Arnyek Es Valosag Konyv PDF

Debrenti Árpád
Árnyék és valóság
A megváltás műve
az előkép szolgálatokban
Szerző: Debrenti Árpád
Lektorálta: Erdélyi László
Szerkesztés: Pálffi Miklós
Tördelés: Halász Edit
Borítóterv: Debrenti Árpád
Borító kivitelezés: Halász Edit
Fotók: Pálffi Miklós
Kiadja: Debrenti Árpád
Nyomtatás: LAUER Nyomda
Budapest, 2011
ISBN szám: 978-963-89169-2-1

Debrenti Árpád
Árnyék és valóság
A megváltás műve az előkép szolgálatokban

ELŐSZÓ
Hosszú időn át érdeklődtem egy olyan irodalmi mű után, amely
az ószövetségi árnyékszolgálattal (áldozati szertartások és ünne-
pek) foglalkozik. Miután több illetékes személytől olyan választ
kaptam kérdésemre, hogy nem ismernek olyan irodalmi művet,
amely kimondottan ezzel a témakörrel foglalkozik, már-már remé-
nyemet vesztettem a kutatásban. Miután megértettem az árnyék-
szolgálatok jelentőségét, láttam, hogy üdvösségünkkel – megváltá-
sunkkal kapcsolatos mély igazságok vannak benne elrejtve. Az
ószövetségi árnyékszolgálat nem más, mint az egész megváltás
műve szimbolikus képekben. Ez maga az Evangélium. Éppen ezért
élt bennem a vágy egy olyan könyvre találni, amely tanítást ad az
árnyékszolgálat igazságainak jelentőségéről. Keresésem folytán
csodálatosan teljesedtek Jézusnak a hegyi beszédben mondott sza-
vai: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek
és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap… és aki keres talál;
és a zörgetőnek megnyittatik” (Mt 7:7-8).
Budapesten, a Hetednapi Adventista Egyház
Terézvárosi Gyülekezetében bizonyosodott be,
hogy Jézusnak fent említett szavai ma is érvénye-
sek. A gyülekezet könyvesboltjában két könyvet is
találtam, amelyek az ótestamentumi árnyékszolgá-
lattal foglalkoznak részletesen. Az egyik Stephen N.
Haskell: „A kereszt és árnyéka (Review and Herald –
Bibliaiskolák Közössége –Ford: Sonnleitner Károly)
műve, a másik M. L. Andreasen: „Az ószövetségi
szentély és az evangélium (Review and Herald –
Aeter-nitas. Ford: Csabai Tamás).
Az említett művek mélyen vizsgálják az ár-
nyékszolgálattal kapcsolatos igazságokat. Akik
szeretnek az igazság bányájában rejtett kincsek
után kutatni, azokat bátorítom az említett művek
tanulmányozására. Ha viszont immár két vaskos
5
könyv is foglalkozik az árnyékszolgálat által bemutatott igazságok-
kal, szükség van-e egy újabbra is, amely ugyanazzal a témával fog-
lalkozik? Ha már átolvastad az Evangéliumokat, megfigyelhetted,
hogy a négy evangélista ugyanazokról a történetekről ír: Jézus földi
munkásságáról – születéséről, gyermekkoráról, messiási küldeté-
séről, kereszthaláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről. Van-
nak olyan események, amelyek majdnem ugyanazokkal a szavakkal
vannak megörökítve mind a négy evangélista leírásában. Különbség
van a stílusban, és abban, hogy mindegyik evangélista más-más néző-
pontból világítja meg a Jézussal kapcsolatos eseményeket. Ha mind a
négy evangéliumot elolvassuk, tökéletesebb képet kapunk, mintha
csak bármelyikét olvasnánk el. Bizonyára ez megegyezett már akkor is
Isten tervével.
Ellen G. White szerint: „Az igazság a különböző emberek írásai
nyomán a maga sokoldalúságával jelenik meg. Az egyik íróban a té-
ma egyik vonása kelt mélyebb benyomást, ő azokat a pontokat ra-
gadja meg, amelyek saját élményeivel, felfogóképességével és ér-
tékelésével vannak összhangban. A másik író valami mást emel ki.
A Szentlélek irányítása nyomán mindegyik azt tárja fel, ami az ő lel-
két a legmélyebben érintette. Az igazságnak más és más oldala mu-
tatkozik meg általuk, egymással tökéletes összhangban. Az így ki-
nyilatkoztatott igazságok tökéletes egészet alkotnak, és az élet
minden körülményében és eseményében kielégítik az ember szük-
ségleteit. Istennek tetszett, hogy igazságát emberi eszközök útján
közölje a világgal, és Szentlelke által képessé és alkalmassá tett em-
bereket erre a munkára. Ő irányította gondolataikat mondani-és ír-
nivalójuk kiválasztásakor. A kincset földi edényekbe rejtette, de az
így is mennyei kincs”.
Amint látjuk tehát, Isten az Ő igazságának kincseit nem egy em-
berre helyezte, még ha éppen apostol, vagy próféta is az illető sze-
mély. Az Úrnak Lelke így fogalmazta ezt meg Pál apostol által:
„Mert rész szerint van bennük az ismeret, rész szerint a prófétálás;
De amikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor
gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam,
6
mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig fér-
fiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most
tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész
szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd,
amint én is megismertettem” (1Kor 13:9-12).
Miután átolvastam a két említett művet, úgy éreztem, nekem is
meg kell írnom ezzel a témakörrel kapcsolatos gondolataimat. Az
igazságnak ezeket a drágagyöngyeit még más oldalról is meg lehet
világítani. Ezekből a régi igazságokból sok új – napjainkra szóló –
„jelenvaló igazságot” (2Pt 1:12) lehet feltárni. Bensőmben valami
nem hagyott nyugtot. Meg kell írnod! Meg kell írnod! Ezeket a szép
igazságokat össze kell gyűjtened, csokorba kell kötnöd, közkinccsé
kell tenned mások áldására, üdvösségére. Ezek a gondolatok jöttek
minduntalan az elmémbe.
Mivel engem nagyon érdekelt és mélyen érintett az árnyékszol-
gálattal kapcsolatos témakör, Ellen White írásainak tanulmányo-
zása nyomán rájöttem, hogy különféle írásműveiben beleszőve
megtalálható az árnyékszolgálattal kapcsolatos témakör egész ter-
jedelme. Csodálattal állapítottam meg, hogy Ellen White írásai
olyanok, mint az Isten kezéből kikerült gyönyörű virágos rét, ame-
lyet a Teremtő gazdagon feldíszített szebbnél szebb virágokkal,
amelyekből elképzeléseink szerint készíthetünk különféle csok-
rokat. Több testvéremmel arra is rájöttünk, hogy Ellen G. White
írásainak nincs párja. Mélyebben érintik szívünket, mint bármely
más író művei, kivéve a Bibliát. Ellen G. White írásaiban megbíz-
hatunk, ihletettnek tekintjük, mert meggyőződtünk arról, hogy tö-
kéletes összhangban vannak a Szentírással. Így jutottam arra a
döntésre tanulmányozásaim során, hogy azokról a gyönyörű, pom-
pás virágos rétekről összeválogassak én is egy, az árnyékszolgálat-
tal kapcsolatos virágcsokrot, melynek formája az én elképzelésem
szerint van megalkotva, de a virágok Isten kertjéből valók. Az én
imám ez: ezek a csokorba kötött virágok legyenek minden kedves
olvasó számára a felüdülés és az áldások elnyerésének eszközei.
A Szerző
7
BEVEZETŐ
H
» osszú századokon át – attól a naptól kezdve, hogy ősszüle-
ink elvesztették édeni otthonukat, egészen addig, amíg Isten Fia a
bűnösök Megváltójaként megjelent - a bukott emberiség remény-
sége a Szabadító eljövetelében összpontosult, aki feloldja az embert a
bűn és a sír fogságából. Soha nem aludt ki az emberek szívében az a
reménység, hogy Isten Fiának, mint Megváltónak és Királynak ad-
ventje megváltást hoz. Kezdettől fogva voltak, akik a jelen árnyain túl
hitükkel látták a jövő valóságait. Ádám, Séth, Énok, Mathusélah, Noé,
Sém, Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint más kiváló emberek által az
Úr megőrizte az akaratát hirdető drága kinyilatkoztatásokat. Isten így
ismertette meg törvénye kívánalmait és a szeretett Fia engesztelő
áldozata általi megváltást Izrael fiaival, a választott néppel, akiken
keresztül kapta a világ a megígért Messiást.
8
Izrael reménysége az Ábrahám elhívásakor tett ígéretben fogalma-
zódott meg, majd leszármazottai számára újra és újra elhangzott:
„Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12:3).
Mózes által Isten állandóan emlékeztette Izraelt arra, hogy el fogja
küldeni Fiát az elbukott emberiség Megváltójaként. Mózes nem sokkal
halála előtt kijelentette: „Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az
Úr, olyat, mint én: őreá hallgassatok!” Mózes világos tanítást kapott
Izrael számára az eljövendő Messiás munkájáról: „Prófétát támasztok
nekik atyjuk fiai közül, olyant, mint te – mondta szolgájának Jahve. Az
én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én
parancsolok" (5Móz 18:15-18).
A pátriárkák korában az istentiszteletekhez kapcsolódó áldoza-
tok állandóan emlékeztették a népet az eljövendő Megváltóra. Ez
vonatkozott a szentélyszolgálat minden szertartására is Izrael egész
történelmében. A szentsátor és a helyét később elfoglaló templom
szolgálatai előképekben és jelképekben mindennap tanították a
népet Krisztusnak, mint Megváltónak, Főpapnak és Királynak ad-
ventjéhez fűződő nagy igazságaira. Egyszer egy évben pedig figyel-
müket a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem záró jelenetére
irányították, amikor a világegyetem végleg megtisztul a bűntől és a
bűnösöktől. A mózesi szertartásrend áldozatai állandóan a jobb
szolgálatra, a mennyeire mutattak. A földi szentély, amelyben aján-
dékokat adtak és áldozatokat mutattak be, „példázat...a mostani
időre”. Két szent helye „a mennyei dolgok képmása” volt, mert
Krisztus, a mi Főpapunk ma „a szentélynek és igazi sátornak szol-
gája..., amelyet az Úr épített, nem pedig ember” (Zsid 9:9, 23;
8:2).« (Pr. K. 423-425)
»Attól a naptól fogva, hogy az Úr kijelentette a kígyónak az
Édenben, hogy „ellenségeskedést támasztok közted és az asszony
közt, a te utódod és az ő utódja közt” (1Móz 3:15), Sátán tudja,
hogy soha nem lesz e föld lakóinak korlátlan ura. Amikor Ádám és
fiai elkezdték a ceremoniális áldozatokat, amelyeket Isten az eljö-
vendő Megváltó jelképéül rendelt el, Sátán a föld és menny közötti
szoros kapcsolat szimbólumát ismerte fel bennük. Hosszú századok
9
alatt e bensőséges kapcsolat megbontására törekedett. Fáradha-
tatlanul igyekezett hamis színben feltüntetni Istent és félremagya-
rázni a Megváltóra mutató szertartásokat. Az emberi család tagja-
inak nagy többségénél sikert ért el.
Miközben Isten meg akarta tanítani az embert arra, hogy az Ő
szeretetéből fakad az az Ajándék, aki megbékíti őket vele, az embe-
riség ősellensége igyekezett úgy bemutatni Istent, mint aki gyönyör-
ködik pusztulásukban. Így azok az áldozatok és rendtartások, ame-
lyekkel a menny Istene szeretetét akarta kinyilatkoztatni, oly eszközzé
torzultak, amelyek által a bűnösök hiába remélik – ajándékkal és jó
cselekedettel - kiengesztelni a megsértett Isten haragját.
Amikor Isten a héber prófétákat Igéje megírására ihlette, Sátán
szorgalmasan tanulmányozta a Messiásról szóló kinyilatkoztatáso-
kat. Gondosan kereste azokat a szavakat, amelyek félreérthetet-
len világossággal felvázolták, hogy Krisztus, mint szenvedő áldozat
és győztes király, mit fog cselekedni az emberek között. Az ótes-
tamentumi szent iratok pergamen tekercseiben olvasta, hogy az a
valaki úgy jelenik meg „…mint a bárány, melyet vágóhídra visz-
nek…”, és „…torz, nem emberi… külseje, emberhez nem méltó…
alakja…” lesz (Ézsa 53:7; 52:14). Az emberiség megígért Megváltója
„megvetett… és emberektől elhagyatott”, „fájdalmak férfia, be-
tegségek ismerője…” De nagy hatalmát gyakorolja azért, hogy
„szolgáltasson igazságot a nép nyomorultjainak, segítse meg a
szegényeket, de tiporja el az elnyomókat” (Ézsa 53:3-4; Zsolt 72:4).
E próféciák láttán Sátánt félelem és rettegés fogta el, de kitartott
szándéka mellett: meghiúsítja – ha lehetséges – Jahve irgalmas
gondoskodását, az elveszett emberiség megváltását. Elhatározta,
elvakítja az embereket, amennyire csak lehet a messiási próféciák
igazi jelentésével szemben, és így előkészíti a megjelenő Krisztus
megtagadásának útját.
Időről időre Istentől kiválasztott hírnökök támadtak - az igazság
hírnökei -, hogy felhívják az emberek figyelmét az áldozati szertar-
tások értelmére, különösen Jahve ígéretére, amelyet annak ad-
ventjével kapcsolatban tett, akire az áldozati rendszer minden előí-
10
rása mutatott. Így akarta Isten megőrizni a világot az egyetemes
hitehagyástól.
Isten a legnagyobb akadályok ellenére is véghezvitte szándékát.
Az igazság és jogosság ellensége Ábrahám leszármazottaival min-
den lehető módon igyekezett elfeledtetni megtisztelő, szent hiva-
tásukat; a bálványimádás kultuszát pedig elfogadtatni. Sokszor
majdnem sikerült ezt elérnie. Krisztus első adventje előtt száza-
dokon át sötétség borította a földet, nagy sötétség a népeket.
Sátán rávetette ördögi árnyékát az emberek ősvényére, hogy
meggátolja őket Isten, és az eljövendő világ megismerésében. Tö-
megek vesztegeltek a halál árnyékának völgyében. Egyetlen remé-
nyük volt e sötétség eloszlására, hogy Isten kinyilatkoztatja önma-
gát.« (Pr. K. 425-427)
»A pogány eszmék által Sátán hosszú időn át távol tartotta az
embereket Istentől, nagy győzelmét azonban Izrael hitének meg-
rontása által aratta.
Az a nép, amelyet azért hívott el Isten, hogy az igazság oszlopa
és erőssége legyen – Sátán képviselője lett. Épp azt tették, amit
Sátán kívánt végeztetni velük. Eljárásaikkal hamis színben mutatták
be Isten jellemét, és miattuk a világ zsarnok kényúrnak tekintette
Őt. Még a templomban szolgáló papok is szem elől tévesztették
annak a szolgálatnak a jelentőségét, amelyet végeztek. Már nem
tekintettek a jelképen túlra, a jelképezett dolgok felé. Az egész ál-
dozati szertartást úgy végezték, mintha egy színdarab szereplői
volnának. Így az Istentől származó rendelések az értelem eltom-
pításának és a szív megkeményítésének eszközeivé váltak. Ezen az
úton már nem tehetett Isten semmit sem az emberért. Meg kellett
szüntetnie ezt az egész rendszert. « (J. É. 26-27)
Ha Izrael népe papjaival az élen, megértették volna az előkép-
szolgálatok lényegét, lelki tanításait, úgy felismerték volna Jézus-
ban a Messiást, a világ Megváltóját. Az a tény, hogy Jézus életére
törtek s oly szenvedélyesen kiáltották: – „Feszítsd meg! Feszítsd
meg!,” csak azt igazolja, hogy nem értették meg az árnyékszol-
11
gálatok lelki mondanivalóját. Vitték az áldozatokat, ünnepelték az
ünnepeket, de csak igen kevesen értették meg jelentőségét. Ez volt
a fő oka, hogy mikor szemeikkel látták azokat az eseményeket me-
lyekre az árnyékszolgálatok egész rendszere mutatott, nem ismer-
ték fel, elutasították, a keresztre szegezték.
A mai kereszténység nem sokat tanult Izrael népének bukásá-
ból. Ha ismernék az előképszolgálatok jelentőségét, melyek árnyé-
kai az elkövetkezendőknek, akkor tanulmányoznák és örömmel el-
fogadnák megváltásuknak azon szakaszát, melyet nagy Főpapunk,
Jézus Krisztus végez ma érettünk a mennyei Szentek Szentjében,
melyről később még szólni fogunk. A kereszténység éppoly közöm-
bösen veszi, helytelenül értelmezi Jézus Krisztus főpapi szolgálatát,
mint a zsidó nép a Messiás földi misszióját.
»A zsidóknak adott szertartások jelentőségét még mindig nem
értettük meg kellőképpen. Mélységes, felmérhetetlen igazságokat
vetítenek előre ezek a rítusok és jelképek. Az evangélium az a
kulcs, mely felpattintja titkukat. A megváltás tervének ismerete
nyitja fel előttünk rejtett igazságait. Nem értékeljük eléggé ki-
váltságunkat, hogy csodás tárgysorozatait megérthessük. Meg kell
értenünk Isten mélységes dolgait. Angyalok kívánnának betekinteni
azokba az igazságokba, melyek nyitva állnak a megtört, de Isten
Igéjét kutató szívek előtt; azok előtt, kik magasabb, mélyebb és
szélesebb körű ismeretre vágyakoznak, melyet csakis Istentől
nyerhetnek.« (Kr. P. 86 o.)
»A Szentírás magában foglalja, úgy az Ó, - mint az Újszövetsé-
get. Egyik a másik nélkül nem teljes egész. Krisztus kijelentette,
hogy az Ótestamentumban foglalt igazságok éppoly értékesek,
mint az újtestamentum Igéi... A Zsidó vallás szertartásait Krisztus
rendelte el. Rendszerük és áldozataiknak Krisztus az alapköve.
Vallásos szertartásaikban előre vetített képe az eljövendő valóság-
nak. Az áldozatok bemutatásakor kiontott vér mind-mind Isten bá-
rányának áldozatára mutatott. Az egész jelképes szolgálat Benne
jutott teljességre. Krisztus az Ószövetség kincse.« ( u. o. 80-81)
12
»Minden korszakban volt az igazságnak újabb megnyilvánulása,
kibontakozása: Istennek korszerű üzenete az egyes nemzedékek-
hez. A régi igazságok mind-mind lényegesek; az újabb igazság is
összefügg a régivel, vagyis annak fejleménye. Csakis, ha a régi igaz-
ságokat megértették az emberek, akkor foghatják fel az újat. Mi-
dőn feltámadásának igazságát Krisztus a tanítványoknak fel akarta
tárni, ,,Elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva magya-
rázza vala nekik minden írásokban, amik őfelőle megírattak.” (Lk
24:27) - éppen az a fény, mely az újabb igazságok kibontakozása-
kor tört elő, árasztott dicsfényt a régi igazságokra. Akik visszauta-
sítják, vagy elhanyagolják az új igazságot, a valóságban a régit sem
ismerik. Részükre elveszti éltető erejét, s csupán élettelen forma-
sággá lesz.
Sokan vallják, hogy hiszik és tanítják az Ószövetség igazságait,
ellenben elvetik az Újszövetséget. Azonban Krisztus tanításainak
visszautasítása által világosan kimutatják, hogy nem hiszik azt, amit
a pátriárkák és próféták jövendöltek. Krisztus mondotta: ,,Ha hin-
nétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt ő.” (Ján 5:
46). Ezért erőtlenek még az Ószövetségből vett tanításaik is.
Sokan állítják, hogy hiszik és tanítják az Evangéliumot, s mégis
hasonló tévedésbe esnek. Mellőzik az ószövetségi írásokat, me-
lyekről Krisztus kijelentette: ,,Ezek azok, amelyek bizonyságot
tesznek rólam.” (Jn 5:39) Az Ószövetség elutasítása a valóságban az
Újszövetség elvetését jelenti, mert mindkettő részét képezi egy
elválaszthatatlan egésznek. Isten törvényét az evangélium nélkül,
vagy az evangéliumot a törvény nélkül senki helyesen nem képvi-
selheti. A törvény a gyökér, az evangélium pedig a törvény illatozó
virága, termő gyümölcse.
Az Ószövetség vet világosságot az Újra, az új az Ó-a. Mindkettő
Isten dicsőségének megnyilatkozása Krisztusban, és olyan igazságo-
kat nyújtanak, melyek a komoly kutatónak állandóan új mélysége-
ket, új értelmet tárnak fel. (u. o. 82 - 83)
Hiszem, Isten nem hagy elveszni egyetlen őszinte lelket sem.
Miként hajdan Filep apostolt elküldte a szerecsen komornyikhoz,
13
hogy megmagyarázza neki az írásokat, amelyeket nem értett, bár
szorgalmasan kutatta azokat - vagy Kornéliushoz, a pogány száza-
doshoz Péter apostolt hívatta el, aki által elmondta, mit kell neki
cselekednie, hogy üdvösségre jusson, úgy ma is számtalan eszköze
van az Úrnak, hogy megismertesse a jelenkorra szóló igazságokat
azokkal, akik örömmel fogadják azokat.
A könyv lapjain azt a célt követjük, hogy az árnyékszolgálatokat
a Krisztusban való beteljesüléssel párhuzamosan nyomon követjük
a megváltás munkájának első fénysugarától a dicső befejezésig.
14
I. rész
FÉNY RAGYOG A SÖTÉTBEN

FÉNY RAGYOG A SÖTÉTBEN
I. rész tartalma
1. fejezet Miért a bűn és a halál?
2. fejezet A megváltás terve

MIÉRT A BŰN ÉS A HALÁL?
1. FEJEZET
É
»„ s elvégeztetett az ég
és a föld, és azoknak minden
serege”… „és látta Isten, hogy
minden, amit teremtett, ímé
igen jó” (1Móz 1:31). Éden
virult a földön. Ádámnak és
Évának szabad útja volt az élet
fájához. A tiszta teremtést
nem fertőzte sem a bűn foltja,
sem a halál árnyéka. …
Bár Isten ártatlannak és
szentnek teremtette ősszüle-
inket, mégsem zárta el előlük
a rossz cselekvésének lehető-
ségét. Isten olyan szabad aka-
ratú erkölcsi lényeknek alkotta meg őket, akik képesek voltak böl-
csességét, jellemét és jóindulatát, kívánalmainak jogosságát mél-
tányolni, és teljes szabadságukban állt engedelmeskedni, vagy az
engedelmességet megtagadni. Isten szándéka az volt, hogy élvez-
zék az Ővele és a szent angyalokkal való közösséget, azonban mie-
lőtt örök biztonságba helyezhette volna őket, hűségüknek ki kellett
állnia a próbát. Isten az ember teremtésekor gátat vetett az önzés
vágyának kielégítése elé, a romlást hozó, végzetes szenvedély útjá-
ba, amely Sátán bukását is okozta. A kert közepén, az élet fájának
közelében álló tudás fája lett ősszüleink engedelmességének, hité-
nek és szeretetének a próbája. Míg a kert minden fájáról bátran
ehettek, Isten halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg, hogy e fa
17
ÁRNYÉK ÉS VALÓSÁG
gyümölcsét megkóstolják. Ki voltak téve Sátán kísértésének, de ha

kiállják a próbát, hatalma alól végül teljesen kivonja őket Isten,
hogy azután örökké az Ő jóságát élvezhessék. ...
Isten törvényeket adott az ember számára, hogy léte fennma-
radhasson. Az ember Isten kormányzatának alattvalója, kormány-
zat pedig nem állhat fenn törvények nélkül. Isten az embert úgy is
megteremthette volna, hogy ne legyen szabadságában a törvény
áthágása. Visszatarthatta volna Ádám kezét a tiltott gyümölcs érin-
tésétől, de így az ember már nem lett volna szabad erkölcsi lény,
hanem csupán egy gép. Szabad választás híján az engedelmesség
nem önkéntes, hanem kikényszerített, amelyben nincs helye a jel-
lemfejlődésnek. Az ilyen megoldás ellenkezett volna Isten elveivel,
amelyek szerint más világok lakóival is bánik. Méltatlan lett volna
az emberhez, mint értelmes lényhez, és alátámasztotta volna Sátán
vádjait, hogy Isten uralma önkényuralom. ...
Isten figyelmeztette ősszüleinket a rájuk leselkedő veszélyre.
Mennyei követek tárták fel előttük Sátán bukásának történetét és
az ember tönkretételére irányuló terveit. Még tökéletesebben mu-
tatták be előttük az isteni kormányzat alapelveit, melyeket a go-
noszság fejedelme megdönteni próbált. Az Isten igazságos köve-
telményeivel szemben tanúsított engedetlenség okozta Sátán és
serege bukását, mennyire fontos tehát, hogy Ádám és Éva tisztel-
jék azt a törvényt, amely az egyedüli alapja a rend és egyenlőség
fenntartásának….
Az angyalok figyelmeztették ősszüleinket, hogy őrizkedjenek Sá-
tán cselvetéseitől, mert fáradhatatlanul arra fog törekedni, hogy
behálózza és megtévessze őket. Amíg engedelmeskednek Istennek,
a gonosz nem árthat nekik, mert szükség esetén a menny összes
angyala a segítségükre siet. Ha első támadásait állhatatosan visz-
szautasítják, akkor ugyanúgy biztonságban lesznek, mint a mennyei
angyalok. Ha azonban csak egyszer is engednek a kísértésnek, ter-
mészetük annyira megromlik, hogy önmagukban sem hatalmuk,
sem hajlandóságuk nem lesz többé, hogy ellenálljanak Sátánnak. ...
18
Angyal figyelmeztette Évát, hogy ne távolodjék el férjétől, mi-

közben a kertben napi munkáját végzi. Mellette kisebb a kísértés
veszélye, mint ha egyedül van. Azonban kellemes munkájában el-
merülve, észrevétlenül távolodott el Ádámtól. Amikor ráeszmélt,
hogy egyedül van, a veszély előérzete támadt fel benne, de elhes-
segette félelmeit, mert elég bölcsnek és erősnek érezte magát,
hogy a gonoszt felismerje és ellenálljon neki. Mit sem törődve az
angyal figyelmeztetésével, nemsokára a tiltott fa előtt találta ma-
gát, amelyet kíváncsisággal vegyes csodálattal szemlélt. Gyümölcse
nagyon szép volt, és Éva azt kérdezte magában, vajon miért tiltotta
el ezt tőlük Isten. Itt volt az alkalom a kísértőnek. Mintha csak ol-
vasna Éva gondolataiban, megszólította: „Csakugyan azt mondta
Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1Móz 3:1) Évát meg-
lepte és megfélemlítette, hogy szinte saját gondolatainak vissz-
hangját hallotta. De a kígyó kellemes hangon beszélt tovább, di-
csérve az asszony páratlan szépségét, Éva pedig szívesen hallgatta
szavait. Ahelyett, hogy gyorsan menekült volna onnan, tovább idő-
zött és azon csodálkozott, hogy a kígyót beszélni hallja. Ha az an-
gyalokhoz hasonló lény szólította volna meg, az felébresztette vol-
na félelmét; az azonban fel sem merült benne, hogy az igéző szép-
ségű kígyó a bukott ellenség eszköze lehet.
A kísértő tőrbe csaló kérdésére így válaszolt: „A kert fáinak gyü-
mölcséből ehetünk; de annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek
közepette van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se il-
lessétek, hogy meg ne haljatok. És mondta a kígyó az asszonynak:
Bizony nem haltok meg; hanem tudja az Isten, hogy amely napon
esztek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek,
mint az Isten; jónak és gonosznak tudói.” (1 Móz 3:2–5)…
A kísértő arra utalt, hogy az isteni figyelmeztetés a valóságban
nem fog beteljesedni; csupán arra való, hogy őket megfélemlítse.
Hogyan is halhatnának meg? Hát nem ettek az élet fájának gyü-
mölcséből? Isten csak gátolni akarja nemesebb fejlődésüket, na-
gyobb boldogságukat.
19
Ez Sátán módszere Ádám korától egészen napjainkig, és nagy si-

kerrel alkalmazza. Arra akarja rávenni az embert, hogy kételkedjék
Isten szeretetében, és kétségbe vonja bölcsességét. ...
Sátán azt mondta a szent párnak, hogy csak nyerhetnek, ha át-
hágják Isten törvényét. Nem hallunk-e napjainkban is hasonló érve-
lést? Sokak szerint Isten parancsolatainak megtartói szűk látókörű
emberek, míg azok, akik nem vesznek tudomást az isteni törvé-
nyekről, haladóbb gondolkodásúak és így nagyobb szabadságnak
örvendenek. Mi ez, ha nem az Édenben kimondott szavak vissz-
hangja: „Amely napon esztek abból – tehát áthágjátok az isteni
parancsot –, olyanok lesztek, mint az Isten. …
Éva valóban hitt Sátán szavainak, hite azonban nem mentette
meg a bűn következményétől. Nem hitt Isten szavának, és ez okoz-
ta a vesztét. Az ítéletben nem azért kárhoztatják majd az embere-
ket, mert lelkiismeretesen hittek egy hazugságot, hanem azért,
mert elmulasztották az alkalmat, hogy megismerjék az igazságot. ...
Nagy irgalmában azonban nem mért nehéz próbát Ádámra, és
éppen a tilalom csekély volta tette a bűnt különösen naggyá. ... Ha
Isten valamilyen nehéz próbát mért volna Ádámra, akkor a rosszra
hajló emberek azzal mentegetőznének, hogy az ő esetük annyira
jelentéktelen dolog, és Isten nem veszi szigorúan az effajta aprósá-
gokat. Ez esetben a csekélynek tartott dolgokban, melyek megro-
vás nélkül maradnak az emberek között, állandósult volna a tör-
vényszegés. Azonban az Úr nyilvánvalóvá tette, hogy a bűn minden
mértékben sértő az Ő számára. ...
Ki tudja felmérni a kísértés pillanatában, milyen szörnyű követ-
kezményei lesznek egyetlen rossz lépésének?
Sokan tanítják, hogy Isten törvénye nem kötelező az emberre,
mert lehetetlen eleget tenni követelményeinek. De ha ez igaz len-
ne, miért kellett elszenvednie Ádámnak törvényszegése bünteté-
sét? Ősszüleink bűne bajt és szenvedést hozott a világra, és csak
Isten jóságán és irgalmán múlt, hogy az emberiség sorsa mégsem a
reménytelen kétségbeesés lett. Senki se csalja meg magát: „A bűn
20
zsoldja a halál.” (Rm 6:23) Isten törvényét most éppoly kevéssé

hághatjuk át büntetlenül, mint amikor az emberiség atyja fölött
hangzott el az ítélet. …
Isten a halhatatlanságot az engedelmesség feltételével ígérte
meg az embernek, de az törvényszegésével eljátszotta az örök éle-
tet. Hogy örökké élhessen, az embernek folyamatosan táplálkoznia
kellene az élet fájáról. Enélkül életereje állandóan csökken, míg
végül teljesen megszűnik az élete. Sátánnak az volt a terve, hogy
Ádám és Éva engedetlenségükkel vonják magukra Isten haragját,
majd pedig, ha nem sikerülne bocsánatát elnyerniük, remélte,
hogy esznek majd az élet fájáról és így örökre fennmaradna a bűn
és a nyomor. Azonban közvetlenül az ember bukása után Isten
szent angyalokat rendelt az élet fájának őrzésére, akiket villámló
fénysugarak vették körül, melyek csillogó kardokhoz hasonlítottak.
Ádám családjából senki sem juthatott át ezen az akadályon, hogy
szakítson az életadó gyümölcsből, ezért nincs halhatatlan bűnös.
A bűn elkövetése után Ádám és Éva nem lakhattak tovább az
Édenben. Komolyan könyörögtek, hogy ott maradhassanak, ártat-
lanságuk és örömeik otthonában. Beismerték, hogy elveszítették
jogukat erre a boldog, békés helyre, de fogadkoztak, hogy a jövő-
ben engedelmeskednek Istennek. Azonban természetük a bűn kö-
vetkeztében megromlott; erejük, hogy a gonosznak ellenálljanak,
meggyengült, és így utat nyitottak Sátánnak, hogy könnyebben
megközelíthesse őket. Ártatlanságukban engedtek a kísértésnek,
most pedig, bűnös állapotukban, nincs erejük, hogy hűségesek ma-
radjanak.
Alázatosan és kimondhatatlanul szomorúan búcsúztak gyönyö-
rű otthonuktól, s elindultak, hogy a bűn átkától sújtott földön élje-
nek. ...
Az Éden még sokáig itt volt a földön, miután ösvényeiről az em-
bert száműzték (1 Móz 4:16). Az elbukott emberiség még hosszú
ideig láthatta ártatlansága otthonát, melynek bejáratát angyalok
vigyázták. A Paradicsom kérubok őrizte kapujánál az Isten dicsősé-
ge nyilatkozott meg. Ide járultak Ádám és fiai Isten imádására
21
Amikor az istentelenség áradata végigsöpört az egész világon, s

az emberek gonoszsága a világ vízözön általi pusztulását okozta,
akkor a kéz, amely plántálta, visszavette a földről Édent. De a végső
helyreállítás idején, amikor Isten „új eget és új földet” (Jel 21:1)
teremt, ismét helyére kerül, dicsőségesebben és ékesebben, mint
kezdetben volt.”
„Akkor azoknak, akik megtartották Isten parancsolatait, joguk
lesz újból az életnek fájához, és bemehetnek a kapukon a városba
(Jel 22:14). « (P. P. 26-45)
22
A MEGVÁLTÁS TERVE
2. FEJEZET
A MEGVÁLTÁS TERVE
A
»„ z ember bukását az egész menny siratta. Látszólag nem
volt menekülés a törvény áthágói számára. Az angyalok dicséneke
félbeszakadt. A menny csarnokaira szomorúság borult a romlás
miatt, melyet a bűn okozott.
Isten Fiát, a menny fenséges parancsnokát, a bukott emberiség
iránti részvét hatotta át. Az isteni szeretet tervet gondolt el, mely
által az embert meg lehet váltani.”« (P. P. 15)
Egyedül csak Jézus Krisztus valósíthatta meg a Megváltási
Tervet. »„Isten megszegett törvénye a bűnös életét követelte. Az
egész világegyetemben csak egy lény volt, aki az ember érdekében
ki tudta elégíteni a törvény követelményeit. Mivel Isten törvénye
olyan szent, mint Isten maga, csak vele egyenlő lény tehette jóvá
23
áthágását. Senki más, csakis Krisztus menthette meg az elbukott

embert a törvény átkától, és hozhatta ismét összhangba a meny-
nyel. Krisztus kész volt magára venni a bűn terhét és szégyenét - a
bűnét, amely annyira sérti a szent Istent, hogy miatta az Atyának
és a Fiúnak el kellett válnia egymástól. Krisztus kész volt a nyomo-
rúság feneketlen mélységébe hatolni, hogy megmentse a megron-
tott emberiséget.” « (P. P. 15)
A megváltási terv az ember bűnbeesése előtt készült
»„A Megváltási Terv nem egy utólag született gondolat volt.
Nem az ember bukása után készült. Ez a terv kijelentése volt ama
titoknak, ’amely örök időktől fogva el volt hallgatva’- kibontako-
zása volt azoknak az elveknek, amelyek öröktől fogva Isten trónjá-
nak alappillérei voltak. Isten és Krisztus kezdettől fogva látták Sá-
tán bukását s, hogy a nagy csaló ármánykodásainak következté-
ben az ember is el fog bukni. Nem Isten határozatából van a bűn, Ő
azonban előre látta a bűn megjelenését és rendszabályokat fogan-
tatott e szörnyű veszedelemmel szemben. Oly nagy volt Istennek a
világ iránti szeretete, hogy elkötelezte magát egyszülött Fiának o-
daáldozására.” (V. R. 15)
»„A megváltási terv már a Föld teremtése előtt létrejött, mert
hiszen Krisztus „a Bárány, aki megöletett e világ alapítása óta” (Jel
13:8), ám a világegyetem királya is küzdött önmagával, hogy halál-
ra adja-e Fiát a bűnös emberiségért? De „úgy szerette Isten e vilá-
got, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Ó, a megváltás titka!
Isten szeretete olyan világ iránt, mely Őt nem szerette! Ki értheti
meg e szeretet mélységeit, amely „minden értelmet felülhalad”?
(Fil 4:6) Halhatatlan, értelmes lények, akik e felfoghatatlan szeretet
titkát megérteni igyekeznek, csodálni és imádni fogják Őt a végte-
len korszakokon át, amint a felfoghatatlan szeretet titkai mind job-
ban feltárulnak előttünk. …
Az angyalok nem tudtak örülni, amikor Krisztus a megváltás ter-
vét feltárta előttük, mert látták, hogy az ember megmentése szere-
tett parancsnokuk kimondhatatlan szenvedésébe kerül majd. Fáj-
24
A MEGVÁLTÁS TERVE
dalommal és csodálattal hallgatták szavait, amikor elmondta, ho-

gyan kell leszállnia a mennyből, elhagyva annak tisztaságát, bé-
kéjét, örömét és dicsőségét, halhatatlan életét, hogy a föld rom-
lottságával érintkezve fájdalmat, gyalázatot, sőt a halált is elviselje.
Ott kell állnia a bűnös és a bűn büntetése között; és mégis csak ke-
vesen fogadják majd el mint Isten Fiát….
Mint valami bűnözőnek, a legkínosabb halált kell elszenvednie
föld és a menny közé fölemeltetve. Hosszú órákon keresztül bor-
zalmas haláltusát kell vívnia, hogy az angyalok sem lesznek képesek
végignézni, hanem eltakarják arcukat a jelenet elől. …
Az angyalok parancsnokuk lábához borultak, felajánlották ma-
gukat áldozatul az emberért. Azonban angyalok élete nem róhatta
le a bűnadósságot; csak Őneki, az ember Teremtőjének volt
hatalma arra, hogy megváltsa. Azonban az angyaloknak is részt
kellett venniük a megváltás művében. Krisztusnak „egy kevés időre
kisebbé kellett tétetnie az angyaloknál a halál elszenvedéséért”
(Zsid 2:9). Amikor majd emberi természetet ölt magára, ereje pedig
kisebb lesz az angyalokénál, akkor szolgálhatnak neki, erősíthetik
és enyhíthetik szenvedéseit. Emellett legyenek „szolgáló lelkek,
szolgálatra küldve azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget”
(Zsid 1:14)….
Krisztus biztosította az angyalokat, hogy halálával sokakat meg
fog váltani, és végül megsemmisíti azt is, akinek hatalma van a ha-
lálon. Visszaszerzi Isten országát, melyet az ember törvényszegése
folytán elveszített, a megváltottak pedig Ővele együtt öröklik azt,
hogy ott örökké éljenek. A bűn és a bűnösök megsemmisülnek,
hogy soha többé ne zavarhassák menny és föld békéjét. Felszólí-
totta az angyalsereget, hogy csatlakozzanak ehhez a tervhez, me-
lyet Atyja már elfogadott, és örvendjenek, hogy halála által az elbu-
kott ember megbékélhet Istennel. Ezután kimondhatatlan öröm
töltötte be a mennyet. A mennyei udvarban felcsendültek annak az
éneknek első ütemei, mely Betlehem dombjai felett hangzik majd
el: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön
békesség és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2:14).« (P. P. 46-49)
25
»„A Biblia fő gondolata, vagyis az a tárgy, amely köré az egész

könyv mondanivalója fonódik, ez a Megváltási Terv, ez az Isten
képmásának helyreállítása az emberben. A reménységnek attól az
ígéretétől kezdve, amely a Paradicsomban elhangzott ítéletből
hangzik felénk, egészen a Jelenések könyvének utólsó csodálatos
ígéretéig, hogy ’látják az Ő orcáját és az Ő neve a homlokukon
lészen’, a Biblia minden könyve, minden fejezete e csodálatos
tárgyról ír: az ember visszaállítása előbbi magaslatára, Isten ha-
talma, amely győzelmet ad Jézus Krisztus által. (...)
A megváltás tudományát joggal nevezhetjük a tudományok tu-
dományának. Ez képezi a szent angyalok és az összes világok el
nem bukott lényeinek tanulmányi tárgyát. Ez a tárgy köti le a mi
Urunk és Megváltónk figyelmét. Ennek eredete visszanyúlik a vég-
telen Isten elméjében létrejött tervbe, ’amely örök időktől fogva el
volt hallgatva’. Ezért fogják tanulmányozni Isten megváltottai is a
végtelen századok folyamán. Ez a legnagyobb tudomány, amivel
ember foglalkozhat. Ennek tanulmányozása minden más tanul-
mánynál jobban tágítja az értelmet és felemeli a lelket.”« (Nevelés)
A Biblia összes könyvében nyomon követhetjük a Megváltási
Tervet. Ez jelenti Isten képmásának a helyreállítását az emberben,
valamint a Teremtő és a teremtményei közti összhang újra történő
megteremtését. A Szentírás első lapjain az elveszett Paradicsomról
olvasunk. Az utolsó lapok az Új Földről, s az embernek előbbi jogai-
ba való visszaállításáról beszélnek, amely jogokat az ember Isten-
nel szembeni engedetlensége következtében elveszített.
Egyedül csak Krisztus halála árán vált lehetségessé, hogy a min-
den jónak ősellensége megsemmisüljön, s mi emberek az ellenség
felett való győzelem ígéretét vehessük a kereszten folyt vér által.
Mivel Krisztus a bűnös helyett megfizette az árat, amelyet a bűn
követelt, így lehetőség nyílt nemcsak a bűnös megváltására, ha-
nem jogaiba való visszaállításába is. Jézus Krisztus által örökre eltű-
nik a világegyetemben létrejött zavar, és újra helyreáll a béke és a
teljes összhang.
26
II. rész
AZ ÁLDOZATOK ELRENDELÉSE
ÉS SZEREPE
AZ ÁLDOZATOK ELRENDELÉSE ÉS SZEREPE
II. rész tartalma
3. fejezet Az első ígéret
A nagy küzdelem tétje
4. fejezet Az áldozatok szerepe
az Ótestamentumban
5. fejezet Vér nélküli áldozat
6. fejezet A vér központi szerepe
az engesztelési szolgálatban
AZ ELSŐ ÍGÉRET
3. FEJEZET
AZ ELSŐ ÍGÉRET
A
»„ z ember Édenben hallott először a megváltásról, amikor
Sátán ítélete elhangzott, amelyet az Úr így jelentett ki: „Ellensé-
geskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között
és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sar-
kát mardosod.” (1Móz 3:15) Ez az ítélet, amelyet ősszüleink halla-
tára kihirdettek, ígéret volt számukra. Bár harcot jövendölt az em-
ber és Sátán között, mégis kijelentette, hogy a nagy ellenség hatal-
ma végül megtörik. Ádám és Éva bűnösként állt az igazságos Bíró
előtt, várva az ítéletet, melyet törvényszegésükkel hívtak ki, de
még mielőtt értesültek volna sorsukról, fáradsággal és fájdalmakkal
teli életükről, vagy arról a végzésről, hogy ismét porrá lesznek,
olyan szavakat hallhattak, amelyek mindenképpen reményt ébresz-
tettek bennük. Ha szenvedniük kell is hatalmas ellenségük erejétől,
mégis előretekinthetnek a végső győzelemre.
Az angyalok elmondták nekik, hogy miután Isten törvénye képe-
zi uralmának alapját mennyen és földön, még egy angyal élete sem
lenne elfogadható áldozat törvényszegésükért. A törvény egyetlen
rendelkezése sem törölhető el vagy változtatható meg azért, hogy
alkalmazkodjon az ember elbukott állapotához; azonban Isten Fia,
aki az embert teremtette, engesztelést is végezhet érte. Ahogyan
Ádám törvényszegése nyomort és halált hozott a világra, úgy hoz
Krisztus áldozata életet és halhatatlanságot. « (P. P. 49-51)
Így fogalmazta meg ezt Pál apostol később a Szent Lélek sugal-
latára: „Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a
bűn, és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre el-
hatott, mivelhogy mindenek vétkeztek. (...) Bizonyára azért, mi-
képen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat:
29
azonképen egynek igazsága által minden emberre elhatott az

életnek megigazulása” (Róm 5 :12,18).
»„Ártatlansága idején Ádám szabadon érintkezett Teremtő-
jével; a bűn azonban szakadást okozott Isten és az ember között,
és csupán Krisztus engesztelő áldozata hidalhatja át a szakadékot,
lehetővé téve, hogy világunk a mennyből áldást és üdvöt nyerjen.
Az ember közvetlen kapcsolata Teremtőjével megszakadt ugyan,
de Krisztus és az angyalok közvetítésével érintkezik majd velünk
Isten.”« (P. P. 51)
A bűn gyűlöletét helyezem szívedbe
Az Édenben elhangzott Megváltóról szóló első ígéret (1Móz

3:15) a fent leírtakon kívül még egy újabb ígéretet rejteget szá-
munkra. »Anélkül hogy erőltetnénk a jelentését „ellenségeskedést
szerzek közötted”, ez az ígéret azt is rejtegeti, hogy „a bűn gyűlö-
letét helyezem a szívedbe.” Ez határozott ígéret volt arra nézve,
hogy Isten azonnal Ádám segítségére siet. Isten segíteni fog abban,
hogy ellenálljon a bűnnek és legyőzze azt oly módón, hogy Isten
bűnnel szembeni ellenségeskedést támaszt szívében.
A bűn gyűlölete létfontosságú az egész üdvösség szempontjá-
ból. Egyetlen ember sincs biztonságban, amíg nem tanulta meg oly
mértékben gyűlölni a bűnt, amilyen mélyen szerette azt korábban.
Ellenállhat a bűnnek, talán el is kerülheti, ámde amíg szívében epe-
kedik a bűn után, nem áll biztos talajon. Amilyen életbevágó sze-
retni a jót, hasonlóan fontos gyűlölni a gonoszt. Joggal mondhat-
juk, hogy a jó iránti szeretetünk a bűn iránt érzett gyűlöletünkön
mérhető le.
Krisztusról mondja az Ige: „Szeretted az igazságot és gyűlölted a
hamisságot; annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, ö-
römnek olajával a te társaid felett” (Zsid 1:9). Krisztusnál az igaz-
ság szeretete együtt járt a gonosznak gyűlöletével. E két tulajdon-
sága folytán, Isten felkente Krisztust az Ő műve végzésére.
30
AZ ELSŐ ÍGÉRET
A szeretet és gyűlölet ezen elegyének ott kell lennie minden ke-

resztény szívében. A keresztény életben ezek alapvető dolgok.
Figyelemre méltó, hogy a Bibliában a Megváltóra vonatkozó első
ígéretet egy olyan ige vezeti be miszerint Isten segítséget nyújt a
bűn legyőzésében, amelyhez megadta az embernek a bűn gyűlö-
letének képességét. A bűn gyűlölete fontos tényező a gonosszal ví-
vott harcunkban, valamint a gonosz felett való végső győzelmünk-
ben. Ha Isten nem ültetné el minden egyes keresztény szívébe a
gonosz gyűlöletét, ugyan úgy, mint a jó szeretetét, semmi remé-
nyünk nem maradna.« (O. SZ. E. 12-13)
A Nagy Küzdelem tétje
»„A nagy küzdelem kezdettől fogva Isten törvénye körül folyt.

Sátán azt akarta bebizonyítani, hogy Isten igazságtalan, törvénye
tökéletlen, a világegyetem jóléte megkívánja e rendelkezések meg-
változtatását. A törvény támadásával valójában a törvény szerző-
jének uralmát akarta megdönteni. Ebben a küzdelemben nyilván-
valóvá kellett válnia, hogy az isteni szabályok hibásak és változtatá-
sra szorulnak, vagy pedig tökéletesek és változhatatlanok. ...
Sátán azt állította, hogy a bűnösnek lehetetlen bocsánatot nyer-
nie, ezért az egész elbukott emberiség jog szerint az ő alattvalója, a
világ pedig az övé. Azonban Isten odaadta saját drága Fiát – aki az
Atyával egyenlő –, hogy viselje a törvényszegés büntetését, így
gondoskodva lehetőségről, hogy az embert ismét kegyelmébe fo-
gadhassa és édeni otthonába visszavihesse. ...
Az egész világmindenséget csodálatra késztette Krisztus mega-
lázkodása az elbukott ember megmentéséért. Hogy Ő beleegyezik,
hogy dicsőségét elhagyja, és emberi természetet vesz magára –
olyan titok volt ez, amelyet más világok bűntelen lényei szerettek
volna megérteni. Halála volt a felelet a kérdésre: szereti-e az Atya
és a Fiú az embert annyira, hogy készek az önmegtagadásra és az
áldozathozatalra? Sátán leleplezte valóságos jellemét: hazug és
gyilkos. ...
31
Ha a törvény megváltoztatható lenne,

akkor az embert Krisztus áldozata nélkül is
meg lehetett volna váltani – azonban a puszta
tény, hogy Krisztusnak szükséges volt életét
adnia az elbukott emberiségért, bizonyítja:
Isten törvénye nem menti fel követelményei
alól a bűnöst. Igazolja, hogy a bűn zsoldja a
halál. Amikor Krisztus meghalt, Sátán pusz-
tulása bizonyossá vált. Ha azonban a kereszt
eltörölte volna a törvényt – amint sokan állítják – akkor Isten drága
Fia a fájdalom és halál elszenvedésével csak azt adta Sátánnak,
amit az éppen akart, akkor a gonoszság fejedelme diadalmasko-
dott, az isteni kormányzat elleni vádjai beigazolódtak. Éppen az a
tény, hogy Krisztus viselte az ember törvényszegésének bünteté-
sét, hatalmas bizonyíték az összes teremtett lény számára, hogy a
törvény változhatatlan, Isten igazságos, irgalmas és önmegtagadó,
és kormányzásában végtelen igazságosság és irgalom egyesül.«
(P. P. 53-55)
A Nagy Küzdelem Isten és Sátán között nem fejeződött be még.
Akár tudomást veszünk róla akár nem, mi is mellékszereplői va-
gyunk ennek a Nagy Küzdelemnek. Nincs semleges álláspont. Aki
semleges akar maradni máris az ellenség oldalán áll. Kinek a szö-
vetségese vagy ebben a Nagy Küzdelemben?
32
AZ ÁLDOZATOK SZEREPE AZ ÓTESTAMENTUMBAN
4. FEJEZET
AZ ÁLDOZATOK SZEREPE
AZ ÓTESTAMENTUMBAN
M
„ iután Édenben a
megváltásról szóló első ígé-
ret (1Móz 3:15) elhangzott,
Isten elrendelte az áldoza-
tok bemutatását.
»Az áldozatok bemutatá-
sát Isten rendelte el, hogy
az ember állandóan emlé-
kezzen bűnére, s az áldozat
bűnvallomásra késztesse, és
általa megvallja a megígért
Üdvözítőbe vetett hitét. Az
áldozatok az elbukott emb-
eriség emlékezetébe vésik
azt az ünnepélyes igazságot,
hogy a bűn okozta a halált.
Ádám számára az első áldozat bemutatása volt a legfájdalmasabb
szertartás. Kezével életet kellett kioltania, melyet csak Isten adha-
tott. Ez volt az első alkalom, hogy a halál szemtanúja volt, és tudta,
hogy ha engedelmes maradt volna Isten iránt, sem embernek, sem
állatnak nem kellene meghalnia. Amikor leölte az ártatlan áldozati
állatot, megremegett arra a gondolatra, hogy bűne Isten szeplőtlen
Bárányának vérét fogja ontani. Ez a jelenet mélyebben és élénkeb-
ben értette meg vele vétke nagyságát, amelyet egyedül csak Isten
33
drága Fiának halála engesztelhet ki. Ámulva csodálta Isten végtelen

jóságát, hogy ilyen váltságdíjat fizet a bűnös megmentéséért. « (P.
P. 49-53)
A Mózes könyvében leírt áldozati törvények lelki tanításait a
legtöbb keresztény nem érti. Ezért unottá válik, és felesleges idő-
töltésnek tekintik azok olvasását. Sokak számára rejtély, miért
kívánt Isten annyi áldozatot az Ószövetség idején, miért kellett
annyi ártatlan állatot az oltárhoz vezetni?
Vajon Isten éppen olyan kegyetlen, hogy az állatok millióinak
vére kellett folyjon azért, hogy valamiképpen megengesztelődjön
és megbocsássa az emberek vétkeit?
Mikeás, valamint Ézsaiás próféta által arról tesz bizonyságot az
Úr, hogy nem gyönyörködik az ártatlan állatok vérének kiontásá-
ban. „Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos
Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?!
Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olajpatakok-
ban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét
lelkemnek bűnéért?! Megjelentette néked, oh ember, mi légyen jó,
és mit kíván az úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél,
szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel”
(Mik.6:6-8). „Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt
mondja az Úr; megelégeltem a kosok egészen égő áldozatait és a
hízlalt barmok kövérét; s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem
gyönyörködöm;” (Ézs. 1:11).
Amint látjuk az Igéből, Isten nem gyönyörködik a vérontásban.
Nem az Úrnak volt szüksége a sok millió ártatlan állat vérének kion-
tására. A bűnös ember iránti szeretete folytán, az ember megmen-
tése érdekében rendelte el ezt a fájdalmas szemléltető szolgálatot.
A sok-sok áldozati állat vérének kiontása által Isten két fontos igaz-
ságot akart az ember szívébe és elméjébe vésni:
1. A bűn halált nemz. „A bűn zsoldja a halál” (Róm 6:23).
Minden egyes szertartás, minden egyes szolgálat e pecsétet
viselte magán: a bűn halált nemz. Mindnyájunknak elménkbe kell
34
AZ ÁLDOZATOK SZEREPE AZ ÓTESTAMENTUMBAN
vésnünk kitörölhetetlenül ezt a leckét, miszerint a bűn egyenlő a

halállal. Noha az Újszövetség szerint „a bűn zsoldja a halál”, sokan
képtelenek felfogni e kijelentés súlyát. Amikor hittel ragadjuk meg
azt, hogy a bűn és a halál elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ez
nagyvonalakban segíteni fog az evangélium értékelésében és meg-
értésében.
2. Volt egy másik igazság is, amit Isten szeretett volna Izrael
tudomására hozni, tudniillik, bűnbocsánatban csakis bűnmegvallás
és vérrel történő közbenjárás által részesül az ember. Ez azt szol-
gálta, hogy a megbocsájtás ára mély benyomást keltsen Izraelben.
A bűnbocsánat több a bűnök puszta elnézésénél. A megbocsájtás
sokba kerül, egy életbe, Isten Fia életébe.
E tanulság számunkra is fontos. Egyesek számára Krisztus halála
szükségtelennek tűnik. Ők úgy gondolkodnak, hogy Isten megbo-
csáthatna, sőt meg kellene bocsátania a Golgota nélkül is. A ke-
reszt nem tűnik számukra az engesztelés szerves és nélkülözhetet-
len részének. Hasznos lenne, ha a mai keresztények többet gondol-
kodnának üdvösségük áráról. A megbocsájtás nem pusztán egy ki-
mondott szó. Ára van. Az áldozati rendszeren keresztül Isten azt
tanította Izraelnek, hogy a megbocsájtás csakis a vérontás árán le-
hetséges. E tanulságra ma is szükségünk van.
Sajnos, úgy Izrael népének többsége, mint a keresztények nagy-
része nem értette meg a szimbolikus szertartások jelentőségét,
mondanivalóját. Vitték az áldozatok ezreit, a vér olykor patakokban
folyt, ők viszont azt hitték, hogy lefizették az Istent. Azonban azt
kellett volna meglátniuk az áldozatokban, hogy milyen nagy árat fi-
zetett Isten azért, hogy a bűnös ember kegyelemben részesüljön és
éljen.
Az áldozati szertartás minden mozzanata, ünnepeivel együtt,
mind – mind a Krisztus általi megváltás munkáját szimbolizálta.
Előképe, árnyéka Krisztus halálának, valamint a mennyei szentély-
ben végzendő közbenjárói munkájának.
35
Minden áldozat Krisztus áldozatára mutatott. A tömjénfelhőben

mindig az Ő igazságossága szállt fel. Minden jubileumi trombita az
Ő nevét zengte.
A Szentek Szentjének félelmetes titokzatosságában az Ő dicső-
sége lakozott. Csodálatosan szép és üdvös dolog ezekben a szimbo-
likus szertartásokban meglátni az evangéliumot, felismerni Jézus
Krisztust.
Maga Krisztus volt a zsidó áldozati rendszer szerzője, amelyben
előképek és szimbólumok által bemutatott lelki és mennyei dolgokat.
Minden áldozatban két valóság testesült meg, minden ceremó-
nia két dolgot hangsúlyozott, a szent szolgálatot végző pap két dol-
got prédikált nagy ünnepélyességgel, s maga Isten is két dolgot
próbált népe elméjébe vésni:
1. A bűn halált nemz, „a bűn zsoldja a halál”.
2. Egyedül Krisztus vére által nyerhető el a bűnők bocsánata.
Az ősi időkben is ugyanannak a Megváltónak a vére által üdvö-
zültek az emberek, mint ma, de azt az Istent fátyol borította. Jelké-
pekben látták Isten kegyelmét. Krisztus áldozata az egész zsidó ál-
dozati rendszer dicsőséges beteljesedése.
36
VÉR NÉLKÜLI ÁLDOZAT
5. FEJEZET
Az áldozatok bemutatása felől

ilyen módon rendelkezett Isten:
»„Vérontás nélkül nincs bűn-
bocsánat, és a Krisztus vérébe,
mint a megígért engesztelésbe
vetett hitük bizonyítására nyájaik
első fajzását kellett áldozatul
bemutatniuk, ezen kívül a föld
termésének zsengéjét is hála-
áldozatul vitték az Úrnak. ... Az
Úr utasításai szerint Ádám utódai
is hozták az ők áldozatukat. Igaz
nem mindenki úgy vitte, ahogy
azt az Úr elrendelte. ... Mindkét
fivér felépítette oltárát, és áldozatot mutatott be. Ábel, az Úr
utasításainak megfelelően, a nyájból hozott áldozatot. „És tekintett
az Úr Ábelre és az ő ajándékára” (1Móz 4:4). Az égből tűz szállt alá
és megemésztette az áldozatot. Kain azonban, figyelmen kívül
hagyva az Úr világos és kifejezett parancsát, csak a föld terméséből
hozott áldozatot. A menny pedig nem adta jelét, hogy elfogadta
volna azt. Ábel kérte bátyját, hogy Istenhez az általa elrendelt
módon közeledjen, de kérései Kaint csak annál eltökéltebbé tették
saját akaratának követésében. Úgy érezte, hogy mint idősebb,
öccse felett áll, akitől nem fogadhat el intelmet – tehát megvetette
a tanácsot.
37
Kain zúgolódva járult Isten elé, s nem hitt a megígért áldozat-

ban és a véres áldozatok szükségességében. Ajándéka nem fejezett
ki bűnbánatot. Mint napjainkban igen sokan, ő is az emberi gyen-
geség jelének tekintette azt, ha pontosan követi az Isten által előírt
utat, ha üdvösségét teljesen a megígért Üdvözítő engesztelési szol-
gálatára bízza. A maga útját választotta. Saját érdemeivel akart
Isten elé járulni. Nem akart bárányt áldozni és annak vérét az áldo-
zatához vegyíteni, hanem gyümölcseiből hozott, saját munkájának
eredményét. Úgy mutatta be áldozatát, mintha szívességet tenne
Istennek, mely által Isten tetszését biztosíthatja magának. Kain en-
gedelmeskedett annyiban, hogy oltárt épített, áldozatot mutatott
be, azonban engedelmessége csak részleges volt. A lényeg, annak
beismerése, hogy szüksége van a Megváltóra, kimaradt az áldoza-
tából.
Nevelés tekintetében a fivérek egyformák voltak. Mindketten
elismerték Isten imádatra és tiszteletre vonatkozó igényeit. Vallás-
gyakorlatuk a külsőségek tekintetében bizonyos mértékig azonos
volt, de azon túl nagy volt a különbség kettőjük között.
„Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain”
(Zsid 11:4). Ábel megértette a megváltás nagy alapelveit. Beismer-
te, hogy bűnös, s látta a bűnt és annak büntetését, a halált, amely
lelke és az Istennel való közösség közé férkőzött. Elhozta a leölt
áldozatot, a feláldozott életet, így ismerve el a megszegett törvény
követelményeit. Tekintetét a kiontott vér az eljövendő áldozatra
irányította, a Golgota keresztjén haldokló Krisztusra – és az ott vég-
bemenő engesztelésben bízva bizonyságot nyert, hogy igaz ember,
akinek áldozatát Isten elfogadta.
Kainnak ugyanúgy lehetősége volt ezeket az igazságokat megis-
merni és elfogadni, mint Ábelnek. Nem valamilyen önkényes terv-
nek esett áldozatul. Nem Isten választotta ki az egyik fivért, hogy
elfogadja, és a másikat, hogy elvesse. Ábel a hit és az engedelmes-
ség útját választotta, Kain a hitetlenséget és a lázadást. Ez állt az
események hátterében.
38
Kain és Ábel az emberiség két csoportját képviseli, amelyek az

idők végezetéig mindenkor fellelhetők a világon. Az egyik csoport
megragadja a maga számára a bűnért rendelt áldozatot, a másik
viszont a saját érdemeiben bízik, s áldozata nélkülözi az isteni köz-
benjárás erejét, így az nem képes az embert Istennel megbékél-
tetni. Csak Jézus érdemei nyerhetnek bocsánatot törvénysze-
géseinkre. Azok, akik nem érzik szükségét Krisztus vérének, s azt
hiszik, hogy isteni kegyelem nélkül, érdemeik által is elnyerhetik
Isten tetszését, ugyanazt a hibát követik el, mint Kain. Kárhozat vár
rájuk, ha nem fogadják el a megtisztító vért. Nincs más út, amely
által a bűn rabságából megszabadulhatnának.” (P. P. 56-58)
»„A Kainhoz hasonló „istentisztelők” vannak a legtöbben a vilá-
gon, mert szinte mindegyik hamis vallás ugyanarra az alapelvre
épül: hogy az ember üdvössége saját igyekezetétől függ. Vannak,
akik azt állítják, hogy az emberiség nem annyira megváltásra, ha-
nem inkább fejlődésre szorul – önmagát nemesbítheti, fölemelheti
és megújíthatja. Amint Kain olyan áldozat által akarta elnyerni Is-
ten kegyelmét, amely nélkülözte a vért, úgy akarják az emberiséget
isteni színvonalra emelni, az engeszteléstől függetlenül. Kain törté-
nete bemutatja, mi ennek a törvényszerű következménye, meg-
mutatja, mivé válik az ember Krisztus nélkül. Az emberiségnek
nincs ereje, hogy önmagától megújuljon. Nem felfelé ível, az isteni
felé, hanem lefelé zuhan, a sátáni irányba. Krisztus a mi egyedüli
reménységünk. „És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem
is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene
nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12).
Az igaz hit, amely egyedül Krisztusra támaszkodik, az Isten min-
den követelménye iránti engedelmességben nyilvánul meg. Ádám
napjaitól kezdve egészen a mai időkig az Isten törvénye iránti
engedelmesség körül folyt a nagy küzdelem. Minden korban éltek
emberek, akik akarták Isten tetszését bírni, noha egyes törvényeit
áthágták, (úgy mint Kain). A Szentírás azonban kijelenti: „a cseleke-
detekből lett teljessé a hit”, „azonképpen a hit is, ha cselekedetei
nincsenek, megholt magában”; aki azt állítja, hogy ismeri Istent „és
az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban
39
az igazság” (Jak 2:22, 17; 1Jn 2:4). (Annak áldozata vér nélküli
áldozat) P. P. 56-58)
A Krisztus vérébe vetett hitünk, megnyilvánul-e az Isten minden
követelménye, parancsolata iránti engedelmességünkben, vagy
számunkra csupán egy történelmi tény a golgotai kereszt?
Az Ótestamentumi árnyékszolgálat Krisztus halálával ért véget.
Nem kell állatokat vinnünk áldozatul az Úrnak, hogy engesztelést
nyerjünk a mi bűneinkre. Oda kell szánnunk azonban magunkat,
egész valónkat - testünket, lelkünket, elménket - Istennek kedves
áldozatul (Róm 12 :1). A kérdés számunkra az, hogy hogyan tekinti
Isten a mi áldozatunkat?
Csupán hinni Jézus vérében nem elégséges. Bárányt vinni áldo-
zatul, úrvacsorában részesülni, mindez még lehet hiányos, kaini
áldozat, amelyben nincs Krisztus vére. Azonban, ha a szőlőtőke és a
szőlővessző példázata (Ján 15:1-8) szerinti bensőséges kapcsolat
jön létre köztünk és Krisztus között, ha a Krisztusból áradó élet-
nedv élteti életünket – ha naponta „esszük az Ő testét”, „isszuk az
Ő vérét” (Ján 6:53-54) – ekképpen odaszenteljük magunkat Isten-
nek, Ábel áldozatához hasonlóan, az Úr kedvesen fogadja a mi
áldozatunkat is. Égi tűz, a Szentlélek száll alá a mi áldozatunkra is.
Felül kell vizsgálnunk tehát, milyen áldozattal áldozunk az Úrnak?
40
A VÉR KÖZPONTI SZEREPE AZ ENGESZTELÉSI SZOLGÁLATBAN
6. FEJEZET
A VÉR KÖZPONTI SZEREPE

AZ ENGESZTELÉSI SZOLGÁLATBAN
Egy helyettes áldozat kellett meghaljon, hogy az elbukott em-
ber új esélyt kaphasson az életre. Jézus Krisztus a „megöletett Bá-
rány a világ alapítása óta” (Jel 5:6, 12).
Igaz, hogy Jézus Krisztus a bűnbeesés után négyezer évvel ké-
sőbb, amikor „eljött az időnek teljessége”, hozta meg helyettünk a
nagy áldozatot. Hogy az ember emlékezetében hit által élénken
megmaradhasson, Krisztus, a Megváltó, Isten elrendelte az árnyék-
szolgálatot. Minden egyes leölt állat vére Krisztus vérét szimboli-
zálta.
A vér szerepét Isten határozta meg az Ige álltal: „Mert a testnek
élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy en-
gesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által
41
szerez engesztelést. Mert minden testnek élete az ő vére a benne

levő élettel. Azért mondom Izráel fiainak: Semmiféle testnek a vérét
meg ne egyétek, mert minden testnek élete az ő vére; valaki
megeszi azt, irtassék ki” (3Móz 17:11,14).
„Az ótestamentumi szertartások legfelületesebb olvasása során
is kitűnik, mennyire lényeges a vér szerepe az egész szertartási
rendszerben. Ártatlan bárányok, bikák, kecskék kerültek feláldo-
zásra a különböző szolgálatokban. Így volt ez az első áldozattól
kezdve, amely szentesítette a szövetséget Isten és az ember között
(2Móz 24: 5-8), a pap vétkéért hozott áldozaton át (3Móz 4:3-7), a
tisztulási rituáléig (3Móz 16). Mindez azt mutatja, mennyire jelen-
tőségteljesek voltak az áldozatok, és a vér a földi Szentély műkö-
dése szempontjából. Bármilyen lelki tanulságot is hordozott a szen-
télyszolgálat, ezen állatok feláldozása, vérük kiontása központi je-
lentőségű volt az egész folyamatban.
A gondolat nem kell, hogy meglepő legyen számunkra. Nekünk,
bűnösöknek el kellene pusztulnunk, mert a bűn halálhoz vezet.
Isten azonban kegyelmessége által menekülési útvonalat készített:
az ártatlan meghal a bűnösért (Róm 5:8). Maga Jézus adja oda az
életét, vagyis ontja vérét, azért hogy mi bűnösök megbocsájtást
nyerjünk (Gal 1:4, 1Pét 1:19). Mivel a vér az életet jelképezte, a
kiontott vér pedig a halált, ezért minden áldozat kiontott vére Jé-
zus halálára mutatott előre, arra az eszközre, amely által a bűnös
emberiségnek a Teremtővel való kapcsolata teljesen helyreállhat.
Az áldozat vére Isten Bárányának vérére mutatott. Krisztus vére
azonban több, mint az áldozat vére. Amennyivel több egy személy
az őt ábrázoló képnél, annyival nagyobb jelentőséggel bír Krisztus
vére az Őt ábrázoló állatok vérénél. Így fogalmazta ezt meg Pál
apostol is: „Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén
hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tiszta-
ságára: Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, a ki örökké való Lélek
által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti
lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő
Istennek” (Zsid 9:13-14).
42
A VÉR KÖZPONTI SZEREPE AZ ENGESZTELÉSI SZOLGÁLATBAN
Krisztus vére több egy ártatlan ember vérénél is. Erről is ír Pál
apostol: hanem járultatok „az Újszövetség közbenjárójához, Jézus-
hoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel
vére” (Zsid 12:24). Vajon mit mond Ábel vére és mit mond a
Krisztus vére. Ábel meggyilkolása után, amikor kérdőre vonta az Úr
Kaint, így szólt hozzá: „A te agyádfiának vére kiált Énhozzám a
földről” (1Móz 4:10). Itt nem írja az Ige, hogy mit kiálthatott Ábel
vére, de valószínű, hogy valami olyasmit, mint a későbbi időkben a
mártírok vére. „És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az
oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek beszédéért
és a bizonyságtételért, amelyet kaptak. És kiáltának nagy szóval,
mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem
állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak?” (Jel
6:9-10).
Ábel vére is valami hasonlót kiálthatott Istenhez. Krisztus vére
azonban „jobbat beszél Ábel vérénél.” Vajon mit mond Krisztus
vére? Jézus szavakba öntötte a kereszten, amikor a gúnyolodó lat-
rokért és az Őt keresztre feszítőkért imádkozott. „Jézus pedig mon-
da: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit csele-
kesznek” (Luk 23:34).
Az áldozat vérével a pap is azért járult a Szentélybe, hogy az
ember érdekében irgalomért esdekeljen az Atyánál. Krisztus pedig
az igazi Szentélyben, a saját vérére hivatkozva jár közben az Atyá-
nál, hogy a bűnbánó bűnősnek kegyelmet esdekeljen.
Krisztus vérében erő van. Bűnt legyőző, bűntől megtisztító erő,
ahogy egy kedves ének szavai is mondják:
Amint vagyok, csak úgy jövök
Megváltómhoz, már nem félek,
A véred mossa le a bűnt,
Isten báránya, ím jövök.
Jézus vérében nagyobb erő van annál, hogy csupán lemossa bű-
neinket. Az Ő vérében bűntől megtisztító, a bűnös életet Isten ké-
pére átformáló erő van. Egy másik ének így fejezi ki:
43
Vágyol-e elhagyni bűneidet?

Jézus vérében van nagy erő.
Vágyol-e győzni a Sátán felett?
E vérben csodás az erő.
Van erő, van, csodás erő van
Jézusunk vérében,
Van erő, van, csodás erő van
Jézus drága szent vérében.
Dávid, a zsoltáros is ismerte ezt az erőt, s így könyörgött a bűn-
től való szabadulásért: „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyel-
mességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az
én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az
én vétkeimből tisztíts ki engemet; Mert ismerem az én bűneimet, és
az én vétkem szüntelen előttem forog. Tisztíts meg engem izsóppal,
és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.
Rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnok-
ságomat. Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket
újítsd meg bennem” (Zsolt 51:3-5, 9, 11-12).
Megváltásunkért drága ár fizettetett. Péter apostol így írja:
„Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltat-
tatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem
drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén”
(1Pét 1:18-19).
Mit mond a te számodra, hogy megváltásunkért Isten szeretett
Fia ily’ drága árat fizetett?
Számomra ez azt jelenti, hogy a bűn nagyon utálatos a szent
Isten szemei előtt. Azt üzeni, hogy Isten a bűnt végképp ki akarja
törölni a világegyetemből. Inkább az ég és a föld elmúlik, de a
bűnnek nincs helye az Univerzumban. Továbbá azt mondja el, hogy
téged és engem nagyon szeret. A legnagyobb áldozatra is kész volt
azért, hogy nekünk örök életünk legyen.
44
III. rész
A SZENTÉLY ÉS KEGYTÁRGYAI
A SZENTÉLY ÉS KEGYTÁRGYAI
III. rész tartalma
7. fejezet Isten sátora az emberek között
8. fejezet A szentély leírása
9. fejezet A pitvar
- Égőáldozati oltár
- Mosdó-medence
10. fejezet A szentély
- Szent kenyerek asztala
- Hétágú gyertyatartó
- Olaj
- Illattétel oltára
11. fejezet A szentek szentje

ISTEN SÁTORA AZ EMBEREK KÖZÖTT
7. FEJEZET
M
»„ ár kezdettől, Ádám és Éva bukásától fogva láthatjuk, hogy
a bűn egyik következménye, az emberiség Istentől való elszakadá-
sa. A szent Isten jelenléte megemésztő tűz a szentségtelen, bűnös
ember számára, és a kérdés az, hogy hogyan kerülhet közel a szent
Isten a szentségtelen emberiséghez?
Úgyszintén, már kezdettől, az emberiség hajnalától kezdve, lát-
hatjuk azt is, hogyan törődik Isten az emberrel, nem hagyta őt sor-
sára, még az ellene lázadó bűnőst sem. Naponta felkereste Isten az
embert, hogy beszélgethessenek, hogy tanácsaival halmozza el
őket (1Móz 2:16-17. 3:8-9).
47
A bűnbeesés után az Éden még sokáig a földön volt. Ősszüleink

az Éden kapujában mutatták be áldozataikat. A szombatokat az
Éden kapujában ünnepelték Teremtőjükkel. Később a szent embe-
rek találkoztak és beszélgettek Teremtőjükkel. Énókról azt olvas-
suk, hogy „Istennel járt háromszázhatvanöt esztendeig” (1Móz
5:22-24).
Később azonban, úgy látta jónak Isten, hogy ne csupán itt, vagy
amott találkozzanak az emberek, hanem sátorát az emberiség sá-
tora mellé helyezze, hogy közöttük lakozhasson. Isten Mózes által
parancsot adott Izraelnek: ’készítsenek nékem szent hajlékot, hogy
őközöttük lakozzam’ (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között
lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt
velük volt jelenlétének szimbóluma.”« (J. É. 15)
»„A Szentély találkozóhelyként szolgált, Isten és az Ő népe kö-
zött. A Szentély neve, maga is azt jelenti: a találkozás sátra, (amit
gyakran úgy fordítanak, hogy a gyülekezet sátora.) Ebben a követ-
kező gondolat rejlik: a Szentély az Úr helye, az a hely, ahol a szent
Isten találkozik a bűnös, bukott emberiséggel. A Szentélyen, mint
közvetítőn keresztül, találkozott nap, mint nap szövetséges népé-
vel az Úr, az egek és a föld Teremtője. Itt hirdette ki ítéleteit (2Móz
16), bocsájtotta meg a bűnöket (3Móz 4), vezette őket útjukon
(4Móz 9:15-21), tisztította meg őket tisztátalanságaikból (3Móz
14:31) és vállalt közösséget velük (2Móz 25:22). Ez a hely volt
istentiszteletük, az isteni kinyilatkoztatás központja, és az a hely,
ahova az emberek azért gyűltek, hogy élvezzék Istennel való szö-
vetséges kapcsolatuk előnyeit.
Az Urat természetesen nem korlátozta semmi, hogy csak a
Szentélyen keresztül találkozhasson népével, mindazonáltal ez volt
az Ő választott eszköze, amelyen keresztül ünnepelt, beszélgetett
és találkozott velük. Hogy miért tette ezt, azt nem mondja el a
Szentírás. A lényeg az, hogy ezen az eszközön keresztül, Ő, a szent
Isten, oly módon tudta kinyilatkoztatni önmagát népének, hogy
találkozhattak és közösséget ápolhattak Vele, valamint megérthet-
ték akaratát életükre nézve.”« (Bibl. Tan. 24)
48
»Amikor Jézus a földre jött, az árnyék találkozott a valósággal.

„Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség tá-
borának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy
közöttük lakhasson, s hogy megismertesse velük isteni jellemét és
életét. „És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő
dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala
kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). (A görög szövegben: „És az
Ige testté lett és közöttünk sátorozék” olvasható. Erre épül a bibliai
idézetet megelőző mondat - a ford. )
Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten is-
meri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban.
Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Terem-
tőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden
örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a
Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy
„velünk az Isten" (Mt 1:23).”« (J. É. 15)
Jézus kereszthalála előtt és feltámadása után is, míg itt volt a
földön, tanította tanítványait, hogy felkészítse őket a jövő esemé-
nyeire. Tudatta, hogy nem marad örökre velük. El fog menni a
mennyekbe, az Atya Isten jobbjára, hogy ott, az igazi Templomban,
melynek mintájára készült a földi Templom, végezze érettünk a
közbenjárás munkáját. Ő ugyan nem maradhat itt szeretteivel min-
denkor, de kéri az Atyát, hogy küldje el helyettesét, a Szentlelket,
aki velünk marad mindörökké. A szeretett tanítvány így örökítette
meg Jézusnak ezen ígéreteit: „És én kérem az Atyát, és más ví-
gasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké, Az iga-
zságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja
őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és ben-
netek marad. De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy
én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Ví-
gasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. De mikor
eljő amaz, a ki igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden
igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket
hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Ama vígasztaló
49
pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az min-

denre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a-
miket mondottam néktek” (Ján 14:16-17. 16:7,13. 14:26).
Testben nem is lehet itt velünk, de megígérte, hogy Szentlelke
által „ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!”
(Mát 28:20)
A földi sátor-templom azonban az említetteken kívül még va-
lami mást is szemléltetett. A mennyei Templom kicsinyített mása
volt, melyet az Úr Mózes által építtetett. A 2Móz 25. fejezetében
és a Zsid 8. fejezetében olvashatunk erről: „És készítsenek nékem
szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam. Mindenestől úgy csinál-
játok, amint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és an-
nak minden edényeinek formáját.” (2Móz 25:8-9) „Fődolog pedig
azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a
mennyei Felség királyi székének jobbjára üle, Mint a szent helynek
és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember
épített. Akik a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szol-
gálnak, amint Isten mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a
sátort: Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint
készíts, a mely a hegyen mutattatott néked” (Zsid 8:1-2,5).
»„A földi templom páratlan pompája a mennyei templom dicső-
ségére emlékeztette az embert, ahol Krisztus a mi Útnyitónk szol-
gál értünk Isten trónja előtt. A királyok Királyának lakóhelye, ahol
ezerszer ezeren szolgálnak neki, és tízezerszer tízezeren állnak
előtte (Dán 7:10); az örökkévaló trón dicsőségével betöltött temp-
lom, ahol a szeráfok, a trón fénylő őrzői tisztelettel takarják el ar-
cukat, csak halványan tudta visszatükröztetni nagyságát és dicső-
ségét abban a pompás építményben, amelyet valaha emberi kéz
készített. A földi szenthely és a szolgálati rendszer fontos igazsá-
gokat tanított a mennyei templomról és az ember megváltásáért a
templomban folyó szolgálatról.
A mennyei templom szent helyeit a földi templom két helyisége
szemlélteti. Amikor János apostol látomásban bepillanthatott Isten
mennyei templomába, látta, hogy ’hét tűzlámpás ég vala a királyi
50
szék előtt’ (Jel 4:5). Látott egy angyalt, aki arany tömjénezőt tar-
tott, ’és adaték annak sok tömjén, hogy tegye mindenszenteknek
könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala’ (Jel
8:3). A próféta bepillanthatott a mennyei templom első helyi-
ségébe, és látta a hét égő ’tűzlámpás’-t és ’az arany oltár’-t, ame-
lyeket a földi templom arany gyertyatartója és füstölő oltára jel-
képezett. És ’megnyilatkozék az Isten temploma’ (Jel 11:19), és
János bepillantott a belső függönyön túl levő szentek szentjébe. Itt
látta ’az Ő szövetségének ládáját’, amelyet a Mózes által készített
és az Isten törvényét magában foglaló szent láda szimbolizált.
Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétségtelen bizony-
ságát látták annak, hogy a mennyben van egy templom. Mózes a
neki megmutatott minta szerint készítette el a földi templomot.”«
(N. K. 370-371)
Ha tehát a földi Templom és a benne folyó istentisztelet a
mennyei Templom hasonmása volt, akkor a földi templomi szolgá-
lat csodálatos dolgokra tanít minket a mennyei templomszolgálat-
ról, ahol most nem gyarló, halandó papok végzik a közbenjárás
munkáját, hanem örökkévaló Főpapunk, Jézus Krisztus, akiről a ké-
sőbbiekben még szólni fogunk.
51
8. FEJEZET
A SZENTHELY LEÍRÁSA
»„M ózes, mialatt az Úrral a hegyen volt, a következő paran-

csot kapta: „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy közöttük
lakozzam” (2Móz 25:8), és részletes utasításokat kapott a hajlék
építésére. (...)
Maga Isten adta Mózesnek az építmény tervét, külön meghatá-
rozva a nagyságát, alakját, a felhasználandó építőanyagot és a be-
rendezés minden egyes darabját is. A kézzel csinált szentély legyen
az „igazinak másolata… a mennyei dolgoknak ábrázolata” (Zsid.
9:23–24) – a mennyei templom kicsinyített mása, amelyben majd
Krisztus, a mi nagy Főpapunk, miután életét áldozta, közbenjár a
bűnösökért. Isten megmutatta a hegyen Mózesnek a mennyei
szentélyt, és meghagyta, hogy mindent arra a mintára készítsen,
amelyet ott látott.” « (P. P. 361)
52
»„A szentélyt szétszedhetőre kellett építeni, hogy utazásuk

során Izrael fiai mindenhová magukkal vihessék. Ezért kis méretű
volt, tizenhat és fél méter hosszú, öt és fél méter széles és öt és fél
méter magas. Mindazonáltal nagyszerű építmény volt. Az épü-
lethez és berendezéséhez akácfát használtak, mivel ez tartósabb
volt a Sínai-hegy minden más fájánál. Falait ezüsttalpakra állított és
keresztgerendákkal egymás mellé erősített deszkák alkották, min-
denütt arannyal bevonva, mintha az egész tömör aranyból készült
volna. A tetőt négy réteg függöny képezte, melynek legbelsője kék,
bíborpiros és karmazsinszínű sodrott lenből, a többi három pedig
kecskeszőrből, vörösre festett kos bőrből és borzbőrből készült,
olyan elrendezésben, hogy teljes védelmet nyújtson.
Az építményt egy aranyozott oszlopokról függő, értékes, szép
kivitelű függöny, azaz kárpit osztotta két helyiségre, és egy hasonló
zárta el az első rész bejáratát. Ezeket a mennyezetet alkotó belső
takarókhoz hasonló pompás színekből, kékből, lilából és skarlátból
válogatták össze, gyönyörű elrendezésben, és ugyanakkor ezüst- és
aranyszálakból angyalseregeket szőttek rájuk, melyek a mennyei
szentélyben és a földi emberek körül szolgáló angyalokat
ábrázolták.”« (P. P. 297-298)
»„Miután a héberek letelepedtek Kánaánban, a sátortemp-
lomot felváltotta Salamon temploma, amely bár állandó és na-
gyobb építmény volt, de megőrizte az előző templom arányait, és
hasonlóképp volt berendezve. A templom ebben a formájában
maradt fenn - eltekintve attól, hogy Dániel korában romokban
hevert - i. sz. 70-ig. Ekkor a rómaiak elpusztították.
Ez volt az egyetlen olyan templom a földön, amelyről a Biblia tá-
jékoztatást ad. Erről mondta Pál, hogy az első szövetség szent he-
lye. De vajon az Újszövetségnek nincs szenthelye?
Visszalapozva a Zsidókhoz írt levélhez, az igazság keresője egy
második, illetve újszövetségi szenthelyre talál utalást a már idézett
páli kijelentésben: „Annak okáért, voltak ugyan az első szövetség-
nek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. Az
„is” szó sejteti, hogy Pál korábban már tett említést erről a szent-
53
helyről. Az előző fejezet elején ez olvasható: „Fődolog pedig azokra

nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei
Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és amaz igazi
sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 8:1-2).
Itt utalást találunk az újszövetség szenthelyére. Az első szövet-
ség szenthelyét ember építette: Mózes. Ezt azonban az Úr építette,
nem ember. Abban a templomban a földi papok végezték szolgá-
latukat; ebben pedig Krisztus, a mi nagy Főpapunk szolgál Isten
jobbján. Az első templom a földön volt, a második pedig a menny-
ben van.
A Mózes által épített templom minta után készült. Az Úr ezt
parancsolta neki: „Mindenestől úgy csináljátok, amint én megmu-
tatom néked, a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek
formáját.” Majd ez a parancs hangzott el: „Vigyázz, hogy arra a
formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked”. (2Móz
25:9.40). Pál pedig azt mondja: az első sátor „példázat a jelenkori
időre, mikor áldoznak...ajándékokkal és áldozatokkal”; szent helyei
„a mennyei dolgoknak ábrázolatai voltak; a papok, akik a törvény
szerint áldoztak ajándékokkal,”; „a mennyei dolgok ábrázolatának
és árnyékának szolgáltak; és nem kézzel csinált szentélybe, az iga-
zinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a menny-
be, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9:9.23;
8:5; 9:24).”« (N. K. 369-370)
Amint látjuk, Istent érdekli a mi sorsunk, törődik üdvösségünk-
kel, nem hagyott magunkra minket. A mennyei Templomban, az
Atya előtt, angyalok millióinak (mint tanúknak) jelenlétében
közbenjár azokért, akik a Bárány vére által kifejezésre juttatták
bűnbánatukat és a kegyelem királyi székéhez járultak alkalmas idő-
ben való segítségért.
54
55
9. FEJEZET
A PITVAR
»„A szent sátort egy pitvarnak nevezett üres térség vette

körül, melynek rézoszlopokra erősített, finom lenvászon kerítése
volt. Ennek az elkerített résznek a bejárata keletre nézett. Ezt a
bejáratot is drága anyagból, mesteri munkával készített, de a
sátorénál mégis szerényebb kárpit zárta el. Mivel a pitvart övező
lenvászon függönyök csak fele olyan magasak voltak, mint a
szentély, a nép kívülről mindig jól láthatta az építményt.
Az égőáldozati oltár
A pitvarban, a szentély nyílásával szemben állt az égőáldozatok

számára készült rézoltár. Ezen az oltáron égették el az Úrnak
bemutatott égőáldozatokat, szarvait pedig meghintették az elfe-
dező vérrel.”« (P. P. 298)
Az igazi Templom, a Szentély és a Szentek Szentjének nevezett
két helyisége (melynek mintájára készült a földi Templom), a
mennyben van. A mennyei Templom pitvara, azonban a föld. Mi-
képpen a pitvarban lévő rézoltáron áldozták meg a Krisztus áldo-
zatát szimbólizáló állatokat, úgy a mi földünk volt a mennyei Temp-
lom pitvara, az égőáldozati oltár pedig előképe annak az oltárnak,
amelyen megáldoztatott az igazi Áldozat, „Istennek ama Báránya.”
Mosdó medence
„Az oltár és a szentély bejárata között rézmedence állt, amely Iz-

rael asszonyainak önként adományozott tükreiből készült. Ebben a
rézmedencében kellett a papoknak megmosni kezeiket és lábaikat,
56
A PITVAR
valahányszor a szentélybe léptek, vagy az Úr égőáldozatának oltá-

rához közelítettek. (...) Az Úr az égő csipkebokor előtt saruja leve-
tésére utasította Mózest, mert a hely, amelyen állt, szent hely volt.
Ugyanígy a papok sem léphettek saruval a lábukon a szentélybe. A
rájuk tapadt por megszentségtelenítette volna a szent helyet. Mie-
lőtt beléptek volna a szentélybe, lábbelijüket a pitvarban kellett
hagyniuk, és kezüket és lábukat is meg kellett mosniuk, mielőtt a
szentélyben vagy az égőáldozati oltárnál szolgálatot teljesítettek. A
szertartások folyamatosan arra tanítottak, hogy minden tisztáta-
lanságtól mentesnek kell lennie annak, aki Istenhez közeledik.”«
(P. P. 98. 301.)
57
10. FEJEZET
A SZENTÉLY
A Szent Kenyerek Asztala
A
»„ z első helyiségben, azaz a szentélyben a szent kenyerek
asztala, az arany gyertyatartó és az illattétel oltára állt. A szent
kenyerek asztalát az északi oldalon helyezték el. Díszes perem
szegélyezte, és tiszta arannyal volt bevonva. A papoknak minden
szombaton tizenkét friss kenyeret kellett két halomban erre az
asztalra tenniük (Izrael 12 törzsének száma szerint) és tömjénnel
meghinteniük. Az elvett kenyereket pedig, mivel szentnek számí-
tottak, csak a papok ehették meg.”« (P. P. 298)
Az asztalra felrakott kenyerek Krisztust szimbolizálták. Jézus
mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát
ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a menny-
ből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon. Én vagyok
amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e
kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én
testem, amelyet én adok a világ életéért. Tusakodának azért a zsi-
dók egymás között, mondván: Mimódon adhatja ez nékünk a
testét, hogy azt együk? Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony
mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem
iszszátok az Ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és
iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt
az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bi-
zony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az Én
bennem lakozik és Én is abban” (Ján 6:48-56).
58
A SZENTÉLY
Az Úr Jézus testével való táplálkozás nem csupán az Úri Szent

Vacsorára vonatkozik. Jézus Krisztus a testet öltött Ige. (Ján 1:1, 14)
Csak úgy maradhat fenn lelki életünk, ha naponta tápláljuk Isten
Igéjével. Amiképpen a kenyeret naponta elfogyasztjuk, és így tes-
tünkké, vérünkké lesz, úgy kell a mennyei kenyér, az Igének is
naponta beépülnie életünkbe, hogy erőt nyerjünk a hit harcának
megküzdésére.
A hétágú gyertyatartó
»„Dél felől állt a hétágú gyertyatartó hét mécsesével. Karjait

finoman kidolgozott, liliomhoz hasonló virágok díszítették, és az
egész gyertyatartó egyetlen tömör aranyból készült. Mivel a
hajlékon nem volt ablak, sohasem oltottak el minden szövétneket
egy időben, hanem éjjel-nappal fényt árasztottak.”» (P. P. 98-299)
Az isteni utasítás szerint, a gyertyatartó egyetlen darab arany-
ból lett megformálva verés által. Ez azt szemléltette, hogy földi
életében Jézus Krisztus is állandó bántalmazások által lett tökéletes
Megváltónkká, példaképünkké, a világ Világosságává, Főpapunkká,
aki meg tud indulni gyarlóságainkon.
A Szentélyben lévő gyertyatartó elsődlegesen Krisztust jelké-
pezte. Ő mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ,
nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága”
(Ján 8:12).
A Krisztustól szétáradó fényen kívül más világosság nem segít-
het az elesett emberiségen. Jézus, az Üdvőzítő, az egyedüli fény,
aki a bűnben fetrengő világ homályát megvilágosítja. Róla ezt
mondja az Írás: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek
világossága” (Ján 1:4). A hétágú gyertyatartó előképe volt a keresz-
ténység hét korszakában lévő egyházának is. (Jel 2-3) Isten Igéje így
írja: „... sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld
végéig terjedjen” (Ésa 49:6). „Mert így parancsolta nékünk az Úr:
Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvössé-
gükre a földnek széléig” (ApCsel 13:47).
59
Az Úr minden korszakban egyházát, melynek Krisztus a feje, vi-

lágító szövétnekül rendelte a sötét világban.
»„Mielőtt János meghallhatta volna amint Jézus közli vele a
gyülekezetekhez intézett üzeneteket, előbb látta Őt a Szentély
gyertyatartói között járni. Jézus ezeket a gyertyatartókat, az egy-
házzal azonosította, melynek vissza kell tükröznie az Ő világossá-
gát. Krisztus egyházával van, mint pap és lelkipásztor szolgál abban,
bátorítja és megtisztítja egyházát, hogy az Ő tiszta és szeretet-
teljes fényét sugározza tovább.” » (Imaheti Fel. 1996.)
»„Ez a fény töltötte be a tanítványokat, s ezért válhattak a vilá-
gosság hordozóivá. Krisztusnak lelkünkben lakozó élete, jellemünkben
megnyilvánuló szeretete tette őket a világ világosságává.
Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok
vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold,
egyetlen fénysugarunk sincs a világ számára. Ha azonban az igazság
felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész
lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől.”» (G. Kr. H. 29)
»„Ha Krisztus szívünkben lakozik, lehetetlen elrejtenünk jelenlé-
tének fényét. Ha azok, akik Krisztus követőinek valják magukat,
nem szolgálnak a világ világosságául, ennek az az oka, hogy az élet
ereje elhagyta őket. Ha nem árasztanak világosságot, annak az az
oka, hogy nincsenek összeköttetésben a világosság forrásával.
Isten igaz gyermekeit, Krisztusnak bennünk lakozó Lelke min-
denkor kortársaik világosságává avatta. Így volt József is Egyiptom-
ban a világosság hordozója, tisztasága, jótékonysága és gyermekies
szeretete által, Krisztust nyilatkoztatta ki a pogány nemzetnek. Az
igéret földje fele vezető úton, Izrael hűségesei nyújtottak világos-
ságot a körülöttük élő népeknek. Isten általuk jelentette ki magát a
világnak. Babilonban Dánielről és társairól, Perzsiában Márdokeus-
ról, áradtak szét a ragyogó fénysugarak a királyi udvar homályában.
Így Krisztus tanítványainak is hivatásuk, hogy a világosság hordozói
legyenek a menny felé vezető úton. Általuk Isten irgalmassága és
60
A SZENTÉLY
jósága tárul fel az emberek előtt, akik az őket övező sötétségben

hamis fogalmat alkottak Róla.
Miként a nap sugarai elhatnak a földgömb legtávolabbi pontjai-
ra is, úgy akarja Isten, hogy az evangélium fénye is ráragyogjon a
földön minden egyes lélekre. Ha Krisztus gyülekezete az Úrnak ezt
a szándékát megvalósítaná, akkor világosság áradna mindazokra,
akik most a sötétségben, a halál árnyékában élnek.
Ily módon teljesedne Isten terve, amelynek véghezvitelére hívta
el valamennyi kiválasztottját, Ábrahámtól kezdve egészen napjain-
kig. Így szólt: „És megáldalak téged... és áldás leszel” (1Móz 12:2).
Krisztusnak, az evangéliumot hirdető próféták által kijelentett szavai,
melyek a hegyibeszédben visszhangoznak felénk, az utolsó nemze-
dékhez szólnak: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az
Úr dicsősége rajtad feltámadt” (Ésa 60:1).”» (G. Kr. H. 30-31)
Az Olaj
„Szóla ismét az Úr Mózesnek,

mondván: Parancsold meg Izráel
fiainak, hogy hozzanak néked
tiszta faolajat, a melyet a vilá-
gításhoz sajtoltak, hogy szünet
nélkül égő lámpákat gyújthas-
sanak.” (3Móz 24:1-2)
Azonban nem csak a gyertya-
tartónak és a gyertyatartó hét mécsének, hanem az olajnak is,
amely éltette a gyertyatartó mécseit, volt szimbolikus jelentése.
Zakariás próféta szemléltető képpel ábrázolja a Szent Lélek ál-
landó kapcsolatát az egyházzal, amely bátorításul szolgál szá-
munkra is: „Majd visszatére az angyal, a ki beszél vala velem, és
felkölte engem, mint mikor valaki álmából költetik fel. És mondá
nékem: Mit látsz te? És mondám: Látok ímé egy merő arany
gyertyatartót, tetején az olajtartója, rajta pedig annak hét
szövétneke, és hét cső a szövétnekekhez, a melyek a tetején
61
vannak; És mellette két olajfa: egyik az olajtartó jobb oldalán, a

másik pedig annak bal oldalán. És felelék, és mondám az
angyalnak, a ki beszél vala velem, mondván: Mik ezek, Uram? És
felele, és szóla nékem, mondván: Az Úrnak beszéde ez Zorob-
ábelhez, mondván: Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én
lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura. És másodszor is felelék,
és mondám néki: Micsoda az olajfának az a két ága, a melyek a két
arany cső mellett vannak, és öntik magukból az aranyat? És mondá
nékem: Ezek ketten az olajjal felkenettek, a kik az egész föld Ura
mellett állnak.” (Zak 4:1-4, 6, 12, 14)
»A két olajfából az arany befolyt a két aranycsövön keresztül a
szövétnekbe, és megvilágították a Szentélyt. Így a két felkenttől
Isten Lelke árad minden emberre, aki elfogadja a meghívást és
odaszenteli magát az Ő szolgálatára. A két felkent (Ó-és Új Tes-
tamentum) küldetése világosságot szórni és erőt adni Isten
népének. Erőt kell nyerniük ahhoz, hogy megállhassanak Isten
jelenlétében. Amint a fák olajukat beleöntik az aranycsövekbe,
akképpen próbálnak Isten mennyei hírnökei a földi emberekkel
kapcsolatba lépni. A mennyei kincsek csak arra várnak, hogy
kérjük, elfogadjuk, és magunk során tovább adjuk őket. Ekképpen
táplálja Isten a szent lámpákat (szent embereket) és így válik az
egyház fényforrássá a világ számára.
Fényesítsük ki a lélek lámpásait. Töltsük fel őket a kegyelem
olajával (Szentlélekkel), minden óvintézkedést meg kell tenni, hogy
elkerüljük a lelki hanyatlást, nehogy az Úr nagy napja meglepjen,
mint a tolvaj. Istennek minden követője végezze el a feladatát azon
a helyen, ahová Isten rendelte őt. Minden nap mély és élő tapasz-
tatokat kell szereznünk a keresztény jellem tökéletesítése terén.
Minden nap vegyünk a szent olajból és adjunk másoknak is. Min-
denki szövétnekké válhat, aki csak akar. Életünkből tűnjön el az én.
El kell fogadnunk az Isten Igéjének tanácsoló és oktató szavait, és
tovább kell adjuk azokat.
Több imára van szükség. Krisztus azt mondta: „Szüntelen
imádkozzatok!” Ez azt jelenti, hogy gondolatban mindig Istennel
62
A SZENTÉLY
legyünk kapcsolatban, az élet és erő egyedüli forrásával. Talán már

hosszú ideje járunk a keskeny ösvényen, de ez még nem bizonyíték
arra nézve, hogy meg is maradunk rajta. Csak akkor járhatunk min-
dig lélekben az Úrral, ha naponta keressük Őt. Arany ömlik belénk
az olajfákból a két csövön keresztül. Azok azonban, akik nem gya-
korolják az imádkozást, és nem mélyítik el imaéletüket, nem kapják
meg a jóság, türelem, hosszútűrés, szívesség és szeretet olaját.
Azok, akik kérik ezekben az időkben, meg is kapják a Szent-
lelket. Kérjétek az ő áldásait. Amire leginkább szükségünk van, az a
Szentlélek mozgósító ereje. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem
az Én Lelkemmel!” Azt mondja a seregeknek Ura.” (Zak 4:6.)
Szüntelenül imádkozzatok és vigyázzatok, imáitok szerint járva el.
Hittel, Istenbe vetett hittel imádkozzatok. A késői eső idejét éljük,
amikor az Úr gazdagon ki fogja tölteni az Ő lelkét. Legyetek buzgók
az imában, és vigyázzatok. « (G. J. K. 213-215)
»„Isten művében nem lehet semmi ember kezdeményezte do-
log. Senki nem lehet a saját erőfeszítéséből Isten fényhordozója. Az
aranyolaj, amelyet a mennyei követek öntöttek az aranycsövekbe,
továbbfolyt a templom lámpáiba, és lehetővé tette, hogy állandó-
an nagy fénnyel égjenek. Az ember is az állandóan reá áradó isteni
szeretet nyomán tud fényt árasztani. Mindazok szívébe, akik hitben
Istennel egyesültek, a szeretet aranyolaja bőven ömlik, hogy jó cse-
lekedetekkel és az Isten iránti igazi, őszinte szolgálattal továbbítsák
a fényt.
A Szentlélek magasztos és felmérhetetlen ajándékai a menny
minden kincsét magukba foglalják. Nem Istenen múlik, hogy ke-
gyelmének gazdagsága nem árad a föld lakóira. Ha mindenki meg
akarná kapni ezeket az ajándékokat, mindenki beteljesedne Szent-
lélekkel.
Minden léleknek kiváltsága, hogy élő csatornaként továbbítsa a
világnak Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gaz-
dagságát. Krisztus mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik
megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig min-
dennél nagyobb szüksége van arra, hogy emberek bemutassák a
63
Megváltó szeretetét. Az egész menny olyan eszközökre vár, akik

által az emberek örömét és áldását szolgáló szent olajat áraszt-
hatja.”« (Kr. P. 312-314)
Az illattétel oltára
»„A szentélyt a szentek szentjétől és

Isten közvetlen jelenlététől elválasztó füg-
göny előtt állt az illattételre szolgáló oltár,
amely ugyancsak aranyból készült. Ezen az
oltáron kellett minden reggel és este töm-
jént füstölögtetnie a papnak; szarvait a bű-
nért való áldozat vérével érintették meg, a
nagy engesztelési napon pedig vérrel
hintették meg. Ezen az oltáron maga Isten
gyújtott tüzet, amit szentnek tekintettek és
tápláltak. A szent tömjén éjjel és nappal árasztotta illatát a szent
helyiségekben és messze a sátor körül”«(P. P. 299)
A szolgálattevő pap ezen az oltáron tömjénezett minden nap, jó
illatú, drága füstölőszerekkel. Ezeknek a füstje, Izrael népének imá-
ival együtt szállt fel Isten trónja elé. A tömjén füstje jelképezte,
Jézus Krisztus, szeplőtlen, bűn nélküli életének érdemeit. A bűnbá-
nó bűnösnek érdeme és igazsága olyan, mint a szennyes ruha. Az
Atya az embernek bűnnel fertőzőtt igazságát nem fogadhatja el. A
bűnbánó ember imáját, a bűntelen Jézus Krisztus, a mi nagy Főpa-
punk és Közbenjárónk, az Ő saját érdemének és igazságának alap-
ján tárja az Atya elé, így szerezvén engesztelést a mi bűneinkért. Az
Atya nem a mi szennyes ruhánkra (bűnös életünkre) tekint, ha-
nem Krisztus életének szeplőtelen fehér ruhájára, amelyet nekünk,
bűnbánó bűnösöknek tulajdonít. Az Ő igaz életének érdemében
tárhatjuk az Atya elé kéréseinket.
Halála előtt ezekkel az ígéretekkel bátorította tanítványait és
minden időben élő gyermekeit: „Bizony, bizony mondom néktek,
hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja
néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevem-
64
A SZENTÉLY
ben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen.

