VILÁG-EGYETEM

Ian Steward
A TERMÉSZET SZÁMAI
A matematikai képzelet irreális realitása
 ELŐSZÓ
A virtuális valótlanság gép

Van egy álmom.

Körülvesz – a semmi. Nem az üres tér, mert nincs tér, ami üres legyen. Nem
feketeség, mert nincs, ami fekete legyen. Egyszerűen csak a hiány várja, hogy
jelenlétté váljon. Parancsok jutnak eszembe: Legyen tér. De hát milyen tér?
Választhatok: háromdimenziós, sokdimenziós vagy akár görbült.
Választok.
Újabb parancs, és a tér megtelik hullámzó, örvénylő folyadékkal – itt nyugodt
hömpölygés, ott tajtékzó örvény. Befestem a teret kékre, és fehér áramvonalakat
rajzolok a folyadékba, hogy kiemeljem a minták áradását.
Kicsi, piros gömböt teszek a folyadékba. Lebeg, támasz nélkül, nem tudva a körülötte
lévő káoszról, amíg jelt nem adok. Akkor elsiklik egy áramvonal mentén.
Századrésznyire zsugorítva a gömb felszínére bűvölöm magam, hogy madártávlatból
figyelhessem az eseményeket. Néhány másodpercenként zöld jelet rakok a folyadékba,
hogy megjegyezzem a gömb útját. Mikor egy jelet megérintek, kivirágzik, mint
sivatagi kaktusz lassított felvételen, amikor jön az eső, és minden levélen képek,
számok, szimbólumok. A gömböt is ki tudom virágoztatni, és mozgásával együtt
változnak a képek, számok, szimbólumok.
Nem vagyok elégedett a sorjázó szimbólumokkal, átpöccintem tehát a gömböt egy
másik áramvonalba, helyzetét próbálgatom, míg megpillantom a keresett szingularitás
félreérthetetlen nyomait. Pattintok egyet az ujjammal, mire a gömb saját jövőjébe
extrapolálja magát és jelenti, mit talált. Ígéretes... Hirtelen egész felhőnyi vörös
gömböt sodor elém a folyadék, halrajként spriccen szét, örvénylően, indákat növeszt,
aztán ellapul. Egyre több gömbraj száll be a játékba – aranyszínű, bíbor, barna,
ezüstös, rózsaszín... Még kifogyok a színekből!
Sokszínű lapok metszik egymást bonyolult geometriai alakzatban. Kimerevítem,
kisimítom, sávosan kifestem. Egyetlen mozdulattal száműzöm a gömböket. Jelzőket
hívok létre, megvizsgálom ki nem nyílt leveleiket, kihúzok egyet-egyet és átlátszó
rácsozathoz érintem, ami úgy bontakozik ki, mint oszló ködből a táj.
Igen!
Új parancsot adok: „Kimentés. Cím: Újabb kaotikus jelenség a
három-test-problémában. Dátum: ma.”
A tér nemlétező ürességgé roskad. Ekkor, a reggeli kutatómunkát befejezve,
elszakadok virtuális valótlanság gépemtől, és ebéd után nézek.
Ez a különös álom csaknem igaz. Már vannak virtuális valóságrendszereink, amelyek
szimulálják a „normális” térben zajló eseményeket. Azért hívom az álmom virtuális
valótlanságnak, mert mindent képes szimulálni, amit a matematikus termékeny
képzelete kiötöl. A virtuális valótlanság gépnek már szinte minden alkatrésze
rendelkezésünkre áll.
 Van olyan grafikai software, amelyik „végigrepíti” önöket bármely geometriai
alakzaton, olyan dinamikus rendszerekhez tartozó software, amely bármely egyenletet
le tud vezetni, szimbolikus algebrai software, amely a legborzalmasabb számítások
kínjaitól szabadít meg – s azokat helyesen elvégzi. Csak idő kérdése, és a
matematikusok behatolnak saját alkotásaikba.
De legyen bármilyen csodálatos az effajta technológia, nincs rá szükségünk az álmom
megvalósításához. Ez az álom most is realitás, ott van minden matematikus fejében.
Ilyen érzés fogja el alkotás közben. Hogy költőien fogalmazzak: az objektumokat,
amelyeket a matematikus világában találunk, általában szimbolikus címkékkel vagy
nevekkel különböztetik meg, nem pedig színekkel. Ám az e világban otthonosan
mozgó emberek számára az effajta címkék éppolyan elevenek, mint a színek. Sőt,
tarka képei ellenére, álmom csak halovány árnyéka annak a fantáziavilágnak,
amelyben minden matematikus él – olyan világban, ahol a görbült, több mint
háromdimenziós tér a törvényszerű. Valószínűleg idegennek és furcsának találják
ezeket a képeket, nagyon különbözőnek attól az algebrai szimbolikától, ami a
„matematikus” szóról eszünkbe jut. A matematikusok rákényszerülnek, hogy írásos
szimbólumokat és képeket használjanak világuk leírásakor – egymás számára is. De a
szimbólumok úgy viszonyulnak ehhez a világhoz, mint a hangjegyek a muzsikához.
Az évszázadok során a matematikusok kollektív tudata megalkotta saját univerzumát.
Hogy ez hol van, nem tudom – s gondolom, a „hol” szó itt értelmét is veszti –, de
biztosítom az olvasót: ez a matematikai univerzum nagyon is reális annak a számára,
aki benne él. Az emberiség éppen a matematika révén hatolt be legmélyebben
környező világa rejtelmeibe.
A matematika birodalmába kalauzolom el az olvasót. Megpróbálom elérni, hogy a
matematikus szemével lássanak. Akkor talán saját világukra is másképp néznek majd.

1. FEJEZET
A természet rendje

Minták világában élünk.

A csillagok minden éjjel körök mentén mozognak az égen. Az évszakok ciklikusan
váltakoznak, évenkénti szakaszokban. Nincs két pontosan megegyező hópehely, de
mindegyik hatszögszimmetriát mutat. A tigrisek és zebrák csíkosak, a leopárdokat és a
hiénákat foltok díszítik. Bonyolult hullámsorok haladnak az óceánokon, hozzájuk
nagyon hasonló homokdűnesorok vonulnak a sivatagokon át. Színes szivárványok
ékesítik az eget, és téli éjszakákon néha fényes udvar övezi a Holdat. A felhőkből
majdnem gömb alakú vízcseppek hullanak.
Az emberi értelem és kultúra egy formális gondolati rendszert dolgozott ki a minták
felismerésére, osztályozására és hasznosítására. Ez a matematika. Segítségével
szervezve és rendszerezve gondolatainkat, rájöttünk egy nagy titokra: a természet
mintái nemcsak arra valók, hogy csodáljuk őket, hanem egyben kulcsot is adnak a
természeti folyamatokat megszabó törvények megfejtéséhez. Négyszáz éve Johannes
Kepler német csillagász kis könyvet írt „A hatszögletű hópehely” címmel, újévi
ajándékul egyik „szponzorának”. Ebben azt fejtegette, hogy a hópelyhek bizonyára
parányi, azonos egységek egymás mellé kerülésével keletkeznek. Tette ezt jóval
azelőtt, hogy az anyag atomos szerkezetének elmélete általánosan elfogadottá vált
volna. Kepler nem végzett kísérleteket; egyszerűen csak mélyen belegondolt az addig
ismert tények egy-egy morzsájába. Legfőbb érve a hópelyhek hatszögű szimmetriája
volt, ami a szabályos elrendeződés természetes következménye. Ha sok egyforma
érmét rakunk az asztalra, és olyan szorosan próbáljuk elhelyezni őket, amennyire csak
lehet, méhsejt-elrendezést kapunk, amelyben minden sejtet – kivéve a szélsőket – hat
másik vesz körül, hatszög alakban.
A csillagok szabályos éjszakai mozgása is kulcs, ezúttal ahhoz, hogy a Föld forog. A
hullámok és a dűnék kulcsot adnak a víz, homok és levegő áramlásának törvényeihez.
A tigris csíkjai és a hiéna foltjai a biológiai növekedés és forma matematikai
szabályosságáról tanúskodnak. A szivárványok a fény szóródásáról regélnek, s
közvetve megerősítik, hogy a vízcseppek gömbök. A holdudvar a jégkristályok
alakjának titkához vezet el. Sok szépség van a természet kódjaiban, amelyeket akár
matematikai tudás nélkül felismerhetünk. Azokban a matematikai történetekben is van
szépség, amelyek a mintákból indulnak ki, és a bennük rejlő törvényekhez,
szabályszerűségekhez jutnak el, de ez másfajta szépség, inkább ideák szépsége, mint
dolgoké. A matematika úgy viszonyul a természethez, mint Sherlock Holmes a
bizonyítékhoz. Ha egy szivarcsikket adnak neki, a nagy detektív meg tudja állapítani a
tulajdonos korát, foglalkozását és anyagi helyzetét. Barátja, Dr. Watson, akinek
érzékenysége az efféle dolgok iránt kisebb, csak ámuldozik, míg a Mester előadja
kifogástalan logikai levezetését. Ha hatszögű hópelyheket adnak neki, a matematikus
le tudja vezetni belőlük a jégkristályok atomjainak geometriai felépítését. Ha ön
Watson, ez csak bámulatra méltó trükk, de szeretném önnek megmutatni, milyen érzés
Sherlock Holmesnak lenni.
A minták nemcsak szépek, hasznosak is. Mikor megismertünk egy háttérmintát,
hirtelen kiütköznek a kivételek. A sivatag csendes, de az oroszlán lopakodik. A
körpályán haladó csillagok alkotta háttérhez képest felhívja magára a figyelmet
néhány csillag, amely egészen másképp mozog. A görögök planétáknak nevezték
őket, ez „vándor”-t jelent, s mi is ezt a szót használjuk. A bolygómozgás sokkal
később vált érthetővé, mint a csillagok éjszakai körmozgása. Az egyik nehézség az,
hogy a Naprendszeren belül vagyunk, vele együtt mozgunk, és a kívülről egyszerűnek
látszó dolgok gyakran sokkal bonyolultabbaknak bizonyulnak belülről. A bolygók a
tömegvonzás és a mozgás kapcsolatának megfejtését adták.
Bizonyos újfajta mintákat csak most ismerünk meg. Csak az utóbbi harminc évben
vettek tudomást két mintáról, amelyeket ma fraktáloknak, ill. káosznak nevezünk. A
fraktálok geometriai alakzatok, jellegzetességük, hogy bármilyen mérettartományban
megtaláljuk ismétlődésüket (e fejezet végén még szólok róluk). A káosz látszólagos
véletlenszerűség, amelynek eredete tökéletesen meghatározott (ezzel részletesebben
foglalkozom a 8. fejezetben). A természet több milliárd évvel ezelőtt is „tudott”
ezekről a mintákról, mert például a felhő fraktál és az időjárás kaotikus. Az
emberiségnek azonban beletelt egy kis időbe, míg mindezt felfogta.
A legegyszerűbb matematikai objektumok a számok, és a legegyszerűbb természeti
minták számszerűek. A Hold fázisai teljes ciklust alkotnak újholdtól teliholdig és
vissza, huszonnyolc naponként. Az év majdnem pontosan háromszázhatvanöt napból
áll. Az embernek két lába van, a macskának négy, a rovaroknak hat, és a pókoknak
nyolc. A tengeri csillagnak öt karja van (vagy tíz, tizenegy, esetleg tizenhét, fajtától
függően). A lóhere általában három levelű: a babona, mely szerint a négylevelű lóhere
szerencsét hoz, azt a mély meggyőződést tükrözi, hogy a minta alóli kivételek
speciális jelentőséggel bírnak. Valóban különös minta mutatkozik a virágszirmoknál.
Majdnem minden virág szirmainak száma megtalálható a következő furcsa sorozatban:
3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89. Például, a liliom szirmainak száma 3, a boglárkáé 5, sok
szarkalábé 8, a gólyahíré 13, az őszirózsáé 21 és a legtöbb százszorszépé 34, 55 vagy
89. Nem találunk semmilyen más számot ilyen gyakorisággal. Ezekhez a számokhoz
meghatározott minta rendelhető, és némi keresgélés után rájövünk: minden szám az
előző kettő összege. Például 3+5=8, 5+8=13 stb. Ugyanezeket a számokat találjuk, ha
megszámoljuk a napraforgó spirális minta szerint sorjázó magvait. Ezt a speciális
mintát sok évszázaddal ezelőtt észrevették, és azóta alaposan tanulmányozzák, de
valóban kielégítő magyarázatot senki sem adott 1993-ig. Erről majd a 9. fejezetben
olvashatnak.
A numerológia a legkönnyebb – és egyben a legveszélyesebb – módszer a minták
keresésére. Könnyű, mert bárki megpróbálkozhat vele, és veszélyes, ugyanezért. A
nehézség abban rejlik, hogy a jelentős numerikus mintákat megkülönböztessük az
esetlegesektől. Íme egy példa. Kepler lelkesedett a természetben fellelhető
matematikai mintákért, és életének nagy részét arra áldozta, hogy a bolygók
viselleedésében ilyeneket találjon. Egyszerű és takaros kis elméletet dolgozott ki arra,
hogy pontosan hat bolygó van (az ő idejében csak a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars,
a Jupiter és a Szaturnusz volt ismert). Ugyancsak felfedezett egy igen furcsa mintát a
bolygók ún. orbitális periódusa – az az időtartam, amíg megkerülik a Napot – és a
Naptól való távolságuk közti viszonyra. Itt emlékeztetek arra, hogy egy szám négyzete
az a szám, amit úgy kapok, hogy önmagával megszorzom: például, a 4 négyzete:
4×4=16. Hasonlóan, a köb úgy kapható, hogy a számot kétszer is megszorozzuk
önmagával: például, 4 köbe: 4×4×4=64. Kepler úgy találta, hogy ha akármelyik
bolygó Naptól való távolságának köbét elosztjuk orbitális periódusának négyzetével,
mindig ugyanazt a számot kapjuk. Ez nem volt egy túlságosan „elegáns” szám, de
mind a hat bolygóra ugyanaz adódott.
Melyik a jelentősebb e numerológiai észrevételek közül? Az utókor ítélete szerint a
második, a bonyolult és látszólag légből kapott számítás a négyzetekkel és köbökkel.
Ez a numerikus minta volt az egyik mérdföldkő Isaac Newton gravitációelmélete felé,
amely aztán mindenfajta rejtélyt megoldott a csillagok és bolygók mozgásával
kapcsolatban. Ezzel szemben Kepler csinos, takaros elméletét a bolygók számáról
nyomtalanul eltemette az idő. Először is, nem állja meg a helyét, ugyanis ma már
kilenc planétát ismerünk, nem hatot. Talán több is van, még távolabb a Naptól, elég
kicsi és gyenge fényű, hogy ne lehessen felfedezni. Fontosabb azonban, hogy ma már
nem is várunk semmilyen csinos, takaros elméletet a bolygókról. Úgy képzeljük, hogy
a Naprendszer egy, a Napot körülvevő gázfelhőből sűrűsödött össze, a bolygók számát
pedig feltehetően az határozza meg, hogy ebben a gázfelhőben mekkora volt az anyag
mennyisége, milyen volt az eloszlása, s hogy milyen sebességgel és mely irányokba
mozgott. A lehetséges gázfelhők egyike nyolc, másika tizenegy bolygót adna ki; a
szám esetleges, függ a gázfelhő kezdeti feltételeitől, nem pedig univerzális, ami egy
általános természeti törvény tükre.
Az igazi probléma a numerikus mintakereséssel az, hogy minden univerzális szám
keresésekor esetleges számok millióit vizsgálja meg. És nem is mindig nyilvánvaló,
melyik melyik. Például, van három csillag, körülbelül egyenlő távolságban egy
egyenes mentén az Orion csillagkép övében. Kulcs ez valamilyen természeti
törvényhez? Vagy vegyünk egy hasonló példát. Io, Európa és Ganümédesz – a Jupiter
nagyobb holdjai közül három. A bolygót 1,77, 3,55, ill. 7,16 nap alatt kerülik meg.
Mindegyik szám majdnem pontosan kétszerese az előzőnek. Jelentős minta ez? Három
csillag egy sorban, a pozíció értelmében; három mellékbolygó „egy sorban”, az
orbitális periódus értelmében. Melyik minta fontos a kettő közül, ha egyáltalán
elmondhatjuk valamelyikről? Most csak gondolkozzanak el ezen, és a következő
fejezetben majd visszatérünk rá.
A numerikus mintákon kívül vannak geometrikus minták is. Ennek a könyvnek
valójában A természet számai és formái címet kellet volna adnom. Két mentségem
van, hogy mégsem ezt választottam. Először is, a cím jobban hangzik „és formái”
nélkül. Másodszor, a matematikai formák mindig redukálhatók számokra – a
számítógép is így kezeli a grafikai képet. Minden apró pontját úgy tárolja és kezeli,
akár egy számpárt: milyen messze van a pont a képernyő jobb szélétől és milyen
messze az aljától. Ez a két szám a pont koordinátái. Egy általános forma: pontok
összessége, és így előállítható számpárok listájaként. Ugyanakkor persze gyakran
jobb, ha a formákra mint formákra gondolunk, mert így hatékony és intuitív vizuális
képességeinket használhatjuk, míg a komplikált számlisták inkább gyengébb és
fáradságosabban működtethető szimbolikus képességeinket veszik igénybe.
A matematikusokat érdeklő főbb formák a legutóbbi időkig nagyon egyszerűek
voltak: háromszögek, négyzetek, ötszögek, hatszögek, körök, ellipszisek, spirálok,
kockák, gömbök, kúpok, és így tovább. Ezek a formák mind megtalálhatók a
természetben, bár nem mind egyformán megszokott vagy kézenfekvő. A szivárvány
például körökből áll, minden szín külön kört alkot. Általában nem látjuk az egész kört,
csak egy ívét; de nagy magasságból megfigyelt szivárvány teljes körökből is állhat.
Körök láthatók a tavacskák fodrozódásakor, az emberi szemben és a pillangók
szárnyain.
Ha már fodrokról beszéltünk, a folyadékok áramlása kimeríthetetlen tárháza a
természeti mintáknak. Sokfajta hullám van – a part felé párhuzamos sorokban áradó, a
mozgó hajó mögött V alakban szétterjedő, a tengermélyi földrengés körül szétsugárzó.
A legtöbb hullám társas lény, de egyesek – így például a dagálykor a folyón
végigvonuló, mivel a bejövő dagály energiája szűk csatornába szorul – egyedül járnak.
Vannak tajtékzó spirális örvények és apró örvényecskék. S létezik a turbulens áramlás
látszólag rendezetlen, véletlen kimerevülése, a matematika és fizika egyik nagy
rejtélye. A légkörben is akadnak hasonló minták, a legdrámaibb a hurrikán roppant
spirálja, ahogy a Föld körül keringő űrhajós látja.
Előfordulnak hullámminták a szárazföldön is. A Földön a legmeghökkentőbben
matematikai jellegű tájak az Arábiai-sivatag és a Szahara legnagyobb ergjeiben, azaz
homokóceánjaiban találhatók. Még akkor is alakulnak itt homokdűnék, amikor a szél
mindig ugyanabba az irányba fúj. A legegyszerűbb mintát az ún. transzverzális dűnék
alkotják, amelyek – akár az óceán hullámai – párhuzamos egyenes sorokba
rendeződnek, merőlegesen az uralkodó szélirányra. Néha maguk a sorok is
hullámosak, ilyenkor barkánnak nevezzük őket; máskor megszámlálhatatlan pajzs
alakú barkán dűnére törnek szét. Ha a homok kissé nedves, és van valami növényzet,
ami összetartja, parabola aiakú dűnéket találunk, U alakúakat, kerek végükkel a szél
irányában. Ezek olykor nyalábokban jelennek meg, és egy gereblye fogaihoz
hasonlítanak. Ha a szélirány változó, más formák is lehetségesek. Például csillag alakú
dűnék csoportjai alakulhatnak ki, mindegyik több szabálytalan karral, egy központi
csúcsból sugarasan szétágazva. Ezek a csillagok véletlenszerű foltmintákba
rendeződnek.
A természet vonzódása a csíkokhoz és foltokhoz tapasztalható a tigrisek és
leopárdok, a zebrák és zsiráfok esetében is. Az állatok és növények formái és mintái a
matematikus hajlandóságúak kedvenc vadászterülete. Például miért olyan sok kagyló
alakja spirál? Miért szimmetrikus a tengeri csillag karjainak elrendezése? Miért vesz
fel sok vírus szabályos geometriai formát, melyek közül a legmeglepőbb az ikozaéder
– ami szabályos merev test, húsz egyenlő oldalú háromszöglappal? Miért mutat oly
sok állat tükrös szimmetriát? Miért tökéletlen ez a szimmetria oly gyaleran, miért
tűnik el, amikor belemegyünk a részletekbe, lásd az emberi szív elhelyezkedését vagy
a különbséget az emberi agy két féltekéje között? Miért vagyunk túlnyomórészt
jobbkezesek, de nem mindannyian?
A formai mintákon kívül mozdulatminták is léteznek. Az ember lába járás közben
szabályos ritmusban érinti a földet: bal-jobb-bal-jobb-bal-jobb. Egy négylábú lény,
például a ló bonyolultabb, de ugyancsak ritmikus minta szerint halad.
A helyváltoztatásban uralkodó minta fellelhető a rovarok futásában, a madarak
röptében, a medúza lüktetésében és a hal, a féreg, a kígyó hullámzó mozgásában. Az
egyik sivatagi csörgőkígyófajta úgy mozog, mint egyetlen tekercs rugó, testét S alakú
görbék sorozataként tolja előre, hogy a lehető legkisebb felületen érintkezzék a forró
homokkal. És a parányi baktériumok is mikroszkopikus csavarszerű farkuk
segítségével haladnak előre, amelyek folyamatosan forognak, mint a propeller.
Végül van a természeti mintáknak egy csoportja, amelyet csak nemrég ismert fel az
ember, ugyancsak megdöbbenve. Ezek a minták ott találhatók, ahol mindent
véletlenszerűnek és alaktalannak hittünk. Nézzük például egy felhő alakját. Igaz, a
meteorológusok a felhőket morfológiai csoportokba osztják – cirrusz, sztrátusz,
kumulusz stb. –, de ezek nagyon általános alaktípusok, nem felismerhető geometriai
formák a hagyományos matematikai értelemben. Nem látunk gömb alalcú felhőket,
sem kocka vagy ikozaéder alakúakat. A felhők gomolygó, formátlan, zavaros halmok.
Mégis van egy megkülönböztető minta a felhők számára, amely szorosan összefügg a
felhőképződés fizikájával. Ez pedig lényegében a következő: ha megnézel egy felhőt,
még nem tudhatod, mekkora. Ha megnézel egy elefántot, meg tudod mondani,
körülbelül mekkora: egy ház nagyságú elefánt összerogyna a saját súlya alatt, egy egér
nagyságúnak pedig használhatatlanul vastag lenne a lába. A felhők egyáltalán nem
ilyenek. Egy nagy felhőt távolról nézve és egy kis felhőt közelről akár össze is
cserélhetnénk. Persze különböző alakúak, de alakjuk nem függ szisztematikusan a
nagyságtól.
Ezt a „skálafüggetlenséget” kísérletileg igazolták olyan felhőalakzatokra, amelyeknek
a mérete egy ezres faktoron belül tetszőlegesen variálódott. Az egy kilométer hosszú
felhők éppen úgy festenek, mint az ezer kilométer hosszúságban elnyúlók. Ez a minta
megint kulcs! A felhők akkor keletkeznek, amikor a víz „halmazállapot-változáson”
megy át párából folyadékba. A fizikusok felfedezték, hogy ugyanaz a skálainvariancia
jár minden halmazállapot-változással. Valóban, ez a statisztikus önhasonlóság,
ahogyan nevezik, sok más természeti formára érvényes. Egy svéd kollégám, aki az
olajmezők geológiájával foglalkozik, előszeretettel mutogat egy vetített képet, amin
egyik barátja áll egy hajón, hanyagul egy sziklapárkányra támaszkodva, amely
körülbelül a hónaljáig ér. A fotó teljesen meggyőző, a hajó nyilván egy kb. két méter
mély sziklás vízmosás szélén horgonyzott le. Valójában a sziklapárkány egy távoli
fjord oldala, néhány ezer méter magasan. A fotós számára a fő gond az volt, hogy
mind az előtérbeli figurát, mind a távoli tájat meggyőző képpé komponálja.
Senki sem próbálta volna meg eljátszani ezt a trükköt egy elefánttal. Ugyanakkor
játszhatjuk ezt a természet sok formájával, hegyekkel, folyamrendszerekkel, fákkal és
valószínűleg az egész univerzumban is, mivel az anyag úgy oszlik el, hogy erre a
játékra alkalmas struktúrát alkot. A matematikus Benoit Mandelbrot által híressé tett
kifejezéssel, ezek mind fraktálok. A szabálytalanság új tudománya – a
fraktálgeometria – az utóbbi tizenöt évben alakult ki. A fraktálokat létrehozó
dinamikus folyamatot, amely káosz néven ismert, részletesen tárgyalom majd.
Az új matematikai elméletek kifejlődésének köszönhetően a természet eddig
megfoghatatlan mintái is kezdik elárulni titkukat. Látszik már mind a gyakorlati, mind
az intellektuális hatás. Friss értésünket a természet rejtett szabályosságairól fel tudjuk
használni arra, hogy mesterséges bolygókat indítsunk új célok felé korábban
elképzelhetetlenül kevés üzemanyaggal, csökkentsük a mozdonykerék vagy más forgó
alkatrészek kopását, javítsuk a pacemakerek hatékonyságát, jobban működtessünk egy
erdő- vagy halgazdaságot, sőt jobb mosogatógépeket gyártsunk. De a legfontosabb,
hogy alaposabban ismerjük meg a világot, amelyben élünk, és többet tudjunk a benne
elfoglalt helyünkről.

2. FEJEZET
Mire jó a matematika?

Megalapoztuk hát a vitathatatlan tételt: a természet tele van mintákkal. De

mihez kezdünk ezzel a felismeréssel? Megtehetjük, hogy leülünk és csodáljuk őket.
Beszélgetni a természettel, ez mindannyiunknak jót tesz: emlékeztet arra, miből
vagyunk. A festő, a szobrász és a költő a világ és önmagunk iránti érzéseket fejezik ki.
A vállalkozót ösztöne a természet kiaknázására hajtja. A mérnököt a
megváltoztatására. A tudóst a megértésére, működésének megismerésére. A
matematikust a megértés folyamatának átstrukturálására, olyan általánosítások
keresésére, amelyek átszabják a világ kézenfekvő felosztását. Mindegyik ösztönből
van bennünk valami, s mindegyik ösztönnek van jó és rossz oldala.
Meg szeretném mutatni önöknek, mit használt a matematikus ösztön az emberi
értésnek, de előbb rá szeretnék mutatni az emberi kultúrában játszott szerepére.
Mielőtt megveszünk valamit, általában meglehetősen világos elképzelésünk van arról,
hogy mire használjuk. Ha hűtőgép, akkor persze élelem tartósítására, de valójában
sokkal több dolgot végiggondolunk. Mennyi élelem tárolható benne? Hova illik a
lakásban? Ez nem mindig hasznosság kérdése: gondolhatunk mondjuk festmény
vásárlására is. Megkérdezzük magunktól, hová fogjuk akasztani, és vajon az esztétikai
értéke arányos-e az árával. Ugyanez a helyzet a matematikával – és minden más
intellektuális világszemlélettel, legyen az természettudományos, politikai vagy
vallásos. Mielőtt megveszünk valamit, bölcs dolog eldönteni, mire akarjuk használni.
Tehát, mire jó a matematika?
A természet minden mintája rejtvény, és majdnem mindig nehéz. A matematika
ragyogóan tud segíteni a rejtvényfejtésben. Többé-kevésbé szisztematikus módszer ez
arra, hogy megtaláljuk a törvényeket és struktúrákat, amelyek egy megfigyelt minta
vagy szabályosság mögött rejlenek, és ezek segítségével megmagyarázza a
történéseket. Valóban, a matematika és a természet megértése egymás mellett,
egymást erősítve fejlődtek. Említettem Kepler elemzését a hópelyhekről, de az ő
leghíresebb felfedezése a bolygópályák alakja volt. Miután matematikailag elemezte
Tycho Brahe, a kortárs dán csillagász megfigyeléseit, Kepler egyértelműen arra a
következtetésre jutott, hogy a bolygók ellipszispályán mozognak. Az ellipszis tojás
alakú görbe, amelyet az ókori görögök sokat tanulmányoztak, de a bolygópályák
leírásához ők inkább köröket és körrendszereket használtak, így Kepler modellje a
maga korában gyökeresen újnak számított.
Az emberek mindig annak fényében értelmezik az új felfedezéseket, hogy mit
tartanak fontosnak. Amikor Kepler új ideájáról tudomást szereztek, a csillagászok
számára ez azt jelentette: a görög geometria sokáig elhanyagolt fogalmai segítségükre
lehetnek a bolygómozgások előrejelzésében. Nem volt szükségük nagy fantáziára
ahhoz, hogy felmérjék, milyen óriási előrelépés Kepler felismerése. Mindenfajta
csillagászati jelenség, napfogyatkozás, holdfogyatkozás, meteorhullás, üstökösök,
ugyanolyan fajta matematikára vezetnek. Az üzenet a matematikusok számára ezzel
szemben egészen más volt. Mégpedig: az ellipszisek valóban érdekes görbék. Nekik
sem volt nagy képzelőerőre szükségük, hogy felmérjék: a görbék általános elmélete
még érdekesebb volna. Sikerült módosítaniuk az ellipszishez vezető geometriai
szabályokat, hogy más görbéket is kapjanak.
Hasonlóképpen, mikor Isaac Newton megtette diadalmas felfedezését, amely szerint
valamely tárgy mozgása leírható a testre ható erők és a gyorsulása közötti matematikai
összefüggéssel, a matematikusok és a fizikusok megint csak más-más tanulságot
vontak le. Mielőtt azonban ezekre a tanulságokra rátérek, el kell magyaráznom, mi a
gyorsulás. A gyorsulás ravasz fogalom: nem alapmennyiség, mint a hossz vagy a
tömeg, hanem egy változás mértéke. Valójában egy változásmérték változásának
mértéke. Valamely test sebessége – a gyorsaság, amivel adott irányban halad –
változásmérték: annak mértéke, ahogyan a test adott ponttól vett távolsága változik.
Ha egy autó óránként 90 km-es állandó sebességgel halad, akkor a kiindulópontjától
mért távolsága minden órában 90 km-rel változik. A gyorsulás a sebesség
változásának mértéke. Ha a kocsi sebessége óránként 90 km-ről óránként 100 km-re
nő, a kocsi meghatározott mértékben gyorsul. Ez a mérték nemcsak a kezdeti és
végsebességtől függ, hanem attól is, milyen gyorsan következett be a változás. Ha a
kocsinak egy órára volt szüksége, hogy sebességét óránként 10 km-rel növelje, a
gyorsulás nagyon kicsi; ha ugyanez csak tíz másodpercet igényel, a gyorsulás sokkal
nagyobb.
Nem kívánom taglalni a gyorsulás mérését. Amit én itt meg szeretnék értetni, az
általánosabb: a gyorsulás egy változásmérték változásának mértéke. Távolságokat akár
zsinórmértékkel is kiszámíthatunk, de sokkal nehezebb kiszámítani valamely távolság
változási mértékének változási mértékét. Ezért volt szüksége az emberiségnek oly
hosszú időre, no meg Newton zsenialitására, hogy a mozgás alaptörvényét felfedezze.
Ha a minta a távolságok egyszerű jellemzője lett volna, történelmünkben a mozgást
sokkal korábban leírták volna.
Hogy a változás mértékével kapcsolatos kérdéseket megoldják, Newton és tőle
függetlenül Gottfried Leibniz német matematikus felfedezték a matematika új ágát, a
kalkulust (vagyis a differenciálszámítást). Ez megváltoztatta a Föld arculatát – szó
szerint és átvitt értelemben egyaránt. De az ötletek, amiket ez a felfedezés csiholt,
megint csak nagyon eltérőek voltak a különböző foglalkozásúak esetében. A fizikusok
új természeti törvények keresésére indultak, amelyek a természeti jelenségeket a
változás mértékének nyelvén magyarázzák meg. Találtak is jócskán – a hő, hang, fény,
folyadékdinamika, rugalmasság, elektromosság, mágnesesség területén. Még az elemi
részecskék legmisztikusabb modern elméletei is a matematikának ezt a fajtáját
aknázzák ki, habár az értelmezés – és bizonyos értelemben a mögöttes világszemlélet
– más. Akárhogy is, a matematikusok tökéletesen más kérdéskomplexummal
foglalkoztak. Mindenekelőtt hosszasan viaskodtak azzal, mit is jelent valójában a
„változás mértéke”. Hogy egy mozgó tárgy sebességét kiszámítsuk, meg kell
mérnünk, hol van, meg kell állapítanunk, hogy nagyon rövid idő elteltével hova kerül,
és el kell osztanunk a távolságot az eltelt idővel. Ha viszont a test gyorsul, az
eredmény függ a választott időintervallumtól. A matematikusoknak és a fizikusoknak
ugyanaz a sejtésük volt arról, hogyan kell megoldani ezt a problémát: a választott
intervallumnak a lehető legkisebbnek kell lennie. Minden tökéletesen rendben volna,
ha használhatnánk zérus hosszúságú intervallumot, de sajnos ez nem megy, mivel
mind a befutott távolság, mind az eltelt idő zérus, és a változás mértékét megadó
hányados 0/0, ami értelmetlen. A nem zéró intervallumokkal az a baj, hogy
bármelyiket választjuk, mindig választhatnánk nála kisebbet, hogy pontosabb
eredményt kapjunk.
Amire valójában kíváncsiak vagyunk, az a legkisebb nemzéró időintervallum – de
ilyen nincs, mert bármely nemzéró számra a fele is nemzéró. Minden könnyen
kiszámítható volna, ha létezne végtelenül kicsiny intervallum – „infinitezimális”.
Sajnos nehéz logikai paradoxonok következnének az infinitezimális fogalmából;
speciálisan, a szó szokásos értelmében vett számok körében pedig ilyen nincs is. Így
idestova két évszázada az emberiség különös helyzetben van a kalkulus tekintetében.
A fizikusok nagy sikerrel használták, hogy megértsék a természetet és megjósolják,
hogyan fog viselkedni; a matematikusok még azt sem tisztázták, mit jelent ez a
kalkulus, és hogyan építsék fel helyes matematikai elméletként; a filozófusok pedig
kifejtették, hogy az egész zagyvaság. Gyakorlatilag minden megoldódott, ha a
hozzáállásban erős különbségek is érezhetők.
A kalkulus története két dolgot mindjárt megmutat, amire a matematika használható:
eszközöket nyújt, amelyekkel a természettudósok kiszámítják, mi történik a
természetben, és új kérdéseket szolgáltat a matematikusoknak, hogy kedvükre
válogassanak belőle. Az imént vázoltak a matematika külső és belső szempontjai;
gyakran úgy hivatkoznak rájuk, mint alkalmazott és elméleti matematikára (nem
szeretem ezeket a jelzőket, a belőlük következő szétválasztást még kevésbé). Ebben az
esetben megtörténhet, hogy a fizikusok kimondják: ha a kalkulus módszerei beválnak,
kit érdekel, hogy miért? Hasonló felfogást vallanak, akik ma büszkén pragmatistának
mondják magukat. Elismerem, sok tekintetben igazuk van. A hídtervező mérnökök
joggal alkalmaznak bizonyos szabványos matematikai módszereket, ha nem is ismerik
ezeknek a módszereknek a részletes és sokszor misztikusan hangzó igazolását. A
magam részéről mégis kényelmetlenül érezném magam, ha végig kellene hajtanom
egy ilyen hídon, amennyiben tudomásomra jutna, hogy senki nem tudja, mi igazolja a
fenti módszereket. Tehát egy bizonyos kulturális szint fölött megéri, hogy tartsanak
néhány embert, aki tépelődik a gyakorlati módszerek fölött és megpróbál rájönni,
mitől válnak be. És ez többek között a matematikusok dolga. Élvezik, az emberiség
többi része pedig élvezi munkájuk sokféle gyümölcsét, amint azt látni fogjuk.
Röviden, nem sok múlik azon, vajon a matematikusok elégedettek-e a kalkulus
logikai helyességével vagy sem. Hosszú távon azonban azok az új ötletek, amelyekhez
a matematikusok jutottak, miközben ezeken a belső nehézségeken törték a fejüket, a
külvilág számára roppant hasznosnak bizonyultak. Newton idejében lehetetlen volt
megjósolni, miben áll majd ez a haszon, de úgy gondolom, azt már akkor tudni
lehetett, hogy lesz ilyen. A matematika és a „való világ” közti kapcsolatban a
legfurcsább, de egyben a legszilárdabb tény: a jó matematika, bármi legyen is a
forrása, végül hasznosnak is bizonyul. Sokfajta elmélet született, hogy ezt
megmagyarázza, az emberi elme felépítésének boncolgatásától ama feltevésig,
miszerint az univerzum kis matematikai morzsákból épül fel. Nekem az az érzésem,
hogy a válasz valószínűleg egészen egyszerű: a matematika a minták[1] tudománya, a
természet pedig kihasználja minden egyes mintájának létezését. Bevallom, sokkal
nehezebben tudom megokolni miért viselkedik így a természet. Talán ezt a kérdést
meg kellene fordítanunk: az ilyen kérdéseket feltevő lények csak ilyen univerzumban
tudnak élni.[2]
Bármi legyen is az oka, a matematika feltétlenül hasznos módszer a természetről való
gondolkodásra. Mit várunk tőle: mit mondjon el nekünk a megfigyelt mintákról?
Sokféle felelet van. Meg akarjuk érteni mikéntjüket és miértjüket, ami nem ugyanaz; a
legkielégítőbb módon rendszerbe foglalni az alapvető mintákat és szabályosságokat;
megjósolni a természet viselkedését; saját céljainknak megfelelően irányítani a
természetet; valamint gyakorlati hasznot húzni abból, amit világunkról megtudtunk. A
matematika mindehhez hozzásegít, sőt gyakran nélkülözhetetlen is ebben.
Vegyük példának okáért a csigaház spirális alakját. Hogy a csiga hogyan készíti a
házát, kémiai és genetikai kérdés. Anélkül, hogy a finom részletekbe belemennénk, a
csiga génjei tartalmazzák a recepteket speciális vegyszerek előállítására, továbbá
utasításokat, hogy azok hova kerüljenek. Itt a matematika molekuláris könyvelést
készít, amely megadja a végbemenő kémiai reakciók értelmét; leírja a csigaház
anyagának szilárdságát, illetve merevségét a csiga testének puhaságához, illetve
hajlékonyságához viszonyítva, és így tovább. Valójában, matematika nélkül soha nem
győződtünk volna meg arról, hogy az anyag atomokból áll, és nem számíthattuk volna
ki az atomok elrendeződését. A gének és később a DNS, az örökítőanyag molekuláris
szerkezetének felfedezése nagymértékben matematikai kulcsok felismerésén múlott.
Gregor Mendel szerzetes csinos számszerű összefüggéseket vett észre abban, ahogyan
a különböző jellemzőkkel, így például a más színű maggal bíró növények aránya
változik keresztezéskor. Ez vezetett a genetika alapeszméjéhez – hogy minden
organizmusban tényezők rejtélyes kombinációja fejti ki hatását, amely meghatározza
fizikai felépítésének számos jellemzőjét, és hogy ezek a tényezők valahogyan
öszekeverednek és kicserélődnek, amikor a szülőkből az utódba jutnak. A
matematikának több különböző ága is szerepet játszott annak felfedezésében, hogy a
DNS szerkezete a híres kettős spirál. Meglátásaik olyan egyszerűek voltak, mint
Chargaff szabályai – az ausztriai születésű Erwin Chargaff biokémikus észrevette,
hogy a DNS-molekula négy bázisának előfordulási aránya összefügg – és olyan magas
szintűek, mint a diffrakciós törvények, amiket arra használtak, hogy a DNS-kristályok
röntgenképéből megállapítsák molekuláris felépítésüket.
A kérdés, hogy miért spirális a csigaház, egészen más jellegű. Többféle szempontból
is felvethetjük – rövid távon, mondjuk a biológiai fejlődés szempontjából, vagy hosszú
távon, az evolúció szemszögéből. A fejlődéstörténet számára a fő matematikai
jellemző a spirál általános alakja. Alapjában véve a fejlődéstörténet egy olyan élőlény
geometriájáról szól, amelyik lényegében folyamatosan egyformán viselkedik,
miközben egyre nagyobb lesz. Képzeljünk el egy apró állatkát, apró hozzáilleszkedő
ős-házzal. Majd az állat növekedni kezd. A legkönnyebben annak az iránynak a
mentén tud növekedni, amerre házának nyitott pereme mutat, minden más irányban
akadályozza őt a ház. Ha azonban kicsit már növekedett, a házát is meg kell növelnie,
védelem céljából. Így persze a ház újabb anyaggyűrűt növeszt a pereme körül. Ahogy
ez a folyamat továbbhalad, az állat egyre nagyobb lesz, és a perem mérete is nő. A
legegyszerűbb megoldás a problémára kúp alakú ház volna, amit a tengeri csigánál
találunk. Ha viszont az egész rendszer kis csavarodással kezdődik, ami fölöttébb
valószínű, akkor a ház növekvő széle lassan el is fordul növekedés közben, és a
középponttól távolodva mindinkább elfordul. Az eredmény olyan kúp, amely folyton
növekvő spirál alakban csavarodik. Használhatunk matematikát a fenti geometriai
jelenség valamennyi változójának – mint a növekedési ráta, valamint a középponttól
való távolság növekedése – leírására.
Ha ehelyett evolúciós magyarázatot keresünk, inkább a ház szilárdságára kell
figyelnünk, amely az evolúcióban előnyt jelent, s azt kell kiszámítanunk, vajon egy
hosszú vékony kúp erősebb vagy gyengébb-e, mint egy szorosan feltekert spirál. Ha
nagyratörőbbek vagyunk, matematikai modelleket alkothatunk magáról az evolúciós
folyamatról, a véletlen genetikai változással – azaz a mutációkkal – és a természetes
kiválasztódással kombinálva.
Figyelemre méltó példa ebből a fajtából a szem evolúciójának számítógépes
szimulációja, amelyet Daniel Nilsson és Susanne Pelger végeztek el, és 1994-ben
publikáltak. Emlékeztetünk arra, hogy a hagyományos evolúciós elmélet az állatok
alakjában bekövetkezett változásokat véletlen mutációk eredményének tekinti. Ezt
követi azoknak az egyedeknek a kiválasztódása, amelyek a leginkább alkalmasak a
túlélésre és fajtájuk szaporítására. Amikor Charles Darwin ezt az elméletet közzétette,
az első fölmerülő ellenvetések azzal érveltek, hogy az összetett struktúrák (amilyen a
szem) teljesen ki kell, fejlődjenek, különben képtelenek valóban működni (a szem
egyik fele semmire se jó), ám annak esélye, hogy a véletlen mutáció komplex
változások megfelelő sorozatát hozza létre, elhanyagolható. Az evolúcionisták azzal
vágtak vissza, hogy míg a szem egyik fele nem sokra jó, egy félig kifejlődött szem
annál inkább. Egy szem retinával, de mondjuk lencse nélkül, össze fogja gyűjteni a
fényt, és így követni fogja a külső mozgást; s minden javulás a ragadozók
észrevételében evolúciós előnyt jelent az egyednek. Mindez szóbeli ellenvetés az
elmélettel szemben, és szóbeli felelet rá. De a friss számítógépes elemzés sokkal
tovább megy.
Sejtekből alkotott sík felület matematikai modelljéből indul ki, és különféle
„mutációkat” enged meg. Egyes sejtek érzékenyebbé válhatnak a fényre, vagy a
sejtfelület hajlított alakot vehet fel. A matematikai modellt számítógépes programként
állították fel, amely elvégzi a fenti véletlen változtatásokat, és kiszámítja, mennyire
alkalmas a kapott struktúra a fény követésére, illetve a „látott” minták felismerésére.
Mindig azt a változást választja ki, amely növeli ezeket a képességeket. Egy
szimuláció során, amely körülbelül négyszázezeréves periódusnak felel meg –
evolúciós mértékkel mérve egyetlen szemvillanás –, a sejtfelület gömbbé hajlik, rajta
apró, szivárványhártyaszerű nyílással, és ami a legdrámaibb, lencsével. Ráadásul, akár
a mi szemünk lencséinél, ennek a lencsének a törésmutatója – annak mértéke,
amennyire megtöri a fényt – pontról pontra változik. Mi több, a törésmutató
változásának mintája, amit a számítógépes szimulációval nyertek, hasonlít a
miénkhez. A matematika tehát megmutatja, hogy a szem feltétlenül képes fokozatosan
és természetes módon fejlődni, növekvő túlélési esélyt biztosítva minden fázisban. S
ami ennél több: Nilsson és Pelger munkája demonstrálja, hogy ha adottak bizonyos
kulcsfontosságú biológiai képességek, ez (úgymint a sejtek fényérzékenysége és
mozgékonysága) a szemhez határozottan hasonló struktúrák kialakulását vonja maga
után – Darwin természetes kiválasztódási elméletével teljes összhangban. A
matematikai modell sok további részletet is kiad, amit a darwini érvelés csak sejtés
formájában tartalmazott, és a modell révén sokkal nagyobb biztonsággal állíthatjuk,
hogy az elmélet korrekt.

