszavát:
– Onazavár.
A feje körül lágy fény lobbant a levegőben, két gyertya fényénél nem több. Aztán
gyengéden eltolta az akaratával, és készséges ködként terjedt szét, a levegőnek
kölcsönözve halovány fényét. Cuki figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Annyi fájdalom
volt itt – olyanok is lehettek vele, akik nem vágytak a tagadhatatlan valóság látványára,
akkor sem, ha gyengéden adagolja. Hallotta is a boldogtalan lelkek gondolatait, akik nem
kívánták látni azt, amit a lány fénye kegyesen megmutatott.
Oltsd el! Oltsd el!
 Álmodom. Hát nem érted?
Oltsd el!
Ez ő. Az ideáti lány. Ő gyújtotta a fényt.
Oltsd el!
– Nem! – szólalt meg egy valódi hang, eddig az első.
– Hadd égjen.
Cuki a beszélőt kereste, és könnyedén meg is találta. Hatalmas, vörös hajfelhő volt a
fején, fehér csíkokkal. Szögletesre nyírt szakálla is skarlát és fehér színekben játszott, a
bőre epezöld volt. Színes kinézetével ellentétben a hangja monoton volt, színtelen.
– Ne féljetek semmitől, amit a szemetek látni vél – mondta. A hangja messzebb ért,
mint az ereje indokolta. Cuki számos mágiával bíró illetővel találkozott már, aki ugyanezt
a trükköt használta. – Itt semmi sem valódi, gyermekeim. Ezt megígérhetem.
Miközben gyermekekké degradálta gyülekezetét, a közelében valaki kimondta a nevét.
– Parrdar atya az! A Térkép kamrájának prófétája.
– Nem vagyok én atya. Gyermek vagyok én is, mint ti. Aggódom, mint ti. Néha félek,
ahogy ti. – A gyülekezeten a felismerés suttogó hangjai morajlottak végig. – Maradjatok
nyugodtak, gyermekeim. Ideáti atyánk hallja az imáinkat. Az Éden Gyermekeinek
Egyháza hamarosan felébreszt bennünket.
Cuki nem akart hinni a fülének. Ismét végigfutott a suttogás a rabok között, ezúttal
azonban a végre vigaszhoz jutott rettegők hangja volt.
– Ez itt nem a valóság. Hogyan is lehetne az? – folytatta Parrdar. – Mi oka lehetne ennyi
szenvedésnek?
Kérdésére nem meglepő módon egyetértő válaszokat kapott.
– Úgy van, atya, úgy van! Csakugyan szenvedünk ettől a rémálomtól!
Parrdar folytatta a beszédét, mintha a többiek meg sem szólaltak volna, de a hangja
megújult erejéből Cuki tudta, hogy hallotta a gyülekezete kiáltásait.
– A Tisztelendő meghallgatja panaszainkat. A Tisztelendő velünk szenved!
Cuki nem bírta tovább.
– Nincs is semmiféle Tisztelendő! – mondta ki hangosan.
– Te csak hallgass – mondta egy, a közelében ülő nő. Bőven volt benne tengersikló-vér,
amitől a szeme ugyanolyan ezüstös volt, mint Izerité. – Parrdar atya beszél!
– Nem érdekel, ki beszél – mondta Cuki, és kábaságát legyűrve éberséget erőltetett
magára. – A hazugság az hazugság, bárki mondja is ki.
 – Nem hazudik – szólalt meg egy másik rab a homályból.
– Rendben, akkor téved – jelentette ki Cuki. – Mindenesetre amit mond, az nem igaz.
– Te meg honnan tudod? – kérdezte egy harmadik.
Ez utóbbi egy nagydarab férfi volt, Cuki csak ennyit tudott belőle kivenni. De ez is elég
volt ahhoz, hogy óvatosságra intse. Megfontoltan kell viselkednie. Fáradt, gyenge és
sebezhető. Most senkivel nem hiányzik egy nézeteltérés. Ráadásul mind egy cipőben
járnak, nem? Rabok egy sötét hajón, és az égboltra aligha tértek vissza a csillagok.
Tett egy apró, békéltető mozdulatot – széttárt tenyérrel mutatta, hogy feladja a vitát. De
férfi a sötétben, akinek a feje búbján most már látszott egy kérdőjelszerű hajcsim-bók,
nem adta fel.
– Kérdeztem tőled valamit – mondta Kérdőjel.
– Hallottam – felelte Cuki, és igyekezett nyugodt és udvarias maradni.
– Akkor válaszolj!
– A lelkipásztornak természetesen jogában áll véleményt nyilvánítani – válaszolta.
Ennyiben hagyhatta volna a dolgot. De nem tette. Nem bírta. – Még akkor is, ha téved.
Azt hitte, az akaratosságát, az elhallgattathatatlanságát Boának köszönhette, de nem –
ez ő volt, Cuki.
– Ő nem téved – vágott vissza Kérdőjel.
Felállt, és Cuki már kezdte sejteni, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. A férfi csak
folytatta a felállást, akár egy gigászi harmonika. Csaknem olyan szélesnek tűnt, mint
amilyen magas volt. És miközben felállt és betöltötte a teret, kinyilatkoztatta Kérdőjel
Evangéliumát.
Nem volt bonyolult.
– Az Atyának mindig igaza van. Mindig. Ő az igazság tudója, kinek szavát mi is értjük.
Fogadd el az ő bölcsességét, kérd az Ő bocsánatát!
Ezen a ponton maga Parrdar is hozzászólt az eszmecseréhez.
– Bizonyára nem akarja.:. – kezdte.
– FOGADD EL AZ Ő BÖLCSESSÉGÉT, KÉRD AZ Ő BOCSÁNATÁT! – ismételte
meg Kérdőjel.
Cuki is felállt. Ő nem csupán utasként érzékelte a hajó himbálózását, mert
varázserejével érezte a hajó állapotát, ahogyan az imént a többi ember érzelmeit is. Érezte,
ahogy a börtönhajó orrán megtörnek a hullámok, ugyanúgy, ahogy Kérdőjel zaklató szavai
is megtörnek az ő arcán. Érezte a bordáinak feszülő hullámok ritmusát és a saját testének
préselődő emberek rá meredő tekintetének nyomását. Hallotta a tajtékzó gondolataikat.
 – Egy sorson osztozunk – mondta, és vállat vont. – Mind Mánia Mutter foglyai
vagyunk. Itt én nem akarok senkivel összeveszni – nagy levegőt vett, majd a büszkeségét
sutba vetve hozzátette: – Elfogadom Parrdar atya bölcsességét, és kérem az ő bocsánatát.
Azt azonban nem tudta megállni, hogy közben a háta mögött ne fonja össze az ujjait.
Gyerekes dolog volt így jelezni, hogy a fogadalmát nem gondolja komolyan, de nem tudta
megállni. Igazából nem fogadta el Parrdar bölcsességét és nem kérte a bocsánatát, de a
gyakorlatias viselkedést többre becsülte a büszkeségnél. Ez is tisztán Cukitulajdonság
volt.
– Megbocsájtok neked, gyermekem – mondta az atya.
– Ez igazán szép öntől – felelte Cuki. Egy pillanatra már azt hitte, eltúlozta a dolgot, és
a lelkipásztor felismeri, hogy az udvariaskodás egy egészen más Cukit takar.
De ő túlságosan vágyott erre a vélt hatalomra ahhoz, hogy kételkedjen annak
valódiságában.
Csak annyit mondott:
– A fénnyel mi lesz?
– Szeretné, hogy kioltsam? – kérdezte tőle Cuki.
– Nem feltétlenül – felelte. – Tudod irányítani?
– Egy kicsit – felelte.
– Akkor oda küldd, ahol hasznát látjuk.
Beletelt egy pillanatba, amíg Cuki megértette, mire gondol, de nem tartott sokáig. Aztán
igyekezett úgy tenni, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, de maga köré gyűjtötte a fényt,
és akaratával áttessékelte oda, ahol Parrdar atya szerint a leghasznosabb volt – őt
világította meg vele.
– így már jobb – közölte a fényben fürdő atya. – Azt hiszem, egészen jól meg fogjuk
érteni egymást, gyermekem.
Cuki erre válaszolni akart, de a lelkipásztor már prédikált is. Arról beszélt, hogyan jön
majd el értük az Ideáti atya és az ő egyháza, hogy felébresszék őket a rémálmukból.
– Már most… – mondta éppen úton van, hogy felkeltsen bennünket. Már most.
 54
A dicső császárnő
Mánia Muttert hosszú, véres élete során számos néven ismerték. Hívták Ősi Arcnak,
Gorgosszium Banyájának, a Vén Anyának, és még sok minden másnak. De nem küzdött a
sorsa ellen. Kivárta az idejét, mert tudta, hogy egyszer majd eljön az Éjfél, amikor ő ad
majd nevet magának, az egyetlent, amelyre vágyott: az Abarat császárnője, Kremátor
Tánti Jéla. Az első rendeletével elégtételt vett Kamexóvároson annak engedetlenségéért.
Kíméletlen volt.
Senki, aki túlélte azt a sötét napot, nem felejti majd el a kivégzések látványát. A
rendeletének és az abban foglalt halálos ítéleteknek a kihirdetését követő első két órában a
császárnő a körteremben maradt, hogy visszanyerje a gyászduló-Pixlerrel vívott csatában
elveszített erejét. Miután végzett a varrónőivel, a gyászduló-Pixler visszavonult az
Izabella mélyére, a Vén Banyára hagyva a birodalmát. Amikor megunta Pixler
képernyőinek nézegetését (hisz mi értelme félelmet kelteni, ha nem érzi az ember a
rettegők savanykás bűzét?), felült közlekedési eszközére, a kékesszürke, mumifikált
kézfejre, és bejárta az utcákat.
Ez a városnézés volt az első és egyetlen alkalom, amikor a legyőzött Kamexóváros
lakói a saját szemükkel láthatták a világukat kis híján elpusztító asszonyt. Kamexó népe
kifinomultnak és józan gondolkodásúnak tartotta magát, és meglepően megnyugtató volt
számukra ennek a császárnőnek a látványa, akiről oly sok vérfagyasztó történetet
hallottak. Nemes tekintetükkel egy ódivatú gyermekmeséből kilépett alaknak látták.
Egyszerűen röhejesen nézett ki, és a háta mögött összesúgtak. Vén volt és ápolatlan, akár
egy elmeháborodott.
Az utóbbi megállapításukban nem is tévedtek. A Vén Anya csakugyan őrült volt. De
nem tehetetlen őrült.
A pusztítás látványa bölcselkedésre késztette, és szavait a körülötte keringő
pletykakörök is hallották. Az egyik rettentő látvány romjait alaposabban megnézte, és egy
üres tekintetű csecsemőt látott a törmelék között.
– Ó, áhítat! – mormolta. – Minden sarkon új bánat. Egyedüli a boldogság, de mind
meghallja. Minden kínnak van saját világa – miután elmondta rögtönzött gyászversét, egy
közeli csontolóhoz fordult, és megszólította:
– Közlegény!
– Én, császárnőm?
– Igen, te. Mi a neved?
– A Mezbadí varrónő fércelte Hemos, úrnőm.
– És hol az anyád?
 – Halott, császárnő.
– Vagy úgy. Nos, Mezbadí fia Hemos, látod azt a szegény kis lényt ott az ajtóban?
– A babát, úrnő?
– Igen. Hozd ide hozzám, jó? Fáj látnom a szenvedését.
– A… karjába kívánja venni, úrnőm?
– Miért olyan meglepő ez? Előbb voltam anya, csak azután lettem császárnő, Hemos.
És anya leszek a halálom után is, hiszen kukacok nőnek majd a hasamban, nemde?
– El sem tudom képzelni az életet ön nélkül, úrnőm. Beleszakad a szívem…
– Neked nincs szíved, Hemos. Csak iszap vagy, élő iszap.
Hemos habozni látszott.
– Nem értem, úrnőm. Ha nincs szívem, miért zavar úgy egy gyermek sírása?
– Azt nem tudom, és nem is érdekel, Hemos. Én császárnő vagyok, te pedig senki és
semmi. Engedelmeskedj.
Hemos bólintott, és letette a dárdáját a földre. Ötöt lépett hátra, lehajtott fejjel, majd
megfordult, és felmászott a romokon a küszöbhöz, ahol még mindig sírt a csecsemő.
Annyira emberi hangon sírt. De nem embernek nézett ki. Egymás fölött volt a két
szeme, a szája is az élén állt. Ezért aztán hosszú és keskeny volt a feje, a füleitől pedig
még hosszabbnak tűnt, mert vékonyak és hegyesek voltak, akár egy ijedt nyuszié.
– Csitt, picurka – mondta Hemos, és lenyúlt érte, hogy felvegye. Gyengéden ringatta,
így abbamaradt a sírás. – Na látod.
Aztán megfordult, és már éppen lemászott volna a romokon, amikor a császárnő
megszólalt:
– Ne fáradj, nem kell idehoznod. Öld meg ott helyben.
– Öljem meg? – kérdezte Hemos.
– Úgy van, katona. Öld meg.
– De miért?
– Talán mert azt mondtam?
– De már elcsitult.
– Vitatkozni merészelsz velem, katona?!
– Nem, csak azt akartam…
– De igen! Vitatkozol!
 A császárnőt hirtelen elöntötte a harag.
Dühödten lépett le a kézről, a rongybabákkal teli köntöse szegélye beleakadt magas
támlájú trónjába, és felborította. Tekintetét Hemos dárdájára vetette, amely nyomban
reagált néma parancsára. Felemelkedett és megpördült a levegőben, a férclény és az
ölében síró csecsemő felé mutatott.
– Úrnőm, nem akartam én megsérteni. Csak…
Ennél nem jutott tovább. A dárda feléjük vágódott, és elhallgattatta mindkettőt.
A Hemos nevű férclény és a névtelen csecsemő halálának voltak szemtanúi. A kéz körül
tizenegy további férclény állt, közülük nyolcán látták az esetet. Kamexó sok lakója is látta,
ők azért jöttek ide, hogy megnézzék maguknak a legyőzőjüket. Ahogy terjedt a hír, úgy
nőtt azoknak a száma is, akik állítólag a saját szemükkel látták a katonát és csecsemőt
egyszerre átdöfő dárdát. Az új „szemtanúk” egy része még meg is toldotta a császárnő
kegyetlenségét és gonoszságát. Az egyik azt mondta, hogy a császárnő elvette a gyermek
lelkét, bezárta a köntöse egyik babájába. Ezek a korai verziók még a hihetőség határán
belül voltak. Ám ahogy elharapózott a hír, és sokasodtak a toldások, egyre
valószerűtlenebb történetek születtek. Egyes mesék szerint fellázadtak a saját légiói a
császárnő ellen. Más pletykák arról szóltak, hogy a katona visszatért, és gigászi méretűre
nőtt. Persze ezeknek a csodáknak már nem volt tanúja.
Csak arra voltak jók, hogy még több ellenséget szerezzenek a császárnőnek. Most már
mindenhol voltak ellenségei. És meg kellett tőlük szabadulnia. Úgy döntött, ideje
megszervezni a több ezer elfogott egyén kivégzését. Amikor őket egyszer s mindenkorra
elhallgattatta, joggal várhatja, hogy elégedettségükről biztosítsák a csillagok mögött járók.
Elért mindent, amit eltervezett, nemde? Most már ő minden Órák császárnője, a lába előtt
hever az egész Abarat.
A császárnő Kamexóváros egy romos utcáján állt, becses kézhintója mellett, és bal keze
első és utolsó ujján két centit hajlított. Ezt az apró jelet messze fent, a halálhajón látta és
megértette egy távoli figyelő. A hatalmas gépezet hasán hat-szögletű ajtó nyílt, és intenzív
fényözönben fürösztötte alakját. Érezte, hogy az emelősugár ereje felemeli. Nagyon ritkán
örült annak, ha átadhatta magát valaminek, de ez most egy ilyen kivételes alkalom volt.
Az emelősugár rettentően kellemes élményt nyújtott. Teljes elégedettséggel engedte át
neki a testét egy pár másodpercre, és széttárt karokkal, az ég felé fordított tenyérrel
emelkedett a Vihar járó felé.
Amikor már csak egy testhossz választotta el a hajó hasától, egy őt kereső kiáltás
harsant fel. Nem volt kétséges, hogy neki szól. Ilyen egyedi és különös hangot senki nem
hallat céltalanul. Hamarosan több is követte, és egybefonódó kiáltások litániájává, kavargó
sirámok kórusává vált, majd vad, dühödt ordítozássá fajult.
Nem volt nehéz kitalálnia, miről van szó. Kamexóváros lakói arra akarták emlékeztetni,
hogy bár sötétbe borította a városukat, túlélő lakosai megőrzik a haragjukat és az
emlékeiket. És egyszer majd megtalálják, ígérték a hangok, és akkor befejezik ezt a
mocskos ügyet, amit ő kezdett.
Arra az esetre, ha nem lenne világos az üzenet, további nyomatékot is adtak a
dühüknek. Úgy kétszáz kamexói bukkant elő a sötétségből, a fénykör köré gyűltek, ahol a
mumifikált kéz a sugárra várt. Még mielőtt emelni kezdte volna a sugár, a kamexóiak
lecsaptak rá. Azzal akartak végezni, ami már eleve halott volt.
 55
Alant
Cukit elragadta az álom. Egy hosszú, lassú kilégzéssel útnak eresztette álomlényét, át a
hajó fáján és kátrányán, bele a festék vékony rétegébe. Vörös volt, hát persze, és milyen
csodás dolog vörösnek lenni! A tűz, a vér, a pipacs és a lenyugvó nap színévé válni.
Álom-könnyen siklott ki a börtönhajóból, testi gondok nem gátolták, szabadságában
mégis összegyűjtötte lénye minden létfontosságú jellemzőjét. Mindent, ami igaz volt és
helyes.
Visszanézett még egyszer a börtönhajóra, ahol második fogdája, a teste csapdája várta
visszatértét. Álomszemével tisztán látta a legközelebbi szigetet, a közelében izzó fehéren
törtek meg a hullámok.
A börtönhajó már nem volt messze a céljától. A szükségkikötőt Pörkök észak-keleti
szegletében építették fel, hideg, fluoreszcens fénygátak világították meg, melyek lobogtak
az erős szélben. Még két, az övékhez hasonló börtönhajó használta a kezdetlegesen
felszerelt kikötőt. Több sorban álltak a foglyok, és mindenkin látszott a rossz bánásmód –
egyesek sántítottak, másokat jobb erőben lévő társaik cipeltek, a császárnő férclényei
pedig husángokkal verték őket, hogy mozogjanak. Kegyetlennél kegyetlenebb dolgok
zajlottak, és a rabok felsőbb erőkhöz fohászkodtak, de Cuki már nem számított a
közbeavatkozásukra.
A magasba hajította haragját, ahol civakodó madárrajként pörgött, aztán visszaesett az
Izabellába, és magával vitte dühét a mélybe. Sötét volt odalent, persze, de a jelenléte
miriád fénylő dolgot vonzott: apró élet-bolyhok gyülekeztek alaktalan és anyagtalan teste
körül, fényes köpönyeggé változtatták, és így felékszerezve süllyedt alá a fénytelen
tengerbe.
Most komolyabb erőfeszítésre volt szüksége a merüléshez, mégis elég könnyen ment,
ha a Pörkökön látott altér-natívára gondolt. Persze, vissza kell majd még oda mennie. De
még nem… Még van egy kis idő.
Még tíz percet, anyácska, mielőtt elküldesz. Csak tízet!
A tenger eltűrte, így egyre lejjebb és lejjebb süllyedt fényköpenyegében.
Az efféle világosság szokatlan volt, felhívta magára a figyelmet. Ezekből a halfajtákból
sokat látott a tányérján és a piacokon. De a fajokat, amelyeket máskor megevett,
hamarosan olyanok váltották fel, amelyek őt ették volna meg. Sok közülük ideáti fajok
rokona volt, bár alaposan alkalmazkodtak ezekhez a vizekhez. A pörölycápa inkább volt
fejsze, mint pöröly; az alatta nagystílű eleganciával úszó bálna sokkal kisebb testű halak
gömbjének adott otthont, és úgy tűnt, hogy azok hajtják előre.
Csak ereszkedett tovább, egyre inkább a tudatában annak, hogy hamarosan vissza kell
térnie a hajóra és a testébe.
Csak még egy-két percet, esdekelt.
Idelent korallszirtek voltak, bár halottnak látszottak; az arcukat fehérre festette a
Galigali-hegy előőrseinek, a vulkáni tüzeket eregető kéményeknek a füstje.
És ekkor – pillanatokkal azelőtt, hogy vissza kellett térnie a hajóra – egy látomáshoz
volt szerencséje. A fejében feltűnt egy fa, amely elhajtotta a homályt, egy élő fa,
citromfehér virágokkal, és annyira tökéletesen kék koronával… Egyszer régen éppen erről
hallott egy verset.
Úgy kezdődött, hogy…
…az élet,
Az öröm is kevés,
A legénység is vízbe fúlt,
A hajó is elsüllyedt…
Nem, nem!
A hajó is léket kapott,
A legénység is vízbe fúlt,
De ó! De ó!
Mily kék
A tenger!
Csábította a tovább merülés. Azon tűnődött, vajon milyen mélyre kellene űznie a
gondolatait ahhoz, hogy megláthassa a legendás gyászdulót?
Eszébe jutott, mit mondott róluk Diamanda: „A szeretet ősellenségei, az élet gyűlölői.
Elmondhatatlanul gonoszak…”
Cuki megkérdezte, hol élnek, és Zséfi azt felelte: az Izabella mélyén, és reméli, hogy ott
is maradnak. Diamanda kételkedett abban, hogy ennyire egyszerű lenne a dolog. Hallott
olyan pletykákat, miszerint a gyászdulók mozgolódnak.
„…Vannak, akik szerint, ha a felszínre jönnek, az a világunk végét jelenti majd.”
Nos, már a nyakukon volt a világvége. Akkor ez most azt jelenti, hogy az odalenti
lények a szigeteket járják majd? Meg kellett őket néznie magának. Csak egyetlen gyors
pillantást akart rájuk vetni. Vajon hogy néz ki az élet és szeretet ősellensége? Lehet, hogy
soha többé nem lesz esélye megtudni.
A gondolatait lejjebb űzte, a sötétségbe, amelyhez foghatót még sosem látott.
Odalent valami tudta, hogy jön. Érezte, hogyan bontakoznak ki hatalmas végtagjai vagy
nyelve, vagy mindkettő, nyúl a gondolataiért, és érinti meg álságos gyengédséggel.
Amikor hozzáértek, valami ismeretlen okból visszaemlékezett még egy dologra, amit
hallott. Csakhogy akkor nem a gyászdulókról volt szó. Arra tettek megjegyzést, hogy
manapság mindenütt létezik mágia.
„Időbe telik majd kiirtani az összes mágiát a szigetekről…” – mondta egyszer valaki.
„Rengeteg könyvet kell elégetnünk, számtalan lelket kell megtörnünk…”
Ekkor a csápok nagyon lassan szétnyíltak, és alattuk felbukkant a férfi, aki eredetileg
kimondta ezeket a szavakat, bár az utolsó találkozásuk óta nagyon sokat változott.
– Üdv ismét – mondta Rohó Pixler.
 56
A kéz a tűzben
– Fel! – kiáltotta a császárnő a kapu őrének és a csapatának. – Gyorsan, gyorsan!
Tönkreteszik a kezet!
A kapu őre, Drummadian úr már sietett is üdvözölni úrnőjét a széles, automatikusan a
helyére csúszó járdán. Mánia lelépett a levegőből a járdára. Drummadian csak rápillantott
a császárnője arcára, és nyomban eltűnt szívélyes mosolya. Ideje sem volt üdvözölni az
úrnőt, mert ő azonnal rászólt:
– Küldd le oda a katonáidat, Drummadian! De íziben!
– Igenis, asszonyom – felelte, és rákiáltott az őrség kapitányára. – Hallottad a parancsot,
Flejsak!
Flejsak kapitány, egy gigászi, hatkarú csontoló, aki alig fért bele az egyenruhájába, rajta
volt az ügyön.
– Igenis, uram, hallottam!
A régi nyelv néhány éles szótagjával maga mellé rendelte három férckatonáját, majd
egyszerűen csak beleugrott az emelősugárba, és a katonák nyomban követték a példáját.
– Kik a támadók? – kérdezte Drummadián.
– Lázadók! Szélsőségesek! A trón uralmát akarják aláaknázni! Élve akarom őket,
Drummadian. Időre lesz szükségem ahhoz, hogy kiszedjem belőlük az igazságot.
– Tökéletesen megbízok Flejsak kapitányban, asszonyom. Tudja, mit…
Odalentről lágy huss hallatszott, és a kézfej töve körül sárgászöld láng lobbant.
– Ne, átkozottak! – sikoltotta a császárnő. – Nem veszítem el még őt is!
Drummadian nem értette, mire gondol Mánia Mutter, de a bölcs hallgatás volt az őr
egyik erőssége. Ráadásul a császárnőnek igazán nem kellett az ő biztatása, ha mondani
akart valamit. Az asszonyt még a kapu őrének tiszteletteljes szemével nézve is a teljes
téboly környékezte. Mutter lehajtotta a fejét, hogy lássa, mit történik lent a földön, de
mindenhová nézett, csak a tűz felé nem. Persze figyelembe véve, hogy úgy tűnt, érez
valamit a kéz iránt, amelyen oly gyakran üldögélt, nem volt meglepő, hogy most nem
akarta látni. Drummadian félrefordította a fejét, és észre sem vette, hogy a császárnője mit
követel tőle, míg arcul nem csapták a szavak, akár egy tüskés husáng.
– Húzasd már fel! – üvöltötte.
– A hajóra? – kérdezte a kapu őre, láthatóan megütközve.
– Igen! A hajóra! Gyorsan! Nem értitek, kretének? Ha meghal, követitek. Ti is ugyanígy
fogtok égni!
 – Ó, asszonyom, csak azt ne…
– Akkor mentsd már meg, te idióta!
A kapu őre villámgyorsan akcióba lépett. Először is ököllel rácsapott a riasztás nagy,
sárga gombjára, amitől mindenütt megszólaltak a hajón a szirénák. Drummadian egészen
konkrét parancsokat adott.
– Minden tűzoltó a beléptetési csarnokba! Vészhelyzet
– lekiáltott Flejsaknak. – Mindenáron eloltani a tüzet, Flejsak! Megértette?
Flejsak válaszképpen visszaordított valamit, de nem lehetett tisztán érteni a tűz
ropogásától odalent.
– HOZZÁK ŐT FEL IDE! – követelte ismét a császárnő.
– Nem hallotta a parancsot, Drummadian úr?
– De hallottam, úrhölgy – felelte a kapu őre. – És az ön… a… ő már úton is van felfelé,
úrhölgy.
A Viharjáró gépei csakugyan felmordultak, lehetővé téve, hogy az emelősugár a hajó
hasába húzza a lángoló kezet. A sugárban vergődő kézből bűzös hőhullámok szálltak fel.
Mostanra Drummadian riadójára mindenfelé reagáltak. Pumpákat indítottak be, számtalan
tömlő irányult a méretes, égő kézre.
– Vizet indítani! – kiáltotta Drummadian.
Szinte nyomban megduzzadtak és habzó vizet köptek a tömlők. Hatalmas sziszegés
hallatszott, gőzfelhők szálltak fel az emelősugárból, ahogy a lángokat oltották. Amint a
kéz már a hajón volt, Drummadian kapuőr megparancsolta, hogy zárják be a nyílást és
kapcsolják le a sugarat, úgyhogy a tűzoltók minden erővel a kézre összpontosíthatták a
vizet.
Gyorsan kialudt a tűz, de a kéz borzalmasan megrongálódott. Annyira meggyengült a
lángokban, hogy ujjhegyen is alig tudott egyensúlyozni. Imbolygott a vízsugarak alatt,
akár egy óriási csecsemő.
– Elég! – kiáltotta Mánia Mutter. – Hallotta, Drummadian?
– Végeztem, úrhölgy – felelte a kapuőr.
Elzárták a csapokat. A víz már csak csörgedezett, aztán teljesen elállt. Bár már nem
dobálta a víz, a kéz mégis alig tudott egyenesen állni. Halott húsa felhólyagosodott, és sok
helyütt teljesen leégett, csak a megfeketedett csont maradt.
– Hagyjanak magunkra – mondta halkan a Vén Anya.
A kapuőrnek láthatóan nem tetszett, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan állapotú
szerkezettel kell egyedül hagynia császárnőjét.
 – Talán ha az ajtónál maradhatnék…
– Kifelé! – kiáltotta a Vén Anya. Aztán halkabban hozzátette:
– Nem akarom, hogy bárki lássa a szenvedését. Megértette?
– Természetesen – felelte Drummadian. – Flejsak kapitány, maga és az emberei…
– Értettem, uram – felelte a kapitány. A tűzoltók kapitányuk biccentését látva távoztak.
Flejsak megvárta az ajtóban a kapuőrt, aztán ők is kimentek.
– Gyors lesz – közölte Mánia Mutter. – Jól szolgáltál. Sajnálom, hogy nem
viszonozhattam. Légy szabad.
Az óramutató járásával ellentétesen körbejárta a kezet. A lábával húzott, elnagyolt
körből fekete erőhullám csapott fel, és a kézre borult. Tudta, mi a dolga, és gyorsan el is
végezte.
– Menj – mondta neki a banya.
A kéz elfogadta a felkínált vigaszt. Összekulcsolta az ujjait és oldalra dőlt, bele a koszos
vízbe. Megpörkölődött darabok törtek le róla, és pattantak vissza a csarnok faláról. A kéz
rángatózott, de aztán elhagyta a természetellenes erő, amely századokon át mozgatta, és
elcsitult.
A császárnő nem időzött tovább a kétszeresen is halott lény társaságában. Egyenesen a
hídra ment, hogy Pörkök-re vegye az irányt a hajóval. A birodalom ellenségei ott vártak a
kivégzésükre.
 57
Minden szívbe kést
Cuki szeme felpattant. A szárazföldön volt, és ezért őszinte hálát érzett. Az utolsó kép,
amire emlékezett, az Izabella mélyén ólálkodó Rohó Pixler volt, illetve valami, ami
egykor Pixler lehetett. Éhesen rámosolygott, majd érte nyúlt hatalmas csáp-végtagjaival.