Mert maga az Atya szeret titeket” (Ján 16:23-24, 27)
Az illattétel aranyoltáráról felszálló tömjén füstje, azt szemlél-
teti, hogy egy csere történik, Krisztus és a bűnbánó bűnős között.
Mialatt Krisztus magára veszi a mi bűneinket, amelyben Neki sem-
mi része sem volt, és bűnné lett érettünk, azonképpen nekünk tu-
lajdonítja az Ő igaz, szeplőtelen, bűn nélküli életét, amelyben ne-
künk nincsen semmi részünk. Tulajdonképpen ez a hit általi meg-
igazulás, amely Jézus közbenjárói szolgálata által megy végbe. A
pitvarban lévő rézoltáron hozott áldozat, a Megváltó halálára mu-
tatott, az arany oltáron végzett jó illatú tömjénnel való füstöl-
getés, Krisztus bűn nélküli igaz életét jelképezte. Ezen szemléltető
előképszolgálatok végzése által nyert megigazulást hit által az izra-
elita. Miért mondja némely keresztény ember mégis, hogy az izra-
eliták a törvény cselekedetei által igazultak meg? Ádám bukásától
napjainkig, egyetlen ember sem igazult meg soha a törvény csele-
kedetei által. A törvénynek nem az a rendeltetése hogy megiga-
zítsa a bűnöst, hanem hogy megmutassa a bűnt. Az áldozati bárány
kifolyt vére, az aranyoltárról felszálló tömjén füstje, a megígért
Megváltó érdemeire mutatott, mely hit által az izráelita bűnös em-
bernek tulajdoníttatott.
»„Közbenjáró Krisztusunk és a Szentlélek szüntelen közbenjár-
nak érettünk, de a Lélek nem úgy teszi ezt, miként Krisztus, aki
rámutat vérére, mely a világ alapítása óta kiöntetett. A Lélek szí-
vünkben munkálkodik: imára, bűnbánatra, hálára és dicséretre in-
dít. Az ajkainkon felszólaló hála a Szentlélek munkájának eredmé-
nye, aki szent emlékezésre indítja a lelket és megeleveníti a szív ze-
néjét.
A vallásos szolgálatok, az imák, a hálaadás és a bűnvallomás
tömjénként szállnak fel a mennyei szentélybe az igaz hívőtől. Az
emberiség romlott csatornáin áthaladva, azonban azok oly szeny-
nyesek, hogy hacsak vér által meg nem tisztulnak, Isten szemében
soha nem lehet értékük. Nem folt nélküli tisztaságban áradnak fel,
s ha az Isten jobbján álló Közbenjáró nem ajánlja fel és tisztítja meg
65
mindet igazságossága által, akkor azokat Isten nem fogadja el. A

földi szentélyek minden jóillatának össze kell elegyednie a Krisztus
vérének megtisztító cseppjeivel. Jézus saját érdemeinek tömjéne-
zőjét tartja az Atya előtt, melyben a földi romlásnak nyoma sincs.
Ebbe a tömjénezőbe gyűjti népének imáit, háláit és bűnvallomá-
sait, és ezek mellé teszi saját folt nélküli igazságosságát. Ezután,
Krisztus engesztelésének érdemeivel illatosítva, a tömjénfüst telje-
sen elfogadható állapotban kerül Isten elé, akitől kegyelmes vála-
szok kerülnek vissza az emberekhez.
Bárcsak mindenki megértené, hogy minden engedelmességet,
bűnbánatot, hálát és dicséretet Krisztus igazságosságának izzó
tüzébe kell helyeznie! Ennek az igazságosságnak a jó illata felhő-
ként veszi körül a kegyelem trónját.”« (S. M. 344)
Amikor Közbenjáró nélkül kell megállni
»„Addig kell krisztusi tökéletességre igyekeznünk, amíg nagy

Főpapunk engesztelést végez értünk. Megváltónk még gondolat-
ban sem engedett a kísértés hatalmának. Sátán az emberi szívben
talál olyan sarkot- dédelgetett bűnös vágyat, ahol meg tudja vetni
a lábát, és amellyel kísértéseit érvényre juttathatja. De Krisztus
elmondhatta önmagáról: „Jön a világ fejedelme: és énbennem nin-
csen semmije”(Jn 14:30). Sátán nem talált semmi olyat Isten Fiá-
ban, ami által legyőzhette volna. Jézus megtartotta Atyja paran-
csolatait, és nem volt benne semmi bűn, amit Sátán ki tudott volna
aknázni. Csak ilyen lelkülettel lehet megállni a nyomorúság ide-
jén.”« (N. K. 622)
»„Láttam, hogy nincsenek tudatában, mivé kell lenniük, ha a
szomorúság idején a mennyei Szentélyben szolgáló főpap közben-
járása nélkül, Isten színe előtt akarnak megállni. Akik az élő Isten
pecsétjét veszik fel, és akik ily módon, a szomorúság idején bizton-
ságban vannak, azoknak teljesen Jézus képmását kell szerte sugá-
rozniuk.”« (T. L. 71)
66
A SZENTEK SZENTJE
11. FEJEZET
A SZENTEK SZENTJE
A
»„ belső kárpit mögött volt a szentek szentje. Ez volt a kö-
zéppontja az engesztelés és a közbenjárás jelképes szolgálatának.
Ez képezte az összekapcsoló láncszemet a menny és a föld között.
Ebben a helyiségben volt a szövetség ládája, a frigyláda, egy akác-
fából készített láda, amelyet kívül és belül arannyal vontak be, a
fedele is színaranyból készült és az egészet arannyal szegélyezték.
Ebben helyezték el a kőtáblákat, amelyekre maga Isten véste be a
Tízparancsolatot. Ezért nevezték Isten szövetsége ládájának is,
vagy frigyládának, mert a Tízparancsolat volt az alapja annak a
szövetségnek, amelyet Isten Izraellel kötött.
A szent láda fedelét a ke-
gyelem trónjának nevezték.
Ezt egy darab tömör aranyból
dolgozták ki. A láda fedele fe-
lett emelkedtek ki az arany ké-
rubok, egymás felé nézve. A
fedél mindkét végén egy-egy
kérub állt. Mindegyik angyal az
egyik szárnyát a magasba ki-
terjesztve tartotta és így ezek-
kel a szárnyakkal a ládát fedték
be; a másik szárnyukkal a tes-
tüket takarták be (Lásd Ez
1:11) tiszteletük és alázatos-
ságuk jeleként.
67
A kérubok helyzete, egymás felé fordított arcukkal és a ládára

tisztelettel lefelé irányított tekintetükkel, mutatja azt a tiszteletet,
amelyben a mennyei sereg tartotta Isten törvényét, és érdeklődé-
süket a megváltás terve iránt. A kegyelem trónja felett volt a
„Sekina", vagyis az Isten jelenlétének szimbóluma. Az Úr a két ké-
rub közül hirdette ki akaratát. Isten néha üzeneteit a felhőből
hallható hangon közölte a főpappal. Néha fény esett a jobb szélen
lévő angyalra, hogy Isten így jelezze jóváhagyását; máskor árnyék,
vagy felhő nyugodott meg a bal szélen levő angyalon, és Isten ezzel
nyilvánította ki nemtetszését, vagy elvetését valamivel kapcsolat-
ban.
A frigyládában kegyelettel őrzött törvény az isteni igazság és
ítélet zsinórmértéke volt. Ez a törvény halált mondott a bűnösre, a
törvény áthágójára. A törvény felett azonban ott volt a kegyelem
trónja, amelyen láthatóvá vált Isten jelenléte, és amelyből - az
engesztelődés által - Isten bocsánatot adott a bűneit megbánt
bűnösnek. Krisztus munkáját, amelyet megváltásunkért végzett el,
így jelképezte a szentély szolgálata: „Irgalmasság és hűség össze-
találkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt
85:11).
68
A SZENTEK SZENTJE
Szavakkal nem lehet leírni a szentély belsejének dicsőségét: az

arany lemezekkel borított falak visszatükrözték az arany gyertya-
tartóból kisugárzó fényt; a fénylő angyalokkal gazdagon hímzett
szőnyegek ragyogó színei; az aranytól fénylő asztal, és a tömjénező
oltár; a második kárpit mögött elhelyezett szent láda titokzatos
kérubjaival és a felette lebegő szent „Sechina"-val, azaz Jahve je-
lenlétének látható szimbólumával, mindez csak homályos vissza-
tükröződése Isten templomának, amely a mennyben van, és az em-
ber megváltásáért végzett mű nagy központja.”« (P. P. 366-367)
»„A földi szenthely és a szolgálati rendszer fontos igazságokat
tanított a mennyei templomról és az ember megváltásáért a temp-
lomban folyó szolgálatról.
A mennyei templom szent helyeit a földi templom két helyisége
szemlélteti. Amikor János apostol látomásban bepillanthatott Isten
mennyei templomába, látta, hogy „hét tűzlámpás ég vala a ,királyi
szék előtt” (Jel 4:5). Látott egy angyalt, aki arany tömjénezőt tar-
tott, „és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek
könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala” (Jel
8:3). A próféta bepillanthatott a mennyei templom első helyisé-
gébe, és látta a hét égő „tűzlámpás”-t és „az arany oltárt”-t, ame-
lyeket a földi templom arany gyertyatartója és füstölő oltára jelké-
pezett. És „megnyilatkozék az Isten temploma” (Jel 11:19), és János
bepillantott a belső függönyön túl levő szentek szentjébe. Itt látta
„az Ő szövetségének ládáját”, amelyet a Mózes által készített és az
Isten törvényét magában foglaló szent láda szimbolizált.
Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétségtelen bizony-
ságát látták annak, hogy a mennyben van egy templom. Mózes a
neki megmutatott minta szerint készítette el a földi templomot. Pál
azt tanítja, hogy ez a minta az igazi templom, amely a mennyben
van. És János látta ezt a mennyei templomot.
Isten trónját, amely a mennyei templomban, Isten lakóhelyén
van, az igazság és az ítélet teszi erőssé. Az igazság törvénye, az er-
kölcs nagyszerű mércéje, amellyel megmér minden embert, a szen-
tek szentjében van. A frigyládát, amely magába zárja a törvény-
69
táblákat, a kegyelem királyi széke takarja. Előtte mutatja be vérét

Krisztus a bűnösért. Igazság és irgalom így fonódik össze az embe-
rért létrehozott megváltási tervben. Ennek a két isteni tulajdon-
ságnak az egybefonódását csak a végtelen bölcsesség tudta kigon-
dolni, és a végtelen hatalom tudta megvalósítani. Ez az összefo-
nódás az egész mennyet ámulatba ejti, és imádatra készteti. A földi
templom kérubjai tisztelettel fordultak a kegyelem királyi széke
felé, így jelképezve a mennyei sereg érdeklődését a megváltás
munkája iránt. Ez annak az irgalomnak a titka, amelybe angyalok
vágyakoznak betekinteni: hogy Isten akkor is igaz, ha megigazítja a
megtérő bűnöst, és megújítja kapcsolatát az elbukott emberiség-
gel; hogy Krisztus lehajolt, és megszámlálhatatlanul sok embert
emelt ki a pusztulás örvényéből. Felöltöztette őket a maga igaz vol-
tának folttalan ruhájába, hogy a megváltottak örökre Isten köze-
lében és a soha el nem bukott angyalok társaságában lehesse-
nek.”« (N. K. 371)
70
IV. rész
A PAPSÁG
A PAPSÁG
IV. rész tartalma
12. fejezet A lévitai papság
13. fejezet A Melkisédek rendje szerinti papság
14. fejezet A papi öltözet

A LÉVITAI PAPSÁG
12. FEJEZET
A LÉVITAI PAPSÁG
I
»„ steni rendelkezésre Lévi törzsét
elkülönítették a szentély szolgálatára.
A történelem kezdetén minden csa-
ládfő a saját családjának papja volt.
Ábrahám napjaiban a papságot az
elsőszülött fiú kiváltságának tekintet-
ték. Most Izrael elsőszülöttei helyett
Lévi törzsét választotta ki az Úr a szen-
tély szolgálatára. Ezzel a nyilvános
megbecsüléssel mutatta ki, milyen
nagyra tartja a törzs hűségét, mind a
szolgálatában tanúsított kitartásukban,
mind az ítélet végrehajtásánál tanú-
sított készségükben, amikor Izrael az
aranyborjú imádásakor hitehagyó lett.
(...)
A szentély és tartozékai a lévitákra tartoztak, mind a vándorlás,
mind a táborozás idején. Ha a tábor továbbindult, az ő köteles-
ségük volt lebontani a szent sátrat és az újabb táborozás helyére
érve ismét felállítani. Más törzsből származónak halálbüntetés
terhe mellett tilos volt közelebb jönnie. A léviták Lévi három fiának
leszármazottai szerinti három osztályra oszlottak, melyek mind-
egyikének megvolt a maga külön helye és feladata. A sátor előtt,
ahhoz legközelebb volt Mózes és Áron sátra. Ezektől délre tábo-
roztak a kéhátiták, akiknek a szövetség ládájáról és a többi beren-
dezési tárgyról kellett gondoskodniuk, északon a méráriták, akik-
nek gondjaira a szentély oszlopai, talpai és deszkáit bízták. A szen-
73
tély mögött voltak a gerzsomiták, akikre a függönyök és kárpitok

bízattak.”« (P. P. 399)
» „A papság tisztsége azonban Áron családjára korlátozódott. Az
Úr előtt csak Áron és fiai szolgálhattak, míg a törzs többi tagja a
szent hajlék és berendezése gondját viselte, és a papok szolgála-
tában segédkezett, ugyanakkor nem mutathattak be áldozatot,
nem füstölögtethettek a jóillattétel oltárán, sem a szent dolgokra
nem tekinthettek, ha azok befedetlenek voltak. « (P. P. 300-301)
Isten úgy rendelkezett, hogy a Szent helyen az általa kiválasz-
tott papok végezhették a szent szolgálatot, vagyis a bűnbánó bű-
nös és az Isten közötti közbenjárói engesztelési szolgálatot. Pál
apostol a zsidókhoz írt levél ötödik fejezetében, leírja, hogy miért
rendelte el Isten a lévitai papságot: „Mert minden főpap emberek
közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való dol-
gokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért. Aki
képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy ma-
ga is körül van véve gyarlósággal. És ezért köteles, miképpen a né-
pért, azonképpen önmagáért is áldozni a bűnökért. És senki sem
veszi magának e tisztességet, hanem akit Isten hív el, miként Áront
is” (Zsid 5:1-4). Amint látjuk tehát, a papok szívűkön kellett hordják
a bűnbánó bűnösnek ügyét, közbenjárván Isten előtt, hogy engesz-
telést szerezzen a nép bűneire.
Amikor Izráel népe elfoglalta Kánaánt, az Úr utasítása szerint
elosztotta a törzsek között, azoknak száma szerint, de a Lévi törzse
nem kapott örökséget a földből. Így rendelkezett az Úr Mózes által:
„Monda pedig az Úr Áronnak: Az ő földjükből örökséged nem lesz,
sem osztályrészed nem lesz néked ő közöttük: Én vagyok a te osz-
tályrészed és a te örökséged Izráel fiai között. De ímé a Lévi fiainak
örökségül adtam minden tizedet Izráelben; az ő szolgálatukért való
osztályrész ez, amellyel teljesítik ők a gyülekezet sátorának szol-
gálatát. Az olajnak minden kövérjét, és minden kövérjét a mustnak
és gabonának, azoknak zsengéit, a melyeket az Úrnak adnak, te-
néked adtam. Mindennek első gyümölcsei az ő földjökön, ame-
lyeket az Úrnak visznek, tiéid legyenek; mindenki, aki tiszta a te
74
A LÉVITAI PAPSÁG
házadban, egye azokat. Minden, ami teljesen Istennek szenteltetik

Izráelben, tiéd legyen” (4Móz 18: 20-21, 12-14).
Ami a papi rendet illeti, az Úr utasítása szerint, a lévitai papság
25 személyből állt. Egy Főpap volt és 24 vén, akik beosztva sorra
végezték a templomi szolgálatot (Lásd 1Krón 24:4-5, Ez 8:16).
A lévitai papság és azoknak száma is a mennyei templomban
szolgáló papoknak az előképe volt, melyről a következő fejezetben
még szólni fogunk.
75
13. FEJEZET
A MELKISÉDEK RENDJE
SZERINTI PAPSÁG
Az ároni papság nem vihette tökéletességre a bűnös ügyét

Isten előtt. Habár az Úr rendelte el azoknak a szolgálatoknak min-
den részletét, azok mégis csak árnyékszolgálatok voltak, a
mennyeinek, az igazi sátorszolgálatnak árnyékai. Szükség volt tehát
hogy más pap támadjon, a Melkisédek rendje szerint. Az apostol
így fejtegeti: „És még inkább nyilvánvaló az, ha a Melkisédek ha-
sonlatossága szerint áll elő más pap, Aki nem testi parancsolatnak
törvénye szerint, hanem enyészhetetlen életnek ereje szerint lett.
Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje
szerint” (Zsid 7:15-17).
76
A MELKISÉDEK RENDJE SZERINTI PAPSÁG
Kétféle papi rendről ír a Biblia: a Melkisédek féle és a lévitai. A

Melkisédek féle megelőzte a lévitait. Ábrahám idejében, Melkisé-
dek pap, Sálem királya volt és a magasságos Isten papja (1Móz
14:17-20). Noha a Bibliában nincs részletes beszámoló a Melki-
sédek féle papságról, az azonban nyilvánvaló hogy felette áll a lévi-
tai papságnak, vagyis magassabb rendű, mert Krisztus pappá téte-
tett, melkisédek rendje szerint, (Zsid 6:20) így tehát mi most a
Melkisédek rendje szerinti papság idejében élünk.
A Melkisédek papság felsőbbredűségéről Pál apostol is bizony-
ságot tesz a Zsidókhoz írt levelében: „Nézzétek meg pedig, mily
nagy ez, a kinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám, a pát-
riárka; És bár azoknak, kik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot,
parancsolatjok van, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a nép-
től, azaz az ő atyafiaiktól, jóllehet ők is az Ábrahám ágyékából szár-
maztak; De az, akinek nemzetsége nem azok közül való, tizedet
vett Ábrahámtól, és az ígéretek birtokosát megáldotta, pedig min-
den ellenmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg a kiseb-
bet” (Zsid 7:4-7).
Az említett igében, a Melkisédek felsőbbrendűségén kívűl, még
egy másik fontos igazságot is megérthetünk, azt hogy a tizedrend-
szer nem csak a lévitai papság ideje alatt volt érvényben. A lévitai
papság előtt már tízedet adott Ábrahám Melkisédeknek. „Nézzétek
meg pedig, mily nagy ez, a kinek a zsákmányból tizedet is adott Áb-
rahám, a pátriárka; ... De az, a kinek nemzetsége nem azok közül
való, tizedet vett Ábrahámtól, és az ígéretek birtokosát megáldotta
... És itt (a lévitai papság alatt) halandó emberek szednek tizedet,
ott (Krisztus mennyei papsága idején) ellenben az, aki bizonyság
szerint él.” (Zsid 7:4.6.8)
Az Újszövetség idejére nézve még egy másik igével is megerősítí
a Szentírás, az evangélium szolgáinak jogait a tizeddel kapcsolat-
ban: „Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkod-
nak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az
oltárral együtt veszik el részüket? Eképpen rendelte az Úr is, hogy
77
akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek” (1Kor

9:13-14) – a tizedből, Melkisédek rendje szerint.
Miért kiválóbb a Melkisédek rendje szerinti, a Krisztus papsága
az ároni papságnál? Így mondja az írás: „Fődolog pedig azokra
nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan Főpapunk van, aki a meny-
nyei Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és
amaz igazi sátornak szolgája, a melyet az Úr és nem ember épített.
Mert minden Főpap ajándékok meg áldozatok vitelére rendeltetik,
amiért szükséges, hogy legyen valamije ennek is, amit áldozatul
vigyen. Ha tehát a földön volna, még csak pap sem volna, lévén
olyan papok, akik a törvény szerint áldoznak ajándékokkal, akik a
mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak, amint
Isten mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a sátort: Meg-
lásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készíts, amely
a hegyen mutattatott néked. Most azonban annyival kiválóbb
szolgálatot nyert, a mennyivel jobb szövetségnek közbenjárója,
amely jobb ígéretek alapján köttetett. És a mennyiben nem esküvés
nélkül való, mert amazok esküvés nélkül lettek papokká, de ez
esküvéssel, az által, aki azt mondá néki: megesküdött az Úr, és nem
bánja meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint: any-
nyiban jobb szövetségnek lett kezesévé Jézus. És amazok jóllehet
többen lettek papokká, mert a halál miatt meg nem maradhattak:
de ennek, minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága.
Ennek okáért Ő mindenképen üdvözítheti is azokat, akik Ő általa
járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük. Mert
ilyen Főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnö-
söktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb lőn. Lévén
annak okáért nagy Főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az
Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem oly Főpapunk
van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkí-
sértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Já-
ruljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy
irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkamas időben
való segítségül.” (Zsid 8:1-6, 7:20-26, 4:14-16)
78
A MELKISÉDEK RENDJE SZERINTI PAPSÁG
Milyen csodálatos ígéreteink vannak! Szebbet és jobbat el sem

lehetne képzelni. De ezek nem csupán ígéretek, hit által már most
élhetünk ezekkel a drága ajándékokkal.
»„Krisztus, most, mint pap ül Atyja trónjára (Jel 3:21). Az örök-
kévaló, önmagában létező Istennel ül a királyiszéken az, Aki „beteg-
ségeinket viselte és fájdalmainkat hordozá”, az, Aki hozzánk ha-
sonlóan „mindenekben kísértést szenvedett, a bűntől azonban
mentes maradt”, hogy segítsen azokon, akik megkísértetnek. „Ha
valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál” (Ésa 53:4, Zsid 4:15,
2:18, 1Ján 2:1). A Megváltó átszegzett, összezúzott testével és folt
nélküli életével jár közben a bűnősért. Megsebzett kezeit kinyújtva,
átlyukasztott oldalára, összeroncsolt lábára mutatva könyörög az
elbukott emberért, akinek a megváltása végtelen sokba került.”«
(N. K. 372)
Az előbbi fejezetben szóltunk a földi templomban szolgáló
papok számáról is.
»Ha a földi templomi szolgálatban 24 papot és főpapot
számolunk meg, akik végezték a templomi szolgálatot, úgy az
eredeti templomban, a mennyeiben is 24 papnak és egy Főpap-nak
kell szolgálnia. Pál apostol a zsidokhoz írt levelében kifejti, hogy a
Főpap, az maga Jézus Krisztus: „lévén annakokáért nagy Főpapunk,
aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia. ...” (Zsid 4:14) De
vajon szól a Biblia a mennyei szentélyben lévő többi papokról is?
Jánosnak, a mennyei látnoknak, megengedte Isten hogy
betekintsen a mennyei templomba is, ahol látott egy királyi széket
a rajta ülővel, akinek a dicsőségét próbálja leírni, s a kö-vetkező
versekben elmondja, hogy kiket látott még a királyi szék-ben ülőn
kívül: „És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a
királyiszékekben látám ülni a huszonnégy vént fehér ruhákba
öltözve: és a fejükön arany koronák valának” (Jel 4:4). „De vajon
kik ezek a huszonnégy vén, akik a mennyei templomban vannak?
Mióta vannak ott, és vajon más bolygóról származnak, vagy a sze-
ráfok, vagy az emberek közül valók a földről? A Jelenések Köny-
vében megtaláljuk a teljes választ: „És éneklének új éneket, mond-
79
ván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecsé-

teit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred
által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből, És
tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és ural-
kodunk a földön” (Jel 5:9-10). Ezekből az igékből kitűnik, hogy a
huszonnégy vén a földről lett megváltva az Úr Jézus vére által, és
ezért énekelnek győzelmi éneket. Koronájuk is győzelmüknek és
hűségüknek bizonyítéka, melyet küzdelem által nyertek Jézus Krisz-
tus által. Ők nem voltak királyok, de Jézus királyokká és papokká
tette őket, és uralkodni fognak az új földön.
Feltevődik még egy további kérdés, hogy vajon milyen kor-
szakból származnak, az Ótestamentumi, vagy a keresztény kor-
szakból? Máté evangéliuma azt írja, hogy Krisztus halálakor, „a föld
megindula, és a kősziklák megrepedezének; És a sírok megnyílának,
és sok elhunyt szentnek teste föltámada, És kijövén a sírokból...”
(Mát 27:51-53). Az efézusi levél 4:8-ban és Zsolt 68:19-ben pedig
ezt írja: „Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott
ajándékokat az embereknek.”; „Felmentél a magasságba, foglyo-
kat vezettél, adományokat fogadtál emberekben.”
Ezek a feltámadott szentek, kiket Jézus a feltámadása után a
mennybe vitt, az Ő diadalának a foglyai. Ezekből az igékből megért-
hetjük, hogy a huszonnégy vén az Ótestamentumi papokból volt
feltámasztva, akiknek azonnal követniük kellett a mennyei Főpapot
az Ő közbenjárói szolgálatára a mennyei szentélybe. Mert amikép-
pen volt az előképszolgálatban - egy főpap és 24 vén -, azonképpen
ugyanannyi személy kellett megkezdje a közbenjárói szolgálatot a
mennyei szentélyben.
Isten trónjának ugyanazt a látomását látta Dániel is a 7. és 9.
fejezetben.”« (J. M. 42-43)
80
A PAPI ÖLTÖZET
14. FEJEZET
A PAPI ÖLTÖZET
H
»„ ivataluknak megfelelően a papok számára különleges ru-
hát készítettek. „És csinálj szent ruhákat Áronnak a te atyádfiá-
nak, dicsőségére és ékességére" (2Móz 28:2). Isten ezt az utasítást
adta Mózesnek. A mindennapi szolgálatot végző pap ruhája egy
darabban szőtt, fehér vászonból készült. A majdnem a pap bokájáig
leérő öltözéket a derekánál egy kék, bíborpiros és vörössel hímzett
fehér vászonöv tartotta össze. Felső ruházatát egy vászonból ké-
szített turbán, vagy „mitra" egészítette ki. Mózest az égő csipke-
bokornál Isten arra utasította, hogy vesse le saruját, mert az a föld,
amelyen állt, szent volt. Így a papok sem léphettek be saruval a
szentélybe, nehogy az esetleg rátapadt por megszentségtelenítse
azt. Mielőtt a szentélybe beléptek volna, sarujukat az udvarban
kellett hagyniuk. Kezüket és lábukat is meg kellett mosniuk és csak
akkor végezhették szolgálatukat a sátorban, vagy az égő áldozatok
oltáránál. Így állandóan azt tanulták, hogy minden tisztátalanságot
el kell távolítaniuk azoknak, aki meg akarják közelíteni azt a helyet,
ahol Isten van.
A főpap ruhája fenséges tisztségéhez illően drága anyagból
mesterien készült öltözet volt. A papok vászon ruhája mellett a fő-
pap még egy egy darabban szőtt kék színű köntöst is viselt. Ennek a
köntösnek alját arany csengettyűk és kék, bíborpiros és skarlát-
vörös gránátalmák díszítették. A köntösön kívül volt az efód, egy
rövidebb arany, kék, bíbor, skarlát és fehér színekből álló öltözék.
Ezt az efódot ugyanilyen színű gyönyörűen kidolgozott öv szorítot-
ta össze. Az efód ujjatlan volt, és az arannyal kihímzett vállpántjain
ónixkő ékeskedett, amelyekbe Izrael tizenkét törzsének a nevét
vésték be.
81
Az efód felett volt a mellvért, a papi

díszruha legszentebb darabja. Ezt ugyan-
abból az anyagból készítették, mint az
efódot. Alakja négyszögletű, nagysága
arasznyi volt. Aranykarikákba fűzött kék
zsinóron függött le a pap válláról. A szé-
lét különböző értékes kövekből formál-
ták. Ezek a kövek ugyanazok a kövek vol-
tak, amelyek Isten városának tizenkét alapját alkotják. A mellvér-
ten tizenkét követ foglaltak aranyba. Ezeket négy sorban rendezték
el, és miként a vállpántokban levő kövekbe, ezekbe a kövekbe is
belevésték a tizenkét törzs nevét.”« (P. P. 368-369)
Ez a 12 féle drágakő, Izrael 12 törzsét szemléltette. Péter apos-
tol is kövekkel szemlélteti Isten egyházát mondván: „Ti magatok is,
mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki
áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus
Krisztus által.” (1 Pét 2:5) Figyelemre méltó az is hogy a 12 drágakő
nem volt azonos, hanem 12 különböző drágakő volt (Lásd 2Móz
28:17-20), amely azt szemlélteti, hogy a 12 pátriárka természete
sem egyforma. Mindegyik pátriárka természetben különbözött a
másiktól, mégis mind a 12 Isten népéhez tartozott, mindegyiknek a
neve ott szerepel az elpecsételtek között (Jel 7:4-8). Milyen ví-
gasztaló is számunkra az, ha természetben különbözünk is egy-
mástól, mégis Isten népéhez tartozhatunk, nagy Főpapunk minket
is a szívén hordoz, mindnyájan eljuthatunk a megszentelődésre, és
nevünk ott szerepelhet az elpecsételtek között. »„Az Úr paran-
csolta: „És viselje Áron az Izrael fiainak neveit az ítélet hósenén, az
ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr
előtt szüntelen" (2Móz 28:29). Így Jézus Krisztus, a nagy főpap
mentségül hozza fel vérét az Atya előtt a bűnösökért, mert a szívén
viseli minden bűneit megbánt ember nevét. A zsoltáríró ezt mond-
ja erről: „Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram
visel gondot" (Zsolt 40:18). Ézsaiás próféta által is így vigasztal és
bátorít bennünket az Úr: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyerme-
kéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek:
82
A PAPI ÖLTÖZET
én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba met-szettelek

fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen” (Ésa 49:15-16) .
A mellvértnek a jobb és a bal szélén egy-egy nagy és csillogó kő
volt. Ezek Urim és Thumim-ként voltak ismertek. Isten ezeken ke-
resztül ismertette meg akaratát a főpappal. Amikor ügyeikben az
Úr elé járultak döntés végett, és a világosság dicsfénye jobbról vilá-
gította meg az értékes követ, az az isteni beleegyezés jele volt, míg
Isten tiltakozásának és rosszallásának bizonyítéka volt, ha balról
árnyékolta be a követ. A főpap süvege fehér vászonból készített
turbán volt. Ehhez kék csipkével egy arany lemezt csatoltak, amely
ezt a feliratot hordozta: „Szentség az Úrnak". Mindennek, ami
kapcsolatban volt a főpap öltözetével és magatartásával, olyannak
kellett lennie, hogy felkeltse Isten imádatának, szentségének érzetét,
sőt azt is, hogy milyen tisztaságot követel azoktól, akik színe elé
járulnak.”« (P. P. 369)
A fej, az elme – az értelem székhelye. Hogy pedig a fején fehér
vászonból készült süveget, a süvegre kék zsinórral erősített arany-
lapocskát „Szentség az Úrnak” felirattal hordozott, azt szemlélteti,
hogy egész valónkat, testünket, lelkünket, értelmünket teljesen az
Úrnak kell odaszentelni, ahogy megfogalmazta az apostol: „És ne
szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmé-
teknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó,
kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:2) Az efézusi levélben pedig
így írja: „Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert,
mely meg van romolva a csalárdság kívánsága miatt; Megújuljatok
pedig a ti elméteknek lelke szerint, És felöltözzétek amaz új em-
bert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szent-
ségben.” (Ef 4:22-24) Habár nem is töltünk be mindnyájan papi
tisztséget, mégis „választott nemzetség, királyi papság, szent nem-
zet, megtartásra való nép”- nek nevez az Írás (1 Pét 2:9). Ennélfog-
va valamennyien, akik Isten választott népéhez tartozunk, elménk-
ben, ábrázatunkon kell hordoznunk a feliratot, „szentség az
Úrnak.”
83
Nemcsak maga a szentély, hanem a papok szolgálata és ruháza-

ta is a „mennyei dolgok ábrázata és árnyéka” kellett, hogy legyen
(Zsid 8:5). A papok ruházata Krisztus igazságát szimbolizálta, ame-
lyet a megtérő bűnösnek ajándékoz. A bűnős megtérésekor egy
csere történik, Krisztus és a bűnbánó bűnős között. Szennyes ru-
hánkat, amely a mi megbánt, elhagyott, megvallott, jóvátett bűne-
ink szimbóluma, Krisztus leveszi rólunk, és ünnepi, fehér ruhába
öltöztet bennünket, amely Krisztus igazságának a szimbóluma. Így
aztán mi viseljük Krisztus igazságának fehér ruháját, Krisztus pedig
a mi szennyes ruhánkat – bűneinket. Íme, hogyan tesz erről bizony-
ságot az írás Zakariás próféta könyvében: „Jósua pedig szennyes
ruhába vala öltöztetve, és áll vala az angyal előtt. És szóla és mon-
da az előtte állóknak, mondván: Vegyétek le róla a szennyes ruhá-
kat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és
ünnepi ruhába öltöztetlek téged! Azután mondám: Tegyenek fejére
tiszta süveget! Feltevék azért fejére a tiszta süveget, és ruhákba
öltözteték őt, az Úrnak angyala pedig ott áll vala” (Zak 3:3-5).
Költői szépséggel fogalmazta meg
ugyanazt az igazságot Ézsaiás próféta is:
„Örvendezvén örvendezek az Úrban, örül-
jön lelkem az én Istenemben; mert az
üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az
igazság palástjával vett engemet körül,
mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint meny-
asszony, a ki felrakja ékességeit” (Ésa 61:10.) Krisztus pedig magá-
ra vette a mi szennyes ruhánkat, és bűnné lett érettünk, amelyről
így tesz bizonyságot az írás: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné
tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Ő benne” (2 Kor 5:21).
„Pedig betegséginket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt
hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És Ő
megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, bé-
kességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk
meg. (Ésa 53:4-5) Íme, mindezeket szemléltette a papi ruha, amely
„a mennyei dolgok árnyéka.” Milyen szent tisztelettel kell viselni a
szent ruhát!
84
V. rész
A SZENTÉLYBEN TÖRTÉNŐ
NAPONKÉNTI SZOLGÁLATOK
A SZENTÉLYBEN TÖRTÉNŐ
NAPONKÉNTI SZOLGÁLATOK
V. rész tartalma
15. fejezet A mindennapi szolgálat
- Reggeli és esteli áldozat
- A jó illattétel szolgálata
16. fejezet A törvény szerepe a megigazulásban
17. fejezet Gondolatok a hit általi
megigazulásról
18. fejezet Az egyéni bűnökért hozott áldozatok
- Ha a pap vétkezett
- Ha a közösség vétkezett
- Ha a föld népe közül vétkezett valaki

A MINDENNAPI SZOLGÁLAT
15. FEJEZET
A
»„ szentélyben folyó szolgálat két fő részre, a mindennapi és
az évenkénti szolgálatra oszlott. A mindennapi szolgálatot a pitvar-
ban lévő égőáldozati oltárnál és a szentélyben végezték; míg az
évenkénti szolgálatot a szentek szentjében...A mindennapi szol-
gálat a reggeli és estéli égőáldozatok bemutatását, az aranyoltáron
folyó jóillattételt és az egyéni bűnökért hozott áldozatokat foglalta
magában. Külön áldozatokat mutattak be szombaton, újholdkor és
különleges ünnepek alakalmával.
A reggeli és estéli áldozat
Minden reggel és minden este egy esztendős bárányt égettek el

az oltáron, a megfelelő ételáldozattal együtt, jelképezve a nemzet
mindennapi odaszentelődését Jahvének és Krisztus engesztelő vé-
rétől való állandó függőségüket. Isten határozottan megparancsol-
ta, hogy minden, a szentélyszolgálat keretein belül bemutatott ál-
dozat „ép” legyen (2 Móz 12:5). A papoknak meg kellett vizsgálni
minden áldozatra hozott állatot, és vissza kellett utasítaniuk min-
degyiket, amelyikben fogyatékosságot találtak. Csak „szeplőtlen”
87
áldozat jelképezhette annak tökéletes tisztaságát, aki feláldozza

majd önmagát, mint „hibátlan és szeplőtlen bárány” (1Pt 1:19). Pál
apostol erre az áldozatra utal, amikor szemléltetni akarja, hogy
mivé kell válniuk Krisztus követőinek: „Kérlek azért titeket atyám-
fiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket
élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tisztelete-
teket” (Rm 12:1). Oda kell szánnunk magunkat Isten szolgálatára,
és törekednünk kell áldozatunkat olyan tökéletessé tenni, a-
mennyire csak lehet. Isten csak a részünkről felajánlható legjobbal
elégszik meg. Akik teljes szívből szeretik Őt, életük és szolgálatuk
legjavát kívánják Istennek nyújtani; állandóan arra törekszenek,
hogy egész valójukat összhangba hozzák azokkal a törvényekkel,
amelyek fejlesztik képességeiket, hogy az ő akaratát cselekedhes-
sék.”« (P. P. 302-303)
A jóillattétel szolgálata
»„A jóillattétel közben a pap köz-

vetlenebb közelségbe jutott Istennel,
mint a napi szolgálat bármely más
részében. A szentély belső kárpitja
nem ért egészen az épület mennyeze-
téig, és így az első helyiségből részben
látható volt Isten dicsősége a kegye-
lem trónja fölött. Amikor a pap jóillat-
tal áldozott Isten előtt, ezt arccal a
frigyláda felé tette, és mihelyt a töm-
jénfüst felszállt, Isten dicsősége lee-
reszkedett a kegyelem trónjára, és be-
töltötte a szentek szentjét. Gyakran annyira betöltötte mindkét
helyiséget, hogy a pap kénytelen volt egészen a kijáratig hátrálni.
Ahogyan a jelképes szolgálatban a pap hitben emelte szemeit a
kegyelem trónjára, amelyet nem látott, úgy kell Isten népének ma
is hitben intézni imáit Krisztushoz, a nagy főpaphoz, aki noha em-
ber nem láthatja, könyörög értük a mennyei szentélyben.
88
Az Izrael imáival felszálló tömjénfüst Krisztus érdemeit és köz-

benjárását jelképezi; tökéletes szentségét, amely hit által népének
tulajdoníttatik, és ami egyedül képes a bűnös lények imádatát Isten
előtt elfogadhatóvá tenni. A szentek szentjének kárpitja előtt a
szüntelen közbenjárás oltára áll, a szentély előtt pedig a folytonos
engesztelésé. Vérrel és tömjénnel kellett Istenhez közeledni – a
nagy Közbenjáróra utaló jelképekkel, aki által a bűnösök Jahvéhez
közeledhetnek, és aki egyedül képes kegyelmet és üdvösséget adni
a bűnbánó léleknek.
Amikor a papok reggel és este a tömjénfüstölögtetés idején be-

léptek a szentélybe, odakint, a pitvarban álló oltáron elő volt ké-
szítve a mindennapi áldozat. Feszült figyelem ideje volt ez azoknak,
akik a szentélyhez járultak. Mielőtt a pap szolgálata által Isten színe
elé járulhattak volna, komoly önvizsgálat közben kellett megvalla-
niuk bűneiket. Csendes imában egyesültek, arccal a szenthely felé.
Így szállt fel könyörgésük a tömjén füstjével együtt, miközben hitük
megragadta a megígért Üdvözítő érdemeit, akit az engesztelő áldo-
zat jelképezett. A reggeli és esti áldozás óráit szentnek tekintették
és az egész zsidó nemzet az áhítat idejeként tisztelte.”« (P. P. 303)
»„Amiképpen Krisztus szolgálatának két részből kellett állnia, és
mindegyiknek külön meghatározott ideje és helye volt a mennyei
szentélyben, úgy az előképszolgálat is két részből állt, a naponkénti
és az évenkénti szolgálatból, és mindegyiknek a szent sátor egy-egy
részét szentelték. Amiképpen Krisztus a mennybe ment és meg-
jelent Isten előtt, hogy vérével megmentse a bűnbánó hívőket, úgy
hintette a pap a szentélyben, a naponkénti szolgálat közben az ál-
dozat vérét a bűnös érdekében.
Miközben szabaddá tette a bűnbánó bűnöst a törvény átkától,
Krisztus vére magát a bűnt nem törölte el, hanem az felírva marad
a szentélyben a végső engesztelésig; ugyanúgy az árnyékszolgálat-
ban is a bűnért való áldozat vére elvette a megtérő ember bűnét,
de a bűn a szentélyt terhelte a nagy engesztelési napig.”«(P. P.
307)
89
16. FEJEZET
A TÖRVÉNY SZEREPE
A MEGIGAZULÁSBAN
Amint láttuk az előbbi fejezetben is, Izrael gyermekei, akik

vitték az áldozatokat a törvény szerint, megigazultak ugyan, de
nem a törvény által, hanem az által, Akire a törvény mutatott. A
törvénynek nincs megigazító, megszentelő ereje – sem a ceremó-
niális (szertartási), sem pedig az erkölcsi törvénynek, azaz a Tízpa-
rancsolatnak. Nem is rendelte Isten ezt a szerepet a törvénynek,
hogy megigazítson. Ádám bukásától napjainkig a megigazulásnak
egyetlen módja volt és van: hit által Krisztus Jézusban (Gal 2:16). Jézus
Krisztus a „megöletett bárány a világ megalapítása óta” (Jel 13:8).
Mégis azt látjuk, hogy Isten elrendelte Izrael népének a tör-
vényt, a Tízparancsolatot, valamint a szertartási törvényt is, még-
hozzá olyan szigorúan, hogy aki közömbösségből, bűnös nemtörő-
dömségből áthágta valamelyiket, „az olyan ember írtassék ki a
népe közül”- szólt a végzés.
A kérdés tehát ez: miért rendelte el Isten az említett törvénye-
ket, ha a megigazulás Krisztus által, és nem a törvény cselekedetei
által van?
Lelki szemünkkel a fentiekben megláthattuk mi is ugyanazt,
ahogyan Pál apostol összegzi a törvény szerepét megigazulásunkal
kapcsolatban: „Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünké lőn,
hogy hitből igazuljunk meg” (Gal 3:24).
A ceremoniális törvény által megláthatod, megértheted Krisztus
áldozatát, közbenjárói szolgálatát. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy
90
A TÖRVÉNY SZEREPE A MEGIGAZULÁSBAN
az árnyékszolgálat nem más, mint a megváltás műve szimbolikus

képekben. Segít megértenünk, hogyan megy végbe a megigazulás
Jézus Krisztus által.
Milyen szerepe van a Tízparancsolatnak megigazulásunkban? A
Tízparancsolat két fontos szerepet tölt be ebben:
1. Megmutatja azt az erkölcsi magaslatot, amelyen lennünk kellene,
ha üdvösségre vágyunk. (A Tízparancsolat jellege = Isten jelleme)
2. Megmutatja, hogy milyen bűnösök vagyunk. Látva nyomorult
állapotunkat, - hogy saját erőnkből nem tudunk megszentelt életet
élni-, „a bűn zsoldja pedig halál,” a Tízparancsolat is úgy, mint a
ceremoniális törvény, Krisztushoz vezet bennünket.
Szemléljük meg a következő képet figyelmesen, és gondolkod-
junk el bűnös életünk és a bűntől való szabadulásunk csodálatos le-
hetősége felett:
A törvény - mint lelki tükör - szerepe a megigazulásban
Téved az, aki azt gondolja, hogy törvény nélkül is megtalálja Jé-
zust. Nem elég csak azokból a bűnökből megigazulni, amelyeket mi
látunk bűnnek. A törvény megmutatja, hogy Isten szerint mi a bűn,
91
hogy így Krisztushoz menekülve irgalmasságot nyerjünk és megiga-

zuljunk.
A Jézus korában élő zsidók nagy többsége szem elől tévesztette
Jézust, akire az egész törvény mutatott, és a törvény által igyekez-
tek megigazulni, de nem sikerült. A mai kereszténység, elfogadja
ugyan Jézust, - helyesebben fogalmazva, úgy véli, hogy elfogadja
Őt, a törvényt azonban, amely megmutatná, hogy melyik bűnével
menjen Őhozzá, elveti. Az eredmény ugyanaz, mint Izrael eseté-
ben: elmarad a hit általi megigazulás Krisztusban.
A föld történelmében nem volt egy ember sem, aki Krisztus nél-
kül igazult volna meg. „És nincsen senkiben másban üdvösség: mert
nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által
kellene nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12) - erről tett bizonysá-
got Péter apostol, hatalommal a nép bírái előtt. Ábel a Megváltóba
vetett hit által vitt becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain (Zsid
11:4). Ábrahám, fia megáldoztatásakor a szövevényben megakadt
kosban látta meg Krisztusnak napját. Látta is, örült, és el is fogadta
a helyettes áldozatot. A hithű zsidók Krisztusig, minden időben, a
leölt bárány vérében, Isten Bárányának vérét látták. Luther Már-
ton, miután átolvasta az emberek elől elrejtett, láncba vert Bibliát,
megértette, hogy az ember hit által, nem pedig cselekedetek és
vezeklések által igazul meg. Amikor a hitehagyó katolikus egyház-
ból kivonult, zászlajára egy nyitott Biblia és egy jelszó volt írva: „az
igaz ember hitből él” (Gal 3:11).
92
GONDOLATOK A HIT ÁLTALI MEGIGAZULÁSRÓL
17. FEJEZET
GONDOLATOK A HIT ÁLTALI

MEGIGAZULÁSRÓL
A hit általi megigazulás Krisztus evangéliumának a szíve. Ez ké-

pezi az alapot az isteni igazságok egész épülete számára. Volt idő,
amikor egyesek azt képzelték, hogy ők a hit általi megigazulás első
hirdetői. Ez az igazság benne volt a Szentírásban kezdettől – a végi-
dőkben pedig ott ragyog a prófétaság lelkének írásaiban a végidőig.
Igaz, hogy egy időben, különösen az 1888-as eseményeket meg-
előző időszakban, az Advent mozgalom a törvény iránti engedel-
mességet hangsúlyozta az üdvösség feltételeként. Testvéreink kö-
zül sokan szem elől tévesztették, hogy a megigazulás és az üdvös-
ség csakis hit által nyerhető el. Feledték, hogy szükséges beismer-
nünk teljes méltatlanságunkat, és hogy teljesen tőle függ az üdvös-
ségünk.
»„Az 1888-ban tartott Legfelsőbb Tanácstestületi ülés különös-
képpen hangsúlyozta a hit általi megigazulás tanulmányozásának
fontosságát. Ezután, több vezető testvér szüntelen erőfeszítései
nyomán, az előbbi téves álláspontot sikerült helyreigazítani. Attól
fogva mind napjainkig az a csodálatos igazság, hogy a bűnös az Úr
Jézus Krisztusban való hit által és a Neki való teljes engedelmesség
által igazul meg, mind világosabbá vált. ... Ennek a világosságnak be
kell ragyognia az egész földet, hiszen Jézus Krisztus igazsága, való-
ban a harmadik angyal üzenete.”« (Bibl. Tan. 1979, 24-25)
93
Sajnos mind a mai napig csak kevesen vannak, akik megértették

és elfogadták az üzenetet a maga tisztaságában.
»„Az Úr Jézus az Ő igazságát tulajdonítja nekünk is, és részesít is
benne szüntelen. A megigazulás, valamint a megszentelődés is hit
által jön, Krisztustól. Az első jelenti a bűnök megbocsájtását, a má-
sodik a bűn feletti győzelmet.
Az ember legnagyobb problémája a bűn és a vétkesség érzet,
ami együtt jár a bűnnel. Nem létezik nagyobb teher, amely a hívő
szívét nyomhatná, mint a maga bűne.”« (Bibl. Tan. 1979, 25)
»„Lehetetlenség, hogy a magunk erejéből kiszabadulhassunk a
bűn szakadékából, amelybe zuhantunk. Szívünk gonosz, és mi nem
tudjuk megváltoztatni. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten
ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert
nem is teheti” (Róm 8:7, Jób 14:4).”« (J. V. Ú. 14)
„Ha valaki megigazulhatna a maga cselekedeteiből, dicseked-
hetne Isten előtt. De ha Krisztusban való hit által igazul meg akkor,
minden érdem az Istené, aki megigazít és nem pedig az emberé,
akit meg kell igazítani. A teljes dicsőség az Istené.
Mi tehát a megigazulás?
A megigazulás Istennek műve, vagy munkája, amely porba dönti
az ember dicsőségét, és megcselekszi az emberért azt, amit ő a
maga erejéből önmagáért meg nem cselekedhetne. Amikor az em-
ber szembesül saját erőtlenségével, készen áll arra, hogy felöltse
Krisztus feddhetetlenségét, ez a HIT ÁLTALI MEGIGAZULÁS.”« (Bibl.
Tan. 1979, 161)
Csak a megigazított ember képes megtartani Isten törvényét. Ez
nem úgy történik, hogy megtartom Isten törvényét, és ez által Is-
ten igaznak nyilvánít. Előbb Isten igazzá tesz, és azután képes le-
szek megtartani a törvényt.
»„A hit nemcsak értelmi magatartás, azaz valaminek a tényként
való elfogadása. A hit cselekedetekben nyilvánul meg. A hit nem-
csak annyit kér a hívőtől, hogy értelmi meggyőződés szempontjából
94
GONDOLATOK A HIT ÁLTALI MEGIGAZULÁSRÓL
higgyen Krisztusban, hanem kéri érzelmi hozzájárulását is, vagyis a

szívét, a szeretetét, amit teljesen az Istennek kell szentelnie.
A prófétaság lelke a tökéletes hitről azt mondja, hogy engedel-
mességet jelent, az énünknek teljes átadását Isten előtt. (EV. Sz.
250) Máshol azt mondja, hogy az üdvözítő hit cserét jelent. A hívő
kapja az Úr Jézust, önmagát pedig átadja Istennek a szövetség ré-
vén.« (Bibl. Tan. 1979, 261)
»„Az igazságot, - amely által megigazít minket- nekünk tulajdo-
nítja Isten, a megszentelő igazságot pedig szüntelenül adományoz-
za (részesít benne). Az első jelenti az ajánlólevelünket, a második
pedig minőségileg felkészít a mennyekre.”« (S. T. 35)
»„Ha megtértünk bűneinkből és megvallottuk azokat Istennek,
ha bocsánatot kértünk Krisztus nevében és hit által elfogadjuk az Ő
áldozatát, akkor tökéletesen megbocsájt és igazaknak tekint. Meg-
igazultunk! Azonnal megtörténő csodálatos változás ez. Most már
tökéletesek, és a bűn vádjától mentesek vagyunk Isten előtt – ké-
szek a mennyországra. Ha azonnal meg kellene halnunk, akkor üd-
vözülnénk, mert az igazság, amely által megigazultunk, jogcímün-
ket jelenti a mennyországra. Ha azonban nem halunk meg és igaz
életet élünk tovább, akkor a megszentelő igazság szakaszába lé-
pünk.
Mivel az Úr eljövetelekor végbemenő elváltozásig hordozni fog-
juk bűnös természetünket, állandóan szükséges megigazulnunk,
miközben szüntelen előre halad a megszentelődés folyamata éle-
tünkben.
A valóságos, igaz hit mindig cselekedeteket hoz létre életünk-
ben, az új megváltozott élet cselekedeteit. Az átalakult élet az a
minőségi változás, amely alkalmassá tesz a mennyországra. A hit és
cselekedetek kéz a kézben járnak. Hinni és cselekedni kölcsönösen
egymástól függő két dolog.”« (S. T. 27)
»„Az a tény, hogy Krisztus engedelmességét a megigazulás al-
kalmával a bűnös javára írják, nem oldozza fel a megigazult hívőt
azon kötelezettsége alól, hogy a jövőben engedelmeskednie kell
95
Isten törvényének. Ellenkezőleg! A megigazulás még inkább kötele-

zi. ’A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük hit által? Távol legyen. Sőt
inkább megerősítjük’ (Róm 3:31). Azért volt szükség engesztelésre,
mert a törvényt nem lehet eltörölni, sem módosítani rajta. Krisztus
halála mutatja Isten csodálatos szeretetét a bűnösök iránt, de azt
is, hogy Isten törvénye változhatatlan.”« (1 SZEM 240)
»„Nem igazi megtérés az, ami nem vezet életünk megváltozá-
sához. Az Úr Jézus igazsága nem olyan köpeny, amelyet megtéret-
len és el nem hagyott bűneinkre húzhatnánk.
Az Úr Jézus Krisztus igazsága életelv, mely átalakítja a jellemet és
hatalmában tartja a magaviseletet. A megszentelődés a teljes Istenhez
való tartozásunkat jelenti, beleértve a szív és az élet teljes átadását,
hogy a mennyei elvek szívünkbe ömölhessenek.”« (V. R. 411)
»„Csakis úgy állhatunk ellene az önszeretet, kívánságok és bűn-
re való hajlamok szentségtelen befolyásának, ha szoros kapcsolat-
ban maradunk Istennel. Megtehetjük, hogy bizonyos időre elhagy-
junk rossz szokásokat, vagy lemondjunk Sátán barátságáról, de
Istennel való élő kapcsolat és Neki való átadás híján vereséget
szenvedünk.
Amikor átadjuk magunkat Krisztusnak, új erő veszi hatalmába a
szívünket. Olyan változás áll be, amelyet a bűnös sosem képes lét-
rehozni saját erejéből. A Krisztusnak átadott lélek a maga vára lesz,
és Sátán semmiképpen erőt nem vehet rajta. Ha a Jézus Krisztus
igazságába öltözünk, többé semmi örömet nem lelünk a bűnben,
mert az Úr Jézus együtt munkálkodik velünk. Lehet, hogy még kö-
vetünk el hibát, de gyűlölni fogjuk a bűnt, amely Isten Fiának szen-
vedését okozta.”« (S. T. 338)
96
AZ EGYÉNI BŰNÖKÉRT HOZOTT ÁLDOZATOK
18. FEJEZET
AZ EGYÉNI BŰNÖKÉRT HOZOTT

ÁLDOZATOK
A
»„ naponkénti szolgálat legfontosabb része az egyének javára
végzett szolgálat volt. A bűnbánó bűnös a sátor ajtajához hozta
áldozatát, és kezét az áldozati állat fejére téve megvallotta bűneit;
így jelképesen áthárítva azokat az ártatlan áldozatra. Sajátkezűleg
ölte meg az áldozatot, amelynek vérét a pap a szentélybe vitte és a
kárpit felé hintette, amely mögött a megszegett törvényt tartalma-
zó frigyláda volt. E szertartás által a bűnt jelképesen áthárították a
szentélyre. Bizonyos esetekben a vért nem vitték be a szenthelyre.
Ilyenkor a papnak kellett megennie az áldozat húsát, Mózes Áron
fiainak adott utasítása szerint: „Nektek adta azt az Úr a gyülekezet
vétkének hordozásáért.” Mindkét szertartás a töredelmes bűnös
bűnének a szentélyre áthárítását jelképezte.”« (P.P. 304-305)
Az egyéni bűnökért vitt áldozatok elrendelésében is, Istennek
kegyelemmel és irgalommal telt bölcs rendelkezését láthatjuk.
Nézzük meg, hogyan rendelkezett az Úr az egyéni bűnökért hozott
áldozatok felől:
Ha a pap vétkezett
Felelősségéhez mérten, a papnak nagyobb, értékesebb áldoza-

tot kellett vinnie, mint egy közembernek. A parancs így szólt: „Ha a
felkent pap vétkezik, a népnek romlására: hozzon az ő bűnéért,
amelyet elkövetett, egy tulkot, fiatal ép marhát az Úrnak bűnáldo-
zatul” (3Móz 4:3).
97
A papnak sokkal nagyobb a felelőssége Isten és ember előtt,

mint egy közembernek. A pap volt a legközelebb Istenhez. Amikor
végezte az áldozatot reggel és este az arany füstölő oltár előtt,
szemben a kárpit felé, amely elválasztotta a frigyláda feletti kegye-
lem trónján nyugvó isteni dicsőségtől. Mivel a kárpit nem ért fel a
mennyezetig, így naponta szemlélhette a kárpit felett fénylő isteni
dicsőséget. „Akik közel vannak Hozzám, azokban kell Nekem meg-
szenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem” - mondja
az Úr” (3Móz 4:3).
Aki a legközelebb van Istenhez, az tudja a legjobban, mennyire
gyűlöletes a bűn Isten szemében.
A másik ok, amiért nagyobb felelősség hárul a papra, mint egy
közemberre abban áll, hogy mindenki szemei őreá tekintenek. A
pap a nép hitoktatója. Ő ismeri legjobban az isteni törvényeket,
rendeléseket és végzéseket. A pap példaképe a népnek az isteni
rendelkezések iránti engedelmességben. A pap tehát, ha vétkezett,
súlyosabb ítélet alatt volt Isten előtt, mint egy közember. Ezért a
bűn rendezése végett egy esztendős borjút kellett bemutatnia az
Úrnak égőáldozatul.
Ha a közösség vétkezett
„Hogyha pedig az Izráel fiainak egész közössége megtéved, és a

gyülekezet előtt rejtve marad e dolog; és valami olyat cselekesz-
nek az Úrnak valamelyik parancsolatja ellen, amit nem kellett volna
cselekedni, és bűnösökké lesznek: Mikor kitudódik a bűn, amelyet
elkövettek: akkor áldozzék a gyülekezet egy tulkot, fiatal marhát a
bűnért, és vigye azt a gyülekezetnek sátora elé. És a gyülekezet
vénei tegyék kezeiket a tuloknak fejére az Úr előtt, és ölje meg a
tulkot a pap az Úr előtt. (...) És vigye ki a tulkot a táboron kivűl, és
égesse el azt, miképen elégette az első tulkot. A gyülekezet bűné-
ért való áldozat ez” (3Móz 4:13-15).
Egy néhány ember elméjét könnyebben befolyásolhatja Sátán,
de ha többen vannak nagyobb a biztonság, „és a megmaradás a
98
AZ EGYÉNI BŰNÖKÉRT HOZOTT ÁLDOZATOK
tanácsok sokasága által van” (Péld 24:6), mondja a Bölcs. A soka-

ságban nagyobb a biztonság, de a felelősség is nagyobb, annak
arányában. Sokan azért tesznek valamit, mert mások is azt teszik.
Ezért rendelte így az Úr, ha Izrael fiainak egész közössége vétke-
zett, felelősségük nagy volta miatt egy tulkot kellett vigyenek áldo-
zatul.
Ha a föld népe közül vétkezett valaki
„Ha fejedelem vétkezik, és cselekeszik valamit az Úrnak, az Ő Iste-

nének parancsolata ellen, amit nem kellett volna cselekedni, és bű-
nössé lesz tévedésből: Ha tudtára esik néki a bűne, amelyet elkövetett,
akkor vigyen áldozatul egy ép kecskebakot” (3Móz 4:22-23).
„Ha pedig a föld népe közűl vétkezik valaki tévedésből, mi-
velhogy az Úrnak valamelyik parancsolatja ellen olyat cselekeszik,
amit nem kellett volna cselekedni, és bűnössé lesz; Ha tudtára esik
néki az ő bűne, amelyet elkövetett: vigyen áldozatul az ő bűnéért,
amelyet elkövetett, egy ép nőstény kecskét” (3Móz 4:27-28). „Ha
pedig nincsen egy bárányhoz való módja: vigyen az ő vétkéért való
áldozatra két gerliczét vagy két galambfiat az Úrnak, az egyiket
bűnért való áldozatúl, a másikat egészen égőáldozatul.” (3Móz 5:7)
A mi szeretett Megváltónk szülei, József és Mária is szegények
voltak, és nem volt módjuk egy bárányt vinni áldozatul az Úrnak.
Lukács evangélista így örökítette meg: „Mikor pedig betöltek Mária
tisztulásának napjai a Mózes törvénye szerint, felvivék őt Jeruzsá-
lembe, hogy bemutassák az Úrnak. (Amint megíratott az Úr törvé-
nyében, hogy: Minden elsőszülött fiú az Úrnak szenteltessék). És
hogy áldozatot adjanak, aszerint amint megmondatott az Úr törvé-
nyében: Egy pár gerliczét, vagy két galambfiat”( Luk 2:22-24).
Ha valaki a nép közül annyira szerencsétlen, nyomorult volt,
hogy nem volt semmi élő állatja, még egy pár galambfiat sem tu-
dott vinni áldozatul, hogy rendezze bűneit az Úrral, talán csügged-
ten, reménytelenül nézte, amint az egyik bűnös egy báránnyal, egy
másik két gerlicével közeledett a templom pitvarának kapujához,
99
hogy áldozza meg bűnért való áldozatul az Úrnak. Valaki odalép a

már-már reményt vesztett barátunkhoz, és így vígasztalja: ne csüg-
gedj, amiért nem tudsz hozni, mert „egy maroknyi liszt is megfelel”
(3Móz 5:11). És a szegény nézi, amint a pap felajánlja az össze-
zúzott gabonát, az áldott test jelképeként, amely megtöretett érte,
és halja, amint azt mondja: „Vétked megbocsájtatott”. Szíve ujjong
az örömtől, mint azé a szegény emberé, ott Bethesda tavánál,
akinek nem volt segítsége, amikor az áldott Mester azt mondta ne-
ki, hogy vegye fel az ágyát és járjon (Ján 5:2-9).
Kedves barátaim, tisztelt olvasó! Isten előtt nem az áldozatok és
ajándékok nagysága a legfontosabb, hanem a szív őszintesége, há-
lája és szeretete. A bűnbocsánatért könyörgő zsoltáros, Dávid is
megértette, mi az, ami legkedvesebb Isten előtt: „Mert nem kí-
vánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyö-
nyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töre-
delmes és bűnbánó szívet, oh, Isten nem veted te meg!” (Zsolt
51:17-18).
Nincs nagyobb teher az ember számára, mint a saját bűnének
terhe. De, ha őszinte szívvel, bűnbánó lélekkel közeledünk a kegye-
lem királyi székéhez, megszabadulhatunk bűneink terhétől: „Míg
elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt.
Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mint-
egy a nyár hevében. Szela. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el
nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak,
és te elvetted rólam bűneimnek terhét. Szela” (Zsolt 32:3-5).
Mennyire bölcsen és kegyelmesen tervezte Isten a megigazulás
útját! Nem csak a gazdagoknak áll módjában elnyerni a mennyor-
szágot. A nyomorult, szegény ember maroknyi lisztjét, vagy az öz-
vegyasszony két fillérjét, ha őszinte szívvel viszi az Úr oltárára, ked-
vesebben fogadja az Úr, mint a gazdagok bőséges adományait, a-
melyek nem a megtört szív hálájának bizonyítékai.
100
VI. rész
AZ ÉVENKÉNTI SZOLGÁLAT
AZ ÉVENKÉNTI SZOLGÁLAT
VI. rész tartalma
19. fejezet A szentek szentjében végzett
szolgálat
A SZENTEK SZENTJÉBEN VÉGZETT SZOLGÁLAT
19. FEJEZET
A SZENTEK SZENTJÉBEN VÉGZETT

SZOLGÁLAT
É
»„ venként egyszer, a nagy engesztelési napon, a főpap belé-
pett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa azt. Az ott végzett szol-
gálat tette teljessé az egész év során végzett szertartásokat. ...
A főpapon kívül halandó ember nem láthatta a szentek szent-
jének belsejét. Ő is csak egy évben egyszer, a leggondosabb és leg-
ünnepélyesebb előkészületek után léphetett be oda. Remegve já-
rult Isten színe elé, és a nép tiszteletteljes csendben várta vissza-
térését, komolyan imádkozva Isten áldásáért. A főpap, a kegyelem
trónja előtt végezte az engesztelést Izraelért, és Isten a dicsőség
felhőjében találkozott vele. Ha a szokottnál tovább maradt benn, a
103
népet félelem fogta el, hogy hátha megölte Isten dicsősége a nép,
vagy saját bűnei miatt.”« (P. P. 302-304)
»„Az engesztelés napján két kecskebakot hoztak a szent sátor
ajtajához, és sorsot vetettek rájuk, „egyik sorsát az Úrért, a másik
sorsát Azázelért”. A bakot, amelyre az Úrért való sors esett, meg
kellett ölniük a nép bűnéért hozott áldozatul. A papnak be kellett
vinni a bak vérét a kárpit mögé, és rá kellett hintenie a kegyelem
trónjára. „Így szerezzen engesztelést a szenthelynek, Izráel fiainak
tisztátlanságai és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt; így csele-
kedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztáta-
lanságaik közepette.”
„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja
meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét,
mindenféle bűneit; és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el
az arravaló emberrel a pusztába. Hogy vigye el magán a bak min-
den ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a
pusztában.” Mindaddig, amíg a bakot ily módon el nem küldték, a
nép nem tekinthette magát szabadnak bűnei terhe alól. Minden
egyes embernek meg kellett sanyargatnia lelkét, miközben az en-
gesztelés folyt. Minden munkát félretettek és Izrael egész gyüle-
kezete Isten előtti ünnepélyes megalázkodásban töltötte a napot,
imádkozva, böjtölve, mély önvizsgálatot tartva.
Az engeszteléssel kapcsolatban, az évenkénti szolgálat által
fontos igazságokat tanult meg a nép. Az év folyamán bemutatott
bűnért való áldozatokban Isten a bűnös helyett helyettest fogadott
el; azonban az áldozat vére nem végzett teljes engesztelést a bű-
nért. Csupán eszköz volt, hogy a bűnt a szentélyre hárítsák. A vérál-
dozat bemutatásával a bűnös elismerte a törvény tekintélyét, be-
vallotta törvényszegése bűnét, és kifejezte Krisztusba vetett hitét,
aki elveszi a világ bűneit; de nem vált teljesen szabaddá a törvény
kárhoztatásától. Az engesztelés napján a főpap, miután áldozatot
mutatott be a gyülekezetért, a vérrel a szentek szentjébe lépett, és
azt a törvénytáblák fölötti „kegyelem trónjára” hintette. Így tettek
eleget a törvény előírásainak, mely a bűnös életét követelte. Ezu-
104
A SZENTEK SZENTJÉBEN VÉGZETT SZOLGÁLAT
tán a pap, mint közbenjáró, magára vette a bűnöket, majd elhagy-

va a szentélyt, magán hordozta Izrael bűnének terhét. A sátor aj-
tajánál kezeit a kecskebak fejére tette és megvallotta fölötte „Iz-
ráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle
bűneit…, rakva azokat a baknak fejére”. Amikor a kecskebakot a
bűnökkel együtt elküldték, vele együtt úgy tekintették azokat, mint
amiktől a nép örökre megszabadult. Ilyen volt „a mennyei dolgok
ábrázolatának és árnyékának” szolgálata (Zsid. 8:5).
A földi szentélyt Mózes a hegyen látott minta szerint készítette.
„Példázat” volt „a jelenkori időre, amikor áldoznak ajándékokkal és
áldozatokkal”; a szentély pedig és a szentek szentje „a mennyei
dolgok ábrázolatai”; Krisztus, a mi nagy Főpapunk „a szent helynek
és amaz igazi sátornak szolgája, melyet az Úr és nem ember
épített” (Zsid 9:9, 23; 8:2). Amikor János apostolnak megadatott,
hogy látomásban Isten mennyei templomát szemlélhesse, azt látta,
hogy: „hét tűzlámpás égett a királyi szék előtt”. Látott egy angyalt
„arany tömjénezőt tartva; és adatott annak sok tömjén, hogy tegye
minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a
királyiszék előtt volt” (Jel 4:5; 8:3). A próféta látomásában a meny-
nyei szentély első részébe tekinthetett be, és ott „hét tűzlámpást”
és egy „arany oltárt” látott, melyet a földi szentélyben az arany
gyertyatartó és a jóillattétel oltára ábrázolt. És újra „megnyilatko-
zott az Isten temploma a mennyben” (Jel 11:19), és a belső kárpit
mögött, a szentek szentjébe tekintve, ott látta „a szövetség lá-
dáját” (Jel 11:19), amelyet a földön frigyládaként Mózes a törvény
számára készíttetett. ...
Pál kijelenti, hogy amikor „a sátorral és az istentiszteletre való
összes edényekkel” elkészültek, azok „a mennyei dolgoknak ábrá-
zolatai” voltak (ApCsel 7:44; Zsid 9:21, 23). János azt mondja, hogy
látta a szentélyt a mennyben. Azt a nagy eredeti szentélyt, mely-
ben Jézus értünk közbenjár, és amelynek a Mózes által épített csu-
pán a másolata volt.
A mennyei templomot, a királyok Királyának lakóhelyét, ahol
„ezerszer ezeren szolgáltak néki, és tízezerszer tízezeren álltak előt-
105
te” (Dn 7:10); templomot, amelyet az örökkévaló trón dicsősége

tölt be, ahol a szeráfok, a trón fényes őrei elfedezik arcukat – földi
építmény sem nagyságában, sem dicsőségében nem adhatta vissza
tökéletesen. A földi szentély és szolgálatai mégis fontos és mély
igazságokat tanítottak a mennyei szentélyt és ott az ember meg-
váltásáért folyó nagy művet illetően. ...
Az árnyékszolgálatban az elfedezésnek, vagy a bűn eltörlésének
nagy művét a nagy engesztelési nap szolgálatai jelképezték – a
földi szentély megtisztítása az áldozat vérének erejével azoktól a
bűnöktől, amelyek a szentélyt tisztátalanná tették.
Ahogyan a végső engeszteléskor az őszinte bűnbánók bűnei
kitöröltetnek a mennyei könyvekből, hogy soha többé emlékezés
se történjék róluk, úgy vitettek el a bűnök az árnyékszolgálatban is
a pusztába, hogy a gyülekezet örökre megszabaduljon tőlük. ...
Az utolsó ítélet nagy napján megítéltetnek majd a halottak
„azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint”
(Jel 20:12). Akkor Krisztus bűntörlő vérének ereje kitörli majd a
mennyei könyvekből a bűneiket igazán bánók vétkeit. Így szabadul,
vagy tisztul meg majd a szentély a bűn feljegyzésétől. ...
Mivel Sátántól ered a bűn, és ő volt a közvetlen felbujtó minden
bűn esetében, amelyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság
megköveteli, hogy elszenvedje a végső büntetést. Krisztusnak az
emberiség megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztí-
tásáért végzett műve azzal fejeződik majd be, hogy eltávolítja a
bűnt a mennyei szentélyről és Sátánra helyezi, aki a végső bünte-
tést viseli majd. Így a földi szentélyben is az évenkénti szolgálatok a
szentély megtisztításával végződtek, amikor a bűnöket a bűnbak
fejére vallották.
A szent sátor és később a templom szolgálatai által a nép na-
ponként oktatást nyert Krisztus haláláról és papi szolgálatáról, és
ez figyelmüket évente egyszer a Krisztus és Sátán között folyó nagy
küzdelem záróeseményére irányította, a világegyetem bűntől és
bűnöstől való végső megtisztítására.”« (P. P. 305-308)
106
VII. rész
TÖRVÉNYEK - CEREMÓNIÁK –
SZIMBÓLUMOK
TÖRVÉNYEK - CEREMÓNIÁK – SZIMBÓLUMOK
VII. rész tartalma
20. fejezet A sziklából víz fakad - A szikla - A víz
21. fejezet Az érckígyó
22. fejezet A menedékvárosok
23. fejezet Az erkölcsi törvény és a ceremoniális
törvények
24. fejezet A tízparancsolat szombatja és az
árnyékszombatok
A SZIKLÁBÓL VÍZ FAKAD
20. FEJEZET

Krisztus a szikla - Ő az élő víz
A
»„ Hórebnél megütött sziklából fakadt először az élő víz,
amely felüdítette Izraelt a pusztában. Vándorlásuk alatt,
valahányszor szükséget szenvedtek, a gondviselő Isten látta el őket
vízzel: ahol utazásuk során vízre volt szükségük, ott felfakadt a
tábor melletti sziklatömbből.
Krisztus volt az, aki szava hatalmával üdítő forrást fakasztott Iz-
rael számára. „Mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket; e
kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:4) Ő volt mind a testi, mind
a lelki áldások kútforrása. Krisztus, a kőszikla, velük volt min-den
útjukban. „Nem szomjaznak, bárha pusztaságon vezeti is őket;
kősziklából vizet fakaszt nékik, és meghasítja a sziklát és víz ömöl
109
belőle.” „Megnyitotta a kősziklát, és víz zúdult ki, folyóként futott a

sivatagon” (Ésa 48:21; Zsolt 105:41).
A megsújtott szikla Krisztus jelképe volt, és ez a szimbólum a
legértékesebb igazságokra tanít. Ahogyan az életadó víz áradt a
megütött sziklából, úgy árad az üdvösség folyama az elveszett
emberiség számára Krisztusból, aki „verettetett és kínoztatott… aki
megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért” (Ésa
53:4–5). Amiképpen a szikla egyszer sújtatott meg, akképpen az
Üdvözítő is „egyszer áldoztatott meg sokak bűneinek eltörlése
végett” (Zsid 9:28). Megváltónknak nem kell másodszor megáldoz-
tatnia, és azoknak, akik kegyelmének áldásait keresik, csak kérniük
kell az Atyát Jézus nevében, bűnbánó imádságban öntve ki szívük
kívánságát. Az ilyen könyörgés Jézus sebeit hozza a Seregek Ura
elé, és akkor életet adó friss vér folyik elő, amelyet az Izrael szá-
mára kiömlő élő víz jelképezett.
A pusztai sziklából kifolyó vízre az izraeliták kánaáni letelepe-
désük után is évről évre örömünneppel emlékeztek. Krisztus ide-
jére ez az ünnep igen nagy hatású szertartássá vált. A sátoros ün-
nep alkalmával tartották, amikor az egész ország népe Jeruzsá-
lembe gyűlt. Az ünnep mind a hét napján a papok zene- és ének-
szóval mentek ki, hogy egy aranyedényben vizet merítsenek a
Siloám tavából. Az ünneplők sokasága követte őket, és akik csak
tudtak, közel férkőztek, hogy ihassanak a vízből, miközben felcsen-
dült az ének: „S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfőből” (Ésa
12:3). Ezután a papok merítette vizet trombitaszó és ünnepélyes é-
nek mellett a templomba vitték: „Ott álltak a mi lábaink a te ka-
puidban, ó, Jeruzsálem” (Zsolt 122:2).
A vizet az égőáldozati oltárra öntötték, miközben dicsőítő ének
hangzott fel, amelyet a sokaság győzelmes kórusa hangszerekkel és
mély hangú trombitákkal kísért.
Az Üdvözítő azért rendelte ezt a jelképes szertartást, hogy a nép
figyelmét az általa adott áldásokra irányítsa. Az ünnep utolsó nagy
napján az Ő szava volt hallható, a templom udvarát is átható han-
gon: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz
110
énbennem, amint az Írás mondotta, élő víz folyamai ömlenek

annak bensejéből… Ezt pedig mondta a Lélekről, amelyet veendők
voltak” – írja János (Jn 7:37–39). Sivár és terméketlen földön fel-
törő üdítő víz, amely virágzóvá teszi a pusztaságot és új életet ad a
szomjazónak – az isteni kegyelem jelképe, amelyet egyedül Krisz-
tus adhat. Az élő vízhez hasonlóan megtisztítja, felüdíti és megerő-
síti a lelket. Akiben Krisztus megmarad, az magában hordozza az
erő és a kegyelem soha el nem apadó forrását. Jézus felvidítja az
életét és megvilágítja az útját mindenkinek, aki híven keresi Őt.
Szeretete a szívbe fogadva jó cselekedetekben hajt ki az örök élet-
re. Nemcsak annak a léleknek jelent áldást, akiből a forrás ered: az
élő víz kiárad az igazság szavaiban és tetteiben, hogy felüdítse a kö-
rülötte lévő szomjazókat.
Ugyanezt a képet alkalmazta Jézus a samaritánus asszonnyal
Jákób kútjánál folytatott beszélgetésében: „Valaki pedig abból a
vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjú-
hozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víz
kútfeje lesz őbenne” (Jn 4:14). Krisztus összekapcsolja a két hason-
latot : Ő a szikla, Ő az élő víz.
E szép és kifejező hasonlatok az egész Biblián végigvonulnak.
Évszázadokkal Krisztus eljövetele előtt úgy mutatott rá Mózes,
mint Izrael üdvösségének sziklájára (5Móz 32:15), a zsoltáríró pe-
dig az „én Megváltóm”-ról énekel, „erős kősziklámról”, „szikla,
ahová én nem jutok”, „sziklaváram és kőváram”. Dávid éneke Isten
kegyelmét a hűs forrásokkal és a füves legelőkkel körülvett csendes
vízzel ábrázolja, amely mellett a mennyei pásztor terelgeti nyáját.
„Megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből, mert nálad van az
élet forrása” (Zsolt 19:15; 62:8; 61:3; 71:3; 73:26; 94:22; 23:2;
36:9–10). Bölcs Salamon kijelenti: „buzgó patak a bölcsességnek
kútfeje” (Péld 18:4), Jeremiás számára Krisztus az „élő vizek forrá-
sa”, Zakariás pedig „a bűn és tisztátalanság ellen fakadó kútfő”-nek
nevezi (Jer 2:13; Zak 13:1).
Ézsaiás úgy írja le Őt, mint „Örök kőszálat”, és „mint nagy kő-
szál árnyékát a szomjúhozó földön” (Ésa. 26:4; 32:2). Feljegyzi a
111
drága ígéretet, élénken emlékezetünkbe idézve az élet vizét, amely

Izraelnek fakadt: „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de
nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt; én, az Úr, meghallgatom
őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket... Mert vizet öntök a
szomjúhozóra és folyóvizet a szárazra... A pusztában víz fakad, és
patakok a kietlenben... Óh, mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e
vizekre!” (Ésa 41:17; 44:3; 35:6; 55:1).
A Szentírás utolsó lapjain ez a meghívás visszhangzik: „És meg-
mutatta nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt,
mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jő ki.” A
kegyelmi hívás korszakokon át hangzik: „És aki szomjúhozik, jöjjön
el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22:1, 17) (...).
Mielőtt Isten megengedte volna, hogy bemenjenek Kánaánba,
meg kellett mutatniuk, hogy hisznek ígéreteiben. A víz elapadt,
mielőtt elérték volna Edomot, s itt volt az alkalom, hogy egy kis
ideig látás helyett hitben járjanak. De az első próba ugyanazt a há-
látlan és fegyelmezetlen szellemet hozta felszínre, amely atyáik-
ban is megnyilvánult. Mihelyt elfogyott a víz a táborban, azonnal
elfelejtették a kezet, amely évek hosszú során át gondoskodott ró-
luk, és ahelyett, hogy Istenhez fordultak volna segítségért, zúgo-
lódtak ellene, így kiáltva: „Vajha meghaltunk volna, mikor meg-
haltak a mi atyánkfiai az Úr előtt” (5Móz 20:3), vagyis azok közé
kívántak tartozni, akik Kóréh lázadása alkalmával pusztultak el.
Lázongásuk Mózes és Áron ellen irányult: „És miért hoztátok az
Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi és a mi
barmaink? És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e rossz
helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem
gránátalma, és innivaló víz sincsen?”
A vezetők a gyülekezet sátrának ajtajához mentek, és arcra
borultak. Ismét „megjelent az Úr dicsősége”, és Mózes utasítást
kapott: „Vedd ezt a vesszőt és gyűjtsd össze a gyülekezetet te és
Áron, a te atyádfia, és szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt,
hogy adjon vizet; és fakassz nékik vizet e kősziklából, és adj inni a
gyülekezetnek és az ő barmaiknak.”
112
A két testvér a tömeg elé ment, Mózes Isten vesszőjével a ke-

zében. Mindketten idős emberek voltak, hosszú ideje viselték már
türelemmel a nép megátalkodottságát és lázongását, de most még
Mózes béketűrése is elfogyott. „Halljátok meg most, ti lázadók –
kiáltotta. – Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” És
ahelyett, hogy szólt volna a sziklához, ahogyan Isten parancsolta,
kétszer rásújtott a vesszővel.
A víz előtört, és bőségesen megelégítette a szomjazó tömeget.
De nagy hiba történt: Mózes indulattal szólt. Szava inkább az em-
beri szenvedély kitörése volt, mint az Úr megbántása miatt érzett
szent felháborodás. „Halljátok most, ti lázadók!” – ez a vád igaz
volt, de még az igazságot sem szabad ingerülten, vagy türelmetle-
nül odavágni. (...)
Hirtelen tettével Mózes megkérdőjelezte a tanítás erejét, ame-
lyet Isten a népnek adott. A sziklát, mint Krisztus jelképét egyszer
már megütötték, amiképpen Krisztusnak is egyszer kellett megál-
doztatnia. Másodszor csak szólni kellett volna a sziklának, amint
nekünk is csak kérnünk kell az áldásokat Jézus nevében. A szikla
másodszori megsújtása tönkretette Krisztus e gyönyörű ábrázolá-
sának jelentését.
Mi több, Mózes és Áron olyan hatalmat tulajdonított magának,
amely egyedül Istené. Az isteni beavatkozás szükségessége külö-
nösen ünnepélyessé tette az alkalmat. Izrael vezetőinek el kellett
volna mélyíteniük a népben az Isten iránti tiszteletet, s megerő-
síteni a hatalmába és jóságába vetett hitüket. Amikor haragosan
felkiáltottak: „Avagy e kősziklából adjunk-e néktek vizet?”, Isten
helyébe állították magukat, mintha ők, gyarlósággal és szenvedé-
lyekkel megterhelt emberek, rendelkeznének ezzel a hatalommal.
Belefáradva a nép örökös zúgolódásába és lázongásába, Mózes
szem elől tévesztette mindenható támaszát, és az isteni erő hiá-
nyában, emberi gyengesége megnyilvánulásával foltot ejtett élet-
történetén. Az a férfiú, aki tisztán, szilárdan, önzetlenül megállha-
tott volna feladata befejezéséig, végül legyőzetett. Szégyent hozott
113
Istenre Izrael gyülekezete előtt, amikor felmagasztalnia és megdi-

csőítenie kellett volna Őt.
Isten ez alkalommal nem ítélte el azokat, akik istentelen viselke-
désükkel Mózest és Áront annyira felingerelték. Minden feddés a
vezetőket sújtotta. Isten képviselői, Mózes és Áron sértődöttsé-
gükben megfeledkeztek arról, hogy a nép nem ellenük, hanem Is-
ten ellen zúgolódott. Mivel önmagukra néztek és megbántott önér-
zetükre hallgattak, maguk is vétkeztek, és elmulasztották Izrael elé
tárni a nép Isten előtti nagy bűnét.
Keserű és mélyen megalázó volt az azonnal kihirdetett bünte-
tés. „Mivelhogy nem hittetek nekem, hogy megdicsőítettetek volna
engem az Izrael fiai szemei előtt, azért nem viszitek be a népet a
földre, melyet adtam nékik.” A lázongó Izraellel együtt kellett meg-
halniuk, még a Jordán átlépése előtt.
Ha Mózes és Áron felmagasztalták volna magukat, vagy ellen-
szegülnek Isten dorgálásának és intésének, vétkük sokkal nagyobb
lett volna. De nem lehetett őket szándékos bűnnel vádolni: hirte-
len jött kísértés győzte le őket, amit azonnal és szívből meg is bán-
tak. Az Úr elfogadta bűnbánatukat, a károk miatt azonban, ame-
lyeket bűnük a népnek okozott, a büntetést nem másíthatta meg.
Mózes nem titkolta el az ítéletet a nép előtt, hanem nyíltan
megmondta, hogy nem vezetheti be őket az ígéret földjére, mert
elmulasztotta Istennek adni a dicsőséget. Figyelmeztette őket,
hogy jegyezzék meg az őt ért kemény büntetést, és gondolják meg,
milyen súlya lehet Isten előtt zúgolódásaiknak, amikor egy embert
okolnak a bűneikkel magukra vont ítéletek miatt. Elmondta azt is,
hogyan könyörgött Istennek a büntetés elengedéséért, és miként
kapott viszszautasítást. „De megharagudott az Úr énreám miatta-
tok – mondta –, és nem hallgatott meg engem” (5 Móz. 3:26). (…)
Bűne árnyékot vetett Istenre, aki őt népe vezetőjéül választotta
ki. A vétek ismeretes volt az egész gyülekezet előtt, és ha Isten
elnézi, ez azt a benyomást keltette volna bennük, hogy kirívó pro-
vokáció esetén a hitetlenkedés és ingerültség megbocsátható, ha
114
felelősségteljes tisztséget betöltő emberekről van szó. De amikor

az Úr kijelentette, hogy Mózes és Áron e miatt az egy bűn miatt
nem mehet be az ígéret földjére, a nép megértette, hogy Isten e-
lőtt nincs személyválogatás.
Izrael története a következő nemzedékek számára jegyeztetett
fel tanulságul. Az eljövendő idők emberének pártatlan bíróként kell
megismernie a menny Istenét, aki sohasem igazolja a bűnt. De csak
kevesekben tudatosul a bűn rettenetes volta. Sokan azzal áltatják
magukat, hogy Isten túl jó ahhoz, hogy megbüntesse a vétkest. Pe-
dig a bibliai történelemből nyilvánvaló, hogy Istent éppen jósága és
szeretete kötelezi arra, hogy a bűnt úgy kezelje, mint ami a világ-
egyetem békéjét és boldogságát veszélyezteti.
Mózes minden igazságossága és hűsége sem fordíthatta el róla
bűnének büntetését. A népnek ennél nagyobb vétket is elnézett
Isten, de a vezető bűnével szemben nem járhatott el úgy, mint a
vezetettekével. Mózest minden földi embernél jobban kitüntette.
Megmutatta neki dicsőségét, és általa hirdette ki törvényeit Izra-
elnek. Az a tény, hogy Mózes ilyen nagy világosságban és ismeret-
ben részesült, még súlyosabbá tette vétségét. A múlt hűsége nem
törölhet el egyetlen gonosz cselekedetet sem. Minél nagyobb vilá-
gosságot és kiváltságot kap az ember, annál nagyobb a felelőssége,
és ha hibázik, annál súlyosabb a büntetése.
Emberi szemszögből nézve Mózes nem követett el nagy bűnt,
az ő vétke szokványos dolog volt. A zsoltáríró azt mondja: „Gondat-
lanul szólt ajkaival” (Zsolt 106:33). Ez emberi megítélés szerint
csekély bűnnek tűnhet, de ha Isten a leghűségesebb és legnagyobb
megtiszteltetésre méltatott szolgáját ilyen súlyosan büntette, nem
fogja elnézni másnál sem. Az önfelmagasztalás szelleme, a testvé-
rek vádolásának hajlandósága nem kedves Isten előtt. (...)
Sátán ujjong, ha Isten gyermekeit – különösen a felelős tisztsé-
get betöltőket – ráveheti, hogy az Istennek járó dicsőséget maguk-
nak tulajdonítsák. Ekkor győzött felettük. Ő maga is így bukott el.
Ez a legsikeresebb módszere mások romlásba döntésére. Isten a-
zért adott Igéjében annyi példát, amelyek bemutatják az önfelma-
115
gasztalás veszélyeit, hogy őrködjünk Sátán csalásaival szemben.