1. ábra
A szem evolúciójának számítógépes modellje.
A számítás minden lépése kb. kétszáz év biológiai evolúciónak felel meg.

Azt mondtam, a matematika további feladata, hogy az alapvető mintákat és

szabályosságokat a legkielégítőbb módon rendszerbe szervezze. Ennek
megvilágítására térjünk vissza az első fejezetben fölvetett kérdésre. Melyik minta
jelentős (ha egyáltalán valamelyik az): az Orion-öv csillagainak három-egy-sorban
mintája vagy a három-egy-sorban minta a Jupiter holdjainak keringési periódusában?
Először foglalkozzunk az Orionnal. Az antik civilizációk az égen látható csillagokat
állatok és mitikus hősök képeibe szervezték. Ezekben a képekben az Orion három
csillagának egy vonalba esése fontos, különben a hősnek nem volna öve, amiből
kardját előhúzza. Ha azonban háromdimenziós geometriát használunk szervező
elvként, és a három csillagot valódi pozíciójukba helyezzük, azt találjuk, hogy a
Földtől igencsak eltérő távolságban vannak. Hogy a Földről úgy látszanak, mint
egymástól azonos távolságra levő pontok, csak véletlen, a nézőpont következménye.
Maga a „konstelláció” (együttállás) szó is félrevezető tetszőleges nézőpont esetén.
Az Io, Európa és Ganümédesz keringési periódusainak numerikus összefüggése
ugyanígy lehetne a nézőpont esetleges megválasztásának következménye. Honnan
gondoljuk, hogy a „keringési periódus” a természetben bármiféle jelentőséggel bír?
Ám ez a numerikus összefüggés egy bizonyos dinamikus keretbe nagyon is beleillik.
Példa ez az ún. rezonanciára, amely periodikusan mozgó testek közt fennálló
viszonyrendszer, ebben ciklusaik szorosan összefüggnek, úgyhogy szabályos
intervallumokban a testeknek ugyanazt az egymáshoz viszonyított pozíciót kell
felvenniük. Ezt a közös ciklusidőt a rendszer periódusidejének nevezzük. Az egyes
testeknek lehet különböző, de egymással összefüggő periódusa. Ki tudjuk számítani a
köztük fennálló összefüggést. Ahol a rezonancia jelensége fellép, a szóban forgó
összes testnek megszabott viszonyítási pozícióba kell kerülnie, miután a ciklusok
egész számú többszöröse letelt – de ezek az egész számok különbözők is lehetnek. Így
van a rendszernek valamilyen közös periódusa, s minden egyes test periódusa ennek
egész számú osztója. Ebben az esetben a Ganümédesz periódusa 7,16 nap. Az Európa
periódusa nagyon közel van a Ganümédeszének a feléhez, az Io-é pedig az
egynegyedéhez. Az Io négyszer kerüli meg a Jupitert, amíg az Európa kétszer, és a
Ganümédesz egyszer, miután mindannyian az eredeti pozícióba kerülnek vissza. Ezt
4:2:1 rezonanciának nevezzük.
A Naprendszer dinamikája tele van rezonanciákkal. A Hold forgási periódusa
(bizonyos csekély eltérésektől eltekintve, amit más testek perturbációja okoz)
ugyanannyi, mint a Föld körüli keringés periódusa – ez tehát 1:1 rezonancia a forgási
és a keringési periódus között. Ezért mindig ugyanazt az oldalát látjuk a Holdnak, a
„túlsó oldalát” soha. A Merkúr 58,65 nap alatt fordul meg a tengelye körül, és a Napot
87,97 nap alatt kerüli meg. Mármost, 2×87,97=175,94 és 3×58,65=175,95, tehát a
Merkúr forgási és keringési periódusai 2:3 arányú rezonanciában vannak. (Valójában
hosszú ideig úgy hitték, hogy ez a rezonancia 1:1, és mindkét szám körülbelül 88,
mivel nehéz egy bolygót megfigyelni, ha ennyire közel kering a Naphoz. Ez okozta a
hiedelmet, mely szerint a Merkúr egyik oldala hihetetlenül forró, és a másik
hihetetlenül hideg, ami nem igaz. Rezonancia viszont mégiscsak van – ráadásul
érdekesebb, mint a puszta egyenlőség.)
A Mars és a Jupiter között helyezkedik el a kisbolygók öve. Ez egy apró testek ezreit
tartalmazó széles zóna, amelyben e testek nem egyenletesen oszlanak el. A Naptól
bizonyos távolságokra „kisbolygó-övecskéket” találunk; más távolságokban alig. A
magyarázat mindkét esetben a Jupiterrel való rezonancia. A Hilda kisbolygócsoport,
az egyik övecske, 2:3 rezonanciában van a Jupiterrel. Azaz éppen olyan távolságban,
hogy minden Hilda-beli kisbolygó háromszor kerüli meg a Napot, amíg a Jupiter
kétszer. A legészrevehetőbb hézagok a 2:1, 3:1, 4:1 és 7:2 rezonanciáknál találhatók.
Az olvasó fennakadhat rajta, hogy a rezonanciákkal magyarázzuk mind a besűrűsödés,
mind a ritkulás jelenségét. Az ok: minden egyes rezonanciának sajátos dinamikája
van; egyesek sűrűsödést okoznak, mások az ellenkezőjét. Minden a rezonancia pontos
értékén múlik.
A matematika további szerepe az előrejelzés. Az égitestek mozgásának megértése
tette lehetővé a hold- és napfogyatkozások, valamint az üstösök visszatérésének
előrejelzését. A csillagászok tudták, merre irányítsák távcsövüket, hogy megtaláljanak
olyan kisbolygókat, amelyek a Nap mögé kerültek; s amelyek megfigyelése különben
lehetetlen volt. Mivel az árapály jelenségét lényegében a Napnak és a Holdnak a
Földhöz viszonyított pozíciója vezérli, az apályt és dagályt sok évre előre tudták
jelezni. (A fő bonyolító tényező ilyen jóslatoknál nem csillagászati jellegű; az egyik a
kontinensek alakja, a másik az óceánok medrének terepviszonyai, ami késleltetni vagy
siettetni tudja a dagályt. Ugyanakkor ezek egy évszázad alatt nemigen változnak, így
módosító hatásuk rutinszerűen beszámítható.) Ezzel szemben az időjárást sokkal
nehezebb előre jelezni. Ugyanannyit tudunk az időjárás matematikájáról, mint az
árapályéról, de az időjárás alapvetően jósolhatatlan. Ennek ellenére a meteorológusok
hatékony rövid távú előrejelzéseket tudnak adni az időjárási mintákra – körülbelül
három-négy napra előre. Az időjárás jósolhatatlanságának ugyanakkor semmi köze a
véletlenhez – ezt a témát a 8. fejezetben taglaljuk, amikor a káosz fogalmát tárgyaljuk.
A matematika szerepe messze túlmegy a puszta előrejelzésen. Ha megértettük, hogy
egy adott rendszer hogyan működik, nem kényszerülünk passzív megfigyelésre.
Megkísérelhetjük vezérelni a rendszert, hogy az történjen benne, amit mi akarunk. Túl
nagy ambíciókat nem érdemes táplálnunk: az időjárás-vezérlés például gyerekcipőben
jár – nemigen tudunk esőt csinálni, még akkor sem, ha körös-körül esőfelhők vannak.
A rendszerek vezérlésére példák széles skáláját hozhatjuk fel, a bojler
vízhőmérsékletét szabályozó termosztáttól egészen az erdőirtásig. Bonyolult
matematikai vezérlő rendszer nélkül az űrhajó úgy repülne, mint a tégla – hiszen
annak is tekinthető mivel egy pilóta sem képes elég gyorsan korrigálni szükségszerű
instabilitási tényezőket. A szívbetegek elektronikus pacemakere a vezérlés egy másik
példája.
E példák mutatják meg a matematika legföldhözragadtabb aspektusát: a gyakorlatban
alkalmazhatósággal bizonyítja a matematika, hogy érdemes művelni. Világunk
matematikai alapon nyugszik, és a matematika elválaszthatatlanul beleágyazódott
egész kultúránkba. Azért nem vesszük mindig észre, mennyire erősen érinti életünket,
mert – érthetően – lehetőleg minél jobban a színfalak mögött tartják. Amikor
elmegyünk az utazási irodába és befizetünk egy útra, nem kell értenünk a bonyolult
matematikai és fizikai elméleteket, amelyek lehetővé teszik számítógépek és
telefonvonalak tervezését, vagy az optimalizáló eljárásokat, amelyek segítségével a
lehető legtöbb repülőjáratot ütemezik be egy repülőtérre, vagy a jelfeldolgozási
módszereket, amelyek pontos radarképeket adnak a pilótáknak. Amikor egy tv-műsort
nézünk, nem kell értenünk a képernyőn speciális effektusok létrehozására használt
háromdimenziós geometriát, a mesterséges holdakkal televíziós jelek továbbításához
alkalmazott kódolási módszereket, a mesterséges hold Föld körüli mozgását leíró
egyenletek matematikáját és a matematika ezernyi különböző alkalmazását, melyeket
a mesterséges hold pályára állításához használt űrhajó gyártásának minden egyes
lépésekor találnánk. Amikor a farmer új burgonyafajtát ültet, nem kell ismernie a
genetika statisztikus elméleteteit, amelyek segítségével azonosították az adott fajtát a
betegségekkel szemben ellenállóvá tevő géneket.
Mindazonáltal egyszer a múltban valakinek meg kellett értenie mindezt, különben az
utasszállító repülőgépeket, a televíziót, az űrhajót, az ellenálló burgonyafajtát mind
nem találták volna fel. És valakinek most is kell értenie hozzájuk, különben nem
üzemelnének tovább. Azután valakinek új matematikát kell felfedeznie a jövőben,
meg kell tudnia oldani eddig fel sem merült, vagy megoldhatatlannak tartott
problémákat, különben társadalmunk lemarad, amikor a változás megoldást követel új
problémákra, vagy új megoldást a régiekre. Ha a matematika és minden, ami rajta
nyugszik, valahogyan hirtelen kivonódna világunkból, az emberi társadalom egy
pillanat alatt összeomlana. És ha a matematika befagyna, s egyetlen lépést sem
haladna előre, civilizációnk elkezdene visszafejlődni.
Nem kívánhatjuk az új matematikától, hogy azonnal pénzben mérhető hasznot
hozzon. Beváltani egy matematikai ötletet valamire, ami egy gyárban vagy egy
lakásban hasznot hoz, ehhez időre van szükség. Sok időre: nemritkán egy évszázadra
is. Az 5. fejezetben látni fogjuk, hogy a hegedűhúr rezgésének vizsgálata a 17.
században hogyan vezetett el háromszáz évvel később a rádióhullámok
felfedezéséhez, majd pedig a rádió, a radar és a televízió feltalálásához. Gyorsabban is
elvezethetett volna, de nem sokkal gyorsabban. Ha azt gondoljuk – ahogyan egyre
inkább menedzser stílusú kultúránkban sokan gondolják –, hogy a tudományos kutatás
folyamata felgyorsítható, ha az alkalmazásra koncentrálunk és mit sem törődünk a
„kuriózumok felé forduló” kutatással, súlyosan tévedünk.
Valójában magát a „kuriózumok felé forduló kutatás” kifejezést nemrég találták ki
fantáziaszegény bürokraták, az elméleti szakemberek szándékos elhallgattatása
céljából. Vágyuk csinos kis projektek után, amelyek garantált és gyors profitot
kínálnak, túlságosan is naiv, mert a célorientált kutatás csak megjósolható
eredményeket hoz. Látnunk kell a célt ahhoz, hogy megcélozhassuk. De amit látunk,
azt a versenytársaink is látják. A biztos kutatás szorgalmazása mindannyiunkat
egyszerre szegényít el. A valóban fontos áttörések mindig megjósolhatatlanok. Éppen
a megjósolhatatlanságuk teszi őket fontossá: olyan módon változtatják meg
világunkat, ahogyan nem számítottunk rá.
A célorientált kutatás ráadásul gyakran egyszer csak „falnak ütközik”, és nemcsak a
matematikában. Például, hozzávetőleg nyolcvan évbe és intenzív mérnöki
erőfeszítésbe került a fénymásoló gép kifejlesztése, miután a xeroxozás alapelvét a
tudósok már felfedezték. Az első fax nagyjából egy évszázaddal ezelőtt elkészült, de
nem működött elég gyorsan és megbízhatóan. A holográfia elvét (nézzük csak meg a
háromdimenziós képet a hitelkártyákon) több mint egy évszázada felfedezték, de senki
sem tudta, hogyan kell a hozzá szükséges koherens fénynyalábot előállítani – olyan
fényt, amelyben a hullámok együtt haladnak. Az effajta késlekedés nem ritka az
iparban, az intellektuálisabb kutatási területeket nem is említve, és a zsákutcából
általában csak akkor jutnak ki, mikor váratlanul új ötletek jelennek meg.
Nincs semmi rossz a célorientált kutatásban, ha konkrét, elérhető célokért folyik. De
az álmodozóknak és különcöknek is kell adni valamennyi szabadságot.
Világunk nem statikus: folyton új problémák merülnek fel, és a régi válaszok sokszor
elavulnak. Ahogy Lewis Carroll Vörös Királynőjének, nekünk is nagyon gyorsan kell
futnunk, hogy nyugodtan állhassunk.

3. FEJEZET
Miről szól a matematika?
 Amikor meghalljuk a „matematika” szót, elsőnek a számok jutnak eszünkbe. A
számok alkotják a matematika szívét, hatásuk mindig érezhető, a számok az a
nyersanyag, amelyből a matematika nagy része kikovácsolódik. Mégis, a számok
önmagukban csak elenyésző részét alkotják a matematikának. Korábban már
említettem, hogy matematikával teli világban élünk, de ahol csak lehet, a matematikát
a szőnyeg alá söprik, hogy világunk „user-friendly” (vagyis „felhasználóbarát”,
ahogyan a számítógép-forgalmazó cégek mondják) legyen. Ugyanakkor, bizonyos
matematikai fogalmak annyira alapvetőek, hogy nem rejthetők el; a számok adják erre
a legjobb példát. Például, ha nem lennénk képesek a tojások megszámlálására és a
visszajáró pénz kiszámítására, még élelmiszert sem tudnánk vásárolni. Ezért aztán
oktatják is a számtant. Mégpedig mindenkinek. Ha valaki nem tud számolni, éppoly
hátrányos helyzetű, mint az analfabéta. Ezért közkeletű a felfogás, mely szerint a
matematika főleg a számokkal kapcsolatos, pedig valójában nem erről van szó. A
számolási trükkök, amelyeket az aritmetikában tanulunk, csak a jéghegy csúcsát
alkotják. Élhetjük mindennapi életünket anélkül, hogy sokkal többet tudnánk
matematikából, kultúránk azonban nem tudja működtetni társadalmunkat, ha az
eszközök közül ennyire keveset vesz igénybe. A számok csak egy fajtája az
objektumoknak, amelyekről a matematikus gondolkozik. Ebben a fejezetben
megpróbálok néhány mást is megmutatni és megmagyarázni, miért fontosak.
Szükségszerűen magukból a számokból indulok ki. A matematika korai történetének
zöme összefoglalható, mint a rátalálás különböző civilizációkban azon dolgok egyre
szélesebb skálájára, amelyeket számoknak nevezhetünk. A legegyszerűbbek a
számlálásra használt számok. Valójában a számlálás jóval megelőzte az 1, 2, 3
szimbólumok kialakulását – hiszen lehet számlálni számok nélkül is, például az
ujjainkkal. Kiszámolhatjuk, hogy „két kéznyi és egy hüvelykujjnyi tevém van”,
mindig kihajlítva egy-egy ujjunkat, s rápillantva egy-egy tevére. Nem szükséges, hogy
fogalmunk legyen a „tizenegyes” számról annak nyomon követésére, vajon lopják-e a
tevéinket. Csak azt kell észrevennünk, hogy legközelebb két kéznyi tevénk van – tehát
egy hüvelykujjnyi teve hiányzik.
A számlálást karcolásokkal is feljegyezhetjük fadarabon vagy csonton. Jeleket is
használhatunk számlálóként – agyagkorongokat juhok képeivel juhok számlálására,
vagy tevék képével díszített agyagkorongot tevék számlálására. Ahogy egy állat
elhalad előttünk, bedobunk egy zsákba egy korongot.
A szimbólumok használata számok jelzésére valószínűleg körülbelül ötezer évvel
ezelőtt alakult ki, amikor ilyenfajta számlálókat raktak egy lezárt agyagtartóba. Túl
bonyolultnak bizonyult, hogy amikor a számvevők ellenőrizni akarták ennek tartalmát,
az agyagedényt fel kellett törni, és az ellenőrzés végeztével újat készíteni. Így aztán
speciális jeleket helyeztek el a tartó külsejére, megjegyzendő, hogy mi van benne.
Később rájöttek, hogy egyáltalán nem kell belerakni semmit: ugyanezeket a jeleket
róhatják agyagtáblácskára is.
Csodálatos, hogy mennyire hosszú időbe telik, mire meglátjuk a nyilvánvalót. Persze
ez csak most nyilvánvaló.
 A következő felfedezés a számok terén a tört volt – az a számfajta, amit ma úgy
jelölünk: 2/3 (kétharmad) vagy 22/7 (huszonkét heted – vagy akár három egész egy
heted). A törtekkel nem lehet számolni – bár kétharmad teve megehető, de nem
megszámlálható –, ehelyett sokkal érdekesebb dolgokat tehetünk velük. Például ha
három testvér az örökségen, két tevén osztozik, úgy képzeljük, hogy mindegyiknek a
tulajdona lesz kétharmad teve – ez a fikció teljesen törvényes, és annyira kényelmes,
hogy elfelejtjük, milyen furcsa, ha szó szerint vesszük.
Sokkal később, Kr. u. 400 és 1200 között a nulla fogalmát is felfedezték, és
elfogadták, hogy számot jelöl. Ha úgy véljük, nagyon furcsa a nullának ez az igen
kései törvényesítése, vegyük tekintetbe, hogy hosszú ideig az „egy”-et sem tekintették
számnak, mert úgy gondolták, hogy csak több dolgot lehet megszámolni. Sok
történelemkönyvben olvasható: a nulla megjelenésében a kulcsidea az volt, hogy
szimbólumot találtak a „semmire”. Ez az aritmetika gyakorlati szempontjából persze
hasznos volt; a matematika számára viszont fontossága egy újfajta szám fogalmában
rejlett, egy száméban, amely reprezentálta a „semmi” konkrét ideáját. A matematika
alkalmaz szimbólumokat, de ugyanúgy nem azonos velük, mint a zene a kottával vagy
a nyelv az ábécé betűivel. Carl Friedrich Gauss, akit sokan minden matematikus
legnagyobbikának tartanak, egyszer (latinul) ezt mondta: Mi lényeges a
matematikában? Nem a jelölések, hanem a fogalmak. A latinban ez szójáték: „non
notationes, sed notiones”.
A számfogalom következő bővítése a negatív számok felfedezése volt. Ismét nem sok
értelme van mínusz két tevének, legalábbis szó szerint; de ha két tevével tartozunk
valakinek, mégiscsak kettővel csökken a tulajdonunkban lévő tevék száma. Tehát egy
negatív szám úgy képzelhető el, mint ami valamilyen adósságot reprezentál. Sok más
módja van, hogyan értelmezzük ezeket a valamivel misztikusabb számokat; például a
negatív hőmérséklet (Celsius fokban) a fagypont alatti hőmérséklet, és egy negatív
sebességű tárgy visszafelé mozog. Tehát ugyanaz az elvont matematikai fogalom a
természet többféle nézőpontjához is kapcsolódhat.
A törtek tökéletesen elegendőek a legtöbb kereskedelmi tevékenységhez, de nem a
matematikához. Például, ahogy azt az ókori görögök, bánatukra, felfedezték, a kettő
négyzetgyöke nem fejezhető ki pontosan törtként. Vagyis, ha bármely törtet
megszorzunk önmagával, nem kaphatunk pontosan kettőt. Egészen közel juthatunk
hozzá – mondjuk, a 17/12 négyzete 289/144, és ha 288/144 volna, kettőt kapnánk. De
nem annyi és akármilyen törttel próbálkozunk, nem kapunk kettőt. A kettő
négyzetgyökét, amit általában jellel jelölünk, így „irracionálisnak” mondjuk. A
legegyszerűbb mód a számok halmazának kibővítésére, úgy, hogy az irracionálisak is
beletartozzanak, az ún. valós számok bevezetése. Lélegzetelállítóan alkalmatlan név
ez, mivel a valós számokat olyan tizedes törtekkel ábrázoljuk, amelyek akármeddig
folytatódnak, mint a 3,141599..., ahol a pontok végtelen sok tizedesjegyet jelentenek.
Hogyan lehet egy dolog valóságos, ha le sem tudjuk írni teljesen? Ez a név mégis
megmaradt, bizonyára mert a valós számok sok vizuális érzetünket öntik formába a
hosszúságokról és a távolságokról.
A valós számok az emberi elme által alkotott elvonatkoztatások közül a
legmerészebbek közé tartozik, ennek ellenére évszázadokig vidáman használták őket,
anélkül, hogy bárki kétkedett volna a mögöttük meghúzódó logikában. Paradox
módon, az emberek nagyon sokat kételkedtek a számfogalom ezt követő
kibővítésében, pedig az teljesen ártalmatlan volt. Ez, a negatív számok
négyzetgyökének bevezetése, az „imaginárius” és a „komplex” számokhoz vezetett.
Egy vérbeli matematikus soha nem megy el nélkülük otthonról, de szerencsére ebben a
könyvben sehol nem lesz szükség a komplex számok ismeretére, így hát a matematikai
szőnyeg alá söpröm őket; remélem, nem fogják észrevenni. Ugyanakkor szeretném
hangsúlyozni, hogy amíg egy végtelen tizedes törtet könnyen értelmezhetünk,
valamilyen hosszúság vagy súly mérése egyre finomuló sorozatának végállomásaként,
addig a mínusz egy négyzetgyökének egyszerű, szemléletes interpretációja nem
kézenfekvő.
A jelenleg érvényes szóhasználat szerint a 0, 1, 2, 3... számokat természetes
számoknak mondják. Ha negatív egész számok is megengedettek, egész számokról
beszélünk. A pozitív és negatív törteket racionális számoknak hívjuk. A valós számok
fogalma ennél általánosabb, a komplexeké még általánosabb. Így öt számhalmazunk
van, mindegyik nagyobb, mint az előző: természetes számok, egészek, racionálisak,
valós számok és komplex számok. Ebben a könyvben az egészek és a valósak halmaza
lesz fontos. Ugyanilyen gyakran kell majd beszélnünk a racionális számokról; és, mint
említettem, a komplex számokat teljesen ki tudjuk kerülni. Remélem azonban,
mostantól megértik, hogy ennek a szónak: „szám”, nincs semmilyen istenadta,
változtathatatlan jelentése. Többször is kitágult ennek a szónak a jelentése, ami elvileg
akármikor újra bekövetkezhet.
Ugyanakkor a matematika nem szűkíthető le a számokra. Futólag már találkoztunk
egy másfajta matematikai fogalommal, a művelettel; példa rá az összeadás, kivonás,
szorzás, osztás. Általában a művelet két (néha több) matematikai objektumra
alkalmazható, hogy segítségével egy harmadik objektumot kapjunk. Céloztam már egy
harmadik fajta matematikai objektumra is, amikor a négyzetgyököket említettem. Ha
kiindulunk egy számból és a négyzetgyökét képezzük, új számot kapunk. Az ilyen
„objektum” neve függvény. Egy függvényt úgy kell elképzelnünk, mint egy
matematikai szabályt, amely kiindul valamely matematikai objektumból – általában
egy számból –, és egy másik objektumot rendel hozzá speciális módon. A
függvényeket gyakran definiálják algebrai képletekkel, amelyek rövid formái a
szabály magyarázatának, de bármilyen más alkalmas módon is definiálhatók. Egy
másik kifejezés, ami ugyanazt jelenti, mint a függvény, a transzformáció: a szabály az
első objektumot a másodikba transzformálja. Ezt a kifejezést általában akkor
használják, amikor a szabályok geometriai jellegűek. A 6. fejezetben alkalmazunk
majd transzformációkat, hogy megragadjuk a szimmetria matematikai lényegét.
A műveletek és a függvények nagyon hasonló fogalmak. Valójában az általánosság
megfelelő szintjén nem szükséges már őket megkülönböztetnünk. Mindkettő inkább
folyamat, mint dolog. S most itt a pillanat, hogy kinyissuk Pandóra szelencéjét és
bemutassuk az egyik leghatásosabb fegyvert a matematikus fegyvertárából, amit így
hívhatnánk: a folyamatok „dolgokká tétele”. A matematika „dolgai” nem léteznek a
való világban; absztrakciók. Csakhogy a matematikai folyamatok is absztrakciók,
tehát a folyamatok nem kevésbé „dolgok”, mint azok a „dolgok”, amelyekre
alkalmazzuk őket. Kézenfekvő ezért a folyamatok „dolgokká tétele”. Valójában tudok
olyan esetet, amikor a „kettes” szám éppen hogy nem dolog, hanem folyamat – az a
folyamat, amikor éppen számláljuk a tevéket és a juhokat, s ellátjuk őket az „1, 2”
címkékkel. A szám olyan folyamat, amelyet nagyon régen dologgá tettünk, és
mindenki dologként gondol rájuk. Ugyanennyire megengedhető – bár legtöbbünk
számára kevésbé természetes –, hogy egy műveletre vagy egy függvényre úgy
gondoljunk, mint egy dologra. Például beszélhetünk a „négyzetgyökről”, mintha dolog
volna és itt most nem egy bizonyos szám négyzetgyökére gondolok. Ebben a képben a
négyzetgyök függvény valamilyen hurkatöltő gép: az egyik végén betöltünk egy
számot, a négyzetgyöke pedig kijön a másikon.
A 6. fejezetben a sík és a tér mozgatásait úgy tekintem majd, mintha dolgok
lennének. Már most figyelmeztetem az olvasót, mert lehet, hogy zavarni fogja majd.
De nem a matematikusok az egyedüliek, akik a „dologgá tevés” vagy „dologiasítás”
játékot játsszák. A törvénykezés a „lopásról” úgy beszél, mint dologról; mi több,
pontosan be is határolja – bűncselekmény. Olyan mondatokban, mint „a nyugati
társadalom két fő rákfenéje a kábítószer és a lopás”, találunk egy igazi dolgot és egy
dologgá tevésből származó dolgot, miközben úgy kezelik őket, mintha ugyanazon a
szinten lennének. Mert a lopás folyamat, amelynek során tulajdonom máshoz kerül át
az én beleegyezésem nélkül, de a kábítószer valóságosan létező tárgy.
A számítógéptudósoknak van egy jó kifejezésük azokra a képződményekre, amelyek
számokból dologiasítási eljárásokkal építhetők fel: adatstruktúráknak hívják őket. Jól
ismert példák a számítógéptudományban a listák (számok sorozatai) és a tömbök
(számtáblázatok több sorral és oszloppal). Említettem már, hogy a számítógép
képernyője számpárok listájaként is felfogható; ez egy bonyolultabb, de egészen
szemléletes adatstruktúra. Elképzelhetők sokkal bonyolultabb lehetőségek is –
tömbök, amelyek számok helyett listákból álló táblázatok; tömbök listái; tömbök
tömbjei; listák tömbjeinek listáinak listái... A matematika hasonló módon építi
gondolati objektumait. Amikor a matematika logikai alapjai még éppen csak
kialakulóban voltak, Bertrand Russell és Alfred North Whitehead írtak egy hatalmas
háromkötetetes művet, a Principia Mathematicát, s ez a lehető legegyszerűbb logikai
egységgel kezdődött, a halmaz fogalmával. A halmaz dolgok gyűjteménye. A szerzők
fő célja a matematika logikai struktúrájának elemzése volt, de erőfeszítéseik zöme arra
irányult, hogy megfelelő adatstruktúrákat tervezzenek a matematikai gondolkodás
fontos objektumai számára.
A matematika képe alapvető objektumainak ebben a leírásában egy fához hasonlít,
amelynek gyökerei – a számok –, egyre ravaszabb adatstruktúrákba ágaznak el, ahogy
a törzstől az ágak felé, ágaktól az ágacskákhoz, ágacskáktól a gallyakhoz... haladunk.
Ebből a képből mégis hiányzik egy lényeges összetevő. Figyelmen kívül hagyja,
hogyan hatnak egymásra a matematikai fogalmak. A matematika nem egymástól
elszigetelt tények gyűjteménye: nem puszta táj; sajátos földrajza van, amit felhasználói
és alkotói jól ismernek, miközben keresztülnavigálnak rajta. E sajátos geográfia nélkül
áthatolhatatlan dzsungel lenne ez a táj. Például van valamiféle képletes távolságérzék.
Bármelyik matematikai tény közelében ott találunk más hozzá kapcsolódó tényeket.
Például a tény, hogy a kör kerülete az átmérőjének π szerese, szorosan összefügg
azzal, hogy a kerület a sugár két π szerese. A két tény között közvetlen a kapcsolat: az
átmérő a sugár duplája. Ezzel szemben nem egymáshoz kapcsolódó fogalmaknak
nagyobb a távolságuk; például az a tény, miszerint pontosan hatféle módon
rendezhetünk sorba három tárgyat, igen távol áll a fenti, körökkel kapcsolatos
tényektől. Van valamiféle képletes érzékünk a magaslatokról is. „A magasba törő
csúcsok kilyukasztják az eget” – a fontos, széles körben használható ideák messziről
láthatók, mint a Pitagorasz-tétel a derékszögű háromszögekről, vagy a
differenciálszámítás alapvető technikái. Minden kanyarban új látkép rajzolódik ki –
váratlan folyó, amit csak köveken lépkedve tudunk átszelni, hatalmas, nyugodt tó,
átjárhatatlan gleccserszakadék. A matematika alkalmazója csak a vidék jól kitaposott
ösvényein jár. Az alkotó matematikus felkutatja ismeretlen titkait, feltérképezi azokat,
és utakat épít rajtuk keresztül, hogy mindenki számára hozzáférhetők legyenek.
E táj egybekapcsolására a bizonyítás szolgál. A bizonyítás jelöli ki az utat az egyik
ténytől a másikig. Hivatásos matematikus nem tekint érvényesnek semmilyen állítást
mindaddig, amíg az be nincs bizonyítva logikai hiba nélkül. Ám vannak határok: mit
bizonyíthatunk be és hogyan. A filozófia és a matematika megalapozásának
tudománya igen nagy munkát fordított arra, hogy megmutassa: nem bizonyíthatunk
bármit, mert valahonnét ki kell indulnunk; s ha már eldöntöttük, honnan induljunk,
bizonyos állítások bizonyíthatatlanok vagy cáfolhatatlanok lehetnek. Nem kívánok
ebben az irányban továbbhaladni; ehelyett gyakorlatiasan szemügyre veszem, mik a
bizonyítások és miért szükségesek.
A matematikai logika tankönyvei szerint a bizonyítás állítások sorozata, ezek
mindegyike vagy előző állításokból következik, vagy axiómákból – bizonyíthatatlan,
de explicite feltételezett állításokból, amelyek végső soron meg is határozzák a
matematika éppen vizsgált területét. Ez így körülbelül annyit mond számunkra, mintha
egy regényt mondatok sorozataként jellemeznénk, mely mondatok mindegyike vagy
utal egy ismert szövegre, vagy hihetően következik az előző mondatokból. Mindkét
meghatározásból csak a lényeg hiányzik: hogy akár a bizonyításnak, akár a regénynek
érdekesnek kell lennie. Másodlagos szempontot ragadnak meg, ti. a sztori meggyőző
voltát, és a használandó formátumot is megjelölik, de a legfontosabb jellemző, valljuk
be, mégiscsak egy lendületes jó sztori volna.
Nagyon kevés tankönyv beszél erről.
Legtöbbünket felbosszant egy logikai bakugrással teli film, legyen mégoly fényes a
technikai kivitele. Nemrég láttam egy ilyet, ebben egy repülőteret gerillák foglalnak
el, és az irányítótorony elektronikus berendezését a sajátjukkal helyettesítik. A
személyzet és a főhős aztán a filmből másfél órát vagy még többet (sztori-időben
mérve több órát) töltenek el azzal, hogy képtelenek kommunikálni a közeledő
repülőgépekkel, amelyek egyre jobban összetorlódnak a magasban, és az
üzemanyaguk is kifogy. Senkinek nem tűnik fel, hogy van egy tökéletesen működő
repülőtér alig 50 kilométernyire, és eszükbe se jut, hogy telefonáljanak a legközelebbi
légibázisra. A sztorit ragyogóan és fényűzően vitték filmre – és bután.
Ettől még sokan élvezhetik a filmet, a kritikai szintjük, úgy látszik, alacsonyabb, mint
az enyém. De mindannyiunknak vannak korlátai, meddig fogadunk el valamit
hihetőnek. Ha egy amúgy realisztikus filmben egy gyerek azzal szórakozna, hogy
felkap egy házat, és odébbviszi, legtöbbünk elvesztené az érdeklődését. Hasonlóan, a
matematikai bizonyítás maga is történet a működő matematikáról. Nem fontos, hogy
minden i-re kitegye a pontot és áthúzza minden t szárát; az olvasók maguk is
elvégezhetik a rutinlépéseket – ahogy a film szereplői is felbukkanhatnak váratlanul új
körülmények között anélkül, hogy tudnánk, hogyan kerültek oda. De a sztoriban nem
lehetnek hézagok, és a cselekménynek bizonyosan hihetőnek kell lennie. A szabályok
szigorúak: a matematikában egyetlen rés is végzetes. Sőt, egy nemnyilvánvaló logikai
rés ugyanúgy, mint egy nyilvánvaló.
Vegyünk egy példát. Egyszerűt választottam, hogy elkerüljük a technikai
nehézségeket; ezért aztán a bizonyítás egyszerű és nem túlságosan jelentős sztorit
mesél el. Egy kollégámtól loptam, aki SHIP/DOCK Tételnek nevezi. Bizonyára ismeri
az olvasó azt a rejtvényt, amiben adott egy szó (SHIP), amit át kell alakítani egy
másikká (DOCK), mindig csak egy betűt változtatva, és végig értelmes szavakon
haladva. Megpróbálhatná az olvasó is megfejteni a rejtvényt még most, mielőtt tovább
olvasna: akkor talán könnyebben megértené a tételt és a bizonyítását. Íme egy
megoldás:

