Johan Huizinga

A KÖZÉPKOR
ALKONYA

AZ ÉLET, A GONDOLKODÁS ÉS A MŰVÉSZET FORMÁI

FRANCIAORSZÁGBAN ÉS NÉMETALFÖLDÖN
A XIV. ÉS XV. SZÁZADBAN

HELIKON KIADÓ

FORDÍTOTTA SZERB ANTAL

A FORDÍTÁST A MŰ 1937-ES
LONDONI KIADÁSÁVAL EGYBEVETETTE
ÉS KIEGÉSZÍTETTE DÁVID GÁBOR

A VILLON-IDÉZETEKET VAS ISTVÁN,

A TÖBBI VERSRÉSZLETET
TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTOTTA

A KÉPEKET URBACH ZSUZSA VÁLOGATTA

ÉS LÁTTA EL MAGYARÁZATOKKAL

AZ UTÓSZÓT KLANICZAY GÁBOR,

A JEGYZETEKET VIDRÁNYI KATALIN ÍRTA
 ELŐSZÓ

A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése,

mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen kor szakról van is szó,
azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a követ kező korszaknak.
Hérodotosz óta, sőt már rég ebbtől fog va, a családok, a nemzetek,
a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a
leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben például oly
szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy
látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka.
Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van
születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa leg -
alább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá
kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék szü -
letését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka.
Az olvasó kezében levő könyv a XIV. és XV. század történelmét
tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat.
E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben
megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét,
vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni
alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben
bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző
megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint
a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a
művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a
fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek
tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.
LEIDEN, 1924. ÁPRILIS
 I. fejezet

AZ ÉLET FESZÜLTSÉGE

Amikor a világ vagy fél ezredévvel ifjabb volt, mint ma, az emberi
élet kontúrjai sokkal élesebbek voltak. Szenvedés és öröm, balsors és
szerencse között nagyobbnak látszott a távolság. Minden élményben ott
lüktetett az a feltétlen és végletes feszültség, amellyel a gyermek kedélye
felel még ma is az örömre és szenvedésre. Minden eseményt, minden
cselekedetet kifejező és ünnepélyes formák vettek körül, a szertartás
méltóságával ruházva fel őket. Az élet nagy eseményei, a születés,
házasság, halál isteni misztériumként jelentek meg az egyházi
szentségek sugárzásában; de még az olyan kevésbé jelentős eseményeket
is, mint egy utazás, egy látogatás vagy valami elvégzendő munka,
ezerfajta formaság, áldás, szertartás kísért.
A nyomorúságra és testi szenvedésre kevesebb enyhítő balzsam akadt,
mint manapság – gyötrőbben és kíméletlenebbül zúdultak az emberre.
Betegség és egészség között sokkal élesebb volt a határvonal, a metsző
hideg és a tél félhomálya sokkal kézzelfoghatóbb veszedelem. De a rang
és gazdagság gyönyöreit is mohóbban élvezték, és ez a mainál jóval éle -
sebb ellentétben állt a panaszos szegénység szenvedéseivel. Ma már alig
értjük azt a gyönyörűséget, amelyet egy prémmel szegélyezett díszruha, a
vidáman lobogó tűzhely, a puha ágy vagy egy pohár bor szerezhetett.
Ráadásul az élet összes dolgai büszkén vagy kíméletlenül közszemlére
voltak téve. A bélpoklosok kereplőiket forgatták, és körmenetben vo -
nultak fel, a koldusok a templomok előtt jajveszékeltek, és torz testüket
mutogatták. Minden társadalmi osztályt, minden rendet és rangot,
minden mesterséget meg lehetett ismerni a ruháról, amelyet képviselői
hordtak. A nagyurak fegyveresek és szolgák kísérete nélkül sohasem
mozdultak ki hazulról, félelem és irigység gyűrűzött köröttük. A
kivégzések és az igazságszolgáltatás más nyilvános formái, kereskedés,
esküvő, temetés, mind énekkel és felvonulásokkal hívta fel magára a
figyelmet. A szerelmes hölgyének jelét viselte; a céhek és a különböző
testvériségek tagjai szövetségük jelvényét; a szolga és a hűbéres urának
színeit és címerét. Város és falu között is mélyebb volt az ellentét. A
középkori várost nem szegélyezték kiterjedt elővárosok, gyár- és
villanegyedek; falak közé volt zárva, egységes tömeggé kerekedett,
amelyet számtalan torony csipkézett. Bármily magasra emelkedtek is a
nemesek és kereskedők fennhéjázó palotái, a város jellegét mégis a
templomok meredeken ég felé törő kőtömegei határozták meg.
Mint ahogyan a tél és a nyár ellentéte sokkal határozottabb volt, mint
a mi életünkben, ugyanilyen éles a különbség fény és sötétség, csend és
zaj között. A modern város alig ismeri már a tiszta sötétséget és az
igazi csendet, alig érzi a magányos fénysugár vagy egy távoli kiáltás hatását
az éjszakában.
Minden dolog éles ellentétekben és hatásos formákban jelent meg, ami
feszültséget és szenvedélyes hangulatot kölcsönzött a mindennapi élet-
nek. Ebből következett az az állandó ingadozás a féktelen öröm és az
elkeseredés, a kegyetlenség és a bensőséges megindultság között, amely
annyira jellemző a kései középkor életére.
Mégis volt egy hang, mely újra és újra túlzengte a tevékeny élet
zsivaját, mindent a rend és nyugalom szférájába emelt: a harangok
hangja. A hétköznapi életben a harangok a jó szellemek szerepét
töltötték be, jól ismert hangjuk egyszer gyászt, máskor örömet
hirdetett, veszélyre figyelmeztetett, vagy éppen ájtatosságra intett.
Általában név szerint ismerték és szólították őket: a kövér Jacqueline,
a Roland-harang. Mindenki jól tudta, hogy mit jelentenek a harangozás
különböző módjai. Az emberek a szüntelen harangzúgás ellenére sem
váltak érzéketlenné az érc hangjára.
1455-ben a két valenciennes-i polgár híres istenítélet-párviadala alatt
szüntelenül zúgott a Chastellain szerint „szörnyűséges hangú" nagyha -
rang. Fülsiketítő lehetett a zaj, amikor Párizs valamennyi templomának
és kolostorának harangjai reggeltől estig, sőt egész éjszaka zúgtak, mert
békét kötöttek vagy pápát választottak.
A gyakori körmenetek állandó forrásai voltak a kegyes felindulásnak.
Nehéz időkben – és ezek bizony elég sűrűn követték egymást – nap nap
után, sőt heteken keresztül vonultak fel a processziók. 1412-ben Párizs-
ban mindennapos körmeneteket rendeltek el, hogy diadalra segítsék a
királyt, aki kibontotta az oriflammet-ot az armagnacok ellen. Májustól
júliusig tartottak ezek a körmenetek, mindig más rendek és testületek
vonultak fel, mindig új útvonalon és más-más ereklyékkel. Az Egy párizsi
polgár naplója szerint „emberemlékezet óta ezek voltak a
legmegindítóbb körmenetek". Volt, aki csak nézte, de sokan be is álltak
a sorba, „nagy áhítatukban sűrűn hullott a könnyük, szánalomra méltóan
sírtak". Böjttől üres gyomorral, mezítláb vonultak fel a parlament
tanácsnokai csakúgy, mint a legszegényebb polgárok; aki csak tehette,
égő gyertyát vagy fáklyát vitt kezében, és mindig sok kisgyerek volt
közöttük. A Párizs környéki falvakból is sok szegény mezítlábas paraszt
csatlakozott hozzájuk, bár szinte egész idő alatt szakadt az eső.
Ezenkívül bővében voltak a fejedelmi bevonulásoknak is, amelyeknek
rendezéséhez igénybe vették a művészet és a pompa minden rendelkezé-
sükre álló eszközét. De leggyakoribbak a szinte szünet nélkül folyó ki -
végzések voltak. A vérpadról áradó kegyetlen és nyers megindultság
fontos eleme volt a nép szellemi táplálékának – látványosság, teli erköl-
csi tanulsággal. A szörnyű bűnök megtorlására a törvény félelmetes bün-
tetéseket eszelt ki. Brüsszelben egy fiatal gyújtogatót és gyilkost égő rő-
zséből és szalmából rakott kör közepére állítottak, és egy gyűrűben vég -
ződő lánccal kötötték ki. A gyilkos megindító szavakat intézett a néphez,
úgyhogy „annyira meglágyította az emberek szívét, hogy mindenki
könnyekben tört ki, és úgy dicsérték a halálát, mint a legszebbet, amelyet
valaha is láttak". Párizsban a burgundi rémuralom idején, 1411-ben Mes-
sire Mansart du Bois, az áldozatok egyike nemcsak örömest megbocsát a
hóhérnak, amikor az a kor szokása szerint erre kéri, hanem azt kívánja
tőle, hogy ölelje is meg. „Nagy tömeg álldogált ott, és szinte mindenki
forró könnyeket sírt."
Gyakran megtörtént, hogy nagyurak kerültek a vérpadra, ilyenkor a
köznép nagy gyönyörűséggel szemlélhette a szigorú igazságosztást, és a
földi nagyság mulandósága is nyilvánvalóbb volt, mint akárhány fest-
mény vagy prédikáció nyomán. A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a
mély benyomást keltő színjátékból semmi se hiányozzék: a halálba indu-
lókat magas állásuknak megfelelő díszes ruhában vezették a vérpadig.
Jean de Montaigu, királyi főszertartásmester, Félelemnélküli János áldo-
zata, magas szekéren ül, előtte két kürtös lovagol. Hivatali díszruháját
viseli, föveget, félig fehér, félig piros kabátot és nadrágot, aranysarkan -
tyút; így aranysarkantyúsan függött a lefejezett holttest az akasztófán.
Maitre Oudart de Bussy visszautasította a felajánlott parlamenti helyet,
fejét XI. Lajos külön parancsára kihantolták, és skarlátvörös prémes sü-
vegben, „parlamenti tanácsnok módjára" közszemlére tették Hesdin pia-
cán – magyarázó versezettel ellátva.
A körmeneteknél és kivégzéseknél ritkábbak voltak a vándor prédiká-
torok beszédei, akik igehirdetésükkel fel akarták rázni a népet. A mai, új-
ságolvasó ember el sem tudja képzelni, hogy a szellemi táplálékot nélkü-
löző, tudatlan lélekre milyen lenyűgöző hatással volt a kimondott szó.
Egy Richard nevű ferences barát 1429-ben tíz napon keresztül prédikált
Párizsban. Reggel öttől délelőtt tíz vagy tizenegy óráig beszélt egyfolytában,
rendszerint az Aprószentek temetőjében. Amikor a tizedik prédikáció
után bejelentette, hogy most beszélt utoljára, mert nem kapott enge -
délyt a további igehirdetésre, „az előkelők és a szegények olyan keserve-
sen és szívből zokogtak, mintha legjobb barátjukat temették volna – ma-
ga a prédikátor sem állta meg sírás nélkül". Amikor azt hitték, hogy va-
sárnap még egyszer prédikál Saint-Denis-ben, a nép már szombat este
odasereglett, szabadban töltötte az éjszakát, hogy jó helyet biztosítson
magának.
A párizsi városatyák Antoine Fradin ferences barátnak is megtiltják a
prédikálást, mert kikelt a rossz kormányzat ellen; a ferencesek kolostorá-
ban éjjel-nappal vigyáztak rá, hamuval és kövekkel felfegyverkezett
asszonyok álltak őrt az épület körül. Bárhova érkezik a híres dominikánus
prédikátor, Ferrer Vince, a nép, a városi tanács, a papság, de még a püs-
pökök és prelátusok is kivonulnak elé, hogy dicsőítő énekkel üdvözöl -
jék. Útjain egyre több híve kíséri, akik minden este szent énekeket éne -
kelve és testüket korbácsolva járják végig a várost. Kísérőinek ellátásáról
és elszállásolásáról kinevezett szállásmesterek gondoskodnak. Szá mos
különböző rendbeli pap csatlakozik hozzá, akik a misézésnél és
gyóntatásnál segédkeznek neki. Közjegyzők is vannak kíséretében, hogy
a szent prédikátor által hozott békeítéleteket azonnal jegyzőkönyvbe ve-
gyék. Szószékét korláttal kell megvédeni a tolongó tömegtől, mert min -
denáron meg akarják csókolni a kezét vagy ruhája szegélyét. Prédikációja
alatt minden munka szünetel. Ritkán fordult elő, hogy szavaival
könnyekre ne indította volna hallgatóságát. Ha az utolsó ítéletről, a
pokolról vagy az Úr kínszenvedéséről beszélt, hallgatóival együtt oly nagy
sírásba tört ki, hogy míg a zokogás le nem csillapodott, abba kellett
hagynia a prédikációt. Gonosztevők vetették magukat lába elé, és mindenki
előtt megvallották nagy bűneiket. Egy nap éppen prédikált, amikor
kivégzésre vezettek két halálraítéltet – egy férfit és egy nőt. Megkérte,
hogy várjanak a kivégzéssel, a szószék alá állíttatta őket, és prédikációját
folytatva bűneikről kezdett beszélni. Prédikációja után a halálraítéltek
helyén csak néhány csontot találtak: a nép meg volt győződve róla, hogy
a szent szavai elemésztették a bűnösöket, de egyszersmind
megmentették őket az örök élet számára.
Amikor Olivier Maillard böjti prédikációkat tartott Orléans-ban,
hallgatói még a teret övező házak tetőire is felmásztak, annyi kárt
okozva, hogy a tetőfedő utóbb hatvannégy napi munkát számított fel a
javításokért.
 A fényűzést és kicsapongó életet ostorozó beszédek olyan heves indu-
latot keltettek a tömegben, hogy az tettekben is kifejeződött. A luxustár-
gyak és játékok elégetése mind Franciaországban, mind Itáliában már jóval
azelőtt elterjedt szokás volt, hogy Savonarola Firenzében – a művészet
jóvátehetetlen kárára – máglyára vetette a hívságokat. Egy-egy híres barát
prédikációinak felhívására az asszonyok és a férfiak siettek össze -
hordani a kártyákat, játékkockákat, mindenféle díszt és cicomát, hogy
ünnepélyesen elégessék e tárgyakat. A hiúság bűnének megtagadása ily
módon a nyilvános szertartás kötött és ünnepélyes formáját öltötte, a kor
általános törekvésének megfelelően, hogy minden téren stílust teremtsen
magának.
Csak úgy érthetjük meg, hogy milyen túlfeszített és színes volt az élet
akkoriban, ha beleéljük magunkat ebbe az általános érzelmi fogékony-
ságba, amely mindig készen állt a könnyhullatásra és lelki átalakulásra.
Nemzeti gyász idején úgy viselkedtek, mintha csakugyan elemi csapás
érte volna őket. VII. Károly temetésén a nép szinte dermedten áll a gyász-
menetben lépkedő udvari méltóságok láttán, akik „szánalmat keltő feke-
tébe öltöztek, az uruk halála miatt viselt gyász és fájdalom láttán az egész
város nagy sírásba és jajveszékelésbe tört ki". Különösen a fekete bár -
sonnyal letakart paripákon léptető hat királyi apród látványa volt meg-
indító. Azt mesélték, hogy egyikük négy napja nem evett és nem ivott
semmit. „Csak Isten a megmondhatója, milyen fájdalmas és megindító
volt a gyász, amit uruk miatt öltöttek magukra."
Kiadósan sírtak a politikai jellegű ünnepségeken is. A francia király
egyik követe Jó Fülöphöz intézett beszéde közben többször elsírja ma -
gát. Az angol és francia király ardres-i találkozóján, a dauphin brüsszeli
bevonulásakor, vagy amikor Jehan de Coimbre elbúcsúzik a burgundi
udvartól, mindenki hangosan zokog. Chastellain írja, hogy a dauphinre,
a későbbi XII. Lajosra brabanti önkéntes száműzetése idején gyakran
zokogási rohamok törtek.
Kétségtelen, hogy a krónikások leírásaiban van némi túlzás. Jean Ger-
main, Châlons püspöke azt írja az 1435-ben Arrasban összeülő béketár-
gyalásról, hogy a jelenlevők a követek beszédei hallatán megindultsá -
gukban földre rogytak, sóhajtoztak és zokogtak. Bizonyos, hogy mindez
nem így történt, de a püspök úgy vélte, hogy voltaképpen így kellett vol-
na történnie, és a nyilvánvaló túlzásokban az igazság magját lehet fel-
ismerni. Miként a XVIII. század szentimentális lelkei, szép és magasztos
dolognak tartották a könnyeket. Még ma is megesik, hogy egy nyilvános
felvonulás közömbös nézője hirtelen sírva fakad, maga sem tudja, miért.
Ezt a kort pedig a pompa és nagyság vallásos tisztelete hatotta át, így
egészen természetes ez a nagy sírhatnék.
A középkorban sokkal hajlamosabbak voltak szélsőséges érzelmekre,
mint manapság. Erre világít rá az alábbi egyszerű példa. A sakknál béké-
sebb játékot nehéz elképzelni. Mégis, a néhány századdal korábbi chanson
de geste-ekhez hasonlóan, Olivier de la Marche arról beszél, hogy
sakkozás közben gyakran veszekedtek: „Ilyenkor a legbölcsebb ember is
türelmét veszti."
A középkorral foglalkozó történettudósok elsősorban a hivatalos
okmányokra támaszkodnak, amelyek az erőszakoskodás és a kapzsiság
kivételével nem sokat árulnak el a szenvedélyekről. A kutatók ezért
könnyen abba a hibába esnek, hogy elfelejtik, mi a különbség a késő
középkori és a mai élet alaphangulata között. Az okiratok nem
érzékeltetik a középkori élet lüktető pátoszát, a krónikások viszont,
bármilyen felületesek is a tények dolgában, újra és újra felidézik azt.
Az élet sok vonatkozásban még a mese köntösét viselte , vagy leg-
alábbis a kortársaknak így jelent meg. Az udvari krónikások tanult férfi -
ak, elég közelről ismerték fejedelmeiket, s mégis mint archaikus, szent
méltósággal teli alakokat ábrázolják őket. Meggyőzően bizonyítja ezt a
következő, Chastellain művéből származó történet. Charolais fiatal gróf-
ja, a későbbi Merész Károly, Sluysból jövet a hollandiai Gorcumba érke-
zett, ahol megtudta, hogy hercegi atyja minden javadalmától megfosz -
totta. Erre egész udvartartását, a legutolsó kuktát is maga elé híva tja,
megindító beszédben adja hírül balsorsát, ugyanakkor mély tisztelettel
beszél rossz tanácsadóktól körülvett apjáról, és kísérete sorsán aggódik.
Kéri, hogy a tehetősebbek maradjanak vele, míg sorsa jobbra fordul, a
szegények menjenek el szabadon, és jöjjenek vissza, ha hallják, hogy sorsa
szerencsésen megváltozott; akkor mindnyájan régi helyükre térhetnek
vissza, és elnyerik türelmük jutalmát. „Erre könnyezni kezdtek, és egy
emberként ezt kiáltották: Urunk, mindnyájan veled élünk, veled ha -
lunk!" Károly mély megindultsággal fogadja ezt a hűségnyilatkozatot:
„Akkor hát éljetek és szenvedjetek velem együtt, és én inkább szenvedni
fogok értetek, mintsem hogy nélkülözzetek." A nemes urak elébe járul -
nak, és mindenüket felajánlják, „azt mondja az egyik: nekem van ezrem,
a másik: nekem tízezrem, ilyen meg olyan javaim vannak, melyeket ren-
delkezésedre bocsáthatok, és bármi történjék is veled, osztom sorsodat".
Így aztán továbbra is minden ment a maga útján, és egyetlen tyúkkal sem
került kevesebb a konyhára.
 Persze ez többé-kevésbé kiszínezett történet. De számunkra az az
érdekes benne, hogy Chastellain a fejedelmet és udvartartását a
népballadák epikus köntösében látja. S ha egy íróember is így érzi,
milyen nagyszerűnek látszhatott a csaknem mágikus ragyogással
kérkedő királyi élet a tanulatlanok naiv képzeletében!
Bár a közigazgatás szervezete valójában már igen bonyolult formákat
öltött, a nép a politikát még mindig pontosan körülírt és egyszerű
típusokban látja. A kor a népdal, a lovagregény és az Ótestamentum politikai
elképzelései között él. A királyok jellemzését néhány őstípusra vezetik
vissza, többé-kevésbé mindegyik valamely irodalmi motívumnak felel
meg. Van nemes és igazságos fejedelem; fejedelem, akit rászedtek go -
nosz tanácsadói; fejedelem, aki megbosszulja a háza becsületén esett sé-
relmet; végül fejedelem, akit hívei hűségesen támogatnak balsorsában.
A nép szemében a politikai kérdések kalandos történetekké egyszerűsöd-
nek. Jó Fülöp tudta, milyen nyelven ért a nép. Meg akarta győzni a hol -
landokat és a frízeket, hogy az utrechti püspökség megszerzése egyálta -
lán nem okoz gondot neki, ezért 1456-ban a hágai ünnepségeken egy
harmincezer ezüstmárka értékű gyönyörű étkészletet mutatott be.
Mindenki eljöhetett, hogy saját szemével lássa a kincseket. Egyebek
között kétszázezer aranyoroszlán-tallért is hozott magával Lille-ből, két
nagy ládában; bárki megpróbálhatta felemelni. Így lett az állam
fizetőképességének demonstrálása egyszersmind vásári szórakozás.
A fejedelmek életében egy-egy fantasztikus elem olykor az
Ezeregyéjszaka kalifáira emlékeztet. VI. Károly álruhát ölt, és barátjával
egyazon lóra ül, úgy nézi végig saját menyasszonyának bevonulását,
miközben a nagy tolongásban a rendőrök megverik. Jó Fülöpnek az
orvosok parancsára kopaszra kell nyíratnia a fejét, ezért elrendeli, hogy
minden nemes kövesse példáját, és Peter von Hagenbachot bízza meg,
hogy nyírasson meg mindenkit, aki makacskodik. A hercegek hideg,
számító vállalkozásaik közepette egy-egy indulattal, szeszéllyel életüket
és politikájukat is veszélybe sodorják. III. Edward a maga és a walesi
herceg életét is kockára teszi, hogy a kalózkodás megtorlására fogságba
ejtsen néhány spanyol kereskedőt. Jó Fülöp egy puszta szeszély kedvéért
félbeszakítja igen fontos politikai tárgyalásait, és veszedelmes útra indul
Rotterdamból. Sluysba. Máskor összevész fiával, elvakult haragjában
éjszaka egyedül hagyja el Brüsszelt, és az erdőben eltéved. Amikor
hazakeveredik, Philippe Pot lovagra hárul az a kényes feladat, hogy
megbékítse. A lovag meg is találja a helyes hangot: „Jó napot, felséges
uram, jó napot; miről is van most szó? Arthur király szerepét játssza-e
felséged, avagy Lancelot lovagét?"
A XV. századi fejedelmek politikai ügyekben gyakran kérték ki egzal-
tált prédikátorok és híres vizionálók tanácsait; e szokás folytán vallásos
feszültség hatotta át az államügyeket, ami bármikor a legváratlanabb
döntésekben nyilvánulhatott meg.
A XIV. század vége felé és a XV. század elején Európa királyságainak
politikai életében annyi a vadság és tragikus konfliktus, hogy a nép kény-
telen volt azt hinni: csupa véres és romantikus dolog történik. Angliá -
ban II. Richárdot letaszították trónjáról, majd titokban eltették láb alól,
míg csaknem ugyanakkor sógorát, a kereszténység legfőbb uralkodóját,
Vencel római királyt a választófejedelmek megfosztották trónjától;
Franciaországban egy őrült került a trónra, valamivel később, 1407 -ben
Orléans-i Lajost kegyetlenül meggyilkolták, s a gyilkosság nyomán fel-
lángoló nyílt pártharcok egészen addig tartottak, amíg 1419-ben
bosszúból Félelemnélküli Jánost ölték meg Montereau-ban. Ez a két
gyilkosság és a rákövetkező vég nélküli ellenségeskedés egy teljes
évszázadon keresztül a gyűlölködés komor színét festette a francia
történelemre. A kor szemében minden Franciaországot ért csapás oka a
burgundi és orléans-i házak harca, egyetlen drámai motívuma a fejedelmi
bosszú. Ez a szellem még nem ismer más történelmi okokat, csak a
személyes, szenvedélyekből fakadó indítékokat.
Ráadásul a törökök egyre fenyegetőbben nyomulnak előre, és még
friss az 1396-os nikápolyi katasztrófa emléke, amikor a vakmerő kísérlet,
hogy megmentsék a kereszténységet, a francia lovagság teljes lemészárlá-
sával végződött. Végül nyugaton már negyedszázada tart a nagy egyház-
szakadás, a skizma, amely minden országot és közösséget megoszt, meg-
ingat az egyház szilárdságába vetett minden hitet. Ketten, sőt rövidesen
hárman is civakodnak a pápai méltóságért. A nép holdkóros pápának ne-
vezte Lunai Pétert, a makacs aragóniait, aki XIII. Benedek néven Avi-
gnonban pápáskodott. Vajon egy ilyen név hallatán mit gondolhatott az
egyszerű ember?
Nem egy trónfosztott király bolyongott a fejedelmi udvarok között,
kevés pénzzel, de tervekben gazdagon, s dicsfényt szőtt köréjük a csodá-
latos Kelet, ahonnan érkeztek: Örményország, Ciprus, Konstantiná-
poly; jól példázták, miért látja Fortuna kerekét mindenki úgy, hogy ko -
ronás királyok buknak le róla. Nem csoda, hogy Párizs népe elhitte a ci-
gányok meséjét, akik 1427-ben jelentek meg: „egy herceg, egy gróf és tíz
lovag", míg a többiek – lehettek vagy százhúszan – nem jöhettek be a
városba. Azt állították, hogy Egyiptomból érkeztek; a pápa a keresztény
hit elhagyásáért vezeklésül azt rótta ki rájuk, hogy hét esztendeig bo-
lyongjanak mindenfelé, ezalatt soha ágyban ne aludjanak. Ezerkétszázan
indultak el, de királyuk, királynéjuk és még sokan mások meghaltak út -
közben; enyhítésül a pápa megparancsolta, hogy minden püspök és apát
tíz tours-i fontot adjon nekik. A párizsiak nagy csoportokban sereglettek
köréjük, bámulták őket, jósoltattak a cigányasszonyokkal, akik „valami
varázslattal vagy másként" megszabadították őket a pénztárcájuktól.
A királyi szerencse forgandósága leginkább René királyban testesül
meg. Magyarország, Szicília és Jeruzsálem trónjára tört, de nem aratott
mást, csak állandó vereségeket, veszedelmes szökésekkel tarkított fogsá-
gokat. A művészeteket kedvelő, királyi költő Anjouban és Provence-ban
elterülő birtokaival vigasztalódott. A pásztorjátékok élvezetéből keserű
sorsa se gyógyította ki. Szinte valamennyi gyermeke előtte halt meg, és
egyetlen megmaradt leányának sorsa még az övénél is nyomasztóbb. A
szellemes, nagyra törő és szenvedélyes Anjou Margit tizenhat éves ko-
rában férjhez ment a gyengeelméjű és bigott VI. Henrik angol királyhoz;
gyűlölködés és vádaskodás poklában élt az angol udvarban sok-sok éven
át, majd amikor a Yorkok és Lancasterek közti viszály polgárháborúvá
fajult, elvesztette koronáját. Sok veszély és szenvedés után a burgundi
udvarban talált menedéket, és elmesélte Chastellainnek kalandos
történetét: hogyan kellett magát és fiát egy útonálló irgalmára bíznia; s
hogy egyszer mise közben kénytelen volt egy skót íjásztól kérni egy
pennyt, hogy adakozhasson – „az vonakodva és kedvetlenül kivett
erszényéből egy skót garast, és átnyújtotta neki". A derék krónikást
annyira meghatotta ez a sok szenvedés, hogy neki ajánlotta Boccaccio
temploma (Temple de Bocace) című művét, „holmi kis traktátust a
szerencséről, hivatkozva annak csalóka és állhatatlan természetére".
Nem sejthette, hogy a szerencsétlen királynőre még kegyetlenebb
csapások várnak. 1471-ben a tewkesburyi csatában végleg leáldozott a
Lancasterek napja. Egyetlen fia eltűnt, valószínűleg az ütközet után
meggyilkolták. Férjét titokban ölték meg, őt magát a Towerbe vetették,
végül IV. Edward kiadta XI. Lajosnak, aki szabadulásáért cserébe azt
követelte Margittól, hogy mondjon le atyai örökségéről.
A fejedelmek sorsát valóban kalandos és szenvedélyes élet légköre bo-
rította, nemcsak a nép képzelete ruházta fel ilyen színekkel.
Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történe-
tét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár
a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alko-
tott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély,
amely a fejedelmeket és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a
szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult
rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban
gyakran és erőszakosan betört a napi politikába, felrúgva a racionális ke-
reteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és
hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak. Chastellain
szerint nem meglepő, hogy a fejedelmek olyan gyakran harcolnak egy-
más ellen, „hiszen ők is emberek, ügyeik viszont fontosak és kockázato-
sak, természetükön pedig eluralkodnak a szenvedélyek, mint aminő a
gyűlölködés és irigység, uralkodói büszkeségük folytán ezek szüntelenül
ott lakoznak szívükben".
Ha valaki a burgundi uralkodóház történetét akarná megírni, mindig
a bosszú szellemét kellene vezéreszme gyanánt elénk tárnia.
Természetesen ma senki sem próbálná a Valois-ház orléans-i és burgundi
házának családi ellenségeskedésére visszavezetni azt az érdek- és hatalmi
ellentétet, amelyből Franciaország és a Habsburgok évszázados küzdelme
kinőtt. A nagy konfliktus kialakulásához mindenféle általános – politikai,
gazdasági, etnikai – okok járultak hozzá. De ne feledjük, hogy a kortársak
szemében, sőt még később is, a bosszúszomj volt a konfliktus oka és legfőbb
motívuma. Számukra Jó Fülöp elsősorban a bosszúálló, „aki a János herceg
személyét ért gyalázatot megbosszulandó, tizenhat esztendőn keresztül
szüntelenül háborúskodott". Szent kötelességének tekintette, hogy „kegyetlen
és gyilkos szenvedéllyel bosszút álljon a halottért, már amennyire Isten ezt
megengedi neki; testét-lelkét és országát kockára teszi, mert Istennek inkább
tetsző és üdvösebb dolognak tartja, hogy a bosszút véghez vigye, mintsem
hogy elálljon tőle".
Olvassuk el a kiengesztelés számtalan módozatát, amelyet az 1435-ös
arrasi szerződés követelt – kolostorokat, templomokat, kápolnákat kel-
lett alapítani, kereszteket állítani, miséket tartani –, és megértjük, milyen
fontosnak tartották a bosszút s a becsületet ért sérelem megtorlását.
Nemcsak a burgundiak gondolkodtak így; Aeneas Sylvius, a század leg-
felvilágosultabb embere egyik levelében Fülöpöt úgy magasztalja, mint a
kor legkitűnőbb fejedelmét, mert olyan sokat tesz azért, hogy atyját
megbosszulja.
La Marche szerint a becsület és bosszú kötelessége a herceg alattvalói
számára is a politika sarkköve. A herceg összes hűbérese, írja, vele együtt
esküdött bosszút. Nehéz ezt elhinni, ha Flandria és Anglia kereskedelmi
kapcsolataira gondolunk; úgy tetszik, ezek fontosabb tényezők, mint a
hercegi család becsülete. De ha magának a kornak az érzéseit akarjuk
megérteni, a bevallott és tudatos politikai eszméket kell kutatnunk. Két-
ségtelen, hogy az egyszerű nép legfeljebb a gyűlölet és bosszú primitív
motívumait értette meg. Az uralkodóhoz való ragaszkodás még érzelmi
jellegű, alapja az eredendő és feltétlen hűség és testületi érzés. Párthűség
ez még, nem államhűség. A középkor utolsó három százada a nagy párt-
harcok kora. A XIII. századtól kezdve csaknem minden országban makacs
pártviszályok ütik fel a fejüket, előbb Itáliában, majd Franciaországban,
Németalföldön, Németországban és Angliában. Lehet, hogy a viszályok-
nak olykor gazdasági okaik voltak, de az ilyen okok kibogozását célzó
kísérletek gyakran meglehetősen önkényes konstrukciókra vez etnek.
A gazdasági okok feltárásának óhaja szinte rögeszménkké vált, s emiatt
néha megfeledkezünk a tények sokkal egyszerűbb, lélektani magyaráza -
táról.
A feudális korszakban a családok közötti magánháborúk kivehető oka
csupán a rangban való vetélkedés, a másik javai iránti irigység. A családi
büszkeség, a bosszúvágy, a hűség az elsődleges, közvetlen hajtóerő.
Nincs rá okunk, hogy más gazdasági indítékról beszéljünk, mint
egyszerűen a másik ember javai iránt érzett irigységről. Amikor az
államhatalom megerősödik és kiterjed, az egymástól független viszályok
összefonódnak, csoportokba rendeződnek; nagy pártok alakulnak ki,
mondhatni, polarizálódnak; e pártok tagjai maguk csupán a
hagyományokban, a becsületben és hűségben látják szövetségük vagy
szembenállásuk okát. Gazdasági ellentéteik gyakran csak
következményei az uralkodójukhoz fűződő kapcsolatnak.
A középkori történelemben számos példa mutatja, milyen spontán
és heves érzelem a fejedelmekhez való ragaszkodás. 1462-ben egy
éjszaka követ érkezik Abbeville-be azzal a hírrel, hogy a burgundi herceg
súlyos beteg. A herceg fia arra kéri a derék városokat, hogy imádkozzanak
érte. A városatyák azonnal megkondíttatják a Szent Wulfran-templom
harangjait, az egész nép felkel és a templomba tódul, ahol egész éjszaka
térdelve vagy földre borulva imádkoznak „nagy és csodálatos
áhítattal"; közben szüntelenül zúgnak a harangok.
Azt hinnők, hogy az egyházszakadás, nem lévén dogmatikai alapja,
aligha korbácsolt fel bármiféle vallásos szenvedélyt az Avignontól és Ró-
mától távol eső országokban, ahol a két pápát csupán névről ismerték.
Valójában mégis olyan fanatikus gyűlölködéssé fajult, amilyen igazhi -
tűek és hitetlenek között szokott támadni. Amikor Brugge az avignoni
pápa fennhatósága alá tartozónak nyilvánítja magát, sokan otthagyják
házukat, mesterségüket vagy egyházi javadalmaikat, hogy pártjuk néze-
teinek megfelelően valamilyen római fennhatóság alá tartozó városban,
Utrechtben, Liege-ben vagy máshol éljenek. 1382-ben kibontották az
oriflamme-ot amelyet csak szent harcokban szabad használni, a
flamandok ellen, minthogy ezek Rómához húznak, tehát hitetlenek.
Pierre Salmon francia politikai ügyvivő húsvét táján Utrechtbe érkezik,
ahol nem talál papot, aki meggyóntatná, „mert azt mondják, szakadár
vagyok, és Benedekben hiszek, az ellenpápában".
A pártérzés és hűség érzelmeit tovább hevítette a különbség külső
jeleiből, az öltözékekből, jelvényekből, színekből, jelszavakból áradó
hatalmas szuggesztív hatás. A burgundiak és az armagnacok
háborúskodásának első éveiben a jelvények veszedelmes gyorsasággal
váltakoztak Párizsban: bíborszínű csuklya Szent András-kereszttel;
fehér, majd ibolyaszínű csuklya. Még a papok, asszonyok és gyermekek is
viseltek megkülönböztető jeleket. A szentek képeit is teleaggatták velük;
azt beszélték, voltak papok, akik mise közben és keresztelésnél nem a
szokásos módon, hanem Szent András-kereszt formájában vetettek
keresztet.
Mindenki vak szenvedéllyel követte urát vagy pártját; ebben végső
soron a középkorra jellemző hajthatatlan jogérzék fejeződött ki. A kor
embere megingathatatlanul hitte, hogy az igazság határozott és
egyértelmű. Az igazság azt kívánja, hogy minden bűnt, mindenütt és a
végsőkig megtoroljanak. A jóvátétel és a büntetés szélsőséges legyen, öltse
bosszú jellegét. Ebben a felfokozott igazságvágyban a primitív,
alapjában pogány barbarizmus keveredik a társadalom keresztény
felfogásával. Az egyház szelídséget és megbocsátást hirdetett, így
igyekezett enyhíteni a jogi szokásokat. Másrészt még jobban kiélezte a
jogérzéket, mert a primitív bosszúvágyat a bűn iránti gyűlölettel tetézte.
A feszült, szenvedélytől izzó lélek pedig nagyon is gyakran érezte úgy: a
bűn az, amit ellenségem tesz. A fanatizmus is a bosszú barbár eszméjét
erősítette. Az állandó bizonytalanság kívánatossá tette, hogy az
államhatalom végsőkig szigorú legyen; azt tartották, hogy a bűn a rendet,
a társadalmat veszélyezteti, és egyúttal támadás Isten fensége ellen. Így hát
természetes, hogy a késői középkor az igazságszolgáltatás
kegyetlenkedéseinek virágkora. Egy pillanatig sem kételkednek benne,
hogy a gonosztevő megérdemli büntetését. A nép igazságérzéke a
legkegyetlenebb büntetést is szentesíti. A hatóságok rendszeresen
szigorú igazságszolgáltatási hadjáratokat szerveztek, hol az útonállók,
hol a boszorkányok vagy a szodomiták ellen.
 A késői középkor igazságszolgáltatási kegyetlensége nem valami bete-
ges eltévelyedés, inkább az állatias, buta öröm tűnik föl benne: a nép az
egészet vásári mulatságnak tartotta. Mons város lakói drága pénzen
megvásároltak egy rablót, egyedül a szórakoztató felnégyelés kedvéért,
„ami jobban tetszett a népnek, mintha egy újabb szent támadt volna fel
halottaiból". Miksa római király bruggei fogsága idején, 1488-ban, a nép
nem tud betelni azzal a látvánnyal, hogy a vásártéren, magas emelvényen
megkínozzák az árulással vádolt városi tanácsosokat; hiába könyörög -
nek a szerencsétlenek, újra meg újra elhalasztják a kivégzést, hogy a nép
minél többször végigélvezhesse gyötrelmeiket.
Angliában és Franciaországban az volt a szokás, hogy a halálraítéltek-
től megtagadták a gyónást és az utolsó kenetet. A szenvedéseket és a ha-
lálfélelmet még az örök kárhozat bizonyosságával is növelni akarták.
Hiába rendelte el 1311-ben a vienne-i zsinat, hogy legalább a bűnbánat
szentségében részesítsék őket. A XIV. század vége felé még mindig meg-
volt ez a szokás. Maga V. Károly, bármilyen mérsékelt volt is, kijelentet-
te, hogy az ő életében nem lesz változás. Pierre d'Orgemont kancellár,
akinek „kemény koponyáját" Philippe de Méziéres szerint fáradságosabb
munka megfordítani, mint egy malomkövet, nem hallgatta meg az utób-
bi humánus tiltakozását. Az 1397. február 12-i királyi ediktum csak
akkor rendelte el, hogy a halálraítéltek ezentúl gyónhassanak, amikor
Gerson is csatlakozott Méziéres-hez. Pierre de Craonnak – ő is sokat
fáradozott az ügy érdekében – arra is gondja volt, hogy kőkeresztet
emeljenek ott, ahol a minoriták lelki vigaszt nyújthattak a halálra ítélt
bűnösöknek. De a barbár szokás még ezután sem tűnt el. 15oo-ban
Etienne Ponchier párizsi püspök kénytelen megújítani az 1311-es rendeletet.
1427-ben Párizsban akasztófára ítélnek egy rabló nemesembert, kivég-
zése előtt megjelenik a régens főkincstárnoka, és kitölti rajta gyűlöletét:
hiába könyörög a nyomorult, nem engedi gyónni, szitkozódva kapasz-
kodik fel utána a létrán, agyba-főbe veri egy bottal, még a hóhért is elpá-
holja, mert az arra inti a szerencsétlent, hogy gondoljon lelke üdvösségé-
re. A bakó idegességében elügyetlenkedi dolgát, a kötél elszakad, a nyo-
morult bűnös földre zuhan, lába és több bordája eltörik, és ilyen állapot-
ban még egyszer fel kellett másznia a létrán.
A középkor egyáltalán nem ismeri azokat a gondolatokat, amelyek az-
óta félénkké és ingadozóvá tették igazságérzetünket: a kételyt, hogy a
bűnöző beszámítható-e; azt a meggyőződést, hogy bizonyos mértékig a
társadalom is vétkes az egyes emberek bűnében; azt az óhajt, hogy a bű-
nöst inkább javítsuk meg, mint hogy szenvedéseket okozzunk neki; sőt
még a bírói tévedésektől való félelmet sem. Vagy talán inkább ezek a
gondolatok nyilatkoztak meg, öntudatlan módon, a szánalom és a meg-
bocsátás rendkívül heves és közvetlen érzésében, mely újra és újra felvál-
totta a kegyetlen szigort. A habozva hozott, enyhe ítéletek helyett a kö-
zépkor csak két végletet ismert: a kegyetlen büntetés teljes betöltését
vagy pedig a teljes megkegyelmezést. Ha az elítélt bűnösnek megkegyel-
meznek, nemigen kérdezik, hogy van-e valami különös ok, amely miatt
irgalmat érdemel; a kegyelem ingyenes, akárcsak Istené. De a megbocsá-
tást nem mindig a puszta irgalom indokolta. A XV. század fejedelmei bár-
miféle gonosztevőnek aránylag könnyen adtak „szabadító levelet", és a
kortársak természetesnek tartják, hogy ezt a tekintélyes rokonság köz-
benjárása szerzi meg. Mindazonáltal az ilyen szabadító levelek java része
a nép egyszerű gyermekeit segítette.
A kegyetlenség és irgalom ellentéte minden középkori szokásra rá -
nyomja bélyegét. Irgalmatlan keménység, kegyetlen gúny a szegények -
kel és elesettekkel szemben az egyik oldalon, másrészt határtalan meg-
indultság és szánalom, mely a testvériség érzéséből fakad, hasonlóan ah-
hoz, ahogy ezt a modern orosz irodalom ábrázolja. Pierre de Fenin, a
krónikás, egy rablóbanda kiirtásáról szóló tudósítását önkéntelenül is így
fejezi be: „mindenki harsányan nevetett, mert a rablók mind szegény em-
berek voltak." 1425-ben Párizsban bajvívást rendeznek négy, karóval
felfegyverkezett vak koldus között, akik egymást sebzik meg, miközben
megpróbálják leszúrni a harc díját, egy malacot. A párbaj előtti este vé-
gigvezetik őket a városon, „teljes fegyverzetben, legelöl egy dobos, utána
zászló, rajta egy malac képe".
A XV. században rendkívül mulattatónak találták a törpe nőket, ahogyan
a spanyol udvarban még abban az időben is, amikor Velázquez festette
meg végtelenül szomorú arcukat. Jó Fülöp szőke törpéjét, Madame d'Ort
messze földön ismerték. Egy udvari ünnepségen egy Hans nevű akrobatával
kellett birkóznia. 1486-ban, Merész Károly esküvőjén Madame de
Beaugrant, a burgundi királykisasszony törpéje, pásztorlánykának
öltözve lónál is nagyobb arany oroszlánon lovagol; ajándékba adják a
hercegnőnek, és az asztal közepére ültetik. Ami a szerencsétlen törpék
sorsát illeti, a pénztárkönyvek minden érzelgős panas znál beszéde-
sebbek. Kiderül, hogy valamelyik herceg az udvarába hozatott egy törpe
leányt, akit szülei olykor meglátogattak , és ilyenkor szép borravalót kap-
tak. „A bolond Belon atyjának, aki lányához látogatóba jött ... 2 7 s. 6
d." A szegény öreg talán még örült is, megrészegült a gondolattól,
hogy lánya udvari szolgálatban áll. Ugyanabban az esztendőben Blois -
ban egy lakatos két vasból készült nyakörvet szállított, „az egyiket egy Belon
nevű bolond törpe leány nyakára, a másikat a hercegnő őkegyelmessége
majma részére”…
És mégis, e századok kenényszívűségében annyi a naivitás,
hogy szinte el sem lehet ítélni őket. Amikor 1418-ban javában
tartott az armagnacok lemészárlása, Párizs népe a Saint Eustache-
templomban megalapította a Szent András Testvériséget; a szövetség
minden tagja, papok és polgárok, vörös rózsából font koszorút
hordanak, úgyhogy a templom olyan illatos a sok virágtól, „mintha
rózsavízzel mosták volna fel". 1461-ben Arrasban szinte járványszerűen
dühöngenek a boszorkányperek; amikor az ítéleteket utólag
megsemmisítik , a polgárság vidám játékokkal és színjátékok előadásában
versengve ünnepel, a díjak között van arany liliom, egy pár kappan stb.;
úgy látszik, a megkínzott és kivégzett áldozatok senkinek se jutottak
eszébe.
Olyan tarka és heves volt az élet, hogy a vér és a rózsák szagát egy lé-
legzetvételre szívta be. Pokoli szorongás és naiv öröm, könyörtelenség
és megindultság, a világi örömök teljes tagadása és a földi élvezetek szinte
tébolyult hajhászása, gyűlölet és jóság között imbolygott a kor embere,
egyik szélsőségtől a másikig.
A középkor leáldoztával soha többé nem látták olyan szemtelenül
kihívónak a gőg, harag és kapzsiság főbűneit, mint az előző századok
emberei. A burgundi ház egész története az elbizakodottság és heroikus gőg
hőskölteménye, Merész Fülöp becsvágyától és vakmerőségétől kezdve
Félelemnélküli János gyűlöletén és féltékenységén, Jó Fülöp bosszúvágyán és
hatalma tébolyult fitogtatásán keresztül egészen a vakmerő és makacs
Merész Károlyig.
A középkor tanításai szerint minden rossz forrása a kevélység vagy a
kapzsiság bűne. Mindkét felfogást az írás támogatta: A superbia initium
sumpsit omnis perditio – Radix omnium malorum est cupiditas, azaz minden
romlás a gőgből származik, és minden baj gyökere a kapzsiság. Mégis az a
benyomásunk, hogy a XII. század óta inkább a kapzsiságot tartják a legfőbb
bűnnek, mint a gőgöt. A vak fösvénységet, Dante la cieca cupidigiáját elítélő
hangok egyre hangosabbak. Azt mondhatjuk, hogy a kevélység inkább a
feudális és hierarchikus kor bűne. Mai szóhasználattal: még nagyon kevés a
befektethető vagyon, mert a hatalom fogalma még nem kapcsolódik olyan
szorosan a pénzhez, még inkább a személyiségben rejlik; attól a szinte
vallásos tisztelettől függ, amit a személyiség kivált a környezetéből, és a
pompa, a nagyszerűség, a hűséges csatlósok nagyszámú kísérete tesz
érzékletessé. A feudális vagy hierarchikus szemlélet a nagyságot látható
jelekkel fejezi ki, szimbolikus formákba önti, amilyen a letérdelés, a
szertartásos hódolat. A kevélység tehát jelképes bűn, s mivel végső soron
minden romlás okából, Lucifer gőgjéből származik, metafizikai jelleget ölt.
A kapzsiság viszont nem szimbolikus jellegű, és nem áll ilyen kapcso-
latban a teológiával. Teljesen világi bűn, a természet és a hús ösztöne. A késői
középkorban a növekvő pénzforgalommal együtt a hatalom feltételei is
megváltoztak, és korlátlan tér nyílott bárki előtt, hogy vagyon
felhalmozásával elégítse ki vágyait. Ebben a korban a kapzsiság válik a
legfőbb bűnné. A gazdagság még nem olyan kísérteties és megfoghatatlan,
mint később, a hitelen alapuló kapitalizmusban: most még az igazi, sárga
arany csigázza a képzeletet. A vagyon közvetlen és primitív élvezetét még
nem fékezi a beruházások általi automatikus és láthatatlan felhalmozódás.
A vagyon vagy fényűzés és kicsapongás, vagy durva fösvénység révén ad
kielégülést.
A késői középkorban a feudális és hierarchikus gőg még ereje teljében
van, a hivalkodás vágya erősebb, mint valaha. A primitív gőg növekvő
kapzsisággal párosul, s a kettő találkozásából a késői középkorban olyan
szélsőséges szenvedélyek születnek, amelyek azóta is egyedülállóak.
A kor irodalma tele van a fösvénység és irigység elleni dühös kiroha-
násokkal. Pap, szatíraíró, moralista, krónikás, költő mind ezt ostorozza.
Mindenki gyűlölte a gazdagokat, különösen az akkor nagyszámú újgazdagot.
1436-ban két koldus verekedése során néhány csepp vér is hullott, és
megszentségtelenítette az Aprószentek templomát. Jacques du Chatelier, a
püspök – „kérkedő, kapzsi ember, sokkal világiasabb, mint tiszte
engedné" – mindaddig nem volt hajlandó újra felszentelni a templomot,
amíg a két szerencsétlen flótás ki nem fizet neki egy bizonyos összeget, s
minthogy nincs pénzük, az istentisztelet huszonkét napig szünetel.
Utóda, Denys de Moulins alatt még rosszabb is történik. 1441-ben az
Aprószentek temetőjében, Párizs leghíresebb temetőjében négy hónapig
nem szabad sem temetkezni, sem körmenetet tartani, mert a plébánia
a püspök által követelt összeget nem tudta kifizetni. Azt írják róla, hogy
„nagyon kevéssé könyörületes ember volt, ha nem kapott pénzt vagy
más hasonló ajándékot; azt beszélik róla, hogy egyszerre ötven pere is
futott a parlamentben, mert pereskedés nélkül semmit nem lehetett
elérni nála"
A fenyegető balsorstól való félelem állandósul, mindenütt örökös ve-
szedelem leselkedik az emberre. Olvassuk el Pierre Champion adatait
azokról, akikről Villon a Testamentum-ban megemlékezik, vagy A. Tue-
tey jegyzeteit az Egy párizsi polgár naplójá-hoz, és megértjük, hogy gazdag
és szegény egyaránt állandó bizonytalanságban élt. Perek, bűntények, ül-
döztetések, támadások kavarognak előttünk. Azt hihetnők, hogy
Jacques du Clercq krónikája vagy a metzi Philippe de Vigneulles naplója
túlságosan hangsúlyozza a korabeli élet árnyoldalait, de az egyes szemé-
lyek pályafutására vonatkozó kutatások mind őket igazolják: csupa zak-
latott élet tárul fel előttünk.
Mathieu d'Escouchy pontos, tárgyilagos, pártatlan, moralizáló
krónikáját olvasva azt gondoljuk, hogy szerzője egyszerű, becsületes
ember volt, aki életét tanulmányainak szentelte. Jellemét csak azóta
ismerjük, amióta Fresne de Beaucourt a levéltárakból előbányászta
élettörténetét. Micsoda életet élt ez a „dühös pikárdiai"! Városatya, majd
1445-ig elöljáró Péronne városában. Kezdettől fogva családi viszályban
áll Jean Froment városi ügyésszel. Kölcsönösen pert indítanak hamisítás
és gyilkosság vádjával, „kicsapongással és merényletekkel" vádolják
egymást. Ellenségének özvegyét megpróbálja boszorkányság miatt
elítéltetni, de ráfizet. Maga a párizsi parlament idézi meg d'Escouchyt,
és bebörtönzik. Ezt az első fogságot még öt másik követi, mindannyiszor
súlyos bűncselekmény miatt, többször láncra verve. Froment egyik fia egy
viadalban megsebesíti. Mind a két párt orgyilkosokat bérel, hogy
eltegyék egymást láb alól. További adataink nincsenek erről a harcról, de
csakhamar újabb harcok lángolnak fel. Mindez azonban nem töri meg
d'Escouchy hivatali pályafutását: Ribemont-ban bíró, majd elöljáró lesz,
„a király ügyésze" Saint Quentinben, nemességet is kap. Montléry
mellett hadifogságba esik, majd egy későbbi hadjáratból rokkantan tér
haza. Ekkor megnősül, de a házasság sem jelenti nyugodtabb élet
kezdetét. Még egyszer hírt kapunk róla: pecséthamisítással vádolják,
Párizsba kísérik, „akár egy rablógyilkost", kínpadon vallomást csikarnak ki
belőle, megakadályozzák a fellebbezésben, elítélik – míg végül gyűlölet és
üldöztetés örvényeiben kavargó élete nem követhető tovább az
okiratokban.
Meglepő-e hát, hogy a nép életét és a kor eseményeit a sorscsapások
szüntelen sorozatának látja? A nép számára a korabeli történelem
lényegében rossz kormányzást, uzsorát, a gazdagok fennhéjázását és
erőszakoskodásait, háborút és útonállást, ínséget, nyomort, járványokat
jelent. Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék
állandó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban.
Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és
ördögöktől való szorongást, s megértjük az egyetemes bizonytalanság
érzését, amely feketére festette az élet alapszínét. A gyűlölet tüze lobog
mindenfelé, igazságtalanság uralkodik a földön. A sátán komor földet takar
be fekete szárnyaival. Hiába küzd a harcos egyház, hiába prédikálnak a
papok, az emberek nem térnek meg. A XIV. század vége felé azt tartotta
a néphit, Hogy a nagy nyugati egyházszakadás óta senki sem jutott be a
paradicsomba.
 II. fejezet