Cuki örült, hogy megszabadult attól a látomástól.
– Miféle sziget ez? – mormogta, és remélte, hogy van ott valaki, aki válaszol.
Volt is. Malingó boldogságtól ragyogó arca került a látómezejébe.
– Malingó?
– Ébren vagy! Azt hittem, ezúttal nem térsz vissza.
Cuki is megajándékozta egy mosollyal, vagy legalábbis valami mosolyfélével. Annyira
távol volt még a testétől, hogy nem tudta, pontosan azt csinálja-e, amit gondol. Csak azt
tudta bizonyosan, hogy a szemhéjai még mindig ólomsúlyúak, és hiába örült nagyon
Malingónak, legszívesebben az álom karjaiba kucorgott volna, hogy vigye valami
kellemesebb időbe és helyre.
– Ne! – tiltakozott Malingó. – Kérlek, ne menj el megint. Szükségem van rád.
Mindannyiunknak szükségünk van rád!
– Mindannyiótoknak?
Malingó elfordította a fejét, és mivel ő is látni akarta, mit néz, Cuki ülő pózba küzdötte
magát.
– Egek… – suttogta.
Nem voltak egyedül. Hatalmas tömeg volt itt. Rengetegen álltak és ültek mindenfelé, a
legtöbben némán, és alighanem magányosan. Az egész sokaság egy hosszú, szögletes
szögesdrót mögött volt.
– Ha minden igaz, úgy hétezren lehetünk – mondta a háta mögül Gazza.
Cuki körülnézett. Gazza éppen a sziklára mászott fel, mögötte pedig nagy
meglepetésére ott volt Cunami Betti. Most már alaposabban körbepillantott.
– Hogy lehet, hogy a miénk az egyetlen szikla? – kérdezte.
– Híres vagy – felelte Gazza. – Megkaptuk a sziklát.
– Ki ez a sok ember?
– Mind a császárnő foglyai vagyunk.
– Csak négyen maradtunk?
– Nem. Itt van Ted és a Jánosok is – felelte Gazza.
 – Na és Geneva? Kim? Kolos?
Betti szomorúan vállat vont.
– De lehet, hogy megtaláljuk őket – mondta Malingó.
– Ted és a Jánosok őket keresik, illetve próbálnak rájönni, miért hoztak ide. Hogy mi
bennünk a közös.
– Az, hogy nem szeret minket – válaszolta meg a kérdést Cuki. – Miért kellene neki
ennél több? Császárnő lett. Nem felel senkinek.
– Mindenki felel valakinek – mondta Gazza.
Cuki megvonta a vállát, és felállt, hogy jobban lássa a tömeget. Tucatnyi ponton égett
tábortűz. A fényüknél Cuki látta, hogy éppolyan sokszínű az itteni társaság, mint
Babilóniumon. Ide nem az örömökért jöttek ugyan az emberek, de az abarati élet szokásos
bujasága itt is megmutatkozott. Ugyanolyan névtelen, álom-élénk színek; ugyanolyan
valószerűtlenül bonyolult tollas tarajok és legyező-farkak; füstölgő parázs-szemek és
arany szemekből kirakott csillagképekkel díszített gyűrűk. Csak a tömeg zaja volt más,
illetve annak hiánya. A babilóniumi gyönyörvadászok kurjongattak, kiabáltak, az alkonyi
égre ordítottak, hogy jöjjön le, és mulasson velük. Itt ugyan nem volt kurjongatás meg
kiáltozás. De könnyek sem. Csak halkan elsuttogott szavak, meg itt-ott talán egy
elmormolt fohász.
– Mind az eget nézik – mondta Cuki. – Látják, hogy repedések nyílnak.
– De hát ez jó hír, nem? – Az előbb láttam egy csillagot. Látod? Á, meg ott is!
– Tudta ő, hogy ez lesz – mondta Cuki.
– Tudta, hogy nem lesz tartós a sötétség?
– Persze – felelte Cuki, mert egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy a Kremátorral
folytatott beszélgetését titokban tartotta. Gyorsan megtoldotta egy magyarázattal:
– Úgy értem, miért ne tudta volna? Muszáj volt tudnia, hogy bármilyen lényeket is
küldött oda fel, nem maradnak örökké életben. Különben minek záratott volna be
mindenkit, aki gondot okozhat? Ez így logikus.
– És most mi lesz velünk? – kérdezte Malingó.
– Kiszabadulunk innen – felelte Cuki –, mielőtt még ideérne Mánia Mutter.
– Miből gondolod, hogy idejön? – kérdezte Gazza.
– Sokáig dolgozott azért, hogy itt legyen az összes ellensége. Így mindannyiunkkal
egyszerre végezhet.
– Micsoda? Több ezren vagyunk! – döbbent meg Malingó.
– Igen. A világ végén, egy vulkán mögött! Soha, senki sem tudja meg, ha itt lemészárol
mindannyiunkat. És nem várhatja meg, hogy helyreálljon valamennyire a rend.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? – kérdezte Betti.
– Tudom, hogy így van. Azt hiszem, az idők során kiismertem a gondolkodását… egy
kicsit.
– Hát én nem tudom elképzelni, hogyan jutunk ki innen mind a hatan – mondta Betti. –
Talán téged és Malingót…
– Nem – szakította félbe Cuki.
– Hogy érted azt, hogy nem? Talán a hat túl sok?
– Amikor azt mondtam, kiszabadulunk innen – felelte Cuki, és hátranézett a rabokkal
teli táborra úgy értettem, mind kiszabadulunk innen.
– Cuki, minden égtáj felé férclények vannak – mondta Gazza.
– Úgy van, és ő még többet hoz magával.
– Egek… – motyogta Malingó.
– Mennyit? – tudakolta Gazza.
– Mit számít? – kérdezett vissza Cuki.
– Tudnom kell, mivel állunk szemben – válaszolta.
– A pontos számokat nem tudom, Gaz. Bárcsak jobban elmagyarázhatnám, de nem
tudom. Csak annyit tudok, hogy jön, és hogy minden szívbe jut egy kés.
Alig fejezte be komor válaszát, amikor a tömegben nagy zűrzavar támadt. Cuki
elszakította a tekintetét a barátairól.
– Ez meg mi lehet? – kérdezte.
Még épp időben mászott le a szikláról, hogy lássa, amint egy vak férfi kilép a tömegből.
– Haplatán Cuki? – kérdezte.
– Ismerem önt talán?
– Nem – felelte a vak férfi. – Kremátor Zefario vagyok. Ha jól tudom, a fiamat ismeri.
 58
Rögtön, különben..
Cuki lecsúszott a szikláról. A látogatója háttal állt a tízeknek, így szinte csak a
körvonala látszott, a szemei kivételével, mert azok a világtalanságuk ellenére
valamiképpen magukba vonzották a kikukucskáló csillagok összes levedlett fényét. A
vénember teste remegett a hidegtől vagy a kimerültségtől. Csak a csillagfény maradt
rezzenetlen.
– Nem értem – mondta Cuki. – Mit akar tőlem?
Zefario buggyos kabátja zsebébe nyúlt.
– Régebben ezeknek az olvasásával kerestem a kenyerem.
Cuki elvette azt, amit neki nyújtott.
– Tarokk-kártyák, ugye?
– Abarati pakli. Az enyémet rég elvitte a szél. De találtam másikat..
– Mások a lapok, mint amiket Csirkeváron láttam.
– Úgy van. Az abarati pakli nyolcvannyolc lapos, nem hetvennyolcas. No meg persze
mások a képek is. Bár nem mind. Van, ami mindig ugyanaz.
Ott, ahol állt, Cuki nem látta jól az ábrákat, mert nem volt elég fény. De érezte a
látomásukat, rezgésük eljutott hozzá az ujjbegyén át, és sürgette, hogy nézze meg őket
jobban. Ezért aztán kilépett a vénember árnyékából, lefelé fordította és eltartotta magától a
lapokat, hogy rájuk essen a lángok fénye. Most már látta őket, és nem csodálkozott, hogy
az ujján keresztül is érezte az erejüket. Micsoda víziók! Némelyik kép csodálatos volt,
mások borzalmasak, megint mások pedig szomorkás dalt dúdoltak a fejében – elveszett
dolgok, amelyek sosem jutnak el sem erre a világra, sem másikra.
Képtelen volt elég hosszú időre levenni róluk a szemét ahhoz, hogy felnézzen a vak
férfira, de amaz nem bánta.
– Örökre elveszett… – mondta magában.
– Nem értettem tisztán…
– Mindig hittem abban, hogy örökre nem vész el semmi.
– Ó. Bárcsak…
– Szóval engem látott bennük? Az egyik kártyán voltam?
– Nem csak az egyiken. Önnek sok arca van.
– Nem látom magam sehol.
– Helyes. Azt csak az ostobák hiszik.
 – Maga Kristóf apja?
– Úgy van – felelte különös nyugalommal. – Kristóf… Ó, az én édes kis Kristófom…
Régen olyan kicsi volt.
Zefario felemelte a két összetett tenyerét, úgy mutatta, mekkora is volt a szeretett fia.
Cuki megragadta az alkalmat, és megfogta az egyik kezét.
– Tessék, a kártyái – mondta.
– Kérem, tartsa meg őket. Használja őket. Azt már meg tudják mutatni, amit én
megtudtam. Ha most a saját utazásait is az enyémhez adja, mind része lesz a Fonálnak.
– A minek?
– A Fonálnak. Hát nem hallott még róla?
– Nem. De hiszek abban, hogy az Óráknak van egy mintája, egy rejtett kapcsolat, amely
megmutatja majd a dolgok mélyebb rendjét, amikor eljön az ideje.
– Maga tényleg bölcs – mondta Zefario. – Azt akarom, hogy maradjon életben, Cuki.
Hogy megismerje azt a mélyebb rendet, és ha úgy látja jónak, velem is megossza, hogy
azok a holtak, akik utat tévesztettek… és az ilyenből sok van… megtalálják a
Mindenséget Ölelőt.
– Mindenség… erről jó sokszor esik szó, nemde?
– Igen, és a Semmiről is. A tökéletes szélsőségek korát éljük.
– Mi jön ez után a kor után?
– Fogalmam sincs. Honnan tudhatnám?
– Biztosan faggatta a kártyákat arról, hogy mi lesz mindennek a vége.
– A kártyák nem mondják meg a jövőt. Az még nem történt meg. Csak reméljük, hogy
bizonyos dolgok meg fognak történni, de semmire sincs garancia. Lehet, hogy egészen
más lesz a jövő, mint amilyennek látni szeretnénk. A lányaim régen énekeltek egy kis dalt.
Még ennyi év után is a fülemben van:
Nincs már többé holnap,
soha nem is…
– Volt – csatlakozott hozzá Cuki is.
Kérj, lopj vagy koldulj,
most, mert…
Nincs már többé holnap,
soha nem is volt.
Kérj, lopj vagy koldulj,
most, mert…
– Mi is énekeltük régen – mondta Cuki. – Miért mondta most ezt el nekem?
 – Mert csak az van, ami most van. És mert maga is érzi őt – felelte.
– Vagy úgy – mondta Cuki.
– Nincs egyedül, ugye?
– Természetesen nincs. Legalább hétezer férclény van vele. Kristóf mondta.
– ő is vele van?
– Kétlem. Azt hiszi Kristófról, hogy halott. Hogy megfulladt Csirkevár utcáin.
– De nem halott, ugye? Azért kerestem itt fel magát, hogy segítsen megbékélnünk
egymással. Látni akarom még a fiamat, mielőtt meghalok. Nincs senkim rajta kívül, akit
szerethetnék.
– Az lehet, hogy nem lesz könnyű. Nem éppen szentéletű.
– Én sem voltam az. Amikor megszülettem, én voltam az egyik legrettegettebb ember
az Abaraton. Ostobaságomban azt hittem, büszke lehetek rá. Elvi kérdést csináltam abból,
hogy felégessek minden termést, amit nem én vetettem, és leromboljak minden tornyot,
amit nem én építettem. Ha belegondolok a sok borzalomba, amit műveltem… –
elhallgatott, és vett egy nagy levegőt. Bármit látott is lelki szemeivel, elsírta rajta magát. -
… a fiam sem lehet rosszabb. Még csak negyvenkettő voltam, amikor leégett a kastély.
Bent égett a feleségem és Kristóf kivételével az összes gyermekünk. Negyvenkettő! Az
semmi. Mégis sikerült azt a kevés évet csordultig töltenem szégyenletes dolgokkal.
Szörnyű dolgokkal. Csak azt akartam elmondani Kristófnak, hogy még van ideje…
– Mire van még ideje? – szakította félbe Cuki.
– Meggyógyítani azokat, akiknek ártott – mondta Zefario.
– A holtakat nem lehet meggyógyítani.
– Maga eléggé szókimondó, igaz?
– Mert ez az igazság.
– Afelől semmi kétségem. A fiam rettentő dolgokat cselekedett. Látom, micsoda folt
marad azon, amit hátrahagy vagy megérint. Még magán is.
Cuki ettől úgy érezte magát, mintha hirtelen nyakon öntötték volna szennyvízzel. Hát
milyen szembetűnő lehet az a folt, ha még egy vak is látja?!
– Ugye tudja, hogy nem én kellettem neki? Boa hercegnőt akarta. Az a nő bennem
rejtőzött egész életemben. Nem is tudtam, hogy ott van, amíg… amíg fel nem fedeztem az
Abaratot. Vagyis az Abarat engem.
– Biztos ebben?
– Miben?
 – Hát hogy Kristóf Boát akarja, és nem magát?
– Igen. Tudom – bólintott Cuki.
– Maga szerepelt egyszer egy látomásomban, amikor kiteregettem a kártyákat.
Fogalmam sem volt, ki maga, de láttam Kristófot, aki feküdt, és a fejét is alig bírta
megemelni…
– Az még Csirkeváron volt. Igen. Nagyon gyenge volt. Biztosra vettem, hogy meghal.
Boával akart beszélni, és persze megengedtem.
– Mit akart tőle?
– Azt akarta, hogy haljanak meg együtt.
– És ő hajlandó lett volna erre?
– Nem, szerintem nem. Bár biztos nem lehetek benne…
– Hiába osztoztak az elméjén?
– Néha nem találtam. Elrejtőzött előlem. Még a saját fejemben is. Miért fontos ez?
– Tudja, hogy maga és a hercegnő már…?
– Hogy nem vagyunk együtt? Igen, tudja. Találkoztam vele Tazmagoron. Ő keresett
meg… illetve Boát kereste, de már csak engem talált. Azért jött, hogy figyelmeztessen
arra, ami történni fog.
A vak férfi arcáról eltűnt a feszültség, amit eddig Cuki nem vett észre, csak a hiánya
tűnt fel.
– Ebben biztos?
– Miben? Hogy meg akarta menteni az életem? Vagy az övét? Igen. Igen, ebben biztos
vagyok. Miért? Számít?
– Az, hogy van még benne jó? Hogy törődik még annyira valakivel, hogy kockáztatja
az életét? Igen, nagyon is számít. Persze lehet, hogy csak nekem. De amúgy is csak nekem
kell ezzel együtt élnem.
– Mivel?
– Az összes rémtettének az ismeretével. A tönkretett családokkal. Az elpusztított
szerelmekkel. Én is rossz ember voltam a tűz előtt, Cuki. Én vagyok az első, aki ezt
elismeri. De azt nem én tanítottam neki, hogy a saját rémálmaikkal öljön másokat. Azt az
anyám tette. Gorgosszium őrült Banyája… aki most a császárnőnk és a hóhérunk. Ott
van… – mutatott egy kártyára, amely Cuki kezében bukkant fel. Beszélgetés közben
kevergette őket, és ez magára vonta a vak férfi figyelmét. – Az anyám – mondta.
A kártyán lélegzetelállító borzadály látszott. Egy üres, még a legalapvetőbb kényelmi
berendezéseket és díszítést is nélkülöző szobában egyvalaki tartózkodott. Egy apró,
ruhátlan alak állt odabent, és nézte a kép bal felső negyedét majdnem teljesen kitöltő
ablakot. Az ablakból egy mindent felfaló bestia vértelen arca meredt rá, csillogó fogakkal.
– Szerintem ez nem az ön anyja – mondta Cuki.
– Ez csak egy szimbólum, nem arckép – felelte Zefario.
– A kettő között van különbség. Az a dolog ott az ablakban azt a hatalmat képviseli,
amely lehetővé tette az anyám összes cselekedetét. Az ott egy nefori. Az egyik csillagok
mögött járó.
Cuki érezte a képből sugárzó hideget. Lüktetett tőle a feje.
– Nefori mágiát használ. Azért volt képes ilyesmikre. Imádkozom azt remélve, hogy a
fiam nem kötött velük ugyanilyen alkut.
– Miért?
– Mert annak az erőnek rettenetes ára lesz. Talán ráve-hetném, hogy fordítson hátat a
neforiknak, ha beszélhetnék vele.
– Akkor beszéljen vele.
– Ehhez szükségem lesz az ön segítségére.
– Ez nem szerepelt a terveimben.
– Nem akarom önt veszélybe sodorni…
– Amiatt nem aggódok.
– Pénzem nincs…
– Az nem is kellene – mondta Cuki.
– Akkor hát mit akar?
– El kell mennünk innen, Zefario.
– Nos, az nem olyan nagy ügy. Maga tud gliffet csinálni, ugye?
– De még mennyire. És ez egy nagyon különleges gliff lesz.
 59
A végtelen suttogása
Kremátor Tánti Jéla császárnéi a Viharjáró tíz méter széles csata-ablakánál állt.
Határtalan örömmel és nem kevés elégedettséggel gyönyörködött a Birodalmi Hóhérok
cere-moniális felvonulásában. Minden rendben haladt. Nyolc zászlóaljnyi férchóhérja volt,
és minden zászlóaljban ezer férclény szolgált. Szándékosan számolt minden szívbe több
késsel, arra az esetre, ha jelentősen több az elítélt, mint hitte, vagy némelyik hóhér
kudarcot vall. A főférceiket különös gonddal varrták finom szövetmaradékokból és hüllők
kifehérített bőréből.
A császárnő csak csodálta a varrónői keze munkáját, amikor egy egyáltalán nem
szívesen hallott hang törte meg mélázását.
– Szervusz, nagymama.
A Vén Banya dühbe gurult.
– Kristóf.
Nem fordult meg. Nem volt szükséges. Látta a tükörképét az ablakban, ahogy kilépett
az árnyak közül.
– Ez…
– Mi lepett így meg? Vannak új hegeim. Bár ezt úgyis tudtad. Tőled kaptam őket.
Beszéde közben újra felbukkant a régi harag árnya, ami a Féregfa fedélzetén tört elő
belőle. A rémálmokat is megfertőzte a dühe, és még jobban őrjöngtek.
– Úgy érzem, még mindig táplálsz némi gyűlöletet az irányomban – mondta a
császárnő, és szembefordult az unokájával.
Alig emlékeztetett arra a kétségbeesett, elátkozott alakra, akivel Haplatán Cuki a
tazmagori piac mögött találkozott a sikátorban. Szép ruhát viselt, új, fehér lenvászonból,
amely csodásán visszaadta a Pörkökön izzó zikkurat fényét. Új gallérjában a köröző
rémálmok saját fényükkel világították meg alulról az arcát.
– Talán nehéz megérteni az okát, nagyanya? – kérdezte Kremátor. – Egy pár szavaddal
megmenthettél volna.
– Szenvedtél. Én is. De túléltük. Még nincs veszve a jövő – kereste az unokája csillogó
tekintetét a rémálmok kusza szálai között. – Most jobb, ha elmész.
– Az nem lenne a kedvemre, nagymama. Látni akarom, hogy miért nem mész haza
Gorgossziumra. Azt hallottam, ledöntötted a tornyomat…
– Ledöntöttem az összes olyan csúfságot.
– Miért?
 – Kérlek, drágám, ne légy rám dühös. Halottnak hittelek.
– Dehogy hittél halottnak. Tudtad, hogy élek még, ahogyan tudtad azt is, hogy a
hercegnőm lelkét Haplatán Cukiba rejtették. Csak azt látod, amit látni akarsz, a többit
félredobod.
A császárnő erre nem válaszolt. Legalább egy fél percig. Csak kocogtatta az ablakot, és
nézte a seregét. Végül megszólalt:
– Vedd át az én tornyomat!
Kremátort őszintén meglepte az ajánlat.
– Vegyem… át?
– A tiéd. Visszakísértetlek Gorgossziumra.
Kremátor belekacagott éji rémségeibe..
– Ó, de ravasz, nagyi! Ilyen könnyen nem úszód meg. Látni akarom, mit titkolsz
Pörkökön.
– Ellenségeket, Kristóf. Csak a jól ismert régi ellenségeket. Csakhogy egy órán belül
mind halottak lesznek. Egytől egyig.
– Vagy úgy. Értem már. Minden szívbe egy kés.
A Vén Anya bólintott, és a vállára nehezedett a sok év, bűn és árulás.
– Igen, minden szívbe egy kés – ismerte be. – Ez boldoggá tesz? Az utolsó, legvéresebb
ügyét akarom lezárni egy nagyon véres időszaknak. Nem kell, hogy a tanúja légy.
– Nem kell, mégis a tanúja leszek. Megtarthatod a cso-datornyod, nagymama. Én is le
akarom zárni ezt az ügyet. Akkor nem tagadhatod meg tőlem a zsákmányból a részem.
Mert az én kezemhez is vér tapad majd, akár a tiédhez.
– Akkor gyere – mondta. – De mindnek meg kell halnia. Ezt fogd fel. Mind meghalnak,
nincs kivétel.
– Természetesen, nagymama – felelte, mintha egész életében lelkesen készült volna a
birodalom szolgálatára.
– Legyen, aminek lennie kell.
– Mindenkit egyetlen gliffel akar kivinni? – kérdezte Zefario.
– Nincs más módja. Több ezer ember van itt.
– Lehetetlen.
– Nem az.
– Soha, senki sem csinált ilyet.
 – Az lehet, de attól még nem lehetetlen. Ha mi ketten összefogunk…
– Én nem vagyok varázsló – vágott közbe.
– Akkor miért érzek ekkora hatalmat maga felől?
– Talán a kártyák miatt.
– A kártyák nálam vannak, Kremátor úr, úgyhogy ez nem nyert. Nagyon kevés az
időnk. Meséljen nekem az Abaratarabáról.
– Mit tud róla?
– Nem túl sokat – mondta Cuki. – Azt tudom, hogy mi nem. Nem olyan, mint az
Almanák. Nem útmutató a mágiához. Úgy hiszem, talán maga a mágia. Igazam van?
– Bizonyos mértékig igen. Ahol az Abarataraba van, ott van mágia is. Sok mágia.
– Az a „sok” elég lenne?
– Ahhoz, hogy olyan gliffet hozzon létre vele, amely képes elszállítani innen az összes
ártatlant, mielőtt ideérnek a hóhérok? Ha az egész könyv nálam lenne, a válaszom „igen”
lenne. Bőven elegendő.
– De nincs önnél a könyv.
– Nincs – felelte Zefario.
– Csak egy darabja?
– Egy oldal egy darabja.
Cuki arcát elöntötte a csalódottság.
– Egyetlen oldal egy darabja van magánál?
– Tudom, ez nagyon kevésnek hangzik, de nem az.
Mindegyik könyvnek nyolc oldala volt. Minden oldal szögletes volt, nyolcszor
függőlegesen és nyolcszor vízszintesen felosztva.
– Hatvannégy kocka mind a nyolc oldalon. Az annyi, mint… – becsukta a szemét, és
számolt. -…szóval hatvanszor nyolc… az négyszáznyolcvan, meg nyolcszor négy… az
harminckettő, akkor… ötszáztizenkettő. Mi értelme ennek?
– Újra visszavisz a nyolchoz.
– Hogyan?
– Öt meg egy meg kettő.
– Azaz nyolc. Rendben. Miért is olyan nagy ügy az, hogy nyolc?
– Mert ha oldalra fordítjuk, végtelen.
 – Á, az a tekergő kis jel. Szóval az többé-kevésbé egy nyolcas. Na és?
– Csak egyetlen, kis darabom van. De az a végtelen egy darabja, így maga is végtelen.
Legalábbis elméletben.
– És mit írtak a maga fecnijére?
– Semmit. Az Abaratarabában nincsenek szavak.
– Hát akkor mi van benne?
– Négyzetek. Egy csomó, színekkel teli négyzet. A részek közti energia az, amit begyújt
a mágia.
– Látni akarom.
– Nem biztos, hogy jó ötlet.
– Hogyan? Most meg nem akarja megmutatni?
– Kiszámíthatatlan.
– Értem, de nincs sok időnk. Ebben egyetértünk, igaz?
– Igen.
– Szóval ha nem…
– Jól van, jól van – mondta Zefario. – Csak ne mondja majd, hogy nem
figyelmeztettem. Remélem, nem haladja meg a képességeit egy ekkora erő.
A kabátjába nyúlt, és elővett egy durván szőtt anyagból hajtott tokot, majd a kezébe
nyomta. Egy darabig furcsamód nem talált egymásra a kezük, és Cukinak az volt az
érzése, hogy hiába utasítja a kezeit a csomag átvételére, nem hajlandók engedelmeskedni.
– A hús fél tőle – magyarázta Zefario.
– Miért?
– Mert az Abarataraba mindent megváltoztat, amivel csak kapcsolatba kerül.
– Én nem félek a változástól – mondta Cuki, immár szilárd hangon.
– Akkor bölcsességgel fogadja a mágiát, és semmit ne bánjon meg!
Ez jó tanácsnak tűnt, és még Cuki tétova kezeire is hatással volt. Elfogadták a tokot, és
felnyitották, készen arra, hogy szembenézzenek a következményekkel.
Egy vaskos papírdarab volt benne, talán tízszer tíz centis. Először a vöröset látta meg –
élénkebb volt minden hajó oldalánál, melyet az Izabella habjain látott. Egy kék áramlat
elkapta, és a kocka egyik oldalának vágta, ahol kékké és zölddé tört szét. Nem egyfajta
kékké, hanem ezerfélévé, és ugyanígy járt a zöld is; az ecset által felhordott összes
festékszemcse egy variációja volt az eredeti színkombinációnak.
 – Legyen óvatos – hallotta Zefario figyelmeztetését.
Felnézett rá, de a szeme már nem tudott ráfókuszálni.
A válla fölé siklott a tekintete, át a rabok tömkelegén és túl a kerítésen, átcsusszant a
tetején a szögesdrót-hurkokon, majd ki a tábor és a Galigali-hegy közötti pusztaságba. Egy
szívdobbanás alatt felszaladt a meredek hegyoldalon. De a szeme nem a kopasz szirteket
akarta tanulmányozni. A vulkán fölött volt valami, ami megragadta a figyelmét.
Odafent vihar tombolt, hatalmas, kíméletlen, és egy vérszomjas hadsereg obszcén
magabiztosságával tört előre. Mennydörgött is benne, de nem természetes módon, az égbe
nyúlva, nagyot csettenve, hogy aztán panaszosan morogva visszahulljon. Nem, ez egy
világvége-masina tajtékzó dörgése volt, a halálba készülők gyászindulója. Nem pattogott
és nem morgott, csak egyre erősebb lett, ahogy közelített feléjük a forrása.
– Ó, egek! – mondta halkan Cuki.
– Mit lát?
– Életemben nem láttam még ekkora viharfelhőket. Nevetségesen hatalmasak. És a
mennydörgés!
– Az nem mennydörgés – mondta a szikláról lemászó Gazza, akit a többiek szorosan
követtek.
– Ezek meg kik? – firtatta nyomban Zefario.
– Miattuk ne aggódjon – felelte Cuki –, a barátaim.
– Ekkora hatalom mellett mindenki miatt lehet aggódni.
– Ahhoz már késő.
Gazza az Abaratarabára meredt.
– Milyen szép! – mondta.
– Látja? – kérdezte Cukitól Zefario. – Mit mondtam? Adja vissza a négyzetet.
– Hadd nézzem meg! – követelte Gazza.
– Nem – mondta neki Cuki. – Sietnünk kell. Látod azt a vihart? Mánia ott van benne
valahol. Meg a férclényei is, akikkel ki akar végeztetni minket.
– Anyám… – suttogta Zefario.
Ezzel a két szótaggal azonnal elnyerte mindenki figyelmét. Malingó törte meg a
csendet.
– Meg kellene bíznunk benne? – kérdezte. Egy kissé kitágultak az orrcimpái, ahogy
gyanakodva belélegezte az idősebb Kremátor illatát. – Rossz tapasztalataim vannak a
Kremátorokkal.
 – Az anyámnak sok mindenért felelnie kell – mondta neki Zefario. – És önökön múlik,
hogy megtörik-e az uralmát. Rengeteg ártatlant ölt meg érte.
– Majd akkor beszéljünk a jövőnkről, ha már van jövőnk – szólt közbe Cuki.
– És hogyan lesz jövőnk? – kérdezte Malingó.
– Gliffel – felelte Cuki eltökélten.
– Gliffel? De hát ez a rengeteg ember mind kérdezősködni fog és akadékoskodni!
– Ugyan miért akadékoskodnának?
– Mert még sosem csináltak gliffet, nekünk pedig nincs időnk elmagyarázni a dolgot.
– Azért, mert ilyet soha nem csinált senki, még nem lehetetlen. Csak el kell
terjesztenünk az ötletet. Nagyon gyorsan.
Cuki visszapillantott Zefarióra, aki alighanem érezte magán a tekintetét, mert
megszólalt:
– Csak rajta. Ügyesen csinálja.
– Kremátor úr adott nekem egy mágikus papírt, amellyel elterjeszthetjük a tömegben a
gliff varázsdalát. A másik lehetőségünk az, hogy tétlenül várjuk a hóhérokat.
– Ez aztán a könnyű döntés – vélte Gazza. – Akkor hát terjesszük az dalt.
 60
Abarataraba
A tábor túloldalán, a terület északi határának kerítéséhez közel a Pajkos bal szarvához
legközelebb ülő, és ezért a legjobb kilátással rendelkező Kopó János azt mondta:
– A sziklán történik valami.