Nincs a természetünknek olyan ösztöne, olyan szellemi adottsá-
gunk, vagy szívbéli indítékunk, amelynek ne kellene percről percre
Isten Lelkének ellenőrzése alatt állnia. Nincs Istennek olyan áldá-
sa, vagy az emberre mért próbája, amelyet Sátán ne akarna, és ne
tudna felhasználni a lélek megkísértésére és elveszítésére, ha csak
a legkisebb alkalmat szolgáltatjuk. Ezért bármilyen nagy világos-
sággal rendelkezzen is valaki, bármilyen nagy mértékben élvezze is
Isten kegyelmét és áldását, járjon mindenkor alázatosan az Úr
előtt, és kérje hittel, hogy irányítsa gondolatait és uralkodjék indu-
latain.
Mindazoknak, akik istenfélőnek vallják magukat, legszentebb
kötelességük, hogy őrködjenek lelkükön, és önuralmat gyakorolja-
nak a legnagyobb kihívások közepette is. Mózes igen nagy terhet
viselt, kevés ember fog valaha is úgy megpróbáltatni, mint ő, de ez
nem mentette a bűnét. Isten bőségesen gondoskodott népéről, s
ha az Ő erejére támaszkodtak volna, sohasem válnak a körülmé-
nyek játékszerévé. A legnagyobb kísértés sem igazolja a bűnt. Bár-
milyen nagy nyomás nehezedik a lélekre, a bűn mindenkor a mi
saját tettünk. Nincs olyan hatalom, amely az embert gonoszság el-
követésére kényszeríthetné. Sátán gyenge pontjainkon támad, de
nem szükségszerű, hogy legyőzessünk. Akármilyen nagy erővel tör
ránk váratlanul a kísértés, Isten gondoskodik rólunk, és az Ő erejé-
vel győzhetünk.”« (P. P. 363-371)
116
AZ ÉRCKÍGYÓ
21. FEJEZET
AZ ÉRCKÍGYÓ
Nézz hittel Jézusra!
A
» „ z izraeliták vándorútjukon az Urat okolták minden szeren-
csétlenségükért. Addig ápolgattak keserű gondolatokat Isten bá-
násmódjával kapcsolatban, míg végül mindennel elégedetlenek
lettek. Egyiptom szebbnek, kívánatosabbnak tűnt, mint a szabad-
ság és az az ország, amely felé Isten vezette őket.
Miután az izraeliták megtűrték az elégedetlenség szellemét, hi-
bát találtak még az elvett áldásokban is. „És szólt a nép Isten ellen
és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meg-
haljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány
eledelt utálja a mi lelkünk.”
Mózes hűségesen tárta eléjük nagy bűnüket. Egyedül Isten ha-
talma volt az, amely keresztülvezette őket a „tüzes kígyóknak,
skorpióknak és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján, a-
melyben víz nem volt” (5 Móz 8:15). Bolyongásuk minden napján az
isteni kegyelem egy-egy csodája tartotta meg őket. Minden út-
jukon, ahol Isten vezette őket, találtak vizet szomjuk oltására, és
mennyből jövő kenyeret éhségük csillapítására, békét és bizton-
ságot nappal a felhő árnyékában, éjjel a tűzoszlop fénye mellett.
Angyalok támogatták őket, amikor a sziklás magaslatokon halad-
tak, vagy a puszta rideg ösvényeit járták. Az átélt sok nehézség
ellenére sem volt köztük beteg vagy erőtlen. Lábaik nem dagadtak
meg a hosszú úton, és ruhájuk sem kopott el. Isten távol tartotta
tőlük a puszták és erdők vad ragadozóit, mérges csúszó-mászóit.
Ha szeretetének e sok jelét semmibe véve folytatják panaszkodá-
sukat, az Úr visszavonja védelmét, amíg megtanulják becsülni
117
gyöngéd gondoskodását, s bűnbánó szívvel és alázattal ismét Ő-

hozzá térnek.
Mivel Isten ereje védte őket, számtalan környező veszedelmet
nem ismertek fel. Hálátlanságukban és hitetlenségükben a halált
látták maguk előtt, és most az Úr valóban rájuk engedte a halált. A
pusztát ellepő mérgeskígyókat tüzes kígyóknak nevezték harapásuk
rettenetes hatása miatt, ami heves gyulladást és gyors halált
okozott. Most, hogy Isten megvonta oltalmazó kezét Izraeltől, ezek
a kígyók sokakat megtámadtak.
Rémület és zavar lett úrrá
a táboron. Csaknem minden
sátorban volt haldokló vagy
halott. Senki sem volt bizton-
ságban. Sokszor átható kiál-
tás törte meg az éj csendjét,
ami újabb áldozatot jelen-
tett. Mindenki a szenvedők
ellátásával volt elfoglalva,
vagy a még meg nem martak
védelmén fáradozott. Most
nem zúgolódtak.
Ha korábbi nehézségei-
ket és próbáikat összeha-
sonlították mostani szenve-
déseikkel, azokra gondolni
sem volt érdemes.
A nép megalázta magát Isten előtt. Bűnbánattal és könyörgéssel

járultak Mózes elé. „Vétkeztünk – mondták –, hogy szólottunk az
Úr ellen és teellened.” Röviddel ezelőtt azzal vádolták, hogy ő a
legnagyobb ellenségük, minden nyomorúságuk és bajuk okozója.
De még amikor ajkukon volt a szó, már tudták, hogy a vád hamis,
és mihelyt igazi csapás jött rájuk, azonnal hozzá futottak, aki
egyedül lehetett közbenjárójuk Istennél. „Imádkozzál az Úrhoz –
kiáltották –, hogy vegye el rólunk a kígyókat!”
118
AZ ÉRCKÍGYÓ
Mózes azt az utasítást kapta Istentől, hogy készítsen az igaziak-

hoz hasonló rézkígyót, és emelje fel azt a nép között. Erre kellett
felnézniük mindazoknak, akiket kígyó mart meg, és gyógyulást ta-
láltak. Mózes úgy tett, és az egész tábort bejárta az örömhír, hogy
mindenki, akit megmart a kígyó, feltekinthet a rézkígyóra, és élhet.
Sokan meghaltak már, és amikor Mózes a rézkígyót egy rúdon föl-
emelte, némelyek nem hitték el, hogy az érc jelképre való puszta
feltekintés gyógyulást hoz – ők elvesztek hitetlenségükben.”« (N.
K. 378-379)
»„Holtak és haldoklók vették körül őket és tudták, hogy Isten
segítsége nélkül sorsuk elkerülhetetlen, azonban csak panaszkod-
tak sebeik, fájdalmaik és bíztos haláluk miatt, míg végül erejük el-
fogyott, szemeik megüvegesedtek, holott azonnal meggyógyulhat-
tak volna.” « (T. Gy. 52)
»„Mégis sokan voltak, akik bíztak Isten gondoskodásában. Apák,
anyák, nővérek és fivérek igyekeztek szenvedő, haldokló szeretteik
bágyadt tekintetét az érckígyóra irányítani. Jóllehet kimerülten és
haldokolva, de ha egyetlenegyszer is felnéztek, teljesen felépültek.
A nép jól tudta, hogy az érckígyónak nem volt hatalma arra, hogy
ilyen változást hozzon azoknak, akik rátekintenek. A gyógyító erő
egyedül Istené. Bölcsességében ezt a módszert választotta hatal-
mának kinyilatkoztatására. Az egyszerű eszköz alkalmazása meg-
értette a néppel, hogy saját bűne hozta rá a katasztrófát. De bizto-
sítékot kaptak, hogy amíg engedelmeskednek Istennek, nincs okuk
félni, mert Ő megőrzi őket.
Az érckígyó fölemeltetése fontos tanítás volt Izrael számára.
Nem menthették meg önmagukat a sebeikben levő méreg végze-
tes hatásától. Egyedül Isten volt képes meggyógyítani őket. Mégis
megkövetelte tőlük, hogy tanúsítsanak hitet rendelései iránt. Fel
kellett nézniük, hogy élhessenek. A hitük volt az, ami elfogadható
volt Isten előtt, és a kígyóra való feltekintés hitükről tanúskodott.
Tudták, hogy az érckígyóban magában nincs semmilyen erő, de
vele – Krisztus jelképeként – a Megváltó érdemébe vetett hit szük-
ségességét akarta emlékezetükbe vésni Isten. Azelőtt, ha áldozatot
119
mutattak be Istennek, sokan azt gondolták, gazdag elégtételt fi-

zettek bűnükért. Nem bízták magukat az eljövendő Megváltóra,
akinek az áldozat a jelképe, árnyéka volt csupán. Most az Úr meg
akarta őket tanítani arra, hogy áldozataik önmagukban nem bírnak
több erővel vagy hatással, mint az érckígyó, hanem ehhez hason-
lóan a céljuk az, hogy gondolataikat Krisztusra, az igazi bűnáldo-
zatra irányítsák. „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában,
akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy ha valaki hisz Őben-
ne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:14–15).
„Ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (Jel
12:9), minden embert megmar. A bűn halálos mérgét csak az távo-
líthatja el, amiről Isten gondoskodott. Az izraeliták megmentették
életüket azzal, hogy a fölemelt érckígyóra tekintettek. A feltekintés
a hit bizonyítéka volt. Éltek, mert elhitték Isten szavát és bíztak a
gyógyulásukra rendelt eszközben. A bűnös feltekint Krisztusra, és
él. Bocsánatot nyer az engesztelő áldozatba vetett hit által. Az e-
rőtlen és élettelen jelképtől eltérően Krisztusban van hatalom és
erő a bűnbánó bűnös meggyógyítására.
Jóllehet a bűnös nem válthatja meg magát, mégis tennie kell va-
lamit, hogy üdvösségét biztosítsa. „Aki hozzám jő – mondja Krisztus
–, semmiképpen ki nem vetem” (Jn 6:37). Őhozzá kell jönnünk, és
amikor megbánjuk bűneinket, hinnünk kell, hogy elfogad és meg-
bocsát. A hit Isten ajándéka, de gyakorlása a mi hatalmunkban áll.
A hit az a kéz, amely által a lélek megragadja Isten felajánlott ke-
gyelmét és irgalmát.
A kegyelem szövetségének egyetlen áldására is csak Krisztus
igazsága jogosít fel bennünket. Vannak, akik sokáig vágyakoztak
áldásokra, de nem nyerték el, mert azt a gondolatot édesgették,
hogy valamiképpen érdemessé tehetik erre magukat. Nem néztek
túl önmagukon, azzal a hittel, hogy Jézus mindenre elégséges Meg-
váltó. Nem szabad azt gondolnunk, hogy saját érdemeink váltanak
meg bennünket. Üdvösségünk egyedüli reménye Krisztus, „mert
nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által
kellene nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12).
120
AZ ÉRCKÍGYÓ
Ha teljesen Istenben hiszünk, ha a bűnbocsátó Megváltó érde-

meire támaszkodunk, el fogjuk nyerni mindazt a segítséget, amire
csak vágyunk. Senki se tekintsen önmagára úgy, mintha hatalma
volna megváltani saját magát. Mi magunk képtelenek vagyunk er-
re, Jézus ezért halt meg értünk. Őbenne van a reménységünk, me-
igazulásunk és igazságunk. Ha felismerjük bűnös voltunkat, nem
kell kétségbeesni és félni, hogy nincs Megváltónk, vagy mintha Ő
nem gondolna ránk irgalmassággal. Éppen ekkor hív bennünket,
hogy jöjjünk Őhozzá tehetetlenségünkben, és nyerjük el az üdvös-
séget.
Az izraeliták közül sokan nem láttak segítséget a menny ren-
delte gyógymódban. Halottak és haldoklók vették őket körül, és
tudták, hogy isteni segítség híján az ő sorsuk is megpecsételődött,
mégis tovább panaszkodtak sebeik, fájdalmuk és biztos haláluk
miatt, míg erejük elfogyott – pedig egy pillanat alatt meggyó-
gyulhattak volna. Ínségünk tudatában ne pazaroljuk minden erőn-
ket kesergésre. Amikor felismerjük, hogy Krisztus nélkül milyen
tehetetlenek vagyunk, ne engedjünk a csüggedésnek, hanem bíz-
zuk magunkat a keresztre feszített és feltámadott Üdvözítő érde-
meire. Nézz fel, és élsz! Jézus a szavát adta, és mindenkit üdvö-
zíteni akar, aki Őhozzá jön. Bár a gyógyulásra szorulók milliói elve-
tik felajánlott kegyelmét, ám azok közül egy sem vész el, akik bíz-
nak érdemeiben.”« (P. P. 379-381)
»„Ha felismerjük Krisztus nélküli gyámoltalan állapotunkat, ne
csüggedjünk el! Támaszkodjunk a feltámadt Megváltóra! Szegény
bűnbeteg, csüggedt lélek, tekints Jézusra, hogy élj! Jézus szavát
adta, hogy megmenti mindazokat, akik Őhozzá mennek.
Jöjj Jézushoz, hogy nyugalmat és békét találj! Az áldás már most
a tied lehet. Sátán azt sugallja, hogy gyámoltalan vagy, és nem vált-
hatod meg magadat. Az igaz, hogy gyámoltalan vagy, de emeld fel
szemedet Jézusra, és mondd a következő szavakat: Nekem van
feltámadt Megváltom! Őbenne bízom, Aki nem engedi meg, hogy
csalódjak benne. Az Ő nevében győzni fogok! Ő az én igazságom és
örvendezésem koronája!’ Senki se érezze azt, hogy ügye remény-
121
telen, mert nem reménytelen! Láthatod bűnös, elveszett állapoto-

dat, de éppen ezért van szükséged Megváltóra. Ha megvallani való
bűneid vannak, ne veszíts semmi időt. Most vannak itt számodra az
arany pillanatok! „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy meg-
bocsássa bűneinket, és megtísztítson minket minden hamisságtól”
(1Ján 1:9).
Azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, betelnek öröm-
mel, mert Jézus megígérte. A drága Megváltó kitárja karjait és elfo-
gad bennünket. Szerető szívével arra vár, hogy megáldjon minket.
Némelyek úgy érzik, hogy ki kell állniuk egy bizonyos próbaidőt és
be kell bizonyítaniuk az Úrnak, hogy megváltoztak és csak azután
tarthatnak igényt áldásaira. Azonban ezek a drága lelkek már most
elnyerhetik az Ő áldásait ... Mi semmit sem tehetünk, amivel bea-
jánlhatnánk magunkat Isten kegyelmébe. Ne bízzunk magunkban
és jócselekedeteinkben! Ha mint bűnös, tévedő emberek Jézushoz
jövünk, nyugalmat találhatunk az Ő szeretetében. Isten elfogadja
mindazokat, akik teljes szívvel bíznak a megfeszített Megváltó ér-
demeiben.”« (T. GY. 52-53)
»„Sokan nem akarják elfogadni Krisztust, míg a megváltás ter-
vének egész titka ki nem bontakozik előttük. Ezek az emberek meg-
tagadják a hit erejét, jóllehet látják, hogy ezrek néztek fel és ta-
pasztalták Krisztus keresztjének áldott hatását. Sokan a filozófia út-
vesztőjében bolyonganak és keresnek soha fel nem lelhető érve-
ket, miközben elvetik a bizonyítékot, amelyet Isten jónak látott ad-
ni. Megtagadják, hogy az igazság napjának fényében járjanak, míg
ragyogásának okát meg nem értik. Mindazok, akik kitartanak ezen
az úton, soha nem jutnak el az igazság ismeretére. Isten nem tá-
volítja el a kételkedés minden alkalmát. Elég bizonyítékot ad, ame-
lyekre hitünket alapozhatjuk, és ha ezeket nem fogadjuk el, a lélek
örök sötétségben marad. Mindenki elpusztult volna, akit a kígyó
megmart, ha megállt volna kételkedni és kérdezősködni, mielőtt
feltekintett. Kötelességünk először felnézni, és azután a hit ereje
életet ad nekünk.”«(P. P. 381-382)
122
A MENEDÉKVÁROSOK
22. FEJEZET
A MENEDÉKVÁROSOK
Krisztus a mi menedékünk
M
»„ ikor pedig elvégezték a földnek örökbevételét”, és min-
den törzsnek kijelölték a maga részét, ... a léviták városaiból hatot,
a Jordán mindkét oldalán hármat-hármat menedékvárosnak nyilvá-
nítottak, ahol a nem szándékos emberölést elkövetők menedéket
találhattak. Ilyen városok kijelölését Mózes rendelte el, „hogy oda
szaladjon a gyilkos, aki véletlenül öl meg valakit, és legyenek azok a
ti városaitok menedékül, és ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre
nem áll a gyülekezet elé” (5Móz 35:11–12). Ezt az irgalmas intéz-
kedést a személyes vérbosszú ősi szokásának gyakorlása tette szük-
ségessé, amely szerint a gyilkos megbüntetése az elhunyt legkö-
123
zelebbi rokonára, vagy örökösére hárult. Olyan esetekben, amikor

a bűnösség egyértelmű volt, nem volt szükség bírói vizsgálatra. A
bosszúálló üldözhette és megölhette a gyilkost ott, ahol éppen rá-
talált. Az Úr nem látta jónak abban az időben megszüntetni ezt a
szokást, hanem gondoskodott menedékhelyről azok számára, akik
nem szándékosan oltanak ki emberéletet.
A menedékvárosok úgy helyezkedtek el, hogy félnapi utazással
az ország minden részéből elérhetők legyenek. Az odavezető uta-
kat állandóan karbantartották, az út mentén végig jelzőtáblákat
kellett felállítani, feltűnő, jól olvasható „menedék” felirattal, hogy
a menekülőnek egy pillanatra se kelljen késlekednie. Zsidó, jöve-
vény és idegen egyaránt igénybe vehette a menedékvárosokat. De
a megfelelő hatóságoknak ki kellett vizsgálniuk a menekülő ügyét,
és csak akkor élhetett a város védelmében, ha ártatlannak találták.
A bűnöst kiszolgáltatták a vérbosszúnak. Azok, akik jogosultak vol-
tak a védelemre, azzal a feltétellel nyerhették el, ha a kijelölt me-
nedék határain belül maradtak. Ha valaki ezen túl merészkedik, és
a bosszúálló rátalál, életével kell fizetnie azért, hogy az Úr gondos-
kodását semmibe vette. A főpap halála után azonban mindenki, aki
védelmet keresett a menedékvárosokban, szabadon visszatérhe-
tett birtokaira.
A gyilkossági tárgyaláson a vádlottat nem lehetett egyetlen
tanú vallomása alapján elítélni, még akkor sem, ha a körülmények
egyértelműen ellene szóltak. Az Úr parancsolta: „Ha valaki megöl
valakit, tanúk szavára gyilkolják meg a gyilkost; de egy tanú nem
lehet elég senki ellen, hogy meghaljon” (5 Móz 35:30). Krisztus volt
az, aki ezeket a rendelkezéseket Mózesnek adta Izrael számára; és
amikor személyesen találkozott tanítványaival, a tévelygők útba-
igazítására tanítva őket, a nagy Tanító megismételte: egyetlen em-
ber bizonyságtételére senkit sem lehet felmenteni vagy elítélni.
Egy ember meglátása vagy véleménye nem dönthet el vitatott kér-
déseket. Ezekben a dolgokban kettőnek, vagy még többnek kell
társulni és együtt kell viselniük a felelősséget, hogy „két vagy há-
rom tanú vallomásával erősíttessék minden szó” (Mt 18:16).
124
A MENEDÉKVÁROSOK
Ha a megvizsgált személyt bűnösnek találták, sem engesztelés,

sem váltságdíj nem menthette meg. „Aki embervért ont, annak vé-
re ember által ontassék ki.” (1Móz 9:6) „Az olyan gyilkos életéért
pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem ha-
lállal lakoljon” (5Móz 35:31.) „Oltáromtól is elvidd azt a halálra” –
szólt az Úr parancsa (2Móz 21:14). „A földnek nem szerezhető
engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére
által, aki kiontotta azt.” (5Móz 35:33) A nemzet biztonsága és tisz-
tasága megkívánta, hogy az emberölés bűnét keményen megbün-
tessék. Az emberi életet, amelyet egyedül Isten adhatott, szentnek
kellett tekinteni.
Az Isten ószövetségi népe számára rendelt menedékvárosok a
Jézus Krisztusban található menedék jelképei voltak. Ugyanaz az ír-
galmas Megváltó, aki az ideiglenes menedékvárosokat rendelte,
saját vére kiontásával az Isten törvényét áthágók számára biztos
menedékről gondoskodott, ahová oltalomért menekülhetnek a
második halál elől. Semmilyen hatalom sem ragadhatja ki kezéből
azokat a lelkeket, akik Őhozzá mennek bocsánatért. „Nincsen azért
immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban van-
nak… Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel
is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is értünk…”, hogy
„erős vigasztalásunk legyen minékünk, mint akik odamenekültünk,
hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet” (Rm 8:1, 34; Zsid.
6:18).
A menedékvárosba igyekvőnek nem volt szabad késlekednie.
Családot és foglalkozást hátrahagyva azonnal indult, nem volt idő a
szeretteitől való búcsúzkodásra. Az élete forgott kockán, és egyet-
len célja volt: a menedékhely elérése. A fáradságot elfelejtette,
nem törődött a nehézségekkel. Egy pillanatra sem merte lassítani
lépteit, amíg a város kapuit el nem érte.
A bűnös ember ki van téve az örök halálnak, míg rejtekhelyet
nem talál Krisztusban, és amint a menekülőt egy kis tétovázás,
vagy gondatlanság megfoszthatta az élet egyetlen esélyétől, úgy a
késlekedés és közömbösség a lélek vesztét okozhatja. Sátán, a nagy
125
ellenség, Isten szent törvénye minden áthágójának a nyomában

van, és az, aki nem érzi a veszélyt és nem keres komolyan védel-
met az örök Menedékben, a Vesztő prédájául esik.
A fogoly, aki a menedékvárost bármikor is elhagyta, ki volt szol-
gáltatva a bosszúállónak. Így a nép megtanult ahhoz az úthoz iga-
zodni, amelyet a végtelen Bölcsesség rendelt el biztonságuk érde-
kében. Éppen így nem elég, ha a bűnös csak hisz Krisztusban bűné-
nek bocsánatára; szükséges, hogy hit és engedelmesség által Őben-
ne is maradjon. „Mert ha szándékosan és folyamatosan vétke-
zünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé
nincs bűnökért való áldozat; hanem az ítéletnek valami rettenetes
várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket”
(Zsid 10:26–27).”« (P. P. 459- 462)
126
A TÍZPARANCSOLAT ÉS A CEREMONIÁLIS TÖRVÉNYEK
23. FEJEZET
A TÍZPARANCSOLAT
ÉS A CEREMÓNIÁLIS TÖRVÉNYEK
Á
»„ dám és Éva teremtésüktől fogva ismerték Isten törvényét,
tisztában voltak irántuk támasztott követelményeivel; rendelkezé-
sei szívükbe voltak írva. Amikor az ember a törvényszegés követ-
keztében elbukott, a törvény nem változott meg, hanem Isten élet-
re hívta a megváltás tervét, hogy ezáltal újra engedelmességre ve-
zesse az embert. Megváltót ígért és Krisztus halálára, mint a nagy
bűnért való áldozatra előre mutató áldozati rendszert alapított. Ha
sohasem hágták volna át Isten törvényét, akkor nincs halál, és nem
lett volna szükség Megváltóra, következésképpen áldozatokra sem.
Ádám megtanította utódait Isten törvényére, és azt az egymást
követő nemzedékek apáról fiúra hagyták. De az ember megváltá-
127
sáért megtett kegyelmes gondoskodás dacára csak kevesen voltak,

akik elfogadták és engedelmeskedtek a törvénynek. A törvény-
szegés annyira gonosszá tette a világot, hogy romlottságától víz-
özön által kellett megtisztítani. Noé és családja őrizte meg a tör-
vényt, és Noé megtanította utódait a Tízparancsolatra. Amikor az
emberek ismét eltávoztak Istentől, az Úr Ábrahámot választotta ki,
akiről kijelentette, hogy „hallgatott Ábrahám az én szavamra: és
megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet
és törvényeimet” (1Móz 26:5). Ő kapta a körülmetélkedés szertar-
tását is, ami az Isten szolgálatára való odaszentelődés jele volt – a
fogadalomé, hogy távol tartják magukat a bálványimádástól és
engedelmeskednek Isten törvényének. Ábrahám utódai nem tar-
tották meg a fogadalmat, amit az is mutat, hogy mindig készek vol-
tak szövetséget kötni a pogányokkal, átvenni szokásaikat. Ez volt
egyiptomi tartózkodásuk és fogságuk oka. De a bálványimádókkal
való érintkezésben és a kényszerű alárendeltségben a pogányság
gonosz és kegyetlen tanai még tovább rontották az isteni rendel-
kezéseket. Ezért szállt le az Úr a Sínai-hegyre, dicsőségbe öltözöt-
ten és angyalaitól körülvéve, amikor kihozta őket Egyiptomból, és
ezért hirdette ki törvényét rettenetes méltósággal az egész nép
hallatára.
Parancsolatait ezután sem bízta egy olyan nép emlékezetére,
amely hajlamos volt követelményeit elfelejteni, hanem kőtáblákra
írta. Ki akarta zárni Izráelben minden lehetőségét annak, hogy
szent előírásait a pogány hagyományokkal keverjék és követelmé-
nyeit emberi rendelésekkel, vagy szokásokkal vegyítsék. De nem
elégedett meg annyival, hogy átadta a Tízparancsolat előírásait. A
nép olyan könnyen félrevezethetőnek bizonyult, hogy Isten nem
hagyhatta őrizetlenül a kísértetés egyetlen ajtaját sem. Mózes
parancsot kapott, hogy Isten útmutatása szerint írjon szabályokat
és törvényeket, amelyek pontosan meghatározzák a követelmé-
nyeket. Ezek az Isten, egymás és az idegenek iránti kötelességekre
vonatkozó utasítások csupán a Tízparancsolat alapelveinek részle-
tezései voltak, olyan gyakorlati megfogalmazásban, hogy senki se
128
tévedhessen. Azért adattak, hogy a két kőtáblára vésett tíz rendel-

kezés szentségét megőrizzék.
Ha az ember megtartotta volna Isten törvényét úgy, ahogy azt
Ádám bukása után kapta, ahogy Noé megőrizte, és ahogy azt Ábra-
hám megtartotta, akkor nem lett volna szükség a körülmetélkedés
szertartásának elrendelésére.
Ha Ábrahám utódai megtartották volna a szövetséget, amely-
nek a körülmetélkedés volt a jele, akkor sohasem tévelyegnek bál-
ványimádásba, és nem sújtja őket az élethossziglani szolgaság
szenvedése sem Egyiptomban. (...)
Az Ádámra bízott áldozati rendszert is megrontották a követ-
kező nemzedékek. Babona, bálványimádás, kegyetlenség és kicsa-
pongás torzították el az Isten által elrendelt, egyszerű és jelen-
tőségteljes szolgálatot. Izrael népe a bálványimádókkal való hosszú
érintkezés alatt sok pogány szokást kevert istentiszteletébe, ezért
adott nekik az Úr a Sínai-hegynél határozott utasításokat az áldo-
zati szolgálattal kapcsolatban. Miután a szentély elkészült, az Úr
megjelent Mózesnek a kegyelem trónja fölött a dicsőség felhőjé-
ben, és az áldozati rendszerre és a szentélyben folyó istentisztelet
formájára vonatkozó utasításokat adott. Így kapta Mózes a cere-
moniális törvényt, és ő írta könyvbe. De a Sínai-hegyen kihirdetett
Tízparancsolat törvényét maga Isten írta két kőtáblára, amelyeket
szentként őriztek a szövetség ládájában.
Miért szeretnék sokan ezt a két törvényrendszert egybeolvasz-

tani?
Sokan szeretnék ezt a két törvényrendszert egybeolvasztani, a
szertartási törvényre vonatkozó íráshelyeket idézve, az erkölcsi
törvény érvénytelenségének bizonyítására, de ez a Szentírás meg-
hamisítása. A két törvény közötti különbség világos és érthető. A
szertartási törvény Krisztusra mutató jelképekből áll, melyek meg-
áldoztatását és főpapi szolgálatát ábrázolták. Ezt a rituális törvényt,
áldozataival és rendeléseivel együtt addig kellett gyakorolniuk a
129
hébereknek, amíg az előkép találkozott a valósággal, Krisztus, Isten

Báránya halálában, aki elveszi a világ bűneit. Ezután az összes
áldozat véget ért. Ez az a törvény, amelyet Krisztus „eltett az útból,
odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol 2:14). De a Tízparancsolatról
így szól a zsoltáros: „Uram! örökké megmarad a te Igéd a
mennyben.” (Zsolt. 119:89) Krisztus maga mondja: „Ne gondoljá-
tok, hogy jöttem a törvénynek… eltörlésére… Mert bizony mondom
néktek – hangsúlyozza a kijelentést, amennyire csak lehet – míg az
ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska
el nem múlik.” (Mt 5:17–18) Itt nem csupán azt tanította, hogy
melyek voltak Isten törvényének követelményei akkor és azelőtt,
hanem hogy ezek a követelmények érvényben maradnak, amíg az
ég és a föld el nem múlnak. Isten törvénye ugyanolyan állandó,
mint a trónja. Kötelező érvényű minden idők minden emberére.
Krisztus kereszthalála véget vetett ugyan az előképek és árnyé-
kok törvényének, de a legkisebb mértékben sem gyengítette az er-
kölcsi törvény kötelező voltát. Ellenkezőleg, éppen az a tény, hogy
Krisztusnak meg kellett halnia engesztelésül az erkölcsi törvény át-
hágásáért, bizonyítja, hogy az változhatatlan.
Azok, akik azt állítják, hogy Krisztus azért jött, hogy Isten törvé-
nyét hatályon kívül helyezze, és az Ószövetséget félretegye, a zsidó
korszakról, mint a sötétség korszakáról beszélnek, és a héberek val-
lását úgy állítják be, mint ami csak üres formákból és szertartá-
sokból áll. Ez azonban tévedés! A szent történelem minden lapján,
amely arról számol be, hogy mit tett Isten a választott néppel, a
nagy „VAGYOK” dicső nyomát találjuk. Sohasem nyilatkoztatta ki
hatalmát és dicsőségét az emberek fiai előtt nyilvánvalóbban, mint
amikor egyedül Őt ismerték el Izrael királyának, és átadta törvé-
nyét népének. (...)
Krisztus nemcsak vezetője volt Izrael népének a pusztában – az
Angyal, akiben Jahve neve volt, aki a felhőoszlopba burkolva a tá-
bor előtt járt –, hanem Ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta.
Krisztus hirdette ki a Sínai félelmetes dicsőségének közepéből Atyja
130
törvényének tíz rendelkezésését az egész nép hallatára. Ő volt az,

aki Mózesnek a kőtáblákra vésett törvényt adta.
Krisztus volt az, aki a próféták által szólt népéhez. Péter apostol
a keresztény kor gyülekezetéhez írva levelét azt mondja, hogy a
próféták az „irántatok való kegyelem felől jövendöltek, nyomo-
zódván, hogy mely vagy milyen időre jelentette ki azt a Krisztusnak
ő bennük levő Lelke, aki előre bizonyságot tett a Krisztus szenve-
déseiről és az azok után való dicsőségről” (1 Pt 1:10–11). Az egész
Ószövetségből Krisztus hangja szól hozzánk, „Jézus bizonyságtétele
a prófétaság lelke” (Jel 19:10). (...)
Krisztus adta a ceremoniális törvényt. Még azután is, amikor
már többé nem kellett gyakorolni, Pál apostol bemutatta a megvál-
tás tervében betöltött igazi helyét, értékét és a Krisztus művével
való kapcsolatát; és a nagy apostol dicsőnek, isteni szerzőjéhez
méltónak nyilvánítja ezt a törvényt. A szentély ünnepélyes szolgá-
lata azokat a nagy igazságokat ábrázolta, amelyeknek fel kellett
tárulni az egymást követő nemzedékek előtt. Az Izrael imáival fel-
szálló tömjénfüst annak az igazságát ábrázolta, aki egyedül képes
Isten előtt kedvessé tenni a bűnös könyörgését; az oltáron fekvő
vérző áldozat az eljövendő Megváltóról tanúskodott; és a szentek
szentjéből az Isten jelenlétének látható jele fénylett. Így tartatott
meg a hit az emberek szívében a sötétség és hitehagyás évszá-
zadain át, amíg elérkezett a megígért Messiás eljövetelének ide-
je.”« (P.P. 314-318)
131
132
A TÍZPARANCSOLAT SZOMBATJA ÉS AZ ÁRNYÉKSZOMBATOK
24. FEJEZET
A TÍZPARANCSOLAT SZOMBATJA
ÉS AZ ÁRNYÉKSZOMBATOK
Sokan előszeretettel idézik Kolossé 2:14-17 verseit annak
igazolására, hogy a szombat megszentelése árnyékünnep, és ha-
lálával Krisztus betöltötte azt, ennél fogva a keresztnél megszűnt a
szombat megünneplésének kötelező volta. Azonban ha nem sik-
lunk el felületes módon az említett Ige felett, arra a megállapításra
fogunk jutni, hogy a Kolossé levél második fejezetében nem a heti
nyugalomnap szombatjáról van szó, hanem az árnyékszombatok-
ról, az ünnepek bizonyos napjairól, melyekről az Úr úgy rendelke-
zett, hogy szenteljék meg az Izrael fiai, éppen úgy, mint a heti nyu-
galomnap szombatját. Tegyük vizsgálat tárgyává először a heti nyu-
galomnap szombatjáról való feljegyzést. A negyedik parancsolat-
ban, az Úr először kifejezésre juttatja, hogyan kell megünnepel-
nünk a szombatot. (Lásd 2Móz 20:8-10) A 11. versben azonban
133
meg is indokolja, hogy miért, minek az emlékére szenteljük meg a

heti nyugalomnap szombatját: „Mert hat napon teremté az Úr az
eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik
napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját,
és megszentelé azt.” Maga az Úr is példát adván, teremtői művé-
nek emlékére megnyugodott munkájától, megáldotta és meg-
szentelte a szombatot. Nekünk is elrendelvén, hogy példáját követ-
ve mi is szenteljük meg a szombatot. Ennél fogva a negyedik pa-
rancsolat szombatja, emlékünnep, a teremtés emlékünnepe. Nincs
benne semmi szimbólum, nem árnyéka a következendőknek, me-
lyek Krisztus megváltási művében teljesednek be. A negyedik pa-
rancsolat szombatjának nincs ceremoniális eleme, hiszen már a
bűnbeesés előtt Isten elrendelte a szombat megszentelését. A
Kolossé 2:14-17 verseiben azonban ceremoniális evésről, ivásról,
ünnepekről és ceremóniális szombatokról van szó. Ezeket a ce-
remóniális szombatokat, a hét bármelyik napjára is esett, úgy kel-
lett megszentelni, mint a negyedik parancsolat szombatját.
Az árnyékünnepeket is Isten rendelte el, ezek azonban Mózes
idejében lettek adva, melyek a megváltás munkájának bizonyos
szakaszait szemléltették és Krisztus halálával véget értek. Jézus a
kereszten, mielőtt kiadta lelkét, fennhangon felkiáltott: „Elvé-
geztetett”! – vagyis meghozta a világért a nagy áldozatot. Ezzel
egyidőben a Templomban a kárpitot mennyei kéz fentről az aljáig
kettéhasította, mellyel az Úr jelét adta annak, hogy véget vetett a
földi szentélyszolgálatnak. Isten elfogadta Fiának áldozatát, az ár-
nyékot felváltotta a valóság. Kolossé 2:14-ben valóban írja Pál,
hogy az Úr Jézus bizonyos parancsolatot eltörölt „odaszegezvén azt
a keresztfára”, azonban a 16. és 17. versek meg is magyarázzák,
hogy milyen parancsolatokról van itt szó. Ezek az igék beszélnek
evésről, ivásról, ünnepekről és szombatról is, melyek árnyékai a kö-
vetkezendőknek. Melyek ezek a következendők, amelyekről beszél
az Ige? A megváltásnak azon szakaszai, amelyek Krisztusban tel-
jesednek be. Ezek a ceremóniális evések, ivások, ünneplések és
szombatok csak árnyékok, szemléltető előképek. Mindegyik Isten
Bárányára mutatott, mindegyik Krisztusban teljesedett be, és halá-
134
A TÍZPARANCSOLAT SZOMBATJA ÉS AZ ÁRNYÉKSZOMBATOK
lával véget is értek, ahogy mondja a 14. versben – „eltörölte, oda-

szegezvén a keresztfára.” A Tízparancsolatban nincs szó evésről,
ivásról, ünnepekről, ennélfogva a fenti igében csakis a ceremoniális
parancsolatokról lehet szó. Nézzük meg azt is, melyek azok a cere-
moniális szombatok, melyek csak árnyékai az elkövetkezendők-
nek, de a valóság Krisztus.
1. A Páska ünnepéről ilyenképpen rendelkezett az Úr: „Az első
napon szent gyülekezéstek legyen, semmi munkát ne végezzetek.
Hét napon át pedig tűzáldozatot áldozzatok az Úrnak, és a hetedik
napon szent gyülekezéstek is legyen: semmi munkát ne végezze-
tek” (3Móz. 23:7-8). Az ünnep első és hetedik napját szombatként
kellett megünnepelni.
2. A Pünkösd ünnepéről hasonlóképpen mondja az Ige: „És gyü-
lekezzetek egybe ugyanazon a napon; szent gyülekezéstek legyen
néktek, semmi munkát ne végezzetek. Örök rendtartás ez minden
lakóhelyeteken a ti nemzetségeitek szerint” (3Móz 23:21).
3. Hasonlóképpen van elrendelve a kürtzengés ünnepe is. (Lásd
3Móz 23:24) Ez az ünnep egynapos ünnep volt, de szombatként
kellett megünnepelniük ezt a napot – szent gyülekezéssel. „Ugyan-
ennek a hetedik hónapnak tizedikén az engesztelés napja van;
szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok meg maga-
tokat. (...) Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon” (3Móz
23:27). „Szombatok szombatja ez néktek, sanyargassátok meg
azért magatokat” (3Móz 16:31).
4. A sátoros ünnepről is így jegyezte fel Mózes: „ (...) Az első
napon szent gyülekezés legyen, semmi munkát ne végezzetek. Hét
napon áldozzatok az Úrnak tűzáldozatot, a nyolcadik napon pedig
szent gyülekezéstek legyen, semmi munkát ne végezzetek azon. (...)
az első napon nyugodalom napja, és a nyolcadik napon is nyu-
godalom napja legye.” (3Móz 23:34-36, 39). Ezek a napok cere-
moniális szombatok voltak, „árnyékai a következendőknek”, ahogy
írta Pál apostol a Kolossébeliekhez címzett levelében (Kol 2:17), és
amelyek a megváltás munkájának bizonyos szakaira mutattak
előre, és Krisztusban teljesedtek, majd a keresztnél véget értek.
135
136
VIII. rész
TAVASZI ÜNNEPEK
TAVASZI ÜNNEPEK
VIII. rész tartalma
25. fejezet A páska ünnepe - Húsvét

26. fejezet A páska ünnepe Jézus
gyermekkorában
- A húsvéti látogatás
27. fejezet Szolgák szolgája
28. fejezet Az én emlékezetemre
29. fejezet Gecsemáné
30. fejezet Jézus elítéltetése
- Annás és Kajafás előtt
31. fejezet Júdás
32. fejezet Pilátus palotájának udvarán
33. fejezet Golgota
34. fejezet A Golgotán Sátán vádjai megdőltek
35. fejezet József sírboltjában
- Ámon, az ács (vers)
36. fejezet A zsenge kéve bemutatása – Jézus
feltámadása
- Az élet diadala (vers)
37. fejezet A tanítványok felkészítése a jövő
eseményeire
- Az emmausi úton
- Békesség néktek
- A nagy parancs
38. fejezet Hetek ünnepe - (új kenyerek Ünnepe)
- Pünkösd
A PÁSKA ÜNNEPE - A HÚSVÉT
25. FEJEZET
A
»„ húsvét ünnepét Izrael népének Egyiptomból való szabadu-
lása alkalmával rendelte el az Úr. Amikor Mózes először közölte
Egyiptom királyával azt a kérését, hogy eressze el Izraelt, a legret-
tenetesebb csapások lehetőségére is felhívta figyelmét. Isten azért
küldte el Mózest a fáraóhoz, hogy mondja meg neki a követ-
kezőket: „*...+ Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bo-
csásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbo-
csátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat" (2Móz 4:22-23).
Bár az egyiptomiak megvetették őket, Isten kitüntette az izraeli-
tákat azzal, hogy törvényének őrzésével bízta meg őket. Különleges
áldásokkal és kiváltságokkal megadta nekik, hogy úgy tűnjenek ki a
népek és nemzetek közül, mint ahogy az elsőszülött kitűnik a test-
vérei közül.
Az az ítélet, amelytől az Úr elsősorban óvta Egyiptomot, az az
ítélet volt, amely utolsóként sújt le az egyiptomiakra. Isten hosszú-
tűrő és bővölködik az irgalmasságban. Gyengéden gondoskodik a-
zokról, akiket a saját képmására teremtett. Ha Egyiptomot termé-
sük, nyájaik és csordáik elvesztése bűnbánatra készteti, akkor a
csapások nem sújtanak le gyermekeikre. De ők konokul ellenálltak
az isteni parancsnak, és ezért az Úr most készült lesújtani rájuk u-
tolsó és legrettenetesebb csapásával.
139
A fáraó a halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg Mózesnek,

hogy újra megjelenjék színe előtt. Mózesnek azonban Isten utolsó
üzenetét is át kellett adnia a lázadó uralkodónak. Ezért Mózes a til-
tás ellenére ismét megjelent a fáraó előtt, és közölte vele Isten
szörnyű üzenetét: „Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal
Egyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől
fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki
malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás
lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló
nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire,
az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különb-
séget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. És mindezek a te
szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki
te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el"
(2Móz 11:4-8).
Mielőtt ezt az ítéletet végrehaj-
totta volna az Úr, Mózes útján uta-
sítást adott Izrael gyermekeinek az
Egyiptomból való eltávozásukkal
kapcsolatban, különösképpen azt
közölte velük, miként menekedhet-
nek meg az eljövendő ítélettől. Min-
den egyes izraelita családnak külön
vagy más családokkal együtt egy
„ép", hím bárányt vagy gödölyét kel-
lett levágnia, a vérét pedig izsóp-
köteggel rá kellett hintenie a „két aj-
tófélre és a szemöldökfára”, hogy a
pusztító angyal, amikor éjfélkor el-
jön, ne lépjen be a lakásba. A húst
éjjel roston kell megsütniük és megenniük kovásztalan kenyérrel és
keserű füvekkel úgy, ahogy Mózes mondta: „[...] Derekaitokat felö-
vezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy siet-
séggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az" (2Móz 12:11).
140
Az Úr kijelentette: „Mert általmegyek Egyiptom földén ezen éj-

szakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az em-
bertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet
tartok *...+ És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesz-
tek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajta-
tok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét"
(2Móz 12:12-13).
E nagy szabadulás emlékére Izrael népének évenként ünnepet
kellett szentelni minden jövendő nemzetség idejében. „És legyen
ez a nap néktek emlékezetül" - mondotta az Úr – „és ünnepnek
szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtar-
tás szerint ünnepeljétek azt" (2Móz 12:14). Amikor megtartják
majd ezt az ünnepet az eljövendő években, akkor ismételten el kell
mondaniuk gyermekeiknek a nagy szabadulás történetét úgy,
ahogy Mózes megparancsolta nekik. Ezt mondjátok: „Páskha-áldo-
zat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett Egyip-
tomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pe-
dig megoltalmazta" (2Móz 12:27).”« (P.P. 282-284)
»Izrael fiainak Egyiptomból való szabadulása előtt az újév ősszel
kezdődött, de miután kihozta őket az egyiptomi szolgaságból, Abib,
vagy Nissan hónappal kezdődött. Azt mondta az Úr: „Ez a hónap
legyen néktek a hónapok elseje, első legyen ez néktek az esztendő
hónapjai között” (2Móz 12:2). Az Abib hónap március végének és
április elejének felel meg. Ennek a hónapnak tizedik napján válasz-
tották ki a páskabárányt, és elkülönítették a nyájtól a hónap tizen-
negyedik napjáig, amikor le kellett vágniuk. A páskabárány megölé-
sének megvolt a kijelölt időpontja, „a két este között” (2Móz 12:6)
vagyis a nap kilencedik órájában (a mi időszámításunk szerint délu-
tán három órakor).”« (A. K. Á. 73-74)
»„A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jel-
képes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való sza-
badulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is
előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal,
hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből.
141
Az áldozati bárány ábrázolja „Isten Bárányát", akiben van a mi

üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: „[...] a mi
húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk" (1Kor 5:7).
Az nem volt elegendő, hogy a páska bárányt levágják, a vérét még
az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének
érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jé-
zus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell,
hogy személy szerint érettünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot
úgy kell elfogadnunk, mint amelyet Krisztus személyesen érettünk
hozott.
Az izsóp, amit a vér hintésére használtak, a megtisztítás jelképe
volt. Ilyen értelemben alkalmazták a leprások megtisztításánál és
azoknál, akik megfertőztették magukat a halottak megérintésével.
A zsoltáríró imájából is kitűnik az izsóp jelentősége: „Tisztíts meg
engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb
leszek a hónál" (Zsolt 51:9).
A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt
szabad eltörni. Eképpen „Isten Báránya" - aki értünk halt meg –
egyetlen csontjának sem volt szabad megtöretnie. „*...+ Az ő csont-
ja meg ne törettessék" (Jn 19:36). Így jelképezte Krisztus áldozatá-
nak tökéletes voltát.
A bárány húsát meg kellett enni. Nekünk sem elegendő, ha csak
bűneink bocsánatáért hiszünk Krisztusban. Hittel állandóan Krisz-
tustól kell kapnunk a táplálékot és lelki erőt. Krisztus azt mondta:
„Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának
testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én
testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltá-
masztom azt az utolsó napon" (Jn 6:53-54). Hogy hallgatóinak meg-
magyarázza e kijelentésének értelmét, ezt fűzte hozzá: „[...] a be-
szédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63).
Az Úr Jézus elfogadta Atyja törvényét, életében megvalósította
annak alapelveit és kinyilatkoztatta szellemét, valamint megmu-
tatta jótékony erejét az emberi szívben. János azt mondja: „Az Ige
testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint
142
az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és

igazsággal" (Jn 1:14). Krisztus követőinek részeseknek kell lenniük
az ő tapasztalatában. El kell fogadniuk Isten szavát úgy, hogy ez
legyen indítéka tettünknek. Minden cselekedetüknek Krisztus ere-
jével el kell változnia az ő hasonlatosságára, és vissza kell tükröznie
az ő jellemvonásait. Enniük kell Krisztus testét és inniuk Krisztus
vérét, különben nincs bennük élet. Krisztus lelkületének és munká-
jának kell megnyilatkoznia a tanítványok lelkületében és szolgála-
tában.
A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban el-
szenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor
Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szív-
vel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatá-
nak is megvolt a maga jelentősége. A páska-törvény kifejezetten
hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartot-
tak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász
se legyen található a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát
nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az éle-
tünket és a táplálékunkat Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi
gyülekezetnek: „Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek
új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a
mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne
régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak
kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságá-
ban" (1Kor 5:7-8).
A rabszolgáknak szabadságuk elnyerése előtt meg kellett mutat-
niuk a nagy szabadításban való hitüket, amely már majdnem eljött.
A vér jelével kellett ellátniuk házaikat, el kellett különíteniük magu-
kat, családjaikat és hozzátartozóikat az egyiptomiaktól és saját la-
kásaikban kellett összegyülekezniük. Ha az izraeliták a nekik adott
utasítások valamelyikének nem engedelmeskedtek volna; ha gyer-
mekeiket nem különítik el az egyiptomiaktól; ha levágták volna a
bárányt, de elmulasztották volna az ajtófélfákat meghinteni a bá-
rány vérével, vagy ha valaki kiment volna a házból, akkor nem let-
143
tek volna biztonságban. Őszintén hihették, hogy mindent megtet-

tek, amit kellett, de ez a hiedelmük nem mentette volna meg őket.
Mindazok, akik elmulasztották az Úr utasításait végrehajtani, el-
vesztették volna elsőszülöttjüket.
A nép engedelmességével bizonyította élő hitét. Éppen így, akik
abban reménykednek, hogy Krisztus vérének érdemei által üdvö-
zülnek, tudniuk kell, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak
is tenniük kell valamit. Egyedül csak Krisztus az, aki megmenthet
bennünket bűneink méltó büntetésétől. Ezért nekünk is el kell for-
dulnunk a bűntől az engedelmesség felé. Az ember hit által üdvözül
és nem cselekedetei által, de a hitnek cselekedetekben kell meg-
mutatkoznia. Isten azért adta nekünk egyszülött Fiát, hogy engesz-
telésként haljon meg bűneinkért. Ő jelentette ki az igazság világos-
ságát, és mutatta meg az élet útját. Isten adott nekünk lehetősé-
geket, szabályokat és kiváltságokat. Nekünk pedig együtt kell mun-
kálkodnunk Isten üdvözítő tevékenységeivel. Értékelnünk és alkal-
maznunk kell az Isten által nyújtott segítséget. Hinnünk kell Isten-
ben, és engedelmeskednünk minden követelményének.
Amikor Mózes elmondta Izraelnek, hogy Isten miként gondos-
kodott szabadításukról, akkor a nép „*...+ meghajtá magát és lebo-
rula" (2Móz 12:27). Az elnyomóik feletti küszöbön álló ítéletet, a
gyors távozásukkal együtt járó gondokat és munkákat ebben a
pillanatban elfeledtette az a hála, amelyet kegyelmes Szabadítójuk
iránt éreztek. Az egyiptomiak közül sokan eljutottak a héberek Iste-
nének, mint az egy igaz Istennek megismerésére. Ezek az emberek
most engedélyt kértek az izraelitáktól arra, hogy menedéket talál-
hassanak házaikban, amikor a pusztító angyal átvonul az országon.
Az izraeliták szívesen befogadták őket, az egyiptomiak viszont elkö-
telezték magukat Jákób Istenének szolgálatára és az ő népével e-
gyütt történő kivonulásra.
Az izraeliták engedelmeskedtek az isteni utasításoknak. Gyorsan
és titokban tették meg előkészületeiket a távozásra. Összegyűjtöt-
ték családjukat, leölték a páska bárányt, roston megsütötték, elő-
készítették a kovásztalan kenyeret és a keserű füveket. A család-
144
apa, aki egyben a család papja is volt, ráhintette a vért az ajtófél-

fára és csatlakozott a ház belsejében összegyűlt családjához. Siet-
ve és csendben megették a páska bárányt. Izrael népe áhítattal
imádkozott és őrködött. Az elsőszülöttek szíve - legyen az erős fér-
fi, vagy kicsiny gyermek - kimondhatatlan félelemmel dobogott. Az
apák és anyák karjaikban tartották szeretett elsőszülöttjüket, ami-
kor az éjjel Egyiptomot sújtó félelmetes csapásra gondoltak. A
pusztító angyal nem látogatta meg az izraeliták házait. A vér jele - a
Megváltó védelmének a jele - ott volt az ajtófélfáikon, és a pusztító
angyal nem lépett be a házba.
Éjfélkor pedig „*...+ lőn nagy jajgatás Egyiptomban; mert egy
ház sem vala, melyben halott ne lett volna" (2Móz 12:30). Az or-
szág minden elsőszülöttét, „*...+ a Fáraónak elsőszülöttétől fogva,
aki az ő királyi székiben ül vala, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöt-
téig és a baromnak is minden első fajzását" (2Móz 12:29) megölte
a pusztító angyal. Egyiptom hatalmas területén a családok büszke-
sége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A
király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal meg-
rémülten álltak a rettenetes esemény miatt. A fáraónak eszébe ju-
tott gőgös kijelentése: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és
elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom
el Izráelt" (2Móz 5:2). Egetverő büszkesége most porba hullott és
alázatossággá változott. Magához hívatta Mózest és Áront még az
éjszaka folyamán és ezt mondta nekik: „Keljetek fel, menjetek ki az
én népem közül, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok
az Úrnak, amint mondátok. Juhaitokat is, barmaitokat is vegyétek,
amint mondátok és menjetek el és áldjatok engem is. És az egyip-
tombeliek erősen rajta valának, hogy a népet mentül hamarább ki-
küldhessék az országból; mert azt mondják vala: mindnyájan
meghalunk" (2Móz 12:31-33).”« (P.P. 282-288)
»„Azok a csapások, amelyek Isten népének végső szabadulása
előtt a világot fogják sújtani, hasonlítanak az egyiptomi csapások-
hoz. (...) Amikor Krisztus közbenjárása megszűnik a szenthelyen,
Isten kitölti elegyítetlen haragját azokra, akik imádják a fenevadat
145
és képét, és felveszik magukra a fenevad bélyegét (Jel 14:9-14). Iz-

rael népének megszabadítása előtt Isten csapásokkal sújtotta
Egyiptomot. Azok a csapások, amelyek Isten népének végső szaba-
dulása előtt a világot fogják sújtani, hasonlítanak az egyiptomi csa-
pásokhoz, csak rettenetesebbek lesznek annál, és sokkal több em-
bert érintenek.” « (N. K. 558)
A Jelenések könyve leírja azokat a szörnyű csapásokat – a hét
csapást –, amelyek Isten népének nyomorgatóit fogják sújtani.
(Lásd Jel 16:2-21) Mialatt a gonoszok szenvedni fognak a csapások
alatt, az igazak Isten oltalma alatt lesznek. A tizedik csapás előtt az
izraeliták a leölt bárány vérével kenték meg az ajtófélfát és a sze-
möldökfát. Éjfélkor, amikor a pusztító angyal végigvonult Egyip-
tom földjén, ott ahol látta a vért nem ártott senkinek. A hét csapás
alatt az öldöklő angyal újból elindul, hogy végezze a rábízott mun-
kát, az öldöklést, amely Istennek szokatlan, most azonban nem az
ajtófélfái lesznek megjelölve Isten gyermekeinek, hanem a homlo-
kukon viselik a jelet. Ezékiel próféta így fogalmazta meg: „És Izráel
Istenének dicsősége elvonula a Kérubról, amely fölött vala, a ház
küszöbéhez, és kiálta a gyolcsba öltözött férfiúnak, akinek derekán
íróeszköz vala. És monda az Úr néki: Menj át a város közepén, Jeru-
zsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, akik só-
hajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, amelyeket
cselekedtek annak közepében. És amazoknak mondá az én hal-
lásomra: Menjetek át a városon ő utána, és vágjátok; ne kedvez-
zen a ti szemetek és ne szánakozzatok: vénet, ifjat, szűzet, gyer-
meket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig, de azokhoz a
férfiakhoz, a kiken a jegy van, ne közelítsetek, és az én templomo-
mon kezdjétek el. Elkezdék azért a vén férfiakon, a kik a ház előtt
valának” (Ez 9:3-6). Isten gyermekeinek azonban a csapások idejére
ilyen ígéretei vannak: „Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te
jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a
hold. Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet”
(Zsolt 121:5-7).
146
„Ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes

dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltal-
mad; pajzs és páncél az Ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesz-
téstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől, amely a homályban
jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és
jobb kezed felől tízezeren; - hozzád nem is közelít. Bizony szeme-
iddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt
mondtad te: az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad haj-
lékoddá: nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te
sátorodhoz” (Zsolt 91:3-10).
»„Ha az emberek szeme mennyei látásra nyílna, hatalmas erejű
angyalok csoportjait látnák azok körül, akik megtartották Krisztus
béketűrésre intő beszédét. Az angyalok szeretettel figyelik Krisztus
követőinek szorult helyzetét, és hallgatják imájukat. Vezérüktől
várják a parancsot, hogy kiragadják őket a veszedelemből. De még
egy kicsit várniuk kell. Isten népének ki kell innia a kelyhet, és meg
kell keresztelkednie a szenvedések tüzében.”« (N. K. 560)
»„Ha Krisztus hű tanúinak vére ekkor hullana, az nem volna Is-
ten aratására gyümölcsöt termő magvetés, miként a mártírok vére
volt. Hű bizonyságtevésük senkit sem győzne meg az igazságról,
mert a kérlelhetetlen szív addig taszította el magától a kegyelem
hullámait, amíg azok nem tértek többé vissza. A sötétség fejedel-
mének diadala lenne, ha az igazakat megölnék ellenségeik. Ezt
mondja a zsoltáros: „Bizony elrejt engem az Ő hajlékában a vesze-
delem napján; eltakar engem sátrának rejtekében” (Zsolt 27:5).
Krisztus pedig ezt mondta: „Menj be népem, menj be szobáidba, és
zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig,
míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről, hogy meg-
látogassa a föld lakóinak álnokságát” (Ésa 26:20-21). Dicső lesz
azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták Krisztust, és akiknek
a neve be van írva az élet könyvébe.”« (N. K 563-564)
147
26. FEJEZET
A PÁSKA ÜNNEPE
JÉZUS GYERMEKKORÁBAN
É
»„ venként három ünnep volt: a húsvét, a pünkösd és a sáto-
ros ünnepek, amikor minden izraeli férfinak meg kellett jelennie az
Úr előtt Jeruzsálemben. E három ünnep közül húsvétkor jöttek el a
legtöbben. Sokan jöttek azokból az országokból, ahol a zsidók el-
szórtan éltek. Palesztina valamennyi vidékéről is rengeteg hívő el-
jött. Mivel az utazás Galileából napokig tartott, az utazók nagyobb
csoportokba tömörültek, társaságot és védelmet keresve. A nők és
az öregek ökör-, vagy szamárháton mentek a meredek, sziklás uta-
kon. Az erősebb férfiak és a fiatalok gyalogszerrel utaztak. A húsvét
március végére vagy április elejére esett, a mezők virágba borultak,
a madarak boldogan énekeltek. Az utat Izrael történetének emlék-
helyei szegélyezték. Az apák és anyák elbeszélték gyermekeiknek a
csodákat, amelyeket Isten művelt gyermekeikért az elmúlt idők-
ben. Az utazás alatt énekeltek, zenéltek, és amikor végül megpil-
lantották Jeruzsálem tornyait, minden hang diadalmas énekben
egyesült:
„Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, óh Jeruzsálem!
Békesség legyen a te várfalaid között,
csendesség a te palotáidban" (Zsolt 122:2.7).
A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött.
Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt
a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az
azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat
egy utolsó csapás fogja sújtani, és utasította a zsidókat, hogy gyűjt-
sék össze családjukat lakhelyükön. Miután meghintették ajtófél-
148
A PÁSKA ÜNNEPE JÉZUS GYERMEKKORÁBAN
fáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan ke-

nyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. „És ilyen módon
egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és
pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr
páskája az"- mondotta az Úr. (2Móz 12:11). Éjfélkor az egyipto-
miak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet kül-
dött Izraelnek: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, *...+ és
menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok" (2Móz 12:31).
A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr
megparancsolta, hogy a húsvétot évenként tartsák meg. „Mikor
pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartás-
tok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az
Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptom-
belieket" (2Móz 12:26-27). A csodálatos szabadulás története így
szállt nemzedékről nemzedékre.
A húsvétot a kovásztalan kenyerek hétnapos ünnepe követte.
Az ünnep második napján az évi termés első zsengéjét, egy kéve
árpát mutattak be az Úrnak. Az ünnep szertartásai Krisztus munkás-
ságát jelképezték. Izrael Egyiptomból való szabadulása a megváltást
példázta, ennek emléke volt a pászkaünnep. A megölt bárány, a ko-
vásztalan kenyér és az első zsenge a Megváltót jelképezte.
Krisztus korában a húsvét megünneplése a legtöbb ember szá-
mára puszta formasággá süllyedt. De micsoda jelentősége volt Is-
ten Fia számára!
A gyermek Jézus első ízben lépett be a templomba. Látta a fe-
hér ruhás papokat, amint ünnepélyes szolgálatukat végezték.
Szemlélte az oltáron vérző áldozatot. Együtt borult le imában a hí-
vőkkel, mialatt a tömjénfelhő felszállt Isten elé. Tanúja volt a hús-
véti istentisztelet mély benyomást keltő szertartásainak, amelyek
értelmét napról napra világosabban látta. Minden mozzanat az Ő
életéhez kapcsolódott. Új érzések ébredtek benne. Csendben, el-
merülten tanulmányozott egy nagy kérdést. Küldetésének rejtélye
feltárult előtte.
149
A fenti jelenetek magával ragadó hatása alatt nem maradt

szülei mellett. Vágyott az egyedüllétre. A húsvéti istentiszteletek
befejeződtek, de Ő még mindig a templom csarnokaiban időzött;
és amikor a hívők elhagyták Jeruzsálemet, Őt otthagyták.
A jeruzsálemi látogatás során Jézust szülei oda akarták vinni Iz-
rael nagy tanítóihoz. Jézus minden tekintetben engedelmeskedett
Isten szavának, de nem vetette alá magát a rabbik szertartásainak
és szokásainak. József és Mária remélték, hogy jobban fogja tisz-
telni a tanult rabbikat, és odaadóbban tesz eleget kívánalmaiknak.
De Jézust Isten tanította a templomban. Amit így kapott, azt azon-
nal igyekezett továbbadni.
Abban az időben egyik csarnokot, amely a templomhoz kapcso-
lódott, szent iskolának használták, a prófétai iskolák mintájára. Itt
gyűltek össze a vezető rabbik tanítványaikkal, és ide jött a gyermek
Jézus is. Helyet foglalt-e nagy, komoly emberek lábánál, és hallgat-
ta a tanítást. Mint aki keresi a bölcsességet, kérdezgette a taní-
tókat a próféciákról, és a-
zokról a bekövetkező ese-
ményekről, amelyek a Mes-
siás megjelenésére mutat-
nak.
Jézus úgy jelent meg,
mint aki szomjúhozza az Is-
ten ismeretét. Kérdései o-
lyan mély igazságokat érin-
tettek, amelyek bár hosszú
ideje homályban voltak, mé-
gis életfontosságúak az üd-
vösség szempontjából. Be-
mutatta, hogy milyen szűkös
és felületes a bölcsek böl-
csessége. Minden feltett kér-
dés isteni lecke volt, amely
az igazságot új megvilágítás-
150
ba helyezte. A rabbik arról a csodálatos felemelkedésről beszéltek,

amit a Messiás eljövetele fog hozni a zsidó nemzet számára.
Jézus azonban Ésaiás jövendölésére hivatkozott, és megkérdez-
te, hogy mit jelentenek azok az írások, amelyek Isten Bárányának
szenvedésére és halálára mutatnak.
A doktorok kérdésekkel fordultak hozzá, és elámultak válaszain.
Gyermeki alázattal ismételte az Ige szavait, és olyan mélységes dol-
gokat tárt föl, amelyről a bölcseknek fogalmuk sem volt. Ha a rab-
bik követik a bemutatott igazságot, ez akkoriban vallási reformá-
ciót eredményezett volna. Mélységes érdeklődés ébredt volna a
lelki dolgok iránt, és amikor Jézus megkezdte szolgálatát, sokan föl
lettek volna készülve fogadására.
A rabbik tudták, hogy Jézus nem az ő iskoláikban nevelkedett, a
próféciákat mégis sokkal jobban értette, mint ők. Ebben a komoly
galileai fiúban nagy ígéretet fedeztek fel. Szerették volna tanítvá-
nyuknak megnyerni, hogy Izrael tanítója lehessen. Nevelését ők a-
karták irányítani, mert úgy érezték, hogy az ilyen eredeti tehetsé-
get nekik kell nevelniük és formálniuk.
Jézus szavai úgy érintették a szívüket, ahogy emberi szavak még
soha. Isten világosságot akart árasztani Izrael vezetőire, és ezért
azt az egyetlen eszközt használta, amellyel elérhette őket. De Izrael
elöljárói büszkeségükben nem ismerték el, hogy bárki is taníthatná
őket. Ha Jézus úgy jelent volna meg, hogy megpróbálja ezt tenni,
akkor meg sem hallgatják. Azzal hízelegtek maguknak, hogy ők ta-
nítják Jézust, vagy legalábbis próbára teszik írásismeretét. Jézus
fiatalos szerénysége és kedvessége eloszlatta előítéleteiket. Értel-
mük öntudatlanul megnyílt Isten szava előtt, és a Szentlélek a szí-
vükhöz szólt.
Be kellett látniuk, hogy Messiás-várásuk nem a prófécián ala-
pult, mégsem akartak lemondani a becsvágyuknak hízelgő elméle-
tekről. Nem akarták elismerni, hogy helytelenül értelmezték az Írá-
sokat, amelyek tanítására jogot formáltak. Szájról-szájra terjedt a
kérdés: Honnan vette tudását ez a fiú, hiszen sohasem tanították?
151
A világosság fénylett a sötétségben, „de a sötétség nem fogadta be

azt" (Jn 1:5).
Ez idő alatt József és Mária tanácstalanok és kétségbeesettek
voltak. Jeruzsálemből való távozásukkor szem elől vesztették Jé-
zust, és nem tudták, hogy a városban maradt. Az ország akkoriban
sűrűn lakott volt, a karavánok pedig óriásiak. Nagy volt a kava-
rodás, amikor elhagyták a várost. Az úton a barátokkal és isme-
rősökkel való találkozás öröme elvonta figyelmüket, és a következő
estig nem vették észre, hogy Jézus nincs velük. Azután amikor meg-
álltak, hiányolták gyermekük segítőkész kezét. Mivel feltételezték,
hogy a társaságukkal van, nem nyugtalankodtak. Bár fiatal volt,
mégis feltétlenül bíztak benne, és arra számítottak, hogy ha szük-
ség lesz rá, készen lesz, hogy segítsen, és mint mindig, előre kita-
lálja kívánságaikat. Mégis feltámadt bennük a félelem, keresték az
egész társaságban, de hiába. Megborzongtak, amikor eszükbe ju-
tott, hogy Heródes hogyan próbálta megsemmisíteni Jézust kis-
gyermek korában. Sötét sejtelmek gyötörték szívüket. Keserű
szemrehányásokkal illették magukat.
Visszatértek Jeruzsálembe és folytatták a keresést. Másnap,
amint a hívők között jártak-keltek a templomban, ismerős hangra
lettek figyelmesek. Nem tévedhettek, egyetlen hang sem hasonlí-
tott az Ő komoly és ünnepélyes, mégis zengő hangjához.
A rabbik iskolájában találták meg Jézust. A nagy öröm ellenére
sem feledkeztek meg bánatukról és aggódásukról. Amikor Jézus
újra velük volt, anyja hangjába dorgálás vegyült: „Fiam, miért csele-
kedted ezt velünk? Ímé, atyád és én nagy bánattal kerestünk té-
ged" (Lk 2:48).
„Mi dolog, hogy engem kerestek? - válaszolta Jézus; Avagy nem
tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, ame-
lyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk 2:49) Mivel úgy látszott, hogy
nem értik szavait, fölfelé mutatott. Arcán fényesség ragyogott, a-
melyet megcsodáltak. Isteni mivolta átvillant az emberi természe-
ten. Amikor szülei megtalálták a templomban, hallották, hogy mi
folyik közte és a rabbik között, megdöbbentek kérdésein és vála-
152
szain. Szavai olyan gondolatokat ébresztettek bennük, amelyeket

soha többé nem felejtettek el.
Jézus kérdésében tanulság rejlik. „Nem tudjátok - mondta -,
hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én
Atyámnak dolgai?" (Lk 2:49). Jézus azzal a munkával volt elfoglalva,
amelynek elvégzéséért e világra jött. József és Mária viszont elha-
nyagolták munkájukat. Isten megtisztelte őket azzal, hogy rájuk
bízta Fiát. Szent angyalok irányították József útját, hogy megóv-
hassa Jézus életét. De ők egy teljes napra szem elől vesztették Jé-
zust, akiről egyetlen pillanatra sem feledkezhettek volna meg.
Amikor azonban aggodalmuk eloszlott, nem magukat hibáztatták,
hanem Jézust okolták.
Jézus szülei számára természetes volt, hogy a Megváltót saját
gyermeküknek tekintik. Nap, mint nap velük volt, élete sok tekin-
tetben hasonlított más gyermekekéhez, és nehéz volt megérteni-
ük, hogy Ő Isten Fia. Az a veszély fenyegette őket, hogy nem érté-
kelik eléggé az áldást, amelyet a világ Üdvözítője jelenlétében kap-
nak. A bánat, amit a tőle való elszakadás okozott, a szelíd feddés,
amely szavaiban rejlett, arra szolgált, hogy mélyebben átérezzék
megbízatásuk szentségét.
Anyjának adott válaszában Jézus először bizonyította, hogy
megértette Istenhez való viszonyát. Születése előtt az angyal azt
mondta Máriának: „Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hívat-
tatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az Ő atyjának királyi
székét; és uralkodik a Jákób házán mindörökké" (Lk 1:32-33). Mária
szívből töprengett ezeken a szavakon, és bár hitte, hogy gyermeke
Izrael Messiása, mégsem értette küldetését. Most sem fogta fel Jé-
zus szavait, de látta, hogy nem ismeri el Józseffel való rokonságát,
és kijelenti istenfiúságát.
Jézus nem tagadta meg földi szüleihez való rokoni viszonyát. Je-
ruzsálemből velük tért haza, és segített nekik nehéz munkájukban.
Szívébe rejtette küldetésének titkát, és engedelmesen várta az
időt, amikor megkezdheti munkáját. Miután felismerte, hogy ő Is-
ten Fia, tizennyolc éven át erősen fenntartotta azt a köteléket,
153
amely názáreti otthonához fűzte, és teljesítette a fiú, a testvér, a

barát és a polgár kötelességeit.
Attól fogva, hogy a templomban Jézus előtt feltárult küldetése,
visszahúzódott attól, hogy kapcsolatot tartson a sokasággal. Arra
vágyott, hogy csendben visszatérhessen Jeruzsálembe azokkal, akik
ismerték élete titkát. A húsvéti istentisztelet által Isten el akarta
vonni az övéit az evilági gondoktól, és emlékeztetni akarta őket
arra a csodára, amit Egyiptomból való szabadulásukért tett. Arra
vágyott, hogy művében felismerjék a bűntől való szabadulás ígé-
retét. Ahogyan a megölt bárány vére megvédte Izrael otthonait,
úgy védelmezi meg Krisztus vére lelküket. De Krisztus által csak úgy
menekülhetnek meg, ha hit által az Ő élete sajátjukká válik. A jel-
képes szolgálatnak csak akkor volt értelme, ha a hívőket Krisztus-
hoz, mint személyes megváltójukhoz vezette. Isten óhaja az volt,
hogy imádsággal tanulmányozzák és gondolják át Krisztus kül-
detését. De amikor a sokaság elhagyta Jeruzsálemet, az utazás és a
társasági kapcsolatok izgalma túl gyakran kötötte le figyelmüket, és
a szolgálatot, amelynek szemtanúi voltak, elfelejtették. A Megvál-
tót nem vonzotta társaságuk.
Minthogy József és Mária Jeruzsálemből Jézussal egyedül tért
vissza, Jézus remélte, hogy gondolataikat a szenvedő Üdvözítőről
szóló jövendölésekre irányíthatja. Szeretett volna enyhíteni anyja
fájdalmán, amit a Kálvárián kell majd elviselnie. Máriára gondolt,
akinek látnia kell majd fia végső haláltusáját. Jézus vágyott arra,
hogy anyja megértse küldetését, hogy megerősödjön, és el tudja
viselni, amikor kard hatol a lelkébe. Amiképpen Jézus elszakadt
Máriától, ő pedig három napig bánatosan kereste, úgy lesz akkor is,
amikor a Messiás feláldozza magát a világ bűneiért, és ismét elvész
anyja számára három napra. És amikor előjön a sírból, Mária bá-
nata újra örömre változik. De mennyivel könnyebben tudta volna
elviselni a fia halála miatti kínokat, ha megértette volna az Írá-
sokat, amelyekre Jézus próbálta most gondolatait terelni!
Ha József és Mária imáikban Istennel időztek volna, akkor felis-
merik megbízatásuk szentségét, és nem veszítik szem elől Jézust.
154
Egyetlen nap hanyagsága miatt elvesztették a Megváltót, és három

napi aggódó keresésbe tellett, mire megtalálták. Így van ez velünk
is: üres fecsegéssel, gonosz beszéddel vagy az ima elhanyagolásá-
val egyetlen nap alatt elveszíthetjük a Megváltó jelenlétét, és na-
pokon át szomorúan kereshetjük, mire megtaláljuk Őt, és újra el-
nyerjük a békét, amit elveszítettünk.
Baráti kapcsolatainkban vigyázzunk, nehogy elfeledjük Jézust,
és továbbhaladjunk anélkül, hogy észrevennénk: Ő nincs velünk.
Ha úgy belemerülünk a világi dolgokba, hogy nem gondolunk arra,
akiben örök életünk reménysége összpontosul, elszakadunk Jézus-
tól és a mennyei angyaloktól. Ezek a szent lények nem maradhat-
nak ott, ahol a Megváltó jelenléte nem kívánatos, és hiányát nem
veszik észre. Emiatt csüggedtek sokszor Krisztus állítólagos köve-
tői.
Sokan látogatják az istentiszteleteket, és Isten szava felüdíti,
megvigasztalja őket, de mivel vigyázatlanul elhanyagolják az elmél-
kedést és az imádkozást, elveszítik az áldást, és még elhagyatot-
tabbnak érzik magukat, mint annak előtte. Gyakran úgy érzik, hogy
Isten alig törődik velük. Nem ismerik fel, hogy a hiba bennük van.
Ha megszakadt a kapcsolatuk Jézussal, akkor elzárták maguktól
jelenlétének világosságát is.
Jól tennénk, ha mindennap elmélkednénk Krisztus életéről. Ve-
gyük át pontról pontra, képzeljünk el minden jelenetet, különösen
a végsőket! Ha így időzünk értünk hozott nagy áldozatánál, benne
való bizalmunk állandósul, szeretetünk elmélyül, Lelke mélyebben
áthat bennünket. Ha üdvözülni akarunk, meg kell tanulnunk a bűn-
bánat és az alázat leckéjét a kereszt lábánál.
Amikor egymás társaságát keressük, áldás lehetünk egymás szá-
mára. Ha Krisztuséi vagyunk, legdrágább gondolataink is az övéi
lesznek. Szeretünk róla beszélgetni, és amikor szeretetéről beszé-
lünk egymásnak, az isteni befolyás meglágyítja szívünket. Amint
jellemének szépségét szemléljük, „ugyanazon ábrázatra elválto-
zunk, dicsőségről dicsőségre" (2Kor 3:18).”« (J. É. 55-61)
155
27. FEJEZET
SZOLGÁK SZOLGÁJA
Küzdelmes napjai voltak Jézusnak a papok és farizeusok ár-
mánykodása és gyűlölete miatt. »„Az emberiség történelmében
még nem volt egy olyan hét, amelyben oly sok sorsdöntő esemény
zajlott volna le, mint akkor a keresztre feszítése előtti utolsó héten.
Nem volt még olyan eseménysor a történelemben, amelyben ilyen
nagy erővel sugárzott volna ki a bűnösök Istennel szembeni gyű-
lölete és az Isten emberek iránti kiolthatatlan szeretete közötti el-
lentét.”« (Bibl. tant. 146)
»„Egy napi csendes szünet után, amit Jézusal töltöttek el, a ta-
nítványok előkészületeket tettek a húsvétra. Mivel teljesen tuda-
tában volt annak, hogy Ő az igazi páskabárány, Akinek fel kell ál-
doznia önmagát, Jézus arra vágyott, hogy a hátralevő néhány bé-
kés órát tanítványaival töltse – az ő áldásukra.”« (Bibl. tant. 50)
»„Mikor letelepedtek az asztal köré, Jézus valami megindító
szomorúsággal a hangjában így szólt hozzájuk: „Kívánva kívántam a
húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék: Mert
156
SZOLGÁK SZOLGÁJA
mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, míglen betelje-

sedik az Isten országában. És a pohárt vevén, minekutána hálákat
adott, monda: Vegyétek ezt és osszátok el magatok között: Mert
mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből,
míglen eljő az Isten országa" (Lk 22:15-18). Jézus bánatos szavai,
amelyekkel saját szenvedésére utalt, nem nagyon hatották meg
őket. Azok a pillantások, amelyeket egymásra vetettek, csak félté-
kenységről és versengésről beszéltek. „Támada pedig köztük ver-
sengés is, hagy ki tekinthető köztük nagyobbnak" (Lk 22:24). A ver-
sengést Jézus jelenlétében is folytatták, és ezzel fájdalmat okoztak
neki, és megsebesítették. A tanítványok ragaszkodtak ahhoz a ked-
venc elképzelésükhöz, hogy Krisztus biztosítja hatalmát a földön, és
elfoglalja helyét Dávid trónján. Szívében mindegyik még mindig a
legmagasabb hely után vágyakozott ebben a földi királyságban.
Felbecsülték önmagukat és egymást, és ahelyett, hogy testvéreiket
tartották volna méltóbbnak az első helyre, magukat helyezték oda
gondolatban. Jakab és János kérése, hogy ők ülhessenek Krisztus
trónjának a jobb és bal oldalán, fellobbantotta a többiek méltat-
lankodását. Az, hogy Jakab és János annyira túlbecsülték magukat,
hogy merték kérni maguk számára a legmagasabb helyeket, any-
nyira felháborította a többi tíz tanítványt, hogy az egymástól való
elidegenedés veszélye fenyegette társaságukat. Úgy érezték, hogy
tévesen ítélték meg őket, hogy nem méltányolták, értékelték hű-
ségüket és képességeiket. Jakabot és Jánost Júdás ítélte el legke-
ményebben. Mikor a tanítványok beléptek abba a helyiségbe,
amelyben a vacsorát meg akarták enni, szívük tele volt haraggal.
Júdás nyomakodott legközelebb Jézushoz, és Jézus bal oldalán
telepedett le. János ült Jézus jobb oldalán. Júdás eltökélte, hogy
elfoglalja a legmagasabb helyet, és a Jézus melletti helyet tartották
a legmagasabb „legkiváltságosabb" helynek. Erre pályázott Júdás,
az áruló. Az egyenetlenkedésnek egy másik oka is támadt. Az
ünnepen az volt a szokás, hogy egy szolga megmosta a vendégek
lábát, és ez alkalommal is megtették az előkészületeket ennek a
szolgálatnak az elvégzésére. A kancsó, a mosdótál és a törülköző
már ott volt, elkészítve a lábmosásra. Szolga azonban egy sem volt
157
jelen. A tanítványok dolga lett volna a lábmosás elvégzése. Sértett

hiúságukból kifolyólag azonban a tanítványok egyike sem vállalko-
zott arra, hogy betöltse a szolga szerepét. Mindegyikük közömbös-
séget tanúsított, mintha nem lettek volna tudatában annak, hogy
van valami feladat a számukra, amelyet valamelyiküknek el kell
végeznie. Hallgatásukkal azt nyilvánították ki, hogy nem voltak haj-
landók megalázni magukat ennek a szolgálatnak az elvégzésével.
Hová kellett Krisztusnak elvinnie ezeket a szegény lelkeket, ahol
a Sátán nem aratna felettük döntő győzelmet? Miként tudná meg-
mutatni nekik, hogy a tanítványság puszta hivatása nem tette őket
tanítványokká, vagy biztosított nekik egy helyet az Ő királyságá-
ban? Miként tudná megmutatni nekik, hogy csak a szeretetből fa-
kadó szolgálat és a valódi alázatosság az, ami létrehozza az igazi
emberi nagyságot? Miként kellett néki lángra lobbantani szívükben
a szeretetet és képessé tenni őket arra, hogy végre felfogják azt,
amit mondani kívánt nekik? A tanítványok nem mozdultak meg,
hogy szolgálják egymást. Jézus várt egy ideig, hogy lássa, mit akar-
nak tenni. Azután Jézus, az isteni Tanító felkelt az asztaltól. Leve-
tette a felső ruháját, amely akadályozta volna mozdulatait, fogta a
törülközőt és körülkötötte magát. A tanítványok meglepett érdek-
lődéssel néztek Jézusra, és csendben várakoztak, hogy meglássák
azt, ami következik. „Azután vizet töltött a medencébe és kezdé
mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel kö-
rül vala kötve" (Jn 13:5). Jézusnak ez a tevékenysége kinyitotta a
tanítványok szemét. Keserű szégyen és megaláztatás töltötte be
szívüket. Megértették a szavakkal ki nem mondott dorgálást, és
teljesen új fényben látták meg magukat.”« (J. É. 548-551)
Tanítványai önző lelkülete szomorúsággal töltötte el Őt, de nem
szált velük vitába ez alkalommal. Ehelyett olyan példát adott nékik,
amelyet sohasem felejtenek majd el. Krisztus teljesen tudatában
volt az Ő istenségének, Ő, az Úr azonban félretette királyi koroná-
ját és királyi öltözetét és egy szolga alakját vette magára.
»„Ő, aki világokat alkotott, most megmossa tanítványai lábát.
Csak ha megértjük, ki volt Jézus valójában, akkor kezdjük megér-
158
SZOLGÁK SZOLGÁJA
teni azt, hogy micsoda hihetetlen tett

volt ez, milyen csodálatos kinyilatkoz-
tatás Isten jelleméről! S, a maga köz-
vetett módján ez a tett rólunk is képet
ad - rólunk, akik természetünknél fogva
inkább azt szeretnénk, ha mások szol-
gálnának bennünket, s nem azt, hogy
mi szolgáljunk másokat. Krisztus nem-
csak tanítványai számára feddés, hanem feddés mindannyiunk
számára minden alkalommal, amikor büszkék és önzők vagyunk.”«
(Bibl. tant. 50)
»„Miközben a tanítványok Krisztus cselekedetét figyelték, azt,
amit láttak, lelkileg nagyon megindította őket. Mikor Péterre került
a sor, elképedve így kiáltott fel: „Uram, te mosod-e meg az én lába-
imat?" (Jn 13:6) Krisztus előzékenysége összetörte szívét. Szégyen-
nel telt meg, amikor arra gondolt, hogy a tanítványok közül egyik
sem volt hajlandó elvégezni ezt a szolgálatot. „Amit én cselekszem -
mondta neki Jézus, - te ezt most nem érted, de ezután majd megér-
ted" (Jn 13:7). Péter nem tudta elviselni, hogy úgy lássa az ő Urát,
akit Isten Fiának hitt, amint az éppen egy szolga munkáját végzi.
Egész lelke fellázadt e megaláztatás ellen. Nem fogta fel, hogy
Krisztus éppen azért jött el erre a világra. Nagy hangsúllyal így kiál-
tott fel: „Az én lábaimat nem mosod meg soha!" (Jn 13:8). Krisztus
ünnepélyesen azt felelte Péternek: „Ha meg nem moslak téged,
semmi közöd nincs énhozzám" (Jn 13:8). Az a szolgálat, amelyet
Péter nem akart elfogadni Krisztustól, egy magasabb rendű meg-
tisztításnak volt a jelképe. Krisztus azért jött el, hogy szívünket
megmossa a bűn mocskától. Azzal, hogy Péter nem akarta meg-
engedni Krisztusnak, hogy megmossa az ő lábait, szívének megtisz-
títása ellen tiltakozott, amit a lábmosás jelképezett. Péter való-
jában magát az Urat vetette el. A Mester számára nem megalázó
az, ha megengedjük neki, hogy megtisztításunkért munkálkodjék.
Az a legigazibb alázat, mikor hálás szívvel elfogadjuk mindazt a
gondoskodást, amit Isten érettünk tett, és mi is komolyan szolgá-
lunk Krisztusért. Krisztusnak ezekre a szavaira: „Ha meg nem mos-
159
lak téged, semmi közöd énhozzám" (Jn 13:8), Péter feladta büsz-
keségét és önfejűségét. Nem tudta elhordozni azt a gondolatot,
hogy elkülönüljön Krisztustól. Ez a lelki halált jelentette volna
számára. „Uram, ne csak a lábaimat, hanem kezeimet és, fejemet
is" - mondta Jézusnak. „Monda néki Jézus: Aki megfürdött, nincs
másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta"
(Jn 13:9-10).”« (J. É. 552-553)
»„Azzal a kijelentéssel, hogy aki már megfürdött annak már
nincs szüksége egy másik fürdőre, csak arra, hogy lábait megmos-
sa. Jézus arról beszélt, amit keresztség utáni bűnnek nevezhet-
nénk. Vagyis akik már megkeresztelkedtek (megfürödtek) azoknak
nincs szükségük arra, hogy minden bűn után újra és újra megke-
resztelkedjenek. A lábmosás maga a megtérés, a megtisztulás és
bűnbocsánat szimbóluma lett.”« (Bibl. tan. 50)
» „Mikor Jézus körülkötötte magát egy kendővel, hogy lemossa
a port a lábukról, akkor ezzel a cselekedetével az elidegenedést, a
féltékenységet, és a gőgöt kívánta lemosni a szívükről. Ez sokkal
több következménnyel járt együtt, mint poros lábuk lemosása. Az-
zal a lelkülettel, amellyel akkor és ott rendelkeztek, még egyikük
sem készült fel a Krisztussal való közösségre. Amíg nem jutottak el
Krisztus segítségével az alázatosság és a szeretet állapotába, addig
valójában még nem készültek fel arra, hogy részt vegyenek a hús-
véti vacsorán, vagy, hogy részesüljenek ebben az emlékszolgálat-
ban, amelyet Krisztus éppen meg akart alapítani. Szívüknek meg
kellett tisztulnia. A büszkeség, a haszonlesés egyenetlenkedést és
gyűlöletet alkot, Jézus azonban mindezt lemosta róluk, mivel meg-
mosta a lábukat. Ez érzéseik változását idézte elő. Jézus, mikor
rájuk tekintett, már azt mondhatta nékik: „Ti is tiszták vagytok" (Jn
13:10). Most már egy szívvel és szeretettel voltak egymás iránt.
Alázatosakká és taníthatókká váltak. Júdást kivéve mindegyikük
hajlamos volt arra, hogy egy másiknak adja át a magasabb rendű
helyet. Ha a lábmosás rendtartását ekképpen gyakoroljuk, akkor
lángra lobban a vágy szívünkben egy magasabbrendű lelki élet
után. Erre a vágyunkra az isteni Tanú válaszol majd. A lelkünk fele-
160
SZOLGÁK SZOLGÁJA
melkedik, és abban a tudatban vehetünk részt az úrvacsorában,

hogy bűneinket Isten már megbocsátotta nékünk.”« (J.É. 553)
A mai keresztény egyházak nagy többsége
miért nem gyakorolja az alázatosságnak ezt a
szívet tisztító szimbólumát, holott Jézus ott az
utolsó vacsora alkalmával rendelte el az úr-
vacsorai szertartásnak ezt a részét is úgy, mint a
kenyér és a bor elfogyasztását? Az Úr Jézus mi-
után befejezte a lábmosás szertartását három-
szorosan megerősített parancsával rendelte el annak gyakorlását.
Jézus, miután felöltötte felső ruháját, ismét leült közéjük és így
szólt: „Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját
felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem
veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok,
mert az vagyok. Azért, ha Én az Úr és a Mester megmostam a ti lá-
baitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát
adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is ak-
képen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem
nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt
küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek eze-
ket” (Ján 13:12-17).
„Jézus, akit mindenek szolgáltak, azért jött el, hogy minde-
neknek a szolgája legyen. Mivel pedig Jézus mindeneket szolgált, őt
is újból szolgálják és tisztelik majd mindenek. Azoknak, akik rendel-
keznek Krisztus isteni tulajdonságaival és megosztják vele a meg-
váltott lelkek látásának az örömét, követniük kell önzetlen szol-
gálata példáját. Mindezt Jézus ezekben a szavaiban fogalmazta
meg és foglalta össze: „Példát adtam néktek, hogy amiképpen én
cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek" (Jn 13:15). A
Krisztus által elrendelt szolgálatnak ez volt a célja. Ezért mondja
Krisztus első tanítványainak és nekünk is: „Ha tudjátok ezeket, - ha
tudjátok, ha ismeritek a célját azoknak a leckéknek, tanításoknak,
amelyeket én adtam nektek, akkor – boldogok lesztek, ha
cselekszitek ezeket" (Jn 13:17).”« (J. É. 558)
161
28. FEJEZET
„AZ ÉN EMLÉKEZETEMRE”
A
»„ z Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a ke-
nyeret, és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: vegyétek, e-
gyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cseleked-
jétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette,
minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testa-
mentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isz-
szátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenye-
ret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg el-
jövend" (1Kor 11:2-26).
Jézus ott állt az Ó-és Újszövetség fordulópontján, a két szövet-
ség két nagy ünnepének találkozásánál. Krisztus, Isten hibátlan Bá-
ránya elkezdte bűnáldozatként bemutatni magát, hogy ilyen mó-
don véget vessen a jelképek és istentiszteleti szertartások ama
rendszerének, amely négyezer év óta az ő halálára mutattak. Mikor
tanítványaival megette a húsvéti vacsorát, akkor ennek a helyet-
162
tesítése szerezte ezt a szolgálatot, amelynek nagy áldozata emlék-

jeléül kellett szolgálnia. A zsidó nemzeti ünnep érvénye örökre
megszűnt. Azt a szolgálatot, amelyet Krisztus akkor és ott elren-
delt, figyelembe kellett és kell venni minden követőjének, minden
országban és minden korszakban az idők végezetéig.
A húsvét az egyiptomi fogságból, rabszolgaságból való megsza-
badításnak a megemlékezésére szolgált. Isten parancsolta meg a
zsidóknak azt, hogy évről-évre, mikor a gyermekek megkérdezik
ennek az elrendelt ünnepnek értelmét, akkor a megszabadítás tör-
ténetét ismét és ismét beszéljék el nekik. Ezt a csodálatos megsza-
badulást ilyen módon kellett frissen megtartani minden egyes
nemzedék emlékezetében. Az Úrvacsorát Jézus annak a nagy sza-
badításnak a megemlékezésére rendelte el, amit Ő eszközölt ki ha-
lála eredményeként. Amíg Krisztus másodszor is eljön hatalommal
és dicsőséggel, ezt az isteni elrendelést kell ismételten megünne-
pelnünk. Ez az az eszköz, amellyel Krisztus nagy művét frissen kell
megtartanunk emlékezetünkben.”« (J. É. 559-560)
»„Krisztus még mindig csendben az asztalnál ül, amelyre már
feltették a húsvéti vacsorát. A kovásztalan kenyér, amelyet a hús-
véti időszakban használtak, előtte volt. A kiforratlan húsvéti bor
szintén ott volt az asztalon. A kenyeret és a bort Krisztus jelképként
alkalmazza saját szeplőtlen áldozata ábrázolására. Sem a kenyeret,
sem a bort nem rontotta meg az erjedés, a bűn és a halál jelképe. Őt
ábrázolták, „a hibátlan és szeplőtlen bárányt, a Krisztust" (1Pt 1:19).
„És mikor ők evének, vevén Jézus a kenyeret, és hálákat adván
megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én tes-
tem. És vevén a poharat, és hálákat adván, adá nékik, és ivának ab-
ból mindnyájan. És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség
vére, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom néktek, nem iszom
többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint
újat iszom azt az Isten országában" (Mk 14:22-25).
Júdás, az áruló is részt vett ezen a szent szertartáson. Júdás is
megkapta Jézustól megtört testének és kiontott vérének a jelké-
peit. Júdás is hallotta Jézusnak ezeket a szavait: „Ezt cselekedjétek
163
az én emlékezetemre". Nem vonta meg, szolgálatát attól, akiről

tudta, hogy áruló. A tanítványok nem értették meg Jézus szavait,
melyeket a lábmosásnál mondott el: „Nem vagytok mindnyájan
tiszták" (Jn 13:11), sem azokat a szavakat, amelyeket az asztalnál
jelentett ki. „Aki velem ette a kenyeret; a sarkát emelte, fel el-
lenem" (Jn 13:18). Később azonban, mikor Jézus szavainak az ér-
telme világossá lett előttük, akkor felismerték Isten végtelen türel-
mét és irgalmasságát, amelyet Ő a legfájdalmasabban tévelygő
iránt is tanúsít.
Bár Jézus kezdettől fogva ismerte Júdást, mégis megmosta a lá-
bát. Az áruló abban a kiváltságban is részesült, hogy a szent Úrva-
csorában Krisztussal együtt részt vehet. A szenvedő Üdvözítő min-
den lehetőséget megadott a bűnösnek, ami az Ő elfogadására, bű-
nei megbánására és a bűn foltjától való megtisztulásra késztetné.
Ebben számunkra is tanítás van. Mikor valakiről feltételezzük, hogy
tévedésben és bűnben van, akkor sem szabad magunkat elválasz-
tani tőle. Semmiféle meggondolatlan elkülönítéssel nem szabad
odadobni őt prédaként a kísértőnek, vagy kikergetniük őt a Sátán
csataterére. Krisztusnak nem ez a módszere. Krisztus azért mosta
meg tanítványai lábát, mert tudta róluk, hogy tévelyegtek és hibá-
kat követtek el, és ezzel egy kivételével mind a tizenkettőt bűnbá-
natra késztette.
Krisztus példája megtiltja azt, hogy valakit kizárjunk az úrvacso-
rából. Az igaz ugyan, hogy a nyilvánvaló bűn kizárja a vétkest. A
Szentlélek ugyan tanítja ezt: „Most azért azt írom néktek, hogy ne
társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló,
vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy raga-
dozó. Az ilyennel még együtt se egyetek" (1Kor 5:11). Ezen túl
azonban senki se ítélkezzék senki felett. Isten nem reánk hagyta
annak megítélését, hogy ki jelenhessék meg ezeken az alkalmakon.
Nem, mert ki tud közülünk mások szívében olvasni? Ki tudja közü-
lünk tévedés nélkül megkülönböztetni a konkolyt a búzától? „Pró-
bálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből,
és úgy igyék abból a pohárból.” Mert, „aki méltatlanul eszi e kenyeret,
164
vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen." „Mert

aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának,
mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét" (1Kor 11:28.27.29).
Mikor a hívők összegyülekeznek, hogy részesüljenek a szent úr-
vacsorában, akkor ott mindig jelen vannak az emberi szemmel nem
látható küldöttek is. Nincs kizárva, hogy lehet egy Júdás is a tár-
saságban. Ha pedig ez az egy van, akkor a sötétség fejedelmének a
küldöttei különösképpen nem hiányozhatnak onnan. Nem, mert
különös figyelmet fordítanak mindazokra, akik nem engedik, hogy
a Szentlélek ellenőrizze, vizsgálja őket. Hasonlóképpen a mennyei
angyalok is jelen vannak. Ezek a láthatatlan követek a hívők min-
den összejövetelén jelen vannak. Eljöhetnek az össze-jövetelre
olyan személyek is, akik szívükben nem az igazság és a szentség
szolgái, de akik mégis részt kívánnak venni az úrvacsorai isten-
tiszteleten. Ezt ne tiltsuk meg nekik. Vannak olyan tanúk is jelen,
akik ott voltak, mikor Jézus megmosta tanítványai lábát és Júdásét
is. Nemcsak emberi szemek tekintenek erre a jelenetre.
Krisztus jelen van a Szentlélek által, hogy ráüsse a pecsétjét az
általa rendelt cselekményre. Jelen van, hogy meggyőzze és meglá-
gyítsa a szíveket. Egyetlen tekintet, a töredelem egyetlen gondo-
lata sem kerüli el figyelmét. Krisztus jelen van, és várakozik a bűn-
bánókra és megtört szívűekre. Minden készen van az ilyen lelkek
elfogadására. Az, aki megmosta Júdás lábát, arra vágyik, hogy min-
den szívről lemoshassa a bűn foltját.
Senki se zárja ki magát az úrvacsorából csak azért, mert valaki,
aki nem méltó arra, hogy éljen az úrvacsorával, szintén jelen van.
Krisztus minden egyes tanítványát nyilvánosan felszólítja, hogy ve-
gyen részt az úrvacsorai istentiszteleten, és ezzel is tegyen tanúbi-
zonyságot arról, hogy elfogadja Őt személyes Megváltójának.
Krisztus ezeken az általa rendelt alkalmakon találkozik népével, és
jelenlétével megerősíti őket. Előfordulhat, hogy méltatlan szívek és
kezek készítik elő és osztják ki a szent jegyeket, de Krisztus is ott
van, hogy szolgáljon gyermekeinek. Isten mindazokat gazdagon
megáldja, akik Krisztusba vetett hitükkel járulnak az Úr asztalához.
165
Mindazok, akik mellőzik az isteni kiváltságnak ezeket az alkalmait,

nagy veszteséget szenvednek. Azzal, hogy Krisztus tanítványaival e-
gyütt vett részt a kenyér és a bor elfogyasztásában, elpecsételte
magát a számukra Megváltójukként. Rájuk bízta az új szövetséget,
amelynek az útján mindazok, akik elfogadják Őt Isten gyermekeivé
lesznek, és közös örökösök Krisztussal. Ezzel a szövetséggel minden
áldás, amit a menny az élet számára csak adományozhat, sőt az el-
jövendő élet is már az övék. A szövetség okmányát Krisztus véré-
vel kellett ratifikálni, megerősíteni. A szent úrvacsora vételekor a
tanítványok tartsák szemük előtt azt a végtelen áldozatot, amit
Krisztus mindegyikünkért személy szerint meghozott, annak az ál-
dozatnak egy részeként, amit az egész emberi nemzetségért ho-
zott. Az úrvacsorai istentisztelet Krisztus második eljövetelére
mutat. Krisztus ezt arra szánta, hogy elevenen megtartsa ezt a re-
ménységet a tanítványok elméjében. Valahányszor összejöttek,
hogy megemlékezzenek Uruk haláláról, mindig beszámoltak arról,
hogy Jézus miként „vévén a poharat és hálákat adván, adá azok-
nak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem,
az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsá-
natára. Mondom pedig nektek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a
szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan
iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:27-29).
Megpróbáltatásaik közben mindig vigasztalást találtak Uruk vissza-
térésének a reménységében. Kibeszélhetetlenül értékes, drága volt
számukra ez a gondolat: „Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isz-
szátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (1Kor
11:26).”« (J. É. 560-566)
»„Krisztus testét enni és vérét inni annyit jelent, mint elfo-
gadni Őt személyes Megváltónak, hinni, hogy megbocsátja bűne-
inket, Benne teljességre jutunk. Ha szeretetét szemléljük, abban
lakozunk, abból iszunk, természetének részesévé válhatunk.(...)
Az elméleti tudás nem használ nekünk. Vele kell táplálkoznunk,
be kell fogadnunk Őt szívünkbe, és így élete a mi életünkké vá-
lik.”« (J. É. 325)
166
„Midőn magunkhoz vesszük a Krisztus testét jelképező kenyeret

és a kiontott vérét ábrázoló bort, lélekben átéljük a felső szobában
tartott Úrvacsora jeleneteit. Átvonulunk Gecsemáné kertjén, ame-
lyet Megváltónk megszentelt haláltusája által, midőn hordozta a vi-
lág bűneit. Szemléljük küzdelmét, amely által kivívta számunkra Is-
tennel való kiengesztelésünket. Krisztus megfeszítve tárul elénk.”«
(T. GY. 344)
»„A megfeszített Megváltóra tekintve még teljesebben fogjuk
fel annak az áldozatnak a nagyságát és értelmét, amelyet a meny-
nyei Fenség hozott a világért. Az üdvözítés terve előttünk dicsőül
meg, és a Golgota gondolata eleven és szent érzelmeket ébreszt fel
szívünkben. Szívünkben és az ajkunkon Istennek és a Báránynak
szóló dicséret zendül. Igen, mert gőg és önimádat nem burjánozhat
többé a lelkünkben, ha frissen tartjuk meg abban a Golgotán le-
játszódó események emlékét.
Akik Üdvözítőnk összehasonlíthatatlan szeretetére tekintenek,
azoknak gondolataik megnemesednek, szívük megtisztul és jelle-
mük átalakul. Elindulnak, hogy világosság legyenek a világ számára,
és hogy bizonyos mértékben visszatükrözzék Istennek ezt az irán-
tunk való titokzatos szeretetét.”« (J. É. 325)
167
29. FEJEZET
GECSEMÁNÉ
T
»„ anítványai társaságában az Üdvözítő lassan ment a Gecse-
máné kertje felé vezető úton. A húsvéti telihold fényesen ragyo-
gott le a felhőtlen égről. A zarándok sátrak városa mély csendben
pihent.
Eddig valahányszor alkalom adódott rá, Jézus komolyan elbe-
szélgetett tanítványaival és oktatta őket. Most azonban, mikor a
Gecsemáné kerthez közeledtek, furcsa módon hallgatag lett. Jézus
gyakran felkereste ezt a kertet, hogy ott elmélkedjék és imádkoz-
zék. Szíve azonban még sohasem volt annyira tele szomorúsággal,
mint kínszenvedésének ezen az éjszakáján. Egész földi életén át
168
GECSEMÁNÉ
Isten jelenlétének a világosságában járt. Mikor olyan emberekkel

került összeütközésbe, akik Sátán befolyása alatt voltak, Jézus azt
tudta mondani: „Aki küldött engem, én velem van. Nem hagyott
engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem,
amelyek neki kedvesek" (Jn 8:29). Most azonban úgy látszott, mint-
ha Jézus kirekesztődött volna Isten jelenlétének világosságából.
Most olyan volt, mint aki a bűnösök közé tartozik. Az elveszett
emberiség bűnét neki kellett elhordoznia. Az Úrnak, mindnyájunk
vétkét Reá kellett vetnie, Reá, aki pedig bűnt nem ismert (Vö. Ésa
53). Olyan rettenetes, szörnyű volt számára a bűn, olyan nagy volt
a súlya a véteknek, amelyet neki kellett elhordoznia, hogy az Atya
szeretetéből való örök kizárás félelme tört lelkére. Miután megé-
rezte, hogy Isten haragja milyen rettenetes azokkal szemben, akik
áthágták parancsolatait, így kiáltott fel: „Felette igen szomorú az én
lelkem mind halálig!" (Mt 26:38).
Mikor megközelítették a kertet, a tanítványok észrevették azt a
változást, amely Mesterükön történt. Soha azelőtt nem látták őt i-
lyen végtelenül szomorúnak és hallgatagnak. Minél közelebb ke-
rültek a kerthez, Jézusnak ez a különös szomorúsága annál jobban
fokozódott. A tanítványok azonban nem merték megkérdezni tőle,
hogy mi az oka szomorúságának. Olyan tántorogva járt, mintha
mindjárt elesne. Miután beléptek a kertbe, a tanítványok oda te-
kintettek arra a helyre, ahová Mesterük vissza szokott vonulni, és
azt kívánták, bárcsak most is megnyugodhatna. Jézus minden lé-
pést nagy erőfeszítéssel tett meg. Hangosan fel-feljajdult, mintha
szörnyű teher súlya alatt szenvedett volna. Kétszer is tanítványai
támogatták meg, mert különben a földre zuhant volna.
A kert bejáratának közelében arra kérte tanítványait, hogy
imádkozzanak önmagukért és őérette. Azután Péterrel, Jakabbal és
Jánossal arra a bizonyos elkülönített, magányos helyre ment. Ez a
három tanítvány volt Krisztus legközelebbi társa. Ezek látták Krisz-
tus megdicsőülését és átváltozását a Megdicsőülés hegyén. Szem-
tanúi voltak, mikor Mózes és Illés beszélgetett vele. Ők hallották
meg a mennyből érkező hangot. Ezért Krisztus most is, nagy küz-
169
delmének az időpontjában azt kívánta, hogy ez a három tanítvány

maradjon a közelében. Azelőtt is gyakran töltötték vele az éjszakát
ezen a félreeső, magányos helyen. Ezeken az alkalmakon, a Jézus-
sal való vigyázás és imádkozás bizonyos időszaka után azonban
félrevonultak, kissé távolabb Mesterüktől. Álomra hajtották le
fejüket, és zavartalanul aludtak, míg reggel Jézus fel nem ébresz-
tette őket, hogy újra kezdjék el napi munkájukat. Most azonban
Krisztus azt akarta, hogy az egész éjszakát éberen és imádkozással
töltsék.
Ennek ellenére Jézus mégsem tudta elviselni, hogy éppen ez a
három tanítványa legyen tanúja annak a kínszenvedésnek, amelyet
neki kellett elhordoznia. „Maradjatok itt, - mondotta nekik - és
vigyázzatok énvelem" (Mt 26:38). Azután elment néhány lépésnyi
távolságra, - de nem olyan messzire, hogy ne láthatták és hallhat-
ták volna Őt, és - arcra borulva zuhant a földre. Krisztus úgy érezte,
hogy a bűn elválasztotta Őt Atyjától. A mélység olyan széles, olyan
sötét és olyan riasztó volt, hogy a lelke megborzadt tőle. Isteni ha-
talmát nem használhatta fel a kínszenvedéstől való megszabadu-
lása érdekében. Emberként kellett elszenvednie az emberek által
elkövetett bűnök következményeit. Emberként kellett elhordoznia
Istennek a bűnnel szemben tanúsított haragját. (...) A bűnös ember
helyetteseként szenvedett az isteni igazságszolgáltatás súlya alatt.
Látta, hogy mit jelent ez az igazságszolgáltatás. Eddig közbenjá-
róként tevékenykedett másokért; most ő vágyott arra, hogy legyen
valaki, aki közbenjár érette.
Mikor Krisztus úgy érezte, hogy megszakadt, összetört az Atyá-
val való egysége, félt, hogy emberi természetében nem lesz képes
elviselni a sötétség hatalmasságaival szemben Reá váró nagy küz-
delmet. A pusztában lejátszódott megkísértésében az emberi nem-
zetség sorsa forgott kockán. Akkor Krisztus volt a győztes. Most a
kísértő egy végső, félelmetes küzdelemre vonult fel; erre készült
Krisztus szolgálatának három éve alatt. Minden ennek a harcnak a
kimenetelétől függött. Ebben a harcban minden, de minden koc-
kán forgott. Ha Sátán ebben a küzdelemben kudarcot szenved, ak-
kor elveszíti minden reménységét az uralom megszerzésére. A világ
170
GECSEMÁNÉ
országai végül is Krisztus tulajdonává lesznek, és őt magát legyőzik