[3]

Számtalan lehetőség van, és némelyik még kevesebb szóval is megoldható. De

ha eljátszadozunk ezzel a problémával, észre fogjuk venni, hogy minden megoldásban
van valami közös: legalább az egyik közbülső szó tartalmazni fog két magánhangzót.
Rendben van, bizonyítsuk be!
Nem fogadok el semmiféle kísérleti bizonyítékot. Hiába hoz valaki száz megoldást,
és mindben akad egy-egy szó két magánhangzóval. Egy ilyen bizonyíték nem felel
meg nekünk, egyrészt, mert valami azt súgja, hátha elnéztünk egy jó megoldást, ami
ilyen szót nem tartalmaz. Másrészt bizonyára azt is érezzük: „ez nyilvánvaló”.
Egyetértek: de miért nyilvánvaló?
Most önök olyan lelkiállapotba kerültek, amiben a matematikusok idejük nagy részét
töltik: ez a frusztráció. Már tudják, mit akarnak bizonyítani, hisznek benne, de nem
látják, milyen meggyőző sztori-ív alkalmas a bizonyításra. Ez azt jelenti, hogy
hiányzik valami kulcsötletük, ami az egész problémát feltárná önök előtt. Hadd adjak
önöknek ilyen ötletet. Gondolkozzanak el rajta néhány percig, és megtapasztalhatják a
matematikus sokkalta kellemesebb lelkiállapotát: a megvilágosodást.
Az ötlet a következő: Minden, az angol nyelvben valóban létező szó tartalmaz
legalább egy magánhangzót.
Egész egyszerű kis állítás. Először is, győződjenek meg róla, hogy igaz. (Itt
elfogadható egy szótárban történő keresés, feltéve, hogy nagy szótárról van szó.)
Akkor hát tekintsük az állítás következményeit!
Rendben, akár megcsinálták, akár föladták. Mindkét esetben ugyanezt tette számos
matematikai problémájával minden hivatásos matematikus. És most jön a trükk. Arra
kell koncentrálniuk, mi történik a magánhangzókkal. Ezek a hegycsúcsok a
SHIP/DOCK tájon, azok az útjelzők, amelyek körül a bizonyítás ösvénye kanyarog.
A SHIP kezdőszó csak egy magánhangzót tartalmaz, a harmadik helyen. A DOCK
végszó is egyet, a második helyen. Hogyan válthat helyet a magánhangzó? Három
lehetőség van. Átugorhat az egyik helyről a másikra; teljesen eltűnhet és újra
megjelenhet később; vagy pedig többlet magánhangzó vagy magánhangzók
keletkezhetnek, majd később eltűnhetnek.
A harmadik lehetőség egyenesen a tételhez vezet. Mivel egyszerre csak egy betű
változhat, egy bizonyos fázisban a szónak egymagánhangzósból kétmagánhangzósba
kell átmennie. Nem ugorhat például egyből háromba. De mi a helyzet a másik két
lehetőséggel? Ötletem az, hogy a SHIP szó egyetlen magánhangzója nem tűnhet el.
Így már csak az első lehetőség marad, ahol mindig pontosan egy magánhangzó van, de
az a harmadik helyről valamikor átugrik a másodikba. Ám ez egyetlen betű
megváltoztatásával lehetetlen. Egy lépésben egy harmadik helyen lévő
magánhangzóból és egy második helyen lévő mássalhangzóból kellene egy harmadik
helyen lévő mássalhangzót és egy második helyen lévő magánhangzót faragni. Két
betűnek kellene változnia egyszerre, ami nem megengedett. Q.E.D.[4]
Egy matematikus sokkal formálisabban írná le ezt a bizonyítást, kicsit a tankönyvbeli
modellhez hasonlóan, de a fontos az, hogy a sztori meggyőző legyen. Mint minden jó
sztori, van eleje és van vége, és egy íve, amely eljuttatja az olvasót az elejétől a
végéig, logikai hézag nélkül. Bár az előbbi nagyon egyszerű példa volt, és egyáltalán
nem standard matematika, a lényeget láttatni engedi; többek között az óriási
különbséget a természetes módon meggyőző érv és az „integetős” érv között, amely
elfogadható, mégsem átütő. Remélem, sikerült elérni, hogy az olvasó átélje az alkotó
matematikus néhány lelkiállapotát: a frusztrációt amiatt, hogy nem sikerült még
kezelni azt, aminek egész könnyű kérdésnek kellene lennie, a lelkesültséget, amikor
földereng a fény, a gyanakvást, amikor ellenőrizzük az érvelést, nincs-e benne logikai
hézag, az esztétikai örömöt, amikor eldöntöttük, hogy az idea valóban helyes, és
látjuk, milyen elegánsan vágta keresztül a gordiuszi csomót. Az alkotó matematika
éppen ilyen – csak komolyabb a tárgya.
A bizonyításoknak meggyőzőeknek kell lenniük, ahhoz, hogy a matematikusok
elfogadják őket. Sok olyan eset fordult elő, amikor igen nagy numerikus adathalmaz
rossz megoldást sugallt. Egy közismert példa a prímszámokkal kapcsolatos ezek azok
a számok, amelyeknek két osztója van: önmaguk és az 1. A prímszámok sorozata a 2,
3, 5, 7, 11, 13, 17, 19 sorozattal kezdődik, és akármeddig folytatódik. A 2-től
eltekintve mindegyik páratlan; a páratlan prímek kétfélék: azok, amelyek eggyel
kisebbek, mint a négy többszöröse (3, 7, 11, 19) és amelyek eggyel nagyobbak, mint a
négy többszöröse (5, 13, 17). Ha a prímek sorozatán haladva mindig megszámoljuk,
hány prím esik az egyik, illetve a másik osztályba, megfigyelhetjük, hogy mindig több
van az „eggyel kisebb”, mint az „eggyel nagyobb” osztályban. Például a fenti hét prím
közül négy esik az első, és három a második osztályba. Ez a minta kitart legalább
egybillióig, és teljesen indokolt volna azt sejteni, hogy mindig érvényes.
De mégsem ez a helyzet.
A számelmélet szakemberei indirekt módszerekkel kimutatták, hogy amikor elég
nagy prímeket vizsgálunk, a szituáció megváltozik, és az „eggyel nagyobb” osztály
kezd vezetni. Ennek a ténynek az első bizonyítása csak 10'10'10'10'46-nál nagyobb
számokra működött. Hogy a nyomtató macskakörmeit elkerüljem, a ' jelet használtam
a hatványozás jelölésére. Ez csillagászatian nagy szám. Ha teljesen kiirnánk, tömérdek
nullát kellene a végére írni. Ha a kozmoszban minden papírrá változna, és minden
elektronra ráírnánk egy nullát, még úgy is csak apró töredékét tudnánk leírni a
szükséges nulláknak.
Nincs a kísérleti tapasztalatoknak olyan mennyisége, ami szavatolná, hogy kivételek
ne merüljenek fel a megsejtett szabály alól, még ha ezek a kivételek csak a fenti
nagyságrendű számoknál jelentkeznek is. Sajnos a matematikában a ritka kivételek is
számítanak. A hétköznapi életben nem szoktunk aggódni olyan események miatt,
amelyek billió esetből egyszer következnek be. Szokott ön aggódni, hogy eltalálja egy
meteorit? Ennek az esélye kb. egy a trillióhoz. A matematika azonban a logikai
következtetéseket sorra egymásra rakja, és ha csak egy lépés hibás, az egész épület
összedőlhet. Ha azt állítottuk, hogy minden szám egy bizonyos módon viselkedik, és
akár csak egy szám mégsem így, akkor tévedtünk, és mindennek az érvényessége,
amit erre a hamis állításra építettünk, bizonytalanná válik.
Még a legjobb matematikusokkal is előfordult: kijelentették valamiről, hogy
bebizonyították, később azonban kiderült, hogy állításuk nem állja meg a helyét, volt a
bizonyításukban egy megbúvó rés, vagy a számításaikban valami egyszerű hiba,
esetleg figyelmetlenségből feltételeztek valamit, ami mégsem volt olyan
sziklaszilárdan igaz, mint képzelték. Ezért aztán az évszázadok során a matematikusok
megtanulták, hogy nagyon kritikusak legyenek a bizonyításokkal szemben. A
bizonyítások tartják össze a matematika szövetét, ha csak egy cérnaszál is gyenge, az
egész szövet szétbomolhat.

4. FEJEZET
A változás állandói

Az emberi gondolkodás a természetről évszázadok óta két szélsőséges nézet

között ingadozik. Az egyik szerint az univerzum rögzített, változatlan törvényeknek
engedelmeskedik, és minden egy jól definiált, objektív valóságban létezik. Az ezzel
ellentétes vélekedés szerint ilyen objektív realitás nincs; minden áramlás, minden
változás. Ahogy Hérakleitosz, a görög filozófus kifejezte: „Nem léphetsz kétszer
ugyanabba a folyóba”. A természettudományban kialakulásakor nagyrészt az első
nézőpont uralkodott.
Egyre több jel utal azonban arra, hogy az élenjáró kulturális irányzatok a második
nézőpont felé fordulnak – egészen különböző áramlatok, amilyen a
posztmodernizmus, a kibernetika vagy a káosz elmélete tették bizonytalanabbá a hitet
a valóság objektivitásában, és indították újra az örök vitát a merev törvényekről,
valamint a rugalmas változásról.
Nem tehetünk mást, mint hogy mindenestől kilépjünk ebből a hiábavaló játékból.
Meg kellene találnunk az utat visszafelé a két ellentétes világnézetből – nem annyira
szintézist keresve, mint inkább úgy látva mindkét nézetet, mint a valóság valamely
magasabb rendjének árnyékát, olyan árnyékokat, amelyek csak azért különböznek,
mert ezt a magasabb rendet két különböző irányból szemlélik.
De létezik-e ilyen magasabb rend, és ha igen, elérhető-e? Sokak számára mind a mai
napig – többek között természettudósok számána is – Isaac Newton képviseli a
racionalizmus diadalát a miszticizmus felett. Maynard Keynes, a híres közgazdász
Newton, the Man (Newton, az ember) című esszéjében másként vélekedik:
„A 18. században és azóta is Newtonról úgy gondolkodnak, mint a modern kor
természettudósai közül az elsőről és a legnagyobbról, a racionalistáról, aki megtanított
minket arra, hogy hideg és rendíthetetlen ésszel gondolkodjunk. Én nem így látom őt.
Nem hiszem, hogy aki figyelmet szentelt annak a ládának a töredékesen ránk maradt
tartalmára, amelybe Newton becsomagolt, mikor végül 1696-ban elhagyta
Cambridgeet, ilyennek láthatná őt. Newton nem az első embere volt az ész korának.
Az utolsó varázsló volt, az utolsó a babiloniak, a sumérok közül, az utolsó nagy elme,
aki ugyanazzal a szemmel nézett a látható és az intellektuális világra, mint akik nem
egészen 10.000 évvel ezelőtt elkezdték építeni a mi szellemi örökségünket. Isaac
Newton, az 1642 karácsonyán árván született gyermek volt az utolsó csodagyerek, akit
megillethetne a Háromkirályok őszinte és illő alázata.”
Keynes itt Newton személyiségére gondolt, valamint érdeklődésére, ami az alkímia
és a vallás iránt éppúgy megmutatkozott, mint a matematika és a fizika iránt. De mi is
megtaláljuk Newton matematikájában az első jelentős lépést afelé a világnézet felé,
amely meghaladja és egyesíti a merev törvényt és a változékony áramlást. Az
univerzum tűnhet a változás vihar korbácsolta óceánjának, ám Newton, s előtte pedig
Galilei és Kepler, az óriások, akiknek ő a vállára állt, megértették, hogy e változás
törvényeknek engedelmeskedik. Nemcsak együtt léteznek törvény és áramlás, hanem a
törvény hozza létre az áramlást.
A káosz, illetve a komplexitás napjainkban kifejlődő tudománya térképezi fel a
fentiek hiányzó ellentétét: az áramlás törvényt hoz létre. De ez már egy másik történet,
amit az utolsó fejezetre tartogatunk.
Newton előtt a matematika a természetnek egy lényegében statikus modelljét
fogalmazta meg. Kevés kivétellel a legnyilvánvalóbb Ptolemaiosz elmélete a bolygók
mozgásáról, amely nagyon pontosan rögzítette a megfigyelt változásokat körök egy
rendszerének használatával, ezek a körök középpontok körül forogtak, s a
középpontok maguk is forgó körökhöz tartoztak – kerékben-kerékben-kerék.
Csakhogy akkor a matematika feladata a természet által használt „ideális formák”
katalógusának elkészítése volt. A kört tartották a lehető legtökéletesebb formának,
annak a demokratikus felismerésnek a nyomán, hogy a kör kerületének minden pontja
ugyanolyan távol van a középponttól. A természet, mely magasabb rendű lények
alkotása, már meghatározása szerint is tökéletes, és az ideális formák matematikai
tökéletességek, a kettő tehát természetszerűleg összeillik. A tökéletességről pedig úgy
gondolták, hogy nem csúfítja el semmilyen változás.
Kepler szembeszállt ezzel a felfogással, amikor a bonyolult körrendszerek helyébe
ellipsziseket képzelt. Végül Newton teljesen elvetette ezt a felfogást, és a formákat az
őket létrehozó törvényekkel helyettesítette.
Bár következményei beláthatatlanok, a mozgás Newton-féle megközelítése valójában
egyszerű. Szemléltethető egy lövedék, például egy bizonyos szögben kilőtt ágyúgolyó
mozgásával. Galilei kísérletei során felfedezte, hogy egy ilyen lövedék pályája ún.
parabola, az ókori görögök által már ismert görbe, s kapcsolatos az ellipszissel. Ebben
az esetben fordított U betűt formáz.
A parabolapálya úgy érthető meg a legjobban, ha a lövedék mozgását két független
komponensre bontjuk: vízszintes irányú és függőleges irányú mozgásra. Ha
külön-külön foglalkozunk e kétfajta mozgással, és csak akkor rakjuk össze őket újra,
ha külön-külön már megértettük, látni fogjuk, miért lesz a pálya parabola.
Az ágyúgolyó vízszintes irányú mozgása nagyon egyszerű: állandó sebességgel
történik. Függőleges irányú mozgása az érdekesebb. Egészen gyorsan kezd felfelé
mozogni, aztán lelassul, míg egyszer csak egy pillanatra mintha megállna a levegőben,
aztán elkezd lefelé esni, először lassan, majd gyorsan növekvő sebességgel.
Newton felismerése az volt, hogy bár az ágyúgolyó helyzete egészen bonyolult
módon változik, sebessége sokkal egyszerűbben, gyorsulása pedig már egészen
egyszerűen alakul. A következő oldalon lévő 2. ábra együtt mutatja a három függvényt
és a köztük fennálló kapcsolatot az alábbi példában.
 2. ábra
A kalkulus dióhéjban.
Három matematikai minta, amelyeket az ágyúgolyó határoz meg: magasság,
sebesség, gyorsulás. A magasság mintája, amit közvetlenül megfigyelünk, bonyolult.
Newton rájött, hogy a sebesség mintája egyszerűbb, a gyorsulásé pedig még ennél is
egyszerűbb. A kalkulus két fő operációja, a differenciálás és az integrálás, lehetővé
teszi, hogy akármelyik mintáról akármelyik másikra térjünk át. Tehát dolgozhatunk e
legegyszerűbbel, a gyorsulással, s belőle levezethetjük – amelyikre valóban kiváncsiak
voltunk – a magasságot.

A szemléletesség kedvéért tegyük fel, hogy a kezdeti sebesség felfelé ötven

méter másodpercenként (50 m/sec). Akkor az ágyúgolyó magassága a föld felett,
egymásodperces időközökben:
0, 45, 80, 105, 120, 125, 120, 105, 80, 45, 0.

Láthatjuk ezekből a számokból, hogy a golyó felszáll, a csúcsnál megáll, majd

leszáll. Az adatsor általános mintája azonban nem teljesen nyilvánvaló. A nehézséget
Galilei és még inkább Newton idejében fogalmazták meg, tudniillik, nehéz volt
ezeknek a számoknak a közvetlen mérése. Galilei golyót görgetett fel egy enyhe
lejtőn, hogy az egész folyamatot lelassítsa. A legnagyobb nehézséget az idő pontos
mérése jelentette: Stillmann Drake történész hipotézise szerint Galilei talán dúdolt
magában, és a zenei ütemet fejben felosztotta, ahogyan a zenészek.
A távolságok adatsorának mintája rejtvényszerű, de a sebességeké sokkal világosabb.
A golyó 50 m/sec-os felfelé irányuló sebességgel indul. Egy másodperccel később a
sebesség (nagyjából) 40 m/sec; újabb másodperc elteltével 30 m/sec; aztán 20 m/sec,
10 m/sec, végül 0 m/sec (a golyó egy pillanatra mozdulatlanná válik). Újabb
másodperc elteltével a sebesség 10 m/sec lefelé. Negatív számokat használva ezt úgy
tekinthetjük, mint egy felfelé irányuló -10 m/sec-os sebességet. A további
másodpercekben a minta így folytatódik: -20 m/sec, -30 m/sec, -40 m/sec, -50 m/sec.
Ezen a ponton az ágyúgolyó eléri a talajt. A sebességek sorozata tehát,
egymásodpercenként mérve:
50, 40, 30, 20, 10, 0, -10, -20, -30, -40, -50.

Mármost itt a mintát nehéz nem észrevenni, de menjünk egy lépéssel tovább, és
nézzük meg a gyorsulásokat. Az ágyúgolyó gyorsulásának megfelelő sorozat, ismét
negatív számokat használva a lefelé tartó mozgáshoz:
-10, -10, -10, -10, -10, -10, -10, -10, -10, -10, -10.

Azt hiszem, egyetértenek abban, hogy ez egy fokozhatatlanul egyszerű sorozat.

A golyó lefelé irányuló állandó 10 m/s2 gyorsulással halad. (A valóságos érték 9,81
m/s2 körül ingadozik, attól függően, hogy a kísérletet a Földnek mely pontján hajtjuk
végre. De a 10-es számmal könnyebb dolgozni.)
Hogyan tudjuk megmagyarázni ezt az állandót, amely megbúvik a mozgás változói
között? Miért marad állandó a gyorsulás, mikor minden más változik? Az egyik
meggyőző magyarázatnak két eleme van. Az első, hogy a Föld húzza lefelé a golyót;
vagyis a gravitációs erő hat a golyóra. Indokolt feltételeznünk, hogy ez az erő
különböző magasságokban ugyanakkora. Valóban, azért érezzük, hogy súlyunk van,
mert a gravitáció lefelé húzza testünket, és akkor is ugyanannyit nyomunk, ha egy
magas épület tetején állunk. Persze, ebből a mindennapi megfigyeléshez folyamodó
hivatkozásból nem derül ki, mi történik, ha a távolság meglehetősen nagy – mondjuk a
Hold és a Föld távolsága. Ez megint egy másik történet, amire később röviden
visszatérünk.
A magyarázat második eleme az igazi áttörés. Adott egy test, amire állandó lefelé
irányuló erő hat, és azt tapasztaljuk, hogy lefelé irányuló gyorsulása állandó. Tegyük
fel az érvelés kedvéért, hogy a gravitációs erő sokkal nagyobb: ekkor elvárhatjuk,
hogy a lefelé való gyorsulás is sokkal nagyobb legyen. Anélkül, hogy átmennénk egy
nehéz bolygóra, például a Jupiterre, nem tudjuk kipróbálni ezt az ötletet, mégis
indokoltnak látszik; s ugyanilyen indokolt feltennünk, hogy a Jupiteren a lefelé tartó
gyorsulás ismét állandó lenne – persze az ittenitől különböző állandó. A
legegyszerűbb elmélet, ami a valódi és a gondolatkísérleteknek e vegyülékével
összhangban áll, úgy szól, hogy ha erő hat egy testre, akkor a test gyorsulása
egyenesen arányos az erővel. És ez Newton mozgástörvényének lényege. Most már
csupán az a feltevés hiányzik, hogy ez mindig igaz, minden testre és minden erőre,
függetlenül attól, hogy az erő állandó marad-e vagy sem; valamint az arányossági
tényező azonosítása a test tömegével. Hogy pontosak legyünk, Newton
mozgástörvénye kimondja:
tömeg × gyorsulás = erő.

Hát ez az. Nagy erénye, hogy érvényes minden erő- és tömegrendszerre,

beleértve az időben változókat is. Nem sejthettük ezt az univerzális alkalmazhatóságot
abból az érvelésből, ami a törvényhez vezetett, mégis így alakult.
Newton három mozgástörvényt mondott ki, de a modern megközelítés ugyanazon
matematikai egyenlet három aspektusának tekinti ezeket. A „Newton
mozgástörvénye” mondattal ezért a továbbiakban az egész hármas csomagra utalok.
A hegy lábánál álló hegymászót természetes ösztöne arra bírja, hogy megmássza a
hegyet; a matematikust, ki leül egy egyenlethez, természetes ösztöne arra bírja, hogy
megoldja azt. De hogyan? Ha adott egy test tömege és a rá ható erők, könnyen meg
tudjuk oldani az egyenletet, hogy megkapjuk a gyorsulást. Csakhogy ezt a választ
rossz kérdésre adtuk. Ha tudjuk, hogy egy ágyúgolyó gyorsulása 10 m/s2, ez még nem
ad kézenfekvő információt pályájának alakjáról. Itt jön be a kalkulusnak (differenciál-
és integrálszámításnak) nevezett matematikai ágazat; Newton (és Leibniz)
voltaképpen ezért találták fel. A kalkulus egy manapság integrálásnak nevezett
technikát szolgáltat, ami lehetővé teszi, hogy a gyorsulást minden pillanatban ismerve
kiszámítsuk a sebességet minden pillanatra. Ha ugyanezt a trükköt megismételjük,
megkapjuk a helyet is minden pillanatban. Ez hát a válasz a jó kérdésre.
Ahogy korábban már mondtam, a sebesség a helyváltoztatás mértéke, míg a
gyorsulás a sebességváltozásé. A kalkulus egy abból a célból kifejlesztett matematikai
módszer, hogy a változásmértékekkel kapcsolatos kérdéseket megoldja. Pontosabban
technikát szolgáltat arra is, hogy változásmértékeket megállapítsunk – ez a
differenciálásnak nevezett technika. Az integrálás „visszacsinálja”, amit a
differenciálás elvégzett; kétszeri integrálás pedig visszacsinálja, amit a kétszeri
differenciálás elvégzett. Mint Janus, a római isten ikerarcai, a kalkulusnak ezek az
ikertechnikái két ellentétes irányba mutatnak. Közben megmondják, hogy akármelyik
függvényt ismerve – a hely, a sebesség vagy a gyorsulás közül – minden pillanatban,
hogyan számítsuk ki a másik kettőt.
Newton mozgástörvénye fontos leckére tanít: az út a természet törvényeitől a
természet viselkedéséig nem okvetlenül közvetlen és nyilvánvaló. A megfigyelt
viselkedés és a belőle következő törvény között szakadék tátong, amit az emberi elme
csak matematikai számításokkal tud áthidalni. Ezzel nem azt sugalljuk, hogy a
természet nem más, mint matematika – hogy (mint azt Paul Dirac fizikus mondta)
„Isten matematikus”. Lehet, hogy a természet mintáinak és szabályosságainak más az
eredete; de, végtére is, a matematika nagyon hatékony módszer az ember számára,
hogy megértse ezeket a mintákat.
A fizikának minden törvénye, amit Newton alapvető felismerése nyomán fedeztek fel
– tudniillik, hogy a változás a természetben leírható matematikai eljárásokkal,
csakúgy, ahogyan a természeti forma is leírható matematikával –, hasonló jelleget ölt.
Ezek a törvények olyan egyenletekkel fogalmazhatók meg, amelyek nem elsősorban a
fizikai mennyiségekhez kapcsolódnak, hanem azok időbeli változásának mértékéhez.
Például a „hővezetési egyenlet”, amely megadja, hogyan terjed a hő egy hővezető
testben, nem másról szól, mint a test hőmérsékletének változásmértékéről; a
„hullámegyenlet” pedig, amely leírja a hullámok mozgását a vízben, levegőben és más
anyagokban, a hullámamplitúdó változásmértékének változásmértékét követi nyomon.
A fény, hang, elektromosság, mágnesesség, anyagok rugalmas hajlítása, folyadékok
áramlása vagy kémiai reakciók lefolyása, mind különböző változásmértékekre
vonatkozó egyenletek.
Mivel a változásmérték egy mennyiség jelenlegi és későbbi értéke közti különbség,
az ilyen egyenleteket differenciálegyenleteknek hívjuk. A „differenciálás” kifejezés
eredete ugyanez. Newton óta a matematikai fizika arra törekszik, hogy az univerzumot
differenciálegyenletekkel írja le, és aztán megoldja azokat.
Ugyanakkor, ahogy nyomon követtük ezt a törekvést bonyolultabb régiókban, a
„megoldani” szó jelentése sok változáson ment keresztül. Először azt jelentette: pontos
matematikai képletet találni, ami minden időpillanatban leírja, mi történik egy adott
rendszerben. Newton felfedezése egy másik természeti mintáról, a gravitációs törvény,
ilyenfajta megoldás volt. Kepler felfedezéséből indult ki, amely szerint a bolygók
ellipszispályán mozognak, valamint Keplernek két másik észrevételéből. Newton azt
kérdezte, milyen, a bolygóra ható erő szükséges ahhoz, hogy megkapjuk a Kepler által
feltételezett ellipszismintát. Valójában Newton megpróbált fordított irányban
dolgozni, indukcióval dedukció helyett. És nagyon szép eredményre jutott. A
szükséges erő mindig a Nap irányába mutat; ezenkívül csökken, ha a Naptól mért
távolság nő. Továbbá, e csökkenés egyszerű matematikai törvénynek tesz eleget, a
távolság négyzetével fordított arányosság törvényének. Ez azt jelenti, hogy egy kétszer
akkora távolságban elhelyezkedő bolygóra negyedakkora erő hat, egy háromszor
akkora távolságban levőre kilencedakkora, és így tovább. Ezt a felfedezést, ami olyan
szép volt, hogy tudni lehetett: mély igazságot rejt a világról – már csak egy lépés
választotta el annak megértéséig, hogy a fenti erő okozója elsősorban a Nap. A Nap
vonzza a bolygót, de a vonzás gyengébb, ha a bolygó távolabb helyezkedik el. Csábító
volt az ötlet, és Newton óriási szellemi ugrásra vállalkozott: feltételezte, hogy ugyanez
a vonzóerő lép fel bármely két test között, bárhol a világegyetemben.
Most, hogy „indukálta” az erőtörvényt, Newtonnak sikerült körbeérnie érvelésével,
dedukálva a bolygómozgás geometriáját. Megoldotta a mozgás- és gravitációs
törvényekből nyert egyenleteket két egymást kölcsönösen vonzó testre, amelyek eleget
tesznek a távolság négyzetével fordított arányosság törvényének. Akkoriban a
„megoldotta” annyit jelentett: talált egy matematikai képletet a mozgásuk leírására. A
képlet kiadta, hogy ellipszispályákon kell mozogniuk közös tömegközéppontjuk körül.
Ahogy a Mars a Nap körül óriási ellipszispályán kering, a Nap annyira kicsiny
ellipszispályán mozog, hogy mozgása érzékelhetetlen. Valóban, a Nap tömege a
Marshoz képest oly nagy, hogy a közös tömegközéppont mélyen a Nap felszíne alatt
helyezkedik el, ami megmagyarázza, miért hitte Kepler, hogy a Mars a mozdulatlan
Nap körüli ellipszispályán halad.
 Ám amikor Newton és követői megpróbáltak erre az eredményre támaszkodni három
vagy még több test – például a Hold/Föld/Nap vagy akár az egész Naprendszer – által
alkotott rendszer egyenleteinek megoldásakor, komoly technikai nehézségekbe
ütköztek, és csak úgy tudták ezeket kikerülni, hogy megváltoztatták a „megoldani” szó
jelentését. Nem találtak semmilyen képletet, amely az egyenleteket megoldaná, így
feladták az ez irányú próbálkozásokat. Ehelyett megpróbáltak módszereket találni
közelítő értékek kiszámítására. Például 1860 körül Charles-Eugčne Delaunay francia
csillagász egy teljes könyvet töltött meg egyetlen közelítő számítással, amely a Föld és
Nap gravitációs vonzása által befolyásolt Hold mozgását írja le. Igen pontos
számítások voltak ezek – ezért is töltöttek meg egy könyvet –, és húszévi munkájába
kerültek. Amikor 1970-ben végigellenőrizték egy szimbolikus algebrai számítógépes
programmal, a számítás csupán húsz órát igényelt: mindössze három hibát találtak
Delaunay művében, és azok sem voltak komolyak.
A Hold/Föld/Nap mozgásának problémáját három-testproblémának hívjuk. Annyira
más, mint a takaros két-testprobléma, amit Newton megoldott, mintha valami más
bolygón egy másik galaxisban találták volna ki, vagy egy másik univerzumban. A
három-test-probléma megoldást keres három tömeg mozgását leíró egyenletekre, ha
ezek eleget tesznek a távolság négyzetével fordított arányosság törvényének. A
matematikusok évszázadok óta próbáltak erre megoldást találni, de megdöbbentően
kevés sikerrel, ha eltekintünk az olyan közelítésektől, mint Delaunay munkája, ami
ráadásul csak a Hold/Föld/Nap speciális esetével foglalkozott. Kezelhetetlennek
bizonyult továbbá az ún. leszűkített három-test-probléma is, ahol az egyik test tömege
annyira kicsi, hogy úgy tekinthetjük, mintha nem gyakorolna erőt a másik kettőre. Ez
volt az első intő jel arra nézve, hogy a törvények ismerete nem mindig elegendő egy
rendszer viselkedésének megértéséhez; hogy a szakadék törvények és viselkedés
között nem mindig hidalható át.
A komoly erőfeszítések ellenére több mint háromszáz évvel Newton után máig sem
ismerjük a teljes megoldást a három-test-problémára. Tudjuk viszont, hogy miért
olyan nehéz ez a kérdés. A két-test-probléma „integrálható” – az energia és az
impulzus megmaradásának törvénye annyira leszűkíti a lehetséges megoldások
halmazát, hogy ez egyszerű matematikai formát kényszerít ki. 1994-ben Zhiong Xia, a
Georgia Institute of Technology (USA) munkatársa bebizonyította, amit a
matematikusok hosszú ideje gyanítottak: hogy egy három testből álló rendszer nem
integrálható. Sőt, sokkal többet bizonyított be; kimutatta, hogy egy ilyen rendszer
produkálni tudja az Arnold-diffúziónak nevezett különös jelenséget. Ezt először
1964-ben fedezte fel a Moszkvai Állami Egyetemen dolgozó Vlagyimir Arnold. Az
Arnold-diffúzió a testek egymáshoz viszonyított helyzetének igen lassú, „véletlen”
ingadozása. Az ingadozás valójában nem véletlenszerű: ez is egy példa a manapság
káoszként ismert viselkedésre – amely látszólag véletlen, de valójában tökéletesen
meghatározott folyamat.
Vegyük észre, hogy ez a megközelítés megint csak megváltoztatja az „oldd meg”
jelentését. Először ez azt jelentette: „találj képletet”. Később pedig azt: „találj közelítő
megoldást”. Végül nem várt mást, mint: „mondd meg, milyen a megoldás”.
Mennyiségi válaszok helyett minőségi válaszokat keresünk. Bizonyos értelemben ez
visszavonulásnak látszik: ha túl nehéz képletet találni, keress közelítést; ha még ezt se
lehet, kísérelj meg minőségi leírást. Azonban tévedés ezt a fejleményt
visszavonulásnak tekintenünk, mert a fenti jelentésváltozás arra tanított meg minket,
hogy a három-test-problémához hasonló kérdések esetében egyáltalán nincs képlet. Be
tudjuk bizonyítani, hogy vannak olyan minőségi szempontok, amelyeket egy képlet
nem tudna figyelembe venni. Az ilyen kérdésekben képlet keresése légvárépítés volt.
Miért akartak a tudósok elsősorban képletet találni? Azért, mert a dinamika korai
szakaszában ez volt az egyetlen módja annak, hogy kiszámítsák, milyenfajta mozgás
léphet fel. Később ugyanez az információ közelítő számításokból is megkapható volt.
Napjainkban olyan elméletekből jutunk hozzá, amelyek közvetlenül és pontosan
kezelik a mozgás minőségi aspektusait. Ahogy a következő néhány fejezetben látni
fogjuk, ez a lépés a kimondottan kvalitatív elmélet felé nem visszalépés, hanem
komoly fejlődés. Először azzal kezdjük, hogy a természet mintáit a saját formájukban
próbáljuk megérteni.