– Mondtam, hogy ne kószáljunk ilyen messzire – jegyezte meg Pántlika János. – Ted!
Hallottad, mit mondott Kopó? Állj! Hol van Ted?
– Teljed… – mormolta Kopó János.
– Mi terjed? – faggatta Pajkos.
– Ted! – kiáltotta Pántlika.
– Kérlek – mondta neki Kígyó –, ne csinálj ekkora hűhót ebből. Ted kiválóan meg tudja
magát…
– Figyel valaki azokra a viharfelhőkre? – kérdezte Fakó János.
– Én figyeltem.
– Az ott a gond. Az a felhő.
– Fakó, de hát az a Galigali másik oldalán van!
– Tedet látta valaki?
– Nem.
– Figyelmeztetlek – mondta Fakó –, hogy ez nem közönséges vihar. Terjeszkedik.
Nézzétek! Még az elmúlt pár percben is…
– Egyre nagyobb – erősítette meg Kopó János.
– Mi nagyobb? – kérdezte Pántlika.
– Cuki a sziklán ül, és adogat valami… nem tudom, mi van nála… de fényes. És kézről
kézre jár. Olyan, mintha lángot tartana a kezében, és azt adná tovább. És…
– Terjed?
– Igen.
– Oda kellene mennünk, és megnézni magunknak – mondta Pajkos.
– Minek ez a logika, Jánosom? Nem kell ez senkinek. Spontán viccesebb az élet –
heccelte Kába János.
– Nem mehetünk sehová, amíg meg nem találtuk Tedet – mondta Pántlika.
– Látom Tedet! – közölte Fakó János. – Ott ad épp elő egy jelenetet a Kötetlen
balgaregéből.
– Honnan tudod, hogy a Balgarege az?
– Egy vödörben áll.
– Á – mondták a fivérek egyszerre.
Az Abarataraba dologhoz látott. Annak ellenére, hogy vagy kétezren lehettek a sziklán
ülő cuki és a vitatkozó Jánosok között, Cuki egészen tisztán hallotta eszmecseréjük
kánonát. Ted Kötetlen balgarege előadását is jól hallotta:
Nélkülem is megy tovább a világ,
Efelől biztos vagyok.
Ha hited bennem nem szilárd,
Itt hagyok csapot-papot.
Már az is elég meglepő lett volna, ha csak tisztán hallja ezeket a távoli hangokat, a
tömegen át. De többről volt szó. Sokkal többről. Ugyanolyan rendkívül élesen hallotta a
köztük lévő térben beszélőket is. Nem csupán úgy hallotta mindet, mintha csak egy
lépésre állnának tőle, de értelmezni is tudta mindegyiket – elméje a figyelmes Cukik nagy
csoportjává vált, a tudatából jutott minden beszélőnek egy saját, külön bejáratú szelet.
A számos figyelő énjén túl pedig ott volt az egyetlen Cuki, aki mindent hallott, a mintát
is a szavakban, és gyengéden a helyére küldte mindet, akár a felhőket lágy fuvallatokkal
alakító szél, anélkül, hogy ők a tudatában lettek volna a jelenlétének.
Nem volt egyedül ebben a ténykedésében. Gazza, Betti és a Jánosok felügyeletét
Malingóra bízta, aki korábban már idézett vele gliffet, Kremátor Zefario pedig neki
segített. Vagy a legjobb szövetségesük lesz, vagy hatalmas veszélyt jelent. Cuki
elterjeszteni kívánt vízióját Kremátor egészen tisztán értette, mielőtt a lány otthagyta a
sziklát. Mindannyiuknak együtt kell dolgozniuk a gliffen, amely olyan hatalmas lesz, hogy
mindenkit kivisz erről a végzetes helyről, mielőtt felbukkan Mánia Mutter hajója.
Kétségekre, hibákra nem volt idő. Mint minden szerkezet, a menekülésre készített gliffjük
is csak annyira lesz erős, amennyire a leggyengébb készítője. Cukinak valahogyan meg
kellett acéloznia ezeket a szomorú, megtört embereket, és megmutatni nekik, hogy van
élet az Éjfél után.
Mintaként adott mindenkinek egy darabot az Abaratarából, hogy meg tudják tartani a
látomást, amelyet megosztott velük.
De még az Abarataraba erőt adó darabkájával a kezükben sem volt könnyű ellenállni a
kétségbeesésnek. Cuki mindenhonnan ugyanazokat a gyanúkat hallotta a tábor helyével
kapcsolatban. Sokan úgy vélték, nem azért építtette ide a Banya, hogy a Galigali-hegy
mögé rejthesse rémtetteit. Annál sokkal velőtrázóbb oka volt. A tábortól alig több, mint
egy kilométerre volt a Világ Pereme. Az Izabella vize ott egyszerűen véget ért, az Abarat
végéről a Nemlétbe zuhant. Mánia Mutter nyilván azt a sorsot szánta a meggyilkolt
ellenségeinek, hogy a tajtékos víz majd átsodorja a peremen a holttestüket, bele a
semmibe, a néma mélységbe.
Az Abarat térképei eddig tartottak. Ezen a ponton túl semmiről sem létezett feljegyzés.
Azon a fakó égbolton soha nem látott senki más világot. Se napot, se holdat.
Ennek a képnek a komorságától még Cuki sem tudott teljesen megszabadulni. Nem
tudta elfogadni a gondolatot, hogy ha nem sikerül létrehozni ezt a gliffet, a testét a többi
kivégzettel együtt elsodorja majd az ár, és mindaz, amit látott vagy álmodott, örökre
elvész a kegyetlen ürességben.
Muszáj működnie. Csak a hitébe kapaszkodhatott.
És volt oka remélni – a levegőben tétova, biztató vibrálást érzett, ahogy a menekülés-
látomása által megérintett első rabokat megerősítette elhatározásukban az Abarataraba
apró darabja, és fejük fölött jelzésként lebegett. A legközelebbihez gondolatfonalat
küldött, és az onnan megerősödve csapott át a következőhöz, majd az utána lévőhöz, és
minden ugrással egyre tisztábbá, élesebbé vált. Az első gondolata most már sínen volt,
más dolga nem volt vele, mert hajtotta előre a többiek hozzá csatlakozó gondolatának
ereje.
Megfordult, és újabb gondolatot küldött az útjára, a látomása és szenvedélye által életre
hívott járműbe, amely két különböző mágia keresztezéséből született. Az egyik ősi volt, és
kívülről fakadt. A dolgok esszenciájában gyökerezett – abban, ami meghatározza, hogy
valami vörös, kék vagy arany színű, föld, ég avagy víz, él, halott vagy a kettő között vár
az ítéletére. Ez az Abarataraba ősi ereje volt. A másik fajta varázs az élőlények számtalan
jellemzőjéből eredt – a reményeiket, a kétségeiket és a haragot a megmenekülést jelentő
járművet kovácsoló kohóba vitte.
Ezen a mocskos és komor helyszínen jelen volt a teremtés misztériuma. Cuki látta is.
Mindenhol ott volt körülötte. Az élőlények hétköznapi, törékeny és félénk talajából az
összes résztvevő elme egyedi képességein túlmutató gliff rendkívüli alakja virágzott ki.
Hallotta a rabtársai reménykedő hangjait. Előbb egy suttogott egy másiknak, aztán kettő
egy harmadiknak, negyediknek és ötödiknek… Ezt én álmodtam meg. Még nem vagyunk
halottak!
És nem is
FOGUNK
MEGHALNI.
– A mikéntre a válasz a cselekvés – mondta Cuki. – Mindig az a válasz. Nem szétszórt
darabok vagyunk. Egyetlen remény, egyetlen akarat, egyetlen álom vagyunk.
Most már a saját testében izzott az Abarataraba, százszámra szórta a lángoló jeleket,
azok pedig fénycsíkot húztak maguk után, az égre vázolva a gliffet. Durva skicc volt, de a
lenti tömegnek megmutatta, mekkora dologra vállalkoztak. És hiába volt elnagyolt, a
zavarosságában volt valami őserő. Ez a gliff olyan jármű volt, amely minden szabadulni
vágyót elszállít, mindegy, milyen színű, alakú, kinézetű vagy értelmű. Bármilyen
különbözőek is voltak a látomásaik, a gliff valamiképpen erre a célra fordította az összes
energiát.
Némelyik víziót olyan színekkel festették, melyek egy mítosz tisztaságát sugallták.
Ezeknek a kékje a paradicsom egének elképzelt színe volt, a vörös vörösebb minden
valaha szárba szökkent, vérvörös rózsánál. Mások megnevezhetetlen színű színrobbanások
voltak, irizáltak és ragyogtak, pacáztak és szétfolytak – ezekben a gliff rátalált az idézőjük
álmairól árulkodó szellemképekre és árnyakra. Füsttel kötözött, kétfejű balta, egy hasonló,
de folyókkal lefogott társa. Ismeretlen színre festett, faragott istenségek temploma,
fejükön higanyos virágok és tüskés felhők füzérének koronája.
Cuki érezte, hogy szél fúj át az általa tartott színeken, és szólja őket szét, akár egy ősi
tűz parazsait; nagy megdöbbenésére a lelke egy részét is magukkal sodorták, és az
beleillett a szél és a tűz alakjába, sőt, a harmadik formába is, az ősi eredet alakzatába.
Más szent alkotásokhoz hasonlóan ez is egyszerre volt múlékony és örök. A rabok
felemelkedő, összefonódó gondolatai álmodó fák ágaihoz voltak hasonlatosak. A pörgő
fohászok könyörgésükkel kinyúltak minden ég minden olyan lénye felé, aki a segítségükre
siethet. A Cuki lelkének egy darabkáját elragadó, apró tüzek minden tüzek meggyújtóját
keresték, minden szelek nemzőjét, minden lelkek szeretőjét, hogy az Ő szent dalát
elhozza, az Ő szent dallamára emelje a csordultig telt hajót.
Cuki most csillagkép volt, lelkének darabjai az Istenséget keresték, míg húsa, csontjai
és elméje rúnáit magába gyűjtötte a gliff hatalma, és elegánsan beillesztette a nagy műbe,
ahol szerkezetének Ley-vonalai összetalálkoztak. Tudta, mit akar tőle a gliff. Bármilyen
sok intelligencia szorult is belé, a járműnek pilóta kellett, és szolgálatba szólította.
– Hölgyem!
Nem volt egyedül – a balján Malingó, a jobbján Gazza emelkedett a magasba.
Mögöttük és mögötte, no meg előttük is a hatalmas szerkezetbe emelkedett minden
tervezője, belelebegésük közben is tovább alakítva azt. A jármű mintha a puszta
jelenlétüktől is összerándult volna a boldogságtól, rajongássá változtatva minden
gondolatukat, lélegzetüket és izzadságcseppjüket.
Cuki egy része – a türelmetlen, kétségekkel teli, emberi része – azt akarta, hogy azonnal
induljon a gliff, és vigye őket el innen, még mielőtt megjönnek a hóhérok. Ám egy másik
része – egy csendesebb, nyugodtabb része, amely könnyedén bele tudott nyugodni a
halálba, ha az volt a tudás ára – túlságosan élvezte a látnivalókat innen, a jármű szívéből
ahhoz, hogy engedjen a jövőtől való félelemnek, és megtagadja magától ezt az élményt.
– Mindenki a fedélzeten – közölte Gazza.
 Mintha éppen erre időzítették volna, ezzel együtt lecsapott az első, vakító villám,
hibátlan fehér háttér előtt álló fekete piramissá változtatva a Galigalit.
– Egek – mormolta Malingó. – Elkéstünk. Itt a Banya!
 Hetedik rész
A semmi hívása
A hely a hol.
A kérdés: hogy.
Órák a mikor.
Ha soha, most,
– A Gorgosszium egy elhagyatott
bolondok hazájának faláról
 61
Az eltűntek
– Nagyanya!
Mánia Mutter a csata-ablakra nyomta a tenyerét. Lehajtotta a fejét, de Kremátor látta
aggódó arcának tükörképét a füstfoltos üvegen.
– Mit… szereztek? – kérdezte.
– Nem értem – mondta neki Kremátor.
Nagyon lassan felé fordult. Nyílt utálkozás ült az arcán, a saját előrelátásának hiánya, az
unokája ostobasága, vagy mindkettő miatt.
– Hát nem érzed, hogyan szántanak a bőrödbe a tüskék?
Kremátor elgondolkodott a kérdésen, és lenézett a kezeire, mintha őket akarná
kifaggatni.
– Nem – felelte. – Semmit sem érzek.
Aztán az üveggallérjára nézett. Látta, hogy a megmaradt rémálmai furán viselkednek.
Rendszerint két megszokott tevékenységükkel voltak elfoglalva, a körülmények
függvényében. Ha békések voltak, lassan körbeúsztak, és figyelmesen tanulmányozták a
megálmodójuk körülötti világot. Amikor felizgatta őket a harag vagy a vágy, hogy
megvédjék a teremtőjüket, elektromos korbácsokként csapkodtak és tekeregtek, fehérré,
felhőssé változtatva a belégzett folyadékot. Most azonban olyat csináltak, amit még soha.
Teljesen mozdulatlanok voltak, egész testüket az üveghez préselték, mintha közel
akarnának lenni az ablakhoz, amennyire csak lehet.
– Bármit érzel is, a gyermekeim is megérezték.
– A gyermekeid? – kérdezte megvetéssel vegyes utálko-zással Mánia Mutter.
– Igen, drága nagyi. Tudom, hogy te inkább elégeted a gyermekeidet és az ő
gyermekeiket, de én élvezem a sajátjaim társaságát.
– Jó lesz, ha észben tartod, hogy téged nem adtalak a tűznek!
– Ez a gondolat mindig velem van – felelte Kremátor.
– Őszintén. Tudom, hogy az életemmel tartozom neked.
A császárnő arca ellágyult ennek hallatán.
– Ahogy a hegek is velem vannak.
Erre ismét elsötétedett Mutter ábrázata.
– Persze az életem célját sem feledem.
– És mi lenne az?
 – Hogy szolgáljalak, úrnő – válaszolta Kremátor.
A szemébe nézett, és a tekintetében a nyárközépi tenger tükröződött. Csillámló, csillogó
kék, felfoghatatlan mélységekkel: feketével, feketébbel és a legfeketébbel.
A gallérja belsejébe visszavonuló gyermekei egy kivételével mind leváltak az üvegről,
és a Vén Anyát nézték. Megértették vajon a vénasszony és a gazdájuk közötti
eszmecserét? Felfogták a nő megvetését és a férfi rejtett gúnyolódását? Úgy tűnt, hogy
igen. Amikor abbahagyták a méregetését, ők is elfordították a tekintetüket, és urukhoz
hasonlóan az ablakon túlra, az újonnan felbukkant alakra meredtek.
A hajó újabb villámnyalábot köhögött fel, és a Galigali-hegy kopár oldalára köpte. A
csapás erejétől porrá zúzott sziklák felhője szállt fel, a közepén lávakövek záporával,
amelyek egy, a Viharjárónál gyengébbre tervezett hajóba lyukakat ütöttek volna. Egy pár
a csata-ablakba csapódott, de bármilyen érzékenyen reagált is a levegőben érezhető
zavarokra, a kőzápor a legkevésbé sem zavarta a császárnőt. Csak bámulta tovább üres
tekintettel a csata-ablaknak préselődő kőporfelhőt.
– Hívasd ide a parancsnokokat – utasította Kremátort.
– Siess!
Cuki tudta, hogy ezúttal mennydörgés is követi majd a villámlást. Méghozzá nem az
égő levegő hosszas hördülése, hanem az ágyúk bömbölése.
Mánia Mutter nem hagyja, hogy csak úgy elmeneküljenek a foglyai.
– Cuki? Cuki!
Nem volt nehéz kitalálni, ki szólongatja: Zefario volt. Azt már sokkal nehezebb volt
eldönteni, merre is lehet. A gliff teremtése közben elveszítette vele a kapcsolatot, és a
pillanat hevében kis híján elfelejtette, hogy miben állapodtak meg. Zefario megadta neki a
lehetőséget a menekülésre, cserébe azért, hogy találkozhasson elveszett gyermekével.
Megtartotta a szavát, és most Cukin volt a sor. Most azonnal cselekednie kellett. Később
már nem lesz rá esély.
– Gazza! – mondta. – Te menekíted el a gliffet és az utasokat Mánia Muttertől. Tedd,
amit tenned kell.
– És te hová mész?
– Betartom az ígéretem.
– Megőrültél? – kérdezte Gazza.
– Az ígéret szép szó… ha megtartják, úgy jó.
– Még akkor is, ha egy Kremátornak adtad a szavad?
– Hall téged, ugye tudod?
 – Nem érdekel – felelte Gazza. – A halálodat leled miatta. Én pedig… – felmordult, és
összeszaladt a szemöldöke.
– Miért nem… tudom…?
– Mennünk kell – mondta Cuki.
– Mondanom kell valamit!
– Akkor mondd!
– Szeretlek – mondta Zefario.
– Nahát! – lepődött meg Cuki. – Ez azért váratlan volt.
– Az ifiúr nevében beszélek.
– Vagy úgy – mondta Cuki tárgyilagosan. Aztán leesett neki:
– Vagy úgy! Tényleg? – kérdezte Gazzát.
– Igen – felelte helyette ismét Zefario. – Minden porciká-jával szeret.
Gazza magabiztosan elmosolyodott.
– Még többről van szó – jelentette ki.
– Többre már nincs idő – mondta Zefario.
Gazza arcáról eltűnt a magabiztosság. A szemével Cukit kereste, szégyellte, hogy ilyen
fiatal a tekintete, és nem tudja kimondani, amit akar.
– Nekem és Zefariónak mennünk kell – mondta Cuki.
Gazza csak bólintott.
– Biztonságban leszek odafent.
Egymásra néztek.
– Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok – mondta, és az ő arcán is ugyanaz a
szomorúság tükröződött. – Tudod, mire gondolok…
– Igen.
Cukinak ez elég volt. Talán lesz még rá alkalmuk, ha majd más a helyzet. De most…
– Akkor hát, viszlát… mondta Cuki, a gliff pedig tökéletes ütemben engedte el:
nagyjából hat méterrel lejjebb nyújtózott, így sértetlenül leugorhatott a Galigali-hegy
megviselt talajára.
A császárnő parancsokat osztogatott. Tudatta a katonáival, hogy fogy az idő. Márpedig
a munkát hibátlanul el kell végezniük.
– Egy pár pillanat – mondta a parancsnokainak –, és a Viharjáró kilép a villámlába által
felvert, vakító vulkáni porfelhőből. Ekkor látni fogom majd a kivégzések színhelyét –
folytatta.
– Számíthatunk még némi ellenállásra. Ezek az emberek ostoba módon a saját
törvényeik szerint próbáltak élni, és nem fogadták el a felettük állók döntését. Érthető,
hogy egyetlen birodalom sem tűrhet a területén efféle személyeket. El fognak…
-…tűnni, még mielőtt megérkeznek a hóhérjaik? – vetette közbe Kremátor.
– Szerinted ez vicces?
– Nem, nagymama, szerintem teljesen igazad van, és ki kell végezni az ilyen
tekintélyrombolókat. Csakhogy…
– Nincs itt semmiféle csakhogy. Minden szívbe egy kés, emlékszel?
– Természetesen.
– Hát akkor?
– Az világos, hogy a kések megvannak hozzá. A szívek viszont sajnálatos módon
eltávoztak.
– Az lehetetlen.
A hajó ekkor ért ki a füstből, és amit eddig csak Kremátor látott, azt most már egyre
több katona is észrevette. A tábor üres volt. A rabok eltűntek.
– Hol vannak? – kérdezte Mánia, először csak halkan. Aztán hangosabban:
– Itt voltak! Hatezer hatszázkilencvenegy fogoly! A kapuk zárva vannak. ITT
VOLTAK!
– Ketten még mindig itt vannak – mutatott rá az egyik parancsnok, egy apró, szürke
bőrű, Csondrosz nevű férclény.
– A telep üres.
– Már nincsenek a telepen, úrhölgy – mondta neki Csondrosz. – Ott vannak lent, a
Galigalin – mutatott a férclény a sziklákkal teleszórt hegyoldalra. – Látja?
– Haplatán Cuki az – mondta Kremátor.
– Hát persze, hogy ő – nyugtázta a császárnő. – Itt volt a helye, ebben a zűrzavarban.
– És ki van vele?
– Az nem számít. Bárki is az, nem kellett volna ilyen közel mennie hozzá. Ez a végzete.
Tüzért! – parancsolta.
Alig mondta ki, már jelentkezett is egy férclény.
– Császárnő, az orrban készen áll egy tüzér. Befogta a célt.
 – Tüzér! – kiáltotta a császárnő.
Felbukkant a tüzér arca.
– Jelen, császárnőm – mondta a fércnő.
– Célpontok – mondta Kremátor.
– Á, szóval ott vagy – mondta a császárnő. – Két ostoba állat áll az utunkban.
Köszönöm, Kristóf.
– Örömmel, császárnő. Ez a dolgom. Megölessem őket?
Az ablakban feltűnt Haplatán Cuki és a társa képe. Az utóbbi arca tele volt hegekkel,
alig volt több eltorzult húsnál és bőméi, tekintete vakon meredt a semmibe. Mégis volt
valami a tartásában, amitől Mánia Mutter egy pillanatig habozott.
– Befogtam a célpontokat, császárnőm. Tüzeljek?
– Váljon…
Közelebb hozta az ablak képét, hogy alaposabban szemügyre vehesse az arcot, hogy
lássa, milyen lehetett, mielőtt még elcsúfította a…
– Tűz – mormolta.
Egyszerű, ostoba hiba volt. A tüzért, G’njemattát arra képezték ki, hogy habozás nélkül
teljesítse a parancsokat. A császárnő által kimondott egyetlen szótag alig hallatszott, de ő
nyomban meghúzta a ravaszt.
Mindenkit megdöbbentett, milyen hirtelen törölte el az Abarat színéről az ideáti lányt és
a mellette álló, vak férfit a fellobbanó ragyogás, ahogy becsapódott a két rakéta.
 62
A tűzhányó és a semmi
A Galigali-hegy magas oldalában ülő Cuki a felette lassan elhaladó Viharjáró hatalmas
hasát bámulta. A végtelen gépezet szinte karnyújtásnyira volt tőle. A hajó rettentő
gépeinek mély hangú morgásától tébolyult táncot járt a lejtő morénája.
– Itt az idő. Vigyél a fiamhoz – Mánia Mutter látta, hogy Zefario ezeket a szavakat
mondja neki.
Cuki tudta, hogy igaza van. Eljött az idő. Az Éjfél hercege a Viharjárón volt a
nagyanyjával – hol máshol lehetne az Éjek Éjén, amikor a felszínre kerülnek a régi
szövetségek? Fel kellett juttatnia mindkettejüket a hatalmas villámszóró gépezetbe,
mielőtt végez velük a Viharjáró.
Ekkor beugrott egy szó a fejében kavargó emlékek szi-tálatlan tömkelegéből, méghozzá
egy ó-abarati szó. Makulátlan eredetű volt. Cuki Boa hercegnő alvó elméjéből vette el,
még akkor, amikor Boát élő mágiatárként használta. Boa maga pedig attól tanulta, akitől
minden varázslatát és bűbáját, fohászát és halottidézését – a szerelmetes Kremátor
Kristófjától. Hogy Kremátor kitől tanulta? Azt Cuki egészen biztosan tudta. Kremátor a
nagyanyjától, Mánia Muttertől tanulta a szót, aki a fejük fölött lebegő Viharjárón utazott.
Ez valahogy még inkább megerősítette abban, hogy ez a helyes szó ide. Visszakövette
az eredetét egészen a Gorgosszium boszorkányáig.
Azt sem tudta, mit jelenthet. De azt tudta, hogy most kell kimondani. Négy szótagból
állt:
Jet-
-ha-
-szi-
-ha.
– Készen áll? – kérdezte Zefariót.
– Mire? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, mindjárt lesz itt egy lépcső füstből,
azon kellene felmennünk.
– Akkor készen állok.
Bár Cuki nem sejtette, ebben a pillanatban az Abarat császárnője éppen őket
tanulmányozta az ablakból – pontosabban Zefariót. Próbált rájönni, mitől érzi különösnek
azt a heges arcot.
– Jet – mondta Cuki.
 A varázsszavakkal nagyon óvatosan kell bánni – ezt Malingó mondta neki egyszer, ő
pedig Ordasmaró könyveiből tudta. Pontosan kell kiejteni őket, hogy a cselekvésre idézett
erők is pontosan tudják, mit kell tenniük.
Amikor Cuki kimondta a második szótagot, a „ha”-1, a császárnő az ablakban felkapta
a fejét, mert egyszer csak rájött, miféle elemi erő változtatta át olyan szörnyű módon a
lejtőn álló férfi arcát.
– Tűz – mondta ki.
A tüzér, G’njematta azt hitte, a császárnő parancsát hallja. Nem a két alakra célzott,
hanem a köztük lévő sziklára. A rakéták lyukat ütnek majd a sziklába, a talaj beomlik, és
mindketten szörnyet halnak.
– szi…
G’njematta tüzér meghúzta a ravaszt. A rakétavetőben begyulladt a robbanótöltet.
– ha.
A robbanás hulláma a rakéták tövénél visszaverődött a terelőlemezről.
A fegyvert csak nemrég szerelték fel a Viharjáróra, a tüzér még ki sem tudta próbálni,
és fenomenális ereje teljesen váratlanul érte. Akkora erővel rúgott vissza a ki-vetőhenger,
hogy a lövegtorony falának vágta a tüzért, és abban a pillanatban, amikor a rakéták
becsapódtak a Galigali-hegy oldalába, kitört a nyaka.
A rakétakilövés ereje olyan nagy volt, hogy az egész Viharjárón remegés futott végig. A
jármű vibrált és belengett. Amint elült a mozgás, a császárnő további öt ablakot idézett a
rakéták hatásának tanulmányozására.
– Mit lát? – kérdezte Kristóf.
– A Galigali oldalában lyuk tátong, rengeteg a por és a sziklatörmelék.
– Akkor halottak?
– Hát persze, hogy halottak. Megnyílt alattuk a föld, és aláhullottak a tűzbe. •
– Miféle tűzbe? – kérdezte Kristóf, és az ablakot nézte.
– A Galigaliban már biztosan nem ég tűz!
– Lehet, hogy Haplatán Cukit megöltem, de a Galigalit feltámasztottam – közölte vele
Mánia Mutter, és megfordult, aztán hátrább lépett, hogy jobban lássa a tűzhányót. –
Menynyi feltámadás! Előbb Boa, aztán te, és most a Galigali.
– Én nem voltam halott, úrnő – tiltakozott Kristóf. – Ha halott lettem volna, akkor az is
maradok. Boldogan.
Nem nézett hátra a nagyanyjára. Csak meredt tovább az egyre sokasodó
magmafolyamra, nézte, hogyan folyik le a vulkán oldalán.
 – Felejtsd már el azt a lányt! Tényleg jelentett neked valamit?
– Igen. Arra emlékeztetett, hogy egyszer régen szerelmes voltam. És hogy talán
megérdemeltem volna, hogy viszontszeressenek – mondta, és a nagyanyján túli
pusztaságot figyelte a nő háta mögötti csata-ablakokon át. – Egészen különleges
teremtmény volt. Nézze csak! Ott! Az utolsó csodatétele. Csinált nekik egy gliffet. Hát így
szöktek meg. Akkora gliffet csinált, hogy elfért rajta az összes rab.
– Képtelenség – mondta neki a császárnő.
– Pedig tisztán látom – vágott vissza Kristóf, és a Banya mögé mutatott.
A császárnő megfordult, kinézett a csata-ablakon, és a tekintetével követte a jelzett
irányt.
Az üres táboron túl sziklákkal teli pusztaság terült el, azon túl pedig a Semmi. Üres
sötétség, és arra tartott a gliff, amit Cuki segített létrehozni.
– Túlmentek a Világ Peremén – állapította meg az egyik fércparancsnok.
– Valóban – erősítette meg a császárnő is.
– Akkor hát végük – szólalt meg egy másik parancsnok.
– Ott semmi sem tartja fenn őket. Örökké zuhannak majd.
– Ezt meg hogy csinálta? – Mánia Mutter nem címezte a kérdést senkihez.
– Számít? – kérdezett vissza Kremátor. – Halott. Többé már nem csinál ilyet.
A császárnő úgy tett, mintha meg sem szólalt volna.
– Ehhez iszonyú erő kell. Honnan szerezte? – tűnődött alig hallhatóan, magában.
– Nem úgy néz ki, mintha zuhannának – jelentette ki Kremátor. – Biztos, hogy ez már a
Világ Pereme?
Már elő is vettek közben egy példányt az Almanákból, és gondosan tanulmányozták a
benne lévő térképet. Kristóf a parancsnokokhoz lépett, és elvette tőlük, majd vizsgálni
kezdte.
– Persze ezekben a nyavalyás Almanákokban nem lehet megbízni – mondta. Pörköktől
északra az Izabella-tenger alaktalan sötétségbe veszett, a szegélyére pedig azt írták: Ez a
Világ Pereme. A peremen túli fekete festéken öt fehér betű állt, nagy közökkel:
SEMMI
– Muszáj lezuhanniuk – jelentette ki az egyik parancsnok.
– Az örökkévalóság végéig hullanak majd alá – mondta erre Mánia.
– Akkor ki kellene mennünk a peremhez – mondta Kremátor. Mosolygott, láthatóan
kedvére való volt az ötlet.
 – Látni akarom, hogy néz ki a Semmi.
– Már kiadtam a parancsot – mondta neki a császárnő.
– Ha vissza akarnak fordulni, várni fogunk rájuk.
A Viharjáró tett egy villámlépést, és éppen emelte a másik villámlábát. A három
kilométer hosszú szerkezet rendkívüli gyorsasággal száguldott át a kihalt tábor fölött,
útban az Abarat Pereme felé.
– Nem látom jelét annak, hogy zuhanna az a gliff – mondta Kremátor.
– De fog – szögezte le a nagyanyja. – Odakint semmi sem tartja fenn. Nézd csak meg te
is.
A Viharjáró bal oldalára mutatott. Ott, a megszilárdult lávatömegen túl az Izabella a
világ peremére zúdult, hogy aztán kavargó vízpermetfelhőket eregetve alázuhanjon.
