A kötet gondozásában közreműködött a Feldmár

Intézet.

A Feldmár Intézet szellemi műhely, amely a filozófia,

az etika és az interperszonális fenomenológia
eszközeivel közelít az emberek közti viszonyokhoz. Az
intézet által szervezett előadások, workshopok és
csoportok célja, hogy minél többen lehessenek aktív
részesei az értelmes, szabad és szégyenérzet nélküli
kommunikáció élményének.

www.feldmarintezet.hu
Feldmár Intézet
 FELDMÁR ANDRÁS
HOGYAN LESZ A GYEREKBŐL
FELNŐTT?

hvg könyvek
A könyv Feldmár András 2012 nyarán, Ozorán tartott
angol nyelvű előadás-sorozatának anyagából készült.

Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?

© Feldmár András, 2014

Fordította © Dufka Hajnalka, 2014

Szerkesztette: Szörnyi Krisztina

Borító: Szabó Balázs

HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős

szerkesztő: Tanács Eszter
ISBN 978-963-304-195-6
Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak
részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni,
bármely formában vagy eszközzel - elektronikus,
fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó
engedélye nélkül közölni.
Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2014 Felelős
kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Nyomdai előkészítés: Sörfőző Zsuzsa

Nyomás: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Amikor szülő és gyermek kapcsolatáról
gondolkodom, természetesen magamról
gondolkodom, gyermekként és szülőként egyaránt.
Két gyermekem van. Nagyon magányos gyermek
voltam.
 I.
CSECSEMŐBŐL GYERMEK
Szerintem a gyerekek nem teljesen tudatosan ér-
zékelnek. Úgy értem, nincsenek mindennek tuda-
tában. A kezdet kezdetétől csak úsznak a világban.
Mahatma Gandhi ezt úgy fogalmazta meg, hogy a
szüléink fogantatásunk pillanatában megtapasztalt
tudatállapota végigkísér bennünket, mint egy felhő.
Ez lehet sötét, és lehet boldog felhő, lehet csodálatos
vagy szörnyűséges. Főleg attól függ, milyen tudat-
állapotban volt az anya abban a pillanatban, amikor
megfogant benne a gyermeke.
A fogantatás az a pillanat, amikor talán a legnép-
szerűbb voltál egész életedben. Sok milliárd sejtje
volt akkor anyádnak, ám abban a pillanatban, amikor
apád spermája találkozott az édesanyád petesejt-
jével, és a genetikai információk kicsomagolódtak és
összekeveredtek, akkor bekapcsoltak téged. Addig
nem léteztél, és attól fogva hirtelen létezni kezdték A
zigóta létrejötte az a pillanat, amikor megérkeztél, és
erről értesült az anyád testének minden egyes sejtje.
Ez pont olyan, mintha többmilliárdos közön
9
séged lett volna, amelynek tagjai hirtelen egyszerre
megtudták, hogy ott vagy.
Én úgy hiszem, hogy minden sejt, akár a zigó- ta,
amelyből kinőttél, tudattal és memóriával ren-
delkezik. Nem pontosan ugyanolyannal, mint ami-
lyennel a tegnapra emlékszünk, de mégis valamiféle
emléktárral. Minél korábbról származik egy emlék,
annál inkább olyannak tűnik, mintha érzelem lenne.
Sokszor az ún. őrültség vagy elmezavar lényegében
azt jelenti, hogy az ember emlékszik valamire, de
fogalma sincs, mire, és nem is tudja, hogy emlékszik.
Azt hiszi, valami elárasztja abban a pillanatban, és
nem tudja, mit kezdjen vele. Ilyenkor nagy valószí-
nűséggel egy emlékről van szó, és minél elsöprőbb
erővel hat, annál korábbról származik. Ha az anya
sokkhatás alatt állt a fogantatás pillanatában, akkor a
gyermeke később nehezen fog tudni megérkezni
bárhová is. Nehéz lesz arra számítania, hogy örülnek
neki és szívesen fogadják. Nehéz lesz hinnie abban: jó
dolog, hogy itt van.
Tegyük fel, hogy ma meghalsz, és holnap újjászületsz
egy fogantatáson keresztül! Egy férfi és egy nő
szeretkezni fog, és hirtelen ott teremsz. Az új
reinkarnációdban. Vedd sorra az összes embert, akit
csak ismersz! Mindenkiről gondolkodj el, és kérdezd
10
meg magadtól: kinek a méhében szeretnél megfo-
ganni holnap, ha ma meg kellene halni. Egyértelmű a
döntés? Könnyű kitalálni? Például ha férfi vagy, és
van barátnőd, akkor szeretnél-e az ő méhében meg-
foganni? Ha elölről kezdenéd az életet, szeretnéd, ha
a barátnőd lenne az anyád? Talán nehéz megérteni,
merre is visz ez a gondolat De szerintem gyakran a
kapcsolat felbomlása a születésszabályozás egyik
módja. A legjobb fogamzásgátlási módszer az, ha
nem élünk jó kapcsolatban. És gyakran az sem számít
semmit, mit mond az ember. Mondhatod azt, hogy
te tényleg akarsz gyereket, de a termékenységi
problémák 90%-ának hátterében valójában az áll,
hogy nincs hely egy új élet meghívására a már fenn-
álló kapcsolatba. Ugyanis a párnak meg kell halnia
ahhoz, hogy a háromtagú család megszülethessen.
Ha a férfi vagy a nő úgy akarja folytatni az életét,
mintha semmi sem történt volna, lehet, hogy semmi
sem fog történni.
A születéstől számított plusz-mínusz 9 hónapos
időszakot franciául - Lucien Lévy-Bruhl nyomán Jung
így nevezte: participation mystique, azaz misztikus
részvétel. Ezt az időt mindannyian anyánk
tudatállapotában - a tudatában és a tudattalanjában
- úszkálva éltük meg. Mindenről tudtunk, amit
11
az anyánk gondolt vagy érzett, semmit sem tudott
elrejteni előlünk. Ez fordítva is igaz, anyánk ránk volt
hangolva. Ha semmi sem vonta el a figyelmét, akkor
annyira ismert, mint önmagát.
Az anyaméhben soha nem éhezik a baba. A csecsemő
számára egy új érzés, ha megéhezik, és akkor rögtön
elkezdi maga elé képzelni az anyamellet. Ha az anya
rá van hangolva a gyermekére - márpedig egy átlagos
mértékben odaadó édesanya általában rá van
hangolva -, mihelyt a csecsemő kinyitja a szemét, egy
tejjel teli, gyönyörű anyamellet lát maga előtt, egy
mellbimbót, amelyet csak el kell érnie. Ez tényleg így
van. Akiknek közülünk ilyen élmény adatott meg újra
és újra és újra, 24 órán belül 6-9 alkalommal, vagy
akár még többször is, azok megtanulták, hogy amit
elképzelnek, amire vágynak, az ott van számukra a
világban. Ezzel kezdődik minden. Az imagináció, az
akarat, a vágy alapja az, hogy ebben a korai, függő
állapotban frusztráció nélkül megkapod mindazt,
amire szükséged van. Az első filmvászon az anyamell.
Amíg a csecsemő szopik, ábrándok és álmok jelennek
meg előtte, amelyeket azonnal kivetít az anyamell
vásznára.
Az anya a helyi képviselője a világmindenségnek,
amelybe a gyermek beleszületett. Ahogyan az anya
12
a csecsemőjéhez viszonyul, úgy mutatja be neki a
világot. Ha valamilyen oknál fogva történetesen az
anya férje talál egy szeretőt magának a terhesség
alatt, vagy az anyja meghal, vagy bármilyen tragédia,
traumatikus élmény éri, akkor nem tud olyan
figyelmet fordítani a gyermekére, amilyet az meg-
érdemel. Pedig erre a figyelemre - hogy bizonyos
dolgokat vár az anyjától - a csecsemő már évezredek
óta rá van hangolva. Az anyaméhben lenni egyfajta
ígéret, hogy az anya mindig ott lesz velünk a kül-
világban is. Ha nincs ott, akkor az embert csúnyán
elcsábították és cserbenhagyták. Ez a megtévesztés
akkor kezdődik, ha az anya figyelme bármilyen okból
elvonódik a gyerekről - és itt most nem vádolok
senkit, egyszerűen így zajlik. Ha az anya nem tud
odafigyelni a gyerekére, akkor a gyerek úgy érzi, el-
csábították és átverték. Ígéretet kapott, amelyet nem
teljesítettek.
Sokat gondolkodtam azon, miért van, hogy bizonyos
emberek nagyon nyitottak a csábításra, mások
nagyon hajlamosak csábítani, és egyesek el tudják
őket csábítani, ők pedig nem csábítanak. Hogyan
lehet ez? Úgy gondolom, talán Don Juan története
választ adhat erre. Ez a férfi egy gyönyörű nő mé-
hében fogant meg, akit a szeretője elhagyott, miután
13
a nő teherbe esett. Akkoriban nagyon nehéz volt
egyedülálló anyaként boldogulni, de a nő mégis talált
egy fogadót, ahol nevelgethette a fiát, miközben
nagyon keményen dolgozott. Egy napon egy jóképű
vendég szállt meg a fogadóban. Az anya és a
fiatalember egymásba szerettek, és amikor a férfi
tovább akart állni, a nő megkérte: „Vigyél magaddal
engem is!” A férfi azt válaszolta, hogy őt magát
szívesen elviszi, de a gyereket nem akarja. Akkor az
anya úgy döntött, elhagyja a gyermekét, és az új
szeretőjével tart. A fogadó tulajdonosai felnevelték a
babát, akiből később Don Juan lett, és aki lényegében
elcsábította fél Európát, széltében-hosszában. Több
száz nőt Itáliában, Angliában, Németalföldön. Felírta,
megszámolta, hány nőt bolondított magába, majd
hagyott el életében. Aki azt gondolja, hogy ez a
szexről és a szerelemről szólt, szerintem súlyosan
téved. Don Juan nem jó szerető volt, hanem bosszút
akart állni. Elégtételt akart venni. Azt tette a nőkkel,
amit az anyja tett vele, újra és újra. Az anyja becsapta
őt, ő becsapott több ezer nőt. Ennyire meghatározó a
korai időszak az ember életében.
Több kutatás kimutatta már, hogy sejtnyi korunk óta
emlékszünk mindenre, ami velünk történt. A
pszichoterápia is foglalkozik ezzel, például az ál-
14
mok kapcsán. Fodor Nándor, egy nagyon jó magyar
pszichoanalitikus évekkel ezelőtt írt egy könyvet The
Search fór the Beloved (A szeretett keresése) címmel.
Nagyon alaposan elemezte az emberek álmait Az
írásait olvasva eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy az
emberek egészen korai élmények alapján építik fel az
álmaikat.
Stanislav Grof szintén hasonló eredményre jutott
pszicholitikus módszerével. Ő azt vizsgálta, mit
látnak, tapasztalnak az emberek ismételt LSD-hasz-
nálat során. Kivétel nélkül mindenkinél azt találta,
hogy visszamentek a születéshez, később pedig a fo-
gantatáshoz. Sőt, ami még jobban felkeltette a kuta-
tó érdeklődését: úgy tűnt, az emberek vissza tudtak
menni a fogantatás előtti időkbe, amelyeket korábbi
életeknek érzékeltek.
Fontos szerintem, hogy filozófiai szempontból csak
annyit állíthatok a saját élményeimről: megéltem
őket. Az égvilágon semmi okom nincs rá, hogy
feltételezzem, az élményeim valamit jelentenek.
Szóval, csak azért, mert van egy élményem, attól még
nagyon nyitott kérdés, hogy az mit jelent. Lehet
például olyan élményem, hogy hirtelen azt érzem,
minden egy, és én egy vagyok mindennel. Vajon arról
van-e szó, hogy az én mérgezett agyam és a többi
15
ember valamilyen módon mérgezett agya produkálja
ezt az élményt? Vagy hirtelen a világmindenség
valódi természetébe nyerünk bepillantást? Hát, azt
hiszem, ezt nem fogjuk megtudni a halálunkat követő
néhány percig, vagy talán még akkor sem. Mert talán
ott sem leszünk. Mindenesetre a pszicholitikus és a
pszichedelikus terápiákból származó eredményekből
úgy tűnik, emlékszünk a korai élményeinkre, sőt mi
több, továbbra is arra számítunk, ami már
megtörtént.
Alapvetően kétféle tanulás létezik. Megtanulunk
cselekedni, és megtanulunk elkerülni dolgokat. A
történelmünk során ez segítette hozzá fajunkat a
túléléshez. Most azonban az utóbbi már nehézséget
okoz, mert az elkerülés valójában az egyszeri
kipróbálással működő tanulás. Ha valami megijeszt -
mint például ha tűzbe teszed a kezed, és megéget -,
soha többé nem fogod azt tenni. Ha egy kisgyerek fél
az apjától vagy az anyjától, akkor az elkerülő
magatartások komplett arzenálját építi ki talán élete
egész hátralévő részére. Ráadásul az ember még csak
tudatában sincs annak, hogy elkerül valamit, amíg el
nem kezd igazán odafigyelni magára. Ezért lehet
többek között a Vipasszaná meditáció is különösen
terápiás hatású. Bármit hipnotizáltak
16
is belénk gyerekként, és bármilyen poszthipnoti- kus
szuggesztió él is bennünk, a felébredés egyetlen
módja, hogy először tudatosuljon bennünk: bizonyos
dolgokat automatikusan csinálunk. Észre kell
vennünk az automatikus szokásmintázatainkat,
amelyek a szívünkből-lelkünkből jövő válaszreak-
ciókat helyettesítik.
Amint tudatosítod magadban, hogy vannak bizonyos
automatikus szokásaid, nagyon kemény munkával le
tudod állítani ezeket a szinte számítógépes vírus
jellegű működéseket. Mert, ugye, a számító- gépes
vírusok sem törődnek egy szemernyit sem azzal, mire
való az adott gép. A benned lévő automatikus
szokásmintázatoknak az égvilágon semmilyen jó
hatásuk nincs rád. Teljesen automatikusak, csak arról
szólnak, hogy megtanultad, és folyton alkalmazod
őket. Ha meg akarsz szabadulni tőlük, le kell
lassítanod a tempót, fel kell ismerned őket, szembe
kell menned velük. Fel kell szabadítanod magad
ezektől a teljességgel önműködő, vírusszerű szoká-
soktól, amelyek javarészt elkerülő tanulással ivódtak
beléd.
Freud egyik páciense, a kis Hans extrém módon
rettegett a bundáktól. Ha egy bundába öltözött nő
közeledett felé, teljesen kiborult. Eltartott egy da-
17
rabig, mire a kisfiú apja és Freud közösen rájöttek,
hogy amikor a kisfiú még babakocsiban feküdt, egy
nagytestű kutya egészen közelről az arcába ugatott.
A kisbaba nagyon megijedt, de abban a pillanatban
nem azt tárolta el az agyában, hogy egy nagy kutya
megijesztette. Ő csak a bundát jegyezte meg, és ál-
talánosított. Onnantól kezdve mindent el akart ke-
rülni, mindentől el akart menekülni, aminek szőrös
bundája volt. Nem nehéz elképzelni, hány meg hány
tucat hasonló dolgot cipelünk magunkban úgy, hogy
még csak nem is tudunk róluk.
Szerintem ez azért fontos, mert a kezdet kezdetétől
igaz, hogy nem létezik környezet nélküli organizmus.
Tehát abban a pillanatban, amikor téged aktiváltak,
amikor apád spermája betalált anyád petesejtjébe,
máris valamilyen környezet vett körül. Nagy
valószínűséggel ez az anyád petevezetéke volt.
Általában innen indulunk, aztán kábé hétnapos
utazás következik végig a petevezetéken a méh felé,
ahol bebocsátást kell kérni a méhnyálkahártyához,
amely a méhet borítja. Mindaddig némileg céltalanul
vándorlunk, de már eddig is valamekkora veszéllyel
szembe kell nézni. Mert ha egy bizonyos időn belül
nem tud beágyazódni sejt, akkor a következő
menstruáció alkalmával eltávozik a szervezet-
18
bői. Soha senki nem fogja megtudni, hogy létezett.
Pontosan így működik a méhen belüli fogamzás-
gátló eszköz.
Egyébként a blastula, a megtermékenyített pete-
sejtből osztódással kifejlődő sejtlabdácska a fogam-
zás után 7—10 nappal igyekszik úgy manőverezni,
hogy olyan helyet találjon, ahová beágyazódhat. Nos,
ha az anya készen áll rá, hogy fogadja a gyermeket,
akkor mire a sejtek megérkeznek, blokkolja az
immunrendszerét. így érkezéskor az egész méh
olyan, mintha egy bíborvörös ágy várná az elcsigázott
utazót, olyan, mint egy hatalmas befogadó ölelés.
Hívogat, hogy fáradj beljebb, és szépen betakargat.
Akkor elkezdődhet a differenciált növekedés, amely
során az egyik sejtből a fejed, a másikból a lábaid,
megint másikból a csontjaid, egy újabb sejtből pedig
a belső szerveid fejlődnek ki. Amíg be nem
ágyazódsz, nem tud elindulni a differenciált növe-
kedés. Csak növekednek az egymással azonos sejtek,
mindegyikből lehet bármi. Hatalmas pillanatról van
tehát szó. Akinek az anyja nem kapcsolta ki az
immunrendszerét, ennek ellenére mégis itt van a
világban, annak valószínűleg a normandiai partra-
szálláshoz hasonló offenzívát kellett folytatnia a be-
ágyazódáshoz. Úgy lehet elképzelni, mintha az anya
19
közölte volna: „nem, nem jöhetsz be ide”, és bom-
bázta volna az immunrendszerével: „kifelé innen, te
nem én vagy”. A sejt pedig megmakacsolta magát, és
azt válaszolta: „márpedig én bejövök, be bizony, nem
érdekel, mi történik”. Szerintem ez az első élmény
hogy egy partraszállás során kerültél-e be a méhbe,
vagy bíborvörös, örömmel teli ággyal fogadtak -
holtbiztos, hogy a mai napig hatással van rád.
A környezettel való minden interakció - akárcsak a
petevezeték folyadékának pH-értéke - lehet pozitív,
negatív vagy semleges. Lehet az élet számára
kedvező, fenyegető vagy semleges. Az már bizo-
nyított tény, hogy minden környezetre, amelyben
létezünk, lényegében emlékszünk is. Negatív, nega-
tív, pozitív, pozitív, negatív, negatív, pozitív, negatív,
pozitív. Jól tudod, hogy az életedet eddig körülvevő
közegekben küzdened kellett-e, vagy segítettek té-
ged. Ráadásul minél többet kellett küzdened, annál
több küzdelemre számítasz a későbbiekben. Nagyon
nehéz elhinni, hogy egy sor, az életerődnek, a ta-
lálékonyságodnak, az intelligenciádnak köszönhetően
túlélt negatív közeg után hirtelen vége szakad a
háborúnak. Még ha gondoskodó, a gyarapodásodat
szolgáló és szerető környezetbe kerülsz, akkor is vé-
dekezőállásba helyezkedsz.
20
Egyszer volt egy nyolc év körüli kisfiú páciensem.
Egészen közel ültünk egymáshoz, és hirtelen ki
akartam simítani az arcomból az akkor még hosz- szú
hajamat, ezért a fejemhez lendítettem a kezem.
Ő rögtön az arca elé kapta a kezét. Én soha nem
ütöttem meg azt a fiút, de azonnal tudtam, hogy va-