5. FEJEZET
A hegedűktől a videókig

Immár hagyomány lett, ahogy megfigyeltem, szétválasztani a matematikát két

különböző részágazatra, amelyeket a tiszta matematika és alkalmazott matematika
címkével látnak el. Ez a szétválasztás zavarba ejtette volna a klasszikus idők nagy
matematikusait. Carl Friedrich Gauss például legboldogabb a számelmélet
elefántcsottornyában volt, ahol egyszerűen azért lelte élvezetét az absztrakt numerikus
mintákban, mert szépek voltak és kihívást jelentettek. A számelméletet a „matematika
királynőjének” nevezte, és nem állt tőle távol a poétikus eszménykép, amelyben a
királynők finom szépségek, akik nem szennyezik be a kezüket semmi hasznossal.
Ugyanakkor kiszámította a Ceresnek, az első felfedezett kisbolygónak a pályáját.
Felfedezése után hamarosan a Ceres a Nap mögé került, és nem lehetett megfigyelni.
Hacsak a pályáját nem számítják ki pontosan, a csillagászok nem találták volna meg,
amikor megint látható lett hónapokkal később. Azonban a megfigyelések száma a
kisbolygóra vonatkozóan olyan csekély volt, hogy a pálya kiszámítására használt
szabvány módszerek nem szolgáltatták a kívánt pontosságot. Így aztán Gauss néhány
komoly újítást vezetett be, közülük egyesek ma is használatosak. Virtuózhoz méltó
teljesítmény volt, és megalapozta jó hírét a nyilvánosság előtt. És nem is ez volt az
egyetlen gyakorlati alkalmazása az ő matematikai munkásságának: többek közt
hozzájárult a fejlődéshez a geodéziai felmérő munkában, a távíró kifejlesztésében és a
mágnesesség megértésében.
Gauss idejében lehetséges volt egyetlen személy számára, hogy az egész matematikát
elég jól értse. Mivel azonban a tudomány összes klasszikus ága olyan hatalmasat
fejlődött, hogy egyetlen elme képtelen akár csak az egyiket is átfogni, ma a
specialisták korát éljük. A matematika megszervezése hatékonyabb, ha mindenki
specializálja magát vagy témájának elméleti részére, vagy éppen a gyakorlatira. Mivel
a matematikusok legtöbbje az egyikben dolgozik sokkal szívesebben, vagy a
másikban, ezek az egyéni hajlamok tovább erősítik a fenti szétválasztást. Sajnos így a
külvilág számára nagyon indokoltnak látszik a feltevés: a kettő közül csak az
alkalmazott matematika használható; még a név is ezt sugallja. A feltevés helyes, ha
létrehozott matematikai technikákra vonatkozik: végső soron hasznosat
elkerülhetetlenül „alkalmazott”-nak tekintenek, függetlenül attól, hogy mi az eredete.
Nagyon torz képet ad viszont a gyakorlati jelentőségű új matematika eredetéről. A jó
ötletek ritkák, de ugyanolyan gyakran fakadnak a matematika belső struktúrájáról szőtt
képzeletdús ábrándokból, mint egy konkrét gyakorlati probléma megoldására irányuló
próbálkozásokból. Ez a fejezet éppen egy ilyen fejlesztés esettanulmányával
foglalkozik, amelynek leghatékonyabb alkalmazása a televízió – ez a felfedezés
jobban megváltoztatta életünket, mint bármi más. Ebben a történetben a matematika
tiszta és alkalmazott aspektusai úgy ötvöződnek össze, hogy amit létrehoznak, sokkal
hathatósabb és nagyobb kényszerítő erővel bír, mint akármelyikük egyedül.
Történetünk a 16. században kezdődik a rezgő hegedűhúr problémájával. Bár ez
gyakorlati kérdésnek tűnhet, főleg úgy tanulmányozták, mint egy
differenciálegyenletet; a munkának nem volt célja a hangszerek minőségének javítása.
Képzeljünk el egy ideális hegedűhúrt, egyenesre kifeszítve két rögzített tartó között.
Mi történik, ha a húrt megrántjuk, elhúzzuk eredeti helyzetéből, és aztán elengedjük?
Ahogy elhúzzuk, rugalmas feszültsége növekszik, s a keletkező erő a húrt visszahúzza
eredeti helyzetébe. Amikor elengedjük, gyorsulni kezd ennek az erőnek a hatására,
Newton mozgástörvényének megfelelően. Ám ekkor gyorsan mozog, hiszen végig
gyorsult – így túlhaladja az egyenes vonalat és tovább mozog. E ponton a feszültség az
ellenkező irányba húzza, lelassítja, míg végül megáll. S kezdődik az egész elölről. Ha
nem lenne súrlódás, a húr a végtelenségig ide-oda rezegne.
Mindez elfogadható szóbeli leírás; a matematikai elmélet számára az egyik feladat
megállapítani, vajon a fenti forgatókönyv helyes-e, s ha igen, kiszámítani a részleteket,
például a húr alakját, amit az egyes időpillanatokban felvesz. Ami bonyolult probléma,
mert ugyanaz a húr sokféle módon rezeghet, attól függően, hogyan pendítették meg.
Az ókori görögök tudták ezt, mert kísérleteik megmutatták, hogy a rezgő húr sok
különböző zenei hangot képes kiadni. Későbbi nemzedékek rájöttek, hogy a hang
magasságát a rezgés frekvenciája – a húr ide-oda-mozgásának gyorsasága – határozza
meg, tehát a görögök felfedezése azt árulja el számunkra, hogy ugyanaz a húr sok
különböző frekvenciával tud rezegni. Minden egyes frekvencia a mozgó húr egy
bizonyos alakjának felel meg, és ugyanaz a húr többféle alakot vehet fel.
A húrok túl gyorsan mozognak ahhoz, hogy szabad szemmel akármilyen pillanatnyi
alakjukat észlelhessük, de a görögök fontos bizonyítékot találtak arra nézve, hogy a
húr sok különböző frekvenciával rezeghet. Kimutatták, hogy a hangmagasság a
csomópontok elhelyezkedésétől függ – ezek azok a pontok a húr mentén, amelyek
mozdulatlanok maradnak. Kipróbálhatjuk ezt egy hegedűn, bendzsón vagy gitáron.
Mikor a húr az „alapfrekvenciáján” rezeg – vagyis a lehető legmélyebb hangot adja –,
csak a végpontok vannak nyugalomban. Ha ujjunkat a húr közepére tesszük, s így
csomópontot képezünk, majd megpendítjük a húrt, egy oktávval magasabb hangot fog
adni. Ha ujjunkat az egyik harmadolópontra helyezzük, ezzel két csomópontot hozunk
létre (a másik a másik harmadolópont lesz), ekkor még magasabb hangot kapunk.
Minél több csomópont van, annál nagyobb lesz a frekvencia. Általában azt
mondhatjuk, a csomópontok száma egész szám, és egyenlő távolságban helyezkednek
el.
A megfelelő rezgések állóhullámok, olyan hullámok, amelyek föl-le mozognak, de
nem vándorolnak a húr mentén. Eme föl-le mozgás méretét a hullám amplitúdójának
hívják, ez határozza meg a hang erősségét. A hullámok szinuszhullámok olyan
alakúak, mint egy szinuszgörbe, ami ismétlődő, elegáns alakú hullámvonal; bizonyára
emlékeznek még rá a trigonometriából.
1714-ben Brook Taylor angol matematikus írta le a rezgés alapfrekvenciáit a húr
hosszának, feszültségének és sűrűségének függvényében. 1746-ban Jean Le Rond
d'Alembert kimutatta, hogy a hegedűhúr sok rezgése nem álló szinuszhullám. Egyúttal
azt is megmutatta, hogy a hullám pillanatnyi alakja bármilyen lehet. 1748-ban,
válaszképpen d'Alembert munkájára, a termékeny svájci matematikus, Leonhard Euler
felállította a húr „hullámegyenletét”. Ez a húr alakjának változásmértékét leíró, Isaac
Newton szellemében fogant, differenciálegyenlet. Valójában „parciális
differenciálegyenlet”, ami azt jelenti, hogy nemcsak az időre vonatkozó
változásmértéket, hanem a térre vonatkozót is tartalmazza – ez a húr irányát jelenti.
Azt fejezi ki a matematika nyelvén, hogy a húr minden egyes kis szakaszának
gyorsulása arányos a szakaszra ható feszítőerővel, ami Newton mozgástörvényéből
adódik.
Euler nemcsak felállította a hullámegyenletet, meg is oldotta. Megoldása
elmagyarázható szavakban is. Először, deformáljuk a húrt olyan alakra, amilyenre
csak akarjuk – lehet ez parabola, háromszög vagy valamilyen ide-oda tekergőző,
magunk kieszelte alakzat. Ezután képzeljük el, hogy ez az alak tovaterjed a húr
mentén jobb felé. Nevezzük ezt jobb felé utazó hullámnak. Majd „állítsuk feje
tetejére” az eredeti alakot, és képzeljük el, hogy a másik irányba terjed tova, és bal felé
utazó hullámot alkot. Végül rakjuk egymásra („szuperponáljuk”) a két hullámalakot.
Ez a folyamat elvezet a hullámegyenlet összes olyan megoldásához, amiben a húr két
végpontja rögzített.
Röviddel ezután Euler vitába keveredett Daniel Bernoullival, akinek családja
Antwerpenből származott, de Németországba, aztán Svájcba települt át, a vallási
üldöztetés elől. Bernoulli ugyancsak megoldotta a hullámegyenletet, de teljesen más
módszerrel. Szerinte a legáltalánosabb megoldás úgy állítható elő, mint végtelen sok
álló szinuszhullám szuperpozíciója. Ez a látszólagos egyet nem értés egy évszázadig
tartó polémia leezdete volt, ami úgy oldódott fel, hogy kiderült: mind Eulernek, mind
Bernoullinak igaza volt. Ennek magyarázata, hogy minden periodikusan változó alak
előállítható végtelen sok szinuszgörbe szuperpozíciójaként. Euler azt hitte, hogy az ő
megközelítése az alakzatok nagyobb bőségéhez vezet, mert nem ismerte fel
periodicitásukat. A matematikai analízis azonban végtelen hosszú görbékkel dolgozik.
Mivel csak a görbe két végpont közötti része fontos, periodikusan ismételhető
akármeddig egy végtelen húr mentén, lényeges változás nélkül. Euler aggodalmai
tehát alaptalannak bizonyultak.
Ennek az egész munkának az a tanulsága, hogy a szinuszhullámok az alapvető
rezgési komponensek. A rezgési lehetőségek teljessége megkapható úgy is, hogy az
összes lehetséges véges és végtelen összegét képezzük az öszes lehetséges
frekvenciájú szinuszhullámnak. Ahogyan Daniel Bernoulli mindig is hangoztatta:
„minden d'Alembert és Euler által adott új görbe csak a Taylor-féle rezgések
kombinációja”.
Ennek a polémiának a feloldásával a hegedűhúr rezgései elvesztették
rejtélyességüket, ezért a matematikusok nagyobb vadat kerestek. A hegedűhúr egy
görbe – egydimenziós objektum –, de többdimenziós objektumok is rezeghetnek. A
legközönségesebb hangszer, amely kétdimenziós rezgést produkál, a dob, mert a dob
bőre felület, nem pedig egyenes vonal. A matematikusok tehát figyelmüket a dobok
felé fordították, élükön Eulerrel. Euler 1759-ben megint levezetett egy
hullámegyenletet, amely ezúttal leírta, hogyan változik a dob-bőr egyes pontjainak
magassága az időben. Fizikai interpretációja szerint a dob valamely kis részletének
gyorsulása egyenesen arányos a környező részek által rá gyakorolt átlagos húzóerővel:
szimbolikusan ez nagyon hasonlít az egydimenziós hullámegyenletre; csak most
térbeli (másodrendű) változásmértékek is szerepelnek két független irányban az időre
vonatkozó változásmérték mellett.
A hegedűhúrok végei rögzítettek. Ez a „peremfeltétel” igen fontos: meghatározza,
hogy a hullámegyenletnek milyen fizikai megoldásai lehetségesek a hegedűhúrra
nézve. Ebben az egész tárgykörben perdöntőek a határok. A dobok nemcsak
dimenziójukban különböznek a hegedűhúroktól, hanem a határuk is sokkal
érdekesebb, a dob határa zárt görbe: kör. Ugyanakkor, éppúgy, mint a húrnál, a dob
határa is rögzített: a dob bőrének többi része mozoghat, de a peremre rá van feszítve.
A perem feltétel leszűkíti a dob-bőr mozgási lehetőségeit. A hegedűhúr két elszigetelt
végpontja nem ad olyan érdekes és változatos peremfeltételt, mint egy zárt görbe; a
határ igazi szerepe csak két és több dimenzióban válik nyilvánvalóvá.
Ahogy a 18. század matematikusai egyre jobban értették a hullámegyenletet, meg
tudták oldani a különböző alakú dobok mozgására. Ekkor azonban a hullámegyenlet
kilépett a zene területéről és a matematikai fizika központi kérdése lett. A valaha
kidolgozott matematikai képletek közül valószínűleg ez lett a legfontosabb – Einstein
híres tömeg-energia relációjával is dacolva. Ami történt, igen jellemző példa arra,
hogyan bontja ki a matematika a természet rejtett egységét. Ugyanaz az egyenlet
bukkant fel mindenütt. Feltűnt a folyadékok dinamikájában, ahol leírta a víz
hullámainak kiformálódását és mozgását. Megjelent a hangtanban, ahol leírta, hogyan
terjednek a hanghullámok – a légrezgések, melyek során a levegő molekulái hol
közelednek egymáshoz, hol szétválnak. És jelentkezett az elektromosság, valamint a
mágnesesség elméletében, miközben örökre megváltoztatta az emberi kultúrát.
Az elektromosságnak és a mágnesességnek hosszú és bonyolult a története, sokkal
bonyolultabb, mint a hullámegyenletnek; véletlen felfedezések, kuksszerepet játszó
kísérletek és matematikai, illetve fizikai elméletek tarkítják. E történet William
Gilberttel, I. Erzsébet fizikusával kezdődik, aki gigászi mágnesként írta le a Földet, és
megfigyelte, hogy az elektromosan feltöltött testek vonzzák vagy taszítják egymást.
Folytatását olyan nevek fémjelzik, mint Benjamin Franklin, aki 1752-ben, zivatarban
papírsárkányt föleresztve bebizonyította, hogy a villámlás az elektromosság egyik
formája; meg Luigi Galvani, aki észrevette, hogy az élettelen béka combizmai
összehúzódnak villamos szikra hatására; valamint Alessandro Volta, aki feltalálta az
első elektromos telepet. E korai fejlődés idején az elektromosságot és a mágnesességet
végig két teljesen különböző természeti jelenségnek tekintették.
Aki egységben kezdte látni a kettőt, az Michael Faraday angol fizikus és kémikus
volt. Faraday a londoni Royal Institutionnál állt alkalmazásban, feladata többek között
az volt, hogy az intézet természettudományos érdeklődésű tagjait minden héten
kísérletekkel szórakoztassa. Az új ötleteknek ez a folytonos kényszere Faradayt
minden idők egyik legnagyobb kísérleti fizikusává tette. Különösen lelkesedett az
elektromosságért és a mágnesességért, mert tudta, hogy az elektromos áram mágneses
erőt kelt. Tíz évet töltött azzal, hogy bebizonyítsa: fordítva is igaz, a mágnes képes
elektromos áramot kelteni, és 1831-ben sikerült is neki. Megmutatta, hogy a
mágnesesség és az elektromosság csak két aspektusa ugyanannak a dolognak – az
elektromágnesességnek. Állítólag IV. Vilmos király egyszer megkérdezte Faradayt,
milyen hasznuk van az ő tudományos műhelyében előadott trükköknek, és ezt a
választ kapta: „Nem tudom, Felség, de azt tudom, hogy Ön egyszer adót fog kivetni
rájuk.” Valóban, a gyakorlati alkalmazás nem váratott magára sokáig, nevezetesen az
elektromotor (az elektromosság mágnesességet kelt, ez pedig mozgást) és a generátor
(a mozgás mágnesességet kelt, ez pedig elektromosságot).
De Faraday az elektromágnesesség elméletét is kifejlesztette. Nem volt matematikus,
így fogalmait fizikai szóképek, hasonlatok formájába öltöztette, ezek közül a fogalmak
közül az erővonal volt a legfontosabb. Ha egy darab papír alá mágnest helyezünk, rá
pedig vasreszeléket szórunk, a reszelék jól meghatározott görbe vonalakba rendeződik.
Faraday ezeket úgy magyarázta, hogy a mágneses erő nem hat minden továbbító
közeg nélkül, nincs „távolhatás”, hanem a téren keresztül görbe vonalak mentén halad.
Ugyanez érvényes az elektromos erőre is. Faraday szellemi utódja James Clerk
Maxwell volt. Faraday ideáját az erővonalakról Maxwell matematikai egyenletekben
fejezte ki. Ezek a mágneses és elektromos erőterekről szóltak – olyan jelenségekről,
amelyeket a mágneses és elektromos töltés térbeli eloszlása határoz meg.
Maxwell addig finomította elméletét, míg 1864 körül négy differenciálegyenletből
álló rendszert kapott, amelyek összefüggésbe hozták a mágneses és az elektromos
mező változásait. Az egyenletek elegánsak, és különös szimmetriát tesznek láthatóvá
az elektromosság, valamint a mágnesesség között, amelyek hasonló módon hatnak
egymásra.
Itt, Maxwell egyenleteinek elegáns szimbolizmusában érhetjük tetten azt az óriási
ugrást a hegedűktől a videókig, amit az emberiség megtett: egyszerű algebrai jellegű
manipulációkkal sikerült a Maxwell-egyenleteket hullámegyenletté alakítani, s ebből
már egyértelműen következett az elektromágneses hullámok létezése. Ráadásul a
hullámegyenlet azt is kiadta, hogy az elektromágneses hullámok a fény sebességével
terjednek. Közvetlen követleezményként adódott, hogy a fény is elektromágneses
hullám – elvégre a legkézenfekvőbb dolog, ami fénysebességgel terjed, maga a fény.
Viszont éppúgy, ahogy a hegedűhúr sokféle frekvenciával rezeghet – a
hullámegyenletnek megfelelően –, az elektromágneses mezővel is ez a helyzet. Az
emberi szemmel látható hullámoknál a frekvenciának a szín felel meg. Más
frekvenciájú húrok más hangot adnak; más fekvenciájú látható elektromágneses
hullámoknak a színe lesz más. Ha a frekvencia a látható tartományon kívül van, a
hullám nem fény, hanem valami más.
De micsoda? Amikor Maxwell felállította egyenleteit, senki nem tudta. Az egész
puszta feltételezés volt, ami arra alapozódott, hogy Maxwell egyenletei tényleg
alkalmazhatók a fizikai világra. Ahhoz, hogy ezeket a hullámokat valóságosnak
fogadják el, a Maxwell-egyenleteket valahogyan tesztelni kellett. Maxwell eszméi
élveztek valamennyi rokonszenvet Angliában, de külföldön majdnem teljesen
ismeretlenek voltak 1886-ig, amikor Heinrich Hertz, a német fizikus elektromágneses
hullámokat keltett – olyan frekvenciával, amit ma rádiófrekvenciának nevezünk –, és
kísérletileg is kimutatta őket.
A saga végső epizódja Guglielmo Marconi nevéhez fűződik, aki 1895-ben sikerrel
kivitelezte az első drótnélküli távírót, majd 1901-ben pedig az Atlanti-óceánon
keresztül adott le és vett rádiójeleket.
A többi, ahogy mondani szokás, történelem. Ezután már jött a radar, a televízió és a
videó.
Persze mindez csupán vázlata a matematika, a fizika, a mérnöki munka és a pénzvilág
közötti hosszadalmas és bonyolult együttműködésnek. Ki tudna hitelt igényelni a rádió
feltalálásához? Elképzelhető, hogy amennyiben a matematikusok nem tudtak volna
már eleve sokat a hullámegyenletről, Maxwell vagy követői mégis kidolgozzák
valahogyan a következményeket. De az ötleteknek el kell érniük bizonyos kritikus
tömeget ahhoz, hogy robbanjanak, és egy feltalálónak sincs ideje vagy képzelőereje,
hogy megalkossa az eszközöket ahhoz, hogy megalkossa az eszközöket ahhoz, hogy
megalkossa..., akkor sem, ha ezek intellektuális eszközök. Tagadhatatlan, hogy
történelmileg folytonos vonal húzódik a hegedűktől a videókig. Talán egy másik
bolygón a dolgok másként alakultak volna; ám a miénken ez történt.
Meglehet, azon a másik bolygón sem lett volna másként – jó, nem nagyon másként.
Maxwell hullámegyenlete nagyon komplikált: egyszerre ír le elektromos és mágneses
mezőben végbemenő változásokat a háromdimenziós térben. A hegedűhúr egyenlete
sokkal egyszerűbb, egyetlen mennyiséget – a húr egy pontjának helyét, illetve annak
változását írja le egy egydimenziós vonal mentén.
A matematikai kutatás általában az egyszerűtől az összetett felé halad. Az egyszerű
rendszerekről, így a rezgő húrokról szerzett tapasztalatok nélkül egy „célorientált”
nekirugaszkodás a drótnélküli távíró feltalálásához (üzenetek küldése vezeték nélkül,
innen a kissé divatjamúlt elnevezés) nem járt volna több sikerrel, mint amivel ma az
antigravitáció vagy a fénynél sebesebb hajtóművek feltalálása kecsegtet. Senki sem
tudná, hogy induljon el.
Persze a hegedűk az emberi és főleg az európai kultúra véletlen velejárói. De egy
vonalszerű tárgy rezgései bárhol előfordulnak ilyen vagy olyan álruhában. Betelgeuse
II pókjainak világában talán egy pókhálófonal rezgése lenne – melyet egy küszködő
rovar kelt – az elektromágneses hullámok felfedezésének kiváltó oka.
Ám kell néhány világos gondolatmenet ama speciális kísérletsorozat kidolgozásához,
amely Heinrich Hertzet korszakalkotó találmányához elvezette, és ez a gondolatmenet
szükségszerűen valami egyszerűvel kezdődik.
A matematika képes láthatóvá tenni a természet egyszerűségét, ez teszi lehetővé az
általánosítást az egyszerű példákból a valóságos világ összetett jelenségei felé. Többek
közreműködése kellett sokféle területről, hogy egy-egy hasznos termék matematikai
háttere megteremtődjön. De legközelebb, ha az olvasó walkmannel a fülén kocog,
vagy bekapcsolja a tévét, nézi a videót, jusson eszébe, hogy matematikusok nélkül
egyik csodát sem fedezték volna fel.

6. FEJEZET
A sérült szimmetria

Az ember valami oknál fogva vonzódik a szimmetriához. A szimmetria csábítja

vizuális érzékünket is, és így szépérzékünkben is szerepet játszik. Ugyanakkor a
tökéletes szimmetria ismétlődő és megjósolható, és tudatunk a meglepetéseket is
szereti, ezért aztán gyakran jobban kedveljük a tökéletlen szimmetriát a pontos
matematikai szimmetriánál. Úgy látszik, hogy a természet is vonzódik a
szimmetriához, mivel a természeti világ legfeltűnőbb mintái szimmetrikusak. S
ugyancsak úgy látszik, hogy a természet nem elégedett a túl erős szimmetriával, mert a
természetben majdnem minden szimmetrikus minta kevésbé szimmetrikus, mint az őt
létrehozó okok.
Talán furcsán hangzik, amit mondtunk. Emlékezhetünk rá, hogy Pierre Curie, a nagy
fizikus, aki feleségével együtt felfedezte a radioaktivitást, vallotta: „az okozatok
ugyanolyan szimmetrikusak, mint az okok”. Ám a világ tele van olyan okozatokkal,
amelyek nem olyan szimmetrikusak, mint okaik, és ennek a magyarázata a „spontán
szimmetriasértés” néven ismert jelenség.
A szimmetria egyszerre matematikai és esztétikai fogalom, amely lehetővé teszi,
hogy osztályozzunk és megkülönböztessünk különböző típusú szabályos mintákat. A
szimmetria sérülése már dinamikusabb fogalom, egy minta megváltozását írja le.
Ahhoz, hogy megértsük, honnan származnak a természet mintái, és hogyan változnak,
nyelvet kell találnunk a leírásukra.
Mi a szimmetria?
Haladjunk a speciálistól az általános felé! Az egyik legismertebb szimmetrikus
forma, amelyben egész életünket töltjük: az emberi test „kétoldali szimmetriát” mutat,
azaz a bal fele (majdnem) ugyanolyan, mint a jobb. Az emberi alak kétoldali
szimmetriája csak hozzávetőleges: a szív nem középen van, és az arc két fele sem
azonos. De ez a forma mégiscsak nagyon közel áll a tökéletes szimmetriához, és a
matematikai szimmetria leírása céljából elképzelhetünk egy idealizált emberi alakot,
amelynek bal és jobb oldala pontosan megegyezik. Valóban pontosan? Nem egészen.
Az ábra két fele különböző területű, és bal oldala a jobb fordítottja – tükörképe.
Amint olyan szavakat használunk, mint „kép”, azonnal arra gondolunk, hogyan felel
meg az egyik forma a másiknak hogy tudnánk elmozgatni az egyik formát, hogy
fedésbe kerüljön a másikkal. A kétoldali szimmetria azt jelenti, hogy a bal oldalt egy
tükörrel tükrözve a jobb oldalt kapjuk. A tükrözés matematikai fogalom, de nem
forma vagy szám, nem is képlet. Transzformáció – vagyis szabály arra, hogyan
mozgassuk el a dolgokat.[5]
Sokféle lehetséges transzformáció létezik, de a legtöbb nem szimmetria. Hogy
helyesen rendeljük egymáshoz a két felet, a tükröt a szimmetriatengelyre kell
helyeznünk, ami az ábrát két félre osztja. Ekkor a tükrözésre az emberi alak invariáns,
azaz változatlan marad. Tehát pontos matematikai jellemzést találtunk a kétoldali
szimmetriára – egy forma akkor rendelkezik kétoldali szimmetriával, ha tükrözésre
invariáns. Általánosabban, egy objektum vagy rendszer szimmetriája olyan
transzformáció, amelyre az invariáns. Ez a leírás gyönyörű példa arra, amit korábban
„dologiasításnak” hívtam: a „mozgasd így” eljárás dologgá válik – szimmetriává. Ez
az egyszerű, de elegáns jellemzés óriási matematikai területre nyit kaput.
Sok különböző típusú szimmetria van. A legfontosabbak a tükrözések, forgatások és
az eltolások. Nézzünk egy síkbeli tárgyat, kapjuk fel, és dobjuk vissza fordítva,
ugyanazt a hatást érjük el így, mintha megfelelő tükörrel tükröztük volna. Hogy
tudjuk, hova kell tenni a tükröt, figyeljük meg a tárgy egy pontját, és keressük meg,
melyik pontba került a visszadobás után. A tükörnek félúton kell lennie a pont és képe
közt, a két pontot összekötő szakaszra merőlegesen (lásd 3. ábra). A háromdimenziós
térben is végezhetünk tükrözést, ám ekkor a tükör ismerősebb – sík felület.

3. ábra
Hol a tükör?
Adott egy tátgy és a tükörképe, válasszuk ki a tárgy tetszőleges pontját és a képét.
Kössük össze őket egy egyenessel. A tükör merőleges lesz az egyenesre, és átmegy a
két pont távolságának felezőpontján.