A MAGASZTOS ÉLET
ESZMÉNYE
ÉS A PEISSZIMIZMUS

A középkor végén komor melankólia nehezedik az emberek lelkére. Akár

krónikát, költeményt, szentbeszédet vagy éppen hivatalos okiratot olva-
sunk, valamennyi határtalan szomorúságról árulkodik. Néha úgy tetszik,
hogy ez a korszak különösen boldogtalan volt, csak erőszak, kapzsiság,
halálos gyűlölet emlékeit hagyta maga után, nem ismert más élvezetet,
csak a féktelenkedést, gőgöt és kegyetlenséget.
Minden korszak krónikájában több nyomot hagyott a szenvedés, mint
a boldogság. A történelem alapépítményét a nagy csapások alakítják ki,
mégis hajlunk rá, hogy bizonyítékok nélkül elfogadjuk: általánosságban,
és minden balsors ellenére, a boldogság végösszege nemigen változha -
tott egyik korszakról a másikra. De a XV. században, akárcsak a romanti-
ka korában, úgyszólván illetlenség volt nyíltan dicsérni a világot és az
életet. Divat volt csak szenvedést és nyomorúságot látni, mindenütt a
dekadencia és a korai vég nyomait felfedezni, egyszóval elítélni és megvetni
az akkori időket.
A XV. század elejének francia irodalmában hiába keressük a
reneszánszban kipattanó életerős optimizmust, bár egyébként néha
eltúlozzák a reneszánsz optimizmusát is. Ulrich von Hutten mámoros
ujjongása, amely a sok idézgetéstől szinte elcsépeltté vált: O saeculum, o
literae! fuvat vivere! (Ó, világ, ó, irodalom! élvezet élni!), inkább a tudós
irodalmár, mint az ember lelkesedését fejezi ki. A humanisták
optimizmusát még mindig mérsékli a régi, akár keresztényi, akár
sztoikus megvetés a világ iránt. Annak megítélésére, hogy egy humanista
általában mennyire becsülte az életet, Hutten ujjongásánál sokkal
alkalmasabb Erasmus egyik 1518-ban írott levelének alábbi bekezdése:
„Nem ragaszkodom nagyon az élethez; ötvenegyedik évembe lépve úgy
látom, eleget éltem; ebben az életben semmiféle oly nagyszerű vagy
kellemes dolgot nem találok, hogy kívánkozhatna utána valaki, ha a
keresztény hit egy sokkal boldogabb élet reményét ébresztette föl benne,
amely azokra vár, kik minden erejükből az igazi áhítatra törekedtek.
Mégis, mostanában már-már kívánom, hogy néhány évre
visszafiatalodjam, csupán egy dolog miatt: azt hiszem, hogy aranykor
hajnalát látom a közeli jövőben." Ezután leírja a kereszténység fejedelmei
között uralkodó egyetértést és vágyukat a béke után, ami neki is olyan
drága, majd így folytatja: „Minden azt a reményemet erősíti, hogy nem
csupán a jó erkölcsök és a keresztényi alázat újul meg és fog virágozni,
hanem a tiszta és igazi irodalom és a legjobb tudományok is." Magától
értetődik, hogy az uralkodók védnöksége alatt. „Az ő jámbor
érzéseiknek köszönhető, hogy mint adott jelre, mindenütt dicsőséges
szellemek ébredését látjuk, akik a legjobb tudományok helyreállítására
esküdtek fel."
Egyszóval, Erasmus meglehetősen hűvösen viseltetett az élet örömei-
vel szemben, s a reményteljes várakozásnak ez a hangulata is hamarosan
elmúlt nála, és soha többé nem tért vissza. Ennek ellenére az előző század
életérzéséhez viszonyítva (ez alól csak Itália kivétel) Erasmus felfogása
szinte életörömöt sugároz. Károly vagy Jó Fülöp udvarának írói so -
hasem fáradnak bele az élet és a kor ellen intézett kirohanásokba. A re-
ménytelenségnek és melankóliának nem aszkéta szerzetesek adtak han-
got, hanem udvari költők és krónikások – arisztokrata körökben forgo-
lódó, főúri gondolatvilágban élő világi emberek! Szellemi és erkölcsi
kultúrájuk csekély, legtöbbjük idegen a tanulás és tudomány világában,
vallásosságuk felületes, ezért az egyetemes nyomorúság és hanyatlás lát-
tán képtelenek vigaszt vagy reményt találni; csak a világ bukásán tudtak
siránkozni, és azon, hogy az igazság és béke reménytelenül messze van.
Senki sem ontotta olyan bőven a sirámokat, mint Eustache Deschamps:

Fájdalom és kísértés ideje,

könny, irigység és gyötrelem kora,
levertséggel, kárhozattal tele,
mely hanyatlásba tántorog tova,
rémség és hamisság ostora,
hazug, fennhéjázó és kapzsi korszak,
becsülete, igazsága oda,
bánatától éltünk kurtára sorvad.

Tucatjával írta az ilyen balladákat, egyazon téma egyhangú és mélabús

változatait. Nyilván súlyos melankólia nehezedett a nemességre, e költe-
mények nagy népszerűségére nem találunk más magyarázatot.

Minden vigasság oda,

 bánat s melankólia
szivünk megvette rohammal.

A XV. század vége felé a hangnem még egyre változatlan; Jean Meschi-
not ugyanúgy sóhajtozik, mint Deschamps.

Ó, nyomorult élet, felette fájó !

Had, ínség, kórság dúl, hány napja, éje!
Hideg és hőség sorvaszt ösztövérre,
bolha, telű gyötör, megannyi vérre
szomjas féreg. Domine, miserere
kurta életű, bűnös testeinken!
Ő is meg van győződve róla, hogy minden rossz ezen a világon; nincs
többé igazság a földön; az erősek kifosztják a gyengét, a gyengék pedig
egymást fosztják ki. Saját bevallása szerint ez a hipochondria csaknem
öngyilkosságba kergette. Önmagáról így ír:

Én, szegény költő, kinek

szíve bágyadt, bús, beteg,
mindenütt gyászt látva csak
gondok marka fojtogat,
könnyem omlik szüntelen,
halni vágyom, másra nem.

Az előkelők életérzésének megnyilatkozásait figyelve, valami érzelgős

hajlandóságot látunk bennük, hogy a bánat feketéjébe borítsák a lelkü -
ket. Alig akad valaki, aki ne hozakodna elő azzal, hogy életében mást,
mint nyomorúságot, nem látott, és a jövőtől csak balsorsot vár. Georges
Chastellain, Burgundia hercegeinek történetírója és a burundi retorika
vezéralakja, krónikája előszavában így beszél magáról: „Én, a fájdalom
embere, a legmélyebb sötétségben és panaszok sűrű homályában szület-
tem." Követője, Olivier de la Marche, szinte örökké panaszkodik: „annyit
szenvedett már La Marche." Érdekes az arckifejezés szempontjából
tanulmányozni a korabeli képeket: az arcvonások legtöbbször megle -
pően szomorúak.
A XIV. században a „melankólia" szónak sokrétű jelentése van.
Szomorúságot, elmélyült gondolkodást és képzelőerőt egyaránt kifejez.
Froissart például így írja le, hogy Philip van Artevelde egy frissen kapott
hír hallatán mély gondolatokba merül: „Miután melankolikusan
töprengett kis ideig, eldöntötte, mit válaszol a francia király követeinek."
Deschamps egy alkalommal azt mondja valamiről, ami minden
elképzelhető dolognál visszataszítóbb: egyetlen művész sem elég
„melankolikus" ahhoz, hogy le tudja festeni. A jelentésváltozás nyilván
arra a felfogásra utal, hogy ha a szellem komolyan foglalkozik valamivel, az
egyúttal a szomorúság felé sodorja.
Eustache Deschamps költészetéből az életnek és az élet elkerülhetetlen
bajainak kishitű szidalmazása árad. Boldog az, akinek nincs gyermeke,
hiszen a kisgyermek mind csupa sivalkodás és bűz; csak fáradság és gond
van velük; ruházni, táplálni kell őket, szüntelenül rettegünk, hogy eles-
nek, és felsebzik magukat; mindenféle nyavalyát szereznek és meghal -
nak. Ha felnőnek, gonosztevők lehetnek, börtönbe kerülhetnek. Csupa
gond és bánat; az aggódásért, gondokért és költségekért semmiféle bol -
dogság nem kárpótol. Van-e nagyobb szerencsétlenség, mint a nyomo-
rék gyermek? A költő nem sajnálkozik szomorú sorsukon. Azt tartja:
Hogy kik testben idétlenek,
elméjük is torz és beteg,
s lelkük vétek és bűn tanyája.
Boldogok az agglegények, mert gonosz feleséggel együtt élni pokol,
és ha jó a hitves, állandóan attól rettegünk, hogy egy nap elveszítjük.
Más szóval a boldogságtól és szerencsétlenségtől egyaránt félnek. A költő
még az öregkorban sem lát mást, mint gonosz és undorító dolgokat,
szánalmas testi és szellemi hanyatlást, nevetségességet és ürességet. Ha-
mar elkövetkezik az öregség, asszonyoknál harminc-, férfiaknál ötven-
éves korban, és hatvanadik esztendejüket rendszerint már meg sem érik.
Milyen más az a derűs idealizmus, amellyel Dante írta le az öregkor ne -
mes méltóságát a Vendégség-ben!
A világ, írja Deschamps, olyan, mint egy második gyerekkorát élő
öregember. Ártatlan gyermekként kezdte, majd hosszú ideig bölcs volt,
igazságos és szilárd:
Most gyenge, gyáva, gyatra, vén,
irigy, idétlen, hebegő.
Csak kergét, balgát látok én...
Közel a vég, mert a világ
rossz Útra tért...
Máshol így panaszkodik:
Mért ily sötét e kor, miért,
hogy nem ismeri egy a mást,
csak a kormányok útja tért
 a züllésbe szemlátomást?

Jobb volt a múlt sokkalta, lásd;

Bánat és gyász az úr, holott
Jog s Igazság nem lel lakást,
s már nem tudom, kié vagyok.
Megint másutt:
Ha így soká tart, remetének állok,
mert nem látok, csak kínt és könnyet itt.