laki egészen biztosan megtette. Valaki verte, még-
hozzá elég gyakran ahhoz, hogy arra számítson, én is
meg fogom ütni. Sajnos itt lép működésbe az elv,
hogy a gazdag még gazdagabb lesz, a szegény pedig
még szegényebb.
Adott egy normális gyerek. Sőt, szerintem egy
aranyos, csodálatos gyermek, amilyenek mindany-
nyian vagyunk az elején, kivétel nélkül. Ahogy a
gyerek növekszik, nagy valószínűséggel egy prob-
lémás családba kerül. A környezete nyilvánvalóan
hatással van rá, így az egyenes, tökéletes gyerek egy
kicsit elhajlik, mint a fa a szélben. Ha ez a gyerek
kikerül a nagyvilágba, találkozik egy átlagos em-
berrel, az is elkezd hatással lenni rá. Azután egy
vadidegen hat majd úgy rá, mint ahogy a szülők.
Mindannyiunknak megvan rá a képességünk, hogy
másokban olyan viselkedést hívjunk elő, amilyenhez
már hozzászoktunk. Ez nem túl jó, kivéve, ha a
szüleink tényleg szerettek minket, örömüket lelték
21
bennünk, és mindig is támogattak - így lesz a gazdag
még gazdagabb. Kikerülsz a nagyvilágba, és az
egyébként undok emberek szeretni fognak. Olyanok
is, akik amúgy bántják a többieket, segíteni fognak
neked. Mert ugyanazt a fajta viselkedést váltod ki az
egyébként nehéz emberekből, amilyet a szerető
szüleid mutattak feléd. Másrészt viszont, ha nem
foglalkoztak veled, vagy bántalmaztak, akkor nem-
törődöm és bántalmazó viselkedést fogsz előhívni az
egyébként szeretetteljes emberekből is. Ez bizony
nagyon rossz, és nagyon nehéz megváltoztatni. Csak
akkor tudod elkezdeni, ha valóban rádöbbensz, hogy
ezt te csinálod.
Amikor 16 évesen Kanadába érkeztem, nem tudtam
angolul, de a matematika jól ment a magyar
gondolkodásommal. Hát matematikusnak mentem,
és ott mindenki azt hitte, valami istenáldotta tehet-
ség vagyok. Persze, ez nem volt igaz, de érdekelt a
dolog, és némi fogódzót adott, úgyhogy az egyete-
men matekot, fizikát és kémiát kezdtem hallgatni.
Meg is házasodtam, de három és fél év elteltével a
házasságom véget ért. Úgy gondoltam, hogy a nő,
akit elvettem feleségül, elárult engem. Úgy értékel-
tem, hogy az egész az ő hibája, én ártatlan vagyok.
Nem sokkal később ismét megházasodtam, mert
22
rendíthetetlen vagyok. A második házasságomnak is
vége lett három és fél év múlva. Akkor az eszembe
ötlött, hogy itt valami nem stimmel. Mivel a Johns
Hopkins Egyetemre jártam, amelynek a pszichiátriai
kara akkoriban világhírű volt, besétáltam hát oda, és
közöltem, hogy terápiára van szükségem. Végül egy
torontói analitikus szakembernél kötöttem ki: kö-
rülbelül 9 hónapig heti 5 napon jártam hozzá. Elég
hamar megkérdezte tőlem: „De hát nem veszed ész-
re, hogy te rendezed úgy, hogy három és fél év után
felbomoljanak a házasságaid?” Nos, én egyáltalán
nem láttam semmit. Addigra már elmeséltem neki a
történetemet. Többek között azt is, hogy 1940-ben,
Budapesten születtem, de 1943-ban az apámat elvit-
ték munkatáborba, a nagyanyámat gettóba zárták, az
anyámat pedig Auschwitzba deportálták. Vagyis
minden hozzám közel álló embert elveszítettem, és
egy fiatal, katolikus nő gondoskodott rólam és bújta-
tott el, különben megöltek volna. Másfél évig vigyá-
zott rám, amíg visszatért az anyám, majd az apám és
a nagyanyám is. Tehát valódi szünet állt be a kap-
csolataimban három és fél éves koromban.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a gon-
dolatmenetet, miszerint talán tudat alatt megje-
gyeztem, hogy egyetlen kapcsolat sem tart tovább
23
három és fél évnél. Ebben a pillanatban a hozzátar-
tozóim elvesztése felett érzett fájdalmamnál sokkal
erősebb volt a meglepetés. Úgy ért, mint derült ég-
ből a villámcsapás. Ezt utáljuk, a rossz meglepeté-
sektől rettegünk igazán. Freud ismétlési kényszernek és
hatalmi ösztönnek nevezte azokat a jelenségeket,
amelyeket az ilyenfajta trauma vált ki. Mindezek
olyan, általunk kifejlesztett, automatikus szokások,
amelyekkel igyekszünk megvédeni magunkat, nehogy
a rossz, a fájdalmas még egyszer megtörténhessen.
Én pontosan ugyanezért - ahelyett, hogy
megkockáztattam volna, hogy elhagyjanak, és anél-
kül, hogy tudatában lettem volna - úgy alakítottam,
hogy megteremthessem azt, ami velem történt. Lé-
nyegében a hatalmi ösztön hatására elhatároztam,
hogy engem aztán senki nem fog még egyszer így
meglepni. Majd én előidézem azt a helyzetet. Rá-
adásul egyáltalán nem voltam tudatában az egész-
nek. Nos, abban a pillanatban, amikor erre rájöttem,
úgy gondoltam, a psziché sokkal érdekesebb, mint a
matematika, a fizika és a kémia, ezért otthagytam
ezeket a szakokat. Elkezdtem pszichológiát tanulni,
és ráeszméltem, hogy az áltudomány. Aztán pszi-
choterapeuta lett belőlem, ami meg már egy teljesen
más történet.
24
Elég sok szó esett már arról, milyen veszélyekkel jár,
ha nem a megfelelő dolgokat tanuljuk meg
gyerekkorunkban. Nézzük meg egy kicsit a szülők
szempontjából is, hogyan lehet úgy terelgetni a gye-
reket, hogy optimálissá tegyük a világban való bol-
dogulása esélyeit. Én úgy látom, a pillanat, amikor
egy gyerek elgondolkodik azon, mit mondjon egy
felnőttnek, tragikus pillanat. Azt figyeltem meg, hogy
egy bizonyos ideig, amikor odamész egy játszó
gyerekhez, az nyitott, mosolygó arccal fordul feléd,
és pontosan azt mondja, amire gondol, amit érez,
ami éppen történik vele. A gyermek nyílt és spontán.
Az első alkalommal, amikor észreveszed, hogy
valamit mondani akar, de aztán meggondolja magát,
és úgy dönt, „ó, ezt mégsem”, az tragikus. Onnantól a
gyermek elkezdi figyelni magát, és elkezd mérlegelni.
De miért szűnik meg a gyermek nyílt és spontán
lenni? Mert valaki, akitől függ, mérges lett rá, amitől
nagyon megijed, vagy megszégyenítették, megaláz-
ták, ami még égetőbb fájdalom. Szerintem igenis fel
lehet nevelni úgy egy gyermeket, hogy soha nem
szégyenítjük meg. Ugyanakkor, elsősorban Kelet-
Európában, meg a Balkánon, az egész kultúra, az is-
kolarendszer azon alapul, hogy megszégyenítik és
megalázzák a gyerekeket. Megbocsáthatatlan! Nem
25
is kell egyébként nagy dolgokra gondolni, egészen
apróságokban is benne van ennek a gyökere.
Emlékszem, amikor a három év körüli fiam kiöntött
egy pohár vizet. Azt a fajta haragot éreztem
magamban, hogy meg akarom szégyeníteni és alázni.
Már a nyelvemre tolultak a szavak, de megálljt
parancsoltam. Megkérdeztem magamtól: „Mi ez,
honnan tört rám?” Természetesen az anyámtól
származott, az ő szavai voltak. Olyan volt, mintha az
anyám akart volna beszélni rajtam keresztül a
fiamhoz.
Már korábban is történt hasonló eset, amikor még
kiságyban feküdt, és egyedül voltam vele otthon. Sírt,
és nem tudtam, mihez kezdjek. Próbáltam ringatni,
jobbra-balra, föl-le, de akármit csináltam, nem
tudtam megnyugtatni. Akkor rám tört valamiféle
késztetés, hogy megszorítsam és megrázzam. De
nem tettem meg. Visszafogtam magam. Elgondol-
kodtam: „Honnan veszem ezt?” Az eszemmel azon-
nal tudtam, hogy a rázogatással nem tudok segíteni
neki. Nem ezt akarja. Akkor eszembe jutott, hogy az
anyám csinálta mindig ezt velem. Megszorított, a
szemembe nézett, és az arcomba üvöltött, szorított
és rázott. Kis híján rajtam keresztül is utat tört ez a
szokás. Emiatt akkortól minden ilyen alkalommal
26
azt feleltem neki: „Á-á, nem engedlek át Nem ha-
gyom, hogy rajtam keresztül elérj a gyerekemhez”
Amikor tehát a fiam kiöntött egy pohár vizet, és azt
akartam mondani, hogy „te ügyetlen tökfej, már
megint kiöntötted a vizet”, ugyanúgy elő akart jönni
ez a rossz szokás. Meg kellett állítani. Hiszen a megint
szó már önmagában is megszégyenítő. Abban már
rögtön benne van, hogy hülye, kétbalkezes vagy, ez
vagy, az vagy. Amint elkezdjük belehipnotizálni a
gyerekünkbe, hogy ő valamilyen, azzal nagyon sokat
tudunk ártani neki. Ehelyett igazából azt kellene
mondanunk: „Nézd meg, mit csináltál, micsoda rumli
lett itt!” Majd oda kell adni neki egy rongyot, hogy
takarítsa fel. Némi bűntudat azért, amit tett, egy
eszköz, amellyel helyrehozhatja, és már meg is
bocsátottunk, ennyi az egész. Róla egy szót sem!
Megfigyeltem, hogy a legtöbb ember, aki terápiába
jön hozzám, megszégyenülten ül velem szemben.
Mélységesen szégyelli magát. Márpedig ez azt jelenti,
hogy nem fog megváltozni. Miért? Mert ha azt
gondolom magamról, hogy „én ilyen és ilyen va-
gyok”, akkor tutira nem fog történni semmi. így nem
lehet megváltozni. Hiába kérdezgeti bárki is, miért
nem csinálsz valamit másként. Persze, hogy így szól a
válasz: „Nem, nem, én ilyen vagyok.” Egyes férfiak
27
még figyelmeztetik is a nőket „Vigyázz velem, mert
én mindig fájdalmat okozok a nőknek.” A nő persze
azt gondolja: „Ó, dehogy, én leszek a kivétel.” Aztán
a férfi mégis fájdalmat okoz neki, mert ő ilyen ember.
Ezt hiszi magáról, ezt hipnotizálták belé. Ezzel
ellentétben, ha csupán némi bűntudatot érzel, mert
valami rosszat csináltál, nem kell mást tenned, csak
változtatni egy kicsit. Nem csinálod úgy többet, és
már meg is bocsátottak neked. Ezért aki bűntudatot
érez amiatt, amit tesz, könnyen meg tud változni. Az,
aki szégyelli magát, örök életében szégyenkezni fog,
és ugyanúgy folytatja tovább, amit csinál.
Egy másik dolog, ami a szégyenhez kapcsolódik: a
bosszú. Ha valaki megszégyenít engem, akkor
bosszút akarok állni. Mindannyian ismerünk bosz-
szúálló népeket, amelyek a szemet szemért, fogat
fogért elvet követik. A viszály a megszégyenítésről, a
megaláztatásról és a bosszúról szól. Nem érdekel,
mennyire fáj nekem; ha fájdalmat tudok okozni ne-
ked, akkor megéri.
Nagyon érdekes dolgot tapasztaltam Szarajevóban,
amikor a háború után felkértek, hogy segítsek a
lelkileg sérült gyerekeknek. Nos, a szarajevói gyere-
kek egyáltalán nem voltak sérültek lelkileg. Nagyon
odafigyeltek rájuk az anyukáik, akik egyébként elég
28
komoly lelki sérüléseket szenvedtek, ahogy mások is
egy háború alatt. A gyerekek sérüléseit az iskola-
rendszer okozta, nem a háború. Volt egy gyönyörű
könyvtár Szarajevóban, tele ősrégi szövegekkel. Le-
rombolták, felgyújtották. Valakik szántszándékkal
bementek oda, és vandál módon feldúlták azt a fan-
tasztikus könyvtárat. De mi vitte rá őket? A bosz- szú!
Ha valakit megszégyenítenek és megaláznak az
iskolában, ha a sarokban kell térdelnie és szamár-
süveget tesznek a fejére, akkor egy tanulásnak, olva-
sásnak szentelt helyet, egy könyvekkel teli épületet
ösztönösen el akar pusztítani. Bosszút áll azért, mert
megalázták.
Az egyetlen útmutatás, amit adhatok azzal kap-
csolatban, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne
szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Sem-
miképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük
meg őket! Be kell menni az iskolába, oda kell menni a
tanárhoz, vagy ahhoz a felnőtthöz, aki így bánik vele,
és meg kell mondani neki, hogy ne tegye!
Az én elveim szerint nemcsak magamért tartozom
felelősséggel, hanem másokért is, azokért a
dolgokért is, amikről tudok. Felelős vagyok a másik, a
szomszédom felelőtlenségéért is. Az etikában a
szomszéd lehet bárki, aki a közelemben van, akit
29
látok, hallok, észlelek. Ezért én, ha Vancouver egy
forgalmas utcáján észreveszem, hogy valaki meg-
szégyeníti, megalázza a gyerekét, vagy rosszul bánik
vele, oda szoktam menni hozzá. Mert végül is köz-
területről van szó. Odamegyek, és azt mondom: „Ne
bánj így a gyerekeddel!” A gyerek pedig rám néz, és
legalább tudja, hogy van valaki, aki máshogy látja a
helyzetet, mint az apukája. Persze, általában az apa
azt feleli: „Mi közöd hozzá? Az én gyerekem!” De
nekem a lényeg az, hogy igyekszem ráébreszteni az
apát, hogy bántja a gyerekét, és van más választása
is, valamint igyekszem megvédeni a gyereket. Még
ha elkerget is az apa, legalább a gyereknek lesz egy
élménye arról, hogy egy idegen megpróbálta meg-
védeni, és ezzel megmutattam neki: vannak férfiak,
akik nem olyanok, mint az ő apukája.
- Hogyan lehet elejét venni annak, hogy az iskolában
megszégyenítsék és megalázzák a gyereket?
Szerintem először is legyen olyan a kapcsolatod a
gyerekeddel, hogy egyáltalán beszéljen róla, mi
történik vele. Ez az első lépés. Olyan családokban
például, ahol vérfertőzés történik, és az apa, mond-
juk, szexuálisan közeledik a lányához, később a lány
30
gyakran borzasztó mérges az anyjára. Az anya meg
nem érti, miért dühös rá, hiszen nem is tudta, mi
folyik. Az anya valójában nagyon is felelős a helyze-
tért annyiban, hogy nincs olyan kapcsolata a lányá-
val, hogy az elmondja neki az igazat. De miért nem
beszél vele a lány? Mert a kislány már régen megta-
nulta: semmi értelme az anyjának elmondani bármit,
mert úgysem fogja az ő pártját. Ezért fontos az, hogy
legyen olyan kapcsolatod a gyerekeddel, hogy bárki
bármikor bántja őt, akkor hozzád forduljon. Ha azzal
jönne a gyerekem: „nem tudom, mit tegyek, nekem
ez nem tetszik”, azonnal bemennék az iskolába, vagy
ahova kellene. Ha valaki megszégyenítette vagy
megalázta őt, azt azonnal elrendezném azzal az
illetővel, és addig mennék, amíg a bántó viselkedés
abba nem marad. Ha kellene, kivenném a gyereket az
iskolából, ha kellene, másik városba költöznék, ha
kellene, akkor másik országba. Bármit megtennék,
hogy megvédjem a gyerekeimet.
Mit lehet kezdeni a megaláztatással, ha már
megtörtént?
Szerintem akkor egy emberi lényre van szükséged.
Keress valakit, aki tudja, milyen fájdalmas
31
dolog is az. Lehet a barátod, lehet a szerelmed, lehet
egy terapeuta, mindegy. Kell valaki, akinek el tudod
mondani a történetedet, legalábbis amire emlékszel
belőle, amíg csak el nem kezded tényleg érezni,
milyen szörnyű is volt az egész. Akkor egy együttérző
ember társaságában meggyászolhatod és
elsirathatod, és elhiheted, hogy nem lett volna sza-
bad megtörténnie. Ezt a fajta veszteséget csak gyász-
szál és siratással lehet magunkévá tenni, úgy, hogy
igazán sírunk valakinek a karjaiban, aki tényleg szeret
és törődik velünk. Valaki olyan társaságára van
szükség, aki nem fogja azt mondani: „Ó, túlságosan
felfújod az egészet, a bolhából csinálsz elefántot.” A
bántalmazó általában azt érezteti az áldozatával,
hogy túlságosan nagy ügyet csinál a dologból. Az
efféle traumatikus élményt csak egy szerető másik
társaságában lehet meggyászolni és megsiratni.
- Ha a gyerek éjszaka felsír, vajon oda kell-e mennem
hozzá minden alkalommal, és a segítségére sietni?
Vagy hagynom kellene, hadd tapasztalja meg a
helyzetet, és majd abbahagyja a sírást?
jaj Válaszul elmondom az én történetem. A feleségem
remekül alszik, én meg mindig is rossz alvó
32
voltam. Ezért mindkét gyerekünkhöz én keltem fel,
ahányszor csak felsírtak, vagy rosszat álmodtak, vagy
gondjuk volt éjszaka. Én siettem a segítségükre.
Megszokták, hogy amikor csak fel kell ébreszteniük
valakit, hozzám jönnek, mert tudták, hogy az anyjuk
ebben az élethelyzetben használhatatlan.
Én úgy éreztem, elképesztő kegyetlenség lett volna
magukra hagyni őket az éjszaka közepén. Szerintem
ez valamiféle paranoiás gondolat a szülőknél, hogy a
gyerek majd manipulálni fogja őket a sírásával, tehát
hagyni kell bömbölni. A gyerekek sírnak, mert félnek,
sírnak, mert fáj valamijük, szóval azért sírnak, mert
valami nem stimmel. Én nem találtam erre más
magyarázatot. Vannak anyák, akik, ha az újszülött
csecsemőjük rájuk mosolyog, úgy vannak vele: „Nem
fogok visszamosolyogni, te kis gazember, mert itt
kezdődik, hogy a kis ujjacskáid köré csavarsz.” Azt
hiszik, hogy azután mindenre rá fogja venni őket a
gyerek, ő fog dirigálni nekik, ők pedig a szolgái
lesznek. Erről aztán szó se lehet. El tudod képzelni,
milyen lehet egy ilyen anya gyerekének lenni? Pedig
nem is olyan ritka típus. Szerintem, ha egy gyerek sír,
akkor menj oda hozzá! Ezzel nem fogod
elkényeztetni. Nem azért csinálja, hogy te ne aludj
éjszaka. Én például megfigyeltem, hogy időn-
33
ként, ha nappal a szokottnál kevesebb időt töltöttem
a gyerekeimmel, akkor mintha hajlamosabbak lettek
volna felkelni éjszaka, hogy rájuk figyeljek. De hát ez
így van rendjén. Miért is ne akarnák elérni, hogy
figyeljek rájuk? Én vagyok az apjuk. Minden joguk
megvan hozzá, hogy a figyelmemet követeljék. Ezért
ha megfosztom ettől őket napközben, akkor éjszaka
szentelhetek egy kicsit több figyelmet nekik, ha
igénylik.
Nem gondolom, hogy a korai szeparáció helyes
lenne. Ha belegondolunk, minden gyerek kő-
korszakbeli babaként születik meg egy 21. századi
anyukához. Márpedig a kőkorszaki anyukák soha
nem gondoltak arra, hogy távol maguktól, külön kis-
ágyba, külön szobába fektessék a gyereküket. A kő-
korszaki anyák a testükön hordozták a gyereküket,