Hogy egy síkbeli tárgyat elforgassunk, válasszunk egy pontot, nevezzük

középpontnak, és forgassuk el a középpont körül, mint a kereket a kerékagy körül. A
forgatás „mértékét” az határozza meg, hogy hány fokkal forgattuk el a tárgyat. Például
képzeljünk el egy virágot négy ugyanolyan szirommal. Ha a virágot elforgatjuk
90°-kal, változatlan marad, tehát a „forgasd el derékszöggel” transzformáció a
virágnak szimmetriája lesz. A forgatások három dimenzióban is megjelenhetnek,
csakhogy ott egy egyenest kell választanunk, a tengelyt, hogy a tárgyakat körülötte
forgassuk el, mint a Földet a tengelye körül. Persze elforgathatjuk a tárgyakat
leülönböző szöggel is ugyanazon tengely körül.
Az eltolások olyan transzformációk, amelyek elcsúsztatják a tárgyakat, anélkül, hogy
elforgatnák őket. Gondoljunk egy kicsempézett fürdőszobafalra. Ha veszünk egy
csempét, és képzeletben vízszintesen elcsúsztatjuk megfelelő távolságra, éppen
illeszkedni fog a szomszédos csempére. Ez a távolság egy csempe szélessége lesz. Ha
két szélességnyire csúsztatjuk el, vagy háromra, vagy akármilyen egész számúra,
mindig bele fog illeni a mintába. Ugyanez a helyzet, ha függőlegesen mozgatjuk el,
vagy vízszintes és függőleges elcsúsztatások egy kombinációját alkalmazzuk. Sőt,
egyetlen csempe elcsúsztatása helyett az egész mintát is elcsúsztathatjuk. Megint csak
a minta csupán akkor illik rá az eredetire, ha a szélességnek egész számú többszöröse
volt mind a vízszintes, mind a függőleges elmozdulás.
A tükrözések azokat a szimmetriákat ragadják meg, ahol a bal oldal ugyanolyan, mint
a jobb, akár az emberi testben. A forgatások pedig azokat a szimmetriákat, ahol
ugyanazok az egységek ismétlődnek egy kör mentén, mint a virág szirmai. Az
eltolások azokkal a szimmetriákkal foglalkoznak, ahol az egységek úgy ismétlődnek,
mint egy szabályos csempesor; a méhsejt hatszögletű „csempéivel” egészen kitűnő
természeti példa erre.
Honnan származnak a természet mintáinak szimmetriái? Gondoljunk egy csendes
tavacskára, legyen ez olyan sima, hogy akár matematikai síknak is gondolhatjuk, és
legyen elég nagy, hogy a szélei se zavarjanak. Dobjunk egy kavicsot a tavacskába!
Mintákat látunk, fodrozódást, körkörös hullámokat a körül a pont körül, ahova a
kavicsot bedobtuk. Mindenki látott ilyet, senki sincs túlságosan meglepve. Végtére is,
láttuk az okot: a kavics volt az. Ha nem dobjuk be a kavicsot, vagy másképp nem
zavarjuk meg a víz felszínét, nem keletkeznek hullámok. Csak csendes, sima, síkszerű
tó.
A tavacska fodrai példát szolgáltatnak a megsértett szimmetriára. Egy ideális
matematikai síknak hatalmas mennyiségű szimmetriája van: minden része azonos
minden részével. Eltolhatjuk akármilyen távolságra, akármilyen irányban,
elforgathatjuk akármilyen szöggel akármilyen középpont körül, tükrözhetjük
akármilyen tükörtengelyre, ugyanolyan lesz. Ezzel szemben a körkörös hullámok
mintája kevesebb szimmetriát mutat. Csak a kavics beesési pontja körüli forgatásokra
nézve szimmetrikus, valamint az ezen a ponton átmenő tükörtengelyekre. Semmilyen
eltolásra, semmilyen más forgatásra vagy tükrözésre. A kavics megtöri a sík
szimmetriáját, abban az értelemben, hogy ha megzavarja a vizet, annak sok
szimmetriája elvész. De nem mind, ezért látunk mintát.
Ám ezek egyike sem meglepő, a kavics miatt. Valóban, a kavics beesésével kijelöl
egy pontot, és a keletkező hullámok szimmetriái éppen azok, amiket vártunk. Éppen
azok a szimmetriák, amelyek ezt a pontot helyben hagyják. Tehát a tavacska
szimmetriája nem spontán módon sérült meg, amikor a kavics belekerült, mivel
megtalálhatjuk a követ, ami az eltolási szimmetriákat megszüntette.
Jobban meglepődnénk – sokkal jobban –, ha a tökéletesen sima tóban hirtelen
hullámok jelennének meg koncentrikus körökben, minden ok nélkül. Azt képzelnénk,
hogy talán egy hal zavarta meg a vizet, vagy valami beleesett, és azért nem láttuk,
mert túl gyorsan mozgott. Annyira erős bennünk a megrögzött feltételezés, miszerint a
mintáknak oka kell legyen, hogy amikor B. P. Belouszov orosz kémikus 1958-ban
felfedezett egy kémiai reakciót, amely spontán módon hozott létre mintákat, látszólag
a semmiből, kollégái nem hittek neki. Feltételezték, hogy valamilyen hibát követett el.
Nem is bajlódtak vele, hogy munkáját ellenőrizzék: annyira nyilvánvaló volt, tévedett,
hogy az ellenőrzést időpocsékolásnak tartották.
Kár volt, ugyanis neki volt igaza.
A Belouszov felfedezte minta nem térbeli volt, hanem időbeli, reakciója kémiai
változások periodikus sorozatán oszcillált végig. 1963 körül egy másik orosz vegyész,
A. M. Zabotinszkij, úgy módosította Belouszov reakcióját, hogy az térbeli mintákat is
mutatott. Tiszteletükre minden hasonló kémiai reakciónak a „Belouszov-Zabotinszkij
[vagy B-Z] reakció” fajtanevet adják. Napjainkban az ilyen reakciókhoz használt
kemikáliák már mások és egyszerűbbek, néhány finomításnak köszönhetően, amit az
angol szaporodásbiológus, Jack Cohen és az amerikai matematikai biológus, Arthur
Winfree eszközölt, és a kísérlet annyira egyszerű, hogy elvégezheti bárki, ha hozzájut
a szükséges vegyszerekhez. Ezek elég speciálisak, de összesen négyféle kell belőlük.[6]
Mivel nincsenek kéznél a szükséges kísérleti eszközök, elmesélem, mi történne, ha
elvégeznénk a kísérletet. Mindegyik vegyszer folyadék: összekeverjük őket a helyes
sorrendben, és egy lapos edénybe öntjük. A keverék kék színű lesz, majd vörös:
hagyjuk állni egy ideig. Tíz, vagy néha akár húsz percig nem történik semmi: mintha
egy jellegtelen sima tavacskát bámulnánk – leszámítva, hogy még a színe is
jellegtelen, egyformán vörös. Ez az egyformaság nem meglepő, hisz végtére is
összekevertük a folyadékokat. Ekkor apró kék foltokat vehetünk észre – és ez már
meglepetés. Terjednek, kör alakú kék lemezeket alkotva. Minden egyes lemez
belsejében megjelenik egy vörös folt, s így a lemezből vörös közepű kék gyűrű lesz.
Mindkettő növekszik, és mikor a vörös lemez elég nagy lesz, megjelenik benne egy
kék folt. A folyamat folytatódik, „célminták” folyton bővülő sorozata jön létre –
koncentrikus vörös és kék gyűrűk. Ezek a cél-minták ugyanazokat a szimmetriákat
mutatják, mint a tavacska gyűrűi; de ezúttal nem látjuk a kavicsot. Furcsa és rejtélyes
folyamat, amiben a minta – a rend –, úgy tűnik, magától jelenik meg a rendezetlen,
véletlen módon összekevert folyadékban. Nem csoda, hogy a vegyészek nem hittek
Belouszovnak.
S ez még nem az utolsó bűvészmutatvány a B-Z-reakciókkal. Ha az edényt enyhén
megbillentjük és visszatesszük a helyére, vagy egy forró drótdarabot mártunk bele,
meg tudjuk szakítani a gyűrűket és forgó vörös-kék spirálokká alakítani őket. Ha
Belouszov ezt mutatta volna be, kollégái haja az égnek mered.
Ez a viselkedésfajta nem pusztán bűvésztrükk. Szívünk szabályos dobogása
ugyanezeken a mintákon alapul, csak ott az elektromos aktivitás hullámainak
mintájáról van szó. Szívünk nem egy halom differenciálatlan izomszövet, és nem
automatikusan húzódik össze az egész. Millió parányi izomrostból áll, ezek
mindegyike egyetlen sejt. A rostok elektromos és kémiai jelek hatására húzódnak
össze, és a jelet továbbítják szomszédjuknak. A probléma: biztosítani, hogy a rostok
nagyjából összehangoltan húzódjanak össze, s ezáltal a szív úgy dobogjon, mint
valami egész. Az összhang szükséges mértékét biztosítandó, agyunk elektromos
jeleket küld a szívnek. Ezek a jelek elektromos változásokra ingerelnek bizonyos
izomrostokat, azok pedig a szomszéd rostokra hatnak – így aztán aktivitási hullámok
terjednek, éppúgy, ahogy a tavacska hullámai vagy a kék lemezek a B-Z-reakcióban.
Amíg a hullámok teljes gyűrűket alkotnak, a szívizomrostok egyszerre húzódnak
össze, és a szív normálisan dobog. Ha azonban a hullámokból spirálok lesznek –
ahogy ez elő is fordulhat a beteg szívben –, az eredmény sok helyi, koordinálatlan
összehúzódás, és a szív rostosodik. Ez a fibrilláció. Ha a rostosodás néhány percen
keresztül ellenőrizetlenül folytatódik, beáll a halál. Így aztán mindannyian öröklötten
érdekeltek vagyunk a körkörös és a spirális mintákban.
Ugyanakkor a szívben, csakúgy, mint a tóban, konkrét okot látunk a hullámmintákra:
az agyból származó jeleket. A B-Z-reakciónál nem látunk ilyet: a szimmetria spontán
módon borul fel; „önszántából”, külső hatás nélkül. A „spontán” kifejezés azonban
nem jelenti, hogy nincs ok: csak azt, hogy akármilyen csekély lehet. Matematikailag a
döntő pont, hogy a vegyszerek egyenletes eloszlása – a jellegtelen vörös folyadék
instabil. Ha az alkotórészek eloszlása már nem egyenletes, a kényes egyensúly, amely
az oldatot vörösen tartotta, felborul, és a meginduló kémiai változások kiváltják egy
kék folt megjelenését. Ettől kezdve az egész folyamat sokkal érthetőbb, mert most már
a kék folt úgy hat, mint egy kémiai „kavics”, s egymás utáni kémiai gyűrűződéseket
okoz. Ám – legalábbis matematikai szempontból – a folyadék szimmetriájának
tökéletlensége, ami kiváltja a kék foltot, lehet határtalanul kicsi is, csak ne legyen
zérus. Egy folyadékban mindig vannak apró porszemek, buborékok – vagy akár csak
molekulák erősebb hőrezgéssel –, s máris megzavarják a tökéletes szimmetriát. Ennyi
elég. Egy határtalanul kicsiny ok nagymértékű változást eredményez, és az eredmény
egy szimmetrikus minta.
A természet szimmetriái minden méretben megtalálhatók, az atomnál kisebb
részecskéktől az egész univerzumig. Sok molekula szimmetrikus. A metán molekulája
tetraéder – olyan piramis, aminek minden oldala háromszög –, a középpontban egy
szénatommal és négy hidrogénatommal a csúcsokban. A benzol szimmetriája egy
szabályos hatszög hatszoros szimmetriája. A divatos molekula, a buckminsterfullerén
csonkított ikozaéder alakú kalitka, hatvan szénatomból. (Az ikozaéder szabályos test,
húsz háromszög alakú lappal; azért „csonkított”, mert a sarkai le vannak vágva.)
Szimmetriája figyelemre méltó stabilitást kölcsönöz neki, amely új lehetőségeket
nyitott a szerves kémiában.
A molekuláris tartománynál valamivel nagyobb méretekben a sejtstruktúra mutat
szimmetriát; a sejtszaporodás lelke bizonyos értelemben gépészmérnöki jellegű.
Minden élő sejt belsejében van egy meglehetősen alaktalan struktúra, amelyet
centroszóma néven ismerünk, s amelyből hosszú csövecskék csíráznak széjjel, mint
egy parányi tengeri sünből. Ezek a csövecskék a sejt „csontvázának” legfontosabb
komponensei. A centroszómákat először 1887-ben fedezték fel. Fontos szerepet
játszanak a sejtosztódás szervezésében. Bizonyos szempontból a centroszóma
szerkezete bámulatra méltóan szimmetrikus. Belsejében két, centriólum nevű struktúra
van, egymásra merőlegesen. Mindkettő henger alakú, huszonhét csövecskéből áll,
ezek hosszában hármasával kapcsolódnak össze, a hármasok pedig tökéletes
kilencszög-szimmetriában helyezkednek el. A külső csövecskék maguk is bámulatos
szimmetriával rendelkeznek. Homorú csövek, amelyek teljesen szabályos
sakktáblamintába rendeződött egységekből állnak, s az egységek két különböző
proteint tartalmaznak, alfa- és bétatubulint. Egy nap meg fogjuk érteni, hogy a
természet miért választja a szimmetrikus formákat. Mindenesetre elbűvölő látni az élő
sejt szimmetrikus struktúráit.
A vírusok gyakran szimmetrikusak, a legáltalánosabb két forma a csigavonal és az
ikozaéder. A csigavonal például az influenzavírus alakja. A természet az ikozaédert
kedveli a legjobban: példa rá a herpesz, a bárányhimlő, a szemölcs, a
mandulagyulladás vírusa, és sok más. A mandulagyulladás vírusa újabb megdöbbentő
példa a molekuláris mérnöki munka művészi voltára. 252 darab látszólag egyforma
részegységből áll, ebből 21 darab van az ikozaéder minden háromszöglapján, amelyek
úgy illeszkednek egymáshoz, mint a biliárdgolyók a játék kezdetén. (Az élek mentén
elhelyezkedő részegységek két laphoz is tartoznak, a csúcsnál levők pedig háromhoz
is. Ezért nem kell a 20×21 részegység, csak 252.)
A természet nagyobb léptékben is mutat szimmetriát. Egy fejlődő békaembrió gömb
alakú sejtként kezdi életét, ekkor szimmetriáját lépésenként veszti el, míg hólyagcsíra
lesz belőle, amely apró sejtek ezreiből áll, de az egész alakzat formája megint csak
gömb. Ekkor a hólyagcsíra bekebelezi önmagának egy részét a bélcsíraképződés
folyamatában. Az összecsuklás korai fázisában az embriónak forgási szimmetriája van
egy olyan tengely körül, arnelynek az elhelyezkedését gyakran a pete kezdeti helyzete
határozza meg, néha meg a sperma behatolási pontja. Később ez a szimmetria
megtörik, és csak egy tükörszimmetria marad, ami a kifejlett állat kétoldali
szimmetriájához vezet.
A vulkánok kúp-, a csillagok gömb-, a galaxisok spirális vagy ellipszis alakúak.
Egyes kozmológusok szerint az univerzum maga gigantikus táguló gömbhöz hasonlít.
Ha a természetet meg akarjuk érteni, meg kell értenünk ezeket az uralkodó mintákat is.
Meg kellene magyarázni, miért olyan általánosak ezek, és miért mutatja a
természetnek annyi különböző aspektusa ugyanazt a mintát. Az esőcseppek és a
csillagok gömb alakúak, az örvények és a galaxisok spirálisak, a méhsejtek és az
ördögszekér hatszögsorok. Kell lennie valamilyen általános elvnek ezek mögött a
minták mögött; nem elég minden egyes példát csak önmagában tanulmányozni és saját
belső mechanizmusa segítségével magyarázni.
A szimmetriasértés épp egy ilyen elv.
Ám ahhoz, hogy a szimmetria megtörjön, először jelen kell lennie. Első látásra úgy
tűnik, hogy az egyik mintaproblémát másikkal helyettesítettük: mielőtt meg tudnánk
magyarázni a körkörös gyűrűket a tavon, meg kellene magyaráznunk a tavat. Döntő
különbség van azonban a gyűrűk és a tó között. A tó szimmetriája az egész felszínre
kiterjed – ugyanis a felszínén minden pont egyenértékű minden ponttal –, így aztán
nem ismerjük fel, hogy mintáról van szó. Ehelyett úgy tekintünk rá, mint valami szelíd
egyformaságra. Nagyon könnyű megmagyarázni a szelíd egyformaságot: egy
rendszerben akkor áll elő, mikor nincs ok rá, hogy komponensei különbözzenek
egymástól. Ez, hogy úgy mondjuk, a természetben az alapértelmezés.[7]
Ha valami szimmetrikus, komponensei pótolhatók egymással, vagyis kicserélhetők.
A négyzet egyik csúcsa megszólalásig ugyanúgy fest, mint a másik, tehát a csúcsokat
felcserélhetjük anélkül, hogy a négyzet külalakja megváltozna. A metán egyik
hidrogénatomja megszólalásig hasonlít a másikhoz, ezeket az atomokat tehát
felcserélhetjük. Egy galaxisban az egyik csillagtartomány tökéletesen ugyanolyan,
mint a másik, a két különböző spiráliskar részeit tehát jelentős változás nélkül
felcserélhetjük.
Röviden, a természet azért szimmetrikus, mert egy tömeggyártásra berendezett
univerzumban élünk – ami bizonyos szemszögből nézve hasonlít egy tó felületéhez.
Minden elektron pontosan ugyanolyan, mint bármelyik másik elektron, minden proton
mása minden protonnak, az üres térnek minden tartománya egyenértékű minden egyéb
tartománnyal, minden időpillanat pontosan ugyanolyan, mint bármely más időpillanat.
És nemcsak a tér, az idő és az anyag szerkezete ugyanolyan mindenütt: az őket vezérlő
törvények is. Albert Einstein ezeket az „invarianciaelveket” fizikájának sarokkövévé
tette; arra alapozta érveléseit, hogy a téridőben nincs kitüntetett pont. Többek között
ez vezette őt a relativitás elvéhez, az egyik legnagyobb fizikai felfedezéshez, amit
valaha is tettek.
Ez mind nagyon szép, ám egy mély paradoxonhoz vezet. Ha a fizika törvényei
ugyanazok mindenütt és mindenhol, miért van egyáltalán az univerzumban „érdekes”
struktúra? Nem homogénnek és változatlannak kellene lennie? Ha az univerzumban
minden pont felcserélhető minden más ponttal, akkor ezek a pontok nem
különböztethetők meg egymástól; és ugyanez állna minden időpontra is. De nem így
van. S a problémát csak növeli a kozmológiai elmélet, miszerint az univerzum
kezdetben egyetlen pont volt, amely milliárd évekkel ezelőtt kirobbant a semmiségből
(ez volt a Big Bang, az ősrobbanás vagy Nagy Bumm). Az univerzum alakulásának
pillanatában a térbeli pontok és az időpontok nemcsak hogy nem voltak
megkülönböztethetőek, hanem azonosak is voltak. Akkor most miért különbözőek?
A felelet az, hogy Curie-nek a fejezet elején említett elve hibás. Bár ez az elv
körülbástyázza magát óvatos fenntartásokkal a tetszőlegesen csekély okokról,
félrevezető abban a tekintetben, hogyan kellene viselkednie egy szimmetrikus
rendszernek. Jóslata arról, hogy a kifejlett békák szükségszerűen kétoldalian
szimmetrikusak (mert a békaembriók azok, és a Curie-elv szerint a szimmetria nem
változhat), első ránézésre beválik; ám ugyanez az érvelés a hólyagcsíra-állapotra
alkalmazva arra a következtetésre sarkallna, hogy a kifejlett békának gömb alakúnak
kell lennie.
Sokkal jobb elv az előbbi egyenes ellentéte, a spontán szimmetriasértés.
Szimmetrikus okok gyakran keltenek kevésbé szimmetrikus hatást. A fejlődő
univerzum megtörheti az ősrobbanás kezdeti szimmetriáit. A gömb alakú
hólyagcsírából kifejlődhet egy kétoldalian szimmetrikus béka. A
mandulagyulladás-vírus 252 darab egymással felcserélhető egysége ikozaéderbe
rendeződhet – ahol bizonyos egységek speciális pontokat foglalhatnak el, például a
csúcsokat; huszonhét közönséges csövecske összerendeződhet úgy, hogy egy
centriólát alkosson.
Szép, de miért éppen mintákat? Miért nem egy struktúrálatlan masszát, amiben
minden szimmetria felborult? Az egyik vezérfonal, ami végighúzódik a
szimmetriasértésről szóló minden tanulmányon: a matematika nem így dolgozik. A
szimmetriák kelletlenül sérülnek meg. Tömeggyártásra berendezett univerzumunkban
oly sok szimmetria hever szerteszét, hogy ritkán sérülhet meg mind. Egész sok tovább
él. Még az éppen sérült szimmetriák is jelen vannak valamilyen értelemben, most
azonban inkább potenciális, mint aktuális formában. Például amikor a
mandulagyulladás-vírus elkezdett összekapcsolódni, akármelyikük kerülhetett volna
egy csúcsba. Ebben az értelemben felcserélhetők egymással. Ám közülük valóban
csak egy kerül oda, és ebben az értelemben a szimmetria megsérült: már nem teljesen
felcserélhetők. De a szimmetria egy része megmarad, és egy ikozaédert látunk.
Ebben a felfogásban a természetben megfigyelhető szimmetriák csak
tömegtermeléses világegyetemünk nagy, univerzális szimmeriáinak letört darabjai.
Potenciálisan az univerzum létezhetne a lehetséges állapotok gigászi szimmetrikus
rendszerének bármelyikében, de aktuálisan egyet ki kell választania. Ekkor valamelyik
meglévő szimmetriáját megfigyelhetetlen, potenciális szimmetriává kell tennie. De a
meglévő szimmetriák némelyike megmaradhat, s ha megmarad, észlelünk is egy
mintát. A természet szimmetrikus mintáinak legtöbbje ezen általános mechanizmus
révén áll elő.
Negatív módon ez rehabilitálja a Curie-elvet: ha megengedünk parányi
aszimmetrikus zavarokat, amik instabilitást válthatnak ki egy teljesen szimmetrikus
állapotban, akkor matematikai rendszerünk már nem tökéletesen szimmetrikus. A
legfontosabb viszont az, hogy a legparányibb eltérés az okban teljes
szimmetriavesztéshez vezethet az eredő hatásban – és mindig vannak parányi
eltérések. Emiatt Curie elve használhatatlan a szimmmetriák előrejelzésére. Sokkal
informatívabb egy valódi rendszert egy tökéletes szimmetriájú rendszerrel modellezni
és emlékezetben tartani, hogy az ilyen rendszernek sok lehetséges állapota van, csak
éppen közülük egyetlenegy valósul meg a gyakorlatban. Apró zavarok hatására a
valódi rendszer az állapotoknak arról a skálájáról választ, amiről az idealizált tökéletes
rendszer. Ma a szimmetrikus rendszerek viselkedésének megközelítései közül ez segít
hozzá legjobban a mintaképződés általános elveinek megértéséhez.
Speciálisan, a szimmetriasértés matematikája magában foglal első látásra ettől
egészen független jelenségeket is. Például, gondoljunk az első fejezetben említett,
homokdűnékben előforduló mintákra. A sivatag modellezhető, mint
homokrészecskékből álló lapos síkfelület, a szél pedig, mint a síkon keresztülfolyó
folyadék. Vizsgálva az ilyen rendszer szimmetriáit és azt, hogyan sérülhetnek meg
ezek a szimmetriák, a megfigyelt dűneminták közül sok levezethető. Például, tegyük
fel, hogy a szél stabilan ugyanabba az irányba fúj, tehát az egész rendszer invariáns a
széllel párhuzamos eltolásokra. Az egyik módja ezen eltolási szimmetriák
megsértésének a szélirányra merőleges párhuzamos csíkok periodikus mintájának a
létrehozása. E mintát a geológusok transzverzális dűnéknek hívják. Ha a minta a
csíkok irányában is periodikussá válik, még több szimmetria sérül, és a hullárnos
barkán tűnik fel. És így tovább.
De a szimmetriasértés matematikai elvei nemcsak a homokdűnékre alkalmazhatók.
Működnek minden ilyen szimmetriájú rendszerben – ahol folyadék folyik egy sík
felületen, mintákat alkotva. Alkalmazhatjuk ugyanazt az alapmodellt lejtős síkságon
áthaladó iszapos folyóra, amely üledéket rak le, vagy egy sekély tengernek az
árapállyal a tengerfenéken keresztül folyó vizére – ezek a geológiában fontos
jelenségek, mert millió évekkel később a kialakuló minták a sziklába vésődtek, ami a
tengerfenék homokjából, és az iszapos deltából lett. A lehetséges minták ugyanazok,
mint a dűnék esetében.
Vagy a folyadék lehet akár folyadékkristály is, ami a digitális órák kijelzőjén
található, sok hosszú vékony molekulából áll, amelyek mágneses vagy elektromos
mező hatására rendeződnek mintákba. Megint csak ugyanazokat a mintákat találjuk itt
is. De az sem szükséges, hogy folyadékról legyen szó: lehet a mozgó közeg az állati
szöveten áthatoló vegyület, amely genetikai utasításokat rak le a fejlődő állat bőrének
mintáiról. Mármost a transzverzális dűnék analógiája a tigris vagy a zebra csíkozata, a
barkánoké pedig a leopárd vagy a hiéna foltjai.
Ugyanaz az absztrakt matematika; különböző fizikai és biológiai realizációk. A
technológiaátvitelben a matematika az alapvető, de szellemi technológia, vagyis
gondolkodásmód segítségével, nem pedig gépekkel. A szimmetriasértésnek ez az
univerzális volta magyarázza, hogy élő és élettelen rendszerekben sok a közös minta.
Maga az élet is szimmetriateremtő folyamat – az ismétlődés miatt; a biológiai
univerzum éppúgy tömegtermelésre van berendezve, mint a fizikai, és a szerves világ
sok olyan mintát mutat, amely a szervetlen világban is megtalálható. Az élő
szervezetek legnyilvánvalóbb mintái a formaiak – ikozaéder alakú vírusok, a Nautilus
spirális kagylója, a gazellák csigavonalú szarvai, a tengeri csillag, a medúza és a
virágok figyelemre méltó forgási szimmetriái. De az élővilágban a szimmetria
nemcsak a formákban, hanem a viselkedésben is megnyilvánul, a helyváltoztatás
szimmetrikus ritmusain túl is, amiket korábban említettem. A Huron-tó halainak saját
territóriumai ugyanolyan elrendezésűek, mint a lép sejtjei – és ugyanazon okból. A
területek, akár a méhsejtek, nem lehetnek egy helyen – amit a tökéletes szimmetria
eredményezne. Ehelyett olyan szorosan helyezkednek el egymás mellett, ahogy csak
tudnak, egyik sem különbözik a másiktól, és a viselkedési feltételek már önmagukban
megszabják a hatszögű szimmetriát. Ez hasonlít a matematikai technológiaátvitel egy
másik megdöbbentő példájára, tudniillik a szimmetriasértési mechanizmus egy kristály
atomjait szabályos rácsba rendezi – ez a fizikai folyamat végső soron alátámasztja
Kepler elméletét a hópelyhekről.
A természet rejtélyesebb szimmetriafajtáinak egyike a tükörszimmetria. A
háromdimenziós tárgyak tükrözése nem valósítható meg térbeli átforgatással – nem
tudjuk a ballábas cipőt átforgatni a jobblábasba. Ugyanakkor a fizikai törvények
túlnyomórészt tükörszimmetrikusak, a kivételek bizonyos kölcsönhatások az atomnál
kisebb részecskék közt. Így aztán, minden olyan molekula, amelyik nem
tükörszimmetrikus, potenciálisan két különböző formában létezik – balkezes és
jobbkezes formában, hogy szemléletesen fogalmazzunk. A Földön az élet a molekulák
kétféle körüljárása közül („balkezes” és „jobbkezes”) mindig kiválasztott egy
speciálisat: például az aminosavaknál. Honnan származik a földi életnek ez a speciális
körüljárási rendszere? Akár véletlen is lehetne – valamilyen ősi véletlen alakulat, amit
aztán a tömegtermelés felszaporított. Ha így van, elképzelhető, hogy egy távoli
bolygón olyan lények élnek, akiknek a molekulái tükörképei a miénknek. Másfelől,
lehet valamely mély oka az életnek arra, hogy mindig ugyanazt a körüljárást válassza.
Jelenleg a fizikusok négy alapvető erőt különböztetnek meg a természetben: a
gravitációt, az elektromágnesességet és az erős, valamint a gyenge nukleáris
köllcsönhatásokat. Ismeretes, hogy az utóbbi gyenge erő megsérti a tükörszimmetriát
– azaz másképp viselkedik egy fizikai probléma balkezes és jobbkezes változatában.
Ahogy Wolfgang Pauli, az osztrák születésű fizikus kifejezte: „Az Isten enyhén
balkezes.” A tükörszimmetria eme sérülésének egyik figyelemre méltó
következménye, hogy a molekuláknak és tükörképüknek az energiaszintjei nem
azonosak. Igen kicsiny a különbség: egy bizonyos aminosav és tükörképe között kb.
az egyik energiájának 1017-ed része. Ez csak látszólag kevés, de láttuk, hogy a
szimmetriafelboruláshoz elég egy egészen csekély eltérés. Általában a molekulák
alacsonyabb energiaszintjét kedveli jobban a természet. Erre az aminosavra nézve
kiszámítható, hogy százezeréves periódus alatt 98% valószínűséggel az alacsonyabb
energiájú forma válik dominánssá. És valóban, az élő szervezetekben ez az aminosav
található.
Az 5. fejezetben említettem a Maxwell-egyenletek különös szimmetriáját az
elektromosságra és a mágnesességre nézve. Durván szólva, ha felcseréljük az
elektromos mezőre vonatkozó szimbólumokat és a mágneses mező szimbólumait, újra
ugyanazt a két egyenletet kapjuk. Ez a szimmetria indokolja, hogy Maxwell közös
néven, elektromágneses erőtér elnevezéssel egyesítette az elektromos és a mágneses
erőteret. Hasonló szimmetria van – bár nem tökéletes – a négy alapvető kölcsönhatásra
vonatkozó egyenletekben, egy grandiózusabb egyesítést sugallva. Tudniillik, hogy
mind a négy erő ugyanannak a dolognak más-más vonatkozása. A fizikusoknak már
sikerült egyesíteniük a gyenge és az elektromágneses kölcsönhatást. A jelenleg
uralkodó elméletek szerint mind a négy kölcsönhatás egyesíthető – vagyis
szimmetrikus viszonyban áll – a korai univerzum igen nagy energiáin. A mi
univerzumunkban ez a szimmetria megsérült. Röviden van egy matematikai
univerzum, amelyben mind a négy alapvető kölcsönhatás tökéletesen szimmetrikus
viszonyban áll – de mi nem abban az univerzumban lakunk.
Ez azt jelenti, hogy Világegyetemünk más is lehetett volna; bármelyik másik
világegyetem is lehetett volna, ami potenciálisan más szimmetriasérülés által jött
volna létre. Ez csak egy feltevés. De ennél ármányosabb feltevés is létezik: ugyanaz a
mintaalkotó alapstílus és ugyanaz a szimmetriatörési mechanizmus vezérli a
kozmoszt, az atomot és minket.
 7. FEJEZET
Az élet ritmusa