– Lenyűgöző – mondta Kremátor.
– Mégis repül a gliffje – nyögött fel a Vén Banya. – Hogyan? Honnan jön ekkora
hatalom? – az unokájára pillantott. – Neked mesélt valaha ilyen erőről?
– A lány? Nem. De van egy elméletem… – mondta szerényen.
– Hallgatlak.
– A vak férfi, aki vele volt… Ismertem. Persze nem az arcát. Abból már nem lehet
kivenni semmit, de… a szeme. Volt valami a szemében…
– Ne szerénykedj nekem! Beszélj!
– Nevetséges – mondta –, de… egy álomból emlékszem azokra a szemekre. Kisfiú
voltam, és rám néztek. Aztán suttogott valamit nekem…
– Mit mondott az a férfi?!
Kremátor tekintete egy-két másodpercre a nagyanyja felé siklott. Aztán elfordult.
– Lenézett rám, és azt mondta: „Szeretlek, kicsi fiam”.
 63
Disznók
-...Jethasziha.
A ködlépcső nagyon is tisztában volt Cuki és Zefario szorult helyzetével. Alakot öltött a
lábuk alatt, majd nyomban össze is zárult, akár egy harmonika, és beemelte őket a
Viharjáró belsejébe egy nyitott ajtón át, ami aztán gyorsan bezáródott, így megvédte
utasait a hajó héjáról lövedékekként lepattanó repeszektől.
Életben voltak. A földön hevertek, levegőért kapkodtak, és sokkal közelebb voltak a
Gorgosszium Banyájához, mint szerették volna, de éltek.
– Ez aztán a szó – mondta Cuki. – Még sosem varázsoltam semmit, ami ilyen gyors lett
volna…
Elhallgatott, mert meghallotta két alacsony rangú férckatona hangját, akik a raktérnek
ebbe a részébe nyíló vasajtó nyitása közben vadul vitatkoztak. A vitájuk alapján úgy vélte,
a Vén Banya varrónői meglehetősen kevés időt töltöttek a két férclény mentális
képességeinek foltozgatásával.
– Patványok vónak ezen a hajón. Becsszóra.
– Te meg a patványaid, Saveosz! – mondta a másik férc-lény, és beleszimatolt a
levegőbe. Aztán hirtelen hangnemet váltott. – Hú. Télleg. Télleg.
– Látod! Te is szagolod? – kérdezte Saveosz izgatottan.
– Ez egy emberkény. Mondtam, hogy vágom, Lumak!
– Honnan tudod te, mi szaga egy emberkénynek? – tudakolta Lumak.
– Vótam a Féregfán, ami mén Ideátra.
– Láttad azt a Csékebárt?
– Ja. Láttam mind a víszbefúltat.
– Oszt borzasztott-e?
– Úgy ám. Rettentőn rémített! – felelte gyászosan Saveosz.
– Kidobódtam a hajúbú. Kikötöttem asztán a… nem emlékszék. Megvan még a papír! –
Cuki hallotta, hogy kotorászik valamiben a férclény. – Nesze. Fogd a kést – mondta.
Ez egy jól alkalom lehet, hogy vessenek egy gyors pillantást az ellenségre, gondolta
Cuki. Kikukucskált a vitorlavászonnal borított ládák mögül, ahol Zefarióval rejtőztek, és
alaposabban megnézte magának a férclényeket, mint eddig bármikor. Ha a beszédük nem
is, a viselkedésük olyan intelligenciát sugallt, amire mászkáló iszapzsákoktól nem
számított. Látta azt is, hogy a sár nem egyszerűen kitöltötte a zsákjukat, ahogy várná az
ember, hanem itt-ott kidudorodott, mintha állandóan átalakulna. No meg volt valami a
zsákban, ami állandóan mozgott benne, és minden nagyobb lyukat durván összefércelt.
Láthatóan olyanok voltak, mint korábban ő maga: kettő az egyben, vagyis az elfoglaló és
az elfoglalt lény.
Ez a két férclény különösen kaotikus és aszimmetrikus teremtés volt. Az egyikük egyik
alkarja olyasmiben végződött, ami inkább volt homár ollója mint egy ember keze, a másik
pedig varrónője valami hirtelen ötletének köszönhetően egy helyett négy, egymással
páronként szembe forduló kézzel rendelkezett az egyik karján, a másikon viszont nem volt
egy sem.
A homárkarút nyilván Saveosznak hívták, ő halászta most éppen elő sáros és véres
egyenruhája kabátjából a gyűrött, összehajtott papírfecnit. Elővett egy szemüveget is,
amelynek mindkét lencséje törött volt, és a térképet vizsgálta vele.
– Aszottan a hely – mondta büszkén. – A hely, ahó le-pottyantam a Féregfáró.
– Nemá, nemá! – mondta erre a nyilvánvalóan szkeptikus Lumak. – Honnét tudói azt?
Mit mongy a jel?
– Jel? Aszongya, ho’ „Fapuha!”
Kevésbé nyomasztó körülmények között Cuki talán még viccesnek is találta volna a
férclény tévedését. A Puhafa Hotel röplapja volt a kezében.
– Vótak csaták? – tudakolta Lumak.
– Vótak csaták? Vótak csaták?! Kilenc kukucslyuknyi behótt csak a látványtó! Az
emberkények meg csinálák mind az őrűccséget. ín semmit se csinátam! ín csak…
szagóttam ükét.
– Most meg itten szagolod ükét. Onnét tudod, he?
– Jaja.
Mindketten mély levegőt vettek.
– Ó, igen – mondta Lumak. – Szagolom.
– Add vissza a késet! – követelte Saveosz. – Megvagdosom ükét!
A kése valójában egy machete volt. Meglendítette, és Cuki még a homályban is látta az
arcára kiülő, beteges vigyort. Ezt a fegyvert már használta, Cuki ezt biztosan tudta. Ott
volt a bizonyíték az ajaktalan mosolyában.
– Kész vagy? – kérdezte Lumaktól.
– Mióta megférce’tek – felelte Lumak önelégülten.
– Fel kő készűni, hogy mind nekünk jőnek. Gonoszak eszek a…
A mondatát félbeszakította egy hang, ami egyértelműen malacröfögésnek hangzott. Egy
nagyon nagy disznónak. A röfögésre a közelből több hasonló válasz is érkezett.
 – Hú! Milic-malacok! – mondta Saveosz. – Nocsak! – félrelökte Lumakot. –
Megnészem a milic-malacokat, meg ám, meg ám!
– Oszt te meg micsinálsz? – pirított rá Lumak.
– Milic-malacot ölelek. Meg tán egy falatkát harapok. Csak egy icipicit.
– Buta bolongy! Nem a te milic-malacaid hogy öleljé meg harapjá. A császárnő milic-
malacai!
– Mindegy nekije, mennyi a milic-malaca. Asziszed itten jár felalá minden reggő oszt
számojja? – felelte Saveosz, és kinyitotta a ketrec ajtaját. Benyúlt rajta. – Gyere, hé.
Fininek néző ki! – dallamosan beszélt a disznóhoz, mintha egy gyereknek énekelne. –
Gyere, gyere, milic-malac. Szép milic-malac.
Nem tartott sokáig a kedveskedése. A disznó nem fogadott szót neki, és ő gyorsan
elvesztette a türelmét.
– Idegyűjjé, gonosz disznyaja! – kiáltotta, és feltépte a ketrecajtót. – Megtölcsed a
pocakom! Idegyűjjé, disznyó! Idegyűjjé!
Benyúlt, hogy mindkét kezével megragadja a sertést. Az állat visított, ahogy a férclény
kihúzta, és felemelte a fénybe. Nagydarab egy bestia volt, narancs és kék csíkos, kivéve a
fejét, mert az albínó volt, sápadt fehér, a szemei pedig vérvörösek, hosszú, fehér
szempillákkal. Valamennyire disznószerű volt a pofája, de sokkal laposabb, mint a legtöbb
sertésé, és ettől szinte emberszerű lett.
– Há, te osztán csudás vágy! Aszám! Mingyá… beléd…
Saveoszt láthatóan legyűrte az éhsége. Nagyra tátotta tőrszerű fogakkal teli száját, és
beleharapott az állat nyakába. A malac még élesebb hangon visított. Cuki a ragadozó és az
elragadott küzdelmén tartotta a tekintetét. Érezte, hogy itt egy pár másodpercen belül
katasztrófa lesz. A malac túl erős volt, a férclény pedig túlságosan el volt foglalva az üres
gyomrával ahhoz, hogy ezt tudomásul vegye. Továbbra is a férclényeket figyelve
megragadta Zefario karját, és megrángatta, jelezve, hogy mindjárt mozgásba lendülnek.
De még mielőtt bármit mondhatott volna, a malacok kiszabadultak, és most már mind
visítottak.
– Hátra! Hátra! Sunyadisznók! – kiáltotta a buta bolongy.
– Há! Nézzedmá micsináltá! – üvöltötte Lumak.
– Menjünk! Most – mondta Cuki.
– Jó terv – értett egyet Zefario.
Malacok ugráltak és szaladgáltak közöttük, szabadulni próbáltak a két férclénytől. Cujd
és Zefario örültek a zűrzavarnak, mert lefoglalta a férckatonákat, amíg ők elérték az ajtót.
Csakhogy aztán gyorsan megfordult a szerencséjük. Saveosz az utolsó pillanatban kaszált
egy széleset az ollójával, és az véletlenül beleakadt Cuki hajába. A férclény megpördült,
hogy megnézze, mit fogott. Leesett az álla.
– Emberkény! – jelentette ki.
Maga felé fordította Cukit, aki most először látta közelről egy férclény arcát. Egyszerre
volt zseniális és elnagyolt – a varratok egyenetlenek voltak, de ijesztően élethű volt a
mozgásuk. Nem volt ez a lény ostoba. Szemüregének todó-iszap-szemeiben értelem
csillogott.
– Iszmerlek! – mondta Saveosz. – Csékebári lyány! Haplatán Cuki!
A nevét feltűnően helyesen mondta ki. Alig hagyták el a száját a szavak, Cukit
megcsapta valami erő, amely széllökésként süvített el mellette. Egy pillanatra meggyűlt
körülötte a levegő, aztán már el is hagyta a fény– és varázskör, útközben záródó íriszként
szűkülve. Mindkét férclényt mellkason találta. Dühükben és fájdalmukban felordítottak.
Saveosz ollója szétnyílt, és Cuki kiszabadult a szorításából.
Azonnal megfordult, és Zefariót kereste.
– Jól van? – kérdezte.
A férfi a kabátzsebében kotorászott, és magában motyogott.
– Segíthetek? – kérdezte, és felé nyúlt.
Nem ért hozzá, de közel volt, így bűntudatosan visszarántotta a kezét.
– Az az erőhullám – mondta –, az maga volt!
A háta mögött felüvöltött Saveosz:
– Haplatán Cuki! Itten van!
– Hát ez nagyszerű – nyögte Cuki.
– Kilences rakodó! Kilences rakodó! – ordította Lumak.
– Leölöm! – mondta Saveosz.
Ezzel felállt, felkapta a machetéjét, és a feje fölött lengetve Cuki felé rohant.
A lány látta, hogy jön a machete, és az ajtón át megpróbált bevetődni a másik raktérbe.
De az ajtóküszöb szokatlanul magas volt, és megbotlott. Ha nem kapaszkodik meg az
ajtófélfában, eltörik a sípcsontja. Saveosz ismét felé sújtott, és végzetes lett volna a csapás,
de a férclény elvesztett vacsorája közbeavatkozott: ebben a pillanatban felöklelte a malac,
és Saveosz Cukira zuhant.
Cukit félrelökte a férclény teste. Elvesztette a fogást az ajtó keretén, és a disznók közé
esett. Pillanatokig csak nedves orrokat és rózsaszín, kurta farkakát látott, aztán felült, és
látta, hogy Lumak hátratántorodik Saveosztól, akinek a machetéje a fejéből áll ki, több
ujjnyira beleszaladt.
 Saveosz kinyúlt, és megragadta a machete markolatát, miközben a társa hátrabukott.
Ebből aztán két dolog következett. Az egyik az volt, hogy Lumak nem esett tovább – sőt,
ülő pózba húzta, ahol több másodpercig csak dülöngélt, míg Saveosz ide-oda rángatta a
pengét, és próbálta kiszabadítani.
Cuki Saveosz arcát nézte, amint az végre kirántotta a machetét. Látta, ahogy az arcán a
csalódottság örömre vált – na végre! Szabad a penge! de nem sokkal rá értetlenség, majd
valami más következett. Félelem. És Cuki tudta, hogy miért.
Nem kellett más, hogy rájöjjön, csak józan ész.
Látta, hogy Saveosz megpróbálja visszatuszkolni a pengét a lyukba, ahonnan kihúzta,
mintha egy vaskos dugót próbálna visszanyomni a palackba, amelyből éppen kiszabadul a
dzsinn. Nem volt esélye. Mégis nyomkodta vissza, miközben rávetette magát Lumak
fejéből az iszap. Nagyon gyors volt. Borzalmasan gyors. Ugyanolyan fekete csápok
voltak, mint a férclények szeme, de a benne tekergő, élénk színek biztosan nem a
szürkésbarna gorgossziumi sárból származtak. Saveosz tudta, hogy bajban van. Elengedte
a machetét, és a szabad kezével próbálta befogni a lyukat.
– Lumak! Saveosz sajnájja! Véletlen! Bocsi! Lumak! A lyány a hibás! A… – nagy
levegőt vett, és felüvöltött:
– HAPLATÁN CUKI!
A korábban Lumaknak nevezett iszapot nem érdekelték a kifogásai. Csak kúszott fel
tovább Saveosz karján, átugrott az ujjain, és aztán – éppen, amikor Saveosz levegőt vett,
hogy újra Cuki nevét kiáltsa – belefolyt a szájába.
Cuki kiszakította magát kíváncsi zsibbadtságából, és Ze-farióhoz fordult.
– El kell innen… – kezdte.
De a vak férfi már ott sem volt.
 64
Nincs „B” Terv
– Miért nem zuhantunk le az égből? – kérdezte Gazza.
– Talán mert mozgásban maradtunk? – találgatta Malingó, de magát sem győzte meg. –
Milyen messzire jutottunk?
Gazza hátranézett a válla fölött.
– Ó, szent ég, egek, egek! – mondta.
– Mi a baj?
– Sokkal messzebb vagyunk Pörköktől, mint gondoltam.
Malingó felállt, és megfordult, hogy kinézzen a gliff áttetsző falain. Lenyűgöző,
elragadó látvány volt az emberi alakok ragyogó sora. Mindenfelé emberek voltak,
némelyek csoportokba verődve, mások magányosan. De ellenállt a kísértésnek, és nem
foglalkozott a jelenséggel. Pörkök északi partját akarta látni.
Gazzának igaza volt. Tényleg sokkal messzebb voltak Pörköktől, mint gondolták. Ha
hunyorított, még éppen ki tudta venni a lapos területet, ahol a táboruk volt, mögötte pedig
a Galigali-hegyet, amely már nem az a nyugodt sziklatömeg volt, aminek emberemlékezet
óta ismerték. Az oldalában hatalmas lyuk tátongott, és olvadt magma folyt a sebből. Tüzes
slejmet köhögött az égre.
– A Galigali nagyot fog robbanni – mondta Malingó.
– Még nem tört ki?
– Szerintem több pusztítás is kinéz belőle, mint az a tűzijáték, amit eddig láttunk.
– Igazán? Vicces, de most én is úgy érzem magam, mint a Galigali. Én is mindjárt
felrobbanok. De a boldogságtól, és az hasznos robbanás lesz. Nagyszerű kitörés.
– Nocsak! Mégis mi miatt?
– Nem mi miatt, Malingó, hanem ki miatt.
– Vagy úgy, miatta. Mi fogott meg benne? A szemei, igaz? Kék, barna. Kék, barna.
– De mindig más kék.
– És más barna.
– Egek – mondta Gaz.
Malingó arcáról eltűnt a mosoly, csak a szemében bujkált.
– Nem is vettem észre. Sajnálom – mondta Gaz.
– Mit sajnálsz? – kérdezte Malingó.
 – Nem tűnsz túl boldognak. Nem vettem észre, hogy…
– Mi, ficakok úgy látszik, mindig többet akarunk, mint amennyit nekünk rendelt a sors.
– Ez nem csak a ficakokkal van így.
– Nem?
– Nem. Amikor szeretsz valamit… vagy szerelmes vagy valakibe…
– Vagy szerelmes vagy valakibe, igen.
– Igen. Szerelmes. Ez az a szó. – Minden szótagot hangosabban ejtett, mint az előzőt. –
Miért is ne használnám?
– Halkabban is mondhatod ám – javasolta Malingó.
– Miért? Boldoggá tesz. Őrülten boldoggá. Tudom, nem kellene így éreznem, de… nem
is tudom… hipnotizál azokkal a szemekkel. Kék, barna. Kék, barna.
– Tényleg őrültnek tűnsz. Légy óvatos – figyelmeztette Malingó. – Mindenki hallja,
amit mondasz.
– Engem nem zavar – mondta Gazza. – Nincs mit titkolnom. – Felemelte a hangját,
hogy biztosan mindenki hallja a gliffen. – Szeretem azt a lányt, aki összehozott itt
mindannyiunkat. Szeretem Haplatán Cukit. Egyikünk sem lenne életben, ha ő nem segít –
emlékeztetett mindenkit, és a hangját titokzatos árnyalatokban verte vissza a kilencfalú
termek íves mennyezete. – De még nem vagyunk biztonságban. A Viharjáró, a hajó, ami
ott vár ránk, még a gliffünknél is nagyobb, és férclények hadseregét hordozza.
Mindannyiunkra jut egy. Minden szívbe egy kés. Ezt forralta ellenünk Mánia Mutter.
Csakhogy szabadok vagyunk, és azok is maradunk. A gond az, hogy van náluk hétezer
felhasználatlan kés.
Mindenfelől egyetértő mormogás hallatszott, fentről és lentről, balról és jobbról.
– Van valaki, aki nem ért egyet velem? – kiáltotta Gazza.
Egy pár másodpercig hagyta, hadd tetőzzön a csend, hadd szóljon az, aki másképp
vélekedik. De senki sem tett ellenvetést. Cuki volt az Óra hőse.
– Rendben – mondta végül, mosolyogva. – Akkor tehát egyetértünk. Vissza kell
mennünk. Akkor…
– Állj!
Az asszony hangja valahonnan jobbról jött.
– Mielőtt még visszafordulunk, van valami, amit mindenkinek meg kell tudnia. A hajó,
amelyben értünk jött a császárnő, egy halálhajó. Viharjárónak hívják. Láttam a tervek
másolatát. Egy szempillantás alatt kilőhet minket.
Gyanakvó suttogás hallatszott:
 – Hogy láthatta egy ilyen hajó tervrajzát?
– Kinek az oldalán áll valójában?
– Nem lennék itt, ha nem a jó oldalon állnék – jelentette ki a nő. – Azt akarom, hogy
Mánia Muttert állítsák bíróság elé gyilkosságért. A fivéremet, Motrasz Kaltut halálra
kínozta a varrónőivel.
– Miért?
– Nincs erre időnk… – kezdte volna Malingó, de a kérdést már feltették, és a nő már
válaszolt:
– Motrasz Juna vagyok. A fivérem és a felesége, Kajszibokor Geneva…
– Feleség? – mormolta magában Malingó.
Sok órát töltött Geneva társaságában, amióta Cuki köré gyűlt a csapat, de Geneva férjről
egyszer sem tett említést. Ez már eleve furcsa lett volna, de még különösebbé tette, ha a
szóban forgó férj az Abarat egyik leghíresebb forradalmára. Malingó meg akart
bizonyosodni arról, hogy ez a nő az, akinek mondja magát.
– Akkor hát, Juna… – szólította meg.
– Igen?
-…te jól ismered Genevát?
– Nagyon jól.
– Elég jól ahhoz, hogy megmondd nekem, melyik könyvet ismeri szó szerint, az elejétől
a végéig?
Az, hogy Malingó ilyen nehéz kérdést tett fel Junának, izgatott sustorgást váltott ki a
tömegből. A hajó színes termeinek kavargó színei egymásba folytak, olyan árnyalatokat
hoztak létre, amelyek csak az éteri vagy a képzeleten túli dimenziókban léteztek.
– Természetesen – felelte Motrasz Juna habozás nélkül.
– A Pótizsák Testamentumát. Minden szavát tudja.
– Helyes a válasz? – kérdezte Gazza.
– Bizony – mondta neki Malingó. – Ismeri Genevát. Hallgassunk rá.
– Sokat nem tudok – mondta Juna. – Biztosan csak annyit mondhatok, hogy ha
valamelyik oldaláról közelítjük meg a hajót, kilő minket.
– Akkor mit javasolsz? – kérdezte Gazza. – Hagyjuk Cukit a szigeten? Nézzétek csak!
Nézzétek!
Teljesen véletlenül egy különösen alkalmas pillanatban irányította a figyelmet Pörkökre,
mert két és fél másodperccel rá a Galigali-hegy teteje, egy olyannyira közismert alakzat,
hogy hosszú évek óta közmegelégedéssel használták a,¿500” jelzésű ötszáz páterzemesen,
felrobbant. Folyékony kőoszlop tört az ég felé, és elfeketítette az eget, amelyen éppen
csak kezdtek újra feltűnni a csillagok. Az olajos, fekete füst megint kitakarta őket. Ömlött
le a lejtőn a pokoli zsarátnok, mintha óriások lapátolnák, és olyan messzire vetette őket a
robbanás ereje, hogy még a partra is jutott belőle. A vízből gőzfelhők csaptak fel.
– Szerintem csak egyféleképpen csinálhatjuk – mondta Juna.
– Na és hogyan? – kérdezte Gazza.
– Ha egyenesen a Viharjárónak tartunk.
– Úgy érted, repüljünk vele szembe?
– Hát az a biztos öngyilkosság – vélte valaki.
– Éppen ellenkezőleg. Szerintem ez az egyetlen esélyünk, mert Mutter erre számít a
legkevésbé. Azt hiszi, hogy félünk tőle.
– Félünk is – nyögte be Kopó János.
– Nem – mondta Gazza. – Nem félünk. Ha mégis beismernénk a félelmet, már
vesztettünk is.
– Akkor mi akadályozza majd meg, hogy nekik menjünk?
– Semmi. Nekik is megyünk! Hátratoljuk, egyenesen a vulkán torkába.
– Elég erős a gliff ahhoz, hogy túlélje az ütközést?
– Nem tudom – felelte Juna. – Csak annyira vagyunk erősek, amennyire nagy az élni
akarásunk.
– Rendben – mondta elgyötörtén Gazza. – Nevezzük akkor ezt az,A” tervnek. Kinek
van egy „B” terve?
A kérdését nagyon hosszú csend követte, amit végül Malingó tört meg.
– Úgy látom, nincs „B” terv – mondta.
– Hát akkor ez egyszerű – szögezte le Gazza. – Egyenesen nekirepülünk a
Viharjárónak, és lesz, ami lesz.
– Mit lépnek? Mit lépnek? – A császárnő a gliffet bámulva járkált fel-alá az ablak előtt.
– Nem maradhatnak odakint örökre.
– Talán nincsenek is ott – vetette fel az unokája.
– Ez meg miféle badarság? A saját szememmel látom őket.
– Ki tudhatja, valójában mi is van ott? Lehet, hogy magunk is tükrök vagyunk. Talán a
saját, eltorzult tükörképünket látjuk.
– Ilyen nevetséges ötletet még sosem hallottam. Az Abarat mindennemű mágiáját
ismerem. Más világokba is eljutottam, hogy megismerjem az erejüket.
– Ezt még mindig titokban tartod, nagyanya? Mert nem igazán titok, tudod? Már nem
az. Évekkel ezelőtt követtelek a Zael Mazírba vezető Csillagos Kapuhoz.
– Nem – mondta a császárnő ridegen. – Az nem lehet.
– Ugyan, ne izgulj. A Kapunál nem jutottam tovább. Hogyan is juthattam volna? Annyi
lehetőség van ott, ajtók az ajtókban. Na és minden ajtó egészen máshová vezet.
Természetesen fogalmam sem volt, hogy te melyiket választottad, és persze halálosan
rettegtem attól, rosszat választok. Ki tudja, hová jutottam volna? Féltem, hogy sosem
találok vissza. Ott is hagytam, visszatértem a munkámhoz, és soha…
– Csitt! – szólt rá élesen.
– Mi az?
– Látogatóink érkeztek.
Kremátor már régen megtanulta gyűlölni ezt a monoton hangot – jobban mondva
irtózott tőle. Ez a hang rosszabb volt a haragnál is. A haragnak van kezdete és vége. Még
ha hetekig tartott is, előbb-utóbb csak vége szakadt. De ennek a hangvételnek a közönye a
nagyanyja természetes lelkiállapotából fakadt. A lénye volt ez, a sírból szólt, ahová
született, ahogy előszeretettel mondogatta: a mocsokkal, kukacokkal és bánattal teli
lyukba, ahogyan az minden élő dolog sorsa.
Kremátort is erre a kemény, rideg törvényre nevelte. És valahányszor meglátta a
nagyanyja arcán ezt az arckifejezést, és meghallotta ezt a fémes keménységet a hangjában,
olyan tisztán tértek vissza gyermekkora brutális leckéi, mintha csak tegnap szúrta volna át
ajkait a tű.
– Nos? – kérdezte a Vén Anya.
– Nos micsoda?
– Mész vagy sem?
Kristóf mélyebbre merült az emlékeiben, mint gondolta. Úgy tűnt, kiesett a
beszélgetésből egy időre. Még gyermekként megtanulta, hogy hazudni nem bölcs dolog.
– Eltűnődtem. Emlékek. Semmi fontos. Most már nagyon figyelek.
– Helyes. Ugyanis van egy problémánk, és neked kell megoldanod. Nekem itt kell
maradnom, arra az esetre, ha lépnének.
– Mi a gond?
– Nem érzed?
– Nem.
– Akkor nézd!
 A padlóra mutatott, és olyan varázst bocsájtott rá, amelyet Kristóf különösen gyűlölt.
Gyanította, hogy ez a neforik egyik specialitása – egyszerre cáfolta meg a térgeometriát és
a fizikát. Érezte, hogy megmozdul alatta a talaj, pedig egy lépést sem tett. Amikor a
csupasz márványra nézett, már nem szilárd kövön állt. De minden elmozdult. Az, ahol
most Kremátor volt, sebesen leereszkedett, és a túloldal is, ahol a nagyanyja meredek
lejtőn állt, és a hajó mélyébe bámult. A csatafedélzet és a raktér közti padlókat és falakat
lényegében eltörölte a neforik mágiája.
Odalent káosz tombolt. Vadul visító disznók rohangáltak. A disznók között két férclény
volt. Az egyikük súlyosan megsebesült, az arcából kiállt egy machete. Még spriccelt a
sebből a sár, és egyre gyűlt a másik férclény mellkasán, aki a földön hevert.
A császárnő tett egy lépést lefelé a verem meredek falán.
– Te! – mondta.
Nem Saveosz és nem Lumak felelt neki. A harmadik lény volt, az, aki Saveosz
mellkasán ült. Ő nézett fel és szólalt meg. Az arca még nem volt készen, láthatatlan ujjak
gyúrtak két szemgödröt a vonásaiból és egy vágást a szájnak. Kezdetlegessége ellenére
tudott szavakat formálni.
– Te meg mit akarsz? – kérdezte nyersen recsegő hangon.
– Először is tiszteletet! Tudod te, kivel beszélsz?
– Miből gondolod, hogy érdekel? – kérdezett vissza a sár.
– Kremátor! – mondta a Banya. – Menj le, és hozd fel ide nekem azt a bőrtelen kis
mocskot. Kremátor?
Csak ekkor nézett fel oda, ahol utoljára látta az unokáját. Már nem volt ott.
– Kremátor?
– Kremátor!
– KREMÁTOR!
 65
Bölcsődal
Cuki rohanás közben egyszer sem pillantotta meg maga előtt Zefariót, de az ösztöne azt
súgta, jó nyomon jár. Azt is megsúgta, hogy jobb, ha gyorsít a tempón, különben elveszíti,
annak ellenére, hogy a férfi vak. Szerencsére az öregember mágiától pezsgő levegőt
hagyott hátra. A sötét levegőben a köntöse színével megegyező árnyalatú, krétaporszerű
foszlányok úsztak. Nem véletlenül, gondolta Cuki. Csak ott bukkantak fel, ahol könnyen
rossz döntést hozhatott volna – például bal helyett jobbra fordul, vagy egy másik ajtót
választ.
Ám a távolság egyre nőtt köztük, a hátrahagyott jelek ellenére. Egészen biztosan
nyomát veszti, ha végül nem kap segítséget a legváratlanabb helyről.
Mánia Muttertől.
Cuki hallotta, hogy a Banya felkiált:
– Kremátor? Kremátor! KREMÁTOR!
Cuki egy pillanatra megtorpant, és várt, amíg a Banya hangja visszaverődött a körülötte
lévő falakról. Amikor végre elhalt, lépteket hallott. Azt hitte, Zefario az, és a fáradtságtól
már lassabban, de még mindig gyorsan mozog. Nem is volt messze, éppen fölötte.
Mindent kockára téve felszólt neki:
– Válj meg, Zefario! – mondta. – Jövök már. Csak hagyd, hogy utolérjelek!
Megtalálta a lépcsőt, amin felment – hátrahagyott pasztellszín pora lassan kifakult a
levegőben – és rohant utána, kettesével-hármasával vette a fokokat. Félúton felfelé a
lépcsőn legördülő, fűszeres-mézes illatfelhővel találkozott szembe. Feltételezte, hogy a
Banya mostanra már tisztában van az ittlétével. Férclény-osztagokat küldött, hogy fogják
el, és mivel ő nem ismeri a hajó elrendezését, a férclények pedig igen, nem sok remény
volt rá, hogy elkerüli őket.