akárhová mentek is. Tudtak úgy dolgozni, hogy a
gyerek rajtuk függött, és együtt is aludtak vele.
Szerintem egyébként sem kell semmire megtanítani
egy gyereket. Nem kell vécére szoktatni sem. Vajon
hány 25 éves felnőttet láttál már pelenkában
szaladgálni? A gyerek majd leszoktatja magát a pe-
lenkáról, nem kell neked erre külön tanítanod. Ne-
kem sokszor úgy tűnik, mintha a szülők azért csi-
nálnának, vagy nem csinálnának valamit, mert úgy
34
fogják fel az egészet, mint egy állást A szülőség már-
pedig nem egy állás. Egyszerűen csak egy másik em-
beri lénnyel laksz együtt, szereted őt, harcolsz ma-
gadért, és igyekszel foglalkozni a saját dolgaiddal is.
Ott van például a lefekvés problematikája. Én soha
nem mondtam a gyerekeimnek, hogy alvásra van
szükségük. „Feküdj le és aludj!” - ez úgy hangzik,
mintha lenne egy izom, ami úgy működik, hogy ha
akarod, akkor rögtön elalszol. Ehelyett azt mondtam
nekik kábé kilenc óra körül: „Elegem van belőletek
mára. Innentől fogva nem akarok tudni róla, hogy
léteztek. Bármit csináltok, az a ti dolgotok.
Hallgathattok zenét, olvashattok, halkan beszélget-
hettek, csak engem ne szólongassatok!” Megbíztam
az ítélőképességükben. Persze, lehet azt mondani,
hogy másnap az iskolában álmosak lesznek. És akkor
mi van? Egyszer vagy kétszer biztosan álmosak lesz-
nek, de aztán megtanulják, hogy nem éri meg sokáig
randalírozni. Én személy szerint ilyen értelemben a
lehető legkevesebb dolgot tenném a gyerek érde-
kében. Szerintem egy csomóféle kárt okozunk azzal a
felkiáltással, hogy „mindezt a gyermekem érdekében
teszem”. Szerintem inkább magadért tegyél meg
dolgokat! Azért, hogy túléld a szülőséget.
35
Ha rendetlenséget csinál a gyereked, hogyan veszed
rá, hogy mégis rend legyen? Vagy ez nem is annyira
fontos?
Hogyan lehet rávenni a gyereket, hogy rendet
tartson, amikor ő igazi rumligyártó kisiparos?
Szerintem az általános szabály így szól: ne kezdj el
harcolni a gyerekeddel, ha nem az a célod, hogy te
nyerd meg a csatát. Vagyis ne zsörtölődj a gyere-
keddel! Ne kezdj bele a klasszikus, „már ezerszer
megmondtam...” mondókába. Szerintem, ha már
ezerszer megmondtad, akkor többször talán inkább
nem kellene elismételni. Egyszerűen, mert teljesen
és tökéletesen hatástalan. Sose mondj el semmit
ezerszer egy gyereknek! Inkább ne mondj semmit, és
leld örömödet benne úgy, ahogy van! Éppen ez a
szeretet egyik legegyszerűbb meghatározása: örülni a
másiknak úgy, ahogy ő van.
A válasz egyébként attól függ, mekkora a toleranciád
a rend és rendetlenség tekintetében. Szerintem
jogod van úgy élni, ahogy akarsz. Jogod van megkérni
a gyereked, hogy olyan állapotban tartsa a közös
helyiségeket, amilyenben reggel találja őket. Viszont
nagyon tolakodó és irányító jellegű beleavatkozni
abba, hogyan él a saját területén. Ez később csak
lázadáshoz vezethet. Mit érdekel en-
36
gém, milyen rendet vagy rendetlenséget tart a gye-
rek a saját szobájában? Virginia Satir, aki nagyon jó
családterapeuta volt, kitalálta erre a problémára a
„vasárnapi doboz” módszert. Nem kell más hozzá,
mint egy egyszerű, zárható fadoboz. Bármelyik
családban meg lehet beszélni, hogy mindennap este
hat órakor körbejárjuk a közös tereket, és bármi, ami
nincs a helyén, a dobozba kerül. Azt pedig vasárnapig
nem lehet kinyitni. Nagyon fontos, hogy ez csak
akkor működik, ha a szülőkre is ugyanazok a
szabályok vonatkoznak, mint a gyerekekre. Ha apa
töltőtolla marad olyan helyen, ahol semmi keresni-
valója, akkor az is megy a vasárnapi dobozba. Szerin-
tem ez a találékony problémakezelési módszer teljes
szabadságot ad a gyereknek, hogy úgy éljen a saját
szobájában, ahogy szeretne. Hiszen neki is szüksége
van magánszférára. Én legalábbis utálnék olyan szülő
gyereke lenni, aki folyton bejárkál a szobámba. Már
az egészen kicsi gyerekek is szeretik, ha ők maguk
hívhatnak be a szobájukba. De az is igaz, hogy nem
túl jó, ha a gyerek, mint egy kis szörny, uralja az
egész házat, te meg alig várod, hogy elhagyja a szülői
fészket, hogy végre úgy nézzen ki az otthonod, ahogy
szeretnéd.
37
- Azt vettem észre, hogy sokszor jobban enge-
delmeskedik egy gyerek idegeneknek vagy kevésbé
közeli ismerősöknek. Talán azért, mert jobban meg
akar felelni. Talán már annyira bízik a szülők
szeretetében, hogy nekik már nem akar megfelelni.
Tudja, hogy így is, úgy is elfogadják és szeretik. De
egy idegennek inkább szót fogad, és időben elmegy
aludni, rendet rak a kedvéért. Mi erről a vélemé-
nyed?
- Szerintem remek, ha a gyerek jobban viselkedik
idegenek társaságában, mint otthon. Ez azt jelenti,
hogy otthon önmaga lehet. Elvileg az otthon az a
hely, ahol a legjobban lehet lazítani, ahol a legjobban
érzi magát az ember, ahol nem parancsolgatnak neki
folyton. Persze hogy a gyerek úgy érzi, otthon
visszavághat, mégis biztosra veheti a szülők feltétel
nélküli szeretetét és pozitív elismerését. Ugyanakkor
az idegeneket - legalábbis először - ki kell
tapasztalnia. A gyerekek különösen érzékenyek a
különböző emberek különböző elvárásaira. Úgy
értem, máshogyan viselkednek még az apával és az
anyával is, kivéve, ha a szülők szövetséget kötnek,
hogy ők alkotják a szülői egységet, és egy emberként
viszonyulnak a gyerekekhez. A gyerekek nagyon
gyorsan leszűrik, mi az, amit megúszhatnak,
38
és kihez, hol, hogyan kell viszonyulniuk. Mindany-
nyian ilyenek vagyunk, ez része a társas intelligen-
ciánknak.
Mit gondolsz a belső gyermek meggyógyítá- sáról?
Annak érdekében, hogy ne adjuk tovább a mi
problémáinkat a gyermekünknek...
Amikor az emberek a bennük élő gyermekről
beszélnek nekem, általában azt kérem tőlük, mutas-
sák meg, hol van. Hol van a te bensődben lakozó
gyermek? Mutasd meg inkább a benned lakozó fel-
nőttet! Szerintem sokan jobban járnánk, ha inkább a
bennünk lakozó felnőttel lépnénk kapcsolatba, és
nem a belső gyermekkel.
Mondok egy példát. Egy páciensemmel konkrétan
arról beszélgettünk, amit te belső gyermeknek hívsz.
Bizonyos fóbiákról és nagyon erős félelmekről
diskuráltunk éppen. Az illető hölgy nagyon félt a
repüléstől. Borzasztóan szorongott, amikor be kellett
szállnia a repülőgépbe, és az ajtók bezáródtak.
Egyszerűen el akart onnan menekülni. Az életében
sok olyan helyzet adódott, amikor repülnie kellett
volna, és szinte mindig más megoldást választott.
Amikor meg nem, akkor iszonyúan szenvedett.
39
Kitaláltunk neki egy metaforát. Azt kértem, képzelje
el, hogy egyedülálló anya. A benne lakozó felnőtt fel
akar szállni a gépre. A karján ül egy gyerek, aki azt
képzeli, a repülőgép egy falánk szörny, ami em-
bereket eszik. Elviszi őket a gépmadár, és soha nem
kerülnek elő többet. A gyerek fantáziája végtelen,
olykor még az autóktól is retteghet, amelyek elviszik
az embereket messzire. Kértem a nőt, képzelje azt,
hogy a szorongás egy fiatalabb énje, aki éppen sír, ki
van borulva, és nem érti, mi az a repülő. Én meg arra
bátorítottam, hogy legbelül, az elméjében beszéljen
ehhez a gyermekhez, önmaga egy részéhez, és
nyugtassa meg. Lényegében közölje vele: „Nézd, te
és én fel fogunk szállni erre a repülőgépre. Nincs más
választásunk. Ezért annyit tudok tenni, hogy erősen
átölellek, te meg sírhatsz. Tudom, hogy meg vagy
ijedve, de mindenképpen felszállunk.” Ez a fajta
párbeszéd kialakítása azzal az énjével, amelyik nem
akart felszállni, lehetővé tette számára, hogy a
későbbiekben egyre könnyebben és köny- nyebben
menjen számára a repülés.
Egy másik alkalommal ez a belső gyermek lé-
nyegében megjelent a terápia alatt egy nő esetében.
A kábé 50 éves hölgy hirtelen teljesen másként, más
hangon, más hanghordozással kezdett hozzám
40
beszélni. Nem tudtam mire vélni, úgyhogy meg-
kérdeztem: „Ki vagy te, mi folyik itt?” Válaszul egy
hétéves kisfiúként mutatta be magát, aki mindent
tudott az 50 éves nőről, de a nő semmit nem tudott
róla. Ez a kisfiú volt a traumatikus emlékei raktára.
Azoké az élményeké, amelyekről a nő nem akart
tudni. Nos, ez a része - amely annyira fájdalmas volt
számára, hogy elhatárolódott tőle - néha belső szo-
rongásként jelentkezett. Például egy nagyon forró
nyári napon felálltam levenni a zakómat, mire a nő az
ajtóhoz rohant, és közölte:
Bocsánat, hirtelen nagyon ideges lettem, mennem
kell.
Amikor az ajtóhoz ért, átváltozott a hétéves kisfiúvá,
és már egyáltalán nem szorongott. így szólt:
Tudod, hogy mi történik most vele?
Nem én; te igen? - feleltem neki.
Hát persze - közölte a fiú. - Gyermekkorában, mielőtt
az apja megerőszakolta volna, mindig levette a
zakóját. Ezért amikor te levetted a zakódat, azt hitte,
meg fogod erőszakolni.
A nő erről az egészről semmit sem tudott. Mindössze
annyit tudott, hogy elképesztően szorong.
Ha ennél jobban is elmélyedünk a hasonló tör-
ténetekben, megérthetjük, miről szól a szorongás.
41
És szerintem ezért nem muszáj pszichiáterhez for-
dulni szorongásoldóért. Az csak megnyújtja az in-
tegráció és az önmegismerés folyamatát.
Te hogyan adnád át az élettapasztalataidat a
gyerekeidnek?
Én úgy tartom, hogy semmilyen tapasztalatot nem
tudsz átadni a gyerekeidnek. Ha érdekli őket, akkor
mesélhetsz nekik történeteket, de én úgy ta-
pasztaltam, ez csak nagyon ritkán esik meg. Határo-
zottan úgy vélem, mindannyian a saját tapasztala-
tainkból tanulunk. A legtöbb, amit egy szülő tehet,
hogy bátorítja a gyerekeit, szerezzenek élményeket,
és éljenek veszélyes életet. Ha az ember nem él ve-
szélyes életet, akkor unatkozik. Szerintem a legtöb-
bet a saját tapasztalatokból lehet tanulni, és a szülők
dolga az, hogy betöltsék a biztonsági háló szerepét.
Ha a gyerek fenn sétál a kötélen, és leesik, remélhe-
tőleg a szülő el tudja kapni. És aztán azt tudja mon-
dani: „Menj, és tedd meg, amit meg kell tenned! Ta-
nulj a saját élményeidből!”
Ismertem egy indián főnököt Kanada nyugati
partvidékén, aki fafaragó volt, és totemoszlopokat
készített. Egyszer kimentem hozzájuk, és azt láttam,
42
hogy a fia lovaglóülésben ül egy totemoszlop tetején,
és egy házi készítésű bárddal épp a kézfeje felé
suhint. Az apához fordultam:
Nem aggódsz, hogy megvágja magát?
Erre ő:
Dehogynem, aggódom. De ha most bármit
mondanék neki, talán soha nem válna belőle fafaragó
mester. Az apám fafaragó volt, az ő apja is fafaragó
volt, és azt akarom, hogy neki is legyen esélye
fafaragóvá válni. Ha megmondom neki, hogyan csi-
nálja, akkor nem lesz rá képes. A saját tapasztalatá-
ból kell megtanulnia. Remélem, ha megvágja magát,
csak egy kicsit felsérti a bőrét. Teszünk rá valamit, és
nem lesz baja. Nagyobb vágás esetén nincs messze a
kórház, összevarrják a sebet. Láttam már négyujjú
fafaragót, de olyat még nem, akinek az apja mondta
volna meg, hogyan kell faragni.
Nekem ez a történet sokat segített a gyerekeim
felnevelésében.
— Milyen tanácsot adnál egy elvált apának, aki
igazán gondoskodni akar a gyerekéről, de csak hét-
végén találkozik vele?
43
- Nagyon nehéz kérdés. Tedd meg, amit tudsz! De
tényleg. Az, hogy valaki mennyit tud megtenni,
mindig attól függ, milyen fontossági sorrendet állít
fel magában. Az a helyzet, hogy a szeretethez idő
kell. Aligha lehet rövid etapokban szeretni a gye-
reket, együtt kell lenni vele. Az, hogy az apa hogyan
szervezi meg az együtt töltött időt, attól függ, mennyi
szabadsága, mennyi anyagi forrása van, azaz milyen
szerencsés. És persze attól is függ, hogy a gyerek
életében jelen lévő más emberek mennyire hagyják,
hogy közös programot csináljanak, hogy időt
töltsenek együtt. Én nagyon szeretem az elidőzni szót
használni a szeretettel kapcsolatban. Gondolj bele!
Ha van valami dolgom veled, és célirányosan
elintézem az ügyet, aztán meg otthagylak, akkor úgy
fogod érezni, hogy nem különösebben foglalkozom
veled. Ám ha a dolgunk végeztével is veled maradok,
csak úgy elvagyok a társaságodban, akkor
valószínűleg úgy érzékeled, kifejezetten kedvellek.
Szerintem az apának - és, persze, az anyának is - elég
időt kell találnia arra, hogy ellébecoljanak a
gyerekkel. Hogy elidőzzenek együtt. Láttam hatékony
anyukákat, akik a mellükre tették a gyereküket, de
amint a baba abbahagyta a szopást, elvették onnan.
Visszafektették a kiságyba, ők pedig tették
44
tovább a dolgukat. Egy pillanatot sem időztek tovább
a gyerekkel, mint kellett volna. Szerintem az így
felcseperedő gyerekeknek nagyon más elképzelésük
lesz a világról, mint azoknak, akiknek az anyjuk,
miután a baba elaludt szájában a mellbimbóval,
maga is álomba szenderült vele. Ilyenkor nincs sem-
mi sietség, az anya egyszerűen csak ott van.
Magam is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és
szerintem az első pszichoterapeutám az apám volt.
Egy héten egyszer találkoztam vele néhány órára,
egyébként az anyámmal és a nagyanyámmal éltem.
Mi Budán laktunk, apám meg Pesten. Nagyon szim-
bolikus volt ez a helyzet. Hetente egyszer átmentem
a Dunán az apám felségterületére, aztán vissza az
anyám és a nagyanyám felségterületére. Kezdetben
akárhányszor csak visszaértem az apámtól, mindig
fájt a fejem, és le kellett feküdnöm. Nem feltétlenül
azért, mert annyira nehéz volt vele lennem. Az volt
az oka, hogy tudtam, anyám nem akarja, hogy
szeressek az apámmal lenni. Ha csak annyit emlí-
tettem, hogy ízlett a leves, amit az apám új felesége
főzött, anyám rögtön úgy vette, hogy elárultam őt.
Attól félt, hogy átállok a másik oldalra. Ezért aztán,
talán, mert meg akartam úszni a beszélgetést, inkább
megfájdult a fejem, és elbújtam. Akkoriban
45
Magyarországon nem volt könnyű a helyzet. Apám-
nak szombat délig tartott a munkaideje. Én meg
mindig pont akkor mentem át hozzá, amikor épp
véget ért számára a munka. Emlékszem, sokszor el-
aludt rám dőlve ez alatt a néhány óra alatt. Nos, tu-
dod, milyenek a gyerekek. Mindig azt hiszik, hogy ami
rossz, arról ők tehetnek. Azt gondolják, ha rosz- szul
érzik magukat, akkor rosszak. Egyszerűen így
működik a gyermeki gondolkodás. Én is azt hittem,
nem vagyok elég érdekes, azt gondoltam, nem ér-
demlem meg az apám figyelmét. Az fel sem vetődött
bennem, hogy esetleg ki van merülve. Ezért aztán
bevezettük a sakkozást, hogy ne aludjon el. Sosem
értettem, hogyan lehet, hogy amikor állandóan az
anyámmal meg a nagyanyámmal vagyok, soha nem
okoz gondot beszélgetni velük. Soha nem volt csönd
közöttünk. Az apámnak viszont, akivel csak néhány
órát töltöttem hetente, nem tudtam, mit mondjak.
Szinte lehetetlen volt beszélgetni vele. Ez nagyon
nehéz helyzet.
Az egyetlen pozitív dolog, amit el lehet mondani a
válás gyerekekre gyakorolt hatásairól, az, hogy
szerintem semmivel sem jobb, ha a szülők csak a
gyerekek miatt nem válnak el. A gyerekek pontosan
tudják, mi zajlik körülöttük. Ha az anya és az apa
46
közötti csatamezőn élnek, és mindketten boldogta-
lanok, de a gyermekek miatt együtt maradnak, az
semmivel sem jobb, mint ha elválnak. Mert akkor,
jobb esetben, a gyerekeknek lesz esélyük egy másik
férfival boldog anya és egy másik nővel boldog apa
társaságában élni. A gyerekeknek ugyanis arra van
szükségük, hogy megtapasztalják a szüleik szabadsá-
gát, boldogságát és jó közérzetét Csak ez adhat zöld
jelzést nekik, hogy ők maguk is lehetnek boldogok,
szabadok, és jól érezhetik magukat.
~ Mit lehet vagy kellene mondani annak a gyereknek,
aki bántja a testvérét vagy a többi gyermeket?
Hogyan ébresszünk benne empátiát más gyerekek
iránt?
- Nagyon nehéz kérdés. A gyermek erkölcsi fejlődése
szempontjából, ha a szülő nyomatékkal közli, hogy
„ilyennek kellene lenned, nem olyannak, amilyen
vagy”, akkor a gyerek meg fog felelni a szülőnek,
legalábbis amikor az a közelben van. A gyerekek
okosak. És ragaszkodnak a belső meggyőződésükhöz.
Azt csinálnak, amit jónak látnak, amikor nincs a kö-
zelben felnőtt. De amikor ott van, tudják, mit vár el
és ez visszafogja a gyerek fejlődését. Ezért nem
47
hiszem, hogy jó ötlet megmondani egy gyereknek,
mit tegyen. Szerintem a legjobb példát mutatni, ez
pedig az, hogy mindig megvédjük a megvert gyere-
ket. Lényegében azt mondjuk vele: „Nem teheted
ezt. Én meg fogom védeni azt, akit bántasz”. Mindez
duplán hasznos, mert ahelyett, hogy legorombíta-
nánk a verekedős gyereket, megvédjük azt, aki a ve-
rést kapta. így beépítjük a védekezési mechanizmust
a gyerekbe. Ha az anyám vagy az apám megvédett
engem, akkor teljesen helyénvaló megvédeni ma-
gam. Sokan még felnőttként is rádöbbenünk, nem
tudjuk, hogyan védjük meg magunkat, mert soha
senki nem védett meg minket. Ezért egy szülőnek
vagy egy tanárnak szívvel-lélekkel meg kell védenie a