A természet nagyon ritmikus, sok és sokféle ritmus található benne. Szívünk és

tüdőnk ritmikus ciklusokat jár be, amelyek időbeosztása alkalmazkodik testünk
szükségleteihez. A természetnek sok ritmusa olyan, mint a szívverés: fenntartják
önmagukat, mintegy „a háttérben” működnek. Mások a lélegzéshez hasonlóak: az
egyszerű „alapértelmezés”-szerű minta, mindaddig működik, amíg nem történik
semmi szokatlan, de van egy bonyolultabb vezérlő mechanizmus is, amelyik
bekapcsol, ha szüleséges, és a ritmust a pillanatnyi szükséglethez igazítja. Az
ilyenfajta vezérelhető ritmusok különösen elterjedtek – és különösen érdekesek – a
helyváltoztatásban. A lábon helyváltoztató állatok tudatos kontrolltól mentes mozgási
alapmintáit járásmódoknak nevezzük.
A gyors fényképezés kifejlesztése előtt lényegében lehetetlen volt megállapítani,
hogy egy állat lába futás vagy vágta közben hogyan mozog: ez a mozgás az emberi
szemnek túl gyors. A legenda szerint a fotótechnika egy lóversenyen történő fogadás
nyomán fejlődött ki. Az 1870-es években Leland Stanford vasútmágnás huszonötezer
dollárban fogadott, hogy van olyan pillanat, amikor az ügető lónak mind a négy lába
elválik a talajtól. A vitát eldöntendő egy fényképész, akinek eredeti neve Edward
Muggeridge volt, de Eadweard Muybridge-re változtatta, lefényképezte a ló
mozgásának különböző fázisait, több fényképezőgépet helyezve el drótakadály
mellett, amelyen a ló átugrott. Stanford állítólag megnyerte a fogadást. Igaz a történet
vagy sem, Muybridge a járásmódok tudományos vizsgálatának úttörőjeként folytatta.
Egy zoetrop nevű mechanikus szerkezetet is feltalált, és „mozgóképek” néven
mutogatta őket, s ez az út hamarosan Hollywoodba vezetett. Muybridge tehát
egyszerre alapított meg egy tudományt és egy művészetet.
Ennek a fejezetnek a legnagyobb része járáselemzés, a matematikai biológiának egy
ága, amely e kérdések nyomán fejlődött ki: „Hogyan mozognak az állatok?” és „Miért
úgy mozognak?”. A változatosság kedvéért a fejezet folytatása azokról a ritmikus
mintákról szól, amelyek teljes állatpopulációknál találhatók, erre egy megdöbbentő
példa egyes szentjánosbogárfajták összehangolt fénykibocsátása, ami a Távol-Kelet
egyes területein figyelhető meg, többek közt Thaiföldön. Bár a biológiai
kölcsönhatások, amelyek az egyes állatok szervezetében mennek végbe, nagyon
különböznek attól, amelyek állatpopulációkra jellemzőek, mégis létezik egy háttérben
meghúzódó matematikai egység. Ennek a fejezetnek egyik tanulsága, hogy ugyanazok
a matematikai fogalmak alkalmazhatók sok különböző szinten és sok különböző
dologra. A természet tiszteli az egységet, és ebből nagy haszna származik.
Sok biológiai ciklus mögött a szervező elv az oszcillátor matematikai fogalma – ez
olyan egység, amely természetes dinamikája révén újra és újra elismétli ugyanazt a
viselkedési ciklust. A biológia hatalmas „oszcillátorhálózatokat” épít fel, amelyek
egymással is együttműködnek, s összetett viselkedési mintákat alkotnak. Az ilyen
„összepárosított oszcillátorhálózatok” foglalják egybe ezt a fejezetet.
Miért oszcillálnak a rendszerek egyáltalán? Azért, mert ez a legegyszerűbb, amit
tehetünk, ha nem akarunk, vagy nem engednek minket nyugton maradni. Miért jár föl
és alá a ketrecbe zárt tigris? Mozgását két kényszerfeltétel kombinációja határozza
meg. Először is nyugtalan, és nem akar nyugodtan ülni. Másrészt mozgása korlátozott
a ketrecben, és nem tud egyszerűen eltűnni a legközelebbi domb mögött. A
legegyszerűbb dolog, amit tehetünk, ha mozognunk kell, de elmenekülni nem tudunk,
hogy oszcillálunk. Persze semmi sem kényszeríti az oszcillációt szabályos ritmus
ismétlésére; a tigris szabálytalanul is járkálhatna a ketrecében. Mégis a legegyszerűbb
lehetőség – és így a legvalószínűbben alakul ki mind a matematikában, mind a
természetben –, hogy találjunk valamilyen elvégezhető mozgássorozatot, és azt
ismételjük újra meg újra. Ezt nevezzük periodikus oszcillációnak. Az 5. fejezetben
leírtam a hegedűhúr rezgését. Az is periodikus oszcillációval mozog, éspedig
ugyanazon okokból, mint a tigris. Nem tud veszteg maradni, mert megpendítették, és
nem tud elszabadulni, mert a végeit leszorították, és teljes energiája nem tud
növekedni.
Sok oszcilláció stacionárius állapotból alakul ki. A feltételek változásával a
stacionárius állapotban lévő rendszer kikerülhet ebből az állapotból, és periodikus
ingadozásba kezdhet. 1942-ben Eberhard Hopf német matematikus általános
matematikai feltételt talált, amely ilyen viselkedést garantál: tiszteletére ezt a
forgatókönyvet Hopf-bifurkációnak nevezték el. Az ötlet: approximáljuk, vagyis
közelítsük az eredeti rendszer dinamikáját egy különösen egyszerű módon, és nézzük
meg, vajon a leegyszerűsített rendszerben létrejön-e periodikus ingadozás. Hopf
bebizonyította, hogy ha az egyszerű rendszer ingadozik, akkor a bonyolult is. Ennek a
módszernek nagy előnye, hogy a matematikai számításokat csak a leegyszerűsített
rendszeren kell végezni, s az eredményből megtudható, hogyan viselkedik az eredeti
rendszer. Közvetlenül az eredeti rendszerrel nehéz volna megbirkózni, és Hopf
megközelítése igen hatékony módon kerüli ki a nehézségeket.
A „bifurkáció” (kettéválás) szó a folyamatról alkotott képből származik – a
periodikus oszcilláció „kinő” a kezdeti stacionárius állapotból, mint a gyűrűződés a
középpontjából. Ennek a képnek a fizikai interpretációjában az oszcillációk először
elég kicsik, majd egyre nagyobbá válnak. Hogy milyen gyorsan nőnek, az itt most
lényegtelen.
Például a klarinét hangja a Hopf féle bifurkációtól függ. Amint a klarinétos levegőt
fúj a hangszerbe, az addig mozdulatlan nád rezegni kezd. Ha a levegő gyengén
áramlik, a rezgés kicsi, és halk hangot eredményez. Ha a muzsikus erősebben fújja, a
rezgés megnő, és a hang erősebb lesz. Csak az a fontos, hogy a muzsikus ne
oszcillálóan fújjon (vagyis ne pöfögjön a hangszerbe gyors egymásutánban), hogy a
nádat oszcilláltassa. Ez tipikus a Hopf-bifurkációnál: ha az egyszerű rendszer megfelel
a Hopf-féle matematikai teszten, a valóságos rendszer magától oszcillálni kezd. Ebben
az esetben az egyszerű rendszer úgy értelmezhető, mint fiktív matematikai klarinét
egy nagyon 85 egyszerű náddal, bár a matematikai számítások elvégzéséhez erre az
értelmezésre az adott esetben nincs szükség.
A Hopf-bifurkáció speciális szimmetriasértésként fogható fel. Az előző fejezetben
tárgyalt szimmetriasértésekkel ellentétben az itteni szimmetriák nem a térrel, hanem az
idővel kapcsolatosak. Az idő egyetlen változó, tehát matematikailag egy egyenesnek
felel meg – az időtengelynek. Az egyenesnek csak kétféle szimmetriája van: az
eltolások és a tükrözések. Mit jelent, ha egy rendszer időeltolásra szimmetrikus? Ha
megfigyeljük a rendszer mozgását, aztán meghatározott ideig várunk, és megint
megfigyeljük a rendszert, ugyanazt a viselkedést tapasztaljuk. Ez a periodikus
oszcilláció egy leírása: ha periódusnyi ideig várunk, ugyanazt látjuk. A periodikus
oszcillációnak tehát időeltolási szimmetriája van.
Mi a helyzet az idő tükrözési szimmetriáival? Ezek annak a változtatásnak felelnek
meg, amikor elérjük, hogy az idő visszafelé teljen, ami ravaszabb és filozófiailag
nehezebb fogalom. Az idő megfordítása a fejezet szempontjából mellékes jelentőségű,
mégis igen érdekes kérdés, ami megérdemli, hogy valahol tárgyaljuk. Miért ne éppen
itt? A mozgástörvény invariáns az idő megfordítására. Ha lefilmezünk akármilyen
„megengedett” (a törvényeknek megfelelő) fizikai mozgást, és visszafelé forgatjuk le a
filmet, megint egy megengedett mozgást fogunk látni. Ugyanakkor a világunkban a
szokásos megengedett mozgások bizarr hatást keltenek, ha visszafelé játsszuk le őket.
Az égből zuhogó, tócsákat alkotó esőcseppek mindennapi látványt nyújtanak; tócsák,
amint magukból esőcseppeket köpködnek, majd megszűnnek, kevésbé mindennapiak.
A különbség a kezdeti feltételekben van. A legtöbb kezdeti feltétel megsérti az
időtükrözési szimmetriát. Tegyük fel, hogy lefelé eső esőcseppekkel kezdjük. Ez nem
időszimmetrikus állapot: az időben való megfordítottja felfelé eső esőcseppeket
jelentene. Bár a törvények időben megfordíthatók, a belőlük következő mozgás nem
feltétlenül, mert ha egyszer megsérült az időtükrözési szimmetria a kezdeti feltételek
miatt, sérült is marad.
Térjünk vissza az oszcillátorokhoz! Az imént magyaráztam el, hogy a periodikus
oszcillációk időeltolási szimmetriával rendelkeznek, de nem mondtam meg, hogy ezt a
mintát milyen szimmetria megsértésével kapjuk. A válasz: „az összes időeltolás”. Egy
állapot, amelyik az összes ilyen szimmetriára invariáns, minden időpillanatban
változatlan legyen – nem csak egy eltolásra nézve. Vagyis stacionárius állapotnak kell
lennie. Ha tehát egy rendszer, amelynek állapota stacionárius, periodikusan oszcillálni
kezd, időeltolási szimmetriái lecsökkennek az összes eltolásból egyetlen periódussal
való eltolásba.
Mindez nagyon elméletien hangzik. Ugyanakkor a felismerés, miszerint a Hopf-féle
bifurkáció valójában az időbeli szimmetria megsértésének egy esete, elvezetett a
Hopf-bifurkáció széles körű elméletéhez olyan rendszerekben, amelyekben más
szimmetriák is fellépnek – konkrétan térbeliek. A matematikai apparátus nem függ a
speciális értelmezésektől, és több különböző fajta szimmetriát is könnyedén tud
kezelni egyszerre. Ennek a megközelítésnek egyik sikertörténete az olyan minták
általános osztályozása, amelyek tipikusan akkor lépnek fel, ha oszcillátorok egy
szimmetrikus hálózatára egy Hopf-bifurkáció hat, és az egyik alkalmazás az állatok
mozgása.
A mozgásban két, biológiai szempontból különböző, de matematikailag hasonló
oszcillátortípus játszik szerepet. A legnyilvánvalóbb oszcillátorok az állatok végtagjai,
amelyek mechanikai rendszereknek tekinthetők – az ízületek körül forgó,
összekapcsolódó csontszerkezetek, amelyeket az összehúzódó izmok mozgatnak. De a
fő oszcillátorok, amelyek minket igazán érdekelnek, a lény idegrendszerében
találhatók, az ideghálózatban, amely a végtagok aktivitását kiváltó és vezérlő ritmikus
elektromos jeleket kibocsátja. A biológusok az ilyen hálózatot CPG-nek nevezik, ami
a „central pattern generator” (központi mintageneráló) rövidítése. Ennek megfelelően
egyik hallgatóm a végtagra a LEG mozaikszóval kezdett hivatkozni, állítólag
„locomotive excitation generator” (mozgásgerjesztő generátor) rövidítéséül.[8]
Az állatoknak kettő, négy, hat, nyolc vagy több LEG-jük van, de az őket vezérlő
CPG-kről közvetlenül nagyon keveset tudunk, aminek okait röviden kifejtem. Sok
minden, amit tu dunk, annak a gyümölcse, hogy visszafelé – vagy ha akarom, előre –
dolgoztunk a matematikai modellekből.
Bizonyos állatoknak csak egy járásmódjuk van: egyfajta ritmikus alapminta a
végtagjaik mozgatására. Az elefánt például csak sétálni tud. Ha gyorsabban akar
haladni, baktat – de a baktatás egyszerűen gyors séta, a lábmozgások mintája ugyanaz.
Más állatoknak sok járásmódja van; vegyük például a lovat. Kis sebességnél a lovak
sétálnak, nagyobb sebességnél ügetnek, és a legnagyobb sebbességnél vágtatnak. Van,
aki még további mozgástípust is beiktat, a könnyű vágtát az ügetés és a galopp között.
A különbségek alapvetőek: az ügetés nem egyszerűen csak gyorsabb séta, hanem egy
egészen másfajta mozgás.
1965-ben Milton Hildebrand amerikai zoológus észrevette, hogy a legtöbb
járásmódban van bizonyos fokú szimmetria. Más szóval, amikor egy állat ugrik, a két
mellső lába egyszerre mozog, és a két hátsó is; az ugró járásmód megőrzi az állat
kétoldali szimmetriáját. Más szimmetriák ravaszabbak: például a teve bal fele követi
ugyan a jobb által leírt mozgássorozatot, de fél periódusnyi késéssel. Tehát ennek a
járásformának sajátos szimmetriája van: „tükrözd a balt és a jobbat, majd told el a
fázist fél periódussal”. Mi is ezt a fajta szimmetriasértést használjuk, amikor
előrehaladunk: kétoldali szimmetriánk ellenére nem mozgatjuk egyszerre a lábunkat!
Ennek vannak előnyei a kétlábúak számára: ha lassan mindkét lábunkat ugyanabba az
irányba mozgatnánk, elesnénk.
A négylábúak hét legelterjedtebb járásmódja az ügetés, a poroszkálás, az ugrás, a
séta, a forgóvágta, a keresztvágta és a könnyű vágta. Az ügetésnél a lábak valójában
átlósan vannak párban. Először a bal első és a jobb hátsó láb éri a talajt egyszerre,
majd a jobb első és a bal hátsó. Az ugrásnál a mellső lábak egyszerre érik a talajt,
aztán a hátsók. A poroszkálás az azonos oldali lábakat kapcsolja össze: a két balláb éri
a talajt, majd a két jobb. A séta bonyolultabb, de ugyancsak ritmikus mintát jelent: bal
első, jobb hátsó, jobb első, bal hátsó, majd kezdődik az egész elölről. A forgóvágtában
a mellső lábak érik a talajt majdnem egyszerre, de (mondjuk) a jobb egész kicsit
később; aztán a hátsó lábak majdnem egyszerre, de ezúttal a bal egész kicsit később. A
keresztvágta hasonló, de a hátsó lábak sorrendje fordított. A könnyű vágta még
különösebb: először a bal első, aztán a jobb hátsó, végül a másik két láb lép egyszerre.
Van még egy ritkább járásmód, a pronk, ahol mind a négy láb egyszerre mozog.
A pronk nem túl elterjedt, karikatúráktól eltekintve, de néha látható a fiatal
szarvasnál. A poroszkálás a tevékre, az ugrás a kutyákra jellemző; a vadászleopárdok
a forgóvágtát veszik igénybe a legnagyobb sebességű haladáshoz. A lovak a
sokoldalúbb négylábúak közé tartoznak, használják a sétát, az ügetést, a keresztvágtát
és a könnyű vágtát, a körülményektől függően.
A képesség a járásmódváltásra a CPG-k dinamikájából származik. A CPG-modellek
mögött meghúzódó fő idea az, hogy az állatok járásmódjainak ritmusát és
fázisviszonyait viszonylag egyszerű ideghálózatok természetes oszcillációs mintái
határozzák meg. Vajon milyen lehet egy ilyen hálózat? Az ideghálózat egy konkrét
darabját lokalizálni egy állat testében annyi, mint egy bizonyos porszemet keresni a
sivatagban: a legegyszerűbb állatok idegrendszerének a feltérképezése is messze
meghaladja a mai tudomány lehetőségeit. Így hát kevésbé direkt módszerrel kell
körülszimatolnunk a CPG szerkezetének problémáját.
Az egyik megközelítés, hogy kidolgozzuk a legegyszerűbb olyan hálózatot, amely a
járásmódok összes szóba jövő szimmetriamintáit szolgáltatja. Első ránézésre ez nagy
feladatnak tűnik, és megbocsátható volna részünkről, ha megpróbálnánk kiagyalni
valamilyen komplikált struktúrát kapcsolókkal, amelyek lehetővé teszik az
átkapcsolást egyik járásmódról a másikra, mint amilyen az autó sebességváltója. De a
Hopf-bifurkáció elmélete azt sugallja, hogy van egyszerűbb és természetesebb út is.
Kiderül, hogy a járásmódoknál megfigyelt szimmetriaminták erősen emlékeztetnek
azokra, amelyeket oszcillátorok szimmetrikus hálózataiban találunk. Az ilyen
hálózatok természetes módon egész repertoárt tartalmaznak szimmetriasértő
oszcillációkból, és természetes módon képesek átkapcsolni köztük. Nincs szükség
komplikált sebességváltóra.
Például egy kétlábú CPG-jét reprezentáló hálózat összesen két oszcillátort igényel,
egyet-egyet a két lábhoz. A matematika szerint ha két azonos oszcillátort párosítunk
össze – vagyis kötünk össze úgy, hogy az egyik állapota hat a másikra –, akkor két
tipikus oszcillációs mintát kapunk. Az egyik a fázisban minta, ahol a két oszcillátor
azonos módon viselkedik. A másik a nem-fázisban minta, ahol a két oszcillátor
majdnem azonosan viselkedik, eltekintve attól, hogy félperiódusnyi fáziskülönbség
van köztük. Tegyük fel, hogy ez a CPG-ből érkező jel vezérli egy kétlábú lábizmait,
amennyiben mindkét oszcillátorhoz egy-egy lábat rendelünk. A kapott járásmódok
öröklik ugyanazt a két mintát. A hálózat fázisban való oszcillációja esetén a két láb
együtt mozog: az állat két lábon szökdécsel, mint a kenguru. Ezzel ellentétben a CPG
nem-fázisban történő mozgása az ember járásához hasonló járásmódot eredményez.
Ez a két járásmód figyelhető meg leggyakrabban a kétlábúaknál. (A kétlábú persze
mást is tehet; például szökdécselhet egy lábon – ebben az esetben azonban valójában
egylábú állatnak tekinthető.)
Mi a helyzet a négylábúakkal? Itt a modell négy összekapcsolt oszcillátor – mind a
négy lábhoz egy. A matematika ez esetben a minták nagyobb választékát jósolja, és
majdnem mindegyikhez tartozik valamilyen megfigyelt járásmód. A
legszimmetrikusabb járásmód, a pronk, négy teljesen szinkronizált oszcillátor
mintájához tartozik – vagyis a sértetlen szimmetriához. A következő
legszimmetrikusabb járásmódok – az ugrálás, a poroszkálás és az ügetés – azt jelentik,
hogy két nem-fázisban levő párt kapcsoltunk össze: mellsőt/hátsót, balt/jobbat vagy
átlósan. A séta cirkuláló nyolcfigurás minta, a matematikában természetes módon
jelenik meg. A kétféle vágta ravaszabb. A forgóvágta a poroszkálásnak és az
ugrálásnak a keveréke, a keresztvágta az ugrálásé és az ügetésé. A könnyű vágta még
ennél is ravaszabb, és még nem is értjük elég jól.
Az elmélet könnyen kiterjeszthető a hatlábú teremtményekre is, mint a rovarok.
Például a svábbogár tipikus járásmódja tripod, ahol az egyik oldalon levő középső láb
egy fázisban van a másik oldalon levő elülső és hátsó lábbal, és a másik három láb is
együtt mozog, félperiódusnyi fáziseltéréssel az előző hármashoz képest. Ez az egyik
természetes minta hat, egy gyűrűbe összekapcsolt oszcillátorra. A szimmetriasértési
elmélet megmagyarázza azt is, hogyan tudnak az állatok járásmódot váltani
sebességváltó nélkül: egyetlen oszcillátorhálózat más körülmények között más mintát
tud felvenni. A járásmódok közti átmenetet ugyancsak a szimmetria szervezi. Minél
gyorsabban mozog az állat, annál kevesebb a szimmetria a járásmódjában: több
sebesség több szimmetriát sért meg. Ám annak magyarázata, hogy miért váltanak
járásmódot, részletesebb információt, fiziológiai ismereteket igényel. 1981-ben D. F.
Hoyt és R. C. Taylor felfedezte, hogy amikor a lovak maguk választhatják meg
sebességüket a talajtól függően, mindig azt a járásmódot választják, amelyik a lehető
legkisebb oxigénfogyasztással jár.
Azért tárgyaltam ennyire részletesen a járásmódok matematikáját, mert ez a modern
matematikai technikáknak egy szokatlan alkalmazása olyan területen, amelynek első
látásra semmi köze sincs hozzájuk. A fejezet befejezéseképp ugyanezeknek az
általános fogalmaknak egy további alkalmazását szeretném bemutatni, itt azonban
biológiai szempontból éppen az lesz a fontos, hogy a szimmetria ne sérüljön meg.
Az egész természetben a leglátványosabb bemutató Délkelet-Ázsiában látható, ahol
szentjánosbogarak hatalmas rajai szinkronban villognak. A Science folyóiratban
1935-ben publikált, a Synchronous Flashing of Fireflies (Szentjánosbogarak
szinkronvillogása) című cikkében Hugh Smith amerikai biológus lebilincselően írja le
a jelenséget: „Képzeljünk el egy 10-12 méter magas fát, minden levelén egy-egy
szentjánosbogárral, ahogy az összes bogár tökéletesen egyszerre villog, körülbelül
háromszor kétmásodpercenként, s a villogások közti szünetekben a fa teljes sötétségbe
borul. Képzeljük el a folyópart 160 méternyi szakaszát, végig mangrove-fákkal,
minden levelükön egy szentjánosbogárral, amint szinkronban villognak, a két szélen
és köztük tökéletes összhangban. Akinek elég élénk a fantáziája, fogalmat alkothat
erről az elbűvölő látványosságról.”
Miért villognak szinkronban a szentjánosbogarak? 1990-ben Renato Mirollo és
Steven Strogatz rámutatott arra, hogy a szinkronizmus a szabály azokban a
matematikai modellekben, amelyekben minden szentjánosbogár minden másikkal
kölcsönhatásban áll. Az ötlet: a rovarokat modellezzük ezúttal vizuális jelek
segítségével csatolt oszcillátorok egy populációjával. A kémiai ciklust, amely
végbemegy a szentjánosbogárban, amikor lead egy fényjelet, oszcillátorként képzeljük
el. A bogarak populációját ilyen oszcillátorok hálózatának tekintjük, teljesen
szimmetrikus kapcsolatban, azaz minden oszcillátor az összes többire ugyanúgy hat. A
legszokatlanabb jellemzője ennek a Charles Peskin amerikai biológus által 1975-ben
bevezetett modellnek, hogy az oszcillátorokat maga a lüktetés kapcsolja össze. Ezt úgy
kell értenünk, hogy egy oszcillátor csak abban a pillanatban hat a szomszédaira,
amikor leadja a fényjelet.
A matematikai nehézség az, hogy mindezeket a kölcsönhatásokat szétválasszuk, úgy,
hogy aztán együttes hatásuk világosan kirajzolódjék. Mirollo és Strogatz
bebizonyította, hogy, a kezdeti feltételektől függetlenül, végül az összes oszcillátor
szinkronba kerül. A bizonyítás az abszorpció fogalmán alapul, ami annyit jelent, hogy
két különböző fázisban levő oszcillátor „felzárkózik egymáshoz”, és ettől kezdve
azonos fázisban lesznek. Mivel az összekapcsolódás teljesen szimmetrikus, ha egy
csoport oszcillátor felzárkózott egymáshoz, ezek már nem válnak szét újra. Geometriai
és analitikus bizonyítás tanúsítja, hogy ezeknek az abszorpcióknak szükségszerűen
kialakul a sorozata, ami végül az összes oszcillátor felzárkózásával jár.
Mind a mozgás, mind a szinkronizáció esetében az a nagy tanulság, hogy a természet
ritmusai gyakran függnek össze a szimmetriával, és hogy a fellépő minták
osztályozhatók a szimmetriasértés általános elvei segítségével. Ezek az elvek nem
válaszolnak meg minden kérdést a természet világából, de egységes keretet nyújtanak,
és gyakran sugallnak érdekes új kérdéseket. Például mindkét esetben felvetődött és
választ kapott a kérdés: miért ezek a minták, és nem mások? A másik tanulság az,
hogy a matematika néha képes megvilágítani a természetnek olyan aspektusait is,
amelyeket általában nem tekintünk matematikainak. Ezt a tanulságot először D'Arcy
Thompson skót zoológus vonta le, akinek klasszikus, de külön utakon járó, 1917-ben
megjelent könyve, az On Growth and Form (Növekedésről és formákról),
többé-kevésbé kézenfekvő bizonyítékok óriási választéka arról, milyen szerepet játszik
a matematika a biológiai forma és viselkedés alakulásában. Egy olyan korban, mikor a
legtöbb biológus szerint egy állatban az egyetlen érdekes a DNS lánca, ezt a
tanulságot gyakran és hangosan kell ismételnünk.