Az effajta pesszimizmusnak nem sok köze van a valláshoz. Deschamps

gondolatainak vallásos tartalma felszínes. Reménytelenség, kedvetlenség
rejtőzik mögöttük, nem jámborság. A világ megvetése a megcsömörlött
ember aszkézise, kiábrándultság és fásultság szülötte; a bánattól és una-
lomtól, a betegségtől és az öregkortól való félelem uralkodik benne. A
vallással csupán szókincse közös.
Még a tisztább és emelkedettebb hangú aszketikus kijelentések
mögött is gyakran érezhető az élettől való félelem, a meghátrálás az
elkerülhetetlen csapások elől. Nem különböznek lényegesen Deschamps
pesszimista lemondásától azok az érvek sem, amelyeket Jean Gerson fejt
ki a szüzesség dicséretéről szóló művében (Discours de l'excellence de
virginité) húgai számára, hogy visszatartsa őket a férjhez menéstől.
Leírja a házasélet minden nyomorúságát. A férjről kiderülhet, hogy
iszákos, pazarló vagy fösvény. Ha becsületes és jó ember, minden javától
megfoszthatja a rossz termés, a marhavész vagy a hajótörés. Meg aztán
milyen nagy nyomorúság a terhesség, hány asszony pusztul el
gyermekágyban! A csecsemőjét tápláló anyának lehet-e nyugodt álma,
lehet-e öröme? A gyermekek nyomorékok vagy engedetlenek lehetnek, a
férj meghalhat, s az anya gondok között marad itt, szegénységben.
Így a kor irodalmában mindig és mindenütt nyíltan vállalt pesszimiz-
musra bukkanunk. Amint a gyermekes életörömöt és a gondtalan élveze-
tet mélyebb gondolkozás váltja föl ezeknek az embereknek a lelkében,
csak az élet sötét oldalát látják, és eluralkodik rajtuk a földi nyomorúság
miatt érzett mély levertség. Mégis maga e pesszimizmus az az alap,
amelyből lelkük felemelkedik a szép és fennkölt élet iránti vágyhoz. Mert az
emberek lelkében mindig ott kísért a magasztos élet képe, és minél re-
ménytelenebb a jelen, annál erősebb ez a vágyódás.
Minden korban úgy látszott, hogy az ideális élethez három út vezet.
Az első: lemondás a világról. E felfogás szerint a tökéletes élet csak a földi
munkálkodás és élvezetek köréből kitörve, minden kapcsolat megsza-
kításával érhető el. A második út a világ megjavítása, amely a politikai,
társadalmi és erkölcsi intézmények és közállapotok tudatos tökéletesíté-
sén keresztül vezet. A középkorban a keresztény hit oly erővel plántálta
a tudatba a lemondás eszményét, mint az egyén és a társadalom
tökéletességének alapfeltételét, hogy alig maradt kiskapu, melyen át az
anyagi és politikai haladásnak erre az útjára léphettek volna. Az a gondolat,
hogy a társadalmat célzatosan és folyamatosan alakítani és javítani lehet,
egyszerűen nem létezett. Az intézmények olyanok, amilyenek – rosszak
vagy jók; mivel Isten alkotta őket, eredendően jók, csak az emberi bűnök
züllesztik le őket. Ezért az emberi lélek az, ami orvoslásra szorul. A
középkori törvényhozás sohasem törekszik tudatosan és nyíltan új
társadalmi rend megteremtésére; kifejezetten vallja, hogy mindig is
opportunista, csak a régi jó törvényeket állítja vissza (vagy legalábbis azt
hiszi, hogy nem tesz többet), egyes túlkapásokon segít. Inkább az
idealizált múlt felé tekint, mint a jövő felé. Az igazi jövő az utolsó ítélet,
amely hamarosan bekövetkezik.
Ez a felfogás nyilván jelentősen hozzájárult az általános
pesszimizmushoz. Ha semmi, ami e világgal kapcsolatos, nem kecsegtet
akár csak lassú haladás és javulás reményével is, akkor azok, akik annyira
szeretik a világot, hogy élvezeteitől nem képesek elfordulni, ám a dolgok
jobbra fordulása utáni vágyról sem képesek lemondani, csupán
feneketlen mélységet láthatnak maguk előtt. A XVIII. századig kell
várnunk, míg az ember határozott léptekkel elindul a társadalmi
optimizmus ösvényén – mert az igazi haladás gondolatát a reneszánsz
sem hozza meg. Ember és társadalom tökéletesíthető volta csak akkorra
válik központi dogmává, és a következő század csak a hit naivitását
vetkőzi le, magát a feltámasztott bátorságot és derűlátást megőrzi.
De ne gondoljuk, hogy a középkori elme – a haladás és a tudatos refor-
mok eszméjének híján – csak a vallás által megszabott útját ismerte a
tökéletes élet utáni törekvésnek. A szebb világba van egy harmadik út is
minden kor és társadalom végigjárta –, mind között a legkönnyebb és
ugyanakkor a legcsalókább, mert az álmok birodalmán át vezet. A re -
ménytelenül nyomorúságos jelenből való menekülés lehetősége mindenkit
vonz: csupán meg kell színesíteni az életet fantáziánkkal, a tökéletes
harmónia délibábját kergetve a feledés nyomát követni. A vallási és tár-
sadalmi megoldást már láttuk; íme, a költészet kínálta orvosság.
 Egyetlen hang elég, hogy felcsendüljön a szívet-lelket felemelő fúga;
elég egy pillantás a megálmodott múlt hősiességére, erényére és boldog-
ságára. A témák száma csekély, és az ókor óta alig változott. A hősiesség
és a bukolikus élet témái. Szinte valamennyi későbbi kor irodalmi kultú-
rája ezekre épült.
De vajon a szebb élet felé vezető harmadik út, a zord valóság elől illú-
ziókba menekülni, csakugyan az irodalom belügye volna? Bizonyos,
hogy sokkal több. A történetírás kevés figyelmet szentel annak a kérdés-
nek, hogy a szebb életről szőtt álmok mennyire befolyásolták magát a
civilizációt és a társadalmi élet formáit. Az eszmény tulajdonképpen azt
a vágyat fejezi ki, hogy térjünk vissza a képzelt múlt tökéletességéhez.
Minden törekvés, hogy az életet ilyen szintre emeljék, valójában utánzás.
Mindegy, hogy csak költői képzelgés-e vagy valóságos szándék. A lo-
vagkor lényege a mintahős utánzása, a humanizmusé a régi korok mély
életbölcsességének átvétele. A természethez, annak érintetlen bájához
való visszatérés vágya a legerősebb és legtartósabb; a pásztorélet utánzá-
sával szeretnék elérni. Ez az eszmény Theokritosz óta mit sem vesztett a
civilizált társadalmakra gyakorolt befolyásából.
Minél primitívebb egy társadalom, annál inkább szükségét érzi, hogy
a való életet egy elképzelt sémához tegye hasonlóvá, az irodalmi példát a
gyakorlatban is megvalósítsa. Az újkori ember munkás ember. Eszmé-
nye a munka. A XVIII. század vége óta a korszerű férfiöltözet lényegében
a dolgozó ember munkaruhája. Mióta az általános értékskálán a politikai
haladás és a társadalmi tökéletesség foglalja el az első helyet, és ez az esz-
mény a magas szintű termelést és a javak igazságos elosztását jelenti,
nincs szükség a hős vagy a bölcs szerepére. Maga az eszmény is demokra-
tikussá vált. Arisztokratikus korokban viszont az igazi kultúra képvise -
lete azt jelenti, hogy hősi magatartás illúzióját kell kelteni; ez a viselke -
désben, öltözetben, modoron és szokásokon mérhető le, lényege a min-
denkori méltóság és becsület, bölcsesség és – történjék bármi – udvarias-
ság. Mindez lehetségesnek látszik az eszményi múlt utánzásával. A múlt
tökéletességének álma megnemesíti az élet minden területét, szépséggel
ruházza fel, és újjáteremti, mint művészi formákat. Az élet – nemes játék;
szabályai vannak. Ezt a művészi játékot csak az előkelők kis csoportja
játszhatja. Nincs mindenkinek joga a hős vagy a bölcs szerepéhez. Sza -
bad idő és jómód nélkül nem lehet magasztossá, idillikussá színezni az
életet. Az a törekvés, hogy a megálmodott szépséget a társadalmi élet
területén valósítsuk meg, az arisztokrata exkluzivitás bélyegét viseli.
 Olyan ponthoz érkeztünk, ahonnan szemügyre vehetjük a hanyatló
középkor udvari kultúráját: eszményi formákkal ékesített nemesi élet, lovagi
romantikával bearanyozva; olyan világ, mely a Kerek Asztal fantasztikus
díszruháiba bújt.
A szép élet keresése jóval az itáliai quattrocento előtt elkezdődött. A
középkor és a reneszánsz között ebben a vonatkozásban is túlságosan
élesen szokták megvonni a határt. Firenze csupán átvett és
továbbfejlesztett olyan régi motívumokat, amelyeket a középkor már
ismert. A Mediciek giostráit és a burgundi hercegek barbár pompáját
elválasztó esztétikai különbségek ellenére mindkettő azonos forrásból
táplálkozik. Itália valóban a szépség új világait fedezte fel, valóban
újszerűen hangolta át az életet. De az egyéni élet művészi formába
öntését, felfokozását nem a reneszánsz teremtette meg, bármennyire is a
reneszánsz jellemzőjének szokták tartani ezt.
A középkorban elvileg csak Isten és a világ között lehetett választani;
elvetni a földi élet minden szépségét és nagyszerűségét, vagy pedig vak-
merően kielégíteni vágyainkat, ami persze veszélybe sodorja a lélek üd-
vösségét. Minden földi szépség a bűn jegyét viselte. Még ha a művészet
és a vallásos áhítat képes volt is megszentelni e szépségeket azzal, hogy a
vallás szolgálatába állította őket, a művésznek és a művészet rajongóinak
óvakodniuk kellett, nehogy behódoljanak a szín és a forma szépségének.
A nemesi élet pedig lényegében ennek a bűnnel bemocskolt
szépségnek a vállalása. Lovagi tornák, udvari divat, a testi erő dicsőítése,
méltóság és erény, a vele járó hiúság, pompa és különösen a szerelem –
mi más ez, mint kevélység, irigység, kapzsiság, bujaság, amit az egyház
elítél. Meg kellett nemesíteni, az erény magaslatára kellett emelni mindezt,
különben nem lehetett volna a magasabb kultúra részeként tisztelni.
Itt mutatkozott meg a képzeletnek, az álmok útjának civilizáló ereje,
értéke. A késő középkor nemesi élete nagyszabású kísérlet egy ábránd
megvalósítására. A nemesség élete szinte tökéletessé magasztosult, a hő-
siesség látván yos csillogásával és egy letűnt kor feddhetetlenségével ál-
cázva magát. Ez a sajátosság kapcsolja össze a reneszánszt a feudalizmus
korával.
A magasabb kultúra igénye legközvetlenebbül a szertartásrendben és az
etikettben nyilvánul meg. A hercegek tevékenysége, még közönséges és
mindennapos tennivalóik is jelképes tartalmat nyernek, valóságos
misztériumok. A születés, házasság, halál – mind megkapja az ünnepé-
lves és magasztos formaságok kereteit. A kísérő érzelmi megnyilvánulásokat
dramatizálják és felerősítik. Ugyanezt a tendenciát fejezi ki a bizantinizmus
is, amely alaposan túlélte a középkort, gondoljunk csak a Napkirályra.
Az esztétizmus különösen az udvarokban virágzott. Közismert, hogy a
burgundi hercegek milyen fontosnak tartottak mindent, ami udvartartásuk
fényét és pompáját fokozta. Az udvar ragyogása minden másnál
meggyőzőbben bizonyította a riválisoknak, hogy a hercegeket megilleti
az a rang, melyre igényt tartottak Európa fejedelmei között. „A harcme-
zőn szerzett dicsőség mellett – mondja Chastellain – az udvartartás a leg-
szembetűnőbb, és ezért igen fontos annak helyes vezetése." Azzal dicse -
kedtek, hogy a burgundi udvar a legszebb és legrendezettebb. Különö -
sen Merész Károlynak volt szenvedélye a bőkezű pompa. Az ősi és idilli
funkciót, hogy még a legegyszerűbb alattvalónak is személy szerint maga
a fejedelem oszt igazságot, a herceg nagyban gyakorolta; ünnepélyes ke-
retek között hetente kétszer-háromszor is törvényt ült, ilyenkor bárki
átnyújthatta folyamodványát. Udvartartásának minden nemese jelen
volt, ő maga arany kelmével letakart trónon ült, két „kérvénymester", a
pecsétőr és a titkár térdelt előtte. A nemesek ugyancsak unatkoztak, de
nem lehetett segíteni a dolgon, mondja Chastellain, aki nem volt ment
bizonyos kételyektől ezeknek az audienciáknak a hasznosságát illetően.
„Igen nagyszerű és fölöttébb dicséretre méltó dolog volt ez, bármilyen
gyümölcsöt termett is. De a magam idejében nem hallottam egyetlen
fejedelemről vagy királyról sem, aki ezt cselekedte volna."
Merész Károly a mulatságoknak is ünnepélyes és látványos jelleget
adott. „Az volt a szokása, hogy napjának egy részét komoly foglalkozá-
soknak szentelte; de ha játékokkal és nevetéssel töltötte is idejét, soha el
nem mulasztotta, hogy szép beszédekkel buzdítsa udvaroncait, így gya -
korolta a szónoklás erényét. Ezért megszokott kép volt, hogy trónszékén
ül, előtte nemesemberei, akiket az időnek és a körülményeknek megfele-
lő intésekben részesített. Mindig gazdagon és pompával öltözött, kitűn-
vén ebben a többiek közül, lévén ő mindannyiunk vezére és fejedelme."
Ez a vágy, hogy mindig emelkedettnek lássák, vajon nem teljesen a re-
neszánsz szelleme-e, még ha külső megjelenése kissé naiv és mere -
vebb is ?
A herceg étkezési szokásai szinte liturgikus méltóságúak. Érdemes
elolvasni a szertartásmester, Olivier de la Marche leírásait. Értekezése, a
Károly burgundi herceg házi szokásai (L'état de la maison du duc Charles de
Bourgogne), melyet Edward angol király kérésére szerkesztett, hogy a
londoni udvar számára mintául szolgáljon, megmagyarázza a kenyeres-
gazdák, húsfelvágók, pohárnokok, szakácsok bonyolult szolgálatait, és a
lakomák rendjét, melyek koronája az volt, hogy „tiszteletadás céljából"
minden nemesember elvonult a még asztalnál ülő herceg előtt.
A konyhára vonatkozó szabályok igazán pantagrueliek. Úgy képzel -
jük el, hogy már maga a konyha is emberfölötti méretű; hét óriási kémé-
nye van, ezek még ma is láthatók a dijoni hercegi palotában. A főszakács
magas széken ül, hogy az egész helyiséget áttekinthesse, „és kezében nagy
fakanalat kell tartania, amely kettős célt szolgál: ezzel kóstolja meg a
leveseket és mártásokat, és a kuktákat ezzel kergeti dolgukra, sőt meg is
üti őket, ha szükséges".
La Marche a szertartásokról olyan tisztelettudó, csaknem skolasztikus
hangon beszél, mintha szent hittitokról értekezne. Teljes komolysággal
terjeszti olvasói elé a rangsor és a szolgálat kérdéseit, és mély hozzáértés-
sel felel rájuk. Miért a főszakács van jelen fejedelmének étkezésekor, és
miért nem a konyhamester? Milyen eljárással kell a főszakácsot kinevez-
ni? E kérdésekre bölcsen így felel: Ha a főszakács tiszte megürül a hercegi
udvarban, a szállásmesterek egyenként magukhoz hívják a konyha -
mestereket. Mindegyik ünnepélyesen szavaz, szavazatát esküvel erősíti
meg, és így választják a főszakácsot. Kinek kell a főszakács helyét elfog-
lalni, ha az távol van, a „nyársgazdának" vagy pedig a „levesgazdának"?
Felelet: egyiknek sem; a helyettes választás útján jelölendő ki. Miért áll a
kenyérhordó és a pohárnok rangban a húsvágó és a szakács fölött? Mert
az ő gondjukra van bízva a kenyér és a bor, amelynek az oltáriszentség
magasztos rangot adott.
A rangsor és etikett kérdéseinek rendkívüli fontossága csak azzal ma-
gyarázható, hogy ahol a hagyomány eleven, és a primitív korok szelleme
még él, ott csaknem vallásos jelentőséget tulajdonítanak nekik. Talán
nem túlzás azt állítani, hogy rituális elemeket tartalmaznak. Az etikett
minden részletét úgy dolgozták ki, hogy nemes játékot alkosson, amely
mesterkélt ugyan, de még nem fajult üres parádévá. Néha az udvarias
formaságok olyan fontosak, hogy a szóban forgó ügy komolyságát is
szem elől tévesztik miattuk.
Az angolokkal vívott crécyi csata előtt négy francia lovag felderítő út-
ról tért vissza. Az esetet Froissart meséli el. A király türelmetlenül várta a
híreket, eléjük lovagolt, és amint észrevette őket, megállt. A lovagok
utat törnek maguknak a fegyveresek sorai közt. „Mi hír, uraim?" – kérdi
a király, mikor odaérnek. Erre egymásra néznek, és egy szót sem szól -
nak, mert egyik sem hajlandó előbb beszélni, mint a másik. Azt mondják
egymásnak: „Uram, beszélj te, mondd el a királynak a híreket. Én nem
beszélek előtted." Így vitatkoztak egy darabig, mert „tisztesség okából"
egyik sem akart elsőnek megszólalni. Végül is a király megparancsolta
Monne de Basele lovagnak, mondja el, amit tud.
Messire Gaultier Rallart, aki 1418-ban Párizs rendőrfőnöke, valahány-
szor szemleútra indult, „három vagy négy zenész ment előtte, réztrombi-
tákkal; ezt a nép erősen furcsállta, mert szerintük ez olyan, mintha így
szólna a gonosztevőkhöz: Pusztuljatok innét, mert erre jövök!" Ezt az
Egy párizsi polgár naplója mondja el, de nem elszigetelt eset, hogy a rend-
őrfőnök figyelmezteti a gonosztevőket közeledésére. Jean de Royce
ugyanezt jegyezte fel Jean Balue-ről, Evreux püspökéről 1465-ben. Éj-
szakai körútjain „kürtökkel, trombitákkal és egyéb zeneszerszámokkal
vonult végig az utcákon és várfalakon, amit pedig éjjeliőrök nemigen
szoktak cselekedni".
Még a vérpadon is szigorúan megadták a rangnak kijáró
megtiszteltetést. Liliomokkal hímzett fekete bársony fedte a vérpadot,
amelyre Saint-Pol connétable-nak fel kellett lépnie; vörös bársony
kendővel kötik be szemét, ugyanilyen párnán térdel, és a hóhér olyan
ember, aki még nem végzett ki egyetlen bűnöst sem – meglehetősen
kétes értékű privilégium a nemes áldozat számára.
Az a versengő udvariasság, amely még negyven évvel ezelőtt is jellem-
ző volt a kispolgárság etikettjére, rendkívül nagy szerepet játszott a XV.
századi udvari életben. Jól nevelt ember saját becsületén esett csorbának
tekintette volna, ha egy felettesének nem adja meg az őt megillető, rang-
jának kijáró tiszteletet. A burgundi hercegek kínos gondossággal enged-
ték előre francia királyi rokonaikat. Félelemnélküli János mindig túlzó
tiszteletet tanúsít menye, Franciaországi Michelle, a fiatal hercegnő iránt;
Madame-nak nevezi, térdet hajt előtte, és az asztalnál igyekszik mindig
kiszolgálni, amit a hercegnő nem szívesen tűr. Amikor Jó Fülöp meg -
hallja, hogy unokatestvére, a dauphin összeveszett atyjával, és Brabantba
menekült, azonnal abbahagyja Deventer ostromát, pedig ez volt az első
lépés nagy tervében, Friesland meghódításában. Lóhalálában Brüsszelbe
siet, hogy ott fogadja királyi vendégét. A találkozás pillanatában való -
sággal versenyt futnak, hogy melyikük mutatja be előbb hódolatát. Arra
a hírre, hogy a dauphin elébe jön, az öreg herceg rendkívül dühös lesz.
Elküld „három-négy követet, egyiket a másik után, hogy mondják meg a
dauphinnek, amennyiben elébe lovagolna, ő, a herceg, esküt tett, miszerint
gyorsan visszatér oda, ahonnan jött, és visszavonul előle, oly sebesen és
olyan messzire, hogy a másik egy álló esztendeig sem fogja megtalálni,
még színét se fogja látni, akármit tesz is; mert, úgymond, ez nevetségessé
tenné őt, a herceget, és soha nem szűnő szégyent hozna fejére, az egész
világ erről beszélne, mindörökké, mint nagy gyalázatról és bolondság-
ról; ezt pedig mindenáron el akarja kerülni." A francia királyi vér iránti
tiszteletből a herceg megtiltja, hogy kardját előtte vigyék, amikor bevo -
nul Brüsszelbe, jóllehet a Birodalom területén van. Közvetlenül a palota
előtt leszáll a lováról, belép az udvarba, és gyalog siet tovább, míg a ki -
rályfit meg nem látja, „aki lejött lakosztályából, kézen fogva vezeti a her-
cegnőt; és gyorsan hozzásiet a belső udvarba, kitárt karokkal". Az öreg
herceg azonnal leveszi kalapját, egy pillanatra letérdel, majd gyorsan to-
vábbmegy. A hercegnő visszatartja a dauphint, nehogy egy lépést is te-
gyen. A dauphin hasztalan ragadja meg a herceget, hogy megakadályozza a
térdhajtásban, és hiábavaló kísérletet tesz, hogy felemelje. Mindketten
sírtak a meghatottságtól, mondja Chastellain, és a nézők is mind zokog -
tak.
Kétségkívül a modern kor királyi fogadásain is találunk már csaknem
nevetséges szertartásokat, de hiába keresnénk ilyen szenvedélyes aggá-
lyoskodást a formaságok betartásában. Ebből is látszik, hogy a középkor
végén mekkora erkölcsi jelentőséget tulajdonítottak az etikettnek.
Mikor Charolais ifjú grófja szerénységből makacsul vonakodott, hogy
ebéd előtt az angol királynéval együtt használja a kézmosótálat, az udvar
egész álló nap erről beszélt. Az ügyet a herceg elé terjesztették, aki meg-
bízott két nemesembert, hogy vitassák meg az esetet minden
szempontból. Majd negyedóráig tart, amíg valaki szerényen vonakodva
belép a másik előtt az ajtón; minél tovább tart az ellenállás, annál
dicséretesebb. Az emberek elrejtik kezüket, hogy a kézcsók
megtiszteltetését elkerüljék; így tesz a spanyol királyné is, amikor Szép
Fülöppel, a fiatal főherceggel találkozik; ő azonban türelmesen kivárja,
míg a királyné egy pillanatra szórakozottan másfelé néz, ekkor megragadja
kezét és megcsókolja. Ez egyszer folt esik a spanyol komolyságon: az
udvar nevetett. A társas érintkezés minden kedveskedését aprólékos
szabályok közé szorítják. Az etikett nemcsak azt írja elő, hogy melyik
udvarhölgy foghatja kézen a másikat, de még azt is, hogy melyik
hölgynek van joga, hogy másokat intésével az intimitás eme kifejezésére
bátorítson. Az intés joga szakkérdés, melyről Aliénor de Poitiers, az öreg
udvarhölgy hosszasan értekezik a burgundi udvar szertartásaival
foglalkozó írásában. Kínos makacssággal tartóztatják a vendéget. Jó
Fülöp nem engedi el a francia királynét azon a napon, amelyet a király
kitűzött, annak ellenére, hogy a szegény királyné és kísérete előre
reszketett XI. Lajos haragjától.
 Goethe szerint nincs olyan udvarias külsőség, aminek ne volna valami
mélyebb erkölcsi alapja; nagyjából ugyanezt a gondolatot fejezi ki Emer-
son, amikor az udvariasságot „a magot hozó erény termésének" nevezi.
Talán túlzás volna azt állítani, hogy az udvariasság etikai értékének a kö-
zépkor végén teljesen tudatában voltak még, de esztétikai értékét bizo -
nyára érezték, ami jelzi az átmenetet; ezek a formák már nem az érzelmek
őszinte kifejezései, de még nem is a jólneveltség száraz külsőségei.
Az élet gazdag cifrázata természetesen a fejedelmi udvarokban virág -
zott legjobban, ahol kellő tér és idő állt rendelkezésre az ilyesmihez.
A formák tisztelete azonban lefelé is terjedt, a nemesség közvetítésével
elérte a polgárságot, ahol akkor is tovább élt, mikor magasabb körökben
már elavultnak számított. Ma már nem divatosak az olyan szokások,
mint a vendég unszolása, hogy vegyen még, vagy hogy maradjon to -
vább, és az előzékenykedés az ajtóban; de a XV. században virágkorukat
élték, aggályosan betartották őket, bár ugyanakkor gúnyolódtak is raj -
tuk.
Az istentisztelet nyilvánossága a legjobb alkalom, hogy az emberek
jólneveltségüket fitogtassák. Először is ott az adakozás; senki sem akarja
elsőnek az oltárra helyezni alamizsnáját.

Öné az elsőbbség. – Nem úgy!

– De csak lépjen, húgom előbbre.
– Semmiképp! Szóljon hát e hölgyre,
hogy fáradjon előre ő.
– Nem, ez meg nem engedhető –
szól a hölgy –, engem ez nem illet,
lépjen elő inkább kegyelmed,
hisz a pap is csak arra vár.

Mikor a legmagasabb rangú ember végre megkezdte a sort, a vita újra

kezdődik, hogy ki csókolja meg először a paxot, ezt a fából, ezüstből
vagy elefántcsontból készült korongot, melyet az Agnus Dei után hoznak
elő. Kézről kézre járt az előkelők között, egyik sem volt hajlandó első-
nek megcsókolni, ezért az istentiszteletet hosszabb időre abba kellett
hagyni.

S az ifjú asszony mondja szépen:

– Fogadja, hölgyem, merthogy én nem.
 – De bizony csak fogadja, kedves.
– Drága barátnőm, nem teszem meg,
hogy mindenki bolondra tartson.
– Vegye hát ön, Marote kisasszony!
– Isten őrizz, dehogy veszem!
Ermegartnál jobb helyt leszen.
– Vegye hát hölgyem. – Szűzanyámra,
A bíró felesége várja!
– Nem én! A kormányzóné inkább.

Még az olyan szent ember, mint Paulai Ferenc is, kötelességének érez-
te, hogy részt vegyen ezekben a gyerekes szokásokban. Szentté avatási
pere során a tanúk ebben a viselkedésében nagy alázat és érdemesség jelét
látták, ami azt mutatja, hogy a fenti szatíra aligha túloz, és hogy e for-
máknak volt még erkölcsi alapja.
Ilyen körülményeskedő udvariaskodás közepette a nyilvános
istentiszteleten való részvétel szinte egy menüettel ért fel. Hasonló jelenetek
játszódtak le, amikor elhagyták a templomot. Minden módon
igyekeztek rábírni a magasabb rangút, hogy a jobb oldalon menjen,
fahídra, vagy keskeny ösvényre elsőként lépjen rá. Amikor elérkeztek
valakinek a háza elé, az egész társaságot meg kellett hívni egy pohár
borra (amint a spanyol udvariasság mindmáig megköveteli). Azok
udvariasan szabadkoznak, mire a hazaérkezett kötelessége, hogy
ismételt tiltakozásuk dacára még egy darabig elkísérje őket.
Ha meggondoljuk, hogy mindez milyen vad nemzedék szenvedélyes
lelkéből árad, miközben kemény küzdelemben igyekszik gőgjét és harag-
ját megfékezni, meghatóvá válnak ezek a haszontalan formaságok, s er -
kölcsi és civilizációs értékük is világosabb. Viszályok és kegyetlenkedé -
sek váltakoznak a minden gőgről való lemondás szertartásaival. Az
éremnek két oldala van. Nemes famíliák vadul viaskodtak azért, hogy el-
sőként léphessenek a templomba, miközben udvariasan úgy tettek,
mintha nem ragaszkodnának ehhez a kiváltsághoz.
Az udvariasság vékony zománcán gyakran átüt az eredendő durvaság.
János bajor herceg, Liége püspök-fejedelme Párizsban van vendégség-
ben. A nemesek ünnepséget rendeznek tiszteletére, és ő játékon elnyeri
minden pénzüket. Az egyik herceg nem tudja tovább türtőztetni magát,
és így kiált fel: „Miféle ördögi pap ez?" (A történetet Jean de Stavelot,
Liége krónikása meséli el.) „Mi az, minden pénzünket el akarja nyerni?
Mire urunk felkelt az asztaltól, és dühösen így szólt: Nem vagyok pap, és
nem kell a pénzetek. Fogta és szétszórta a pénzt a teremben; sokan cso -
dálták bőkezűségét."
A burgundi udvar nagyszerű rendjét, amelyet Christine de Pisan,
Chastellain és Leo Rozmital cseh nemes annyira dicsértek, csak akkor
értjük meg igazán, ha összehasonlítjuk azzal a rendetlenséggel, amely a
francia udvarban, Burgundia régi és híres mintaképében uralkodott.
Eustache Deschamps több balladájában panaszolja az udvar nyomorúsá-
gát, és ezek nemcsak a megszokott téma, az udvari élet ócsárlásának vál-
tozatai. Silány élelem, rossz lakás, állandó lárma, rendetlenség, káromko-
dás és civódások, féltékenykedés, sértések; egyszóval az udvar bűnbar-
lang, a pokol tornáca.
Olykor a királyi méltóság szent tisztelete és a szertartások csaknem
vallásos fontossága sem akadályozza meg, hogy – éppen a legünnepélye-
sebb alkalmakon – ne feledkezzenek meg a legelemibb tisztességről is.
VI. Károly koronázási lakomáján, 138o-ban, a burgundi herceg erő-
szakkal akarja elfoglalni azt a helyet, amely mint első pairt a király és
Anjou hercege között megilleti. A herceg kísérete félrelökdösi az ellen -
szegülőket; fenyegető kiáltások hallatszanak, már-már kitör a csetepaté,
amikor a király, a burgundi herceg jogcímét elismerve, elejét veszi a
dolognak.
Sőt néha mintha formasággá válna maga az ünnepélyes formák meg-
szegése is. Szinte bevett szokás, hogy a francia királyok temetését civa-
kodással kell félbeszakítani, ami mindig azon tör ki, hogy kiket illetnek
meg a szertartás kellékei. 1422-ben a párizsi sómérők testülete, amelynek
előjoga, hogy a király holttestét Saint Denis-be vigye, összeverekedett az
apátság szerzeteseivel, mert mindkét fél magának követelte a Károly
ravatalát fedő takarót.
Hasonló eset történt 1461-ben, Károly temetésén. A sómérők ösz-
szevesztek a szerzetesekkel, feleúton letették a koporsót, és nem voltak
hajlandók továbbmenni, csak ha Párizsban tíz fontot kapnak. A király
főlovászmestere azzal nyugtatta meg őket, hogy a saját zsebéből kifizeti
az összeget, de így is olyan nagy volt a késedelem, hogy a menet csak este
nyolc óra felé ért Saint Denis-be. A temetés után újabb perpatvar tört ki
az arannyal hímzett takaró miatt, ezúttal a szerzetesek és a főlovászmes-
ter között.
Egy-egy ilyen ünnepélyes alkalommal az okozta a fegyelem siralmas
csődjét, hogy akkoriban a király életének minden fontosabb eseménye
nagy nyilvánosság előtt játszódott le; ez volt a szokás még XIV. Lajos ide-
jében is. 138o-ban a koronázási lakomán a nézők, vendégek és szolgák
olyan hatalmas serege tolong az asztal körül, hogy a connétable és Sancerre
marsall kénytelen lóháton felszolgálni az ételeket. Mikor VI. Henrik an-
gol királyt 1431-ben Párizsban megkoronázták, a tömeg már hajnalhasa-
dáskor benyomult az ünnepség színhelyére, „némelyek azért, hogy lássa-
nak, mások, hogy jóllakjanak, ismét mások pedig azért, hogy fosztogas-
sanak, vagy élelmet és más dolgokat lopjanak". Mire a parlament és az
egyetem képviselői, a kereskedők elöljárója és a városatyák nagy nehe -
zen bejutottak a terembe, a számukra kijelölt asztaloknál mindenféle kéz-
művesek ültek. Megpróbálták elzavarni őket, „de ha sike rült is egyet-
kettőt elkergetni, hat-nyolc ült le a másik oldalon". 1461-ben, XI. Lajos
koronázásakor óvatosságból korán bezárták a reimsi katedrális kapuit, és
őrséget állítottak, hogy ne menjen be több ember a templomba, mint
amennyi a kóruson elfér. Mégis úgy hemzsegtek a nézők az oltár körül,
ahol a királyt felkenték, hogy az érseknek segédkező főpapok alig tudtak
megmozdulni, és a díszpáholyokban helyet foglaló királyi hercegeket
majdnem agyonnyomták.
Minthogy a kor szenvedélyes és erőszakos lelke mindig könnyes áhítat
és rideg kegyetlenség, tisztelet és arcátlanság, reménytelenség és
féktelen jókedv között ingadozott, nélkülözhetetlenek voltak a
kemény törvények és a legmerevebb formák. Minden érzelemnek a
konvenciók merev rendszerére volt szüksége, különben a szenvedély és a
szilajság felrobbantotta volna a világot. Az érzelmeket azzal kötötték le,
hogy minden eseményből látványosságot csináltak; bánatot és
vidámságot egyaránt mesterkélt és színpadias köntösbe bújtattak.
Minthogy érzelmeiket nem tudták egyszerű és természetes módon
kifejezni, a bánat és öröm művészi ábrázolásához folyamodtak.
A születést, házasságot és halált kísérő szertartások teljesen
látványossággá alakultak át. A régi, jobbára pogány eredetű vallási és
mágikus jelképek szerepét esztétikai mozzanatok vették át.
Az érzelmek stilizálása a gyászszertartások terén a leghatásosabb. Pri-
mitív korokban erős a hajlandóság, hogy a bánat kifejezését éppúgy eltú-
lozzák, mint az örömét. A fényűző gyász csak kiegészítője a mértéktelen
vigasságnak és esztelen pompának. Mikor Félelemnélküli János meghal,
páratlan tékozlással szervezik meg a gyászszertartást, de ennek kétségte-
lenül politikai okai is vannak. A francia és angol király elé induló Jó Fü-
löpöt kétezer kis fekete zászló kíséri, ráadásul hét öl hosszú fekete lobo-
gók is. Erre az alkalomra a herceg kocsiját és trónusát is feketére festet -
ték. Troyes-ban találkoznak; Fülöp olyan hosszú fekete bársony köpenyt
visel, mely lováról csaknem a földig ér. Udvarával együtt még ezután is
sokáig csak feketében mutatkozik.
Az udvari gyász feketeségében megdöbbentő kontraszt lehetett a vö-
rös szín, amit ilyenkor csak a francia királynak volt szabad viselni (már a
királynénak sem). 1393-ban a párizsiakat fényes, fehér ruhás temetéssel
lepték meg: a száműzetésben meghalt Lusignan Leó örmény királyt kí-
sérték utolsó útjára.
A fejedelem halálakor tanúsított bánat, ha olykor szándékosan
eltúlozzák is, gyakran valóban mély és őszinte fájdalmat fejezett ki. A
lélek általános nyugtalansága, a hihetetlenül erős halálfélelem, a családi
kapcsolatok és az alattvalói hűség ereje miatt a király vagy a herceg
elhunyta csakugyan lesújtó esemény. Amikor hírül hozzák Gentbe, hogy
Félelemnélküli Jánost meggyilkolták, vad szenvedéllyel tör ki a fájdalom.
Ezt minden krónikás megerősíti; Chastellain terjengősen ír a témáról.
Nehézkes és vontatott stílusa csodálatosan alkalmas arra, hogy
visszaadja a tournay-i püspök hosszú beszédét, amellyel a fiatal
herceget előkészítette a szörnyű hírre, továbbá, hogy leírja Fülöp és
felesége, Franciaországi Michelle méltóságteljes sirámait. Egy fél
évszázaddal később Merész Károly atyja halálos ágyánál zokog,
kiáltozik, kezét tördeli, a földre hull, „úgyhogy mindenki elálmélkodott
mértéktelen fájdalmán".
Bármekkora része van is az udvari stílusnak ezekben az elbeszélések-
ben, amit elmondanak, nagyon jól illik a túlfeszített érzékenységű kor -
hoz, ezért a krónikások szövegét lényegében hitelesnek fogadhatjuk el.
Az a primitív szokás, amely szerint a halottakat nyilvánosan és hangosan kell
megsiratni, a XV. században még javában élt. A bánat harsány kinyil-
vánítását szép és illő dolognak tartották, és mindennek, ami a halottal
kapcsolatos volt, mértéktelen fájdalomról kellett tanúskodnia.
A primitív szertartások és a szenvedélyes érzelmi alkat egybefonódását
mutatja az is, milyen szörnyen féltek attól, hogy valakivel halálhírt kö -
zöljenek. A terhes Charolais grófné elől eltitkolják atyja halálát. Jó Fülöp
betegsége alatt az udvar nem mer vele közölni semmiféle halálhírt, ami
közelről érintené, Adolphe de Cléves a beteg hercegre való tekintettel
nem viselhet gyászt a feleségéért. Nicolas Rolin kancellár halálhírét nem
közlik a herceggel. Mégis gyanakodni kezd, és kéri a látogatóba jött
tournay-i püspököt, mondja meg az igazat. „Fenséges uram – szól a püs-
pök –, ő már halott, valóban, mert öreg, törődött, és nem élhet sokáig."
„Ej – kiált fel a herceg –, nem ezt kérdem. Azt kérdem, igazán meg-
halt-e?" Mire a püspök: „Ó, fenséges uram, nem halt meg, de egyik ol-
dalára megbénult, és ezért úgyszólván halott." A herceg dühbe gurul.
„Hallod-e, mondd már meg világosan, hogy meghalt-e?" A püspök csak
ekkor ismeri be: „Igen, valóban, fenséges uram, igazán meghalt."
A halálhír ilyen furcsa közlése inkább valami régi babonára enged kö-
vetkeztetni, nem arra, hogy a beteg embert kímélni akarják. A halál gon-
dolatának szisztematikus kikapcsolása erősen hasonlít Lajos felfogá -
sára, aki sosem vett fel még egyszer olyan ruhát, amelyben rossz hírről
értesült, nem lovagolt azon a lovon, amelyen ilyenkor ült, sőt egyszer
még a loches-i erdő egy részét is kivágatta, mert ott kapta meg a hírt,
hogy egy újszülött fia meghalt. „Kancellár uram – írja a király 1483. május
25-én –, köszönöm levelét . . . De kérem, ezentúl ne küldje leveleit azzal
az emberrel, aki ezt hozta, mert úgy találom, hogy az arca rettenete sen
megváltozott, amióta utoljára láttam, és szavamra mondom, nagyon
megrémített; hát Isten vele."
A gyász kulturális értéke az, hogy a fájdalomnak formát és harmóniát
ad. A valóságos életet a dráma síkjára emeli, koturnusra állítja. Akkori-
ban a francia vagy a burgundi udvarban olyan volt a gyász, akár egy elő-
adott elégia. A gyászszertartás és a halotti költészet, amely a primitív ci-
vilizációkban egybeolvad, még nem vált el teljesen. A gyász még költői,
a fájdalom hatását dramatizálták.
Minél nemesebb az elhunyt és az életben maradott, a gyász annál
heroikusabb méreteket ölt. A francia királyné egy álló esztendeig nem
hagyhatja el azt a szobát, melyben hírül vette férje halálát. Hercegnék
számára ez a szobafogság hat hétig tart. Charolais grófné, mikor atyját
gyászolja, egész idő alatt ágyban fekszik, párnákkal feltámasztva, szala-
gokat, fejdíszt, palástot visel. A termeket feketével vonják be, a padlót fekete
posztó fedi. Aliénor de Poitiers a szertartás minden fokozatát leírta,
amely a gyászolók rangja szerint váltakozott.
A közszemlére tett és formálissá vált szép külső mögött gyakran
eltűnnek maguk az érzések. A színfalak mögött meghazudtolják a
patetikus pózokat. Ceremónia és való élet élesen és naivan válik el
egymástól. Aliénor leírja Charolais grófné díszes gyászát, majd
hozzáteszi: „Mikor Madame saját lakosztályában tartózkodott, bizony
nem mindig feküdt az ágyban, nem is zárkózott egyetlen szobába."
A gyász mellett a gyermekágy is kitűnő alkalom a szépséges szertartá-
sok és a rang szerinti elkülönülés számára. A takarók és ruhák színének
és anyagának egyaránt megvan a jelentősége. Királynék és hercegnék
előjoga a zöld szín, előző századokban a fehér. A „zöld szoba" még a
grófnéknak is tilos. Bourbon Izabellának, Burgundi Mária anyjának
gyermekágya alatt öt nagy, művészi mintájú zöld függönnyel körülvett
díszágy üresen marad, akárcsak a díszkocsik a temetéseken; csak a ke-
resztelésnél szolgálnak szertartási célokra, míg az anya egy alacsony kere-
veten fekszik, a tűz mellett. A terem mindvégig befüggönyözve, gyer -
tyával világítanak.
Ruhaanyag és ruhaszín szigorú hierarchiája választja el az egyes osztá-
lyokat, minden társadalmi helyzetnek és rangnak megadja azt a megkü-
lönböztetést, ami fenntartja és erősíti a méltóság érzését.
De az esztétikai igény a születés, házasság és halál körén kívül is jelent-
kezik, minden nevezetes tettnek ünnepélyes és díszes kereteket igyekszik
teremteni. Nyilvános látványosság a megalázkodó bűnös; az elítélt fo-
goly, amint megbánja bűneit; a magát feláldozó szent ember. Így a köz -
élet csaknem olyan, mint valami állandó erkölcsi példázat.
A középkori társadalomban még az intim kapcsolatokkal is inkább hi-
valkodtak, ahelyett hogy titokban tartották volna őket. Nemcsak a szere-
lem, hanem a barátság is szépen kimódolt keretek közt zajlott. A barátok
egyformán öltözködnek, szobájukat vagy ágyukat megosztják egymás -
sal, és kicsikémnek (mignon) szólítják egymást. Illendő, hogy a fejede-
lemnek kegyence legyen. Azért ne gondoljunk rosszra, nem minden mi-
gnon volt olyan kapcsolatban urával, mint Henrik francia király ke -
gyencei. A középkorban is voltak ugyan uralkodók és kegyencek, akiket
bűnös viszonnyal vádoltak – például Richárd angol király és Robert de
Vere –, de általában nem beszéltek volna olyan nyíltan a kegyencekről,
ha úgy vélik, hogy ez az intézmény többet jelent szentimentális barátság-
nál. A barátság megkülönböztető rang, amivel az emberek nyilvánosan
dicsekednek. Ünnepélyes fogadásokon a király kegyence vállára hajtja
fejét, mint V. Károly Orániai Vilmoséra, amikor lemond a trónról. Csak
akkor értjük meg Shakespeare Vízkereszt-jében a fejedelem érzéseit Ce-
sario iránt, ha erre a szentimentális barátságra gondolunk, amely formá-
lis intézményként tovább élt egészen I. Jakab és George Villiers idejéig.
Ezek a finom és bonyolult formák a látszólagos harmónia fátyla
mögé rejtették a kegyetlen valóságot, művészetté nemesítették az
életet. Ez a művészies életforma nem hagy maradandó nyomot maga
után, és ezért kulturális jelentőségét nem nagyon ismerték fel. A
gyöngéd bókok, a szerénység és altruizmus bájos ábrándja, a
szertartások hieratikus fénye, a házassági díszfelvonulások: mindez
mulandó, és kulturális szempontból terméketlennek tetszhet. Stílusuk
és hangulatuk csak divat, nem művészet, és a divat nyomtalanul tűnik el.
 Mégis, a középkor végén divat és művészet szorosabb kapcsolatban
állt egymással, mint ma. A művészet még nem emelkedett földöntúli ma-
gaslatokra; a társadalmi élet sarkalatos része volt. Az öltözködés terüle-
tén elválaszthatatlanul összekeveredett egymással a kettő. Az öltözködés
stílusa sokkal közelebb állt a művészethez, mint később, és mert társadal-
mi szerepe az, hogy a hierarchia szigorú rendjét hangsúlyozza, csaknem
liturgiai jelentőséget nyert. A középkor utolsó századaiban a megdöb-
bentően pazar és különc ruházkodás azt a túláradó esztétikai igényt fejezi
ki, amelyet pusztán a művészet nem tudott kielégíteni.
Minden emberi kapcsolat, minden méltóság, minden tevékenység,
minden érzelem megteremtette a maga stílusát. Minél magasabb egy tár-
sadalmi funkció erkölcsi értéke, kifejezési formája, annál közelebb kerül
a művészetéhez. A szertartásos udvariasság csak a társalgásban és a pom-
pában nyilvánul meg, ezért nyomtalanul elmúlik. A gyászszertartások
azonban nem merülnek ki a temetés fényében és viselkedési szabályai -
ban; a síremlékekben maradandó és művészi módon fejeződik ki. Az,
hogy a házasság, a keresztelő és a gyász összefügg a vallással, emeli kul-
turális értékét.
De a szép formák legszínesebb virágait az élet három másik eleme, a
bátorság, a becsület és a szerelem számára tartották fenn.
 III. fejezet