Már majdnem a lépcső tetején járt. Idefent egészen más volt a hajó hangulata, mint
odalent. A raktérben a fények a Kamexó Társaság elvei szerinti, pusztán funkcionális
szupermarket-világításra emlékeztettek. A lépcsők tetején egészen más fények világították
be a teret, a kék-arany ragyogás lusta hurkokban hullott alá a csarnok közepén álló,
zikkurat alakba rakott gyertyákról. Viszont itt akkora volt a tér, hogy a falakat több ezer,
talán több tízezer gyertya sem tudta volna teljesen bevilágítani. Valamiféle oltár állt
középen. Olyasmit imádtak itt, amivel Cuki még nem találkozott. Cuki csak ekkor fogta
fel teljesen, mekkora is valójában ez a jármű, amelybe bejutottak, és hogy mennyire
értelmezhetetlenül hatalmas erők kellenek a magasban tartásához.
– Zefario! – szólongatta, és a hangja hallhatóan nem érte el a falakat, mert nem volt
visszhangja. – Zefario, merre van?
 – Itt vagyok – felelte a férfi, és Cuki a hang irányába fordulva látta, hogy alig harminc
méterre van tőle. Olyan mozdulatlanul állt a templom reszkető fényében, hogy az imént
többször is átsiklott rajta a tekintete, de nem vette észre. – Már nem kell velem maradnia,
Cuki. Idehozott. Megtette, amit ígért.
– Azt mondtam, elviszem magát hozzá – mondta a lány.
– Kihez? – kérdezte Kremátor Kristóf.
Már másodszor keresett egy Kremátort a hangja alapján ezen a helyen. És őt is a
közelben találta. Cukinak akarva-akaratlanul feltűnt, micsoda átváltozáson esett át. Már
nem is hasonlított az oszlásban lévő sikátorlakóra, akivel Tazmagoron találkozott.
– Nem lenne szabad itt lenned, Cuki. Ez egy szent hely. Legalábbis a Banya szerint.
– Kinek szent? – kérdezte Zefario.
– Azoknak, akiktől az erejét kapja. Akik segítettek neki megépíteni ezt a Viharjárót –
felelte Kremátor. – Azoknak, akik a csillagok mögött járnak.
– A neforiknak? – kérdezte halkan Zefario.
– Igen… – felelte Kremátor, és a hangjában újdonsült tisztelet hallatszott a tudós
ismeretlen iránt. – Talán maga is velük üzletel?
Zefario válasz helyett kérdéssel felelt:
– Lepaktált a neforikkal?
– Igen. Miért érdekli ez magát?
– Meg kell őt állítanod. A neforik? Ők állnak mindennek a hátterében?
– Micsoda? – Kremátor most már enyhén bosszúsnak látszott. – Miről beszél? – nem
adott időt a válaszra Zefariónak. Egyenesen Cukira nézett. – Te tudod, hogy mit akar ez?
– Nem. Nem igazán.
– De te hoztad ide.
– Igen.
– Miért?
– Mert találkoznia kellett veled.
– Rendben. Még egyszer kérdem: miért?
– Ő az apád, Kristóf.
Hosszú, kegyetlen szünet következett. Kremátor tekintetében minden lejátszódott, amit
szem kifejezhet.
– Az lehetetlen – mondta. – Az én apám… nem… – egyre lassulva törtek fel a szavai. –
Nem…
– Nem egy vak, megtört öregember, koszos rongyokban? – sóhajtott fel Zefario. –
Elismerem, szívesebben jöttem volna hozzád jobb állapotban. De az ember fogadja el,
amit kap, hordja, amit lehet. És bíztam abban, hogy van benned elég anyád szívéből
ahhoz, hogy a rongyokon túl, a lélekbe láss.
Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a fia arcát, pedig több mint tíz lépésre
voltak egymástól. Kremátor a távolság ellenére összerezzent az üvegfala és a rémálmai
mögött, mintha érezte volna az érintést.
Zefario megérezte, hogyan reagált.
– Haragszol – mondta.
– Nem – cáfolta meg Kremátor. – Csak kételkedem.
– Nem hoztam volna ide, ha nem lennék benne biztos – mondta Cuki.
– Ha már ez került szóba, hogy csináltad? A nagyanyám azt hiszi, látta, ahogy meghalsz
a Galigalin. És én is láttam, hogy egy pár pillanattal később felrobban a hely, ahol álltái.
Akkor miért nem vagy halott?
Kremátor ugyan Cukihoz intézte a kérdést, de Zefario válaszolt.
– Pillanatokkal a halálos ítélet végrehajtása előtt hagytuk el a hegyet. Azt, hogy hogyan,
nem kell tudnod. De abban biztos lehetsz, hogy az erő, amelyet az ideszállításunkhoz
használt, nem a neforikhoz hasonló világpusztítókkal való alkuból származott.
– Te meg honnét tudod, miket műveltek a neforik, vénember?
– Még mindig nem hiszel nekem. Igaz?
– Azt, hogy az apám vagy? Nem. Megismernélek. Még ennyi év után is…
– Miért? Sosem láttál. Mi hárman éltük túl a tüzet. De te még olyan kicsi voltál, és
annyira megviselt az a sok halál-amit végighallgattál – kezdett megtörni a hangja. Vett
több gyors lélegzetet, de így sem tudta rendesen végigmondani a feltárásra váró
szörnyűségeket.
– A fivéreid és a nővéreid, az anyád maga… élve megégett… – remegett a hangja, de az
egész teste is. Cuki segíteni akart valahogy elmondani neki ezt a borzalmas történetet, de
hogyan segíthetett volna? Ebből a rettentő teherből semmit sem vehetett helyette a vállára.
Ez tóak az apáé volt, ő pedig csak a saját gyötrelmes módján adhatta át amúgy is sérült
fiának.
– Amikor rád néztem, néha eltűnődtem, hogy egyáltalán miként vagy miért ragaszkodsz
még az élethez. Miért?
– Hallgass! – csattant fel Kremátor. – Most már tudom, hogy hazudsz. Az előbb azt
mondtad, hogy sosem láttalak. Most meg azt, hogy néha rám néztél.
 – Ó, bizony rád néztem, fiam – mondta Zefario. – Sokszor. De csak amikor aludtál.
Gyönyörködni akartam benned, mint minden apa a gyermekében.
– Nem vakított meg a tűz?
– Nem. Én vakítottam meg magamat – felelte. – Elvette az eszemet a nagyanyád, és
mérget öntöttem a szemembe, hogy kioltsam a világát.
– Miért vette el az eszed?
– Mert egy éjjel a bölcsőd mellett talált. Aludtál, én pedig a karomban tartottalak, és
énekeltem neked.
– Nekem nem énekelt soha senki.
– Luzár Mura bölcsődalát énekeltem. Nem emlékszel rá?
Reszkető hangján énekelni kezdett:
Kópanni panni,
kópannipanni,
Luzár Muru.
Kopíjuvaszi
atemunjezó.
Kópanni panni,
kópanni panni
Luzár Fakim
Mendonna kvászi
Vemendí bazú…
Cukinak elképzelése sem volt, mit jelentenek a szavak, de abban nem kételkedett, hogy
ez tényleg egy altató. Az egyszerű dallamot még Zefario elcsukló hangján is megnyugtató
volt hallgatni.
Hagyta, hogy a tekintete lopva Kristófra vándoroljon. Eltűnt az arcáról a diadalmas
öröm, hogy Zefariót hazugságon kapta. Meg a kétség is. Nagyon halkan kimondta azt a
szót, aminél fontosabbat aligha halott tőle Cuki. Vagy talán bárki.
– Emlékszem.
Cuki látta, hogy valami alapvető változás ment benne végbe, aminek a
legszembetűnőbb bizonyítéka a rémálmok viselkedése volt. Immár nem cirkáltak a feje
körül, hanem beletörődően feküdtek a gallérja alján. Nem voltak halottak, csak
megfosztották őket létük minden harcias céljától.
– Miért nem mutattad meg magad nekem, apám? – kérdezte. – Miért csak akkor
tartottál a karodban, amikor aludtam?
– Nem néztem ki túl jól, hidd el nekem. Az orvosok azt mondták, úgy megégtem, hogy
talán a puszta látványom is túl sok lenne neked. Hogy feladnád az életet. Ezért aztán csak
álmodban tartottalak a karomban. Azt is csak addig, amíg el nem kapott. Többé nem
énekelhettem a Luzár Murut a kisbabámnak. Aznap éjjel el kellett volna mennem, mert a
szívem mélyén tudtam, hogy ő nyeri majd meg a lelkedért vívott csatát. Igazi szolgát
keresett az akaratának, akinek úgy ismeri az elméjét, akár a sajátját, mert ő maga formálta.
És nem hagyhatta, hogy bárki beleszóljon a tökéletes tanonc nevelésébe. így aztán meg
akart tőlem szabadulni.
– De te tudtad…
– Persze, hogy tudtam.
– Mégsem mentél el.
– Te voltál a mindenem. Csak te maradtál a tragédiából, amiért magamat okoltam.
Sosem hittem volna, hogy a saját anyám megöli az unokáit. Nem, azt hittem, én tettem.
Csakis én. És az egyetlen szentséges, gyönyörű dolog, ami megmaradt a tette után, az te
voltál. Hát hogy hagyhattalak volna el? Hogyan mondhattam volna le arról, hogy a
karomban tartsalak, amíg alszol? Nem tehettem. Ezért hiába tudtam, hogy előbb-utóbb az
életemre tör majd, hogy csak az övé légy, mégis a közeledben maradtam. És mindig
készen álltam a pillanatra, amikor lesújt az orvgyilkosa. Tudtam, hogyan védjem meg
magam bárkinek a pengéjétől, akit felbérelhet a megölésemre. Arra viszont nem
gondoltam, hogy talán nem penge lesz. Arra, hogy lassan megmérgez. Lassan elültette a
fejemben a tébolyt, így kis híján a saját magam orvgyilkosa lettem.
Elhallgatott. Annyira vékony, annyira testetlen lett a hangja, hogy szinte elnyomta a
gyertyák lobogása.
– A többit már tudjátok – mondta.
– Mi lett veled?
– Amikor kártyákat kezdtem olvasni, valahogyan ismét magamra találtam. Apránként
összeraktam az: emlékeimet, pedig majdnem mindent elfeledtem.
– Még engem is?
Zefario végre elindult a fia felé, és Kremátor ezúttal nem rezzent össze. Csak állt ott, és
várta, hogy az apja odaérjen.
Cuki látta az arcát, és próbált rájönni, mit érezhet. De vagy nem volt biztos benne, vagy
nem akarta kimutatni. Az arca mindenesetre kifejezéstelen volt, a tekintete üres, mint az
apjáé.
Cuki megtanulta, hogyan vegye észre, amikor mágia van a levegőben, és most feltűnt
neki valami. Zefario volt a forrása. Ugyanazt az erőt használta, amelyet azokban a szörnyű
pillanatokban a Galigali-hegyen, ahol a biztos halálból mentette ki őket.
De most vajon mire használja? Mi a célja a varázsnak?
 Amint Zefario a fiához ért, és a kezét a gallérjához érintette, megkapta a kérdésére a
választ. Az ujjait nem állította meg az üveg. Átmentek rajta, még csak le sem lassultak,
ahogy átsiklottak az anyagán és a folyadékon, amelyben és amin Kremátor és a rémálmai
éltek. A rémálmok egy kissé felemelték a fejüket a betolakodó ujjak láttán, de úgy látszott,
gyorsan eldöntötték, hogy ha az uruk nem tart tőlük, ők sem akadékoskodnak, és
visszaejtették a fejüket.
Zefario ujjai megérintették a fia arcát.
Cuki úgy érezte, hogy abban a pillanatban, azzal az érintéssel az összes szenvedés,
amiről Zefario beszélt – a pusztulás, a kín, a halál – az apából a fiába áramlott. Az
emlékek, melyeket Kremátor annyi éven át rejtegetett még maga elől is, végül a felszínre
kerültek, és visszaemlékezett, milyen volt a tűz szívében lenni…
A vonásai, amelyeken pillanatokkal korábban még semmi sem látszott, most minden élő
minden fájdalmát mutatták. A szája lebiggyedt, a szemöldöke a gyötrelem összes
mintájába rándult, a halántékán kidagadtak és lüktetni kezdtek az erek, az állán
megfeszültek az izmok.
– Ó, apám… – szólalt meg most -…ez fáj…
– Abbahagyom – mondta Zefario.
Megtörte a kontaktust, és visszahúzta a kezét a gallérból. Nem maradt nyoma az
üvegen.
– Most már minden a helyére került – mondta Zefario.
– Sosem értettem, miért akarják a kártyák, hogy egy olyan gyermeket keressek, akiről
tudtam, hogy soha nem törődne velem. Most már értem, hogy miért. A gondolat, hogy
láthatom, erőt öntött a szívembe. De nem ez volt az igazi oka ennek az utolsó útnak. Azért
kellett megtennem, hogy vak létemre megláthassak egy rettentő titkot.
– A neforikat – mormolta Kremátor.
– Te tudtad mindvégig?
– Azt, hogy összefog velük? – Az újonnan felfedezett fájdalom ködéből az apjára
nézett, és Cuki tudta, hogy az a Kremátor Kristóf, aki most a világra néz, sosem lett volna
képes megérteni az apja félelmeit, ha nem idézik fel benne a tűz emlékét. Most újra élt
benne a Kremátor-palota tüzének borzalma, annak minden iszonytató részletével.
Nem valami régi mese volt a kegyetlen idők egy kegyetlen tettéről. A haldoklók emléke
volt. Az égő haj, hús és csont bűze. Az elhaló sikoly, ahogy a haldokló tüzet lélegzett be.
Ezt a bűnt az az asszony követte el, aki arra tanította, hogy ne érezzen, és ezt sosem lehet
megbocsájtani, sosem lehet elfeledni.
Csakhogy amit ő érzett, azt Mutter is érezte. Mindig is így volt ez kettejük között.
 – Sajnálom, apám – mondta Kristóf.
– Nincs miért bocsánatot kémed, fiam.
– Nem érted. Nem akartam, hogy érezze, a Banya. De a fájdalmad… az én
fájdalmam… túl erős volt. Elengedtem. Ő is érezte!
– Ez mit jelent? – kérdezte Cuki.
– Tudja, hogy itt az apám – mondta Kristóf. – Tudja, hogy láttam az arcát. És nagyon
nem örül.
 66
Megkésett szeretet
A gliffben senki sem adott hangot más véleménynek. A terv egyszerű volt: megmondják
a hajónak, hová menjen, és teljes gőzzel Pörkök felé veszik az irányt.
– Hogyan? – kérdezte Pajkos János.
– Jó kérdés – mondta Kopó János. – Hogyan?
– Egyszerű – felelte Gazza. – Arra gondolunk.
– Ha csak rágondolunk, engedelmeskedik? – kérdezte Malingó.
– Remélem…
A gliff pillanatnyi habozás nélkül, azonnal reagált teremtőinek utasítására. Még
mélyebbre hatolt a Semmibe, és aztán – talán érezte, már olyan messze van Pörköktől,
hogy még a legélesebb szem sem láthatja – visszafordult.
– Látjátok? – büszkélkedett Gazza. – Ez az! Csak azt remélem, bárhol is van Cuki…
– Szerinted tudja, hogy jövünk? – kérdezte Malingó.
– Igen – felelte Gazza. – Tudja.
Cuki tudta, hogy odakint nagy jelentőséggel bíró dolgok történnek. De mik? Látnia
kellett.
– Ablak. Ablak. Ablak – mondta Cuki. – Kremátor! Ablakra van szükségem!
Zefario el volt merülve a bánatban. Cuki kénytelen volt megismételni:
– Ablakot!
– Mi van az ablakkal?
– Találnom kell egyet!
Zefario nem vesztegette az időt további kérdésekkel. Előrenyújtotta a tenyerét, és
megérintette a falat.
– Én megvárom őt itt Kristóffal. Te menj, Cuki. Neked itt már nincs több dolgod. Indulj.
Készen állok a találkozásra vele. Egészen rendkívüli lesz.
Cuki mégis habozott. Ott akart lenni, amikor a Banya végül szemtől szemben áll a két
férfival, akiket kis híján elpusztított, és akik mégis, minden várakozása ellenére életben
maradtak. Csakhogy Cuki nem azért jött ide, hogy szemlélődjön, hanem azért, hogy
tegyen valami jót is.
– Menj! – mondta neki Zefario. – Valahol majd rád találok. Ha nem ebben az életben,
majd a következőben.
 Nem szívesen hagyta ott, de tudta, hogy muszáj. Itt megtette, amit lehetett, és most már
más dolga volt. Azt ugyan nem tudta, hogy pontosan micsoda, de az ösztönei azt súgták,
hogy minden sokkal világosabb lesz, ha kinéz a szigetre. Talán már nem is Pörkökön
vannak, hanem kisodródtak a Semmibe.
Felment a lépcsőn a következő szintre, és ajtókat talált körös-körül. Mind ugyanolyan
szürke, fémes, jelöletlen ajtók voltak. Ötlete sem volt, hogy merre van a hajón, csak az
ösztöneire hagyatkozhatott. Korábban jól szolgálták, és egy kis szerencsével talán most
sem csalódik bennük. Csak összpontosítania kell…
Alig gondolt rá, már meg is történt. Kinyílt előtte egy ajtó, ahogy futott a folyosón, és
azt mondogatta:
– Gyerünk, ablakok. Gyerünk! Itt vagyok. És ti hol vagytok?
Mindenfelől zajok hallatszottak. A falakon át, a talpa alatti fémrácsból, a burkolt
mennyezet felől kiáltások, üvöltések, sikkantások és sikolyok jöttek.
És mindet túldübörögték a Viharjáró villámlábait gyártó orkánt éltető motorok. Tudta,
hogy itt az örökkévalóságig futhat, és nem fog…
Állj! Egy ablak! Úgy érezte a jelenlétét, akár egy nyitott szemet ennek a szörnyű
helynek a lezárt, brutális prizmájában. A bal oldalán volt egy ajtó. Kinyitotta, átment a
folyosón egy újabb ajtóhoz, és azt is feltárta. Egy nagy terembejutott, amely tele volt
óriási méretű páncélokkal. Átsiklott közöttük, és végül elérkezett az ablakhoz. A Semmi
volt mögötte.
Közvetlenül a hajó alatt az Abarat peremének legszéle látszott, a valóság határa.
Mögötte csak az űr volt, szürke, mélység és részletek nélküli tér, a végtelen Semmi.
– Másik ablaknak kell lennie… – motyogta magában.
– Ez nem lehet az. Itt nincs mit látni.
Már fordult is vissza, amikor rádöbbent, hogy tévedett. Igenis volt ott valami a
semmiben. És egek, olyan sebesen és olyan egyenesen tartott a Viharjáró felé, hogy kis
híján nem vette észre.
A gliff előtört a Semmiből, és egyenesen felé tartott. Ez nem lehetett véletlen. A barátai,
akik nyilván halottnak hitték, visszatértek, hogy maguk mérjenek halálos csapást a
hóhéraikra…
Mánia Mutter Kremátor szemével látta a fiát, és ugyanabban a pillanatban két dolgot is
megértett: először is azt, hogy Zefario itt volt, a neforik szent templomában, másodszor
pedig, hogy már nem látszott rajta a téboly, amelybe ő hajszolta a tüzet követően (mert
bármilyen abszurd is volt, akkor érzett még valami anyai szeretet-foszlányt iránta, ezért
nem gyilkolta meg). Egy pillanatig sem kellett töprengenie azon, hogy ezt kinek
köszönheti. Az átkozott ideáti boszorkány műve volt. Úgy tűnt, valahányszor Mánia
Mutter útjába kerül a lány, mindig újabb okot ad a gyűlöletre.
Nos, nem számít. Ezt könnyű megoldani. Végre megteszi, amit évekkel ezelőtt kellett
volna: megöli Zefariót. Semmi túlzó nem kell ide. Csak egy gyors kivégzés, hogy ne
legyen útban. A megoldás tisztasága örömmel töltötte el. Már az ajtónál volt, és azon
töprengett, hogyan ölje meg, amikor megszólalt az egyik fércparancsnok:
– Császárnő!
– Most ne zavarj.
– Császárnő.
– Azt mondtam, NE ZAVARJ! – ezt már szinte bestiális hangon ordította.
Megfordult, hogy nyomatékosabban is kifejezhesse magát, de a tekintete nem jutott el a
parancsnokig. Elakadt az ablaknál, pontosabban az ablakon túli, alaktalan semmin, és az
abból kirepülő, hatalmas, penge formájú alakon.
Ebben a pillanatban, a hajója felé száguldó gliff láttán Mánia Mutter kapott egy adagot
abból a keserű kásából, amelyet gyermekkora óta nem ízlelt: a reménytelenségből.
– Gyűlöllek… – mondta. – Téged, és az összes létező világot.
De a gyűlölete nem állította meg a gliffet.
– Nekünk akarnak jönni – nyugtázta síri hangon.
– Akkor darabokra törik – mondta az egyik parancsnok.
– Ami nem szilárd, az nem törik, te félkegyelmű. Mágiából és reményből építették.
Hogy legyen átkozott. Legyen átkozott!
– Malingó! Gazza! Szeretlek titeket!Ne csináljátok ezt! Hallotok? Cuki vagyok!
KÉRLEK, MONDJÁTOK, HOGY HALLOTOK! ÁLLJATOK MEG, VAGY MIND
MEGHALTOK!
– Azt mondta, hogy szeret engem.
– Ki mondta azt?
– Szerinted ki, ficak? Ő! Cuki! Hallottam, hogy azt mondja, szeret.
– A VIHAR JÁRÓN VAGYOK!
– Azt mondta…
– Hogy a Viharjárón van. Igen, most én is hallottam – mondta Malingó.
– Életben van! – lelkesedett Gazza. – A Viharjárón van, és él!
– De hát ez szörnyű! Meg fog halni.
– Nem. Az én Cukim nem hal meg – cáfolta meg Gazza, mert semmi sem rendíthette
meg a bizalmát szerelme bölcsességében. – Okos lány. Majd kitalál valamit.
* * *
A nefori-templomban, ahol Cuki az apát és a fiát hagyta, a Viharjáró motorjainak
rettentő bömbölése nyomban elhallgatott, amint a Semmihez értek. A templom volt a
Viharjárót fenntartó minden mágia forrása, és a templomot néhány másodpercre áthatotta
az űr – néma lett és halott. A gyertyák nem kaptak levegőt fényes lángjaik táplálásához, és
egyetlen szempillantás alatt mind kialudt.
Hiába volt teljes a csend és a sötétség, a két Kremátor tudta, hogy valami belépett a
templomba – valami, amit még ők sem akartak látni vagy hallani, pedig áthatották az
életüket a rémálmok. Az egyik nefori bújt elő a csillagok mögötti rejtekéből, és itt volt,
ezen a helyen.
Apát és fiát zsigeri rettegés fogta el. A gépek azonnal újra felhördültek,
nagyságrendekkel hangosabban a pár pillanatnyi csend után. Most már nem csak a hajó
motorjai voltak hangosak, hanem maga a hajó dübörgött. Az egész Viharjáró vibrált.
– Rázkódik a hajó, Gazza! – mondta Malingó.
– Én nem érzek semmit – mondta neki Gazza.
– Nem a gliff! A Viharjáró. Nézz rá. Imbolyog. Mit akar tőle az a banya?
– Egek… – mondta Gazza. – Szerintem mi csináljuk! Magunk előtt toljuk a Semmi egy
darabját…
– Hogyan lehet az üres térnek darabja?!
– Lehet, hogy egyáltalán nem üres. Ahogy az űr sem űr. Tele van dolgokkal. Gázokkal.
Porral. Pici…
– Várj! – kiáltotta Malingó. – Érezted? most már mi is rázkódunk.
– Szerintem a Semmi törmeléke miatt – magyarázta Gazza. – Szétmorzsolódik a
Viharjárón, és ránk verődik vissza!
A tények alátámasztották az elméletét. A gliff előtt a levegőben forrongott a szinte
láthatatlan energia. A Semmi hordaléka feltorlódott a gliff orra előtt, és hullámként tört
meg a Viharjárón, majd verődött vissza a gliffre.
– Most mi történik? – kérdezte Malingó.
– Tippelj, én sem tudok többet – felelte Gazza. – Nincs már visszafordulás. Azt
legalább tudom. Tíz másodperc, és ütközünk. És akkor…
– Mind meghalunk – szögezte le Cuki tényszerűen.
Nem mozdult el az ablaktól. Hová is mehetne? A Világ Pereme terült el alatta, előtte a
Semmi, mögötte pedig csak az olvadt sziklák. Ez volt a legjobb hely, ahol lehetett, mert
legalább láthatta a gliffet, amelyet segített létrehozni. A szabadság-gépezetet. Olyan erővel
csapódik majd bele a Banya Viharjárójába, hogy visszaküldi a halálmasinát oda, ahonnan
jött.
A neforik templomában, a láthatatlan Másik társaságában Kremátor Zefario a karjában
tartotta a fiát, és halkan énekelte neki Luzár Mura altatódalát.
Kópanni panni,
kópanni panni,
Luzár Muru.
Kopíjuvaszi
atemunjezó.
Kópanni panni,
kópanni panni
Luzár Fakím
Mendonna kvászi
Vemendi bazú…
És aztán egymásnak ütközött a két hajó.
 67
Jet jut jé
Gazza elmélete – az, hogy a Semmi törmeléke, a nemlét szemete valamiképpen
feltorlódott a Pörkök felé repülő gliff előtt – megerősítést nyert, amikor a gliff a
Viharjáróba csapódott, és még közelebb tolta a tátongó űrbe. A császárnő hajója remegni
kezdett, először finoman, de gyorsan erősödve, és tovább fokozva a törmelék Viharjáróra
gyakorolt hatását. A hajó sötét páncélja helyenként megrepedt, törött szélű darabok
szakadtak le róla, és a hajótestnek nekicsapódva további részeket téptek le.
– Cuki! Merre vagy? CUKI! – kiáltotta Gazza.
Csak szólongatta, hívogatta, de választ nem kapott. Tehetetlenül nézte, hogyan
omladozik a szerkezet, amelynek a lány a foglya volt. Tudta, hogy ez a hajó nagyon sokat
kibír. A halálmasinát végül is viharok méhének tervezték. Nem csupán szülte a vihart, de
irányította is, és azon járt. Nem adja magát egykönnyen.
Csakhogy Cuki odabent volt.
És nem válaszolt, hiába szólongatta.
– Cuki! Cuki! Cuki!
A császárnő még mindig az ablaknál állt, nézte az ütközést, és halogatta a randevút a
látogatóval, pedig tudta, hogy a templomban van. A neforikat nem volt nehéz megsérteni,
és rohannia kellene, hogy minél hamarabb megtudja, ez mit akar itt. De most volt egy
ennél még fontosabb dolga.
Haplatán Cuki.
A csirkevári lány kezdetben egy senki volt. Csak egy ostoba kamasz, aki a világán
belepottyant az Izabellába, és az Abaraton kötött ki. Azt hitte, jelentéktelen. Valahogy
majd visszatalál az Ideátra, vagy gyorsan elpusztul ebben a számára érthetetlen világban.
De tévedett. A lány egy rejtélybe zárt enigma volt, seregnyi talánnyal, képtelenséggel és
ellentmondással fűszerezve. Valamint titokzatos túlélési képességekkel rendelkezett, még
a legnehezebb körülmények között is – még Hulihán Ottó, a Cakkozó, az Abarat egyik
legeredményesebb orvgyilkosa is elesett miatta.
Itt már nem volt helye elfuserált próbálkozásoknak. A lánynak egyszerűen meg kellett
halnia, most, a csata zűrzavarában és felfordulásában. Senki, soha nem tudja majd meg,
hogyan halt meg, vagy miért. Afelől pedig nem volt kétsége, kire vár ez a feladat. Őrá.
Igaz, most már császárnő, és nem kellene ilyen alantas munkákkal foglalkoznia, de senki
másra nem bízhatta – és most nem számított a gliff, a Viharjáró, vagy akár a vendég a
templomban. Csak az számított, hogy Haplatán Cukinak meg kellett halnia. Az a lány egy
torzszülött, egy korcs, és lejárt az ideje’. ‘Csak ha már előtte van a halott ábrázata,
megízlelte a szemét, a szívét és a máját, csak akkor lehet benne biztos, hogy kezdetét vette
az Éjfél Első Birodalmának kora.
Csak a Viharjáró tervezői lettek volna a megmondhatói annak, miért szakad szét
egyszerre fent és lent a terem, amelyben Cuki állt. A falak fémlemezei úgy hajlottak meg,
mintha csak alumínium fóliából lettek volna. Balról és jobbról repedések futottak végig az
ablakon. Cuki elhátrált tőle, mert attól félt, betörik, és a beomló padlón a bejárathoz
támolygott. Azonban az ajtókeret megrepedt, és beszorult az ajtó. Úgy tíz másodpercet
tölthetett a hiábavaló feszegetésével, aztán úgy döntött, itt nem segít a testi erő. Inkább
varázserejéhez folyamodott.
Kíváncsi elméje sok évvel ezelőtt kihalászott Boa privát varázskönyvéből egy Kri Néz
Et nevű igét, csak azért, mert könnyű volt megjegyezni. Kilenc szótagból állt a bűbáj, és
abból három már a nevében is benne volt.
A meggyötört ajtóra összpontosította a tekintetét, és felidézte a verset.
„Kri Néz Et
Bai Tu Hu
Jet
Jut
Jé.”
A szótagok egy pöröly képét formálták az elméjében. Hat szótag volt a feje, további
három a nyele. A képzeletében erősen tartotta, az ujjait a JetJutJére fonta.
A szavak az ajtóba csapódtak, és a fémben szabálytalan, bő egy méter széles kráter
keletkezett. Cuki kezén és karján a fájdalom hulláma söpört végig, ami sokkolta a
váratlanságával. Ez teljesen új volt: fegyvert faragott egy igéből, és szó szerint
megmarkolta. Most már legalább értette, hogy mit csinál.
Még jobban megszorította a Jet Jut Jét, és meglendítette, sokkal erősebben, már nem
ártatlan kezdőként. Ő maga vált a fegyverré – a gondolatai, a céljai, az ina, a vére meg
csontja. Ő volt a kapocs a szótagok és az általuk testet öltött erő között. Ő változtatta
tettekké a szavakat, ellenállhatatlan erővé.