8. FEJEZET
A kockák Istent játszanak?

Isaac Newton intellektuális öröksége látomás volt az óraműszerű univerzumról,

amelyet a teremtés pillanatában hoztak mozgásba, de attól fogva az előírt
kerékvágásban haladt tovább, mint egy jól olajozott szerkezet. Egy tökéletesen
determinisztikus világ képe volt ez, amelyben nincs lehetőség a véletlen számára, s
amelynek jövőjét jelene egyértelműen meghatározza. Ahogy a nagy
matematikus-csillagász, Pierre-Simon de Laplace ékesszólóan fejezte ki 1812-ben „A
valószínűség analitikus elmélete” című műben: „Egy értelmes lény, aki minden adott
pillanatban ismerné az összes, a Természetet elevenen tartó erőt és a benne lévő
lények köksönös helyzetét, ha elég hatalmas értelemmel bírna, hogy adatait
elemzésnek vesse alá, képes lenne egyetlen formulába sűríteni az univerzum
legnagyobb testjeitől egészen a legkönnyebb atomokig mindennek a mozgását: egy
ilyen értelmes lény számára semmi sem volna bizonytalan, és a jövő éppúgy, mint a
múlt, jelen volna szemei előtt.”
Ugyanez a totálisan megjósolható jövőjű világról való látomás húzódik meg az egyik
legemlékezetesebb jelenet mögött Douglas Adams 1979-es The Hitchhiker's Guide to
the Galaxy (Galaxis útikalauz stopposoknak) című tudományos-fantasztikus
regényében, mikor is a két filozófus, Majikthise és Vroomfondel a „Deep Thought”
(Mély gondolat) nevű szuperszámítógépnek azt az utasítást adják, számítsa ki a választ
az Élet, az Univerzum és a Minden nagy kérdésére. Ötmillió évvel később a
számítógép azt felelte: „Negyvenkettő”, s ezen a ponton a filozófusok megértették,
hogy a válasz ugyan világos és precíz, ám a kérdés nem. Hasonlóan, Laplace
látomásának hibája nem a feleletében van – hogy tudniillik a világegyetem elvileg
jósolható, ami nem tesz mást, csak pontosan fogalmazza meg Newton
mozgástörvényének egy speciális matematikai aspektusát –, ennek a ténynek nála
szereplő interpretációja azonban alapvető félreértés, ami abból származik, hogy a
kérdést tette fel rosszul. Miután sikerült feltenniük az ideillő kérdést, a matematikusok
és fizikusok mára eljutottak odáig, hogy értik: determinizmus és jósolhatóság nem
szinonimák.
Hétköznapi életünkben számtalan esettel találkozunk, amikor Laplace
determinizmusa teljesen alkalmatlan modellnek bizonyul. Ezerszer megyünk le
biztoságosan a lépcsőn, míg egyik nap kifordul a bokánk, és eltörik. Elmegyünk egy
teniszmeccsre, de váratlanul elmossa az eső. A favoritra fogadunk a lóversenyen, és az
elesik az utolsó sövénynél, hat hosszal a cél előtt. Ez nem az az univerzum, amelyben
– ahogy Albert Einstein emlékezetesen megtagadta, hogy higgyen – Isten kockákkal
játszik: inkább hasonlít egy olyan univerzumra, amelyben a kockák Istent játszanak.
Determinisztikus lenne világunk, ahogy Laplace állította, vagy a véletlen
kormányozza, ahogy oly gyakran látni véljük? És ha Laplace-nak tényleg igaza van,
miért jelzi annyi tapasztalatunk, hogy nincs igaza? Az új matematikai ágak közül az
egyik legizgalmasabb, a nemlineáris dinamika – népszerű nevén a káosz elmélete –
állítja magáról, hogy sok efféle kérdésre megvan a válasza. Akár így van, akár nem,
mindenképpen forradalmat hozott ez az elmélet gondolkodásmódunkban rendről és
rendetlenségről, törvényről és szerencséről, jósolhatóságról és véletlenről.
A modern fizika szerint a természeten a véletlen uralkodik a tér és idő legapróbb
méreteiben is. Például, hogy egy radioaktív atom – mondjuk uránium – elbomlik-e
adott időpillanatban, ez tisztán a véletlen műve. Nincs fizikai különbség a végül
elbomló és a végül nem elbomló urániumatom közt. Nincs. Egyáltalán nincs.
Legalább két szövegösszefüggésben tárgyalhatjuk ezeket a kérdéseket:
kvantummechanikával és klasszikus mechanikával. Ennek a fejezetnek a legnagyobb
része klasszikus mechanikáról szól, de egy pillanatra vegyük szemügyre a
kvantummechanikai kontextust is. A kvantum-indeterminizmusnak ez a nézete
provokálta ki Einsteinnek fent idézett híres mondatát (egy kollégájának, Max Bornnak
írott levelében): „Ön egy olyan Istenben hisz, aki kockázik, én pedig a tökéletes
törvényben és rendben hiszek.” Azt gondolom, van valami gyanús a
kvantum-indeterminizmus ortodox fizikai nézetében, és véleményemmel nem állok
egyedül, mert egyre több fizikus kezd eltűnődni, vajon nem volt-e mindvégig igaza
Einsteinnek, és nem hiányzik-e valami a hagyományos kvantummechanikából – talán
„rejtett változók”, amelyek értéke megmondja az atomnak, mikor bomoljon el. (Sietek
hozzátenni, hogy ez nem a hagyományos nézet.) Közülük a legismertebb, David
Bohm, a University of Princeton fizikusa, felépítette a kvantummechanikának egy
olyan módosítását, amelyik teljesen determinisztikus, egyúttal tökéletesen
összeegyeztethető minden rejtélyes jelenséggel, melyeket a hagyományos
kvantum-indeterminizmus alátámasztására használtak. Bohm rendszerének
megvannak a maga belső problémái, például egy bizonyos „távolhatás”, ami nem
kevésbé zavaró, mint a kvantum-indeterminizmus maga.
Jóllehet a kvantummechanika érvényes a legkisebb méretekben, a tér és idő
makroszkopikus méreteiben a világegyetem determinisztikus törvényeknek
engedelmeskedik. Ez egy olyan jelenségből következik, amit inkoherenciának
neveznek, és hatására elég nagy kvantumrendszerek elvesztik csaknem teljes
indetermináltságukat, és sokkal inkább newtoni rendszerekként működnek. Valójában
így újra érvényes lesz a klasszikus mechanika a legtöbb emberi nagyságrendű
problémára nézve. A lovak, az időjárás és Einstein híres kockái nem a
kvantummechanika miatt jósolhatatlanok. Ellenkezőleg, a newtoni modellen belül is
azok! Ez talán nem olyan meglepő, ha lovakról van szó – az élőlényeknek megvannak
a maguk rejtett változói, például hogy aznap milyen szénát reggeliztek. Viszont igen
nagy meglepetés érte azokat a meteorológusokat, akik komoly számítógépes
időjárás-szimulációs programokat fejlesztettek ki, hogy hónapokra előre jelezzék az
időt. És bizony riasztó, mikor a kockák felbukkannak, pedig az emberiség makacsul a
kockát használja a szerencse legkedveltebb szimbólumaként. A kocka végtére is kocka
alakú, és egy feldobott kockának semmivel sem kevésbé volna szabad jósolhatónak
lennie, mint egy pályáján keringő bolygónak: hiszen mindkét objektum ugyanazoknak
a mechanikai mozgástörvényeknek tesz eleget. Alakjuk különböző, de ugyanolyan
szabályos és matematikai jellegű.
Hogy lássuk, miként békíthető ki jósolhatatlanság és determinizmus, gondoljunk egy,
a világegyetemnél sokkal kevésbé ambíciózus rendszerre – nevezetesen a csapból
csöpögő vízcseppekre. Ez egy determinisztikus rendszer: elvileg a vízfolyás állandó és
egyenletes, s már kialakulása is tökéletesen leírható a folyadékáramlás törvényeivel.
Mégis egy egyszerű, de látványos kísérlet megmutatja, ez a végeredményben
determinisztikus rendszer rávehető, hogy jósolhatatlanul viselkedjék. Ez matematikai
töprengésre késztet minket, amelynek során magyarázatot találunk, vajon miért
lehetséges egy ilyen paradoxon.
Ha egy csapot nagyon finoman megnyitunk, és várunk néhány másodpercet, hogy a
vízfolyás nyugodttá váljon, általában vízcseppek szabályos sorozatát kapjuk, amelyek
szabályos ritmusban csöpögnek le. Nehéz ennél megjósolhatóbbat találnunk. Ha
azonban lassan elforgatjuk a csapot, hogy a vízfolyás erősségét növeljük, be tudjuk
úgy állítani, hogy a vízcseppek sorozata valami egészen szabálytalan ritmusban essen
le, úgy, hogy már véletlenszerűnek lehessen hallani. Belekerül egy kis kísérletezésbe,
hogy ez valóban sikerüljön, és jó, ha a csap simán forog. Ne fordítsuk el annyira, hogy
a víz folytonos áramban jöjjön; közepes sebességű csepegésre van szükségünk. Ha jól
állítottuk be, percekig hallgathatjuk, anélkül, hogy bármilyen minta kivehető volna.
1978-ban egy csapat tekintélyromboló fiatal, a kaliforniai egyetemen végzett hallgató
Santa Cruzban megalapította a Dínamikus Rendszerek Kollektíváját. Amikor
elkezdtek ezen a vízcsepprendszeren gondolkozni, rájöttek, hogy nem is olyan
véletlenszerű, mint amilyennek látszik. Mikrofonnal rögzítették a csepegés zajait, és
elemezték az egymást követő cseppek közti intervallumok sorozatát. Rövid távú
jósolhatóságot tapasztaltak. Ha elmondom az időket négy egymás utáni cseppre, önök
is meg tudják mondani, mikor esik le a következő csepp. Például, ha az utolsó három
intervallum 0,63, 1,17 és 0,44 másodperc volt, biztosak lehetünk benne, hogy a
következő csepp 0,82 másodperccel később esik le. (Ezek a számok csak illusztrációul
szolgálnak.) Valójában ha pontosan ismerjük az első négy csepp időadatait, a rendszer
egész jövőjét előre jelezni tudjuk.
Akkor hát miért is nincs igaza Laplace-nak? A lényeg az, hogy egy rendszer kezdeti
állapotát sosem tudjuk pontosan megmérni! A legprecízebb mérések, amelyeket
bármilyen fizikai rendszerben valaha is végeztek, körülbelül tíz-tizenkét tizedesjegy
pontosságot értek el. De Laplace állítása csak úgy korrekt, ha végtelen nagy
pontossággal tudunk mérni – és ez persze lehetetlen. Tudtak a mérési hibának erről a
problémájáról Laplace korában is, de általában feltételezték, hogy ha a kezdeti
mérések mondjuk tíz jegyre pontosak, akkor az ebből levezetett előrejelzések is
ugyanilyenek lesznek. Vagyis azt hitték, hogy bár a hiba nem tűnik el, sohasem
növekszik.
Sajnos növekszik. Ez pedig megakadályoz minket abban, hogy rövid távú
előrejelzések egy sorozatát hosszú távú előrejelzéssé fűzzük össze. Tegyük fel például,
hogy az első négy vízcsepp időadatait tíz jegy pontossággal ismerem. Ekkor a
következő csepp leesésének időpontját kilenc jegy pontossággal tudom meghatározni,
a következőét nyolc jegy pontossággal, és így tovább. Minden lépésben a hiba
hozzávetőleg egy tizes faktorral nő, a megbízhatóságból tehát egy további
tizedeshelyet veszítek. Így aztán tíz lépés után már sejtelmem sincs, mikor érkezik a
következő vízcsepp. (Ismét meg kell jegyezzük, hogy a valódi adatok bizonyára
mások: lehet, hogy féltucat csepp is kell, hogy egy tizedesnyi pontosságot veszítsünk,
de még ekkor is elég hatvan csepp, hogy a fenti probléma előálljon.)
A hibának ez a felerősödése kelti azt a logikai rést, amin át Laplace tökéletes
determinizmusa eltűnik. A mérésnek semmilyen tökéletesítése sem lesz elgendő. Ha
az időbeli viszonyokat száz tizedesjegyig tudnánk mérni, már mindössze száz csepp
után a jóslatunk hibás lesz (vagy hatszáz csepp után, egy optimistább becslés mellett).
Ennek a jelenségnek a neve „érzékenység a kezdeti feltételekre” vagy a „pillangó
effektus”. (Amikor egy pillangó Tokióban meglebegteti a szárnyát, az eredmény
esetleg egy hurrikán Floridában egy hónappal később.) Mindez szorosan összefügg a
viselkedés nagyfokú szabálytalanságával. Minden, ami valóban szabályos, definíciója
szerint jósolható, míg az érzékenység a kezdeti feltételekre jósolhatatlan viselkedéssel
jár – következésképp szabálytalan. Ez az oka, hogy egy rendszert, amelyik érzékeny a
kezdeti feltételekre, kaotikusnak hívunk. A kaotikus viselkedés determinisztikus
törvényeknek tesz eleget, de annyira szabálytalan, hogy a gyakorlatlan szem egészen
véletlenszerűnek látja. A káosz nem egyszerűen komplikált, minta nélküli viselkedés:
ravaszabb annál. A káosz látszólag komplikált, látszólag minta nélküli viselkedés,
aminek valójában van egy egyszerű, determinisztikus magyarázata.
A káosz felfedezése túl sok ember nevéhez fűződik, ahhoz, hogy itt felsoroljuk őket.
Nagyjából azt mondhatjuk, hogy három külön fejlemény összekapcsolódásának
köszönhetjük. Az egyik a tudományos figyelem elfordulása volt az egyszerű mintáktól
(amilyenek az ismétlődő ciklusok) az összetettebb viselkedésfajták felé. A második a
számítógép, amely lehetővé tette, hogy könnyen és gyorsan közelítő megoldást
találjanak dinamikai egyenletekre. A harmadik pedig a dinamika egy matematikai
felfogása volt – a numerikus helyett inkább geometriai felfogás. Az első motivációt
szolgáltatott, a második technikát, a harmadik a dolgok jobb megértését.
A dinamika geometrizálása körülbelül egy évszázada kezdődött el, amikor Henri
Poincaré francia matematikus – a legkülöncebb különc, de olyan ragyogó elme, hogy
nézetei általában majdnem egyik napról a másikra kötelezővé váltak – bevezette a
fázistér fogalmát. Ez képzeletbeli matematikai tér, amely reprezentálja egy adott
dinamikai rendszer összes lehetséges mozgását. Hogy egy nemmechanikai példát
vegyünk, nézzük meg egy ragadozó-zsákmány típusú ökológiai rendszer dinamikáját.
A ragadozók vaddisznók, a zsákmány pedig egy bizonyos csípős gombafajta, a
szarvasgomba. A számunkra fontos változók a két populáció mérete – a vaddisznók
száma (valamilyen referenciaértékhez képest, mondjuk egymillióhoz) és a
szarvasgombák száma (ugyanígy). Ez a választás lényegében folytonossá teszi a
változókat – azaz felvehetnek valós számértékeket is tizedesjegyekkel, nemcsak
egészeket. Például ha a vaddisznók referenciaértéke egymillió, akkor egy 17.439
állatból álló populáció a 0,017439 értéknek fog megfelelni. Mármost, a
szarvasgombák számának növekedése attól függ, hány gomba van, és hogy a
vaddisznók milyen gyorsan eszik a gombát; a vaddisznó-populáció növekedése attól
függ, mennyi vaddisznó van, és hogy mennyi gombát esznek. Eszerint mindegyik
változó változásmértéke függ mindkét változótól, s ezt az észrevételt egy
differenciálegyenlet-rendszer felírására használhatjuk fel, amely a populáció
dinamikáját írja le. Nem fogom itt tárgyalni az egyenleteket, mert a mi
szempontunkból nem érdekesek: csak az, hogy mihez kezdünk velük.
Ezek az egyenletek határozzák meg – elvileg –, hogy miképp változik bármilyen
kezdeti populáció az időben. Például ha 17.439 vaddisznóval és 788.444 gombával
indulunk, akkor a 0,017439 és a 0,788444 értékeket írjuk fel a két változó kezdeti
értékeként, és az egyenletek implicit módon megmondják, hogyan változnak ezek a
számok. A nehézség abban áll, hogy az implicitet explicitté kell tenni: meg kell oldani
az egyenleteket. De milyen értelemben? Egy klasszikus matematikus természetes
reflexe az volna, hogy képletet keres, amely pontosan leírja, adott időpillanatban hány
disznó és hány gomba van. Sajnos, ilyen „explicit megoldások” annyira ritkán
adódnak, hogy alig éri meg a fáradságot keresni őket, hacsak az egyenletek nem
nagyon speciális alakúak. Egy másik lehetőség számítógép segítségével közelítő
megoldásokat keresni; azonban ebből csak azt tudjuk meg, hogy mi a helyzet a
konkrét kezdeti értékekre, mi viszont ezt sok kezdeti értékre szeretnénk tudni.
 Poincaré ötlete a következő: rajzoljunk egy ábrát, amely megmutatja, mi történik
bármilyen kezdeti értékek mellett. A rendszer állapota – a két populáció mérete
valamilyen időpillanatban – ábrázolható egy síkbeli ponttal, a régi koordinátás trükköt
használva. Például a vaddisznópopulációt reprezentálhatjuk a vízszintes, a
gombapopulációt függőleges koordinátával. A fent leírt kezdeti állapot a 0,017439
vízszintes koordinátájú és a 0,788444 függőleges koordinátájú pontnak felel meg. Az
idő múlásával két koordináta pillanatról pillanatra változik, a differenciálegyenlet által
kifejezett szabály szerint, így a megfelelő pont mozog. Egy mozgó pont görbét ír le; és
ez görbe az egész rendszer jövőbeli viselkedésének vizuális ábrázolása. Valóban,
megnézve a görbét, a dinamika fontos jellemzőit „láthatjuk”, anélkül, hogy a
koordináták aktuális értékével kellene törődnünk.
Például ha a görbe hurokká záródik, akkor a két populáció periodikus ciklust ír le, s
újra és újra ugyanazokat az értékeket ismétli – ahogy egy kocsi a lóversenypályán
minden futamban ugyanazok előtt a nézők előtt megy el. Ha a görbe meglátogat
néhány pontot, és aztán megáll, akkor a populációk megállapodnak egy stabil
állapotban, amiben semmi sem változik mint az autó, ha kifogyott belőle a benzin.
Szerencsés egybeesés miatt a ciklusoknak és a stabil állapotoknak van ökológiai
jelentőségük – többek között mindkettő felső és alsó korlátokat állít be a populációk
méretére: Így azok a jellegek, amelyeket a szem könnyedén leolvas az ábráról,
pontosan megegyeznek a folyamat valóságos jellegével. Továbbá, sok lényegtelen
részletet figyelmen kívül hagyhatunk: például, látjuk, hogy zárt hurok alakult ki,
anélkül, hogy alakját pontosan kiszámítanánk (ami a két populációs ciklus
összekombinált „hullámformája”).
Mi történik, ha kipróbálunk egy másik kezdeti-érték párt? Kapunk egy második
görbét. Minden kezdeti-érték pár definiál egy új görbét; és átfoghatjuk a rendszer
összes lehetséges viselkedését az összes kezdeti értékre, ha az ilyen görbék teljes
halmazát felrajzoljuk. Ez a görbehalmaz hasonlít egy képzeletbeli matematikai
folyadék áramvonalaira, amely a síkon örvénylik mindenfele. A síkot a rendszer
fázisterének hívjuk, az összes örvénylő görbe halmazát fázisportrénak. Ahelyett, hogy
lenne egy szimbólum alapú fogalmunk a differenciálegyenletről különböző kezdeti
feltételek mellett, van egy geometriai, vizuális sémánk pontokról, amelyek a
vaddisznó/gomba téren végigáramlanak. Az eredeti síktól csak abban különbözik,
hogy sok pontja inkább potenciális, mint aktuális: koordinátáik olyan számoknak
felelnek meg, amelyek megjelenhetnek, megfelelő kezdeti feltételek mellett, de adott
esetben hiányozhatnak is. Tehát, a szimbólumoktól a geometria felé való tudati
eltolódáshoz hasonlóan, létezik egy filozófiai eltolódás is, az aktuálistól a potenciális
felé.
Ugyanilyen geometriai ábra képzelhető el bármely dinamikus rendszerre. Van egy
fázistér, amelynek koordinátái az összes változók értékei; és van egy fázisportré,
örvénylő görbék rendszere, amely az összes lehetséges viselkedést képviseli
lehetséges kezdeti feltétel mellett, és amelyet a differenciálegyenletek írnak le. Ez az
idea nagy előnnyel jár, mert ahelyett, hogy az egyenletek megoldásainak pontos
számszerű részleteivel bajlódnánk, figyelmünket a fázisportré széles spektrumára
irányíthatjuk, s így értékesíteni tudjuk az emberiség legnagyobb kincsét, varázslatos
képalkotó képességét. A fázistér képe, mint a lehetséges viselkedések teljes skálájának
szervezési módja, amely skálából a természet választja ki az aktuálisat, a tudományban
igen elterjedtté vált.
Poincaré nagy újításának eredménye, hogy a dinamika láthatóvá tehető az
attraktoroknak nevezett geometriai alakzatok segítségével. Ha elindítunk egy
dinamikus rendszert valamilyen kezdőpontból, és megfigyeljük, mi történik vele
hosszú távon, gyakran tapasztaljuk: végül valamilyen jól meghatározott alakzat
mentén vándorol körbe a fázistérben. Például a görbe egyszer csak rákerülhet egy zárt
hurokra, és attól kezdve e hurok mentén megy körbe-körbe. Továbbá, különböző
kezdeti feltételek vezethetnek ugyanahhoz a végső alakzathoz. Ebben az esetben az
alakzatot attraktornak hívjuk. Egy rendszer hosszú távú dinamikáját az attraktorai
irányítják, és az attraktor alakja határozza meg, milyen fajta dinamika érvényesül.
Például, ha egy rendszer végül megmarad stacionárius (állandósult) állapotban,
attraktora egy pont. Ha a rendszer végül periodikusan ugyanazt a viselkedést ismétli,
attraktora valamilyen zárt hurok. Vagyis a zárt hurok alakú attraktorok az
oszcillátoroknak felelnek meg. Emlékezzünk a rezgő hegedűhúr leírására az 5.
fejezetből; a húr mozgások egy olyan sorozatán megy keresztül, ami végül visszaviszi
oda, ahonnét elindult, s innen kezdve akárhányszor kész megismételni a sorozatot.
Nem azt állítottam, hogy a hegedűhúr fizikailag hurok mentén mozog. Hanem a róla
szóló leírásom olyan, mint egy zárt hurok képletes értelemben: a mozgás körutazást
tesz egy fázistér dinamikai tájképén.
A káosznak megvan a maga meglehetősen különös geometriája: különös attraktorok
nevű furcsa fraktál-alakzatokhoz kapcsolódik. A pillangó-effektusból következik,
hogy egy furcsa attraktoron a mozgást részletesen nem tudjuk előre meghatározni. Ez
azonban nem változtat a tényen, hogy ez egy attraktor. Képzeljük el, hogy
beleengedünk egy pingponglabdát a viharos tengerbe. Akár a levegőből dobjuk be,
akár a víz alól engedjük fel, a labda a felszín irányába mozog. Ha már elérte a felszínt,
nagyon bonyolult utat jár be a dagadó hullámokon, de bármilyen bonyolult is ez az út,
a labda ott marad a felszínen – vagy legalábbis nagyon közel hozzá. Ebben a képben a
tenger felszíne az attraktor. Így aztán, a káosz ellenére, a kezdőponttól függetlenül, a
rendszer az attraktorához igen közel végzi majd.
A káosz, mint matematikai fogalom, jól megalapozott, de hogy vegyük észre a
valóságos világban? Kísérleteket kell végeznünk – van azonban itt egy probléma. A
kísérletek hagyományos szerepe a természettudományban az elméleti előrejelzések
tesztelése, de ha éppen működik a pillangó-effektus – ahogy működik minden
kaotikus rendszerben –, hogyan remélhetjük, hogy teszteljünk egy előrejelzést? Nem
eredendően tesztelhetetlen a káosz, s így tudománytalan?
A válasz határozott nem, mivel az előrejelzés szónak két jelentése van.
Az egyik „előre megmondani a jövőt”, és a pillangó-effektus ezt megakadályozza, ha
káoszról van szó. De a másik jelentés „előre leírni, mi lesz egy kísérlet kimenetele”.
Gondoljunk arra, amikor százszor dobunk fel egy érmét. Hogy előre jelezzük – az első
értelemben –, mi történik, előre fel kéne sorolnunk minden dobás eredményét. De
olyan tudományos előrejelzéseket is tehetünk, mint „a dobásoknak kb. a fele fej lesz”,
anélkül, hogy előre részletesen megmondanánk a jövőt – még akkor is, ha, mint itt, a
rendszer véletlenszerű. Senki sem állítja, hogy a statisztika tudománytalan, csak mert
részletesen előre meg nem mondható eseményekkel foglalkozik, tehát a káoszt is
ugyanígy kell kezelnünk. Mindenféle előrejelzést adhatunk egy kaotikus rendszerről:
valójában annyit is, hogy így megkülönböztessük a determinisztikus káoszt a valódi
véletlentől. Az egyik dolog, amit gyakran előre jelezhetünk, az attraktor alakja, amin a
pillangó-effektus nem változtat. A pillangó-effektus mindössze azt befolyásolja, hogy
a rendszer az attraktoron belül hogyan mozogjon. Emiatt az attraktor általános alakja
gyakran kikövetkeztethető kísérleti megfigyelésekből.
A káosz felfedezése rávilágított egy alapvető félreértésünkre arról az összefüggésről,
ami fennáll a szabályok és az általuk kiváltott viselkedés – ok és okozat – között.
Addig úgy hittük, hogy determinisztikus okok mindig szabályos okozatokat hoznak
létre, most azonban azt látjuk, hogy létrehozhatnak egészen szabálytalan okozatokat is,
amelyek könnyen összetéveszthetők a véletlennel. Úgy hittük, hogy egyszerű okok
egyszerű okozatokat vonnak maguk után (ami azt is jelenti, hogy összetett
okozatoknak komplex oka van), most azonban már tudjuk, hogy az egyszerű okok
maguk után vonhatnak összetett okozatokat is. Most értjük meg, hogy a szabályok
ismerete még nem elegendő az eljövendő viselkedés megjóslásához.
Hogyan áll elő ez a meg nem egyezés ok és okozat között? Miért hoznak létre
ugyanazok az okok néha kézenfekvő mintákat, néha pedig káoszt? A felelet
megtalálható minden konyhában, egy egyszerű mechanikus eszköz, a habverő
használatában. A két verőrész mozgása egyszerű és előrejelezhető, épp ahogy Laplace
elvárta: mindkét verőrész folyamatosan forog. Viszont a cukor és a tojásfehérje
mozgása a tálban jóval bonyolultabb.
A két anyag összekeveredik – ezért van a habverő. De a két verőrész nem keveredik
össze – nem kell őket szétválasztani, mikor végeztünk. Miért olyan különböző a hab
mozgása a habverőkétől? A keverés sokkal bonyolultabb, dinamikusabb folyamat,
mint hinnénk. Képzeljük el, hogy megpróbálnánk egy adott cukorszemecskéről előre
megmondani, hol lesz a keverés végén! Ahogy a keverék a két verőrész között
elmegy, széthúzódik, balra és jobbra, és két cukorszemecske, amelyek egymáshoz
nagyon közel indultak el, hamarosan távol kerülnek egymástól, és független utakat
járnak be. Valójában ezt is a pillangó-effektus működése okozza – apró változások a
kezdeti feltételekben nagy hatásokkal járnak. A keverés tehát kaotikus folyamat.
Megfordítva, minden kaotikus folyamat együtt jár egyfajta matematikai keveréssel
Poincaré képzeletbeli fázisterében. Emiatt van, hogy az ár előrejelezhető, míg az
időjárás nem. Ugyanolyan fajta matematika kell hozzájuk, de az ár dinamikája nem
keveri össze a fázisteret, az időjárásé igen.
Nem az a fontos, mit csinálunk, hanem hogy hogyan csináljuk.
A káosz felborítja kényelmes feltevéseinket arról, hogyan működik a világ. Arról
tudósít, hogy az univerzum sokkal különösebb, mint hisszük. Kételyeket ébreszt sok
hagyományos tudományos módszer iránt: nem elég többé pusztán ismerni a természet
törvényeit. Másrészt arról is tudósít, hogy bizonyos véletlenszerűnek hitt dolgok
esetleg egyszerű törvényeknek engedelmeskednek. A természet káoszát törvények
szabják meg. A múltban a tudomány hajlott arra, hogy ne vegyen tudomást a
véletlenszerűnek tűnő eseményekről vagy jelenségekről, olyan kiindulásból, hogy
nincs kézenfekvő minta, s így bizonyára nem egyszerű törvények irányítják őket. Ez
nem így van. Akadnak egyszerű törvények, épp az orrunk előtt – azok a törvények,
amelyek befolyásolják a járványos betegségeket vagy a szívrohamot, esetleg a
sáskajárást. Ha megismerjük e törvényeket, talán meg tudjuk akadályozni az őket
követő katasztrófákat.
Már maga a káosz is megmutatott nekünk új törvényeket, egész új törvénytípusokat.
A káosz új univerzális minták egy sajátos fajtáját tartalmazza. Az első ilyen mindjárt a
csepegő csappal kapcsolatos. Emlékezzünk rá, hogy a csap csöpöghet ritmikusan és
kaotikusan, a folyás sebességétől függően. Valójában a szabályos csöpögés és a
„véletlen” ugyanazon matematikai előírás két csekély mértékben különböző variánsa.
De ahogy a folyás sebessége nő, a dinamika típusa megváltozik. Az attraktor a
dinamikát képviselő fázistérben folyamatosan változik – mégpedig előrejelezhető, de
nagyon bonyolult módon.
Kezdjük egy szabályosan csepegő csappal: ismétlődő csöpp-csöpp-csöpp-csöpp
ritmus, minden csepp szakasztott, mint az előző. Nyissuk ezek után kicsit erősebbre a
csapot, hogy a cseppek valamivel gyorsabban jöjjenek. Most a ritmus
csöpp-CSÖPP-csöpp-CSÖPP, és minden második cseppnél megismétlődik. Nemcsak
a cseppméret változik, ami a csepp hangját befolyásolja, hanem valamennyire a két
csepp között eltelt idő is.
Ha még egy kicsit gyorsabb vízfolyást engedünk meg, négycseppes ritmust kapunk:
csöpp-CSÖPP-csöpp-CSÖPP. Legyen kicsit még gyorsabb, és nyolc cseppes ritmus
alakul ki: csöpp-CSÖPP-csöpp-CSÖPP-csöpp-CSÖPP-csöpp-CSÖPP. Az ismétlődő
cseppsorozatok hossza továbbra is megkettőződik. Matematikailag ez a folyamat a
végtelenségig folytatódik, 16, 32, 64 cseppből álló csoportok, és így tovább. Viszont a
folyási sebességnek egyre parányibb változtatása fogja eredényezni ezt a kettőződést,
míg végül olyan folyási sebességhez jutunk, aminél a csoport mérete végtelenszer
duplázódott. Ekkor nincs cseppsorozat, ami ugyanazt a mintát ismételné. Ez a káosz.
A történteket ki tudjuk fejezni Poincaré geometriai nyelvén. A csap attraktora zárt
hurokkal kezdődik, ami egy periodikus ciklust képvisel. Képzeljük a hurkot ujjunk
köré tekert rugalmas szalagnak. Ahogy a folyási sebesség megnő, ez a hurok két
szomszédos hurokká osztódik, mintha rugalmas szalagot tekertünk volna az ujjunk
köré. A szalag kétszer olyan hosszú, mint az eredeti, ezért lesz a periódus kétszer
olyan hosszú. Ekkor, pontosan úgy, mint az előbb, ez a már megkettőződött hurok újra
megkettőződik, végig a hossza mentén, hogy négyperiódusú kört alkosson, és így
tovább. Végtelen sok kettőződés után ujjunk ki van dekorálva rugalmas spagettivel,
egy kaotikus attraktorral.
A forgatókönyvet a káosz előállítására periódus-kettőző kaszkádnak hívják. 1975-ben
Mitchell Feigenbaum fizikus fedezte fel, hogy van egy speciális, kísérletileg
megmérhető szám, amely kapcsolatos e kaszkádokkal. Ez a szám körülbelül 4,669, és
egy sorba helyezhető a (Pi)-vel, mint azok a különös számok, amelyek rendkívüli
jelentőségűnek látszanak mind a matematikában, mind a természeti világhoz való
viszonyukban. A Feigenbaum-féle számra egy szimbólumot is használ nak: a görög
(delta) betűt. A (Pi) azt mondja meg, hogyan aránylik a kör kerülete az átmérőjéhez.
Analóg módon, Feigenbaum (delta) száma azt mondja meg, hogyan aránylik a cseppek
periódusa a vízfolyás sebességéhez. Hogy pontosak legyünk, a tényező, ami azt
mutatja meg, hogy hányszor kell gyorsabbra állítanunk a vízfolyást, minden
perióduskettőzéskor egy 4,669 faktorral csökken.
A (Pi) szám mennyiségi jellemzője mindennek, ami körökkel kapcsolatos. Ugyanígy,
a Feigenbaum féle (delta) szám mennyiségi jellemzője minden periódus-kettőző
kaszkádnak, függetlenül attól, hogy miképp állítható elő, vagy kísérletileg hogyan
realizálható. Ugyanez a szám mutatkozik meg azokban a kísérletekben is, amelyeket
cseppfolyós héliummal, vízzel, elektromos áramkörökkel, ingákkal, mágnesekkel és
rezgő vonatkerekekkel végeztek.
Ez egy új univerzális minta a természetben, amelyet csak a káosz szemüvegén
keresztül vehetünk észre, mennyiségi jellemző, egy szám, amely egy minőségi jellegű
folyamatból származik. Valóban a természet számainak egyike. A Feigenbaum-féle
szám új matematikai világra nyitott kaput, amit csak most kezdtünk el kutatni.
A Feigenbaum által megtalált pontos minta és más hasonló minták a finom
részleteken múlnak. A lényeg, hogy még ha a természeti törvények következményei
minta nélkülinek látszanak is, ezek a törvények léteznek, és a minták is. A káosz nem
véletlenszerű: látszólag véletlen viselkedésforma, ami pontos szabályok eredménye. A
káosz a rend egy rejtélyes formája.
A tudomány mindig is értékelte a rendet, de kezdjük észrevenni, hogy a káosz a
tudománynak más előnyöket képes kölcsönözni. A káosz könnyebbé teszi a gyors
választ a külső ingerekre. Gondoljunk csak a teniszjátékosra, aki épp egy szervára vár.
Nyugodtan áll? Szabályosan egyik oldalról a másikra mozog? Természetesen nem.
Hanem szabálytalanul táncol egyik lábáról a másikra. Részben megpróbálja
megzavarni ellenfelét, de egyben arra is fel van készülve, hogy akármilyen neki
küldött szervát visszaadjon. Hogy bármilyen irányba gyorsan el tudjon mozdulni,
gyors mozdulatokat tesz sok különböző irányba. Egy kaotikus rendszer sokkal
gyorsabban és kevesebb erőfeszítéssel tud válaszolni a külső eseményekre, mint egy
nemkaotikus. Ez fontos a műszaki vezérlés problémáinál. Például ma már tudjuk,
hogy bizonyos fajta turbulenciák a káoszból származnak – emiatt látszik a turbulencia
véletlenszerűnek. Lehetségesnek mutatkozik, hogy a repülőgép felületét elhagyó
légáramot sokkal kevésbé turbulenssé, s így a mozgást kevésbé akadályozóvá tegyük,
ha olyan vezérlő mechanizmusokat szerelünk föl, amelyek igen gyorsan válaszolnak
bármilyen kezdődő kicsi turbulenciára, kiiktatva azt. Az élőlényeknek is kaotikusan
kell viselkedniük ahhoz, hogy gyorsan válaszoljanak egy változó környezet ingereire.
Ezt a gondolatot nagyon hasznos gyakorlati technikára váltotta be mateinatikusok és
fizikusok egy csoportja, többek közt William Ditto, Alan Garfinkel és Jim Yorke. A
módszert kaotikus vezérlésnek nevezték el. Az ötlet lényegében az, hogy a
pillangó-effektust a magunk hasznára fordítjuk. A tény, miszerint kicsi változások a
kezdeti feltételekben nagy változásokat eredményeznek a további viselkedésben, előny
lehet; csak annyit kell tennünk, hogy biztosítjuk: elérjük azt a nagy változást, amit
akartunk. A kaotikus dinamika működésének megértése lehetővé teszi, hogy vezérlési
stratégiákat dolgozzunk ki, amelyek épp ezt teszik. A módszer sok sikert ért el. Az
űrjárművek egy hidrazin nevű üzemanyagot használnak a pályakorrekcióhoz. A
kaotikus vezérlés egyik legkorábbi sikere volt, hogy egy lerobbant mesterséges holdat
pályájáról letérítettek, és elérték, hogy találkozzék egy kisbolygóval, s mindezt annak
a csekély mennyiségű hidrazinnak a segítségével, ami a fedélzeten megmaradt. A
NASA ötször „lengette meg” a Hold körül, úgy, hogy mindig egy egész kicsi
hidrazinadagot használt, s finoman odébblökte. Több ilyen találkozást valósítottak
meg, egy olyan művelet révén, amely ügyesen aknázta ki a káosz fellépését a
három-test problémában (itt Föld/Hold/mesterséges hold), valamint az ezzel
kapcsolatos pillangó-effektust.
Ugyanezt a matematikai ötletet használták, hogy mágnesszalagot vezéreljenek egy
turbulens folyadékban – ami mintául szolgált tengeralattjárót és repülőgépet elhagyó
turbulens folyadék vezérléséhez. Kaotikus vezérlést használtak, hogy egy
szabálytalanul verő szívet visszatérítsenek a szabályos ritmusra, előrevetítve az
intelligens pacemaker felfedezését. Nemrég arra alkalmazták, hogy az elektromos
aktivitás ritmikus hullámait fölkeltse, illetve megakadályozza az agyszövetben, s ezzel
lehetőség nyílt az epileptikus rohamok megelőzésére.
A káosz fejlődő ipar. Ma már minden héten adódnak új felfedezések a káosz
matematikai alapjairól vagy a káosz új hozzájárulásai a természeti világ jobb
megértéséhez, avagy a káosz új technológiai alkalmazásai, beleértve a kaotikus
edénymosogatót is, egy japán találmányt, amelynek két forgó karja van, ezek
pörögnek is, méghozzá kaotikusan, hogy az edényt tisztábbra mossák, kevesebb
energiával; és egy angol gép, amely káosz-elméleti alapú adatelemzést végez, hogy
egy rugógyárban jobbá tegye a minőség-ellenőrzést.
De még sok a teendő. A káosznak talán a legutolsó megoldatlan problémája a
kvantumok furcsa világa, ahol Szerencse Asszony uralkodik. A radioaktív atomok
„véletlenszerűen” bomlanak el; minden szabályosságuk csak statisztikai jellegű. Nagy
mennyiségű radioaktív atom egy jól meghatározott felezési idővel jellemezhető – ez
egy olyan időperiódus, ami alatt az atomok fele el fog bomlani. Csakhogy nem tudjuk
előre megmondani, melyik fele. Albert Einstein fent említett tiltakozása éppen erre a
kérdésre vonatkozott. Tényleg egyáltalán nem lenne különbség a végül el nem bomló
és a végül elbomló radioaktív atom között? Akkor honnan tudja az atom, hogy mit
tegyen?
Lehet a kvantummechanika látszólagos véletlenszerűsége csalóka? Tényleg nem más,
mint determinisztikus káosz? Képzeljük el az atomot kozmikus folyadék egy rezgő
cseppjének. A radioaktív atomok nagyon erősen rezegnek, és könnyen leválhat egy
kisebb csepp – elbomolhat. Az atomok olyan gyorsan rezegnek, hogy nem tudjuk
külön-külön megmérni a sebességüket: csak kiátlagolt mennyiségeket tudunk mérni,
például energiaszinteket. Mármost, a klasszikus mechanika arra tanít, hogy valódi
folyadék egy cseppje rezeghet kaotikusan. Ilyenkor mozgása determinisztikus, de nem
előre jelezhető. Alkalmanként, „véletlenül”, a rezgések összefognak és leválasztanak
egy apró cseppecskét. A pillangó-effektus lehetetlenné teszi, hogy előre megmondjuk,
mikor válik le a csepp; de ennek az eseménynek pontos statisztikai jellemzői vannak,
beleértve egy jól meghatározott felezési időt is.
Lehetne a radioaktív atomok látszólag véletlenszerű elbomlása valami hasonló, csak
mikrokozmikus méretekben? És különben is, miért vannak statisztikai
szabálytalanságok egyáltalán? Talán nyomai egy mélyenfekvő determinizmusnak?
Milyen egyéb helyről származhatnának a statisztikai szabályosságok? Sajnos ezt a
csábító ötletet még senki sem próbálta kidolgozni – pedig szellemében rokon a
„szuperhúrok” divatos elméletével, amelyben az atomnál kisebb részecske egyfajta
felhangolt rezgő sokdimenziós húr. Itt a legfőbb közös jellemvonás, hogy mind a
rezgő húr, mind a rezgő csepp behoz egy új „belső változót” a fizikai modellbe. A
jelentős különbség a két megközelítés közt abban áll, ahogy a kvantumindeterminációt
kezelik. A szuperhúr-elmélet, mint a hagyományos kvantummechanika is, az
indeterminációt eredendően a véletlenből származónak tekinti. Ugyanakkor egy olyan
rendszerben, mint a csepp, a látszólagos indetermináció valójában egy
determinisztikus, bár kaotikus dinamika eredménye. A trükk – ha sejtenénk, hogyan
kellene nyélbe ütni – az lenne, hogy keresnénk egy struktúrát, amely a
szuperhúr-elmélet kedvező tulajdonságait megőrzi, míg egyes belső változók
viselkedését kaotikussá teszi. Csábító módja lenne ez annak, hogy az Istenség kockáját
determinisztikussá varázsoljuk és Einstein szellemét boldoggá tegyük.

9. FEJEZET
Cseppek, dinamika és százszorszépek

A káosz megtanít minket arra, hogy egyszerű szabályoknak engedelmeskedő

rendszerek is viselkedhetnek meglepően bonyolultan. Van itt megszívlelendő lecke
mindenkinek – igazgatóknak, akik úgy képzelik, egy szorosan ellenőrzött társaság
magától simán működik, politikusoknak, akik úgy gondolják, hogy ha egy
problémáról törvényt hoznak, ezzel meg is szüntették és tudósoknak, akik azt
képzelik, ha már modellt adtak egy rendszerre, művük teljes. Azonban a világ
tökéletesen kaotikus sem lehet, különben nem tudnánk benne élni. Az egyik oka, hogy
a káoszt nem fedezték föl előbb, éppen az, hogy világunk sok szempontból egyszerű.
Az egyszerűség általában eltűnik, mikor a felszín mögé pillantunk, de a felszínen még
egyszerű. Nyelvhasználatunk világunk leírására az alapvető egyszerűség létén
nyugszik. Például, „a rókák nyúlra vadásznak” állításnak csak azért van értelme, mert
megragadja az állatok közti interakciók egy általános mintáját. A rókák tényleg
vadásznak nyúlra, abban az értelemben, hogy ha egy éhes róka meglát egy nyulat,
valószínűleg utánafut.
Ugyanakkor, ha jobban megnézzük a részleteket, rögtön olyan bonyolultakká válnak,
hogy minden egyszerűség elvész. Például, hogy ezt a szimpla cselekedetet végrehajtsa,
a rókának fel kell ismernie a nyúlban a nyulat. Aztán lábait mozgásba kell hoznia,
hogy utánafusson. Hogy megértsük ezeket az eseményeket, meg kell értenünk magát a
látást, a mintafelismerést az agyban és a mozgást. A 7. fejezetben már vizsgáltuk a
harmadik tételt, a mozgást, és ott érintettük a fiziológia és neurológia bonyodalmait –
a csontokat, az izmokat, az idegeket és az agyat. Az izmok tevékenysége a
sejtbiológiától és a kémiától függ; a kémia a kvantummechanikától; a
kvantummechanika pedig a sokat keresett „Mindenség Elméleté”-től (Theory of
Everything)[9], ahol egyetlen egészben egyesül a fizika öszes törvénye. Ha a mozgás
helyett azt az ösvényt követjük, amit a látás vagy a mintafelismerés jelöl ki, megint
ugyanazt a mindenfelé szerteágazó komplexitást látjuk.
A feladat reménytelennek tűnik – kivéve, ha az egyszerűségek, amelyekből
kiindultunk, valóban léteznek, így vagy használja a természet ok és okozat eme
gigászian komplex hálózatát, vagy úgy rendezi a dolgokat, hogy a bonyodalmak nagy
része nem fontos. A legutóbbi időkig a tudományban a kutatás természetes útja mind
mélyebbre és mélyebbre vezetett a komplexitás fájában – amit Jack Cohen és én a
„redukcionista rémálmának” neveztünk. Sokat tanultunk a természetről ezen az úton –
mindig azt nézve, hogy tudjuk a magunk céljaira fordítani. De szem elől tévesztettük a
nagy egyszerűségeket, mert már nem is láttuk őket egyszerűnek. Nemrég egy ettől
radikálisan különböző megközelítés kapott hangot, komplexitáselmélet néven.
Központi tétele, hogy a nagyfokú egyszerűsítések nagyszámú komponens összetett
kölcsönhatásából jönnek létre.
Ebben az utolsó fejezetben három példát szeretnék mutatni a bonyolultságból
kialakuló egyszerűségre. Nem a komplexitáselmélet teoretikusainak írásaiból vettem
őket; ehelyett a modern alkalmazott matematika egyik legfontosabb irányzatából
választottam, a dinamikus rendszerek elméletéből. Két okom volt erre. Az egyik: meg
szeretném mutatni, hogy a komplexitáselmélet központi filozófiája az egész
tudományban mindenütt függetlenül fel-felbukkan, anélkül, hogy bármilyen direkt
mozgalom elősegítené. Csendes forradalom indult el, mint egy kis zümmögő forrás, és
a buborékok már kezdik áttörni a felszínt. A másik ok, hogy mindegyik példa egy-egy
régi-régi rejtvény megoldását mutatja be a matematikai mintákról a természet
világában – és ezáltal a természetnek olyan jellegzetességeire nyitja rá a szemünket,
amelyeket másképp nem vettünk volna észre. A három téma: a vízcseppek alakja, az
állatpopulációk dinamikus viselkedése és végül a különös minták a virágszirom
numerológiájában, amelynek megoldását a nyitó fejezetben ígértem.
Először térjünk vissza a csapból lassan csepegő víz kérdéséhez. Ez egyszerű
mindennapi jelenség – mégis a káoszról tanulhattunk a példáján. Most a
komplexitásról fogunk tanulni – ugyanezen példa kapcsán.
Most nem az egymás utáni cseppek közt eltelt időre figyelünk. Ehelyett megnézzük a
csaptól elváló csepp alakját.
Ez aztán igazán egyszerű, nem? Nyilván a klasszikus „könnycsepp” alak, inkább,
mint egy ebihal; gömbölyű a fejénél, és bekanyarodik, hogy hegyes farokban
végződjön. Végül is ezért hívjuk könnycsepp alaknak.
Mégsem egyszerű. Sőt, nem is igaz.
Mikor először hallottam erről a problémáról, főleg az lepett meg, hogy a választ nem
találták meg már régóta. Szó szerint könyvtárpolcok kilométereit tölti meg a
folyadékok mozgásának tanulmányozása. Valaki csak vette ezek után a fáradságot,
hogy megnézze, milyen alakú a vízcsepp?! Mégis, a korai irodalom egyetlen korrekt
ábrát tartalmaz, több mint száz éve Lord Rayleigh fizikustól, s az is olyan parányi,
hogy alig lehet észrevenni. 1990-ben Howell Peregrine matematikus és munkatársai a
bristoli egyetemről lefényképezték a folyamatot, és rájöttek, hogy sokkal bonyolultabb
– de sokkal érdekesebb is –, mint akárki hitte volna.
Az elváló csepp kialakulása egy kiduzzadó csepp-pel kezdődik, amely a csap vége
alkotta felületről lóg. Dereka lesz, amely elkeskenyedik, és a cseppecske alsó része,
úgy tűnik, a klasszikus könnycsepp alakot veszi fel. Ám ahelyett, hogy lecsípődne és
rövid, hegyes farkot alkotna, a derék hosszú, vékony, hengerszerű fonállá nyúlik,
aminek végéről egy majdnem gömb alahú csepp lóg. Ekkor a fonál elkezd
vékonyodni, éppen ott, ahol a gömbbel találkozik, míg egyetlen pontot alakít ki.
Ebben a fázisban egy kötőtűt látunk, ami egy narancsot éppen hogy érint. Majd a
narancs leesik a tűről, s enyhén pulzál esés közben. De ez csak a sztori első fele. Ekkor
a tű hegyes vége gömbölyödni kezd, és enyhe hullámok haladnak benne fölfelé, a
gyökeréhez, s így olyan lesz, mint egy gyöngyfüzér, a gyöngyök pedig egyre kisebbek
és kisebbek. Végül, a függő vízfonál a felső végénél egyetlen ponttá keskenyedik, és
ez is leválik. Ahogy esik, felső vége kigömbölyödik, és hullámok bonyolult sorozata
halad a hossza mentén.

4. ábra
A leeső vízcsepp alakjai, miközben leválik.

Remélem, az olvasó is olyan csodálatosnak tartja ezt, mint én. Sose hittem
volna, hogy a hulló vízcseppek ilyen serények.
Ezek a megfigyelések megmagyarázzák, miért nem vizsgálta senki korábban a
problémát matematikai részletességgel. Túl nehéz. Amikor a csepp leválik, van egy
szingularitás a problémában – ezen a helyen a matematika nagyon csúnya szokott
lenni. A szingularitás a „tű” hegye. De miért van ott szingularitás egyáltalán?
1994-ben J. Eggers és T. F. Dupont megmutatta, hogy a forgatókönyv a
folyadékmozgás egyenleteinek következménye. Számítógépen szimulálták az
egyenleteket, és megkapták ugyanazt a forgatókönyvet, mint Peregrine.
Brilliáns munka volt. Valamilyen szempontból mégsem adja meg a teljes választ a
kérdésemre. Megnyugtató, hogy a folyadékáramlás egyenletei előre jelezték az egész
forgatókönyvet, de ez önmagában nem segít, hogy megértsem: miért ez a
forgatókönyv, és nem más. Nagy különbség, ha csak kiszámítjuk a természet számait,
vagy hogy törjük rajta a fejünket – ahogy Majikthise és Vroomfondel, mikor kijött:
„negyvenkettő”.
A további bepillantás a leváló csepp mechanizmusába X. D. Shi, Michael Brenner és
Sidney Nagel (University of Chicago) munkája révén vált lehetővé. A megközelítés
jellege már Peregririe munkájában is hasonló volt: speciális fajta, „hasonlósági
megoldás” nevű megoldás a folyadékáramlási egyenletekre. Az ilyen megoldásnak
van egy bizonyos szimmetriája, amely matematikailag kezelhetővé teszi: struktúráját
rövid idő elteltével megismétli kisebb méretekben. Shi csoportja továbbment, s
megvizsgálta, hogyan függ a leváló csepp alakja a folyadék viszkozitásától. Víz és
glicerin keverékeivel kísérleteztek, hogy különböző viszkozitásokat kapjanak.
Számítógépes szimulációt is végeztek, és továbbfejlesztették az elméleti megközelítést
is a hasonlósági megoldásokkal. Azt kapták, hogy viszkózabb folyadékokra a fonál
második szakasza előbb megjelenik, mint ahogy a szingularitás kialakul, és a csepp
leválik. Ekkor inkább valami olyat kapunk, mint egy narancs, felfüggesztve egy húrral
egy kötőtű hegyére. Még nagyobb viszkozitásokra van egy harmadik szakasz – egy
narancs, felfüggesztve egy gyapjúszállal egy húrra, az pedig egy kötőtű hegyére. S
ahogy a viszkozitás nő, az elvékonyodások száma határtalanul növekszik – legalábbis
ha eltekintünk az anyag atomi struktúrájából következő korlátoktól.
Csodálatos!
A második példa a populációk dinamikájáról szól. Ennek a kifejezésnek a használata
a matematikai modellezésnek egy régi hagyományát tükrözi, ahol az egymással
kölcsönhatásban levő lények populációjának változását differenciálegyenletekkel
reprezentálják. Példa volt erre az én vaddisznó/szarvasgomba rendszerem.
Ugyanakkor nem teljes az ilyen modell biológiai realitása – és nem is a szereplő
élőlények megválasztása miatt. A valóságban a populációk méretét megszabó
mechanizmus nem egy Newton mozgástörvényével rokon „populációs törvény”.
Nagyon sok más hatás is érvényesül, például véletlenszerűek (ki tudja ásni a
vaddisznó a gombát, vagy egy szikla útját állja?) vagy az egyenletekbe be nem vett
változások (egyes nőstény vaddisznók több malacot ellenek, mint a többi).
1994-ben Jackie McGlade, David Rand és Howard Wilson (University of Warvick)
élvezetes tanulmányt írtak, amely foglalkozik a biológiai szempontból reálisabb
modellek és a hagyományos egyenletek viszonyával. Egy, a komplexitás-elméletben
szokásos stratégiát követ: olyan számítógépes szimulációt folytat, ahol „ágensek”
nagy tömege lép egymással kölcsönhatásba biológiai szempontból kézenfekvő (bár
erősen leegyszerűsített) szabályok szerint, és valamilyen nagyvonalú mintára próbál
következtetni a szimulációból. Ebben az esetben a szimulációt a „sejtautomata”
módszerével hajtották végre, amit úgy képzelhetünk, mint valamilyen számítógépes
játékot. McGlade, Rand és Wilson, mivel hiányzott belőlük az én nagy szimpátiám a
disznók iránt, a hagyományosabb róka-nyúl esetet vizsgálták. A számítógép
képernyője négyzetekre oszlik, és minden négyzetnek van színe – mondjuk, a vörös a
rókát, a szürke a nyulat, a zöld a füvet, a fekete a csupasz sziklát jelenti. Felállítanak
egy szabályrendszert is, hogy a főbb működő biológiai hatásokat modellezzék. Példák
ilyen szabályokra:
• Ha egy nyúl egy fű mellett van, rálép és megeszi.
• Ha egy róka egy nyúl mellett van, a pozíciójára lép, és megeszi.
• A játék minden fázisában egy nyúl új nyulakat szül valamilyen
valószínűséggel.
• Ha egy róka bizonyos számú lépés eltelte után még nem evett, elpusztul.
McGlade csoportja persze ennél bonyolultabb játékot játszott, de ebből a
példából talán képet lehet alkotni róla. A játék minden lépésében a gép veszi az
aktuális konfigurációt (nyulak, rókák, fű, szikla), és a szabályokat alkalmazva
generálja az új konfigurációt – feldobja a számítógép „kockáját”, ha véletlen
választásokra van szükség. A folyamat több ezer lépésig folytatódik, egy „mesterséges
ökológia” ez, amely az életjátékot játssza egy képernyőn. Ez a mesterséges ökológia
hasonlít egy dinamikus rendszerhez, amennyiben ismételten ugyanazt a
szabályegyüttest alkalmazza, de véletlen effektusokat is tartalmaz, ezért a modell
egészen más matematikai kategóriába kerül: sztochasztikus sejtautomaták – véletlen
számítógépes játékok.
Éppen mert az ökológia mesterséges, előfordulhat, hogy olyan kísérleteket végzünk,
amelyek lehetetlenek vagy túl költségesek az ökológiai megvalósításhoz.
Vizsgálhatjuk, hogyan változik az időben a nyúlpopuláció egy adott területen, hogy
megkapjuk a pontos számokat. Ez az, amiben McGlade csoportja drámai és meglepő
felfedezést tett. Azt vették észre, hogy ha egy területet túlságosan kicsinek választunk,
véletlenszerű képet kapunk. Például, mi történik egyetlen négyzeten? Ez túlságosan
bonyolult. Másrészt, ha túl nagy területet nézünk, csak egy kiátlagolt
populációstatisztikát látunk, semmi mást. A kettő között valami kevésbé unalmasat
kapunk. Kifejlesztettek hát egy technikát, hogy megtalálják azt a területméretet, ami a
legtöbb érdekes információt szolgáltatja. Aztán egy ilyen méretű területet
megfigyeltek, és feljegyezték a változó nyúlpopulációt. A káoszelméletben
kidolgozott módszerekkel azt nézték meg, vajon az adott sorozat determinisztikus
vagy véletlenszerű, és ha determinisztikusnak találták, megvizsgálták az attraktorát.
Ez elég furcsa ötletnek látszik, hiszen, amennyire tudjuk, a szimuláció szabályaiba
nagyfokú véletlenszerűség épül, mindenesetre ők ezt csinálták.
Amit találtak, igen meglepő volt. A nyúlpopuláció dinamikájának 94%-a ebben a
köztes nagyságrendben úgy tekinthető, mint determinisztikus mozgás egy kaotikus
attraktoron a négydimenziós térben. Röviden, egy differenciálegyenlet mindössze
négy változóban már megragadja a nyúlpopuláció dinamikájának legfontosabb
jellemzőit, összesen 6%-os hibával – a számítógépes játékmodell jóval nagyobb
bonyolultsága ellenére. Ez a felfedezés azt mutatja, hogy bizonyos kevésváltozós
modellek reálisabbak lehetnek, mint ahogy azt eddig sok biológus feltételezte. Ennél
mélyebb következmény, hogy a komplex ökológiai játékok finom struktúrájából
adódhatnak egyszerű jellemzések nagyméretű rendszerekre.
Harmadik és egyben utolsó példám a természet matematikai szabályosságára, amely
inkább komplexitásból, mint „a beépített szabályokból” következik, a virágok
szirmainak száma. Az első fejezetben említettem, hogy a virágok többségénél a
szirmok száma a 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89 sorozat egy tagja. A konzervatív
biológusok úgy vélik, hogy a virágok génjei tartalmaznak minden ilyen információt, és
másról nincs is szó. Azonban, éppen mivel az élő szervezetekben bonyolult a
DNS-láncnak az a része, amely meghatározza, hogy mely proteinekből épüljenek fel,
és így tovább, a gének mégsem határoznak meg mindent. S még ha meghatároznak is,
nem közvetlenül. Például a gének megmondják a növényeknek, hogyan készítsenek
klorofillt, de nem mondják meg, milyen színűt. Ha klorofill, akkor zöld – nincs
választás. Így az élőlények néhány morfológiai jellemzője genetikai eredetű, mások a
fizika, kémia és a növekedésdinamika következményei. A megkülönböztetésre az
egyik fogódzó, hogy a genetikai hatások rugalmassága óriási, míg a fizika, kémia és
növekedésdinamika matematikai szabályosságokat produkál.
A növényeknél előforduló számok – nemcsak szirmok számai, hanem mindenféle
más jellemzőké is – matematikai szabályosságot mutatnak. Az ún. Fibonacci-sorozat
elejét alkotják, ebben a sorozatban minden szám az előző kettőnek az összege. De nem
csak a szirmok esetében találunk Fibonacci-számokat. Ha megnézünk egy óriási
napraforgót, virágocskák egy figyelemre méltó mintáját látjuk rajta – apró virágok,
ezek amelyekből a végén mag lesz – a fejben. A virágocskák két, egymást átmetsző
spirálcsaládba rendeződnek, az egyik az óramutató járásával egyező, a másik
ellenkező irányba. Egyes fajtáknál az első fajta spirálok száma 34, a másik fajtáé 55.
Ez két egymás utáni Fibonacci-szám. A pontos számok a napraforgó fajtájától
függnek, de gyakran találunk 34-et és 55-öt vagy 55-öt és 89-et, akár 89-et és 144-et, a
következő Fibonacci-számot. Az ananásznak 8 sor pikkelye – gyémánt alakú dísze van
–, ezek a sorok bal fele lejtenek, 13 pedig jobb fele.
Leonardo Fibonacci 1200 körül fedezte fel sorozatát egy nyúlpopuláció
növekedésével kapcsolatos probléma vizsgálatakor. Nem annyira realisztikus modell
volt ez, mint az „életjáték”-modell, amit fent tárgyaltam, de nagyon érdekes részeit
jelentette a matematikának, mert ez volt az első ilyenfajta modell és mert a
matematikusok a Fibonacci-számokat elragadónak és önmagukért szépnek találják. Az
erre a fejezetre szánt fő kérdés: ha a genetika akármilyen számú szirommal is
elláthatja a virágokat, vagy az ananászt akármilyen számú pikkellyel, akkor miért
tapasztaljuk a Fibonacci-számoknak ezt a túlsúlyát?
A válasz feltehetően az, hogy a számokat egy olyan mechanizmus hozza létre, amely
inkább matematikai, mint tetszőleges genetikai utasítás. A legesélyesebb egyfajta
dinamikus feltétel a növényfejlődésre, ami természetes módon vezet a
Fibonacci-számokhoz. Persze a jelenségek félrevezetőek is lehetnek, lehet az egész is
gének által vezérelt folyamat. Ha így van, szeretném tudni, hogyan kerültek a
Fibonacci-számok a DNS-kódba, és miért éppen ezek. Lehetséges, hogy az evolúció
eleve a természetes módon előadódó matematikai mintákkal kezdte, és a természetes
kiválasztódás segítségével hangolta be őket. Úgy sejtem, sok ilyen történt – a tigris
csíkjai, a lepke szárnyai. Ez megmagyarázná, miért vannak a genetikusok
meggyőződve arról, hogy a minták genetikai eredetűek, míg a matematikusok az
ellenkezőjéről.
A levelek, szirmok és a növények hasonló részeinek elrendeződéséről hatalmas
irodalommal rendelkezünk. Azonban a korai megközelítések pusztán leíróak – nem
magyarázzák meg, hogyan függnek össze a számok a növény fejlődésével, csak
osztályozzák az elrendeződések geometriáját. A legdrámaibb betekintést egy
meglehetősen friss munka adja, Stéphane Douady és Yves Couder francia matematikai
fizikusoktól. Felállítottak egy elméletet a növényfejlődés dinamikájáról, és
számítógépes modelleket, valamint laboratóriumi kísérleteket használtak, hogy
megmutassák: az elmélet megmagyarázza a Fibonacci-mintát.