A TÁRSADALOM
HIERARCHIKUS FELFOGÁSA

Amikor valamivel több mint száz esztendővel ezelőtt kezdett

feltámadni az érdeklődés és a csodálat a középkor iránt, elsőnek a
lovagság keltette fel a figyelmet, ez vált először lelkesedés és ihlet forrásává.
A romantika korában lovagság és középkor már-már szinonima. A
történelmi képzelet szívesen időzött a keresztes hadjáratok, lovagi
tornák, kóbor lovagok körül. Azóta a történelem demokratikusabb lett.
Ma úgy tartjuk, hogy a lovagi kultúra szűk körben virágzott, távol állt
attól, hogy irányítsa a középkori történelem menetét, inkább
másodlagos tényező a kor politikai és társadalmi fejlődésében.
Számunkra a középkor elsődleges kérdései a községi szervezettel, a
gazdasági viszonyokkal, az uralkodói hatalommal, a közigazgatási és
igazságszolgáltatási intézmények fejlődésével kapcsolatban vetődnek
fel, másodszor pedig a vallás, a skolasztika és a művészet érdekel
bennünket. A korszak vége felé szinte teljesen a politikai és gazdasági élet
új formái (abszolutizmus, kapitalizmus) és az új kifejezésmódok (a
reneszánsz) kötik le figyelmünket. Ebből a szempontból a hűbériség és a
lovagság alig több, mint egy elavult társadalmi rend lassanként teljesen
jelentéktelenné váló maradványa, a kor megértéséhez alig van rá
szükség.
Mégis a XV. század krónikáinak és irodalmának szorgalmas olvasója
nem szabadulhat attól a benyomástól, hogy a nemesség és lovagság sok-
kal fontosabb szerepet játszott, mint ahogy általában gondolni szokták.
Ezt az aránytalanságot az okozza, hogy a nemesség és a hűbériség még
akkor is az élet uralkodó formája volt a köztudatban, amikor az államban
és társadalomban már nem igazán jelentős politikai tényező. A XV. száza-
di ember nem értette meg, hogy a politikai és társadalmi fejlődés mozga-
tó rugóit máshol is kereshetné, mint az udvari nemesség viselt dolgai-
ban. Továbbra is a nemességet tekintették a legfőbb társadalmi erőnek, a
valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki, az alsóbb osztá-
lyok fontosságát pedig alábecsülték.
Mondhatnók, hogy ők tévedtek, és mi alkotunk helyes képet a közép-
korról. Ez így is volna, ha egy kor szellemének megértéséhez elég volna
kibogozni valóságos és rejtett mozgatóerőit, és nem kellene ismernünk
illúzióit, képzeletvilágát, tévedéseit is. De a civilizáció történetének szá-
mára egy korszak téveszméi és vélekedései is értékesek, fontos ténynek
számítanak. A lovagideál még a XV. században is közvetlenül a vallás
után következik; ez a szívet és értelmet leginkább befolyásoló erkölcsi
fogalom. Az egész társadalmi rendszer koronájának tekintették. A kö-
zépkori politikai gondolkodást gyökeréig átitatja a megkülönböztetett
rendeken alapuló társadalmi szervezet eszméje. A „rendeknek" ez a fo-
galma egyáltalán nincs világosan körülhatárolva. Az estat és ordo, ez a két
majdnem szinonim kifejezés egymástól igen eltérő társadalmi valóságok-
hoz kapcsolódik. A „rend" fogalma nincs az osztály fogalmához kötve;
minden társadalmi funkcióra, foglalkozásra, csoportra kiterjed. Francia-
országban a királyság három renden alapul, Anglia viszont Pollard pro-
fesszor szerint csak másodlagosan és elméletben , utánozta a francia mo-
dellt, míg másutt tizenkét társadalmi rendből álló rendszer nyomát is fel-
fedezhetjük. A középkor igen különböző természetű funkciókat és cso -
portokat jelöl az estat és ordo szóval. Elsősorban a birodalom rendjeit
értik e szavakon, de beszélnek a mesterségek rendjeiről, a házasok és a
szüzek rendjéről, a bűn rendjéről. Az udvarban „a test és a száj négy
rendje" szolgál: kenyérgazdák, pohárnokok, hússzeletelők és szakácsok.
Az egyházban vannak papi és szerzetesrendek. Végül ott vannak a
különböző lovagrendek. De a középkori felfogás számára a szó csaknem
valamennyi értelmében van egy közös vonás, az a meggyőződés, hogy
mindegyik csoport isteni intézményt képvisel, a teremtés Isten akaratából
létrejött szervezetének eleme, lényegi valóság, és alapjában véve
éppolyan tiszteletre méltó, mint az angyalok hierarchiája.
Ha pedig a társadalmi épület fokait úgy fogjuk fel, mint az Örökkéva-
ló trónusának egyes grádicsait, akkor az egyes fokozatok értéke nem
hasznosságuktól függ, hanem szentségüktől, vagyis attól, hogy milyen
közel vannak a legmagasabb helyhez. Még ha a középkor felismerte volna
is, hogy a nemesség egyre veszít fontosságából, ez nem változtatta
volna meg a nemesség értékéről alkotott fogalmakat, amiként az sem
csökkentette a tiszteletet, hogy látták az urak erőszakos és kicsapongó
életét. A katolikus lélek számára a személy méltatlan viselkedése sosem
hoz szégyent az intézmény megszentelt jellegére. A papság erkölcseit és a
lovagi erények hanyatlását elítélték ugyan, de ez egy pillanatig sem tán-
torított el az egyház és a nemesség tiszteletétől. A társadalmi rendek,
minthogy Isten alkotta őket, csak tiszteletre méltóak és örök érvényűek
lehetnek. A középkor társadalomfelfogása statikus, nem dinamikus.
 Ilyen általános eszmék befolyása alatt persze meglehetősen furcsa
módon látják a társadalmi és politikai jelenségeket. A XV. század
csaknem valamennyi krónikása teljesen félreismerte korát, az igazi
mozgatóerők elkerülték figyelmüket. A jó példa Chastellain, a burgundi
hercegek történetírója. Flamand születésű, Németalföldön közelről látta
a polgárság hatalmát és gazdagságát, amely éppen ott volt a
legöntudatosabb és legerősebb. A Valois-ház Flandriába áttelepült
burgundi ágának mérhetetlen vagyona valójában a flamand és brabanti
városok gazdagságán alapult. És mégis, a fényűző udvar ragyogásától és
nagyszerűségétől elkápráztatva, Chastellain azt képzelte, hogy a
burgundi ház hatalma elsősorban a lovagok hősiességének és odaadásának
köszönhető.
Isten, mondja, a közembereket azért teremtette, hogy a földet túrják,
és iparukkal előállítsák mindazt, ami az élethez szükséges; a papságot
azért, hogy a vallást művelje; a nemességet pedig azért, hogy az erényt
gyakorolja, fenntartsa az igazság uralmát, s hogy az előkelő személyek
tettei és erkölcsei például szolgáljanak a többieknek. Chastellain szerint
az államélet legfontosabb feladatai a nemességre hárulnak: nevezetesen
az egyház védelme, a hit növelése, a nép védelme az elnyomás ellen, a
gondoskodás a közjólétről, a harc az erőszak és zsarnokság ellen, a béke
oltalma. Igazmondás, bátorság, feddhetetlenség, bőkezűség a nemesi
osztály tulajdonsága, és e fellengzős panegirista szerint ezt az eszményt
legjobban a francia nemesség közelíti meg. Általános pesszimizmusa da-
cára Chastellain mindent elkövet, hogy korát az arisztokrata
világszemlélet rózsaszín szemüvegén át lássa.
A XV. század szinte egyetlen szerzője sem veszi észre a köznép
társadalmi fontosságát; egyfajta szellemi tehetetlenség ez, a
történelemben nagyon gyakori, igen fontos jelenség. A harmadik
rendről alkotott elképzelést még nem korrigálták, nem mintázták újjá a
valóságos átalakulásnak megfelelően. Éppen olyan egyszerű és sommás
elképzelés volt ez, mint a hóráskönyvek miniatúrái, vagy a székesegyházak
falán levő domborművek, amelyek az esztendő munkáit verejtékező
földműves, szorgalmas iparos vagy serény kereskedő képében mutatták
be. Az ilyen ősi típusok között sem a nemes jogaira törő gazdag
patríciusnak, sem a forradalmi kézműves céh harcos képviselőjének
nincs helye. Senki sem vette észre, hogy a nemesség a köznép véréből
és vagyonából tartja fenn magát. Elvben nem tettek különbséget a
harmadik rend tagjai, gazdag és szegény polgár, városi és falusi nép
között. A szegény paraszt és a gazdag polgár alakja ötletszerűen
váltakozik, és nincs olyan definíció, amely a különböző társadalmi
rétegek gazdasági és politikai funkcióit meghatározná. 1412-ben egy
Ágoston-rendi szerzetes reformterve a legnagyobb komolysággal követelte,
hogy minden francia, aki nem nemes, foglalkozzék valami iparral vagy mezei
munkával, vagy ha nem, száműzessék a királyság területéről; a
kereskedelmet és a jogászkodást nyilván haszontalan mesterségnek
tartotta.
Chastellain, aki politikai dolgokban nagyon naiv, és könnyen esik er-
kölcsi téveszmék áldozatául, csak a nemességnek tulajdonít magasabb
erényeket, a köznépnek csak alacsonyabb rendű jó tulajdonságai lehet -
nek. „Ami pedig a harmadik rendet illeti, ami teljessé teszi a királyságot,
ez a derék városok, a kereskedők és földművesek rendje; róluk nem illik
olyan hosszan beszélni, mint a többiekről, mert aligha lehetnek nagy jó
tulajdonságaik, hiszen szolgasorban élnek." Alázatosság, szorgalom, a
király iránti engedelmesség és készséges meghajlás „önként az urak akarata
előtt": e tulajdonságok válnak becsületére „a franciák emez alsóbb
rendjének".
Vajon nem ez a különös elvakultság okozta a Chastellainhez hason-
lóan gondolkodók pesszimizmusát? Hiszen az emberiség üdvét csak a
nemesség erényeitől várhatták, és ezért nem láthatták előre a jövő gazda-
sági fellendülését.
Chastellain a gazdag polgárokat még egyszerűen parasztoknak nevezi.
Fogalma sincsen a középosztály önérzetéről. Jó Fülöp, hatalmával
visszaélve, íjászait és más alacsonyabb rangú nemes szolgáit gazdag
polgárözvegyekkel és örökösnőkkel adta össze. Ezért a szülők, mihelyt
lányuk eladósorba került, férjhez adták, hogy elkerüljék ezeket a
kapcsolatokat. Jacques du Clercq megemlíti egy özvegy esetét, aki két
nappal férje temetése után emiatt ment újra férjhez. Egy ízben, midőn a
herceg éppen egy ilyen házasságot akart tető alá hozni, egy lille-i sörfőző
makacs ellenállásba ütközött, aki lánya számára megalázónak érezte a
herceg tervét. A herceg börtönbe vettette a fiatal lányt; az atya minden
vagyonával Tournay-be költözött, ahol már kívül esett a hercegi
igazságszolgáltatás területén, hogy így az ügyet a párizsi parlament elé
vihesse. De csak bosszúságban volt része, és belebetegedett bánatába.
Végül is feleségét Lille-be küldte, hogy „kegyelmet kérjen a hercegtől, és
az adja vissza lányát". A herceg a nagypéntek iránti tiszteletből visszaadja
a lányt anyjának, de gúnyos és megalázó szavak kíséretében. Chastellain
minden rokonszenve a hercegé, jóllehet máskor egyáltalán nem fél
megjegyezni, ha helyteleníti annak viselkedését. A sértett atyára nincs más
kifejezése, mint „ez a lázadó, hitvány sörfőző", „és méghozzá ilyen
haszontalan paraszt".
A főúri osztály két különböző érzést táplál a nép iránt. A kisember
már kissé korszerűtlen megvetése mellett észrevehetünk bizonyos ro -
konszenvező magatartást, ami az előzőnek szöges ellentéte. A feudális
szatíra megvetéssel és olykor félelemmel vegyes gyűlöletet fejez ki, mint
például a Proverbes del vilain és a flamand Kerelslied; másfelől az arisztokrata
erkölcsi kódex az elnyomott és védtelen nép nyomorúsága iránti rész-
vétet hirdeti. A népet kifosztotta a háború, hivatalnokok nyúzzák, a leg-
nagyobb szegénységben él.

Igy vesznek éhen az ártatlanok,

hogy a nagy farkasok falják fel őket,
kik száz- s ezerszám gyűjtik a lopott
kincset; buzáját, termését a földet
feltúró nyomorult szántóvetőknek,
húsát és vérét, hogy már lelkük égre
kiált bosszúért, s jajt az úr fejére.

Türelemmel viselik szenvedéseiket. „A herceg minderről semmit sem

tud." Ha időnként zúgolódnak is „szegény juhok, szegény bolond nép",
a herceg egyetlen szava megbékíti őket. A százéves háború következté-
ben egész Franciaországot elborító pusztulás és bizonytalanság szomorú
aktualitást ad ezeknek a szavaknak. 1400-tól kezdve vége-hossza nincs
a sirámoknak: a parasztot kirabolják, elfogják, baráti és ellenséges hordák
durván bántalmazzák, elkergetik otthonából. A reform pártján álló nagy
egyházférfiak adtak hangot e panaszoknak; Nicolas de Clamanges Az
igazságosságromlásáról és helyreállításáról (Liber de lapsu et reparatione
justitiae) c. írásában, és Gerson Éljen a király (Vivat rex) c. politikai
beszédében, amelyet 1405. november 7-én mondott el Párizsban, a
királyné palotájában, a régensek és az udvar előtt. „A szegény embernek
– mondta a derék kancellár – nem lesz meg a betevő falatja, legfeljebb egy
marék rozs vagy árpa; szegény felesége teherbe esik, négy-öt kicsinyük lesz,
ott szaladgálnak a kemence vagy kályha körül, amely csak ritkán meleg;
kenyeret kérnek, éhségtől tébolyultan sikoltoznak. A szegény anya csak
egy kis sós kenyeret adhat nekik. És mintha nem lenne elég e nnyi nyo-
morúság, fosztogatók jönnek, és mindent felkutatnak . . . Mindent össze-
szednek és elhurcolnak; ne kérdezzük, ki fizet érte."
 Akadnak államférfiak is, akik szót emelnek a szegény nép érdekében,
és elmondják panaszaikat. Jean Jouvenel 1433-ban Blois-ban, majd
1439-ben Orléans-ban ismét a rendek elé tárta a panaszokat. Az 1484-es
tours-i rendi gyűlésen kérvényt terjesztettek a király elé, amelyben a pa-
naszok politikai tiltakozás formáját öltötték.
A krónikások kénytelenek állandóan visszatérni erre a tárgyra: elvá-
laszthatatlanul hozzátartozik témájukhoz.
A költők is felkapják a motívumot. Alain Chartier Méltatlankodó párbe-
széd-ében ír erről; Robert Gaguin pedig A földműves, a pap és a fegyveres
vitájá-ban, melyben Chartier-t követi. 1400-ban keletkezett A szegény
francia közember és földműves panasza (La complainte du povre commun et
des povres laboureurs de France), s száz évvel később Jean Meschinot
megírja Az egyszerű nép támaszá-t (Resource du petit peuple). Jean
Meschinot fáradhatatlanul figyelmezteti az uralkodó osztályt, hogy ne
hanyagolja el a köznépet.

Lásd meg, Uram, mit szenved a közember,

vége, ha nálad segítségre nem lel:
éhség, fagy, rettegés, nyomor rogyasztja;
tán vétkezett, elhanyagolt nemegyszer,
Te mégis légy iránta kegyelemmel.
Nem szánandó így, mindenből kifosztva?
Malomba vinni szem búzája sincs,
gyolcsát, vásznát elvették tőle mind,
víze maradt csak, éppen egy italnyi.

De ez a részvét terméketlen. Nem születnek belőle tettek, sőt még re-

formtervek sem. Ehhez őszintén átélt, komoly változtatási igényre lenne
szükség, és ez még sokáig hiányzik. A téma ugyanaz La Bruyére-nél, Fé-
nelonnál, talán még az idősebb Mirabeau-nál is; a szép szavaknál és a
sztereotip részvétnél még ők sem jutnak tovább.
Magától értetődő, hogy a XV. század elkésett lovagias szellemei
együtt dalolnak a népet sirató karral, hiszen a lovag kötelessége
megvédeni a gyengéket. A szegény ember gőgös lenézését a lovagideál
két eszménye is tiltja: az egyik, hogy az igazi nemesség az erényen
alapul; a másik, hogy minden ember egyenlő.
E két eszme fontosságát persze nem szabad túlbecsülni. Ezek is csak
sztereotip és elméleti jellegűek. Ne higgyük, hogy az a gondolat, hogy az
igazi nemesség a belső értékeken múlik, már a reneszánsz diadala a hűbé-
riség fölött. Az emberi egyenlőségnek ez a középkori eszméje semmikép-
pen sem a lázadás szellemének első megnyilvánulása. Nem radikális re-
formerektől ered. John Ball 1381-ben ezekkel a szavakkal szította a láza-
dást: „Amikor Ádám ásott, és Éva font, nemesember akkor hol volt?"
Hajlandók lennénk azt képzelni, hogy a nemesség reszketve hallgatta.
Pedig valójában akkor már régen maga a nemesség ismételgette ezt az ősi
mondást.
Az emberi egyenlőség és az igazi nemesség eszméje az udvari iroda-
lomban éppolyan közhely, mint később az ancien régime szalonjaiban.
Mindkettő ókori eredetű. A trubadúr-költészet énekelte meg és
népszerűsítette őket. Mindenki lelkesedéssel fogadta.

Honnan való hát a fennkölt nemesség?

Gyengéd szívből, melyen erény a dísz.
. . . Hitvány, kit szíve hitványságra von.

Az egyenlőség eszméjét az egyházatyák Cicerótól és Senecától kölcsö-

nözték. Nagy Szent Gergely, a középkor első nagy alakja adta meg a
szót: omnes namque homines natura aequales sumus (mi emberek
természetünk szerint egyenlőek vagyunk). Ezt aztán mindenféle
hangnemben ismételgették, de sosem vontak le belőle tényleges
társadalmi következtetéseket. Csak afféle erkölcsi tanulság volt, semmi
több: a középkori ember azt értette ki belőle, hogy a halálban mindenki
egyenlő; távolról sem nyújtott vigasztalást az evilági életben
elszenvedett méltánytalanságokért valami földi egyenlőség csalóka
ígéretével. Az egyenlőség gondolata a középkorban tulajdonképpen a
memento mori édestestvére. Igy jelenik meg Eustache Deschamps
egyik balladájában, amelyben Ádám ezt mondja ivadékainak:

Gyermekek, Adám szól, hallgassatok!

Isten után apátok lettem ím:
mert titeket is Isten alkotott,
s bordámból vagytok természet szerint
és Évától! Miért hitvány a cím
egyikteken, és miért a nemes név
a másikon? Honnan jő ily nemesség?
Erre csak az erény lehet az ok,
és hitványnak csak a vétkest nevezzék –
 hisz egyazon bőr feszül rajtatok.

Midőn Isten sárból megalkotott,

gyarló, hiú halandót, valamint
belőlem Évát, köntöst nem adott,
de ránk lehelt, s éledtek lelkeink.
Majd tűrtünk éhet, szomjat, szörnyű kínt,
robotot, sarjaink szomorú vesztét,
vétkeinkért, hogy kínok közt szülessék
minden gyermek; bűnben fogantatok.
A hitvány név a szívben mély sebet tép:
hisz egyazon bőr feszül rajtatok.

Nagy királyok, grófok, uralkodók,

hercegek, e nép kormányzói mind,
mily köntössel születnek a nagyok?
Szutykos bőrrel...
Herceg, a pórra kegyesen tekints,
mert végül a halál feléd is int.

Jean le Maire de Belges a Namuri dalok-ban (Chansons de Namur)

szándékosan említi föl a paraszti hősök tetteit, így adja a nemesek tudtá-
ra, hogy olykor azokban is vitézi szív dobog, akiket ők közönséges pa-
rasztnak tartanak. Ezek a költői buzdítások, amelyek az igazi nemesség-
ről és az emberek egyenlőségéről beszélnek, rendszerint azt a célt szol -
gálják, hogy a nemeseket a lovagság igazi eszményére figyelmeztessék, és
így a világot tisztítsák és javítsák. A nemesek erénye, mondja Chastellain,
orvosság a kor minden bajára: ezen áll vagy bukik a királyság jóléte, az
egyház békéje, az igazság uralma. „Isten akarata – olvashatjuk a Boucicaut
marsall tetteiről szóló könyvben (Livre des faicts du mareschal de Boucicaut)
– két oszlopot rendelt e világra, hogy fenntartsa az isteni és emberi
törvények rendjét . . . amelyek nélkül a világ összezavarodnék, és hiá-
nyoznék belőle a rend . . . ez a két szeplőtelen oszlop a Lovagság és a
Tudomány, amelyek igen jól megférnek egymással." Philippe de Vitrv
Liliomos kápolná-jának (Chapel des fleurs-de-lis) három virága: „Tudo-
mány, Hit és Lovagság"; a lovagság kötelessége, hogy a másik kettőt
védje és oltalmazza.
 Még jóval a középkor után is úgy ítélték meg, hogy a lovagság és a
doktori cím bizonyos tekintetben egyenlő értékű. Ez a párhuzam mu -
tatja, milyen magas erkölcsi értéket tulajdonítottak a lovagi eszmének.
A lovag és a doktor méltóságát úgy fogták fel, mint a két legmagasabb
rendű tulajdonság, a bátorság és a tudás megszentelt formáit. Ha lovaggá
ütik, a tettek embere eszményített magasságokba emelkedik, míg a
tudomány embere a doktorrá avatással nyeri el felsőbbségének
elismerését. Az egyik hőssé, a másik bölccsé nyilvánítja az embert. Mindkét
esetben szertartásos felavatás jelzi, hogy az illető magasabb életcél
követésére szenteli magát. De a társadalmi életben mégis sokkal
nagyobb szerepet játszott a lovagság, mert az erkölcsi értéken kívül
bőven tartalmazott nagy hatású esztétikai elemeket is.
 IV. fejezet

A LOVAGI ESZME

A középkori gondolkodást minden részében átjárta a keresztény hit.

Egy szűkebb körnek, az udvar és a kastélyok lakóinak gondolkodásán a
lovagság eszménye uralkodik hasonló módon. Egész
eszmerendszerüket az a fikció hatja át, hogy a lovagság uralkodik a
világon. Ez az elképzelés néha még a transzcendens dolgok területére is
kiterjeszkedik. Jean Molinet úgy ünnepli Mihály arkangyalnak az idők
kezdetén véghezvitt hőstettét, mint „az első lovagi tettet, a lovagi bátorság
első tanújelét". „A földi lovagrend és az emberi lovagiasság" tehát az
arkangyaltól ered, és ennyiben az Isten trónját körülvevő angyali seregek
utánzása.
A lovagi eszmén alapuló társadalom illúziója különös ellentétben állt a
valósággal. Még a korabeli krónikások is sokkal többet beszélnek kap -
zsiságról, kegyetlenségről, hideg számításról, jól felfogott önérdekről,
diplomatikus ravaszságról, mint lovagiasságról. Mégis mindegyikük azt
vallja, hogy a lovagság nagyobb dicsőségére írnak, és hogy a lovagság a
világ támasza. Froissart, Monstrelet, d'Escouchy, Chastellain, La Marche,
Molinet, egyszóval Philippe de Commynes és Thomas Basin kivéte -
lével mindnyájan azzal a fellengzős kijelentéssel kezdik művüket, hogy
céljuk a lovagi bátorság és erény dicsőítése, „nemes vállalkozásokat, hó-
dításokat, hősi fegyvertényeket", „nagy háborúk nagy csodáit és szépsé-
ges vitézkedéseit" örökítik meg. Eszményük, úgy látják, az egész törté -
nelmet beragyogja. Írás közben azután többé-kevésbé megfeledkeznek
róla. Froissart a Méliador című, szerfelett romantikus lovagi eposz írója
temérdek árulást és kegyetlenkedést ír le, és észre sem veszi az ellent -
mondást általános felfogása és az elbeszélés tartalma között. Molinet-
nek, krónikáját írván, időnként eszébe jutnak lovagi céljai, s ilyenkor
megszakítja az események tárgyilagos előadását, és magasan szárnyaló
szóáradattal könnyít a lelkén.
A lovagiasság fogalma bűvös kulcs a krónikás számára: ennek segítsé-
gével magyarázza meg magának a történelem és politika mozgatóerőit.
Az egykorú történelem zavaros képe túlságosan bonyolult,
semhogy megérthetné, ezért – persze nem tudatosan – egyszerűsíti,
mintha a lovagi eszme kormányozná a világot. Szó, ami szó, eléggé
fantasztikus és meglehetősen sekélyes szemlélet. Mennyivel tágasabb
horizontú a miénk, amely gazdasági és társadalmi erőket és okokat
egyaránt figyelembe vesz! Csakhogy bármilyen felületes és téves,
mégiscsak a lovagi eszme uralta világ képzete volt a rendelkezésükre
álló legalkalmasabb politikai kiindulópont. Ennek segítségével sikerült
megérteniük a maguk szűkös módján a történelem megdöbbentő
bonyolultságát. Amit maguk körül láttak, első pillantásra merő
kegyetlenség és zűrzavar. A XV. századi háború általában egymástól
elszigetelt rablások és betörések sorozata; a diplomácia többnyire igen
körülményes és bőbeszédű eljárás, melynek folyamán a kicsinyes jogi
szőrszálhasogatás ütközik össze néhány nagyon általános hagyománnyal
vagy becsületbe vágó dologgal. A történetíróknak nem volt semmi
képzetük, amelynek segítségével felfedezhették volna a történelemben az
értelmet, a társadalmi fejlődést. Mégis szükségük volt valami formára
politikai gondolataik számára, és ezt a lovagság eszméjében találták
meg. E hagyományokon alapuló fikció segítségével meg tudták
magyarázni maguknak a történelem mozgatóerőit és lefolyását, mely így
a fejedelmek becsületéről és a lovagi erényekről szóló látványos
színielőadássá egyszerűsödött, nemes játékká, amelyet épületes és
heroikus játékszabályok irányítanak.
Történetírói elvnek ez bizony eléggé silány. Az így értelmezett törté -
nelem fegyvertények és szertartások összessége. Froissart úgy véli, hogy
a történetírók voltaképpen herolddá és igazlátóvá válnak, hiszen leg -
inkább ezek szoktak a nagyszerű tettek tanúi lenni; becsület és dicsőség
kérdésében a heroldok és igazlátók a szakértők, a történetíró dolga pedig
éppen a becsület és dicsőség megörökítése. Az Aranygyapjú Rendjének
szabályai kimondják, hogy a lovagok tetteit fel kell jegyezni. Lefévre de
Saint Remy, a rend igazlátója és Berry herold, azaz Gilles le Bouvier, egy
személyben herold és történetíró.
A lovagságnak mint a világi élet felmagasztosított formájának
fogalmát úgy definiálhatnánk, mint olyan esztétikai eszményt, mely etikai
eszmény alakját ölti. Alapja a heroikus képzelgés és a romantikus érzület.
De a középkor még nem ismerte a nemesebb életnek a vallástól független
eszmei formáit. Éppen ezért a jámborságnak és az erénynek kell a lovagi élet
középpontjában állnia. A lovagság azonban sohasem tudja teljesen
betölteni erkölcsi hivatását. Földi eredete megakadályozza szárnyalását,
hiszen a lovagi eszme forrása a szépségre törő büszkeség; a testet öltött
büszkeség teremti meg a becsület fogalmát, amely a nemesi élet sarkköve.
A becsületérzés pedig, a lelkiismeretnek és az önimádatnak ez a különös
keveréke, mint Burckhardt mondja, „sok bűnnel összeegyeztethető, és
meglepő önáltatásra képes, de minden, ami tiszta és nemes bennünk,
támaszt találhat benne, és új erőt meríthet belőle". Vajon nem ugyanezt
akarta-e mondani Chastellain, amikor ezt írta:

Nemes természetűt a becsület készt

szeretni minden létében nemeset:
igy egyesül becsület s egyenesség.