fiatalabbat, vagy azt, akit mások bántanak. Az a
gyerek kapja a figyelmet. A szívből jövő törődés és
védelem nyomán, amelyet a szülő a gyengébb felé
mutat, az erősebb gyerekben még idejében kialakul-
hat az empátia. De nagyon fontos, hogy ne szörnye-
tegként gondoljunk a gyerekekre, még akkor se, ha
rosszul viselkednek. Nem azok. Emlékszem, amikor a
saját gyerekeimet neveltem, a leghasznosabb
mondat az volt: „Most egy ilyen korszakon mennek
keresztül.” Csak egy korszakról van szó, és mindig
kinőnek belőle. Persze, sok család legkisebb gyere
48
kével dolgoztam már, és a legnagyobb lelki sérülésük
gyakran az volt, hogy a szüleik soha nem védték meg
őket. Nem a többieket kell leállítani, hanem mindig a
legkisebbet kell megvédeni.
Szerintem az élet úgy működik, hogy ha valami
problémád van, kénytelen vagy megoldani, attól
pedig fejlődsz. Ha jelentéktelennek, érdektelennek
érzed magad, akkor érdekessé akarsz válni. Ha úgy
érzed, nem védenek meg, megtanulod, hogyan védd
meg magad. Mi értelme annak, ha megpróbálunk
megoldásokat adni a gyerekünk kezébe, amelyek
szerintem vitathatók? Több különböző út és több
különböző megoldás van, soha nem lehet tudni,
melyik lesz a legjobb. Például egy családban gyakran
a legkisebb gyerek válik a leghatékonyabb felnőtté.
Talán nem ő a legboldogabb, de ki tudja, mit jelent a
boldogság az életben.
Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni. A doktori
disszertációmhoz a kreativitással kapcsolatban
végeztem kutatásokat. Tanulmányoztam mindent,
amit csak írtak, vizsgáltak, kutattak addig. Végül az
jött ki, hogy a legkreatívabb emberek elnyomó
közegekből származnak. A magyarok többek
49
között azért olyan kreatívak, mert ezer évig elnyomás
alatt éltek. Ez nagyjából azt jelenti, hogy elnyomó
közegben a túlélés érdekében nagyon kreatív
személyiséget kell kialakítania az embernek. Egyéb-
ként nem élné túl. Megszoksz vagy megszöksz. De,
ugyebár, ez nem jelenti azt, hogy ha szeretnéd, hogy
kreatív legyen a gyereked, akkor elnyomod. Vagyis ez
a tudás haszontalan. Nem fogsz abban a reményben
elnyomó iskolákat alapítani, hogy akkor majd az
egyik vagy a másik gyerek kreatív lesz. Én inkább azt
tartom szem előtt, hogy mindegy, milyen lesz a
gyerekem, kreatív vagy bármilyen más. Egyszerűen
nem akarom, hogy többet szenvedjen, mint ameny-
nyit feltétlenül szükséges. Buddha is azt tartotta,
hogy az élet szenvedés, a betegség, a halál meg egy
sor más, hasonló dolog miatt. Az életben van ele-
gendő mennyiségű elkerülhetetlen szenvedés. Miért
tetézzük még ezt? Szerintem az a jó hozzáállás, hogy
szeretjük a gyerekeinket, még ha nem is válik kreatív
felnőtt belőlük. És szerintem az a jó hozzáállás, hogy
megvédjük a gyerekeinket. Én nem tudok úgy
gondolkodni, hogy „olyan szerencsés vagyok, hogy
soha senki nem védett meg, és nézzétek, milyen
kreatív lettem”.
50
A lelki sérülés nagyon kétarcú jelenség. Miután
valakit trauma ért, soha nem fogja megtudni, kivé
válhatott volna, ha nem sérült volna meg. Másrészt
viszont, ha túléljük a traumát, a törés bizonyos ké-
pességeket aktiválhat bennünk, amelyek soha nem
kerültek volna napvilágra, ha a sérülés nem követ-
kezik be. Ám csak azért, hogy kiderüljön, milyen
készségek indulnak fejlődésnek a gyerekben, sem-
miképpen sem fogok neki lelki sérülést okozni.
Mit gondolsz, lehet boldog egy gyerek boldogtalan
felnőttek között?
Szerintem azért gond, ha a szülők boldogtalanok,
mert a gyerek bűntudatot fog érezni, amikor boldog.
Úgy tudod megadni a zöld jelzést a gyereknek, hogy
boldog lehet, ha téged is boldognak lát. Nem az
számít, amit mondasz, hanem az, amit csinálsz. Én
például mindig csodáltam az apa-fia zenészduókat.
Biztos vagyok benne, hogy a fiú látta, ahogy az apját
elragadja a hév, hogy az apja boldog, amikor zenél.
Hát persze, hogy ő is részese akart lenni ennek.
Annak az apának nem kellett kényszerítenie a
gyerekét, hogy zenét tanuljon vagy gyako
51
roljon. Az egyik orvos barátomnak három fia van, és
arról panaszkodott, hogy egyik sem akar orvos lenni.
Azt kérdeztem tőle, hogy amikor a gyerekek kicsik
voltak, ő meg az orvosi egyetemre járt, meg rezi-
denskedett, akkor boldog volt-e. Nyilván azt felelte,
hogy egyáltalán nem, nagyon is szenvedett. Szörnyű
időszak volt a számára, rettenetes munkabeosztással,
pokoli tanárokkal. Mondtam is neki, hogy miért
akarnának orvosnak menni a gyerekei, ha látták őt
így szenvedni? Nem hülyék! A gyerekek azt csinálják,
amit látnak, és nem azt, amit mondanak nekik.
Szerinted érdemes egyáltalán ebben a korban
gyereket nemzenünk?
Az egyik, ami eszembe jut, Luther mondása: „Ha
tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor
is ültetnék egy almafát.” Szerintem ebben a
gondolatban van erő. Még ha azt hinném is, hogy a
világ pokolra jut, akkor is megadnám egy
gyermeknek az esélyt, hogy itt legyen a világban, és
megtapasztalja, mi a szeretet, mi a játék, mi az élet.
Másrészt viszont, az ókori görögök úgy tartották,
mindenki, aki csak rádöbben, milyen az élet, őrült, ha
tovább akar élni. Aki rájön, hogy a Föld
52
valójában egy büntetőkolónia, ahová azért küldtek
minket, mert valamiféle kozmikus bűnt követtünk el -
azaz börtönben élünk —, és nem lesz azonnal
öngyilkos, az mind idióta. Vagyis a görögök szerint
csak az idióták élnek, az okosok megölik magukat,
mert az élet nem kötelező. Az élet önkéntes. Kizáró-
lag azért, mert az anyád és az apád éppen szeretkez-
tek, és te idepottyantál, még nem muszáj továbbra is
itt lenned. Amint rájössz arra, hogy akár meg is
ölhetnéd magad, és mégis tovább élsz, abban a pil-
lanatban abba tudod hagyni a panaszkodást. Csak
azok siránkoznak, akik még nem gondoltak arra, hogy
kiszállnak.
Az az érzésem, amilyen régre csak vissza tudunk
emlékezni, minden generáció azt hitte, hogy vége
szakad a világnak. Miért? Szerintem azért, mert az
öreg emberek — mint jómagam is — nem akarják azt
gondolni, hogy a fiatalabbak mind továbblépnek, és
jól érzik magukat akkor is, amikor ők már halottak
lesznek. Ezért inkább azt gondolják, hogy a világnak
vége szakad velük együtt. De eddig még egyszer sem
lett vége, szóval nem hinném, hogy tényleg véget fog
érni. Szerintem hozzatok gyerekeket ebbe a világba,
különben önmagát beteljesítő jóslattá válik az egész.
Mindig is az öregek küldték el háborúba a
53
fiatalokat. Mert ugye, nem akarták, hogy ott lébe-
coljanak a fiatalabb férfiak, ők akarták jól érezni ma-
gukat, és azt akarták, hogy velük együtt a világnak is
vége legyen. Szerintem nem erre tartunk. Szerintem
fényes jövő áll előttünk, és kellenek a gyerekek.
 II.
KAMASZOK ÉS SZÜLŐK
Ha úgy képzeljük, az emberiség egyetlen nagy or-
ganizmus, amelynek mindannyian a részei vagyunk,
ennek egysége szerintem a család Pont úgy, ahogy a
méhlét alapegysége a méhkaptár, és a hangyalét
alapegysége a hangyaboly. Szaladgálhat egy- egy
hangya és repkedhet egy-egy méh egymagában, de
tulajdonképpen egyik sem maradna életben a ki-
rálynő nélkül. Belőle pedig hangyabolyonként, illetve
méhkaptáronként csak egy van. Vagyis a méh- lét
létformája valójában a méhkaptár, a hangyalét
organizmusa valójában a hangyaboly. Ugyanúgy az
emberi létezés alapegysége a család A II. világháború
előtt Angliában számos családi klinikát üzemeltető
orvos dolgozott. Nem voltak hajlandók egyedi
pácienseket fogadni, függetlenül attól, milyen
betegséggel fordultak hozzájuk. Ha csak megfázott
valaki, akkor is az egész családnak meg kellett
jelennie a rendelésen. Tulajdonképpen úgy tartották,
hogy a betegség az egész családot érinti. Márpedig
ha egy családtag állapotán javítani
akarnak, tudniuk kell, mi zajlik éppen a környezeté-
ben. Sajnos a háború után ez a nagyon sikeres kez-
deményezés megszakadt, ma pedig már egyedi eset,
ha valaki így közelít az egészség kérdéséhez.
Jelen pillanatban, ha úgy képzeljük, az emberiség
egyetlen organizmus, amelynek egy-egy sejtje
vagyunk, vajon hol tart a fejlődésben, az érettség-
ben? Nem vagyunk már felelőtlen gyerekek, de még
felelős felnőttek sem. Az emberiség egy kamasz. A
kamaszkor nagyon sajátos korszak az életünkben. A
kamaszkorban egyáltalán nem lehet biztosra venni,
hogy megéljük a felnőttkort. Bár addigra már túléltük
a gyerekkort, semmi garancia nincs rá, hogy túléljük
a kamaszkort is, és felnőtté válunk. A tinédzserek
őrületesen kockázatosan élnek, bátrak, izgalomra
vágynak, hatalmat akarnak. De nem feltétlenül
rendelkeznek a szükséges óvatossággal, nincs alattuk
az elengedhetetlen biztonsági háló. Számtalan
esetben megtörténik, hogy egy fiatal teljesen
értelmetlenül meghal egy autóbalesetben egy buli
után. Részegen, megváltozott tudatállapotban
elveszti az uralmát az autó felett, kirepül az ablakon,
és meghal. Ez visszafordíthatatlan... Kamasznak lenni
elképesztően veszélyes. Ha valaki túléli, onnantól
már sokkal könnyebb.
58
Egy kamasz gyerek szüléjeként óriási dilemmával
szembesül az ember. Ha kordában akarod tartani,
könnyen lehet, hogy csak rontasz a helyzeten.
Ha meg nem irányítod, és bármi történik, akkor
magadat hibáztatod. Tulajdonképpen ez egy le-
hetetlen szerep. A legtöbb, amit megtehetsz, hogy
felidézed, milyen kamasznak lenni, és együtt tudsz
érezni a gyerekkel. Emlékszem, amikor egyetemre
jártam Torontóban, egy barátommal együtt renge-
teget szenvedtünk a tanáraink kegyetlenségeitől és
kellemetlenkedéseitől. Például az időre megíratott
vizsgák miatt. Matematika—fizika—kémia szakra jár-
tam egyszerre, és nem láttam semmilyen logikus
magyarázatot arra, miért ne kaphattuk volna meg a
szükséges időt a megoldásra. Az igazi tudósok sem
próbálják meg időre megoldani az egyenleteket.
Ezért a barátommal egyezséget kötöttünk akkor, a
húszas éveink elején, hogy amikor majd felelős és
hatalmat jelentő pozícióba kerülünk, nem felejtjük el,
milyen alárendeltnek lenni. Megegyeztünk, hogy
jobban bánunk majd a diákjainkkal, mint ahogy ve-
lünk bántak diákként. Körülbelül 30 évvel később
találkoztam ezzel a barátommal, és megkérdeztem,
betartotta-e a szavát. Azt mondta, hogy igen, és én
úgyszintén betartottam. Szóval, van remény arra,
59
I
hogy a szülők vissza tudnak emlékezni, milyen volt
kamasznak lenni.
Egyszer egy híres pszichológustól megkérdeztem,
hogyan bánik a saját gyerekeivel. Elmesélte nekem az
egyetemista fia történetét, akiről megtudta, hogy
nem jár be az óráira. Tanulás helyett a gyerek csak
kártyázott, és bizony elég jó játékosnak bizonyult. Az
apja elutazott hozzá, és azt mondta neki, hogy
rendben van, tegye azt, amit akar. Ügy hitte, az alma
majd nem esik messze a fájától. Ez tehát az első
dolog, amire a szülőknek gondolniuk kell. Igazából az
én fiamról, az én lányomról van szó, vagy a mi
fiunkról, a mi lányunkról. Miért is esne messze az
alma a fájától? Ez a pszichológus és a felesége is több
tudományos fokozattal rendelkezett, de úgy tűnt, a
fiuk mégsem tanul semmit, és nem profitál az
egyetemből. Amikor az apja meglátogatta, leült
hozzá, és kártyázni kezdett vele. És minél többet ját-
szottak, annál jobban kezdte tisztelni a fiát, mert az
teljesen megkopasztotta. Minden pénzét elnyerte. A
játék közben az apának az ötlött az eszébe, hogy ez a
gyerek mégiscsak tud valamit. Nagyon gyorsan végez
valószínűség-számítást, emlékszik az összes kártyára,
amit már valamelyikük kijátszott. Nagy intellektuális
erőfeszítés kell ahhoz, hogy időről időre,
60
újra és újra nyerjen valaki a kártyajátékban ugyan-
azzal a partnerrel. Ezért az apa azt gondolta, minden
rendben így, nem mond semmit. Megelőlegezte a
bizalmat a fiának, és várta, hogy mi következik majd.
Ellenállt a késztetésnek, hogy dirigáljon neki, hogy
dühöngeni kezdjen és sértegesse. Azt gondolta ma-
gában: „Van hitem, várni fogok.” Ez a történet ké-
sőbb jól alakult, mert körülbelül hat hónap elteltével
a fia ráunt a kártyázásra, sőt nagyon rövid időn belül
két doktori fokozatot is szerzett, mint a szülei. Az
egyiket valószínűség-számításból és matematikából,
a másikat szociológiából, és a családtagok nyomdo-
kaiba lépett.
Általában az a gond, hogy a szülők megijednek a
kamasztól. El tudod képzelni, hogy ez az a gyermek,
aki a méhedből bújt elő, és volt olyan, amikor tényleg
ismerted őt? A te gyereked, a te testedből jött ki,
rengeteg időt töltöttél vele. De ahogy növekszik,
egyre kevésbé és kevésbé ismered. A gyereknek
egyre nagyobb és nagyobb a magánszférája, és egyre
több titka van előtted. Mire a kamaszkorba ér,
lényegében már egy önálló, más ember. Nem egy
rossz minőségű, hibás, javításra váró változata a
szülőknek, hanem más, összehasonlíthatatlanul és
egyenrangúan más.
61
Egy kamasznak mindenekelőtt magánszférára van
szüksége. Donald Winnicott, a legnagyszerűbb
tanítómester a gyerekekkel és a kamaszokkal kap-
csolatban, egy sötétkamrához hasonlította a kama-
szok privát szféra iránti igényét. Ha valaha is láttál
ilyet, akkor tudod: miután bementéi a sötétkamrába,
nem szeretnéd, hogy bárki is rád nyissa az ajtót, amíg
elő nem hívod a filmet.
Egy kamaszt kérdezgetni konkrétan olyan, mintha be
próbálnál jutni a sötétkamrába, ahol ő éppen saját
magát hívja elő. Ezért a szülőknek meg kell tanulniuk,
hogy teljes, háborítatlan magánszférát hagyjanak
neki. Ha nem akarod, hogy a gyereked hazudjon
neked, ne tegyél fel neki kérdéseket. Ez egy nagyon
egyszerű szabály, és jól működik. Viszont csak nagyon
kevés szülő képes tényleg így is tenni. Amikor a
gyereked mond neked valamit, akkor legyél csupa
fül, és ne nehezítsd meg még jobban az életét! Ne
legyen neki nehezebb, mint mielőtt odament hozzád!
Figyelni kell rá, hogy ne reagáld túl az adott
szituációt.
Például, ha a gyereked közli veled:
Valamelyik nap kipróbáltam a füvet.
Mire te:
Hogy mi? Istenem, hívjuk a rendőrséget, az orvost,
vigyük kórházba! - vagy hasonlók.
62
Egy ilyen eset után a gyerek bolond lenne meg-
mondani az igazat a dolgairól. Ezért ha azt akarod, le-
gyen valamilyen kapcsolatod a kamasz gyerekeddel,
legyél nyitott, és bízz a bölcsességében! Alapvetően a
te dolgod nem az, hogy irányítsd az életét, hanem
hogy a biztonsági hálót jelentsd neki. Ha esetleg baj-
ba keveredne a felfedezőútja során, miközben ezt is,
azt is kipróbál, legyél ott neki. És nem azzal, hogy
„ugye, megmondtam”, hanem azzal, hogy „oké, mit
segíthetek most?”.
Amikor a fiam kamasz volt, én töltöttem be a helyi
ügyeletes elsősegély-szolgálat szerepét az ő és a
barátai számára. Mert persze, kipróbáltak minden-
félét, és volt, hogy egyik-másik kiborult. Általában a
rossz tripek azért vannak, mert az ember megijed. A
félelem időnként pánikká fokozódik, mert aki fél, az
nem akar félni. Elkezd szorongani, de nem akar
szorongani. Akarattal viszont nem lehet határt szabni
a szorongásnak. Ilyenkor nem lehet irányítani, ezért
még inkább úgy érezheti, kicsúsznak a kezéből a
dolgok, és ettől még jobban megijed. Még kevésbé
akar félni, ám egyre jobban fél. Viszonylag könnyen
megesik, hogy rosszul sikerül egy trip. Főleg akkor, ha
nincs az emberrel valaki, aki azt mondja: „Minden
rendben, ez el fog múlni. Ne csinálj semmit, ne
63
akarj semmit, ami nincs. Csak add át magad az él-
ménynek! Ez egy rossz rémálom, de most figyeld a
rémálmod!”
Egyszerűen csak úgy kell cselekedni ilyenkor, ahogy
Buddha is tette. Talán ő is valaminek a hatása alatt
állt, amikor megvilágosodott. A bódhifa alatt ülve a
két tenyerét a földön nyugtatta, és tulajdonképpen
csak figyelte, ahogy az elméje mindenféle trükköket
hajt végre. Nem borult ki, nem hívott oda senkit,
hanem úgy volt vele: „Ez az én elmém. Hűha, nézzük
csak, mi mindenre képes az elmém!” Mindenféle,
még szörnyűséges történés is zajlott, ő meg csak
lélegzett folyamatosan, a kezét a földre tapasztva.
Amikor a rossz trip elmúlt, nem maradt más, csupán
a megvilágosodás. Szerintem minden elérhető
közelségben van, hacsak ki nem borulsz az odafelé
vezető úton.
Tehát az én szerepem ilyen alkalmakkor az volt, hogy
ha valaki megijedt, és a bokrok közt bujkált,
odaültem mellé, vagy esetleg hazavittem a mi há-
zunkba. Nem hagytam, hogy addig bármilyen módon
érintkezzen a szüleivel, amíg vissza nem talált abba
az állapotba, amit normálisnak tartottak.
Sok szülő retteg — jogosan —, hogy a sok kísér-
letezés tönkreteszi a gyereket. Nemcsak a drogok,
64
az alkohol miatt, hanem például sokan komolyan
aggódnak amiatt, hogy a gyerekük internet- vagy
videojáték-függő. Teljesen antiszociális tevékeny-
ségnek tűnik, amikor a gyerek belefeledkezik va-
lamibe, amiből a szülő teljesen ki van zárva. Ezért