5. ábra
Pontok sorakoznak egymás után, 137,5°-os szögben egymáshoz képest egy szorosan
megcsavart spirál mentén (amelyet nem ábrázoltunk), és természetes módon lazán
megcsavart spirálok két családjára oszlanak szét, amelyek szabad szemmel jól
láthatók. Itt 8 spirál látszik az egyik, 13 a másik irányban – ezek egymást követő
Fibonacci-számok.

Az alapgondolat régi. Ha megnézzük egy fejlődő növény friss hajtásának a

csúcsát, már láthatjuk azokat az apró darabkákat, amelyekből a növény összes fő
tartozéka – levelek, szirmok, csészelevelek, virágocskák és minden más – kifejlődik
majd. A csúcs közepén van egy kör alakú szövetterület, minden különösebb jelleg
nélkül, neve csúcs (apex). A csúcs körül egyenként apró kidudorodások alakulnak ki,
nevük primordium. Minden primordium elvándorol a csúcstól – pontosabban a csúcs
növekedés közben eltávolodik a kidudorodástól és végül a kidudorodás levéllé,
szirommá vagy hasonlóvá fejlődik. Továbbá, ezeknek a tartozékoknak az
elrendeződése eldől már a kezdetben, amikor a primordium kialakul. Nincs más hátra
tehát, mint megmagyarázni, hogy magukban a primordiumokban miért látunk
spirálokat és Fibonacci-számokat.
Az első, amit meg kell értenünk, hogy a legszembeszökőbb spirálok nem alapvetőek.
A legfontosabb spirál úgy keletkezik, hogy vesszük a primordiumokat megjelenési
sorrendjükben. Az előbb megjelent primordiumok távolabbra vándorolnak, így
megjelenési sorrendjüket megállapíthatjuk a csúcstól való távolságuk alapján. Azt
találjuk, hogy az egymás utáni primordiumok elég ritkásan helyezkednek el egy
szorosra tekert spirál mentén, aminek neve generatív spirál. Az emberi szem azért
szúrja ki a Fibonacci-spirálokat, mert olyan primordiumokból alakultak ki, amelyek
egymás mellett jelennek meg a térben. De csak az időbeli sorozat érdekes.
A lényeges mennyiségi jellemző a szög az egymás utáni primordiumok közt.
Képzeljük el, hogy felrajzoljuk a vonalakat az egymás utáni primordiumok
középpontjaiból az apex középpontjához. Az egymás utáni szögek majdnem
egyenlőek; közös értéküket divergenciaszögnek nevezzük. Más szóval a
primordiumok egyenletesen helyezkednek el – ha a szögeket tekintjük – a generatív
spirál mentén. Továbbá a szögek divergenciája általában nagyon közel van a
137,5°-hoz, amit először Auguste Bravais kristallográfus és testvére, Louis
hangsúlyoztak. Hogy lássuk, miért jelentős ez a szám, vegyünk két egymás utáni
számot a Fibonacci-sorozatban: például a 34-et és az 55-öt. Mármost vegyük a
megfelelő törtet, 34/55. Szorozzuk meg 360°-kal, és 222,5-öt kapunk. Mivel ez több
180°-nál, ellenkező irányban kell felmérnünk, vagy ki kell vonnunk 360-ból. Az
eredmény 137,5°, a Bravais-testvérek által megfigyelt érték.
Az egymás utáni Fibonacci-számok aránya egyre közelebb kerül 0,618034-hez.
Például 34/55=0,6182, ami már igen közeli. A határérték (négyzetgyök alatt 5-1)/2, az
ún. aranymetszési szám, gyakran jelölik a görög (fi) betűvel. A természet hagyott egy
rejtvényt a matematikus detektíveknek: a szög az egymás utáni primordiumok között
az aranyszög 360(1-fi)°=137,5°. 1907-ben G. Van Iterson felkapta ezt a rejtvényt, és
kiszámította, mi történik, ha egy szorosan összecsavart spirálra rátervezünk egymás
utáni pontokat, 137,5°-os szögben. Ahogy a szomszédos pontok egymás után
sorakoznak, az emberi szem kiválasztja egymáson áthatoló spirálok két családját – az
egyiket az óramutató járása szerint, a másikat fordítva. A Fibonacci-számok és az
aranymetszési szám közti összefüggés miatt a spirálok száma két családban két
egymás utáni Fibonacci-szám. Hogy melyik, azt a spirál szorossága dönti el. Hogy
magyarázza ez a szirmok számát? Alapjában, vegyünk ugyanis egy szirmot a spirál
széléről, éppen az egyik családból.
Mindenesetre, csak azt kell megmagyaráznunk, miért zárnak be az egymás utáni
primordiumok aranyszöget, ebből minden más következik.
Douady és Couder dinamikus magyarázatot talált az aranyszögre. Ötleteiket H. Vogel
1979-es fontos meglátására építették. Az ő elmélete is leíró – inkább az elrendezés
geometriájára koncentrál, mint a dinamikára, ami azt okozta. Számszerű kísérleteket
végzett, amelyek erősen azt sugallták, hogy akkor rendezzük el a primordiumokat a
leghatékonyabban, ha az egymás utáni primordiumok a generatív spirál mentén
helyezkednek el aranyszögben. Például tegyük fel, hogy aranyszög helyett 90°-os
szöggel próbálkozunk, ami osztója 360°-nak. Akkor az egymás utáni primordiumok
négy sugár irányában helyezkednek el, amelyek keresztet alkotnak. Valójában, ha a
divergenciaszög egész számú többszöröse a 360°-nak, akkor mindig sugár irányú
vonalakat kapunk. Tehát nagy szakadások vannak a vonalak között, és nem
rendeztünk elég hatékonyan. A konklúzió: hogy hatékonyan töltsük be a teret, olyan
divergenciaszögre van szükség, ami 360°-nak irracionális többszöröse – hányadosuk
nem két egész szám hányadosa. De melyik irracionális szám? A számok vagy
racionálisak, vagy nem – amilyen az egyenlőség George Orwell Állatfarmjában –,
egyes számok irracionálisabbak, mint a többi. A számelmélet mesterei hoszú ideje
tudják, hogy a legirracionálisabb szám az aranymetszési szám. „Rosszul
approximálható” racionális számokkal, és ha mérjük, mennyire rosszul, hát ez a
legrosszabbul. Ebből, ha az okoskodást a feje tetejére állítjuk, következik, hogy az
aranyszögben való elrendezés a leghatékonyabb. Vogel számítógépes kísérletei ezt
erősítik meg, de nem bizonyítják.
A legfigyelemreméltóbb, amit Douady és Couder tett, hogy az aranyszöget az
egyszerű dinamika következményeként kapták meg, nem pedig közvetlenül a hatékony
elrendezésből. Feltételezték, hogy bizonyos egymás utáni elemek – amelyek a
primordiumokat képviselik – egyenlő időintervallumokban keletkéznek valahol egy
kis kör peremén, ami a csúcsot képviseli, és hogy ezek az elemek aztán elvándorolnak
sugár irányban egy bizonyos kezdősebességgel. Ráadásul taszítják egymást – mint
elektromos töltések vagy azonos polaritású mágnesek. Ez biztosítja, hogy a sugár
irányú mozgás fennmarad, és hogy minden új elem olyan távol jelenik meg a
közvetlen követőjétől, amennyire csak lehet. Fogadhatnánk, hogy egy ilyen rendszer
teljesíteni fogja Vogel kritériumát a hatékony elrendezésről, és azt várhatjuk, hogy az
aranyszög magától előbukkan. És valóban előbukkan.
Douady és Couder egy kísérletet végzett el – nem növényekkel, hanem egy kör alakú
edény segítségével, ami tele volt szilikonolajjal, s ezt függőleges mágneses mezőbe
helyezték. Kicsi csöppeket csöpögtettek mágneses folyadékból szabályos
időintervallumokban az edény közepére. A cseppek polarizálódtak a mágneses
mezőtől és taszították egymást. Erősítést kaptak sugárirányból úgy, hogy erősebbé
tették a mágneses mezőt az edény szélén, mint a közepén. A megjelenő minták attól
függtek, hogy a cseppek közti intervallumok milyenek voltak. De az igazán kiugró
mintában az egymás utáni cseppek spirál alakban helyezkednek el, olyan
divergenciaszögben, ami az aranyszöghöz van közel, s összefűzött spirálok
napraforgómagszerű mintáját adják. Douady és Couder ugyancsak végzett komputeres
számításokat, hasonló eredménnyel. Mind a két módszerrel azt találták, hogy a
divergenciaszög a cseppek közti intervallumoktól valamilyen tekergőző görbék
komplikált elágazási mintája szerint függ. A görbe minden két tekergőzés közti
szakasza megfelel spirálszámok egy speciális párjának. A főág nagyon közel van a
137,5°-os divergenciaszöghöz, és a mentén minden lehetséges párt megtalálunk, ami
egymás utáni Fibonacci-számokból képezhető az eredeti sorrendben. Az ágak közti
szakadások „bifurkációkat” képviselnek, ahol a dinamika jelentős változásokon megy
át.
Persze, senki sem állítja, hogy a botanika annyira matematikai jellegű, mint ez a
modell. Speciálisan, sok növényben a primordiumok előfordulásának aránya meg tud
nőni vagy le tud csökkenni. Valójában a változások a morfológiában – például, hogy
egy adott primordiumból levél lesz vagy szirom – gyakran járnak együtt az ilyen
variációkkal. Így, amit a gének csinálnak, hat arra, hogy milyen lesz a primordiumok
megjelenésének időbelisége. De a növényeknek nincs szükségük arra, hogy a génjeik
megmondják nekik, hogyan helyezzék el a primordiumaikat: ezt megteszi a dinamika.
Partnerkapcsolat ez a fizika és a genetika között, és nekünk mindkettőre szükségünk
van ahhoz, hogy megértsük, miről van szó.
Három példa, a tudománynak igen különböző területeiről. Mindhárom, a maga
módján, csak felnyitja a szemet. Mindegyik egy-egy esettanulmány a természet
számainak eredete körül – mély matematikai szabályosságok ezek, amelyeket a
természet formáiban megtalálhatunk. És van egy közös fonál, egy mélyebb tanulság
bennük. Nem az, hogy a természet bonyolult. Nem, a természet, a maga ravasz
módján, egyszerű. Csakhogy éppen ezek az egyszerűségek nem mutatkoznak meg
nekünk közvetlenül. Ehelyett a természet rejtvényeket hagy a
matematikus-detektíveknek, hogy megfejtsék azokat. Élvezetes játék ez, a nézőnek is.
És teljesen ellenállhatatlan egy matematikus Sherlock Holmes számára.

EPILÓGUS
Morfomatika

Van egy másik álmom. Első alkalommal a virtuális valótlanság gépről

álmodtam, amely nem más, mint csupán technikai eszköz. Hozzásegíthet ahhoz, hogy
láthatóvá tegyük a matematikai absztrakciókat, bátoríthat, hogy új intuícióhoz jussunk
velük kapcsolatban, és félretegyük a matematikai kutatás fárasztó könyvelés-részét.
Legfőképpen könnyebbé teszi a matematikusoknak szellemi tájuk feltérképezését. De
mivel néha egy morzsányi újat is hozzátesznek ehhez a tájhoz, ahogy vándorolnak
benne, a virtuális valótlanság gép alkotó szerepet is játszhatna. Biztos, hogy –
legalábbis hasonlót – előbb-utóbb létrehoznak.
A második álmomat „morfomatikának” hívom. Ez nem technika; ez
gondolkodásmód. A kreatív jelentősége hatalmas volna. De nem tudom, hogy valaha
is megvalósul-e, egyáltalán lehetséges-e.
Remélem, hogy igen, mert szükségünk volna rá.
A három példa az előző fejezetben – folyadékcseppek, rókák és nyulak, valamint
szirmok – részleteikben nagyon különbözőek, de ugyanazt a filozófiai alapállást
illusztrálják a világ működéséről. A gondolkodásnak ez a módja nem közvetlenül indul
ki az olyan egyszerű törvényekből, mint a mozgástörvények, az olyan egyszerű minták
felé, mint a bolygók ellipszis alakú pályája. Ehelyett az elágazó komplexitás hatalmas
fáján halad végig, s ez a fa egy bizonyos szinten viszonylag egyszerű mintákká
húzódik össze. Ez az egyszerű állítás: „a csepp leesik a csapról”, átmenetek
elbűvölően összetett és meglepő sorozatán keresztül valósul meg. Még nem tudjuk,
miért következnek a folyadékáramlás törvényeiből ezek az átmenetek, bár van rá
számítógépes bizonyítékunk, hogy léteznek. A hatás egyszerű, az ok nem. A rókák, a
nyulak, a fű matematikai számítógépes játékot játszanak bonyolult és valószínűségi
jellegű szabályokkal. Mesterséges ökológiájuk fontos jellemzői 94%-os pontossággal
reprezentálhatók egy négyváltozós dinamikus rendszerben. És a szirmok száma egy
növényen komplex dinamikus kölcsönhatások következménye az összes primordium
között, ami történetesen, az aranyszögön keresztül, a Fibonacci-számokhoz vezet. A
Fibonacci-számok megfejteni való rejtvények a matematikus Sherlock Holmesok
számára – nem ezek a legfőbb gonosztevők. Ebben az esetben Moriarty a dinamika,
nem pedig a Fibonacci-számok – a természet mechanizmusai, nem a számai.
Van egy közös tanulság ebben a három matematikai mesében: a természet mintái
„keletkezőben lévő” jelenségek. A komplexitás óceánjából keletkeznek, mint
Botticelli Vénusza a maga félkagylójából – előhírnök nélkül, meghaladva eredetüket.
Nem közvetlen következményei a természeti törvények mély egyszerűségeinek; ezek a
törvények nem a megfelelő szinten hatnak ehhez. Kétségtelenül közvetett
következményei a természet mély egyszerűségeinek, de az út októl okozatig olyan
bonyolult, hogy senki sem tudná minden lépését bejárni.
Ha tényleg meg akarjuk ragadni a minta keletkezését, új tudományos megközelítésre
van szükségünk, amely össze tud fogni a hagyományos módszerekkel, ezek a
törvényekre és egyenletekre helyezik a hangsúlyt. Ilyenek a számítógépes
szimulációk, de többre is szükségünk van. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy egy
minta előfordul, mert a számítógép ezt állítja. Akarjuk tudni, miért. Ez pedig azt
jelenti, hogy ki kell fejlesztenünk egy új matematikát, ami a mintákkal mint mintákkal
foglalkozik, és nem csupán mint mikroszkopikus kölcsönhatások eredőjével.
Nem azt akarom, hogy helyettesítsük az aktuális tudományos gondolkodást, amely
hosszú-hosszú úton kísért minket. Valami olyat szeretnék kifejleszteni, ami kiegészíti.
A jelenlegi matematika legfontosabb jellemzője az általános elvek és absztrakt
struktúrák előtérbe helyezése – a minőségi, a mennyiségi helyett. Ernest Rutherford, a
nagy fizikus egyszer megjegyezte, hogy „a minőségi csak elszegényített mennyiségi”,
ez az attitűd elavult. Rutherford mondását feje tetejére állítva, a mennyiségi csak
elszegényített minőségi. A szám csak egy a matematikai minőségek hatalmas
sokaságából, amelyek segítenek megérteni és leírni a természetet. Soha nem fogjuk
megérteni egy fa növekedését vagy a dűnéket a sivatagban, ha megpróbáljuk a
természet szabadságát numerikus sémákra egyszerűsíteni.
Megérett az idő egy újfajta matematika kifejlesztésére, amely rendelkezik a
megfelelő intellektuális szigorral, hisz ez húzódott meg Rutherford kritikája mögött is
a felületes minőségi érvelések ellen, de aminek sokkal több a rugalmassága a
koncepciók tekintetében. Szükségünk van egy effektív matematikai formaelméletre,
ezért hívom az álmom „morfomatikának”. Sajnos a tudománynak sok ága éppen az
ellenkező irányban indult el. Például gyakran a DNS-programot tekintik az
élőlényekben a forma és minta egyetlen kulcsának. Ugyanakkor a biológiai fejlődésről
szóló jelenlegi elméletek nem magyarázzák meg, miért van jelen annyi minta a szerves
és a szervetlen világban. A DNS talán dinamikus szabályokat kódol a fejlődés
számára, de nem kódolja a végső formákat. Ha így van, az aktuális elméletek nem
vesznek tudomást a fejlődési folyamat lényeges elemeiről.
A gondolat, miszerint a matematika mélyen szerepet játszik a természeti formákban,
D'Arcy Thompsonig nyúlik vissza; sőt az ókori görögökhöz, vagy még inkább a
babiloniakhoz. Viszont csak nemrégen kezdtük el a megfelelő matematikafajta
kifejlesztését. Eredeti matematikai sémáink túlságosan rugalmatlanok voltak, a ceruza
és a papír feltételeihez szabottak. Például D'Arcy Thompson hasonlóságokat vett észre
különböző élőlények alakja és a folyadékok áramlási mintái közt, de a
folyadékdinamika a jelenlegi szinten olyan egyenleteket használ, amelyek túl
egyszerűek az élőlények modellezésére.
Ha egy egysejtűt figyelünk mikroszkópon, a legcsodálatosabb benne a cél látható
érzéke a mozgásában. Valóban úgy fest, mintha tudná, merre megy. Nagyon konkrét
módon válaszol környezetének hatásaira és belső állapotára. A biológusok most
kezdik megfejteni a sejtmozgás mechanizmusait, és ezek a mechanizmusok sokkal
összetettebbek, mint a klasszikus folyadékdinamika. Egy sejt legfontosabb tartozéka
egy úgynevezett citoszkeleton (sejtcsontváz), csövek gubancos hálózata, amely
szalmabálára emlékeztet, és merev belső állványzatot biztosít a sejt számára. A
citoszkeleton elbűvölően rugalmas és dinamikus. Teljesen el tud tűnni valamilyen
vegyianyag hatására, és meg tud növekedni ott, ahol támasztékra van szükség. A sejt
úgy mozog, hogy letépi magáról a citoszkeletont, és valahol másutt újra fölveszi.
A citoszkeleton fő komponense a tubulin, amit korábban a szimmetriával
kapcsolatban említettem. Ahogy ott mondtam, ez a figyelemre méltó molekula két
egységből álló hosszú cső, alfa- és béta-tubulinból, a sakktábla fekete-fehér kockáihoz
hasonló elrendezésben. A tubulinmolekula újabb egységek felvételével növekszik,
illetve a csúcsról lehasított egységekkel kisebbedik. Sokkal gyorsabban kisebbedik,
mint ahogy nő, de mindkét tendencia stimulálható megfelelő vegyianyagokkal. A sejt
úgy változtatja struktúráját, hogy horgászni megy a tubulinból készült pecabotokkal a
biokémiai tengerbe. Maguk a pecabotok a vegyianyagoknak felelnek meg, amelyek
kitágítják, összehúzzák vagy körkörös hullámzó mozgásra késztetik őket. Amikor a
sejt osztódik, széthúzza magát egy saját készítésű tubulinhálón.
Ez persze nem hagyományos folyadékdinamika. De tagadhatatlanul bizonyos fajta
dinamika. A sejtben levő DNS tartalmazhat utasítást arra, hogyan készítsen tubulint,
arra viszont nem, miképp viselkedjen a tubulin, ha találkozik egy speciális
vegyianyaggal. E viselkedésforma a kémia törvényeinek engedelmeskedik – nem
tudjuk jobban megváltoztatni új DNS-utasításokkal, mint arra késztetni egy elefántot
DNS-utasításokkal, hogy a füleit lebegtetve repüljön. Mi a folyadékdinamikai analógia
a kémiai tengerben úszó tubulinhálózatra? Senki sem tudja még, s ez nyilván kérdés
mind a matematika, mind a biológia számára. Ez a probléma nem példa nélkül álló: a
folyadékkristályok dinamikája, a hosszú molekulák formamintáinak elmélete ad fel
hasonló rejtvényeket. A citoszkeleton dinamikája azonban sokkal bonyolultabb, mert a
molekulák tudják változtatni méretüket, és teljesen szét is tudnak esni. Egy jó
dinamikai elmélet a citoszkeletonra nagy segítség lenne a morfomatikának, ha a
leghalványabb sejtelmünk volna, hogyan értsük meg matematikailag a citoszkeletont.
Valószínűtlen, hogy a differenciálegyenletek lennének a megfelelő eszköz, tehát a
matematikának teljesen új területeire van szükség.
Nagy feladat. De mindig így fejlődött a matematika. Amikor Newton meg akarta
érteni a bolygók mozgását, nem volt kalkulus, ő megalkotta. A káosz elmélete nem
létezett, amíg a matematikusok és természettudósok nem kezdtek el érdeklődni
ilyenfajta kérdések iránt. A morfomatika ma nem létezik; de hiszem, hogy kis morzsái
és darabkái már igen – dinamikus rendszerek, káosz, szimmetriatörés, fraktálok,
sejtautomaták, hogy csak néhányat említsek.
Itt az ideje, hogy összerakjuk a morzsákat. Mert csak ekkor értjük meg igazán a
természet számait – s egyben a természet formáit, struktúráit, viselkedésformáit,
interakcióit, folyamatait, fejlődését, metamorfózisait, evolúcióját, forradalmait...
 Talán sohasem jutunk el idáig. Ám jó mulatság lesz megpróbálni.

Bibliográfia és további olvasmányok

1. FEJEZET
Stewart, Ian – Golubitsky, Martin: Fearful Symmetry, Blackwell, Oxford, 1992.
Thompson, D'Arcy: On Growth and Form, Cambridge University Press,
Cambridge, 1972.

2. FEJEZET
Dawkins, Richard: The Eye in a Twinkling, Nature, 368, 1994, 690-691.
Kline, Morris: Mathematics In Western Culture, Oxford University Press,
Oxford, 1953.
Nilsson, Daniel E. – Pelger, Suzanne: A Pessimistic Estimate of the Time
Required for an Eye to Evolve, Proceedings of the Royal Society of London, B 256,
1994, 53-58.

3. FEJEZET
McLeish, John: Number, Bloomsbury, London, 1991.
Schmandt-Besserat, Denise: From Couting to Cuneiform, 1. kötet, Before
Writing, University of Texas Press, Austin, 1992.
Stewart, Ian: The Problems of Mathematics, 2. kiadás, Oxford University Press,
Oxford, 1992.

4. FEJEZET
Drake, Stillman: The Role of Music in Galileo's Experiments, Scientific
American, 1975/június, 98-104.
Keynes, John Maynard: Newton, the Man, in: The World of Mathematics, 1.
kötet, James R. Newman (szerk.): Simon & Schuster, New York, 1956, 277-285.
Stewart, Ian: The Electronic Mathematician, Analog, 1987/január, 73-89.
Westfall, Richard S.: Never at Rest: A Biography of Isaac Newton, Cambridge
University Press, Cambridge, 1980.

5. FEJEZET
Kline, Morris: Mathematical Thought from Ancient to Modern Times, Oxford
University Press, Oxford, 1972.

6. FEJEZET
Cohen, Jack – Stewart, Ian: Let T Equal Tiger..., New Scientist, 1993/november
6., 40-44.
Field, Michael J. – Golubitsky, Martin: Symmetry in Chaos, Oxford University
Press, Oxford, 1992.
 Stewart, Ian – Golubitsky, Martin: Fearful Symmetry, Blackwell, Oxford, 1992.

7. FEJEZET
Buck, John – Buck, Elisabeth: Synchronous Fireflies, Scientific American,
1976/május, 74-85.
Gambaryan, P. P.: How Mammals Run: Anatomical Adaptations, Wiley, New
York, 1974.
Mirollo, Renato – Strogatz, Steven: Synchronization of Pulse-Coupled
Biological Oscillators, Siam Journal of Applied Mathematics, 50, 1990, 1645-1662.
Smith, Hugh: Synchronous Flashing of Fireflies, Science, 82, 1935, 51.
Stewart, Ian – Golubitsky, Martin: Fearful Symmetry, Blackwell, Oxford, 1992.
Strogatz, Steven – Stewart, Ian: Coupled Oscillators and Biological
Synchronization, Scientific American, 1993/december, 102-109.

8. FEJEZET
Albert, David Z.: Bohm's Alternative to Quantum Mechanics, Scientific
American, 270, 1994/május, 32-39.
Garfinkel, Alan – Spano, Mark L. – Ditto, William L. – Weiss, James N.:
Controlling Cardiac Chaos, Science, 257, 1992, 1230-1235.
Gleick, James: Chaos: Making a New Science, Viking Penguin, New York,
1987.
Shinbrot, Troy – Grebogi, Celso – Ott, Edward – Yorke, James, A.: Using Small
Perturbations to Control Chaos, Nature, 363, 1993, 411-417.
Stewart, Ian: Does God Play Dice?, Blackwell, Oxford, 1989.

9. FEJEZET
Cohen, Jack – Stewart, Ian: The Collapse of Chaos, Viking, New York, 1994.
Douady, Stéphane – Couder, Yves: Phyllotaxis as a Physical Self Organized
Growth Process, Physical Review Letters, 68, 1992, 2098-2101.
Peregrine, D. H. – Shoker, G. – Symon A.: The Bifurcation of Liquid Bridges,
Journal of Fluid Mechanics, 212, 1990, 25-39.
Shi, X. D. – Brenner Michael P. – Nagel Sidney R.: A Cascade Structure in a
Drop Falling from a Faucet, Science, 265, 1994, 219-222.
Waldrop, M. Mitchell: Complexity: The Emerging Science at the Edge of Order
and Chaos, Simon & Schuster, New York, 1992.
Wilson, Howard B.: Applications of Dynamical Systems in Ecology, doktori
értekezés, Unniversity of Warwick, 1993.

EPILÓGUS
Cohen, Jack – Stewart, Ian: Our Gerces Aren't Us, Discover, 1994/április,
78-83.
Goodwin, Brian: How the Leopard Changed Its Spots, Weidenfeld & Nicolson,
London, 1994.
 Magyar nyelvű ajánlott irodalom

1. FEJEZET
Lánczos Kornél: Számok mindenütt, Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.
Rényi Alfréd: Dialógusok a matematikáról, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.
Rényi Alfréd: Levelek a valószínűségről, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.
Stewart, Ian: Matematikai problémák, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.

2. FEJEZET
Sain Márton: Nincs királyi út! Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.
Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

3. FEJEZET
Waerden, B. L. van der: Egy tudomány ébredése, Gondolat Kiadó, Budapest,
1977.
Neugebauer Ottó: Egzakt tudományok az ókorban, Gondolat Kiadó, Budapest,
1984.
Szabó Árpád: A görög matematika kibontakozása, Magvető, Budapest, 1978.

4. FEJEZET
Stauffer, D. – Stanley, H. E.: Newtontól Mandelbrotig (Bevezetés az elméleti
fizikába), Springer Hungarica, Budapest, 1994.
Vekerdi László: Így élt Newton, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Jauch, Joseph M.: Galileo Galilei pere, in: Fizika '77, Gondolat Kiadó,
Budapest, 1977.
Tímár László: Galileo Galilei, Galilei Társaság, Budapest, 1991.

5. FEJEZET
Struik D. J.: A matematika rövid története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1958.

6. FEJEZET
Weyl, Hermann: Szimmetria, Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
Hargittai Magdolna – Hargittai István: Fedezzük föl a szimmetriát!
Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.
Wigner Jenő: Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1980.
Wigner Jenő: Szimmetriák és reflexiók, Gondolat Kiadó, Budapest, 1972.
Vicsek Tamás: Fraktálnövekedés, in: A szilárdtestkutatás újabb eredményei,
No. 22. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

7. FEJEZET
 Weisskopf, Victor R: Az egyszerűség nyomában, Természet Vikíga, Budapest,
1989.
Eigen, Manfred – Winkler, Ruthild: A játék – Természeti erők irányítják a
véletlent, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.

8. FEJEZET
Neumann János: A kvantummechanika matematikai alapjai, Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1980.
Blohincev, D. I.: A kvantummechanika elvi kérdései – Kvantummechanikai
méréselmélet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
Marx György: Életrevaló atomok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.
Broglie, Louis de: Válogatott tanulmányok, Gondolat Kiadó, Budapest, 1968.
Bröckner, Bernhard: Atomfizika, SH-Atlasz, Springer Hungarica, Budapest,
1995.

9. FEJEZET
Arnold, V I.: A mechanika matematikai módszerei, Műszaki Könyvkiadó,
Budapest, 1985.
Haken, Hermann: Szinergetika (bevezető tankönyv), Műszaki Könyvkiadó,
Budapest, 1984.
Szépfalusy Péter – Tél Tamás (szerk.): Káosz, Akadémiai Kiadó, Budapest,
1982.

Jegyzetek
1
Az alakulóban lévő magyar terminológia miatt a „minta” és „mintázat”
egyaránt használható. (A szaklektor megj.)
2
Ezt a magyarázatot és egyebeket a Jack Cohennel közösen írt, The Collapse of
Chaos (A káosz összeomlása) című könyvben tárgyaljuk (Viking, New York, 1994).
3
A játék szellemének érzékeltetésére magyarul is készítettünk egy változatot –
miként lesz a NAPOS-ból BORÚS. (A szaklektor megj.)
4
Quod erat demonstrandum (latin) = amit bizonyítani kellett, ahogy az
Eukleidész latin forrásaiból közkinccsé vált. (A szaklektor megj.)
5
Vegyük ezt leszűkítő szóhasználatnak, ugyanis sok transzformáció nem
helyettesíthető mozgatással. (A szaklektor megj.)
6
A pontos recept megtalálható Jack Cohen – Ian Stewart The Collapse of Chaos
című könyvének jegyzetei között.
7
A számítástechnikában használt fogalom. Addig van érvényben, amíg további
utasítás nem érkezik. (A szaklektor megj.)
8
Egyben szellemes szójáték, ugyanis leg (angol) = láb. (A szaklektor megj.)
9
A modern természettudomány és a modern ismeretelmélet közös törekvése,
hogy megtalálja azt a legátfogóbb elméletet, amely minden létező lényegét meg tudja
ragadni. Ez természetesen nem azonos a világmindenség elméletével, márcsak azért
sem, mert ez utóbbi a minden létezőnek végső soron otthont nyújtó „valami”
absztrakciójának és nem a „lakók” absztrakciójának az elmélete. E törekvések részben
a matematika (differenciálgeometria, topológia stb.), részben a kozmológia
spekulációiból nőttek ki. Más kérdés, hogy milyen sikerekben reménykedhetünk. (A
szaklektor megj.)

Tartalom

ELŐSZÓ
A természet rendje
Mire jó a matematika?
Miről szól a matematika?
A változás állandói
A hegedűktől a videókig
A sérült szimmetria
Az élet ritmusa
A kockák Istent játszanak?
Cseppek, dinamika és százszorszépek
EPILÓGUS
Bibliográfia és további olvasmányok
Magyar nyelvű ajánlott irodalom
Jegyzetek