Vagy másutt: „A fejedelmek dicsősége büszkeségükben rejlik, és ab -

ban, hogy nagy veszedelmeket vállalnak; minden legfőbb hatalom egy
kis pontban találkozik, melynek neve: büszkeség."
A híres svájci történetíró szerint a személyes dicsőség keresése a rene-
szánsz emberére jellemző. Szerinte a tulajdonképpeni középkor a becsü-
letet csak közösségi formában ismerte, társadalmi rendekhez,
csoportokhoz, ranghoz, osztályhoz vagy hivatáshoz kapcsolta. Úgy véli,
hogy az egyéni dicsőség vágya Itáliában született, antik minták hatására.
Burckhardt igen sokszor eltúlozza azt a távolságot, amely Itáliát a
nyugati országoktól, a reneszánszt a középkortól elválasztja. Itt is ebbe
a hibába esik.
A reneszánsz ember becsület és dicsőség utáni vágya lényegében azo-
nos a korábbi idők lovagi becsvágyával, és francia eredetű, csak lerázta
magáról a hűbéri formákat, és antik tógát öltött. A XII. századi udvari
lovag, a XIV. század vad kapitánya és a quattrocento széplelkei számára
egyaránt a kortársak vagy az utókor megbecsülése iránti szenvedélyes
vágy az erény forrása. Amikor Beaumanoir és Bamborough
megállapodnak a híres Harmincak Csatájának feltételeiben, az angol
kapitány, Froissart szerint, így beszél: „Álljunk hát itt ki próbatételre, és
vitézkedjünk úgy, hogy ezentúl csarnokokban, palotákban, köztereken,
és máshol, mindenütt erről beszéljenek." Lehet, hogy a mondás nem
hiteles, de azt megtudjuk belőle, hogyan gondolkozott Froissart.
A dicsőség és becsület utáni vágy karöltve jár a hősök tiszteletével, s
úgy látszik, mintha ez is a reneszánsz előszele volna. 1300 után Európa
valamennyi királyi udvarában újjáéled a lovagi kultúra, még ha kissé
mesterkélt formában is. Ez valóságos kapcsolatban van a reneszánsszal,
annak naiv előjátéka. A költők és fejedelmek azt hiszik, hogy a lovagság
feltámasztásával az antik világhoz térnek vissza. A XVI. század szellemé-
ben az ókor látomása még alig különbözött a Kerek Asztal tündérorszá -
gáétól. A klasszikus hősök már a regék színeiben élnek a köztudatban.
Nagy Sándor alakja már régen bevonult a lovagság panteonjába, másrészt
úgy tudták, hogy ez az intézmény római eredetű. „És biztos kézzel
fenntartotta a lovagi fegyelmet, ahogy a rómaiak tették hajdanán" – di-
cséri egy burgundi krónikás V. Henrik angol királyt. René király egy lo-
vagi játékán Caesar, Herkules és Troilus címere Arthuré és Lancelot -é
mellett foglal helyet. Néhány kifejezés véletlen egyezése is nagy szerepet
játszott abban, hogy a lovagság eredetét a római korban keresték. Hon-
nan is tudhatták volna, hogy a római szerzők a miles szón nem ugyanazt
értették, mint amit a középkori latinban jelentett, vagyis lovagot; vagy
hogy a római eques nem azonos a feudális lovaggal. Ezért Romulust te-
kintették a lovagság megalapítójának, minthogy ezer lovas harcost veze-
tett.
A lovag élete csupa utánzás; olykor a fejedelmeké is az. A múlt példái
legjobban Merész Károlyt ihlették meg, leginkább ő kívánt versenyre
kelni velük. Fiatal korában Gauvain és Lancelot kalandjait olvastatta fel
magának kísérőivel. Később többre becsülte az ókoriakat. Mielőtt nyu -
govóra tér, egy-két óra hosszat „magasztos római történeteket" hallgat.
Különösen Caesart, Hannibált és Nagy Sándort csodálja, „akiket követni
és utánozni akart". Valamennyi kortársa mint fontos tényt említi, hogy
milyen mohón igyekszik utánozni az ókor hőseit, és viselkedésének ru -
góját egyértelműen ebben látják. „Nagy dicsőségre vágyott – mondja
Commynes –, leginkább ez ösztönözte háborúkra; hasonlítani akart
azokra a régi fejedelmekre, akikről oly sokat beszéltek haláluk után." Is -
meretes az az anekdota, amely szerint a gransoni vereség után egy tréfa-
csináló így kiáltott oda Merész Károlynak: „Uram, ezúttal ugyancsak
meghannibáloztak bennünket!" Chastellain 1467-ben, Mechelenben, a
herceg első bevonulásakor figyelte meg, hogy mennyire szereti az antik
stílusú „nagy gesztust". Egy felkelést kellett megtorolnia. A lázadók ve-
zére számára emelt vérpaddal szemben foglalt helyet. A hóhér már ki-
húzta kardját, és sújtani készült. „Megállj – szólt ekkor a herceg –, vedd
le szeméről a kendőt, és segítsd fel!" „Ekkor értettem meg –, mondja
Chastellain –, hogy a herceg nagy és különleges célokat hordoz szívében,
rendkívüli tettekkel akar hírnevet és dicsőséget szerezni."
Az antik élet fényére való törekvés tehát, amely a reneszánszt jellemzi,
a lovagideálban gyökerezik. A kor burgundi emberének nehézkes szelle-
me és olaszának klasszikus ösztöne között csupán árnyalatnyi a kü lönb-
ség. Merész Károly kedvelt formái még hivalkodóan gótikusak, és a
klasszikusokat még fordításban olvasta.
 A lovagi és a reneszánsz elem keveredik a Kilenc Vitéz kultuszában is.
E csoportosítás három pogány, három zsidó és három keresztény harcos-
ból állítja össze a hősiesség arcképcsarnokát, és először Jacques de Lon-
guyon A Páva fogadalmai (Voeux du Paon) című, a XIV. század elejéről
származó művében találjuk meg. A hősök kiválasztása a lovagi költészet-
tel való szoros kapcsolatról árulkodik: Hektór, Caesar, Nagy Sándor,
Józsua, Dávid, Júdás, Makkabeus, Arthur, Nagy Károly, Bouillon
Gottfried. Eustache Deschamps mesterétől, Guillaume de Machaut -tól
vette át a Kilenc Vitéz alakját, és számos balladát írt róluk. A szimmetriá-
ra való törekvés – amely oly erős a középkorban – azt kívánta, hogy a
sorozatot egészítsék ki női megfelelőjével. Ennek az igénynek
Deschamps tett eleget, mesékből és a történelemből meglehetősen
bizarr hősnőket válogatott össze. Pentheszileát, Tomyrist, Semiramist
találjuk köztük. Ötletének nagy sikere volt. Az irodalomban és a
kárpitok rajzain ugyanúgy népszerűsítettek női hősöket, mint a férfiakat.
Amikor 1431-ben Henrik angol király bevonult Párizsba, előtte megy a két
nem mind a tizennyolc vitéze. Az ötlet olyan népszerű volt, hogy Molinet
paródiát írt „a falánkság kilenc vitézéről". Még I. Ferenc is „antik módra
öltözött" néha, hogy megjelenítse valamelyik vitézt.
Deschamps nem érte be ennyivel. A Kilenc Vitéz sorát egy tizedikkel,
Bertrand du Guesclinnel egészítette ki; ennek a bátor és okos breton har-
cosnak köszönhette Franciaország, hogy talpra állt Crécy és Poitiers
után. Így kapcsolta össze a régi hősök kultuszát a nemzeti hadi dicsőség
ébredező érzésével. Újítását mindenütt elfogadták. Orléans -i Lajos a
coucyi kastély nagytermében Du Guesclint, mint a tizedik vitézt ábrázol-
tatta szobrászával. Különösen azért tisztelte a hadvezér emlékét, mert az
tartotta keresztvíz alá, és ő adott először kardot a kezébe.
A burgundi hercegek leltáraiban számtalan furcsa ereklye szerepel,
régi és újabb hősöké egyaránt: „Szent György kardja, címerével"; „egy
másik csatakard, amely valaha Messire Bertran de Claiquin tulajdonát ké-
pezte"; „egy nagy vadkanagyar, amelyről az a hír járja, hogy Garin le
Loharain vadkanjának agyara volt"; „Szent Lajos zsoltároskönyve,
amelyből gyermekkorában tanult". Milyen furcsán ötvöződik a lovagi
mese és a vallásos kultusz a reneszánsz közeledő szellemével!
1300 körül az a hír terjedt el, hogy Lombardiában, egy régi sí rban
megtalálták Tristan lovag kardját, francia nyelvű verses felirattal. Innen
már csak egy lépés X. Leó pápáig, aki, midőn a velenceiek felajánlották
neki Livius egyik felkarcsontját, ünnepélyesen fogadta, mint ereklyét.
 A hanyatló középkor hőstiszteletének irodalmi kifejezése a tökéletes
lovag életrajza. Ebben a műfajban az egykorú történelmi alakok lassan
kiszorították a Gillon de Trazegnies-féle mondai hősöket. A kor neveze-
tes lovagjairól szóló életrajzok közül különösen három nagyon jellemző,
bár egymástól erősen különböznek: Boucicaut marsall, Jean de Bueil és
Jacques de Lalaing életrajza.
Jean le Meingre, más néven Boucicaut marsall katonai pályafutása a
nikápolyi vereségtől az azincourt-i vereségig tart, ahol fogságba esik, és
hat évvel később rabságban hal meg. Egy csodálója, megbízható adatok
alapján, már 1409-ben megírta életrajzát, de nem az a célja, hogy a kora-
beli történelmet tárja elénk, hanem hogy a lovagi élet tükrét mutassa fel.
A hadvezér és államférfi nehéz életének valóságos tényei eltűnnek az esz-
ményített hősiesség külsőségei mögött. A marsall a mértékletes és ke -
gyes lovag mintaképe, udvari erényekben és tudományokban egyaránt
jártas. Nem gazdag. Atyja sem növelni, sem csökkenteni nem akarta bir-
tokait, mondván: „Ha gyermekeim becsületesek és bátrak, elég lesz ne-
kik, ha hitványak, kár ennyit is rájuk hagyni." Boucicaut jámborságában
van valami puritán íz. Korán kel, azután három óra hosszat imádkozik.
Akármennyi dolga van, bármennyire siet is, naponta két misét hallgat
térden állva. Péntekenként feketébe öltözik. Vasárnap és ünnepnapokon
gyalog tesz zarándokutakat, szent dolgokról beszélget vagy olvastat fel
magának: valamelyik szent életéről, vagy egy „vitéz halott történetét –
rómaiét vagy másét". Mértékletesen él, keveset beszél, s ha mégis, akkor
Istenről és a szentekről, vagy a lovagságról, az erényről. Áhítatos ságra
és illedelmes viselkedésre neveli szolgáit, leszoktatja őket a káromkodásról.
A hűséges és tiszta szerelem szószólója, és megalapítja A Fehér Hölgy
Zöld Pajzsa nevű lovagrendet, melynek célja a nők védelme; Christine
de Pisan nagyon dicséri érte. Francia királyi kormányzó Genovában. Ott
esik meg vele, hogy egy napon udvariasan viszonozza két szembejövő
hölgy bókját: „Uram – kérdezi csatlósa –, ki ez a két hölgy, kiknek olyan
mélyen meghajolsz?" „Nem tudom, Huguenin" – feleli. „Uram, ezek
ringyók." „Ringyók? – csodálkozik a marsall. – Huguenin, én inkább
köszönök tíz ringyónak, mint hogy elmulasszak köszönni egy tisztességes
asszonynak." Rezignált és talányos jelszava ez volt: „Amit akartok."
A kegyesség, a mértékletesség és a hűség ilyen színeivel festik a tökéle-
tes lovag képét. Valójában Boucicaut egyáltalán nem hasonlított ehhez a
portréhoz, de ezt senki nem is várta tőle. Nem volt mentes sem a kegyet-
lenségtől, sem a fukarságtól, melyek osztálya közös hibái.
 Vannak azonban másféle lovagi mintaképek is. Az ifjú (Le jouvencel)
című életrajzi regény, melynek hőse Jean de Bueil, mintegy fél évszázad-
dal a Boucicaut marsall tetteiről szóló könyv után keletkezett, ami részben
meg is magyarázza különbözőségüket. Jean de Bueil Jeanne d'Arc zász-
laja alatt harcolt. Részt vett a praguerie nevű felkelésben és az úgynevezett
„közjóháborúban"; 1477-ben halt meg. Amikor 1465 körül kegyvesztett
lett, három szolgájának tollba mondta, vagy inkább felidézte életét. Míg
Boucicaut életrajzában a történelmi forma alig kendőzi el a romantikus célt,
Az ifjú a képzelet köntösében is megőrzi realizmusát, legalábbis az első
részben, mert aztán a szerzők igen együgyű romantikába vesznek.
Jean de Bueil alighanem nagyon élénk színekkel ecsetelte kalandjait
íródeákjainak. Nem tudunk még egy művet idézni a XV. század irodalmá-
ból, amely a kor háborúiról olyan józan képet festene, mint Az ifjú. Leírja
a katonaélet kicsinyes gondjait, ínségét és unalmát, a vidáman viselt
nehézségeket és a veszedelemben tanúsított bátorságot. Egy várúr szem-
lét tart csapata felett: csak tizenöt lova van, sovány és öreg gebék, leg-
többjén még patkó sincs. Mindegyik lóra két embert ültet, de a katonák
nagy része félszemű vagy sánta. Megpróbálják elragadni az ellenség
szennyesét, hogy legyen mivel megfoltozni a kapitány ruháját. Egy elfo-
gott tehenet udvariasan visszaadnak az ellenség kapitányának, amikor az
kéri. Az éjszakai menetelés leírását olvasva szinte érezzük, hogyan vesz
körül az éjszaka csendje és hűvössége. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy
itt jelenik meg először az irodalomban a katonáskodó Franciaország; in-
nen származnak A három testőr, a napóleoni gárdista figurái. A feudális
lovag helyett a modern kor katonáira ismerünk, az egyetemes és vallásos
eszmény katonaivá és nemzetivé alakul. A könyv hőse váltságdíj nélkül
szabadon bocsátja foglyait, azzal a feltétellel, hogy jó franciák lesznek.
Amikor nagy méltóságba kerül, visszasírja régi, kalandos és szabad
életét.
Az ifjú az igazi francia érzés kifejezése. A régimódibb, feudálisabb és
ünnepélyesebb burgundi élet irodalma nem teremthetett ilyen
realisztikus lovagtípust. A jouvencel-hez képest a XV. századi hainault-i
mintalovag, Jacques de Lalaing alakja ósdi kuriózum. A jó lovag, Jacques
deIalaing urunk cselekedeteiről szóló könyv (Le livre des faits du bon
chevalier Messire de Lalaing) sokkal többet foglalkozik lovagi tornákkal
és bajvívásokkal, mint az igazi háborúval.
A7 ifjú az egyszerű és megindító harci bátorság szinte felülmúlhatatlan
rajza. „Vidám dolog a háború, bizony . . . Az ember úgy szereti bajtársát
a harcban! Ha látod, hogy ügyed igazságos, véred igaz célért omlik,
könny gyűlik szemedbe. A hűség és szánalom nagy, édes érzése járja át
szívedet, ha látod, hogy barátod kockára teszi életét, hogy teljesítse és
véghezvigye Teremtőnk parancsát. Akkor elindulsz, hogy vele élj és
halj, és soha el ne hagyd, mert szereted. Mindez olyan csodálatos, hogy
aki nem ismeri, nem is tudja, mi a gyönyör. Azt hiszed, hogy aki meg -
ízlelte ezt, fél a haláltól? Bizony nem, mert úgy érzi, annyira megerősö -
dött, úgy megmámorosodott, hogy azt sem tudja már, hol van. Bizony,
nem fél az semmitől."
Nincs ezekben az érzésekben semmi jellegzetesen lovagi vagy középkori.
Akár egy mai katona is beszélhetne így. E szavak megmutatják, mi a
bátorság lényege: az ember a veszedelem feszültségében kilép szűkös
önzéséből, bajtársának vitézsége kimondhatatlanul emelkedett érzést
vált ki belőle, a hűség és áldozatkészség elragadtatását, egyszóval azt a
primitív és ösztönös aszkézist, amely a lovagídeál alapja is.
 V. fejezet

A HŐSIESSÉG
ÉS A SZERELEM ÁLMA

A katonai életnek a középkori lovagságéhoz hasonló felfogása szinte

mindenütt kialakult, jelesül a Mahábbaráta hinduinál és a japánoknál is.
Harcias arisztokráciáknak szükségük van a férfikötelesség eszményített
formáira. A tiszta és szép élet utáni vágy, amely a helléneknél a kalokaga-
thiában fejeződött ki, a középkorban a lovagságot teremtette meg. Ez az
ideál hatalmas erőforrás maradt még sok századon át, de a mérhetetlenül
sok erőszak és önzés elpalástolására is alkalmas volt.
Sosem hiányzik belőle az aszketikus mozzanat. Legerősebben akkor
hangsúlyozzák, amikor a lovag szerepe különösen fontos, mint az első
keresztes hadjáratok idején. A nemes harcos legyen szegény és minden
világi köteléktől mentes. „Az előkelő és birtoktalan embernek ez az
ideálja a kóbor lovagokban és templomos vitézekben öltött testet – írja
William James –, és bár az idők folyamán förtelmesen lezüllött, ha a gya-
korlatban már nem is, érzelmileg még ma is uralkodik a katonai és arisz-
tokratikus világszemléletben. Dicsérjük a katonát, mert nincsenek kö-
töttségei. Nincs egyebe a puszta életénél, melyet, ha az ügy úgy kívánja,
bármely pillanatban kész eldobni; ő az ideális irányú, korlátlan szabadság
képviselője." A középkori lovagság első virágzása idején a szerzetességgel
elegyedik. Ebből a frigyből születtek a Templomosok, a Johanniták, a
teuton és spanyol lovagrendek. De a valóság nemsokára, sőt, talán már az
első pillanattól kezdve meghazudtolja az eszményt, ezért az mindinkább
a képzelet birodalmába száll fel, hogy ott őrizze tovább az áldozat-
készségnek és az aszkézisnek a földi életben oly ritkán látható vonásait.
A fantasztikus és haszontalan kóbor lovag mindig szegény és kötelékek-
től mentes marad, akárcsak az első templomosok.
Igazságtalanság lenne, ha hazugnak vagy felületesnek tekintenénk a
lovagság vallásos elemeit: a részvétet, hűséget, igazságszeretetet. Ezek
lényeges részei. De a lovagi eszmét alkotó vágyak és képzetek, az erős er -
kölcsi megalapozottság és az ember harcos ösztönei dacára sem építettek
volna ilyen szilárd keretet a szép élet számára, ha nem a szerelem lett vol-
na a szüntelenül megújuló lelkesedés forrása.
 Sőt, maguk a lovagságnak ezek a jellemző vonásai – a részvét, az áldo-
zatkészség, a hűség – sem tisztán vallásos természetűek: erotikus jelle-
gük is van. Itt megint jusson eszünkbe, hogy nemcsak az irodalomban és
a művészetekben fejeződik ki az a vágy, hogy az érzelmek köré formá -
kat, stílust teremtsünk; mindennapi életünkben is megnyilvánul, az ud-
varias társalgásban, a játékokban, a sportban. A szerelem is állandóan
magasztos és romantikus kifejezést keres. Így, bár az élet kölcsönöz
ugyan motívumokat és formákat az irodalomtól, az irodalom végül is
mindig az életet másolja csak. Alighanem a lovagi szerelem is előbb je-
lent meg az életben, s csak azután tükröződött az irodalomban.
Lovag és hölgye, azaz a szerelméért szolgáló hős: az erotikus fantázia
mindig ebből az alapvető és változatlan motívumból fog kiindulni. Az
érzékiség átalakul önfeláldozássá, a férfi ama vágyává, hogy kimutassa
bátorságát, veszedelmeket vállaljon, erős legyen, szenvedjen és vérezzen
szíve hölgye előtt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a szerelem ihlette hősiesség álma meg-
részegítette a vágyakozó szívet, egyre növekszik, árad a fantázia. Az első,
egyszerű felfogást csakhamar kevésnek érzik, a lélek új képekre szomja-
zik, szenvedély színezi ki a lemondás és gyötrődés álmait. A férfi már
nem elégszik meg azzal, hogy gyötrődik, hanem meg akarja menteni sze-
relme tárgyát a veszedelemtől vagy a szenvedéstől. Az eredeti okhoz he-
vesebb ösztönző erő is járul: legfőbb jellemzője a veszélyben forgó szü -
zesség megvédelmezése – más szóval a vetélytársat kiütni a nyeregből.
Ettől kezdve a szüzet megmentő fiatal hős a lovagi szerelmi költészet fő
témája. A szexuális motívum mindig ott ólálkodik, még akkor is, ha a
támadó közönséges sárkány csupán.
Igazán meglepő az összehasonlító mítoszkutatás jobb célhoz méltó
buzgalma, amellyel meteorológiai jelenségeket igyekezett belemagyaráz-
ni a szűz megmentésének közvetlenül érthető és örök motívumába,
amely a legrégibb motívum, és soha nem is fog elavulni. A túlságosan
gyakori ismétlés miatt olykor talán unalmassá válik, de azután ismét
megjelenik, minden korhoz és környezethez alkalmazkodni tud. Új ro -
mantikus típusok keletkeznek, mint ahogy a cowboy felváltotta a kalózt.
A középkor kamaszos telhetetlenséggel ismételgette a
kezdetlegesen romantikus képeket. Az irodalom néhány emelkedettebb
műfajában, így a lírai költészetben a vágy és beteljesedés kifejezése
kifinomultabb lett ugyan, de a kalandos lovagregény mindvégig
megőrizte nyers és naiv formáját, anélkül, hogy a kortársak szemében
elvesztette volna varázsát. Azt hinné az ember, hogy a középkor utolsó
századait már nem izgatták ezek a gyerekes fantazmagóriák; hogy
Froissart szuperromantikus regénye, a Méliador, vagy a Perceforest, a
lovagromantikának ez az elkésett hajtása a maga idejében már
anakronizmus lehetett. Pedig semmivel sem inkább az, mint
napjainkban a szenzációregény. Az erotikus képzeletnek mindig hasonló
mintákra van szüksége, és itt találja meg őket. Még a re neszánsz
delelőjén is újra feltámadnak az Amadís de Gaula ciklusában.
Elképzelhetjük, milyen fogékony lehetett az 1400-as évek kiegyensúlyo-
zatlan és tudatlan nemzedéke a romantika iránt, ha Francois de la Noue
– jóval a XVI. század közepe után – azt állítja, hogy az Amadís-regények
„bizonyos bódulatot" idéztek elő az ő nemzedékében; pedig ez a huge -
nották nemzedéke volt, akik átélték a racionalizmussal átitatott
humanizmust.
A korabeli romantikus képzelet csaknem olthatatlan szomjúságát az
irodalom nem tudta kielégíteni. Valamilyen aktívabb kifejezésmódra
volt szükség. A dráma talán megfelelt volna, de a szó szoros értelmében
vett középkori dráma csak kivételesen foglalkozott szerelemmel: témái
szent történetek. Volt azonban egy másik lehetőség, éspedig a nemes
sportok, a tornák és a bajvívás. A sportolók küzdelmében mindig van
valami drámai és erotikus mozzanat. A középkori lovagi tornában azon-
ban annyira elhatalmasodott, hogy a romantikus célkitűzés csaknem
elfeledtette, hogy itt erő és bátorság versengéséről van szó. A lovagi
torna a maga bizarr kellékeivel, pompázatos külsőségeivel, költői
illúziójával és pátoszával azt a szerepet játszotta, amelyet későbbi korokban
a dráma.
Az arisztokráciák élete, oly korokban, amikor még erősek, bár már
kevés hasznot hajtanak, mindenre kiterjedő társasjátékká alakul. A
nemesek az emelkedett és heroikus élet illúziójába menekülnek, hogy a
valóság gyötrelmes tökéletlenségét elfelejtsék. Lancelot és Tristan
maszkját viselik. Megdöbbentő önáltatás ez; kiáltó álságát csak úgy lehet
elviselni, ha az ember egy kis gúnnyal kezeli. A középkor utolsó
századainak egész lovagi kultúrája bizonytalanul egyensúlyoz az
érzelgősség és a gúny között. Vitathatatlanul komolyan veszik a
becsületet, a hűséget, a szerelmet; de az ünnepélyes merevség időről
időre mosolyban oldódik fel, bár az igazi paródiáig sohasem jutnak el.
Ariosto újra fölveszi a lovagi érzés hősi pózát, amikor Pulci Morganté-ja
és Boiardo Szerelmes Loránd-ja már régen nevetségessé tette az ilyesmit.
1400 körül francia körökben a lovagkultuszt tökéletes komolysággal
fogták föl. Nehéz ezt megérteni, ha Boucicaut irodalmi megjelenítésének
és valóságos életpályájának megdöbbentő ellentmondásaira gondolunk.
Korabeli művek úgy mutatják be, mint az udvariasság és lovagiasság fá-
radhatatlan védelmezőjét, aki hölgyének az égi szerelem klasszikus sza-
bályai szerint szolgál. „Mindnyájuknak szolgált, mindnyájukat tisztelt az
Egy szerelme kedvéért. Beszéde választékos, udvarias és szerény volt
hölgye előtt." Amikor 1388-ban Közel-Keleten járt, ő és fegyvertársai
azzal szórakoztak, hogy költeményeket írtak a hűséges és tiszta lovagi
szerelem védelmére – ez a Száz ballada. És talán a nikápolyi katasztrófa
kigyógyította lovagi hóbortjaiból? Hiszen ott láthatta, milyen siralmas
következményekkel jár, ha egy életbevágóan fontos vállalkozásba olyan
meggondolatlanul vágnak bele, mintha csak lovagi kalandról volna szó.
Elestek társai, akikkel a száz balladát írta. Azt gondolnánk, ennyi elég,
hogy elforduljon a lovagság régimódi formájától. De mégis hű maradt
hozzá, és következő feladatának A Fehér Hölgy Zöld Pajzsa rend meg -
alapítását tekinti.
Mint minden romantikus forma, amelyet valaha szenvedély hatott át,
de aztán elavult, első pillantásra a lovagság és a lovagi udvariasság szabá-
lyai is ostobák és nevetségesek. A szenvedély hangja már csak az iroda-
lomban csendül fel nagy ritkán, egy-egy géniusz ihlette alkotásban. Pe-
dig a pazarul kidolgozott társadalmi viselkedésformáknak megvolt a ma-
guk szerepe az élet szépítésében, mert eleven szenvedély díszletei voltak.
Ha az elavult szerelmi költészetet vagy a lovagi tornák esetlen leírásait
olvassuk, nem elég pontosan ismernünk a történelmi részleteket. Kép-
zeljük hozzá a mosolygó szemeket, amelyek azóta régen elporladtak, de
akkor mérhetetlenül fontosabbak voltak, mint a ránk maradt, írott szó.
Már csak egy-egy pislákoló fénysugár jelzi, hogy mi volt a kulturális
formák jelentősége a szenvedély számára. A Gém fogadalmá-ban (Voeu
du Héron) az ismeretlen szerző szerint Jean de Beaumont így beszél:

Midőn kocsmában ülve emelünk serleget,

s a hölgyek arra járva vetnek reánk szemet,
nyakuk hattyu-fehér, és fűzőjük remek,
és szikrázó szemük szépsége ránk nevet —
szívünk természetes vágyában megremeg.
Kiállnánk Agoulant-nal, Yaumont-nal; van, kinek
szíve Olivier-től s Rolandtól sem remeg.
Ám ha táborba szállunk, s lovunk lustán üget,
nyakunkban lóg a pajzs, csüng dárdánk, a kedvszegett,
és csontunkig hatol a fagylaló hideg,
 és valahány tagunk, mind elgémberedett,
s felénk fenyegetőn ellenség közeleg
úgy nagy pincébe vágyunk, mely tágas módfelett,
melyben ne lásson soha senki meg.

A lovagi torna erotikus jellege abból a szokásból a legnyilvánvalóbb,

hogy a lovag hölgyének öltözetét vagy fátylát hordja. A Perceforest-ben
olvashatjuk, hogyan veszik le a bajvívást néző hölgyek minden cicomá -
jukat, egyiket a másik után, hogy a sorompók közt felvonuló lovagok -
nak dobják. Mire véget ér a harc, fejük és karjuk már fedetlen. Egy XIII.
századi költemény, pikárdiai vagy hainault-i dalnok műve, A három lo-
vagról és az ingről (Des trois chevaliers et del chainse) teljesen kiaknázza
ezt a motívumot. Egy fölöttébb liberális, de a harcot nemigen kedvelő
nemes felesége elküldi ingét három szerelmes, szolgáló lovagjának, hogy
egyikük majd mint páncélt hordja a lovagi tornán, amelyet a férj fog ren-
dezni; vértet azonban nem húzhat alá. Az első és második lovag kimenti
magát. Az ágrólszakadt harmadik éjszaka megöleli az inget, és szenvedé-
lyesen megcsókolja. Az ingbe öltözve jelenik meg a tornán, s nincs alatta
páncél; súlyosan megsebesül, a véráztatta ing elszakad. Ekkor jönnek rá,
milyen csodálatosan bátor volt, és ő kapja a jutalmat. A hölgy neki aján -
dékozza szívét. Most a szerelmesen a sor, hogy kérjen valamit. Vissza -
küldi a hölgynek az inget, amúgy vérfoltosan, hogy az ünnepzáró lako-
máján ruhája felett viselje. A hölgy gyöngéden megcsókolja az inget, és
úgy jelenik meg, ahogy a lovag kívánta. Ezért a jelenlevők nagy része
megrója, a férj meg van döbbenve, a költemény ezzel a kérdéssel zárul:
vajon melyik szerelmes hozott nagyobb áldozatot?
Az egyház nyíltan ellenezte a lovagi tornát; ismételten betiltották.
Ellenséges magatartásában kétségtelenül része volt annak, hogy félt a
nemes játék szerelmi jellegétől, és azoktól a visszaélésektől, melyekre e
játék vezetett. Sem a moralisták, sem a humanisták nem nézték jó
szemmel a bajvívást. Hol olvassuk, kérdi Petrarca, hogy Cicero vagy
Scipio lándzsát tört volna? A polgárok nevetségesnek és haszontalannak
tartották. A nemesi világ azonban folytatta, és rendkívül fontos
dolognak tekintette a lovagi tornák kultuszát. A híres bajvívások
színhelyén emlékműveket állítottak, mint a Pélerine-keresztet Saint Omer
közelében a Saint-Pol törvénytelen fia és egy spanyol lovag között lezajlott
Zarándoklati Bajvívás emlékére. Bayard a kegyhelynek kijáró tisztelettel
látogatott el a kereszthez. A boulogne-i Notre Dame-templomban
őrizték a Könnyek Forrása bajvívás díszleteit, melyeket ünnepélyesen
felajánlottak a Boldogságos Szűznek.
A középkor harcias sportjai sokkal mesterkéltebbek és bonyolultab -
bak, mint az ókori vagy a modern atlétika. A bajvívókat büszkeség, be -
csület, szerelem és művészet ösztökéli. A pompás díszletekkel, hősi kép-
zelgésekkel zsúfolt bajvívás olyan erős romantikus vágyakat fejez ki,
hogy azt a puszta irodalom már nem tudja kielégíteni. Valójában az ud -
vari élet és a katonai pálya igen kevés alkalmat adott a lelket eltöltő szép,
hősi és szerelmi ábrándok kiélésére. El kellett játszani őket. Ezért mese-
világ a bajnoki torna színpada, ahol a tündérmesék hangulata az udvari
szerelem szentimentalizmusával keveredik.
A XV. századi bajvívás rendszerint egy képzelt lovagi kalandon alapul,
színpada mesterséges, romantikus neve van: Könnyek Forrása, Nagy
Károly Fája. Külön erre a célra építenek hát egy forrást, mellé egy faházi-
kót, amelyben (persze csak in effigie) egész éven át egy hölgy lakik; a
hölgy egyszarvút tart pórázon, az pedig három címerpajzsot hord. Min-
den hónap első napján lovagok jönnek, megérintik a pajzsokat, így köte-
lezik magukat, hogy részt vesznek a bajvívásban, melynek szabályait a
viadal „fejezetei" pontosan leírják. A pajzsokat lóhátról kell megérinteni,
ezért lovak állnak rendelkezésükre. A Sárkány Meghódítása esetében
négy lovag áll a keresztúton, és egy hölgynek sem szabad keresztülmen -
nie anélkül, hogy valamelyik lovag két lándzsát ne törne érte, hacsak a
hölgy nem ad zálogot. Félreismerhetetlen összefüggés van a harci és ero-
tikus sport e primitív megnyilvánulásai és a gyermekek zálogosdíja kö -
zött. A Könnyek Forrásának egyik szabálya így szól: aki bajvívás során
leesik lováról, egy éven át arany karperecet viseljen, amíg csak meg nem
találja azt a hölgyet, akinél a kulcs van; az megszabadíthatja azzal a felté-
tellel, hogy azontúl a lovag neki szolgál.
A nemesek szívesen burkolták titkok és melankólia fátylába ezeket a
játékokat. A lovag maradjon ismeretlen. Neve „fehér lovag", „ismeretlen
lovag", vagy viselje Lancelot vagy Palamedes címerét. A Könnyek
Forrásának címerpajzsai fehér, ibolya és fekete színűek, fehér könnyek -
kel behintve; a Nagy Károly Fájának pajzsai feketék és ibolyaszínűek,
arany és fekete könnyekkel. A Sárkány Meghódoltatásán, amelyet René
király rendezett, amikor leánya, Margit Angliába indult, a király feketébe
öltözött, fekete volt egész felszerelése, páncélja, lova, minden, még lán-
dzsájának a fája is.
 VI. fejezet

LOVAGRENDEK
ÉS FOGADALMAK

A bátorság, becsület és hűség eszménye a lovagi tornán kívül más

kifejezési formákat is talált.. A harcias sportok mellett a lovagrendek is
tág teret nyitottak a magas arisztokratikus kultúra kedvteléseinek. A
lovagrendek gyökerei az ősi múlt szent rítusaiba nyúlnak vissza,
akárcsak a bajvívás, a lovaggá ütés. Vallási eredetük pogány, csak a
hűbéri gondolkodás tette kereszténnyé őket. Tulajdonképpen a
lovagrendek csak magának a lovagi rendnek elágazásai. A lovagság
ugyanis szent testvériség volt, a felvétel ünnepélyes avatási szertartáson
történt. A kialakult ceremóniákban furcsán keverednek a keresztény és
pogány elemek: a borotválkozás, a fürdő és a fegyveres virrasztás
kétségtelenül a kereszténység előtti időkből maradt meg. Akiket így
avattak, a „fürdő lovagjainak" nevezik, megkülönböztetésül azoktól,
akiket egyszerűen csak karddal ütöttek lovaggá. Ez a kifejezés szülte az
állítólag IV. Henrik angol király által alapított Order of the Bath (A Fürdő
Rendje) legendáját. Később azután I. György csakugyan megalapította ezt
a rendet.
Az első nagy rendek, a Templomosok, Johanniták és a Német Lovagrend
szerzetesi és hűbéri eszmék kölcsönhatásából születtek, és csakhamar
nagy fontosságú politikai és gazdasági intézménnyé váltak. Fő céljuk többé
már nem a lovagi erények gyakorlása; ez és vallási törekvéseik háttérbe
szorulnak politikai és pénzügyi szerepük mellett. Az újabb keletű
lovagrendekre vár az eredeti elgondolás felfrissítése, amely szerint a
lovagrend afféle klub, társasjáték, arisztokratikus szövetség. A XIV. és XV.
században nagy számban alapított rendek jelentősége valójában igen cse-
kély, de mindig a legemelkedettebb erkölcsi és politikai idealizmus je -
gyében születtek. Philippe de Méziéres, a páratlan politikai álmodozó az-
zal akarja meggyógyítani százada minden baját, hogy új lovagrendet ala-
pít, a Kínszenvedés Rendjét, amely majd egyesíti a kereszténységet, s így
közös erővel kiűzik a törököt. A nemesek oldalán polgárok és földműve-
sek is részt vehetnek benne. A három szerzetesi fogadalmat praktikus
okokból megváltoztatja: cölibátus helyett beéri a házastársi hűséggel.
Hozzávesz egy, a régebbi rendek előtt ismeretlen fogadalmat is: a summa
perfectio, az egyéni erkölcsi tökéletesség fogadalmát. A Militia Passionis
Jesu Christi (Jézus Krisztus Kínszenvedésének Lovagsága) elnevezésű
rend terjesztésének feladatát „Isten és a lovagság négy követére" bízta
(köztük volt az ünnepelt Othon de Granson): menjenek el „különb-kü-
lönb országokba és királyságokba, s mint négy evangélista, hir dessék a
fennebb mondott szent lovagságot".
A „rend" szó tehát még sokat megőrzött vallási tartalmából. A religio
szóval váltakozik, ami akkoriban a szerzetesrendeket jelölte. Hallunk az
Aranygyapjú religióról, az Avys religio egy lovagjáról. Az Aranygyapjú
Rendjének szabályai valóban egyházi szellemben készültek: a mise és a
temetési szertartások igen nagy szerephez jutnak benne, a lovagok úgy
ülnek kórusszékeiken, mint a kanonokok. Azonos lovagrendhez tartozni
szent és exkluzív kötelék. Jó János Csillagrendje lovagjainak minden
más rendből ki kellett lépniük. Jó Fülöp visszautasítja a Térdszalagren -
det, bármennyire unszolja is Bedford herceg, mert nem akarja túlságosan
elkötelezni magát Anglia oldalán. Amikor aztán Merész Károly elfogad-
ja, XI. Lajos azzal vádolja, hogy megszegte a péronne-i békét, amely meg-
tiltotta, hogy a király beleegyezése nélkül szövetséget kössön Angliával.
E komoly külsőségek dacára az új rendek alapítóinak szüntelenül azzal
a váddal kellett hadakozniuk, hogy a rendalapítással hiú szórakozásokat
kergetnek. Az Aranygyapjú Rendjét, mondja Machaut, a költő, nem hiú-
ságból alapították:

Nem játékra, időtöltésre lett,

hanem a célból, hogy dicséretére
váljék Istennek mindenek felett,
s a jókat hírnév s dicsőség kísérje.

Guillaume Fillastre könyvet ír az Aranygyapjúról, hogy megmagya -

rázza a rend magas és megszentelt fontosságát, nehogy valaki a hiúság
művének tarthassa. Fel kellett hívni a figyelmet a herceg magas céljaira,
hogy az őáltala alapított rendet a számos újkeletű rendtől megkülönböz-
tessék. Minden fejedelem és főnemes arra vágyott, hogy saját rendje le -
gyen. Az Orléans-iak, Bourbonok, Lusignanok, Coucyk féltékenyen
versengtek, hogy melyikük talál ki bizarrabb jelvé nyt és megdöbben-
tőbb jelmondatot. Pierre de Lusignan Kardrendjének lánca arany S-ek-
ből készült, ami annyit jelentett: hallgatás (silence). Orléans-i Lajos sün-
disznója Burgundiát fenyegeti tüskéivel.
Az Aranygyapjú azért múlta felül az összes többi lovagrendet, mert a
burgundi hercegek álltak mögötte mérhetetlen vagyonukkal. A rendet
hatalmuk jelképének tekintették. A gyapjú eredetileg a kolkhiszi gyapjú
volt; Iaszón meséjét mindenki ismerte. Csakhogy Iaszón, a névadó hős,
nem volt egészen gáncstalan lovag, hiszen megszegte adott szavát. Kitű-
nő alkalom, hogy az emberek gonosz célzásokat tegyenek a hercegek
Franciaországgal kapcsolatos politikájára. Alain Chartier például ezt írja
A Páfrány balladája (Ballade de Fougéres) című költeményében:
 Egyként utálja Isten, ember
a hazugságot s árulást.
Ezért hősök körébe nem lel
Iaszón neve magasztalást;
hogy a Gyapjút elnyerje, lásd,
esküjét is megszegte ő.
A tolvajlás napfényre jő.