nem meglepő, hogy a szülők azt hiszik, a gyereknek
végképp az agyára megy a játék, és egy lehetetlen
emberi lény válik belőle. A szülők el sem tudják
képzelni, mi történik a számítógépes játékokban
elmerülő gyerekekkel. Az én időmben a televízió
ugyanennyire lekötötte őket; akkor a szülők azért
küzdöttek, hogy ne tévézzenek annyit. Emlékszem,
hogy több erről szóló beszélgetésben is részt vettem,
és igyekeztem elmondani, hogy a gyerekek nem hü-
lyék. A gyerekek olyanok, mint mi vagyunk. Nem egy
másik fajhoz tartoznak, és nem buták.
Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy ha
valaki folyton videójátékozik vagy tévét néz, akkor
nincs semmi érdekesebb, amit csinálhatna. Tehát ha
nem akarod, hogy a gyereked valaminek a rabjává
váljon, alakíts ki számára valami más, az adott do-
lognál érdekesebb tevékenységet! Amit a Teaching
as a Subversive Activity (A tanítás, mint forradalmi
tevékenység) című könyvben két volt tanár leírt,
nagyon jól tükrözi mindezt, és még ma is érvényes.
65
Bemutattak egy esetet, amikor az iskolában egy föld-
rajztanár éppen a táblánál magyarázta az anyagot, és
egy kóbor kutya besétált az osztályterembe. Hirtelen
a kutya mindenkit jobban érdekelt, és senki sem
figyelt többé a tanárra. Ennek az lett az eredménye,
hogy beírták a gyerekek ellenőrzőjébe: „Állatot az
iskola területére behozni tilos.” A szerzők azt állítják,
ez nem volt jó megoldás, inkább ki kellett volna rúgni
a tanárt. Szerintük, ha valaki elég érdekes, a gyerekek
nem fognak odafigyelni egy kutyára. De ha a kutya
érdekesebb, mint a tanár, akkor persze hogy a kutya
jobban érdekli őket.
Az én gyerekeim elég sokat tévéztek, de amikor
átjött hozzájuk egy barátjuk - abban a pillanatban,
amikor lehetőségük adódott valami olyat csinálni,
amit szeretnek —, azonnal otthagyták a képernyőt.
De még ennél is fontosabb ténynek tartom, és
gyakran felidézem a szülőknek: ahogy az én
anyámnak és apámnak sem volt halvány fogalma
arról, milyen világba tartok éppen, úgy nekem,
nekünk sincsen. A gyerekek, a kamaszok olyanok,
mint az emberiség rügyei, amelyek majd akkorra
bontanak virágot, amikor a szüleik talán már halottak
lesznek. De hát akkor miért tesznek úgy ezek a
haldokló emberek, mintha tudnák, mit tartogat a
66
jövő? A szüleim semmit sem tudtak arról, ami az én
életem során megvalósult. Ezért bármit is csináltam -
akár tudat alatt a nagy, emberfeletti entitásnak a
részeként is létezhettem -, meglehet, hogy a jövőbeni
életemre készítettem fel magam. De az is igaz, hogy
az én szüleim nem voltak túl széles látókörűek.
Gondolhatjuk azt, hogy nagyon modernek vagyunk,
de amikor a gyerekeink olyasmiket csinálnak, amiket
nem értünk, igen megnyugtatóan hathat a gondolat:
„Aha, most éppen a saját jövőjükre készülnek fel,
amiben mi már nem létezünk majd.” Én nagyon is
elképzelhetőnek tartom, hogy a mostani gyerekeket
éppen ez a sok videojáték készíti fel például az
űrutazásra. Amikor az ember egy űrkabinban ülve
éppen egy másik bolygóra tart, mi mást is tehetne,
mint apró kütyükre figyel, és igyekszik valahogy
elütni az időt, hogy ne zakkanjon meg azon a szűkös
helyen az űrben? Ki tudja, talán azok a gyerekek, akik
most annyira belefeledkeznek a videojátékokba,
lehetnek a jövőbeli űrhajósaink? Miért nem bízunk
bennük? Bennünk sem bízott senki, és mégis milyen
jól alakult az életünk!
Winnicott, akit tényleg remek gondolkodónak
tartottam, azt mondta, szerinte a jövőre nézve
jobbak
67
annak a kamasznak a kilátásai, aki rendőrségi ügyek-
be keveredik, mint egy depressziós gyereknek. Arról,
aki lop vagy betör, legalább azt be kell látnunk, hogy
bátor. Winnicott pszichoanalitikus értelmezést is
adott erre. Életünk első három évében pszicho-
szexuálisan mindannyian nagyon aktívak vagyunk.
Rengeteg minden zajlik az anya, az apa és a gyerek
teste között. Azután következik egy csendesebb idő-
szak, amikor energetikai szempontból nem túl sok
minden történik. A nyugati civilizáció erre azt találta
ki, hogy ekkor tartjuk az iskolában a gyerekeket, mert
ebben a korban nem túl élénkek. A gyerekek 4-5
évestől 12 éves korig bizonyos szempontból alszanak,
azaz jól kezelhetők, és azt csinálhatunk velük, amit
csak akarunk. Ám olyan 12-13 éves koruk körül
minden, ami nem oldódott meg az első energetikai
szakaszban - azaz 3-3,5 éves korig -, hatványozottan
kerül elő újra, és immár a kamasz gyereknél kell
kezelni.
Szerintem az belátható, hogy a tej az anya mellében
a csecsemőé. Ezzel az elvárással születünk, nincs
olyan, hogy tejet lopunk az anyánk melléből. De ha
egy anya túl hamar választotta el a mellétől a
gyerekét - mielőtt az magától leszokott volna a cici-
zésről -, mert neki kényelmetlen volt, vagy féltette
68
a testét, akkor a gyerek úgy érezheti, megfosztották
valamitől.
Winnicott szerint az a kamasz, aki betör egy házba
vagy lop, igazából vissza akar kapni valamit a világból,
valamit, amiről úgy érzi, jár neki. Mi, emberek,
általában nem teszünk semmi olyat, amiről mélyen,
legbelül azt ne gondolnánk, hogy rendben van. Ezért
a kamasz, aki lopásra adja a fejét, úgy látja, hogy az
rendben van.
Winnicott azt mondta, hogy a gyerek, amelyik lop,
azt hiszi, minden az övé. Ő csak elveszi magának,
nem érzi úgy, hogy ellopná. Kivetíti az anyját a
világra. Lényegében mindannyian így teszünk, erről
már sokat beszéltem. Akármiről van is szó, amikor a
gyermek megkívánja, azt mondja magában bosz-
szúvágytól fűtve: „Ez az enyém, elveszem.” Betörni
valahová olyan, mint feltépni az anya blúzát, oda-
férkőzni, és elvenni, ami jár. Ha kamaszként betörsz
egy gazdag ember házába, akkor úgy érzed, végre
megkapod, ami jár neked. Ez nem bűnügy. Csak arról
van szó, hogy igyekszel bepótolni az elveszett időt,
elégtételt venni az anyádon. Ezért állította azt
Winnicott, hogy ezekből a gyerekekből nagyon krea-
tív és intelligens felnőtt válhat. Nem feltétlenül bű-
nözők, hiszen sok kamasz csinálja ezt, anélkül, hogy
69
elkapnák. Azok egyébként, akiket elkapnak, valószí-
nűleg szándékosan törekszenek rá, hogy megfogják
őket. Hogy miért? Ha az ember akar valamit, amije
nincs meg, és tesz is valamit a megszerzése ér-
dekében, az arra utal, hogy még mindig él benne a
remény. Nincs kétségbeesve. A kétségbeesés, vagy
ahogy orvosi nyelven hívják: a depresszió az, amikor
valaki feladta a reményt. Az anyád tejét akartad, de
az anyád nem adta oda neked, és feladtad a
reményt. Nem kaphatod meg, amit akarsz. Ám ezek a
házakba betörő kamaszok tele vannak reménységgel.
Nincsenek kétségbeesve, még mindig hajtják azt,
amit akarnak.
Én magam is loptam régen, és kiválóan meg tudtam
magyarázni. Mindig könyvet loptam, és egészen jól
ment a dolog. Általában egyet megvettem, de még
hat másik ott lapult a táskámban. Teljesen komolyan
gondoltam, hogy ha elkapnak, és meglátják, milyen
könyveket tettem el, nagyon le lesznek nyűgözve
tőlem, és nem tesznek feljelentést. Igazából éppen az
anyám tanított erre, aki mindig virágot lopott.
Amikor együtt sétáltunk, és virágzott az orgona, ő a
mások kertjéből szedett belőle. Én persze féltem, és
megkérdeztem tőle, mi lesz, ha kijönnek, és elkapnak
minket. Erre ő azt felelte: „Ó, dehogyis,
70
aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Én ezt a
szabályt egyszerűen átültettem a könyvekre.
Alphonso Lingis filozófus barátom sokat utazik a
világban veszélyes és súlyos helyeken. Egyszer
Brazíliában néhányan feltartóztatták. Hat kamasz
gyerek körbevette, éles késekkel a kezükben, leber-
nyegekkel betakarva, hogy ne lássa az arcukat, csak a
fény csillant meg a pengéiken. Tulajdonképpen
közölték vele: „Add ide a tárcád, vagy megölünk.”
Lingis - az elmondása szerint - a szíve mélyén úgy
érezte, hogy ezek a gyerekek sokkal jobban csinálják,
mint a szomszéd utcában kolduló társaik. Ezeknek a
gyerekeknek volt becsületük, és bátran viselkedtek.
Kockáztattak, ő pedig értékelte ezt. Abban a pilla-
natban, a rövid találkozás ellenére, a gyerekek is ér-
tékelték őt, érezték, hogy bejönnek neki. Olyannyira,
hogy a tárcájából csupán kivették a pénzt, aztán
visszadobták neki a hitelkártyáival és minden okmá-
nyával együtt, amelyek nélkül nagy bajban lett volna.
Visszaadták neki a kölykök, mert látták az arcán, hogy
méltányolja őket. Aztán amikor elmenekültek jobbra,
a rendőrök meg balról a helyszínre értek, és
megkérdezték, merre mentek a suhancok, Lingis
rossz irányba küldte őket. A gyerekek pártján állt.
Úgy gondolta, minden, a fejlett világból a harmadik
71
világ bármely országába érkező utazóra igaz, hogy
még ha mindenét elveszik is, az is igazságos.
Nos, vajon mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akiket
időről időre újra elkapnak? Szerintem nekik az
eredeti családjukban nem volt meg a biztonságos
hátterük.
A csecsemőknek mindenféle érzelmeik vannak. Minél
kisebbek, annál erőteljesebbek, hiszen nincsenek
szavaik, nincsenek magyarázataik, nem értenek
semmit, csak éreznek. Ezért a kisbabák nagyon
dühösek tudnak lenni, nagyon el tudnak keseredni,
vigasztalhatatlanok tudnak lenni. Akadnak olyan
anyukák, akiknek van kapacitásuk átölelni a gyere-
küket, biztonságot sugározni felé. Ha a gyerek rugdal,
tajtékzik és üvölt, az anyja akkor is csak járkál
körülötte, rámosolyog, és elfogadja, hogy most ez
van. Amikor pedig véget ér a hisztéria - mert egyszer
mindig vége lesz -, a gyerek belenéz az anyja
szemébe, és a teljes elfogadást látja benne. Ez jelenti
a biztonságos hátteret. Az, hogy az anya képes át-
ölelni a gyereket minden érzelmével együtt.
Sok ember jön terápiába, mert úgy érzi, nem képes
biztonságosan kontrollálni az érzelmeit, attól fél,
hogy megőrül. Vagyis attól fél, hogy jön valamiféle
hatalmas érzelem, amit nem lesz képes
72
kordában tartani. Mondtam már, hogy szerintem az
ember attól fél, ami korábban már megtörtént vele.
Ha attól rettegsz, hogy olyan érzéseid lesznek,
amelyeket nem bírsz biztonsággal kezelni, akkor
valószínűleg korábban olyan érzéseid voltak, ame-
lyeket az anyád nem volt képes kezelni. Két olyan
anyai viselkedés van, amelyek hatására az ember
nagyon félni fog a saját érzelmeitől. Az egyik, hogy
amikor feldühödik, az anyja még nála is dühösebb
lesz. Ez félelmetes, kikészítheti az embert az egész
életére. A másik meg, hogy ha kiborul, az anyja le-
teszi a kezéből, és közli, hogy csak akkor tér vissza, ha
abbahagyta a hisztit. Lényegében nem marad vele,
hanem elhagyja. Tehát ha erőteljes érzelmeket
produkál, elhagyják. Később, a felnőtt élet során ez
gyakran visszaköszön.
Tehát a szülő inkább megijed a gyerektől, túlreagálja,
és irányítani akarja őt, miközben épp arra lenne
szüksége, hogy biztonságos hátteret nyújtson neki.
Ezek a gyerekek kamasszá cseperedve el akarják érni,
hogy ha rosszak is, akkor is tudják, hogy valaki
biztonságosan kordában tartja őket. Ha a család
képtelen erre, majd a rendőrségnek menni fog.
A maximális biztonságot a börtön jelenti. Tehát, ha az
otthonod nem elég biztonságos, akkor börtönben
73
kötsz ki. Mert végül is mi fogadhat be? Az elme-
gyógyintézet vagy a börtön.
Ha a szüleid nem nyújtanak biztos menedéket, hála
istennek, még ott vannak a kórházak és a börtönök.
Azok a gyerekek, akiket folyton elkapnak, azt akarják,
hogy valaki biztonságos korlátokat jelentsen nekik.
Ennél sokkal humánusabb megoldás lenne - és
Winnicott is ezt javasolta —, ha az ilyen gyerekek
kezelésére nevelőotthonokat alapítanának, amelyek
biztonságos hátteret nyújtanak nekik. Winnicott és a
felesége megtették mindezt, és egyszer a családjukba
fogadtak egy ilyen gyereket.
Egy nap egy olyan kisfiú érkezett vizsgálatra
Winnicotthoz, akit már legalább 17 nevelőotthonból
kirúgtak. Úgy vélte, ezek után a gyerekből biztosan
bűnöző válik, hacsak nem talál neki hamar
biztonságos hátteret. Felhívta a feleségét, és meg-
kérdezte: „Szerintem a világon senki más nem tud
segíteni ennek a gyereknek, csak mi ketten. Haza-
hozhatom? Legyünk mi az ő utolsó nevelőcsaládja, és
jelentsünk neki biztos hátteret, akármi történik is.”
Ez a kulcsa a dolognak. A felesége beleegyezett, de
mielőtt a srác megérkezett hozzájuk, a csengőjük alá
felszereltek egy másik berregőt, és odaírták alá
74
a nevét: Joe. Az lett a fiú csengője. Joe érkezésére
öszeállították a lehető legkevesebb szabályból álló
házirendet. Közölték vele: „Nézd, ezeket a dolgokat
nem teheted meg, amíg velünk laksz. Ha bármikor
elköveted bármelyiket, kidobunk, és bezárjuk mö-
götted az ajtót. Ha kell, szó szerint ki fogunk dobni.
De ha megnyomod a neveddel jelzett csengőt,
beengedünk. Nem kérdezünk semmit, nem lesz ki-
oktatás, nem lesz szankció. Ha meghalljuk a berre-
gőt, úgy tekintjük, hogy megígéred, betartod a házi-
rendet.” Csak ennyit, és semmi mást nem mondtak
neki. Az első hónapban legalább egy tucatszor kellett
kidobniuk a fiút, aki hol három percig, hol öt napig
maradt távol. De nem volt más választásuk, nem
lehetett máshogy csinálni. Két dolgot kellett
egyszerre üzenniük a srácnak. Az egyik, hogy ko-
molyan gondolják a megállapodást, szeretik, biztos
hátteret akarnak neki nyújtani, maradhat, ameddig
szüksége van rá. A másik pedig: nem szegheti meg a
házukban a szabályokat, mert akkor ők nem tudnak
benne élni. Három hónapba telt, míg a fiú elfogadta a
szabályokat, és megnyugodott. Megérezte, hogy a
határok és a szeretet együtt járnak. Ez volt az utolsó
nevelőotthona, tőlük ment egyetemre, és ki, a nagy-
világba.
Gyakran a szülők azért hagyják dirigálni a gyereket a
házban, mert maguk nem akarnak szörnyeteggé
válni. Ezért inkább a gyerekből csinálnak szörnyete-
get. Az a helyzet, hogy minden, a szörnyűséges gye-
rekétől rettegő szülő jócskán kiszúr a csemetéjével. A
szülők megengedhetik maguknak, hogy szörnyen
viselkedjenek, a gyerekek viszont nem engedhetik
meg maguknak ugyanezt Amikor hagyod, hogy a
gyereked dirigáljon, igazán kitolsz vele, mert majd
valaki másnak kell megtanítania rá, hogy mit lehet és
mit nem. Winnicott és Clare sikert arattak, mert
biztonságos hátteret nyújtottak a srácnak, és amikor
eljött tőlük, egyetemre ment. Erezte, hogy tartozik
valahová, és nem volt szüksége börtönre, nem volt
szüksége elmegyógyintézetre.
Szerinted hogyan lehet versenyezni egy videojátékkal
vagy a Playstationnel a gyerek figyelméért?
Ha nem tudsz versenyezni, inkább szállj be te is a
játékba! Csináljátok együtt! Versenyezz a játékban a
gyerekkel! Lépj be te az ő világába! Tapasztalatom
szerint a gyerekek általában a társaságot részesítik
előnyben bármi mással szemben. Nem különböznek
annyira tőled vagy tőlem. Ha nincs társaságuk, ak-
76
kor kiváló módja az egyedüllét túlélésének, ha el-
kerülnek egy lebilincselő játékban. De ha valódi
társaságuk adódik, mindig inkább azt választják.
•
A többszereplős online szerepjátékokról - ame-
lyekben több ezer ember játszik együtt egyszerre egy
elképzelt világban - olvastam egy kutatást, amely
szerint maradandó negatív hatásuk van a sze-
mélyiségre.
Aha, imádom az ilyen kutatásokat! Nézd, szerintem a
Bibliát is okolhatnánk a vallási háborúkért. A szent
könyvekben is sok rettenetes dolog áll, amiatt is
lehetne aggódni, hogy valaki megint meg fogja tenni
őket. De, persze, érthető, mi aggasztja az embereket.
Én személy szerint viszont egyáltalán nem aggódom.
Emlékszem, egyszer, kábé hétéves koromban, azt
hittem, egyedül vagyok. A rádióban épp Beethoven
IX. szimfóniáját játszották. A kezemben egy pálcával
vezényelni kezdtem. Tényleg, komolyan dirigáltam a
kórusnak, a zenekarnak az Örömódát, teljesen
átadtam magam a vezénylésnek. Egyszer csak
megszólalt az anyám hangja mögülem: „András, te
mit csinálsz?” Rám nyitott, és én elszégyelltem
magam. Később rájöttem, hogy attól félt,
77
A
személyiséget váltottam, és nem tudom megkülön-
böztetni a képzelgést, a fantáziavilágot a valóságtól.
A mentális egészségem miatt kezdett aggódni. Lé-
nyegében őrültnek hitt. Én nem értem, hogyan lehet
feltételezni egy gyerekről, hogy hülye, és nem tudja
elkülöníteni a képzeletet a valóságtól. Ilyen egysze-
rűen nincs. Én sem voltam megkeveredve a való-
sággal kapcsolatban, csak élveztem karmesteresdit
játszani. Szerintem az a gyerek, aki mindenfélét el-
játszik, egyszer ennek a bőrébe bújik, máskor annak,
csupán a képzeletét edzi. Egy percig sem hiszem,
hogy személyiséget cserélne. Ha valami változik,
legfeljebb javulás történhet, mert a szerepjátékon
keresztül az ember új lehetőségeket fedez fel
magának.
- Mit tehetnek a szülők, ha a gyerek minden látható
ok nélkül mélységesen depressziós lesz?