Lesújtott az ajtóra a szótagokkal:
– Kri Néz Ét Bai Tu Hu Jet Jut Jé -
– és az szétszakadt!
Mánia Mutter hallotta a szétzúzott ajtó reccsenését, de semmi jelentőséget nem
tulajdonít neki a hangzavarban, ha nem társul hozzá egy erőhullám a lenti szintről, egy
mágikus kézjegy, amelyet nyomban felismert. A lány itt volt, csak egy pár fal választotta
el őket. Odakiáltott neki. Ha ő tudja, hogy a közelben van ez a Haplatán, akkor a lány is
biztosan érzi az ő közelségét.
 – Jövök érted! – kiáltotta a Vén Anya.
A nefori-templomban a rettegéstől kába Kremátor Kristóf életre hívott egy lángot. Alig
volt több pislákoló reszketésnél, de ahhoz elég volt, hogy meglássa a kihunyt gyertyák
zikkuratját.
– Mit csinálsz? – szűrte a foga között Zefario, Kristóf pedig a zűrzavar ellenére hallotta.
– Meg kell találnom az ajtót.
– Hidd el nekem, jobb, ha nem látod a neforit.
Túl késő volt. A láng már elterjedt, kanócról kanócra ugrálva szaladt fel a zikkuraton, és
a szétbomló aranysárga fény betöltötte a templomot.
A szeme sarkából – a hatalmas templom távoli szegletében – Kristóf egy ajtónál nem
nagyobb, bizonyos sötét hely felé résnyire nyitott dolgot látott. Aztán valami, ami azon a
sötét helyen élt, belökte az ajtót, és átfolyt rajta, majd mindenféle anatómiát nélkülöző,
rettentő összefüggéstelenséggé terebélyesedett.
Ha ránéz a neforira, abba Kristóf bizonyosan belehal, de a vak férfi ebben a pillanatban
cselekedett. Belenyúlt a kabátjába, és egy különféle színekben játszó tárgyat húzott elő
belőle, amelynek láttán a nefori beretvaéles sikolyt hallatott, a vak férfi füléből, orrából és
szájából pedig dőlni kezdett a vér.
Kellett neki az, amit meglátott Zefario kezében: az Abarataraba utolsó darabja. És rá
jellemző módon egyetlen útját ismerte a megszerzésének. Az ölést.
A világtalan Zefario látta a halált.
A nefori értelmezhetetlen alakjából acéltűk raja repült ki vízszintes sugárban. Zefario a
lövedékeket a fejétől fél tenyérnyire egy könnyed mozdulattal félresöpörte, azok
csalódottan felizzottak, majd szétszóródtak, és lehullva kihunytak. Ám a nefori nem adta
fel az Abarataraba hiányzó fecnijének megszerzését. Újabb örvénylő sikolyt hallatott,
nagyságrendekkel megrázóbbat. Zefario félrevetődött előle, bár tudta, hogy nem
menekülhet, és nem is maradt benne akarat, hogy ellenszegüljön a kivégzésének.
Megtett mindent, amit tehetett, elbúcsúzott azoktól, akiktől el kellett. Készen állt a lét
küzdelmének feladására, és már várta, hogy valahol az időtől meg a testi valóságtól távol
megkezdhesse a csodálatos halált.
Mivel hátat fordított mészárosának, nem látta a tűdárdák második hullámát. Amikor
elérték, nem szúrtak any-nyira, mint megidézőjük sikolya. De az nem maradt abba. Csak
csikorgott tovább, és a vak férfi szeméből patakzott a friss vér, akár a szabadságát hiába
váró ember könnyei. Végrángásaiban megtette az egyetlen dolgot, aminek még volt
értelme: erejének utolsó morzsáit elküldte a lánynak, Haplatán Cukinak.
– Nincs már hová menned – mondta Mánia Mutter.
 Cuki hátrapillantott a válla fölött. Az Abarat császárnője mögötte állt, tíz méterre volt
tőle a folyosón. Minden vibrált, sőt, az építmény nagy része vadul remegett: a falak, a
mennyezet, a szegecseik. Csak a Banya volt mozdulatlan. Érthetetlen módon tökéletesen
rendíthetetlenül állt a rázkódó világban. Köntösének minden részlete a helyén volt,
minden baba moccanatlan, benne a lopott, fogoly lelkekkel. Szenvedésük állandó
örömmel töltötte el.
– A válasz: igen – mondta neki Mánia Mutter.
– Nem kérdeztem semmit – így Cuki.
– Azon töprengtél, vajon bezárom-e a lelked az egyik kis babámba – mosolygott,
megvillantva apró, szürke fogait és foltos ínyét. – A válasz: igen.
 68
Ítélethirdetés
– Gazza… – szólalt meg kissé gondterhelten Malingó.
– Igen, tudom. A Viharjáró visszalök.
A Viharjáró ebben a pillanatban reagált a rettentő nyomásra. Vadul vibráló teste egy
kissé balra lendült, aztán sebesen megfordult. A kilencven fokos fordulót követően a jobb
oldalát mutatta a Semmi felhőjének.
Most, hogy nagyobb felületet talált, megújult erővel nyomult neki a Semmi törmeléke.
A szemét még hátrább vetette a Viharjárót.
– Ó, egek! Mozgásba lendült a Viharjáró!
Ezúttal nem volt kétség afelől, hogy a hajót nem a gépezetek mozgatták, hanem a
Semmi-felhő nyomása. A halálhajó hirtelen és gyorsan lódult meg, reptében száznyolcvan
fokot pördült, masszív motorjai reménytelenül küzdöttek, hogy átvegyék fölötte az
irányítást. A hatalmas hajónak túl nagy volt a tehetetlen tömege, és nem lehetett
lelassítani.
Az egyetlen, ami megállíthatta, az útjában álló Galigali-hegy volt.
– A vulkán! – kiáltotta Gazza. – Beleszalad a tűzhányóba! – felpattant, és próbált kiutat
találni a gliff útvesztőjéből. – Szét kell oszlatnunk ezt az izét. Most rögtön.
Ezúttal is teljes összhangban cselekedtek.
Gazza szinte le se vette a szemét a hajóról, úgy botladozott ki a gliffből. A jármű
kifogástalanul viselkedett: kivégzésük tervezett helyszínéről magába a Semmibe repítette
alkotóit, majd visszavitte őket a Valóságba, és nem vesztett el egyetlen utast sem. De ezzel
véget ért rövid létének eposzba illő története. Pörkök kénes bűzű levegőjében
szertefoszlottak a testét alkotó energiák.
A most szétváló hétezer utas közül sokan mormoltak hálaimát az eltűnő gliffhez. Ám se
Gazza, se Malingó nem volt közöttük.
Ők Teddel, a János-fivérekkel és Cunami Bettivel egyetemben a Galigalira szegezték
tekintetüket, meg a pillanatokon belül belecsapódó Viharjáróra.
Mánia Mutter éppen lyukat akart ütni Cuki testébe, amikor meglódult a hajó.
Bármennyire fűtötte a gyilkos vágy, mégis több volt benne az élni akarás, és inkább
megkapaszkodott egy ajtófélfában, hogy ne vágja földhöz az ütközés.
Cuki viszont elveszítette az egyensúlyát és elbotlott. Rosszul esett, fájdalmasan beverte
a fejét a falba. Próbált felkelni, de a jármű tovább hánykolódott. A folyosó már nem volt
szilárd, ráadásul annyira remegett, hogy Cuki a tekintetét sem tudta összpontosítani
semmire.
 Nem is volt a tudatában annak, hogy milyen komolyan beütötte a fejét, amíg nem
kezdett felállni. Úgy érezte, túl kicsi lett a koponyája az agyához képest, és remegett a
lába. Amikor a falon próbált támaszt keresni, rádöbbent, hogy minden ujja elzsibbadt.
– Ez baj – motyogta.
Nem ő volt az egyetlen, aki elveszítette az uralmát a teste fölött. A Viharjáró is így járt.
Nem csupán vibrált és imbolygott, mozgásban volt. Méghozzá gyors mozgásban. Cuki
érezte a tehetetlen lendületét, akkor tapasztalt ehhez foghatót, amikor az apja részegen
őrült módjára vezetett, ő pedig csak be akarta csukni a szemét. Ettől a borzalmas emléktől
– az apja felidézésétől – erőt vett magán, leküzdötte a zsibbadtságot, és felállt. Még éppen
időben. Ahogy Cuki felemelkedett, Mánia Mutter ismét lecsapott rá.
– Ne, apu!
Olyan váratlanul és erősen törtek fel belőle ezek a szavak, hogy a Banya a pillanat egy
töredékére megtorpant.
Ennyi elég is volt, Zefario mágiája végre elérte célját. Cuki jobbján tört fel a padlóból,
és az volt a lány abszurd gondolata, hogy valamiképpen bezártak ide, a halálhajóra egy
élénk színű madarat. Csak egy múló gondolat volt, aztán a színek csodásán összefolytak, ő
pedig felragyogott, és könnyebb lett a teste.
Cuki látta, hogy Mánia Mutter acélos ujjaival a testébe nyúl. De a kép csak rövid
életűnek bizonyult. A tekintete gyorsan követte a testét, amely már nem ott volt, ahová a
Banya kapott. Cuki még éppen tanújává vált Mutter haragjának: a vénasszony
szürkésfehér arca még jobban elsápadt, fekete pupillája kitágult, és teljesen kiszorította a
szeme fehérjét.
Ismét veszített. Cuki eltűnt. Hiába volt apró az Abarata-raba eme darabja, ahhoz elég
volt, hogy visszavezesse azon az úton, amelyen belépett a hajóra, és mindent elolvasszon
az útjában. Cuki közeledtére füstként vált szét mennyezet és padló, férclény és
szállítmány.
Az Abarataraba kirántotta a hajóból, és Cuki tíz, tizenegy, tizenkét másodpercig egy pár
méterrel a végezete felé vágtázó Viharjáró hasa alatt lógott a levegőben. A talajt
villámokJieve-nyészett rácsozata borította be, a Viharjáró azokkal próbálta
kétségbeesetten lassítani magát. Ha azon landol, abba belehal.
Ezért az Abarataraba a levegőben tartotta, amíg teljesen át nem haladt fölötte a jármű.
Csak azután engedte le a földre. Cuki most Pörkök távolabbi, északi partját figyelte Qátá-
sát megélesítette a sejtjeiben izzó varázserő), és már volt oka mosolyogni. Óriási
embertömeg – tudta, hogy nagyjából hétezren lehetnek – szaladt felé a Világ Pereméről.
Mögöttük a gliff utolsó foszlányai elveszítették a szilárdság minden utolsó szilánkját is,
amint kiszállt minden utas. Elvégezte a munkáját, és most felszívódott, vissza az éterbe,
ahonnan jött.
 Ez a pillanatnyi nyugalom nem tartott sokáig, szinte nyomban megtörte a lába alatt a
talajt megrázó ütközés döreje. Gyorsan megpördült, és még látta, hogy a Viharjáró orral
előre beleszánt a kráterbe, ahol egykor a Galigali-hegy csúcsa magaslott, és ahol immár
tépett peremű seb köpte toronymagasra a tüzet és a köveket.
Ott állapodott meg a jármű. Egy boldogabb világban most minden jól alakult volna. A
gonosztevőket mind elemészti a tűz, a kivégzéstől megmenekültek pedig szabadon
visszatérhetnek az otthonaikba, és sem nekik, sem a szeretteiknek nem esik bajuk.
Csakhogy ez nem az a boldogabb világ volt.
 69
Minden késre öt szív
A Viharjáróban Zefario csak feküdt a sötétben, és minden félelem nélkül hallgatta
lassuló pulzusát. Haldokolt. Kínlódó szíve most már nemsokára teljes ütemeket hagy majd
ki, és végül leáll. Akkor majd jön a fény, és abban a fényben újra találkozik a
családtagjaival, akiknek sok évvel korábban előrementek a lelkeik a paradicsomba.
Mindig is kertnek képzelte azt a helyet – olyan kertnek, ahol sosem fonnyadnak el a
virágok, és nem kukacos egy gyümölcs sem. Ott élnek az ő szerettei boldogan, távol
minden gondtól és bajtól. Ő is velük lesz nemsokára. Nagyon hamar.
Ám ahogy ott feküdt a sötétben, és egyre közelgett az élete várva várt vége, a nefori is
közelített hozzá. Márpedig amaz nem szándékozta hagyni, hogy elszökjön előle arra a
békés helyre, ahol játszanak a gyermekei, mert újabb gyalázatos tettre készült. Addig
lökdöste, amíg a hasára nem fordította. Zefario felnyögött. A tüskék ismét megbökték, de
ezúttal nem odébb akarták mozdítani, hanem négy-öt helyen beleszőni a sejtjeibe az
anyagukat, átvinni a lényegüket.
Nem tudott ellenállni. Nem maradt benne erő. Egyébként is, mit számított már ez a
kegyetlenség? A teste efféle idegen elfoglalása csak a halálát sietteti. Legalábbis ő azt
hitte. De nem. Minél mélyebbre ért a nefori anyaga a húsában, annál erősebben vert a
szíve. És annál messzebb került annak a kertnek a ragyogó, csodálatos képe.
– Ne… – motyogta. – Hadd menjek hozzájuk. Kérem. Én már nem akarok élni.
– Számunkra nincs jelentősége annak, hogy te mit akarsz – felelte a nefori. – Nekünk
élve kellesz. Ezért élni fogsz.
Ezzel felemelte a férfi testét, aki a saját súlyától még jobban rácsúszott a tüskékre,
végül moccanni sem tudott.
A testéből és a hasából álltak ki a hegyes tövisek. Inkább volt már báb, mint önálló
akarattal bíró lény.
A nefori így vitte maga előtt. Elhagyta a templomot, hívőket keresett, Kremátor
Kristófot pedig otthagyta a sötétségben.
Mánia Mutter érezte a saját vérének ízét. Amikor a Viharjáró becsapódott a tűzhányóba,
elharapta a nyelvét. Ettől a kisebb balesettől eltekintve sértetlen volt. Felállt. A jármű
láthatóan az oldalán feküdt, mert a legvízszintesebb felület, amit talált, egy pár
másodperccel korábban még az egyik folyosó fala volt. Odament a legközelebbi ajtóhoz.
Tombolt a dühtől, hogy már megint kicsúszott a kezéből a lány. Nem számít. A Világ
Peremén vannak. Nincs hová szöknie a kis boszorkának.
A legközelebbi ajtót a feje fölött találta. Nehéz volt, de az akarat egy pöccintésével
leszakította a zsanérjairól, aztán azt mondta, hogy:
 „Jet-
ha-
szi-
ha”,
majd fellépdelt a levegőben előtte kiemelkedő lépcsőkön. Az ajtó túloldalán akkora
pusztítás képe fogadta, hogy ha nem a Viharjáró jár így pórul, biztosan örömét lelte volna
benne. Nem sokat foglalkozott vele. Minden irányból olyan hangok jöttek, mintha sebesült
óriások nyögnék az utolsókat – így panaszkodott a Galigali-hegy kráterének
olvasztótégelyébe süllyedő, hatalmas szerkezet.
Tudta, hogy idővel lesz majd másik halálmasinája. A Viharjáró csak megcsillantotta,
miféle csodás pusztításra képes fegyvereket tudnak tervezni a neforik. Némelyiket a saját
szemével is látta már, amikor először átmerészkedett a Csillagos Kapun, hogy találkozzon
velük, életét és elméjének épségét téve kockára. Most is elég volt arra gondolnia, hogy
mekkora a hatalmuk, mennyi titkukat osztották meg vele, és rögtön új erőre kaptak a
végtagjai. Haladt tovább felfelé, hátat fordított a hőségnek, és a füstben az eget kereste a
tekintete. Valahonnan a közelből hűvösebb levegő jött. Követte, és végre kijutott az
összetört hajó teteméből a Galigali meredek oldalába.
Látta, hogy nincs egyedül. Sok tucat férclény élte túl a tűzözönt, és állt most az éjszakai
ég alatt. Jelentős számban lángoltak is, de nem törődtek a tűzzel. Az biztos, hogy
fájdalmat nem éreztek. Még csak nem is nyöszörögtek.
Gyorsan elkezdte felbecsülni a számukat, de ez kudarcra volt ítélve. Még másztak elő a
roncs minden részéből, a csúfan megcsonkítottakat is fűtötte az életösztön. Soknak voltak
rettenetes sebei, némelyik láb nélkül kúszott elő a Viharjáró alól. A todóiszapnak ugyan ez
esélyt teremtett rá, hogy kiszökjön a durván megfércelt testekből, de úgy tűnt, hűséges
marad a formájához, az egyénhez, akivé vált.
Nyilván tudták, hogy köztük van a császárnőjük, mert amikor kijött a roncsból, már
várták. A lávagödör körül álltak, ügyet sem vetve a perzselő hőségre. Amikor fel-
emelkedett a levegőbe a roncs fölé, olyan hangot adtak ki, ami őt is váratlanul érte – mély
hangú nyöszörgéssel ünnepelték, mintha az istennőjükké akarnák emelni.
– Hűséges, jó katonáim! – szólította meg őket. – Ezt a pillanatot számtalanszor
viszonozom majd a szeretetemmel. Magasabbra emellek majd titeket minden, magát
élőnek nevező lénynél, mert bár sárból vagytok, mindnél jobban szolgáltatok.
Újra felharsant a férclények nyöszörgő kórusa.
– Most pedig figyeljetek. Az Éj még nem veszett el. Nézzétek csak meg azokat ott!
Csapdába estek. A hátukban a Semmi, előttük a Galigali tüze, a kettő között pedig mi
vagyunk – nevetett. – Viszont már nem vagyunk nyolcezren. Így aztán egy helyett négy,
vagy akár öt szívet is kell szereznetek. Legyen tehát öt szív mindenkinek! Masírozzatok,
katonáim, előre!
 Egy az övénél sokkal halkabb, de végtelenül rémisztőbb hang gördült elő a hajóroncs
belsejéből. Csak egyetlen szót mondott:
– Állj.
* * *
Cuki a Galigali lankájának az alján állt, de Zefario mágiájának köszönhetően tisztán
látta és hallotta a vulkán forgalmas csúcsán zajló eseményeket. A nefori a Viharjáró
oldalának hasadékából jött elő – olyan volt, mintha folyékony folt hömpölyögne ki a
tátongó lyukból. Ahogy mozgott, megremegett alatta a levegő, és ahogy szétterült, két
hatalmas füstcafatra bomlott. Cuki elborzadva látta, hogy Kremátor Zefariót hurcolja
maga előtt, élő trófeaként. Sebesült volt. A ruháját elöl vér áztatta. Mégis, ahogy a nefori
mozgott, Zefario az élet halvány jeleit mutatta. Mindannak ellenére, amit a testének
láthatóan el kellett szenvednie, még mindig életben volt.
A nefori teljesen elhagyta a roncsot, és Mánia Mutter fejet hajtott előtte. A lény
belsejében a csomós, szövevényes alakzatok válaszképpen a közepébe gyűltek,
összedugták a fejüket az idegen amorf foltjában. Így, együtt fekete napra emlékeztettek,
amelyből sok száz rojtos csáp nyúlt ki, és himbálózott a nefori absztrakt energiáiban.
Miután lerótta a tiszteletét a lény előtt, Mánia Mutter elfordult a megtépázott seregétől –
még mindig egyre nőtt a számuk, ahogy az égő férclények jöttek elő a roncsból –, és
egyetlen egyszerű parancsot suttogott nekik. Cuki nagyon is tisztán hallotta a Vén Banya
utasítását.
– Öljetek meg mindenkit.
 70
Csak a kövek
Cuki nézte, ahogy lefelé cammog az égő, kusza sereg a Galigali-hegy lejtőjén, a
lélekköntösét viselő császárnőjük vezetésével, mögöttük és fölöttük a nefori sodródó
alakjával, a szurtos levegőben pedig borzalmas trófeaként függ Zefario alakja. Akaratlanul
is az eszébe jutott egy Babiló-niumon hallott dal néhány részlete. Értelmetlen kis
csacskaság volt, mégis ezt énekelgette magában, ahogy nézte a közelgő sereget:
Fázik az orrom,
hol száraz, hol fújom.
Fázik az agyam,
az eszem elhagytam.
Fázik a lábam is,
mennék már, de nem visz,
fázik,
fázik,
fázik…
Csak állt ott, nézte, ahogy jönnek a szörnyek, és tudta, hogy esélye sincs megállítani
őket. Visszanézett a gliffből előbukkanó tömegre, és látta, hogy Malingó meg Gazza felé
tartanak. Gazza hívogatóan intett neki. Még egyszer megnézte magának a közelgő
ellenséget. Talán még öt percre lehettek. Legfeljebb.
Megfordult, majd rohanni kezdett Malingó és Gazza felé. Gazza már elég közel volt,
hogy meghallja, amit kiált.
– Jól vagy?
– Nem tudom – felelte –, nem hiszem.
Gazza széttárta a karját, ahogy a közelébe ért, és erősen magához ölelte. Ő ugyanígy
viszonozta, amitől a fiú még jobban szorította. Malingó mindkettejüket átölelte, ők pedig
nem tiltakoztak.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte Malingó.
– Meg kell védenünk magunkat – felelte Cuki. – Nincs más választásunk.
– Én mindig benne vagyok egy jó kis bunyóban – mondta Gazza –, de ezek ellen az
izék ellen nincs esélyünk. Nézzétek csak! Égnek, és mégis jönnek. Ha nincs lábuk, akkor
kúsznak.
Cuki a vulkánra nézett. A férclények közeledése tényleg vérfagyasztó volt. A
legbrutálisabban sérültek közül ugyan egy páran végül kimúltak a lejtőn, de a nagy részük
folytatta esetlen ereszkedését.
– Az Abaratarabát teljesen elhasználtuk – közölte velük Cuki. – Bennem van még némi
mágia, de attól tartok, több gliff nem lesz.
– És ha a vízen menekülnénk a szigetről?
– Reménytelen – jelentette ki Malingó. – Az Izabella egyszerűen túlcsordul a Világ
Peremén. Ha a vízbe kerülünk, magával sodor.
– Itt nagyon sokan halnak ma meg – mondta Cuki komoran. – Ez az a hely, ahol
küzdenünk kell.
– Ide minket eleve meghalni hoztak – emlékeztette Malingó. – így legalább van
esélyünk.
A Galigali újra kitört, ezúttal olyan erővel, hogy szétrobbantotta a Viharjáró első felét.
Mánia Mutter nem vette le miatta a tekintetét az elítéltekről. Csak ment lefelé a füstölgő
hegyoldalban.
– Vajon mi történhetett Kristóffal? – tűnődött hangosan Cuki.
– Ott van ő is – felelte Malingó.
– Nem látom.
– Pedig én láttam, esküszöm. Egy kicsit hátrább volt, mint a többiek, de ott volt.
Cuki megújult érdeklődéssel figyelte a közelgő sereget.
– Biztos vagy benne?
– Tökéletesen.
– Nahát – jegyezte meg Cuki –, három Kremátor-generáció.
Gazzára és Malingóra nézett.
– Gondolom, együtt megyünk eléjük.
 71
Kivégzés
Kremátor felhúzott maga köré egy alacsony felbontású El-terelőpajzsot, hogy ne vegyék
észre a férclények, akik között haladt, de aligha volt rá szükség. Minden figyelmüket
lekötötte a kivégzésre váró tömeg. Egy idő után csak hagyta, hadd fakuljon ki a varázs,
mert tudta, hogy nem is látják, de ha látnák, se törődnének vele. Csak amikor Kremátor
rádöbbent, hogy a csirkevári lány a nagyanyja serege felé tart – teljességgel
értelmezhetetlen arcot vágva –, hívta újra életre a pajzsot, és tűnt el ismét.
Láthatatlan állapotában volt egy kis ideje többé-kevésbé rendezni a gondolatait. Már
nem tudta, melyik oldalnak tartozik hűséggel, vagy hogy van-e egyáltalán előnye annak,
ha tartozik valahová. Sok éven át hűen engedelmeskedett a nagyanyja parancsainak, de
mire ment vele? Halál várt rá, és keserű feltámadás egy kietlen parton. És a szerelem? Ah,
a szerelem! Az még a hűségnél is kegyetlenebbül bánt vele. Igaz, abba nem halt bele. Bár
jobb lett volna. A bolondját járatta vele, elszedte minden valaha ismert varázslatát, és még
egy csókot sem adott érte. Gyászolta. Egek, hogyan gyászolta! Sőt, dühöngött, izzott a
szívében a harag, és végül a gyilkosságig kellett alacsonyodnia, hogy kioltsa a lángját.
De még azzal sem ért véget a kín. Úgy tizenöt évvel később bekerült az életébe a
csirkevári lány, véletlenül keresztezte egymást az útjuk, vagy legalábbis akkor azt hitte.
Izabella anyácska karjaiba sodródott, és megint csak véletlenül – illetve megint azt hitte,
hogy véletlenül: a minnesotai Csirkevárból származó Haplatán Cuki a lelkében hordozta a
hercegnőt, akinek az intrikái és a hűtlensége végül megfosztották a hatalomtól és a
szerelemtől is. Most már nem volt a lányban Boa lelke, de úgy tűnt, ez nem számít. Még
mindig úgy viselkedett, mint aki képes szembeszállni az ő nagyanyjával! Persze tévedett.
Ez már nem a Gorgosszium Banyája volt, nem az a gonosz vénasszony, akivel a Féregfán
megküzdött. A császárnő már más szinten volt. Hát miért nem érti meg ezt a lány? Miért
nem látja, mekkora erejű teremtmény a nagyanyja szövetségese, a nefori? Hát nem fogja
fel, milyen forró lett itt a talaj? Nem a tüzet és követ köpő vulkán miatt, hanem mert most
először találkozott három generációnyi Kremátor a tűz óta, amely eltörölte a dinasztia
jövőjét, és minden erejüket a legidősebb tagjára ruházta, őt, a legfiatalabbat pedig arra
kárhoztatta, hogy az árnyékában éljen.
Ez volt most az Abarat legveszedelmesebb pontja. Mindegy, mit tanult Cuki a mágiáról
Boától, attól ő még a zsigereiben egyszerű ideáti teremtmény – el kell ismerni, hogy erős
akaratú, talán bizonyos szempontból még rendkívülinek is mondható, de mégis csak
ember, és a tudata hátsó, homályos rejtekeiben még mindig retteg a bestiáktól, amelyek a
fajtája őseit, a majmokat kergették. ‘Ettől a félelmétől sosem szabadulhat, gondolta
Kremátor. És éppen ettől lesz sebezhető az Éjféllel szemben.
Minderre rácáfolva ott állt Cuki, szembeszállt Kristóf nagyanyjával és a saját
félelmével. Talán még az is lehet, hogy valami új ez a lány. Az újfajta nő.
 Akkor milyen kár, hogy meg fog halni.
Találkozott a két sereg. A császárnő minden látható érzelem nélkül nézett Cukira.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Azért jöttem, mert láttam, hogy Zefario szenved – felelte Cuki. – A saját fia. Nem
ébreszt ez magában semmi könyörületet?
– Nem, kislány. Minden könyörületet kiirtottam magamból, amikor a neforikkal
mentem találkozni. Tudtam, hogy megéreznék rajtam.
– Tehát semmit sem érez iránta? – kérdezte Cuki.
Tudatosan nem tudta volna megfogalmazni, miért kérdez tőle egyáltalán bármit is, de
valami oka volt, ezt eléggé biztosra vette. Egy családi ügyről volt szó, és mint minden
családnak, a Kremátoroknak is megvoltak a maguk titkai. Amikor Cukiék tartottak családi
összejövetelt, annak mindig káromkodás és verekedés lett a vége. Talán van itt még
valami titok, ami megváltoztathatja ennek a halálos játéknak a végkifejletét.
– Ó, érzek én iránta valamit – ismerte be Mánia Mutter.
– Valami anyai szeretet-féleséget – folytatta. – Legalábbis valami hasonlót.
– Tényleg? – kérdezte Cuki. Most összezavarodott. Mit akar bevallani a Banya?
– Igen, tényleg – felelte a Vén Anya. Megragadta a ruháján lógó egyik babát. – Itt
akarom tudni a lelkét – mondta –, közel a szívemhez.
Cuki erre nem szólt semmit. Érezte, hogy még akar mondani valami fontosat a Banya.
Végül mindössze négy szót szólt:
– Nem lesz ott egyedül.
Ez az, gondolta Cuki. Valahol ezekben a szavakban van a lényeg.
Nem lesz egyedül.
Annyira elemi gonoszság ült a Mutter arcán. Mélységes romlottság. De miért?
Nem lesz egye…
Cuki lenézett a babára, aztán vissza a Vén Anyára, azt remélve, hogy még egy kicsit
vizsgálhatja az arcát. De Mánia Mutter már fordult el tőle, minden erejét a megtört
Zefarióra összpontosította.
– Mi lett belőled! Vén vagy és gyenge. Egyszer régen dajkáltalak – sétált felé. – Most
halj meg – mondta lágyan.
– Engedd át nekem a lelked.
Nagyon lassan felé nyúlt, mintha képes lenne kihúzni belőle a lelket. Válaszképpen
Zefario egy megtébolyodó ember kínnal teli félig üvöltését, félig zokogását hallatta.
 Cuki ezt már nem bírta elviselni. Nem nézhette végig, hogyan kínozza a Banya. Valamit
tennie kellett. Halvány lila gőze sem volt, hogy mégis mit, de volt benne akarat, és
szabadon használhatta. Bármit is ad a kezébe, vagy sugall a szívének, eszének a sors,
megragadja. Csak hadd állítsa meg a vak férfi szenvedését.
Megindult a Banya felé, aki akkora örömét lelte saját vérének kínzásában, hogy nem
nézett hátra.
– Hagyd abba! – mondta a fiának Mánia. – Nem segít rajtad. Én az anyád vagyok,
Zefario. Én hoztalak erre a világra, és most én távolítalak el róla.
Cuki léptei minden undorító szó hallatán egyre gyorsultak. Megteszi, ami csak tőle
telik, hogy a Banya megbánja a kegyetlenségét, fogadta meg magában. Persze könnyű
mondani, ugye? A sors nem adott semmit a kezébe, amivel térdre kényszeríthetné Mánia
Muttert. Puszta kézzel akar nekiesni az Abarat császárnőjének… De ha így kell lennie, hát
legyen.