Ezért a rend kancellárjának, Châlons tudós püspökének, Jean Ger -

mainnek az az igen szerencsés ötlete támadt, hogy a Hellét hordozó kos
gyapja helyett egy sokkal tiszteletreméltóbb gyapjút választott; azt, ame-
lyet Gedeon terített ki, hogy felfogja az ég harmatát. Gedeon gyapja az
angyali üdvözlet egyik leghatásosabb jelképe. Így – a pogány hőst többé-
kevésbé elhomályosítva – az ótestamentumi bíró a rend patrónusa. Guil-
laume Fillastre, Jean Germain utóda a kancellári méltóságban, a Szent -
írásban további négy gyapjút fedezett fel, mindegyikük egy -egy erényt
jelképez. De ez már nyilvánvalóan túlzás, és úgy tudjuk, nem is volt sike-
re. Az Aranygyapjú legünnepélyesebb elnevezése továbbra is „Gedeon
jele".
Az Aranygyapjú vagy a Csillagrend ünnepélyes pompájának leírásával
csak az előző fejezet példatárát bővítenénk. Elég, ha rámutatunk vala-
mennyi lovagrend közös vonására, a tisztségviselők elnevezésére, amely-
ből kitűnik, hogy a lovagrendek eredeti jellegük szerint primitív és meg-
szentelt játékok. Az igazlátó neve Aranygyapjú, Térdszalag. A heroldo -
kat országokról nevezik el: Charolais, Zeeland. Az első poursuivant, a
rangban a herold után következő lovag neve: Fegyver – a herceg jelvé-
nye, a kova és acél nyomán. A többi poursuivant neve romantikus vagy
erkölcsi jellegű, mint Montréal, Állhatatosság; vagy allegorikus: Alázatos
Kérelem, Édes Gondolat. Ezeket a neveket a Rózsa-regény-ből kölcsö-
nözték. A lovagrend ünnepein ilyen nevekre keresztelik meg a poursui-
vant-okat, leöntve őket borral.
Leginkább a lovagi fogadalmakból látszik, hogy az akkori felfogás
szerint mi volt a lovagrend lényege. Minden rend megkíván bizonyos
fogadalmakat, de vannak a rendektől független, egyéni és alkalmi
fogadalmak is. Itt derül ki a barbár jelleg, amely azt bizonyítja, hogy a
lovagság gyökerei primitív civilizációkba nyúlnak vissza. Sok a hasonlóság a
Mahábharáta Indiájával, a régi Palesztinával, a sagák Izlandjával.
 Vajon mi maradt a középkor végére a lovagi fogadalmak kulturális
értékeiből? Egyik-másik a tisztán vallási fogadalmak közeli rokona, célja
egy magasztos erkölcsi szándék hangsúlyozása, rögzítése. Van olyan is,
mely romantikus és erotikus vágyakat szolgál, és olyanokat is találunk,
amelyeknek csak mulatság a céljuk, és tréfálkozásnak adnak tápot. Na -
gyon nehéz megmondani, mennyire őszinték. Ne higgyük, hogy mind
olyan ostobák és őszintétlenek voltak, mint – hogy a legismertebb és leg-
inkább történelmi példát idézzük – a Fácán Fogadalma. Itt is csak a holt
formát látjuk, mint a bajvívások esetében; a szokás kulturális jelentősége
eltűnt, azzal a szenvedéllyel együtt, amely a kor embereit lelkesítette.
Számukra ezek a formák a szépség álmának megvalósulását jelentették.
A fogadalmakban megint az aszkézisnek és az erotikának azzal a keve-
redésével találkozunk, amelyről megállapítottuk, hogy a lovageszmény
alapja, és amely a bajvívásokban fejeződik ki a legtisztábban. La Tour
Landry lovag, lányaihoz intézett furcsa intelmeiben egy nemes származá-
sú, szerelmes férfiakból és asszonyokból álló különös rendről beszél,
amely fiatal korában Poitouban és másutt is virágzott. Galois-nak és galoi-
se-nak nevezték magukat, és „nagyon zordon szabályaik voltak". Nyáron
prémekbe és prémmel bélelt csuklyába öltöztek, tüzet gyújtottak a kan-
dallóban, télen viszont csak egyszerű, prém nélküli kabátot volt szabad
viselniük, se köpenyt, se kalapot, se kesztyűt nem húzhattak. A legna -
gyobb hidegben is örökzöld ágakat tettek a tűzhely elé, ágyneműjük is
igen vékony. Nem csoda, hogy igen sokan megfagytak. Ha egy galoise
férje egy galois-t látott vendégül, becsületvesztés terhe mellett köteles-
sége volt vendége rendelkezésére bocsátani házát és feleségét. Íme, egy
nagyon primitív szokás. Valószínűtlen, hogy a szerző találta volna ki,
bár lehet, hogy egy kicsit eltúlozta ezt a furcsa eltévelyedést; úgy sejtjük,
a szerelmet akarták felfokozni az aszketikus izgalommal.
A XIV. századból származó, A Gém fogadalma című költeményben a
lovagi fogadalmak zordon szelleme nyilvánul meg. Ez az egyébként
történelmi szempontból igen megbízhatatlan mű leírja, milyen
ünnepségeket rendeztek Edward udvarában, amikor Robert d'Artois
arra biztatta a királyt, hogy üzenjen hadat Franciaországnak. Salisbury
gróf hölgye lábánál ül. Mikor felszólítják, hogy tegyen fogadalmat, arra
kéri a hölgyet, helyezze egyik ujját a jobb szemére. Kettőt is, ha kell,
feleli a hölgy, és két ujjával lecsukja a gróf szemét. „Belle, jól be van
csukva?" kérdezi a lovag. „Igen, minden bizonnyal."

Nos hát — hangzott az ajkán, szívéből fakadón —,

 a nagy Mindenható Istenre fogadom,
és szűz Anyjára, kit szépsége fénybe von,
hogy zúgjon szél vagy orkán, többé ki nem nyitom,
nem visz rá tortúra, se baj, se fajdalom,
míg Frankhonba nem érek, hol kedves nép vagyon,
míg a fáklyát egészen fel nem lobbanthatom,
s nem próbálom erőmet kemény viadalon
Fülöp hadai ellen, ki félelmes nagyon.
Jöjjön, mi jön, szavam már többé nem másítom. —
Akkor elvonta ujját a gyengéd hajadon,
s a szem nem nyílt ki, látta mind a sokadalom.
Az irodalmi motívumnak némi valóságos alapja is van; Froissart csak-
ugyan látott angol urakat, akik egyik szemüket szövetdarabbal fedték be,
mert fogadalmat tettek, hogy mindaddig csak fél szemüket használják,
amíg valami vitéz tettet végre nem hajtottak Franciaországban.
A legvadabb fogadalmat a királyné teszi, ezzel fejeződik be A Gém fo-
gadalma. Megesküszik, hogy nem szüli meg gyermekét, akivel viselős,
amíg a király el nem viszi őt az ellenség országába, s ha a vajúdás túl
korán kezdődne, megöli magát „egy nagy acélkéssel”:

Elveszejtem lelkem, s elvész gyümölcsöm is.

A Gém fogadalma az irodalom tükrében mutatja, milyen barbár és

primitív jelleggel éltek ezek a fogadalmak a kor tudatában. Mágikus
elemről árulkodik, hogy a haj és szakáll nagy szerephez jut; így például
az Avignonban bebörtönzött XIII. Benedek azt az archaikus fogadalmat
teszi, hogy addig nem borotválja le szakállát, amíg szabadságát vissza
nem nyeri.
Aki fogadalmat tesz, valamilyen önmegtagadást vállal, hogy ez ösztö-
nözze az ígéret végrehajtására. Az önmegtagadás legtöbbször az étkezés-
re vonatkozik. Az első lovag, akit Philippe de Méziéres felvett a Kín -
szenvedés Rendjébe, egy lengyel, aki kilenc évig csak állva evett és ivott.
Bertrand du Guesclin veszedelmesen szeretett ilyen fogadalmakat tenni.
Nem vetkőzik le, amíg el nem foglalta Montcontourt, nem eszik, amíg az
angolokat ütközetre nem kényszerítette.
Mondani sem kell, hogy a XIV. századi nemesek nem tudták, hogy mi
a böjtök mágikus értelme. Mi azonban tudjuk. Azt a szokást is értjük,
hogy a fogadalom jeléül vasat viseltek lábukon. La Curne de Sainte
Palaye már a XVIII. században felismerte, hogy a chattusok e szokása, amit
Tacitus írt le, pontosan megfelel a középkori lovagok hóbortjainak.
1415-ben Bourbon János és vele együtt tizenhat lovag és csatlós megfo-
gadja, hogy két éven át minden vasárnap bilincset hord a bal lábán – a
lovagok aranyból, a csatlósok ezüstből –, amíg nem találnak tizenhat
ellenfelet, akik hajlandók életre-halálra megvívni velük. Jean de
Boniface, a „kalandos lovag", amikor 1445-ben Szicíliából Antwerpenbe
érkezik, hasonló bilincset visel. Sir Loiselench A kis Jehan de Saintré
története szerint nemkülönben. Az emberben kétségkívül mindig erős
marad a hajlandóság, hogy fogadalmat tegyen valaminek
véghezvitelére, ha veszedelemben van, vagy erős szenvedély lesz úrrá
rajta. Ennek igen mély lélektani gyökerei vannak, és nem az egyes
vallások vagy civilizációk sajátja. Mégis a fogadalom, mint a lovagi
kultúra része, kihal a középkor végén.
1454-ben Lille-ben Jó Fülöp, keresztes hadjáratra készülve pazar fé-
nyű ünnepségeit a Fácán Fogadalommal koronázza meg. Alighanem ez
a haldokló szokás utolsó megnyilvánulása, amely egy előző civilizáció
igen fontos eleme volt, de már fantasztikus cifrasággá vált. A lakoma
során fogadalmakat tesznek; a vendégek a felszolgált fácánra esküsznek,
igyekeznek túllicitálni egymást, akárcsak a régi vikingek, akik részegen
bolond és vakmerő fogadalmakkal versengtek, és a felszolgált vad -
disznóra esküdtek. Vannak kegyes ígéretek, amelyeket Istennek, a Bol -
dogságos Szűznek, a hölgyeknek és a fácánnak tesznek, másokban
viszont nem említik Istent. Mindegyikben valami élelemről vagy ké -
nyelemről mondanak le: nem alusznak ágyban szombaton, nem esz -
nek húst pénteken stb. Halmozzák az aszkézist: az egyik nemes meg fo-
gadja, hogy a hét egy napján nem hord páncélt, nem iszik bort, nem
alszik ágyban, nem eszik ülve, szőrcsuhát vesz fel. A fogadalom végrehaj-
tásának módozatait aprólékosan részletezik és feljegyzik.
Vajon komolyan kell-e venni mindezt? A játék résztvevői úgy tesz-
nek, mintha komolyan vennék. Philippe Pot fogadalmat tesz, hogy mez-
telen jobb karral fog harcolni, és a herceg, mintha valóban féltené ke -
gyencét, megparancsolja, hogy a fogadalomhoz jegyezzék a következő
záradékot: „Magas uramnak kedve ellenére való, hogy Messire Philippe
Pot az ő társaságában meztelen karral tegye meg a szent fogadalmi utat;
hanem azt kívánja, hogy jól és kellőképpen felfegyverkezve utazzék vele,
amint illik." A herceg fogadalma, hogy személyesen fog megvívni a török
szultánnal, általános megrökönyödést vált ki. A fogadalmak között
vannak feltételesek is, amelyekből látszik, hogy a fogadalomtevő ürü -
gyet keres, hogy veszély esetén kibújhasson alóla.
 Az egész felületes pompán valami gúnyos tréfálkozás színe üt át. Egy
Gém Fogadalomnál Jean de Beaumont esküt tesz, hogy a legbőkezűbb urat
fogja szolgálni. Egy Fácán Fogadalom alkalmával Jennet de Rebreviettes
megesküszik, hogy ha a hadjárat előtt nem nyeri el hölgye kezét, Keletről
visszatérve feleségül veszi az első hölgyet vagy leányzót, akinek van
húszezer aranya, „ha az is rááll". Mégis Rebreviettes, minden cinizmusa
dacára, mint „szegény csatlós" indult el, hogy a granadai mórok elleni
hadjáratban keressen kalandokat.
Így nevet egy fásult arisztokrácia a saját eszményén. Miután a hősi élet
álmát a képzelet, művészet és vagyon minden kincsével feldíszítették, rá-
eszmélnek, hogy az élet azért mégsem olyan szép – és mosolyognak.
 VII. fejezet

LOVAGI ESZMÉK
A POLITIKÁBAN
ÉS A HÁBORÚBAN

A hanyatló középkor elemzésénél a mai tudósok általában nem

veszik eléggé figyelembe a tovább élő lovagi eszméket. Úgy tekintik a
lovagságot, mint már régen jelentőségüket vesztett ideák többé-kevésbé
mesterkélt felújítását. Megegyeznek benne, hogy csak díszítőelem a
társadalomban, más jelentősége nincs: a kor történelmét alakító
emberek, fejedelmek, nemesek, főpapok és polgárok a tények emberei
voltak, nem romantikus álmodozók. De mivel ezek az emberek mégis
csaknem valamennyien tisztelettel adóztak a lovagi hóbortnak, meg kell
vizsgálnunk, hogy e hóbort milyen mértékben befolyásolta az
eseményeket. A civilizáció történetének számára nagyon is valóságos
dolog a magasabb rendű élet örök vágya. Az illúziókat, hívságokat,
bolondságokat még a politikai történetírásnak is figyelembe kell vennie,
különben jelentős tényeket hanyagol el. Nincs veszedelmesebb
történetírói irányzat, mint az, amelyik úgy mutatja be a múltat, mintha
ésszerű egész volna, és világosan körvonalazott érdekek diktálnák.
Éppen ezért fel kell mérnünk, milyen hatása volt a középkor végén a
lovagi eszméknek a politikára és a hadviselésre. Vajon a királyi és hadita-
nácsok számoltak-e a lovagiasság szabályaival? Előfordult-e, hogy a lo-
vagi szempontok befolyásolták a döntéseket? Minden bizonnyal. Nem
tudjuk, hogy a lovagi eszmék valaha is javára váltak-e a középkori politi-
kának, sőt biztos, hogy néha erősen kárára voltak. Egyrészt a lovagság a
középkorban tragikus politikai tévedések forrása, akárcsak napjainkban
a nacionalizmus és a faji gőg. Másrészt némelyek arra is felhasználták,
hogy jól felfogott érdekeiket nemes célkitűzések mögé rejtsék vele. A
legnagyobb tévedés, amit Franciaország egyáltalán elkövethetett, egy
csaknem független Burgundia megteremtése volt, és ennek bevallott oka
lovagi természetű: János király, a lovagias, de zavaros fejű uralkodó pá-
ratlan bőkezűséggel akarta megjutalmazni fiát Poitiers-nél tanúsított bá-
torságáért. Bár a burgundi hercegek makacs franciaellenes politikáját 1419
után házuk érdeke diktálta, a kortársak szemében mégis az igazolta, hogy
példás bosszút kellett állniuk a montereau-i gyilkosságért. A burgundi
udvari irodalom legfőbb törekvése, hogy minden politikai dolog ba
lovagi indítékokat magyarázzon bele. A hercegek állandó jelzői – „Fé-
lelemnélküli" János, „Merész" Fülöp, Fülöpre már nem sikerült ráag -
gatni a „Rettenthetetlen" jelzőt, így őt „Jó" Fülöpként emlegetik – mind
azt a célt szolgálják, hogy a herceget a lovagromantika nimbuszával ve-
gyék körül.
De volt a kor politikai célkitűzései között egy olyan is, amelyben már
magát a vállalkozást is lovagi eszme sugallta: a szent sír visszahódítása. A
legmagasabb, s Európa minden királyára még ekkor is kötelező politikai
ideált Jeruzsálem képezte. Itt a legszembeszökőbb az eszmei forma és a
kereszténység valódi érdeke közti ellentét. 1400 körül Európa számára
rendkívül égető a keleti kérdés: vissza kellett volna szorítani a törökö -
ket, akik éppen akkor foglalták el Drinápolyt, és eltörölték a szerb ki-
rályságot. A fenyegető veszedelemben minden erőt a Balkánra kellett
volna összpontosítani. Ez az európai politikai legsürgetőbb gyakorlati
feladata, és mégsem szabadul meg a keresztes hadjáratok régi eszméjétől.
Jeruzsálem elfoglalásának szent kötelességéhez képest, amelyben az ősök
elbuktak, a török kérdést legfeljebb másodrendű fontosságúnak tekintik.
Jeruzsálem meghódítása óhatatlanul úgy élt a köztudatban, mint a
kegyesség és hősiesség műve – vagyis mint lovagi tett. A keleti politikára
vonatkozó haditanácsokon a hősi eszmény szerepe sokkal nagyobb, mint
egyébként, és ez magyarázza meg, miért csak olyan sovány eredménye -
ket értek el a törökkel szemben. Ezeket az expedíciókat különösen türel-
mesen, aprólékos tájékozódással kellett volna előkészíteni; ehelyett a
kezdet kezdetétől a legromantikusabb módon fogták fel a dolgot. A ni -
kápolyi katasztrófa mutatta meg, milyen végzetesen őrült volt az egész
vállalkozás: katonailag jól képzett ellenség ellen a döntő hadjáratot olyan
könnyelműen szervezték meg, mintha csak arról volna szó, hogy Porosz-
országban vagy Litvániában megöljenek egy maroknyi pogány parasz-
tot.
A XV. században még minden király erkölcsi kötelességének érezte,
hogy útra keljen, és visszafoglalja Jeruzsálemet. Amikor V. Henrik király
diadalmas pályafutása tetőpontján 1422-ben Párizsban halálosan megbe-
tegedett, és a hét bűnbánó zsoltárt olvasták fel neki, a király e szavaknál:
„Cselekedjél kegyesen, Uram, jóakaratodból Sionnal, hogy épüljenek Je-
ruzsálem kőfalai", félbeszakította a miséző papot, és kijelentette, hogy
feltett szándéka volt Jeruzsálemet visszafoglalni, miután Franciaország-
ban helyreállította a békét, „ha a teremtő Istennek tetszett volna, hogy
megérje öregkorát". Ezek után megparancsolta a papnak, hogy olvasson
tovább, és meghalt.
Úgy látszik, Jó Fülöp számára a keresztes hadjárat terve részben lova-
gi szeszély, részben politikai önreklám; ezzel a kegyes és hasznos tervvel
a kereszténység védelmezőjének pózában akart tetszelegni, a francia ki-
rály rovására. A Törökország elleni háború adu volt, de a halál megaka -
dályozta benne, hogy kijátssza.
Lovagi ábránd állt a politikai önreklám egy másik fajtájának hátteré -
ben is, amelyet különösen Jó Fülöp szeretett – ez a két fejedelem párbaja.
Gyakran jelentettek be ilyen viadalt, de sohasem került rá sor. A még ak-
kor is uralkodó felfogásnak, hogy a politikai viták tulajdonképpen a szó
jogászi értelmében vett „pörök" (például Burgundia minden párthí ve fe-
jedelme „pörét" szolgálja!), logikus következménye az a gondolat, hogy
a politikai nézeteltéréseket a két érdekelt fejedelem párbajával intézzék
el. Nem ez a legtermészetesebb? Egy ilyen megoldás a primitív jogérzé-
ket és a lovagi képzeletet egyaránt kielégítette. Ha a hercegi párbajok
gondos előkészületeiről olvasunk, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon
nem tudatos ámításról volt-e itt szó, hogy az ellenségnek imponáljanak,
vagy saját alattvalóik panaszait lecsillapítsák? Vagy inkább az az igazság,
hogy kibogozhatatlanul összekeveredett a humbug és a hősi élet vágya;
hogy az egész világ előtt az igazság bajnokának pózában akartak tündö -
kölni, mint akik habozás nélkül feláldozzák magukat népükért?
Vagy mire véljük különben, hogy a fejedelmi párbajok terve megdöb-
bentő makacssággal újra és újra felmerül? II. Richárd angol király fel-
ajánlja, hogy nagybátyjaival, Lancaster, York és Gloucester hercegeivel
együtt megvív a francia király és nagybátyjai, Anjou, Burgundia és Berry
hercegei ellen. Orléans-i Lajos Henrik angol királyt hívja ki, V. Henrik
angol király a dauphint, mielőtt az azincourt-i csatatérre vonulnak.
Különösen a burgundi herceg mutatott már szinte az őrülettel határos
hajlandóságot arra, hogy így intézze el a kérdéseket. 1425-ben a holland
viszály miatt kihívja Humphrey gloucesteri herceget. Indítékát, mint
mindig, e szavakkal fogalmazza meg: „Hogy elejét vegyük a keresztény
vér ontásának, és a nép pusztulásának, amely iránt szívem részvétet
érez", azt óhajtom, „hogy hadjárat nélkül, saját személyem által intéztes-
sék el ez a pör, mert különben mindkettőnk seregéből sok nemes és
egyéb ember szánalmasan végezné napjait."
Minden készen állt a viadalra: a csodálatos páncél, ünnepi öltözetek,
díszsátrak, zászlók, lobogók, a heroldok címeres kabátjai, s mindezt a
herceg címere és jelvényei, a kova, az acél és a Szent András-kereszt dí-
szítette. A herceg szabályszerű edzést folytatott „étkezésben való meg -
tartóztatás és légzésgyakorlatok" útján. Hesdini parkjában mindennap
vívóleckét vett a legtapasztaltabb mesterektől. Az ügy költségeinek rész-
letes listája megtalálható a La Borde által kiadott számadásokban, de a
párbajra mégsem került sor.
Ez cseppet sem zavarta a herceget abban, hogy húsz esztendővel ké-
sőbb ne akarjon megint párbajozni, ezúttal a szász herceggel, Luxem-
burg birtoklásáért. Még élete végén is fogadalmat tesz, hogy párviadalra
hívja ki a török szultánt.
A fejedelmi kihívások szokása a reneszánsz delelőjén újjáéled. Frances-
co Gonzaga hajlandó karddal és tőrrel megvívni Cesare Borgiával, hogy
megmentse tőle Itáliát. V. Károly két alkalommal is, 1 526-ban és
1536-ban kifejezett ajánlatot tesz a francia királynak, hogy ügyeikben
párbajjal döntsenek.
A XV. század olyan kor, amikor az istenítéletnek még a valóságban és a
köztudatban egyaránt nagy a szerepe, semmi kivetnivaló nincs tehát ab -
ban, hogy két fejedelem személyesen intézze el országa viszályát. Ha két
uralkodó politikai párbajára soha nem került is sor, annyi igaz, hogy
1397-ben egy igen magas rangú úr illő formában megvívott egy nemes -
sel, aki politikai bűnnel vádolta, és el is esett a párbajban. Othon de
Gransonra, a neves lovagra és csodált költőre gondolunk, akit Gérard
d'Estavayer ölt meg Bourg-en-Bresse-nél. Az utóbbi a Pays de Vaud vá-
rosainak bajnokaként lépett fel. Ezek a városok gyűlölték Gransont, és
azzal vádolták, hogy része volt uruk, Amadé, a savoyai „vörös gróf"
meggyilkolásában. Ez az istenítélet-párbaj óriási feltűnést keltett.
Ha a fejedelmek ennyire lovagi módon fogták fel kötelességeiket, nem
csoda, hogy a hasonló gondolatok állandóan befolyásolták bizonyos
mértékig a politikai és harcászati döntéseket is. A befolyás negatív jelle -
gű ugyan, és nemigen volt döntő fontossága, de végső soron mégis reali-
tás. A lovagi előítélet gyakran késleltette, vagy éppen elhamarkodottá
tette a döntéseket; lehetőségeket, kézzelfogható előnyöket becsületbeli
okok miatt nem használtak ki; parancsnokokat felesleges veszedelmekbe
sodortak. Gyakran a stratégiai érdeket is feláldozták a hősies élet látsza-
tának oltárán. Olykor maga az uralkodó keresett katonai kalandokat,
mint III. Edward angol király, amikor éjszaka megtámadott egy spanyol
hajórajt. Froissart azt állítja, hogy a Csillagrend lovagjainak meg kellett
esküdniük: a csatatérről soha nem menekülnek négy acre-nál nagyobb
távolságra. E szabály következtében csakhamar több mint kilencvenen
vesztették életüket. A rend Luc d'Achéry által kiadott statútumai között
ugyan nem találjuk ezt az előírást, de nagyon is illik a kor gondolatvilá-
gához. Néhány nappal az azincourt-i csata előtt az angol király, útban a
francia seregek felé, egy este tévedésből maga mögött hagyta azt a falut,
amelyet előőrsei éjszakai szállásául jelöltek ki. Lett volna ideje visszatérni,
és bizonyára meg is teszi, ha a lovagi becsület nem szól ellene. A király,
mint „a becsület igen dicséretes szertartásainak legfőbb őre", nem-
régiben megparancsolta, hogy a felderítésre induló lovagok vessék le
páncéljukat, mert a becsület nem engedi, hogy egy csatára öltözött lovag
visszavonuljon. Mármost a király aznap páncélban volt, így nem fordul-
hatott vissza a kijelölt faluba. Ezért ott töltötte az éjszakát, ahová éppen
elérkezett, és ennek megfelelően előretolta előőrseit is, bár így nagy ve-
szedelemnek tette ki magát.
Miként a politikai viszályt pörösködésnek tekintették, fokozati kü -
lönbséget láttak csupán egy ütközet, istenítélet-párbaj vagy a sorompók
között küzdő lovagok viadala között is. Honoré Bonet Csaták fája c.
művében mindezt egy kalap alá veszi, bár gondosan különbséget tesz
„nagy általános csaták" és „részleges csaták" közt. A XV. századi hábo-
rúkban, sőt még később is élt az a szokás, hogy két kapitány vagy két
egyenlő csoport előzetes megbeszélés alapján a két hadsereg szeme láttá-
ra megküzd egymással. E bajvívások leghíresebb példája a harmincak
csatája. 1351-ben vívták a bretagne-i Ploermelben, egyfelől Beaumanoir
franciái, másfelől harminc angol, német és breton, bizonyos Bambo -
rough vezetése alatt. Froissart, bár nagyon csodálja őket, nem állja meg,
hogy meg ne jegyezze: „Némelyek vitézségnek, mások viszont szégyen-
nek és nagy fennhéjázásnak tartották." E lovagi látványosságok haszon -
talansága olyan nyilvánvaló volt, hogy magasabb helyen nehezteltek ér-
te. Végtére is nem lehet egyetlen párbajjal kockára tenni a királyság be -
csületét. Amikor Guy de la Trémoille 1386-ban párbajozni akart az angol
Peter Courtenay-vel, hogy bizonyítsa a franciák fölényét, a burgundi
herceg és Berry hercege az utolsó pillanatban kifejezetten megtiltotta a
dolgot. Az ifjú szerzői elítélik ezeket a dicsőséghajhászó versengéseket.
„Tilos dolgok ezek, nem volna szabad ilyet tenni. Akik ilyet cseleksze -
nek, el akarják venni mások javát vagyis becsületét, hogy maguknak hiú
dicsőséget szerezzenek, aminek csekély értéke van; eközben nem szol-
gálnak senkit, csak pénzüket költik el . . . Miközben ilyesmivel foglal -
koznak, elhanyagolják hadi kötelességeiket, királyuk és a köz szolgála -
tát; és senkinek sem volna szabad kockára tennie életét, hacsak nem
érdemes célokért."
 Ez már katonai szellem, amely kinőtt a lovagi világból, és fokozatosan
kiszorítja azt. De az ilyen viadalok szokása túlélte a középkort. 1503-ban
a Dél-Itáliában egymás ellen vonuló spanyol és francia seregek először a
Tizenegyek Csatájának látványában gyönyörködhetnek – ez nem volt
végzetes kimenetelű –, majd Bayard és Sotomayor híres párbajában, s ez
még korántsem az utolsó.
Így a hadvezetésben még fellelhető a lovagi becsületérzés, de amikor
valami fontos kérdésről kell dönteni, jobbára a stratégiai megfontolások
győznek. A tábornokok még felajánlják az ellenségnek, hogy állapodja -
nak meg együtt a csatatér kiválasztásában, de a felszólítást az előnyösebb
helyzetben levő fél rendszerint visszautasítja. 1333-ban az angolok hiába
hívják a skótokat, hogy jöjjenek le megerősített pozícióikból, és vívja -
nak meg velük a síkon; hiába kínál Hainaut-i Vilmos háromnapos fegy-
verszünetet a francia királynak, hogy azalatt hidat verhessenek, és a két
sereg megütközhessen. De azért nem mindig győz a józan ész. A najerai
(vagy navarrete-i) ütközet előtt, ahol Bertrand du Guesclin fogságba
esett, Don Henri de Trastamara mindenáron nyílt mezőn akarja össze -
mérni fegyvereit az ellenséggel. Önként feladja a terep nyújtotta előnyö-
ket, és el is veszíti a csatát.
Bár a lovagiasság kénytelen volt meghátrálni a stratégia és a taktika
előtt, a hadviselés külsőségeiben megőrizte régi fontosságát. Egy XV.
századi hadsereg díszes és ünnepélyes pompája még mindig azt a benyo-
mást keltette, hogy csak a dicsőség és becsület vágya készteti őket bajví-
vásra. Zászlók és sisakforgók, változatos címerek és jelvények, egész nap
harsogó harci kiáltások, kürtszó, egyenruhák, csata előtti lovaggá ütés
– a háború továbbra is nemes sportnak látszik.
A század közepe után a keleti eredetű dob is megjelenik a nyugati had-
seregekben; a német zsoldosok vezetik be. Zeneietlen, hipnotizáló hatá -
sával a lovagi korszakból a modern hadviselés korába vezető átmenetet
jelzi; a lőfegyverek mellett a dob is nagyban hozzájárult a háború elgé-
piesítéséhez.
A krónikások még lovagi szempontok szerint osztályozzák a harci ese-
ményeket. Gondosan ügyelnek, hogy aprólékos szabályok szerint kü -
lönbséget tegyenek a szabályos csaták és az összecsapások között, mert
kötelességük, hogy minden csatának megadják az őt megillető helyet a
dicsőség könyveiben. „És így, ettől a naptól kezdve – mondja Monstrelet
–, ezt a dolgot Mons-en-Vimeu-i összecsapásnak nevezték. Kijelentették,
hogy ez nem volt csata, mert a felek véletlenül találkoztak, és alig
bontottak ki néhány lobogót." V. Henrik nagy győzelmét ünnepélyesen
azincourt-i csatának kereszteli, „mivelhogy minden csatának a legköze-
lebbi erődítmény nevét kell viselnie, amely mellett vívták".
De bármennyire iparkodnak is a kor emberei, hogy fenntartsák a
lovagság illúzióját, a valóság mindig meghazudtolja őket. A lovagideál kény-
telen az irodalom és társalgás területére menekülni. A szép hősi élet esz-
ményét csak egy zárt társadalmi kaszt keretein belül lehetett ápolni. A
lovagi kötelezettségek csak a kaszt tagjai között voltak érvényben, és
alsóbbrendű emberekre semmi esetre sem terjedtek ki. A lovagi
előítéletekkel áthatott burgundi udvar egy „életre-halálra vívott"
harcban a szabályok legcsekélyebb áthágását sem tűrte volna, de élvezettel
szemlélte a polgárok istenítélet-párbajainak féktelen vadságát, ahol
semmiféle becsületkódexre nem kellett tekintettel lenni. Jellemző az az
érdeklődés, amit 1455-ben két valenciennes-i polgár viadala keltett. Az
öreg Fülöp herceg mindenáron látni akarta ezt a ritka mulatságot. Érdemes
elolvasni Chastellain eleven és realisztikus leírását; a lovagi író, aki a
bajvívásokról csak bizonytalan és fantasztikus képet tud festeni, itt
kárpótolja magát, és szabadjára ereszti a természetes kegyetlenség ösztöneit.
Az „igen szép ceremónia" egyetlen részlete sem kerüli el figyelmét. Az
ellenfelek megjelennek a sorompók között, vívómestereik kísérik őket;
elsőként Jacotin Plouvier, a panaszos, azután Mahuot. Fejük kopaszra
van nyírva, és tetőtől talpig egy darabból álló kordován ruhába varrták
őket. Nagyon sápadtak. Üdvözlik a farács mögött ülő herceget, majd
feketével bevont széken ülve várják a jelet. A nézők halk hangon
vitatkoznak a csata várható kimeneteléről: milyen sápadt Mahuot,
amikor megcsókolja a Bibliát! Jön két szolga, és nyakuktól bokájukig
zsírral keni be őket. Mindkét bajnok hamuval dörzsöli be kezét, és
cukrot vesz szájába; rövid botokat és kerek, szentképes pajzsokat
kapnak, amit lefele lógatnak, ezenfelül „egy kegyes felirattal ellátott
tekercs" is van a kezükben.
Az alacsony Mahuot kezdi a párbajt azzal, hogy a pajzsa csúcsával ho-
mokot szór Jacotin arcába. Jacotin félelmetes csapásai alatt csakhamar
földre esik; az ráveti magát, szemét, száját homokkal tömi meg, és hü-
velykujját Mahuot szemgödrébe nyomja, hogy az eleressze az ujját, me-
lyet fogai között tart. Jacotin kicsavarja Mahuot karját, a hátára ugrik, és
gerincét akarja összetörni. Mahuot hiába könyörög kegyelemért, hiába
kéri, hogy gyóntassák meg. „Ó, uram, burgundi herceg – kiáltja –, oly
hűségesen szolgáltalak, amikor Gent ellen hadakoztál! Ó, uram, az Isten
szerelmére, irgalmazz, mentsd meg életemet! . . ." Itt néhány oldal hiány-
zik Chastellain krónikájából; máshonnan tudjuk, hogy a haldoklót ki -
vonszolták a sorompók közül, és hóhér akasztotta fel.
Vajon erkölcsi tanulsággal fejezte-e be Chastellain színes leírását? Va-
lószínűleg; mindenesetre La Marche szerint a nemesség kissé szégyellte
magát, hogy jelen volt ezen a látványosságon. „Amiért is Isten úgy intéz-
te, hogy most két lovag párbaja következett, ez kifogástalan volt, és nem
járt végzetes következménnyel" – teszi hozzá a javíthatatlan udvari
költő.
Mihelyt nem-nemesekről van szó, a paraszt iránt érzett régi és mélyen
gyökerező megvetés mutatja, hogy a lovagi eszmék vajmi keveset
használtak a feudális barbárság megszelídítésében. A rosebekei csata
után
Károly látni akarja Philip van Artevelde holttestét. A király semmi tiszteletet
nem mutat a nagy polgári lázadó iránt. Az egyik krónikás szerint még
bele is rúg, „úgy bánt vele, mint egy paraszttal". „Mikor már eleget nézte
– mondja Froissart –, elvitték a hullát, és felakasztották egy fára."
Súlyos realitások kellettek ahhoz, hogy felnyissák a nemesség szemét,
és megmutassák eszményének hamis és haszontalan voltát. A lovagok
pályafutásának pénzügyi oldalát nem tartották titokban. Froissart soha -
sem mulasztja el felsorolni, milyen hasznot hozott egy sikeres vállalkozás
a résztvevőknek. A XV. századi katonák számára a nemes foglyok vált-
ságdíja a legjobb üzlet. A kegydíjaknak, járadékoknak, kormányzói állá -
soknak fontos szerepük van a lovag életében, mert az a célja, hogy fegy-
vere által boldoguljon. Commynes fizetésük szerint osztályozza az udva-
roncokat. Megemlít egy „húszkoronás nemesembert". Deschamps egyik
balladájában a fizetés napja után sóhajtoznak, a refrén pedig:

S a kincstárnok mikor jövend?