- Ilyen gyerek nincs. Nincs ok nélküli depresz- sziós.
Szerintem senki nem hülye, és senki nem őrült. Nincs
olyan, hogy mentális betegség. Soha semmi gond
nincs az emberekkel, kivéve azokat az eseteket,
amikor valamilyen agyi elváltozásról van szó,
amellyel orvoshoz kell fordulni. Egyébként viszont
csak az élet megélésével kapcsolatos problémák lé-
78
teznek. A gond soha nem benned vagy bennem van,
hanem mindig közöttünk áll fenn. Egyszerűen csak
könnyebb ujjal mutogatni a másikra, ahelyett, hogy
nyitottak lennénk az igazságra, ami közöttünk van. A
depressziósnak látszó gyermek esetén valami nem
stimmel közte és a családja vagy a környezete va-
lamely jelentős tagja között. Valami nem működik.
Valószínűleg a gyerek éppen elveszíti a reményt va-
lamivel kapcsolatban. Elég közel kell állnod hozzá,
meg kell hallgatnod, komolyan kell venned, amíg el
nem képes mondani neked, amit akar. Mi az, ami
nem elérhető, ami nem működőképes a számára,
amiért fel kellett adnia a reményt.
-Az ügyeletes elsősegély-szolgálattal kapcsolatban
kérdezem: hol húztad meg a határt? Meddig lehet
szabadon hagyni a gyereket, és mikor kell sza-
bályokat hozni?
- Az igazi kérdés az, hogyan fogod betartatni a
szabályokat. Mindenféle szabályra, akár egy kor-
mányban, akár egy országban, akár az otthonodban
érvényes törvényekre igaz, hogy ha nem tudod be-
tartatni őket, inkább ne is legyenek. Ha tehát vala-
milyen határt kijelölsz a kamasz gyerekednek, akkor,
79
i
az isten szerelmére, tegyél róla, hogy az a határ szent
és sérthetetlen legyen. Gondolj bele, hogyan fogod
betartatni, ha azt mondod: „legyél itthon este 10-re”.
Mert, ugye, a legtöbb kamasz csak kinevet, ha ilyet
mondasz. Egy dolgot tehetsz: azt mondhatod, hogy
ahol te vagy, ott például nem drogozhat. Ezt magad
is el tudod intézni. De semmi értelme azt mondani,
hogy ne drogozzál, gyermekem. Nagyon oda kell fi-
gyelni rá, mit kérsz, és a valóság talaján kell marad-
nod. Eljön a pillanat, amikor azt mondhatod: „Amed-
dig az én házamban laksz, ezek és ezek a szabályok
érvényesek. Ha megszeged őket, nem tudlak meg-
akadályozni, nem akarom korlátozni a szabadságo-
dat, de te sem korlátozhatod az én szabadságomat.”
A gyerekek kizárólag egyfajta szabályt tisztelnek: a
saját túlélésemet szolgáló szabályokat. Az ő érde-
kükben hozott szabályokat egyáltalán nem értik. Ha
az anya azt mondja: „aggódom miattad, szörnyű ve-
szélyek leselkednek rád éjfél után”, a gyerek csak ki-
neveti. De ha megfelelő a kapcsolatuk, az anya hihe-
tően közölheti vele: „nézd, lehet, hogy őrültnek
tartasz, de nem tudok aludni, ha nem vagy itthon
éjfélre”, és a gyerek puszta jószívűségből haza fog
jönni. Mert jó a kapcsolata az anyjával. De semmilyen
más okból nem teszi meg.
80
Amikor a kamasz gyerek olyan életet él, ami fel-
forgatja a szülők életét, akkor ideje elválni. Ahogy az
anyának meg kellett szülnie a gyermeket a kezdet
kezdetén, a családnak is meg kell szülnie őt újra egy
bizonyos ponton. Én 16 évesen jöttem el otthonról.
Abban a korban már tökéletesen túl lehet élni a vi-
lágban. Nem könnyű, de képes rá bármelyik gyerek.
Tehát egyáltalán nem szükséges otthont biztosítani
egy 16 évesnél idősebb gyereknek, ha felforgatja a
házat. Tudom, hogy a szülők általában kétségek kö-
zött vergődnek. Egyesek úgy vannak vele: „inkább az
én házamban igya hülyére magát, mint máshol”.
Akkor viszont ne mondja neki, hogy ne igyon! Ezt
jelenti a realitás a határok kijelölésében. Sokan a sa-
ját elsődleges kapcsolatukban sem jelölnek ki hatá-
rokat. Nagyon ritkán hallani manapság, hogy valaki
azt mondja: „Nálam ez a határ, ne lépd át. Ha át-
léped, akkor vége a dalnak.” Ha nincs meg ez a határ,
aminél nem adjuk lejjebb, ne csodálkozzunk, ha
mások kihasználnak. Ezt teszik a gyerekek is. A sza-
bálynak reálisnak kell lennie, és be kell tudnod tar-
tatni. Olyat sose mondj, aminek nem tudsz érvényt
szerezni!
81
1
Beszéltél arról, hogyan veszíthetik el a szülők a
gyerekük bizalmát, ha kiborulnak az élményei miatt.
Ha ez megtörtént, és később a gyerek már eléggé
bölcs hozzá, szerinted lehetséges megbékélni a szü-
lőkkel, és újra megbízni bennük?
Mint gyerek vagy mint szülő kérdezed?
Mint gyerek. Szeretném ezt megoldani. Remélem,
eljutunk odáig, hogy ismét nyitott és őszinte lehetek.
Értem. A csökönyösséged ellenére tettél már
lépéseket ennek érdekében?
Hát, igen.
Nos, akkor talán kialakulhat a dolog. Freud egyik
története jut az eszembe. Négy-öt éves korában
alvajáró volt, és olyankor nem tudta, mit csinál.
Egyszer bement a szülei hálószobájába, és odavizelt a
padlóra az ágy lábánál. Amikor feleszmélt, hallotta,
amint az apja megjegyzi, hogy ebből a fiúból soha
nem lesz semmi. Később, már túl az ötvenen, leje-
gyezte az egyik álmát. A szülői ágy lábánál állt ren-
geteg, általa írt könyvvel a kezében, és azt kérdezte
az apjától: „Apám, még mindig azt hiszed, hogy nem
viszem semmire?” Tehát szenvedett a szülői
elégedetlenségtől, és jó ötven évébe telt, hogy akár
csak egy álomban is, de szembeszálljon az apjával.
82
Szerintem neked is nehéz a dolgod, de nem lehe-
tetlen.
Én nem érzem, hogy szenvednék ettől. Egyszerűen
csak fárasztónak találom, hogy köröket futok az
anyám körül, és bujkálok, amikor csak beszélek vele.
Ettől eltekintve teljesen jóban vagyok magammal.
Hát, nézd, választhatsz. Szembeszállhatsz vele, és
mondhatod, hogy belefáradtál a titkolózásba. Próbálj
igazi - én úgy hívom -, drámai kapcsolatot kialakítani!
Játszd le a történetet úgy, ahogy van. Erre vagy azt
mondja, hogy rendben, és belemegy, vagy azt, hogy
nem akarja. Nem kényszerítheted semmire.
Mindegy, mit csinálsz, ez nem csak rajtad múlik.
Egyébként, ha tiltakozik, nemet mond, és nem akarja,
hogy ott legyél, kellemetlen dolgokat fog mondani
neked. Akkor, ha vele akarsz lenni, színpadias
kapcsolatot kell fenntartanod, és el kell játszanod azt
a fiút, akit ő látni akar. Röviden összefoglalva tehát:
ha nem akarsz színpadias kapcsolatot, a drámai
kapcsolat pedig lehetetlen, akkor lehet, hogy örökre
búcsút kell mondanod neki.
- Nekem három fiam van, már felnőttek, de a mai
napig nagyon jó barátok. Amikor megszülettek
83
egymás után, az idősebbeket mindig belevontam
mindenbe, a fürdetésbe, a pelenkázásba, az etetés-
be. Szerintem nagyon fontos, hogy együtt csináltuk
ezeket a dolgokat, és ezért ők nagyon jó viszonyban
tudtak maradni.
— Igazán szerencsés vagy, csodálatos, amikor így
alakul a helyzet. Szerintem a következőképpen zajlik
az élet. Egyedül vagy, és szereted az életed, ahogy
van. Megtalálod a társad. Azért, hogy hosszú távú
kapcsolat jöhessen létre kettőtök között, mindkét
félnek meg kell halnia. Bele kell halnotok a
kapcsolatba. A szanszkrit nyelvben a házasságra
ugyanazt a szót használják, mint a halálra. Belehalsz,
és mindketten újjászülettek valami mindkettőtöknél
nagyobb dolog részeként, az a szerelmes pár. Tehát
ez egy átalakulás, és nem arról van szó, hogy ha
megházasodsz, akkor vége az életednek. Hanem
meghalsz abból a szempontból, hogy már nem csak
magaddal foglalkozol, és hirtelen valami nálad na-
gyobbnak a részévé válsz. És akkor mindkét fél úgy
érzi, hogy a másik szívesen fogadja őt. Nem kognitív
változás ez, hanem a szívünkben legbelül változunk
attól, hogy belehalunk a kapcsolatba, és újjászüle-
tünk valami nagyobb dolog részeként, mint bárme-
lyikünk volt korábban. Az első gyerek érkezésekor a
84
párnak ismét meg kell halnia, hogy helyet csináljon a
hármas fogatnak. Ha a pár úgy áll hozzá a gyerek
születéséhez, hogy mindent úgy csinálnak tovább,
mintha mi sem történt volna, akkor a gyerekük azt
fogja érezni, hogy nem akarták őt. Vagyis a kéttagú
párnak meg kell halnia, hogy hármasként újjászü-
lethessenek. Ha egy újabb gyermek érkezik, akkor a
hármasnak is meg kell halnia, hogy négyes fogatként
szülessenek újjá. Nos, szerintem ti a tudtotokon kívül
ezt csináltátok. És ez nagyszerű dolog, ha
megtörténik! De ha nem történik meg, akkor az na-
gyon nehéz helyzetet teremt.
85
 III
GYEREKBŐL FELNŐTT
Mi történik a gyerekekkel, amikor felnőtté válnak? Már
ha egyáltalán ez megtörténik. Mint említettem, én
sokkal inkább arra kérném az embereket, hogy keressék
meg a bennük lakozó felnőttet, ne pedig a belső
gyermekkel próbáljanak kialakítani kapcsolatot. A
felnőttségnek ugyanis elég rossz az ázsiója. Nem
véletlenül. Megfigyeltem, hogy a felnőttek már a
kezdet kezdetétől igyekeznek elaltatni a gyer-
mekeiket. Minél előbb elalszik a gyerek, annál jobban
érzik magukat a felnőttek. Erről szól az egész
gyermekkor. Amikor gyerekként felkeltünk, a szülők
még aludtak, és mi mindig fel akartuk ébreszteni
őket. Örültek neki? Dehogy! Azt akarták, hogy
menjünk vissza az ágyunkba, és maradjunk csend-
ben, hogy ők is alhassanak. Ez tehát a generációk
csatájáról szól. Az idősebb generáció azt akarja, hogy
a fiatalabb aludjon, a fiatalabb nemzedék pedig azt
szeretné, ha az idősebbek felébrednének. Vajon ki
fog nyerni? Nem úgy néz ki, hogy sok esélyük lenne
gyerekeknek. Sajnos, általában véve igaz, hogy aki
89
fel akarja ébreszteni a többieket, az bajba kerülhet,
akár szembekerülhet a törvénnyel is. Elég, ha csak a
gyógyszerekre gondolunk! A legtöbb nagyipari
gyógyszert arra tervezték, hogy elaltassa, lenyug-
tassa, lecsillapítsa, érzelemmentessé és racionálissá
tegye az embereket.
Először egyetemistaként jártam elmegyógyinté-
zetben, amikor önkéntesnek jelentkeztem a helyi
intézetbe, társaságnak az őrültek mellé. Bementem,
jobban mondva bevittek a legszigorúbban őrzött
szárnyba, a zárt osztályra, ahol a beszámíthatatlan-
nak minősített bűnözőket - akik embert öltek - tar-
tották. Már magát ezt a jelenséget is elképesztően
kirekesztőnek éreztem. Máris kész voltak a kategó-
riák, szétválasztva a rossz és a jó emberek, az őrültek
és a normálisak. Azt meg végképp nem tudtam hova
tenni, hogy valaki úgy ússza meg a gyilkosságért járó
büntetést, hogy őrültnek nyilvánítják. Nos, hát az
tényleg őrültség. Mivel adott volt a feladatom,
körbenéztem, kivel is beszélgethetnék. Rengeteg
ember feküdt a helyiségben, mozdulatlanul, meg
sem rezzentek az érkezésemre. Aludtak, vagy talán
kómában voltak, nem tudtam eldönteni. Járkált
köztük egy fehér köpenyes ember, a kezében egy
óriási, de tényleg óriási fecskendővel. Amint va
90
laki megmozdult az ágyán, adott neki egy injekciót,
és már aludt is tovább a beteg. Tanácstalanul álltam
ott, hogy akkor most kivel is beszélgethetnék. „Mi-
féle önkénteskedés ez így?” - gondoltam. Persze, ez
abban az évben történt, amikor John F. Kennedyt
meggyilkolták, vagyis már elég régen. De biztosít-
hatlak róla, hogy a körülmények nem sokat javultak
azóta. Ez arról jutott eszembe, hogy amikor a gye-
rekek igyekeznek felébreszteni a szüleiket, a szülők
igyekeznek elaltatni őket.
Eljön a pillanat, amikor a lány nővé érik. És re-
mélhetőleg eljön az a pillanat is, amikor a fiú férfivá
válik. Két okból is, azt hiszem, többet tudok a férfiak-
ról. Egyrészt, mert én magam is pasi vagyok. Más-
részt pedig, mert az a helyzet, hogy a nők az ősidők
óta sokkal jobban ragaszkodtak a gyökereikhez, még
a kulturális változások közepette is. Én legalábbis úgy
látom, mi, pasik sokkal jobban elidegenedtünk az
igazi lényünktől, mint a nők. Nézzük csak, mi, pasik
régen vadászni jártunk. Ki jár manapság vadászni?
Alig páran, de ők is csak szórakozásból.
A nők régen gyerekeket hoztak a világra, és pontosan
ugyanezt teszik ma is, legalábbis a nagy többség.
A nők számára tehát sokkal inkább megvan a foly-
tonosság, az állandóság az evolúciós fejlődésükhöz
91
képest, mint a férfiaknak. Ezért aztán a férfiak sokkal
inkább bajban vannak, mint a nők. Jóval könnyebb
egy lánynak nővé válnia, mint egy fiúnak férfivá.
Létezik egy latin kifejezés: puer aeternus, ami azt
jelenti: örök kisfiú. Ez Puck vagy Pán Péter figurája, a
soha fel nem növő férfi archetípusa. Mit kezdhet egy
nő egy férfival, aki igazából kisfiú? Az anyja lesz. Na
jó, de akkor mi a helyzet a szexszel? Senki sem akar a
fiával szeretkezni. És mit kezdjen ezzel a férfi?
Bizonyos törzsekben van egy olyan pillanat, amikor a
fiút kilopják az anyja házából. A férfiak éjszaka
kilopóznak, és magukkal viszik a fiút a férfiak házába.
Irian Jayán, például, a férfiak péniszvédő pajzsot
hordanak. Nem lehet látni a péniszüket, mert egy
üreges, hegyes dolog takarja. Némelyik fickónak
egészen hosszú, a másiknak meg kisebb, de mind-
nyájuk testén elöl ott fityeg a péniszvédő tok. A fér-
fiak házában úgy alszanak, hogy mindannyian a jobb
oldalukon fekszenek, a péniszük pedig a másikon
hever. Ha az egyikük megfordul, mindannyian
megfordulnak vele együtt, különben nem járnának
valami jól. Ebbe a nagyon harmonikus férfivilágba
vezetik be a fiút, aki azelőtt még soha nem járt abban
a házban. Az első, férfiak társaságában eltöltött
éjszakát követően, amikor a fiú másnap reggel kisé
92
tál a házból, az anyja távolságtartóbban szólítja meg.
Akkortól a fiú már nem az ő fia többé, hanem a törzs
egyik férfi tagjává vált. A férfiak magukkal vitték,
meghívták. Elfogadták őt, és onnantól mindenki úgy
beszél vele, mint egy férfival.
Persze vannak másfajta rituálék is, és sokkal fáj-
dalmasabb beavatási módszerek, mint például a szu-
bincíziós és a körülmetélési beavatások. A lényeg,
hogy a régi kultúrákban nagyon egyértelműen elkü-
lönült, mikor szűnt meg valaki fiúnak lenni, és vált
férfivá. Ma viszont akár örökre kisfiú maradhat az
ember, 95 éves koráig is, amíg meg nem hal. Nincs
beavatás, mert a véneket ez nem érdekli. Tulaj-
donképpen - és ezt már sokan sokféleképp megfo-
galmazták - ma a férfiak között nincsenek is vének.
Senkit sem tisztelünk már nagy öregként. Mi, pasik, a
legjobb esetben is csak fivérek lehetünk. Nincsenek
jelen apák, akiket tisztelet övezne. Az apákat gyakran
megölik vagy nevetség tárgyává teszik, illetve az apák
nem törődnek semmivel. Esetleg nincsenek is jelen
apák, mert még nem nőttek fel, vagy fiatalabbak,
mint mi vagyunk. Akkor kihez fordulhatunk? Az a
helyzet, hogy a fivérek hiába próbálják meg egymást
beavatni, nem működik a dolog. Ezért mi, férfiak
komoly problémával szembesülünk.
93
Szerintem egyetlen lehetőség áll még nyitva a fiúk
előtt, hogy férfivá válhassanak. Ez pedig az, hogy az
életük egy bizonyos pontján találnak egy idősebb
férfit, akit történetesen tisztelnek. Általában nagyon
sokáig kell keresni, mindenfelé a világban. Ha a fiú
megtalálta az idősebb férfit, akit tisztel, pláne, ha a
hivatásához kapcsolódóan, akkor megkéri őt, hogy
fogadja inasává. Hadd dolgozzon vele a férfi meg-
elégedésére. Alapvetően valami olyasmiről beszélek,
mint a régi inasság intézménye. De ez az élet minden
területén működik. A közgazdász egy közgazdászt fog
keresni, akit tisztelhet. Aztán együtt dolgozik vele, és
ennek a felette álló férfinak bemutatja, hogyan végzi
a munkáját, amíg csak a férfi azt nem mondja:
„Megbízom benned, elfogadlak téged, és azt akarom,
hogy velem egyenrangú legyél.” Ilyen egy modern
beavatás. De ezt nem lehet az egyetemeken
végigcsinálni, mindenkinek magának kell átesnie
rajta, a régi típusú inas-mester viszony rendszerében.
Mindegy, hogy valaki vízvezeték-szerelő,
pszichológus vagy akármi, szerintem egy fiú ezen az
egyetlen módon válhat ma férfivá. Méghozzá úgy,
hogy kivívja egy olyan férfi tiszteletét, akit ő vala-
miért tisztel. Szerintem nem nehéz belátni, miért is
nehéz ügy ez. Először is, a legtöbben nem tisztelünk
94
senkit, aki idősebb nálunk. Másodszor pedig, mek-
kora az esélye annak, hogy elnyerjük az általunk
tisztelt ember tiszteletét? Egy oroszlán bátorsága kell
hozzá, hogy kitárulkozzunk valaki előtt, akire
felnézünk. Ám enélkül a fiú örökre fiú marad.
Az anya nem vezetheti be a fiát a férfilétbe. A nőknek
inkább amolyan karikatúraszerű elképzelésük van
arról, milyennek kellene lennie egy férfinak. Engem
egyedülálló anyaként nevelt az anyám, aki szerint az
apám - így mondta - morális elmebetegségben
szenvedett. Vagyis anyám egyértelműen nem
tisztelte az apámat, és megvoltak a saját elképzelései
arról, milyennek kellene lennie egy férfinak. Egy nő
szerint a férfinak alapvetően a nő örömét kellene
szolgálnia. Ez pedig egyértelműen egy nő férfiképe.
Nem egy férfi férfiképe. A kettőnek semmi köze
egymáshoz. Ezért aztán nekem mindenfelé keresnem
és kutatnom kellett, hogy megtudjam, mitől válik egy
fiú férfivá.
Az apám egyébként rendes ember volt, de nem vívta
ki a tiszteletemet. Magyarországon élt egy olyan