Bele se gondolt, mit csinál, csak ugrott, és az Abarataraba mágiájának utolsó foszlányai
rendkívüli erőt kölcsönöztek a vetődésének.
A Banya nem nézett hátra, de megfordult, és a keze fejével arcon csapta Cukit.
– Engem akarsz meglepni, kislány? – újra megütötte, Cuki pedig semmivel nem tudta
védeni magát: a földre zuhant, és kiszorult a tüdejéből minden levegő. – Annyira
mélységesen torkig vagyok veled – mondta Mánia, és zabolátlan dühvel rugdosta. – Addig
rúglak, amíg meg nem áll a szíved.
Sietett beváltani az ígéretét.
– Te…– rúgott.
– hülye… – megint.
– kis…– megint.
– senki.
– Hagyod abba! – kiáltotta Malingó.
Cuki a szeme sarkából látta, hogy védelmezőleg elé botorkál. Elég hosszan lekötötte
Mánia Muttert ahhoz, hogy Cuki levegőt vehessen, de drágán megfizetett a közbelépésért.
A császárnő a két legközelebbi férclényére nézett, majd kirántotta a kezükből a pengéket.
Cuki a beszívott levegőt kiáltásra használta:
– Fuss! Malingó! FUSS!
De még ha ott is hagyta volna Cukit (márpedig arra nem volt hajlandó), már akkor is
meg volt írva a ficak halálos ítélete. Balról és jobbról is lecsaptak a pengék. Cuki hallotta,
hogy Malingó egyszer felkiált, aztán borzasztó gyorsan sújtott le rá a Banya, és levágta a
fejét a nyakáról, a kezét a karjáról, és a karját a testéről – Cuki a döbbenettől és a haragtól
elnémult, alighanem szerencséjére. Egyetlen morzsányi erejét sem vesztegethette
hangokra. Minden egyenesen a kezébe ment a szívéből. Felnyúlt, és megragadta Mánia
Mutter túlzsúfolt szoknyáját, úgy húzta magát talpra.
Megölte Malingót.
Az ő szeretett Malingóját, aki azt mondta, örökké vele akar lenni, Éjfél ide vagy oda. A
Banya elvette tőle. Méghozzá olyan könnyedén, mintha az élete mit sem ért volna, a
szeretete jelentéktelen, teste pedig csak egy zsák hús lenne, ő meg a hentes, aki
feldarabolja…
Ahogy felhúzta magát, Cuki Mánia Mutter szemébe nézett, és a pillanat egy töredékéig
látta, hogy visszahőköl a Banya, megrendül a saját császári felségéről alkotott, dicső
véleménye, amikor szembetalálkozik a Cuki szeméből sütő gyűlölettel.
Persze nem jutott át a hiúsága falán.
Megölte Malingót.
Nincs az a halál, ami túlzás lenne egy ilyen gyilkosságért. Cuki legszívesebben izzó
fahasábokká változtatta volna a Banya minden csontját, a vérét lángoló olajjá, és
végignézi, hogy emészti el őt is az elem, amellyel annyi évvel korábban elpusztította a
saját húsát és vérét. De egy ilyen kivégzéshez nem volt elég a mágiája. A kezével és az
ujjaival kell neki ártania, ahogy csak tud – kikaparja a Vén Anya gonosz szemét, rothadó
tövénél fogva tépi ki a nyelvét. A szemével kezdi…
De a Banyának ma nem volt kedve meghalni. Olyan erővel ragadta meg Cuki kezét, és
morzsolta össze, hogy a lány érezte, porrá akarja zúzni a csuklójában a csontokat.
Az egyik kezével erősen fogta Cukit, a másikat kinyújtotta. Császári méltósága
helyreállt. No meg a vele járó ereje is visszatért. Elmormolt egy-két szótagot, és a
kinyújtott kezébe röppent az egyik Malingót felszeletelő, széles pengéjű kés.
Megszorította a sikamlós markolatot.
– Így is túl sokáig tűrtelek, csirkevári kisasszony.
Ezzel a császárnő sújtásra emelte a pengét.
Cuki nem adta meg azt az örömöt a vénasszonynak, hogy kimutatja a félelmét. Csak
húzta magát egyre feljebb, kapaszkodott, amibe tudott – a ruha vénséges anyagába és a
babákba. Fájtak a zúzódásai és lüktetett a feje, de egy villanásra sem tévesztette szem elől
Mánia Mutter libanyakát, még akkor sem, amikor már lefelé süvített a kés.
 72
Igazság
A kés nem érte el. Cuki bőrétől negyvenöt centire beleütközött valamibe, egy láthatatlan
tárgyba, amely olyan kemény volt, hogy széttört rajta a kés, mintha jégből lett volna.
– Ki tette ezt? – csattant fel Mánia Mutter. – Ki tette ezt? – lenézett Cukira. – Nem te
voltál, úgyhogy ne is próbáld elhitetni velem.
Cuki arcába nyomta a tenyerét, és ellökte magától a lányt. Hirtelen már nem érdekelte,
hogy él-e vagy hal-e. Itt valaki ellene szegült a birodalom akaratának, és tudni akarta,
hogy ki volt.
Fekete tekintetét a közvetlen környezetére vetette, és keményen végigmérte az összes
mocskos, megperzselt férclényt, felbecsülte a bűnösségük esélyét.
– Te voltál? Nem. Ez túl buta. Te? Nem. Neked ég az agyad. Talán te? Á, ez is kretén.
Hát senki sem elég büszke ahhoz, hogy vállalja ezt a tettet?
Csend.
Végül megszólalt egy fáradt hang:
– Jól van, nehogy szívinfarktust kapj, te vén csontkollekció. Ha annyira fontos neked…
Én voltam.
Szétvált a férclények hada, és a csillámló elterelőpajzs mögül előlépett egy alak.
– Te – mondta a Banya.
– Én – felelte Kremátor Kristóf.
– Hát miért szegülsz te mindig ellenem?!
– Ó, egek. Nem akartam, hogy megöld a lányt.
– Ismétlem: Miért? Amikor még a hercegnő lakhelyéül szolgált, volt rá okod. De most?
– Nem tudom – felelte Kremátor. – De kérlek, ne tedd…
A Banya egy kicsit gondolkodott, aztán elvigyorodott.
– Akkor én is kérek cserébe egy szívességet!
Kremátor keskeny ajka lebiggyedt.
– Mit akarsz tőlem?
– Mondd meg az apádnak, Kristóf – mondta neki Mánia Mutter. – Mondd meg neki,
hogyan fogadják majd.
Cuki magában ízlelgette ezt a mondatot, és nagyon figyelte Kremátor arcát. Egyre
biztosabban tudta, hogy itt tényleg van valami rejtély, egy családi titok, amelyre mindjárt
fény derül. Még mindig fogalma sem volt arról, mi is lehet. Csupán a Banya bizarr
megjegyzésére támaszkodhatott, mely szerint a fia nem lesz egyedül a halála után.
Csak nem tartanak még valaki mást is fogva Mánia Mutter babái? Egy másik lelket –
talán lelkeket? Igen, többet
– ezt azonnal érezte, amint a gondolat megfogant –, mind azokban a szerencsétlen,
mocskos rongybabákban vannak.
Egyszer csak megértette.
– A gyermekek! – mondta Cuki. – Istenem, nála van az összes gyerek!
Mánia Mutter először nem reagált. Az imént természet-ellenes sebességgel Zefarióhoz
szökkent, és most éppen halálos altatót dalolt neki. De Cuki kitörése után elnémult.
– Hallgattasd el – parancsolta Kremátornak. – Gyorsan, te bolond. Hallgattasd el!
– Miről beszél?
– Kit érdekel, miről beszél?! HALLGATTASD MÁR EL!
A Banya egy pár másodpercre levette a tekintetét Zefari-óról, és Kristófra nézett, amitől
a férfi arcán egy pillanatra méregzöld, szúrós fény villant, mintha üszkös lébe mártotta
volna a fejét. Ez egy új trükk volt, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta legyőzni az
undort.
– Nem hallottad, mit mondtam? – kiáltotta a Banya.
– De igen – felelte Kremátor.
Nem akart további leckéket a császárnőjétől. Ez az újdonsült képessége, amellyel a saját
menedékét mérgezte meg, rémisztő hatalom volt. Nem tehetett mást, meg kellett előtte
hajolnia. A fejében még mindig dübörögtek a mérgek, ahogy Cuki felé botladozott, és azt
mondta neki:
– El kellett volna menned, amikor mondtam. Most én kell hogy megöljelek.
– Hallottál te egy szót is abból, amit mondtam? – kérdezte Cuki.
– Egy szót sem akarok hallani! – parancsolta Mánia Mutter.
Fél, gondolta Cuki. Tudom az igazat!
Ez a váratlan bizonyosság megacélozta a hangját.
– Kremátor, hallgass rám! Nála vannak a fivéreid és a nővéreid! – Kremátor értetlenül
meredt rá a gallérja furcsán elszíneződött folyadékán át. – A babákban. Ott van vele az
egész családod.
– HALLGASSON MÁR!
– Az apád azt hiszi, hogy a paradicsomban vannak. Ez tartotta épen az elméjét. De
hazugság volt, Kristóf. Csak egy újabb kegyetlen, gonosz hazugság. Egész végig nála volt
a lelkűk.
– A babákban? – kezdte már kapiskálni.
– A babákban.
– És az anyám is?!
– Ne engem kérdezz. Kérdezd a…
Kremátor már fordult is a nagyanyja felé.
– Igaz ez? – kérdezte. – Mondd meg! Igaz?
– Még nem vágtad el a torkát?
– Kérdeztem tőled valamit.
– Tényleg tudni akarod?
– Megkérdeztem, vagy nem?
– Ó, de hát ismersz engem. Takarékos típus vagyok. Soha nem pazarlók. Pláne, ha
erőről van szó. Csak nem hagyhattam, hogy elrepüljenek azok a lelkek a paradicsomba, ha
használhattam is őket, itt, a közelemben. Végül is családtagok. A saját húsom és vérem.
Meg se születnek, ha nem viselem el a méh undok beszennyezését. Még azt is hagyom,
hogy érezzék egymást, az segít nekik reménykedni. No meg persze vágyakoznak arra, amit
már sosem látnak, sosem érintenek, pedig olyan közel vannak egymáshoz – csontos
ujjaival végigsimított a babákon. – És minél tovább tartogatom őket, annál nagyobb lesz a
vágyuk.
Cuki közben Kremátort figyelte, és látni vélt a szemében valamit, ami korábban sosem
volt ott. Látta már veszélyesnek és kétségbeesettnek, szerelmesnek és elveszettnek. Ez
viszont eddig példátlan volt. Gyűlölet.
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte.
– Mi közöd volt… van neked hozzá?
– Az én testvéreim.
– Nem is ismerted őket. Miért kellene törődnöd velük? Korábban nem érdekeltek.
– Azt hittem, boldogabb helyre jutottak.
– Nos, kit tudja, mit éreznek?
– Mindent… – szúrta közbe Cuki.
– Kuss legyen! – rikoltotta a Banya.
– Mindent éreznek…
 – Levágom a…
-...mert mindennel össze vannak kötve.
-…FEJED!
– Különben nem lenne erejük – folytatta Cuki rezzenéstelenül. – Te csak lecsípsz abból
az erőből, ami átfolyik rajtuk. Az pedig mindenből és mindenhonnan árad.
– A lány igazat mond – szólalt meg halkan Zefario.
Cuki felnézett Kremátor apjára, aki vak, vérző szemmel nézett a fiára.
– Meg kell mutatnom neked? – kérdezte halkan Kristóftól.
Kremátor nem felelt.
– Akkor hát megmutatom.
Fakó, tejszínű ködpászmák tűntek fel a folyadékban, akár egy szemkötő, és eltakarták
szemének ártatlan kékjét, de a pupilla fekete rémálmait is.
Ez az apja műve, gondolta Cuki. Nem mintha Kremátor ellene szegült volna. Zefario
bepillantást engedett fiának a világukba, amelyet elveszítettek – a testvéreit mutatta meg
Kremátornak, akiknek sokszor képzelte, hogy hallja a nevetését, kiáltását, sírását és
fohászát.
– Az anyád végig a házban maradt – mondta Zefario.
– Nekem kellett kivonszolnom onnan. Azért égtem meg. Megolvadt a húsom a
hőségtől.
– Ez teljesen abszurd – motyogta a császárnő.
– Tudod, hogy igazat szólok, anyám – mondta Zefario.
– így történt, Kristóf. Látod? Látod, mit tett a szeretett nagyanyád?
Cuki persze nem látta a felidézett képeket, de nem is kellett látnia. Pontosan tudta, mit
oszt meg a fiával az idősebb Kremátor: az anyja halálát. Kremátor egyszer elmondta
Cukinak, hogy ez volt a legelső emléke, bár akkor még nem tudta, hogy a saját anyja
halálát látta. Csak egy sikító tűz-oszlopra emlékezett.
– Eleget láttam, apám – mondta Kremátor.
A látomástól meggyengülve, vakon talpra állt. Nem látott semmit, csak a rémségeket,
amelyeket az apja osztott meg vele.
– Apám – mondta ismét, indulatosabban. – Kérlek. Megnéztem az emlékedet – mondta,
most már kiegyenesedve. – Hiszek neked.
Amint ezt kimondta, felszívódott a felhő. Kremátor szeme kékebb volt, mint valaha, a
pupillája pedig minden eddiginél feketébb.
 73
Lelkek
Kremátor lassan-lassan felemelte a fejét. Megtisztult tekintetét Mánia Mutterre
szegezte.
– Most már nagyon tisztán látlak, nagyanya – mondta neki.
– A látásod minősége egyáltalán nem érdekel – vágott vissza a császárnő.
– A testvéreim…
– Halottak.
-…helye a paradicsomban lenne.
– Nos, nem ott vannak. És soha nem is lesznek. Részesei az erőnek, amely téged ilyen
magasra emelt.
– Engedd el őket.
– Nem.
– Ha kell, kényszerítelek.
– Megpróbálhatod – felelte a császárnő –, de az lesz az utolsó hibád.
– Legyen hát – felelte.
Ezzel rárontott, és egyúttal felé hajított egy igét. Tüskés, sötét golyóként robbant fel
Mutter arca előtt. Kremátor egy pillanatnyi időt sem hagyott neki, nyomban torkon
ragadta, és láthatóan eltökélte, hogy kiszorítja belőle a szuszt. Muttert maga előtt tartva
botladozott hátra az asszony férclényei között.
Cuki egyszer már látta, ahogy így egymásnak estek, a Féregfa fedélzetén. Nem akarta
ismét végignézni a küzdelmüket, a szerencsétlen Zefarióért aggódott. Még mindig
kapaszkodott az életbe a nefori tüskéin lógva. Odament hozzá. Több fokot esett a
hőmérséklet, ahogy közelebb ért a Minden Élő Ellenségéhez. Az természetellenesen hideg
jeges tüskéket döfött ínszalagjaiba és csontvelejébe, minden lépés nehezebb volt, mint az
előző. De nem adta fel.
Zefario látta, hogy szenved, és felemelte a fejét. Amikor kimondta, amit gondolt, a
hangja már alig volt suttogásnak nevezhető, az ereje utolsó morzsáival az életbe
kapaszkodó ember utolsó, elcsigázott sóhaja volt csupán.
Még mindig benned van az Abarataraba, lehelte.
Nem érzem, felelte Cuki.
Ott van. Nélküle sosem jutottál volna eddig. Nem sok van már, de…
Mit jelent?
 Micsoda?
Az, hogy Abarataraba.
…nagyjából annyit tesz, hogy… Életdarabkák.
Vedd vissza őket. Az Életdarabkákat. Fejezd ezt be. Szabadítsd ki őket.
Van a fejedben egy ajtó, Diamanda tette oda, amikor beléd helyezte Boa lelkét. Nem
fából van, és nincs zsanérja. Egy út a lényedbe.
Ismerem azt az ajtót.
Akkor nyisd ki. Gyorsan.
Már kinyitottam.
Egek, csakugyan.
Fájni fog?
Az, hogy a lelkem beléd száll, nem, felelte Zefario. Az, amikor elhagylak, igen.
Miért?
Mert egyetlen ajtón lépek be, amit te nyitottál ki. De ha ki akarom szabadítani az összes
lelket, sokon fogok távozni.
Mármint olyanokon, amelyek még nem léteznek.
Biztosan van jobb megoldás, de nincs elég időnk…
Ez vicces. Az Órák szigetein vagyunk, de sosincs idő semmire…
Jövök.
Cuki fejében megrándultak az idegek, és Zefario életereje beleáramlott. Furcsamód
megnyugtató volt, és valahogy ismerős érzés. Persze nem olyan, mint amikor Boa volt
benne, de eléggé hasonló. Érezte, hogy Zefario haragja a cél felé fordítja az ő erejét, és
megacélozza, hogy szembeszállhasson ezzel a rettenettel.
A Banya észre sem vette rövid beszélgetését Zefarióval. Túlságosan lekötötte az
unokájával vívott harc. A Féregfa fedélzetén lejátszódott csatájuktól eltérően, ahol
egyenlő ellenfelek voltak, most egyértelmű volt a Banya fölénye. Neki a neforik
varázsereje is a rendelkezésére állt, és azzal Kremátor arzenáljában semmi sem ért fel.
Cuki még éppen időben fordult meg, hogy lássa, hogyan csuklik Kremátor a földre, amely
tele volt kusza, füstölgő repedésekkel. A gallérjában őrülten csapkodtak a rémálmok,
vérként szivárgott belőlük a sötétség a feje körül keringő folyadékba. Bármit is tett vele az
a nő, már nem maradt benne erő. Ez a csapás végzetes volt.
– Császárnő! – szólalt meg Cuki. – Még mindig itt vagyok!
Mánia megfordult.
 – Ne aggódj, kislány. A fiam már halott, az unokám pedig alig él. Te vagy a következő.
Cuki érezte, hogyan áramlik benne Zefario ereje, ahogy rászegezte gyűlölettel teli
tekintetét a Banya. Az erő odabent osztódni kezdett: a kettőből négy lett, a négyből nyolc,
a nyolcból tizenhat. Figyelmeztette Cukit, hogy fájni fog, és nem hazudott. Szétosztott
lelkének darabjai minden anatómiai szabályt felrúgva nyomultak végig a testén, apró
zsarátnokként égetve utat velőben és izomban, idegben és érben. Gyorsan mozogtak, de
még mielőtt kiszabadulhattak volna belőle, a Banya meglátott rajta valamit, amitől gyanút
fogott.
– Mit tettél? – kérdezte.
Nem várt válaszra. Felemelte a kezét, és megsűrűsödött a levegő a megidézett, gyilkos
varázslattól. Nyomban útjára is küldte volna, ha nem ragadja meg a kezét Kremátor. Nem
bírta tartani egy pár másodpercnél tovább, de Zefario szétosztott lélektöredékeinek nem is
kellett több, hogy elérjék a céljukat Cuki testében.
Amint mind a helyén volt, kirobbantak belőle. A lelke távozásának fájdalma több volt,
mint amit Cuki tudata el tudott viselni. De kitartott a fájdalom ellenére, és a kínért cserébe
a repülő lélektöredékek rendkívüli látványa tárult elé.
A Banya megrémült a felé repülő fényszilánkoktól. Kirántotta a kezét Kremátor
szorításából, és gyilkos varázslatát Zefario lelke ellen fordította. De Zefario kicselezte.
Azzal, hogy ilyen sokfelé osztotta a lelkét, nem egy, hanem sok célpontot nyújtott. Mánia
Mutter még mindig nem tudta célba venni, és Zefario lélektöredékei megtalálták, amiért
ennyit utaztak: a családját.
Az összes gyermek felriadt, ahogy megérezték az apjuk jelenlétét. A kicsiny, koszos
babák, amelyekbe bevarrták a lelkűket, széthasadtak az apró, belső robbanásoktól. A
császárnő köntösén komoran sorakozó összes baba szétnyílt, ahogy Zefario fiai és lányai
felébredtek.
Cuki persze nem tudhatta, milyen érzés volt az, ahogy a lélek egymás után szabadította
ki a többi lelket. De elég tisztán látta, és nem volt könnyű feldolgozni. Némelyik baba
megdöbbentően hevesen robbant fel, durván megfércelt szövette-kervényeik belekként
repültek szerteszét, ahogy kiszabadult belőlük valami kevésbé anyagi, mégis valóságosabb
dolog.
Talán volt különbség a gyermekek között, vagy az anyjukat fel lehetett volna ismerni
valamiről, de Cuki nem tudta. Csak a szurtos börtönükből előtörő fénypontokat látta,
ahogy köröznek a Banya körül, mintha bosszantani akarnák rég várt szabadságuk
mutogatásával, aztán örömmámorban úszó, egyre nagyobb fényfelhőként emelkedtek fel,
ahogy egyre több fénypont csatlakozott hozzájuk. Olyan sebesen mozogtak a ragyogó
pöttyök, hogy a levegőben hagyott fénycsíkok szinte szilárd alakot rajzoltak ki,
fényszálakból szőtt, a találkozástól diadalittas gömböt.
 Mánia Mutterre nézve végzetes volt mindez. Valahányszor széthasadt egy baba,
összerándult a teste, egyre erősebben, úgyhogy maga is rongybábunak látszott, amelynek
madzagjait más rángatta.
Nem mintha nem próbálta volna meg. Kétszer is megkísérelte egy varázslattal legyűrni
Zefariót, de olyan erővel rángatózott, hogy elakadt a lélegzete, mielőtt kimondhatta volna
az összes szót. Csak egyszer tudott kimondani egy teljes szót, és közben Cukira szegezte a
tekintetét:
– MEGTALÁLLAK – mondta.
Szegényes válasz volt ez ezekre a csodásán bonyolult eseményekre, de Cuki túlságosan
is tisztában volt az őt fenyegető asszony gonoszságával ahhoz, hogy félvállról vegye. Igen,
az Abarat császárnőjét letaszították hatalmának trónjáról. És igen, kiszabadították
legféltettebb kincseit, a fogva tartott lelkeket, kibelezett börtöneik üresen lógtak a ruháján.
Igen, most gyenge volt, és talán el is lehet pusztítani.
Csakhogy az ott állók, fekvők és térdelők közül senki sem tudta, hogyan. Pillanatokkal
korábban még ő maga testesítette meg a birodalma erejét, lángoló gyilkosok hada követte,
ahogy leereszkedett a Galigali-hegy oldalán. Most pedig csak egy szakadt, rongyos
vénasszony volt, de még mindig túl veszélyes és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy valaki
végre megszabadítsa a nyomorúságos életétől.
Valójában ez a legbensőbb sérülés mentette meg Cuki életét, mert amikor Zefario lelke
áthaladt a testén, a lány felhasználta minden erejét. Elég lett volna, ha a Banya csak felkap
egy követ, és különösebb erőfeszítés nélkül ott helyben szétverhette volna gyűlölt
ellensége fejét.
Ám a császárnő nem tudta elviselni, hogy ilyen megtörtnek, megalázottnak lássa bárki
is, hiába diadalmaskodott. Nem akarta, hogy bárki is másképp emlékezzen rá, mint ahogy
győzedelmesen levonul a Galigali-hegy oldalán.
Ezért aztán császárnőhöz illő önuralommal és méltósággal hátat fordított a csirkevári
lánynak, és sietve megtette mágikus előkészületeit a távozásra. Még felnézett a ragyogó
fényfoltra a magasban, ahol a Kremátorok üstököse múló lyukat ütött az égbe távozásakor,
mögötte egy pillanatra felvillantva a paradicsomot, ahová jutottak.
A császárnőt persze már nem gyötörték a rángások. Véget ért kellemetlen
megpróbáltatása. Idéző szavakat formált, melyek rendeltetésüknek megfelelően hét
szirmot hívtak elő a talpa alatti lávakéregből, bimbózó, mérges virágként zárva őt szürke-
fekete mintás kehelybe. Amikor már majdnem teljesen összezárultak a szirmok, a köztük
lévő Idegennek még adott egy utolsó utasítást egy még az ó-abaratinál is sokkal ősibb
nyelven, a neforik elmeszavaival. Cuki nem ismerte ezt a nyelvet, de értette, mit mondott
a szörnyetegnek. A szavak hangjai képeket idéztek, és azok visszataszítóan élesen jelentek
meg lelki szemei előtt. Látta, hogy meghasad a föld. Beözönlik a víz. Látta a Semmit.
 A^tán a virágkehely összezárult Mánia Mutteren, teljesen elszigetelte, majd
összekunkorodott, és eltűnt. Amint a császárné kifakult a térből, az Abaraton minden szem
tanúja lehetett az Éjfél keze által eltörölt fény visszatértének. Az elsorvadt gyászhozók
aláhullottak az égből, és hamuvá porladtak.
Múló diadal volt ez, mert a Vén Banya hátrahagyta a neforit, és kért tőle egy utolsó
szívességet: azt, hogy ne hagyjon életben senkit a sok ezerből, aki látta az itt
megtörténteket.
 74
A nefori pöröly
– Cuki…
Gazza úgy állt ott, pár lépésnyire, mint aki nem tudja eldönteni, valóban vége van-e az
imént látott, hihetetlen dolgoknak most, amikor a lány arcáról már eltűnt a zsibbadt
állapotátjelző, különös arckifejezés.
– Minden rendben – mondta a fiúnak, és ránézett. Hagyta, hogy egy ideig
tanulmányozza őt, és megbizonyosodjon róla, hogy tényleg magánál van. – Én jól vagyok.
– Az az izé…
– A nefori?
Hátrapillantott a válla fölött. A nefori felhőjében apró fényvillanások látszottak, mintha
hatalmas, magával diskuráló, gáznemű intelligencia lenne, és éppen a lehetőségeket
fontolgatná.
– Utasította, hogy ne hagyjon tanút – mondta Cuki.
– Akkor most megöl mindenkit?
– Azt hiszem. Ha te lennél az Abarat uralkodója, hagynád, hogy bárki, akár csak egy
férclény is beszámolhasson az itt látottakról? Szegény Malingó. Ő már nincs köztünk.
Attól tartok, hamarosan követjük mi is.
– Csak nem adod fel? – kérdezte Gazza. Egészen elszörnyedt. – Te, Haplatán Cuki? Te
nem adhatod fel. És mi van azokkal, akiknek megmentetted az életét? Több ezer ember
van itt.
– Ők… magukat mentették meg.
– Talán igen. De te mutattad meg neki, hogyan tegyék… és miért.
Elfordította a fejét, és egy gyors mozdulattal megpróbálta letörölni az arcáról a
könnyeket.
– Kérlek, Gazz… – mondta neki Cuki.
– Nem volt ebben semmi véletlen, Cuki. Se a találkozásunk, se az, hogy idejöttünk.
Tudom, azt hiszed, több rosszat tettél, mint jót. És különben Malingó talán tényleg élne
még. De lehet, hogy még mindig azt várná, hogy valaki rátaláljon, és megmutassa neki,
hogyan szökhet meg végleg a varázslótól. Ha még emlékszel, te mondtad nekem, hogy ne
mindig azon töprengjek, hogyan történnek a dolgok, hanem csak gondoljak arra, hogy
megtörténnek.
– Bennem már semmi nem maradt, Gazza. Egy mogyorót se tudnék idézni, nemhogy
gliffet.
 – Attól még valahogy elmenekülhetünk.
– Nem látok megoldást. Csapdába estünk.
Mögöttük a Semmi tátongott, előttük a Galigali folyékony tüze, a sziget két oldalán
pedig az Izabella tajtékos vize, mely a Világ Peremén át a Semmibe ömlött. Cukinak igaza
volt. Innen nincs kiút.
A nefori közben elkezdte kivitelezni Mánia Mutter utolsó utasítását. A mészárlás
gondolatától elmúlt korábbi, gyakorlatilag passzív állapota. A csomós területek fénylob-
banásai ragyogó csíkokat húztak, mintegy csillagképeket rajzolva ki a nefori belső
univerzumában.
Ahogy minden sugár megtalálta a célját és a következő felé vette az irányt, fényesebb
lett, mintha valami hatalmas matematikai egyenletet oldana meg, de ez a tétel paradox
módon a káosz szervezett fokozásával foglalkozott. Folyamatosan nőtt a számítások
sebessége, és hamarosan el kellett érnie a kritikus tömeget.
– Nem fogunk csak itt álldogálni, ugye? – kérdezte Gazza.
– Nem.
– Akkor megyünk? – kérdezte Gazza nagyon sietősen, halkan.
– Igen.
– Megfordulunk és elfutunk?
– Szerintem jobb, ha nem futunk. Nem kellene felhívni magunkra a figyelmet.
– Világos – felelte Gazza.
A férclények, akiket ismét elárult a császárnőjük, minden hangzatos ígérete ellenére,
kezdték kapiskálni, hogy a nefori őket is le akarja ölni, és menekülőre fogták.
A nefori nem tudta, hol kezdje a gyilkos munkát. Hosszas kalkulációját kihasználva
Cuki és Gazza hátrálni kezdett, lépésről lépésre a perzselő talajon. Kilenc lépésig jutottak,
amikor abbamaradt a sötét csillagképek kirajzolódása. A lény belseje tovább forrongott, de
a sötétség a konstellációk egyetlen pontja felé gyűlt. Ha volt valami szemfélesége, az
lehetett ott.
– Néz minket – mondta Cuki.
– Aha, én is úgy érzem.
– Talán…
– Meg kellene állnunk?
– Ja.
Megdermedtek. Nem tűnt úgy, hogy ez segít. A szem egyre vonzotta magába a sötét
szálakat. Hamarosan már nem lehet se sötétebb, se sűrűbb, és akkor alighanem rájuk
lövelli gyilkos erejét.
Megrebbent a sötétség. Cuki Gazzára nézett. Közben a lénytől jobbra elveszítette a
hidegvérét az egyik férclény, megpördült és rohanni kezdett. A nefori is megfordult. Nem
az egész teste, csak az a kis rész, amelyben a sötétséget összegyűjtő szem ült. Egy gyors
pillantás, előre-hátra csapó, homályos árnyak, és a férclény – egy nagydarab példány –
eltűnt, mintha egyszerűen felfalta volna a sötétség. Cuki és Gazza megfordultak, és
futottak.