és kivetik. Ha azonban le tudná győzni Krisztust, akkor az egész föld
Sátán birodalmává lenne és az emberi nemzetség örökre hatalmá-
ba kerülne. Krisztus, mikor maga előtt látta az összeütközés összes
lehetséges következményeit, akkor a lelke megtelt rettegéssel,
mert tudta, hogy esetleges veresége az Istentől való elválasztását
jelentené számára. Sátán azt sugallta az Úrnak, hogyha vállalja a
kezességet a bűnös világért, akkor örökre elszakad Istentől; ezáltal
azonosulna a Sátán királyságával, és soha többé nem lehetne kö-
zösségben Istennel. Mennyire reménytelennek látszott az, hogy az
ember kigyógyul a hálátlanságból! Sátán a legnehezebb útszaka-
szon ezzel kísértette a Megváltót. Azok az emberek, akik azzal az
igénnyel léptek fel, hogy több joguk van az áldásokra, mert felette
állanak embertársaiknak, elvetettek Téged. Arra törekszenek, hogy
megsemmisítsenek Téged és az alapját, a középpontját, a pecsétjét
azoknak az ígéreteknek, amelyeket, mint különleges kiválasztott
embereknek, nekik tettél. Tanítványaid egyike, aki hallgatta okta-
tásaidat, utasításaidat és egyike volt munkatársaid legkiválóbbja-
inak, elárult téged! Legbuzgóbb követőd megtagad! Tanítványaid
elhagynak! Krisztus egész lénye visszaborzadt mindennek még a
gondolatától is. Éles tőrként szúrt szívébe az a gondolat, hogy ép-
pen azok, akiknek a megmentéséért minden áldozatot vállalt; ép-
pen azok, akiket olyan nagyon szeretett, közreműködnek a Sátán
által tervezett és kirobbantott összeesküvésben.
Gondolkozzunk el azon, milyen árat kellett neki fizetnie az em-
beriség megmentéséért! Kínszenvedése közben körmeivel bele-
vájt és belekapaszkodott a kemény földbe, mintha ezzel akarná
megmenteni magát attól, hogy távolabb vonszolják Istentől. Az
éjszaka dermesztő harmata hullott arccal a földre borult alakjára,
de Ő észre sem vette. Sápadt ajkáról ez a keserű kiáltás szakadt fel:
„Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár". Azonban most is
azonnal hozzáteszi: „Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom,
hanem amint te" (Mt 26:39).”« (J. É. 590-593)
171
„Amikor Isten Fia meghajtotta fejét a Gecsemáné kertben, lel-

kének szenvedése, vércseppekhez hasonló izzadságot vérzett ki bő-
rének pórusaiból. Itt vette körül Őt a nagy sötétség rémülete. Rá-
nehezedtek a világ bűnei. Az ember helyett szenvedett Atyja tör-
vényének áthágásáért. Itt volt a kísértés jelenete. Látomásában
csökkent az Atyjától áradó isteni világosság és a Megváltó fokoza-
tosan átadatott a sötétség erőinek. Lelki tusájában kínlódva feküdt
a hideg földön. Megértette Atyja nemtetszését. Elvette a szenve-
dés kelyhét a bűnös ember ajkától és felajánlotta, hogy Ő maga
igya ki, s helyette átadja az embernek az áldás poharát. A harag, a-
mely az emberre irányult volna most Krisztusra áradt. Ez volt a hely
ahol a rejtélyes pohár megremegett a kézben.”« (2Testim. 203)
»„Fájdalmas erőfeszítéssel felemelkedett, odatántorgott ahhoz
a helyhez, ahol tanítványait hagyta, de „aluva találá őket" (Mt
26:40).
172
GECSEMÁNÉ
Ha imádkozva találta volna őket, az nagy segítséget jelentett

volna számára. Ha Istenben keresték volna a menedéküket, hogy a
sátáni hatalmasságok erőt ne vehessenek rajtuk, akkor állhatatos
hitük megvigasztalta volna őt. A tanítványok azonban nem vették
szívükre Uruk ismételt figyelmeztetését: „Vigyázzatok és imád-
kozzatok!" (Mt 26:41). (...)
Jézus hangjára a tanítványok felébredtek, de alig ismerték meg
Urukat. Arcát megváltoztatta az átélt szenvedés. Jézus ezzel a kér-
déssel fordul Péterhez: „Simon, alszol?" Nem bírtál egy óráig vigyá-
zni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok; a
lélek ugyan kész, de a test erőtelen" (Mk 14:37-38) (...)
Uruk jelenlétében felébredtek. Arcán meglátták a véres verej-
tékcseppeket. Megteltek félelemmel. Lelkének szorongó gyötrő-
dését azonban nem tudták megérteni. „Oly rút, nem emberi volt
ábrázatja, és alakja sem emberfiaié volt" (Ésa 52:14). Jézus ismét
elfordult tanítványaitól és visszatért magányos menedékhelyére, a
nagy sötétség borzalmától esett arcra borulva a földre. Isten Fiának
emberi természete remegett a szörnyű megpróbáltatás órájában.
Most nem imádkozott tanítványaiért, hogy hitük ne legyen inga-
dozó, hanem csak saját megkísértett és szenvedő lelkéért könyör-
gött.
Elérkezett a rettenetes pillanat. Az a pillanat, amelynek el kel-
lett döntenie a világ sorsát. Az emberiség sorsa még függőben volt.
Krisztus még most is megtagadhatta volna a bűnös emberi nem-
zetségért meghatározott és elrendelt pohár kiivását. Még nem volt
túl késő. Jézus még letörölhette volna orcájáról a véres verejték-
cseppeket és hagyhatta volna, hogy az emberek vesszenek el bű-
neikben. Azt mondhatta volna: A bűnös hadd kapja meg bűnéért
büntetését, én pedig visszamegyek az én Atyámhoz. Vajon Isten Fia
kiissza-e a megaláztatás és a haláltusa keserű poharát? Vajon az ár-
tatlan elszenvedi-e a bűn átkának a következményét, hogy meg-
mentse a bűnöst? A szavak remegve hagyták el Jézus halovány aj-
kait: „Atyám, ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam,
legyen meg a te akaratod" (Mt 26: 42).
173
Jézus háromszor mondta el ezt az imádságot. Emberi lénye há-

romszor riadt vissza ettől az utolsó, minden ténykedését megko-
ronázó áldozattól. (...) Jézus miután döntött, földre esett, mintha
meghalt volna.
Később ismét felemelkedett. Vajon hol voltak most tanítványai,
hogy kezüket gyengéden Mesterük feje alá tegyék és megmossák
homlokát, ábrázatát, amely valóban rútabb volt most, mint az
emberek fiaié? Az Üdvözítő egyedül taposta a szőlőprést és az
emberek közül nem volt senki sem vele (Vö. Ésa 63:3).
174
GECSEMÁNÉ
Isten együtt szenvedett Fiával. Az angyalok látták az Üdvözítő

kínszenvedését. Látták, hogy az Urat a sátáni erők légiói vették kö-
rül, és hogy emberi természete összecsuklott az iszonyú szenve-
dés súlya alatt.
A mennyben néma csend volt. Ha a halandók láthatták volna az
angyalok seregének a megdöbbenését, mikor néma fájdalommal fi-
gyelték, hogy az Atya világossága, szeretete és dicsősége sugarait
miként különíti el szeretett Fiától, akkor jobban megértenék, hogy
Isten szemében milyen ellenszenves és gyűlölt valami a bűn. (...)
Ebben a szörnyű válságban, mikor minden kockán forgott, mi-
kor a szenvedés pohara remegett a szenvedő kezében, megnyílt a
menny, s világosság ragyogott fel a válság órájának sötétségében;
és a hatalmas angyal, aki Isten előtt állott, aki azt a helyet foglalta
el, amelyről a Sátán levettetett, Krisztus mellé érkezik. Nem azért
jött, hogy kivegye a poharat Krisztus kezéből, hanem azért, hogy
megerősítse az Üdvözítőt a pohár kiivására az Atya szeretetének
bizonyosságával.
Az angyal azért jött, hogy erőt adjon az isteni-emberi könyör-
gőnek. Figyelmét a megnyílt egekre irányította, és megmutatta a
Megváltónak azokat a lelkeket, akik szenvedéseinek az eredménye-
képpen megmenekültek a kárhozattól.
Az angyal arról is biztosította Krisztust, hogy az Atya nagyobb és
erősebb, mint a Sátán, és hogy az ő halála megsemmisítő veresé-
get jelent a Sátán számára. Ennek a világnak királyságát Isten a leg-
magasabb rendű Szentnek adja. Az angyal azt mondotta Krisztus-
nak, hogy „lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik" (Ésa
53:11), mert meglátja majd a megmentett emberi nemzetség so-
kaságát.
Az alvó tanítványok hirtelen felébredtek, mikor világosság vette
körül Üdvözítőjüket.
Látták, hogy egy angyal hajol a földre esett Mesterük fölé. Lát-
ták, hogy ez az angyal keblére ölelte Üdvözítőjük fejét és a menny
felé mutatott.
175
Hallották az angyal hangját, amely édes zenéhez volt hasonla-

tos, és a vigasztalás és a reménység szavait ejtette ki száján.”« (J. É.
462)
Ekkor megérkezett Júdás a cső-
cselék és a gyilkos vallásvezetők é-
lén, s mikor Jézus meghallotta láb-
dobogásukat azt mondta: „Keljetek
fel, menjünk! Ímé elközelgett, aki
Engem elárul” (Mt 26:46). „Az előbbi
kínszenvedésnek semmi nyoma sem
volt lát-ható Jézuson, mikor előlépett,
hogy találkozzék árulójával. Tanít-
ványai előtt állva ezt kérdezte; „Kit
kerestek?" Azok azt felelték: „A
názáreti Jézust". Jézus ezt válaszolta;
„Én vagyok" (Jn 18:4-5). Ebben a
pillanatban az az angyal, aki rövid
idővel előbb szolgálta Jézust, odaállt Jézus és a csőcselék közé. Az
isteni világosság fénnyel árasztotta el az Üdvözítő arcát, s isteni
dicsőség jelenlétében a gyilkos indulatoktól megszállott tömeg egy
pillanatig sem tudott megállni. Hátra tántorodtak. A papok, a
vének, a katonák és még Júdás is halott emberként estek a földre.
Az angyal visszavonult és a világosság elhalványult. Jézusnak al-
kalma lett volna arra, hogy elmeneküljön, de ott maradt. (...) Most
a csőcselék tagjai hevertek arcra borulva tehetetlenül a földön,
Krisztus lábainál. A tanítványok csodálkozással és áhítattal nézték
ezt a jelenetet.
A jelenet azonban hirtelen megváltozott. A csőcselékhez tarto-
zók felugrottak. A római katonák, a papok és Júdás Krisztus köré
gyülekeztek. Látszott, hogy elszégyellték magukat gyengeségük mi-
att, és attól féltek, hogy Jézus mégis elmenekül előlük. A Megváltó
ismét egy kérdést intézett hozzájuk: „Kit kerestek?" Jóllehet, ele-
gendő bizonyítékuk volt arra, hogy az, Aki előttük áll Isten Fia, de
nem engedték erről magukat meggyőzni. Jézus kérdésére, hogy
176
GECSEMÁNÉ
„Kit kerestek?” ismét azt felelték: „A názáreti Jézust" (Jn 18:7). Ekkor
az Üdvözítő azt mondotta: „Mondtam néktek, hogy én vagyok az. Azért,
ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el" (Jn 18:8), s a tanítványaira
mutatott. (...) Júdás, az áruló nem feledkezett meg arról a szerep-
ről, amelyet el kellett játszania. (...) Jézus üldözői számára Júdás ezt
a jelet adta: „Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt" (Mt
26:48). Most ezzel a csókkal úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne
semmi kapcsolata a csőcselékkel és annak vezetőivel. Közel érve
Jézushoz, bizalmas barátként megfogta a kezét. Majd ismételten
megcsókolta ezekkel a szavakkal; „Üdvöz légy Mester!" (Mt 26:49).
Azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy együtt érez Jézussal és szán-
ja őt veszedelemmel teljes helyzetében, és ezért még néhány
könnycseppet is ejtett.
Jézus így szólt hozzá: „Barátom, miért jöttél?" (Mt 26:50). Jézus
hangja a szomorúságtól remegett, mikor még ezt a kérdést is
hozzátette: „Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?" (Lk 22:48).
Ezeknek a szavaknak fel kellett volna ébreszteniük az áruló lelkiis-
meretét, és meg kellett volna érinteniük konok szívét. Júdást azon-
ban elhagyta minden tisztesség, hűség és emberi gyengédség. Vak-
merően és kihívóan állt ott, és semmi jelét nem mutatta annak,
hogy megváltozott volna a Jézussal szembeni elhatározása. Júdás
eladta magát a Sátánnak, és nem volt ereje ahhoz, hogy ellene sze-
güljön utasításainak. (...)
A csőcselék merész lett, mikor azt látták, hogy Júdás megérin-
tette azt a személyt, aki nemrég megdicsőítetten állt szemeik előtt.
Most már rá merték vetni a kezüket Jézusra. Elfogták őt, és megkö-
tözték azokat a drága kezeket, amelyekkel eddig mindig és minden-
kivel csak jót cselekedett. A tanítványok azt gondolták, hogy Mes-
terük nem engedi majd magát elfogni. Úgy vélték, hogy ugyanaz a
hatalom, amely az üldözőket halottként a földre sújtotta, most is
tehetetlenné teszi azokat mindaddig, amíg Jézus és ők el nem tá-
voznak a helyszínről. De csalódniuk kellett, és méltatlankodtak,
mikor azt látták, hogy előveszik a köteleket és megkötözik Annak a
kezét, Akit szerettek. Péter haragjában hirtelen kihúzta a kardját és
177
fegyverrel próbálta megvédelmezni Mesterét, de csak annyit ért el,

hogy levágta a főpap egyik szolgájának a fülét. Jézus, amikor látta,
hogy mi történt, kiszabadította a kötelekből a kezét, bár a római
katonák erősen tartották -, és azt mondta: „Elég eddig. És illetvén
annak fülét, meggyógyítá azt" (Lk 22:51). Jézus így szólt Péterhez:
„Tedd helyére szablyádat; mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell
veszniük. Avagy azt gondolod-e, hogy nem kérhetném most az én
Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyal-
nál?" (Mt 26:52-53) - és minden tanítványom mellé is állítson egy
légió angyalt?
A tanítványok azon gondolkodtak és kérdezgették magukban,
Jézus miért nem menti meg magát és őket is? Az Úr ekkor hango-
san ezt felelte ki nem mondott kérdésükre: „De mi módon teljese-
dnének be az írások, hogy így kell lenni?" (Mt 26:54). „Avagy nem
kell-é kiinnom a poharat, amelyet az Atya adott nekem?" (Jn
18:11). (...)
A papok és a vének csatlakoztak a templomőrséghez és a za-
jongó csőcselékhez, és velük együtt követték Júdást a Gecsemá-
nékertbe. Micsoda társaság volt az, amellyel ezek az egyházi
méltóságok összeszövetkeztek? A városnak a söpredéke, akik állan-
dóan szomjaztak az izgalmakra, felfegyverkezve olyan eszközökkel,
mintha vadat üldöznének.
Krisztus a papok és vének felé fordult és átható tekintettel né-
zett rájuk. Azokat a szavakat, amelyeket mondott nekik, bizonyára
életük végéig nem tudták többé elfelejteni. Azok a mindenható Is-
ten hegyes nyilai voltak. Jézus méltóságteljesen szólt hozzájuk:
„Mint valami latorra úgy jöttetek szablyákkal és fustélyokkal? Mi-
kor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem
vetétek én reám; de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma" (Lk
22:52-53). A tanítványok halálra rémültek, mikor azt látták, hogy
Jézus engedi magát elfogni és megkötözni. Megbotránkoztak azon,
hogy Neki is, és nekik is el kellett szenvedniük ezt a megaláztatást.
Nem tudták megérteni Uruk magatartását, és hibáztatták Őt, hogy
meg-adta magát a csőcseléknek. Méltatlankodásukban és félel-
178
GECSEMÁNÉ
mükben Péter azt ajánlotta, hogy mentsék meg legalább önmagu-

kat. Elfogadták javaslatát, és „elhagyva Őt, mindnyájan elfutának"
(Mk 14:50). Krisztus azonban előre megmondta, hogy még a
tanítványai is hűtlenül elhagyják Őt. „Ímé eljő az óra - mondta - és
immár eljött, hogy szétoszoljatok, kiki az övéihez és engem egyedül
hagyjatok, de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van" (Jn
16:32).”« (J. É. 593-601)
179
30. FEJEZET
JÉZUS ELÍTÉLTETÉSE
Annás és Kajafás előtt

»„A Kidron patakon át, a kertek és az olajfa ligetek mellett elha-
ladva, az alvó város csöndes utcáin át, nagy sietséggel hurcolták
magukkal Jézust. Az idő már éjfél után járt, és a zajongó tömeg ki-
áltása, amelyekkel Jézust követték, megzavarták az éjszaka csend-
jét. Az Üdvözítőt megkötözték és szoros őrizet alatt kísérték. Csak
fájdalmak közepette tudott járni. Elfogói azonban siettették Őt An-
nás, a volt főpap palotájáig.
180
Annás volt a hivatalban levő papi család feje, és tekintettel é-

letkorára, a nép még mindig főpapként ismerte el. Kikérték a ta-
nácsát és Isten szavaként teljesítették azt. Neki kellett először
látnia Jézust, aki ténylegesen a papi hatalmasságok foglya volt.
Annásnak jelen kellett lennie a fogoly kihallgatásán, mert félt, hogy
a kevésbé tapasztalt Kajafás majd nem úgy fogja képviselni a vádat,
mint ahogy ők kitervelték. Ez alkalommal Annásnak minden fur-
fangját, ravaszságát és éleselméjűségét elő kellett vennie, hogy
Krisztus elítéltetését valamilyen módon biztosítani tudják.
Krisztust formálisan a Szanhedrin, - a nagy főtanács - előtt kel-
lett kihallgatni; de Annás előtt egy előzetes kihallgatásnak vetették
alá. A római uralom alatt a Szanhedrin nem hajthatott végre halá-
los ítéletet. A főtanács a fogságba vitt személyt csak kihallgathatta,
ügyét megvizsgálhatta, és ítéletet hozhatott ellene, de ezt az íté-
letet a római hatóságoknak kellett megerősíteniük. Tehát szüksé-
ges volt, hogy olyan vádakat hozzanak fel, és bizonyítsanak be
Krisztus ellen, amelyek alapján a rómaiak gonosztevőnek tekintik
majd. Olyan vádat is ki kellett találniuk Krisztus ellen, amelynek a-
lapján a zsidók szemében is elítélendő személy lesz. A papok és a
főemberek között nem kevesen voltak olyanok, akiket Krisztus ta-
nításai meggyőztek, és csak a kiközösítéstől való félelmük akadá-
lyozta meg őket abban, hogy hitvallást tegyenek mellette. A papok
jól emlékezetükbe vésték Nikodémus kérdését: „Vajon a mi tör-
vényünk kárhoztathatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és
nem tudja, hogy mit cselekszik?" (Jn 7:51). Ez a kérdés akkor fél-
beszakította a főtanács ülését, úgy, hogy a terveik halomra dőltek.
Arimáthiai Józsefet és Nikodémust azért most meg sem hívták a
Szanhedrin ülésére, de voltak a főtanács tagjai között mások is,
akik szót emelhettek volna az igazság érdekében. A kihallgatást úgy
kellett vezetni, hogy a Szanhedrin tagjait egyesítse Krisztus ellen.
Két olyan vád volt, amelyet a papok fenn akartak tartani. Ha
Jézusra rá tudnák bizonyítani azt, hogy istenkáromló, akkor a zsi-
dók biztosan elítélnék. Ha lázításért is sikerülne őt bűnösnek talál-
ni, akkor ezzel biztosítanák a rómaiak részéről történő elítélteté-
sét. Annás mindenekelőtt ezt a második vádat akarta megalapoz-
181
ni. Tanítványairól és tanairól tett fel kérdéseket Jézusnak. Azt re-

mélte, hogy a fogoly a feltett kérdésekkel kapcsolatban olyan vá-
laszt ad majd, amellyel adatot szolgáltat a kezébe annak a vádnak a
bizonyításához, amelyen dolgozott. Azt gondolta, hogy sikerül majd
olyan kijelentést kapnia Jézustól, amellyel bizonyítani tudja azt,
hogy Jézus egy titkos társaságot akart alapítani azzal a szándékkal,
hogy egy új királyságot állítson fel. Akkor a papok átadhatnák Krisz-
tust a rómaiaknak, mint lázítót és felkelés szervezőjét.
Krisztus felismerte a papok szándékát. Úgy olvasott szívükben,
mint egy nyitott könyvben. Mivel pedig tudta kérdezője szívének
legelrejtettebb gondolatait is, azért tagadta azt, hogy titkos szövet-
séget kötött volna tanítványaival, vagy hogy titokban és sötétben
gyűjtötte volna őket össze terveik elrejtése céljából. Nem voltak
neki szándékaival és tanaival kapcsolatban semmiféle titkai. „Én
nyílván szóltam a világnak, - válaszolta - én mindenkor tanítottam
a zsinagógában és a templomban, ahol a zsidók mindennemű em-
berei összegyülekeznek; és titkon semmit sem szólottam" (Jn
18:20). (...) A zsidók olyan Messiásra várakoztak, aki majd külső lát-
ványosságban jelenti ki magát. Azt várták tőle, hogy uralkodó aka-
rata egyetlen felvillanásával megváltoztatja az emberek gondola-
tainak az áramlatát, és kényszeríti őket uralmának az elismerésé-
re. Így azt hitték, hogy neki kell biztosítania saját felmagasztalását
és az ő becsvágyó reménységeik kielégítését. Így amikor Krisztust
megvetéssel kezelték, akkor Ő erősen kísértésbe esett, hogy kinyil-
vánítsa isteni lényét. Egyetlen szavával, és tekintetével arra tudta
volna kényszeríteni üldözőit, hogy olyan Úrnak vallják meg, aki Úr
volt királyok és uralkodók, papok és a templom felett is. Éppen ez
volt azonban Krisztus nehéz feladata, hogy megtartsa azt a hely-
zetét, amelyet maga választott magának, mikor úgy döntött, hogy
hozzánk hasonló emberként éli le életét ezen a földön. (...) Krisztus
pedig, aki halállal büntethette volna ellenségeit, türelmesen el-
hordozta kegyetlenségüket. Az Atya iránti szeretete és az a foga-
dalma, ígérete, amelyet a világ teremtésének a kezdetén tett, hogy
az emberiséget megváltja, arra késztette Krisztust, hogy panasz-
kodás nélkül tűrje el azoknak a vele szemben tanúsított durva bá-
182
násmódját, akiket megmenteni jött el. Küldetésének egyik része

éppen az volt, hogy ember voltában hordozza el mindazt a gúnyo-
lódást és gyalázkodást, amivel az emberek szidalmazták Őt. Az em-
beriség egyetlen reménysége Krisztusnak ebben az engedelmes-
ségében volt és van; abban a tényben, hogy Krisztus hajlandó volt,
és még ma is hajlandó mindazt elhordozni, eltűrni, amit az embe-
rek kezéből és szívéből kapott és kap.
Krisztus nem mondott semmi olyant, ami előnyt jelenthetett
volna vádolói számára. Mégis arra kötelezte el magát, vállalja, hogy
elítélik. Vádolóinak az igazság látszatát meg kellett tartaniuk. Szük-
séges volt tehát, hogy meglegyen a törvényes kihallgatás formája.
A hatóságok elhatározták, hogy siettetik a törvényes eljárás lefoly-
tatását. Tudták, hogy az emberek milyen nagy tiszteletben tartot-
ták Jézust. Féltek, hogyha letartóztatásának a híre mindenüvé
eljut, akkor megkísérelnék őt kiszabadítani fogságából. Jézus elítél-
tetésének a biztosítása részben a csőcselék zajongásától függött,
amelynek nagy részét Jeruzsálem gyülevész népe alkotta. (...) Min-
denekelőtt azonban találniuk kellett egy megfelelő vádat. Eddig
még semmi olyat nem találtak, ami elég lett volna elítéltetéséhez.
Annás elrendelte, hogy Jézust vigyék el Kajafáshoz. Kajafás a szad-
duceusokhoz tartozott. Néhányan éppen ezek közül voltak Jézus
legelkeseredettebb ellenségei. Kajafás híjával volt a jellemerőnek,
és teljes mértékben olyan kemény, szívtelen és lelkiismeretlen volt,
mint Annás. Nem hagyott semmi eszközt kipróbálatlanul Jézus
megsemmisítése céljából. (...) Kajafás ellenfelének tekintette Jé-
zust. Az a tény, hogy a nép nagy buzgósággal törekedett Jézus be-
szédének a meghallgatására, és hogy nyilvánvalóan készek voltak
tanításainak elfogadására, keserű féltékenységet ébresztett fel a
főpap szívében. Most azonban, mikor Kajafás a fogolyra tekintett,
nem tudta elnyomni azt a csodálkozást, amit Jézus nemes és mél-
tóságteljes magatartása keltett benne. Az a meggyőződés kerítette
hatalmába, hogy ennek az embernek isteni eredete kell, hogy le-
gyen. A következő pillanatban azonban megvetően űzte ki ezt a
gondolatot elméjéből. (...) Kajafás észrevette, hogy Jézus befolyása
alá kezdenek kerülni a főtanács jelenlevő tagjai. Ezért siettette a
183
kihallgatás menetét. (...) Hamis tanúkat állítottak tehát megvesz-

tegetés útján, akik lázadásra való felbujtással vádolták meg Jézust
és azzal, hogy külön kormányt igyekezett alakítani. Tanúskodásuk
azonban homályosnak és ellentmondónak bizonyult. A kivizsgálás
alatt saját állításaikkal is ellentmondásba kerültek. (...) Még akkor
is, ha a hamis tanúk tévesen jelentették és képviselték Jézus mondá-
sát, szavai semmi olyat nem tartalmaztak, amit a rómaiak halálbün-
tetésre méltó bűnténynek tekintettek volna.
Jézus türelmesen hallgatta az egymással ellentétes tanúvallo-
másokat. Jézus továbbra is megőrizte békességét és hallgatott.
„Kínoztatott, pedig alázatos volt és száját nem nyitotta meg, mint
bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az
őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!" (Ésa 53:7).
Végül Kajafás jobb kezét az ég felé emelte és ünnepélyes eskü
formájában szólította meg Jézust: „Az élő Istenre kényszerítelek té-
ged, hogy mondd meg nekünk, ha te vagy-e a Krisztus, az Istennek
fia?" (Mt 26: 63).
Erre a felszólításra Krisztusnak feleletet kellett adnia; nem ma-
radhatott csendben. Van idő, amikor hallgatni kell, de van idő, ami-
kor meg kell szólalni. Eddig Jézus még nem felelt, nem szólalt meg,
mert nem közvetlenül kérdezték meg. Jézus tudta, hogy az, amit
most majd felelni fog a neki szegezett kérdésre, bizonyossá teszi
számára a halált. A felszólítást azonban olyan valaki intézte hozzá a
legfenségesebb Isten nevében, aki a nép legmagasabb rendű elis-
mert hatósága volt. Krisztus nem akart mulasztást elkövetni a tör-
vény iránti tisztelet megmutatása terén, még ennél többet is meg
kellett mutatnia, hiszen az Atyához való kapcsolatát is ebben a kér-
désben vonták kétségbe. Krisztusnak világosan ki kellett jelentenie
isteni lényét és küldetését. Jézus így szólt egyszer a tanítványa-
ihoz: „Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is
vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt" (Mt 10:32). Most
saját példájával ismételte és erősítette meg ezt a tanítását.
Mindenki figyelt, hogy meghallja azt, amit Jézus felelni fog, és min-
denki Jézus arcára irányította tekintetét. Jézus csak ennyit mon-
184
dott: „Te mondád" (Mt 26:64). Úgy tűnt, mintha mennyei vilá-
gosság ragyogta volna be Krisztus sápadt arcát, mikor rövid felele-
téhez még hozzátette a következő mondását: „Sőt, mondom nék-
tek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Isten-
nek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben" (Mt 26:64).
Egy pillanatig Krisztus istensége átvillant emberi alakján. A fő-
pap megijedt Krisztus szemeinek átható pillantásától, amely elá-
rulta, hogy az Üdvözítő olvasott Kajafás szívének rejtett gondola-
taiban, és azok égették a főpap szívét. Későbbi élete folyamán so-
hasem felejtette el a megkínzott Isten Fia kutató szemeinek a pil-
lantását, amelyet reá vetett. „Mostantól fogva meglátjátok – mon-
dotta Jézus - az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és
eljönni az égnek felhőiben" (Mt 26:64). Ezekkel a szavakkal a for-
dított képét adta meg annak a jelenetnek, amely éppen akkor ját-
szódott le. Krisztus az élet és a dicsőség Ura, Isten jobbján ül. Krisz-
tus ítéli meg az egész földet és döntése ellen nincs helye semmifé-
le fellebbezésnek. Ekkor minden titkos dolog Isten jelenlétének a
világosságában mutatkozik meg, ott lesz nyilvánvalóvá. Minden
emberre kimondják a tettei alapján meghozott helyes ítéletet.
Krisztus szavai meglepték a főpapot. Az a gondolat, hogy el kell
jönnie a halottak feltámadásának, mikor mindenkinek meg kell
majd állnia Isten ítélőszéke előtt, hogy elnyerje tettei szerint való
jutalmát, rémületes volt Kajafás számára. Nem akart arra gondolni,
hogy a jövőben majd őt is elítélik tettei szerint. Lelki szemei előtt
villámgyorsan vonultak el az utolsó ítélet jelenetei. Egy pillanatig
maga előtt látta a sírok félelmetes látványát, amint éppen kiadják
halottaikat a titkaikkal együtt, amelyekkel kapcsolatban azt remél-
te, hogy örökre elrejtve maradnak. Egy pillanatig úgy érezte, hogy
éppen az örökkévaló Bíró előtt áll, akinek a szemei mindent meg-
látnak, és elméjének a gondolatait úgy olvassák el, mint valami nyi-
tott könyv sorait, és azok a titkai is mind napvilágra kerülnek, ame-
lyekről feltételezte, hogy örökre magával viszi azokat a sírba.
A jelenet azután eltűnt a szemei elől, és a látomásából ismét
visszakerült a valóságba. Krisztus szavai mélyen belevágtak Kaja-
185
fásnak, a szadduceusnak szívébe és lelkébe. Kajafás nem fogadta

el, tagadta a feltámadás, az utolsó ítélet és az eljövendő élet tanát.
Sátáni dühvel kezdett őrjöngeni.
Ennek az előtte álló embernek, ennek a fogolynak kell-e lerom-
bolnia dédelgetett elméleteit? Megszaggatta köntösét, hogy a nép
lássa kinyilvánított borzalmát, és megparancsolta, hogy további
előzetes tárgyalások nélkül ítéljék el a foglyot istenkáromlásért.
„Mi szükségünk van még bizonyságokra? - mondotta - Ímé most
hallottátok az ő káromlását". „Mit gondoltok? Azok pedig felelvén
mondának: Méltó a halálra" (Mt 26:65-66). Krisztust tehát a főta-
nács tagjai egyhangúlag halálra ítélték. (...) Ezzel a cselekedetével,
amelyet a bírók befolyásolása és Krisztus elítéltetése céljából köve-
tett el, a főpap valójában önmagát ítélte el. Isten törvénye szerint
alkalmatlanná tette magát a papságra. Saját magára mondta ki a
halálos ítéletet.
A főpapnak nem volt szabad megtépnie a ruháját. A levitikus
törvény halálbüntetés kiszabása mellett tiltotta ezt meg. Semmi-
féle körülmények között, semmiféle alkalommal nem lehetett a
szolgálati öltözetét, a palástját megszaggatnia. A zsidók között az
volt a szokás, hogy barátaik halála alkalmával megszaggatták a ru-
hájukat. Ezt a szokást azonban a papoknak nem kellett figyelembe
venniük. Krisztus ezzel kapcsolatban kifejezett parancsot adott Mó-
zesnek. (Vö. 3Móz 10:6)
Minden ruhadarabnak, amit a pap viselt, teljesnek, folt és hiba
nélkül valónak kellett lennie. A gyönyörű szolgálati ruhákkal jelké-
pezték a nagy előkép, Jézus Krisztus makulátlan lényét. Isten sem-
mi mást nem fogadhat el csak a tökéletességet, ruhában és maga-
tartásban, szóban és lélekben. Semmi más, csak a tökéletesség
képviselheti megfelelően a mennyei istentisztelet szentségét. A ha-
landó ember megszaggathatja szívét megtört és alázatos lelke
megmutatásával. Isten ezt észreveszi. Nem szabad azonban sem-
miféle szakítást alkalmazni a papi szolgálati öltözeten, mert ezzel
tönkretennék a mennyei dolgok méltó képviseletét. Azt a főpapot,
aki megszaggatott szolgálati öltözetben mert volna megjelenni
186
szent hivatalában, és bekapcsolódni a szentély istentiszteletébe,

olyannak tekintették volna, mint aki elválasztotta magát Istentől.
Ruházata megszaggatásával megfosztotta volna magát különleges
papi kiváltságától és attól, hogy Istent képviselje az emberek kö-
zött. Isten nem fogadta volna el többé hivatalát gyakorló papként.
Kajafás maga követett el istenkáromlást. Isten ítélete alatt állva
mondta ki az ítéletet Krisztusra, hogy istenkáromló. A főpap pa-
lotája egy nyitott udvart zárt körül, amelyben a katonák és a so-
kaság tagjai gyülekeztek össze. Jézust ezen az udvaron át vitték az
őrszobába. Menet közben mindenfelől azzal gúnyolták, hogy Ő az
Isten Fiának tartja magát. Saját szavait, hogy „meglátjátok az em-
bernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek
felhőiben" (Mt 26:64) kiabálták újra és újra gúnyosan a fülébe. Bű-
nözővel még soha nem bántak olyan embertelen módon, ahogy Is-
ten Fiával.
Jézus szívét pedig mélységes bánat és sajgó fájdalom járta át.
Azt a csapást azonban, amely a legmélyebb fájdalmat okozta Jézus
szívének, nem ellenséges kéz mérte rá. Miközben alávetette magát
egy gúnyolódásokkal teletűzdelt kivizsgálási eljárásnak Kajafás e-
lőtt, tanítványai egyike megtagadta Őt.
Miután otthagyták Mesterüket a kertben, ketten a tanítványai
közül, Péter és János, arra vállalkoztak, hogy távolról kövessék azt a
tömeget, amely elfogta és őrizetbe vette Jézust. A papok Jézus ta-
nítványaként ismerték fel Jánost, és beengedték őt a tanácsterem-
be azt remélve, hogy mivel tanúja Mestere megaláztatásának,
majd lemond arról a felfogásáról, hogy ilyesvalaki az Isten Fia. Já-
nos szólt Péter érdekében, és engedélyt kapott Péter bebocsátá-
sára is. (...)
Az udvarban tüzet gyújtottak, mert ez volt az éjszaka leghi-
degebb órája, közvetlenül a hajnal hasadása előtt. A csoport a tűz
köré húzódott, és feltehetőleg Péter is velük tartott, s közöttük
foglalt helyet. Nem akarta, hogy Jézus tanítványaként ismerjék fel.
Gondtalanul elvegyült a sokaságban. Azt remélte, hogy azok egyi-
kének tartják majd, akik Jézust a tanácsterembe hozták. (...) Mikor
187
azonban a tűz fellángolt és a fénye megvilágította Péter arcát, egy

asszony, akit a kapu őrzésével bíztak meg, kutató pillantást vetett
rá és megjegyezte, hogy Péter Jánossal együtt lépett be a kapun.
Megfigyelte Péter arcán a letörtséget és azonnal azt gondolta,
hogy ez a férfi Jézus egyik tanítványa lehet.
János, a tanítvány, miután belépett a bírósági tárgyalóterem-
be, egyáltalán nem igyekezett elrejteni azt a tényt, hogy ő Jézus
követője volt. Nem vegyült a durva gyülevész nép közé, akik szi-
dalmazták Mesterét. Nem kérdezgette őt senki, mert nem játszott
hamis szerepet, és így nem tette ki magát semmiféle gyanakvásnak
és gyanúsításnak. Keresett magának egy magányos sarkot – biz-
tonságos távolságban a csőcseléktől, nehogy felkeltse az érdek-
lődésüket maga iránt -, olyan közel Jézushoz, amilyen közel csak le-
hetséges volt számára. Itt megláthatott és meghallhatott mindent,
ami Ura kihallgatása során történt.
Péter nem akarta, hogy megtudják, ki is volt ő valójában. Úgy állí-

totta be magát, mintha teljesen közömbös szemlélője lenne az ese-
ményeknek, és így helyezkedett el az ellenséges területen, ezzel
könnyű prédájává vált a kísértésnek. Ha arra szólították volna fel,
188
hogy harcoljon Mesteréért, akkor bátor katona lett volna; de amint

a gúnyolódás ujja mutatott reá, akkor gyávának bizonyult. Sokan
vannak olyanok, akik nem húzódoznak az Urukért való hadvise-
léstől, de a kicsúfolás hitük megtagadására készteti őket. Társulva
azokkal, akiket el kellene kerülniük, könnyen a kísértés útjára en-
gedik magukat csábítani. Szinte meghívják az ellenséget, hogy kí-
sértse meg őket. Az ellenség azután a kísértések segítségével olyan
dolgok kimondására és megtételére vezeti el őket, amiket más
körülmények között sohasem mondanának ki és nem tennének
meg, és így nem lennének vétkesek azokban. Krisztusnak az a
tanítványa, aki manapság álruhába bújtatja hitét a szenvedésektől
és a szégyentől való félelme miatt, az éppen olyan valóságosan
megtagadja Urát, mint Péter tette a bírósági tárgyalóterem udva-
rán. Péter megpróbált úgy tenni, mintha semmi nem érdekelné
Mestere kihallgatásával kapcsolatban. Szívét azonban összeszorí-
totta a szomorúság, mikor a kegyetlen gúnyolódásokat hallotta, és
látta azt a jogtalanságot, amelyet vele szemben alkalmaztak. Még
inkább meglepődött és mérgesebb lett, mivel Jézus magát és
tanítványait megalázta, amikor megengedte, hogy ilyen szégyenle-
tes módon bánjanak Vele. Azért, hogy elrejtse igazi érzéseit, meg-
kísérelte, hogy csatlakozzék Jézus üldözőihez és ilyen módon meg-
ismerkedjék illetlen tréfálkozásaikkal. Megjelenése azonban nem
volt természetes. Egy hazug szerepet alakított, és miközben igye-
kezett közömbösen beszélgetni, nem tudta elnyomni, elhallgat-
tatni méltatlankodásának a kifejezéseit azokért a jogtalanságo-
kért, amelyeket Mestere ellen elkövettek.
Másodszor is felhívta magára a figyelmet és ismét megvádolták
azzal, hogy Jézus követői közé tartozik. Péter most esküvel jelen-
tette ki, hogy: „Nem is ismerem ezt az embert" (Mt 26:72). Isten
még egy másik alkalmat is adott Péternek. Eltelt egy óra, mikor a
főpap egyik szolgája, aki közeli rokona volt annak az embernek,
akinek Péter levágta a fülét, megkérdezte őt: „Nem láttalak-e én
téged ővele együtt a kertben?" (Jn 18:26). Az ott állók pedig ezt
mondták neki: „Bizony közülük való vagy, mert galileabeli is vagy
és a beszéded is hasonló" (Mk 14:70). Péter éktelen haragra ger-
189
jedt. Jézus tanítványai ugyanis nyelvük tisztaságáról is ismertek

voltak. Azért, hogy teljesen becsapja faggatóit és igazolja felvett
szerepét, Péter most átkozódással és esküdözéssel tagadta meg
Urát. A kakas pedig ismét megszólalt. Ez alkalommal Péter meghal-
lotta a kakas hangját és visszaemlékezett Jézus szavaira: „Mielőtt a
kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem" (Mk 14:30).
Miközben a lealacsonyító esküdözések még alig hagyták el Pé-
ter ajkát, és a kakas hangja még mindig a fülében csengett, az Üd-
vözítő elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett
szegény tanítványára. Ugyanakkor Péter is Mesterét kereste meg
szemével. Jézus tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tu-
dott leolvasni; nem volt abban semmi harag.
Jézus sápadt, szenvedő arcának, remegő ajkainak, részvétet és
megbocsátást kifejező tekintetének a látványa hegyes nyílként fú-
ródott Péter szívébe. Felébredt a lelkiismerete. Megelevenedett az
emlékezete. Visszaidézte a csak néhány órával előbb tett ígéretét,
hogy Urával még a börtönbe és a halálba is elmenne. Visszaem-
lékezett bánatára, mikor az Üdvözítő azt mondta neki a felház szo-
bájában, hogy háromszor tagadja majd meg Urát ugyanazon az éj-
szakán. Péter éppen most jelentette ki, hogy nem is ismeri Jézust,
de most keserű fájdalommal rájött, hogy Ura milyen jól ismerte őt,
és hogy szívében milyen pontosan elolvasta azokat a hamisságo-
kat, amelyekről jószerével ő maga sem tudott, mert ismeretlenek
maradtak számára.
Az emlékek hullámai átcsaptak rajta. Az Üdvözítő gyengéd irgal-
ma, kedvessége és hosszútűrése, jóindulata és türelme, amit elté-
velyedő tanítványai iránt megmutatott - mind mind visszaidé-
ződtek benne. Visszaidézte emlékezetébe Jézus figyelmeztetését:
„Simon! Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint
a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te
hited" (Lk 22:31 32). Borzalommal gondolt vissza saját hálátlan-
ságára, hamisságára, hamis esküjére. Még egyszer rátekintett Mes-
terére, és egy felemelt szentségtörő kezet látott meg, amint éppen
190
Ura arcába vágott. Nem volt képes tovább elviselni a látványt és

ezért összetört szívvel kirohant a bírósági házból.
Magányosan, a sötétben űzte, hajtotta magát előre, de nem
tudta és nem is törődött vele, hogy hova. Végül a Gecsemáné kert-
ben találta magát. A néhány órával előbb ott lejátszódott jelenet é-
lénken tért vissza emlékezetébe. Ura szenvedő arca, véres verej-
tékcseppei, a fájdalomtól eltorzult tagjai, ismét megjelentek lelki
szemei előtt. Keserű bűntudattal emlékezett meg arról, hogy Jézus
sírt és halálküzdelmét vívta, mikor egyedül imádkozott, mialatt
azok, akiknek egyesülniük kellett volna vele küzdelmében és imád-
ságában a megpróbáltatás órájában, az igazak álmát aludták. Meg-
emlékezett Ura ünnepélyes felszólításáról, utasításáról: „Vigyáz-
zatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek" (Mt 26:41). Is-
mét tanúja volt a bírósági tárgyalóteremben lejátszódó jelenetnek.
Gyötrődés volt vérző szíve számára annak a tudata, hogy ő adta
hozzá a legsúlyosabb terhet az Üdvözítő megaláztatásához és bá-
natához. Pontosan azon a helyen, ahol kínszenvedésében Jézus
kiöntötte szívét Atyja előtt, Péter arcra borult és azt kívánta, hogy
bárcsak meghalna.
Mivel Péter elaludt annak ellenére, hogy Jézus megparancsolta
neki, hogy vigyázzon és imádkozzon, nem kétséges, éppen ezzel
készítette el az utat nagy bűne elkövetésére. A tanítványok ebben
a kritikus órában bekövetkezett alvásukkal nagy veszteséget szen-
vedtek. Krisztus ismerte azt az égető megpróbáltatást, amelyen át
kellett menniük. Tudta, hogy Sátán azon munkálkodik majd, hogy
megbénítsa józan eszüket, hogy ne készülhessenek fel a megpró-
báltatásra. Ezért figyelmeztette őket. Ha azokat az órákat a kertben
vigyázással és imádkozással töltötték volna el, akkor Péter bizo-
nyára nem hagyatkozott volna saját erejére. Nem tagadta volna
meg az Urat. Ha a tanítványok együtt vigyáztak volna Krisztussal
kínszenvedése közben, akkor felkészültek volna szenvedéseinek
látványára, amelyeket a kereszten hordozott el. Bizonyos mérték-
ben megértették volna Uruk ellenállhatatlan lelki fájdalmának,
kínjának az értelmét. Képesek lettek volna arra, hogy visszaemlé-
191
kezzenek szavaira, amelyekkel előre beszélt nekik szenvedéseiről,

haláláról és feltámadásáról. A legmegpróbálóbb órák homályában
a reménység néhány sugara megvilágította volna azt a sötétséget,
amelyben éltek és megtartotta volna hitüket.
Amint nappal lett, a szanhedrin tagjai ismét összegyülekeztek és
Jézust ismét behozták a tanácsterembe. Jézus Isten Fiának jelen-
tette ki magát, és a főtanács tagjai Jézusnak ezeket a szavait egy el-
lene felhozott vádba magyarázták bele. Nem tudták azonban en-
nek a vádnak az alapján azonnal elítélni, mert a főtanács tagjai kö-
zül sokan nem voltak jelen az éjszakai ülésen, és így nem halloták
Jézus szavait. Azt is tudták, hogy a római törvényszék nem találna
ebben semmi olyat, ami azt bizonyítaná, hogy Jézus halálra méltó.
Ha azonban Jézus saját szájából hallhatná meg mindenki újra
azokat a szavakat, akkor elérhetnék céljukat. Abba a kijelenté-
sébe, hogy Ő a Messiás, belemagyarázhatnának egy lázadó politikai
igényt. „Ha te vagy a Krisztus, - mondották - mondd meg nekünk"
(Lk 22:67). Krisztus azonban csendben maradt. Továbbra is
kérdésekkel ostromolták. Végül Jézus komor hangon ezt válaszolta
nekik: „Ha mondom nektek, nem hiszitek; de ha kérdezlek is, nem
feleltek nekem, sem el nem bocsátotok" (Lk 22:67-68). Azért
azonban, hogy ne lehessen mentségük, még ezt a komoly figyel-
meztetést fűzte szavaihoz: „Mostantól fogva ül az embernek Fia az
Isten hatalmának jobbja felől" (Lk 22:69).
„Te vagy tehát az Isten Fia?" - kérdezték egyhangúlag. Jézus pe-
dig ezt mondta nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok!" Ekkor így
kiáltottak fel: „Mi szükségünk van még bizonyságra? Hiszen mi ma-
gunk hallottuk az ő szájából" (Lk 22:70:71).
Így a zsidó hatóságok harmadik ítélete szerint Jézusnak meg kel-
lett halnia. Most már csak arra volt szükségük, elgondolásuk sze-
rint, hogy a rómaiak is megerősítsék ezt az ítéletüket, és hogy ke-
zükbe adják át Jézust.
Ezután következett a jogtalanság és kigúnyolás harmadik jele-
nete. (...) Mikor a bírók kihirdették Jézus elítéltetését, sátáni düh
kerítette hatalmába az embereket. Úgy ordítoztak, mint a vad-
192
állatok. A tömeg Jézus felé rohant és ezt kiabálták: Bűnös! Végez-

zétek őt ki! Ha nem lettek volna ott a római katonák, akkor Jézus
nem élt volna a Golgotán való keresztre szegezése időpontjáig. Da-
rabokra szaggatták volna szét bírái szeme láttára, ha a római kato-
naság nem lépett volna közbe és katonai erővel meg nem akadá-
lyozta volna ebben a csőcseléket.
A pogány emberek mérgesek lettek, mikor azt látták, hogy
olyan valakivel bánnak embertelenül, akire nem bizonyítottak rá
semmi bűntettet. A római tisztek kijelentették, hogy a zsidók azzal,
hogy elítélték Jézust és ítéletüket ki is mondták, megsértették a
római hatalmat. Sőt, még a zsidó törvénnyel is ellentétben állott az
a tény, hogy egy embert saját tanúvallomása alapján ítéltek halál-
ra. A rómaiak közbelépése pillanatnyi nyugalmat, szünetet hozott
létre az eljárásokban, de a zsidók vezetői nem éreztek sem szánal-
mat, sem szégyent azért, amit Jézussal tettek.
A papok és a főemberek megfeledkeztek hivataluk méltóságáról
és jogtalanul jártak el Isten Fiával szemben. Ezt az eljárásukat aljas
kifejezésekkel tűzdelt beszédmód útján tárták a nyilvánosság elé.
Kigúnyolták alacsony származása miatt. Kijelentették, hogy az az
igénye, amelynek alapján önmagát hirdette ki Messiásnak, kiérde-
melte a legmegszégyenítőbb halált. A legzüllöttebb csőcselék ré-
szesítette a leggyalázatosabb bánásmódban az Üdvözítőt. Egy ru-
hadarabot dobtak a fejére és ellenségei így verték arcul. Azután
megkérdezték tőle: „Prófétáld meg nekünk Krisztus, kicsoda az, aki
üt téged?" (Mt 26:68). Mikor a ruhadarabot eltávolították a fejéről,
akkor egy gonosztevő az arcába köpött.
Isten angyalai hűségesen feljegyeztek minden sértő tekintetet,
szót és cselekedetet, amit szeretett Urukkal szemben elkövettek.
Egy napon azonban mindazok a gonosz emberek, akik kigúnyolták
és beleköptek Krisztus nyugodt, sápadt arcába, majd a saját dicső-
ségében látják meg Őt, amint ragyogóan fénylik szemeik előtt,
mint a nap.”« (J. É. 602-618)
193
31. FEJEZET
JÚDÁS
J
»„ údás élettörténete egy olyan élet szomorú végét tárja elénk,
amely Isten által elfogadott és tiszteletben részesített élet is le-
hetett volna. Ha Júdás utolsó jeruzsálemi útja előtt halt volna meg,
akkor úgy tekinthettük volna őt, mint aki méltán foglalt helyet a
tizenkettő között, és a hiányát a többiek nagyon megérezték volna.
(...)Júdás valóságos jelleme azonban nyilvánvalóvá vált a világ előtt,
mégpedig azért, hogy élettörténete figyelmeztetés legyen minda-
zok számára, akik hozzá hasonlóan elárulják azokat a szent javakat,
amelyeket Isten rájuk bízott.
Kevéssel húsvét előtt Júdás megújította szerződését a papokkal,
hogy kezükbe adja Jézust. Azután elrendelték, hogy az Üdvözítőt
azoknak a helyeknek egyikén kell elfogni és letartóztatni, ahol el-
mélkedés és imádkozás céljából szokott tartózkodni. A Simon házá-
ban megtartott ünnep óta Júdásnak sok alkalma volt, hogy elgon-
dolkodjék azon a terven, amelynek a megvalósítására szerződé-
sileg elkötelezte magát. Szándékát azonban nem változtatta meg.
Harminc ezüstpénzért, - vagyis egy rabszolga áráért - eladta Urát a
gyalázatnak és a halálnak.
Júdás nagyon szerette a pénzt. Korábban azonban nem volt
annyira romlott, hogy olyan cselekedetet hajtson végre, mint ez.
Addig dédelgette azonban a kapzsiság ördögi lelkületét, míg ez lett
a kormányzó, mozgató ereje életének. A Mammon iránti szeretete
felülmúlta a Krisztus iránti szeretetét. Mivel rabszolgájává lett egy
bűnnek, a Sátán kezébe adta magát, hogy minden bűnnel megpró-
bálkozzék.
194
JÚDÁS
Júdás akkor csatlakozott a tanítványokhoz, mikor Krisztust ál-

landóan emberek sokasága kísérgette, követte. Az Üdvözítő taní-
tása megindította szívét, megigézetten csüngött szavain, amelye-
ket a zsinagógában, a Galileai-tengernél, a hegyen mondott el. Jú-
dás látta, mikor betegek, sánták, bénák és vakok özönlöttek Jé-
zushoz a kisebb és nagyobb városokból. Látta, mikor haldoklókat
tettek le a lábához. Tanúja volt az Üdvözítő hatalmas munkájának,
amelyet a betegek gyógyítása, a démonok kiűzése és a halottak fel-
támasztása terén végzett. Saját személyében is megtapasztalta
Krisztus hatalmának nyilvánvaló bizonyítékát. Felismerte, hogy
Krisztus tanítása magasan felette állt mindannak a tanításnak, amit
valaha is hallott. Júdás megszerette a Nagy Tanítót, és szeretett
volna Vele lenni. Megvolt benne a vágy arra, hogy jelleme és élete
megváltozzon és azt remélte, hogy Krisztussal való kapcsolata ré-
vén megtapasztalhatja majd ezt. Az Üdvözítő nem utasította vissza
Júdás közeledését. Helyet adott neki a tizenkettő között. Megaján-
dékozta őt hatalommal, hogy betegeket tudjon gyógyítani és
démonokat tudjon kiűzni. Júdás azonban nem jutott el addig a
pontig, hogy teljesen alárendelje magát Krisztusnak. Nem adta fel
evilági becsvágyát és a pénz iránt tanúsított szeretetét. Miközben
elfogadta Krisztus egyik szolgájának a tisztét, nem adta át magát az
isteni befolyás átformáló hatásának. Úgy érezte, hogy megtarthatja
saját véleményét és ítéletét mindenről és továbbfejlesztette azt a
hajlamát és képességét, hogy mindent megbíráljon és megvádol-
jon.
A tanítványok nagyra becsülték Júdást, és ő nagy hatással is volt
rájuk. Neki magának is jó véleménye volt önmagáról és képessé-
geiről. Tanítványtársaira úgy tekintett, mint akiket ő messze felül-
múl az ítéletalkotás képessége terén. Azt gondolta róluk, hogy nem
látják meg a kedvező alkalmakat és lehetőségeiket és nem húznak
hasznot azokból. Júdás szerint Krisztus gyülekezete sohasem fog
kiterjedni ott, ahol ilyen rövidlátó emberek lesznek a vezetők. Pé-
ter zabolátlan volt. Mindig megfontolás nélkül cselekedett. Jánost,
aki gondosan megőrizte, és megtartotta azokat az igazságokat,
amelyeket Krisztus tanított, Júdás rossz pénzügyi szakértőnek
195
tekintette. Máté igen szigorú neveltetésben részesült, s ezért igaz-

ságszeretete megingathatatlan volt; Krisztus tanítását komolyan
vette, és szavainak értelméről elmélkedett. Ezért Júdás véleménye
az volt, hogy sohasem lehetne őt megbízni éleslátást és nagy átfo-
gó képességet igénylő feladatok végzésére. Júdás ilyen módon fog-
lalta össze, alkotta meg véleményét Jézus minden egyes tanítvá-
nyáról. Azzal hízelgett önmagának, hogy a tanítványok köre gyak-
ran kerülne majd zavarba és szorult helyzetbe, ha nem olyan ké-
pességekkel rendelkező ember lenne az ügyintéző, mint ő. Júdás
alkalmasnak tartotta magát erre az állásra, mint olyat, akinek az
eszén nem tudnak túljárni. Saját értékelése szerint ő volt a dísze, az
ékessége a tanítványok társaságának és mindig ennek megfelelő
volt a magatartása is.
Júdás vak volt saját gyenge jellemének a felismerésére. Krisztus
ezért egy olyan helyet biztosított számára a tanítványok csoport-
jában, ahol alkalma nyílt jelleme gyengeségének meglátására és
helyreigazítására. A tanítványok pénztárosaként neki kellett gon-
doskodnia a kis közösség szükségleteinek a kielégítéséről és a
szegények nélkülözésének az enyhítéséről. Mikor a húsvéti szobá-
ban Jézus így szólt hozzá: „Amit cselekszel, hamar cselekedjed" (Jn
13:27), akkor a tanítványok azt gondolták, hogy Jézus azt paran-
csolta meg neki, hogy vásárolja meg az ünnepre azt, amire szükség
volt, vagy hogy adjon valami segélyt a szegényeknek. Mások szol-
gálatában Júdás kifejleszthetett volna magában egy önzetlen lel-
kületet. Mialatt azonban naponként hallgatta Jézus tanításait és
tanúja volt Krisztus önzetlen életének, Júdás kapzsi, pénzsóvár
természetének hódolt. Azok a kis összegek, amelyek kezébe kerül-
tek, állandó kísértést jelentettek számára. Gyakran, amikor kisebb
szolgálatokat végzett Krisztus ügyéért, vagy vallásos tervek megva-
lósítására szentelte idejét, kivette a bérét ebből a szerény pénz-
alapból. Saját szemében ezek az alkalmak ürügyül szolgáltak arra,
hogy cselekedetei véghezvitelét anyagilag biztosítsa. Isten szemé-
ben azonban Júdás tolvaj volt.
196
JÚDÁS
Krisztusnak az a gyakran ismételt kijelentése, hogy az Ő országa

nem e világból való, megbotránkoztatta Júdást. Neki megvolt a sa-
ját elképzelése, és ennek megvalósítását remélte Krisztustól. Júdás
elképzelése szerint Jánost ki kellett volna szabadítani a tömlöcből;
ehelyett lefejezték. Jézus pedig ahelyett, hogy királyi jogait érvé-
nyesítve megtorolta volna Keresztelő János halálát, tanítványaival
visszavonult egy vidéki helyre. Azt gondolta, hogy ha Jézus nem
akadályozná tanítványait terveik megvalósításában, munkájuk sok-
kal eredményesebb lenne. Felfigyelt a zsidó vezetők egyre növekvő
ellenségeskedésére, és látta, hogy Krisztus teljesen figyelmen kívül
hagyja azt a kívánságukat, hogy bizonyítékát adja isteni küldeté-
sének. Júdás szíve megnyílt a hitetlenség előtt, és Sátán gondos-
kodott arról, hogy elvesse benne a hitetlenség magvát. A lázadás
szelleme egyre nőtt Júdásban. Miért foglalkozik Jézus oly sokat,
szükségtelenül borús, csüggesztő gondolatokkal, amelyek elbátor-
talanítanak? Miért jövendölt megpróbáltatást és üldözést maga és
a tanítványai számára? Az a kilátás, hogy az új királyságban egy elő-
kelő hely jut neki osztályrészül, késztette Júdást arra, hogy ma-
gáévá tegye Krisztus ügyét. Csalódnia kellett-e reménységében? Jú-
dás nem azt állította, hogy Jézus nem volt Isten Fia, azonban kétel-
kedett és igyekezett valamiféle magyarázatot találni hatalmas cse-
lekedeteire.
Az Üdvözítő tanítása ellenére Júdás folyamatosan kifejtette és
hirdette azt az elgondolását, hogy Jézus még fog királyként ural-
kodni Jeruzsálemben. Az ötezer megvendégelésekor szerette volna
ezt megvalósítani. Ez alkalommal segített az élelem szétosztásában
az éhes sokaság között, és lehetősége volt megtapasztalni, milyen
jó dolog az, ha másoknak adhatunk, és Isten szolgálatában tevé-
kenykedhetünk. Segített a betegeket és a szenvedőket a sokaság-
ból elvinni Krisztushoz. Látta, hogy milyen megkönnyebbülés, mi-
lyen öröm és boldogság költözik az emberek szívébe a Megváltó
gyógyító hatalma által. Megérthette volna Krisztus módszerét. Sa-
ját önző vágyai azonban megvakították. Júdás volt az első, aki hasz-
not akart húzni abból a lelkesedésből, amit a kenyerek csodája vál-
tott ki. Júdás volt az, aki előállt azzal a tervvel, hogy Jézust akár
197
erőszakkal is tegyék meg királynak. Vágyai magas hőfokon izzottak.

Kiábrándulásának, csalódásának annál keserűbbnek kellett lennie.
(...) Mindazoknál, akik könnyelműen játszadoznak a bűnnel, ha-
sonló tapasztalatok láthatók. Ha időben nem állunk ellent a rom-
lottság elemeinek és nem győzzük le azokat és nem adunk meg-
felelő választ Sátán kísértéseire, akkor lelkünk hamarosan Sátán
akaratának fogságába kerül. (...) Júdás úgy okoskodott, hogy ha
Jézusnak kereszthalált kell halnia, akkor az úgyis be fog következni.
Az, hogy ő elárulja-e vagy nem az Üdvözítőt, nem változtatja meg
az eredményt: a keresztre feszítést. (...)Mindazáltal Júdás nem
hitte, hogy Krisztus engedi majd magát elfogni. Krisztus elárulásá-
val az volt a szándéka, hogy megleckézteti az Urat. Olyan szerepet
szándékozott eljátszani, amely megtanítja az Urat arra, hogy a jö-
vőben majd az őt megillető tisztelettel bánjon vele. Júdás azonban
nem tudta, hogy árulásával tulajdonképpen halálra adta Jézust. Na-
gyon gyakran, mikor az Üdvözítő példázatokban tanított, az írás-
tudók és a farizeusok elvitték magukkal találó példázatait. Gyakran
önmaguk ellen mondták ki az ítéletet! Sokszor, amikor az igazság
eljutott a szívükig és szólt hozzájuk, megteltek haraggal és köveket
fogtak, hogy Jézust megkövezzék. Ennek ellenére Jézus akadályta-
lanul távozott közülük. Júdás azt gondolta, hogy ha Jézus ilyen sok
csapdából sértetlenül kimenekült, akkor bizonyára most sem en-
gedi meg, hogy elfogják és keresztre feszítsék.
Júdás elhatározta, hogy az egész ügyet próbának veti alá. Ha Jé-
zus valóban a Messiás, akkor az emberek, akikért oly sokat tett,
mellé állnak, és királlyá kiáltják. Ez örökre lecsillapítja, megnyug-
tatja majd a sokaságot, akik most bizonytalankodtak. Júdásé lett
volna akkor az a dicsőség, hogy királyt helyezett Dávid trónjára. Ez
a cselekedete biztosította volna számára Krisztus után a legelő-
kelőbb, a legfontosabb pozíciót az új királyságban. (...)Júdás látta,
hogy Krisztus elfogói szavai szerint jártak el és erősen megkötözték
Jézust. Csodálkozva tapasztalta, hogy az Üdvözítő minden ellen-
állás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy elvezessék. Aggodalmaskodva
követte Őt a kerttől addig a helyig, ahol a zsidók vezetői kihallgat-
ták Krisztust. Minden pillanatban azt várta, hogy Krisztus majd
198
JÚDÁS
meglepi ellenségeit azzal, hogy Isten Fiaként jelenik meg előttük,

és megsemmisíti minden ellene szőtt összeesküvésüket és minden
hatalmukat. De amint egyik óra telt a másik után, és Jézus aláve-
tette magát mindazoknak a jogtalanságoknak, és bántalmazások-
nak, amelyeket ellene elkövettek, hirtelen szörnyű félelem szorí-
totta össze az áruló szívét arra a gondolatra, hogy ő tulajdoképpen
halálra adta Mesterét.
Mikor a kihallgatás már a vége felé járt, Júdás nem tudta tovább
elviselni bűnös lelkiismerete kínzását. Hirtelen éles hang hasított át
a bírósági tárgyalótermen: „Krisztus ártatlan! Kíméljétek meg őt!
Engedjétek őt szabadon! Ó, Kajafás!"
Mindenki felfigyelt Júdás

magas alakjára. Látták, hogy
minden erejével arra törek-
szik, hogy átfurakodjék a tár-
gyalóteremben összezsúfoló-
dott tömegen. Az arca sápadt
és megviselt volt és a hom-
lokán nagy verejtékcseppek
gyöngyöztek. Az ítélőszékhez
furakodott és a főpap elé szór-
ta azokat az ezüstpénzeket,
amelyeket Ura elárulásáért ka-
pott.
Azután türelmetlenül meg-
ragadta Kajafás köntösét és
könyörögve arra kérte, hogy engedje szabadon Jézust. Kijelentette,
hogy Jézus semmi olyat nem tett, ami méltóvá tenné Őt a halál-
büntetésre. Kajafás dühösen lerázta magáról Júdás kezét, de össze-
zavarodott és nem tudta, hogy mit is mondjon. A papok álnoksága,
galádsága nyilvánvalóvá lett. Mindenki láthatta, hogy pénzzel meg-
vesztegették Jézus egyik tanítványát, hogy árulja el Mesterét.
199
„Vétkeztem - jajgatta Júdás - hogy elárultam az ártatlan vért"

(Mt 27:4). A főpap azonban miután visszanyerte önuralmát, gú-
nyosan azt felelte Júdásnak: „Mi közünk hozzá? Te lássad!" (Mt
27:4). A papok készek voltak arra, hogy Júdást eszközükként hasz-
nálják, de megvetették aljasságát. Azért most, amikor hozzájuk for-
dult vallomásával, durván elutasították és elkergették.
Júdás most Jézus lábaihoz vetette magát és Isten Fiának ismerte
el Őt, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa ki magát. Az Üdvözítő
nem dorgálta meg árulóját, de tudta, hogy Júdás nem bánta meg a
bűnét. Vallomását bűnös lelkéből csak a kárhozat szörnyű érzése
és a várható ítélet kényszerítette ki, de nem érzett mély, szívet
összetörő fájdalmat azért, mert elárulta Isten ártatlan Fiát és meg-
tagadta Izrael Szentjét. Krisztus nem szólt egyetlen kárhoztató,
elítélő szót sem. Szánalommal tekintett Júdásra, és azt mondotta:
„Ezért az óráért jöttem el erre a világra." (...)Júdás látván, hogy kö-
nyörgése hiábavaló volt, kirohant a teremből, miközben ezt kiál-
tozta: Túl késő! Túl késő! Érezte, hogy nem tudná túlélni Jézus ke-
resztre feszítését, azért kétségbeesésében kiment és felakasztotta
magát.
Ugyanazon a napon később Pilátus palotájából a Golgotára ve-
zető úton félbeszakadt a gonosz tömeg kiáltozása és csúfolódása,
amely elkísérte Jézust a keresztre feszítés helyére. Mikor elha-
ladtak egy magányos hely mellett, egy kiszáradt fa tövénél meg-
látták Júdás holttestét. Visszataszító látvány volt. Súlya alatt elsza-
kadt a kötél, amellyel felakasztotta magát a fára. Az esés követ-
keztében teste szörnyen eltorzult. Éppen az éhes kóbor kutyák tép-
ték, szaggatták le a húst csontjairól. Testének maradékát gyorsan
elráncigálták az emberek szeme előtt, és egy félreeső helyen be-
letaposták a földbe. Kevesebb lett a gúnyolódó beszéd a tömeg-
ben és a sok sápadt arc azt mutatta, hogy gondolatok születtek
meg a szívekben. Úgy látszott, hogy a megtorlástól való rettegés
már szorongatatta azokat, akik bűnösök voltak Jézus vérének a ki-
ontásában.”« (J. É. 619-627)
200
PILÁTUS PALOTÁJÁNAK UDVARÁN
32. FEJEZET
K
»„ risztus megkötözött fogolyként áll Pilátus, a római hely-
tartó jeruzsálemi palotájának udvarán. A római katonák gárdája ve-
szi körül. Az udvart majdnem teljesen megtölti a tömeg. Közvetle-
nül a bejárat előtt állnak a szanhedrin bírói, a papok, a főemberek,
a vének és a csőcselék is.
Jézus elítélése után a Szanhedrin - a főtanács - tagjai Pilátushoz
mentek, hogy erősítse meg az ítéletüket és hajtassa végre Jézus ki-
végzését. A zsidók hivatalos képviselői azonban nem akartak belép-
201
ni a római helytartó palotájának még az udvarába sem. Törvényük

szerint ugyanis ezzel tisztátalanná tették volna magukat, és ez
megakadályozta volna őket abban, hogy részt vegyenek a húsvéti
ünnepen. Vakságukban nem látták, hogy a gyilkos gyűlölet már
tisztátalanná tette a szívüket. Nem látták, hogy Krisztus volt az igazi
húsvéti bárány, és mivel elvetették Őt, a nagy ünnep elveszítette
számukra a jelentőségét. (...)
Pilátus rápillantott azokra az emberekre, akik vádat emeltek Jé-
zus ellen. Tekintete kutatóan Jézuson nyugodott. Pilátus már sok-
féle bűnözővel találkozott. Eddig még sohasem hoztak elé senkit,
aki a jóságnak és nemességnek azokat a vonásait hordozta volna
magán, mint ez az ember. Jézus arcán nem látta semmi jelét a bűn-
nek, sem a félelemnek, a vakmerőségnek, vagy a dacnak. Pilátus
egy higgadt és méltóságteljes magatartású embert látott maga e-
lőtt, akinek az arckifejezése nem egy bűnöző ismertető jegyeit, ha-
nem a menny pecsétjét hordozta magán. (...) Ki ez az ember? Miért
hoztátok őt ide? Milyen vádat hoztok fel ellene? - tette fel nekik a
kérdéseket. A zsidók zavarba jöttek. Tudták, hogy képtelenek bebi-
zonyítani Krisztus ellen felhozott vádjaikat, és ezért nem is az volt a
kívánságuk, hogy Pilátus nyilvánosan vizsgálja ki az ügyet. Ezért
csak annyit mondtak válaszként, hogy a fogoly egy gonosz csaló és
názáreti Jézusnak hívják.
Pilátus ismét megkérdezte: „Micsoda vádat hoztok fel ez ember
ellen?" (Jn 18:29). A papok nem válaszolták meg ezt a kérdést, de
azzal, amit mondtak, elárulták ingerültségüket: „Ha gonosztevő
nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe" (Jn 18:30). Mikor a
szanhedrin, - a főtanács - a nép első emberei hozzád hoznak egy
embert, akit méltónak tartanak a halálra, szükséges-e érdeklődni
az ellene felhozott vád után? Azt remélték, hogy saját fontosságuk
hangsúlyozásával hatást gyakorolnak Pilátusra, és ráveszik arra,
hogy teljesítse kérésüket. (...) Volt azonban valami a fogolyban,
ami visszatartotta Pilátust ettől a döntéstől. Nem merte ezt tenni.
Átlátott a papok szándékain. Emlékezett arra, hogy nem is olyan
régen, Jézus miként támasztotta fel Lázárt, aki már négy napja ha-
202
lott volt. Elhatározta, hogy mielőtt aláírná az ítéletet, előbb meg-

tudja, mik voltak a vádak Jézus ellen, és azt is, vajon tudják-e bizo-
nyítani ezeket a vádakat.
Ha a ti ítéletetek jogos - mondotta -, akkor miért hoztátok a fog-
lyot hozzám? „Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a törvényeitek
szerint" (Jn 18:31). Szorultságukban kénytelenek voltak megmon-
dani Pilátusnak, hogy ők már hoztak egy ítéletet Krisztus ellen, de
Pilátus ítéletére is szükségük van, mert az ő ítéletüket csak ez teszi
érvényessé. Mi a ti ítéletetek? - kérdezte Pilátus. A halál, felelték;
de nekünk a törvény szerint nem szabad senkit sem halálra ad-
nunk.
Arra kérték Pilátust, fogadja el szavukat bizonyítékként arra,
hogy Krisztus bűnös és hajtassa végre az ítéletet. Ők vállalják a fe-
lelősséget az eredményért.
Pilátus nem volt igazságos és lelkiismeretes bíró; és erkölcsi erő
tekintetében is elég gyenge ember volt, mégis megtagadta kéré-
süket. Nem volt hajlandó elítélni Jézust, amíg nem sorolják fel a vá-
dakat ellene.
A papok kényszerhelyzetben voltak. Látták, hogy el kell rejteni-
ük képmutatásukat. (...) Azt a látszatot kell kelteniük, hogy Jézus a
törvény és a rend ellen munkálkodott. Így azután politikai bűnöző-
ként lehetne elítélni. Legnagyobb zavarodottságukban és végső
szükségükben hamis tanúkat hívtak segítségül, akik „kezdék őt vá-
dolni, mondván: Úgy találtuk, hogy ez a népet, félrevezeti és tiltja a
császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztus-
nak mondja" (Lk 23:2).
Pilátus átlátott szándékukon. Nem hitte el, hogy a fogoly össze-
esküvést szőtt a kormányzat ellen. Szelíd és alázatos megjelenése
egyáltalán nem volt összhangban ezzel a váddal. Pilátusnak az volt
a meggyőződése, hogy itt egy aljas összeesküvést szerveztek egy
ártatlan ember megsemmisítésére, aki útjában állt a zsidó főembe-
reknek. Pilátus odafordult Jézushoz és megkérdezte Tőle: „Te vagy-
e a zsidók királya?" Jézus pedig így válaszolt: „Te mondod" (Mt
203
27:11). (...) Jézusra tekintett és látta, hogy a sértegetéseket és a

gúnyolódásokat a megtorlás gondolata nélkül viselte el, úgy érezte,
hogy ez az ember nem lehet olyan igazságtalan és istentelen, mint
amilyenek a zajongó papok voltak. Pilátus azt remélve, hogy meg-
tudja az igazságot Jézustól, és ki tudja menteni, szabadítani az el-
lenséges tömegből, félrevonta Jézust és ismét megkérdezte tőle:
„Te vagy a zsidók királya?" (Jn 18:33).
Jézus nem válaszolt közvetlenül Pilátus kérdésére. Tudta, hogy a
Szentlélek küzd most Pilátussal és ezért alkalmat adott neki arra,
hogy megvallja meggyőződését. „Magadtól mondod-e te ezt -
kérdezte - vagy mások beszélték neked énfelőlem?" (Jn 18:34). Más
szavakkal: a papok vádja volt-e, vagy Pilátusnak az a kívánsága,
hogy többet tudjon Jézusról, ami Pilátust e kérdés feltevésére kész-
tette? Pilátus megértette az Úr kérdését, de büszkeség támadt a
szívében. Nem akarta kinyilvánítani belső meggyőződését. Csak
ennyit mondott Jézusnak: „Avagy zsidó vagyok-e én? A te néped és
a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél?" (Jn
18:35).
Pilátus elszalasztotta aranyat érő nagy lehetőségét. Jézus még-
sem hagyta őt további világosság nélkül. Miközben nem válaszolt
közvetlenül kérdésére, nyíltan megmondta neki isteni küldetését.
Megérttette Pilátussal, hogy Ő nem törekedett földi királyi szék
elnyerésére. „Az én országom nem e világból való, - mondotta Pilá-
tusnak - ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vi-
tézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én orszá-
gom nem innen való. Monda azért neki Pilátus: Király vagy-e hát te
csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én
azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek
az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szóm-
ra" (Jn 18:36-37). (...)
204
Pilátus, miután kiment a zsidókhoz, nyomatékosan kijelentette

nekik: „Én nem találok benne semmi bűnt" (Jn 18:38). Ezek a szavak
egy pogány bíró szájából kegyetlenül megrótták Izrael főembere-
inek galádságát és hamisságát, akik az Üdvözítőt vádolták. Mikor a
papok és a vének ezt a kijelentést hallották Pilátustól, kiábrándult-
ságuk és dühük nem ismert többé határt. Már régóta szövögették
összeesküvésüket Jézus ellen és várakoztak erre az alkalomra. Mi-
kor most azt látták, hogy lehetőség nyílt Jézus szabadon bocsátá-
sára, úgy tűnt, készek Őt inkább darabokra tépni, ahelyett, hogy
kiengednék kezükből. Hangosan szidalmazták Pilátust és megfe-
nyegették, hogy kormányzatát elítélő bírálatban részesítik a római
császár előtt. Azzal vádolták, hogy annak a Jézusnak az elítélést ta-
gadta meg, akiről mindenki tudja, hogy szemben áll a császárral. A
papok azt mondták: „A népet felzendíti, tanítván az egész Júde-
ában, elkezdve Galileától mind idáig" (Lk 23:5). Mikor azt hallotta,
hogy Krisztus Galileából való, elhatározta, hogy elküldi Heródeshez,
a tartomány kormányzójához, aki éppen Jeruzsálemben tartózko-
dott. Pilátus azt gondolta, hogy ilyen módon a felelősséget áthárít-
205
hatja magáról Heródesre. (...) Pilátus átadta Jézust a katonáknak és

azok a csőcselék csúfolódása és sértegetése közepette sietve hur-
colták magukkal Pilátus palotájától Heródeshez. „Heródes pedig Jé-
zust látván igen megörüle; mert sok időtől fogva kívánta őt látni,
mivelhogy sokat hallott őfelőle és reménylé, hogy majd valami
csodát lát, melyet ő tesz" (Lk 23:8). Ez a Heródes volt az, akinek a
lelkén Keresztelő János vére száradt. (...) Heródes sokféle kérdést
tett fel Krisztusnak, de az Üdvözítő kikérdezésének egész ideje alatt
mélyen hallgatott. A király parancsára ekkor betegeket és testi
fogyatékosokat hoztak elő, és Heródes megparancsolta Krisztus-
nak, hogy csodatétellel bizonyítsa állítólagos hatalmát. Azt állítják,
mondotta Heródes, hogy meg tudod gyógyítani a betegeket. Na-
gyon szeretném látni, hogy vajon messze elterjedt hírességed nem
valami hazugságon alapszik-e? Jézus nem válaszolt Heródes felszó-
lítására. Heródes azonban továbbra is egy csoda megtételére ösz-
tökélte. Heródes azt ígérte, hogy ha Krisztus valami csodát tesz az
ő jelenlétében, akkor szabadon engedi. Heródest bosszantotta
Jézus hallgatása. Úgy látszott, mintha Jézus hallgatásával azt akarta
volna jelezni, hogy számára Heródes hatalma, tekintélye teljesen
közömbös. A hiú és nagyképű király számára egy nyílt dorgálás Jé-
zus részéről kevésbé lett volna bántó, mint szavainak, kéréseinek
és parancsainak ez a semmibe vevése. Haragosan ismét megfe-
nyegette Jézust, aki még mindig mozdulatlan és hallgatag maradt.
Krisztus küldetése nem az volt ezen a világon, hogy kielégítse a
haszontalan kíváncsiságokat. Ő azért jött, hogy meggyógyítsa a
megtört szívű embereket. Krisztus nem maradt volna csendben, ha
Heródes palotájában egy bűnétől beteg lélek sebeit kellett volna
szavaival bekötöznie és meggyógyítania. Azok számára azonban
egy szava sem volt, akiket nem bántottak bűneik. Azokra az isteni
igazságokra, amelyeket Ő mondhat, az ilyen emberek szentségte-
len lábaikkal csak rátapostak volna.
Krisztus mondhatott volna olyan szavakat Heródesnek, amelyek
eljutottak volna a megkeményedett szívű király fülébe. Félelemmel
és rettegéssel verhette volna meg, ha eléje tárja élete minden
206
bűnét és közeledő végzete borzalmát. Krisztus hallgatása azonban

a legkeményebb dorgálás volt, amit Heródesnek adhatott. Heródes
elvetette azt az igazságot, amit a próféták közül a legnagyobb mon-
dott neki, és semmi más mennyei üzenetet nem kaphatott többé.
A mennyei Fenségnek nem volt egy szava sem a számára. Az a fül,
amely mindig nyitva volt az emberi jajkiáltások előtt, és ma is nyit-
va van, csukva maradt Heródes kérései és parancsai előtt. Azok a
szemek, amelyek mindig szánalommal és megbocsátó szeretettel
nyugodtak meg a bűnbánó bűnösön, egy pillantásra sem méltatták
Heródest. Azok az ajkak, amelyek a legmélyebb benyomást keltő i-
teni igazságokat jelentették ki, amelyek a leggyengédebben kö-
nyörögtek a legbűnösebb és a legmélyebbre süllyedt emberért is,
zárva maradtak a dölyfös király előtt, aki nem érezte semmi szük-
ségét az Üdvözítőnek. (...) Ha a római katonák nem léptek volna
közbe, akkor az őrjöngő tömeg bizonyára darabokra tépte volna az
Üdvözítőt.
„Heródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és ki-
csúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldé
Pilátushoz". Bármilyen kemény ember volt is Heródes, Krisztus elí-
téltetését, kárhoztatását nem merte aláírni. Szerette volna kivonni
magát a rettenetes felelősség alól. Ezért Jézust visszaküldte a ró-
mai helytartó, Pilátus ítélőszéke elé.
Pilátus csalódott volt, és nem tetszet neki az, ami történt. Mikor
a zsidók visszatértek foglyukkal, türelmetlenül megkérdezte, hogy
vajon mit akarnak, hogy Jézussal tegyen. Emlékeztette őket, hogy ő
már kivizsgálta Jézus ügyét, kihallgatta Jézust és nem talált benne
semmi kivetni valót. Megmondta nekik, hogy ők ugyan panaszt tet-
tek Jézus ellen, de nem voltak képesek bizonyítani egyetlen vád-
jukat sem. Elküldte Jézust Heródeshez, Galilea negyedes fejedel-
méhez, aki saját népük egyik tagja, de ez sem talált Benne halálra
méltó bűnt. „Megfenyítvén őt azért- mondta- elbocsátom" (Lk 23:16).
Pilátus itt mutatta meg a gyengeségét. Kijelentette, hogy Jézus ár-
tatlan volt, mégis hajlandó volt megkorbácsoltatni, hogy lecsilla-
pítsa vádolóit. Feláldozta az igazság alapelveit azért, hogy kölcsö-
207
nös engedmények adásával megegyezhessen a csőcselékkel. Ezzel

azonban kellemetlen helyzetbe sodorta magát. A sokaság számolt
a helytartó határozatlanságával, és még hangosabban ordítozva
követelte tőle a fogoly halálra ítélését. Ha Pilátus mindjárt az első
pillanatban erős és határozott lett volna, és megtagadta volna
annak az embernek az elítélését, akit ártatlannak talált, akkor el-
szakította volna azt a végzetes láncot, amely lelkiismeretét meg-
kötözte és a bűn iszonyatos fogságában tartotta egész életében.
Ha kezdettől lelkiismeretére hallgatott volna, akkor a zsidók nem
kísérelték volna meg azt, hogy előírják neki, mit tegyen. Krisztust
megölhették volna, de ennek a gyilkosságnak a bűne nem terhelte
volna Pilátust. Ő azonban egyik lépést a másik után tette meg lel-
kiismerete megsértésében. Felmentette magát az alól, hogy igaz-
sággal és méltányossággal ítélkezzék, és most majdnem tehetet-
lenül a zsidó papok és főemberek kezében találta magát. Ingado-
zása és határozatlansága végül is a romlását okozták.
208
Isten még most sem hagyta, hogy Pilátus vakon cselekedjék. Is-
tentől küldött üzenet óvta őt attól a tettől, amit éppen el akart
követni. Válaszul Krisztus imádságára, Pilátus feleségét álmában
egy angyal látogatta meg a mennyből, és álmában találkozott az
Üdvözítővel és beszélgetett is Vele. Pilátus felesége nem volt zsidó,
de amikor Jézusra nézett álmában, semmi kétsége nem volt lényé-
ről, jelleméről és küldetéséről. Isten Fejedelmét ismerte fel. Látta
Őt, mikor kihallgatták a palota udvarán. Látta, hogy kezeit szorosan
összekötözték, mint ahogy egy bűnöző kezeit szokták. Látta Heró-
dest és katonáit szörnyű tettük végzése közben. Hallotta, mikor a
papok és a főemberek irigységgel és rosszindulattal eltelve, őr-
jöngve vádolták Jézust. Hallotta a zsidók szavait: „Nekünk törvé-
nyünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy
Isten Fiává tette magát" (Jn 19:7). Látta Pilátust, a férjét, aki azután
hogy kijelentette: „Én nem találok benne semmi bűnt" (Jn 18:38),
mégis megkorbácsoltatta. Hallotta, mikor Pilátus kimondta a halá-
los ítéletet, és átadta Krisztust gyilkosainak. Látta a keresztet a
Golgotán, és látta, mikor a földet sötétség borította be, és hallotta
a titokzatos kiáltást felszakadni Jézus ajkáról: „Elvégeztetett!" (Jn
19:30). Azután még egy másik jelenet tárult fel előtte. Felismerte
Jézust, aki egy hatalmas, fehér felhőn ült, mialatt a föld megreme-
gett, és Jézus gyilkosai lélekszakadva menekültek dicsősége jelenlé-
te elől. A borzalom kiáltásával ébredt fel álmából, és azonnal írt
Pilátusnak egy figyelmeztető üzenetet. Mialatt Pilátus habozott,
vajon mit is tegyen, egy hírnök furakodott keresztül a sokaságon és
átadta neki a levelet, amit felesége küldött neki. A levél szövege
szó szerint ez volt: „Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert
sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta" (Mt 27:19). Pilátus arca
elsápadt. Egymással összeütközésbe került érzelmei megkavarták.
Miközben azonban késlekedett cselekedni, a papok és a főemberek
még tovább szították az emberek indulatait. Pilátust ez cselekvésre
kényszerítette. Most eszébe jutott valami, amivel biztosíthatta vol-
na Krisztus szabadon bocsátását.
Húsvét ünnepén szokás szerint szabadon bocsátották azt a fog-
lyot, akit a nép választhatott ki. Ez a szokás pogány eredetű volt. Az
209
igazságnak még csak az árnyéka sem volt meg ebben a szokásban,

a zsidók azonban nagyra értékelték. A római hatóságok ebben az
időben fogságban tartottak egy Barabbás nevű embert, akit már
halálra is ítéltek. Ez az ember azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő a
Messiás. Azt állította, hogy teljhatalmat kell kapnia arra, hogy a
dolgok új rendjét hozza létre a világ tökéletesítése és az igazság
helyreállítása céljából. Sátáni téveszméjének a hatása alatt azt
állította, hogy mindazt, amit lopás vagy rablás útján meg tudott
szerezni, az a saját tulajdona. Sátáni erőkkel csodálatos dolgokat
vitt véghez. Sok követőt nyert meg magának a nép közül. Zendülést
idézett elő a római kormányzat ellen. Vallási lelkesedés takarója
alatt egy megkeményedett szívű és mindenre elszánt gazember
volt, aki hajlamos volt a lázadásra és a kegyetlenségre. Pilátus az-
zal, hogy a népnek választási lehetőséget adott Barabbás és az ár-
tatlan Krisztus között, a nép igazságérzetétől várt segítséget. Azt
remélte, hogy sikerül neki a nép együttérzését megnyernie Krisztus
számára a papok és a főemberek ellenében.
Pilátus ezért a sokasághoz fordult és így szólt az emberekhez

nagy komolysággal: „Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek:
Barabbást-e, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak" (Mt 27:17).
210
A vadállatok üvöltéséhez hasonlóan hangzott fel a csőcselék

válasza: „Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást!" (Lk 23:18).
Hangosabbra és hangosabbra zendült a kiáltás: Barabbást! Barab-
bást! Pilátus, mivel azt gondolta, hogy az emberek nem értették
meg a kérdést, ismét megkérdezte tőlük: „Akarjátok-e azért, hogy
elbocsássam nektek a zsidók királyát?" Azok azonban ismét azt ki-
áltották: „Nem ezt, hanem Barabbást" (Jn 18:39-40). „Mit csele-
kedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?" (Mt 27:22) – kér-
dezte tőlük Pilátus. A kavargó sokaság ismét a démonokhoz ha-
sonlóan ordítozott. Emberi alakban maguk a démonok voltak jelen
a tömegben, és tőlük csak ezt a választ lehetett elvárni: „Feszít-
tessék meg!" (Mt 27:22). Pilátus zavarba jött. Nem gondolta volna,
hogy ilyen messzire megy el a nép. Húzódozott attól, hogy egy ár-
tatlan embert kiszolgáltasson a legszörnyűbb és legkegyetlenebb
halálnak, amivel valakit csak sújtani lehet. Pilátus még mindig igye-
kezett megmenteni Krisztust. „Ő pedig harmadszor is monda nekik:
Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam
őbenne, megfenyítvén azért őt, elbocsátom" (Lk 23:22). Jézus
szabadon bocsátásának még az említése is tízszeresére korbácsolta
fel a nép őrjöngését. „Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" (Lk 23:21)
- kiáltozták. Egyre hangosabbra és hangosabbra növekedett a nép
követelésének a vihara, amit Pilátus határozatlansága idézett elő.
Jézust, aki elalélt a fáradságtól, és a testét borító sebektől, levit-
ték a tornácról és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. „A
vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és
összehívák az egész csapatot. És bíborba öltözteték őt és tövisből
font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvöz-
légy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal és köpdösik va-
la őt és térdet hajtva tisztelik vala őt" (Mk 15:16-19). Alkalmilag né-
hányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tett nádszálat és
megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek
beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsur-
gott az arcára és a szakállára. Csodáljátok, ó mennyek, és döbbenj
meg, ó föld! Szemléld az elnyomót és az elnyomottat! (...)
211
Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a

bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel
szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét.
Egyetlen folt támadjon csak Krisztus emberi életén, emberi lé-
nyének egyetlen kudarca következzék csak be, Isten Báránya csak
tökéletlen áldozat és az emberi nemzedék és a világ megváltása
meghiúsulna. Pilátust bámulattal töltötte el az Üdvözítő panaszko-
dástól mentes türelme.(...) Nem értette a papok Vele szemben ta-
núsított fanatikus gyűlöletét. (...) A papok, a főemberek és a tömeg
ismételten szörnyű kórusban kiáltozták: „Feszítsd meg! Feszítsd
meg!" (Lk 23:21). Végül Pilátus elveszítette minden türelmét ok-
talan kegyetlenségükkel szemben, és kétségbeesetten így kiáltott
fel: „Vigyétek el őt ti és, feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt
őbenne" (Jn 19:6). A papok és a tanítók ide juttatták el a népet.
Ezért azokért a félelmetes eredményekért, amelyek döntésüket kö-
vették, ők voltak a felelősek. A nép bűne és pusztulása nekik volt
köszönhető. „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, ha-
212
nem még nagyobb háborúság támad, vizet vevén, megmosá kezeit

a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek véré-
től; ti lássátok" (Mt 27:24).
Pilátus szerette volna megszabadítani Jézust. Be kellett azonban
látnia, hogy ezt nem tudja megtenni úgy, hogy közben a pozícióját
és érdemeit is megtartsa. Világi hatalma veszélyeztetése vagy ép-
pen elveszítése helyett azért inkább feláldozott egy ártatlan életet.
Milyen sokan vannak olyanok, akik a veszteség vagy szenvedés el-
kerülése érdekében hasonló módon inkább feláldozzák meggyőző-
désüket. Mikor Pilátus ártatlannak jelentette ki magát Krisztus vé-
rétől, Kajafás kihívó hangon így válaszolt neki: „Az ő vére miraj-
tunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Ezeket a szörnyű szavakat
átvették a papok és a főemberek, és embertelen ordítással vissz-
hangozta a sokaság. Az egész nép így kiabált: „Az ő vére mirajtunk
és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Izrael népe választott. Jézusra
mutattak és ezt mondották: „Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk
Barabbást" (Lk 23:18). (...)
Annak a népnek, amely Krisztus helyett Barabbást választotta,
éreznie kellett Barabbás kegyetlenségét az idők végezetéig. (...) „Az
ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Ez a szörnyű
kiáltozás felszállt Isten királyi székéhez. Azt az ítéletet, amit ezzel
kimondtak magukra, feljegyezték a mennyben. Ezt a kijelentésüket
Isten meghallgatta. (...) Rettenetes módon valósult ez meg Jeru-
zsálem pusztulásakor. Borzalmas módon látszott ez meg a zsidó
nép helyzetében több, mint kétezer évig. Országról országra, év-
századról évszázadra a Szőlőtőről levágott száraz vesszőként sod-
ródtak az egész világon át: halottak maradtak vétkeikben és bűne-
ikben.”« (J. É. 628-648)
213
33. FEJEZET
GOLGOTA
»„M ikor pedig elmenének a helyre, amely Koponya helyének

mondatik, ott megfeszíték Őt" (Lk 23:33). „Annakokáért Jézus is,
hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül
szenvedett" (Zsid 13:12).
Jézust hatalmas sokaság
követte a helytartó reziden-
ciájától a Golgotára. Elítélte-
tésének híre elterjedt egész
Jeruzsálemben, és minden
rendű és rangú emberek tö-
megesen siettek a keresztre-
feszítés helye felé. A papokat
és a főembereket kötötte az
ígéretük, hogy nem zaklatják
Krisztus követőit, ha Ő maga
szolgáltatja ki magát Nekik.
Ezért a tanítványok, a városból
és a környékről összegyüle-
kezett hívők is csatlakoztak az
Üdvözítőt követő tömeghez.
Amikor Jézus kilépett a helytartó udvarának kapuján, össze-
zúzott és vérző vállaira tették azt a keresztet, amelyet Barabbás
számára készítettek. Ugyanekkor Jézussal együtt Barabbás két tár-
sának is el kellett szenvednie a halált, és ezért az ő vállaikra is ke-
resztet raktak. Ez a teher túl nehéz volt a legyengült és szenvedő
214
GOLGOTA
Üdvözítőnk számára. A tanítványaival együtt elfogyasztott húsvéti

vacsora óta sem ételt, sem italt nem vett magához. A Gecsemáné
kertben sátáni erőkkel kellett megbirkóznia. Azt a lelki fájdalmat is
el kellett hordoznia, amit egyik tanítványának árulása okozott neki.
Látnia kellett, hogy tanítványai cserbenhagyták és elmenekültek.
Először Annáshoz vitték, azután Kajafáshoz, majd átadták Pilátus-
nak. Ő elküldte Heródeshez, aki visszaküldte Pilátushoz.
Bántalmazást bántalmazás, gúnyolódást újabb gúnyolódás kö-
vetett, két ízben pedig ostorozással kínozták meg. Az éjszaka fo-
lyamán az események szédítő gyorsasággal követték egymást, hogy
lelkét a legvégsőkig próbára tegyék. Krisztus azonban nem vallott
kudarcot. Egy szót sem szólt azon kívül, amellyel Isten dicsőségét
akarta szolgálni. A törvényszéki tárgyalást állhatatosan és méltó-
sággal viselte el. A második megostoroztatás után azonban, mikor
a keresztet rátették, emberi természete nem volt többé képes ar-
ra, hogy ezt a terhet is elhordozza. Ájultan esett össze a súlyos te-
her alatt.
Az Üdvözítőt követő tömeg látta erőtlen, tántorgó lépteit, de
semmi szánalmat nem tanúsítottak iránta. Sőt kigúnyolták és ócsá-
rolták, mert nem tudta cipelni a nehéz keresztet. Újból rátették a
terhet, és Jézus ismét ájultan esett a földre. Kínzói ekkor felismer-
ték, hogy lehetetlen számára a további teherhordozás. Zavarban
voltak, mert nem tudták eldönteni, hogyan találjanak valakit, aki
továbbvinné Jézus helyett a megalázó terhet. A zsidók ezt nem te-
hették meg, mert tisztátalanokká lettek volna, és így nem ünne-
pelhették volna meg a húsvétot. Még a Jézust követő csőcselékből
sem alázkodott meg senki annyira, hogy hordozza a keresztet.
Ekkor egy idegen, név szerint czirénei Simon, vidékről jövet ösz-
szetalálkozott a tömeggel. Hallotta a sokasághoz tartozók gúnyo-
lódó és gyalázkodó beszédét. Hallotta a megvetően ismételt felszó-
lítást: Helyet a zsidók királyának! Megállt és megdöbbenve szem-
lélte ezt a jelenetet. Mivel pedig szánakozást tanúsított, megra-
gadták és a keresztet vállaira helyezték.
215
Simon hallott már Jézusról. Fiai hittek az Üdvözítőben. Ő maga

azonban nem tartozott Jézus tanítványai közé. A kereszt Golgotára
vitele mégis áldás lett számára. Élete végéig hálás volt ezért az is-
teni gondviselésért, amely arra indította, hogy Krisztus keresztjét
önként felvegye, és ettől kezdve mindig örvendezéssel állt annak
terhe alá.
Többen abból a sokaságból, amely követte az Üdvözítőt a Gol-
gotára, ujjongó hozsánna kiáltásokkal és pálmaágak lengetésével
köszöntötték Őt, mikor diadalmasan bevonult Jeruzsálembe. Sokan
azok közül azonban, akik akkor hangosan magasztalták Jézust -
mert ez volt a népszerű dolog -, most szenvedélyesen erősítették
hangjukkal ezt a kiáltást: „Feszítsd meg! Feszítsd meg Őt!" (Lk
23:21). Amikor Krisztus bevonult Jeruzsálembe, a tanítványok re-
ménysége a legmagasabb fokra hágott. Egészen közel mentek
Mesterükhöz és szorosan körülvették Őt. Jézussal való kapcsola-
tukat akkor és ott nagy tisztességnek érezték. Mostani megalázta-
tásában azonban csak távolról követték Őt. Szomorúsággal telt
meg a szívük és reményeikben csalódottan, lehajtott fejjel mentek.
Jézus szavai teljesen beigazolódtak. „Mindnyájan ezen az éjszakán
megbotránkoztok énbennem. Mert meg van írva: Megverem a
pásztort és elszélednek a nyájnak juhai" (Mt 26:31).
Miután megérkeztek a kivégzés helyére, a foglyokat a kínzó esz-
közökhöz, a keresztfákhoz kötözték. A két tolvaj dulakodott azok-
kal, akik felhelyezték őket a keresztre. Jézus azonban semmi ellen-
állást nem fejtett ki. Jézus anyja János, a szeretett tanítvány támo-
gatásával elkísérte Fiát a Golgotáig. Látta, amikor Jézus elájult a ke-
reszt terhe alatt, és szerette volna segítő kezét megsebzett feje alá
tenni és megmosni homlokát, amely egyszer az ő keblén nyugo-
dott. Ebben a szomorú kiváltságban azonban nem részesülhetett. A
tanítványokkal együtt Mária is ápolta még magában azt a remény-
séget, hogy Jézus nyilvánvalóan megmutatja hatalmát és megsza-
badítja Magát ellenségeitől. Másfelől azonban ismét elcsüggedt a
szíve, amikor visszaemlékezett azokra a szavakra, amelyekkel Jézus
az éppen bekövetkezett eseményeket előre megmondotta. Mária
216
GOLGOTA
kínos várakozással nézte, amint a tolvajokat a keresztfához kötöt-

ték. Vajon annak is el kell szenvednie a keresztre feszítést, aki a
halottnak visszaadta az életét? Vajon Isten Fia megengedi-e, hogy
Őt is ilyen kegyetlenül gyilkolják meg? Fel kell-é adnia azt a hitét,
hogy Jézus volt a Messiás? Tanúja kell-e lennie Jézus szégyenének
és fájdalmának, megfosztva még attól a kiváltságtól is, hogy szol-
gáljon Neki nyomorúságában? Látta Fia kifeszített kezeit a keresz-
ten. A kalapácsot és a szegeket is elhozták már.
Amikor pedig a szö-
geket átverték a puha
testen, a porig sújtott
tanítványoknak el kel-
lett vinniük Jézus ájult
anyját a kegyetlen jele-
net színhelyéről. Az
Üdvözítő nem zúgoló-
dott, nem panaszko-
dott. Arca nyugodt és
higgadt maradt, de az
izzadtság nagy cseppjei
jelentek meg a homlo-
kán. Nem volt egy szá-
nakozó kéz sem, amely
letörölte volna a halál
gyöngyöző verítékét ar-
cáról, egyetlen részvét-
teljes szó vagy ragaszkodó tekintet sem üdítette fel emberi szívét.
Mialatt a katonák szörnyű munkájukat végezték, Jézus így imád-
kozott ellenségeiért: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják
mit cselekszenek" (Lk 23:34).
(…)Krisztus ellenségeiért elmondott imája magába foglalta az
egész világot: minden egyes bűnöst, azokat is, akik már leélték
életüket, és azokat is, akik ezután élnek a világ kezdetétől a világ
végéig. Mindegyiküket terheli Isten Fia keresztre feszítésének bű-
217
ne. Isten azonban a bűnbocsánatot is ingyen felajánlotta mindegyi-

künk számára. Aki csak akar, megbékülhet Istennel és örökölheti az
örök életet.
Amikor Jézust felszegezték a keresztre, erős emberek felemel-
ték a fát, és erőszakosan belökték az előre elkészített gödörbe. Ez
az eljárás kimondhatatlanul nagy szenvedést okozott Isten Fiának.
Pilátus azután egy héber, görög és latin nyelvű feliratot írt és
szegeztetett a keresztre Jézus feje fölé.
A felirat szövege ez volt: „A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁ-
LYA" (Jn 19:19) Ez a felirat felingerelte a zsidókat. Pilátus udva-
rában ezt kiáltozták: „Feszítsd meg őt! (...) Nem királyunk van,
hanem császárunk" (Jn 19:15). Mindenkit árulónak bélyegeztek, aki
valaki mást ismerne el királynak. Pilátus azt a véleményt foglalta
írásba, amit a zsidók kifejezésre juttattak. Nem volt azon semmi
sértő, kivéve, hogy Jézus „a zsidók királya". Ez a felirat tényleges
elismerése volt annak, hogy a zsidók alattvalói kötelességgel tar-
toztak a római hatalomnak. A felirat ugyanis kinyilvánította, hogy
aki valaha a zsidók királya akarna lenni, azt a rómaiak halálra mél-
tónak ítélnék. A papok túl messzire mentek el. Mikor Krisztus ha-
lálát tervezgették, Kajafás célszerűnek látta, „hogy jobb, hogy egy
ember vesszen el a népért" (Jn 18:14). Most nyilvánvalóvá lett a
képmutatásuk. Azért, hogy elpusztítsák Krisztust, készek voltak fel-
áldozni nemzeti létüket is.
A papok felismerték, hogy mit tettek, és kérték Pilátust, hogy
változtassa meg a felirat szövegét. Azt mondták neki: „Ne írd: A
zsidók királya; hanem hogy ő mondotta: A zsidók királya vagyok"
(Jn 19:21). Pilátus azonban, mivel haragudott magára korábbi
gyengeségéért, és teljesen megvetette a féltékeny és ravasz papo-
kat és főembereket, ridegen azt felelte: „Amit megírtam, megír-
tam" (Jn 19:22). (…)
Jézuson kitöltötték dühüket ellenségei, amint ott függött a ke-
reszten. A papok, a főemberek és az írástudók összefogtak a cső-
cselékkel a haldokló Üdvözítő kigúnyolásában. Jézus alámerítkezé-
sénél és megdicsőülésénél Isten hangja lett hallhatóvá, amellyel
218
GOLGOTA
Krisztust Fiának nyilvánította. Azután nem sokkal Krisztus elárulása

előtt az Atya ismét megszólalt és tanúbizonyságot tett Krisztus is-
tenségéről. Most azonban a keresztnél nem hallatszott hangja a
mennyből. Nem hangzott el semmiféle bizonyságtevés Krisztus
mellett. Egyedül szenvedte el a gonosz emberek durva bánás-
módját és gúnyolódását.
„Ha Isten fia vagy, - mondották - szállj le a keresztről!" (Mt
27:40). „Tartsa meg magát, ha ő a Krisztus, az Istennek ama vá-
lasztottja" (Lk 23:35). (…) Sátán, angyalaival együtt emberi formá-
ban, jelen volt a keresztnél is. A főellenség és seregei együttmű-
ködtek a papokkal és a főemberekkel. A nép tanítói arra ösztökél-
ték a tudatlan csőcseléket, hogy támadjanak Jézus ellen, akit közü-
lük sokan eddig még nem is láttak, és tegyenek tanúbizonyságot is
ellene. Papok, főemberek, farizeusok és a megátalkodott gyülevész
nép szövetségre léptek egymással és sátáni őrjöngéssel együtt tá-
madtak Krisztus ellen. A vallási vezetők egyesültek Sátánnal és a
gonosz angyalokkal, és Sátán parancsait hajtották végre. (…)
A kereszten folyó haláltusája alatt a vigasztalás sugara is bera-
gyogta Jézust, a bűnbánó tolvaj kérésén keresztül. Mindkét go-
nosztevő, akit Jézussal együtt keresztre feszítettek, először szidal-
mazta Jézust. Egyikük magatartása szenvedései alatt még ma-
kacsabb és kihívóbb lett. Nem így történt a másikkal. Ez az ember
nem volt megátalkodott bűnöző. A rossz társaságok vezették félre
és térítették a bűnözés útjára, azonban kevésbé volt bűnös, mint
azok közül sokan, akik ott álltak a kereszt mellett és gyalázták az
Üdvözítőt. Ez az ember látta és hallotta Jézust, és tanításai meg-
győzték őt, de a papok és főemberek eltérítették Jézustól. Miköz-
ben azon igyekezett, hogy elfojtsa meggyőződését, egyre mé-
lyebbre és mélyebbre merült a bűnbe, míg végül letartóztatták,
bűnösnek nyilvánították és arra ítélték, hogy kereszten haljon meg.
A törvényházban és a Golgota felé vezető úton Jézus közelében
volt. Hallotta Pilátus kijelentését is: „nem találok benne semmi
bűnt" (Jn 19:4). Megfigyelte és megjegyezte Jézus isteni visel-
kedését, és szánakozó megbocsátását, amit kínzói iránt tanúsított.
219
A keresztről letekintve látta, hogy sokan a vakbuzgó vallásos em-

berek közül megvetően a nyelvüket nyújtogatták Jézusra és igye-
keztek Őt nevetségessé tenni. Látta a fejcsóválásukat, hallotta a
szemrehányó beszédét annak az embernek, aki társa volt a bűn-
ben: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, és minket is"
(Lk 23:39). Hallotta azt is, hogy a járókelők közül sokan védelmük-
be vették Jézust. Hallotta, hogy megismételték Jézus szavait és
megemlítették cselekedeteit. Korábbi meggyőződése, hogy ez a
Krisztus, ismét megerősödött szívében. Odafordult bűntársához és
ezt mondta neki: „Az Istent sem féled-é te? hiszen te ugyanazon
ítélet alatt vagy!" (Lk 23:40). A haldokló tolvajoknak nem volt töb-
bé semmi félnivalójuk az emberektől. Egyikük szívében azonban
már ott volt az a meggyőződés, hogy van Isten, akitől félnie kell, és
van jövendő, amely remegésre készteti. Most, amikor elérkezett
bűntől megfertőzött, tisztátalanná vált élete végéhez, hörögve ezt
mondja bűntársának: „És mi ugyan méltán; mert a mi cselekede-
tünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan
dolgot nem cselekedett" (Lk 23:41). Mikor bűnéért elítélték, re-
ménytelen és kétségbeesett emberré vált; de most valami különös
és gyengéd gondolatok támadtak elméjében. Visszaidézte emléke-
zetébe mindazt, amit Jézusról hallott, hogy miként gyógyította meg
a betegeket és bocsátotta meg egyesek bűnét. Lélekben ismét
meghallotta azoknak a szavait, akik hittek Jézusban és sírva kö-
vették Őt. Azután meglátta és elolvasta azt a feliratot, amit Jézus
feje fölé szögeztek. Hallotta, amint a járókelők elismételgették a
felirat szövegét. Egyesek bánkódva és remegő ajakkal, mások
viccelődve és gúnyolódva. A Szentlélek megvilágosította elméjét és
a valóság láncszemei lassanként ismét összekapcsolódtak, s ő
eljutott az igazság megismerésére. Jézusban, aki összetörve, kigú-
nyolva ott függött mellette a kereszten, meglátta Istennek ama
Bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Hangja reménységet, de ugyan-
akkor félelmet is kifejez, mikor ez a tehetetlen, haldokló ember az
ugyancsak haldokló Krisztus könyörületére bízza magát: „Uram,
emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!" (Lk
23:42). Jézus válasza gyorsan érkezett. Gyengéd hangon, amely
220
GOLGOTA
tele volt szeretettel, könyörülettel és erővel, Jézus ezt mondja

néki: „Bizony mondom néked ma; velem leszel a paradicsomban"
(Lk 23:43).
A haláltusa hosszú órái alatt a becsmérlés és gúnyolódás szavai
jutottak Jézus fülébe. Miközben ott függött a kereszten, csúfoló-
dások és átkok hangjai szálltak fel Hozzá. Vágyakozó szívvel figyel-
te, hogy nem hangzik-e el a hit kifejezése is tanítványai részéről.
Sajnos, csak a csüggedt szavaikat hallotta: „Pedig mi azt reméltük,
hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt" (Lk 24:21). Milyen
üdítőek voltak azért az Üdvözítő számára a hitnek és a szeretetnek
azok a megnyilvánulásai, amelyekben a haldokló tolvaj részesítet-
te. Mialatt a zsidó vezetők megtagadták Őt, és még a tanítványai is
kételkedtek istenségében, ez a szegény tolvaj az örökkévalóság kü-
szöbén Úrnak szólítja Jézust. Sokan készek voltak arra, hogy Úrnak
mondják Jézust, mikor csodákat tett, és miután feltámadt a sírból.
Azonban senki sem ismerte el Őt Úrnak, amikor haldokolva ott füg-
gött a kereszten, kivéve ezt a bűnbánó tolvajt, aki utolsó órájában
menekült meg az örök haláltól.
Mikor Krisztus kimondta az ígéret szavait, azon a sötét felhőn,
amely beborítani látszott a keresztet, ragyogó és eleven világosság
hatolt át. A bűnbánó tolvajt teljes békesség töltötte el miután
megbékült Istennel és tudatára ébredt annak a ténynek, hogy Isten
is megbékült vele és elfogadta őt. Krisztus megdicsőült megalázta-
tásában. Jézus, akit akkor és ott mindenki legyőzöttnek látott, való-
jában győztes volt. Felismerték Benne a bűnök hordozóját. Az em-
berek hatalmat gyakorolhattak teste felett. A töviskoronával át-
szúrhatták szent homlokát. Letéphették Róla ruházatát és vesze-
kedhettek ruhadarabjai felett. Nem rabolhatták el azonban Tőle
azt a hatalmat, amellyel megbocsáthatta a bűnöket. Haldoklása
közben tanúbizonyságot tett saját istenségéről és az Atya dicsősé-
géről. Füle nem olyan süket, hogy ne hallhatna, karja nem rövidült
meg annyira, hogy ne tudna megvédeni. Jézusnak megvolt és meg-
van az a királyi joga, hogy mindenképpen megmentse azokat, akik
általa járulnak Istenhez.
221
„Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban" (Lk