időszakban, amikor nehéz volt tiszteletre méltónak
lenni. Ha akkor valaki kimondta a véleményét,
megbüntették, ezért nagyon kellett vigyázni és
taktikázni. Nekem úgy tűnt, az apám valahogy arra
95
trenírozott engem, hogyan hízelegjek a hatalmas
embereknek. Ezzel pedig nem lehet tiszteletet ki-
vívni. Az ilyen viselkedés megfelelő a túléléshez, de
egyértelműen nem jelentett számomra követendő
példát. Ezért aztán szét kellett néznem a világban,
hogy találjak valakit, akit tisztelhetek, és akinek
kivívhatom a tiszteletét.
Régebben azt gondoltam, hogy a nőknek is ugyanígy
kell eljárniuk. Azt hittem, például egy festőnőnek, ha
nem akarja úgy érezni, hogy csak hobbiból festeget,
el kell mennie inasnak egy festőhöz, akit tisztel, és
elnyerni az elismerését. Később rájöttem, hogy a
nőkkel teljesen máshogy működik ez a dolog,
teljesen más úton mennek végig. Határozottan úgy
látom, hogy a szülés természetes beavatásként
működik. Egy nőnek nagyon keményen kell dolgoznia
azon, hogy kislány maradhasson, miután a világra
hozott egy gyermeket.
Az apák és az idősebb férfiak általában féltékenyek és
irigyek a fiatalabb férfiakra. Mindig is az idősebb
férfiak küldték háborúba a fiatalabb férfiakat, hogy
az ellenség esetleg őket ölje meg, így ők fiatalabb
nőkhöz juthassanak. Az idősebbek nem gyakran
mennek csatába... Egyszer egy anya, akinek három
fia volt, nekem panaszkodott, hogy szerinte a férje
96
soha nem fogja egyenlő félként kezelni a fiait Nagyon
nehéz a fiúnak, ha az apja nem hajlandó ilyen módon
elfogadni. Lehet 30 vagy akár 50 éves is, de ha az
apja még él, és továbbra is úgy kezeli, úgy viselkedik
vele, mintha felsőbbrendű lenne, a fiú aligha fog
tudni férfivá válni.
A fiammal hároméves korától kezdve volt egy közös
játékunk. Ahányszor csak együtt elhaladtunk az ágy
mellett, megpróbáltuk lenyomni a másikat oda.
Akármilyen módszer bevethető volt, például a jól
bevált meglepetésszerű támadás. Én eldöntöttem,
soha nem fogom színlelni, hogy neki sikerül
lenyomnia engem. Azért határoztam el, hogy amikor
majd tényleg ő győz, elégedett lehessen, hogy
erősebb, mint én. Ezért aztán soha nem játszottam
el, hogy nyert, így ezerszer löktem én az ágyra, neki
pedig egyszer sem jött össze. Ám amikor végül sike-
rült, az nagyon emlékezetes nap volt mindkettőnk
számára. Ettől fogva megváltozott a kapcsolatunk.
Lényegében egyenrangú félként kellett elfogadnom
őt.
Freud úgy képzelte, hogy a civilizáció alapja az, hogy
a fiúgyermekek összegyűlnek, és rádöbbennek: nem
fogják tudni élni az életüket, nem lesznek képesek
nőt vagy jó munkát szerezni, csak ha meg-
97
ölik az apjukat. Ez az apagyilkosság mítosza. Persze,
szinte biztos vagyok benne, hogy Freud mindezt nem
konkrétan történelmi tényként kezelte, sokkal inkább
valamiféle szimbolikus értelmű cselekedetként.
Bárhogyan értette is, ehhez hasonlót már magam is
számtalanszor megfigyeltem. Példának arra, hogyan
működhet, elmesélek egy esetet. A fiú egyetemre
járt, még egy éve volt hátra. Az első két évfolyamon
kiemelkedően jól teljesített, a legjobbak közé került,
ösztöndíjat kapott. A harmadik év közepén azonban a
jegyei elkezdtek romlani, meg is bukott, és kimaradt
az egyetemről. De miért? Eljött hozzám terápiába,
mert maga sem értette, miért történt mindez.
Milliónyi magyarázat elképzelhető volt, de úgy tűnt,
egyik sem állja meg a helyét. Miközben
beszélgettünk, kiderült, hogy az apja is kimaradt az
egyetemről harmadéves korában. Láthatatlan,
áttörhetetlen pajzsot jelent némelyik embernek,
hogy messzebbre jusson, például iskolázottságban,
mint az apja. Tulajdonképpen úgy festett a helyzet:
ha az apa otthagyta az egyetemet a harmadik évben,
a fia meg történetesen befejezi és diplomát szerez,
az olyan, mintha valamiképpen megölné az apját.
Olyan, mintha az orra alá dörgölné: „Te lúzer vagy,
nézz csak rám, én többre vagyok képes, mint te vol
98
tál!” Ez nem könnyű helyzet, de meg lehet csinálni,
és arra bátorítanék mindenkit, hogy tegye is meg.
Szerintem mindenkinek jót tesz, ha ilyen értelemben
megöli az apját. Viszont nem könnyű feladat.
Természetesen akadnak apák, akiket örömmel tölt el,
ha a gyermekeik túlszárnyalják őket. Vannak, akik
gyorsítórakétaként működnek a csemetéik mellett.
Pont, mint az a rakétarendszer, amely feljuttatja az
űrhajót az űrbe, majd lekapcsolódik róla, és elég a
légkörben. Nos, szerintem ez az igazi szülői modell.
Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy
felvigye a magasba, pályára állítsa őket, azután ő
maga kapcsolódjon le róluk. Ám csak nagyon kevesen
jutnak el eddig az archetípusig. Inkább versenyeznek
a fiaikkal egészen a halálukig, és gyermeki szerepben
tartják őket.
A felnőttséggel kapcsolatban azt is érdekes meg-
vizsgálni, mi történik a házasságban. Amikor párokkal
dolgozom, gyakran kiderül, hogy a problémájuk
végső soron abból fakad, hogy a nő még mindig in-
kább a szülei gyermeke, mint annak a felesége, aki-
hez hozzáment, vagy a férfi továbbra is inkább a szü-
lei fiacskája, mint annak a férje, akit elvett. Így nem
lehet élni. A házasság egy rítus, amely során az em-
ber maga mögött hagyja az eredeti családját, és létre
99
hozza a sajátját Attól fogva máshoz lesz lojális. Nem
lehetsz egyszerre a szüleid fia és a feleséged férje.
Nem lehetsz egyszerre a férjed felesége és a szüleid
kislánya. Ha a korábbi szerepekhez ragaszkodsz, ak-
kor a kapcsolatodban problémák fognak jelentkezni.
A Biblia előtti időkben inkább a matrilokális
együttélés volt általános. Ha egy férfi és egy nő ösz-
szekerült, általában a férfi hagyta el a családját, és ő
ment a nő családjához lakni, ő alkalmazkodott hoz-
zájuk. A Biblia korában aztán a patrilokális rendszer
vette át a domináns szerepet, amelyben a férfi vette
a családjába a nőt Persze, ma is előfordulnak matri-
lokális házasságok, még ha az életet általában véve a
patrilokalitás jellemzi is. Ez sem könnyű helyzet,
megvannak a maga sajátos nehézségei. Vannak há-
zassági konfliktusok, amelyekkel kapcsolatban kife-
jezetten csak egy dolgot tudok javasolni: költözzenek
el mindkét fél családjától olyan messzire, amennyire
csak lehetséges. Adják meg az esélyt az új családnak,
és ne a régi családot próbálják meg reprodukálni az
új helyzetben. A legtöbb házassági anomália abból
származik, hogy, mondjuk, én vagyok a férfi, és azt
akarom, hogy a családom olyan legyen, mint az ere-
deti volt. Még akkor is, ha egyébként azt hajtogatom:
„Na, nem, mi máshogy fogunk élni, én aztán
100
másmilyen családot akarok!” Tudat alatt akkor is a
saját családomat fogom klónozni, miközben a felesé-
gem meg az övét próbálja reprodukálni. Akkor most
melyik legyen? Az ő családja valósuljon meg, vagy az
enyém? Nem lesz addig valódi jó kapcsolatunk, amíg
rá nem ébredünk, hogy ez a huzavona zajlik
közöttünk, és másként nem döntünk. Azt kell mon-
danunk: „Olyan családot fogunk kialakítani, amilyen
még soha nem létezett.” Nem olyat, mint az övé, és
nem is olyat, mint az enyém volt.
Még egy fontos dologról szót ejtek: arról amikor a
gyermek és a szülő közös útelágazáshoz érkezik. Mit
csinál az ember az anyja halálos ágyánál? Akkor,
amikor megkapja a hírt, hogy az haldoklik, alig né-
hány órája van hátra, és ott akar lenni mellette. Mit
kell mondani egy haldokló szülőnek? Nehéz lenne
erről bármit is mondani, annyira személyes, inkább
felidézem egy filozófus barátom szép esszéjét. Arról
írt, ahogyan a kórház felé tart, amelyben az anyja a
halálos ágyán fekszik, és a vonaton ülve próbálja ki-
ötleni, mit is mondjon neki. Az egy nagyon jelentős
pillanat, amikor az ember az anyja halálos ágyához
érkezik. A barátom ezért szorongani kezdett. A szo-
rongás, mint mondtam már, nem mentális betegség,
hanem lámpaláz. Ha valaki szerepet játszik, és tud-
101
ni akarja, milyen szöveget kell mondania, de nem
bízik magában, hogy őszinte, spontán és megindult
tud lenni az adott helyzetben, akkor szorongást fog
átélni.
Mert hát mitől fél a színész? Ha én, András, el
akarom játszani Hamletet, akkor rettegek tőle, hogy
valami olyasmit kell akarnom, amit igazán nem is
lehet akarni. Azt akarom, hogy engem Hamletnek
lássanak, nem pedig a szereppel küszködő András-
nak, különben kudarcot vallók. Egy szorongás ese-
tében mindig azt kell kérdezni, mit akarsz, amit nem
lehet akarni? Olyasmit, például, nem lehet akarni,
hogy egy másik ember kedveljen. Vagy bejövök neki,
vagy nem.
Ha a haldokló anyámhoz tartva azon tűnődöm, mit
csináljak, minden bizonnyal szorongást fogok átélni.
Mert egy színházi jelenetként gondolok az egészre. El
akarom játszani egy haldokló anya jó gyermekét. Az
én filozófus barátom, elmondása szerint, rádöbbent,
azért szorongott, mert igyekezett egy színdarab
jelenetének a szövegét megírni. Ezért megpróbált
inkább nagy levegőt venni, és felhagyni az
igyekezettel. Megnyugtatta magát, hogy egyszerűen
majd azt teszi, ami abban a helyzetben adja magát.
Akárhogy alakul is.
102
Leírta, ahogy megérkezett a kórházba, és az anyja
sápadtan, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Amikor leült
mellé, az asszony még lélegzett. A magától értetődő
mozdulat, ami adta magát, az volt, hogy az anyja
megmozdította a kezét, éppen csak egy kicsit felé nyúlt.
Ez elég volt neki, hozzáért, megfogta az anyja kezét.
Nem kellett egy szót sem szólniuk, nem kellett
beszélniük. Elég volt egyszerűen tartania a kezét. Az
asszony eltávozott, miközben ő fogta a kezét, a
barátom pedig nyugodt szívvel hazament.
Nemrég egy nagyon gazdag kínai férfival dolgoztam
Vancouverben. Amikor az anyja haldoklott, a férfi
valóságos idegroncs lett. Nem tudta, hogy sírnia
kellene-e, vagy inkább nevetnie, nem tudta, bol-
dognak kellene-e éppen lennie, vagy szomorúnak.
Attól félt, hogy elveszíti az önuralmát, ha eljön a pil-
lanat. A sírás olyan érzés volt neki, mintha a nadrág-
jába vizelne. Így gondolt az önuralma elvesztésére.
Sok férfi érzi úgy, amikor könnyek peregnek végig az
arcán, mintha bepisilne. És az ember nem tudhatja,
hogy nem fogja-e tényleg elveszíteni az önuralmát az
anyja halálos ágyánál.
103
Szerintem a legtöbbünknek problémát okoz az, hogy
nem akarunk olyanok lenni, mint az anyánk vagy az
apánk. Nemcsak azért, mert hasonló géneket
hordozunk, hasonló szokásokat veszünk át, egy
családban növünk fel, de az életünk miatt is
hasonlókká válhatunk hozzájuk. Mit tehetünk ez
ellen?
Miért is lennél olyan, mint bárki más, akár az anyád,
akár az apád? Elvégre ők már léteznek. Nincs szükség
még egy példányra belőlük. Szerintem az a
feladatunk, hogy autentikussá, önmagunkká váljunk,
ne valaki mássá. A kedvenc mondásom E. E.
Cummingstól - „Én rajtad keresztül vagyok annyira
én” - nyilvánvalóvá tette számomra: nincs olyan,
hogy én. Én mindig annak a funkciója, függvénye
vagyok, akivel vagyok. Soha többé nem leszek ilyen,
mint amilyen most veled, hiszen most rajtad keresz-
tül vagyok ilyen. Cummings azt is elmondta egy fiatal
költőnek: „Az, hogy senki más, csakis önmagad legyél
- egy olyan világban, amely folyton azt akarja tőled,
hogy valaki magadtól különböző személy legyél —, a
legkeményebb csata, amit az embernek meg kell
vívnia, és sosem szabad abbahagyni a harcot.” Éppen
erről szól az a kötélhúzás is, amiről kérdeztél. Úgy
tanulunk, hogy felfaljuk, internalizáljuk a szü-
104
leinket. Gyakran, amikor pedig csak egyetlen emberrel
dolgozom, úgy érzem, családterápiát tartok, Mert az
illető az anyját és az apját is internalizálta. Ha a
páciens szülei hadban álltak egymással, akkor abban
az emberben is szüntelen harc dúl. Akármilyen
kérdés merül fel, nincs egyértelmű véleménye.
Általában ilyenkor azt kérdezem tőle:
Mit tanácsolna az apád?
Ezt - feleli.
És az anyád mit tanácsolna? - faggatom tovább.
Azt.
Ebből az derült ki számomra, hogy nagyon sokszor a
döntésképtelenség abból fakad, hogy az ember
internalizálta a szüleit, miközben ők soha nem tudtak
egyetértésre jutni. Egy családban, ahol bármilyen
nyomás tapasztalható, nagyon nehéz autentikussá
válni. Ahhoz, hogy az ember egyedi lehessen, minden
elnyomást nélkülöző, kívánalmaktól mentes légkör
szükséges.
Egyszer jött hozzám egy fiatal hölgy, aki már szo-
rongásoldó gyógyszereket szedett, annyira félt attól,
hogy ostoba. Ahogy beszélgetni kezdtünk, fél órán
belül látszott, hogy intelligens, okos és még szép is.
De akkor miért aggódott? Kiderült, elég sokszor
105
hallotta az apját úgy osztályozni az ismerőseiket,
hogy egyik vagy másik milyen ostoba. A hölgy úgy
fordította ezt le, hogy az apja számára a legfontosabb
szempont, hogy valaki okos vagy ostoba. Rettegett
attól, hogy egyszer a saját apja az ostobák közé fogja
sorolni őt is.
Amikor a gyermek egészen fiatal korában in-
ternalizálja az apját meg az anyját, tulajdonképpen
kifejleszt bizonyos szokásokat. Annyira automati-
kussá válnak ezek a szokásmintázatok, mintha egy
külön nyelvet alkotnának. Azért, hogy a szülők bir-
tokolhassanak, hogy fenntarthassuk ezt az ismerős
birtokviszonyt. Vannak vallások és kultúrák, ahol az
emberek pszichoterápia helyett ördögűzést vé-
geznek. Tulajdonképpen ezt kéne nekünk is tenni
ilyen esetekben a szüleinkkel. Említettem, velem is
megtörtént, hogy automatikus késztetést éreztem,
hogy úgy viselkedjek a gyerekemmel, ahogy az
anyám tette velem. Csak ha megállítom magam
ilyenkor, és eszembe jut, hogy ő szokott így cse-
lekedni, akkor van esélyem kiűzni magamból az
anyámat.
Szerintem érdemes listát írni a szokásaidról, és
megvizsgálni, melyeket vetted át az anyádtól vagy az
apádtól, akaratlanul. Persze, a jó és hasznos szo-
106
kásokat meg lehet tartani, nem kell az összesei rög-
tön kidobni. De nagyon sok rossz szokás inkább csak
nehezíti az életed. Amennyiben hasonlítasz benne
apádra vagy anyádra, az mind csupán szokásmin-
tázat.
Van egy másik egyszerű megoldás is arra, hogyan ne
legyél olyan, mint a szüleid. Járj másfajta társaságba,
mint amilyenbe ők jártak! Töltsd az idődet másféle
emberek társaságában. Már beszéltem erről is:
éppen annyira vagy okos, mint azok az emberek, akik
körülvesznek. Az intelligencia is társas jelenség. Ha
elfogadjuk, hogy „én rajtad keresztül vagyok annyira
én”, akkor a szüleid is azokon keresztül voltak, akik
voltak, akikkel az idejüket töltötték. Ha neked ez nem
tetszik, alakíts ki magadnak egy teljesen másfajta
baráti kört! Lógjál másféle emberekkel, akik neked
szimpatikusak, és más leszel, mint a szüleid.
Szerintem nincs olyan, hogy konkrét egyéniség. Te
semmi vagy. Én semmi vagyok. Akkor válók valakivé,
amikor valaki más társaságában vagyok. Még amikor
tényleg teljesen egyedül vagyok, akkor is valójában
társaságban vagyok. Mert nem létezhet az ember
csupán egymagában, mindig valami nálam nagyobb
egységnek a részeként működöm. Ha ez így van, akkor
válaszd
107
azt a nagyobb dolgot, amelynek szeretsz a része
lenni. Ez megoldja a problémádat.
— Nekem túlságosan binárisnak tűnt, amit a fiúk
férfivá válásáról mondtál. Nehezen tudnám maga-
mévá tenni, hogy van egy beavatási pont, amikor az
ember átalakul az egyik állapotból a másikba. Nekem
ez a dolog sokkal inkább spektrumszerűnek tűnik,
nem sűríthető egyetlen pontba.
Bizonyos értelemben teljesen igazad van. De mondok
neked egy buddhista sztorit, ami talán jobban
megvilágítja azt, amit én mondtam. A budd-
hizmusban a kardot úgy hívják, vajra. A megkülön-
böztetés kardja. Ez a szó egyúttal az intellektust is
kifejezi. Miért? Pontosan azért, hogy ne legyen káosz
a fejünkben. A férfit az különbözteti meg a töb-
biektől, hogy tudja, hogyan kell forgatni a kardot. A
férfinak meg kell tanulnia mindezt. A karddal úgy
bánunk, hogy suhintunk egyet, és szétválasztjuk a
dolgokat: ez nem az. Márpedig ez bináris, bizony! Egy
karddal nem lehet egy kicsit így, aztán meg úgy tenni,
egy kicsit erre vagdalózni, aztán meg amarra. Nem
lehet úgy gondolkodni, hogy majdcsak odaérek
egyszer valahova. Egy férfi nem így viselkedik.
108
És, persze, nem muszáj szeretni a férfiakat. Én csak
azt mondom, hogy a férfi archetípusa az, ahogy egy
kardcsapással szétválasztja a dolgokat ez nem az.
Persze, a kardot lehet jó és rossz célra is használni.
Számomra a kardforgatás művészei a szamurájok
mesterei, a kardmesterek. Ők soha nem hordtak
maguknál fegyvert. Viszont ha valaki bármilyen
fegyverrel megtámadta őket, tudták, hogyan kell azt
megszerezni. Egy másodperc tört része alatt elvették
a támadó fegyverét, és megölték vele az ellenséget.
Egyébként békeszerető emberek voltak, soha nem