A lovagság mint katonai elv már régen nem kielégítő. A harcászatban

már szóba sem kerül, hogy a lovagi szabályoknak megfelelően járjanak
el. A franciák eltanulták az angoloktól azt a szokást, hogy a lovagokat
gyalog harcoltassák, bár ez ellenkezett a lovagi szellemmel. De ellenke-
zett vele a tengeri csata is. Az angol és a francia herold vitájá-ban (Debat des
hérauts d'armes de France et d'Angleterre) az angol herold megkérdezi a
franciát, hogy a francia király miért nem tart nagy hajóhadat, mint az
angol. Mire az igen naiv válasz: Először is, mert nincs szüksége rá,
másodszor, mert a francia nemesség különböző okokból jobban szeret
szárazföldön hadakozni, „mert (a tengeren) nagyon sok a veszedelem,
sokan vesztik életüket, de Istenem, milyen borzasztó, ha
tengeribetegséget kapnak, amit sok ember csak nehezen visel el. És
gondold meg, milyen nehéz ott az élet, és ez nem illik a nemességhez."
De mégsem múltak el nyomtalanul a lovagi eszmék. A becsület és
erény rendszerének volt valamilyen hatása a hadi jog kifejlődésére. A
nemzetközi jog ókori és kánonjogi eredetű ugyan, de a lovagság virá -
goztatta fel. Az egyetemes béke vágya összefüggésben volt a keresztes
hadjáratok eszméjével és a lovagrendekkel. Philippe de Méziéres úgy ter-
vezte, hogy a Kínszenvedés Rendje a világ javát biztosítja. A fiatal francia
király (ezt 1388-ban írta, amikor a szerencsétlen VI. Károllyal kapcso-
latban még nagy reményeket tápláltak) könnyen békét köthet az angol
királlyal, Richárddal, mert az is fiatal, és szintén nem tehet az eddigi vér-
ontásról. Beszéljék meg együtt, személyesen a békét; mondják el egy -
másnak a csodálatos kinyilatkoztatásokat, amelyek békét jósolnak. Ne
törődjenek azokkal a felszínes nehézségekkel, melyek megakadályoznák a
békekötést, ha papok, ügyvédek és katonák vezetnék a tárgyalásokat. A
francia király bátran átengedhet néhány határmenti várost és kastélyt. A
békekötés után pedig azonnal készítsék elő a keresztes hadjáratot.
Mindenütt meg fognak szűnni a viszályok és ellenségeskedések; azokat
az országokat, ahol zsarnoki kormányzat van, megreformálják; egyete-
mes zsinat hívja keresztes hadjáratra a keresztény fejedelmeket, ha a
tatárok, törökök, zsidók és szaracénok nem térnének meg a
prédikációk hatására.
Ezek csak álmok, de a lovagi eszmék szerepe a nemzetközi jog kialakí-
tásában nem korlátozódik erre. A nemzetközi jogot a szép, becsületes,
lojális élet eszménye készítette elő. Alapelvei a XIV. században még a baj-
vívások kazuisztikus, sokszor gyerekes szabályaival keverednek. 1352--
ben Geoffroy de Charny (aki Poitiers-nál mint az oriflamme hordo-
zója esett el) értekezést intéz a királyhoz, aki éppen akkor alapította meg
a Csillagrendet. Az értekezés kérdés-felelet formájában kazuisztikus mó-
don foglalkozik a párbajjal, a bajvívással és a háborúval. Bár a párbajokról
és bajvívásokról ír elsőnek, sokkal fontosabbnak tekinti a hadijoggal
kapcsolatos problémákat, és ezekből jóval többet vet föl. Emlékezzünk
csak, hogy éppen a Csillagrend a lovagromantika csúcspontja, kifejezet-
ten „a Kerek Asztal mintájára" alapították.
Charny kátéjánál ismertebb az a mű, amely a XIV. század vége felé
jelent meg, és egészen a XVI. század közepéig közkézen forgott: a Csaták
fája. Szerzője Honoré Bonet, a provence : i Selon perjele. Itt látszik leg-
jobban a lovagság hatása a nemzetközi jog kifejlődésére. Bár a szerző
egyházi ember, jelentős elgondolásait a lovagi szellem sugalmazza. Egy -
mással összekeverve veti fel a nemzetközi jog és a személyes becsület leg-
súlyosabb kérdéseit. Így például: „Milyen jogon lehet hadat viselni a sza-
racénok vagy más hitetlenek ellen?" Vagy: „Megtilthatja-e a fejedelem,
hogy egy másik fejedelem átvonuljon országán?" Különösen figyelemre-
méltó, milyen humánusak Bonet feleletei. Vajon a francia király, ha Ang-
lia ellen visel háborút, foglyul ejtheti-e „a szegény angolokat, kereskedő-
ket, földműveseket és a pásztorokat, akik nyájukat legeltetik a mező -
kön"? A válasz tagadó, nemcsak a keresztény erkölcs tiltja, de „a kor be-
csülete" is. Odáig megy, hogy menlevelet adna, ha például egy angol diák
atyja meg akarná látogatni Párizsban betegen fekvő fiát.
Sajnos a Csaták fája csak elmélet maradt. Nagyon is jól tudjuk, hogy a
háború akkoriban rendkívül kegyetlen volt. Ritkán tartották be a derék
seloni perjel szép szabályait és nagylelkű kivételeit. Mégis, ha egy kis em-
beriesség nagy lassan bevonult a politikai és katonai gyakorlatba, az in -
kább a lovagi becsületérzésnek tulajdonítható, mint egyéb jogi és erköl -
csi elveken alapuló meggyőződésnek. A katonai kötelességet mindenek előtt
lovagi becsületként fogták föl. Taine szerint „a középosztályban és az
alsóbb osztályokban a cselekedetek legfőbb rugója az önérdek. Az
arisztokrácia indítéka a büszkeség. S az ember mély érzései között ez a
legalkalmasabb arra, hogy férfiassággá, hazaszeretetté, lelkiismeretté
alakuljon, mert a büszke embernek önbecsülésre van szüksége, és
hogy elérje, kénytelen kiérdemelni." Vajon nem ilyen szempontból kell-
e értékelnünk a lovagság jelentőségét a civilizáció történetében? A
büszkeség magasrendű etikai értékké válik, a lovagi önbecsülés az
emberiesség és a jog útját egyengeti. Ezek valóságos átmenetek a
gondolkodás területén. Az ifjú idézett részében láttuk, hogyan lesz a
lovagi érzésből hazaszeretet. A hazaszeretet legszebb vonásai – az
áldozatkészség szelleme, igazságvágy és a gyengék védelme – mind a
lovagság talaján csíráztak ki. Megindító hangjai először a lovagság
klasszikus földjén, Franciaországban csendülnek fel, és az igazságérzet
váltja ki őket. Nem kell ahhoz nagy költőnek lenni, hogy valaki
méltósággal mondja el a dolgokat. Eustache Deschamps meglehetősen
középszerű poéta, mégis ő fejezte ki a legmeghatóbban és
legváltozatosabban a francia hazaszeretetet. Ő intézte Franciaországhoz
ezeket a szavakat:
 Fennmaradtál, s fennmaradsz még sokáig,
ha a szíved az értelemnek hódol,
de másként nem. Ezért mérlegre állítsd
az igazságot magadban, s megóvd jól.

A lovagság nem lehetett volna évszázadokon át életideál, ha nem

lettek volna magasrendű társadalmi értékei. Ereje éppen abban állt,
hogy annyira túlzásba vitte nagylelkű és fantasztikus nézeteit. A
középkor szilaj és szenvedélyes lelkét csak úgy lehetett kordában tartani,
ha az erkölcsi mércét nagyon magasra emelték. Hadd hivatkozzunk
Emerson szavaira: „Ilyen erőszakos célratörés nélkül, amely az emberek
sajátja, egy csipetnyi bigottság és fanatizmus nélkül nincs felfokozott
izgalmi állapot, nincsenek eredmények. Ha valaki találni akar, fölé
céloz. Bizonyos fokig minden cselekedet magában hordja a túlzás
hamisságát." Ki tagadhatná, hogy a valóság mindig rácáfolt a tiszta és
nemes élet emelkedett illúzióira? De hol lennénk, ha gondolataink
sohasem szárnyaltak volna túl a megvalósítható dolgok kimért határain?
 VIII. fejezet

STILIZÁLT SZERELEM

A civilizáció története fontos fordulathoz érkezett, amikor a XII.

században a provence-i trubadúrok a kielégítetlen vágyat helyezték a
szerelmi költészet középpontjába. Az ókorban is énekeltek már a
szerelem gyötrelmeiről, de mindig úgy fogták fel, hogy ezek a
boldogságot előzik meg, vagy a szerelmi vágyak siralmas meghiúsulását
követik. Pyramus és Thisbe, Cephalus és Procris története azért
megindító, mert tragikusan végződik; szereplői szívszaggató módon
vesztik el a már élvezett boldogságot. Ezzel szemben az udvari szerelmi
költészet alaptémája maga a vágy, és így negatív alaphangú. Bár az érzéki
szerelemmel nem szakított meg minden kapcsolatot, az új költői
eszmény képes volt magába foglalni mindenféle etikai célkitűzést is.
Minden erkölcsi és kulturális tökéletesség a szerelem területén virágzott.
Az udvari szerelmest szerelme teszi erkölcsössé és tisztává. A vallásos
mozzanat egyre fontosabb, míg végül is a XIII. század végén Dante és a
többiek dolce stil nuovója már azért dicséri a szerelmet, mert áhítatossá
teszi a lelket, és szent sugallatokat ad. Ez már végletes felfogás. Az olasz
költészetnek lépésről lépésre vissza kellett jutnia a kevésbé egzaltált
kifejezéshez. Petrarca még nem mindig találja meg a hangot a
felmagasztosult szerelem eszménye és az antik minták varázsa közt. Az
udvari szerelem mesterkélt rendszerét azonban nemsokára feladják.
Körmönfont finomkodásait még akkor sem újítják fel, amikor a
reneszánsz platonizmusa (amely már az udvari felfogásban is benne rej-
lett) új teret nyit az eszményi szerelem költészetének.
Franciaországban bonyolultabban fejlődött a szerelmi kultúra, az
udvari szerelem eszményét nem lehetett ilyen könnyen kiszorítani.
Nem mondanak le a rendszerről, de a keretet új értékekkel töltik meg.
Még mielőtt Dante Vita Nuová-jában megtalálta volna az örök harmóniát, a
Rózsa-regény új fejezetet nyitott a francia szerelemfelfogásban. Ezt a mű-
vet Guillaume de Lorris kezdte el írni 1240 előtt, és Jean Clopinel fejezte
be 128o előtt. Kevés könyv gyakorolt olyan mély és tartós hatást korára, mint
a Rózsa-regény. Legalább kétszáz évig volt népszerű. A középkor végén
az arisztokratikus szerelemfelfogás bibliája. Enciklopédikus bőségénél
fogva olyan kincsestár, amelyből műveltségének java részét merítette a
világi társadalom.
 Meglehetősen kivételes eset a történelemben, hogy valamely uralkodó
osztály szellemi és erkölcsi fogalmait egy ars amandi tartalmazza. A mű-
veltség és szerelem eszménye egyetlen más korban sem olvadt ennyire
össze. Miként a skolasztika a középkori szellem csodálatos erőfeszítése,
hogy minden filozófiai gondolatot egyetlen középpontban egyesítsen,
úgy az udvari szerelem elmélete egy kevésbé emelkedett körben igyek -
szik mindent felölelni, ami a nemesi élettel összefügg. A Rózsa-regény
nem rombolta le ezt a rendszert, csak módosította irányzatait, és
gazdagította a tartalmát.
A szerelem stilizálása a szép élet utáni vágy legmagasabb rendű meg -
testesülése. E vágy ceremoniális és heroikus kifejeződéseiről már beszél-
tünk. S a szerelemben még inkább megtalálták a szépséget, mint a büsz-
keségben és az erőben. De a szerelem stilizálása társadalmi szükséglet is,
éspedig annál égetőbb, minél szilajabb az élet. A túláradóan erőszakos
szenvedélyek megkövetelték, hogy a szerelem a rítus magasságába emel-
kedjék. A barbárság elől nem volt más menekvés, csak az, hogy a heves
érzéseket formák és szabályok rendszerébe szorították. Az egyház igen
erőszakosan, de jobbára eredménytelenül igyekezett visszaszorítani az al-
sóbb osztályok durvaságát és szabadosságát. Az arisztokrácia nem füg-
gött ennyire a vallási intelmektől, mert önálló kultúrája volt, az udvari
kultúra, amelyből viselkedési elveket meríthetett. Itt az irodalom, a divat
és a társalgás szolgált a szerelmi élet szabályozására és finomítására. Ha ez
nem sikerült is teljesen, legalább kifelé meg tudták teremteni az udvari
szerelem tisztaságának látszatát. A valóságban ugyanis megdöbbentően
durva maradt a magasabb osztályok nemi élete.
A középkor szerelemtanában két különböző áramlatot figyelhetünk
meg. A szokásokban és az irodalomban egyaránt fellelhető a magamuto-
gató, végletes trágárság és a prüdéria határán mozgó, túlbuzgó formaliz-
mus. Chastellain őszintén elmeséli, hogy a burgundi herceg, amikor Va-
lenciennes-ben egy angol követségre várakozik, a város fürdőit lefoglalja
magának és kíséretének: „. . . ezekben a fürdőkben mindent fel lehetett
találni, ami Vénusz mesterségéhez tartozott, ki-ki tetszése szerint
választhatott, és mindezt a herceg fizette." Merész Károlynak felróják
önmegtartóztató életét, mert az nem méltó egy fejedelemhez. A XV.
század királyi és hercegi udvaraiban a lakodalmat mindenféle trágár
tréfa kísérte – ez a szokás még kétszáz év múlva is virágzott. Szinte
halljuk az udvar obszcén röhögését, ahogy Froissart elmeséli VI. Károly
házasságát Bajor Izabellával. Deschamps rendkívül ocsmány lakodalmi
nótát dedikál Burgundi Antalnak. Egy rímfaragó a burgundi hercegnő
és a többi hölgy kérésére mocskos balladát ír.
Az ember azt hinné, hogy ezek a szokások tökéletesen ellentétesek
az udvari illem által előírt tartózkodással és finomsággal. Pedig
ugyanazok az emberek, akik szexuális téren ilyen szemérmetlenek
tudtak lenni, az udvari szerelem eszményét vallották. Vajon az elmélet
volt-e képmutató, vagy a gyakorlatban cinikusan felmentették magukat a
kényelmetlen kötelezettségek alól?
Inkább úgy kell elképzelnünk, hogy a civilizáció két egymásnak ellent-
mondó rétege egyszerre, egymás mellett élt bennük. A meglehetősen új
keletű, irodalmi eredetű udvari stílus mellett a szerelmi élet primitív for-
mái is megmaradtak, mert az olyan összetett kultúra, mint a késői közép-
koré, elkerülhetetlenül sokféle fogalom, motívum és erotikus forma örö-
köse, és ezek hol összeütköznek, hol egymásba olvadnak.
A lakodalmas ének egész műfaja az ősi múlt öröksége. Primitív kultú-
rákban a házasság és a nász egyetlen megszentelt rítus, amely a párosodás
misztériumában csúcsosodik ki. Később az egyház a házasságból szentsé-
get csinált, és ezzel kisajátította a misztériumot; a misztérium velejáróit
pedig, amelyeket nem helyeselt, hagyta szabadon burjánzani a népszoká-
sok körében. Így, bár szent jellegét elvesztette, a nászének megőrizte
fontosságát, a lakodalmak lényeges része, és szabadabban tenyészik, mint
valaha. A trágár kifejezésmód és a durva jelképek szerves részei ennek a
költészetnek. Az egyház nem tudta megfékezni ezt. Sem a katolikus tan,
sem a protestáns puritanizmus nem képes megszüntetni a nászágy csak-
nem nyilvános voltát, és mindez még a XVII. században is tovább élt.
Néprajztudományi szempontból kell hát tekintenünk a középkori
civilizáció töméntelen obszcenitását, kétértelmű mondását, trágár
jelképét, mert ezek régebbi kultúrák tovább élő maradványai;
misztériumok játékká és szórakozássá züllött csonkjai. A kor emberei
nyilván nem érezték, hogy az udvari illem szabályai ellen vétenek, ha
ilyesmiben gyönyörködnek; úgy érezték, hogy olyasmiről van szó, amire
nem érvényes az etikett.
Túlzás volna azt állítani, hogy az egész komikus jellegű szerelmi költé-
szet a lakodalmas énekből származott. Az illetlen történet, a mocskos tré-
fa és az ocsmány nóta alighanem régóta külön műfaj, kifejezésmódjai
rendszerint egyhangúak. A trágár allegóriákat különösen szerették; min-
den foglalkozási ág szolgáltatott ilyen jelképeket; a kor irodalma bősége-
sen merít a lovagi tornák, a vadászat és a zene szimbólumaiból, de leg-
népszerűbbek az erotikus dolgok vallásos paródiái. Míg a Száz új történet
(Cent nouvelles nouvelles) stílusa nyersen komikus, szójátékot csinál a
rokon hangzású saint és seins („szent" és „keblek") szóból, vagy az áldás
és a gyónás szavakat obszcén értelemben használja, az erotikus-egyházi
allegória kifinomultabb formákat öltött. A Charles d'Orléans herceg kö-
réhez tartozó költők szerelmi bánatukat az aszkéták és vértanúk szenve-
déseihez hasonlítják. „Obszerváns szerelmeseknek" nevezik magukat, a
ferences rend akkori szigorú belső reformjára célozva. Charles d'Orléans
így kezdi egyik költeményét:

Íme, itt van a tízparancsolat,

szerelem Istene...
Vagy meghalt szerelmesét siratva így ír:
A szerelem monostorában,
temettem édes hölgyemet,
Fájó Gondolat zsongta lágyan
a zsolozsmát a bolt felett,
száz sóhaj-gyertyaszál vetett
a ravatalra bús világot,
sírt állíttattam néki bánat
kövéből..
A század végéről fennmaradt egy igen gyengéd és tiszta hangú költe -
mény, A szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lépett (L'amant rendu
cordelier de l'observance de l'amour), amely az édes-bús, tettetett
komolyság egész fegyvertárát felhasználva írja le, hogyan fogadnak egy
vigasztalhatatlan szerelmest a szerelmi mártírok kolostorában. Mintha
a szerelmi költészet még ebben az eltévelyedett formában is a szent
dolgokkal való kapcsolatot keresné, amelytől a keresztény vallás
megfosztotta.
Francia szerzők szívesen állítják szembe a „gall szellemet" az udvari
szerelem konvencióival, mint természetes felfogást és kifejezésmódot a
mesterkélttel szemben. Pedig mind a kettő egyformán fiktív jellegű. Az
erotikum csak akkor válhat irodalmi értékké, ha bonyolult és fájdalmas
valóságát illúzióvá tudja átlényegíteni. Nemcsak az udvari szerelem mes-
terkélt rendszere kívánja a realitást a boldogabb élet álmára cserélni, a
Száz új történet és a trágár dal műfaja is ezt teszi, amikor szándékosan
elhallgatja a szerelem összes természetes és társadalmi bonyodalmát,
elnézi a nemi élet hazugságait és önzését, és úgy tesz, mintha a szerelmi vágy
örökké tartana. Ez is a magasabb rendű élet utáni vágy, még ha állati ösz-
tönökből ered is. Ez is eszmény, csak éppen a tisztátlanság eszménye.
A valóság mindig is rosszabb és durvább volt, mint az udvari szerelem
kifinomult esztéticizmusa szerette volna, de egyben mindig sokkal szű -
ziesebb is, mint a helytelenül realistának tekintett, közönséges hangú
művek mutatják.
Az irodalmi kultúrában a „gall stílus" csak másodrendű szerepet
játszhatott, mert a szerelmi költészet csak akkor szépítheti meg az
életet, akkor lehet ihlet és utánzás forrása, ha nem magát a nemi
érintkezést, hanem a boldogságot, lehetőséget, vágyat, várakozást,
epekedést tekinti témájának. Csak így képes kifejezni a szerelem
megannyi árnyalatát, szomorú és vidám oldalát. A szerelmi költészet,
azáltal, hogy bevezeti a szerelem területére a becsület, a bátorság, a
hűség fogalmát és az erkölcsi élet többi elemét, esztétikailag és etikailag
egyaránt értékesebbé válik. A Rózsa-regény az udvari szerelem gazdagon
kimunkált ábrándjával kötötte össze érzéki főtémájának szenvedélyes
jellegét, és ezzel egy egész kor erotikus önkifejezési vágyát elégítette ki.
Ez a mű a szerelemtan, a szerelmi szertartás és a legendák valóságos
tárháza, és éppúgy a századi enciklopédikus szellem árad belőle,
mint Vincent de Beauvais zordabb művéből. A Rózsa-regény kétarcúsága
csak növelte rendkívüli hatását. Minthogy két különböző szemléletű
költő műve, egyesíti – pontosabban egymás mellé helyezi – az udvari sze-
relemtant és a legmerészebb érzéki cinizmust. Minden célra lehet benne
megfelelő szöveget találni.
Formája báját és hangja gyöngédségét Guillaume de Lorrisnak kö-
szönheti. A háttér, a tavaszi táj, az allegorikus alakok bizarr és mégis har-
monikus képe az ő munkája. Mihelyt a szerelmes a szerelem titokzatos
kertjének falához érkezik, kibontakozik az allegorikus rendszer. Pihenés
Asszonya nyitja ki előtte a kaput; Vidámság vezeti a táncot; Ámor kézen
fogja Szépséget, akit Gazdagság, Bőkezűség, Nyíltság, Udvariasság és
Ifjúság kísér. Ámor, miután bezárta hűbéresének szívét, felsorolja neki a
szerelem áldásait, kiknek neve Remény, Édes Gondolat, Édes Beszéd,
Édes Tekintet. Aztán Szíves Fogadtatás, Udvariasság fia a rózsákhoz ve-
zeti; Veszedelem, Gonosz Beszéd, Félelem és Szégyen elé jönnek, hogy
elkergessék. Itt kezdődik a drámai küzdelem. Értelem lejön magas tor -
nyából, és Vénusz is megjelenik a színen. Guillaume de Lorris szövege a
bonyodalmak kellős közepén ér véget.
Jean Clopinel, vagy Chopinel, más néven de Meung fejezte be a művet
– sokkal többet írt, mint de Lorris. Szenvedélye, a lélektani és társadalmi
elemzés oltárán feláldozta a kompozíció összhangját. A Rózsák Kastélyá-
nak meghódítását alig tudjuk nyomon követni a kitérések, elmélkedések
és példázatok szűnni nem akaró áradatában. Guillaume de Lorris lágy
hangját elsöpörte követőjének fagyasztó szkepszise és kegyetlen ciniz-
musa; metsző és éles szelleme megfakította az előd naiv és fényes
idealizmusát. Jean de Meung felvilágosodott ember, sem kísértetekben,
sem boszorkányokban, sem hűséges szerelemben, sem női szeméremben
nem hisz, van némi fogalma a lelki élet betegségeiről, de az érzékiség
legmerészebb apológiáját adja Vénusz, Természet és Géniusz szájába.
Vénusz, akit fia segítségül hív, megesküszik, hogy egy nő sem marad
szűz, és Ámort meg a támadók egész seregét megesketi a férfiakra vonat-
kozóan is. Természet, aki kovácsműhelyében a fajok fenntartásán mun-
kálkodik Halállal vívott örökös harcában, panaszkodik, hogy
valamennyi teremtett lény közül egyedül az ember szegi meg
parancsait, és tartózkodik a szaporodástól. Megbízza papját, Géniuszt,
rontson rá a Szerelem Seregére, sújtsa Természet átkával azokat, akik
semmibe veszik törvényeit. Géniusz papi öltözetben, gyertyával
kezében kimondja a szentségtörő kiközösítést, amelyben kifinomult
misztikával keveredik a legmerészebb érzékiség. Halálra ítélik
Szüzességet, a poklot pedig azok számára tartják fenn, akik nem követik
a természet és a szerelem parancsait. A többiek számára ott a virágos rét,
amelyen örökös napfényben romolhatatlan füvet legelnek a fehér juhok,
kiket Jézus, a Szűz szülte Bárány vezet. Végül is Géniusz behajítja a
gyertyát az ostromlott várba, lángja felgyújtja a világmindenséget.
Vénusz is bedobja fáklyáját, erre Szégyen és Félelem elmenekül, a várat
elfoglalják, és Szíves Fogadtatás megengedi a szerelmesnek, hogy
leszakítsa a rózsát.
A Rózsa-regény-ben tehát a szexuális indíték megint a szerelmi költészet
középpontjába kerül, de jelképekbe és misztériumba burkolva, és a
szentség álruhájában. Ennél jobban már nem is lehet hátat fordítani a
keresztény eszmének. A szerelem álmának művészi kifejezésmódja méltó
szenvedélyességéhez. Az allegóriák bősége a középkori képzelet minden
igényét kielégítette. A megszemélyesítések nélkül nem tudták volna kife-
jezni az érzelmi árnyalatokat. A szerelem terminológiája nem lehet meg
e kedves figurák nélkül. Veszedelem, Gonosz Beszéd és a többiek alakjait
úgy használták, mint valamilyen tudományos lélektan közkeletű fogal -
mait. De az alaptéma eléggé szenvedélyes jellegű ahhoz, hogy elkerüljék
a tudálékosságot és vaskalaposságot.
Elméletben a Rózsa-regény sem tagadja az udvari ideált. A Gyönyörök
Kertje mindenki számára megközelíthetetlen, csak kiválasztottak
léphetnek be ide, akiket újjászül a szerelem. Ha egy férfi be akar hatolni,
meg kell szabadulnia minden gyűlölettől, gazságtól, hitványságtól, nem
lehet fösvény, szomorú, irigy, képmutató, szegény vagy öreg. Csakhogy
a pozitív tulajdonságok, amelyeket az előbbiekkel szembe kell állítania,
nem erkölcsi tulajdonságok, mint az udvari szerelemtanban, hanem
egyszerűen arisztokratikus jellegűek: szabad idő, munkátlanság,
élvezet, vidámság, szerelem, szépség, gazdagság, bőkezűség, nyíltság és
udvariasság. E tökéletességek javarészt nem a szerelem megszentelt
mivoltából fakadnak, inkább csak megfelelő eszközök a kívánt cél
elérésére. Jean Clopinel az idealizált nőiség tisztelete helyett kegyetlen
megvetést érez a nők iránt gyengeségük miatt.
Bármilyen hatást gyakorol is a Rózsa-regény a férfiakra, a szerelemről
vallott régebbi felfogást nem sikerült teljesen megsemmisítenie. A Ró-
zsa-regény a csábítást dicsőítette, de a lovagregényekben, lírai költészet-
ben, a bajvívások és lovagi tornák szellemében egyaránt tovább élt a tiszta
és hűséges lovagi szerelem dicsérete. A XIV. század vége felé az a kérdés,
hogy a tökéletes nemesnek a két felfogás közül melyiket kell választania,
olyan fajta irodalmi vitát váltott ki, amilyent a francia ízlés a későbbi
századokban is kedvelt. Az igazi udvari szerelem önjelölt bajnoka, a
nemes Boucicaut megírja útitársaival együtt a Száz ballada könyvét,
amelyben felszólítja az udvaroncokat, válasszanak egyetlen hölgy becsü-
letes, önmegtagadó szolgálata és a divatos csapodárság között. Azokat a
költőket és lovagokat dicsőítették és állították példaképül, akik Bouci-
caut-hoz hasonlóan a régi udvari szerelmet becsülték, mint például
Othon de Granson, vagy Louis de Sancerre. Christine de Pisan is részt
vett a vitában, mint a női becsület rettenthetetlen szószólója. Levél a
szerelem istenéhez (Epistre au dieu d'amours) című műve a nők panasza
a férfiak csalárdsága és durvasága miatt. A Rózsa-regény tanát komoly
felháborodással utasítja vissza.
Ezután Jean de Meung nagyszámú és heves tisztelői jelennek meg a
színen. Igen változatos világnézetű emberek, még egyházi férfiak is
akadnak közöttük. Évekig tartott a vita. A nemesség és az udvar pompás
szórakozásnak találta. Boucicaut – akit talán az bátorított fel, hogy Chris-
tine de Pisan az eszményi szerelem védelmezéséért annyira dicsérte –
megalapította az elnyomott nők védelmére hivatott rendet, A Fehér
Hölgy Zöld Pajzsának Rendjét. A burgundi herceg még rajta is túltett:
Párizsban, az Hótel d'Artois-ban 1401. február 4-én nagyszabású, fé-
nyes szerelmi udvart rendezett. Merész Fülöp, az öreg diplomata, akiről
azt hinnők, egészen más természetű ügyek kötötték le, és Bourbon Lajos
is arra kérte a királyt, rendezzen szerelmi udvart, hogy a Párizsban dü -
höngő pestisjárvány idején legyen valami szórakozásuk, „hogy idejük
egy részét kedvesebben tölthessék, és új öröm ébredhessen bennük".
A lovagi szerelem ügye végül is az irodalmi szalonok formájában diadal-
maskodott. A szerelmi udvart az alázatosság és hűség jegyében alapítot-
ták, „minden nemes hölgy tiszteletére, dicséretére és szolgálatára". A ta-
gok hangzatos címeket kaptak. A két alapító és a király voltak a Nagy
Konzervátorok. A konzervátorok között találjuk Félelemnélküli Jánost,
fivérét, Antalt és hatéves fiát, Fülöpöt. Egy hainault-i lovag, bizonyos Pierre
d'Hauteville volt a szerelem hercege; voltak a szerelemnek miniszterei,
számvevői, tiszteletbeli lovagjai, tanácsnokai, fővadászmesterei,
csatlósai stb. A hercegek és főpapok mellett polgárokat és alacso nyabb
rangú egyháziakat is befogadtak. A szerelmi udvar tevékenysége nagyon
hasonlított az úgynevezett „rétori kamarákéhoz". Refréneket adtak meg,
amelyeket balladák, dalok, sirvente-ok, panaszok, rondók, históriás
énekek, virelai-k stb. formájában kellett kidolgozni. A különböző vé-
lemények megvédésére „szerelmi törvényszék módjára" vitatkoztak. A
díjakat a hölgyek osztották ki, és tilos volt olyan költeményt írni,
amely sérti a hölgyek becsületét.
A könnyed időtöltés nyilván azért zajlik ilyen pompázatos és nehézkes
apparátussal, mert a burgundi stílus magára a francia udvarra is hatni
kezd. Kézenfekvő, hogy a királyi udvar – régimódi, mint minden udvar
– kénytelen a szerelem régi és szigorú eszménye mellett dönteni, to-
vábbá, hogy a klub hétszáz ismert tagjának esze ágában sem volt tényleg
e tanok szerint élni. Amennyire szokásaikat ismerjük, a kor nagyurai kü-
lönös módon fogták fel a nők megvédelmezését. A legfurcsább az, hogy
itt ugyanazokkal találkozunk, akik az előző vitában a Rózsa-regény-t vé-
delmezték, és támadták Christine de Pisant. Nyilván az egész csak társas-
játék volt.
Jean de Meung csodálóinak belső köre fejedelmi szolgálatban álló fér-
fiakból állt, egyháziak és világiak egyaránt voltak köztük. Ők az első
francia humanisták. Egyikük, Jean de Monstreuil, Lille prépostja, a dau-
phin, majd később a burgundi herceg titkára, igen sok cicerói stílusú
levél szerzője, és mint barátai, Gontier és Pierre Col, ő is levelezésben
állt az egyházi visszaéléseket szigorúan bíráló Nicolas de Clamanges-
zsal. Tehetségét ezúttal a Rózsa-regény és szerzője, Jean de Meung
védelmének szenteli. Azt állítja, hogy számos tanult és felvilágosodott
férfiú annyira tiszteli a Rózsa-regény-t, hogy az már-már kultuszszámba
megy (paene ut colerent), és inkább meglennének ingük, mintsem e
könyv nélkül. Felszólítja barátait, hogy ők is siessenek a könyv védelmére.
„Minél inkább tanulmányozom – írja az egyik támadónak – Jean de
Meung mester mélységes és híres műve titkainak komolyságát és
komolyságának titkait, annál jobban megdöbbent az Ön helytelenítése." Ő
maga utolsó leheletéig védelmezni akarja, és mások is szolgálni fogják az
ügyet, szavakkal és tettekkel egyaránt.
Jean de Monstreuil elszántsága arra utal, hogy a szerelemtan
kérdésében végeredményben mégis többről van szó holmi udvari
szórakozásnál; ezt bizonyítja az a tény is, hogy Jean Gerson, az egyetem
kiváló kancellárja szintén beavatkozott a vitába. Ő engesztelhetetlenül
gyűlölte a Rózsa-regény-t. A legveszedelmesebb dögvésznek, minden
erkölcstelenség forrásának tekintette. Műveiben újra és újra visszatér
ama veszedelmes hatásra, melyet „ama bűnös Rózsa-regény" gyakorol.
Ha volna egy példánya, és az volna az egyetlen példány, és ezer fontot
érne, akkor is inkább elégetné, mint hogy kiadassa. Amikor Pierre Col
megcáfolja Gerson egyik vitairatát, az utóbbi újabb értekezéssel
válaszolt, előző vádiratainál sokkal keserűbb hangon.
A Rózsa-regény szerzőjének példáját követve ő is allegorikus látomás
formájába öltözteti mondanivalóját. Egy reggel felébred, és érzi, hogy
lelke messzire száll, „egyik helyről a másikra, különböző gondolatok tol-
lán és szárnyain, míg a Kereszténység szent udvarába nem ér", ahol hall-
ja, hogy Szüzesség panaszt tesz Igazságnál, Lelkiismeretnél és Bölcses -
ségnél a Szerelem Bolondja ellen (aki Jean de Meung), mert elüldözte őt
a földről egész kíséretével együtt. Szüzesség jóságos őrei éppen a Rózsa-
regény gonoszai: Szégyen, Félelem és Veszedelem, „a derék kapus, aki
nem süllyedne odáig, hogy tisztátalan csókot, illetlen tekintetet, csábító
mosolyt vagy könnyelmű beszédet megtűrjön". Szüzesség szemrehányá-
sok özönét zúdítja Szerelem Bolondjára, mert az gúnyt űz a házasságból
és a szerzetesi életből. Azt tanítja, hogy „minden fiatal lány adja el magát,
félelem és szemérem nélkül, minél előbb és minél drágábban, nyugodtan
csaljon és esküdjék hamisan". A képzeletet csak a testi vágyra irányítja; a
legátkosabb eltévelyedés pedig az, hogy Vénusz, Természet és Értelem
úrasszony szavaiban a paradicsom és a hittitkok fogalmait az érzéki gyö-
nyörűség képeivel vegyíti.
Valóban ez volt a legveszélyesebb. Ez a hatalmas mű, az érzékiség,
maró cinizmus és az elegáns szimbolika furcsa keveréke, olyan kéjes
misztikát csempészett a tudatba, mely a szigorú felfogású ember szemé-
ben valóságos örvénye a bűnnek. Hiszen nem éppen Gerson ellenfele ál-
lította-e azt, hogy a szenvedély értékéről csak a Szerelem Bolondja nyi -
latkozhat, mert aki nem ismeri a szenvedélyt, csak tükör által látja, annak
számára örök rejtély marad. Így használta fel Szent Pál szavait szentség-
törő céljaira. Pierre Col nem átallotta azt állítani, hogy az Énekek Éneke
a fáraó lányának tiszteletére készült. Kijelentette, hogy a Rózsa-regény
ócsárlói Baal előtt hajtottak térdet. A természet nem kívánja, hogy a nő
beérje egyetlen férfival, és a természet géniusza maga Isten. Istenkárom-
lásban odáig ment, hogy Lukács evangéliuma alapján bebizonyította: ré-
gen a regény Rózsáját, a női nemi szervet szentnek tekintették. Annyira
meg volt győződve e szentségtörő misztika igazáról, hogy a könyv bará-
tait hívta tanúnak, és megjósolta, hogy maga Gerson is őrülten szerelmes
lesz, mint előtte már annyi teológus.
Gerson a Rózsa-regény tekintélyét vagy legalábbis népszerűségét nem
tudta tönkretenni. 1444-ben egy lisieux-i kanonok, Estienne Legris
összeállította a Rózsa-regény repertóriumát. A század vége felé Jean
Molinet azt írta, hogy a regény mondásai közmondásként járnak szájról
szájra. Nem sajnálta a fáradságot, hogy az egész regényt „erkölcsösítse",
vagyis allegóriáit vallási jelentéssel lássa el. A szerelemre hívó csalogány a
prédikátor hangját jelenti, a Rózsa pedig Jézust. Clément Marot még a
reneszánsz delelőjén is úgy érzi, hogy a művet érdemes modernizálni; Szíves
Fogadtatás és Hamis Veszedelem alakját Ronsard sem tekinti elavultnak,
fel is használja őket verseiben.
 IX. fejezet

A SZERELEM SZABÁLYAI

Egy korszak erotikus kifejezési formáit rendszerint a kor irodalmából

ismerjük meg, de hozzá kell képzelnünk a kor társadalmi életében játszott
szerepüket is. A középkori arisztokratikus társalgásban a szerelmi fogal-
mak és szokások egész rendszere volt divatban. Mennyi jelkép, virág -
nyelv, amelyet az utókor elfelejtett! A Rózsa-regény egész bizarr mitoló-
giát teremtett a Szerelem Istene köré. De a ruhaszíneknek, a virágoknak,
drágaköveknek is megvolt a maguk jelképrendszere. Ma már csak hal-
vány nyomokban lelhetjük fel a színszimbolikát, de a középkori szerelmi
társalgásban rendkívül nagy szerepet játszott. Sicile, Alfonz aragóniai ki-
rály heroldja 1458 körül A színek jelentése (Le blason des couleurs) címen
kézikönyvet írt erről a tárgyról; Rabelais jót mulatott rajta. Amikor
Guillaume de Machaut először találkozik szerelmesével, a hölgyön fehér
ruha és égszínkék csuklya van, zöld papagájrajzzal, hiszen a zöld új sze-
relmet jelent, a kék pedig hűséget. Később álmában megjelenik neki a
hölgy, amint zöldbe öltözve elfordul tőle; a költő egy balladában tesz ne-
ki szemrehányást:

Kék helyett, hölgyem, zöldbe öltözöl.