23:43). Krisztus nem azt ígérte ezzel, hogy a tolvajnak már azon a
napon vele kell lennie a paradicsomban. Ő maga sem ment azon a
napon a paradicsomba. A sírkamrájában aludt és a feltámadás reg-
gelén azt mondotta: „Nem mentem még fel az én Atyámhoz" (Jn
20:17). Az ígéretet azonban a keresztre feszítés napján, a nyilván-
való vereség és sötétség napján adta. „Ma", miközben haldoklik a
kereszten, mint gonosztevő, Krisztus biztosít egy szegény bűnöst
arról, hogy „velem leszel a paradicsomban" (Lk 23:43).
Mikor Jézus tekintete végigsiklott a körülötte lévő sokaságon,
egy személy különösképpen megragadta figyelmét. A kereszt lábá-
nál állott anyja, akit János, a szeretett tanítvány támogatott. Az
anyja nem tudta elviselni, hogy távol maradjon Fiától. János pedig,
aki tudta, hogy a vég közel, ismét visszavitte őt a kereszthez. Krisz-
tus, haldoklásának órájában megemlékezett anyjáról. Belenézett
fájdalomtól lesújtott arcába, azután Jánosra tekintett és így szólt
anyjához: „Asszony, ímhol a te fiad!" Jánosnak pedig ezt mondta:
„Ímhol te anyád!" (Jn 19:26-27). János megértette Krisztus szavait,
és elfogadta a megbízatást. Máriát azonnal otthonába vitte, és
attól az órától kezdve gyengéden gondoskodott róla. Óh, szánako-
zó, szerető Üdvözítő, aki minden testi és lelki fájdalma és kínja kö-
zött gondoskodott anyjáról! Nem volt pénze, amelynek segítsé-
gével biztosíthatta volna kényelmét. Tudta azonban, hogy János
szívébe zárta őt. Ezért erre a tanítványára bízta anyját értékes
örökségként. (…) Ugyanennek a lelkületnek kellene megmutatkoz-
nia Urunk minden egyes tanítványában. Azoknak, akik követik
Krisztust, keresztény hitükből fakadóan kötelességüknek kell tarta-
niuk azt, hogy tiszteljék szüleiket és gondoskodjanak róluk. (…)
A dicsőség Ura meghalt, váltságként az emberi nemzetségért.
Krisztust, - mialatt odaadta drága életét - nem lelkesítette diadal-
mas öröm. Valami nyomasztó homály telepedett Rá. Nem a halál-
félelem nehezedett Rá. Nem a kereszt fájdalma és szégyene okozta
kifejezhetetlen kínjait. Krisztus a szenvedők fejedelme volt. Fájdal-
mai a bűn gonoszságának a tudatából eredtek, abból az ismeret-
222
GOLGOTA
ből, hogy a gonosszal való érintkezés folytán az emberek vakok

lettek a bűn borzalmaival szemben. Krisztus látta, hogy milyen mé-
lyen belegyökerezett a bűn az emberek szívébe, hogy milyen keve-
sen vannak azok, akik készek kitörni a bűn hatalmából. Krisztus
tudta, hogy Isten segítsége nélkül az emberiségnek el kell pusztul-
nia; látta, hogy az emberek sokasága miként pusztul el akkor, mi-
kor a bőséges segítség már elérhető közelségben van hozzájuk.
Isten Krisztusra, mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte
minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. „A bű-
nösök közé számláltatott" (Ésa 53:12), hogy megválthasson ben-
nünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától. Ádám minden leszár-
mazottjának a bűne az Ő szívére nehezedett súlyos teherként.
Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyi-
latkoztatása a bűn, az igazságtalanság miatt rettenettel töltötte el
Krisztus szívét. Krisztus egész élete az Atya kegyelmének és megbo-
csátó szeretetének a jó hírét közölte az elesett világgal. Üdvösség a
bűnösök számára, ez volt a feladata és állandó célja működésének.
Most azonban, mivel a bűn szörnyű terhét hordozta, nem tudta
meglátni az Atya megbékülést sugárzó arcát. Annak az érzete, hogy
az Atya megvonta Tőle jelenlétét legnagyobb nyomorúságának eb-
ben az órájában, olyan szomorúsággal és fájdalommal szúrta át a
Megváltó szívét, amit senki emberfia nem érthet meg teljesen.
Sátán kegyetlen kísértéseivel kínozta meg Jézus szívét. Az Üdvö-
zítő nem tudott átlátni a sírkamrát elzáró kövön. Egyetlen biztató
reménysugarat sem látott, hogy majd győztesként jön elő a sírból,
és semmi biztosíték nem volt arra, hogy az Atya elfogadja áldoza-
tát. Krisztus attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy
örökre elszakítja Őt az Atyától. Krisztus azt a lelki kínt érezte, amit
a bűnösök éreznek majd, amikor az irgalom nem könyörög többé a
bűnös emberi nemzetségért. A bűnnek ez az érzete volt az, amely
az Atya haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki,
ami oly keserűvé tette azt a poharat, amit kiivott, és összetörte Is-
ten Fiának a szívét.
223
Az angyalok álmélkodással szemlélték az Üdvözítő kétségbeejtő

haláltusáját. A mennyei seregek eltakarták orcájukat a félelmetes
látvány elől. Az élettelen természet együttérzését fejezte ki meg-
sértett, haldokló Teremtője iránt. A nap nem volt hajlandó tanúja
lenni ennek a kegyetlen jelenetnek. Teljes, ragyogó sugarai fénnyel
árasztották el délben a földet, mikor hirtelen úgy látszott, mintha a
nap kialudt volna. A teljes sötétség, mint valami szemfedél burkol-
ta be a keresztet. „Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az
egész földön, kilenc óráig" (Mt 27:45). (…) Ebben a félelmetes órá-
ban az Atya nem vigasztalta meg jelenlétével Krisztust. Jézus egye-
dül taposta a szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt Vele.
A sűrű sötétségben Isten eltakarta Fia utolsó emberi lelki gyöt-
relmét. Mindazok, akik látták Krisztust szenvedései közepette,
meggyőződtek istenségéről. (…) Úgy látszott, hogy a haragos
villámok éppen Krisztusra csaptak le, amint ott függött a kereszten.
Ekkor „nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: ÉLI, ÉLI! LÁMA
SABAKTANI, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el
engemet?" (Mt 27:46). Mikor a külső sötétség megsűrűsödött az
Üdvözítő körül, sokan így kezdtek el kiáltozni: A menny bosszúja
van rajta. Isten haragjának a nyilai találták el őt, mert Isten Fiának
mondotta magát. Sokan azok közül, akik hittek Benne, hallották
Krisztus kétségbeesett kiáltását, minden reménységüket elve-
szítették. Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék akkor
bizodalmukat követői? (…)
Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét kor-
bács ütésekkel szaggatták össze. Azokat a kezeket, amelyeket o-
lyan gyakran áldásra nyújtott ki, fagerendákhoz szegezték. Azokat a
lábakat, amelyek fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatainak a
végzésében, nagy szeggel verték át és szegezték a kereszthez. A ki-
rályi fejet össze-vissza szurkálták a töviskorona tövisei. A reszkető
ajkak jajkiáltásra formálódtak. Krisztus mindezeket eltűrte - a
vércseppeket, amelyek lehullottak fejéről és lefolytak kezeiről, lá-
bairól; a haláltusát, amely eltorzította testének alakját; és a kife-
jezhetetlen lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrej-
tette előle orcáját.
224
GOLGOTA
Ezek pedig mind azt mondják az emberi nemzetség minden

egyes gyermekének: éretted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a
bűn ezen terhének az elhordozásához. Éretted döntötte meg a ha-
ál uralmát, és tárta fel ismét előtted a paradicsom kapuit az, Aki le-
csendesítette a tenger vad hullámait és járt a tajtékos hullámokon;
Aki megremegtette az ördögöket és száműzte a betegségeket; Aki
megnyitotta a vakok szemeit, és életre keltette a halottakat, és Aki
áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged.
Krisztus, a bűnök elhordozója, eltűrte az isteni igazság haragját, és
éretted Maga lett bűnné. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné
tette érettünk" (2Kor 5:21).
A sötét homály hirtelen felemelkedett a keresztről, és érthető,
tiszta, - a trombita hangjához hasonló hangon - amely úgy tűnt,
hogy az egész teremtett világmindenségen áthangzott, Jézus így
kiáltott fel: „ELVÉGEZTETETT!" (Jn 10:30) „ATYÁM, A TE KEZEDBE
TESZEM LE AZ ÉN LELKEMET" (Lk 23:46). Fényesség vette körül a
keresztet, és az Üdvözítő arca a nap fényéhez hasonló dicsőséggel
ragyogott fel. Krisztus azután lehajtotta fejét a mellére, és meghalt.
Mikor a hangos kiáltás: „El-

végeztetett!" (Jn 19:30) elhang-
zott Krisztus ajkáról, a papok ép-
pen a templomban végezték szol-
gálatukat. Ez volt ugyanis az estéli
áldozat órája. A Krisztust jelképező
bárányt bevitték, hogy levágják. A
pap felvette már a jelentőségteljes
és szép ruháját, felemelt késsel
állott ott, amiként Ábrahám tette
egykor, mikor éppen fiát készült
feláldozni.
225
Az emberek megdöbbenve figyelték az eseményt. A föld

azonban megmozdult, és remegni kezdett, mert maga az Úr köze-
lítette meg az oltárt. Olyan zajjal, mint amit a szövet elrepesztése
okoz, a templom belső kárpitját tetejétől az aljáig egy láthatatlan
kéz kettétépte, és az emberek sokaságának a tekintete előtt fel-
tárult az a hely, amelyet egyszer Isten töltött be jelen-létével.
Ebben a helyiségben, a Szentek Szentjében Isten dicsősége, a
Shekinah lakozott. Az irgalom széke fölött Isten itt nyilvánította ki
dicsőségét. Senki más soha nem emelhette fel azt a kárpitot, amely
elválasztotta a mögötte levő helyiséget a templom többi részétől,
csak a főpap. A főpap is csak évente egyszer lépett be ebbe a helyi-
ségbe, hogy elégtételt adjon a nép bűneiért Istennek. Íme azonban
ez a kárpit kettéhasadt. A földi szentély legszentebb helye nem volt
többé szent.
Mindenütt rémület és zűrzavar uralkodott. A papok azonnal
meg akarták ölni az áldozati állatot, erőtelen kezükből azonban kie-
sett a kés, és a bárány megmenekült. A jelkép és a valóság találko-
zott Isten Fia halálában. A nagy áldozat megtörtént.
A Szentek Szentjébe vezető út megnyílt. Isten egy új és élő utat
készített minden ember számára. Többé nem kell a bűnös és szo-
morkodó emberi nemzetségnek a főpap érkezésére várnia.
Mostantól fogva maga az Üdvözítő szolgál a mennyekben
főpapként és az emberek közbenjárójaként. Úgy volt, mintha egy
eleven hang szólt volna az Isten-imádókhoz: Most értek véget,
fejeződtek be a bűnért hozott áldozatok és felajánlások. Isten Fia
eljött ígérete szerint: „Ímé itt vagyok (a könyv fejezetében írva
vagyon rólam), hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat" (Zsid
10:7). Krisztus „az ő tulajdon vére által ment be egyszer s min-
denkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve" (Zsid 9:12).” « (J. É.
649-659)
226
A GOLGOTÁN SÁTÁN VÁDJAI MEGDŐLTEK
34. FEJEZET
A GOLGOTÁN SÁTÁN VÁDJAI

MEGDŐLTEK
J
»„ ézus utolsó leheletével így kiáltott fel: „Elvégeztetett" (Jn
19:30). A csatát megnyerte. Az egész menny ujjongott az Üdvözítő
győzelmén. A Sátán vereséget szenvedett és tudta, hogy birodalma
elveszett. (…)
Krisztus haláláig a Sátán jelleme nem volt teljesen nyilvánvaló
az angyalok és az el nem esett világok előtt. A fő pártütő csalással
annyira felismerhetetlenné tette magát, hogy még a szent lények
sem értették meg elveit. Nem látták meg tisztán lázadása termé-
szetét.
Csodálatos hatalommal és dicsőséggel rendelkező lényként
szállt szembe Istennel. Az Úr azt mondja Luciferről: „Te valál az
arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szép-
séggel" (Ez 28:12). Lucifer, mint tündöklő kérub állt Isten színe
előtt. Az összes teremtett lény közül ő volt a legfontosabb és a leg-
főbb szereplő Isten szándékainak a világmindenség számára való
kinyilatkoztatásában. Miután vétkezett, ámító hatalma még félre-
vezetőbb és jellemének a leleplezése még nehezebb volt kiemelt
helyzete következtében, amellyel az Atyánál rendelkezett.
Isten el tudta volna pusztítani Sátánt és követőit olyan könnyen,
amilyen könnyen egy kavicsot tudunk a földre dobni. Ő azonban
nem tette ezt. A lázadást nem erőszakkal akarta leverni.
A mennyei tanácsok határozata alapján Sátán időt kapott arra,
hogy kifejthesse uralma alapjait és uralkodásának elveit. Sátán azt
227
állította, hogy ezek az alapelvek különbek voltak, mint az Isten el-

vei. Ennek bizonyítására Sátán időt kapott, hogy megláthassa azo-
kat a világmindenség. (…) Az egész világegyetem figyelemmel kí-
sérte a nagy küzdelmet. (…)
Attól fogva, hogy Jézus kisdedként megjelent Betlehemben, a
bitorló szüntelenül azon munkálkodott, hogy elpusztítsa. Minden
lehetséges módon igyekezett megakadályozni Jézus gyermekkorá-
nak, makulátlan férfikorának, szent szolgálatának és folt nélküli ál-
dozatának a kibontakozását. (…) Sátán minden erőfeszítése, hogy
elnyomja és legyőzze a Megváltót, csak tisztábban hozta napfény-
re Jézus hibátlan jellemét.
A hatalmasságok és a sötétség erői összegyűltek a kereszt körül,
és a hitetlenség pokoli árnyékát vetették az emberek szívébe. (…)A
sátáni erők összeesküdtek a gonosz emberekkel és arra igyekeztek
rávenni a népeket, hogy Krisztust tartsák a bűnösök vezérének, a
legnagyobb bűnösnek és tegyék Őt a megvetés tárgyává.
Ha valaki bűnt találhatott volna Krisztusban, és ha Krisztus csak
a legkisebb mértékben is engedett volna Sátánnak, hogy megme-
neküljön az irtózatos kínvallatástól, akkor Isten és az emberek el-
lensége diadalt ült volna. Krisztus lehajtotta a fejét és meghalt, de
rendíthetetlenül megtartotta hitét és Isten iránti engedelmességét.
Sátán látta, hogy álruhája szétszakadt. Mesterkedése feltárult
az el nem bukott angyalok előtt és a mennyei világegyetem előtt.
Gyilkosként mutatta meg magát. Isten Fia vérének a kiontásával
kiszakította magát a mennyei lények rokonszenvéből. (…) Sátán és
a mennyei világ között meglevő kapcsolat utolsó láncszeme is el-
szakadt.
Sátán azonban még nem pusztult el. Az emberek miatt Sátán lé-
tének folytatódnia kellett, mert nekik éppen úgy, mint az angya-
loknak, meg kellett látniuk a Világosság Fejedelme és a sötétség fe-
jedelme között lévő ellentétet. Az embereknek választaniuk kellett,
hogy a kettő közül melyiket akarják szolgálni.
228
Az Isten törvénye elleni háború

A nagy küzdelem nyitányában Sátán kijelentette, hogy Isten tör-
vényét nem lehet megtartani, annak nem lehet engedelmeskedni,
hogy az igazság összeegyeztethetetlen az irgalommal, és hogy ha a
törvényt megszegnék, akkor a bűnös semmiféleképpen nem kap-
hatna bocsánatot. Minden bűnnek meg kell kapnia a büntetését,
mondta Sátán. (…) Mikor az emberek megszegik Isten törvényét és
ellenkeznek Isten akaratával, akkor Sátán ujjong. Bebizonyosodott,
jelentette ki Sátán, hogy a törvénynek nem lehet engedelmesked-
ni, és hogy a bűnt elkövető embereknek nem lehet megbocsátani.
(…)Jézus által Isten irgalma lett nyilvánvalóvá az emberek
számára. Ez az irgalom azonban nem teszi félre az igazságosságot.
A törvény feltárja Isten jellemének jellegzetes tulajdonságait. A tör-
vényből egy jótát és egy szikrányit sem lehet megváltoztatni annak
érdekében, hogy az emberek eleget tudjanak annak tenni elesett
állapotukban. Isten nem változtatta meg törvényét, hanem felál-
dozta önmagát Krisztusban az emberek megváltásáért. „Isten volt
az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19).
A törvény megköveteli az igazságosságot - az igazságos életet, a
tökéletes jellemet. Persze az emberek ezt nem tudják megadni a
törvénynek. Az emberek nem tudnak eleget tenni Isten szent tör-
vénye követelményeinek. Krisztus azonban, aki emberként jött el a
földre, szent életet élt, és tökéletes jellemet fejlesztett ki, ingyen,
ajándékként felajánlja ezeket mindazoknak, akik meg akarják kap-
ni. Élete kezeskedik az emberek életéért. Így Isten béketűrése útján
az övék lesz a múltban elkövetett bűneik bocsánata. Sőt még több
is, mint ez. Krisztus ugyanis átitatja az embereket Isten tulajdonsá-
gaival. Az emberi jellemet az isteni jellem hasonlósága szerint építi
fel, lelki erővel és szépséggel ruházza fel az embereket. Így a tör-
vény igazi igazságossága beteljesedik a Krisztusban hívőkben. Érvé-
nyes Istennek az a szava, „hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt,
aki a Jézus hitéből való" (Róm 3:26).
Isten szeretete nem kevésbé fejeződött ki igazságosságában,
mint irgalmasságában. Isten trónjának az igazságosság az alapja, és
229
szeretet a gyümölcse. Sátánnak az volt a szándéka, hogy elválassza

az irgalmasságot az igazságtól és az igazságosságtól. Azt igyekezett
bebizonyítani, hogy Isten törvényének az igazságossága egyik ellen-
sége a békességnek. Krisztus azonban megmutatja, hogy Isten ter-
vében ezek elválaszthatatlanul egybe kötődtek egymással. Az egyik
nem létezhet a másik nélkül. „Irgalmasság és hűség összetalálkoz-
nak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11).
Életével és halálával Krisztus bebizonyította, hogy Isten igazsá-
gossága nem semmisítette meg irgalmasságát. Isten megbocsát-
hatja a bűnt, s emellett a törvény szent, igaz és jó, és annak töké-
letesen engedelmeskedhetünk. Sátán vádjai megdőltek. Isten sze-
retetének félre nem érthető bizonyítékát adta az embereknek.
Sátán most egy másik ámítással jött elő. Kijelentette, hogy az
irgalmasság megsemmisítette az igazságosságot, és hogy Krisztus
halála hatályon kívül helyezte az Atya törvényét. Azonban, ha le-
hetséges lett volna a törvény megváltoztatása vagy hatályon kívül
való helyezése, akkor Krisztusnak nem kellett volna meghalnia. A
törvény hatályon kívül helyezése halhatatlanná tenné a törvény
áthágását, és a világot Sátán ellenőrzése alá helyezné. Azért, mert
a törvény megváltoztathatatlan volt; azért mert az emberek csak a
törvény előírásainak való engedelmesség útján menekülhettek
volna meg; azért emelték fel Jézust a keresztre. Az igazi eszközt,
amellyel Krisztus megerősítette a törvényt, Sátán mégis a törvény
elpusztítójaként ábrázolta. Itt tör ki az utolsó küzdelem Krisztus és
a Sátán között folyó nagy harcban.
Sátán most azzal hozakodik elő, hogy a törvény, amelyet Isten
saját maga jelentett ki, nem tökéletes, és annak néhány előírását
megváltoztatta. Ez az utolsó nagy ámítás, amit Sátán hoz erre a vi-
lágra. Sátánnak nem kell megtámadnia az egész törvényt, ha félre
tudja vezetni az embereket, hogy ne vegyék figyelembe annak csak
egyetlen egy előírását is. Ezzel már el is érte szándékát: „Mert ha
valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek
megrontásában bűnös" (Jak 2:10). Azzal, hogy az emberek hozzájá-
rulnak a törvény egyetlen egy előírásának a megszegéséhez, Sátán
230
hatalma alá adják magukat. Sátán azzal igyekszik ellenőrzése alá

vonni a világot, hogy emberi törvénnyel helyettesíti Isten törvé-
nyét. Sátánnak ezt a működését megjövendölték a próféciák. A
nagy hitehagyott, pártütő hatalomról, amely Sátán képviselője, ezt
jelentette ki Dániel próféta: „És sokat szól a Felséges ellen és a
magasságos egek szenteit megrontja és véli, hogy megváltoztatja
az időket és törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél
időig" (Dán 7:25).
Az Isten törvénye elleni háború, amely még a mennyben kez-
dődött el, az idők végéig folytatódik. Mindenki próbára tétetik. En-
gedelmesség vagy engedetlenség, ez az a kérdés, amelyről az egész
világnak döntenie kell. Mindenkit felszólítanak, hogy válasszon
Isten törvénye és az emberek parancsolatai között. Itt húzzák meg
a nagy választóvonalat. Csak két osztály lesz. Mindenki megmutat-
ja majd, hogy vajon a hűség oldalát választotta-e vagy a lázadás ol-
dalát.
Ezután eljön a vég. Isten igazolja, érvényesíti törvényét és meg-
szabadítja népét. Sátán és mindazok, akik csatlakoztak hozzá a lá-
zadásában, elvesznek. A bűn és a bűnösök elpusztulnak; a gyökér
és az ágak (Mal 4:1). Sátán a gyökér és követői az ágak. (…)
A nagy összetűzés kezdetén az angyalok nem értették ezt meg.
Ha Sátánnak és seregének, akkor és ott az Úr megengedte volna,
hogy learassák bűneik minden gyümölcsét, akkor elpusztultak vol-
na, de nem lett volna nyilvánvalóvá a mennyei lények előtt, hogy
ez volt a bűn elkerülhetetlen eredménye. Isten jóságáról kétség
maradt volna vissza a lelkükben gonosz magként, hogy megterem-
je a bűn és a keserű bánat halálos gyümölcsét. (…)
A bűn kiirtása igazolni fogja Isten szeretetét, és visszaállítja
Isten tiszteletét a világmindenségben, melynek lakói örömmel tel-
jesítik Isten akaratát, mert szívükbe van írva Isten törvénye. Így az-
után az angyalok ujjonghattak, mikor az Üdvözítő keresztjére te-
kintettek, mert ámbár akkor még nem értettek meg mindent, most
azonban megtudták, hogy a bűn és Sátán megsemmisítése bizto-
san örökre megtörtént; hogy a világmindenséget is örökké tartóan
231
biztossá és félelemmentessé tette. Maga Krisztus teljesen ismerte

a Golgotán elvégzett áldozat eredményeit. Mindezekre előre te-
kintett, mikor a kereszten így kiáltott fel: „Elvégeztetett! (Jn
19:30).”« (J. É. 666-673)
»„A Golgota nemcsak a törvény változhatatlanságát hirdeti a

világegyetemnek, hanem azt is hogy a bűn zsoldja a halál. A hal-
dokló Megváltó ’elvégeztetett’ kiáltásával, megkondult Sátán felett
a lélekharang. Az oly régóta folyó nagy küzdelem eldőlt és most
már biztos volt, hogy a bűn végleg megsemmisült. Isten Fia átlépte
a sír kapuját hogy ’a halál által megsemmisítse azt, akinek van
hatalma a halálon, tudniillik az ördögöt’ (Zsid 2:14).” « (N. K. 448)
232
JÓZSEF SÍRBOLTJÁBAN
35. FEJEZET
A
»„ kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga je-
lentősége. A páska-törvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasí-
tást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy
az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen található a há-
zukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani
magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat
Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi gyülekezetnek: „Tisztítsátok
el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász
nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisz-
tus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk,
sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaság-
nak és igazságnak kovásztalanságában" (1Kor 5:7-8).« (P. P. 286)
Jézus végre megnyugodott. A szégyen és a kínzás hosszú napja
véget ért. Amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai a szombat elérkez-
tét jelezték, az Üdvözítő békességben pihent József sírboltjában.
Munkáját elvégezte. Kezei békésen egymásba kulcsolódtak. Ilyen
állapotban volt a szombatnap szent óráiban.
A teremtéskor az Atya és a Fiú megnyugodott teremtő munká-
juk után. Mikor „elvégezteték az ég a föld és azoknak minden sere-
ge" (lMóz 2:1). (...) Most Jézus pihent meg a megváltás munkájától.
233
(...) A teremtés szombatja - az a nap, amelyen Jézus József sírjá-

ban pihent - lesz a békének és az örömnek a napja. A menny és a
föld magasztalásban, dicséretmondásban egyesül, miközben a
megmentett népek „szombatról szombatra" (Ésa 66:23) örvendező
imádatban hajolnak majd meg Isten és a Bárány előtt. (...)
Krisztus halálával megsemmisültek tanítványai reményei. (...) Az
utolsó pillanatig nem hitték el, hogy Krisztus meghal. (...) A szomo-
rúság annyira elárasztotta őket, hogy nem tudták emlékezetükbe
idézni azokat a szavait, amelyekkel megjövendölte nekik ezt. Most
semmi vigaszt nem találtak abban, amit előzőleg mondott nekik.
Csak a keresztet látták, és a kereszt vérző áldozatát. A jövőt kétség-
beesésük és reménytelenségük elsötétítette szemeik előtt. Jézus-
ban való hitük meghalt. Urukat azonban sohasem szerették úgy,
mint éppen most.
Krisztus holtteste nagyon drága volt tanítványai számára. Mél-
tó, megtisztelő módon szerették volna eltemetni, de nem tudták,
miként végezzék el. (...) János, a szeretett tanítvány a galileai
asszonyokkal együtt a keresztnél maradt. Nem hagyhatták, hogy
Uruk holttestével az érzéketlen római katonák foglalkozzanak
kénytelen-kelletlen, és egy tisztességtelen sírba temessék el. Ezt
azonban nem tudták megakadályozni. A zsidó hatóságoktól semmi
kedvezményt nem kaptak, és Pilátusra sem volt semmi befolyásuk.
Ebben a szükséghelyzetben arimathiai József és Nikodémus sie-
tett a tanítványok segítségére. Mindketten tagjai voltak a szanhed-
rinnek - a főtanácsnak -, és Pilátussal is ismeretségben voltak.
Mindketten jómódú és befolyásos emberek voltak. Úgy határoztak,
hogy Jézus testének megtisztelő temetésben kell részesülnie.
József merészen elment Pilátushoz, és elkérte tőle Jézus testét.
Pilátus most értesült először arról, hogy Jézus valóban meghalt.
Ellentmondásos jelentések futottak be hozzá a keresztre feszítést
kísérő eseményekről, de Krisztus halálának a hírét szándékosan
nem közölték vele. Pilátust, a papok és a főemberek óvták, a tanít-
ványok - Krisztus testéről terjesztett – „félrevezető" beszédeitől.
Miután meghallgatta József kérését, és hallott Jézus haláláról,
234
azonnal elküldött a századosért, aki az őrség parancsnoka volt a

keresztnél, és tőle is értesült Jézus halálának a bizonyosságáról.
Beszámolót is kért tőle a Golgotán lejátszódott eseményekről. A
százados jelentése megerősítette azt, amit József elmondott.
Pilátus teljesítette József kérését. Mialatt János Mestere teme-
tése miatt nyugtalankodott, József visszatért, Pilátus Krisztus testé-
re vonatkozó rendeletével. Nikodémus pedig mirha és áloé nedvek
drága keverékét teremtette elő és hozta el Krisztus holttestének a
bebalzsamozására.
Sem József, sem Nikodémus nem fogadta el az Üdvözítőt, míg
élt. Tudták, hogy egy ilyen lépés kizárta volna őket a szanhedrinből.
Azt remélték, hogy befolyásukkal meg tudják Őt oltalmazni a
szanhedrin ülésein. Egy ideig úgy látszott, hogy sikerül céljukat el-
érniük. A papok azonban, amikor észrevették Krisztus iránt tanú-
sított jóindulatukat, meghiúsították terveiket. Távollétükben ítélték
el Jézust, és adták kereszthalálra. Most, hogy Krisztus halott volt,
nem rejtették többé véka alá Krisztus iránt érzett szeretetüket.
Mialatt a tanítványok féltek nyíltan Krisztus követőinek mutatni
magukat, József és Nikodémus bátran a segítségükre siettek.
(...) Szelíden és tisztelet-
tudóan saját kezükkel vették
le Jézus testét a keresztről. E-
gyüttérzésük könnyei kicsor-
dultak szemükből, mikor rá-
néztek Jézus összezúzott és
szétszaggatott testére. József-
nek volt egy új, sziklába vá-
gott sírboltja. Ezt a maga szá-
mára tartotta fenn. Ez a sír-
bolt a Golgota közelében volt,
és ezt most Jézus számára ké-
szítette elő. A holttestet a Ni-
kodémus által hozott illatos
235
fűszerekkel együtt gondosan beburkolták egy vászon lepedőbe, és

a Megváltót így tették a sírboltba.
Ott a három tanítvány kiegyengette Jézus eltorzult végtagjait,
és összezúzott kezeit összekulcsolva helyezték élettelen mellére. A
galileai asszonyok eljöttek, hogy megnézzék, mindent megtettek-e,
amit meg lehetett tenni a szeretett, halott Mesterért. Ekkor látták,
hogy egy súlyos követ hengerítettek a sírbolt bejáratához; majd
otthagyták az Üdvözítő sírját. Ezek az asszonyok voltak az utolsók a
keresztnél, és utolsók Krisztus sírboltjánál. Mialatt az estéli árnyak
már kezdtek ráborulni a földre, Mária Magdaléna és a másik Mária
ott időzött, ott állt Uruk nyugvóhelye körül. A szomorúságtól
könnyeiket ontották Uruk halála miatt. Visszatérének pedig „és
szombaton nyugovának a parancsolat szerint" (Lk 23:57). (...)
Sokaknak az elméjét foglalkoztatták azok a gondolatok, ame-
lyeket a Golgotán lejátszódott események ébresztettek fel bennük.
A keresztre feszítéstől kezdve a feltámadásig sok álmatlan szem
fürkészte, vizsgálta a próféciákat. Egyesek meg akarták ismerni an-
nak az ünnepnek a teljes értelmét, amelyet éppen akkor ünne-
peltek meg. Mások bizonyítékot akartak találni arra, hogy Jézus
nem az volt, akinek magát mondta. Ismét mások szomorú szívvel
kutattak olyan bizonyítékok után, amelyek azt igazolták, hogy ő
volt az igazi Messiás. Bár Szentírás-kutatásaikban különböző célo-
kat tartottak szemük előtt, mindazonáltal mindnyájan ugyanarról
az igazságról győződtek meg; arról az igazságról, hogy prófécia tel-
jesedett be az elmúlt néhány nap eseményeiben, és a Megfe-
szített a világ Megváltója. Sokan azok közül, akik jelen voltak azon
az istentiszteleten, soha többé nem vettek részt a húsvéti szertar-
tásokban. Még a papok közül is sokan meggyőződtek Jézus nemes
jelleméről. Ezek nem hiába kutatták az Írásokat, mert feltámadása
után elismerték Jézust, Isten Fiának.
Nikodémus, mikor Jézust a kereszten látta függeni, visszaem-
lékezett Jézusnak azokra a szavaira, amelyeket éjnek idején az Olaj-
fák-hegyén mondott: „Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a
pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy va-
236
laki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn

3:14-15). (...) Ugyanaz az esemény, amely megsemmisítette a ta-
nítványok reménységét, Józsefet és Nikodémust meggyőzte Jézus
Istenségéről.(...)
Krisztus soha nem vonta úgy magára a sokaság figyelmét, mint
most, amikor a sírboltban feküdt. (...)A törvényszéki tárgyalás rész-
leteit, amennyire csak lehetséges volt, titokban tartották. Azon idő
alatt azonban, amíg még a sírban volt, a neve hangzott ezrek ajkán
és mindenütt elterjesztették a jelentéseket a törvényszéki tárgya-
lás utánzatról, és a papok és a főemberek embertelenségéről. Ér-
telmes emberek felszólították ezeket a papokat és főembereket,
hogy magyarázzák meg a Messiásról szóló ótestamentumi prófé-
ciákat. A próféciák Krisztus szenvedéseire és halálára mutattak, és
ezt nem tudták megmagyarázni. A kérdezősködők közül sokaknak
az lett a meggyőződése, hogy az Írások beteljesedtek.
Az árnyék találkozott a valósággal.”« (J. É. 677-687)
237
Ámon, az ács
Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap:
„Ámon, jól figyelj: Kereszt legyen.
Ne félj! Meglesz az ára. Durva, nehéz…
Ne faragj rajt' sokat. Sürgős.”
És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.
Felkelt az asszony is, a gyermek is.

„Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?”
„Eriggy Salomé, ne is kérdezd!”
– döbben föl az apa.
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!
Ámon dolgozik. Készül a kereszt.

Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett bocsánatot
szelíd Názáreti, mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
„Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.”
Ámon, az ács, verejtéket töröl.
És két pribék cipeli már tova.
„Hová, emberek? Csak azt, hogy hova,kinek?
238
Szóljatok! Két kérges kezem

keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!”
„Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?” „Jaj! emlékezem.”
„Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.”
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: „Nem adom. Nem adom.”
„Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
„Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!”
„Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet.”
Kavargó, lármás, gyülevész menet.

Látni akarnak, egymáson taposnak.
„Né, hogy' vérzik! Né, már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!”
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
„Nem az övé! Az enyém, az enyém!
Nekem adjátok! Az az én keresztem!”
Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán,
239
S ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,

és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét… hiszen az övé volt…
Ő ácsolta… virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang.
Szegény Salomé, szegény, ó mit se sejt.
„Édesapám, álmomban láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fából. S, az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábam.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, ugye gyönyörű álom?”
Ámon sötét szeme látásra tágul:

„Királyi széket faragtam neki,
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfából,
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt:
próféta-álom!”
(Túrmezei Erzsébet)
240
A ZSENGE KÉVE BEMUTATÁSA - „FELTÁMADOTT AZ ÚR” -
36. FEJEZET
A ZSENGE KÉVE BEMUTATÁSA

„FELTÁMADOTT AZ ÚR”
A
»„ páska ünnepét a kovásztalan kenyerek hét napig tartó ünnepe kö-
vette. Az első és a hetedik nap szent gyülekezés napja volt, amelyen semmi
szolgai munkát nem volt szabad végezni. Az ünnep második napján az évi
aratás első zsengéjét mutatták be az Úr előtt. Palesztina legkorábbi gabo-
nája az árpa volt, amely az ünnepkor kezdett érni. A pap Isten oltára előtt
meglóbált egy kévét e gabonából annak elismeréséül, hogy minden az Úré.
Amíg e szertartást nem végezték el, nem volt szabad az aratást elkezdeni.”
(Lásd 2Móz 23:10-13) « (P. P. 590)
„Az ünnep szertartásai Krisztus munkásságát – a megváltás munkáját -
jelképezték. A megölt bárány, a kovásztalan kenyér és az első zsenge a
Megváltót jelképezte.”« (J. É. 56)
„ A páskabárány megölése Krisztus halálának előképe volt. Pál ezt mond-
ja: „A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk" (1Kor 5:7).
Az első zsenge kévéje, amelyet a páska ünnepén meglóbáltak az Úr előtt,
Krisztus feltámadását előképezte. Pál, amikor az Úrnak és egész népének fel-
támadásáról beszél, ezt mondja: „Első zsenge a Krisztus, azután akik a
Krisztuséi, az Ő eljövetelekor" (1Kor 15:23). Miként a meglóbált kéve, amely
az aratás előtt betakarított első érett gabonatermés volt, úgy Krisztus is az
241
első zsengéje azoknak a megváltottaknak, akiket majd a nagy aratáskor Isten

feltámaszt, és begyűjt csűrébe.
Ezek az előképek valóra váltak. Az előképezett esemény nemcsak betel-
jesedett, hanem időben teljesedett. A zsidó időszámítás első hónapjának 14.
napján, pontosan azon a napon, amelyen tizenöt hosszú századon át a pás-
kabárányt megölték, Krisztus, miután elfogyasztotta tanítványaival a páskát,
megalapította azt az ünnepet, amely emlékeztet halálára, mint Isten Bárá-
nyának halálára, „aki elveszi a világ bűneit". Ugyanezen a napon gonosz ke-
zek megragadták, hogy keresztre feszítsék és megöljék. És mint a meglóbált
kéve által előképezett Valóság, Urunk - aki „zsengéjük... azoknak, kik ela-
ludtak", és előképe mindazoknak az igazaknak, akiknek „a nyomorúságos"
teste elváltozik, hogy „hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez" (1Kor 15:20;
Fil 3:21) - feltámadt a halálból a harmadik napon.”« (N. K. 357)
„A hét első napjának az éjszakája lassan elmúlott. Eljött a legsötétebb
óra, éppen napkelte előtt. Krisztus még mindig rab volt keskeny sírbolt-
jában. A nagy kő a helyén volt. A római pecsét feltöretlen volt. A római kato-
nák őrszolgálatukat tartották. Voltak azonban láthatatlan őrök is. A gonosz
angyalok seregei összegyülekeztek a sírhely körül. Ha lehetséges lett volna,
akkor a sötétség fejedelme, pártütő hadseregével együtt, a sírboltot örökre
lepecsételve tartotta volna, és fogva tartotta volna Isten Fiát. A sírt azonban
a mennyei seregek is körülvették. Ezek a kiváló erővel rendelkező angyalok
is őrizték a sírboltot, és arra vártak, hogy üdvözölhessék az Élet Fejedelmét.
„És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a menny-
ből" (Mt 28:2). Isten teljes vértezetébe öltözötten, az angyal elhagyta a
mennyei udvarokat. Isten dicsőségének ragyogó fénysugarai jártak előtte és
világították meg ösvényét. „A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás és
a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének
és olyanokká lőnek, mint a holtak" (Mt 28:3-4). (…)
Ő volt az a mennyei hírnök, aki azt a helyet töltötte be a mennyben, a-
melyből Sátán kibukott. Ez a mennyei hírnök volt az, aki Betlehem halmain
kihirdette Krisztus születését. A föld megremegett közeledtére, a sötétség
seregei elmenekültek, és amikor elhengerítette a követ a sírbolt bejárata e-
lől, úgy tűnt, hogy a menny jön le a földre. A katonák csak azt látták, hogy
242
úgy mozdította el a nagy követ, mintha az csak egy kis kődarab lett volna.
Azután hallották, mikor szólt: „Isten Fia, jöjj elő; Atyád hív Téged." Látták,
hogy Jézus kijött a sírboltból, és hallották, hogy ezt jelentette ki a megnyi-
tott sír fölött: „Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Amint Jézus
előjött a sírboltból fenséggel és dicsőséggel, a mennyei sereg imádattal ha-
jolt meg a Megváltó előtt és magasztaló énekekkel köszöntötték Őt. (...)
Mikor Jézust sírba tették, Sátán diadalt ült. Azt remélte, hogy az Üdvözítő
nem veszi fel az életét ismét. Az Úr testére ő maga tartott igényt, és elhe-
lyezte őrségét a sír körül, és megpróbálta Krisztust fogságba vetett rabként
tartani. Elkeseredett és megharagudott, mikor a mennyei hírnök közeled-
tére angyalai elmenekültek. Mikor azt látta, hogy Krisztus diadalmasan lép ki
a sírjából, tudatára ébredt annak a ténynek, hogy királyságának vége lett, és
hogy végül neki is meg kell halnia.
A papok azzal, hogy Krisztust halálra adták, a Sátán eszközeivé tették ma-
gukat. Most teljesen a Sátán hatalmában voltak. Belegabalyodtak egy csap-
dába, amelyből nem láttak más kiutat, csak azt, hogy tovább folytatják Krisz-
tus elleni hadviselésüket. Mikor meghallgatták az őrszemek jelentését Krisz-
tus feltámadásáról, elkezdtek félni a nép haragjától. Úgy érezték, hogy saját
életük is veszélyben forog. Az egyetlen reménység az volt a számukra, hogy
sikerül Krisztust csalónak feltüntetniük feltámadása letagadásával. Megvesz-
tegették a katonákat, és biztosították Pilátus hallgatását, csendben maradá-
sát. Hazug beszámolójukat terjesztették közel és távol. Voltak azonban olyan
tanúk is, akiket nem tudtak elhallgattatni. Sokan hallották a katonák bizony-
ságtevését Krisztus feltámadásáról. Azután a halottak közül is egyesek, akik
Krisztussal együtt jöttek elő a sírjukból, megjelentek sokaknak, és kijelen-
tették, hogy Krisztus feltámadott. A jelentéseket azokról a személyekről,
akik látták ezeket a feltámadottakat, és hallották a bizonyságtevésüket, el-
vitték a papokhoz is. A papok és a főemberek folyamatosan attól féltek,
hogy az utcákon való járásuk-kelésük közben, vagy saját otthonuk magá-
nyosságában szemtől szembe találják magukat Krisztussal. Úgy érezték,
hogy nem voltak biztonságban. A reteszek és zárak nagyon szegényes vé-
delmet nyújtottak nekik Isten Fiával szemben. Éjjel és nappal arra a rette-
netes jelenetre kellett gondolniuk, mikor a helytartó rezidenciájának az
udvarán az egész néppel együtt ezt kiáltozták: „Az ő vére mi rajtunk és a mi
243
magzatainkon" (Mt 27:25). Emlékezetükben sohasem halványodott el ennek

a jelenetnek a képe.
Mikor a hatalmas angyal szava
elhangzott Krisztus sírjánál ezt
mondván: „Atyád hív téged", akkor az
Üdvözítő előjött a sírból azzal az
élettel, amely önmagában volt. Most
igazolódtak Jézus szavai: „Én leteszem
az én életemet, hogy újra felvegyem
azt *...+ Van hatalmam letenni azt és
van hatalmam ismét felvenni azt" (Jn
10:17-18). Most teljesedett be a pró-
fécia is, amelyet a papoknak és a fő-
embereknek mondott: „Rontsátok le
a templomot és három nap alatt
megépítem azt" (Jn 2:19).
József feltört sírboltja felett Krisz-
tus győzedelmesen jelentette ki: „Én
vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Ezeket a szavakat csak egy Is-
tenség mondhatta el. Minden teremtett lény Isten akaratából és hatalmából
él. Mindnyájan függő viszonyban levő elfogadói az Istentől való életnek. A
legmagasabb rangú szeráftól a legalázatosabb lelkes lényig mindenki az
életnek ebből a forrásából töltődik meg élettel. Csak az, Aki Istennel egy,
mondhatja el: van hatalmam, hogy letegyem az életemet, és van hatalmam,
hogy ismét felvegyem azt. Istenségében Krisztusnak megvolt a hatalma arra,
hogy széttörje a halál bilincseit.
Krisztus feltámadt a halottak közül első gyümölcseként azoknak, akik ela-
ludtak. Előképe volt a kévelengetés. Feltámadása éppen azon a napon kö-
vetkezett be, mikor a kévelengetést kellett bemutatni az Úr előtt. Több,
mint ezer évig hajtották végre ezt a jelképes ceremóniát. A szántóföldekről
az első megérett, magvas gabonakalászokat összegyűjtötték. Amikor az
emberek felmentek Jeruzsálembe, akkor az első termésből kötött kévéket
lengették hálaáldozatként az Úr előtt. Amíg ez a felajánlás meg nem történt,
a sarlóval nem érinthették meg a gabonaszálakat, nem gyűjthették és köt-
244
hették azokat kévékbe. Az Istennek felajánlott kévék ábrázolták azt a nagy

lelki aratást, amelynek a kalászait és kévéit be kellett takarítani Isten országa
számára. Krisztus feltámadása az előképe és a záloga az igazak feltáma-
dásának. „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen
az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt" (1Thess
4:14).”« (J. É. 688-694)
A korinthusi hívőknek is hasonlóképpen írta az apostol: „Akik a Krisz-
tusban elaludtak, azok is elvesztek tehát? Ha csak ebben az életben re-
ménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.
Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a
Krisztuséi, az Ő eljövetelekor.” (1 Kor. 15:18-19, 23)
„Mikor Krisztus feltámadott, a foglyok sokaságát hozta elő a sírjaikból. A
halálakor bekövetkezett földrengés megnyitotta sírjaikat, és amikor feltá-
madt, akkor vele együtt előjöttek ezekben a megnyílt sírokban nyugvó ha-
lottak is. Ezek olyan halottak voltak, akik amíg éltek, Isten munkatársai vol-
tak, és akik életük árán is bizonyságot tettek az igazságról. Most Krisztus
mellett kellett nekik bizonyságot tenniük, aki feltámasztotta őket a halálból.
Földi szolgálata alatt Jézus életre hívott néhány halottat. Feltámasztotta
a naini özvegyasszony fiát, és egy főembernek, név szerint Jairusnak a leá-
nyát és Lázárt. Ezeket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal. Feltá-
madásuk után is még mindig alá voltak vetve a halálnak. Azok azonban, akik
Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak
fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizony-
ságaiként, diadalemlékeiként.” « (J. É. 688-694)
Már évszázadokkal azelőtt megjövendőlte a zsoltáros: „Felmentél a ma-
gasságba, foglyokat vezettél, adományokat fogadtál el emberekben” (Zsolt
68:19 )
»„Ezek - mondotta Krisztus -, többé nem foglyai a Sátánnak, mert meg-
váltottam őket. Hatalmam első gyümölcseiként kihoztam őket sírjukból,
hogy velem legyenek ott, ahol én vagyok, és hogy soha többé ne lássanak
halált, és ne tapasztaljanak szomorúságot.
245
Ezek a Krisztussal együtt feltámadott halottak mentek be a városba, és

jelentek meg sokaknak és mondották el mindenkinek, hogy Krisztus feltáma-
dott a halottak közül, és mi is vele együtt támadtunk fel. Így vált letagadha-
tatlanná a feltámadás igazsága. A feltámadott szentek tettek tanúbizony-
ságot a próféta szavainak igazsága mellett. „Megelevenednek halottaid és
holttesteim fölkelnek" (Ésa 26:19). Feltámadásuk szemléltette a prófécia be-
teljesedését: „Serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert
harmatod az élet harmata és visszaadja a föld az árnyakat!" (Ésa 26:19).
A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet. Üdvözítőnknél
Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet
önmagában hordozza, azért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten
felruházta őt a halhatatlanság adásának a jogával. Azt az életet, amelyet
letett ember voltában, ismét felveszi, és az emberiségnek adja. „Én azért jöt-
tem - mondta -, hogy életük legyen és bővölködjenek" (Jn 10:10). „Valaki pe-
dig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjú-
hozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje
lesz őbenne" (Jn 4:14). „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök
élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6:54).
A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat és nincs nagy
jelentősége. „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha
örökké *...+ nem kóstol halált örökké" (Jn 8:51-52). A keresztények számára a
halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség. A Krisztussal való
élet Istenben elrejtett élet. „Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor
majd ti is Ővele együtt, megjelentek dicsőségben" (Kol 3:4).
Azt a hangot, amely a keresztről ezt kiáltotta: „Elvégeztetett!" (Jn 19:30) -
a halottak is meghallották. Ez a hang átütötte a sírok falait és megparan-
csolta az alvóknak, hogy keljenek fel. Így lesz majd, mikor Krisztus hangja
felharsan az égből. Ez a hang behatol majd a sírokba, kinyitja a sírboltokat és
a Krisztusban meghaltak feltámadnak. Üdvözítőnk feltámadásakor csak né-
hány sír tárult fel. Második eljövetelekor azonban minden drága halottunk
meghallja majd az Ő hangját és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre.
Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, fel-
támasztja majd az Ő egyházát is, és megdicsőíti azt Vele, minden fejede-
246
lemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott,

nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.”« (J. É. 688-694)
Az első zsengét, a Mózes által adott utasítás szerint, nemcsak le kellet
vágni és felvinni a templomba. A pap be is kellett, hogy mutassa azt az Úr-
nak. Csak miután el lett végezve ez a szertartás, kezdődhetett meg az aratás.
A szertartásnak ez a része is be kellett, hogy teljesedjen Krisztusban.
»„Mária könnytől fátyolos szemmel sírdogált az üres sír előtt. (...) Most
azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá: „Mária" (Jn 20:16).
Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen volt az, aki megszólította.
Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében
elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott eléje, mintha át
akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta: „Rabbóni" (Jn 20:16). Krisztus
azonban feltartotta a kezét és ezt mondotta neki: "Ne illess engem; mert
nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz és
mondd nékik: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én
Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). Mária ezek után elment a tanít-
ványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt.
Jézus nem akarta elfogadni övéinek hódolatát mindaddig, amíg meg nem
bizonyosodott arról, hogy az Atya elfogadta áldozatát. Felemelkedett a
mennyei udvarokba és ott maga bizonyosodott meg arról, hogy az emberek
bűneiért hozott áldozata elégséges az egész emberiség számára, és így vére
által mindenki elnyerheti az örök életet. Az Atya jóváhagyta és törvénybe
iktatta azt az új szövetséget, amelyet Krisztussal kötött. (…) Krisztusnak be
kellett fejeznie munkáját, és teljesítenie kellett fogadalmát. (…) A menny-
ben és a földön Isten minden hatalmat az élet Fejedelmének adott, és Ő
visszatért követőihez, akik a bűn világában élnek, hogy részesíthesse őket
hatalmából és dicsőségéből.”« (J. É. 697-698)
Az árnyék ebben az esetben is találkozott a valósággal.
247
Az élet diadala
Sötét a sírnak éjszakája,
Sötét a bánat és a gyász,
Sötét ott a szív birodalma,
Hol nincs senkinek nyugodalma,
S nem hallik más, csak zokogás.
A Mester meghalt a szégyen fáján!
A kétség ott ül sok tanítványán:
Kialudt hát a szent Világosság?
Romba dőlhetett a nagy Igazság?
Egy áruló csók bitóra vitte,
S a nép, mely sokszor Illésnek hitte:
Megkorbácsolta, földig alázta,
Arcul verdeste, szidta, gyalázta!
Elhamvadt tűz lett az örök Élet?
Elhervadtak az üde remények?…
Csak állnak, várnak bús imádsággal,
Királyt sirató szomorúsággal…
Nagy fájdalmukat, ó, ki érti meg?
Ki ad vigaszt, ki ad hitet?
A Mester hallgat, –
Az ajka néma, a teste hideg.
Kajafás főpap s cinkostársa mind
Kaján mosollyal és dőre gőggel
Az elcsendesült Golgotára int:
,,Aki szerette, most menjen vele!
Fusson az kinek ő volt Istene,
Most ott pihen a halottak között,
Nem uralkodik Izráel fölött…
Ki mindig tudott máson segíteni,
Miért engedte magát felfeszíteni?’’
248
Bár sír takarja a nagy halottat,

A rút irigység örömmel kongat,
S hol önző, tévedt emberszív dobog
A gyűlölet még mindig föllobog:
De Kajafások
Ne siessetek,
Messiástiprók
Ne tapsoljatok,
Csak három napig
Várva várjatok!
Hallgassatok el kereszt-ácsolók,
Hamis vádolók, gonosz csácsogók,
Ne gyűljetek lakomára, ne még,
Ne bántsátok a megfélemlített
Tanítványoknak örök Istenét!
Bús tanítványok!
Emlékezzetek.
Az élő Mester
Mit mondott nektek?…
Szükség volt, hogy Ő testben meghaljon,
Hogy harmadnapra az Írás betelvén:
Föltámadhasson!
Az égi Atya akarta így ezt,
Áldozatoltár volt a fakereszt,
Hol bűneinket mosta el vére!
Most álom borult kedves szemére…
Tekintsetek föl – bízva – az égre!
Múlnak a napok és az éjjelek,
S harmadik hajnal bíborfényében
megnyílnak az egek!…
Ne sírjatok és ne féljetek már,
Csak higgyetek!
249
Minden zord télre rügyfakadás jön,

Szomorúságra támad az öröm;
Sziklák mozdulnak, a kripta nyílik,
Isten hatalma elhat a sírig,
Sűrű homályból világosság lesz,
Ó, nem káprázat, szent valóság ez;
Sötét üregben nincs már halott,
Angyal hirdeti: az Isten Fia
Föltámadott! Föltámadott!
Az egész világ
Hittel csodálja,
Tavaszi szellő
Ezt orgonálja…
,,Halál, hol a te fullánkod éle?
Hol a győzelmed, koporsó mélye?’’
Vissza, kísértők! Félre, csüggedők!
Gátat szaggatnak titkos, nagy erők,
S eltörpül minden emberi gazság,
Mert a halálon diadalt arat
Az Élet, az Út és az Igazság!
Nyíljatok ki mind, fehér virágok,
Illatozzátok be a világot,
Minden bús szívben öröm fakadjon,
Ének zendüljön minden hű ajkon,
Magasba törő, ujjongó ének:
Győzött a Krisztus,
Győzött az Élet!
(Ismeretlen szerző)
250
A TANÍTVÁNYOK FELKÉSZÍTÉSE A JÖVŐ ESEMÉNYÉRE
37. FEJEZET
A TANÍTVÁNYOK FELKÉSZÍTÉSE
A JÖVŐ ESEMÉNYÉRE
A Megváltó miután újból visszajött az Atyától, még negyven

napig volt itt a földön. Ez idő alatt több alkalommal is megjelent ta-
nítványai körében. Most már nem halandó testben volt, ezért nem
akadályozta Őt a távolság, vagy a bezárt ajtók. Ezt az időt arra hasz-
nálta Jézus, hogy felkészítse tanítványait, az újonnan alapítandó
egyházat, a közeledő pünkösdi eseményekre, arra a nagy ajándék-
ra, melyet már előre megígért a menny a szent próféták által. Így
aztán a Pünkösd napján nyert nagy lelki ajándékok segítségével,
képesekké és alkalmasakká váljanak, a nagy parancs teljesítésére,
amellyel Megváltónk mennybemenetele előtt megbízta tanítvá-
nyait.
»„A tanítványok, hitetlenségükben teljesen elcsügedtek. Krisz-
tus feltámadásának híre annyira különbözött attól, amit vártak
hogy nem tudták elhinni. Túl jó hír volt ez ahhoz, hogy igaz lehes-
sen – gondolták. (...)
Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: „Pedig mi azt remél-
tük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt" (Lk 24:21). Magá-
nyosan és szívükben betegen emlékeztek vissza Krisztus szavaira:
„Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?" (Lk
23:31). A felházban jöttek össze. Az ajtókat bezárták és berete-
szelték, mert tudatában voltak annak, hogy szeretett Mesterük sor-
sa, végzete bármikor az övék is lehet. Mily nagy lehetett volna az
örömük ugyanebben az időben, hiszen az Üdvözítő már feltáma-
251
dott! A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szo-
rosan ott volt mögötte. Szemeit annyira elborították a könnyek,
hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bá-
nattal és fájdalommal, hogy nem hitték el még az angyalok üzene-
tét sem, de még magának Krisztusnak a szavait sem. Mily sok ke-
resztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen
sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: „Elvitték az én
Uramat és nem tudom, hová tették Őt" (Jn 20:13). Milyen sok
embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az
Üdvözítő mondott: „Mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15).
Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyeiktől
megvakított szemeik azonban nem tudják meglátni, nem tudják
felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik azt, amit
mond nekik. Óh, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének;
bárcsak a szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat;
bárcsak a fülek odafigyelnének az Úr hangjára! „Menjetek gyorsan
és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a
halálból" (Mt 28:7).
Parancsoljátok meg nekik, hogy ne tekintgessenek József sír-
boltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták be, és a római
pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek az
üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és
tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk.
Hálás szívekből, ajkakról, amelyeket megérintett már a szent
tűz, hadd zengjen a boldog ének: Krisztus feltámadott! Krisztus
azért él, hogy közben járjon érettünk! Ragadjuk meg ezt a re-
ménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként
tartja meg a lelkünket! Higgy, és meg fogod látni Isten dicsősé-
gét!”« (J. É. 698-700)
252
Az emmausi úton
»„A feltámadás napjának késő délutánján két tanítvány útban

volt Emmaus felé. Emmaus kis város volt, mintegy tizenkét kilomé-
ter távolságra Jeruzsálemtől. Ezeknek a tanítványoknak nem volt
kiemelkedő szerepük Krisztus munkájában, de komolyan hittek
Benne. Azért mentek fel Jeruzsálembe, hogy megtartsák a húsvé-
tot, és nagyon zavarba ejtették őket azok az események, amelyek
nemrég következtek be a szent városban. Reggel hallották a híre-
ket Krisztus testének a sírboltból való elviteléről, és az asszonyok
beszámolóját is arról, hogy angyalokat láttak, és találkoztak Jézus-
sal. Most visszatérőben voltak otthonukba, hogy elmélkedjenek és
imádkozzanak. Az estébe hajló órában szomorúan mentek az úton.
Jézus kihallgatásának és keresztre feszítésének az eseményeiről be-
szélgettek. Még sohasem vesztették el annyira bátorságukat, mint
most. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt ár-
nyékában.
Nem jutottak messzire útjukon, mikor egy idegen csatlakozott
hozzájuk. Annyira erőt vett azonban rajtuk bánatuk és csalódot-
tságuk, hogy nem nézték meg útitársukat tüzetesen. Folytatták be-
szélgetésüket és kifejezték szívük gondolatait. Megbeszélték azo-
kat a tanításokat, amelyeket Krisztus közölt velük; amelyeket úgy
látszik, hogy nem voltak képesek felfogni és megérteni. Miközben a
megtörtént eseményekről beszélgettek, Jézus szerette volna meg-
vigasztalni őket. Jézus látta bánatukat és fájdalmukat. Megértette
azokat az ellentmondásos és zavarba hozó gondolatokat, elképze-
léseket, amelyek következtében az a kérdés fogalmazódott meg
elméjükben, hogy vajon Krisztus lehet-e az az ember, aki eltűrte,
hogy ennyire megalázzák? Bánatukat nem tudták visszafojtani, és
sírtak. Jézus, tudta, hogy szívüket a szeretet kötelékei kötözték sze-
mélyéhez, és le akarta törölni könnyeiket; örömmel és boldog-
sággal akarta betölteni szívüket. Először azonban olyan tanításokat
kellett nekik adnia, amelyeket sohasem felejtenek majd el.
„Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással
váltotok jártotokban; és miért vagytok szomorú ábrázattal?
253
Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te

vagy-é jövevény Jeruzsálemben és nem tudod, minémű dolgok let-
tek abban e napokon?" (Lk 24:17-18).
Beszéltek azután Néki csalódottságukról, amely Mesterükkel
kapcsolatban érte őket: „Ki próféta vala, cselekedetben és beszéd-
ben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt", de „a főpapok és a
mi főembereink halálos ítéletre" adák „és megfeszíték őt" (Lk
24:19-20). Azután fájó szívvel, csalódottsággal és reszkető ajakkal
azt tették még hozzá: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg
fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja,
hogy ezek lettek" (Lk 24:21).
Különös, hogy a tanítványok nem emlékeztek Krisztus szavaira,
és nem fogták fel, hogy Ő előre megmondta nekik azokat az ese-
ményeket, amelyeknek meg kell történniük! Nem értették meg,
hogy jövendölése utolsó részének éppen úgy be kellett teljesednie
- mint ahogy első része beteljesedett -, vagyis hogy a harmadik na-
pon feltámadjon. Krisztusnak erre a jövendölésére a tanítványok-
nak emlékezniük kellett volna. A papok és a főemberek nem felej-
tették ezt el. „Másnap pedig, amely péntek után következik, egy-
begyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván:
Uram emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta
volt: Harmadnapra föltámadok" (Mt 27:62-63).
A tanítványok azonban nem emlékeztek ezekre a szavakra. „És
monda: „Óh, balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére,
amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a
Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?" (Lk 24:25-26).
A tanítványok álmélkodással azt kérdezték maguktól, vajon ki
lehet ez az idegen; aki behatol lelkük mélységeibe, és ilyen ko-
molysággal, gyengédséggel, együttérzéssel és ilyen biztatóan és re-
ményt keltően szól hozzájuk? Krisztus elárulása óta először kezdtek
el ismét reménykedni, bizakodni. Gyakran komolyan rátekintettek
útitársukra, és azt gondolták, hogy szavai éppen olyanok, mintha
azokat maga Krisztus mondotta volna nekik. Ámulattal teltek meg,
254
és szívük gyorsabban kezdett verni az örvendező várakozástól és

reménységtől.
Krisztus Mózes könyvétől, a bibliai történet alfájától kezdve
megmagyarázta nekik mindazokat a helyeket a Szentírásból, ame-
lyek reá vonatkoznak. Ha azonnal megismertette volna magát ve-
lük, akkor a szívük megelégedett lett volna és örömük teljessé-
gében nem éheztek volna semmi többre. Az volt a szükséges azon-
ban számukra, hogy megértsék az ótestamentumi próféciák és
előképek Krisztus mellett való tanúbizonyságtételeit. Ezekre kellett
hitüknek felépülnie. Krisztus nem vitt véghez csodákat, hogy meg-
győzze őket. Azt tekintette első feladatának, hogy megmagyarázza
nekik az Írásokat. Eddig úgy tekintettek halálára, mint ami össze-
törte, megsemmisítette minden reménységüket. Krisztus most
megmutatta nekik a próféták könyveiből, hogy éppen ez volt a leg-
erősebb kézzelfogható bizonyíték hitük számára.
Miközben a tanítványokat oktatta, Jézus rámutatott az Ótesta-
mentumnak, mint küldetése tanúbizonyságának a fontosságára.
Sokan azok közül, akik most kereszténynek vallják magukat, félre-
állítják az Ótestamentumot, és azt vallják, hogy nincs annak többé
semmi haszna és jelentősége. Krisztus azonban nem tanított sem-
mi ilyet. Sőt, Krisztus olyan magasra értékelte az Ótestamentumot,
hogy egy alkalommal ezt mondotta róla: „Ha Mózesre és a pró-
fétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a
halottak közül feltámad" (Lk 16:31).
Krisztus hangja az, amely a pátriárkák és a próféták által szól
hozzánk Ádám napjaitól az utolsó idők eseményeinek a lezárásáig.
Az Üdvözítő mellett az Ótestamentum éppen olyan tisztán és vilá-
gosan tanúságot tesz, mint az Újtestamentum. A prófétikus múlt-
ból felragyogó világosság az, amely tisztasággal és szépséggel
előhozza Krisztus életét és az Újtestamentum tanításait: Krisztus
csodái istenségének bizonyítékai. Annak azonban, hogy Ő a világ
Megváltója, még erősebb bizonyítékát találjuk meg, ha az Ótes-
tamentum próféciáit az Újtestamentum történetével hasonlítjuk
össze. (…)
255
„Krisztus megmutatta tanítványainak, hogy az a szörnyű harc, a-

melyet most még képtelenek voltak felfogni, abban a szövetségben
teljesedett be, amely még a világ fundamentumainak a lerakása
előtt megköttetett. Krisztusnak meg kellett halni, mint ahogy a tör-
vény minden megszegőjének meg kell halnia, ha továbbra is meg-
marad a bűnben. (...)
Krisztus így beszélgetett tanítványaival és nyitogatta elméjüket,
hogy megérthessék a szent Írásokat.” (...) „Gyalogosan megtett
útjuk közben a nap lenyugodott, és mielőtt Krisztus útitársai haza-
érkeztek volna otthonukba, a szántóföldeken dolgozók már abba-
hagyták munkájukat. Mikor a tanítványok készültek betérni ott-
honukba, úgy látták, mintha az idegen folytatni akarná útját. A ta-
nítványok azonban vonzódtak hozzá. Lelkük éhezett, hogy többet
halljanak Tőle. „Maradj velünk (Lk 24:29)” (...)
256
Ha a tanítványok nem kényszerítették volna Krisztust meghívá-

suk elfogadására, akkor nem tudták volna meg, hogy a feltámadott
Úr volt az útitársuk. Krisztus sohasem kényszeríti rá senkire társa-
ságát, de készen áll azok számára, akiknek szükségük van rá. (…)
Hamar elkészült az egyszerű vacsora, amelyet a vendég elé tet-
tek, aki az asztalfőn foglalt helyet. Azután kinyújtotta a kezét, hogy
megáldja az eledelt. A tanítványok elképedtek. Igen, mert útitársuk
pontosan úgy terjesztette ki kezeit, ahogy Mesterük szokta tenni.
Ismét rátekintettek, és íme, meglátták kezein a szegek helyét.
Mindketten egyszerre kiáltottak fel. Ez az Úr Jézus! Feltámadott a
halottak közül! Felugrottak helyükről és az Úr lábaihoz vetették
magukat, és imádták Őt, de Ő eltűnt szemeik elől. (…)
Ezzel a nagy újsággal azonban, amit közölniük kellett, nem ma-
radhattak ülve és nem beszélgethettek tovább otthonukban. Fá-
radtságuk és éhségük azonnal elmúlt. Megkóstolatlanul hagyták
ott ételüket, teljes örömmel azonnal útra keltek és mentek ugyan-
azon az ösvényen, amelyen jöttek. Siettek, hogy közöljék a hírt a
tanítványokkal a szent városban. Néhány szakaszon az út nem volt
biztonságos, de ők átmásztak a meredek kőfalakon és lecsúsztak a
sima sziklákon. Nem látták, nem tudták, hogy Annak a védelme
alatt vannak, Aki velük együtt ment az Emmaus felé vezető úton.
Zarándokbotjukkal a kezükben siettek. Gyorsabban kívántak men-
ni, mint amennyire mertek. Elvesztették az ösvényüket, azután
ismét megtalálták. Néha futottak, néha botladoztak, de mindig
csak mentek sietve előre. (…)
Az éjszaka sötét volt, de az igazságosság Napja fényesen ragyo-
gott a siető tanítványokra. Szívüket majd szétvetette az öröm. Úgy
érezték, hogy egy új világban vannak. Krisztus feltámadott! Újra és
újra ezt ismételgették. Ez volt az az üzenet, amelyet a szomor-
kodóknak vittek. El kellett nekik mondani az Emmausba való mene-
tel csodálatos történetét. El kellett nekik mondani, hogy ki csatla-
kozott hozzájuk az úton. A legnagyobb üzenetet vitték, amit a világ
valaha is kapott, egy jó hírről szóló üzenetet, amelytől az emberek
reménysége függ, most és az örökkévalóságban.”« (J. É. 701-706)
257
Békesség néktek
»„A két tanítvány eljutott Jeruzsálemig. (...) A felház ajtaját

(ahol össze voltak gyűlve a tanítványok) biztonságosan bere-
teszelve találták. Bebocsátásért kopogtattak, de nem jött semmi
válasz. Minden csendes volt. Azután megmondták a nevüket. Ekkor
az ajtót óvatosan kireteszelték és ők beléptek a házba. Velük
együtt azonban egy láthatatlan másik személy is belépett. Az ajtót
az után újra bezárták, a retesz megint az ajtó elé került, hogy távol
tartson minden idegent.
Az Emmausból érkezett tanítványok mindenkit meglepő izga-
lomban találtak. Lázban égtek, hangjuk hálaadásban és dicséret-
mondásban tört ki. Ezt mondogatták: „Feltámadott az Úr bizony-
nyal, és megjelent Simonnak!" (Lk 24:34). Azután a két emmausi ta-
nítvány lihegve a sietségtől, amellyel útjukat megtették, elmondták
a csodálatos történetet arról, hogy Jézus miként jelent meg nekik.
Éppen befejezték beszámolójukat, amelyről néhányan azt mondták,
hogy nem hiszik el, mert túlságosan is jó ahhoz, hogy igaz lehessen,
mikor, íme, újabb valaki állott meg előttük. Minden szem az ide-
genre szegeződött. Senki sem kopogtatott bebocsátásért.
A lépések hangját nem hallották. A tanítványok megijedtek. Cso-
dálkoztak és azt kérdezték: mit jelentsen ez? Azután hallottak egy
hangot, amely nem volt, nem lehetett senki másé, csak Mesterük
hangja. Tisztán és világosan hangzottak ajkáról a szavak: „Békesség
néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket
látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg és miért tá-
madnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és
lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és
lássátok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok,
hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és
lábait" (Lk 24:36-40). (…)
258
„Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt és csodálkozának,

monda nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Ők pedig adának néki
egy darab sült halat és valami lépesmézet. Melyeket elvőn és
előttük evék" (Lk 24:41-43). „Örvendezének azért a tanítványok,
hogy látják vala az Urat" (Jn 20:20). (…)
259
Mikor Jézus találkozott tanítványaival, emlékeztette őket azokra

a szavakra, amelyeket Ő mondott nekik halála előtt, hogy mind-
azoknak a dolgoknak be kell teljesedniük, amelyeket megírtak Felő-
le Mózes törvényében, a próféták könyveiben és a Zsoltárok köny-
vében. „Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjüket, hogy értsék az írá-
sokat. És monda nékik: Így van megírva és így kellett szenvedni a
Krisztusnak és feltámadni a halálból harmadnapon; és prédikál-
tatni az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának min-
den pogányok között, Jeruzsálemtől elkezdve. Ti vagytok pedig e-
zeknek bizonyságai" (Lk 24:45-48). (…)
A tanítványok kezdték felfogni munkájuk természetét és kiter-
jedését. Hirdetniük kell a világnak azokat a csodálatos igazságokat,
amelyeket Krisztus bízott rájuk. Életének eseményeit, halálát és
feltámadását, azokat a próféciákat, amelyek éppen ezekre az ese-
ményekre mutattak rá, Isten törvényének a szentségét, az üdvös-
ség tervének a titkait, Jézus hatalmát a bűnök megbocsátására –
mindezeknek a dolgoknak ők a tanúi, és nekik kell mindezeket
megismertetniük a világgal. Nekik kell kihirdetniük a békesség és az
üdvösség evangéliumát, a bűnbánatot és az Üdvözítő hatalmát. „És
amikor ezt mondta, rájuk lehele és monda nékik: Vegyetek Szent-
lelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak;
akikéit megtartjátok, megtartatnak" (Jn 20:22-23).
A Szentlelket Krisztus még nem nyilvánította ki leplezetlenül;
mert még nem dicsőült meg. A Szentlélek adományaiból való bősé-
gesebb részesedés nem következett be Krisztus mennybemene-
teléig. Enélkül pedig a tanítványok nem tudták teljesíteni azt a
megbízatásukat, hogy az evangéliumot prédikálják. A Szentlelket
meghatározott céllal kapták. Mielőtt a tanítványok be tudták volna
tölteni hivatásukat az egyházban, Krisztusnak adnia kellett az Ő
Lelkét. Krisztus ezáltal a legszentebb ajándékot bízta tanítványaira.
Így akarta belevésni tudatukba azt a tény, hogy ezt a szolgálatot
nem tudják elvégezni a Szentlélek nélkül.
A Szentlélek a lelki élet lehelete a lélekben. A Lélekben való ré-
szesedés a Krisztus életében való részesedést jelenti. A Szentlélek
260
átitatja elfogadóját Krisztus tulajdonságaival. Csak azok, akiket Is-

ten ily módon oktatott, akik megismerték a Szentléleknek a belső
emberre gyakorolt hatását; akikben megnyilvánul a Krisztuséhoz
hasonló jellem, csak azok állhatnak ki az emberek képviselőiként,
hogy szolgáljanak az egyház meghatalmazásában.”« (J. É. 707-710)
A nagy parancs
„Röviddel mennybemenetele előtt Krisztus megbízást adott

tanítványainak. „Nékem adatott minden hatalom mennyen és föl-
dön - mondotta. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden
népeket" (Mt 28:18-19). „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az
evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15). (…)
Krisztus megbízta tanítványait, hogy végezzék azt a munkát,
amit rájuk hagyott, és Jeruzsálemben kezdjék el tevékenységüket.
Jeruzsálem volt a színtere az emberért történt legmélyebb meg-
aláztatásának. Jeruzsálemben szenvedett, itt vetették el, és itt ítél-
ték kereszthalálra. Júdea volt Krisztus szülőföldje. Itt öltötte magá-
ra az emberi alakot, itt járt és élt együtt az emberekkel, és csak né-
hányan ismerték fel, hogy a menny közeljött a földhöz, mikor Jézus
közöttük volt. Ezért a tanítványok munkálkodásának Jeruzsálem-
ben kellett elkezdődnie.” (...)
A munkának azonban nem volt szabad itt megállnia. Isten mű-
vét ki kellett terjeszteni a föld legtávolabbi határáig. (…) „Azt, aki
hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem" (Jn 6:37). Mindazok, akik
csak akarják, megbékülhetnek Istennel és megkaphatják az örökké-
való életet.
261
Rátok, tanítványaimra bízom most az irgalmasságnak ezt az

üzenetét. Először Izraelnek kell ezt átadnotok, és azután minden
nemzetnek, nyelvnek és népnek. Mindazokat, akik hisznek Jézus
Krisztusban, egy egyházba kell összegyűjtenetek.
262
A Szentlélek ajándékával a tanítványoknak csodálatos hatalmat

kellett kapniuk. Tanúbizonyságtételüket jeleknek és csodáknak kel-
lett megerősíteni.
Csodákat nemcsak a tanítványok tennének, hanem azok is, akik
elfogadták üzenetüket. Jézus ezt mondta: „Azokat pedig, akik hisz-
nek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új
nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isz-
nak, meg nem árt nékik; betegekre vetik kezeiket, és meggyó-
gyulnak" (Mk 16:17-18). (…)
A tanítványoknak ugyanazzal a hatalommal kellett rendel-
kezniük, amellyel Jézus rendelkezett, hogy gyógyítani tudjanak „a
nép között minden betegséget és minden erőtelenséget" (Mt 4:23).
Mikor Jézus nevében meggyógyítják a testi betegségeket, akkor
Jézus gyógyító hatalmáról a lelkek meggyógyításával bizonyságot
kell tenniük. Jézus egy képességet is megígért most tanítványainak,
mivel idegen országokban más nemzetek között is prédikálniuk kel-
lett az evangéliumot; ezért meg kellett kapniuk azt a képességet,
hogy más, idegen, új nyelveken is tudjanak beszélni. Az apostolok
és társaik tanulatlan emberek voltak. Pünkösd napján a Szentlélek
kitöltésével azonban beszédük, akár saját, akár idegen nyelven
mondották is el azt, tisztává, egyszerűvé, szabatossá vált szóban és
hangsúlyban egyaránt. (…)
Az Üdvözítő, mikor azt mondotta: „Elmenvén *...+ tegyetek tanít-
ványokká minden népeket" (Mt 28:19), akkor azt is mondta: „azo-
kat pedig akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördö-
göket űznek; új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek fel; és ha va-
lami halálost isznak, meg nem árt nékik; betegekre vetik kezeiket
és meggyógyulnak" (Mk 16:17-18).
Krisztus ígérete olyan messzire ér el, amilyen távolságra szól a
megbízása. Természetesen nem minden hívő részesül mindegyik
ajándékban. A Lélek különbséget tesz: „[...] osztogatván minden-
kinek külön, amint akarja" (1Kor 12:11). Az Úr azonban a Lélek
ajándékait minden hívőnek megígérte, amilyen mértékben szük-
263
sége van az ajándékok egyikére vagy másikára, az Úr munkájának

végzéséhez.(…)
„Betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak" (Mk 16:18). (…)
Krisztus ma is éppen olyan kész meggyógyítani a betegeket, mint
amikor személyesen itt volt a földön. (…)
A betegségtől sújtottak közül sokaknak, akik egészségüket
visszanyerték, Krisztus azt mondotta: „Ímé meggyógyultál; többé
ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!" (Jn 5:14). Krisztus
azt tanította, hogy a betegség - mind a testi, mind a lelki betegség -
Isten törvénye megsértésének a következménye. A világon nem lé-
tezne semmiféle nyomorúság, ha az emberek összhangban, har-
móniában élnének a Teremtő szándékával. (…) Nekünk Istennel
együtt kell munkálkodnunk egészségünk helyreállításáért; a testi
egészségünk érdekében éppen úgy, mint a lelki egészségünkért.”«
(J. É. 722-730) Ha hallgatunk szavára, rajtunk is beteljesíti a régi
Izraelnek adott ígéreteit. (Lásd 2Móz 15:26)
»„Krisztus így adta át tanítványainak megbízatásukat. Gondos-
kodott a munka folytatásához szükséges ellátásról, s magára vál-
lalta a felelősséget a munka sikeréért. Amíg tanítványai engedel-
meskedtek szavának és vele együtt munkálkodtak, addig nem szen-
vedhettek kudarcot. Menjetek el minden néphez, parancsolta ne-
kik. Dolgozzatok hittel és bizalommal, mert soha nem hagylak el
benneteket.” « (J. É. 722-730)
264
A HETEK ÜNNEPE - PÜNKÖSD
38. FEJEZET
HETEK ÜNNEPE - PÜNKÖSD
Ö
»„ tven nappal a zsenge bemutatása után következett a pün-
kösd, amelyet az aratás, vagy a hetek ünnepének is neveztek. A
gabonáért érzett hálájuk kifejezésére két, kovásszal sütött kenye-
ret mutattak be az Úr előtt. A pünkösd csak egy napig tartott, amit
teljesen az istentiszteleteknek szenteltek.”« (J. É. 685) (A pünkösd-
ről szóló bibliai leírást lásd: 3Móz 23:15-21)
»„Amikor a tanítványok az Olajfák hegyéről visszatértek Jeru-
zsálembe, az emberek a bánat és levertség helyett örömet és győ-
zelmet olvastak le arcukról. Már nem szomorkodtak szertefoszlott
reményeik miatt. Látták a feltámadt Üdvözítőt és búcsúzása alkal-
mával tett ígérete állandóan fülükbe csengett.
Krisztus parancsának engedelmeskedve, Jeruzsálemben várták
be az Atya ígéretét: a Szentlélek kiárasztását. Várakozásukat azon-
ban nem töltötték semmittevéssel, hanem amint a jelentés mond-
ja: „Mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az
Istent” (Luk 24: 53).
Gyakran összegyűltek és imáikat Jézus nevében küldték az Atyá-
hoz. Tudták, hogy a mennyben, Isten trónja előtt áll legfőbb Szó-
szólójuk és Pártfogójuk. Leborulva, szent alázattal imádkoztak és
265
megemlékeztek ígéretéről, hogy: „amit csak kérni fogtok az Atyától

az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek
az Atyától az én nevemben; kérjetek és megkapjátok, hogy a ti
örömötök teljes legyen" (Ján 16: 23. 24) .
Komoly imában fordultak a tanítványok az Úrhoz, hogy adjon
nekik készséget, hogy az emberek elé állhassanak és a mindennapi
érintkezés folyamán olyan szavakat mondjanak, amelyek a bűnö-
söket az Üdvözítőhöz vezetik. Miközben minden vélemény különb-
séget megszüntettek egymás között és minden elsőbbségi-, vagy
uralomvágy eltűnt szívükből, bensőséges keresztényi közösségben
szorosan egybeforrtak.
Az előkészület ideje a mélységes, komoly töredelem és az ön-
vizsgálat napjai voltak számukra. Érezték lelki szegénységüket és
felülről, az Úrtól kérték a kenetet, mely alkalmassá teszi őket a lé-
lekmentési munkákra. Nemcsak a maguk számára kértek áldást,
hanem könyörögtek mások lelki üdvéért is. Tisztán látták, hogy az
evangéliumot el kell vinniük az egész világnak és buzgón könyörög-
tek azért az erőért, melyet Jézus megígért nekik.
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal e-
gyütt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebe-
sen zúgó szélnek zendülése és eltelé az egész házat, ahol ülnek
vala."
A Lélek oly túláradva szállott az imádságban elmélyült és vára-
kozó tanítványokra, hogy minden szívet magával ragadott. Az
Örökkévaló hatalmasan nyilatkozott meg egyházának.
Úgy tetszett, mintha ennek az évszázadok óta visszatartott erő-
nek kiárasztása a mennyet nagy örömmel töltené el, hogy a Lélek,
kegyelmi kincseit a gyülekezetre kitöltheti. Ennek hatása alatt a
bűnbánat, a megtérés szava egyesült a bűnbocsánat felett érzett
öröm énekeivel. Jövendölések is hangzottak el. Az egész menny
csodálattal hajolt le, hogy e hasonlíthatatlan, sőt felfoghatatlan
szeretet bölcsességét szemlélje és csodálja. Ámulattól elragadtatva
kiáltottak fel az apostolok: „Ez az igazi szeretet!” A kapott ado-
266
mányt megragadták, és mi volt ennek eredménye? A Lélek kardja,

új erővel élesítve, a menny villámaival megedzve, áttörte a hitet-
lenséget! Ezrek tértek meg egy napon.
Krisztus mennybemenetele volt a jele annak, hogy követői el-
nyerik a megígért áldást. Erre várniuk kellett, mielőtt munkájukat
elkezdhették. Miután Krisztus a mennyei kaput átlépte, angyalok
imádata közben elfoglalta trónját. Midőn a beiktatás ünnepélye vé-
get ért, a Szentlélek bőséggel áradt a tanítványokra és Krisztus va-
lóban megdicsőíttetett azzal a dicsőséggel, melyet Atyjától öröktől
fogva bírt.
A Lélek kiárasztása pünkösd
napján, a menny üzenete volt
arról, hogy a Megváltó ünne-
pélyes felkenetése megtörtént.
Ígérete szerint elküldte a Szent-
lelket a mennyből, annak jeléül,
hogy immár, mint Pap és Király,
övé minden hatalom mennyen
és földön; és Ő népének Fel-
kentje.
"És megjelentek előttük ket-
tős tüzes nyelvek és üle minde-
nikre azok közül. És megtelének
mind Szentlélekkel, és kezdének
szólni más nyelveken, amint a
Lélek adta nékik szólniuk." A
Szent Lélek tüzes nyelvek alakjá-
ban nyugodott az összegyűlte-
ken. Jelképe volt ez a tanítvá-
nyoknak akkor juttatott ado-
mánynak, amely képessé tette őket, hogy olyan nyelveken is
folyékonyan beszéljenek, melyeket azelőtt sohasem ismertek.
A tűz azt az izzó buzgóságot fejezte ki, mellyel az apostolok mű-
ködni fognak; s egyszersmind azt az erőt is, mely munkájukat kíséri.
267
„Lakozának vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak,

minden nép közül, melyek az ég alatt vannak.” A zsidók abban az
időben elszórtan éltek majdnem az egész föld lakott területein és a
számkivetésben különböző nyelveket tanultak meg. Közülük sokan
tartózkodtak Jeruzsálemben, hogy ott részt vegyenek a vallásos
ünnepségeken. Az egybegyűltek között tehát minden ismert nyelv
képviselve volt. Az evangélium hirdetését ez a nyelvkülönbség na-
gyon akadályozta volna; Isten ezért csoda által pótolta az apostolok
hiányosságát.
A Szentlélek olyasvalamit tett érettük, amit különben egész éle-
tükben sem vihettek volna végbe. Ezen túl tehát, miután minden
nyelven tudtak beszélni, ahova működésük kiterjedt, hirdethették
az evangélium igazságait külföldön is. Ez a csodálatos adomány a
világ előtt erős bizonyíték volt arra, hogy megbízatásukat a menny
pecsételte meg.
„Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és
megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket
szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mond-
ván egymásnak: Nemde nem galileusok-é ezek mindnyájan, akik
szólnak? Mi módon halljuk hát őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén,
amelyben születtünk?"
A papok elhatározták, hogy az apostolok csodatevő erejének
természetes magyarázatot adnak. Azt állították, hogy a tanítványok
megrészegedtek a túl sok újbor élvezetétől, melyet erre az ünnep-
ségre készítettek. A tömegből egyesek, a legtudatlanabbak, kész-
pénznek vették ezt a híresztelést. Az értelmesebbek azonban tud-
ták, hogy csak hamis ráfogás ez, mert hiszen akik értették a külön-
böző nyelveket, bizonyították, mily tökéletesen beszélik a tanítvá-
nyok ezeket az idegen nyelveket. Péter válaszolt a papoknak ebbeli
vádjára és kimutatta, hogy ez az esemény nyilvánvaló beteljesedé-
se Jóel próféciájának, melyben előre megjövendölte, hogy milyen
erő árad majd ki azokra az emberekre, akiket az Úr előkészít rend-
kívüli munkájukra.
268
„Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, le-

gyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédi-
met! Mert nem részegek ezek, amint ti állítjátok; hiszen a napnak
harmadik órája van; hanem ez az, ami megmondatott Jóel prófé-
tától: És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az
én Lelkemből minden testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok,
és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És
az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a
napokban az én Lelkemből és prófétálnak" (Jóel 2, 28).
Péter azután világosan és erőteljesen tett bizonyságot Krisztus
haláláról és feltámadásáról: „Izráelita férfiak, halljátok meg e
beszédeket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonysá-
got nyert előttetek, erők, csodatételek és jelek által, melyeket ő ál-
tala cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok…
...megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megölé-
tek. Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivel-
hogy lehetetlen volt néki attól fogva tartatni" (ApCsel 2:22-24).
Igen érdekes eseményt szemlélhetünk. Látunk embereket, akik
minden irányból sereglenek, hogy meghallgassák a tanítványok bi-
zonyságtételét arról az igazságról, amely a Jézus Krisztusban van.
Odatolakodnak, megtöltik a templomot.
Jelen vannak a papok és a főemberek is; arcuk még mindig go-
noszságuk sötétségét tükrözi, mert szívük telve van Krisztus iránti
keserű gyűlölettel. Kezükről még nem mosták le a vért, melyet a
világ Megváltójának megfeszítésekor ontottak. Azt hitték, hogy az
apostolokat megfélemlítheti a gyilkosság és a súlyos elnyomatás,
és íme, itt látják őket rettenthetetlenül, Szentlélekkel telten.
Most pedig hallhatták a tanítványok kijelentését, hogy a meg-
feszített: Isten Fia volt. A papok és főemberek reszkettek. Meg-
győződés és félelem lett úrrá a népen. „Ezeket pedig mikor hal-
lották, szívükben megkeseredének, és mondának Péternek és a töb-
bi apostoloknak: Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?”
269
A hallgatóság között voltak jámbor zsidók, akik őszintén hittek.