támadtak meg senkit, soha nem kezdeményeztek
harcot. Ha azonban valaki megtámadta őket, annak
annyi volt. A saját fegyverével ölték meg a támadót.
Persze, amolyan krisztusi figuraként odatarthatod a
másik orcádat is. Szerintem megvan ennek a
cselekedetnek is a helye, de nem minden helyzetben.
Ha az értelemről van szó, akkor nagyon-nagyon
egyértelmű kategóriákra van szükség. Én azt pró-
báltam felidézni, hogy az ún. gyökérkultúrákban a
korábbi állapottal való szakítás, mint meséltem, egy
éjszaka alatt lejátszódott. Egy éjszakával korábban
még fiú voltál, és reggelre férfi lett belőled. Ráadásul
109
mindenki rúd róla. Ez aztán igazán nagy dolog! Be is
jelentik az egész közösség előtt. És ettől mindenki
másként viselkedik veled. Márpedig óriási hipnotikus
ereje van annak, hogyan állnak mások az emberhez.
- Azért nem tetszik, ahogy a férfivá válásról beszélsz,
mert egyrészt tekintélyelvűséget sugall, másrészt
sokszor sem a tekintélyesebb, sem az idősebb ember
nem tud többet, mint mi. Szerintem a fiatalokat is
egyenrangúnak kell tekinteni, nem beszélve arról,
hogy valószínűleg több területen, többféle munkát is
fogunk végezni, több viszonyítási pont is lesz az
életünk során. Nem hiszem, hogy egyetlen mester
tudna ebben segíteni.
- Valószínűleg, ha mi ketten beszélgetnénk, fél óra
alatt közös nevezőre jutnánk. Persze, általában
túlozni szoktam, mert korlátozott idő alatt így tudom
hatékonyan kifejteni a véleményemet.
Szerintem az, amit egy fiúnak tisztelnie kell, nem
feltétlenül a tekintély, sokkal inkább a szaktudás.
Akár egy 20 éves ember is lehet a világ legjobb sak-
kozója. De ha én tehetséges sakkozónak akarom
érezni magam, akkor le kell ülnöm játszani ezzel a
110
fiatal mesterrel. Addig kell vele sakkoznom, amíg
csak rám nem mosolyog, és el nem kezdi élvezni a
játékot velem. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen
csak kijelentem: „Hát, én aztán szuper vagyok.” Nem
így működik a dolog, és soha nem is fog így működni.
Teljesen mindegy, hány új szakterület jön még létre.
Én arról beszélek, hogy nem feltétlenül a kort kell
tisztelni, hanem a szaktudást
Amikor elvégeztem az egyetemet, megkaptam a
pszichológusi végzettségemet igazoló papírt. Az
egyetemi évek alatt valójában egyetlen hasznos öt-
letet vagy gyakorlati útmutatást sem kaptam, hogyan
is segíthetnék egy másik emberen. Kizárólag arról
szólt az egész, hogy mindenféle teszteken átugorjam
a lécet azért, hogy megszerezzem a hatalmat, és
többé már senki ne vizsgáztathasson. Aztán
terapeutaként rászabadítottak a mit sem sejtő em-
berekre, csak azért, mert már volt diplomám. Rá-
döbbentem, hogy találnom kell valakit, aki tudja,
hogyan kell ezt a munkát végezni. Nem tudtam ma-
gamtól rájönni, és a könyvekből sem tudtam kihá-
mozni semmit. Mert ez egy nagyon személyes terü-
let. Körül kellett hát néznem, kitől tudnék tanulni.
Rengeteget olvastam, és két embert találtam, akik
akkor még éltek, és az írásaik lázba hoztak. Az egyik
in
keresse a kedvét?” Gyakran, amikor két ember ran-
dizik egymással, mindkettő valahogy a másik kedvére
akar tenni. Mi történik ilyenkor? Egyszerűen az
egyikük főszereplő lesz a másik mozifilmjében. Én
például 16 évesen tényleg azt gondoltam, hogy a nők
irányítanak, a nőknél van a hatalom. A férfiaknak
meg kell húzniuk magukat, és mindenféle trükköt kell
bevetniük annak érdekében, hogy elnyerjék a nő
kegyeit. Akkoriban igazán örültem volna, ha én
lehettem volna a hős egy nő filmjében. Ha engedte
volna, hogy én játsszam a férfifőszerepet. Ám amikor
egyszer csak felébred az ember, akkor így szól ma-
gához: „Miért is kellene úgy megérkeznem minden
randira, mintha szereplőválogatásra mennék valaki
más mozifilmjéhez? Ha találkozók valakivel, akár én
is lehetek az, aki a filmjéhez női főszereplőt keres.”
Ez már teljesen más tudatállapot. Amikor aztán már
mindkét oldalt megéltem, egyszer csak bevillant,
hogy valójában egy társproducert kellene találnom.
Egy olyan embert, akivel mi ketten olyan filmet sze-
retnénk készíteni, amilyen még nem volt azelőtt. Le
kell mondanom a saját filmemről, a másiknak le kell
mondania a saját filmjéről, és kettőnknek egy telje-
sen új filmet kell alkotnunk. Nos, ez egészen másfajta
vállalkozás.
114
Jelen pillanatban csak azt tudom neked javasolni:
ahelyett, hogy igyekeznél mindenkinek megfelelni,
vegyél fel egy magas sarkú csizmát, fogj a kezedbe
egy korbácsot, és nézz körül, ki elégítheti ki a te igé-
nyeidet. Ha valaki elnyeri a tetszésed, hagyd, hogy
megcsókolja a csizmád orrát! Ha nem, akkor lökd el
magadtól a csizmád orrával! Így biztosan teljesen
mást fogsz megtapasztalni, mint eddig!
- Én, úgy érzem, eléggé el vagyok veszve, még nem
találtam meg a hivatásomat az életben, és nem is
tudom, merre keressem. Azt hiszem, tudat alatt
mindig is vágytam egy olyan férfira, akit tisztelni
tudnék, és akitől tanulhatnék, de sokszor csalódnom
kellett. Talán, mert túl magasra helyeztem őket, az-
tán meg rájöttem, hogy nem is olyan tökéletesek, és
akkor elveszítettem a hitem. Nem tudom, hogy csak
nem találkoztam még a megfelelő emberrel, vagy
azért alakult így, mert igazán az apámat keresem.
Nemrégiben találkoztam egy emberrel Ausztráliában,
akiben valóban bízom. Ő egy gyógyító, ám sajnos
nem azon a területen, ami engem érdekelne. Szóval,
nagyon nehéznek tűnik, hogy találjak vala-
115
kit, akit tényleg tisztelhetek, és nem vagyok benne
biztos, hogy sikerülni fog.
- Teljesen igazad van, egyáltalán nem könnyű
kitalálni, mit szeretne az ember csinálni. Amikor
Freudtól azt kérdezték, szerinte kinek nincs szüksége
terápiára, egyszerűen azt felelte: annak, aki szeret és
dolgozik. Ha az ember élvezettel éli meg a szerelmét,
és élvezettel végzi a munkáját, miért lenne szüksége
terápiára? Ez az élet lényege. Úgy látom, a legtöbben
azért szenvedünk, mert nem élvezzük a szerelmet, és
nem élvezzük a munkánkat. Én tényleg úgy
gondolom, nagyon-nagyon alulértékeljük az
élvezetet. Szerintem az, hogy élvezzük azt, amivel
foglalkozunk, elképesztően fontos. Nem öncélú, és
nem mellékes dolog. Bizonyos szempontból, aki nem
érzi jól magát abban, amit csinál, szerintem
egyenesen szentségtörést követ el. Az élet
csodájának köszönhetően vagyunk itt. Akárminek
legyünk is a részei, akármilyen univerzum hozott is
létre, hogy itt ülj köztünk, ha nem érzed jól magad,
függetlenül attól, hogy milyen formában tapasztalod
meg a teremtőt, káromlod őt. Ha valaki jól érzi
magát, olyan, mintha azt kiáltaná: „Halleluja!” Ezzel
lehet dicsőíteni a világmindenséget, hálásnak lenni
azáltal, hogy élvezed, bármit teszel. Az élet rövid.
116
Ezért aztán nagyon elszántnak kell lenni. Szerintem a
legjobb módja, hogy megtaláld, amit szeretsz, ha
belefogsz valamibe - akármibe. Aztán abban a pil-
lanatban, amikor azt érzed, hogy nem neked való,
hagyd ott. Belefogsz, otthagyod, belefogsz, ottha-
gyod. Még akkor is, ha mások azt mondogatják rólad,
hogy nincs elég kitartásod. Mert ha belefogsz
valamibe, és nem hagysz fel vele, amikor nem tudod
élvezni, megtört ember leszel. Ki akar így élni? Tehát
kénytelen vagy addig próbálkozni, amíg csak a
legnagyobb meglepetésedre nem találsz valami
olyanra, amit nem akarsz abbahagyni. Ez nagyon is
gyakorlatias megközelítés, előre nem lehet kigon-
dolni - csinálni kell. Próbálj ki bármit! Onnan fogod
tudni, hogy szereted csinálni, hogy gyorsan repül
majd az idő. Ha élvezettel csinálsz valamit, egy óra tíz
percnek tűnik. Ha nem élvezed, tíz perc egy órának
tűnik. Amikor például különböző állásokban mindig
az órámat bámultam, hogy mennyi ideig kell még ott
lennem, és csak azért voltam ott, hogy megkapjam a
fizetésemet, úgy éreztem, ez kész ön- gyilkosság.
A tiszteletre méltó férfiakat illetően elmesélek még
valamit. Amikor ötvenvalahány éves voltam,
elkezdtem rettegni attól, hogy nincs elég barátom.
Szerintem nemcsak egy kiemelkedő férfit nehéz ta-
lálni, akitől tanulhatunk, hanem igazi barátokat is.
Inkább ismerőseink vannak. Sok idős férfival beszél-
tem erről akkoriban, és megkérdeztem tőlük, hány
barátja lehet egy embernek az egész élete során.
Némi gondolkodás után kivétel nélkül azt felelték,
hogy nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy ne
tudjuk megszámolni őket egy kezünkön. Ha igazi
barátokat ilyen nehéz találni, mennyivel nehezebb
olyanra lelni, akitől tanulhatunk? És aki nem okoz
csalódást. Szóval, szerintem egyszerűen csak pró-
bálkozz tovább!
Hogyan definiálnád a felnőttséget? Mitől vagyunk
felnőttek? Szerintem az ember megtalálhatja
önmagát, az egyéniségét, az inspirációt az életben és
hasonlókat, de attól még egész életében kisfiú ma-
radhat. Kellenek nekünk egyáltalán felnőttek?
Szerintem a felnőttségnek mindenképp van valami
köze a felelősséghez. Köze van ahhoz a kérdéshez,
hogy miben számíthatok én rád. Ez nagyon fontos, ha
kapcsolatban élsz. A legtöbb nő tényleg tudni akarja,
nyíltan vagy kevésbé nyíltan, hogy miben számíthat
rád. A válasznak nem kell feltétlenül
118
annak lennie, hogy mindenben. Nem arról van szó,
hogy teljes mértékben neked kell gondoskodnod a
másik emberről. De ha gyereket, családot akarsz,
tudnod kell, miben számíthatsz a társadra. És a tár-
sadnak is tudnia kell, miben számíthat rád. Arról van
szó, hogyan függhetünk egymástól. Tulajdonképpen
az a kérdés, hogy elemi típusú ember vagy-e, vagy
olyan emberi lény, aki meg tud és meg szeret ígérni
bizonyos dolgokat, és aztán valamit kezd is az
ígéreteivel.
A gyerekek és a felnőttek számára egyaránt nagyon
sok csalódás származik abból, ha valaki megszegi az
ígéretét. Amíg gyerekek vagyunk, senki sem várja
tőlünk, hogy bármit is ígérjünk. A gyerekek viszont
elvárják a felnőttektől, hogy megígérjenek bizonyos
dolgokat, és megtartsák az ígéreteiket. Emlékszem,
milyen döbbenetesen csalódott voltam
gyerekkoromban, amikor az apám nem tartotta meg
az ígéretét.
Az elemi típusú ember számomra azt jelenti, hogy
eldöntheted, és nem vagy köteles megígérni semmit.
Megmondhatod mindenkinek, hogy olyan vagy, mint
a szél. A szél csak jön, és megcsiklandozza a fa ágait.
De a fa nem kérdezheti meg, hogy mikor tér vissza
hozzá. Akkor jön a szél, amikor a
119
kedve tartja, vagy épp arra van dolga. Visszajön, ha
visszajön. Ez az elemi típusú kapcsolat. A szél és a fa.
Vagy a hold és a tó felszíne közötti kapcsolat. Gyö-
nyörű. Csodálatos táncot járnak együtt. De nem
ígérnek egymásnak semmit Az elemek csak jönnek és
mennek. Nagyon jó, amikor együtt vannak. De nem
lehet számítani rájuk.
Azokra számíthatsz, akik ígéretet tesznek, és meg is
tartják a szavukat. Régen a férfiak egyik jellemzője
volt a tiszteletreméltóságuk. Állták a szavukat. Az
emberek képesek lazítani annak a társaságában, akit
úgy ismernek, hogy kimondja, amit gondol, és amit
mond, azt komolyan gondolja. Nem is tűnik olyan
nehéznek. De nézz csak körül a környezetedben!
Hányan viselkednek így valójában? Mondd ki, amit
gondolsz, és vedd komolyan, amit mondasz, így
viselkedik egy férfi. De, persze, ez nem csupán
férfidolog. Ám valahogy tiszteletre méltónak lenni
mégis olyan nagyon férfias fogalom. Ráadásul, sze-
rintem, nem is idejétmúlt.
Hétéves korában a fiam egyszer csak megkérdezte
tőlem: „Megtiszteltetés számodra, hogy az apám
lehetsz?” Teljesen elképedtem! Azt sem tudtam,
hogy ismeri ezt a szót. Fogalmam sem volt, hogy
tudja, mi a tiszteletreméltóság. Én gyerekkorom-
120
ban folyton azért aggódtam, vajon nem szégyenke-
zik-e miattam az apám, vagy én nem szégyenkezem-e
miatta. Én a szégyenben gondolkodtam, soha nem a
tiszteletreméltóságban. A fiam mégis azt kérdezte
tőlem, megtisztelő-e nekem az apjának lenni. A min-
denki Hát ezt meg honnan vette? A lányom soha nem
kérdezett hasonlót.
Én úgy tartom, a felnőttség a kötelességvállalással áll
összefüggésben. Amíg kisfiú vagy, addig mások
gondoskodnak rólad, és senki nem számít rád. Abban
a pillanatban, hogy férfivá válsz, kötelezettségeid
lesznek, és a többiek számítanak rád. Vadászni mész.
Lehet, hogy szerencsés, lehet, hogy szerencsétlen
vadász lesz belőled, de mindenképpen vadász.
Azelőtt semmi nem voltál. Nem volt semmi
felelősséged. Ha esetleg paranoiás vagy amiatt, hogy
kihasználhatnak, valószínűleg kihasználhatatlanná
teszed magad, méghozzá úgy, hogy őrültként
viselkedsz. Ha amolyan csodabogár vagy, az azt je-
lenti, hogy senki nem számíthat rád, és akkor nem is
tudnak kihasználni. Ha megtartod a szavad, félhetsz,
hogy esetleg valaki használni fog. Lehet, hogy a
párod ki fog használni. Amikor két ember összejön,
nem könnyű elérni, hogy a kapcsolatuk ne élősködő,
hanem szimbiotikus legyen. Az előbbi olyan, hogy a
121
két embernek rosszabb együtt, mint külön-külön, az
utóbbiban pedig jobb nekik együtt, mint külön. Az
embernek nagyon őszintének kell lennie magához,
hogy bármi áron otthagyjon egy élősködésen alapuló
kapcsolatot, illetve benne maradjon egy szimbiózison
alapuló kapcsolatban, még ha nehéz is. Ezért a
felnőtt lét azt is jelenti, hogy a kötelezettségeiden túl
felelősséggel tartozol nemcsak magadért, hanem az
általad választott más emberekért is. Mindig szabad
vagy. Sokan úgy gondolkodnak, hogy amíg egyedül
vannak, addig szabadok. Amint valaki más is képbe
kerül, a felelősség bekopogtat az ajtón, a szabadság
meg fejvesztve menekül az ablakon. Nem így van! A
szabadság és a felelősség nem zárják ki egymást.
Természetesen, ha rád kényszerítik a felelősséget,
akkor nem érezheted magad szabadnak. De szabad
vagy, és dönthetsz úgy, hogy a felelősséget választod,
és élvezni is tudod. Az a felnőtt, aki élvezi, hogy
felelős a gyermekeiért és másokért; az a felnőtt, aki
élvezi, hogy számítanak rá.
122
AJÁNLOTT IRODALOM
E. E. Cummings: Complete Poems, 1904-1962. New
York, Liveright, 2013.
Ellenberger, Henri: Beyond the Unconscious. Princeton,
Princeton University Press, 1993.
Fodor Nándor: New Approaches to Dream
Interpretation. New York, Citadel Press, 1951.
Fodor Nándor The Search fór the Beloved. New York,
Her- mitage Press, 1949.
Freud, Sigmund: Mózes és az egyistenhit (Dér Mám
Moses und die monotheistische Religion) Ford.: F. Ozorai
Gizella. Budapest, Bibliotheca, 1946.
Freud, Sigmund: Tanulmányok a szexualitás köréből.
Ford.: Pető Katalin. Budapest, Animula, 2011.
Gandhi, Móhandász Karamcsand: Önéletrajz, avagy az
igazsággal való próbálkozásaim története (An Autobiogra-
phy: The Story of my Experiments with Truth) Ford.:
Fridii Judit. Budapest, Európa, 1987.
Gróf, Stanislav: A jövő pszichológiája, a pszichológia
jövője (Psychology of the Future) Ford.: Turóczi Attila.
Budapest, Pilis-Print, 2008.
123
Gróf, Stanislav: LSD pszichoterápia (LSD Psychotherapy:
The HealingPotential ofPsychedelic Medicine) Ford.: Rú-
zsa Balázs. Budapest, Oriold és Társai, 2013.
Gróf, Stanislav: TheAdventure of Self-Discovery:
Dimensions of Consciousness and New Perspectives in
Psychotherapy and Inner Exploration. New York, State
University of New York Press, 1988.
Hart, William: Az élet művészete — Vipasszaná
meditáció S. N. Goenka tanítása szerint (The Art ofLiving:
Vipas- sana Meditation) Ford.: Szegedi András - Gánti
Bence jÉ Újlaki Ildikó. Budapest, Ursus Libris, 2002.
Jung, Cári Gustav: A lélektani típusok általános leírása
(Psy- chologische Typen) Ford.: Réti Emese. Budapest,
Scolar, 2010.
Lacan, Jacques: The Four Fundamental Concepts of
Psycho- analysis. London, W. W. Norton & Company,
1998.
Lévy-Bruhl, Lucien: How Natives Think. Princeton,
Princeton University Press, 1985.
Postman, Neil — Charles Weingartner: Teaching as a
Sub- versive Activity. London, Delta, 1971.
Postman, Neil: The End ofEducation: Redefiningthe
Valueof School. New York, Vintage, 1996.
Satir, Virginia: A család együttélésének művészete—Az
új családműhely (The New Peoplemaking) Ford.:
Miklósfalvi Mária. Budapest, Coincidencia, 1999.
124
Winnicott, Donald Woods: Kisgyermek, család, külvilág
(The Child, the Family and the Outside World) Ford.: Szé-
chey Orsolya. Budapest, Animula, 2007.
Winnicott, Donald Woods: Winnicotts Children:
Indepen- dent Psychoanalytic Approaches with Children
and Adoles- cents. New York, Routledge, 2012.
Feldmár András
a HVG Könyvek gondozásában
eddig megjelent kötetei:

Ha én nem állok ki magamért, ki fog

kiállni értem?
Ha csak magamért fáradozok és állok ki,
mit érek én?
És ha ezeket a dolgokat nem most
teszem, akkor mikor?
Soha semmi sem történik csak úgy magától.
Mindig valaki tesz valakivel valamit.
Rá kell ébredni, hogy szabadok vagyunk, és semmit
sem kell eltűrni.