Ez fájt. Jaj, de fájt! Zefario erejének elvezetése is sokkoló volt ugyan, és Cuki teste
szinte mindenütt sajgott, furcsamód az mégis jó fájdalom volt, olyan, amitől csak jobban
rádöbbent, hogy él, és hogy milyen jó is életben lenni.
Érdemes volt futni érte, nem? Hogy még élhessen, legyen ideje megismerni az Órák
csodáit, segíthessen begyógyítani a sebeiket, és hogy több időt tölthessen a vele együtt
rohanó ifjúval. Ezek a gondolatok futottak végig az agyán, miközben haraggal és hálával
eltelt teste csak vitte előre a törmelékes talajon – ezek, és még valami: a Huszonötödik
Óra, az Idő Idejének rejtélye. Olyan titkot őriztek ott, amiről semmit nem tudott, csak azt,
hogy létezik, és hogy sosem fogja igazán megismerni az Abaratot, amíg ki nem deríti, mi
az.
Még olyan sok van hátra, annyi dolgot kell még felfedezni, megoldani, olyan sok
mindent kell érezni. Nem halhat még meg!
De ezen a talajon nem volt könnyű a futás, és ha nem kapaszkodnak egymásba,
többször is elestek volna. Volt velük egy harmadik is, bár Cuki még nem látta. Egy abarati
sirály hallhatóan úgy döntött, hogy velük tart. Cuki hallotta a felettük csapkodó, nagy
szárnyak hangját, és egy szemvillanásra mintha meg is pillantotta volna, de amit látott, az
lehetetlenül nagy volt, így aztán úgy döntött, hogy már hallucinál is. Pedig afelől nem volt
kétség, hogy a madár követi őket. Minél messzebb jutottak a neforitól, annál erősebben
hallatszottak a szárnycsapásai. Cuki végül lelassított annyira, hogy hátranézhessen. Nem
volt könnyű eldönteni, milyen messzire jutottak.
A táj még ez alatt a rövid futás alatt is megváltozott. Megfordult a szél, és északra
sodorta a vulkán füstjét, a Világ Pereme felé. Csaknem teljesen eltakarta a Viharjáró
roncsát, a Galigali északi oldalának nagy részével egyetemben. Csak a nefori környékén
volt gyérebb. Vagy talán elemésztette a füstöt az a lény? Ez logikus lett volna, mert most
már kissé sárgás színű volt a nefori, mintha belélegezte volna a felhőből az összes kénes
mocskot. Valahogy felszedett egy csomó fehéren izzó követ is – ezek születésben lévő
csillagokként függtek az univerzumában.
Cuki mindezt egy rövid pillantással felmérte – a füstöt, a nefori lopott, sárgás
elszíneződését, az izzó, fehér csillagokat. Aztán megnézte alaposabban is, mert rádöbbent,
mi hiányzik.
 Eltűntek a férclények. A még lángolók, azok, akiken csak itt-ott pislákolt a tűz, és azok
is, akik teljesen épen kerültek ki a roncsból. Mind eltűnt. A nefori mindet elpusztította.
Most már semmi sem hátráltatta. Csak Cuki és Gazza maradtak célpontnak, és utánuk
indult.
Cuki harmadszor már nem nézett hátra. Nem is kellett. Érezte a feléjük közelítő idegen
mozgását, a talaj erős rengését a talpuk alatt.
A sziget túlsó feléről emberek jöttek eléjük a túlélők tömegéből. Az elébük indulókat
Pajkos János vezette, széttárt karokkal. Optimista gesztus volt ez, amely az arcán nem
tükröződött. Cuki már ilyen távolról látta, hogy mögéjük mered. A neforit nézte, és valami
szavakkal kifejezhetetlenül borzalmasat látott.
– Gond van – szólalt meg a madár. – Mindjárt támad.
Cuki szíve kihagyott egy ütemet.
– Malingó?!
Lassított az ütemén, a madarat kereste, és mivel nem találta, teljesen megtorpant.
Egyszer csak lelibbent elé. Malingó volt. Vagyis inkább a feje. A nyakán bezárult a seb,
feje két oldalán a bőrszerű kinövések a levegőt verdesték.
– Hát te élsz?!
Cuki kétségbeejtő helyzetük ellenére akaratlanul is elnevette magát:
– Haha! Hogy nézel ki?
– így születnek a ficakok – mondta. – Fejek vagyunk, fül-szárnyakkal. A testünket le
lehet cserélni. Ha ezen túl vagyunk, majd növesztek újat.
– Sosem mondtad!
– Sosem kérdezted.
– Hát én még nem láttam ennél furcsább dolgot – jelentette ki Hiába János.
– Ezzel nem értek egyet – mondta Kígyó János.
– Hát persze, te sosem értesz egyet! – pirított rá Pajkos János.
– Halló! Örülök én is, hogy Malingó él – mondta Gazza –, de még mindig bajban
vagyunk.
A nefori már nem üldözte őket. Megállt úgy húsz méterre Cukitól, Gazzától és
Malingótól. Cuki már számos hatalmas erejű dologgal találkozott az Abaraton megtett
útjai során, de ehhez foghatót még sosem látott. Ez az ellentmondások irtóztató méretű,
magasra tornyosuló tömege volt. Gáznemű és folyékony halmazállapota ellenére itt-ott
fémesen csillogott benne a csomós sötétség, máshol pedig mintha a sötétjébe húzott,
finom vonalak korábban beleégtek volna a számtalan számítása során, mert a vonások
bonyolult hálózata sötétebb volt, mint a hátterük.
– Ó, jaj – szólalt meg Pántlika János. – Mit csinál?
– Semmi jót – felelte Cuki.
A sötétség most kitartóan lefelé nyomult, benyomta maga alatt a megszilárdult lávát.
Meghasadt a föld, és a töredezett szélű repedések Cuki és Gazza felé futottak. Se a
mozgásukban, se a belőlük kiáradó fényben nem volt semmi titokzatos. A repedéseket a
nefori irányította, és a sziget alatt folyó, olvadt lávába nyíltak.
Most már nem juthattak vissza Pajkoshoz meg a többi túlélőhöz. A legszélesebb – két
méter széles, és egyre táguló – hasadékot nyilván azért nyitotta, hogy ne érhessenek el a
barátaikig. A sziget északnyugati részére terelte őket, ahol az Izabella-tenger tomboló
fehér habjai tehetetlenül száguldottak túl Pörkökön és a Világ Peremén. Ott nem volt igazi
part. Mindössze kissé erősebben lejtett a fekete láva, mielőtt a nemlétbe távozó, rémült
tajtékba torkollt.
A nefori saját magának is idegen volt, elméje csupán árnyék egy terem falán, ahol
teljesen megszokott dolog mindaz, amit egy élőlény egy másik ellen elkövethet. Csak a
félelem folyamatait és azok megsokszorozását ismerte. A fiatal boszorka és a barátai
esetében ezt úgy csinálta, hogy addig tolta őket a víz felé, amíg két csúf halál közé
szorultak: vagy az Izabella fehér vizébe vetik magukat és belefúlnak, vagy beleesnek az
egyik repedésbe, ahol élve megfőnek.
Legalábbis ez volt a terve. De a talaj megrepesztése nem ment olyan gyorsan, mint
tervezte. Most fontosabb feladatokra kellett időt szakítania, mint a kis boszorka
pusztulásának szemlélése. Azért jött ide, hogy tanúja legyen a Mánia Mutter nevű nő
felemelkedésének, akinek a kezébe fajának papjai nagy hatalmat adtak, sokkal inkább
saját, nagy Terveik érdekében, semmint az ő birodalmi terveinek támogatására. Csakhogy
a nő – cselszövésének eleganciája ellenére – alulbecsülte az ellenséget.
A csata zűrösebb volt, mint amire a nefori számított, de végül megnyerték. Az őt
ideküldő papok azonban nem fognak örülni a dolgok alakulásának. Minél hamarabb
tudnak a fejleményekről, annál gyorsabban tudnak változtatni a stratégiájukon ott, ahol
kell. Így a nefori nem engedhette meg magának, hogy hosszasan időzzön. Véglegesen le
kellett zárnia ezt az ügyet a lánnyal és a halásszal.
Hatékonyabb talajtörési módszerre volt szüksége. Erre már megvolt a terv. Testével két
anyagszarvat növesztetett, azokba irányította át a gyomrába gyűlt sötétséget. A kialakított
„szarvakat” megtöltötte a súlyos sötétség, és hatalmas pörölyökké változtatta őket.
Lesújtott. A két sötét kalapácsfej a sebzett földbe csapott. Ahová ütött, nyomban friss
repedések nyíltak, Cuki és Gazza felé száguldottak, elválasztották őket a Jánosoktól. Az új
hasadékok hálója egyre hátrább űzte a boszorkát és barátait, míg végül a víz szélénél, a
keskeny part tetején álltak.
 A nefori ismét felemelte pörölyfejű szarvait, még magasabbra, és lesújtott, akár egy
megfellebbezhetetlen ítéletet hirdető bíró a kalapácsával. A lökéshullámtól mindenfelé
megnyílt a talaj, és elszigetelte a part többi részétől a kis földdarabot, amelyen a boszorka
meg a barátai álltak.
– Nagy bajban vagyunk – Cuki csak ennyit tudott mondani.
Ekkor a víz rettentő erővel rántotta meg a lábuk alatt a talajt. A kis földsziget olyan
vadul vált le a partról, hogy Cuki és Gazza térdre esett.
Aztán elragadta őket az áramlat, és feltartóztathatatlanul sodorta arra, amerre az
Izabella-tenger a Semmibe veszett.
 75
A világ vége
Az Izabella vize nem csupán magával ragadta a levált partszakaszt a valóság határáig.
Körbe-körbe pörgette a rögtönzött hajót, és jobbra-balra himbálta. Kiszámíthatatlan
mozgása ellenére Malingó leszállt csúszós felszínére, és fül-szárnyainak csúcsával
próbálta megakadályozni lecsúszását a víztől sikamlós felületről, hogy bele ne essen a
tomboló tajtékba, mert akkor menthetetlenül vízbe fúl. Cuki szerencsére látta, ahogy
elkorcsolyázik mellette, és ösztönösen érte nyúlt, megragadta az egyik verdeső szárnyát,
és megfogta, mielőtt még bekövetkezett volna a legrosszabb.
Nem mintha nem várt volna rájuk még annál is rosszabb, méghozzá pár másodpercen
belül. Bár vízpára takarta azt a pontot, ahol a tenger a mélybe veszett, nem volt kétséges,
hogy mindjárt elérik. Minél közelebb vitte őket az öngyilkos hajlamú sodrás a végső
pillanathoz, annál kevésbé dübörgött a víz; a Világ Peremén alábukva elhalt az üvöltése,
lelassult a hajsza.
– Még mindig visszarepülhetsz – mondta Malingónak Cuki.
– Miért tenném?
– Mert mind meghalunk! – Gazzát valóságos dühroham fogta el. – Odaadnám a fél
karom, hogy lejussak erről az átkozott szikláról.
– Nohát, tényleg? És itt hagynád a szíved hölgyét?
Gazza elvörösödött.
– Tudtam! – mondta Malingó.
– Én is tudtam – mondta erre Gazza, és Cukira nézett.
– Azóta, amióta először megláttalak. Ne kérdezd, honnan, de tudtam. Szeretlek, Cuki –
mondta. – Örülök, hogy végre én is kimondtam. Tudom, kissé késő, de nem volt túl sok
alkalmam, mert gyorsan történtek a dolgok.
Cuki rámosolygott.
– Ez meg mit jelentsen? – háborodott fel Malingó.
– Mi?
– Hogy csak mosolyogsz rá.
A hatalmas csendben elveszett minden további szó, mert a víz őrjítő dübörgése hirtelen
teljesen abbamaradt, és kitisztult a szürkéskék köd ott, ahol a víz alábukott.
Eltűnt az áramlat, amely Pörköknek ezt a darabját magával vitte, mert a tenger is feladta
a cél és az erő minden formáját, és bénán hullott át az Abarat szélén.
Megszámlálhatatlanul sok vízcseppre bomlott, amelyek a tűz fényében még megcsillantak,
aztán kihunytak. Ami az imént elhagyott valóságban még ellenállhatatlan erő volt, immár
a mélybe aláhulló, milliószor milliónál is több cseppé vált.
– Hát ennyi – mondta Gazza.
Cuki azt gondolta, ezután nincs több varázslás, látomás, szerelem, remény, vagy…
– Várjunk csak! – mondta ki hangosan. – Állj!
– Kihez beszélsz? – kérdezte Gaz.
– Többet akarok! – kiáltotta Cuki a semmibe.
– Többet? Miből?
– Mindenből! – mondta neki.
– Miért mosolyogsz? – kérdezte Gaz.
– Most csúszunk át a Világ Peremén! – mondta Malingó. – Ha van valami ötleted, most
mondd, mert már nincs tovább.
– Később – felelte Cuki. – Majd később elmondom.
Elfogyott alattuk a tenger. Meglódult a földdarab és zuhanni kezdett. De mielőtt leesett
volna, Cukinak még volt ideje visszanézni Pörkök partjára, és szívfájdítóan tisztán látta a
fivéreivel őket néző Pajkos Jánost. Olyan közel álltak a víz széléhez, hogy bármelyik
hullám elragadhatta volna őket. Sőt, annyira fittyet hánytak a veszélyre, mintha erre a
sorsra vágytak volna.
– Menjetek hátrább! – kiáltott rájuk Cuki, bár erősen kételkedett benne, hogy hallanak
belőle bármit is.
Pajkos János tölcsért formált a kezéből, és a fivéreivel együtt ordított valamit. De a
levegő nem volt hajlandó elvinni hozzájuk a hangot – a part és a tenger között nem tört
meg a csend. Aztán megbillent Pörkök kis darabkája, és átesett a Peremen, követte az
Izabella-tengert a Semmi hónába.
Csak le és le és le…
A János-fivérek mind egyszerre üvöltötték ugyanazt a szót. A lány nevét, természetesen.
– Cuuukiiiiii!
Semmit nem ért. Semmin nem változtatott. A víz elragadta Cukit, Gazzát és Malingót,
és csak zuhantak, eltűntek a János-fivérek szeme elől.
– Vége! – kiáltotta Pajkos.
– Az lehetetlen! – mondta Pántlika.
– Pedig megtörtént! – dühöngött Pajkos.
– De hát… de hát… úgy volt, hogy ő majd mindent megold – nyöszörögte Hiába János.
 – Sosem sikerült volna – állította Kígyó. – Senki sem állhat ellen egy efféle lény
hatalmának, mint a nefori. Most megöl mindannyiunkat.
Kígyó hátrafordult. Ez alkalommal nem vált be sötét jóslata. A csillagok mögött járó
távozni készült. Csak a tiszavirág életű lények szórakoztatták magukat az ígéretek múló
buborékaival, a neforinak sokkal fontosabb dolgai is akadtak. A bestia masszív alakja már
el is fordult tőlük, a vulkán felé tartott a füstön át. A mozgásával még több ként vont ki a
kavargó levegőből, és tovább erősödött a színe, vakító sárgára. Aztán, mintha kapott volna
egy nagy erőlöketet a füstöt falva, felgyorsult, széttárta kozmikus köntösét, és
megduzzadt, akár egy hátszelet kapó, sötét vitorla, elhagyta a földet, és olyan gyorsan
emelkedett a koszos levegőben, hogy kevesebb, mint tíz másodperc leforgása alatt teljesen
eltűnt szem elől.
– Ennyit a drámai végkifejletről – jegyezte meg Kígyó.
– Kígyó, te vagy az egyetlen – kezdte Pántlika –, aki még azért is panaszkodik, hogy
otthagyta a hóhér!
– Csak úgy értettem… hogy egy kicsit…
– Fogd be, Kígyó – mondta Pajkos. Tombolt hangjában az elfojtott harag. – Hát nem
érted, mit jelent ez?!
– Ó – mondta Kígyó egy vaskos szünet után. – Egek.
Ezúttal kivételesen nem volt a hangjában egy csepp irónia vagy komolytalanság sem.
– A lány halott – mondta Kába János.
– Nem halott – tiltakozott Hiába János.
– De, Hiába. Halott.
– Nem tudhatjuk biztosan – így Kurázsi János.
– Most először és valószínűleg utoljára egyetértek Kígyóval – mondta Kába. – Nincs
értelme tagadni azt, amit a saját szemünkkel láttunk.
– Miért, mit láttunk? – kérdezte Kopó János. – Nekem úgy tűnik, nem túl sokat. Az
biztos, hogy én nem láttam őket meghalni.
– Szalmaszálba kapaszkodsz, testvér. Leestek a Világ Peremén.
– így történt – erősítette meg Kába János.
– Leestek, nem vitás – mondta Hiába János.
– Valószínűleg még mindig esnek – mondta Pántlika.
– Igazából vajon mi történik velük? – kérdezte Kopó.
– Cuki nem hal bele – közölte Kígyó János, tőle szokatlan optimizmussal. – Ha túl lehet
élni a lezuhanást á Világ Pereméről, akkor ő túléli.
Pajkos Jánosnak elpárolgott a dühe, és visszatért a zuhatag bámulásához. Semmi sem
változott. Az Izabella rohant tovább a végzetébe, a finom permet beborította a pontot, ahol
véget ért. Egy rövid időre kitisztult, de már újra ködös volt.
– Mit nézel, Pajkos? – kérdezte Hiába.
– Mindent. Semmit – felelte.
– Hát, az időpocsékolás – mondta Hiába. – Van mit csinálnunk. Fontos dolgaink
vannak.
Pajkos csak nézte tovább a tengert.
– Mint például? – kérdezte.
– Ugyan már, Pajkos – nógatta Hiába –, te is ugyanolyan jól tudod, mint én.
– Nem jut az eszembe semmi.
– Nos, például el kell ásnunk egy testet – mondta Fakó.
– Előre örülök.
– Aztán meg el kell bánni a Nyolc Dinasztiával is.
– Arra egyedül nem vagyunk képesek.
– Valahogy megvoltunk azelőtt is, hogy vele találkoztunk – emlékeztette Pántlika János.
– Igen, János, de vártunk – felelte Pajkos János. – Vagy nem? Az az első nap az Ideáton
nem csak egy lopott kulcsról szólt. Azt mind éreztük, ugye?
– Igen… – felelte tétován Kígyó János -…hát persze. Elismerem. Éreztem, hogy… –
felforgatta a szókincsét a megfelelő szó után kutatva -…hogy valaminek a küszöbén
állunk. Hogy valami nagyjelentőségű dolog fog történni.
– Aztán belépett az életünkbe – mondta Pajkos –, és mindent megváltoztatott.
– Mindent? – kérdezte Kígyó János.
– Mindent – felelte Pajkos.
 76
És azon is túl
A semmiben zuhanó, zuhanó és csak zuhanó Cuki, Malingó meg Gazza gyorsan
elvesztették az időérzéküket – és mivel nem tudták megbecsülni, mennyit zuhantak, a
térérzetüket is. Ugyanaz a jellegtelen, színtelen tér vette őket körül jobbról és balról,
fentről és lentről. Még annyi reményt sem nyújtott, mint a sötétség, amelyben benne volt
az esélye, hogy valahol élet, cél, tartalom rejtőzik. Csak ez a nyomasztó szürkeség volt,
hatalmas űr, amelyben pörögve estek lefelé, de nem tudták megítélni, hogyan, sőt, néha
még azt sem, vajon zuhannak-e egyáltalán.
Nem szóltak semmit.
Mert mit lehet mondani, ha az embert csak a Semmi veszi körül? Nem volt látnivaló,
amire megjegyzést tehettek volna, nem emelkedett fel hold, nem ment le nap, nem
lobbantotta lángra az eget. Nem volt ég sem, ahol lemehetett volna.
Csak zuhantak tovább.
Vagy talán csak azt hitték. Meglehet, hogy álmodták.
Bárhogy is volt, ez nem változtatott a lényegén. A zuhanás az csak…
…zuhanás volt…
…és zuhanás…
…meg zuhanás.
Hirtelen előtűnt valami a semmiből. Egy kék és bíbor színű villanás, amely nyomban
beborította Malingót, és eltüntette a szemük elől. Szerencsére a lelkét is kiüvöltötte
felháborodásában, és hosszú, erős kiáltása úgy látszott a levegőben, akár egy ezüst
füstcsóva. Ez volt az első szilárd, vagy csaknem szilárd dolog, amit láttak azóta, hogy
átestek a Peremen. Nem volt egy nagy segítség, de a semminél jobb volt. így aztán Cuki
megragadta az ezüst pászmát, remélve, hogy nem foszlik a kezében semmivé.
Nem.
Szilárd maradt.
– Kapaszkodj belém! – kiáltotta Gazzának. Még ki se mondta a két szót, és a fiú már
markolta is a bokáját.
Egyszerre három dolog ugrott be neki, és mind a három elsőbbséget követelt: egy, hogy
remélte, Malingó nem hagyja abba az ordítást; kettő, hogy talán nem zuhannak az
örökkévalóságig; három, hogy amint meglátta az Abarataraba letükrözött szavát, tudnia
kellett volna, hogy ha a szigeteknek van egy tükörképe a vízszintes síkon, logikus, hogy
létezik egy a függőleges síkon is. Ha van bal, van jobb is. Ha van fent, van lent is.
Amíg küzdöttek a gondolatai, a kezével húzta magát előre a kiáltás-kötélen. Látta, hogy
a vége eltűnik, és arra a pontra összpontosított, ahol tőle alig három húzásnyira véget ért.
Mi mást tehetne, mint hogy követi oda a kezét, és kideríti, mi a helyzet?
És ekkor – egek! – Malingó abbahagyta a kiabálást. Cuki érezte, hogy elernyed a kötél,
és ő is riadt kiáltást hallatott, ami azon nyomban türkizkék szalagot alkotott előtte, akár a
télen kifújt lehelet, de aztán ellebegett, amikor a lány már nem adott ki hangot.
Nem hagyja, hogy elússzon az esélyük a Semmi elhagyására. Bármi van is a homály
túloldalán, nem lehet rosszabb, mint az örök zuhanás a semmiben, ugye? Kényszerítette a
testét, hogy a kötél végén túlra nyúljon – nyúljatok! Gyerünk, ujjak! Gyerünk, kezek! A
kötél már lebegett is el, magával vitte egy villám– és ananászillatú szellő.
Az ujjai átértek, és teljesen eltűntek. Matatott a kezével, a Semmiből próbálta felmérni,
mi lehet odaát… és talált valamit a Semmi falán túl. Nedves volt és meleg, mint amit bő
vízzel festettek, és amint megérintette azt az akármit, az akármi ugyanolyan mohón nyúlt
felé. Több tucat cérnavékony, csonttalan tapogató tekeredett a kezére és a csuklójára.
– Mi van ott? – tudakolta Gazza.
– Fogalmam sincs – felelte neki. – De él. És megfogott. Húz.
– Fáj?
Nem fáj, döbbent rá. Szoros volt, de nem akart ártani neki.
– Nincs vele gond – mormolta.
– Tessék?
– Azt mondtam, nincs vele gond.
Fényes oszlopok villantak meg, elsuhantak az arca előtt.
– Ez meg mi volt?
Elment előtte a szó, hogy ez. Türkizzel írták egy mangó-színű levegőcsíkra.
– Malingó?
A három szótag kijött a szájából, majd bíbor és kék, fonott hang– és színcsíkként
lebegett tova.
– Igen? – kérdezett vissza a ficak.
– Nem félek – mondta neki Cuki.
A szavak ismét összesodort színekként jelentek meg – vörös, bíbor, kék…
– Nohát! A szavak szalagok.
Kijöttek a szavak.
Szószalagok.
 Zöld, sárga, narancs.
– Mi történik? – faggatta Malingó. – Épp most repült el mellettem a nevem.
– Tudom – mondta, és odanyúlt, ahonnan a csápok jöttek. Szellő fújt onnan, ahol a keze
volt. Érezte az arcán. Hallotta, ahogy suttog neki, ahogy a szél szokott:
Jöjj ide. Jöjj ide.
A Semmibe fújta a szavakat.
– Nem, kösz… felelte nagyon halkan, olyan halkan, hogy áttetsző volt a fonál. –
Máshol van dolgunk.
Kinyújtózott, amennyire csak engedték az izmai és inai, és megragadta a túloldalról
növő csápokat.
Ott valami megértette, mit akar jelezni. És húzta. Cuki már nem tudott szólni
Malingónak. Túl gyorsan történt az egész. Egyszer csak színdarabkák szaladtak neki,
picikék, és velük épphogy-hangok szilánkjai. Semmit nem tudott felfogni belőle. Túl
gyorsan jött, és még tovább gyorsult.
Szín, szín, szín..
Hang, hang, hang…
Szín, hang. Szín, hang.
Szí…
Ha…
Szí…
Ha…
Aztán váratlanul semmi.
Hosszú, üres, szürke csitt.
De Cuki nem félt. Most már tudta, hogyan működnek ezek a dolgok. Minden tükör volt.
Ha börtön, ó/
akkor szabadság.
Elkezdődött.
Ha tenger,
Látod?
Akkor part.
Hallod?
Ha csend,
Igen!
Akkor dal.
És egy egészen más világban voltak.
A reménytelenség logikus dolog.
De ez én életemben
soha, semmi
értékes nem volt logikus.
Se a szerelem,
se a művészetem,
se a menny, ahová kerültem.
Ezért reménykedem.
– Kremátor Zefario
Így ér véget
az Abarat harmadik könyve
 Szerzőinkről

Clive Barker
Angol író, producer, rendező és képzőművész. Sokan (például Stephen King) a horror-
tematika megújítójának tartják. Az angliai Liverpoolban született 1952-ben. Tinédzserként
találkozhatott a helyi horrorszerző Ramsey Campbell-lel, és az ő inspirációjára ragadott
maga is tollat. Az 1980-as évek első felében robbant be a köztudatba hatkötetes,
ambiciózus elbeszélésgyűjteményével, a Books of Blooddal. Ez a sokszínű – de mégis
leginkább véres – ciklus alapozta meg hírnevét és rajongói táborát.
A novellaírás szüneteiben megszületett első regénye is, a Kárhozat. Ez a Faust-legenda
szókimondó és brutális új feldolgozása. Mindeközben kis költségvetésű színházi
produkciókat és filmeket írt. Az eredménnyel és a kritikai fogadtatással elégedetlenül
maga vette kézbe a rendezést is, mozivászonra adaptálva Pokolkeltő című kisregényét. A
produkció beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hatalmas kasszasikerként folytatások
végeérhetetlen sorát vonta maga után, és Barkerből igazi sztárt csinált.
1987-ben megjelent, Korbács című regénye új szakaszt nyitott meg pályáján, amelynek
során a horrorelemek mellett egyre több fantasymotívum tűnt fel. Ennek az útnak
következő állomásai az 1989-es A hírvivő és folytatása, az 1991-es monstre Imajica,
valamint az egy évvel később megjelent Az öröklét tolvaja, amely már egyenesen a
fiatalabb olvasókat vette célba. Ugyanakkor korábbi rajongóiról sem feledkezett meg,
kitartóan ijesztgette tovább őket olyan kötetekkel, mint a 2001-es Coldheart Canyon vagy
a 2007-es Mister B. Gone.
Barker számos könyvének borítóját saját maga tervezte, festményeit később
illusztrációkként is felhasználta. A képzőművészet iránti szeretetéből nőtt ki eddigi
legnagyobb projektje, a témájában a már említett Korbácsot, illetve Az öröklét tolvaját
keresztező Abarat-ciklus. Ennek története először festményekben öltött alakot, majd a
fantáziavilág átköltözött az írott lapokra. Pillanatnyilag az ötrészesre tervezett sorozat
harmadik kötetének megjelenését várjuk..

[1]
Mózes II. 22:18, Károli Gáspár ford.
 Table of Contents
Prológus Egy vak ember látomása
Elsõ rész A sötét órák
1
Az alkony vidéke
2
Nem kertel a tanács
3
A csőcselék bölcsessége
4
A kölyök
5
Gonosz romok
6
Handzsa alatt
7
Bánatos rossz fiú
8
Munn Laguna
Második rész Te nem vagy én
9
Új zsarnokság
10
A jófiú bánata
11
A szétválás
12
Kettő lesz az egyből
13
Boa
14
Üresen
15
Szemtől szemben
16
Munn Laguna dühös
17
Kígyómelengetés
 18
Végközeli játék
19
A szabadság ára
Harmadik rész Bűbájözön
20
A holnap tegnapja
21
Boa és az éjfél
22
Elfordulás
23
Hideg lét
24
A prédikátor házában
25
A hazugságok vége
Negyedik rész A SÖTÉTSÉG ALKONYA
26
Az Éden Gyermekeinek Egyháza
27
A vallatás
28
Az oltárdísz
29
Szárnyas éjfél
30
Szellemcsapolás
31
A nyáj
32
Szentségtörés
33
Az idegen, aki mégsem az
34
Bevégzetlen dolgok
35
A lopva menekülők
36
 Az árnylepel
37
Szerelem és háború
38
Egy régi trükk
39
Előretekint, hátranéz
40
Csontok és kacagás
41
Sárkánypor
42
A démonok
43
Sötét vizek
44
A pária
Ötödik rész Viharjáró
45
A birodalom ügye
46
Rejtélyfejtés
47
Egyesülés
48
Mosolyok
49
A csillagok mögött járók
50
A mélyből feltörő
51
Apa és fia
52
Aljasságok
Hatodik rész Nincs holnap
53
Megbocsájtás
54
A dicső császárnő
 55
Alant
56
A kéz a tűzben
57
Minden szívbe kést
58
Rögtön, különben..
59
A végtelen suttogása
60
Abarataraba
Hetedik rész A semmi hívása
61
Az eltűntek
62
A tűzhányó és a semmi
63
Disznók
64
Nincs „B” Terv
65
Bölcsődal
66
Megkésett szeretet
67
Jet jut jé
68
Ítélethirdetés
69
Minden késre öt szív
70
Csak a kövek
71
Kivégzés
72
Igazság
73
Lelkek
74
 A nefori pöröly
75
A világ vége
76
És azon is túl
Szerzőinkről