A szónok beszédét kísérő erő meggyőzte őket a megfeszített Jézus
messiási voltáról. „Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és
keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a
bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert
néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik
messze vannak, valakiket csak elhív az Úr, a mi Istenünk."
Péter az őszinte zsidók előtt kifejtette, hogy a papok és főem-
berek ámítása vezette félre őket. Ám, ha tovább is tőlük kérnek ta-
nácsot, és mindaddig nem vallják meg Krisztust nyíltan, míg ezek is
el nem ismerik, akkor sohasem fogják elfogadni a Messiást. Ezek a
befolyásos emberek jámboroknak akartak feltűnni, de alapjában
földi hatalomra és gazdagságra törtek. Nem volt szándékuk Krisz-
tushoz jönni, tőle világosságot nyerni.”« (Ap. T. 24-29)
Birtokukban a Messiásról szóló jövendölésekkel, Jézus csodála-
tos életét és cselekedeteit szemlélve, hogyan sikerült mégis Sátán-
nak éppen ennyire megvakítania a zsidó papokat és főembereket?
»„Midőn Krisztus első eljövetelét hirdették. János küldetett el,
hogy Illés próféta erejében és lelkületével egyengesse a Megváltó
útját. Azokat, akik János tanítását elvetették, Jézus prédikációja
sem boldogította. Mivel az eljövetelét hirdető üzenetet ellenezték,
olyan álláspontra helyezkedtek, hogy megjelenésekor sem fogad-
hatták el a hírnököktől még a legmeggyőzőbb bizonyságtételt sem,
hogy Krisztus; a Messiás.
Sátán azonban ezzel sem volt megelégedve. Azokat, akik elve-
tették János üzenetét, tovább hajszolta s arra csábította, hogy
Krisztust megtagadják, és keresztre feszítsék. Akik így cselekedtek,
azok a pünkösd nap áldásában sem részesülhettek, amely áldás
megmutathatta volna nekik a mennyei szentélyhez vezető utat. A
templom kárpitjának kettéhasadása azt jelezte, hogy Isten nem fo-
gadja el többé a zsidós ceremóniákat és áldozatokat. A nagy Ál-
dozat immár megtörtént és elfogadtatott s Isten Szentlelke, aki
pünkösd napján áradt ki a tanítványokra, gondolataikat a földi
szentélyről a mennyire irányította, ahova Jézus saját vérével lépett
270
be, hogy kiárassza tanítványaira megváltása áldásait. A hitetlen

zsidók azonban sötétségben hagyattak. Elveszítették az összes vilá-
gosságot, amit a megváltás tervének ismerete adhatott volna nekik
és továbbra is haszontalan áldozataikban és adományaikban hittek
és bíztak. A földi szentély helyébe a mennyei szentély lépett, csak-
hogy nekik a nagy változásról nem volt tudomásuk. Ezért nem volt
semmi hasznuk Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett közben-
járói szolgálatából.”« (G. J. K. 182)
»„A zsidó vezetők azt hitték, hogy Krisztus halálával műve is be-
fejeződik. Ehelyett azonban tanúi voltak a pünkösdnapi csodálatos
eseményeknek. Hallották a tanítványokat, ahogyan előttük eddig
ismeretlen erővel és határozottsággal prédikálták Krisztust és lát-
ták, amint szavaikat jelek és csodák igazolták. Jeruzsálemben, a zsi-
dóság fellegvárában, ezrek vallották meg nyíltan, hogy hisznek a
názáreti Jézusban, a Messiásban. Nagy erővel beszéltek az Üdvö-
zítőről, és amikor a megváltási tervet fejtegették a hallgatók előtt,
sokan felébredtek és meggyőződtek. Ezek azután szakítottak a
papok által beoltott hagyományokkal és a babonás képzelgések-
kel; elfogadták az Üdvözítő tanait. „Akik azért örömest vevék az ő
beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a
napon mintegy háromezer lélek.” A tanítványok csodálkozó boldog-
sággal szemlélték e nagy aratást. Többé nem voltak már tudatlanok
és műveletlenek, vagy egymást meg nem értő, független egyedek
csoportja, akik egymással ellenkezve szembeszálltak. Most már nem
reménykedtek többé világi nagyság és méltóság elérésében. „Egy
akarattal” voltak eltelve, kiknek „szíve-lelke egy vala” (ApCsel 2:46;
4: 32). Gondolataik egyetlen tárgya: Krisztus volt; egyetlen céljuk:
országának fejlesztése. Lelkületük, jellemük hasonlóvá vált a Meste-
réhez és az emberek láthatták rajtuk: „hogy a Jézussal voltak vala”
(ApCsel 4:13). « (Ap. T. 30-31)
Isten a Szentlélek segítségével már ősidőktől kezdve tevékeny-
kedett emberi eszközei által, hogy szándékát megvalósítsa a bukott
emberiséggel. Ez nyilvánult meg a pátriárkák életében, Mózes nap-
jaiban. Ugyanez az erő adott hitet és bátorságot Kálebnek és Jó-
271
zsuénak, Illésnek és a többi prófétának. Az apostolok idején, bősé-

ges mértékben, záporeső formájában árasztatott ki hűséges tanít-
ványaira. A Léleknek az apostolok korában történő kiárasztását
Isten Igéje korai esőnek nevezi. A késői eső (a Lélek gazdag kiá-
rasztása), melyet Isten megígért szent prófétái által, a kegyelmi idő
lezárása előtti időre, még bőségesebb lesz.
»„A végidőben, amikor Isten műve a földön befejezéshez köze-
ledik, a szent életű hívők komoly fáradozásait a Szentlélek hatalma
az isteni kegyelem rendkívüli jeleivel kíséri majd. A korai és késői
eső jelképében - ahogyan az eső Keleten a magvetés, illetve az ara-
tás időszakában hullott a földre - a héber próféták az isteni kegye-
lem különleges megnyilatkozásait jövendölték Isten gyülekezete
számára. A Lélek kiárasztása az apostolok napjaiban a korai esőt
jelképezte, mely dicső eredményeket érlelt. A Lélek jelenléte az
igaz egyházban az idők végezetéig érezhető lesz. A lelki kegyelem
rendkívüli kiárasztását viszont arra az időpontra ígérte Isten, amely
megelőzi a világ aratásának befejezését, amely előkészíti a
gyülekezetet Jézus eljövetelére. Az Írás a Léleknek eme kiárasztását
a késői eső hullásához hasonlítja; és ezért az erőtöbbletért
könyörögjenek a keresztények az aratás Urához „a késői eső id-
ején”. Erre „az Úr villámlást szerez és záporesőt ad nékik”. "Elküldi
nektek az esőt, a korai és késői esőt" (Zak 10:1). (Elberfeldi ford.)
(Jóel 2:23.) Ha tehát a Szentlélek az erő közvetítője, akkor miért
nem éhezzük és szomjúhozzuk a Lélek adományát? Miért nem
beszélünk erről és miért nem tesszük imáink és prédikációink tár-
gyává? Az Úr készségesebben adja Szentlelkét azoknak, akik Neki
szolgálnak, mint ahogy a szülők adják gyermekeiknek ajándékaikat.
Krisztus minden munkása naponta könyörögjön Istenhez a Lélek
keresztségéért.”« (Ap. T. -34-37).
272
IX. rész
ŐSZI ÜNNEPEK
ŐSZI ÜNNEPEK
IX. rész tartalma
39. fejezet A kürtzengés ünnepe - Az advent

mozgalom
- Miller Vilmos
- Az első angyal üzenete
40. fejezet A titok feltárva - a pecsét feltörve
- Miller felelősségérzete
41. fejezet A csalatkozás oka
- A tanítványok csalódása és
az 1844-es csalódás közti hasonlóság
- A második adventet várók csalódása
42. fejezet Mi a szentély?
- Mit jelent a szenthely megtisztítása?
- Mi a szentély?
- Mit jelent a szenthely megtisztítása?
43. fejezet A szentek szentjében
- Ímhol jő a VŐLEGÉNY
44. fejezet A mennyei templom nyitott és zárt
ajtaja
-„És megláttaték az ő szövetségének
ládája”
45. fejezet Isten változhatatlan törvénye
- Mi a fenevad képe, és hogyan fogják
megformálni?
- A fenevad bélyegének meghatározása
46. fejezet Az engesztelés napja - Vizsgálati
ítélet
47. fejezet A pápaság célkitűzései
48. fejezet Az utolsó figyelmeztetés
- Babilon bűnei közismertté válnak
- A Jelenés 18. fejezetének angyala
- A rendelet kiadása
49. fejezet A nyomorúság ideje
- A kegyelem ajtaja bezárul
- Jákob gyötrelmének éjszakája
- A csalás drámájának csúcspontja
- Isten kitölti bűntető ítéleteit
a gonoszokra
50. fejezet Isten népe megszabadul
- Részleges feltámadás
- Az égen feltűnő törvény
- Keleten meglátszik az oly régóta várt
felhő
51. fejezet Sátoros ünnep - A második advent
52. fejezet A Föld pusztulása
39. FEJEZET
A KÜRTZENGÉS ÜNNEPE
- AZ ADVENT MOZGALOM-
Az őszi ünnepek közül az első, melyet az Úr elrendelt Izrael né-

pe számára, a Kürtzengés ünnepe volt. A Kürtzengés ünnepének
megtartásával kapcsolatosan így szól az isteni kijelentés: „Szólj
Izráel fiaihoz, mondván: A hetedik hónapban, a hónap első napján
ünnepetek legyen néktek, emlékeztető kürtzengéssel, szent gyüle-
kezéssel. Semmi robota munkát ne végezzetek, és tűzáldozattal
áldozzatok az Úrnak” (3Móz 23:24-25).
Izrael népe az Úr utasítása szerint,
más alkalmakkor is használta a kürtök
fúvását. A kürtzengés minden hónap
kezdetén felhangzott az egészen égő és
békeáldozatok felett. Az Úrra, az ő Iste-
nükre emlékeztette ez Izraelt. (4Móz
10:10)
Isten utasítása szerint, Mózes két e-
züstharsonát készíttetett, egyrészt a
gyülekezet összehívására, másrészt az
Izraeliták vándorlásának rendezésére.
(4Móz 10:2)
276
A KÜRTZENGÉS ÜNNEPE – AZ ADVENT MOZGALOM
A többi ünnepeken és egyéb alkalmakkor való kürtöléstől elté-

rően ez az ünnepnap „a kürt zengésének napja volt”(4Móz 29:1).
Amint láttuk a tavaszi ünnepek tanulmányozása során, ezek, az
Isten által elrendelt ünnepek, árnyékszolgálatok voltak, „a jövendő
dolgoknak árnyéka”, melyek a megváltás munkájában teljesedtek be.
A tavaszi ünnepek mindegyike, időben, pontosan azon a napon
teljesedtek be Krisztusban, amely napon másfél évezreden keresz-
tül megünnepelték Izrael fiai.
Az őszi ünnepek is a megváltás nagy művének előképei, melyek
szintén Krisztusban teljesednek be. A Biblia elég szűkszavúan írja
le, hogy milyen céllal rendelte el a kürtzengés ünnepének a megün-
neplését, mégis az Igéből kell megértenünk ennek a jelentőségét.
Közeledett az egész évi ünnepsor legjelentősebb ünnepe, a bű-
nök rendezésének, a bűnök eltörlésének napja. Nagy és félelmetes
volt ez a nap. A szent Feljegyzés így ír erről a napról: „... sanyar-
gassátok meg magatokat... Mert ha valaki nem sanyargatja meg
magát ezen a napon, (ha nem bánkodik őszintén bűnei felett és
nem rendezi el azokat az Úrral és felebarátaival az engesztelés nap-
jáig) az olyan irtassék ki az ő népe közül” (3Móz 23:27,29).
Erre a sorsdöntő nagy napra emlékeztette az Úr Izrael népét –
„emlékeztető kürtzengéssel, szent gyülekezéssel”(3Móz 23:24).
Béküljenek meg Istennel, béküljenek meg felebarátjaikkal, kérje-
nek bocsánatot attól, akit megbántottak, térítsék meg a kárt azok-
nak, akit megkárosítottak és a pap szerezzen engesztelést a bűne-
ikért, hogy ki ne irtassanak az élők soraiból. Erre tanította, ezt kér-
te az árnyékszolgálat által az Úr Izrael fiaitól.
Amiképpen láttuk a tavaszi ünnepek beteljesedése során, Isten
az Ő Fia és Szentlelke által gondoskodott arról, hogy akik őszintén
szerették Istent, akik bíztak ígéretében, és forró szívvel várták be-
teljesedését, azok felismerték a jövendölések és az árnyékszolgá-
latok jelentőségét.
277
Amikor a Dániel próféta által kijelentett, az utolsó időre szóló

idő meghatározó prófécia betelt (Dán 8:14), a kereszténység nagy
többsége mit sem tudott róla. Ha kevesen is, azonban mégis csak
voltak emberek, akiket érdekelt az isteni kinyilatkoztatás. Isten
minden időben embereket használt fel, hogy a népet felkészítse a
nagy és ünnepélyes események megértésére, elfogadására. Keresz-
telő Jánost a Messiás útjának készítésére, Luthert és társait a nagy
Reformáció munkájára választotta ki az Úr, akképpen hívta Miller
Vilmost és társait a XIX. században, hogy hirdessék az ítélet nap-
jával kapcsolatos bibliai igazságokat.
Miller Vilmos
»„Isten egy egyszerű földművest vá-

lasztott ki arra, hogy a próféták jövendö-
léseit kutassa, ámbár mindaddig maga sem
hitt a Bibliában. Isten angyalai sokszor ke-
resték fel ezt a kiválasztottat, hogy elmé-
jét megvilágosítsák, és hogy kinyilatkoz-
tassák neki azokat a jövendöléseket, ame-
lyek eddig Isten népe előtt homályosak
voltak. Isten kezébe adta az igazság láncá-
nak első szemét, s vezette őt, hogy szemről
szemre tovább kutasson, amíg végül cso-
dálkozással és elragadtatással szemlélte Isten szavát. Az igazság
teljes láncolatát fedezte fel. (...) Csodálkozva látta, hogy az egyik
bibliai szöveg megmagyarázza a másikat. S, ha a Bibliának vala-
mely kijelentését nem értette meg teljesen, megtalálta a szüksé-
ges felvilágosítást a másik helyen. (...)
A próféciák során végighaladva, rájött, hogy az emberiség a föld
történelmének végső jeleneteit éli, csakhogy erről semmit nem
tud. Látta az egyházakat, s íme, azok romlottak; szeretetük nem Jé-
zusé, hanem a világé; a világi tiszteletet hajszolják, ama tisztelet
helyett, mely onnan felülről árad; inkább földi kincsek után törek-
szenek, ahelyett, hogy a mennyben gyűjtenének kincseket. Miller
278
sötétséget, képmutatást és halálos dermedtséget talált minden-

felé. Lelke nyugtalan lett. Isten felhívta, hogy hagyja el birtokát,
miként egykor Elizeust is felszólította, hogy odahagyva ökreit, me-
lyekkel éppen szántott, kövesse Illés prófétát. Félelemmel és re-
megve kezdte feltárni Isten országának titkait az embereknek. El-
vezette hallgatóit a próféciák mezsgyéjén át egészen Krisztus má-
sodik eljöveteléig. (...)
Miller figyelmét Isten irányította a próféciákra és a Jelenések
könyvére nézve nagy világosságot adott neki. Ha Dániel látomásait
megértették volna, akkor a Jelenések könyvét is jobban megért-
hette volna a nép. Isten éppen a kellő időben késztette választott
szolgáját, aki világosan és a Szentlélek erejében feltárta a prófé-
ciákat, kimutatta Dániel és János látomásai és a Biblia egyéb részei
közötti összhangot és az emberek lelkére kötötte az Ige rettenetes
intelmeit; az előkészület szükségességét az ember Fiának eljöve-
telére. Mélységes és ünnepélyes meggyőződés hatotta át a hallga-
tókat s lelkészek és köznép, bűnösök és hitetlenek az Úrhoz tértek,
s készülődtek, hogy megállhassanak az ítéletben.
Millert Isten angyalai kísérték küldetése teljesítésében. Szilárd
jellemű, rettenthetetlen ember volt, aki félelem nélkül hirdette a
rábízott üzenetet. A bűnbe süllyedt világ és a hideg világias egyház
arra késztették, hogy minden erejét és képességét latba vesse és
elviseljen fáradtságot, nélkülözést és szenvedést. Hiábavaló volt
Sátán ellenkezése, hiába volt a névleges keresztények s a világ fon-
dorkodása; mindenütt, ahová csak meghívták, készséggel és lel-
kesedéssel hirdette az örökkévaló evangéliumot, s mindenütt
visszhangzott lelkes szózata (miként a kürtzengés napján az ezüst-
harsona hangja): „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget,
mert eljött az Ő ítéletének órája!" (Jel 14:7)” « (T. L. 249-253)
»„Sokan bűnbánattal és alázattal keresték az Urat. Szívük, amely
oly sokáig földi dolgokhoz ragaszkodott, most a menny felé fordult.
Isten lelke megnyugodott rajtuk és töredelmes, alázatos szívvel ők is
kiáltották: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget, mert eljött
279
az Ő ítéletének órája!" Miller és társai a Dán 8:14 versére és Jel 14:7

versére alapozott üzenetet hirdettek.”« (G. J. K. 128-129)
Az első angyal üzenete
»„Isten elhatározta, hogy a népet felébreszti, és döntésre kész-

teti, az igazság mellett vagy ellen. Lelkészek győződtek meg a pró-
fétai korszakokra vonatkozó álláspontok helyességéről és sokan
büszkeségüket félredobva, jövedelmüket és egyházaikat otthagyva,
helyről-helyre vándoroltak, hogy az üzenetet hirdessék. Mivel a-
zonban a mennyei üzenetet aránylag kevés hivatásos lelkész fo-
gadta el, a munka legnagyobb része oly emberek vállaira hárult,
akik nem voltak prédikátorok. Sokan hagyták el szántóföldjüket és
gazdaságukat, hogy az üzenetet hirdethessék, mások üzletükből,
műhelyeikből hívattak el. Sok, nagyon tekintélyes polgár is arra
kényszerült, hogy hivatalát elhagyja s beálljon az első angyali üze-
net népszerűtlen munkájába.
Lelkészek félretették felekezeteskedő nézeteiket és érzelmeiket
és egyesültek Jézus eljövetelének hirdetésében. Bárhol is hangzott
fel az üzenet, felgyújtotta az embereket. A bűnösök megtértek,
sírtak és bocsánatért esdekeltek s olyanok, akik becstelenül éltek,
siettek a jóvátétellel. Szülők a legnagyobb aggodalommal őrködtek
gyermekeik felett. Azok, akik elfogadták az üzenetet, megtéretlen
barátaik, rokonaik és ismerőseik körében igyekeztek az igazságot
terjeszteni és mialatt lelkük alázatban meghajolt az ünnepélyes
üzenet súlya alatt, esdve kérték és intették őket, hogy készülőd-
jenek az Úr Jézus eljövetelére. Ez a lélektisztító munka elvonta az
emberek szeretetét a világtól, és eddig sohasem tapasztalt meg-
szentelődést eredményezett.
Emberek ezrei szerették meg a Miller Vilmos által hirdetett igaz-
ságokat s Istennek szolgái, Illés próféta erejében és szellemében
hirdették az üzenetet. Jézus előfutárához, Jánoshoz hasonlóan,
azok, akik ezt az ünnepélyes üzenetet hirdették, indíttatva érezték
magukat, hogy a fejszét a fák gyökerére helyezzék és felhívják az
280
embereket, hogy teremjenek a megtéréshez illő gyümölcsöket.

Bizonyságaik felébresztették és erősen hatottak az egyházakra és
arra kényszerítették, hogy színt valljanak, és valóságos jellemüket
kimutassák. S midőn elhangzott az ünnepélyes intelem, hogy me-
neküljenek Isten eljövendő haragja elől, sokan, akik az egyházak-
kal összeköttetésben álltak, elfogadták az engesztelő üzenetet. Be-
látták hitehagyásukat és a megbánás keserű könnyei, és mélységes
lelki fájdalomban alázkodtak meg Isten előtt. És mialatt Istennek
Lelke megnyugodott rajtuk, ők is segítettek hangoztatni az ünne-
pélyes szózatot: „Féljétek az Istent és neki adjatok dicsőséget, mert
eljött az ő ítéletének órája!" (Jel 14:7)” (T. L. 253-255)
„William Millernek és munkatársainak Amerikában kellett az
intő üzenetet hirdetniük. Ez az ország lett a nagy adventmozgalom
központja. A leghatározottabban itt teljesedett az első angyal
próféciája. Millernek és társainak az írásait távoli országok is meg-
ismerték. A misszionáriusok a világ minden részébe, ahova sikerült
eljutniuk, magukkal vitték Krisztus közeli eljövetelének örömhírét.
Közelben és távolban terjedt az örökkévaló evangélium. (...) Min-
denütt felhangzott a szívekhez szóló bizonyságtevés, amely arra in-
tette a bűnösöket, a világ fiait és az egyháztagokat egyaránt, hogy
meneküljenek az eljövendő haragtól. Bűnösök sírva kérdezték:
„Mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek? ”« (N. K. 328-329)
„A megváltás üzenetét minden korban prédikálták, de az evan-
géliumnak ezt a részét csak az utolsó napokban lehet hirdetni,
mert csak akkor igaz, hogy az ítélet órája eljött. A próféciákból egy
eseménysort ismerünk meg, amely az ítélet megkezdéséig tart. Ez
különösen Dániel könyvében figyelhető meg. A próféciának azt a
részét, amely az utolsó napokra vonatkozik, Dánielnek be kellett
pecsételnie „a végidőig”. A végidő előtt nem lehetett hirdetni az
ítéletről szóló üzenetet, mert az üzenet a próféciák beteljese-
désére épül. De a végső időben – mondja a próféta – „tudakozzák
majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás” (Dn 12:4). (…) Az advent
mozgalom a különböző keresztény országokban egyszerre tűnt fel,
akárcsak a XVI. századi nagy reformáció. Mind Európában, mind
281
Amerikában hivő és imádkozó emberek úgy érezték, hogy tanul-

mányozniuk kell a próféciákat. Az ihletett feljegyzést nyomon kö-
vetve meggyőző bizonyítékokat találtak arra, hogy mindennek a
vége az ajtó előtt van. A különböző országokban élő elszigetelt ke-
resztény csoportok kizárólag a Szentírás tanulmányozása nyomán
arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Megváltó adventje közel
van.”« (N. K. 317-318)
Lenyűgöző, hogy milyen csodálatos pontossággal teljesednek a
jövendőlések a számunkra Isten által megszabott időben, egybefo-
nódva az árnyékszolgálatok által jelképezett valóság beteljesedé-
sével. Kölcsönösen segítik egyik a másik beteljesedésének megér-
tését. A jövendőlések beteljesedése által, fény derül az árnyék-
szolgálatok beteljesülésére. Az árnyékszolgálatok teljesülése, segít
nekünk megérteni a jövendölések teljesedését.
Ahogy az árnyékszolgálatban a nagy engesztelés napja előtt tíz
nappal a kürtzengés napján emlékeztetőül fújták az ezüstharsoná-
kat, hogy készüljön a nép a nagy és ünnepélyes napra, úgy fújták a
figyelmeztetés kürtszavát Miller és társai a mennyei szentek szent-
jében kezdődő engesztelés napja előtt tíz esztendővel, 1833-től
1844-ig. Ebben az időszakban teljesedett be a kürtzengés által jel-
képezett esemény, a világ figyelmeztetése, hogy készüljön az ítélet
nagy napjára, az Úrral való találkozásra.
282
A TITOK FELTÁRVA – A PECSÉT FELTÖRVE
40. FEJEZET
A TITOK FELTÁRVA
– A PECSÉT FELTÖRVE
Mint már láthattuk az előbbi fejezetben is, az 1844 előtti

Krisztusvárók üzenetének súlypontja a Jel 14:7 és Dán 8:14 versei-
nek üzenete volt.
Míg a Jel 14:7 verse által az Úr bejelenti az ítélet órájának közel-
ségét – „Féljétek az Istent és Néki adjatok dícsőséget, mert eljött az
Ő ítéletének órája.”, a Dán 8:14-ben pedig meghatározza annak
pontos idejét is: „És monda nékem, kétezer és háromszáz estvéig
és reggelig, azután kiderűl a Szenthely igazsága.” (más fordítás
szerint: „megtisztíttatik a Szenthely.” Mindkét fordítás ugyanarra
az eseményre, a Szenthely megtisztítására utal.)
Ha Isten jónak látta ezt az idő meghatározó próféciát a próféta
által megíratni, nekünk nincs jogunk szemet hunyva elsiklani felet-
te – azt gondolván, hogy a Dániel könyve bepecsételt könyv, mert
az Úr épp Dániel által jövendölte meg azt is, hogy a vég idejéig be
vannak zárva és pecsételve ezek az időre vonatkozó jövendölések,
s azután tudakozzák majd sokan és nagyobbá lessz a tudás (Dán.
12:4) és a 2300 prófétikus nap lejárta után – „kiderül a Szenthely
igazsága” (Dán 8:14).
»„Dániel 8:14 versével kapcsolatban Miller arra a meglátásra ju-
tott, hogy ez a prófécia egyértelműen Jézus második eljövetelére
utal: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a
szenthely igazsága.” A szöveg vizsgálatánál követte azt a szabályt,
hogy a Szentírás saját magát magyarázza, és megtudta, hogy a
szimbolikus próféciában egy nap egy évet jelent (4Móz 14:34; Ez
283
4:6). Látta, hogy a 2300 prófetikus nap, illetve szó szerinti év idő-
szaka átlépi a zsidók korszakának határát, tehát nem vonatkozhat
ennek a korszaknak a szenthelyére. Miller elfogadta azt az általá-
nos nézetet, hogy a keresztény korszakban a föld a szenthely, ezért
annak a Dániel 8:14 versében megjövendölt megtisztítása alatt azt
értette, hogy a föld Krisztus második eljövetelekor tűz által meg-
tisztul. Ha tehát a 2300 nap kiindulási pontja megtalálható – gon-
dolta -, akkor a második advent időpontját könnyen meg lehet álla-
pítani. Ezzel feltárul a nagy beteljesülés ideje, amikor a jelen ál-
lapot „minden büszkesége és hatalma, pompája és hiábavalósága,
gonoszsága és elnyomása véget ér”; amikor az átok „eltűnik a
földről, a halál megsemmisül; Isten szolgái, a próféták és a szen-
tek, és akik félik az ő nevét, jutalmat kapnak. (...)
Miller, (...) Dániel könyve 8. fejezetében nem talált kulcsot a
2300 nap kiinduló pontjához. Gábriel angyal ugyan parancsot ka-
pott, hogy értesse meg Dániellel a látomást, de csak részleges ma-
gyarázatot adott. Amikor a próféta meglátta látomásban az egy-
házra következő rettenetes üldözést, fizikai ereje elhagyta. Képte-
len volt többet elviselni, és az angyal eltávozott egy időre. „Én, Dá-
niel, elájulék, és beteg valék néhány napig.” „És álmélkodám ezen a
látáson, és senki sem értette.”
De Isten meghagyta hírnökének: „Értesd meg ezzel a látást!” Ezt
a megbízatást teljesíteni kellett. Ennek engedelmeskedve az angyal
később visszatért Dánielhez, és így szólt: „Most jöttem ki, hogy ér-
telemre tanítsalak.” „Vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a
látomást!”(Dán 8:27.16; 9:22-23). A 8. fejezetben leírt látomásban
volt egy olyan fontos pont - nevezetesen az idő, a 2300 napos idő-
szak -, amely megmagyarázatlan maradt. Ezért az angyal, amikor
folytatta magyarázatát, főleg az idő kérdésével foglalkozott.
„Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra... Tudd
meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való
szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét
hét van és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, mégpedig
viszontagságos időkben. A hatvankét hét múlva pedig kiirtatik a
284
Messiás, és senkije sem lesz... És egy héten át sokakkal megerősíti

a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az
ételáldozatnak” (Dn 9:25-27).
Isten azzal a kifejezett céllal küldte az angyalt Dánielhez, hogy
megmagyarázza neki azt a pontot, az időre vonatkozó kijelentést,
amelyet nem értett meg a látomásban: „kétezer és háromszáz est-
véig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” Az angyal
legelső szava - miután Dánielt arra szólította, hogy „Vedd eszedbe
azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” - ez: „Hetven hét
szabatott a te népedre és szent városodra.” Az itt „szabatott”-nak
fordított szó betű szerint azt jelenti, hogy „levágni”. A hetven hét,
amely 490 évet jelent, az angyal kinyilatkoztatása szerint „lesza-
batik”, és elsősorban a zsidókra vonatkozik. De miből szabatik le?
Mivel a 2300 nap a 8. fejezetben említett egyetlen időszak, minden
bizonnyal ez az az időszak, amelyből a hetven hét „leszabatik”. A
hetven hét tehát része a 2300 napnak, és a két időszaknak egy-
szerre kell kezdődnie. Az angyal kijelentette, hogy a hetven hét Je-
ruzsálem helyreállítási és felépítési parancsának kiadásakor kezdő-
dik. E dátum megtalálása esetén a 2300 napos hosszú időszak kiin-
dulási pontja is megállapítható.
Ezsdrás könyvének 7. fejezetében megtaláljuk a rendeletet (12,
26 v.). Legteljesebb formájában Artaxerxes, Perzsia királya adta ki
i. e. 457-ben. De Ezsd 6:14 verse szerint az Úr háza Jeruzsálemben
„Czirus, Dárius és Artaxerxes, perzsiai királyok parancsolatjából”
épült fel. Ez a három király - a rendelet kiadásával, megerősíté-
sével és kiegészítésével - járult hozzá ahhoz, hogy a 2300 éves pró-
fécia teljesedése elkezdődhessen. Ha az i. e. 457. évet, a rendelet
kiegészítésének idejét tekintjük a szózat kezdetének, akkor a het-
ven hétre vonatkozó prófécia minden részletének beteljesedése
felismerhető.
„A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a
Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van” - azaz hatvan-
kilenc hét, illetve 483 év. Artaxerxes rendelete i. e. 457 őszén lé-
pett életbe. Ettől az időtől számítva a 483. év i. sz. 27 őszéig ter-
285
jedt. Ekkor teljesedett ez a prófécia. A Messiás szó „Felkent”-et je-

lent. I. sz. 27 őszén Krisztust Keresztelő János megkeresztelte, a Lé-
lek pedig felkente. Péter apostol bizonyságot tesz arról, hogy „a
názáreti Jézust mint kené fel... az Isten Szentlélekkel és hatalom-
mal” (ApCsel 10:38). A Megváltó pedig kijelentette: „Az Úrnak
Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegények-
nek az evangéliumot hirdessem” (Lk 4:18). Keresztsége után Jézus
Galileába ment, „prédikálván az Isten országának evangéliumát, és
mondván: Betölt az idő” (Mk 1:14-15).
„És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget.” Az itt

szemléltetett „hét” a hetven közül az utolsó; annak az időszaknak
az utolsó hét éve, amelyet Isten elsősorban a zsidóknak adott. Az i.
sz. 27-34-ig terjedő idő alatt Krisztus először személyesen, majd
pedig tanítványai által főképpen a zsidóknak hirdette az evangéli-
umot. Amikor a tanítványok elindultak az Isten országának jó híré-
vel, a Megváltó ezt az utasítást adta nekik: „Pogányok útjára ne
286
menjetek, és samaritánusok városába ne menjetek be; hanem

menjetek inkább Izrael házának eltévelyedett juhaihoz.” (Mt 10:50)
„A hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak.”
I. sz. 31-ben, három és fél évvel keresztsége után, Urunkat kereszt-
re feszítették. A Golgotán bemutatott nagy áldozattal lezárult az ál-
dozati rendszer, amely négyezer éven át előremutatott az Isten Bá-
rányára. Az előkép találkozott a valósággal, és ez véget vetett a ce-
remoniális rendszer véres és ételáldozatainak.
A főképpen a zsidóknak adott hetven hét, illetve 490 év, amint
láttuk, i. sz. 34-ben ért véget. Ekkor István mártíromságával és
Krisztus követőinek üldözésével - ami a szanhedrin intézkedésére
történt - e nemzet megpecsételte állásfoglalását: az evangélium
elutasítását. A tanítványok ezután a megváltás üzenetét, amely
most már nem korlátozódott a választott népre, a világnak hirdet-
ték. Az üldözés miatt Jeruzsálemből menekülni kényszerült tanít-
ványok „széjjeljártak, hirdetve az igét”. „Filep lemenvén Samária
városába, prédikálja vala nékik a Krisztust.” Péter - Isten vezetése
nyomán - megismertette az evangéliumot az istenfélő Kornéliussal,
a cézáreai századossal. A Krisztus hitét elfogadó lelkes Pált pedig
Isten azzal bízta meg, hogy vigye az örömhírt „messze... a pogá-
nyok közé.” (ApCsel 8:4-5; 22:21).
Eddig a prófécia minden egyes részlete szemmel láthatóan tel-
jesedett. A hetven hét kezdete kétségkívül i. e. 457-re, letelte pe-
dig i. sz. 34-re tehető. Ebből az évszámból kiindulva nem nehéz
megtalálni a 2300 nap végét. Ha a 2300-ból leszabjuk a hetven he-
tet - a 490 napot -, marad 1810 nap. A 490 nap végétől számított
1810 napnak még be kell teljesednie. Az i. sz. 34-ben kezdődő 1810
év 1844-ig terjed. A Dán 8:14 versében említett 2300 nap tehát
1844-ben ér véget. E nagy prófétikus időszak lejártakor, az angyal
bizonyságtétele alapján, „kiderül a szenthely igazsága”, vagyis meg-
tisztul a szenthely. Tehát pontosan megtudhatjuk a szenthely meg-
tisztításának idejét, amelyről az emberek majdnem egyetemesen azt
gondolták, hogy a második adventkor lesz.”« (N. K. 290-294)
287
Miller felelősségérzete
»„(Miller) két évet szentelt a Biblia kutatására, és 1818-ban ju-

tott el arra az ünnepélyes meggyőződésre, hogy kb. huszonöt év
múlva Krisztus megjelenik, hogy népét megváltsa. „Nem szükséges
beszélnem arról az örömről - mondta Miller -, amely szívemet a
boldog kilátás reményében betöltötte, sem pedig lelkemnek arról a
forró vágyáról, hogy részem legyen a megváltottak boldogságában.
A Biblia számomra egészen új könyv lett. Gyönyörködtem logiká-
jában. Mindaz, ami sötét, titokzatos vagy zavaros volt tanításaiban,
eloszlott lelkembõl a szent lapokról sugárzó tiszta fényben. És mi-
lyen világosan és dicsőségesen tárult fel az igazság! Mindaz, amit
az Igében korábban ellentmondásnak és következetlenségnek lát-
tam, nem volt sehol; és bár volt sok olyan rész, amelyről nem állít-
hattam, hogy teljesen értem, de az Igéből oly sok fény áradt, amely
sötét elmémet megvilágította, hogy gyönyörűséggel kutattam. Ko-
rábban még csak nem is sejtettem, hogy ennyi örömet találok e ta-
nításokban.”
„Amikor szent meggyőződésemmé vált, hogy a Szentírásban
megjövendölt nagy jelentőségű események nemsokára betelje-
sednek, annak a bizonyítéknak a láttán, ami az én lelkemet is meg-
érintette, hatalmas erővel ütött szíven a világ iránti kötelességem.”
Miller önkéntelenül is érezte, hogy ismertetnie kell másokkal
azt a világosságot, amit ő kapott. (...) Érezni kezdte a kötelesség
kény-szerítő erejét: el kell mondania másoknak is azt, amit hite
szerint a Szentírás oly világosan tanít. „Amikor dolgoztam, állan-
dóan a fülembe csengett: „Menj, és mondd el a világnak, milyen
veszélyben van!” Egyre csak ez az ige járt a fejemben: „Ha ezt mon-
dom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te
nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hi-
tetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De
ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla,
de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmen-
tetted a te lelkedet” (Ez 33:8-9). (...)
288
Miller munkája, akárcsak a reformátoroké, inkább az emberek

meggyőződését és lelkiismeretük felébresztését célozta, mint pusz-
tán érzelmeik felkorbácsolását. (...)
Munkáját azonban elkeseredett támadások érték. Vele is
ugyanaz történt, ami a korábbi reformátorokkal. A népszerű vallási
tanítók nem szívesen fogadták az általa feltárt igazságokat. (...)
Amikor a támadók látták, hogy a prófétikus időszak megindok-
lását nem lehet megcáfolni, megkísérelték a téma tanulmányo-
zásáról lebeszélni az embereket. Azt állították, hogy a próféciák be
vannak pecsételve. A protestánsok így léptek a római katolikusok
nyomába. Míg a pápai egyház elzárta a Bibliát az emberek elől, a
protestáns egyházak azt vallották, hogy a szent Ige egyik fontos ré-
szét - mégpedig azt, amely korunkra különösképpen alkalmazható
igazságokat rejt - nem lehet megérteni.
Lelkészek és mások is kijelentették, hogy a Dániel és a Jelenések
könyvének próféciái felfoghatatlan titkok. Krisztus pedig a korunk-
ban bekövetkező események kapcsán Dániel próféta szavaira irá-
nyította tanítványai figyelmét, és ezt mondta: „Aki olvassa, értse
meg” (Mt 24:15). És az az állítás, hogy a Jelenések könyve titok,
amit nem lehet megérteni, éppen a könyv címének mond ellent:
„Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy meg-
mutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar... Bol-
dog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és
megtartják azokat, amelyek megírattak abban; mert az idő közel
van” (Jel 1:1-3).
Miért nem ismerik oly sokan a Szentírás e fontos részét? Miért
idegenkednek attól, hogy tanításait megvizsgálják? Azért, mert a
sötétség fejedelme tervszerűen igyekszik elrejteni az emberek elől
azt, ami leleplezi csalásait. Krisztus, a Kinyilatkoztató, előre látva a
Jelenések könyvének kutatása elleni harcot, áldást mondott mind-
azokra, akik olvassák, hallgatják és megtartják a „prófétálás beszé-
dét.”« (N. K. 294-306)
289
290
A CSALATKOZÁS OKA
41. FEJEZET
A CSALATKOZÁS OKA
A tanítványok csalódása és az 1844-es csalódás közti hasonlóság
»„M eglepő az a hasonlóság, ahogy Isten századról századra a

nagy reformációs és vallásos megmozdulások útján a földön dol-
gozik. Isten mindig ugyanolyan elvek alapján bánik az emberrel. A
jelen fontos megmozdulásainak megvolt a megfelelője a múltban,
és az egyház korábbi tapasztalatai nagyon értékes tanulságokkal
szolgálnak a jelenben.
Nincs olyan ember - bármennyire is megáldotta a menny -, aki
teljesen meg tudná érteni a megváltás csodálatos tervét, vagy tö-
kéletesen fel tudná fogni, hogy Isten az ő korában mit akar elérni.
Még a próféták sem fogták fel a rájuk bízott kinyilatkoztatások sú-
lyát, pedig nekik Isten a Lélek különleges világosságát adta. A ki-
nyilatkoztatások mondanivalója korszakról korszakra tárult fel, min-
dig akkor, amikor Isten népének szüksége volt a bennük rejlő eliga-
zításokra.
Annak ellenére, hogy a próféták nem érthették meg teljesen a
nekik kinyilatkoztatott dolgokat, buzgón igyekeztek felfogni a vilá-
gosságot, amelyet Isten kinyilatkoztatott nekik. „Tudakozódtak és
nyomozódtak”, „nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelen-
té azt ki a Krisztusnak őbennük levő Lelke.”
Jóllehet a véges emberi elme képtelen megérteni a végtelen Is-
ten terveit, és nem ismeri fel teljesen szándékai megvalósulását, de
291
sokszor tévelygés vagy hanyagság az oka annak, hogy csak homá-

lyosan fogja fel a menny üzenetét. Nemritkán az embereknek - még
Isten szolgáinak is - a gondolkozását annyira eltompítják az emberi
nézetek, az emberi hagyományok és hamis tanítások, hogy csak
részben tudják felfogni azokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket Is-
ten kinyilatkoztatott Igéjében. Így volt ez Krisztus tanítványaival is,
még akkor is, amikor a Megváltó személyesen velük volt. Elméjüket
átitatta az a közhiedelem, hogy a Messiás földi fejedelem, aki az e-
gyetemes birodalom trónjára emeli Izraelt. Amikor Jézus megjö-
vendölte szenvedéseit és halálát, nem tudták, mit jelentenek sza-
vai.
Krisztus maga küldte ki őket ezzel az üzenettel: „Bétölt az idő, és
elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az
evangéliumban” (Mk 1:15). Ez az üzenet a Dán 9. fejezetében talál-
ható próféciára épült. Az angyal azt mondta, hogy a hatvankilenc
hét „a Messiás fejedelemig” tart, és a tanítványok nagy remények-
kel és boldog örömmel várták, hogy a Messiás felállítsa birodalmát
Jeruzsálemben és uralkodjék az egész földön.
A tanítványok prédikálták azt az üzenetet, amelyet Krisztus reá-
juk bízott, jóllehet ők maguk félreértették. Miközben mondani-
valójukat Dán 9:25 versére alapozták, nem látták meg ugyanennek
a fejezetnek a következő versében, hogy a Messiás „kiirtatik”. Egész
életükben sóvárogva várták a dicsőséges földi birodalmat. Ezért
nem értették sem a prófécia meghatározásait, sem Krisztus szavait.
A tanítványok teljesítették feladatukat. Közölték a néppel az ir-
galmas Isten meghívását, és akkor, amikor elképzelésük szerint
Uruknak Dávid trónjára kellett volna ülnie, népe megragadta, mint
gonosztevőt, megostorozta, kigúnyolta, elítélte, és a Golgota ke-
resztjére feszítette. Micsoda kétségbeesés és fájdalom szorongatta
a tanítványok szívét, mialatt Uruk a sírban szunnyadt! Krisztus pon-
tosan akkor és úgy jött el, amint a próféta előre kinyilatkoztatta.
Krisztus szolgálatában a Szentírás bizonyságtételének minden rész-
lete teljesült. A Megváltó prédikálta a megváltás üzenetét, és „be-
292
A CSALATKOZÁS OKA
széde hatalmas vala”. A hallgatók szíve tanúskodott tanításának

mennyei eredetéről. Az Ige és Isten Lelke bizonyságot tett arról,
hogy Isten Fia a mennyből kapta megbízatását.
A tanítványok olthatatlan szeretettel ragaszkodtak drága Meste-
rükhöz. Lelküket azonban beárnyékolta a bizonytalanság és a két-
ség. Gyötrelmeik közepette elfeledkeztek arról, hogy Krisztus mit
jövendölt szenvedéséről és haláláról. Vajon okozott volna-e a Ná-
záreti Jézus ilyen fájdalmat és csalódást nekik, ha Ő lett volna az
igazi Messiás? Ez a kérdés gyötörte lelküket a szombat nap remény-
telen óráiban, mialatt a Megváltó - halála és feltámadása között - a
sírban feküdt.
Azok a kijelentések, amelyeket a tanítványok az Úr nevében tet-
tek, minden részletükben helyesek voltak; „Bétölt az idő, és elkö-
zelített az Istennek országa” - mondták. „Az idő” - a Dán 9. fejeze-
tében meghirdetett hatvankilenc hét - lejártával, amelynek a
Messiásig kellett nyúlnia, Krisztust, miután János megkeresztelte a
Jordánban, a Lélek felkente. És az „Isten országa”, amelynek köze-
ledtét a tanítványok hirdették, Krisztus halála által jött létre. Ez az
ország, a hiedelemmel ellentétben, nem földi birodalom volt. Nem
is az eljövendő halhatatlan ország, amelyben „minden hatalmas-
ság néki szolgál és engedelmeskedik” (Dán 7:27).
Krisztus számos példázatban használja „a mennyek országa” ki-
fejezést, jelezve azt a munkát, amelyet Isten kegyelme végez az em-
beri szívben.
A kegyelem országa közvetlenül az ember bukása után jött létre,
amikor megfogamzott a terv a vétkes emberiség megváltására. Ak-
kor még csak Isten szándékában és ígéreteiben létezett, az ember
pedig hit által lehetett alattvalója. Ténylegesen azonban csak Krisz-
tus halálakor jött létre. A Megváltó, elfáradva az emberi konok-
ságtól és hálátlanságtól, még azután is visszaléphetett volna a Gol-
gota áldozatától, hogy földi misszióját elkezdte. A Gecsemánéban a
fájdalom kelyhe megremegett a kezében. Még akkor is letörölhette
volna homlokáról a véres verítéket, és hagyhatta volna, hogy a
293
vétkes emberiség elpusztuljon gonoszsága miatt. Ebben az esetben

nem lehetett volna megváltás a bukott ember számára. De amikor
a Megváltó odaáldozta életét, és elhaló lélegzettel így kiáltott:
„Elvégeztetett!”, a megváltás tervének megvalósulása biztosítva
volt. A megváltás ígérete, amelyet a bűnös pár az Édenben kapott,
megpecsételődött. A kegyelem országa, amelyet Isten előzőleg
megígért, akkor jött létre. Krisztus halála - tehát pontosan az az
esemény, amelyet a tanítványok reményük végső megsemmi-
sülésének tartottak - tette ezt a reményt örökre biztossá. Jóllehet
Mesterük halála kegyetlen csalódást okozott nekik, de a legna-
gyobb bizonyítéka volt annak, hogy igaz az, amiben hittek.
(Jézus) tanításainak szépsége és ereje meghódította a tanítvá-
nyok szívét, de Jézus iránti szeretetük tiszta aranyába világi gőg és
önző becsvágy olcsó ötvözete vegyült. Még a páska ünnepén is,
abban a súlyos órában, amikor Mesterükre a Gecsemáné már
rávetette árnyát, „támada... köztük versengés is, hogy ki tekinthető
köztük nagyobbnak” (Lk 22:24). Amikor a Megváltó bizonyságot
tett országa igazi jellegéről, és előre jelezte szenvedését és halálát,
elengedték a fülük mellett szavait. Ezek a tévelygések okozták sú-
lyos, de szükséges megpróbáltatásukat, amit Isten azért engedett
meg, hogy szemük kinyíljon. Jóllehet a tanítványok félreértették sa-
ját tanításukat, és nem ismerték fel reményeik megvalósulását, mé-
gis prédikálták az üzenetet, amelyet Isten bízott rájuk. Az Úr pedig
megjutalmazta hitüket, és értékelte engedelmességüket.
A második adventet várók csalódása
A Krisztus második adventjét hirdetők fájdalma hasonlított az

első tanítványok fájdalmához, akik az első adventkor prédikálták
„az Isten országának evangéliumát”. „Bétölt az idő, és elközelített
az Istennek országa” - mondták. Miller és társai éppígy hirdették,
hogy a Biblia utolsó és leghosszabb prófétikus időszaka lejáróban
van; hogy az ítélet elközelgett, s az örökkévaló ország nemsokára
megnyitja kapuit. Miller és társai meghirdették a 2300 nap végét
294
A CSALATKOZÁS OKA
(Dán 8:14), amelynek a hetven hét egy részét képezte. Mindkét

csoport prédikálása ugyanannak a nagy prófétikus időszaknak -
csak más és más részének - a teljesedésére épült.
William Miller és társai nem értették teljesen az általuk tolmá-
csolt üzenet tartalmát, akárcsak az első tanítványok. Az egyházban
régóta meghonosodott tévedések gátolták meg őket abban, hogy a
prófécia egyik fontos tételét helyesen értelmezzék. Ezért, jóllehet
hirdették azt az üzenetet, amelyet Isten általuk küldött a világnak,
de mivel félreértették, csalódtak.
A Dán 8:14 - azaz a „kétezer és háromszáz estvéig és reggelig,
azután kiderül a szenthely igazsága” - magyarázásánál Miller azt az
általánosan elfogadott nézetet alkalmazta, hogy a föld a szenthely.
A szenthely megtisztításán pedig azt értette, hogy az Úr eljövetele-
kor a föld tűz által megtisztul. Amikor tehát látta, hogy a próféta
pontosan megjövendöli a 2300 nap végét, arra a következtetésre
jutott, hogy a 2300 nap vége egybeesik a második advent idő-
pontjával. Azért tévedett, mert osztozott a szenthelyről vallott köz-
hiedelemben.
A jelképes szolgálati rendben, amely Krisztus áldozatának és
papságának árnyéka, a szenthely megtisztítása a főpap utolsó szol-
gálata volt az évi szolgálatok körforgásában. Az engesztelés záró
cselekménye Izrael bűnének eltávolítása volt. Ez a cselekmény elő-
remutatott annak a szolgálatnak a záró eseményére, amellyel Fő-
papunk a mennyben eltávolítja, illetve eltörli népének a mennyei
feljegyzésekben nyilvántartott bűneit. Ez a munka vizsgálatból és
ítéletből áll; és közvetlenül az előtt történik, hogy Krisztus „eljön az
ég felhőiben hatalommal és nagy dicsőséggel”; mert amikor eljön,
már mindenkinek az ügye eldőlt. Jézus ezt mondja: „Az én jutal-
mam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő csele-
kedete lesz” (Jel 22:12).
Miller és társai is a Dán 8:14 versére és Jel 14:7 versére alapo-
zott üzenetet hirdették, és nem vették észre, hogy van még más is
Jel 14. fejezetének üzenetében, amit az Úr adventje előtt szintén
295
hirdetni kell. Miként a tanítványok tévedtek abban, hogy Isten a

hetven hét végén felállítja országát, az adventhívők is rosszul tud-
ták, hogy milyen esemény következik be a 2300 nap lejártakor.
Mindkét csoport egy közhiedelmet fogadott el, azaz vallotta azokat
a korabeli tévedéseket, amelyek elvakították az ember elméjét az
igazsággal szemben.
De Isten áldott célja valósult meg azzal is, hogy felhívták az em-
berek figyelmét az ítéletre. A nagy nap elközelgett, és a gondviselő
Isten egy meghatározott idővel próbára tette az embereket, hogy
felismerjék, mi van a szívükben. Az üzenetnek az egyház megpró-
bálása és megtisztítása volt a célja. Meg kellett látniuk, hogy vajon
e világhoz ragaszkodnak-e, vagy Krisztushoz és a mennyhez.
(Ez a próba) megtanítja őket arra is, - amit csak ilyen esemény
útján lehet megtanulni -, hogy milyen veszélyes dolog elfogadni a
Biblia tanításai helyett emberek elméleteit és magyarázatait. A hit
fiaiban a tévedésük nyomán támadt bizonytalanság és szenvedés
elvégzi a szükséges helyesbítést. Arra készteti őket, hogy alapo-
sabban kutassák a prófétai igét. Megtanulják belőle, hogy gondo-
sabban kell megvizsgálni hitük alapját, és elvetniük mindazt, ami
nem az igazság Igéjére épült, bármilyen sok híve is van a keresztény
világban.« (N. K. 307-316)
296
MI A SZENTÉLY?
42. FEJEZET
MI A SZENTÉLY?
Mit jelent a szentély megtisztítása?
»„Az az ige, amely az advent hit legfontosabb alapja és támasz-

tó pillére, ezt a kinyilatkoztatást tartalmazza: „Kétezer és három-
száz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” (Dán
8:14). Akik hittek az Úr közeli eljövetelében, ezeket a szavakat jól
ismerték. Ezrek mondogatták ezt a próféciát hitük jelmondataként.
Mindannyian érezték, hogy a benne megjövendölt eseményeken
múlnak legszebb váradalmaik és legdrágább reményeik. Bebizo-
nyosodott, hogy ezek a prófétikus napok 1844 őszén érnek véget.
Akkor még az adventhívők is azt vallották, amit az egész keresztény vi-
lág: hogy a föld vagy bizonyos része a szenthely. A szenthely megtisz-
títása alatt azt értették, hogy az utolsó nagy napon a föld tűz által
297
megtisztul, és ez a második adventkor következik be. Így jutottak el

arra a következtetésre, hogy Krisztus 1844-ben visszatér a földre.
De a megállapított idő elmúlt, és az Úr nem jelent meg. A hívők
tudták, hogy Isten nem tévedhet. A próféciamagyarázatban lehet a
hiba. De hol tévedtek?
Megállapításuk szerint a 2300 nap i. e. 457 őszén kezdődött,
amikor a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére kiadott arta-
xerxesi rendelet hatályba lépett. Ezt a kiindulópontot véve alapul,
pontosan és harmonikusan helyükre tudták tenni annak az idő-
szaknak az eseményeit, amelyet Dániel próféta megjövendöl és
megmagyaráz (Dán 9:25-27). A 69 hét, azaz a 2300 év első 483 éve
a Messiásig, a Felkentig tartott. Krisztus keresztsége és a Szentlélek
általi felkenetése i. sz. 27-ben, tehát pontosan a próféciában meg-
határozott időben történt. A hetvenedik hét közepén a Messiás
„kiirtatott”. Keresztsége után három és fél évvel - i. sz. 31 tavaszán
- Krisztust keresztre feszítették. A hetven hetet, azaz a 490 évet
elsősorban a zsidó nép kapta. Amikor ez az időszak lejárt, a nemzet
Krisztus tanítványainak üldözésével megpecsételte azt a döntését,
hogy Krisztust elutasítja. Az apostolok i. sz. 34-ben a pogányok felé
fordultak. A 2300 év első 490 éve véget ért. Még 1810 év volt
hátra. Az 1810 év i. sz. 34-1844-ig terjedt. „Azután - mondta az
angyal - kiderül a szenthely igazsága.” A korábbi próféciák minden
részlete kétségtelenül teljesedett a megjelölt időben.
E számításban minden világos és harmonikus volt, kivéve azt,
hogy 1844-ben semmi olyan látható esemény nem történt, ami
megfelelt volna a szenthely megtisztításának. Akik visszavonták azt
az állítást, hogy a prófétikus napok 1844-ben véget értek – amivel
az egész kérdést összekuszálták -, elfordultak attól az állásfogla-
lástól, amely a prófécia teljesedéseire épült.
Hitték, hogy a próféciák kutatásában és magyarázásában józan
elveket követtek; hogy kötelességük szilárdan ragaszkodni a már
megismert igazságokhoz, és az addig alkalmazott elvek alapján to-
vább kell kutatniuk a Bibliát. Buzgó imával vizsgálták felül állásfog-
298
MI A SZENTÉLY?
lalásukat, és a Szentírásban kerestek választ arra a kérdésre, hogy

vajon hol tévedtek.
Mivel a prófétikus idők kiszámításában nem találtak hibát, gon-
dosabban kezdték vizsgálni a szentély tanát. Kutatásuk során e-
gyetlen szentírási bizonyítékot sem találtak annak a közhiedelem-
nek az alátámasztására, hogy a föld a szenthely; viszont megtalál-
ták a Bibliában a szentély tanának, jellegének, helyének és szolgá-
latainak részletes magyarázatát. A szent írók bizonyságtevése olyan
világos és sokrétű, hogy nem fér hozzá kétség. Pál apostol a Zsid-
ókhoz írt levélben ezt mondja: „Annakokáért voltak ugyan az első
szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi
szenthelye. Mert sátor építtetett, az első, amelyben vala a gyer-
tyatartó, meg az asztal és a kenyerek felrakása; ezt nevezték szent-
helynek. A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek
szentek szentének. Melyben vala az arany füstölő oltár és a szö-
vetség ládája beborítva minden felől arannyal, ebben a mannás a-
ranykorsó és Áron kihajtott vesszeje, meg a szövetség táblái. Fölötte
pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet” (Zsid 9:1-5).
Visszalapozva a Zsidókhoz írt levélhez, az igazság keresője egy
második, illetve újszövetségi szenthelyre talál utalást a már idézett
páli kijelentésben: „Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek
is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye.” Az „is”
szó sejteti, hogy Pál korábban már tett említést erről a szent-
helyről. Az előző fejezet elején ez olvasható: „Fődolog pedig azokra
nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a meny-
nyei Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és
amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített”
(Zsid 8:1-2).
Itt utalást találunk az újszövetség szenthelyére. Az első szövet-
ség szenthelyét ember építette: Mózes. Ezt azonban az Úr építette,
nem ember. Abban a templomban a földi papok végezték szolgá-
latukat; ebben pedig Krisztus, a mi nagy Főpapunk szolgál Isten
jobbján. Az első templom a földön volt, a második pedig a menny-
299
ben van. A Mózes által épített templom minta után készült. Az Úr

ezt parancsolta neki: „Mindenestől úgy csináljátok, amint én
megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edé-
nyeinek formáját.” Majd ez a parancs hangzott el: „Vigyázz, hogy
arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked” (2Móz
25:9.40). Pál pedig azt mondja: az első sátor „példázat a jelenkori
időre, mikor áldoznak... ajándékokkal és áldozatokkal”; szent he-
lyei „a mennyei dolgoknak ábrázolatai voltak; a papok, akik a tör-
vény szerint áldoztak ajándékokkal,” „a mennyei dolgok ábrázola-
tának és árnyékának” szolgáltak; és „nem kézzel csinált szentély-
be, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába
a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid
9:9.23; 8:5; 9:24).
A mennyei templom, amelyben Jézus értünk szolgál, az a csodá-
latos eredeti, amelynek a Mózes által épített templom csak máso-
lata volt. Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétségtelen
bizonyságát látták annak, hogy
a mennyben van egy templom.
Mózes a neki megmutatott
minta szerint készítette el a
földi templomot.
Mi a Szenthely?
Arra a kérdésre, hogy: mi a
szenthely, a Szentírásban vilá-
gos választ találunk. A „szent-
hely” szó a Biblia szóhasznála-
tában egyrészt a Mózes által
épített templomra, a mennyei
dolgok tükörképére vonatko-
zik, másrészt pedig az „igazi
sátor”-ra, a mennyeire, amely-
re a földi templom hívta fel a
figyelmet. Krisztus halálakor a
300
MI A SZENTÉLY?
jelképes szolgálat véget ért. Az „igazi sátor” a mennyei, az újszö-

vetség temploma. És mivel Dániel próféciája (Dán 8:14) a keresz-
tény korszakban teljesült, a próféciában említett szenthely minden
bizonnyal az újszövetség temploma. A 2300 nap végén - 1844-ben -
már hosszú századok óta nem volt szenthely a földön. Tehát ez a
prófécia: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül
a szenthely igazsága” - kétségtelenül a mennyei templomra vonat-
kozik.
Mit jelent a szenthely megtisztítása?
A legfontosabb kérdés azonban még megválaszolásra vár: Mit

jelent a szenthely megtisztítása? Az Ótestamentum szerint a földi
templomban volt ilyen szolgálat. De vajon a mennyben lehet-e
olyasmi, amit meg kell tisztítani? A Zsidókhoz írt levél 9. fejezete
nyomán világossá válik, hogy mind a földi, mind a mennyei „meg-
tisztíttatik”. „Csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény
szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért
szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel (ál-
latok vérével) tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok a-
zonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid 9:22-23), Krisztus drága
vérével.
A megtisztítás mind a jelképes, mind pedig a valóságos szolgá-
latban vérrel történt, illetve történik: az előbbiben állatok vérével,
az utóbbiban Krisztus vérével. Pál elmondja, hogy miért kell a meg-
tisztításnak vérrel történnie.
Azért, mert vérontás nélkül
nincs bűnbocsánat. A megbocsá-
tás, illetve a bűnök eltávolítása az
elvégzendő feladat. De mi köze
lehet a bűnnek a templomhoz - a
mennyeihez, illetve a földihez?
Megtudhatjuk a jelképes szolgá-
301
latból, mert a földön ténykedő papok „a mennyei dolgok ábrázo-

latának és árnyékának” szolgáltak (Zsid 8:5).
A földi templomszolgálat két részből állt: a papok naponta szol-
gáltak a szenthelyen, a főpap pedig egyszer egy évben a szentek
szentjében végezte az engesztelés különleges munkáját: megtisz-
tította a templomot. A bűnbánó bűnösök nap, mint nap hozták ál-
dozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve
megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen önmagáról az ár-
tatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot megölte. „Vér-
ontás nélkül nincsen bűnbocsánat” - mondja az apostol. „A testnek
élete a vérben van” (3Móz 17:11). Isten megsértett törvénye a
törvényszegő életét követelte. A vér az elveszett bűnöst képvisel-
te, bűnét pedig az áldozat hordozta. Az áldozat vérét a pap bevitte
a szentélybe, és a függöny elé hintette. A függöny mögött volt a
frigyláda, és benne a bűnös által megsértett törvény.
E szertartással a bűn a vér útján jelképesen átkerült a temp-
lomra. A vért nem mindig vitték be a szentélybe. Egyes esetekben
a pap a húst megette, ahogy Mózes megparancsolta Áron fiainak:
„Néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért” (3Móz
10:17). Mindkét szertartás egyaránt azt szimbolizálta, hogy a bűn
átkerült a bűnbánóról a templomra.
Ez a munka egész évben nap mint nap folyt. Izrael bűnei így ke-
rültek át a templomra, és eltávolításuk különleges szolgálatot igé-
nyelt. Isten megparancsolta, hogy a pap mindkét szent helyiségért
végezzen engesztelést: „a szenthelynek Izrael fiainak tisztátlanságai
és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyüle-
kezet sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztátalanságaik köze-
pette….„ Az oltárért is engesztelést kellett végezni: „tegye tisztává,
és... szentelje meg az Izrael fiainak tisztátalanságaitól” (3Móz
16:16.19).
A pap egyszer egy évben - a nagy engesztelési napon - belépett
a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ezzel a mun-
kával lezárult az évi szolgálat körforgása. Az engesztelési napon két
302
MI A SZENTÉLY?
fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és sorsot vetettek

rájuk: „egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért” (3Móz
16:8). Azt a kecskét, amelyre az Úrért való sors esett, megölték
bűnáldozatként a népért. Vérét a pap bevitte a függöny mögé,
majd a fedélre és a fedél elé hintette. Hintett belőle a füstölő oltár-
ra is, amely a függöny előtt állt.
„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja
meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét,
mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el
az arra való emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak min-
den ő hamisságukat kietlen földre” (3Móz 16:21-22). Azázel bakja
többé nem jött be Izrael táborába; az embernek pedig, aki elve-
zette, önmagát és öltözetét meg kellett mosnia, és csak aztán tér-
hetett vissza a táborba.
Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa Izraelben
Isten szentségét és a bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt is, hogy a
bűnnel való érintkezés óhatatlanul beszennyez. Az engesztelési
munka során mindenkinek meg kellett sanyargatnia magát. Min-
den munkát félre kellett tenni, és ezt a napot Izrael egész gyüle-
kezetének Isten előtt komolyan megalázkodva, imával, böjttel és
mélységes önvizsgálattal kellett töltenie.
A jelképes szolgálat az engesztelés fontos igazságaira tanított.
Isten helyettest fogadott el a bűnös helyett, de az áldozat vére
nem törölte el a bűnt. A bűn így átkerült a templomra. A bűnös a
véráldozattal elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta, hogy a
törvény áthágásával vétkezett, és kifejezte, hogy hisz az eljövendő
Megváltóban és bocsánatra vágyik, de még teljesen nem szabadult
meg a törvény kárhoztatásától. Az engesztelési napon a főpap át-
vette a gyülekezet által bemutatott áldozatot, és az áldozat vérével
bement a szentek szentjébe; majd a vért a frigyláda fedelére
hintette, közvetlenül a törvény fölé, hogy a törvény kívánalmainak
eleget tegyen. Közbenjáróként a bűnöket magára vette, és kivitte a
templomból. Kezét Azázel bakjának fejére téve, megvallotta eze-
303
ket a bűnöket, és jelképesen önmagáról a bakra helyezte. Ezután a

bak elvitte a bűnöket, és ezzel a nép örökre megszabadult tőlük. Ez
volt „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata.
Ami jelképesen a földi templomszolgálatban történt, az történik
a valóságban a mennyei templomszolgálatban is. Megváltónk, miu-
tán a mennybe ment, főpapként kezdte el munkáját. Ezt mondja
Pál: „Nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába
ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten
színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9:24).
304
MI A SZENTÉLY?
A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a szenthe-

lyet a külső udvartól ajtóként elválasztó „kárpiton belül” egész év-
ben végzett, jelképezi azt a szolgálatot, amelyet Krisztus a menny-
bemenetelekor megkezdett. A mindennapi szolgálatban a papnak
az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét, és
tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt fel. Így
viszi Krisztus is a saját vérét az Atya elé a bűnösökért, és bemutatja
- saját igaz voltának jó illatával együtt - a bűnbánó hívők imáit is. Ez
a szolgálat folyt a mennyei templom első helyiségében. Ide kísérte
el Krisztust tanítványainak hite, amikor a mennybe emelkedve
eltűnt a szemük elől. Ide összpontosultak reményeik. Erről a re-
ménységről mondta Pál, hogy „lelkünknek mintegy bátorságos és
erős horgonya”, amely „beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul
bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap”. „Nem bakok és tulkok
vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer min-
denkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid 6:19-20; 9:12).
Ez a szolgálat tizennyolc évszázadon át folyt a templom első he-
lyiségében. Krisztus a bűnbánó hívők érdekében vérére hivatko-
zott. Kieszközölte számukra az Atya bocsánatát és pártfogását, de
bűneik még bent maradtak a mennyei könyvekben. A jelképes szol-
gálat évvégi engesztelési munkájához hasonlóan Krisztus is, meg-
váltási munkájának befejezése előtt, engesztelési szolgálatot végez
a mennyben, hogy a bűnöket eltávolítsa. Ez a szolgálat kezdődött
el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta megjövendölte,
Főpapunk belépett a szentek szentjébe, hogy ennek az ünnepélyes
munkának az utolsó szakaszát - a templom megtisztítását – elvé-
gezze.
Ahogy hajdan a nép hitben ráhelyezte bűneit a bűnért való ál-
dozatra, és az áldozat vére által jelképesen áthárította őket a földi
szentélyre, az újszövetség idején a bűnbánók éppígy helyezik hit-
ben Krisztusra bűneiket, és valóságosan áthárítják őket a mennyei
szentélyre. S miként a földi szentély a bűnök eltávolításával jel-
képesen megtisztult a bűnök szennyétől, a mennyei szentély az ott
305
nyilvántartott bűnök eltávolításával, azaz eltörlésével ténylegesen

megtisztul. A mennyei templom megtisztítása előtt azonban a fel-
jegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani, hogy ki része-
sülhet - bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán - az engesz-
telés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát egyben vizsgálat is
- azaz ítélkezés. Ennek a munkának le kell zárulnia, mielőtt Krisztus
eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön, a jutalmat is hozza,
hogy mindenkinek cselekedetei szerint fizessen (Jel 22:12).
Mindazok tehát, akik a prófétai ige fényét követték, felismerték,
hogy a 2300 év végén - 1844-ben - Krisztus nem a földre jött el, ha-
nem belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy befejezze az en-
gesztelési munkát, amely előkészíti eljövetelét. Az is kiderült, hogy
míg a bűnáldozat Krisztus áldozatára mutatott, és a főpap a köz-
benjáró Krisztust ábrázolta, Azázel bakja Sátánnak, a bűn szer-
zőjének jelképe volt, akire végül Krisztus ráhelyezi az őszinte bűn-
bánók bűneit. A főpap a bűnöket a bűnért való áldozat vérével tá-
volította el a templomból, és ráhelyezte Azázel bakjára. Amikor
Krisztus - szolgálatának befejeztével - saját vére által eltávolítja a
mennyei templomból népének bűneit, e bűnöket ráhelyezi Sá-
tánra, aki az ítélet végrehajtásakor megkapja végső büntetését.
Azázel bakját lakatlan helyre küldték, és soha többé nem térhetett
vissza Izrael közösségébe. Így fogja Isten Sátánt is a maga népe kö-
zeléből örökre elűzni. A bűn és a bűnösök végleges megsemmisí-
tésekor Sátán megszűnik létezni.« (N. K. 366-377)
306
A SZENTEK SZENTJÉBEN
43. FEJEZET
»„ A szentély tana volt az a kulcs, amely megadta az 1844-es

csalódás nyitját. Egy kerek, összefüggő és harmonikus igazság-
rendszerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy
Isten irányította a nagy adventmozgalmat. Egyértelmű lett, hogy
Isten népének mi volt a szerepe, és az is, mi lesz a további feladata.
Jézus tanítványai gyötrelmük és csalódásuk szörnyű éjszakája után
„örvendezének..., hogy látják vala az Urat”. Így örültek azok is, akik
hittel várták Jézus második eljövetelét.
Mind Dániel próféciája: „Kétezer és háromszáz estvéig és regge-
lig, azután kiderül a szenthely igazsága” (8:14), mind pedig az első
angyali üzenet: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert
eljött az Ő ítéletének órája”, a vizsgálati ítéletre és a szentek szent-
307
jében szolgáló Krisztusra, nem pedig a népe megváltására és a go-

noszok elpusztítására megjelenő Krisztusra hívta fel a figyelmet. A
krisztusvárók nem a prófétikus időszakok kiszámításában tévedtek,
hanem abban, hogy milyen esemény lesz a 2300 nap végén. E té-
vedés miatt csalódtak. De mindaz, amit a próféta megjövendölt, és
mindaz, amit a Szentírás bizonysága alapján várhattak volna, meg-
valósult. Pontosan akkor, amikor reményeik meghiúsulása miatt si-
ránkoztak, történt meg az üzenetben megjövendölt esemény.
Krisztus megjelent, de nem a földön, ahogy várták, hanem Isten
templomában, a mennyei szentek szentjében, ahogy azt az árnyék-
szolgálat jelezte. Dániel próféta azt mondja, hogy Krisztus ekkor az
Öregkorúhoz lép: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek fel-
hőiben mint valami emberfia jöve - nem a földre, hanem - az Öreg-
korúhoz, és eleibe vivék Őt” (Dán 7:13).
Imhol jő a Vőlegény
Dániel próféciája (8:14) szemlélteti azt a jelenetet, amikor Krisz-tus,

mint Főpapunk belép a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a
templomot. Az Emberfiának az Öregkorú elé lépése - ahogy azt Dán
7:13 mondja el -, és az Úr templomába jövetele - ahogy Malakiás
jövendöli -, ugyanaz az esemény. A vőlegénynek a menyegzőre ér-
kezése is ezt szimbolizálja; erről Krisztus a tíz szűzről szóló példáza-
tában beszélt (lásd Mt 25:6).
1844 nyarán és őszén hangzott fel az „Imhol jő a Vőlegény!” ki-

áltás. Akkor alakult ki a bölcs és a bolond szüzekkel ábrázolt két
csoport: az egyik örömmel várta az Úr megjelenését, és szorgalma-
san készülődött a vele való találkozásra, a másik pedig félt, és féle-
lemből cselekedett; meg volt elégedve az igazság elméleti ismere-
tével, de nélkülözte az igazi kegyességet. A példázatban azok, akik a
vőlegény érkezésekor „készen valának, bemenének ővele a me-
nyegzőbe”.
308
A vőlegény - e kép szerint - a menyegző előtt jön. A menyegző

azt a jelenetet szimbolizálja, amikor Krisztus átveszi országát. A
Szent Várost, az Új Jeruzsálemet, amely Isten országának fővárosa
és jelképe, az angyal „menyasszony”-nak, „a Bárány feleségé”-nek
nevezi. Az angyal ezt mondja Jánosnak: „Jer, megmutatom néked a
menyasszonyt, a Bárány feleségét.” „Elvive engem lélekben” –
mondja a próféta -, „és megmutatá nékem azt a nagy várost, a
szent Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből” (Jel
21:9-10). Világos tehát, hogy a menyasszony a Szent Várost jelké-
pezi, a szüzek pedig, akik kimennek a vőlegény elé, az egyházat
szimbolizálják. A Jelenések könyvében a menyegzői vacsora vendé-
gei: Isten népe (Jel 19:9). Ha vendégek, nem lehet menyasszony-
309
ként is ábrázolni őket. Krisztus az Ország átvétele után, eljön dicső-

ségben, mint királyok Királya és uraknak Ura.
Az „Imhol jő a vőlegény!” kiáltás hallatán 1844 nyarán ezrek vár-
ták azonnalra az Úr adventjét. A megjelölt időben a Vőlegény jött
is, de nem a földre, miként népe várta, hanem az Öregkorúhoz a
mennyben, a menyegzőre, hogy átvegye országát. „Akik készen va-
lának, bemenének vele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó.” Nem
lehettek személyesen jelen a menyegzőn, mert a menyegző a
mennyben van, ők pedig a földön. Krisztus követői várják, hogy
Uruk megjöjjön a menyegzőről (Lk 12:36). A példázat szerint azok
mentek be a menyegzőbe, akiknek a lámpásukkal vitt edényben
volt olaj. Akik nemcsak megismerték a Szentírásból az igazságot,
hanem Isten Lelkét és erejét is megkapták.
A Mt 22. fejezetében feljegyzett példázatból - amelyben szintén
a menyegző a szimbólum - világosan kitűnik, hogy a vizsgálati ítélet
megelőzi a menyegzőt. A menyegző megtartása előtt a király meg-
tekinti a vendégeket, hogy lássa, felöltötte-e mindenki a menyeg-
zői ruhát, a Bárány vérében megmosott és megfehérített hótiszta
jellemet (Mt 22:11; Jel 7:14). Akin nem látja ezt a ruhát, annak
semmi helye nincs a menyegzőn (Mt 22:13). Azokat pedig, akiknek
van menyegzői ruhájuk, Isten elfogadja, és méltónak tartja arra,
hogy részt kapjanak országából és helyet a trónján. A jellem meg-
vizsgálása, és annak eldöntése, hogy ki készült fel Isten országára: a
vizsgálati ítélet, a mennyei templomszolgálat záró munkája.
Amikor a vizsgálat véget ér, amikor Krisztus megvizsgálta és el-
döntötte azoknak az ügyét, akik a korszakok során követőinek val-
lották magukat, akkor - és nem előbb - a kegyelemidő lejár, és a ke-
gyelem ajtaja bezárul. „Akik készek valának, bemenének Ővele a
menyegzőbe, és bezáraték az ajtó.”« (N. K. 378-382)
310
A MENNYEI TEMPLOM
44. FEJEZET
A MENNYEI TEMPLOM
NYITOTT ÉS ZÁRT AJTAJA
»„ A földi szentélyszolgálat, amint láttuk, a mennyei szolgálatot

illusztrálja. Amikor az engesztelési napon a főpap belépett a szen-
tek szentjébe, a szolgálat az első helyiségben megszűnt. Isten ezt
parancsolta: „Senki ne legyen a gyülekezet sátorában, amikor (a fő-
pap) bemegy a szenthelybe, hogy engesztelést szerezzen, egészen
az ő kijöveteléig” (3Móz 16:17). Amikor Krisztus belépett a szentek
szentjébe, hogy elvégezze az engesztelés befejező munkáját, az Ő
szolgálata is megszűnt az első helyiségben, és megkezdődött a má-
sodikban. A jelképes szolgálatban a főpap az engesztelési napon el-
hagyta a szentélyt, és Isten elé lépett, hogy bemutassa a bűnért
való áldozat vérét minden izraelitáért, aki őszintén megbánta bű-
neit. Krisztus is közbenjárói munkájának csak egyik részét fejezte
be, hogy elkezdje munkájának másik szakaszát, de most is vérére
hivatkozik az Atya előtt a bűnösök érdekében.
Az adventhívők 1844-ben, amikor a szentély kérdését megvizs-
gálták, kinyílt a szemük. Látták, hogy az 1844-es év, azaz a 2300 év
vége valóban fontos fordulópontot jelez. De míg igaz volt az, hogy a
reménység és a kegyelem ajtaja, amelyen át az emberek tizennyolc
évszázad során Istenhez járulhattak, bezárult, megnyit egy másik aj-
tó, és Isten bűnbocsánatot kínált minden embernek Krisztus köz-
benjárása által. Jézus szolgálatának egyik része lezárult, hogy fel-
váltsa egy másik. A mennyei templomnak, ahol Krisztus szolgált a
311
bűnösért, most is volt „nyitott ajtaja”. Most látták meg, mit értett
Krisztus azon, amikor így szólította meg az egyházat: „Ezt mondja a
Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be
nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: tudom a te dol-
gaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem
zárhat)” (Jel 3:7-8).
Jézus közbenjárásának áldása azokra árad, akik hitben elfogad-
ják az engesztelés nagy jelentőségű szolgálatát. Azokon pedig, akik
elvetik azt a világosságot, amely fényt áraszt erre a szolgálatra, nem
nyugszik meg Isten áldása. A zsidók Krisztus első adventjekor elve-
tették a kapott világosságot, és nem hitték el, hogy Ő a világ Meg-
váltója, ezért nem részesültek bűnbocsánatban. Jézus visszatért a
mennybe, és saját vérével belépett a mennyei templomba, hogy ta-
nítványaira árassza közbenjárásának áldásait. A zsidók teljes sötét-
ségben maradtak, és továbbra is hozták hiábavaló véres és egyéb
áldozataikat. A jelképes árnyékszolgálat véget ért. Az ajtó, amelyen
át az emberek korábban Isten elé járulhattak, nem volt már nyitva.
A zsidók nem akarták keresni Őt azon az egyetlen úton, amelyen
megtalálhatták volna: a mennyei templomban folyó szolgálat útján.
Ezért nem tudtak közösségre jutni Istennel. Számukra zárva volt az
ajtó. Nem látták meg Krisztusban az igazi áldozatot és az Istenhez
vezető egyetlen közbenjárót, ezért nem részesülhettek a közbenjá-
rás áldásaiban.
A hitetlen zsidók helyzete illusztrálja a közönyös és hitetlen lát-
szatkeresztények állapotát, akik nem akarnak tudomást venni irgal-
mas Főpapjuk munkájáról. Így volt ez Krisztus napjaiban is. Isten Fia
kijelentette a hitetlen kortárs zsidóknak: „Pusztán hagyatik néktek
a ti házatok” (Mt 23:38). Ugyanez a Végtelen Hatalom, bepillantva
az utolsó napokba, ezt mondja azokról, akik „nem fogadták be az
igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”: „Azért bocsátja reájuk
Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kár-
hoztassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem
gyönyörködtek az igazságtalanságban” (2Thessz 2:16-12).
312
A MENNYEI TEMPLOM
Amikor az emberek elutasítják Isten Igéjének tanításait, az Úr

visszavonja Lelkét, és megengedi, hogy kívánságaik szerint téve-
lyegjenek.
Krisztus még mindig közbenjár az emberért, és világosságot ad
azoknak, akik vágynak rá.
Egy másik csoport azonban szilárdan vallotta, hogy az Úr vezette
őket az elmúlt években. Miközben vártak, figyeltek és imádkozva
keresték Isten akaratát, felismerték, hogy nagy Főpapjuk elkezdte
szolgálatának egy másik szakaszát; és amikor e szolgálatra tekin-
tettek, meglátták azt is, hogy mi az egyház befejező munkája. Job-
ban megértve az első és a második angyal üzenetét, felkészültek ar-
ra, hogy elfogadják és a világnak tolmácsolják a harmadik angyal
ünnepélyes figyelmeztetését is, amely a Jel 14. fejezetében talál-
ható.”« (N. K. 382-385)
„És megláttaték az Ő szövetségének ládája”
»„Megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és meglát-

taték az Ő szövetségének ládája” (Jel 11:19). Isten szövetségének
ládája a templom második helyiségében - a szentek szentjében -
van. A földi szentélyszolgálatban, amely „a mennyei dolgok ábrá-
zolatának és árnyékának” szolgálata volt, ebbe a helyiségbe csak a
főpap mehetett be a nagy engesztelési napon, hogy megtisztítsa a
templomot. Az a kijelentés pedig, hogy az Isten temploma „meg-
nyilatkozék” a mennyben, és szövetségének ládája láthatóvá lett, fi-
gyelmünket a mennyei szentek szentjének megnyílására, azaz 1844-
re irányítja, amikor Krisztus belépett a szentek szentjébe, hogy el-
végezze az engesztelés befejező szolgálatát. Akik hitben felismer-
ték, hogy nagy Főpapjuk a szentek szentjében elkezdte szolgálatát,
meglátták a frigyládát is, és a szentély tanát tanulmányozva megér-
tették, hogy a Megváltó szolgálatában változás történt. Látták, hogy
Jézus Isten szövetségének ládája előtt szolgál, és saját vérére hivat-
kozik a bűnösök érdekében.
313
A földi templomban a frigyláda magában foglalta a két kőtáblát,

amelyre Isten felírta törvényét. A frigyláda csupán a törvénytáblák
tartója volt, de értékessé és szentté tette a mennyei elvek jelenléte.
Amikor Isten temploma megnyílt a mennyben, láthatóvá lett a tes-
tamentumát tartalmazó frigyláda is. A mennyei templomban - a
szentek szentjében - dicsőség övezi Isten törvényét, azt a törvényt,
amelyet Isten mennydörgések közepette hirdetett ki a Sínai-he-
gyen, és saját ujjával írt a kőtáblákra.
Isten törvénye, amely a mennyei templomban van, az eredeti
szent törvény. A kőtáblákra írt és a Mózes öt könyvében feljegyzett
rendelkezések pontosan ugyanazt örökítették meg. Akik ezt a
fontos dolgot megértették, azok felismerték, hogy Isten törvénye
szent és változhatatlan. Megértették úgy, mint soha azelőtt, hogy
milyen súlya van a Megváltó e kijelentésének: „Míg az ég és a föld
elmúlik, a törvényből egy jóta, vagy egyetlen pontocska el nem
múlik” (Mt 5:18). Isten törvénye, amely kinyilatkoztatja Isten aka-
ratát, és visszatükrözi jellemét, örökre megmarad, „mint a felhőben
lévő bizonyság”. A törvény egyetlen parancsa sem vesztette hatá-
lyát; egy jótája vagy pontocskája sem változott meg. Ezt mondja a
zsoltáríró: „Uram! Örökké megmarad a Te igéd a mennyben.” „Min-
den Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvé-
gig” (Zsolt 119:89; 111:7-8).
A Tízparancsolat szívében van a negyedik parancsolat, úgy, aho-
gyan azt Isten először kihirdette: „Megemlékezzél a szombatnapról,
hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd
minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szom-
batja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se
szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te
kapuidon belül van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a
földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon
pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és
megszentelé azt” (2Móz 20:8-11).
314
A MENNYEI TEMPLOM
Isten Lelke megérintette Igéjének kutatóit. Rádöbbentek arra,

hogy tudtukon kívül áthágták ezt az előírást; nem ügyeltek a Te-
remtő nyugalomnapjára. Vizsgálni kezdték, hogy miért is tartják a
hét első napját az Isten által megszentelt nap helyett. A Szentírás-
ban semmi jelét nem találták a negyedik parancsolat megszünteté-
sének, sem pedig a szombat megváltoztatásának. Isten soha nem
vonta vissza azt az áldást, amely először megszentelte a szombatot.
Ezek az emberek őszintén igyekeztek Isten akaratát megismerni és
cselekedni. Amikor rájöttek arra, hogy a törvényt áthágták, nagyon
elszomorodtak, és a szombat megszentelésével tanújelét adták Is-
ten iránti hűségüknek.
Sokan próbálták nagy erőfeszítéssel ezeknek az embereknek a
hitét megdönteni. Amennyiben a földi templom a mennyei temp-
lom formájára és mintájára épült, lehetetlen volt nem látni, hogy a
földi frigyládában elhelyezett törvény a mennyei frigyládában fog-
lalt törvény pontos másolata. A mennyei szentélyről szóló igazság
elfogadásával együtt el kellett volna ismerni Isten törvényének és a
negyedik parancsolatnak, illetve a szombat megtartásának kötelező
voltát. Ezért volt a Szentírás harmonikus magyarázata - amely rávi-
lágított Krisztus mennyei szentélyszolgálatára - olyan elkeseredett
és ádáz támadások céltáblája. Az emberek be akarták zárni az ajtót,
amelyet Isten kinyitott, és ki akarták nyitni azt, amelyet bezárt. De
az, „aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg
nem nyitja”, kijelentette: „Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, ame-
lyet senki be nem zárhat” (Jel 3:7-8).”« (N. K. 386-388)
»„Isten parancsolatai és Jézus Krisztus bizonyságtétele, mely a
zárt ajtóra utal, elválaszthatatlanok. Isten törvényeinek teljes jelen-
tősége éppen akkor lett nyilvánvaló és Isten népe a szombat igaz-
ságot éppen akkor ismerte fel, midőn a mennyei szentélyből a szen-
tek szentjébe vezető ajtó megnyílt. Itt a szentek szentjében van a
frigyláda s benne a Tízparancsolat. Ez az ajtó mindaddig zárva volt,
míg Jézus közbenjárói tisztje a szentélyben 1844-ben befejeződött.
Akkor zárta be a szentély ajtaját és felnyitotta a szentek szentjét, a
315
második kárpiton átlépett, ahol most a frigyláda előtt áll, és ahova

most Izrael hite irányul.
Jézus bezárta a szentély ajtaját és többé senki sem nyithatja azt
ki, s kinyitotta a szentek szentjének ajtaját és senki sem zárhatja azt
be többé. (Jel 3,7-8.) Mióta Jézus megnyitotta a szentek szentjének
ajtaját, melyben a frigyszekrény és a Tízparancsolat van, azóta nyil-
vánvaló Isten népe előtt az Isteni parancsolatok szentsége és érvé-
nyessége, s azóta próbáltatnak meg a szombat kérdésében.
A szombat, mint próbakő, mindaddig nem érvényesülhetett, a-
míg Jézus közbenjárói szolgálata a szentélyben be nem fejeződött, s
Ő átment a második kárpiton. Ezért reménységben pihennek sírja-
ikban azok a keresztények is, akik elhunytak még mielőtt a szentek
szentjének ajtaja megnyílt, az éjféli kiáltás után, az 1844. év hetedik
hónapjában. Láttam, hogy Sátán, Isten népének több tagját épp ez-
zel a ponttal kísértette meg. Mivel hogy olyan sok jó keresztény halt
már el hitben, anélkül, hogy az igazi szombatot megtartotta volna,
kétségbe vonják azt, hogy a szombat részükre próbakő volna.
Sátán minden úton-módon megkísérelte, hogy ott tartsa őket,
ahol éppen voltak, mindaddig, amíg az elpecsételés elvégeztetik, és
a Mindenható kiteríti oltalmazó takaróját a választottak fölé, mert
jól tudta, hogy odakünn védelem nélkül maradnak, kitéve Isten ha-
ragjának, amely a hét utolsó csapásban nyilatkozik meg. Isten máris
megkezdte oltalmazó takarójának kiterjesztését népe fölé, és nem-
sokára bevonja vele azokat, akik a harc napján védelmet óhajtanak.
Isten hatalmasan munkálkodik népéért és Sátánnak is megengedi,
hogy hasonlóan dolgozzék.”« (T. L. 35-38)
316
ISTEN VÁLTOZHATATLAN TÖRVÉNYE
45. FEJEZET
K
»„ risztus megnyitotta a szentek szentjének ajtaját, illetve
megkezdte ott szolgálatát. A mennyei templom nyitott ajtajából
fény sugárzott, és kiderült, hogy az ott dicső helyet elfoglaló tör-
vény magában foglalja a negyedik parancsolatot is. Azt, amit Isten
hozott létre, ember nem döntheti meg.
Akik elfogadták azt a tanítást, amely rávilágított Krisztus köz-
benjárására és Isten törvényének örök érvényűségére, azok felis-
merték, hogy a Jel 14. fejezete pontosan ezekről az igazságokról
szól. E fejezet tanításai háromszoros figyelmeztetést adnak, ame-
lyeknek az a szerepük, hogy felkészítsék a föld lakosait az Úr má-
sodik eljövetelére. Annak az üzenetnek a hirdetése, hogy „eljött az
Ő ítéletének órája” Krisztus szolgálatának arra a szakaszára utal, a-
mely lezárja az ember megváltásának munkáját. Az üzenet azt az
317
igazságot tolmácsolja, amelyet hirdetni kell addig, amíg a Megváltó

befejezi közbenjárását, és eljön népéért a földre. Az ítélet, amely
1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől -
élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének
lezárulásáig. Hogy az ember meg tudjon állni az ítéletben, az üze-
net megparancsolja: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsősé-
get”, „és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a
tengert és a vizek forrásait”. Ennek az üzenetnek az elfogadása a
következő eredménnyel jár: „Itt van a szenteknek békességes tű-
rése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét.”
Ahhoz, hogy felkészüljünk az ítéletre, meg kell tartanunk Isten tör-
vényét. Ez a törvény lesz az ítéletben a jellem mércéje. Pál apostol
kijelenti: „Akik a törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek
meg... azon a napon, amelyen az Isten megítéli az emberek titkait...
a Jézus Krisztus által”. Pál azt is mondja, hogy „azok fognak meg-
igazulni, akik a törvényt betöltik” (Róm 2:12-16). Isten törvényének
megtartásához szükség van a hitre, mert „hit nélkül... lehetetlen Is-
tennek tetszeni”. És „ami... hitből nincs, bűn az” (Zsid 11:6; Róm 14:23).
Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy fél-
jék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Terem-
tőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell tör-
vényének. Bölcs Salamon ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő pa-
rancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga! " (Préd
12:15). Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat
nem lehet kedves Istennek. „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk
az Ő parancsolatait.” „Valaki elfordítja az ő fülét a törvénynek hal-
lásától, annak könyörgése is utálatos” (1Jn 5:3; Péld 28:9).
Azért kell Istent imádnunk, mert Ő a Teremtő, és minden lény
neki köszönheti létét. Ahol a Biblia arról beszél, hogy Isten a po-
gányok isteneinél nagyobb tiszteletet és mélységesebb imádatot
igényel, ott mindenütt hivatkozik Isten teremtői hatalmának bizo-
nyítékára is. „A nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig
egeket alkotott” (Zsolt 96:5). „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy
318
hasonló volnék?- szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemei-

teket, és lássátok meg, ki teremté azokat?" „Így szól az Úr, aki az
egeket teremté, Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt... Én
vagyok az Úr és több nincsen!" (Ésa 40:25-26; 45:18). A zsoltáríró
így nyilatkozik: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott min-
ket és nem magunk.” „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk
térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! " (Zsolt 100:3; 95:6). A szent
mennyei lények, akik imádják Istent, elmondják, miért illeti Őt hó-
dolat: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és
erőt; mert Te teremtettél mindent”(Jel-4:11).
A Jel 14. fejezetének üzenete a Teremtő imádására szólítja fel
az embereket. A prófécia bemutat egy csoportot, amely a három-
szoros üzenetet elfogadva, megtartja Isten parancsolatát. E paran-
csolatok egyike közvetlenül utal Istenre, mint Teremtőre. A ne-
gyedik parancsolat ezt hirdeti: „A hetedik nap az Úrnak a te Iste-
nednek szombatja:... mert hat napon teremté az Úr az eget és a
földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon
pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és
megszentelé azt" (2Móz 20:10-11). Az Úr „jegy”-nek is nevezi a
szombatot, „hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Iste-
netek” (Ez 20:20). Ezt így indokolja: „Mert hat napon teremtette az
Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyu-
godott” (2Móz 31:17).
A szombatnak, mint a teremtés emlékünnepének az az igazi je-
lentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent i-
mádat. Azért, mert Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei. A szom-
bat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi
más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően.
Isten imádásának igazi alapját - nem csupán a hetedik napinak, ha-
nem minden istentiszteletnek - a Teremtő és teremtményei közötti
különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fa-
kulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni. Isten az Édenben
azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékez-
319
tesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a

teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a
szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szí-
vével elfogadta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet,
akkor soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy
hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele,
ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet, és a
tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és paran-
csolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat
megtartására különös súllyal szólít.
Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és őr-

zik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik csoportra,
amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmes figyel-
meztetés hangzik: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét,
és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten
haragjának borából” (Jel 14:9-10). Ennek az üzenetnek a megér-
téséhez jól kell az itt alkalmazott szimbólumokat értelmeznünk.
Mit jelképez a fenevad, a kép, a bélyeg?
Az a próféciai képsor, amelyben ezek a szimbólumok találhatók,

a Jelenések 12. fejezetében kezdődik, mégpedig a sárkánnyal, aki
el akarta Krisztust születésekor pusztítani. Megtudjuk, hogy a sár-
320
kány nem más, mint Sátán (Jel 12:9). Ő indította Heródest, hogy ír-
tassa ki a Megváltót. A keresztény korszak első századai során a
Krisztus és népe ellen indított harcban Sátán fő ügyvivője a római
birodalom volt. E birodalomban a pogány vallások uralkodtak. Így
míg a sárkány elsősorban Sátánt személyesíti meg, másodlagos ér-
telemben a pogány Róma szimbóluma.
A 13. fejezetben (1-10. v.) egy
másik fenevadról esik szó. Ez a
fenevad a „párduchoz” hasonló,
és a sárkány neki „adá az ő ere-
jét... és az ő királyi székét és nagy
hatalmát”. Ez a szimbólum, ahogy
azt a legtöbb protestáns is hiszi, a
pápaságot jelképezi, amely az ősi
római birodalom egykori erejét,
helyét és tekintélyét örökölte. János a leopárdszerű fenevadról ezt
mondja: „Adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló
szája... Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy
szidalmazza az Ő nevét és az Ő sátorát, és azokat, akik a mennyben
laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket
legyőzze; és adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és
népen. " Ez a prófécia, amely majdnem azonos a Dán 7. fejeze-
tében foglalt kis szarv jellemzésével, tagadhatatlanul a pápaságra
mutat.
„Adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig." A
próféta ezt is mondja: „Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy
halálos sebbel megsebesíttetett." Majd így szól: „Ha valaki fog-
ságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegy-
verrel kell annak megöletni." A negyvenkét hónap ugyanaz, mint
Dán 7. fejezetében „az ideig, időkig és fél időig”, azaz három és fél
év, vagy az 1260 nap - az az idő, amely alatt a pápai hatalom el-
nyomta Isten népét. Ez az időszak, ahogy az előző fejezetek ismer-
tetik, i. sz. 538-ban, a pápaság főhatalomra jutásával kezdődött, és
321
1798-ban zárult. Ekkor a pápát a francia sereg fogságba ejtette. A

pápaság megkapta halálos sebét. Teljesedett ez a jövendölés: „Ha
valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy."
Ennél a pontnál egy másik szimbólum is jelentkezik. A próféta
így szól: „Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két
szarva vala, a Bárányéhoz hasonló” (Jel 13:11). A világot uraló nagy
birodalmak Dániel próféta előtt vadállatokként jelentek meg. A szim-
bólumok alkalmazhatóságához nem fér kétség. Egyetlen nemzet, és
csakis egy elégíti ki e prófécia meghatározásait. A szimbólumok félre-
érthetetlenül az Amerikai Egyesült Államokra mutatnak.
De a bárányszarvú fenevad, (írja János) „úgy szól vala, mint a sár-
kány; és az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi őelőt-
te; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első
fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult vala;... azt mondván a
föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyver-
rel megsebesíttetett vala, de megelevenedett” (Jel 13:11-14).
A bárányszarv és a sárkányhang - mint szimbólum - a vele ábrá-
zolt nemzet állításai és gyakorlata közötti kirívó ellentmondásra
mutat rá. A nemzet „szólása”: törvényhozói és bírósági szerveinek
ténykedése. Ez a nemzet intézkedéseivel meghazudtolja azokat a
liberális és békés elveket, amelyeket politikájának alapzataként
fektetett le. Az a jövendölés, hogy úgy szól, „mint a sárkány”, és
hogy „az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát” gyakorolja,
világosan jelzi annak a türelmetlen és üldöző magatartásnak a kia-
lakulását, amiről a sárkány és a párducszerű fenevad által jelké-
pezett nemzetek árulkodtak.
Az a kijelentés pedig, amely szerint a kétszarvú fenevad „azt
cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat” -
azt mutatja, hogy ez a nemzet felhasználja tekintélyét olyan szer-
tartások gyakorlásának elrendelésére, amelyekkel a pápaságnak
hódol.
322
„Azt mondja a föld lakosinak,

hogy csinálják meg a fenevadnak
képét." Ez a kijelentés világosan be-
mutat egy államformát, amelyben a
törvényhozói hatalom a nép kezé-
ben van; egyben ékesen bizonyítja,
hogy ebben a próféciában az Egye-
sült Államokról van szó.
Mi „a fenevad képe"? És hogyan fogják megformálni?
A fenevad képe az lesz, amelyet a kétszarvú fenevad „csinál

meg”. Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is ez a kép, és miként fogják
megformálni, tanulmányoznunk kell magának a fenevadnak – a pá-
paságnak – az ismertető jeleit.
Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi egy-
szerűségét, és pogány rítusokat és szokásokat fogadott el, elvesz-
tette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek lelkiisme-
retét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte. Így
jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely az államhatalmat irá-
nyította, és felhasználta saját céljainak előmozdítására, főképpen
az „eretnekség” megbüntetésére. Hogy az Egyesült Államok meg-
formálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a
polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat is
saját céljainak szolgálatába állítsa. Ahol eddig az egyháznak világi
hatalma volt, azt mindig igénybe vette, hogy a tanításaitól elté-
rőket megbüntesse.
A hitehagyás következménye az lett, hogy az egyház az állam-
hatalom segítségét igényelte. Ez készítette elő a pápaság - a fene-
vad kialakulásának útját. Pál ezt mondta: „Jön... a szakadás, és
megjelenik a bűn embere” (2Thessz 2:3). Az egyház hitehagyása a
fenevad képének megformálásához is utat fog készíteni.
323
A Biblia kinyilatkoztatja, hogy az Úr eljövetele előtt az első szá-

zadokéhoz hasonló vallási hanyatlás lesz. Sátán „a hazugságnak
minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden
csalárdságával” fog dolgozni. És mindazok, akik „nem fogadták be az
igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”, ki lesznek téve „a té-
velygés erejé”-nek, hogy higgyenek a hazugságnak" (2Thessz 2:9-
11). Amikor a gonoszság erre a fokra jut, ugyanolyan következmé-
nyei lesznek, mint amilyenek az első századokban voltak.
Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen
vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot,
hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket, és tartsa fenn létesítmé-
nyeiket, akkor már a
protestáns Amerika
megformálta a római
hierarchia hasonmá-
sát, aminek elkerülhe-
tetlen következménye,
hogy a polgári hatóság
büntetést ró azokra,
akik eltérő véleményt
vallanak.
A kétszarvú fenevad
(Amerikai Egyesült Ál-
lamok) „azt is teszi
mindenkivel (megpa-
rancsolja), kicsinyekkel
és nagyokkal, gazda-
gokkal és szegények-
kel, szabadokkal és
szolgákkal, hogy az Ő
jobb kezükre vagy az ő
homlokukra bélyeget
tegyenek; és hogy
324
senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fe-

nevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma” (Jel 13:16-17).
A harmadik angyal így figyelmeztet: „Ha valaki imádja a fenevad
képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az
Isten haragjának borából.” Az itt említett „fenevad”, amelynek az imá-
dására kényszerít a Jel 13. fejezetében foglalt két-szarvú fenevad, nem
más, mint az első vagy párducszerű fenevad, azaz a pápaság. A
„fenevad képe” a hitehagyó protestantizmusnak azt a formáját ábrá-
zolja, amely akkor alakul ki, amikor a protestáns egyházak dogmáik
megtartásához a polgári hatalom segítségét igénylik.
A fenevad bélyegének meghatározása

A próféta óva int a fenevadnak és
bélyegének imádásától, majd kijelenti,
hogy itt vannak azok, „akik megtartják
Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. A
kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget
tesz az Isten parancsolatainak megtartói
és azok között, akik imádják a fenevadat,
valamint a fenevad képét, és felveszik
bélyegét. Ebből következik, hogy a tör-
vény megtartása és a törvény áthágása
jelzi a különbséget Isten imádói és a fe-
nevad imádói között.
A fenevadnak – és a fenevad képének is – különös jellemvo-
nása, hogy Isten parancsolatait megszegi. Dániel ezt mondja a kis
szarvról, azaz a pápaságról: „Véli, hogy megváltoztatja az időket és
törvényt” (Dán 7:25). Pál pedig ugyanezt a hatalmat "a bűn em-
berének nevezi, aki Isten fölé emeli magát. Egyik prófécia kiegészí-
ti a másikat. A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával
tudta Isten fölé emelni magát. Mindazok, akik az így megváltozta-
tott törvénynek tudatosan engedelmeskednek, mindenek fölött
tisztelik azt a hatalmat, amely a törvényt megváltoztatta. Aki a
325
pápai törvényeknek engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét

veszi magára az Isten iránti hűségjel helyett.
A pápaság megkísérelte Isten törvényét megváltoztatni. A má-
sodik parancsolatot, amely tiltja a képek imádását, törölte a tör-
vényből, a negyedik parancsolaton pedig úgy változtatott, hogy a
hetedik nap helyett az elsőt tette hivatalos nyugalomnappá. A má-
sodik parancsolat kihagyását a katolikusok azzal indokolják, hogy
arra nincs szükség, mert benne van az elsőben. Azt állítják, hogy ők
a törvényt pontosan úgy tolmácsolják, ahogy azt Isten szándéka
szerint érteni kell. De a próféta által megjövendölt változtatás nem
ez. Szándékos, tudatos változtatásról van szó: „Véli, hogy megvál-
toztatja az időket és törvényt." A prófécia pontos teljesítése a ne-
gyedik parancsolat megváltoztatása. Az a tekintély, amely erre a
változtatásra jogot formál: az egyház. A pápai hatalom tehát nyíl-
tan Isten fölé emeli magát.
Isten imádóinak különleges ismertetőjele, hogy tiszteletben
tartják a negyedik parancsolatot – mivel ez a parancsolat Isten te-
remtői hatalmának a jele. E parancsolat tanúsítja, hogy Istennek jo-
ga van az embertől tiszteletet és hódolatot igényelni. A fenevad
imádóit arról lehet felismerni, hogy le akarják rombolni a teremtés
emlékünnepét, és fel akarják magasztalni a Róma által alapított ün-
nepet. A pápaság első ízben a vasárnap érdekében juttatta ér-
vényre kihívó követeléseit. Először azért vette igénybe az állam ha-
talmát, hogy kikényszerítse a vasárnapnak „az Úr napja”-ként való
megtartását. A Biblia alapján a hetedik nap, nem pedig az első az
Úr napja. Krisztus mondja: "Az embernek Fia a szombatnak is ura. "
A negyedik parancsolat így hangzik: „A hetedik nap az Úrnak…
szombatja. " Ésaiás próféta által az Úr „szent napom”-nak nevezi a
szombatot (Mk 2:28; Ésa 58:13).
Azt az oly sokszor hangoztatott állítást, hogy Krisztus megvál-
toztatta a szombatot, maga Krisztus cáfolta meg. Hegyi beszédé-
ben ezt mondta: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a
prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem in-
326
kább hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és

föld elmúlik, a törvényből egy jóta, vagy egyetlen pontocska el nem
múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is
megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az em-
bereket, a mennyeknek országában, a legkisebb lészen; valaki pe-
dig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lé-
szen" (Mt 5:17-19).
Krisztus haláláig semmi változtatás nem történt e nap vonatko-
zásában; és amennyire a történelem tanúsítja, az apostolok... sem
adtak kifejezett parancsot a hetedik napi szombat elhagyására, és
annak a hét első napján való megtartására.
Számos római katolikus is elismeri, hogy a szombatot egyházuk
változtatta meg. Kijelentették, hogy a protestánsok a vasárnap
megtartásával elismerik a római egyház hatalmát. A „Catholic Ca-
techism of Christian Religion" válaszként arra a kérdésre, hogy me-
lyik napot kell megtartani a negyedik parancsolat szerint, ezt a kije-
lentést teszi: A régi törvény alatt a szombat volt a megszentelt nap;
de az egyház Jézus Krisztus utasítására, és Isten Lelkének irányítá-
sára a szombat helyére a vasárnapot tette; ezért ma az elsőt, és
nem a hetedik napot szenteljük meg. A vasárnap azt jelenti, hogy
az Úr napja, és most valójában az is.
Katolikus írók egyházuk tekintélyének jeleként azt a rendel-
kezést idézik, amellyel az egyház „a szombatot vasárnapra változ-
tatta. Ezt a rendelkezést a protestánsok is elfogadták…, mert a va-
sárnap megtartásával elismerik, hogy az egyháznak van hatalma
ünnepeket elrendelni, és büntetés terhe mellett érvényesíteni." Mi
tehát a szombat megváltoztatása, ha nem a római egyház tekin-
télyének a jele vagy bélyege – „a fenevad bélyege”?
A római egyház nem mondott le főhatalmi igényéről. Amikor a
világ és a protestáns egyházak elfogadják az általa elrendelt szom-
batot, és a bibliai szombatot elvetik, tulajdonképpen helyt adnak
ennek a jogtalan követelésnek. Ha a protestánsok a hagyomány és
az egyházatyák tekintélyével meg is indokolják ezt a változtatást,
327
pontosan azt az elvet veszik semmibe, amely Rómától elkülöníti

őket, azaz hogy „a Biblia, és csakis a Biblia, a protestánsok vallása”.
A pápai egyház látja, hogy a protestánsok becsapják magukat, és
szándékosan bezárják szemüket a tények előtt. Örül, amikor a va-
sárnap elrendelésére tett intézkedéseit tetszéssel fogadják, mert
ebből látja, hogy a vasárnappal végül az egész protestáns világot
Róma zászlaja alá fogja vonni.
Róma azt hangoztatja, hogy a „protestánsok a vasárnap meg-
tartásával akaratlanul is meghódolnak a (katolikus) egyház tekin-
télye előtt”. Amikor a protestáns egyházak erőltetik a vasárnap
megtartását, tulajdonképpen a pápaság – a fenevad – imádását
erőltetik. Akik tudják, mit kíván Isten a negyedik parancsolatban, és
mégis úgy döntenek, hogy az igazi szombat helyett a hamis szom-
batot ünneplik, azok e döntésükkel annak a hatalomnak hódolnak,
amely e rendelkezés egyedüli megparancsolója. De maguk az egy-
házak formálják meg a fenevad képét azzal, hogy világi hatalom ál-
tal kényszerítenek ki egy vallási kötelességet. Amikor tehát az
Egyesült Államokban kötelező lesz a vasárnap megtartása, tulaj-
donképpen a fenevadnak és képének az imádása lesz kötelező. Vol-
tak azonban a letűnt nemzedékek idején olyan vasárnap-ünneplő
keresztények, akik azt hitték, hogy a bibliai szombatot tartják; és
ma is vannak minden egyházban igaz keresztények – beleértve a
római katolikus egyházat is –, akik őszintén hiszik, hogy a vasárnap
Isten szombatja. Isten elfogadja becsületességüket és szándékuk ő-
szinteségét. De eljön az az idő, amikor a vasárnap megtartását tör-
vény teszi kötelezővé, és a világ tisztán fogja látni, hogy melyik az
igazi szombat. Ha valaki akkor szegi meg Isten törvényét, hogy o-
lyan parancsnak engedelmeskedjen, amely csak Róma tekintélyé-
nek bélyegét viseli magán, ezzel a pápaságot Isten fölé helyezi.
Rómának hódol, és annak a hatalomnak, amely érvényt akar sze-
rezni a Róma által elrendelt ünnepnek. A fenevadat és annak képét
imádja. Amikor az ember elveti azt az ünnepet, amelyet Isten a
maga hatalma jelének nevez, és helyette a Róma által választott
hatalmi jelvényt tartja tiszteletben – ezáltal elfogadja a Róma iránti
328
hódolat jelét: „a fenevad bélyegét”. Ez azonban csak akkor lesz ak-

tuális, amikor a kérdés világosan feltárul az emberek előtt, és vá-
lasztaniuk kell Isten törvénye és az emberi rendelések között. Aki
ekkor is a törvényszegés mellett dönt, az felveszi „a fenevad bé-
lyegét”.
A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz
szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet
az, amely Istent olyan haragra indítja, amelybe nem vegyül kegye-
lem. Mindenki tisztán láthat e fontos dologban. Isten, mielőtt ítél-
kezne, óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért
fog ítélete lesújtani, és hogy mindenkinek alkalma legyen megme-
nekülni a büntetéstől. A prófécia kinyilatkoztatja, hogy az első an-
gyal „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek”
hirdetni fogja ezt az üzenetet. A harmadik angyal figyelmeztetése,
amely szintén a hármas üzenethez tartozik, sem fog szűkebb kör-
ben hangzani. A prófécia azt mondja róla, hogy egy angyal, aki az
ég közepén repül, nagy szóval hirdeti, és ez az üzenet magára fogja
vonni a világ figyelmét.
Ebben a küzdelemben az egész keresztény világ két nagy cso-
portra oszlik – azokra, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jé-
zus hitét, és azokra, akik a fenevadat és képét imádják, és bélyegét
magukra veszik. Habár az egyház és az állam egyesíti erejét, hogy
„mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegé-
nyekkel, szabadokkal és szolgákkal” (Jel 13:16) kényszerrel elfo-
gadtassa „a fenevad képét”, de Isten népe e bélyeget nem veszi
magára. A pátmoszi próféta látja „azokat, akik diadalmaskodtak a
fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán...
állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek
hárfái, és éneklik a Mózes és a Bárány énekét” (Jel 15:2-3)
A hármas angyali üzenet, az utolsó üzenet a föld lakóihoz. Az Úr
eljövetele előtt nem lesz más üzenet hirdetve. Meghirdetése után
a próféta látja az Ember Fiát aki eljön dicsőségben, hogy betakarít-
sa a föld termését.”« (N. K. 388-401)
329
46. Fejezet
AZ ENGESZTELÉS NAPJA –
A vizsgálati ítélet
Az engesztelés napról szóló feljegyzést ekképpen rendelte el

az Úr Mózes által: „Ugyanennek a hetedik hónapnak tizedikén az
engesztelés napja van; szent gyülekezéstek legyen néktek, és
sanyargassátok meg magatokat, és tűzáldozattal áldozzatok az Úr-
nak. Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon, mert engesztelés-
nek napja az, hogy engesztelés legyen érettetek az Úr előtt, a ti Is-
tenetek előtt. Mert ha valaki nem sanyargatja meg magát ezen a na-
pon, írtassék ki az ő népe közül. És ha valaki valami dolgot végez ezen a
napon, elvesztem az ilyent az ő népe közül. Semmi dolgot ne végezze-
tek; örök rendtartás legyen ez nemzetségről nemzetségre minden lak-
helyeteken. Ünnepek ünnepe ez néktek, sanyargassátok meg azért ma-
gatokat. A hónap kilencedikének estvéjén, egyik estvétől a másik estvéig
ünnepeljétek a ti ünnepeteket” (3Móz 23:27-32).
»„A jelképes szolgálati rendben, amely Krisztus áldozatának és
papságának árnyéka, a szenthely megtisztítása a főpap utolsó szol-
gálata volt az évi szolgálatok körforgásában. Az engesztelés záró
cselekménye Izrael bűnének eltávolítása volt. Ez a cselekmény elő-
remutatott annak a szolgálatnak a záró eseményére, amellyel Fő-
papunk a mennyben eltávolítja, illetve eltörli népének a mennyei
330
AZ ENGESZTELÉS NAPJA – A VIZSGÁLATI ÍTÉLET
feljegyzésekben nyilvántartott bűneit. Ez a munka vizsgálatból és

ítéletből áll; és közvetlenül az előtt történik, hogy Krisztus „eljön az
ég felhőiben hatalommal és nagy dicsőséggel”; mert amikor eljön,
már mindenkinek az ügye eldőlt. Jézus ezt mondja: „Az én jutal-
kedete lesz” (Jel. 22:12).”« (N. K. 315)
»„Nézém - mondja Dániel próféta -, míg királyi székek téteté-
nek, és az öregkorú leüle; ruhája hófehér, és fejének haja, mint a
tiszta gyapjú; széke tüzes láng, ennek kerekei égő tűz; tűz-folyam
foly és jő vala ki az Ő színe felől; ezerszer ezeren szolgálának neki,
és tízezerszer tízezeren állának előtte; ítélők ülének le, és könyvek
nyittatának meg” (Dán-7:9-10). Így tárul a próféta szeme elé az a
kiemelkedő, ünnepélyes nap, amelyen az egész föld Bírája megvizs-
gálja az emberek életét és jellemét, mindenkinek „cselekedetei
szerint fizet”.
Az Öregkorú: Isten, az Atya. A zsoltáríró ezt mondja: „Minek-
előtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva
mindörökké Te vagy Isten” (Zsolt 90:2). Isten az ítélet Bírája, aki
minden élet és minden törvény forrása. A szent angyalok pedig –
„tízezerszer tízezer és ezerszer ezer” – szolgaként és tanúként vesz-
nek részt ebben a nagy fontosságú törvénykezésben. „És ímé az
égnek felhőiben mint valami emberfia jöve; és méne az öregko-
rúhoz, és eleibe vivék Őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és orszá-
got, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az Ő hatalma
örökkévaló hatalom, amely el nem múlik" (Dán 7:13-14). Ebben a
leírásban nem Krisztus második adventjéről van szó, hanem arról,
hogy Jézus a mennyben az Öregkorúhoz megy, hogy átvegye a ha-
talmat, a dicsőséget és az országot, amelyet – közbenjárói mun-
kája befejeztével – ad neki az Isten. A prófécia szerint ez az ese-
mény lesz a 2300 nap végén, azaz 1844-ben, és nem a második ad-
vent. Nagy Főpapunk a mennyei angyalok kíséretében belép a
szentek szentjébe, és ott megjelenik Isten színe előtt, hogy elkezd-
je az emberért végzett szolgálatának utolsó szakaszát – a vizsgálati
331
ítéletét és az engesztelést mindazokért, akikről bebizonyosodik,

hogy részesülhetnek áldásaiban.
A jelképes szolgálat idején csak azokért folyt az engesztelés,
akik előzőleg bűneiket megbánva és megvallva Isten elé léptek, és
bűneik a bűnért hozott áldozat vére útján átkerültek a szenthelyre.
Azon a súlyos napon, a végső engesztelés és vizsgálati ítélet napján
Jézus csak azoknak az ügyével foglalkozik, akik magukat Isten gyer-
mekeinek vallották. A gonoszok megítélése, ami egészen más és
külön munka, később történik. „Az ítélet az Istennek házán” kezdő-
dik. „Ha pedig először mi rajtunk kezdődik, mi lesz azoknak végük,
akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumának?" (1Pt 4:17).
Az ítélkezők az emberek nevét és
cselekedeteit nyilvántartó mennyei
könyvek alapján döntenek. Dániel pró-
féta ezt mondja: „Ítélők ülének le, és
könyvek nyittatának meg”. Amikor Já-
nos leírja ezt a jelenetet, hozzáteszi:
„Majd egy más könyv nyittaték meg,
amely az életnek könyve; és megítélte-
tének a halottak azokból, amik a köny-
vekbe voltak írva, az ő cselekedeteik sze-
rint” (Jel 20:12).
Az élet könyve azoknak a nevét tar-
talmazza, akik valaha is Isten szolgálatába léptek. Jézus azt mondta
tanítványainak: „Örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a
mennyben” (Lk 10:20). Pál beszél hűséges munkatársairól, „akiknek
neve benne van az élet könyvében” (Fil 4:3). Dániel, bepillantva abba
a „nyomorúságos idő”-be, „amilyen (még) nem volt”, kijelenti, hogy
Isten népe, „aki csak beírva találtatik a könyvben”, megszabadul. A
Jelenések könyvének írója pedig azt mondja, hogy csak azok lépnek be
Isten városába, „akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé”
(Dán 12:1; Jel 21:27).
332
„Egy emlékkönyv iraték” az Úr előtt, amelyben feljegyzik azok-

nak a jócselekedeteit, „akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét”
(Mal 3:16). Hitből mondott szavaikat és szeretetből fakadó tettei-
ket nyilvántartják a mennyben. Nehémiás erre hivatkozik, amikor
ezt mondja: „Emlékezzél meg énrólam én Istenem... és ne engedd,
hogy eltöröltessenek az én jótéteményeim, melyeket cselekedtem
vala az én Istenem házával” (Neh 13:14). Az „emlékezés könyve”
minden igaz tettet halhatatlanná tesz. Minden legyőzött kísértést,
minden leküzdött bűnt, minden kedves, részvétteljes szót híven
feljegyez a krónika. E könyvek minden áldozatot, Krisztusért elvi-
selt szenvedést és fájdalmat megörökítenek. A zsoltáríró ezt mond-
ja: „Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyei-
met! Avagy nem tudod-é azoknak számát?" (Zsolt-56:9).
A bűnökről is feljegyzés készül: „Mert minden cselekedetet az Is-
ten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz le-
gyen az”. „Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az embe-
rek, számot adnak majd az ítélet napján.” A Megváltó így szólt: „A
te beszédeidből ismertetel... hamisnak” (Préd 12:16; Mt 12:36-37).
A titkos szándékok és indítékok is bekerülnek a tévedhetetlen nyíl-
vántartásba; mert Isten „megvilágítja a sötétség titkait, és nyil-
vánvalóvá teszi a szívek szándékait” (1Kor 4:5). „Ímé, felíratott
előttem... megfizetek... vétkeitekért és atyáitok vétkeiért mind
együtt, szól az Úr” (Ésa 65:6-7).
Isten minden cselekedetet megvizsgál; és e tettek a mennyei
könyvekben hűségről vagy hűtlenségről tanúskodnak. Minden név
mellett félelmes pontossággal van feltüntetve minden helytelen
szó, minden önző tett, minden teljesítetlen feladat, minden titkos
bűn, minden ravasz képmutatás. A semmibe vett mennyei intése-
ket és dorgálásokat, az elfecsérelt pillanatokat, a kihasználatlan al-
kalmat, a jó vagy rossz befolyást és messze ható következményeit
a nyilvántartást vezető angyal mind feljegyzi.
Az ítéletben Isten törvénye lesz a jellem és az élet mércéje.
Bölcs Salamon ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő parancsolatait
333
megtartsad; mert ez az embernek fő dolga! Mert minden csele-

kedetet az Isten ítéletre előhoz" (Préd 12:15-16). Jakab apostol így
inti testvéreit: „Úgy szóljatok és cselekedjetek, mint akiket a sza-
badság törvénye fog megítélni” (Jak-2:12).
Akik az ítéletben „méltókká tétetnek", azok feltámadnak az iga-
zak feltámadásakor. Jézus ezt mondta: „Akik méltókká tétetnek,
hogy ama világot elvegyék, és a halálból való feltámadást, ...ha-
sonlók az angyalokhoz; és az Isten fiai, mivelhogy a feltámadásnak
fiai” (Lk 20:35-36). Azt is kijelentette, hogy azok, „akik a jót csele-
kedték”, „az élet feltámadásá”-ban részesülnek (Jn 5:29).
A halott igazak csak az ítélet lezárása után támadnak fel. Ekkor
„méltókká tétetnek” „az élet feltámadására”. Egyértelmű tehát,
hogy nem lesznek személyesen jelen azon a törvénykezésen, ame-
lyen életüket megvizsgálják, és ügyüket eldöntik.
A védő maga Jézus Krisztus. Ő képviseli ügyüket Isten előtt. „Ha
valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus”
(1Jn 2:1). „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak má-
solatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most
Isten színe előtt megjelenjék érettünk." „Ennek okáért Ő min-
denképpen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez,
mert mindenha él, hogy esedezzék érettük” (Zsid 9:24; 7:25).
A könyvek megnyílnak az ítéletkor, és Isten megvizsgálja azoknak
az életét, akik hittek, illetve hisznek Jézusban. Védőügyvédünk a
föld első lakóitól kezdve minden nemzedékben élők ügyét felhozza;
és a sort az élőkkel zárja. Minden név szóba kerül; minden ügyet a-
laposan megvizsgálnak. Isten számos nevet elfogad, másokat elu-
tasít. Azoknak a nevét, akiknek meg nem bánt és el nem rendezett
bűneit őrzi a mennyei nyilvántartás, Isten kitörli az élet könyvéből,
és az emlékezés könyve jótetteiket sem tartja tovább számon. Az
Úr kijelentette Mózesnek: „Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az
én könyvemből” (2Móz 32:33).
334
Ezékiel próféta pedig ezt mondja: „Ha az igaz elhajol az ő igaz-

ságától és gonoszságot cselekszik... semmi igazságairól, amelyeket
cselekedett, emlékezés nem lészen” (Ez 18:24).
Azoknak a neve mellett, akik őszintén megbánták bűneiket, és
hittel igényelték Krisztus engesztelő áldozatként bemutatott vérét,
ez olvasható: bocsánatot kapott. Mivel Krisztus igazságának része-
sei lettek, és jellemük összhangba került a menny törvényével, Is-
ten eltörli bűneiket, őket pedig méltónak ítéli az örök életre. Az Úr
kijelenti Ésaiás próféta által. „Én, én vagyok, aki eltörlöm álnok-
ságaidat énmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg! " (Ésa
43:25). Jézus ezt mondta. „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és
nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek an-
nak nevéről az én Atyám előtt és az Ő angyalai előtt”. „Valaki azért
vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az
én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek
335
előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt” (Jel 3:5;

Mt 10:32-33).
A földi törvényszékek döntései iránt tanúsított legnagyobb ér-
deklődésünk is csak halvány árnyéka annak az érdeklődésnek, amit
a mennyei törvényszék tanúsít, amikor az élet könyvébe bejegyzett
neveket az egész föld Bírája megvizsgálja. Mindazok bűneire, akik a
Krisztus vérébe vetett hit által győztek, a mennyei Közbenjáró bo-
csánatot igényel, hogy visszajuthassanak édeni otthonukba, és
megkoronázott társaikkal ők is „az előbbi hatalom” (Mik 4:8) örö-
kösei lehessenek. Sátán azt gondolta, hogy az ember elámításával
és megkísértésével meghiúsíthatja azt a tervet, amelyet Isten az
ember teremtésével meg akart valósítani. Krisztus pedig most azt
kéri, hogy ez a terv úgy váljon valóra, mintha az ember soha nem
bukott volna el. Népe számára nemcsak bocsánatot és megigazí-
tást kér, hanem részt is dicsőségéből és helyet a trónján.
Miközben Jézus védelmébe veszi a kegyelem országának alatt-
valóit, Sátán törvényszegéssel vádolja őket Isten előtt. A nagy csaló
kétkedést próbált kelteni bennük, hogy elveszítsék Istenbe vetett
bizalmukat; hogy elszakadjanak szeretetétől; és áthágják törvé-
nyét. Most pedig ő mutat rá életükre, jellemük fogyatékosságaira,
Krisztustól idegen lényükre, amellyel szégyent hoztak Megváltó-
jukra; rámutat minden bűnükre, amelyeket ő sugallt, és mindezek
miatt alattvalóinak igényli őket.
Jézus nem mentegeti e megvádoltak bűneit, de rámutat bűnbá-
natukra és hitükre, és megsebzett kezét az Atya és a szent angya-
lok előtt felemelve ezekkel a szavakkal kér bocsánatot számukra:
Név szerint ismerem őket. Markaimba metszettem őket. „Isten
előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbá-
nó szívet oh Isten nem veted Te meg!” (Zsolt 51:19) Népe vádló-
jának pedig ezt mondja: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dor-
gáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem
tűzből kikapott üszög-é ez?" (Zak 3:2).
336
Krisztus fel fogja öltöztetni hűséges gyermekeit a maga igazsá-

gosságába, hogy Atyja elé állíthassa „dicsőségben az egyházat, úgy,
hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgőzén, vagy valami afféle”
(Ef 5:27). Nevük be van írva az élet könyvébe, és ez van feljegyezve
róluk: „Fehérben fognak velem járni; mert méltók arra” (Jel-3:4).
Így valósul meg teljes egészében az Újszövetségben foglalt ígéret:
„Megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem em-
lékezem”. „Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az
Úr, kerestetik az Izrael bűne, de nem lesz; a Júda vétkei, de nem
találtatnak” (Jer 31:34; 50:20). "És ama napon az Úrnak csemetéje
ékes és dicsőséges lészen, és a földnek gyümölcse nagyságos és dí-
szes Izrael maradékának. És lészen, hogy aki Sionban meghagya-
tik, és Jeruzsálemben megmarad, szentnek mondatik, min-den, va-
laki Jeruzsálemben az élők közé beíratott" (Ésa 4:1-2).
A vizsgálati ítélet és a bűnök eltörlése az Úr második adventje
előtt lezárul. Mivel a halottakat a könyvek nyilvántartása alapján
ítélik meg, az ítélet lezárta előtt nem lehet a bűnöket eltörölni. Pé-
ter apostol azonban világosan kijelenti, hogy Isten akkor törli le a
hivők bűneit, amikor eljönnek „a felüdülés idei az Úrnak színétől”,
hogy „elküldje a Jézus Krisztust” (Apcsel 3:19-20). Amikor a vizsgá-
lati ítélet lezárul, Krisztus eljön, és jutalma is vele, hogy megfizes-
sen mindenkinek cselekedetei szerint.
A jelképes szolgálatban a főpap, miután elvégezte az engeszte-
lést Izraelért, kijött a szent sátorból és megáldotta a gyülekezetet.
Krisztus is közbenjárói munkája befejezésekor „a bűn hordozása
nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják Őt üdvösségükre” (Zsid
9:28), hogy örök életet adjon várakozó népének. Miként a főpap a
szenthelyről eltávolított bűnöket megvallotta Azázel bakjának feje
felett, Krisztus is a megvallott bűnöket Sátánra, a bűn kezdemé-
nyezőjére és felbujtójára fogja helyezni. Miként az Izrael bűneit
hordozó bakot „kietlen földre” (3Móz 16:22) küldték, Sátán is,
azokkal a bűnökkel a vállán, amelyeket Isten népével elkövettetett,
ezer évig az akkor már kietlen és lakatlan föld határai közé lesz zár-
337
va. Végül abban a tűzben, amely minden gonoszt elpusztít, Sátán-

nak a bűn minden büntetését el kell szenvednie. Így jut célba a
nagy megváltási terv a bűn végső megsemmisítésével és a bűn
megtagadóinak megszabadításával.
Az ítéletre kijelölt időben – a 2300 nap végén; azaz 1844-ben –
elkezdődött a vizsgálat és a bűnök eltörlése. Azoknak, akik valaha is
magukra vették Krisztus nevét, át kell esniük az alapos vizsgálaton.
Mind az élőket, mind a holtakat megítélik „azokból, amik a köny-
vekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint”.
A meg nem bánt és el nem hagyott bűnökre nem lesz bocsánat.
E bűnök bent maradnak a mennyei könyvekben, és tanúskodnak a
bűnös ellen az ítélet napján. Mind a nappali fényben, mind az éj sö-
tétjében elkövetett bűnök nyilvánvalóak és leplezetlenek a Bíró
előtt. Isten angyalai tanúi voltak minden bűnnek, és feljegyezték
őket a mennyei könyvekbe. A bűnt lehet titkolni, tagadni, leplezni
apa, anya, feleség, gyermekek és barátok előtt; lehet, hogy egyál-
talán nem gyanítja senki sem, de a mennyei lények előtt leple-
zetlen. A legsötétebb éj sötétje, minden álnok, titkos mesterkedés
sem képes egyetlen gondolatot sem eltakarni az Örökkévaló elől.
Isten pontos feljegyzést őriz minden hamis számvetésről és minden
tisztességtelen ügyről. Őt nem téveszti meg a kegyesség látszata.
Tévedhetetlenül ítéli meg a jellemet. Az embert megtévesztik a
romlott szívű emberek, de Isten átlát minden álruhán; Ő olvas az
ember szívében.
Micsoda ünnepélyes gondolat! Egyik nap a másik után az örök-
kévalóságba torkollik újabb feljegyzésekkel terhelve meg a meny-
nyei könyveket. Az egyszer kimondott szavakat vagy végrehajtott
tetteket nem lehet többé meg nem történtté tenni. Az angyalok
feljegyzik mind a jót, mind a rosszat. A mennyei könyvekből a föld
leghatalmasabb hódítója sem törölheti ki egyetlen nap eseménye-
it sem. Tetteink, szavaink, sőt még legtitkosabb szándékaink is lat-
ba esnek az ítéletkor, amely üdvösségről, illetve kárhozatról dönt.
338
Tetteink bizonyságot tesznek felmentésünk vagy elítélésünk mel-

lett, még akkor is, ha elfelejtjük őket.
Miként a művész sima tábláján az arc, a jellem is híven és té-
vedhetetlen pontossággal rajzolódik ki a mennyei könyvekben.
Mégis milyen kevéssé érdekli az embert az a feljegyzés, amelyre
mennyei lények tekintete esik. Ha a látható és láthatatlan világot
elválasztó lepel fellebbenhetne, és az ember láthatná, amint egy
angyal feljegyez minden szót és tettet, amely az ítéletkor ismét
előkerül, naponta mennyi szó maradna kimondatlanul és mennyi
cselekedet elkövetés nélkül!
Az ítélkezők tüzetesen megvizsgálják, miként használtuk képes-
ségeinket. Mire fordítottuk a mennytől kölcsön kapott talentumot?
Vajon az Úr, amikor eljön, kamatostól kapja-e vissza a sajátját?
Gyarapítottuk-e a reánk bízott – a kezünkbe, a szívünkbe és az a-
gyunkba helyezett – képességeket Isten dicsőségére és a világ ál-
dására? Hogyan használtuk időnket, tollunkat, hangunkat, pén-
zünket, befolyásunkat? Mit tettünk a szegények, a lesújtottak, az
árvák és az özvegyek személyében megjelenő Krisztusért? Isten a
Szent Igének örököseivé tett bennünket. Mit tettünk a világosság-
gal, és az igazsággal, amit azért kaptunk, hogy embereket bölccsé
tegyünk az üdvösségre? Semmi haszna nincs annak, ha csak valljuk,
hogy hiszünk Krisztusban; csak a cselekvő szeretet igazi. És csak a
szeretet tesz Isten szemében értékessé minden cselekedetet. Amit
szeretetből teszünk, bármilyen kicsinek tűnjék is az emberek ér-
tékelése szerint, Isten elfogadja és megjutalmazza.
A mennyei könyvek felfedik az eltitkolt önzést. A mások iránti
kötelességek elmulasztásáról is feljegyzés készül, és arról is, ha
megfeledkezünk a Megváltó kívánalmairól. Az ember látni fogja,
milyen sokszor fordította Sátán szolgálatára idejét, gondolatait és
erejét, ami pedig Istent illette volna meg. Szomorú az a feljegyzés,
amit az angyalok a mennyben készítenek. Értelmes lényeket, Krisz-
tus állítólagos követőit leköti a világi javak szerzése és a földi örö-
mök élvezete. Pénzt, időt, erőt áldoznak hivalkodásra és önző élve-
339
zetekre. De imádkozásra, a Szentírás kutatására, lelkük megalázá-

sára és bűneik megvallására csak rövid pillanatokat fordítanak.
Sátán számtalan tervet eszel ki gondolataink lekötésére, hogy ne
foglalkozzunk azokkal a dolgokkal, amelyeket a legjobban kellene
ismernünk. Az őscsaló gyűlöli azokat a nagyszerű igazságokat,
amelyek nyomán az ember megismeri az engesztelő áldozatot és a
korlátlan hatalmú Közbenjárót. Sátán tudja, hogy számára minden
azon múlik, hogy el tudja-e az emberek figyelmét terelni Jézusról
és az igazságról.
Azok, akik részesülni akarnak a Megváltó közbenjárásának áldá-
saiban, ne engedjék, hogy szentségük és istenfélelmük elmélyítését
bármi is gátolja! Szórakozás, hivalkodás és nyerészkedés helyett
fordítsák inkább az értékes órákat az igazság buzgó, imádságos
kutatására. A szentély és a vizsgálati ítélet tanát Isten népének jól
kell ismernie. Mindnyájunknak tudni kell, hogy nagy Főpapunknak
mi a tisztsége és munkája. Különben soha nem lesz olyan hitünk,
amilyenre most van szükség, és soha nem fogjuk tudni betölteni
azt a helyet, amelyet Isten nekünk szán. Minden egyes ember
üdvözülhet, illetve elveszhet. Mindenkinek az ügye függőben van
Isten ítélőszéke előtt. Mindenkinek szemtől szemben kell a nagy Bí-
róval találkoznia. Milyen fontos tehát, hogy mindenki sokat elmél-
kedjék ezeken az ünnepélyes jeleneteken: az ítélők leülnek, a
könyvek megnyílnak, és a napoknak végén Dániellel együtt minden
egyes ember felkel sorsára.
Mindazoknak, akik ismerik ezeket az igazságokat, bizonyságot
kell tenniük arról a nagyszerű üzenetről, amelyet Isten bízott rájuk.
A mennyei templom annak a munkának a központja, amelyet Krisz-
tus végez az emberiségért. Ez a munka a föld minden lakóját érinti.
Elénk tárja a megváltás tervét, elvisz minket egészen az idők
végéig, és megmutatja az igazság és a bűn közötti küzdelem dia-
dalmas kimenetelét. A legfontosabb dolog, hogy mindenki tüzete-
sen kutassa ezeket a témaköröket, és hogy meg tudjon felelni min-
denkinek, aki reménységének lehetősége felől érdeklődik.
340
Krisztus közbenjárása az emberért a mennyei templomban ép-

poly lényeges része a megváltás tervének, mint halála volt a ke-
reszten. Halálával Krisztus elkezdte a megváltás munkáját, feltá-
madása után pedig a mennybe ment, hogy befejezze. Hittel a füg-
göny mögé kell lépnünk, „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus”
(Zsid 6:20). A Golgota keresztjének fénye tükröződik vissza azon a
helyen. Ott többet megérthetünk a megváltás titkaiból. Az ember
megváltása végtelen sokba került a mennynek; ez az áldozat arány-
ban áll Isten áthágott törvényének legsúlyosabb kívánalmaival.
Jézus megnyitotta az utat az Atya trónjához. Közbenjár az embe-
rért, hogy azok, akik hittel fordulnak hozzá, kívánságaikat őszintén
Isten elé tárhassák.
„Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja
és elhagyja, irgalmasságot nyer” (Péld 28:13). Ha azok, akik hibái-
kat eltitkolják és igazolni próbálják, meglátnák, hogy Sátán miként
ujjong, és miként csúfolja Krisztust és a szent angyalokat miattuk,
sietve megvallanák és elhagynák bűneiket. Sátán a jellemhibákat
kihasználva megpróbálja a személyiséget befolyásolni. Tudja, hogy
ez sikerülni fog, ha az ember melengeti a hibáit. Ezért folyvást
igyekszik Krisztus követőit azzal a végzetes filozófiával félrevezetni,
hogy úgy sem tudnak győzni. De Jézus – megsebzett kezére és
összezúzott testére mutatva – képviseli ügyüket, és ezt mondja
azoknak, akik követni akarják; „Elég néked az én kegyelmem” (2Kor
12:9). "Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg
tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat
találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én
terhem könnyű" (Mt 11:29-30). Senki se higgye tehát, hogy nem
tud megváltozni. Isten hitet és erőt ad hibái legyőzéséhez.
Most van a nagy engesztelési nap. Az Úr azt kívánta, hogy míg a
jelképes szolgálat főpapja Izraelért engesztelést végez, az egész
Izrael, bűnbánattal és alázattal sanyargassa meg lelkét előtte, hogy
ki ne „irtassék ... az ő népe közül”. Annak pedig, aki azt akarja, hogy
neve bent maradjon az élet könyvében, most e rövid kegyelmi idő
341
alatt kell bűnbánó szívvel és őszinte megtéréssel megsanyargatnia

lelkét Isten előtt. Tartsunk mélységes, lelkiismeretes önvizsgálatot!
A léhaságból és felszínességből, amit oly sok állítólagos keresztény
megenged magának, ki kell gyógyulni. Súlyos harc vár mindazokra,
akik uralomra törő bűnös természetüket igába akarják hajtani. A
felkészülés munkája személyes munka. Nem csoportosan fogunk
üdvözülni. Az egyik ember tisztasága és odaszentelődése nem el-
lensúlyozza e tulajdonságok hiányát a másikba. Minden nemzetnek
meg kell jelennie Isten ítélőszéke előtt, de Isten minden egyes em-
ber ügyét olyan alaposan vizsgálja meg, mintha rajta kívül nem vol-
na senki más a földön. Mindenkinek a mérce alá kell állnia. Senkin
sem maradhat egyetlen folt, vagy sömörgőzés, vagy valami afféle.
Ünnepélyesek azok a jelenetek, amelyek az engesztelés záró
szakaszához kapcsolódnak. Súlyos érdekek fűződnek e munkához.
A mennyei templomban most folyik az ítélet. Már hosszú évek óta
tart. Hamar – senki sem tudja, hogy milyen hamar – az élők nevé-
hez érnek. Isten félelmes jelenlétében kerül mérlegre az életünk.
Most fogadjuk meg – jobban, mint valaha – a Megváltó figyelmez-
tetését: „Vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor
jő el az az idő” (Mk 13:33). „Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek
hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád”
(Jel 3:3).
A vizsgálati ítélet lezárulásakor mindenkinek eldől a sorsa –
életre vagy halálra. A kegyelemidő röviddel az előtt ér véget, hogy
az Úr megjelenik az ég felhőiben. Krisztus – miként a Jelenések
könyve ismerteti – előre látva korunkat, kijelentette: "Aki igaz-
ságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen
fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent,
szenteltessék meg ezután is. És ímé hamar eljövök; és az én jutal-
kedete lesz" (Jel 22:11-12).
Az igazak és a gonoszok ekkor még élik halandó életüket a föl-
dön. Az emberek ültetnek és építenek, esznek és isznak, mit sem
342
tudva arról, hogy a mennyei templomban elhangzott a végső, meg-

másíthatatlan döntés. Az özönvíz előtt, amikor Noé belépett a bár-
kába, Isten bezárta a bárka ajtaját, a gonoszok pedig kívül marad-
tak. Az utóbbiak, nem tudva, hogy végzetük megpecsételődött,
még hét napig élték nemtörődöm, élvezetszerető életüket, és kine-
vették a közelgő ítéletre figyelmeztető intéseket. „Akképpen lesz -
mondja a Megváltó - az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:39).
Csendben, észrevétlenül, mint éjfélkor a tolvaj, jön el a döntő óra,
amelyben minden ember sorsa megpecsételődik; és Isten végleg
visszavonja kegyelmét a bűnöstől.
„Vigyázzatok azért... hogy ha hirtelen megérkezik, ne találjon
titeket aludva” (Mk 13:35-36). Veszélyben vannak azok, akik bele-
fáradtak az őrködésbe, a világ varázsai felé fordulnak. Miközben az
üzletember belemerül a nyereséghajhászásba, a szórakozni vágyó
élvezetet keres, a divat rabja ékességeit rendezgeti – lehet, hogy
pont abban az órában mondja ki az egész föld Bírája az ítéletet:
„Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál” (Dán 5:27). « (N.
K. 427-437)
343
47. Fejezet
A PÁPASÁG CÉLKITŰZÉSEI
»„ A protestánsok ma sokkal jobban

kedvelik a katolicizmust, mint korábban.
Azokban az országokban, ahol nem a katoli-
cizmus a főhatalmasság, és a pápisták enge-
dékeny hangot ütnek meg, hogy befolyásra
tegyenek szert, egyre nagyobb lesz a közöm-
bösség azokkal a tantételekkel szemben,
amelyek elválasztják a reformált egyházakat
a pápai hierarchiától. A protestánsok kö-
rében egyre nagyobb súlya lesz annak a vé-
leménynek, hogy a lényeges kérdésekben nem is különbözünk
annyira, mint gondoltuk, és egy kis engedmény a mi részünkről
közelebb fog vinni minket Rómához. Volt idő, amikor a protes-
tánsok nagyon értékesnek tartották a lelkiismereti szabadságot,
amelyet olyan drágán vásároltak meg. Gyermekeiket arra tanítot-
ták, hogy idegenkedjenek a pápaságtól, és a Rómával való egyez-
kedést Istennel szembeni hűtlenségnek tartsák. De mennyire más-
ként vélekednek most!
A pápaság védelmezői kijelentik, hogy az egyháznak csak a híre
rossz. A protestáns világ pedig hajlandó elfogadni ezt az állítást.
Sokan hangoztatják azt, hogy igazságtalan dolog a ma egyházát
azokból a borzalmakból és ostobaságokból megítélni, amely a tu-
datlanság és a sötétség századaiban jellemezte uralmát. A kor bar-
bárságára fogják a római egyház egykori iszonyú kegyetlenségét, és
344
azt bizonygatják, hogy a modern civilizáció hatása megváltoztatta

felfogását.
Elfelejtették-e ezek az emberek a csalhatatlanság igényét, a-
mellyel e hatalom nyolcszáz éve kérkedik? Dehogyis mondott le
Róma erről az igényéről! Sőt soha annyira nem hangsúlyozta ki,
mint a XIX. században. Róma állítása szerint az 'egyház soha nem
tévedett, és a Szentírás szerint nem is fog soha tévedni’. Hogyan is
adná fel azokat az elveket, amelyek a letűnt korszakokban megha-
tározták útját?
A pápai egyház soha nem fog lemondani a csalhatatlanság igé-
nyéről. Ma is helyesnek tartja, hogy szembeforduljon azokkal, akik
dogmáit elutasítják. És vajon ma nem ugyanazt tenné, mint régen,
ha arra alkalom kínálkozna? Ha megszűnnének azok a korlátozá-
sok, amelyeket a világi hatalmak követelnek meg tőle, és vissza-
kapná Róma korábbi hatalmát, gyorsan feléledne a zsarnokság és a
vallási türelmetlenség.
Róma békés hangvétele az Egyesült Államokban nem jelenti jel-
legének megváltozását. Türelmes ott, ahol tehetetlen. O'Connor
püspök ezt mondja: ’A vallásszabadság csak addig tűrhető meg,
amíg a katolikus világ veszélyeztetése nélkül nem valósítható meg
az ellenkezője.’…
A katolicizmus mint szervezet azonban most sincs jobban rá-
hangolódva Krisztus evangéliumára, mint történelmének bármely
korábbi időszakában. A protestáns egyházakat sűrű sötétség veszi
körül. Ha nem így lenne, észrevennék az idők jeleit. A római egy-
háznak messze ágazó tervei és munkamódszerei vannak. Minden
eszközt megragad befolyása kiterjesztésére és hatalmának növe-
lésére, mert heves és elszánt harcra készül, hogy visszanyerje világ-
uralmát; hogy ismét megindítsa az üldözést, és hogy lerontsa
mindazt, amit a protestantizmus felépített. „« (N. K. 500-502)
»„A protestáns egyházak hitbeli sokféleségében sok ember dön-
tő bizonyítékot lát arra, hogy soha semmilyen erőfeszítéssel nem
345
lehet rájuk kényszeríteni az egyesülést. Pedig számos protestáns

egyházban évek óta erősen él és egyre erősödik a vágy a közös
tantételekre épülő egység után.
És mi az, amit a közvetlen jövő tartogat számunkra? Egy újabb
általános zsinatot! Egy világszövetséget! Evangéliumi szövetkezést
és egyetemes krédót! Amikor ez bekövetkezik, az egyházak teljes
azonosulásra való törekvésében az csupán egy lépés lesz az erő-
szak igénybevétele felé.
Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen
vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot,
hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket, és tartsa fenn létesítmé-
nyeiket, akkor már a protestáns Amerika megformálta a római
hierarchia hasonmását, aminek elkerülhetetlen következménye,
hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt
vallanak.”« (N. K. 396-397)
A XIX. század végén, amikor a fenti sorok íródtak, még csak jö-
vendölések voltak. Most azonban itt álljunk meg, tekintsünk az
eseményekre és nézzük meg, milyen mértékben teljesedtek.
A Szent István társulat, az apostoli szentszék könyvkiadója
1983-ban kiadott egy könyvet (ezt egyébként Budapesten nyom-
tatták), melynek címe: „A keresztény egység-
titkárság ökumenikus direktóriuma és lelki-
pásztori instrukciója.” Ezt, a pápaság által átfo-
gó tervet 1967. május 14-én adták ki Rómában.
Néhány gondolatot idézek az említett
könyvből, hogy lássuk a jövendölés beteljesü-
lését. Már az előszó első soraiban így kezdi: „Az
egység szorgalmazása az egész egyház gondja –
a híveké és a pásztoroké egyaránt. Ezen egy-
ségre való törekvés támogatása érdekében
tesszük közzé az Ökumenikus Direktóriumot,
hogy az egész egyházban meg lehessen való-
346
sítani mindazt, amit a II. Vatikáni Zsinat e kérdésben tanít. Termé-

szetes azonban, hogy a gyakorlati tevékenységnek az Egyház
szellemében kell történnie.”
Nem idézhetem az egész könyvet ebben a fejezetben, csak
kivonatokat közlök, hogy megérthessük a bibliai jövendölések nap-
jainkban való teljesedését.
Ugyancsak az előszóból idézek: „Az Apostoli Szentszékre és a
püspökökre tartozik annak eldöntése, hogy az ökumenikus kérdé-
sekben hogyan járjanak el, amint erről az ökumenikus határozat is-
mételten rendelkezik. E kérdésben ugyanis okosan kell eljárni, ne-
hogy a megfontolatlanság magát az ökumenizmust károsítsa. De a
hívek sem láthatják kárát a mindenáron való békülékenységnek.
A II. Vatikáni zsinat szelleme és határozatai szerint azonban az
Egyház megújulása bizonyos alkalmazkodást feltételez. Néhány
pont említése:
1. Ökumenikus Bizottságok Szervezése
3. Nagyon hasznosnak ígérkezik, ha több egyházmegye közösen
– vagy ha a körülmények olyanok, akkor minden egyes egyházme-
gye külön-külön, ökumenikus tanácsot, bizottságot szervez, amely
a Püspöki kar, vagy a helyi ordinárius irányításával fáradozik, az
ökumenizmus előremozdítására.
6. c. Előmozdítja a kölcsönös megértést és kapcsolatokat a kato-
likus és különvált testvérek között.
6. e. A különvált testvérekkel együtt elősegíti a keresztény
tanúságtételt, valamint a közös tanúságtételt például nevelésben,
erkölcsi és szociális kérdések megoldásában, a kultúra, a tanítás és
művészetek kérdésében, az ökumenikus határozat tizenkettedik
pontja szerint.
f. Szakértőket nevez ki, akik kapcsolatban állnak és tanácskoz-
nak az egyházmegyékben élő egyházakkal, vagy különvált közös-
ségekkel.
347
g. Tanácsot és javaslatot ad mind a kispapok, mind a laikusok

nevelése terén, annak érdekében, hogy ökumenikus szellemben
tudjanak élni. Nagy gondot kell fordítani a szemináriumi növen-
dékek nevelésére, az igehirdetésre, a katekézisre és minden egyéb
képzési formára, amelyekről az ökumenikus határozat 10. pont-ja
beszél.
Azután a 9-19. pontokban le van írva: „A különvált egyházak és
egyházi közösségek szolgái által kiszolgáltatott keresztség érvé-
nyességének kölcsönös elismerése.”
A 24-60. pontokban szól a közös részesedésről a lelki javakban a
különvált testvérekkel együtt.
A 62. pont ezt írja: „E Direktóriumot VI. Pál pápa a keresztény
egységtitkárságnak 1967. május 28-án adott kihallgatáson jóvá-
hagyta, saját tekintélyével megerősítette és közzétételét elrendel-
te. Az ellenkező rendelések hatályukat vesztik.”
Az „Ökumenikus Direktórium” második része „Az ökumenizmus
a felsőoktatási intézményekben” témakörrel foglalkozik. Két pontot
idézek ebből is, hogy legyen némi fogalmunk a pápaság terveiről és
célkitűzéseiről:
Előszó: „Az Úr Szentlelke a mai ökumenikus moz-
galomban azon munkálkodik, hogy felül tudjunk kere-
kedni az Egyház tökéletes egységét akadályozó ne-
hézségeken és végre helyreálljon az összes keresz-
tények egysége, hogy az egyház ragyogó jelként tud-
jon világítani.
A II. Vatikáni Zsinat dekrétumában lefektetett elvek megfelelő
módon át tudják hatni a felsőoktatási intézményeket is. E dekré-
tum, a felsőoktatási intézmény, az egyetemeket, a fakultásokat, az
akadémiákat, az egyházmegyei szemináriumokat és azokat a há-
zakat, vagy tanulmányi központokat jelenti, ahol a szerzetesek ok-
tatása folyik.
348
73. Az ökumenikus tevékenység, híven az apostoloktól és egy-

házatyáktól kapott igazsághoz, csakis teljesen és őszintén katolikus
lehet, összhangban a katolikus egyháznak mindenkor vallott hité-
vel.«
A fentiekben láthattuk a Jel. 13. 14. fejezeteinek E. G. White
által való magyarázatát, a pápaság főhatalmának visszaszerzésére
és az összes vallások egyesítése tekintetében. Úgyszintén láthatjuk
- az Ökumenikus Direktóriumból idézett – a pápaság által lefekte-
tett ökumenikus törekvéseket, s ami a legfájdalmasabb, láthatjuk
azt is, miként sikerült megrészegítenie a föld lakosait az ő tévely-
géseinek borával. A médiában láthatjuk és hallhatjuk a különféle
egyházak vezetőitől, hogy mennyire áthatotta az egyházakat az
egység utáni vágy, és milyen nagy léptekkel haladnak előre ennek
érdekében. Nem számít, ha megalkuvással, elvek feladásával, nem
számít, hogy milyen egységre hív a Biblia, csak legyen már végre
egység a sokszínű egyházak között. Mint, amikor a hideg vagy,
meleg hullám behatol minden házba - még ha jók is a nyílászárók -,
úgy hatotta át az egységre törekvés az egyházakat is. Városok és
falvak templomaiban lát-hatjuk a különféle egyházak lelkipásztorai
által közösen tartott ökumenikus imaheteket és egyéb ökumenikus
összejöveteleket.
Kedves olvasó! Szemeinkkel láthatjuk hogyan teljesednek be a
Jel.13. és 14. fejezeteinek jövendölései. E. G. White írja:
»„Nekünk nem kell félnünk a jövőtől, kivéve, ha elfeledkezünk az
Úr útjáról melyen vezetett bennünket, s ez a múltunk tanulsága.«
Ez a sok tanulságot tartalmazó tanítás arra hívja fel figyelmün-
ket, hogy a protestantizmusnak igenis van mitől félnie, mert elfe-
ledkeztek arról az útról melyen atyáikat vezette ki az Úr a katoli-
kus egyház lelki sötétségéből a bibliai igazságok ragyogó világos-
ságára.
Luther, amikor térdelve akarta megmászni Pilátus lépcsőjét,
hogy bűnbocsánatot nyerjen a pápától „hirtelen mennydörgés-
349
szerű hangon ezt hallotta: „Az igaz ember… hitből él” (Róm 1:17).
Luther talpra ugrott, és szégyenkezéssel vegyes rémülettel sietett
el onnan. Ez az ige soha nem csökkenő súllyal élt ezután lelkében.
Ettől kezdve tisztábban látta, mint valaha, milyen nagy tévedés az
emberi cselekedetek üdvözítő erejében bízni, és milyen nagy
szükség van a Krisztus érdemeibe vetett állhatatos hitre. Szeme
kinyílt, és soha többé nem volt vak a pápa megtévesztéseivel
szemben. Amikor arcát elfordította Rómától, szívében is elfordult
tőle, és ettől kezdve egyre jobban mélyült a szakadék, mígnem
Luther megszakított minden kapcsolatot a pápai egyházzal.”« (N. K.
115-116)
A reformátorok és követőinek minden lépésük Rómától távo-
labbra vitte őket és a köztük lévő szakadék egyre csak mélyült.
Napjainkban ennek a folyamatnak éppen az ellenkezője érvénye-
sül. A mai protestánsok vezetőikkel az élen pontosan azon az úton
mennek visszafelé, amelyen atyáik kijöttek Rómából. Az egyházak
lelki vezetői egyben a szakadék feletti hídépítők vezetői is. Köny-
nyen felismerhetjük, kik azok, ha a rádióban, vagy a templomok-
ban hallgatjuk az igehirdetéseket.
»„A római egyház ma egy ma-
kulátlan arcot mutat a világnak,
és mentegeti iszonyú kegyet-
lenkedéseit. Keresztény köntöst
öltött magára, de nem változott
meg. A pápaság a letűnt korsza-
kokban vallott elvei mellett ma is
kitart. A legsötétebb időkben ki-
gondolt tanításait ma is vallja.
Senki ne hagyja magát megté-
veszteni! A pápaság, amelynek a
protestánsok ma tisztelettel a-
dóznak, ugyanaz, mint amely a reformáció idején uralta a világot,
amikor Isten emberei életüket kockára téve lerántották a leplet
350
gonoszságáról. Ugyanaz a fennhéjázó büszkeség és önteltség

jellemzi, amellyel királyokon és fejedelmeken hatalmaskodott,
igényt tartva az Istennek kijáró tekintélyre. Lelkülete nem kevésbé
kemény és uralkodó ma sem, mint amikor elfojtotta az emberi
szabadságot, és megölte a Magasságos szentjeit. Vajon Krisztus
egyházához tartozik az a hatalom, amelynek történelme ezer évig a
szentek vérével íródott?
Nem ok nélkül hangzott el protestáns országokban az a kijelen-
tés, hogy a katolicizmus ma kevésbé különbözik a protestantiz-
mustól, mint korábban. Történt változás, de nem a pápaságban. A
katolicizmus valóban sokban hasonlít a jelenlegi protestantizmus-
hoz, mert a reformátorok kora óta a protestantizmus nagymérték-
ben hanyatlott.
Ha az Olvasó meg akarja tudni, milyen erők fognak közremű-
ködni a közeljövő küzdelmében, csak nyomon kell követnie a törté-
nelmet, amely tanúskodik arról, milyen eszközöket alkalmazott Ró-
ma ugyanebből a célból a múltban.
Ha az Olvasó meg akarja tudni, hogy a katolikusok a protestán-
sokkal együtt hogyan fognak bánni dogmáik megtagadóival, vizs-
gálja meg, milyen lelkületet tanúsított Róma a szombattal és a
szombat megőrzőivel szemben. Ki tudná a pápai vezetőknél job-
ban, miként kell bánni azokkal, akik nem engedelmeskednek az
egyháznak?
Róma csendben nő hatalommá. Tanításai éreztetik befolyásukat
a törvényhozó termekben, az egyházakban és az emberi szívekben.
Titokban már építi büszke és masszív tornyait, amelyekben korábbi
üldözéseit megismétli. Lopva és alig észrevehetően növeli erejét,
hogy készenlétben legyen, amikor ütésre emelheti kezét. Előnyhöz
akar jutni, és ez már sikerült is neki. Nemsokára látni és érezni
fogjuk, mi Róma igazi szándéka. Megvetésnek és üldözésnek teszi
ki magát az, aki hisz és engedelmeskedik Isten Igéjének.”« (N. K.
507-517)
351
48. fejezet
AZ UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
Mielőtt nagy Főpapunk befejezné az engesztelés munkájának

utolsó szakaszát a Szentek Szentjében, úgy Isten népe, mint a bu-
kott egyházak között, nagy események megvalósulásáról tanús-
kodik a Biblia.
»„Láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatal-
ma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől. És kiálta teljes ere-
jéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és
lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlö-
cévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöcévé.
„És hallék más szózatot a mennyből, amely ezt mondja vala: Fus-
satok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűnei-
ben, és ne kapjatok az ő csapásaiból” (Jel 18:1-2.4).
352
Ez az ige arra az időre utal, amikor a Jel 18. fejezetének angyala

meg fogja ismételni a Jel 14. fejezete (8. vers) második angyalának
üzenetét; azt, hogy Babilon elbukott. A Jel 18. fejezetében említett
angyal utalni fog azokra a rontásokra is, amelyek 1844 nyara, az
üzenet első meghirdetése óta utat találtak a Babilont megtestesítő
szervezetekbe. A vallásos világ aggasztó állapotát mutatja be ez az
üzenet. Az igazság ismételt elutasításával az emberek lelki látása
egyre homályosabb, szíve egyre makacsabb lesz, mígnem teljesen
hitetlenségbe merevednek. Isten intéseivel dacolva konokul lábbal
tiporják a Tízparancsolat egyik törvényét, és végül még üldözik is
azokat, akik a Tízparancsolatot szentnek tartják. Aki Isten Igéjét és
népét megveti, az Krisztust veti meg. Amikor az egyházak elfogad-
ják a spiritizmus tanításait, az érzékiséget fékező korlát ledől, és
hitvallásuk csak palást lesz, amely alá gonoszságukat rejtik. A ter-
mészetfölötti megnyilatkoztatásokba vetett hit ajtót nyit az ördög
csalásai és tanításai előtt, és a szellemvilág befolyása meg fog mu-
tatkozni az egyházakban.
Így néz ki Babilon e próféciában vázolt időben: „Az ő bűnei az
égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól”
(Jel18:5). Gonoszságának mértéke betelt, és pusztulása a küszöbön
van. De Istennek még vannak Babilonban gyermekei. A büntető
ítélet végrehajtása előtt e hűségeseket ki kell onnan hívni, hogy ne
legyenek részesek Babilon bűneiben, és ne érjék őket a Babilont
sújtó csapások. Értük van az a mozgalom, amelyet az a mennyből
leszálló és a földet dicsőségével beragyogó angyal szimbolizál, aki
hangosan kiált, és közhírré teszi Babilon bűneit. Az ő üzenetéhez
kapcsolódik ez a felszólítás: „Fussatok ki belőle én népem!”. Ez az
üzenet és a harmadik angyal üzenete a föld lakóihoz szóló utolsó fi-
gyelmeztetés.
A világ félelmetes események előtt áll. A föld hatalmasságai,
amelyek egymással összefogva harcot indítanak Isten parancsolatai
ellen, elrendelik, hogy mindenki – „kicsinyek és nagyok, gazdagok
és szegények - szabadok és szolgák” (Jel 13:16) – a hamis szombat
353
megtartásával alkalmazkodjon az egyház szokásaihoz. Az engedel-

messég megtagadása államellenes cselekménynek fog minősülni,
amelyért halálbüntetés jár. Másrészről pedig Isten törvénye, amely
elrendeli a Teremtő nyugalomnapjának megtartását, követel enge-
delmességet, és kinyilatkoztatja mindazok megbüntetését, akik
megsértik rendelkezéseit.
Aki e félreérthetetlen következmények ismeretében lábbal ti-
porva Isten törvényét, emberi törvényeknek engedelmeskedik, az
magára veszi a fenevad bélyegét, annak a hatalomnak a hűségjelét,
amelynek Istent megtagadva engedelmeskedik. A menny intése így
hangzik: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét
felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának
borából, amely elegyítetlenül töltetett az Ő haragjának poharába”
(Jel 14:9-10).
De Isten büntetése csak akkor fog lesújtani, ha az ember már
meggyőződhetett az igazságról, és azt tudatosan elutasította. Sok
embernek még soha nem volt alkalma meghallani a korunknak
szóló különleges igazságokat. A negyedik parancsolat kötelező vol-
tát még senki nem világította meg nekik igazán. De aki olvas min-
den szívben, és mérlegre tesz minden indítékot, nem engedi, hogy
bárkinek is, aki tudni akarja az igazságot, téves fogalmai legyenek a
küzdelem kimeneteléről. Isten nem kíván vak engedelmességet.
Mindenki eleget fog tudni ahhoz, hogy értelmesen dönthessen.
A hűség nagy próbája a szombat lesz, mert az igazságnak külö-
nösen vitatott pontja. A végső próbatétel idején éles határvonal
fog húzódni Isten szolgái és azok között, akik nem szolgálják Őt.
Míg a negyedik parancsolat megtagadása és a hamis szombat meg-
tartása, amit az állam törvénye megkíván, egyenlő az istenellenes
hatalomnak tett hűségesküvel, addig az igazi szombat megtartása,
ahogy az Isten törvénye megszabja, a Teremtő iránti hűség bizo-
nyítéka. Míg az egyik csoport a földi hatalmaknak való engedel-
messég jelét elfogadva a fenevad bélyegét veszi fel, a másik a
354
menny tekintélyéhez való hűség jelét választva, megkapja Isten pe-

csétjét.
Az Egyesült Államokban sokan meggyőződéssel mondták, hogy
ez az ország soha nem lesz más, mint ami eddig volt – a vallássza-
badság védelmezője. De amikor a vasárnapünneplés kötelezésé-
nek kérdése mindenütt vita tárgya lesz, kiderül, hogy közeledik ez a
kétségbevont és el nem hitt esemény, és a harmadik üzenet még
soha nem tapasztalható hatást vált ki.
A harmadik angyal üzenete tehát hangozni fog. Amikor a leg-
nagyobb erővel kell azt hirdetni, az Úr alázatos eszközök által fog
dolgozni, befolyásolva azok értelmét, akik szolgálatára szentelik
magukat. A munkásokat inkább a Lélek kenete fogja felkészíteni,
mint az oktatási intézmények. A hit és az ima emberei a Lélek indí-
tására szent lelkesedéssel lépnek elő, hogy azt hirdessék, amit Is-
ten mond nekik.” « (N. K. 537-540)
Babilon bűnei közismertté válnak

»„Hogy milyen félelmes következményekkel jár, ha az egyház a
polgári hatalmasság által kényszeríti ki rendelkezései megtartását;
hogy a spiritizmus behatolt az egyházba; hogy a pápai hatalom
lopva, de rohamosan tör előre - ezt mind leleplezik. Ezek a súlyos
figyelmeztetések fel fogják ébreszteni az embereket. Ezrek és ezrek
figyelnek fel rájuk; akik soha nem hallottak erről. Megdöbbenve
hallják, hogy az egyház Babilon, amely bűnben él, tévelyeg és el-
bukott, mert elvetette a mennyből küldött igazságot. Az emberek
felkeresik korábbi tanítóikat, és türelmetlenül kérdezik, hogy igaz-e
az, amit hallottak. A lelkészek pedig meséket mondanak, kellemes
dolgokat jövendölnek, hogy csillapítsák félelmüket, és megnyug-
tassák felébresztett lelkiismeretüket. De mivel az embereket nem
elégíti ki a puszta emberi tekintély, és szeretnék tudni, mi az, amit
világosan „szól az Úr”, a nagy tekintélyű papság, akár a régi fa-
rizeusok, tekintélyük kétségbe vonása miatt haragra gerjedve, az ü-
zenetet Sátántól származónak bélyegzik, és a bűnt szerető töme-
355
geket felingerlik, hogy szidalmazzák és üldözzék azokat, akik az

igazságot hirdetik.
Amikor a vita egyéb kérdéseket is érint, és az emberek figyelme
Isten sárba tiport törvényére terelődik, Sátán akcióba kezd. Az
üzenetet kísérő erő felingerli azokat, akik ellenzik hirdetését. A
papság majdhogy emberfölötti erőfeszítéssel igyekszik elzárni a vi-
lágosságot, nehogy híveire sugározzék. Minden rendelkezésre álló
eszközzel megkísérli elfojtani e létfontosságú kérdések megvita-
tását. Az egyház a polgári hatalom fegyveréért kiált, és ebben a
munkában a katolikusok és a protestánsok összefognak. A vasár-
nap megtartását kényszerítők mozgalmának merészsége és el-
szántsága egyre fokozódik, és a törvényt is igénybe veszik Isten pa-
rancsolatainak megtartói ellen. Bírsággal és bebörtönzéssel fenye-
getik őket. Egyeseknek pedig magas állást ajánlanak fel, és egyéb
jutalmakkal és kedvezményekkel próbálják rávenni őket hitük meg-
tagadására. De ők rendíthetetlenül így válaszolnak: „Mutassátok ki
Isten Igéjéből tévedésünket!” Így védekezett Luther is hasonló
körülmények között. A törvényszék elé állított hívők ékes bizony-
ságot tesznek az igazságról, melynek hallatán egyesek állást foglal-
nak Isten valamennyi parancsolata mellett. Így jut el az igazság
olyan emberek ezreihez is, akik különben mit sem tudnának róla.
Az Isten szavának becsületes követői lázadóknak fognak minő-
sülni. Szülők, akiket Sátán elvakított, durvák és kemények lesznek
hívő gyermekükhöz. A gazda és a gazdasszony sanyargatja az Isten
parancsolatait megtartó szolgát. „A szeretet meghidegül!” Gyer-
mekek elvesztik örökségüket és otthonukat. Szó szerint fognak
teljesedni Pál szavai: „Mindazok is, akik kegyesen akarnak élni
Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (2Tim 3:12). Az igazság egyes
követőit, akik nem hajlandók megünnepelni a vasárnapot, bör-
tönbe vetik, másokat elűznek hazájukból, egyesek pedig rabszol-
gasorsra jutnak. Az ember ezt most lehetetlennek tartja. De amikor
Isten visszavonja mérséklő Lelkét a földről, és a mennyei elveket
gyűlölő ember Sátán hatalmába kerül, az események megdöbben-
356
tően fognak alakulni. A szív nagyon kegyetlen tud lenni, ha eltávo-

zik belőle Isten félelme és szeretete.
Amikor közeledik a vihar, sokan, akik hitet tettek a harmadik
angyal üzenete mellett, de az igazságnak való engedelmesség híján
nem szentelődtek meg, elhagyják helyüket, és az ellenség soraiba
lépnek. Mivel egyesülnek a világgal, és azonosulnak szellemével,
szinte egészen magukévá teszik a világ szemléletét. És amikor a
próba jön, csak a könnyű és népszerű utat tudják választani. Te-
hetséges, kellemes emberek, akik valamikor szívesen követték az
igazságot, képességeiket megtévesztésre és félrevezetésre hasz-
nálják. Korábbi testvéreik legelkeseredettebb ellenségeivé válnak.
Amikor a szombatünneplőknek a törvény előtt kell hitüket meg-
védeniük, ezek a hitehagyók Sátán legaktívabb eszközeiként fogják
meghazudtolni és vádolni őket. Rágalmakkal és gyanúsítgatások-
kal ellenük fogják hangolni a hatalmasságokat. Krisztus követői ne
törődjenek a következményekkel! Teljesítsék kötelességüket, és a
többit bízzák Istenre!”« (N. K. 537-545)
A Jelenések 18. fejezetének angyala - (A késői eső kiárasztása)
»„Az Úr nagy kegyelmében igen értékes üzenetet küldött népé-

nek Waggoner és Jones testvérek által. Eme üzenet szerint, tárjuk a
felemeltetett üdvözítőt világosabban a világ elé, nevezetesen az
egész világ bűneiért hozott áldozatot. Elénk tárta a megigazulást
hit által, az értünk kezességet vállaló Krisztusban. Meghívja az em-
bereket, hogy fogadják el Krisztus igazságát, szentségét, aminek
bizonyítéka, az engedelmesség Isten minden parancsolata iránt. Jé-
zust sokan szemük elől tévesztették. Szükséges, hogy tekintetük is-
teni személyére szegeződjék, érdemeire, az emberi család iránt ér-
zett változatlan szeretetére. Ő kezében tart minden hatalmat, s bő-
ségesen szétoszthatja ajándékait az emberek között, s a gyámol-
talan embert saját életszentségének felértékelhetetlen ajándéká-
ban részesítheti. Isten parancsa, hogy ezt az üzenetet juttassuk el a
világnak. Ez a harmadik angyal üzenete. Ha erővel hirdetjük, akkor
357
munkánkat Lelkének nagymértékű kiárasztása fogja kísérni.”« (B.

P. 91-92)
»„A harmadik angyalhoz csatlakozó angyal be fogja tölteni az

egész földet dicsőségével. Egy világméretű munka és rendkívüli erő
jelentkezésének megjövendölése ez. Az 1840–44-es advent mozga-
lom Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása volt. Az első an-
gyal üzenete eljutott a világ minden misszióállomásához, és egyes
országokban olyan érdeklődés támadt a vallás iránt, amelyre a XVI.
századi reformáció óta nem volt példa. De mindezt túl fogja szár-
nyalni az a hatalmas megmozdulás, amely a harmadik angyal utol-
só intését viszi a világnak.
Ez a munka hasonló lesz a pünkösdna-
pihoz. Miként az evangélium hirdetésének
kezdetén a Szentlélek kiáradásával a „korai
eső” hullt, hogy szárba szökkentre a ka-
lászt, az evangélium lezárulásakor a „késői
eső” fog hullni, hogy beérlelje a termést.
„Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni
az Urat. Az Ő kijövetele bizonyos, mint a
hajnal, és eljő hozzánk, mint eső, mint ké-
sői eső, amely megáztatja a földet" (Hós 6:3). „Ti is, Sionnak fiai!
Örvendezzetek és vigadjatok az Úrban, a ti Istenetekben; mert
megadja néktek az esőt igazság szerint, és korai és kései esőt hullat
néktek" (Jóel 2:23). „Az utolsó napokban, ezt mondja az Isten,
kitöltök az én Lelkemből minden testre.” „És lészen, hogy mindaz,
aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik” (ApCsel 2:17.21).
Nem lesz kisebb az az erő, amivel Isten az evangélium hatalmas
munkáját lezárja, mint amilyennel ezt a munkát elindította. A pró-
féciák, amelyek az evangélium hirdetésének kezdetén a korai eső
kiáradásában teljesedtek, a lezárulásakor a késői esőben ismét
teljesedni fognak. Ez a „felüdülés ideje”, amelyet Péter apostol elő-
re látott, amikor ezt mondta: „Tartsatok tehát bűnbánatot és térje-
358
tek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a

felüdülés ideje, és elküldje Jézust” (ApCSel 3:19-20).
Isten szolgái szent lelkesedéstől fénylő arccal sietnek egyik
helyről a másikra, hogy hirdessék a menny üzenetét. Az egész föl-
dön ezernyi hangon szól majd a figyelmeztetés. Csodálatos dolgok
fognak történni. Betegek meggyógyulnak, és a hívők munkáját je-
lek és csodák kísérik. Sátán is dolgozik, de hamis csodákkal. Még
tüzet is hoz alá az égből az emberek szeme láttára (Jel 13:13). A
föld lakóinak el kell dönteniük, ki mellé állnak.
Az üzenet nem annyira érveléssel, mint Isten Lelkének mélysé-
ges meggyőzése nyomán fog terjedni. Az érvek már korábban el-
hangzottak. A magvetés megtörtént, és most a mag ki fog kelni, és
termést hoz. A missziómunkások által terjesztett irodalom meg-
teszi a hatását. De sok embert, aki az igazság hatása alá került, még
mindig gátol valami az igazság tökéletes megértésében és az en-
gedelmességben. A fénysugarak mindenhova bevilágítanak, és az
igazság tisztán felragyog. Isten őszinte gyermekeit a családi és egy-
házi kapcsolatok nem tudják már visszatartani. Elszakítják ezeket a
kötelékeket. Az igazság mindennél drágább nekik. Az igazság ellen
szövetkező erőkkel szemben sokan az Úr oldalára állnak.”« (N. K
537-545)
»„A második angyal (Jel 14.) üzenete először 1844 nyarán hang-
zott fel, azonban 1844-ben még nem vált egészen valóra. Még min-
dig nem mondható, hogy „leomlott… Babilon…, mert az ő pa-
ráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek”.
Babilon még nem itatott meg minden népet. A hitehagyás munká-
ja azonban még nem tetőzik.
A Biblia kijelenti, hogy az Úr eljövetele előtt Sátán „a hazugság-
nak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak
minden csalárdságával” fog dolgozni, és Isten engedi, hogy azok,
akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét az Ő üdvösségük-
re”, megkapják „a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugság-
nak” (2Thessz 2:9–11). Amíg ez az állapot nem következik be, amíg
359
az egyház és a világ nem egyesül teljesen az egész keresztény vi-

lágban, addig Babilon még nem bukott el egészen. A változás fokról
fokra történik, és a Jelenések 14:8 teljes megvalósulása még a jö-
vőben van.
A Babilont képező egyházak lelki sötétsége és Istentől való eli-
degenedése ellenére Krisztus követőinek nagy serege még mindig
soraikban található. Közülük sokan nem értik a korunknak szóló
különleges igazságokat. Nem kevés azoknak a száma, akik elége-
detlenek jelenlegi állapotukkal, és nagyobb világosság után vágy-
nak. Hiába keresik Krisztus képmását abban a közösségben, amely-
hez tartoznak. Amint ezek a közösségek egyre jobban eltávolodnak
az igazságtól, és szorosabb szövetségre lépnek a világgal, a két
csoport közti különbség nő, amelynek végső következménye a sza-
kadás. Eljön az idő, amikor azok, akik Istent mindenekfelett sze-
retik, nem tudnak olyanokkal kapcsolatban maradni, akik „inkább a
gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek
látszata, de megtagadják annak erejét”.
A Jel 18. fejezete arra az időre mutat, amikor a hármas intés
(lásd Jel 14:6–12) elutasításának következményeként az egyház tel-
jesen eljut a második angyal által megjövendölt állapotra, és Isten
felszólítja a még Babilonban levő népét, hogy szakadjon el attól a
közösségtől. Ez az üzenet az utolsó, amelyet a világ kap; és ez az ü-
zenet elvégzi a maga munkáját. Amikor azok, „akik nem hittek az
igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban” (2
Thessz 2:12) Sátán súlyos csalása következtében elhiszik a hazug-
ságot, akkor az igazság fénye ráragyog mindazokra, akiknek a szíve
nyitva van befogadására. Az Úr minden gyermeke, aki még Babi-
lonban van, hallgat e hívásra: „Fussatok ki belőle, én népem!” (Jel.
18:4).”« (N. K. 347-349)
»„Nagy csodák történtek; betegek gyógyultak meg és a hívőket
jelek és csodák követték. Isten volt ebben a műben, és minden e-
gyes szent, aki szabadon és félelmet nem ismerve hallgatott lelki-
ismeretének meggyőződésére, egyesült azokkal, akik megtartot-
360
ták Isten minden parancsolatát. Mindenütt hatalommal hirdették a

harmadik üzenetet. Láttam, hogy ez az üzenet oly erővel és ha-
talommal végződik, amely jóval felülmúlja az éjféli kiáltást.
Mennyei erővel felruházva, ragyogó arccal és teljes odaadással
mentek ki Isten szolgái, hogy a mennyei üzenetet hirdessék. Drága
lelkek, akik a különböző vallásos közösségekben voltak szétszóród-
va, készséggel követték a hívást és kisiettek az elítélt egyházakból,
amiképpen Lótot távozásra sürgették Sodomából, mielőtt a város
elpusztult. Isten gyermekei annyira megerősödtek a rajtuk meg-
nyugvó dicsőség által, hogy megállhattak a kísértés órájában.”« (T.
L. 312-313)
A rendelet kiadása
Ezzel a hatalmas munkával párhuzamosan – egy időben – me-

lyet a Jelenések 18. angyala – a késői eső – megerősít, fognak tel-
jesedni a Jelenések 13. fejezetében megjövendölt hamis csodák,
melyeket Sátán – Babilon bukott egyházai által visz véghez a fene-
vad előtt. Ebben az időben lesz kiadva a fenevad képéről és bélye-
géről szóló rendelet is, amely így hangzik: „És adaték néki, hogy a
fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt
művelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megö-
lessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gaz-
dagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő
jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; És hogy senki
se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad
bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.” (Jel 13:15-17)
Óriási lesz a küzdelem, az Isten parancsolatainak megtartói és a
fenevad imádói között. Sokszor aggódunk az előttünk álló próbák
miatt, s mikor benne vagyunk, akkor látjuk, hogy nem is volt annyi-
ra nagy, mint amennyire féltünk attól. De nem így lesz az utolsó
nagy küzdelemben. Ennek a küzdelemnek a nagysága felülmúlja
minden elképzelésünket. A toll nem elégséges annak a írásához.
361
Az egész világ választás elé lesz állítva, kit imád, kit tisztel, kinek
a bélyegét, vagy pecsétjét veszi fel. Aki az Isten parancsolatai iránti
engedelmességet választja, az ellen teljes gazdasági embargót
rendelnek el. El nem adhat semmit, sem nem vásárolhat. A nyomás
egyre erősebben fokozódik azok ellen, akik hűségesek akarnak
maradni Isten parancsolataihoz. A 15. versben a próféta így látta:
„… és azt művelje, hogy mindazok akik nem imádják a fenevad
képét, megölessenek.” A 20:4 versében ugyanaz a jelenet tárul fel
János előtt: „és látám azoknak lelkeit, akiknek fejüket vették a
Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért, és akik nem imád-
ták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét
homlokukra és kezeikre”
A másik osztály, amelyik a fenevad bélyegét választja az Isten
pecsétje helyett, a Mindenható haragját vonja magára. Azokról így
ír János: „És harmadik angyal is követé azokat, mondván nagy
szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét
felveszi vagy homlokára, vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának
borából, a mely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába;
és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány
előtt;” (Jel. 14:9-10)
»„A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandók-
hoz szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn le-
het az, amely Istent olyan haragra indítja, amelybe nem vegyül ke-
gyelem.
Isten népe e bélyeget nem veszi magára. A pátmoszi próféta lát-
ja „azokat, akik diadalmaskodtak a fenevadon és az ő képén, és bé-
lyegén és az ő nevének számán... állani az üvegtenger mellett, akik-
nek kezében valának az Istennek hárfái”, és éneklik a Mózes és a
Bárány énekét (Jel 15:2–3).”« (N. K. 401)
362
A NYOMORÚSÁG IDEJE
49. fejezet
A
»„ bban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te
néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt
attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindez ideig. És abban az idő-
ben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben”
(Dán 12:1).
A kegyelem ajtaja bezárul
Amikor a harmadik angyal üzenetének hirdetése lezárul, Isten

visszavonja kegyelmét a föld törvényszegő lakóitól. Isten népe
ekkorra befejezi munkáját. Az Úr rájuk árasztotta a „késői eső”-t,
elküldte nekik a „felüdülés”-t, és ők felkészültek a próbákra. A
mennyben angyalok sietnek ide, s oda. A földről visszatérő angyal
jelenti, hogy munkáját elvégezte. A végső próba ráköszöntött a vi-
lágra, és akik a menny törvényeinek híven engedelmeskedtek,
megkapták „az élő Isten pecsétjé”-t. Jézus ekkor befejezi közben-
járását a mennyei szentek szentjében. Felemeli kezét, és ezt kiáltja:
„Elvégeztetett!”. És amikor ünnepélyesen kihirdeti, hogy „aki igaz-
ságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen
fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent,
szenteltessék meg ezután is” (Jel 22:11), az angyalsereg leteszi
koronáját. Mindenkinek a sorsa eldőlt – életre vagy halálra. Krisz-
tus elvégezte népéért az engesztelést, és eltörölte bűneiket. Alatt-
valóinak száma betelt; „az ország pedig és a hatalom és az egész
ég alatt levő országok nagysága” az üdvösség örököseinek tulaj-
363
dona lesz, és Jézus királyok Királyaként és uraknak Uraként fog

uralkodni.
Amikor Jézus kilép a szentek szentjéből, sötétség borul a föld la-
kóira. E félelmetes időszakban az igazaknak közbenjáró nélkül kell
a szent Isten színe előtt élniük. A gonoszokat nem korlátozza már
semmi. Sátán teljesen hatalmában tartja azokat, akik megmásítha-
tatlanul megkeményítették szívüket. Isten türelme véget ért. A vi-
lág elutasította irgalmát, megvetette szeretetét, és lábbal tiporta
törvényét. A gonoszok túllépték a határt. Próbaidejük lejárt. Isten
Lelke, akinek makacsul ellenálltak, végül eltávozott tőlük. A menny
kegyelmét nélkülözve védtelenek a gonosszal szemben. Sátán ek-
kor a végső nagy zűrzavarba taszítja a föld lakóit. Amikor Isten an-
gyalai elengedik az emberi indulatok vad viharát, minden ellentét
kiéleződik. Az egész világra kiterjed a pusztulás, ami rettenetesebb
lesz, mint ami Jeruzsálemet sújtotta.
Egyiptom elsőszülötteit egyetlen angyal ölte meg, és gyászba
borította az egész országot. Amikor Dávid megsértette Istent a
népszámlálással, egyetlen angyal okozta azt a rettenetes pusztu-
lást, amely Dávid bűnének büntetése volt. A gonosz angyalok ép-
púgy pusztítanak Isten engedélyével, mint a szent angyalok Isten
parancsára. A gonoszság erői készen állnak a világszéles pusztí-
tásra. Csak Isten engedélyére várnak.
Amikor Isten végleg elfordult a zsidó nemzettől, a nép és a
papok erről mit sem tudtak. A Sátán irányítása alatt álló és a leg-
iszonyúbb indulatoktól fűtött emberek még mindig Isten választott
népének tartották magukat. A templomban tovább folytak a szol-
gálatok. Áldoztak beszennyezett oltárain, és naponta Isten áldását
kérték arra a népre, amely Isten drága Fiának vérét ontotta; szol-
gáinak és apostolainak életére tört. Amikor a szentélyben elhangzik
a visszavonhatatlan ítélet, és a világ sorsa örökre eldől, a föld lakói
nem fognak tudni erről. Azok, akiktől Isten végleg visszavonta Lel-
két, a vallás formaságait továbbra is megtartják. A sátáni szenve-
364
dély, amellyel a gonoszság fejedelme betölti őket gonosz terveinek

megvalósításához, az Isten iránti buzgóság látszatát fogja kelteni.
Jákob gyötrelmének éjszakája
Az az erő, amely az utolsó figyelmeztetést kíséri, felbőszíti a go-

noszokat. Haragjuk fellángol azok ellen, akik elfogadták az üzene-
tet, és Sátán még jobban elmélyíti a gyűlölet és az üldözés szelle-
mét.
Amikor a keresztény világban különösen kiéleződik a szombat
körüli vita, és a vallási tekintélyek a világi hatalmasságokkal össze-
fogva rákényszerítik az emberekre a vasárnap megtartását, egy
maroknyi nép, amely határozottan megtagadja a népszerű rende-
let iránti engedelmességet, egyetemes gyűlölet tárgyává válik.
Hangsúlyt fog kapni az a vélemény, hogy nem szabad megtűrni azt
a kisebbséget, amely szembehelyezkedik az egyházi intézménnyel
és az állam törvényével; hogy inkább ők szenvedjenek, mintsem
egész nemzetekre kiterjedjen a zűrzavar és a jogtalanság. Tizen-
nyolc évszázaddal korábban Krisztus ellen éppen így érveltek a
„nép főemberei”. „Jobb nékünk - mondta a ravasz Kajafás -, hogy
egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (Jn
11:50). Ez az érv meggyőzőnek fog látszani; és végül azok ellen,
akik megszentelik a negyedik parancsolatban foglalt szombatot,
egy rendelet fog megjelenni, amely a legszigorúbb büntetésre mél-
tónak ítéli ezeket a hívőket, és megengedi az embereknek, hogy
egy meghatározott idő után megöljék őket.
Isten népe ekkor kerül abba a szorult helyzetbe, amelyet a pró-
féta Jákob háborúsága idejének nevez. Ezt mondja ugyanis az Úr:
„A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség...
miért változtak orcáik fakó sárgává? Jaj! mert nagy az a nap,
annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákobon;
de megszabadul abból!" (Jer 30:5-7).
365
Jákob a gyötrelem éjszakáján buzgón kérte Istent, hogy szaba-

dítsa meg Ézsau kezétől (1Móz 32:24-30). Ez az éjszaka jelképezi
azt a szenvedést, amely Isten népét a nyomorúság idején fogja súj-
tani. Jákob, aki csalással szerezte meg az Ézsaunak szánt atyai ál-
dást, annyira megrémült bátyjának halálos fenyegetésétől, hogy
életét féltve elmenekült. Hosszú évekig tartó számkivetése után
Isten parancsára elindult feleségeivel, gyermekeivel és nyájaival
szülőhazája felé. Az ország határához érve rémülten hallotta a hírt,
hogy Ézsau egy csapat harcos élén közeledik felé, kétségkívül azért,
hogy bosszút álljon. Várható volt, hogy Jákob fegyvertelen és véd-
telen házanépe az erőszak és öldöklés tehetetlen áldozata lesz.
Aggodalmát és félelmét súlyosbította a nyomasztó önvád, mert sa-
ját bűne okozta ezt a veszélyt. Egyedüli reménysége Isten irgalma
volt, és egyetlen védelme az ima. Mégis mindent megtett, hogy jó-
vátegye bátyja elleni bűnét, és elhárítsa a fenyegető veszélyt. Krisz-
tus követőinek is, amikor közeledik a nyomorúság ideje, mindent el
kell követniük, hogy helyes megvilágításba kerüljenek az emberek
előtt; hogy eloszlassák az előítéletet, és elhárítsák a lelkiismeret
szabadságát fenyegető veszélyt.
Jákob, miután családját elküldte magától, hogy ne legyenek
gyötrelmének tanúi, egyedül maradva Isten elé járult. Megvallotta
bűnét, és hálásan megköszönte Istennek iránta tanúsított irgalmát.
Majd mélységes alázattal hivatkozott az atyáival kötött szövetség-
re, és azokra az ígéretekre, amelyeket Béthelben éjszakai láto-
másban és számkivetése földjén személy szerint Istentől kapott. El-
érkezett életének válságos pillanata. Minden kockán forgott. A sö-
tétben és a magányban tovább imádkozott. Megalázta magát Isten
előtt. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára. Ellenség tört éle-
tére – gondolta –, és kétségbeesett erőfeszítéssel küzdött táma-
dójával. Amikor felhasadt a hajnal, az idegen természetfölötti ere-
jét vette igénybe, és érintésére az erős Jákob bénultan, tehetet-
lenül, sírva, könyörögve kapaszkodott a titokzatos ellenség nya-
kába. Jákob most már tudta, hogy a szövetség angyalával küzdött.
Megnyomorodott. De irtózatos szenvedése ellenére sem mondott
366
le szándékáról. Régóta nyugtalanította, bántotta, mardosta a bűn-

tudat. Most tudni akarta, hogy Isten megbocsátotta-e bűnét. A
mennyei látogató mintha távozni készült volna. De Jákob beleka-
paszkodott, és áldásért könyörgött. Az angyal sürgette: „Bocsáss el
engem, mert feljött a hajnal!” De a pátriárka kiáltott: „Nem bo-
csátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet." Micsoda bizalom,
és micsoda szívós kitartás! Ha Jákob kérkedve, önhitten követe-
lőzött volna, nyomban megsemmisül. Ő azonban megvallotta, hogy
gyenge és méltatlan, de bízott a szövetségét megtartó Isten irgal-
mában.
„Küzdött az angyallal, és
legyőzte” (Hós 12:4). Ez a bű-
nös, tévedő, halandó ember
bűneit megbánva, magát meg-
alázva, akaratát feladva győ-
zött a menny Urával vívott
harcban. Remegve kapaszko-
dott Isten ígéreteibe, és az a
szív, amely végtelenül szeret,
nem tudott nemet mondani a
bűnös könyörgésére. Jákob
győzelmének bizonyítékául, és
azért, hogy másokat is példája
követésére bátorítson, nevét,
amely bűnére emlékeztette, Isten olyan névre változtatta, amellyel
győzelmének állított emléket. Az a tény pedig, hogy Jákob győzött
az Istennel vívott harcban, biztosíték volt arra, hogy az emberekkel
vívott küzdelemben is győzni fog. Már nem félt bátyja haragjától,
mert az Úr volt az oltalma.
Sátán a nyomorúság idején fel fogja bujtani a gonoszokat, hogy
pusztítsák el Isten népét, miként annak idején Ézsaut is felbujtotta,
hogy támadja meg Jákobot. És ahogy Jákobot vádolta, úgy fogja Is-
ten népét is vádolni. A világ népét alattvalói közé sorolja. De az a
367
kis csapat, amely megtartja Isten parancsolatait, elveti az ő fel-

sőbbségét. Ha Sátán eltörölhetné őket a földről, győzelme teljes
lenne. Látja azonban, hogy a szent angyalok vigyáznak rájuk, és eb-
ből arra következtet, hogy Isten megbocsátotta bűneiket. Arról
azonban nem tud, hogy ügyük eldőlt a mennyei templomban.
Sátán vádolja Isten népét bűneik miatt, az Úr pedig megengedi,
hogy a végsőkig megpróbálja Istenbe vetett bizalmukat, hitüket és
állhatatosságukat. Amikor a múltra gondolnak, reményük meginog,
mert nem sok jót fedeznek fel önmagukban. Teljes tudatában van-
nak gyengeségüknek és érdemtelenségüknek. Sátán azzal a gondo-
lattal próbálja megrémíteni őket, hogy esetük reménytelen; hogy
soha nem fognak megtisztulni. El akarja venni hitüket, hogy kísér-
téseinek engedve, elforduljanak Istentől.
Isten népét körülveszi az ellenség, és el akarja pusztítani. De
gyötrelmüket nem az üldözéstől való félelem okozza. Attól félnek,
hogy nem bánták meg minden bűnüket, és valamelyik hibájuk mi-
att nem valósul meg rajtuk a Megváltónak ez az ígérete: „Megtar-
talak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő”
(Jel 3:10). Ha biztosan tudnák, hogy Isten megbocsátott nekik, nem
riadnának vissza sem a kínzástól, sem a haláltól. De ha méltat-
lannak bizonyulnak, és jellemhibáik miatt elveszítik életüket, Isten
szent nevére hoznak szégyent.« (N. K. 546-554)
Sokan olyan könnyen elsiklanak bűneik rendezése felett. Meg-
vallják, bocsánatot kérnek, s hogy biztosak legyenek abban, hogy
valóban meg is vannak bocsájtva, egyesek hozzáteszik imájukhoz:
„tudjuk, hogy meghallgattad kérésünket, mert Jézus nevében kér-
tünk. Ámen.” Vajon ennyi elég? A Jézus neve minden bűnt befe-
dez, eltöröl?
Ha bűneink tudatában vagyunk, bűneink rendezésének első lé-
pése a bűnbánat. A beismerés és bocsánatkérés nem elégséges.
Vannak bűnök, amelyekbe beleestünk ugyan, de bánjuk azokat, és
fájlaljuk, hogy megtörtént velünk. Azonban nem tapasztaltál-e már
olyan bűnt életedben, amelynek elkövetése miatt nem tudtál iga-
368
zán bánkódni? Ami a szívünkhöz nőtt, amit szerettünk, amit talán

éveken át dédelgettünk a szívünk mélyén. Talán nincs halandó em-
ber, aki tudna róla, csak te egyedül. Van azonban Valaki, aki elől
nem lehet elrejteni titkainkat. Ha ezeket megtűrjük a szívünk rejte-
kén, a megpróbáltatás órájában összeroskadunk a teher alatt és Is-
ten nem hallgathatja meg imádságunkat. Nézzük csak, hogyan foly-
tatja tovább E. G. White ezeket a gondolatokat:
»Hogyha Jákob előzőleg nem bánta volna meg a bűnét – azt,
hogy csalással szerezte meg az elsőszülöttségi jogot –, az irgalmas
Isten nem hallgatta volna meg imáját, és nem őrizte volna meg éle-
tét. Ha a nyomorúság idején Isten népének – aggódásuk és gyötrő-
désük közben – be nem vallott bűnök jutnának eszükbe, összeros-
kadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket, és nem tudná-
nak bizalommal szabadulásért könyörögni Istenhez.
Sátán sok emberrel el tudja hitetni, hogy Isten elnézi az apró
mulasztásokat. De az Úr – ahogy Jákob esetében megmutatta –
semmiképpen nem hagyja jóvá és nem tűri el a gonoszt. Sátán le
fogja győzni azokat, akik mentegetik és rejtegetik bűneiket, mert
azok bevallatlanul és megbocsátatlanul bent maradnak a mennyei
könyvekben. Minél hangzatosabb a hitvallásuk, és minél rangosabb
a helyük, Isten annál súlyosabbnak ítéli eljárásukat, és annál bizto-
sabb nagy ellenségük diadala. Akik halogatják az ítéletre való felké-
szülést, azok nem fognak elkészülni sem a nyomorúság idején, sem
később. Esetük reménytelen.
A tüzes kemence szükségszerű, mert ott válik le róluk a földies-
ség, és Krisztus képmását csak így tükrözhetik tökéletesen vissza. A
reánk váró kín és gyötrelem olyan hitet igényel, amely elvisel fá-
radtságot, késedelmet és éhséget; olyan hitet, amely a kemény
próba idején sem lankad. A kegyelemidő alatt mindenki felkészül-
het erre a próbára. Jákób azért győzött, mert állhatatos és céltu-
datos volt. Győzelme a kitartó ima hatalmát bizonyítja. Akik megra-
gadják Isten ígéreteit, mint Jákób; akik olyan buzgók és állhatato-
sak, mint amilyen ő volt, azok hozzá hasonlóan győzni fognak.
369
Addig kell krisztusi tökéletességre igyekeznünk, amíg nagy Fő-

papunk engesztelést végez értünk. Megváltónk még gondolatban
sem engedett a kísértés hatalmának. Sátán az emberi szívben talál
olyan sarkot, ahol meg tudja vetni a lábát – dédelgetett, bűnös vá-
gyat, amellyel kísértéseit érvényre juttathatja. De Krisztus el-
mondhatta önmagáról: „Jön a világ fejedelme: és énbennem nin-
csen semmije” (Jn 14:30). Sátán nem talált semmi olyat Isten Fiá-
ban, ami által legyőzhette volna. Jézus megtartotta Atyja paran-
csolatait, és nem volt benne semmi bűn, amit Sátán ki tudott volna
aknázni. Csak ilyen lelkülettel lehet megállni a nyomorúság ide-
jén.« (N. K. 546-554)
A csalás drámájának a csúcspontja
»„János apostol látomásban egy erőteljes hangot hallott a

mennyből, amely ezt kiáltotta: „Annakokáért örüljetek egek és a
kik lakoztok azokban, jajj a föld és a tenger lakosainak; mert leszá-
llott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint a ki tudja,
hogy kevés ideje van.” (Jel 12:12). Félelmetesek azok a jelenetek,
amelyek a mennyei hangot erre a kiáltásra kényszerítik. Amint az
idő rövidül, Sátán haragja egyre nő. Csaló és pusztító munkája a
nyomorúság idején fog tetőzni.
Nemsokára félelmes természetfölötti jelenségek lesznek az
égen, a csodákat művelő démonok hatalmának jeleként. Az ördögi
lelkek bejárják az egész világot. Elmennek a föld királyaihoz, hogy
rávegyék őket a csalásra, és arra, hogy Sátánnak segítsenek a
menny ellen vívott utolsó csatájában. Közreműködésükkel Sátán
uralkodókat és alattvalókat egyaránt elámít. Magukat Krisztusnak
színlelő emberek jelennek meg, és a világ Megváltóját megillető
címre és imádatra tartanak igényt. Csodákat tesznek, gyógyítanak;
és azt állítják, hogy olyan kinyilatkoztatásokat kaptak a mennyből,
amelyek a Szentírás bizonyságtételének ellentmondanak.
A csalás nagy drámájának tetőfokán Sátán meg fogja személye-
síteni Krisztust. Az egyház régóta hirdeti, hogy reményei a Megvál-
370
tó adventjével fognak beteljesülni. A nagy csaló ekkor azt a látsza-

tot fogja kelteni, hogy Krisztus eljött. Sátán a föld különböző része-
in káprázatos, csillogó, fenséges lényként jelenik meg az embe-
reknek. Hasonlítani fog ahhoz a képhez, amit János a Jelenések
könyvében Isten Fiáról festett (Jel 1:13-15). Emberi szem nem
látott nagyobb dicsőséget annál, mint ami őt körülveszi. Ez a győ-
zelmi kiáltás harsog bele a levegőbe: 'Krisztus eljött! Krisztus el-
jött!'. Az emberek leborulnak előtte, és imádják. Ő pedig felemeli
kezét, és áldást mond reájuk, miként Krisztus áldotta meg tanítvá-
nyait, amikor a földön élt. A hamis Krisztus hangja lágy, szelíd, és
megnyerő. Nyájas, kedves hangon elmond néhányat a Megváltó
ajkáról elhangzó drága mennyei igazságokból. Betegeket gyógyít,
majd Krisztustól bitorolt szerepében azt állítja, hogy a szombatot
áttette vasárnapra, és megparancsolja mindenkinek, hogy szentelje
meg azt a napot, amelyet ő megáldott. Kijelenti, hogy azok, akik a
szombat szentségét makacsul vallják, az ő nevét káromolják, ha
nem hajlandók meghallgatni angyalait, akik által fényt hint, és
igazságot tanít. Ez a súlyos csalás szinte leleplezhetetlen. Miként a
Simon mágus által félrevezetett samaritánusok, a tömegek is –
kisemberek és nagyok – hitelt adnak ezeknek a varázslatoknak, és
ezt mondják: „Ez az Istennek ama nagy ereje!” (Apcsel 8:10).
Isten népét azonban nem lehet megtéveszteni. E tanítások el-
lentmondanak a Szentírásnak. A hamis Krisztus a fenevadra és a fe-
nevad képének imádóira mond áldást, pontosan azokra, akikre a
Biblia tanúsága szerint Isten ki fogja tölteni elegyítetlen haragját.
Sátán nem hamisíthatja meg Krisztus adventjét.
A Megváltó figyelmeztette népét e csalásra, és világosan megjö-
vendölte, milyen lesz második eljövetele. „Hamis krisztusok és ha-
mis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, any-
nyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is... Azért ha azt
mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a
belső szobákban; ne higgyétek. Mert amiképpen a villámlás napke-
letről támad, és ellátszik egészen napnyugatig, úgy lesz az ember
371
Fiának eljövetele is" (Mt 24:24-27.31; 25:31; Jel 1:7; 1Thessz 4:16-
17). Ezt az eljövetelt nem lehet utánozni. Erről mindenki tudni fog.
Az egész világ látni fogja.
Csak azok lesznek felvértezve az egész világot foglyul ejtő hatal-
mas csalással szemben, akik szorgalmasan tanulmányozták a Szent-
írást, és szeretik az igazságot. A Biblia bizonyságtétele nyomán fel-
ismerik az álcázott csalót. A próba senkit sem fog elkerülni. A kísér-
tés rostája megmutatja, ki az igazi keresztény. Vajon Isten népe o-
lyan szilárdan ragaszkodik az Igéhez, hogy érzékei nem fogják meg-
csalni? Fog-e ragaszkodni a Bibliához – és csakis a Bibliához – eb-
ben a válságban? Sátán mindent megtesz, amire lehetősége van,
hogy az a nap készületlenül találja őket.
Isten népe elmenekül a városokból, a falvakból, és csoportokba
verődve kihalt, félreeső helyeken tanyázik. Sokan fognak mene-
déket találni a hegyek között. A Piedmont-völgyi keresztényekhez
hasonlóan a föld magaslatait teszik szentélyükké, és megköszönik
Istennek a „kőszálak csúcsá”-t (Ésa 33:16). De minden népből és
társadalmi osztályból sokan – nagyok és kicsik, gazdagok és sze-
gények, feketék és fehérek – a legigazságtalanabb és legkegyetle-
nebb fogságba kerülnek. Isten gyermekei láncra verten, börtönrá-
csok mögött, halálra ítélten, egyesek halálra éheztetve, sötét, un-
dorító börtönökben nehéz napokat fognak átélni. Emberi fül nem
figyel sóhajukra; emberi kéz nem segít rajtuk.
Vajon az Úr elfelejti-e népét e nehéz órában? Ott felejtette-e Je-
remiást sötét és zord tömlöcében? Ott felejtette-e a három héber
ifjút a tüzes kemencében, vagy Dánielt az oroszlánok vermében? „
Szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr! Hát
elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe
fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem.
Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged" (Ésa 49:14-16). A
seregek Ura mondta: „Aki titeket bánt, az Ő szemefényét bántja”
(Zak-2:8).
372
Az ellenség börtönbe vetheti Isten gyermekeit, de a börtönfalak

nem emelhetnek válaszfalat lelkük és Krisztus között. Minden ha-
talom felett áll az, aki látja gyengeségeiket, aki ismeri minden meg-
próbáltatásukat. Cellájuk magányában angyalok fogják felkeresni
őket, a menny fényét és békéjét hozzák nekik. Palotává lesz a bör-
tön, mert a hitben gazdagok laknak benne; a sötét falakat mennyei
fény világítja meg, mint amikor Pál és Silás éjfélkor imádkozott, és
dicsénekeket énekelt a filippi börtönben.”« (N. K. 554-557)
Isten kitölti büntető ítéletét a gonoszokra

»„Isten büntető ítélete azokat fogja sújtani, akik népét sanyar-
gatni és pusztítani akarják. Isten türelme a gonoszok iránt törvény-
szegésre bátorítja az embereket, de büntetésük nem marad el, és
rettenetes lesz, ha soká késik is. „Mint a Perázim hegyén, felkel az
Úr, és mint a Gibeon völgyében, megharagszik, hogy megtegye
munkáját, amely szokatlan lesz, és hogy cselekedje dolgát, amely
hallatlan lesz” (Ésa 28:21). Irgalmas Istenünknek a büntetés szo-
katlan tett. „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyör-
ködöm a hitetlen halálában” (Ez 33:11). Az Úr „irgalmas és kegyel-
mes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú...,
megbocsát hamisságot, vétket és bűnt”. „Hosszútűrő az Úr és nagy
hatalmú, és nem hagy büntetlenül” (2Móz 34:67; Náh 1:3). Az igaz-
ságos Isten rettenetes dolgokkal fog földre tiport törvényének ér-
vényt szerezni.
Amikor Krisztus közbenjárása megszűnik a szenthelyen, Isten ki-
tölti elegyítetlen haragját azokra, „akik imádják a fenevadat és ké-
pét, és felveszik magukra a fenevad bélyegét” (Jel 14:9-14). Izrael
népének megszabadítása előtt Isten csapásokkal sújtotta Egyipto-
mot. Azok a csapások, amelyek Isten népének végső szabadulása
előtt a világot fogják sújtani, hasonlítanak az egyiptomi csapások-
hoz, csak rettenetesebbek lesznek annál, és sokkal több embert é-
rintenek.
373
Ezek a csapások nem egyetemesek, különben a föld lakói mind

elpusztulnának. De ilyen szörnyű csapásokról halandó ember soha
nem hallott. Azok a büntetések, amelyek a kegyelemidő lezárta
előtt sújtották az embereket, mind kegyelemmel voltak elegyítve.
A közbenjáró Krisztus vére pajzsként védte a bűnöst bűnének teljes
büntetésétől, de a végítéletkor Isten irgalom nélkül önti ki harag-
ját. De azok, akik félik Őt, „örvendezni” fognak „az Úrban, és vigad-
ni szabadításuk Istenében” (Hab-3:17-18). „Az Úr a te őriződ, az Úr
a te árnyékod a te jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr
téged, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden gonosztól,
megőrzi a te lelkedet. " „Ő szabadít meg téged a madarásznak tő-
réből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szár-
nyai alatt lészen oltalmad; pajzs és páncél az Ő hűsége. Nem
félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől,
amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Eles-
nek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; – hozzád nem is
közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak meg-
büntetését! Mert azt mondtad te: az Úr az én oltalmam; a Felsé-
gest választottad hajlékoddá: nem illet téged a veszedelem, és csa-
pás nem közelget a te sátorodhoz" (Zsolt 121:5-7; 91:3-10).
Dicső lesz azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták Krisz-
tust és akiknek neve be van írva az élet könyvébe.« (N. K. 557-564)
374
ISTEN NÉPE MEGSZABADUL
50. fejezet
A
»„ mikor az emberi törvények védelmét megvonják Isten tör-
vényének tisztelőitől, számos országban intézkednek elpusztítá-
sukról. A rendeletben kitűzött idő közeledtére az emberek elterve-
zik a gyűlölt közösség kiirtását. Elhatározzák, hogy egy éjszakán
döntő csapást mérnek rájuk, hogy végképp elnémítsák az ellenke-
zés és a dorgálás hangját.
Isten gyermekei – egyesek a börtöncellákban, mások az erdők
és a hegyek eldugott rejtekében – Istenhez könyörögnek védele-
mért. Amikor a diadalittas, gúnyolódó, átkozódó gonosz tömeg
már-már ráront zsákmányára, az éj sötétjénél sűrűbb feketeség
ereszkedik a földre. Majd egy szivárvány, amely az Isten trónjáról
375
áradó dicsfényben ragyog, átíveli az eget, és – úgy tűnik – mintha

körülzárna minden imádkozó csoportot.
Isten népe ekkor egy tiszta, csengő hangot hall, amely ezt
mondja: „Nézzetek fel!” És ők az égre emelve szemüket, meglátják
az ígéret szivárványát. Eltűnnek az eget eltakaró haragos, fekete
felhők, és Isten népének tekintete, mint egykor Istváné, a mennyre
mered. Megpillantják Isten dicsőségét és a trónon ülő Emberfiát,
akinek mennyei alakján a megalázás jelei láthatók; ajkáról pedig
hallják a kérést, amelyet Atyja és a szent angyalok előtt mond:
„Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem
legyenek” (Jn 17:24).
Isten éjfélkor mutatja meg hatalmát népe szabadítására. Feltű-
nik a nap, és teljes fényben ragyog. Jelek és csodák történnek gyors
egymásutánban. A természetben mintha minden a visszájára for-
dulna. A folyók állóvizekké válnak. Sötét, nehéz felhők jelennek
meg, majd egymásra tornyosulnak. A haragos ég közepén egyetlen
tiszta hely van, amely leírhatatlan dicsőségtől tündököl. Onnan hal-
latszik Isten hangja, amely olyan, mint a sok víz zúgása. Ezt mondja:
„Meglett!” (Jel 16:17).
Ez a hang megremegteti az eget és a földet. Hatalmas földren-
gés támad, olyan, „amilyen nem volt, mióta az emberek a földön
vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy” (Jel 16:18). Úgy tűnik, mintha
az ég megnyílna és bezárulna, és az Isten trónjáról áradó dicsőség
sugarakat lövellne. A hegyek szélben hajladozó nádként inognak,
és durva kövek szóródnak szerteszét. Mennydörgés hallatszik. Vi-
hart jelez. A tenger tombol. Forgószél süvölt, mintha öldöklő dé-
monok kiáltoznának. Az egész föld megduzzad, mint a hullámzó
tenger. Felszíne széttöredezik. Mintha az alapja kimozdult volna.
Egész hegyláncok lesüllyednek. Lakott szigetek eltűnnek. A kikötők
környékét, amelyet a gonoszság Sodomává formált, elnyelik a taj-
tékzó hullámok. Isten megemlékezik a nagy Babilonról, „hogy ad-
jon annak inni az Ő búsult haragja borának poharából”. Hatalmas
jégdarabok, „tálentom”-nyi nagyságúak pusztítanak (Jel 16:19.21).
376
A föld legragyogóbb városai összeomlanak. Nagyúri paloták, a-

melyekre a föld nagyjai vagyonukat tékozolták, hogy a maguk di-
csőségét emeljék, szemük láttára válnak romhalmazzá. A börtön-
falak széthasadnak, és Isten gyermekei, a hitükért raboskodók
megszabadulnak.
Részleges feltámadás
Sírok nyílnak meg, és „sokan azok közül, akik alusznak a föld po-
rában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gya-
lázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dán 12:2). Azok, akik a har-
madik angyal üzenetébe vetett hittel haltak meg, megdicsőülten
jönnek elő sírjukból, hogy meghallják, amikor Isten békeszövet-
séget köt törvénye megtartóival. Azok is, „akik Őt általszegezték”
(Jel 1:7), akik gúnyolódtak és nevettek Krisztus haláltusáján; és akik
a leghevesebben támadták igazságát és népét, feltámadnak, hogy
meglássák Krisztus dicsőségét és a hűségesek megdicsőítését.
377
Az égen feltűnő törvény
Majd az égen megjelenik egy kéz. Két egymásba hajtott kőtáb-

lát tart. A próféta ezt mondja: „Az egek kijelentik az Ő igazságát,
mert az Isten bíró” (Zsolt 50:6). A szent törvény, Isten igazsága,
amely mennydörgés és fényesség közepette az élet kalauzaként
hangzott el a Sínai-hegyről, most az ítélet mércéjeként tárul az
emberek elé. A kéz szétnyitja a táblákat, és a Tízparancsolat szabá-
lyai tüzes tollal írt igéknek látszanak, és oly tisztán rajzolódnak ki,
hogy mindenki el tudja olvasni. Az emlékek megélénkülnek, a ba-
bonaság és az eretnekség sötétsége szertefoszlik, és Isten tíz rövid,
átfogó, hiteles igéje a föld minden lakója elé tárul.
Lehetetlen azoknak a rémületét és kétségbeesését leírni, akik
lábbal tiporták Isten szent kívánalmait. Isten kinyilatkoztatta nekik
törvényét, összemérhették volna vele jellemüket, és megláthatták
volna hibáikat, míg alkalmuk volt a megtérésre és megújulásra. De
a világ kegyének elnyeréséért elvetették Isten rendelkezéseit, és
másokat is törvényszegésre tanítottak. Túl későn ismerik fel, hogy
a negyedik parancsolatban foglalt szombat az élő Isten pecsétje.
Túl későn látják meg a hamis szombat valódi jellegét, és azt, hogy
föveny volt az az alap, amelyre építettek. Rádöbbennek arra, hogy
Isten ellen harcolnak. A vallás tanítói sok embert romlásba vittek,
miközben azt hazudták, hogy az Éden kapujához vezetik őket.
Keleten feltűnik az oly régóta várt felhő
Isten a mennyből fogja meghirdetni Jézus eljövetelének napját

és óráját, és megkötni népével az örökkévaló szövetséget. Szavai
zúgó mennydörgésként zengenek végig a földön. Isten Izraele fi-
gyel, felfelé tekint. Arcuk Isten dicsőségétől fénylik, mint a Sinai-
hegyről alászálló Mózesé. A gonoszok képtelenek rájuk tekinteni.
Amikor pedig az áldás elhangzik azok felett, akik a szombat meg-
szentelésével megdicsőítették Istent, hatalmas győzelmi kiáltás
hangzik fel. Nemsokára keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő.
378
A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe

ebben a felhőben felismeri az Emberfiának jelét. Ünnepélyes
csendben figyelik a föld felé közeledő és egyre fényesebb és dicső-
ségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhő lesz belőle, amely meg-
emésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível.
Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem „fájdalmak férfia”-
ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, ha-
nem a menny és a föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként,
aki „hiv és igaz”; aki „igazságosan ítél és hadakozik”. „És mennyei
seregek követik… vala Őt” (Jel, 19:11.14).
A királyok Királya leereszkedik a lángoló tűz övezte felhőn. Az ég

tekercsszerűen felgöngyölődik, a föld remeg, minden hegy és min-
den sziget kimozdul a helyéből. "Eljön a mi Istenünk, és nem hall-
gat; emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél.
Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét"

(Zsolt 50:3-4). „És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok
és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad,
elrejték magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba; és mon-
dának a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk, és rejtsetek
el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány
haragjától: mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és ki
állhat meg?” (Jel 6:15-17).
A föld rázkódása, a villámok cikázása és az ég zengése köze-

pette hívja elő Isten Fia az alvó szenteket. Kezét az ég felé emeli, és
az igazak sírjára tekintve kiáltja: „Ébredjetek, ébredjetek, ébred-
jetek, ti, akik alusztok a porban, és keljetek fel!”. A halottak az
egész földön meghallják ezt a hangot, és akik hallják – minden
nemzetségből, ágazatból, nyelvből és népből mérhetetlen sokan
életre kelnek. A halál tömlöcéből lépnek elő, hervadhatatlan dicső-
ségben. Lépésük zajától zeng a föld. „Halál! hol a te fullánkod? Po-
kol! hol a te diadalmad?" (1Kor 15:55) – kiáltják.
379
Az élő igazak és a feltámadt szentek hangja boldog győzelmi

kiáltásban olvad össze. Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, tü-
relmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üd-
vösség!« (N. K. 565-573)
380
SÁTOROS ÜNNEP – A MÁSODIK ADVENT
51. fejezet
SÁTOROS ÜNNEP
– A MÁSODIK ADVENT
Az engesztelés napjának témakörével kapcsolatosan, sok

fontos dologgal foglalkoztunk, még ha nem is merítettük azt ki
teljesen. Most elérkeztünk az Ótestamentumi ünnepsorozat utolsó
ünnepéhez. Lássuk, mit akart ez ünnep megtartása által az Úr, Iz-
rael népének az emlékezetébe vésni, a szívébe plántálni.
»„A hetedik hónapban tartották a sátoros ünnepet, vagy a beta-
karítás ünnepét. Ez az ünnep elismerte Isten jogát a gyümölcsösök,
olajfaligetek és szőlőskertek termésére. Ez volt az esztendő leg-
nagyobb ünnepélyes gyülekezése. A föld meghozta termését, a le-
aratott gabonát csűrökbe gyűjtötték, a gyümölcs-, szőlő- és olaj-
termést elraktározták, az első zsengét ezekből is bemutatták, és a
nép most eljött, hogy bemutassa hálaadományait Istennek, aki oly
gazdagon megáldotta őket.
Ez az ünnep mindenekelőtt örömünnep volt. Közvetlenül a nagy
engesztelési nap után következett, amikor elnyerték annak bizo-
nyosságát, hogy bűneikről nem lesz többé emlékezés. Istennel
megbékélve jöttek most az Úr elé, hogy elismerjék jóságát, dicső-
ítsék irgalmáért. A betakarítás munkája befejeződött, de az új év
munkálatai még nem kezdődtek el. Az emberek így mentesek vol-
381
tak minden gondtól, és átadhatták magukat az óra szent és öröm-

teli élményének. Jóllehet csak a családfők és fiaik voltak kötelesek
megjelenni az ünnepen, amennyire csak tehették, az egész háznép
elkísérte őket, s ez alkalommal szeretettel látták vendégül a szol-
gákat, lévitákat, jövevényeket és szegényeket is.
A páskához hasonlóan a sátoros ünnep is emlékünnep volt.
Pusztai vándoréletük emlékére az izraeliták elhagyták házaikat, s
zöld ágakat, pálmafa ágait, sűrű levelű fák lombját és patak mellől
fűzfagallyakat gyűjtöttek, és az ebből készített sátrakban laktak
(3 Móz 23:40, 42–43). Az első napon szent gyülekezést tartottak, és
az ünnep hét napjához hozzáadtak még egy nyolcadikat is, amelyet
ugyanilyen módon ünnepeltek meg.
Ezeken az évenkénti összejöveteleken fiatalok és öregek felbuz-
dultak Isten szolgálatára, az ország különböző részeiből érkezettek
egymás társaságát élvezték, azokat a kötelékeket erősítve, ame-
lyek Istenhez és egymáshoz fűzték őket. Jó lenne, ha Isten népének
ma is volna ilyen sátoros ünnepe – az Úrtól nyert áldások örömteli
emlékünnepe. Amiképpen Izrael gyermekei megünnepelték atyáik
szabadulását Egyiptomból, és megemlékeztek arról, milyen csodá-
latosan tartotta meg őket vándorlásuk alatt Isten, úgy kellene ne-
künk is hálával emlékeznünk a különböző utakra, amelyeken az Úr
kihozott bennünket a világból és a tévelygés sötétségéből az Ő ke-
gyelmének és igazságának csodálatos világosságára.
A sátoros ünnep nemcsak emlékünnep volt, hanem előkép is.
Nem csupán a pusztai tartózkodásra mutatott vissza, hanem mint
az aratás ünnepe, a föld termésének betakarítását magasztalta, és
előre mutatott a végső egybegyűjtés nagy napjára, amikor az ara-
tás Ura kiküldi majd az aratóit, hogy összegyűjtsék a konkolyt és
elégessék, a búzát pedig csűrjébe takarítsák. Azon a napon az is-
tentelenek mind elpusztulnak, olyanok lesznek, „mintha nem let-
tek volna” (Abd 16). És minden hang a világegyetemben Isten
örömteli dicséretében egyesül. A próféta így szól: „Sőt hallottam,
hogy minden teremtett élőlény, amely van a mennyben és a földön,
382
a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mond-

ta: A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás, tisztesség, dicső-
ség és hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5:13).
Izrael népe Istent dicsérte a sátoros ünnepen, amikor megem-
lékeztek az egyiptomi fogságból való szabadításukban megnyilvá-
nuló kegyelméről és pusztai vándoréletük során tapasztalt gondvi-
seléséről. Annak tudatában is örvendeztek, hogy bűneik megbo-
csáttattak, és Isten elfogadta őket az éppen befejeződött engesz-
telési nap szolgálatai által. De amikor az Úr megváltottai bizton-
ságban egybegyűjtetnek a mennyei Kánaánba, örökre megszaba-
dulva az átok kötelékétől, amely alatt „az egész teremtett világ
egyetemben fohászkodik és nyög” (Róm 8:22), akkor kibeszélhe-
tetlen és megdicsőült örömmel örvendeznek majd. Krisztusnak az
emberiségért végzett nagy engesztelő munkája akkor befejeződik,
és bűneik örökre eltöröltetnek.”« (P. P. 485-488)
„Örvend a puszta és a kietlen hely,

örül a pusztaság és virul mint őszike.
Virulva virul és örvend ujjongva,
a Libánon dicsősége adatott néki,
Kármel és Sáron ékessége;
meglátják ők az Úrnak dicsőségét,
Istenünk ékességét…
Akkor a vakok szemei megnyílnak,
és a süketek fülei megnyittatnak,
akkor ugrándoz, mint szarvas, a sánta,
és ujjong a néma nyelve,
mert a pusztában víz fakad,
és patakok a kietlenben.
És tóvá lesz a délibáb,
és a szomjú föld vizek forrásaivá…
És lesz ott ösvény és út,

és szentség útjának hivatik:
383
tisztátalan nem megy át rajta,

hisz csak az övék az;
aki ez úton jár, még a bolond se téved el.
Nem lesz ott oroszlán,
és a kegyetlen vad nem jő fel reá,
nem is található ott,
hanem a megváltottak járnak rajta!
Hisz az Úr megváltottai megtérnek,
és ujjongás között Sionba jönnek;
és örök öröm fejükön,
vigasságot és örömöt találnak,
és eltűnik fájdalom és sóhaj.”
(Ésa 35:1–2, 5–10)
Ezzel a boldog reménységgel ünnepelték meg örömünnepüket, a
Sátoros ünnepet, miközben hitszemükkel „az alapokkal bíró város”
felé tekintettek, „melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10).
Ez a boldog reménység éltette és vezette át a nehéz próbákon Isten
gyermekeit. Pál apostol kifejezi ebben az ígéretben való reménysé-
gét a korinthusi levelének 5. fejezetében: „Mert tudjuk, hogy ha e mi
földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csi-
nált, örökké való házunk a mennyben” (2 Kor. 5:1).
384
Az előbbi fejezet kapcsán az engesztelés napja utáni nyomorú-

ságos időket áttekintve, az eseményeket nyomon követve, elju-
tottunk addig a pontig, midőn Megváltónk, mint királyok Királya el-
jön, hogy porágyukból életre hívja a Benne bízókat és elvigye a szá-
mukra elkészített lakhelyekre, amelyet megígért azoknak, akik for-
ró szívvel várják az Ő eljövetelét. Az eseménysor, amelyet a sátoros
ünnep előképezett így folytatódik:
»„Az élő igazak” elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőül-
nek; Isten halhatatlanná teszi őket, és a feltámadt szentekkel e-
gyütt elragadja őket az Úr elé a levegőbe. Az angyalok „egybegyűj-
tik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a má-
sik végéig”. A kicsi gyermekeket szent angyalok helyezik anyjuk
karjába. Barátok, akiket régen elszakított egymástól a halál, újra ta-
lálkoznak, hogy soha többé el ne váljanak. Most boldogan énekel-
ve együtt emelkednek fel Isten városába.
A felhőhintó oldalán szárnyak vannak; alatta pedig élő kerekek;
és amint a szekér felfelé gurul, a kerekek ezt kiáltják: „Szent!". Út-
közben a szárnyak is kiáltják: „Szent!”, és a kísérő angyalok is ki-
áltják: „Szent, szent, szent, az Úr Isten, a Mindenható!” És amint a
szekér az Új Jeruzsálem felé gördül, a megváltottak „Hallelujá"-t
zengenek.
A Megváltó, mielőtt belép Isten Városába, átadja követőinek
győzelmük szimbólumait, és rájuk helyezi királyságuk rangjeleit. A
fénylő sorok négyszöget alkotnak Királyuk körül, akinek fenséges
alakja messze kimagaslik a szentek és az angyalok között. Szeméből
sugárzik a jóság és a szeretet. Az üdvözültek megszámlálhatatlan
sokasága Krisztusra függeszti tekintetét. Minden szem az Ő dicső-
ségét szemléli, akinek „rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja
sem ember fiaié”. Jézus a dicsőség koronáját saját jobbjával helyezi
a győzők fejére. Mindenkinek van koronája; rajta „új neve” (Jel
2:17) és ez a felirat áll: „Szentség az Úrnak.” Jézus minden kézbe
győzelmi koronát és csillogó hárfát tesz.
385
Amikor a parancsnokló angyalok megadják a hangot, az üdvö-

zültek ujjai ügyesen futnak végig a hárfa húrjain, és sokszínű dal-
lamot csalnak ki belőlük. Minden szív leírhatatlan örömmámorban
úszik, és minden száj hálás dicséretre nyílik: „Annak, aki minket
szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által,
és tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának:
annak dicsőség és hatalom mind örökkön-örökké!” (Jel 1:5-6).
A Szent Város a megváltottak elé tárul. Jézus szélesre tárja
gyöngykapuit. Az igazság megtartói belépnek rajtuk, és megpil-
lantják az Édent, az ártatlan Ádám otthonát. Halandó fül által soha
nem hallott hangon e szavak hallatszanak: „Küzdelmetek véget
ért.” „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely
számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” Ekkor teljesedik
az az ima, amelyet a Megváltó tanítványaiért mondott: „Akiket né-
kem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem le-
gyenek.”
Jézus leírhatatlan szeretet-
tel köszönti hűséges gyerme-
keit „Uruk örömében”. A Meg-
váltó boldog, hogy a dicsőség
országában láthatja a gyötrel-
me és megaláztatása árán
megmentett lelkeket. Az üdvö-
zültek osztoznak örömében, a-
mikor a szentek között észre-
veszik azokat, akik imáik, fára-
dozásuk, szeretetük és áldoza-
tuk nyomán tértek Krisztus-
hoz. A fenséges fehér trón kö-
ré gyűlve, kimondhatatlan ö-
röm tölti el szívüket, amikor
meglátják azokat, akiket ők vezettek Krisztushoz. Látják, hogy e
hívők is megnyertek másokat, és az ő gyümölcsük is újakat. Mind-
386
nyájan révbe jutottak. Koronájukat Jézus lábához teszik, és dicsérik

Őt a végtelen örökkévalóságon át.
Amikor Jézus Isten városában fogadja a megváltottakat, elra-
gadtatott ujjongás zeng át a légen. A két Ádám találkozik. Isten Fia
kitárt karral fogadja az emberiség ősét, akit Ő teremtett, aki Alko-
tója ellen vétkezett, akinek a bűnéért a Megváltó a keresztrefeszí-
tés nyomát a testén viseli. Amikor Ádám megpillantja a durva szö-
gek helyét, Urának nem a keblére, hanem alázattal a lábához borul,
és így kiált: „Méltó, méltó a megöletett Bárány!”. A Megváltó
gyengéden felemeli Ádámot, és tekintetét rég elvesztett édeni ott-
honára irányítja.
Ádám élete az Édenből való kiűzetés után tele volt gyötrelem-
mel. Minden hervadó levél, minden áldozati állat, a gyönyörű ter-
mészet minden betegsége, az ember tisztaságán ejtet szennyfol-
tok újra meg újra bűnére emlékeztették. Mérhetetlenül mardosta
a bűntudat, amikor látta a sokasodó gonoszságot, és amikor óvó
szavára az volt a szemrehányó válasz, hogy ő okozta a bűnt. Csak-
nem ezer éven át viselte türelmes alázattal vétkének büntetését.
Őszintén megbánta bűnét. Bízott a megígért Megváltó érdemei-
ben, és a feltámadás reménységével halt meg. Isten Fia jóvá tette
az ember kudarcát és bukását. Jézus engesztelő szolgálata nyo-
mán Ádám visszakapja korábbi birodalmát.
Ádám elragadtatással tekint a fákra, amelyekben egykor gyö-
nyörködött. Ártatlan és boldog korában ő szedte le róluk a gyü-
mölcsöt. Látja a szőlőt, amelyet ő ápolt, a virágokat, amelyeket
egykor oly szívesen gondozott. Értelme felfogja, hogy valóság az,
amit lát; hogy ez a kert tényleg a helyreállított Éden, amely pom-
pásabb most, mint amikor elvesztette. A Megváltó az élet fájához
vezeti. Szakít pompás gyümölcséből, és Ádámnak nyújtja. Ádám
körülnéz, és az Édenben meglátja üdvözült családjának sok-sok
tagját. Csillogó koronáját Jézus lábához teszi, és keblére borulva át-
öleli. Majd megérinti az aranyhárfát, és győzelmes énekét vissz-
hangozza a mennybolt: „Méltó, méltó, méltó a Bárány, aki meg-
387
öletett, és újra él!” Ádám családja átveszi a hangot. Koronájukat a

Megváltó lábához teszik, és térdet hajtva imádják Őt.
A trón a kristálytengerre néz, amely az Istentől rásugárzó dicső-
ségben mintha tűzben égő üvegből lenne. A tengeren sorakoznak
fel azok, akik diadalmaskodtak „a fenevadon és az ő képén, és bé-
lyegén és az ő nevének számán”.
A száznegyvennégyezer a
Báránnyal a Sion hegyén áll,
kezükben az „Istennek hár-
fái”, és a „hárfások szava”,
„akik az ő hárfájukkal hár-
fáznak”, olyan, mint a sok víz
zúgása és nagy mennydör-
gés hangja.
A trón előtt „új éneket” énekelnek, amelyet a száznegyven-

négyezren kívül senki más nem tanulhat meg. Ez Mózes éneke és a
Bárányé – a szabadulás éneke. Ezt az éneket csak a száz-
negyvennégyezer tudja megtanulni, mert ez tapasztalatuk éneke –
olyan tapasztalaté, amilyen senki másnak soha nem volt. „Ezek
azok, akik követik a Bárányt valahová megy. " Krisztus a földről, az
élők közül ragadta el őket, és ők „Istennek és a Báránynak zsengéi”
(Jel 15:2-3; 14:1-5). „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból.”
Olyan nyomorúságot viseltek el, amilyen nem volt, amióta nép
kezdett lenni. Kiállták Jákob éjszakájának gyötrelmeit, és köz-
benjáró nélkül álltak meg az utolsó csapások idején. De megsza-
badultak, mert „megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették
ruháikat a Bárány vérében”. „Szájukban nem találtatott álnokság,
mert... feddhetetlenek” Isten előtt. „Ezért vannak az Isten királyi
széke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában;
és aki a királyi széken ül, kiterjeszti sátorát felettük.” Az éhség és a
ragály a szemük láttára tette a földet pusztasággá. A nap nagy
388
hőséggel perzselte az embereket. Ők is szenvedtek, éheztek, szom-

jaztak. De „nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé,
sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a
királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő for-
rásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet”
(Jel 7:14-17).
Ebben az életben csak ízlelgetjük a megváltás csodáit. Véges el-
ménkkel mélységesen elgondolkozhatunk azon a szégyenen és di-
csőségen, életen és halálon, igazságon és irgalmasságon, amely a
kereszten találkozott, de a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudjuk
teljesen felfogni, mit is jelent.
Az egész örökkévalóságban Krisztus keresztjét tanulmányozzák
a megváltottak és erről énekelnek. A megdicsőült Krisztusban a
megfeszített Krisztust fogják látni. A világegyetem örökké csodálni
és imádni fogja Alkotóját, minden sors Bíráját, aki az ember iránti
szeretetből letette dicsőségét, és megalázta magát.
A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról
sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban féle-
lemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk.
Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel,
igazsággal és hatalommal.
Látni fogjuk, hogy az, akinek bölcsessége végtelen, csak Fiának
odaáldozásával válthatott meg minket. De a Megváltót ezért az ál-
dozatért kárpótolja a megváltott, szent, boldog és halhatatlan lé-
nyekkel benépesült föld. Annak a küzdelemnek az eredményeként,
amelyet a Megváltó a sötétség hatalmaival vívott, a megváltottak
boldogsága növelni fogja Isten dicsőségét az örökkévalóságon át.
Egyetlen léleknek oly nagy értéke van, hogy az Atya elfogadja az
érte fizetett árat. Krisztus is boldogan nézi mérhetetlen áldoza-
tának gyümölcseit.« (N. K. 573-579)
389
52. fejezet
A FÖLD PUSZTULÁSA
Az előbbi fejezetben, elmélkedésünk során hitszemeinkkel el-

kísértük a megváltottakat dicső otthonaikba. De jó is lett volna ott
maradni velük, abban a szép és jó hazában. Most azonban, visz-
szatérünk, hogy megtekintsük, mi lesz a megtéretlen gonoszok sor-
sa azokban az utolsó napokban.
»„Az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő
gonoszságairól…” „Amely pohárból itatott, ugyanabból két annyit
töltsetek néki. Amennyire dicsőítette magát és tobzódott, annyi
kínnal és gyásszal fizessetek néki; mert ezt mondja az ő szívében:
Úgy ülök, mint királyné asszony, és nem vagyok özvegy, és semmi
gyászt nem látok. Ennek okáért egy nap jőnek őreá az ő csapásai: a
390
A FÖLD PUSZTULÁSA
halál, a gyász és az éhség; és tűzzel égettetik meg; mert erős az Úr,

az Isten, aki megbünteti őt. És siratják őt, és jajgatnak őrajta a föld
királyai, akik vele paráználkodtak és tobzódtak, ... mondván: Jaj!
jaj! te nagy város, Babilon, te hatalmas város, hogy egy órában jött
el ítéleted" (Jel 18:5-10).
„A föld kalmárai is”, akik „az ő dobzódásának erejéből meggaz-
dagodtak”, "távol állanak az ő kínjától való félelem miatt, sírván és
jajgatván, és ezt mondván: Jaj! jaj! a nagy város, amely öltözött
gyolcsba és bíborba és skarlátba, és megékesíttetett arannyal, drá-
gakövekkel és gyöngyökkel; hogy elpusztult egy órában annyi gaz-
dagság!" (Jel 18:11.3.15-17).
Ezek a büntetések sújtják Babilont Isten haragjának napján. Ba-
bilon betöltötte gonoszságának mértékét. Ideje lejárt. Megérett a
pusztulásra.
Amikor Isten véget vet népe fogságának, rettenetes lesz azok
ébredése, akik az élet nagy harcában mindent elvesztettek. Egy
élet szerzeményei egy pillanat alatt válnak semmivé. A gazdagok si-
ratják palotáik pusztulását, aranyuk és ezüstjük elvesztését. De pa-
nasz szavuk elhal, mert félnek, hogy bálványaikkal együtt ők is el-
pusztulnak.
A gonoszok szíve tele van bánattal. De nem azt sajnálják, hogy
elfeledkeztek Istenről és embertársaikról, hanem azt, hogy Isten
győzött. Bűneik következményeit siratják, de gonoszságukat nem
bánják meg. Minden követ megmozgatnának a győzelemért. A
világ látja, hogy azoknak, akiket kigúnyolt, kinevetett és pusztulás-
ra szánt, nem árt a ragály, a fergeteg és a földrengés. Aki meg-e-
mésztő tűz a törvényszegőnek, biztos menedék népének.
Az emberek rájönnek arra, hogy be lettek csapva. Egymást vá-
dolják romlásukért, de mindannyian egy emberként elkeseredet-
ten kárhoztatják a papokat. A hűtlen pásztorok tetszetős dolgokat
prófétáltak. Hallgatóikat Isten törvényének semmibevevésére biz-
tatták, és arra, hogy üldözzék azokat, akik a törvényt szentnek tart-
391
ják. Most ezek a tanítók kétségbeesetten beismerik a világ előtt,

hogy félrevezették az embereket. A tömegek tombolnak a dühtől.
"Elvesztünk!' – kiáltják –, 'és ti okoztátok pusztulásunkat!' És rátá-
madnak a hamis pásztorokra. Éppen azok, akik valamikor a legjob-
ban csodálták őket, szórják a legszörnyűbb átkokat rájuk. A kezek,
amelyek egykor babérkoszorút helyeztek homlokukra, elpusztítá-
sukra emelkednek fel. A kardokat, amelyekkel Isten népét akarták
lemészárolni, most rosszakaróik ellen fordítják. Mindenütt folyik a
harc, és ömlik a vér.
Most már mindenki döntött. A gonoszok teljesen Sátán mellé
álltak az Isten elleni harcban. Ütött az óra, hogy Isten megvédje
sárba tiport törvényének tekintélyét. Ez a küzdelem nemcsak Sátán
ellen, hanem az emberek ellen is folyik. „Pere van az Úrnak a né-
pekkel… a bűnösöket kardélre hányja!” (Jer 25:31)
Megkapták a szabadulás jegyét azok, „akik sóhajtanak és nyög-
nek mindazokért az utálatosságokért, amelyeket cselekedtek”.
Most elindul a halál angyala – az ezékieli látomás öldöklő fegyver-
rel ábrázolt angyala –, aki ezt a parancsot kapta: „Vénet, ifjat, szü-
zet, gyermeket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig, de azok-
hoz a férfiakhoz, akiken a jegy van, ne közelítsetek, és az én temp-
lomomon kezdjétek el” (Ez 9:4.6). Az öldöklés a nép állítólagos lelki
őrei között kezdődik. Először a hamis őröknek kell elpusztulniuk.
Nincs irgalom, nincs kímélet. Férfiak, asszonyok, hajadonok és kis-
gyermekek együtt pusztulnak el.
„Az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnok-
ságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé”
(Ésa 26:21). „És ez lesz a csapás, amellyel megcsapkod az Úr min-
den népet, amelyek Jeruzsálem ellen gyülekeznek: Megsenyved a
húsuk, éspedig amíg lábaikon állnak, szemeik is megsenyvednek
gödreikben, nyelvük is megsenyved szájukban. És azon a napon
lesz, hogy az Úr nagy háborúságot támaszt közöttük, úgy, hogy ki-
ki a maga társának kezét ragadja meg, és a maga társának keze
ellen emeli fel kezét" (Zak 14:12-13).
392
A FÖLD PUSZTULÁSA
Isten elegyítetlen haragjának félelmetes kiáradásakor elhulla-

nak a föld gonosz lakói az ádáz indulattal vívott eszeveszett harc-
ban – papok, hatalmasságok, a nép, gazdagok és szegények, na-
gyok és kicsinyek. „És azon a napon az Úrtól levágatnak a föld
egyik végétől fogva a föld másik végéig; nem sirattatnak meg, és
össze sem hordatnak, el sem temettetnek” (Jer 25:33).« (N. K. 580-
583)
393
X. rész
AZ EZERÉVES KORSZAK
X. rész tartalma
53. fejezet A jubileumi év - Szombat év
- A gonoszok megítélésének ideje
- Zúgjon a harsona!
A JUBILEUMI ÉV - SZOMBATÉV
53. fejezet
A JUBILEIUMI ÉV - SZOMBATÉV
»„M inden hetedik esztendőben különleges rendelkezés vo-

natkozott a szegényekre. A szombatév, ahogyan nevezték, az ara-
tás befejeztével kezdődött. A betakarítást követően nem volt sza-
bad vetni, sem tavasszal a szőlőt megmetszeni, nem várhattak sem
aratást, sem szüretet. Ami művelés nélkül termett a földeken,
abból mindenki ehetett, de csűrbe senki sem takaríthatott. Ennek
az évnek a hozamát egészen a jövevényeknek, árváknak, özve-
gyeknek és a mezei vadaknak kellett meghagyni (2Móz 23:10–11;
3Móz 25:5).
De ha a föld csak annyit termett, ami a szükségletek ellátására
elegendő, hogyan éltek meg abban az évben, amikor nem volt ara-
397
tás? Erről bőségesen gondoskodott Isten ígérete. „Én rátok bocsá-

tom majd az én áldásomat a hatodik esztendőben – mondta –,
hogy három esztendőre való termés teremjen. És mikor a nyolcadik
esztendőre vettek, akkor is az ó termésből esztek egészen a kilen-
cedik esztendeig; mindaddig ó gabonát esztek, míg ennek termése
be nem jön” (3Móz 25:21–22).
A szombatévben a héber származású rabszolgákat fel kellett
szabadítani, és javakkal ellátva elbocsátani. Az Úr így rendelkezett:
„És mikor szabadon bocsátod őt mellőled, ne bocsásd el őt üresen,
hanem terheld meg őt bőven a te juhaidból, a te szérűdről, és a te
sajtódból; amivel megáldott téged az Úr, a te Istened, adj néki
abból” (5Móz 15:13–14).
A szegények számára a hetedik esztendő az adósság elengedé-
sének éve volt. A héberek utasítást kaptak, hogy szűkölködő atya-
fiaikat minden időben segítsék, kamatmentes kölcsönt nyújtva ne-
kik. Kifejezetten tilos volt a szegényeknek uzsorára kölcsönözni.
(Lásd 3Móz 25:35–37) Ha a tartozást az elengedés évéig nem fi-
zették vissza, el kellett engedni. Az izraeliták figyelmeztetést kap-
tak, hogy meg ne tagadják emiatt a szükséges támogatást a szegé-
nyektől. (Lásd 5Móz 15:7, 9, 11, 1 8)
Hét szombatesztendő, hétszer hét esztendő után következett a
nagy elengedési év – a kürtölés esztendeje. „Akkor fúvasd végig a
riadó kürtöt… a ti egész földeteken, és szenteljétek meg az öt-
venedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak
minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kap-
ja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetsé-
géhez” (5Móz 25:9–10).
A hetedik hónap tizedik napján, az engesztelés napján a jubile-
umi kürt szólt. Az egész országban hallható volt, felszólítva Jákob
valamennyi gyermekét, hogy köszöntsék az elengedés esztendejét.
Ez a nagy engesztelési nap hozott Izrael bűneire bocsánatot, és a
nép szívbeli boldogsággal fogadta az elengedést.
398
A szombatévhez hasonlóan nem volt szabad a földet bevetni

vagy betakarítani, és ami művelés nélkül termett, azt a szegények
jogos tulajdonának kellett tekinteni. A héber rabszolgáknak bizo-
nyos osztályát – mindazokat, akik a szombatévekben nem nyerték
vissza szabadságukat – most szabadon bocsátották. De a kürtölés
esztendejét az tette egészen különlegessé, hogy ekkor az idegen
tulajdonba került vagyontárgyak visszatértek az eredeti tulajdonos
családjának birtokába. Annak idején Isten külön parancsára a föl-
det sors szerint osztották el. Miután a sorsvetés megtörtént, sen-
kinek sem volt szabad kereskednie a birtokával, el sem adhatta, ha-
csak a szegénység nem kényszerítette erre. Azután, ha ő maga
vagy rokona bármikor vissza kívánta váltani, a vevő nem utasít-
hatta el; és ha ez a kürtölés esztendejéig nem történt meg, akkor a
birtok visszaszállt első tulajdonosára, vagy annak örököseire.
Az Úr kijelentette Izraelnek: „A földet pedig senki el ne adja
örökre, mert enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti
nálam.” (3 Móz 25:23) Meg kellett érteniük, hogy Isten a jogos tu-
lajdonos, a föld eredetileg az Ő birtoka.
Isten rendelkezéseinek célja a szociális egyenlőség fenntartása
volt. A szombatévek és a kürtzengés esztendejének rendelkezései
helyreállították azt, ami szociális és politikai téren az adott idő-
szakban rossz irányban fejlődött.« (P. P. 476-479)
Az elengedés évének rendelkezései által, az Úr különösképpen
három dolgot hangsúlyozott:
1. Szabadon bocsájtani a rabszolgákat, elengedni tartózásaikat
2. A föld pihenjen a Szombatév alatt
3. A föld kerüljön vissza eredeti tulajdonosához.
Volt azonban időszak, amikor még a választott nép sem tartotta
tiszteletben az isteni előírásokat – „áthágták a törvényeket, a ren-
delést megszegték, megtörték az örök szövetséget.” Az Úr pedig,
különös módon lépett közbe, hogy érvényt szerezzen az Ő rendel-
kezéseinek. Az Úr hiába intette a népet prófétája által ilyenképpen:
399
„Ezt mondja az Úr: Vigyázzatok a ti lelketekre, és ne hordjatok

terhet szombatnapon, se Jeruzsálem kapuin be ne vigyetek! Há-
zaitokból se vigyetek ki terhet szombatnapon, és semmi munkát ne
végezzetek, hanem szenteljétek meg a szombatnapot, úgy a mint
atyáitoknak megparancsoltam! Ha pedig nem hallgattok reám,
hogy megszenteljétek a szombatnapot, és hogy ne hordjatok terhet
és ne jöjjetek be Jeruzsálem kapuin szombatnapon: tüzet gerjesztek
az ő kapuiban, és megemészti Jeruzsálem palotáit, és nem lesz el-
oltható. De ők nem hallgattak, és fülüket sem hajtották rá, hanem
megkeményítették nyakukat, hogy ne halljanak, és az oktatást be
ne vehessék” (Jer 17:21-22, 27, 23).
Az Úrnak keményen kellett közbelépnie, hogy érvényt szerezzen
törvényének. Prófétája által kijelentette: „És ez egész föld pusz-
tasággá és csudává lészen, és e nemzetek a babiloni királynak szol-
gálnak hetven esztendeig” (Jer 25:11). Azonban ígéretet tett az Úr
a szabadulásra is: „Mert ezt mondja az Úr: Mihelyt eltelik Babilon-
ban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok
az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre” (Jer 29:10).
A Krónikák könyvében az Úr érthető magyarázatot ad, miért is
kellett fogságra vitetnie Izraelnek: „Hogy beteljesedjék az Úrnak Je-
remiás szája által mondott beszéde, míg lerója a föld az ő szom-
batjait, mert az elpusztulás egész ideje alatt nyugovék, hogy betel-
nének a hetven esztendők” (2Krón. 36:21).
Mózes, az Úr szolgája által egykor kiadott parancs beteljesülése
volt az, ami Izrael népével történt. Így szólt az általa kiadott ren-
delkezés: „És elpusztítom ezt a földet, hogy álmélkodjanak rajta a
ti ellenségeitek, a kik letelepednek ebbe. Titeket pedig elszéleszte-
lek a pogány népek közé, és kivont fegyverrel űzetlek titeket, és
pusztasággá lesz a ti földetek, városaitok pedig sivataggá. Akkor
örül a föld az ő szombatjainak az ő pusztaságának egész ideje
alatt, ti pedig a ti ellenségeitek földjén lesztek; akkor nyugodni fog
a föld és örül az ő szombatjainak. Pusztaságának egész ideje alatt
400
nyugodni fog, mivelhogy nem nyugodott a ti szombatjaitokon, mi-

kor rajta laktatok” (3Móz 26:32-35).
Isten, akinél nincs változás, vagy a változás árnyéka sem, ugyan-
ezt a módszert fogja alkalmazni az egész földdel, amikor elérkezik
az általa kiszabott „időnek teljessége.”
»„Amikor Krisztus eljön, a gonoszokat eltörli a föld színéről.
Megemésztődnek szájának leheletétől, és elpusztulnak dicsőségé-
nek fényétől. Krisztus elviszi népét Isten városába, és a föld lakat-
lan lesz. „Ímé az Úr megüresíti a földet, és elpusztítja azt, és elfordítja
színét, és elszéleszti lakóit!” „Megüresíttetvén megüresíttetik a föld, és
elpusztíttatván elpusztíttatik; mert az Úr szólá e beszédet.” „Mert
áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök
szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók;
ezért megégnek a földnek lakói” (Ésa 24:1, 3, 5–6).
Az egész föld olyan, mint egy kietlen pusztaság. A földrengés ál-
tal elpusztított városok és falvak romjai, gyökerestől kitépett fák, a
tengerből kivetett és a földből kiszakított töredezett sziklák hever-
nek szerte a föld felszínén, és roppant nagy üregek jelzik az alap-
jukról levált hegyek helyét.
Ekkor lesz az az esemény, amelyet az engesztelési nap utolsó
ünnepélyes mozzanata szimbolizált. Amikor a szentek szentjében
véget ért a szolgálat, és a bűnért való áldozat vére által a templom
megtisztult Izrael bűneitől, a főpap az élő bűnbakot az Úr elé állí-
totta, és a gyülekezet színe előtt megvallotta felette „Izrael fiainak
minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és…
azokat a baknak fejére” helyezte (3 Móz 16:21).
Amikor pedig a mennyei templomban ér véget az engesztelés
munkája, Isten és a mennyei angyalok, valamint a megváltott sereg
színe előtt Jézus hasonlóképpen helyezi Isten népének bűneit Sá-
tánra. Sátánnak minden bűnért, amelyre rávette az embert, felel-
nie kell. És miként a bűnbakot a főpap lakatlan vidékre küldte,
401
Krisztus is száműzi Sátánt a puszta földre, a lakatlan és sivár pusz-

taságra.
A Jelenések könyvének írója megjövendöli Sátán száműzését, a
föld káosszá és kietlenné válását, és azt, hogy ez az állapot ezer
esztendeig fog tartani. Az Úr második eljövetelének és a gonoszok
elpusztulásának ábrázolása után a próféta így folytatja: „Láték egy
angyalt leszállani a mennyből, akinél vala a mélységnek kulcsa, és
egy nagy lánc a kezében. És megkötözé a sárkányt, azt a régi
kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözé azt ezer esztendőre, és
veté őt a mélységbe, és bezárá azt, és bepecsételé őfelette, hogy
többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután
el kell néki oldoztatni egy kevés időre” (Jel 20:1–3).
Hogy a „mélység” kifejezés a kusza és sötét földet jelenti, az
nyilvánvaló más bibliai igékből. A föld „kezdetben” való állapotáról
a Biblia azt mondja, hogy „kietlen és puszta ... és setétség vala a
mélység színén” (1Móz 1:2). A próféciából kitűnik, hogy ilyenné is
alakul vissza, legalábbis részben. Jeremiás kijelenti: „Nézek a föld-
re, de ímé kietlen és puszta; és az égre, de nincsen világossága! Né-
zek a hegyekre is, ímé reszketnek; és a halmokra, de mind inga-
doznak! Nézek és ímé egy ember sincsen; és az ég madarai is mind
elmenekültek. Nézek, és ímé a bő termőföld pusztává lőn; és min-
den városa összeomlott” (Jer 4:23–26).
A kietlen föld lesz ezer esztendeig Sátánnak és gonosz angyala-
inak az otthona. A földhöz láncolt Sátánnak nem lesz lehetősége
arra, hogy más világokat is felkeressen, és arra sem, hogy kísértse
és megzavarja azokat, akik soha nem buktak el. Ilyen értelemben
lesz megkötözve. Nem lesz a földön senki, aki felett hatalmát gya-
korolhatná. Meg lesz fosztva a csalás és a rontás lehetőségétől, ami
hosszú századokon át egyedüli öröme volt.
Ésaiás próféta, előre látva Sátán pusztulását, így kiált: „Miként
estél alá az égből fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki
népeken tapostál!… Ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az
Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet… Hasonló leszek a Magas-
402
ságoshoz. Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe! Akik látnak,

rád tekintenek, és elgondolják: Ez-é a föld ama háborgatója, aki
királyságokat rendített meg? Aki a föld kerekségét pusztasággá tette,
városait lerontá, és foglyait nem bocsátá haza!” (Ésa 14:12–17)
Sátán a hatezer éves lázadásával a „föld ama háborgatója” lett.
„A föld kerekségét pusztasággá tette, városait lerontá, és foglyait
nem bocsátá haza.” Hatezer éven át börtönébe zárta Isten népét,
és örökre fogságában is tartotta volna. De Krisztus letörte a bilin-
cseket, és szabadon bocsátotta a foglyokat.
Isten még a gonoszokat is elzárja az ördög hatalmától. Sátán
egyedül marad itt gonosz angyalaival, hogy meglássa a bűn átkos
következményét. „A népeknek minden királyai dicsőségben nyu-
gosznak, ki-ki az ő sírjában. Te pedig messze vettetel sírodtól, mint
valami hitvány gally... Nem egyesülsz velük a sírban, mert el-
pusztítád földedet, megölted népedet” (Ésa 14:18–20).
Sátán ezer évig mérhetetlen szenvedések között fog ide-oda kó-
borolni a kihalt földön, és nézi Isten törvénye elleni lázadásának
következményeit. Bukása óta a szüntelen tevékenység száműzte
életéből az elmélkedést. De amikor hatalmától meg lesz fosztva,
gondolkozhat azon, mit csinált a mennyei kormányzat elleni láza-
dása óta. Félhet és retteghet az ijesztő jövőtől, amikor minden go-
noszságáért szenvednie, és az általa okozott bűnökért bűnhődnie
kell. Isten népének Sátán fogsága örömet és boldogságot hoz. Így szól
a próféta: „Majd ama napon, amelyen nyugalmat ád néked az Úr
fáradságodtól és nyomorúságodtól, és ama kemény szolgálattól,
amellyel szolgálnod kellett, e gúnydalt mondod Babilon királya
felett (aki itt Sátánt ábrázolja), és szólsz: Miként lőn vége a nyo-
morgatónak...! Eltörte az Úr a gonoszok pálcáját, az uralkodónak
vesszejét. Aki népeket vert dühében szüntelen való veréssel,
leigázott népségeket haraggal, kergettetik feltartózhatatlanul”
(Ésa 14:3–6). « (N. K. 583-586)
A Jubileumi kürtfújáskor, amikor elérkezett az Isten által elren-
delt idő, szabadon bocsájtották a foglyokat, a föld visszaszállt ere-
403
deti tulajdonosára és pihente az ő szombatját. Amint már előbb is

láttuk, a Jubileumi év, a szombatévek és a kürtzengés évének ren-
delkezései, helyreállították azt, ami szociális és politikai téren az
adott időszakban rossz irányba fejlődött. De ugyanakkor előkép,
ünnep is volt. Előképe az egész föld végső elrendezésének.
A Jubileumi év, milyen más eseményre mutathatott volna előre
ha nem éppen ezekre az eseményekre, amikor megszabadulnak a
halál foglyai akiket Sátán a sírgödör fogságában tartott hatezer
éven át. A föld visszaszáll eredeti Tulajdonosának a birtokába. (A
bűnbeeséskor a föld Sátán tulajdona lett. Jézus, maga is elismerte
ezt amikor ezt mondta: „Jön e világ fejedelme de Énbennem
nincsen semmije.”) Sátán fogságának ezer éve alatt, amikor Sátán
és angyalain kívül nem lesz senki a földön, mert az igazak Pál
apostol szavai szerint „elragadtatnak az Úrral a mennyekbe” (Lásd
2Thessz 4:17). A gonoszok pedig meghalnak az Úr megjelenésének
feltűnésétől, – a föld is lerója az ő szombatjait, mert a föld törté-
nelmének 6000 éve alatt, lakói áthágták a törvényeket, a ren-
deléseket és megtörték az örök szövetséget. Így Sátán fogságának
ezer éve alatt a föld is kipiheni az ő szombatjait és visszakerül ere-
deti Gazdájának tulajdonába.
A gonoszok megítélésének ideje

»„Az első és második feltámadás közötti ezer év alatt ítélet fo-
lyik a gonoszok felett. Pál apostol írásaiból kitűnik, hogy ez az ítélet
a második adventet fogja követni. „Idő előtt semmit se ítéljetek,
míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek tit-
kait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait.” (1Kor 4:5) Dániel
kijelenti, hogy amikor „eljöve az Öregkorú”, „ítélet adaték a ma-
gasságos egek szenteinek” (Dn 7:22). Ekkor az igazak mennyei
királyokként és papokként uralkodnak. János ezt mondja a Jele-
nések könyvében: „Láték királyi székeket, és leülének azokra, és
adaték nékik ítélettétel.” „Lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai,
és uralkodnak Ővele ezer esztendeig.” (Jel 20:4, 6) Erről mondta Pál,
hogy „a szentek a világot ítélik meg” (1 Kor. 6:2). Krisztussal együtt
404
ítélkeznek a gonoszokon. Összevetik tetteiket a törvénykönyvvel, a

Bibliával, és mindenkinek az ügyét a cselekedetei szerint döntik el.
Majd kiszabják a gonoszok büntetését a cselekedeteik szerint; és ez az
ítélet bekerül a nevük mellé a halál könyvébe.
Krisztus és népe Sátánt és angyalait is megítéli. Pál ezt mondja:
„Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni?” (1 Kor. 6:3) Jú-
dás pedig kijelenti, hogy „az angyalokat is, akik nem tartották meg
fejedelemségüket, hanem elhagyták az ő lakóhelyüket, a nagy nap
ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartotta” (Júd 6).
A második feltámadás az ezer esztendő végén lesz. Ekkor a go-
noszok feltámadnak, és megjelennek Isten előtt, hogy „a megírott
ítélet”-et végrehajtsák rajtuk. A Jelenések könyvének írója, miután
látta az igazak feltámadását, így szólt: „A többi halottak...meg nem
elevenedének, mígnem betelik az ezer esztendő” (Jel 20:5). Ésaiás
pedig ezt mondja a gonoszokról: „Összegyűjtve összegyűjtetnek gö-
dörbe, mint a foglyok, és bezáratnak tömlöcbe, és sok napok után
meglátogattatnak” (Ésa 24:22).« (N. K. 586-587)
Zúgjon a Harsona, zengjétek az Úrnak,
Elközelgett éve a mi nyugalmunknak.
Hirdessük hát fennen az egész világnak,
Örvendjetek velünk Isten országának.
Ujjongva mind zengjétek, Isten népe szabad,
Néki az Úr szent békességet és égi nyugalmat ad!
Izrael fiai, Istennek hű népe,
a nyugalom évét híven megőrizte.
Azon évben a nép nem vetett s aratott
S az ország minden munkától megnyugodott!
De mily dicső lesz, ha az árnyék teljesül,
S Istennek hű népe sasszárnyakon repül,
Hogy elnyerje Urának szent ígéretét
S örökre élvezze szombatját, s békéjét
(Üdv-és Adventi Énekek, 137)
405
406
XI. rész
A NAGY KÜZDELEM
ZÁRÓ SZAKASZA
XI. rész tartalma
54. fejezet A küzdelem véget ér
- Sátán felkészül az utolsó ütközetre
- Krisztus dicsőségének megnyilvánulása
- A gonoszok bűnei tüzes betűkkel feltárva
- Az egész gonosz világ Isten ítélőszéke előtt
- Az őscsaló lerántja álarcát
- Sátán és a gonosz emberek örökre
megsemmisülnek
- A teremtett világ örökre megszabadul Sátán

kísértéseitől
- A bűnnek csak egy emléke marad
- A föld lesz a megváltottak örök otthona
- Isten bölcsességének és szeretetének újabb
és újabb magaslatai tárulnak fel
- „Miként leszünk”
A KÜZDELEM VÉGET ÉR
54. fejezet
A
»„ z ezer esztendő végén Krisztus a megváltottak és az an-
gyalok kíséretében ismét eljön a földre. Félelmes méltósággal száll
alá, és életre szólítja a gonoszokat a végítéletre. Hatalmas sereg
jön elő, megszámlálhatatlan, mint a tenger fövénye. Micsoda kü-
lönbség van köztük és azok között, akik az első feltámadáskor lép-
tek ki sírjukból! Az igazakat Jézus hervadhatatlan ifjúsággal és szép-
séggel ruházta fel. A gonoszok pedig a betegség és a halál nyomait
viselik.
Az emberek sokaságát magával ragadja Isten Fiának dicsősége.
A gonoszok egy emberként kiáltják: „Áldott, aki jő az Úrnak
nevében!”. Nem a Jézus iránti szeretet mondatja ezt velük. Akarat-
lanul mondják. Az igazság kényszeríti ki szájukból. Most is éppúgy
gyűlölik Krisztust, és szívük éppúgy lázad ellene, mint amikor sírba
409
szálltak. Nem lesz több kegyelemidejük a múlt hibáinak helyreho-

zására. Ennek semmi értelme nem lenne. Az élethosszig tartó tör-
vényszegés nem lágyította meg szívüket. A második próbaidő alatt
is megkerülnék Isten kívánalmait, és lázadást szítanának a menny
ellen, akárcsak az elsőben.
Krisztus az Olajfák-hegyére ereszkedik le, ahonnan feltámadása

után felemelkedett, és ahol az angyalok megismételték visszaté-
résének ígéretét. A próféta ezt mondja: „Bizony eljön az Úr, az én
Istenem, és minden szent vele.” „És azon a napon az Olajfák-he-
gyére veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől,
és az Olajfák-hegye közepén ketté válik,... igen nagy völggyé.” „És
az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr lészen, és a neve
is egy” (Zak 14:5.4.9). Az új Jeruzsálem káprázatos ragyogással
alászáll az égből a fogadására megtisztított és előkészített helyre.
Krisztus belép a Szent Városba, és vele népe és az angyalok.
Sátán felkészül az utolsó összecsapásra

Ekkor Sátán felkészül az utolsó nagy összecsapásra. A tét a fő-
hatalom. Amíg a gonoszság fejedelme nem gyakorolhatta hatal-
mát, és nem volt kit becsapjon, addig tehetetlen és komor volt. De
amikor a gonoszok feltámadnak, és Sátán maga mellett látja a nagy
sokaságot, reménye újraéled, és eltökéli, hogy nem adja fel a nagy
küzdelmet. Az elkárhozottak egész seregét zászlaja alá gyűjti, és
megkísérli velük tervét megvalósítani. A gonoszok Sátán foglyai.
Krisztus megtagadásával meghódoltak a lázadó vezér előtt. Most is
készek javaslatait elfogadni, és parancsát teljesíteni. Sátán azonban
korábbi ravaszságához híven nem árulja el kilétét. Fejedelemnek
mondja magát, a világ jogos urának, akit jogtalanul kiforgattak
örökségéből. Becsapott alattvalói előtt megváltónak tünteti fel ma-
gát. Azt hazudja, hogy az ő hatalma hozta ki őket a sírból, és azt
ígéri, hogy felszabadítja őket a legkegyetlenebb elnyomás alól.
Krisztus távollétében Sátán – állításai alátámasztására – csodákat
művel. A gyengéket erőssé teszi, és mindenkit betölt a maga szel-
410
lemével és erejével. Majd vállalja, hogy a szentek tábora ellen ve-

zetve őket, elfoglalja Isten Városát. Ördögi ujjongással mutat a fel-
támadtak megszámlálhatatlan sokaságára, és kijelenti, hogy vezé-
rükként képes lesz legyőzni a várost, és visszaszerezni trónját és bi-
rodalmát.
Abban a roppant nagy tömegben temérdek ember van az özön-
víz előtti időből: magas kort megért, hatalmas termetű szellemóri-
ások, akik a bukott angyalok befolyásának engedve minden ügyes-
ségüket és tudásukat a maguk dicsőségére használták. Csodás
művészi alkotásaik láttán a világ bálványozta lángelméjüket. De Is-
ten eltörölte őket a föld színéről kegyetlen és gonosz találmányaik
miatt, amelyek a földet megfertőzték és Isten képmását eltorzítot-
ták. Vannak közöttük királyok és hadvezérek, akik népeket győztek
le; vitéz emberek, akik soha egyetlen csatát nem vesztettek el;
büszke, becsvágyó harcosok, akiknek közeledtére birodalmak resz-
kettek. A halál nem változtatott rajtuk. Sírjukból kilépve felvették
megszakadt gondolataik fonalát. Ugyanaz a győzelmi vágy sarkall-
ja őket, ami a sírba szálláskor bennük élt.
Sátán először angyalaival tanácskozik, majd a királyokkal, hódí-
tókkal és hatalmasokkal. Felmérik párthíveik erejét, létszámát, és
kijelentik, hogy a városon belüli sereget, amely az ő seregükhöz ké-
pest kicsi, le tudják győzni. Terveket fektetnek le a gazdag és dicső
új Jeruzsálem elfoglalására. És nyomban készülődni kezdenek a
csatára. Ügyes szakemberek harceszközöket gyártanak. Sikereikről
híres hadvezérek a harcosok sokaságát seregekké szervezik.
Végül támadásra szól a parancs, és a megszámlálhatatlan sereg
elindul. Soha nem volt földi hódítónak ekkora serege. Az első földi
háború óta eltelt századok során soha nem hívtak össze ehhez
fogható hadsereget. Sátán, a leggyakorlottabb harcos áll az előhad
élén. Angyalai is egyesítik erejüket a végső harcra. Királyok és harc-
edzett katonák zárkóznak fel Sátán mögé, majd hatalmas csapatok
következnek parancsnokuk vezérletével. A tömött sorok katonai pon-
tossággal haladnak a repedezett, egyenetlen földön Isten Városa felé.
411
De Jézus parancsára bezárulnak az új Jeruzsálem kapui. Sátán seregei

pedig körülveszik a várost, és felkészülnek az ostromra.
Krisztus dicsőségének megnyilvánulása
Krisztus ekkor ismét megmutatja magát az ellenségnek. Messze
a város felett, fényes arany alapzatú trónon ül az Isten Fia, és körü-
lötte országának polgárai. Nincs nyelv, amely el tudná mondani,
nincs toll, amely le tudná írni Krisztus hatalmát és fenségét. Az
Örökkévaló Atya dicsősége betakarja a Fiút, betölti Isten Városát,
és a kapukon át beragyogja az egész földet.
A trónhoz legközelebb azok állnak, akik egykor Sátán ügyéért
buzgólkodtak, de aztán tűzből kikapott üszökként mélységes, lelkes
odaszentelődéssel követték Megváltójukat. Majd azok következ-
nek, akiknek a jelleme hazug és hitetlen környezetben jutott el a
keresztény tökéletességre, akik tisztelték Isten törvényét, amikor a
keresztény világ érvénytelennek mondta; és azok az embermilliók,
akik a korszakok hosszú során mártírként szenvedtek hitükért. Mö-
göttük pedig a „nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlál-
hatott, minden nemzetből és ágazatból és népből és nyelvből... a
trón előtt és a Bárány előtt... fehér ruhákba öltözve, és az ő ke-
zeikben pálmaágak” (Jel 7:9). Harcuknak vége. A győzelmet kivív-
ták. A versenyt megfutották és megnyerték. A pálmaág a kezük-
ben győzelmüket szimbolizálja; a fehér ruha pedig Krisztus maku-
látlan szentségét jelképezi, amely most már az övék.
A megváltottak dicsénekbe kezdenek. Énekük az ég boltozatán
visszaverődve betölti a levegőeget. „Az üdvösség a mi Istenünké,
aki a királyi székben ül, és a Bárányé!” (Jel 7:10). Az angyalok és a
szeráfok ajkáról is az imádat hangja csendül. Sátán hatalmának és
gonoszságának láttán a megváltottak most értik meg igazán, hogy
csak egy hatalom – a Krisztusé – tehette őket győztesekké. Abban a
fénylő sokaságban senki sem tulajdonítja a saját érdemeinek az üd-
vösséget, saját erejének és jóságának a győzelmet. Tetteikről, szen-
vedéseikről említés sem történik. Minden ének tartalma, minden
412
himnusz mondanivalója ez: Az üdvösség a mi Istenünké és a Bá-

rányé!
A föld és a menny összesereglett lakóinak jelenlétében megtör-
ténik Isten Fiának megkoronázása. Majd a királyok Királya, aki meg-
kapta a legnagyobb méltóságot és hatalmat, ítéletet mond a kor-
mányzata ellen lázadókra, és végrehajtja ítéletét törvényének át-
hágóin és népe sanyargatóin. Isten prófétája ezt mondja: „Láték
egy nagy fehér királyi széket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől
eltűnék a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És látám a
halottakat, nagyokat és kicsinyeket állani az Isten előtt; és könyvek
nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, amely az
életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik a
könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint" (Jel 20:11-12).
A gonoszok bűnei tüzes betűkkel feltárva

A gonoszoknak, mihelyt a könyvek megnyílnak, és Jézus rájuk
tekint, minden bűnük eszükbe jut. Meglátják, hol tért le lábuk a
tisztaság és a szentség útjáról. Rádöbbennek, hogy gőgjükkel és
lázadásukkal milyen súlyosan megsértették Isten törvényét. A meg-
ejtő kísértések, amelyeket bűnös életükkel hívtak ki, az áldások,
amelyekkel visszaéltek, Isten küldöttei, akiket semmibe vettek, az
intések, amelyeket elvetettek, a gazdagon áradó kegyelem, ame-
lyet konok, megátalkodott szívük visszautasított – mind megjelen-
nek. És mintha tüzes betűkkel íródnának eléjük.
A trón felett feltűnik a kereszt. Körképszerűen felsorakoznak
Ádám megkísértésének és bukásának jelenetei, és a nagy meg-
váltási terv egymást követő eseményei: a nyomorúságos kör-
nyezet, amely a Megváltót születésekor fogadta; a gyermek Jézus
engedelmessége és szerénysége; keresztsége a Jordán vizében;
pusztai böjtje és megkísértése; ahogy szolgált az embereknek, a
menny legdrágább áldásait kínálva nekik; jótékony és irgalmas
cselekedeteivel zsúfolt napjai; a hegyek magányában imával töl-
tött, átvirrasztott éjszakái; az irigykedő, gyűlölködő, gonosz csel-
413
szövések, amelyekkel jótetteit viszonozták; a megdöbbentő, meg-

magyarázhatatlan vívódás a Gecsemáné-kertben az egész világ
bűneinek nyomasztó súlya alatt; a gyötrelem éjszakájának félelmes
eseményei; ahogy kiszolgáltatták a gyilkos csőcseléknek; ahogy
ellenkezés nélkül tűrte, hogy elfogják, miközben legkedvesebb ta-
nítványai elhagyták, és foglyul ejtői Jeruzsálem utcáin durván haj-
tották; ahogy az Isten Fiát diadalmasan bemutatták Annásnak;
ahogy a főpap palotájában, Pilátus törvénytermében, a gyáva, ke-
gyetlen Heródes udvarában gúnyolták, sértegették, kínozták és ha-
lálra ítélték – mind elevenen lejátszódik.
Majd a végső jelenetek tárulnak a hullámzó tömeg elé – a Gol-
gota felé vezető utat taposó türelmes Szenvedő; a kereszten függő
mennyei Fejedelem; a haláltusáján nevető gőgös papok és gúnyo-
lódó csőcselék; a természetfölötti sötétség; a hullámzó föld, a meg-
repedt sziklák, a megnyílt sírok – jelezve azt a pillanatot, amikor a
világ Megváltója kilehelte lelkét. E rettenetes jelenetek a valóság-
nak megfelelően játszódnak le. Sátán, angyalai és alattvalói nem
tudják szemüket levenni a maguk kovácsolta eseményekről. Min-
denki visszaemlékszik a maga szerepére. Heródes, aki Betlehem-
ben meggyilkolta az ártatlan gyermekeket, hogy megszabaduljon
Izrael Királyától; az aljas Heródiás, akinek bűnös lelkén szárad Ke-
resztelő János vére; a gyenge, megalkuvó Pilátus; a gúnyolódó
katonák; a papok, a főemberek és az őrjöngő tömeg, akik ezt kiál-
tották: „Az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!”. Mindnyájan
látják vétkük szörnyűségét. És miközben az üdvözült sereg „Ő
meghalt értem!" kiáltással a Megváltó lábához teszi koronáját, ők
hasztalan próbálnak elrejtőzni Krisztus tekintetének mennyei fen-
ségétől, amely túlszárnyalja a nap ragyogását.
Krisztus apostolai – a hős Pál, a szenvedélyes Péter, a szeretett
és szerető szívű János, valamint hűséges testvéreik is ott vannak a
megváltottak sokaságában, és velük a mártírok hatalmas serege; a
falakon kívül pedig – minden hitvány és förtelmes dologgal együtt
– azok, akik üldözték, börtönbe vetették és megölték őket. Néró –
414
e kegyetlen és erkölcstelen szörnyeteg – látja azok boldogságát és

megdicsőülését, akiket egykor megkínzott, és akiknek határtalan
szenvedésében gyönyörködött.
Vannak ott pápista papok és főpapok, akik Krisztus követőinek
vallották magukat, de Isten népének lelkiismeretét úgy akarták el-
fojtani, hogy kínpadra, börtönbe és máglyára küldték őket. Ott
vannak a gőgös pápák, akik Isten fölé emelték magukat, akiknek
volt bátorságuk arra, hogy a Magasságos törvényét megváltoztas-
sák. Az úgynevezett egyházatyáknak lesz mivel elszámolniuk Isten
előtt, de szívesen elmenekülnének e számadás elől. Túl későn lát-
ják be, hogy a Mindenható féltőn őrzi törvényét, és korántsem fog-
ja igazolni a bűnöst. Most ismerik csak fel, hogy Krisztus azonosul
szenvedő népének érdekeivel. Most érzik szavainak súlyát:
„Amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyám-
fiai közül, énvelem cselekedtétek meg” (Mt25:40).
Az egész gonosz világ Isten ítélőszéke előtt

Az egész gonosz világ a menny kormányzásával szembeni láza-
dása miatt Isten ítélőszéke előtt áll. Nincs senki, aki ügyüket
védené. Nincs mentségük. A rájuk kimondott ítélet: örök halál. Ek-
kor mindenki előtt világossá válik, hogy a bűn zsoldja nem a cso-
dálatos függetlenség, nem az örök élet, hanem rabság, romlás és
halál. A gonoszok látni fogják, mit vesztettek lázadó életükkel. Az
„igen-igen nagy örök dicsőséget” semmibe vették, amikor Isten
felkínálta nekik. 'Mindez az enyém lehetett volna – kesergi az
elveszett ember –, de én eldobtam magamtól. Ó, micsoda elva-
kultság! Nyomorúsággal, gyalázattal és reménytelenséggel cserél-
tem fel a békességet, boldogságot és dicsőséget.' Belátják, hogy
Isten jogosan rekeszti ki őket a mennyből. Életükkel ezt vallották:
„Nem akarjuk, hogy Ő (Jézus) uralkodjék rajtunk!”
415
Az őscsaló lerántja álarcát
A nagy lázadó mindig igazolni akarta magát. Be akarta bizonyí-

tani, hogy a lázadásért Isten kormányzása a felelős. E roppant intel-
ligencia minden képességét erre a célra összpontosította. Megfon-
toltan, tervszerűen dolgozott, és bámulatos sikerrel fogadtatta el
tömegekkel a hosszú küzdelemre adott magyarázatát. Az össze-
esküvés elindítója évezredeken át igazságként adta elő a hazug-
ságot. De most ütött az óra, amikor a lázadás véglegesen meghiú-
sul, és Sátán története és jelleme lelepleződik. Krisztus trónfosz-
tására, népének elpusztítására és Isten városának elfoglalására tett
utolsó nagy erőfeszítésével az őscsaló egészen lerántja álarcát. A
vele szövetkezők észreveszik a vállalkozás teljes kudarcát. Krisztus
követői és a hűséges angyalok szemlélői az Isten kormányzása el-
leni fondorkodás kiteljesedésének, és mindenki elborzad tőle.
Sátán látja, hogy lázadása, amelyre senki nem kényszerítette,

alkalmatlanná tette a mennyei életre. Képességeit az Isten elleni
harcban gyakorolta. A menny tisztasága, békéje és harmóniája
mérhetetlen gyötrelem lenne számára. Isten irgalma és igazsá-
gossága ellen emelt vádjai elnémulnak. A gyalázat, amellyel Jahvét
akarta illetni, teljesen visszahull reá. És Sátán most leborul, és be-
ismeri, hogy Isten jogosan ítélte el.
„Ki ne félne Téged, Uram! És ki ne dicsőítené a Te nevedet?
Mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok, és le-
hajolnak előtted; mert a Te ítéleteid nyilvánvalókká lettek" (Jel
15:4). Minden kétely, amely a hosszú küzdelem során az igazság és
tévelygés kérdésében felmerült, most tisztázódik. A lázadás követ-
kezményei, az isteni rendelkezések mellőzésének gyümölcsei min-
den értelmes teremtmény előtt nyilvánvalóak lesznek. Az egész vi-
lágegyetem láthatja a különbséget Isten kormányzata és Sátán
uralma között. Sátánt a saját cselekedetei ítélik el. Az események
teljes mértékben igazolják Isten bölcsességét, igazságosságát és
jogosságát. Világossá válik, hogy Isten a nagy küzdelem során tett
416
minden intézkedésében tekintettel volt népének örök érdekeire és

a teremtett világokra. „Dicsér Téged, Uram, minden teremtmé-
nyed, és áldanak Téged a Te kegyeltjeid” (Zsolt 145:10). A bűn
történelme az egész örökkévalóságon át tanúskodni fog arról, hogy
minden teremtmény boldogsága szorosan összefügg Isten törvé-
nyének létezésével. A nagy küzdelem összes tényét látva, az egész
világegyetem – hűségesek és lázadók – egyként hirdetik: „Igazsá-
gosak és igazak a Te utaid, óh szentek Királya!”. A Megváltó rá-
tekint a képmására átalakult megváltottakra, akiknek a jelleme Is-
ten jellemének tökéletes tükre, és arca Királyuk arcának mása.
Meglátja bennük lelke vajúdásának gyümölcsét, és elégedett. Majd
olyan hangon, amelyet mind az igazak, mind a gonoszok tábora
meghall, ezt mondja: „Íme, ők azok, akikért véremet ontottam!
Értük szenvedtem, értük haltam meg, hogy velem éljenek az
örökkévalóságban." És a trón körül álló fehér ruhások dicsénekbe
kezdenek: „Méltó, a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és
gazdagságot és bölcsességet és dicsőséget és áldást” (Jel 5:12).
Sátán és a gonosz emberek örökre megsemmisülnek
Sátán kénytelen elismerni Isten igazságosságát, és meghajolni

Krisztus főhatalma előtt, de jelleme változatlan marad. Elsöprő ára-
datként tör ki belőle ismét a lázadás. Eszeveszett dühében eltökéli,
hogy nem adja fel a nagy küzdelmet. És felkészül a menny Királya
elleni utolsó elkeseredett harcra. Alattvalói közé rohan, és meg-
próbálja őket a maga dühével áthatni, és azonnali harcra indítani.
De a megszámlálhatatlan milliók között, akiket ő csábított láza-
dásra, senki sem akad, aki elismerné felsőbbségét. Hatalma véget
ért. A gonoszok éppúgy gyűlölik Istent, mint Sátán, de ők felismerik
helyzetük reménytelenségét, azt, hogy nem tudják Jahvét legyőzni.
Démoni dühvel támadnak Sátánra, és azokra, akik eszközei voltak a
megtévesztésben, mert haragjuk most már ő ellenük lobbant fel.
Ezt mondja az Úr: „Mivel ollyá tevéd szívedet, minő az Isten szíve:
azért ímé, hozok reád idegeneket, a nemzetek legkegyetlenebbjeit,
és kivonszák fegyvereiket bölcsességed szépsége ellen, és meg-
417
fertéztetik fényességedet. A sírgödörbe szállítnak alá. " "Elveszté-

lek, te oltalmazó kérub a tüzes kövek közül... A földre vetettelek
királyok előtt, adtalak szemük gyönyörűségére... Tevélek hamuvá a
földön mindenek láttára, akik reád néznek... Rémségessé lettél, s
többé örökké nem leszel" (Ez 28:6-8. 16-19). „A vitézek harci saruja
és a vérbe fertőztetett öltözet megég, és tűznek eledele lészen."
„Haragszik az Úr minden népekre, és megbúsult minden Ő
seregükre; megátkozá, halálra adta őket." „Hálókat hullat a gono-
szokra; tűz, kénkő és égető szél az ő osztályrészük” (Ésa 9:5; 34:2;
Zsolt 11:6). Istentől az égből tűz száll alá. A föld feltöredezik. Elő-
kerülnek a föld mélyébe rejtett fegyverek. Emésztő lángokat lövell
minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a
nap, amely lángol, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az
elemek megolvadnak. A föld is megolvad, és ami rajta van megég
(Mal 4:1; 2Pt 3:10). A föld felszíne olyan, mint a megolvadt anyag –
roppant nagy bugyborékoló tűztenger. Ütött a gonoszok megíté-
lésének és végpusztulásának órája – „bosszúállás napja ez az Úrnak,
a megfizetés esztendeje Sionnak ügyéért” (Ésa 34:8).
A gonoszok a földön kapják meg büntetésüket (Péld 11:31).

„Pozdorjá"-vá lesznek, „és megégeti őket az eljövendő nap, azt
mondja a Seregeknek Ura” (Mal 4:1). Egyesek egy pillanat alatt
pusztulnak el; mások hosszú napokig szenvednek. „Cselekedeteik
szerint” kapják büntetésüket. Sátánnak – mivel Isten az igazak bű-
neiért is őt terheli meg – nemcsak saját lázadásáért kell szenved-
nie, hanem azokért a bűnökért is, amelyekre Isten népét rávette.
Büntetése sokkal súlyosabb, mint azoké, akiket elámított. Amikor
már elpusztul mindenki, akit csalásaival elbuktatott, ő még él és
szenved. A tisztító lángokban a gonoszok – a gyökér és az ágak –
végül megsemmisülnek. Sátán a gyökér, hívei az ágak. Maradékta-
lanul lesújt rájuk a törvény szabta büntetés, ahogy azt az igazság
megköveteli. A menny és a föld, ezt látva, Jahve igazságosságát
hirdeti.
418
A teremtett világ örökre megszabadul Sátán kísértéseitől
Sátán romboló munkájának mindörökre vége. Hatezer évig

megvalósíthatta szándékát: megtöltötte a földet bajjal, és fájdal-
mat okozott az egész világegyetemnek. Az egész teremtettség nyö-
gött és vajúdott. Most Isten teremtményei örökre megszabadul-
nak Sátántól és kísértéseitől. "Nyugszik, csöndes az egész föld. (Az
igazak) ujjongva énekelnek" (Ésa 14:7). A dicsőítés és a győzelem
hangja hallatszik az egész hűséges világegyetemben.
„Nagy sokaság szavát”, „mintegy sok vizek zúgását, és mintegy
erős mennydörgések szavát” hallani, „mondván: Alleluja, mert ural-
kodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható” (Jel 19:6).
A földet pusztító tűz borítja, de az igazak biztonságban vannak a
Szent Városban. Akik az első feltámadáskor léptek ki a sírjukból,
azokon nincs hatalma a második halálnak. Míg Isten a gonoszoknak
megemésztő tűz, népének nap és pajzs (Jel 20:6; Zsolt 84:12).
„Láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt
vala” (Jel 21:1). A tűz, amely a gonoszokat megemészti, megtisztít-
ja a földet. Elsöpri az átok minden nyomát. Nincs örökké égő pokol,
amely a megváltottakat a bűn félelmes következményeire emlé-
kezteti.
A bűnnek csak egy emléke marad
Megváltónk örökre viselni fogja kereszthalálának nyomait. A

bűn kegyetlen munkájának semmi emléke nem marad, csak a seb-
helyek Krisztus fején, oldalán, kezén és lábán. A megdicsőült Krisz-
tust szemlélve, a próféta így szól: „Ragyogása, mint a napé, suga-
rak támadnak mellőle, és ott van az Ő hatalmának rejteke” (Hab
3:4). A megsebzett oldalából folyó vér békéltette meg az embert Is-
tennel. Ott van az Üdvözítő dicsősége, ott van az „Ő hatalmának
rejteke”. A Megváltó áldozata „elégséges ... a megtartásra”; ezért
arra is van hatalma, hogy megsemmisítse azokat, akik Isten irgal-
419
mát semmibe vették. Jézus a megalázás nyomait a legmagasabb

érdemjelként viseli. A Golgota sebei a Megváltót dicsőítik és hatal-
mát hirdetik az örök korszakon át.
A föld lesz a megváltottak örök otthona
Mióta a lángoló pallos az első emberpárt elzárta az Édentől,

szent emberek várva várták ezt az időt, „Isten tulajdon népének”
(Ef 1:14) megváltását. Az ember a földet, amely eredetileg az ő
birodalma volt, átjátszotta Sátánnak, és ez a hatalmas ellenség so-
káig uralta. De Isten a megváltás terve útján visszaszerezte. Mind-
az, ami elveszett a bűn miatt, „megtaláltatott”. „Így szól az Úr,…
aki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté, nem hiába te-
remté azt, hanem lakásul alkotá” (Ésa 45:18).
Ez volt Isten eredeti szándéka a föld megteremtésével. És ez a terv

most valóra vált; a földet örökké a megváltottak fogják lakni. „Az
igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak” (Zsolt 37:29).
Sokan, attól félve, hogy az eljövendő örökség túlságosan anyagi

jellegűnek tűnik, azokat az igazságokat is elspiritualizálják, amelyek
otthonukként emlegetik örökségünket. Krisztus – amint tanítvá-
nyainak ígérte – azért ment el, hogy Atyja házában lakóhelyet
készítsen számukra. Akik hisznek Isten Igéjének tanításaiban, azok
tudnak a mennyei lakóhelyekről. De még „szem nem látta, fül nem
hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített,
akik Őt szeretik” (1Kor 2:9). Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy
megfogalmazza az igazak jutalmát. Csak azok fogják tudni, hogy
milyen, akik meglátják. Véges elme képtelen felfogni, hogy milyen
dicsőséges lesz a mennyei Éden.
A Biblia „hazá"-nak nevezi a szentek örökségét (Zsid 11:14-16).

Ott a mennyei Pásztor élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet
fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és leveleivel a né-
peknek szolgál. Ott kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fa-
420
kadnak, és a partjukon hajladozó fák árnyékot vetnek az ösvé-

nyekre, amelyen az Úr megváltottai járnak. A szélesen elterülő sík-
ságok gyönyörű dombokba torkollnak. Isten hegyeinek fenséges
ormai magasra emelkednek. A békés rónákon, az élő vizek mellett
Isten népe, a sokáig zarándok és vándor nép, otthonra talál. „Né-
pem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan
nyugalomban.” „Nem hallatik többé erőszaktétel földeden, pusztí-
tás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és
kapuidnak a dicsőséget.” „Házakat építenek és bennük lakoznak, és
szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek,
hogy más lakjék benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyü-
mölcsöt… Kezeik munkáját elhasználják választottaim" (Ésa 32:18;
60:18; 65:21-22).
Ott „örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul,

mint őszike”. „A tövis helyén ciprus nevekedik, és bogáncs helyett
mirtusz nevekedik.” „Lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a
kecskefiúval fekszik… és egy’ kisgyermek őrzi azokat. " „Nem árta-
nak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén” – mondja az
Úr (Ésa-35:1; 55:13; 11:6.9.).
Fájdalom nem férkőzhet a menny légkörébe. Ott nem lesz

könny, sem gyászmenet, sem gyászszalag. „Halál nem lesz többé;
sem gyász, sem kiáltás…, mert az elsők elmúltak.” "Nem mondja a
lakos: beteg vagyok! A nép, amely benne lakozik, bűnbocsánatot
nyer" (Jel 21:4; Ésa-33:24). „« (N. K. 588-602)
A föld lesz a Világegyetem központja. Az új Jeruzsálem a meg-

dicsőült új föld fővárosa. Az örökkévaló Isten itt fog lakozni meg-
váltott népe között. János apostol így látta ezeket: „Ezután láték új
eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala; és a
tenger többé nem vala. És én János látám a szent várost, az új Jeru-
zsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint
egy férje számára felékesített menyasszony. És hallék nagy szóza-
tot, a mely ezt mondja vala az égből: ímé az Isten sátora az embe-
421
rekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az

Isten lesz velök, az ő Istenük.” (Jel. 21:1-3)
Mivelhogy itt a földünkön lesz Isten trónja – az Ő lakhelye – ak-

kor fog beteljesülni az is amit Ézsaiás által jövendölt meg az Úr:
„Mert mint az új egek és az új föld, a melyeket én teremtek, meg-
állnak én előttem, szól az Úr, azonképen megáll a ti magvatok és
nevetek; És lesz, hogy hónapról hónapra és szombatról szombatra
eljő minden test engem imádni, szól az Úr.” (Ésa 66:22-23)
Nem csodálatos? Mennyire vágyódik Isten a vérén megváltott

gyermekei után. Ide költözteti lakhelyét, királyi trónját, hogy örök-
re megváltott népe között lehessen.
»„A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Is-
ten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának
igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis
világunk, amely a bűn átka miatt az egyetlen sötét folt az Ő dicső
teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbe-
csülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott,
ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt, – amikor min-
dent megújít – itt lesz „Isten sátora az emberekkel és velük lakozik,
és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Is-
tenük” (Jel 21: 3). A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át –
miközben az Úr világosságában járnak – dicsőíteni fogják Őt kimond-
hatatlan ajándékáért, aki Immánuel – „velünk az Isten” « (J. É. 18)
»„Éjszaka nem lesz” Isten városában. Nem lesz szükségünk, sem
igényünk a pihenésre. Senki nem fárad bele Isten szolgálatába és
nevének dicsőítésébe. Mindig frissek leszünk, mint reggel, és a reg-
gelnek soha nem lesz vége. „És nem lesz szükségük szövétnekre és
napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket” (Jel 22:5). A nap
fényét feleslegessé teszi az a ragyogás, amely nem fájó és nem
vakít, pedig felmérhetetlenül túlszárnyalja a déli nap verőfényét. A
Szent Várost Isten és a Bárány dicsősége el nem halványuló fénnyel
422
önti el. A megváltottak az örök nappal nap nélküli világosságában

fognak járni.
„Templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten
annak temploma, és a Bárány” (Jel 21:22). Isten népének abban a
kiváltságban lesz része, hogy szabadon érintkezhet az Atyával és a
Fiúval. „Most tükör által homályosan látunk” (1Kor 13:12). Most
Istenről csak annyit tudhatunk, amennyit az emberekkel való eljá-
rásai és a természet dolgai visszatükröznek belőle. De majd színről
színre látjuk Őt, és nem lesz köztünk fénytompító fátyol. Közelében
leszünk, és nézhetjük arcának dicsőségét.
A megváltottak kölcsönösen ismerni fogják egymást. A szeretet
és a rokonszenv, amelyet Isten plántált a lélekbe, a legszebb és a
legigazabb kifejezésre jut. A bűntelen kapcsolat a szent lényekkel, a
harmonikus együttlét a szent angyalokkal és minden korszak hűsé-
geseivel – akik megmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány
vérében –, a szent kötelék, amely összekapcsol „minden nemzet-
ség”-et „mennyen és földön” (Ef 3:15) – mind hozzájárul a megvál-
tottak boldogságához.
Isten bölcsességének és szeretetének újabb és újabb magaslatai

tárulnak fel
Ott a halhatatlan lények soha nem csökkenő örömmel fogják a

teremtő hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait fürkészni. Ott
nem lesz Isten elfelejtésére kísértő kegyetlen, ámító ellenség. Ott
minden tehetség fejlődik, minden képesség gyarapszik. A tanulás
nem fogja elménket fárasztani, és erőnket kimeríteni. Ott a legna-
gyobb vállalkozások is véghezvihetők, a legmagasztosabb törekvé-
sek is megvalósíthatók, a legmagasabb célok is elérhetők. Mindig új
magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságo-
kat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik a lélek és a test ké-
pességeit.
423
A világegyetem minden kincse kutatásra tárul Isten megváltott

gyermekei elé. A halandóság béklyóitól megszabadult ember fárad-
hatatlanul szárnyal távoli világok felé, amelyeknek lakói sírtak az
emberi szenvedés láttán, de örömének csendült ajkukon már
egyetlen ember megtérésének hírére is. E föld lakói kimondha-
tatlan élvezettel osztoznak az el nem bukott lények boldogságá-
ban és bölcsességében. Megismerik tudásuk kincseit, amelyeket a
végtelen korszakokon át Isten keze munkájának szemlélésével
gyűjtöttek. Tisztán látó szemmel nézik a természet dicsőségét –
napokat, csillagokat és naprendszereket –, amelyek kijelölt pályá-
jukon keringenek Isten trónja körül. Mindenre – a legparányibbtól
a legnagyobbig – a Teremtő neve van írva. Minden Isten végtelen
hatalmát hirdeti.
És az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb,

még dicsőségesebb dolgok tárulnak fel Istenről és Krisztusról. Nő a
szeretet, a tisztelet és a boldogság, miként a tudás is. Az ember mi-
nél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja jellemét. Ahogy
Jézus feltárja a megváltás kincseit, és a Sátánnal vívott nagy küz-
delem csodálatos eredményeit, a megváltottak szívét még na-
gyobb áhítat tölti be, és még mámorosabb örömmel pengetik a-
ranyhárfájukat. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer hang cseng
össze a dicsőítés hatalmas kórusában. „Minden teremtmény a menny-
ben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben
van, ezt mondja: A királyi széken ülőé, és a Bárányé az áldás és a
tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké” (Jel 5:13).
A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bű-
nösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy terem-
tettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki min-
dent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren
át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csil-
lagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirde-
tik, hogy Isten a szeretet.”« (N. K. 588-602)
424
Miként leszünk
Miként leszünk, ha egykoron küzdésünk,
És az utolsó terhes harc után
Vándorútunkról a hazába térünk,
Bemenvén az öröklét kapuján?
Ha a lábunkról a port majd letöröljük,
És arcunkról a hosszas izzadást;
Ha a közelben látjuk, s üdvözöljük,
Mi bátorított az úton folyvást.
Miként leszünk majd az örök napnak,
Fénysugarától körülvétetünk?
És, ó, gyönyör, ott örvendünk egymásnak,
Bűntől tiszták és szabadok leszünk.
Ha semmi szenny nem tapad szíveinkhez,
S nem fér hozzánk keservből semmi sem,
Mint mennyi polgárok, Istenünhöz lépünk,
Örömmel e szent körbe be.
Miként leszünk, ha haljuk rezzenéssel,
Az égi karok dicső énekét?
Ha arany hárfák gyönyörű zengéssel,
Hangozzák a Bárány dicséretét;
Ha messze hangzik az isteni téren,
Az üdvözültek „hallelujá”-ja,
S az imádságok tömjénfüstje megy majd,
Az örök Isten magas trónjára.
Miként leszünk, ha szeretetünk hevét,
Lelkünk majd követheti szabadon.
És Azt, ki nekünk megnyitá szent egét,
Az égbe követhetjük egykoron;
Ha mind a köd eloszlok szemünk előtt,
A hitnek fényes világa előtt,
S ki mint e földnek Ura, trónusán ül,
Isteni fényben meglátjuk Őt.
(Adventi Énekeskönyv 248)
425
Idézett művek
A. K. Á. Stephen N. Haskell: A kereszt és árnyéka

Bibl. Tant. Biblia Tanulmányok
B. P. E. G. White: Bizonyságtételek prédikátoroknak
A. T. E. G. White: Az apostolok története
G. J. K. E. G. White: Gondolatok a Jelenések könyvéről
G. Kr. H. E. G. White: Gondolatok Krisztus hegyibeszédéről
I. F. Imaheti felolvasás
J. É. E. G. White: Jézus élete
J. M. Uriah Smith: A Jelenések könyve magyarázata
J. V. Ú. E. G. White: Jézushoz vezető út
Kr. P. E. G. White: Krisztus példázatai
N. K. E. G. White: A nagy küzdelem
O. SZ. E. M. L. Andreasen: Az Ószövetségi szentély és az
evangélium
Pr. K. E. G. White: Próféták és királyok
P. P. E. G. White: Pátriárkák és próféták
S. M. E. G. White: Selected Messages
SZEM. E. G. White: Szemelvények
T. Gy. E. G. White: Tanácsok a gyülekezeteknek
T. L. E. G. White: Tapasztalatok és látomások
Testim. E. G. White: Bizonyságtételek
V. R. E. G. White: A világ reménye
UTÓSZÓ
Gondolatban átéltük az utolsó idők eseményeinek borzalmait, -

Igéje által bemutatta Isten azokat a csodálatos dolgokat, amelyeket
készített az őt szeretők számára. Úgy tűnt, mitha már ott is len-
nénk a megváltottak dicső honában. Szinte fájó érzéssel kell tudo-
másul vennünk, hogy nincs még vége küzdelmünknek. Tovább kell
még itt lennünk a bűn és a fájdalom hazájában. Boldogító tudat
azonban az, hogy lelki érzékszerveinkel láthattuk és megízlelhettük
Kánaán gyümölcseit.
Talán túl szépek ezek az ígéretek, hogy elhidd mindazt, amiket
Isten készített az őt szeretőknek és benne bízóknak? Talán fel sem
tudod fogni értelemmel ezeket a csodálatos dolgokat?
Isten teremtett műveinek csodái vesznek körül bennünket. Nézz
fel a csillagos égre; szemeiddel látod azokat, - az értelmeddel is fel
tudod fogni? Tekintsd meg a réten a virágokat, a ringó búzakalá-
szokat, a fürtökben csüngő gyümölcsöket. Egy picinke fűszál életé-
nek a titkait felfoghatod-e?
Mindezeket értelemmel soha nem foghatjuk fel - csak hittel.
Amit pedig szemeinkel látunk, garancia arra, hogy Isten valóra tud-
ja váltani mindazokat a csodálatos dolgokat, amelyeket megígért
az őt szeretők számára.
Csak az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem ismeretének függ-
vényében tudjuk megérteni, hogy egy ilyen csodálatos, szerető,
bölcs Isten világában miért van ennyi vérontás, fájdalom és halál.
Isten, az ember szabad akaratát tudomásul véve megengedte a
6000 éves nagy küzdelem bekövetkeztét, hogy a teremtett világ
meggyőződjön arról, hogy Isten szavának, az isteni törvényeknek
áthágása bűn, és mivé válik az élet ott, ahol uralkodik a bűn.
429
Istennek újjáteremtett világában viszont soha többé nem ural-
kodik a bűn, sem a halál, mert szent Igéje által megígérte:
„És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál
nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz
többé, mert az elsők elmultak. És monda az, aki a királyi székben ül
vala: Ímé mindent újjá teszek. És monda nékem: Írd meg, mert e
beszédek hívek és igazak. És monda nékem: Meglett. Én vagyok az
Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjúhozónak adok az
élet vizének forrásából ingyen. Aki győz örökségül nyer mindent; és
annak istene leszek, és az fiam lesz nékem.
A gyáváknak pedig és a hitetleneknek, és utálatosoknak és gyil-
kosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak és bálványimádóknak,
és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tó-
ban lesz, ami a második halál.”
„Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljö-
vök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 21:4-8; 22:20).
A te döntésedtől függ – akkor hol leszel?!
A Szerző
430
KÖSZÖNET
Isten iránti hálával mondok köszönetet először édesanyámnak, az

érettem mondott sok imádságért, amelyet fáradhatatlanul folytatott
mindaddig, amíg meg nem láthatta imájának gyümölcsét. Miközben
imádkozott, bölcs szeretettel igyekezett szívembe ültetni egy-egy Igét
és a Prófétaság Lelkének írásaiból egy-egy mondatot.
Sokáig úgy tűnt, minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Egyik
lelki barátnője sokszor mondta: „Bözsi, ne fáraszd magad! Láthatod,
hogy úgyis hiábavaló minden erőfeszítésed. Már ezerszer is mondtad
neki, mégsem hallgat szavadra.” „De hátha, az ezeregyedik szóra hall-
gatni fog!” – mondta Ő.
Az anyaszív kitartása képes hegyeket mozdítani. Az én szívemben
is megmozdult valami. Válasz volt ez a sok könyörgésre. Megértettem
végre a nagy igazságot: Jézus értem is meghalt.
Köszönetet mondok feleségemnek, aki eltűrte a könyvekkel teli
asztalt. Soha nem mondta, hogy „ideje volna már abbahagynod”, in-
kább helyettem is végezte a szükséges munkákat.
Köszönöm Pálffi Miklós lelkipásztor testvéremnek a lelki támaszt, a
fáradhatatlan és hasznos segítséget, a képanyag kiválogatásához és a
tartalmi összeállításhoz nyújtott fontos segítségét.
Köszönöm Erdélyi László testvérnek a segítségét, aki a lelkipásztori
szolgálata mellett számos könyv szerzője és fordítója, sok munkája
ellenére vállalta könyvem kiadásának gondozását.
Köszönöm mindazoknak, akik - hacsak egy „pohár víznyi” szolgála-
tukkal is - segítettek a könyv elkészítésében. Hálás vagyok az Úrnak
azért, hogy Szentlelkével érintette szívemet, és képesített arra, hogy
ezt a művet elkészítsem.
431
E könyv által feltárt igazság sokkal fontosabb, mint sokan gondol-
nák. Ha a Jézus korabeli írástudók megértették volna a szimbolikus ta-
nítások lényegét, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Ha a
nép megértette volna, nem kiáltották volna, hogy „az ő vére rajtunk
és fiainkon!”
Ha Mária, Jézus anyja megértette volna a tanítást, nem járta volna
át az éles tőr a lelkét. Sokkal könnyebben elviselték volna Jézus éret-
tünk vállalt szenvedését és halálát.
Adja az Úr, hogy mindazok, akik olvassák e könyvet, felismerjék
benne azt, hogy a gyenge emberi eszközön keresztül Isten szól hozzá-
juk. Ismerjük fel mindannyian Annak a szavát, Aki személyesen szólít
meg és tanácsol bennünket Igéje által!
A Szerző
432
TARTALOM
TARTALOM
ELŐSZÓ ………………………………………………………………………… 5
BEVEZETŐ ……………………………………………………………………. 8
I. rész FÉNY RAGYOG A SÖTÉTBEN ............................................ 15
1. Miért a bűn és a halál?...................................................... 17
2. A megváltás terve ............................................................ 23
II. rész AZ ÁLDOZATOK ELRENDELÉSE ÉS SZEREPE ………………….. 27
3. Az első ígéret .................................................................... 29
- A nagy küzdelem tétje …………………………………….. 31
4. Az áldozatok szerepe az Ótestamentumban ………………… 33
5. Vér nélküli áldozat ……………………………………………………….. 37
6. A vér központi szerepe az engesztelési szolgálatban ……. 41
III.rész A SZENTÉLY ÉS KEGYTÁRGYAI ……………………………………… 45
7. Isten sátora az emberek között ……………………………………. 47
8. A szentély leírása …………………………………………………………. 52
9. A pitvar ………………………………………………………………………… 56
- Az égőáldozati oltár ………………………………………… 56
- A mosdó-medence …………………………………………… 56
10. A szentély …………………………………………………………………….. 58
- A szent kenyerek asztala …………………………………. 58
- A hétágú gyertyatartó …………………………………….. 59
- Az olaj ……………………………………………………………… 61
- Az illattétel oltára ……………………………………………. 64
11. A szentek szentje …………………………………………………………. 67
IV. rész A PAPSÁG ……………………………………………………………………. 71
12. A lévitai papság ……………………………………………………………. 73
13. A Melkisédek rendje szerinti papság ……………………………. 76
14. A papi öltözet ………………………………………………………………. 81
V. rész A SZENTÉLYBEN TÖRTÉNŐ NAPONKÉNTI SZOLGÁLATOK 85
15. A mindennapi szolgálat ………………………………………………… 87
- A reggeli és estéli szolgálat ……………………………… 87
- A jóillattétel szolgálata ……………………………………. 88
16. A törvény szerepe a megigazulásban…………………………….. 90
17. Gondolatok a hit általi megigazulásról …………………………. 93
18. Egyéni bűnökért hozott áldozatok ……………………………….. 97
- Ha a pap vétkezett ………………………………………….. 97
- Ha a közösség vétkezett ………………………………….. 98
- Ha a föld népe közül vétkezett valaki ……............ 99
TARTALOM
VI. rész AZ ÉVENKÉNTI SZOLGÁLAT ………………………………………….. 101

19. A szentek szentjében végzett szolgálat ………………………… 103
VII. rész TÖRVÉNYEK - CEREMÓNIÁK – SZIMBÓLUMOK ……………. 107
20. A sziklából víz fakad ……………………………………………………… 109
21. Az érckígyó …………………………………………………………………… 117
22. A menedékvárosok ………………………………………………………. 123
23. Az erkölcsi törvény és a ceremóniális törvények ………….. 127
24. A tízparancsolat szombatja és az árnyékszombatok …….. 133
VIII. rész TAVASZI ÜNNEPEK ………………………………………………………. 137
25. A páska ünnepe – Húsvét …………………………………………….. 139
26. A páska ünnepe Jézus gyermekkorában ……………………….. 148
- A húsvéti látogatás …………………………………………. 149
27. Szolgák szolgája ……………………………………………………………. 156
28. „Az én emlékezetemre”.……………………………………………….. 162
29. Gecsemáné ………………………………………………………………….. 168
30. Jézus elítéltetése ………………………………………………………….. 180
- Annás és Kajafás előtt …………………………………….. 180
31. Júdás ……………………………………………………………………………. 194
32. Pilátus palotájának udvarán …………………………………………. 203
33. Golgota ………………………………………………………………………… 214
34. A golgotán Sátán vádjai megdőltek ………………………………. 227
35. József sírboltjában ……………………………………………………….. 233
- Ámon, az ács (vers)………………………………………….. 238
36. A zsenge kéve bemutatása - Jézus feltámadása ……………. 241
- Az élet diadala (vers)……………………………………….. 248
37. A tanítványok felkészítése a jövő eseményeire ……………. 251
- Az emmausi úton …………………………………………….. 253
- Békesség néktek ……………………………………………… 258
- A nagy parancs ……………………………………………….. 261
38. A hetek ünnepe - (új kenyerek ünnepe) – Pünkösd ………. 265
IX. rész AZ ŐSZI ÜNNEPEK ……………………………………………………….. 273
39. A kürtzengés ünnepe - Az advent mozgalom ……………….. 276
- Miller Vilmos …………………………………………………… 278
- Az első angyal üzenete ……………………………………. 280
40. A titok feltárva - a pecsét feltörve ……………………………….. 283
- Miller felelősségérzete ……………………………………. 288
41. A csalatkozás oka …………………………………………………………. 291
- A tanítványok csalódása és az 1844-es csalódás 291
- A második adventet várók csalódása ………………. 294
TARTALOM
42. Mi a szentély? ……………………………………………………………… 297

- Mi a szentély?...................................................... 297
- Mit jelent a szenthely megtisztítása?.................. 301
43. A szentek szentjében ……………………………………………………. 307
- Imhol jő a VŐLEGÉNY ………………………………………. 308
44. A mennyei templom nyitott és zárt ajtaja ……………………. 311
-„És megláttaték az ő szövetségének ládája” ……. 313
45. Isten változhatatlan törvénye ………………………………………. 317
- A fenevad bélyegének meghatározása ……………. 320
- Mi a fenevad képe, és hogyan fogják 323
megformálni? …………………………………………………..
46. Az engesztelés napja – A vizsgálati ítélet ……………………… 330
47. A pápaság célkitűzései …………………………………………………. 344
48. Az utolsó figyelmeztetés ………………………………………………. 352
- Babilon bűnei közismertté válnak ……………………. 355
- A Jelenések 18. fejezetének angyala ……………….. 357
- A rendelet kiadása …………………………………………… 361
49. A nyomorúság ideje …………………………………………………….. 363
- A kegyelem ajtaja bezárul ………………………………. 363
- Jákob gyötrelmének éjszakája …………………………. 365
- A csalás drámájának csúcspontja ……………………. 370
- Isten kitölti büntető ítéleteit a gonoszokra ………. 373
50. Isten népe megszabadul ………………………………………………. 375
- Részleges feltámadás ……………………………………… 377
- Az égen feltűnő törvény …………………………………… 378
- Keleten meglátszik az oly régóta várt felhő ……… 378
51. Sátoros ünnep - A második advent ………………………………. 381
52. A Föld pusztulása …………………………………………………………. 390
X. rész AZ EZERÉVES KORSZAK ………………………………………………… 395
53. A jubileumi év - Szombat év …………………………………………. 397
- A gonoszok megítélésének ideje ……………………… 404
- Zúgjon a harsona …………………………………………….. 405
XI .rész A NAGY KÜZDELEM ZÁRÓ SZAKASZA ………………………….. 407
54. A küzdelem véget ér …………………………………………………….. 409
- Sátán felkészül az utolsó ütközetre …………………. 410
- Krisztus dicsőségének megnyilvánulása …………… 412
- A gonoszok bűnei tüzes betűkkel feltárva ………… 413
- Az egész gonosz világ Isten ítélőszéke előtt ……… 415
- Az őscsaló lerántja álarcát ………………………………. 416
TARTALOM
- Sátán és a gonosz emberek örökre 417

megsemmisülnek ……………………………………………..
- A teremtett világ örökre megszabadul Sátán 419
kísértéseitől ……………………………………………………..
- A bűnnek csak egy emléke marad ……………………. 419
- A föld lesz a megváltottak örök otthona …………. 420
- Isten bölcsességének és szeretetének újabb 423
és újabb magaslatai tárulnak fel ……………………..
- „Miként leszünk” …………………………………………….. 425
IDÉZETT MŰVEK …………………………………………………………… 427
UTÓSZÓ ……………………………………………………………………….. 429
KÖSZÖNET …………………………………………………………………… 431
TARTALOM ………………………………………………………………….. 433

Arnyek Es Valosag Konyv PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Arnyek Es Valosag Konyv PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Debrenti Árpád

ISBN szám: 978-963-89169-2-1

A megváltás műve az előkép szolgálatokban

FÉNY RAGYOG A SÖTÉTBEN

1. fejezet Miért a bűn és a halál?

2. fejezet A megváltás terve

MIÉRT A BŰN ÉS A HALÁL?

gyümölcsét megkóstolják. Ki voltak téve Sátán kísértésének, de ha

Angyal figyelmeztette Évát, hogy ne távolodjék el férjétől, mi-

Ez Sátán módszere Ádám korától egészen napjainkig, és nagy si-

zsoldja a halál.” (Rm 6:23) Isten törvényét most éppoly kevéssé

Amikor az istentelenség áradata végigsöpört az egész világon, s

áthágását. Senki más, csakis Krisztus menthette meg az elbukott

dalommal és csodálattal hallgatták szavait, amikor elmondta, ho-

»„A Biblia fő gondolata, vagyis az a tárgy, amely köré az egész

II. rész tartalma

3. fejezet Az első ígéret

A nagy küzdelem tétje

4. fejezet Az áldozatok szerepe

5. fejezet Vér nélküli áldozat

6. fejezet A vér központi szerepe

azonképen egynek igazsága által minden emberre elhatott az

A bűn gyűlöletét helyezem szívedbe

Az Édenben elhangzott Megváltóról szóló első ígéret (1Móz

A szeretet és gyűlölet ezen elegyének ott kell lennie minden ke-

A Nagy Küzdelem tétje

»„A nagy küzdelem kezdettől fogva Isten törvénye körül folyt.

Ha a törvény megváltoztatható lenne,

drága Fiának halála engesztelhet ki. Ámulva csodálta Isten végtelen

vésnünk kitörölhetetlenül ezt a leckét, miszerint a bűn egyenlő a

Minden áldozat Krisztus áldozatára mutatott. A tömjénfelhőben

VÉR NÉLKÜLI ÁLDOZAT

Az áldozatok bemutatása felől

Kain zúgolódva járult Isten elé, s nem hitt a megígért áldozat-

Kain és Ábel az emberiség két csoportját képviseli, amelyek az

A VÉR KÖZPONTI SZEREPE

szerez engesztelést. Mert minden testnek élete az ő vére a benne

Vágyol-e elhagyni bűneidet?

III. rész tartalma

7. fejezet Isten sátora az emberek között

8. fejezet A szentély leírása

10. fejezet A szentély

- Szent kenyerek asztala

11. fejezet A szentek szentje

ISTEN SÁTORA AZ EMBEREK KÖZÖTT

A bűnbeesés után az Éden még sokáig a földön volt. Ősszüleink

»Amikor Jézus a földre jött, az árnyék találkozott a valósággal.

pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az min-

»„M ózes, mialatt az Úrral a hegyen volt, a következő paran-

»„A szentélyt szétszedhetőre kellett építeni, hogy utazásuk

helyről. Az előző fejezet elején ez olvasható: „Fődolog pedig azokra

»„A szent sátort egy pitvarnak nevezett üres térség vette

A pitvarban, a szentély nyílásával szemben állt az égőáldozatok

„Az oltár és a szentély bejárata között rézmedence állt, amely Iz-

valahányszor a szentélybe léptek, vagy az Úr égőáldozatának oltá-

A Szent Kenyerek Asztala

Az Úr Jézus testével való táplálkozás nem csupán az Úri Szent

»„Dél felől állt a hétágú gyertyatartó hét mécsesével. Karjait

Az Úr minden korszakban egyházát, melynek Krisztus a feje, vi-

jósága tárul fel az emberek előtt, akik az őket övező sötétségben

„Szóla ismét az Úr Mózesnek,

vannak; És mellette két olajfa: egyik az olajtartó jobb oldalán, a

legyünk kapcsolatban, az élet és erő egyedüli forrásával. Talán már