A gyűrűknek, fátylaknak, szalagoknak, az ajándékba adott ékszerek-

nek és egyéb tárgyaknak mind jelentése volt: jelmondatok, titokzatos
jelképek, olykor valóságos képrejtvények szerepeltek rajtuk. 1414-ben a
dauphin lobogóján egy arany K, egy hattyú (cygne) és egy nagy L volt,
ami anyjának egy La Cassinelle nevű udvarhölgyére utalt. Az udvari jel-
képrendszer, amelyet Rabelais kigúnyolt, a „reményt" gömbbel, a „bús-
komorságot" galambvirággal jelképezte. Számos társasjáték is érzelmi
finomkodásra való, így „A király nem hazudik", a „Szerelem kastélya", a
„Szerelem vására", az „Eladó-játék". Így például az egyikben a hölgy
megnevez egy virágot, a fiatalembernek pedig rímes bókkal kell vála -
szolnia:

Szépem! ím, tiéd e mályva.

De nyelvem elbeszélni gyáva,
szerelmem mint taszít elébed,
 de te szó nélkül is megérted. —

„A szerelem kastélya" nevű játék allegorikus rejtvények sorozatából

állt:

Szerelem várát kérdezem:

erős alapja mi legyen?
— Hű szerelem.

Nevezd meg a homlokfalát,

melytől erős, csinos, szilárd!
— Fék nyelveden.

És mi a lőrés rajt, a kő,

mi az ablak s a kémlelő?
— Csábteli szem.

Barátom, s ki a strázsa ott?

— Álnok veszedelem.
És mi a kulcs, mellyel megnyithatod?
— Illendő kérelem.

A trubadúrok ideje óta az udvari társalgásban nagy szerepet játszik a

szerelmi kazuisztika. Ez tulajdonképpen irodalmi magaslatra emelt kí-
váncsiság és pletyka. Orléans-i Lajos udvarában étkezés közben azzal
szórakoznak, hogy „meséket, balladákat, kecses kérdéseket" gyártanak.
Különösen a költőknek kellett kitenni magukért. Egy hölgyekből és ne -
mesekből álló társaság arra kéri Machaut-t, hogy feleljen egy sor kérdésre
„a szerelem gyötrelmeire és kalandos helyzeteire vonatkozóan". Minden
szerelmi ügyet a szigorú szabályok szerint tárgyaltak meg. „Beau Sire,
mit szeretne jobban: ha az emberek rosszat mondanának hölgyéről, de
ön tudná, hogy jó, vagy ha jót mondanának róla, de Ön tudná, hogy
rossz?" A szigorú becsületérzés ezt a választ követelte: „Asszonyom,
jobb szeretném, ha jót beszélnének róla, és csak én tudnám, hogy rossz."
Hűtlenséget követ-e el a hölgy, ha új szeretőt választ, amikor szerel-
mese elhanyagolja? Ha egy lovag hölgyét a férj olyan gondosan őrzi,
hogy a lovagnak immár semmi reménye nincsen, hogy láthassa, szabad-e
új szerelmet keresnie? Még egy lépés, és a szerelmi ügyeket
perrendtartásszerűen kezelik, mint Martial d'Auvergne Szerelmi ítéletek
(Arrests d'amour) című művében.
Az udvari szerelmi kódex nemcsak versfaragási célokat szolgált; azzal
az igénnyel lépett föl, hogy az életben is, de legalább a társalgásban meg-
valósuljon. Igen nehéz áthatolni a költészet felhőin, és eljutni a kor való-
ságos életéig. Vajon a XIV. és XV. században az udvarlás és a flört mennyi-
re felelt meg az udvari szerelemtan vagy Jean de Meung elveinek? Ebből
az időből igen kevés önéletrajzi írás maradt fenn. A szerző még akk or
sem tudta függetleníteni magát a bevett stiláris és technikai fogásoktól,
ha csakugyan megtörtént szerelemről írt, a hitelesség igényével. Jó példa
erre egy öreg költő és egy fiatal lány szerelmének igen hosszadalmas el-
beszélése, melyet Igaz történet címmel Guillaume de Machaut hagyott
ránk. A költő már hatvanadik éve felé közeledett, amikor a champagne-i
előkelő családból származó Péronelle d'Armentiéres elküldte neki első
rondóját; versében ismeretlenül a híres költőnek ajánlotta szívét, és meg-
kérte, folytassanak költői szerelmes levelezést. A szegény, beteges, fél -
szemű, köszvényes költő szíve lángra lobban. Válaszol a rondóra, leveles
versáradat indul meg kettőjük között. Péronelle büszke irodalmi
összeköttetésére, nem csinál titkot belőle, sőt arra kéri a költőt, írja meg
szerelmük igaz történetét, és szője bele leveleiket és verseiket is. Machaut
örömmel rááll. „Az ön dicsőségére és dicséretére – írja – olyat alkotok,
amire még sokáig emlékezni fognak."
„És vajon, igen édes szívem, bánja ön, hogy ily későn kezdtük? Mert
én bánom, Istenemre; hanem van erre orvosság; amennyire a körülmé-
nyek engedik, élvezzük életünket, kárpótoljuk magunkat az elvesztege -
tett időért; hogy az emberek száz esztendő múlva is szépen és tisztesség-
gel beszéljenek szerelmünkről; mert ha rossz volna benne, ön még Isten
előtt is titkolná szerelmét, ha tehetné."
A verseket és leveleket összekötő szöveg elárulja, hogy annak idején
az intimitás milyen fokát tartották összeegyeztethetőnek a tisztességes
szerelemmel. A fiatal hölgy rendkívül szabadosan viselkedhet, feltéve, ha
egy harmadik is jelen van, sógornője, szolgálója vagy titkára. Az első ta-
lálkozáskor, amelyre Machaut törődött külseje miatt nagy szorongások
közt ment el, Péronelle elalszik egy cseresznyefa alatt, vagy legalábbis
úgy tesz, mintha aludna, feje a költő térdén. A titkár egy falevelet tesz a
lány szájára, és felszólítja Machaut-t, csókolja meg a levelet. Mikor az
végre összeszedi bátorságát, és megteszi, a titkár elhúzza a levelet.
A lány más kegyekben is részesíti. Egy zarándokút Saint Denis-be, a
vásár idején, alkalmat ad, hogy néhány napot együtt tölthessenek. Egy
délután elbágyasztja őket a június közepi forróság, és elmenekülnek a vá-
sári sokadalom elől néhány órás pihenőre. A város egy polgára kétágyas
szobát ad nekik. Becsukják az ablaktáblákat, és a társaság lefekszik, az
egyik ágyba a sógornő, Péronelle és szolgálója a másikba. Felszólítja a
szégyenlős költőt, feküdjön közéjük, az meg is teszi, de meg se mer moc-
canni, nehogy a lányt megzavarja. Mikor Péronelle felébred, megparan -
csolja a költőnek, hogy csókolja meg.
A kirándulás végén a lány megengedi, hogy bejöjjön szobájába, és fel-
ébressze, és az elbeszélés értésünkre adja, hogy semmit sem tagadott meg
a költőtől. Péronelle átadja tisztességének aranykulcsát, hogy őrizze ezt
a kincset, vagy legalábbis ami megmaradt belőle.
Ezzel véget is ér a költő szerencséje. Péronelle-t nem látja viszont töb-
bé, és egyéb kalandok híján mitológiai kitérőkkel töltötte ki a könyv hát-
ralevő részét. Végül a lány tudatja vele, hogy szerelmüknek véget kell
vetni – valószínűleg azért, mert férjhez ment. A költő elhatározza, hogy
mindhalálig szeretni és tisztelni fogja, és ha majd meghalnak, könyörög-
ni fog Istenhez, hogy a lány a mennyek országában is megőrizhesse azt a
nevet, amit ő adott neki: Gyönyörűszép.
Machaut az Igaz történet-ben nyílt szemérmetlenséggel keveri a vallást
és a szerelmet. Nem szabad megütköznünk azon, hogy a szerző a reimsi
székesegyház kanonokja volt. A középkorban olyan ember is lehetett
kanonok (Petrarca is az volt), aki csak a kisebb egyházi rendeket vette
fel, s így nem volt cölibátusra kötelezve. Az sem rendkívüli, hogy a sze -
relmesek zarándokúton találkoznak. Abban az időben a zarándokutak
mindenféle frivol célokat is szolgáltak. Az viszont megdöbbentő, hogy
Machaut, ez a komoly és gyengéd költő azt állítja, hogy zarándoklatát
„igen nagy áhítattal" tette meg. Misén a lány mögött ül:

Szent Crepais engem úgy segítsen,

a paxot átadta szelíden
a templom két pillére közt.
És ez nagy vigaszomra jött,
mert égő szívemben vihar
tombolt, hogy válnunk kell hamar.

Miközben a kertben a lányra vár, breviáriumát olvasgatja. A lány port-

réját földi isteneként dicsőíti. Mikor belép a templomba, hogy egy ki -
lencnapos áhítatosságot kezdjen, fogadalmat tesz magában, hogy min-
dennap egy-egy verset ír szerelmeséről – mégis azt állítja, hogy imádsá-
gait a legnagyobb áhítattal mondta el.
Később még visszatérünk arra, hogy a tridenti zsinat előtt milyen
megdöbbentő nyíltsággal keverték össze a világi ügyeket a hit dolgaival.
Ami Machaut és Péronelle szerelmi történetének hangvételét illeti, az
bizony lágy, ragadós, sőt kissé morbid. Érzelmeiket érvelések és
allegóriák fátylába burkolják. Az öreg költő gyengédségében mégis van
valami megható: nem veszi észre, hogy Gyönyörűszép végső soron csak
játszott vele és saját szívével.
Állítsuk szembe az Igaz történet-tel a hasonló, vele egy időben keletke-
zett La Tour Landry lovag leányai okulására írt könyvé-t (Le livre du Cheva-
lier de la Tour Landry pour l'enseignement des ses filles), s kiderül, hogy
az irodalomtól eltekintve édeskeveset tudunk a kor valóságos szerelmi
kapcsolatairól. Ezúttal nem egy szerelmes szívű öreg költővel van dol -
gunk; Landry meglehetősen prózai gondolkodású atya, anjoui nemes,
aki azért írja le emlékeit, anekdotáit és meséit, „hogy leányait megtanítsa
ábrándozni". Manapság ezt így mondanók: „Hogy megtanítsam leányai-
mat a szerelem divatos konvencióira." Az intelmek azonban egyáltalán
nem romantikusak. Az elővigyázatos atya példázatainak és figyelmezte-
téseinek tanulsága végeredményben az, hogy leányai óvakodjanak a ro -
mantikus flörtök veszedelmeitől. Óvakodjanak az ékesszóló emberektől,
akik mindig „hosszú és méla pillantásokat vetnek, aprókat sóhajtanak,
csudásan értelmes arcot vágnak, és bárki mást túlbeszélnek". Ne bátorít-
sátok a férfiakat. Mikor ő fiatal volt, atyja elvitte egy kastélyba, hogy
megismertesse egy fiatal hölggyel, akit el kellett volna jegyeznie. A lány
igen kedvesen fogadta. Mindenféléről beszélgetett a lánnyal, hogy vala-
melyest kipróbálja jellemét. A beszéd a foglyokra terelődött, ami a lo -
vagnak szép bókra adott alkalmat: „Kisasszony, szívesebben lennék az
ön foglya, mint bárki másé, és azt hiszem, az ön börtöne nem lenne olyan
kemény, mint az angoloké. A lány erre azt felelte, hogy nemrégiben
megismert valakit, és nem bánná, ha az az ő foglya lenne. Erre megkér -
deztem, vajon rossz fogságot készítene-e neki, mire a lány azt felelte,
hogy egyáltalán nem, úgy szeretné, mint önmagát, én pedig azt feleltem,
hogy boldog férfi lehet az, akinek ilyen édes és nemes börtöne van. Mit
mondjak még? A lány igen jól tudott beszélni, beszéde után ítélve sok
minden mást is tudott, nagyon eleven és csillogó tekintete volt." Búcsú -
záskor a lány kétszer vagy háromszor is kérte, jöjjön vissza minél előbb;
úgy tett, mintha már régóta ismernék egymást. „És mikor elmentünk,
apámuram így szólt hozzám: »Mondd el, mi a véleményed arról a lány-
ról, akit most láttál!« »Monseigneur, nagyon szép és jó, de ha nincs az ön
kedve ellenére, sohasem leszek hozzá közelebb, mint most.«" A lány tar-
tózkodás nélküli viselkedése miatt nem volt kedve közelebbről meg -
ismerkedni vele. Így nem is lettek jegyesek, és a szerző persze azt mondja,
hogy később sem volt oka megbánni.
Nagy kár, hogy a lovag nem ír több önéletrajzi részletet, és kevesebb
erkölcsi intelmet, mert a középkor emlékei között igen ritkák az
olyanönvallomások, amelyekből kiderülne, hogyan viszonyultak a
szokások az eszményekhez.
La Tour Landry lovag bevallott szándéka az, hogy leányait „ábrán -
dozni tanítsa", de elsősorban a jó házasság forog az eszében, márpedig a
házasságnak kevés köze volt a szerelemhez. Elmondja nekik, hogy egy-
szer azon vitatkozott a feleségével, vajon illik-e szerelmesnek lenni. Úgy
vélte, hogy egy lány, bizonyos esetekben, például „házasság reményé -
ben" lehet tisztességesen szerelmes. Felesége szerint viszont jobb, ha egy
lány egyáltalán nem szerelmes, még jegyesébe sem, különben jámborsága
látná kárát. „Mert sok asszonytól hallottam, akik fiatal korukban szerel-
mesek voltak, hogy amikor templomba mentek, gondolataik mindegyre
elkalandoztak a miséről szerelmük tárgya felé, és a szerelemnek az a ter-
mészete, hogy ezek a gondolatok éppen a mise legszentebb pillanataiban
szállják meg az embert, vagyis amikor a pap Urunk testét felmutatja az
oltáron." Machaut és Péronelle igazat adtak volna neki.
Az viszont furcsa, hogy akármilyen zordon atya is La Tour Landry
lovag, lányai okulására nem restell olyan történeteket mesélni, amelyek
nyugodtan szerepelhetnének a Száz új történet históriái között is.
Különben a jegyességben és a házasságban valójában sem az udvari
szerelem nemes formája, sem a Rózsa-regény kifinomult és frivol
cinizmusa nem jutott szóhoz. A nemesi családok házasságai nagyon is
gyakorlati megfontolásokon alapultak, a lovagi hősiességnek és
szolgálatnak nem volt sok beleszólása a dologba. Így az udvari
szerelemtant sohasem igazította helyre az élet. Eszméi szabadon
bontakozhattak ki a főúri társalgásban. Lehetett belőlük irodalmi igényű
szórakozás, bájos játék, de semmi több. A szerelem eszményét az életben
nem lehetett megvalósítani, legfeljebb eredendően hamis módon.
A kegyetlen valóság újra és újra meghazudtolta. A moralista bebizo-
nyította, hogy a Rózsa-regény kelyhének alja keserű üröm. A vallás átkot
szórt a szerelem minden fajára, mert ez a bűn teszi tönkre a világot. Hon-
nan erednek – kiált fel Gerson – a fattyak, a gyermekgyilkosságok, hon-
nan a magzatelhajtás, a gyűlölet, méregkeverés? A prédikátor mellett
megszólal a nő hangja is: valamennyi szerelmi konvenciót a férfiak talál-
ták ki; az erotikus kultúra, bármilyen álöltözetbe bújik is, merő férfiön -
zés; hát nem azért ócsárolják-e folyton a házasságot, a nőt és a női gyen-
geséget, mert leplezni akarják ezt az önzést? Egyetlen szó elég – mondja
Christine de Pisan –, hogy mindezekre a gyalázatosságokra válaszoljunk:
nem nők írták a könyveket.
Valóban, a középkori irodalom nem sok szánalmat mutat a nő iránt,
nem sok részvétet érez gyengesége és a fájdalmak, veszedelmek iránt,
melyekbe a szerelem sodorhatja. A szánalom sztereotip és álságos formát
öltött a szüzet megszabadító lovag érzelmes fikciójában. A házasság
tizenöt örömé-nek (Quinze joyes de mariage) szerzője kicsúfolja a nők
összes hibáját, majd arra vállalkozik, hogy leírja szenvedéseiket is. De
tudomásunk szerint sohasem váltotta be ígéretét.
A civilizációnak a szerelmet mindig a képzelet fátylával kell borítania,
fel kell emelnie, hogy feledtesse kegyetlen valóságát. A hűséges lovag
vagy a szerelmes pásztor ünnepélyes, kecses játéka, az udvari allegóriák
szép külsőségei sosem vesztették el teljesen vonzerejüket és erkölcsi érté-
küket, bármilyen durván meghazudtolta őket az élet. Az emberi szellem-
nek szüksége van ezekre a formákra, amelyek lényegében mindig válto-
zatlanok.
 X. fejezet

AZ IDILLI ÉLETSZEMLÉLET

A középkor vége felé tartósan divatba jött a pásztori műfaj. Ez

reakció volt az udvari eszmény ellen: az arisztokratikus lélek belefáradt a
lovagi szerelem bonyolult formalizmusába, lemond a szerelmi hősiesség
túlfeszített igényeiről, és a falusi élet dicséretébe menekül. Az új,
helyesebben felújított bukolikus eszmény szintén erotikus természetű.
De van olyan bukolikus érzés is, amely inkább erkölcsi, mint erotikus
eredetű. Nevezzük ezt az egyszerű élet, az aurea mediocritas eszményének,
hogy megkülönböztessük a tulajdonképpeni pasztoráltól. A kettő
között azonban nincs éles határ.
A lovagi eszmény tagadása magától a nemességtől ered. A lovagság
gúnyos vagy szentimentális bírálata az udvari irodalomban kezdődik.
A polgárság viszont egyre azon igyekszik, hogy a nemesi életformát utá-
nozza. Alapvető tévedés volna azt hinni, hogy a középkorban a harma-
dik rendet osztálygyűlölet tölti el, vagy haragszik a lovagságra. Ellenke -
zőleg, elkápráztatja és csábítja őket a nemesi élet. A gazdag polgárok fá-
radságot nem kímélve próbálják ellesni, utánozni a nemesség külső je-
gyeit és hangnemét. Philipp van Arteveldét, a flamand felkelők vezérét
egyszerű és józan forradalmárnak képzelnők, valójában fejedelmi pom -
pában élt. Zeneszó hirdette, ha vacsorázni ment. Lakomáit ezüst tálakon
szolgálják fel, mint Flandria bármely grófjáét; bíbor és hermelin ruhában
jár, előtte kibontott lobogója, fekete címerpajzsán három ezüst kalap.
Jacques Coeur, a nagy pénzember, akit ösztönösen is nagyon modernnek
képzelünk, Jacques de Lalaing életrajzírója szerint élénken érdeklődött
az anakronisztikus kóbor lovag fantasztikus és haszontalan tervei iránt.
A lovagi illúzióktól azok a gyakorlatias és hűvös elmék szabadultak meg
először, akik úgyszólván vérmérsékletük miatt idegenkedtek tőlük, mert
látták, milyen szűkösek és hamisak. Ilyen volt Philippe de Commynes és
ura, XI. Lajos. A monthléryi csata leírásában Commynes minden hősi fik-
ciótól tartózkodik; nem beszél szép kalandokról vagy drámai fordulatokról;
realisztikusan írja le a seregek mozgását, a habozást és a félelmet. Élvezettel
meséli el, ha valaki megfutamodott, és megjegyzi, hogy mihelyt
biztonságos helyre ért, bátorsága azonnal visszatért. Az egész lovagi
terminológiát elveti, és alig említi a becsületet, amit majdhogynem
szükséges rossznak tart.
 A lovagideál jól illik az olyan primitív kor szelleméhez, mely hajlamos
durva tévképzetekbe esni, és amelyet a tapasztalat helyreigazító hatása
szinte meg sem érint. De a szellemi fejlődés előbb-utóbb kikényszeríti
ennek az eszmének az átértékelését is. Akkor sem tűnik el, csak leveti túl-
zóan fantasztikus kinövéseit. A lovagság egyáltalán nem veszti el tekin-
télyét, de feladja a szinte vallási tökéletesség igényét, és ezentúl csupán a
társasági élet mintája lesz. Így születik meg a lovagból a gavallér, aki
még igen szigorú becsület- és dicsőségkódexhez ragaszkodik, de már
nem tetszeleg a hit pajzsának, az elnyomottak védelmezőjének a szerepé-
ben. A lovagság középkori fogalmával még a modern kor gentlemanje is
eszmei rokonságban áll.
A lovaggal szemben túlságosan nagy erkölcsi, esztétikai és társadalmi
igényeket támasztottak. Annyit dicsérték a lovagságot, hogy bármilyen
szempontból vizsgálták is, ki kellett derülnie: az eszmény hamis, nevet-
séges anakronizmus, álságos kendőzés; hiúság és bűn, semmi társadalmi
haszna, erkölcsi értéke nincs. Végül az udvari élet még mint esztétikai
játék is untatni kezdte a résztvevőket. Ezért új eszményt választottak, az
egyszerűséget, nyugalmat. -Úgy értsük ezt, hogy a kiábrándult lovagok a
vallásba menekültek? Néha igen. Nem ritka eset, hogy udvaroncok és
katonák pályafutásuk végén lemondtak a világi életről. De az volt a gya -
koribb, hogy máshol keresték azt a magasztos életet, amit a lovagság
nem tudott megadni. Az ókor óta tartotta magát az a felfogás, hogy a
földi boldogságot a falusi életben lehet megtalálni. Csak oda kell
menekülni, és küzdelem nélkül megleljük az igazi békességet. Biztos
menedék irigység és gyűlölet, a rang hiúságai, a nyomasztó fényűzés és
a háború elől.
A középkori irodalom klasszikus szerzőktől örökölte az egyszerű élet
dicséretének témáját, melyet a bukolikus érzés negatív oldalának nevez-
hetünk. Magány, munka és tanulmányok kedvéért lemondanak az udvari
életről és az arisztokratikus igényekről. A téma jellegzetes XIV. századi ki-
fejezése Franciaországban Philippe de Vitry Franc Gontier története (Le dit
de Franc Gontier) című költeménye; Vitry meaux-i püspök volt, muzsi-
kus és költő, Petrarca barátja.

Friss lomb alatt, hol kellemes a zöld gyep,

patak cseveg, s tiszta forrás fakad fel,
megláttam Gontier-t s Helayne hölgyet
falatozni; előttük könnyű asztal,
rajta friss vaj, tej, irón vajnak halma,
 túró, alma, körte, szilva s dió,
fokhagyma, vágott póréhagyma barna
kenyéren, s durva só, rá inni jó.

Ebéd után megcsókolják „egymás száját és orrát, a simát és a bozonto-

sat", majd Gontier elmegy fát vágni, mialatt Helayne mos.

Hallottam Gontiert-t fát vágva sokszor

Istent dicsérni, hogy nyugsággal élhet:
„Én nem tudok – szólt – márvány oszlopokról,
toronydíszekhez, freskókhoz nem értek;
nem kell félnem, hogy árulást takar tán
a szép látszat, sem hogy pohár vizemben
méreg lappang, nem kell lekapni sapkám
zsarnok előtt, és nem kell térdepelnem.

A strázsa engem ki nem ebrudalhat,

mert nem csábit az udvarba a becsvágy,
irigység, bujaság oda se csalnak –
munkából születik e víg szabadság.
Szeretem Helayne-t, s ő' szeret valóban –
ennyi elég. S a halál gondja messze."
„Fabatkát ér az udvar rabja – szóltam –,
de Franc Gontier gyöngyöt, aranyba metszve."

Figyeljük meg, hogy az egyszerű élet motívuma itt már a természetes

szerelemmel párosul.
Philippe de Vitry költeménye a későbbi nemzedékek számára is a bu-
kolikus érzés, biztonság és függetlenség, mértékletesség és egészség,
hasznos munka és a házastársi szerelem bonyodalommentes
boldogságának kifejezése.
Eustache Deschamps számos balladájában utánozta; az egyik
különösen híven követi a mintát.

Egy királyi udvarból jőve éppen,

hol elidőztem volt eléggé hosszan,
egy erdőben, tiszta forrás tövében
leltem a szabad Robint, koszorúsan:
virágból font koszorút kecsesen
 maga s kedvese, Marion fejére...

Deschamps azzal bővítette ki a motívumot, hogy elítéli a lovag és a

katona életét; a katonának van a legrosszabb dolga; naponta elköveti a
hét főbűnt; kapzsiság és fennhéjázás a háború lényege.

Mától kezdve középutat

követek, elszántam magam,
merthogy hadat viselni kárhozat,
hadakozás helyett gazdálkodom.
De általában egyszerűen csak az arany középszert dicséri.

Istentől én nem kérek más kegyet:

őt dicsérem és szolgálom csupán,
magamnak élve; köntöst csak egyet,
és egy lovat, hogy húzza talyigám;
úgy gazdálkodnom magam birtokán,
hogy középszerrel, vágyak nélkül éljek,
túlság nélkül, de ne kenyér híján,
mert a mának élni a biztos élet.

Nyomorúság jut osztályrészül annak, aki dicsőséget, kincseket keres;

csak a szegény ember boldog, mert nyugodtan és sokáig él.

Egy munkásember, egy szegény kocsis

meztéláb, rongyos öltözetbe jár,
de munkájában örömet talál,
s vidáman viszi végig.
Álma nyugodt: ily hű szív négy király
uralmának is megláthatja végit.

A négy királyt is túlélő szegény munkásember hasonlata annyira tet-

szik neki, hogy többször is felhasználja.
Gaston Raynaud, Deschamps műveinek kiadója úgy véli, hogy ezek a
költemények mind életének utolsó időszakából valók, amikor tisztségeitől
megfosztva, csalódottan és elhagyatva végre megértette, milyen h ív-
ságos az udvari élet. Ez talán túlzás; a költemények valószínűleg kon-
vencionális érzéseket fejeznek ki, amelyek az udvarban élő nemesség kö-
rében is divatosak voltak.
Az udvaronc életének megvetése azok között a tudósok között is nép-
szerű, akik a XIV. század végén a francia humanizmus első képviselői, és
kapcsolatban álltak a nagy zsinatok vezéregyéniségeivel. Pierre d'Ailly
maga is ír egy, a Franc Gontier-hez hasonló költeményt: a boldog falusival
ellentétben a zsarnok örökös félelmek közt él, akár a rabszolga. A téma
igen alkalmas arra, hogy költői levélben dolgozzák fel, Petrarca min-
tájára. Jean de Monstreuil és Nicolas de Clamanges is megpróbálkozott
vele, az utóbbi három ízben is. Az orléans-i herceg titkára, a milánói
Ambrose de Miliis latin nyelvű levelet írt Gontier Colnak, amelyben egy
udvaronc lebeszéli barátját arról, hogy fejedelmi szolgálatba lépjen. A le-
vél francia fordítása Az udvaronc (Le curial) címen szerepel Alain Chartier
munkái között, majd később Robert Gaguin ismét latinra fordította.
A témát egy Charles de Rochefort nevű költő is feldolgozta, nagy lé -
legzetű allegorikus költeményben, Aki csalódott az udvarban (L'abuzé en
court) címmel; e költeményt később René királynak tulajdonították.
Jean Meschinot még a XV. század vége felé is így versel:

Az udvar tenger, mit a gőg

s irigység orkánja dúl végig,
düh, per, viszály süvít az égig,
hajókat süllyeszt el a harc;
az árulás is színre lép itt.
Ússz másfelé, ha jót akarsz.

A XVI. században a régi motívum még semmit sem vesztett üdeségé-

ből.
A mértékletes életet és a nehéz mezei munkát általában nem azért di -
csérik, mert az egyszerűség és a munka önmagában is gyönyörűség, biz-
tonságot és függetlenséget ad; az eszmény pozitív tartalma a természetes
szerelem utáni vágyódás. A pasztorál az erotikus gondolat idilli formája.
Mint a lovageszményt megalapozó heroikus álom, a bukolikus álom sem
pusztán irodalmi műfaj: az élet megváltoztatásának vágya. Nem elégszik
meg azzal, hogy leírja a pásztorok életének ártatlan és természetes örö-
meit. Az emberek utánozni szeretnék, ha a való életben nem is, legalább
egy kecses játék illúzióiban. A mesterkélt szerelmi tanaiba belefáradt
arisztokrácia a pásztoreszménynél keresett gyógyírt. Azt hitték, hogy a
falusi nép sorsa irigylésre méltóan boldog, hiszen könnyű és ártatlan
szerelmi örömöknek él a természet lágy ölén. A paraszt lesz az
eszményített típus.
A hanyatló középkor vágyakozásait még kielégítette a bukolikus élet
ókori formája. Nem érezték szükségét, hogy a pásztori fikciót közelebb
hozzák a valóságos élethez. A természet iránti újkeletű lelkesedés még
nem jelentette azt, hogy jobban értették a valóságot, vagy hogy őszintén
csodálták volna a munkát, csupán megkísérlik, hogy művirágokkal dí-
szítsék az udvari szokásokat, eljátsszák a pásztor és a pásztorlányka sze-
repét, éppúgy, ahogy Lancelot és Guinevere szerepét is eljátszották.
A pastourelle rövid költemény, amely egy lovag és egy falusi lány
könnyű kalandjáról szól; itt a pásztori képzelet még nem rugaszkodott el
teljesen a valóságtól. De az igazi pasztorálban a költő magát is
pásztornak képzeli; ennek már semmi köze a realitásokhoz; a történet
háttere napsütötte táj, ahol madárdal és nádsípok hangja szól, és még a
szomorúság hangja is édes. A hűséges pásztor gyanúsan hasonlít a lovaghoz;
az egész tulajdonképpen más hangnembe áttett udvari szerelem.
De bármennyire mesterkélt is ez a pásztori ábránd, a szerelmes lelket
mégis a természettel, a természet szépségeivel igyekezett kapcsolatba
hozni. A pásztori műfaj volt az élesebb természetmegfigyelés és az elmé-
lyültebb természetszeretet iskolája. A természet-érzék irodalmi kifejlődé-
se a pasztorál mellékterméke. A napfénynek és árnyéknak, virágoknak,
madaraknak örvendező egyszerű szavak után fokozatosan megjelentek a
táj és a falusi élet meleg hangú leírásai. A pasztoráltól egy új műfaj felé
vezet az út, ezt az átmenetet jelzi például Christine de Pisan költeménye,
A pásztorlány története (Le dit de la pastoure).
A bukolikus idill tehát az udvari szórakozás új divatja, mintegy lovag-
ságpótlék. Mihelyt gyökeret vert az udvarnál, rögtön álarcos játék lesz
belőle. A kifacsart pásztoreszmény mindenféle mulatságra alkalmas:
összekeverednek a pásztorábránd és a lovagromantika területei.
Eklogákból másolt külsőségek mellett rendeznek bajvívásokat, ilyen
például René király Pásztori Bajvívása. Bár ezeket az ábrázolásokat
valójában senki nem vette egészen komolyan, mégis nagyon fontosnak
tartották őket, Chastellain „a világ csodái" között is megemlíti a
pásztornak öltözött René királyt.

Láttam pásztornak állni

Szicília urát,
s mezőkön véle járni
szép gyönge asszonyát,
tömött tarisznya náluk,
kampós bot és süveg;
ahol legelt a nyájuk,
ott háltak éjre meg.

Máskor a politikai szatírának adott irodalmi formát a pásztorábránd.

Nehéz bizarrabb alkotást elképzelni, mint a Pasztorál. Ezt az igen hosszú
költeményt Burgundia egy párthíve szerezte, aki kecses pásztori köntös-
be bújtatva meséli el Orléans-i Lajos meggyilkoltatását, hogy megvédje
Félelemnélküli Jánost, és kitöltse mérgét az Orléans-házon. A két ellen-
séges herceget Tristifer és Léonet jelképezi; a háttérben táncoló parasz -
tok és virágkoszorúk; Tristifer-Orléans elrabolja a pásztorok kenyerét,
sajtját, almáját, dióját, nádsípját és kolompját, és hatalmas kampósbotjá-
val fenyegeti őket. A költő még az azincourt-i csatát is pásztori modor-
ban adja elő . . . Azt hinnők, hogy ez a stílus inkább késő gótikus, ha nem
tudnók, hogy Ariosto ugyanilyen módszerrel védelmezi patrónusát, Este
bíborost, aki alighanem éppoly bűnös volt, mint Félelemnélküli János.
Udvari ünnepségről sohasem hiányozhat a pásztori elem. Álarcosbá-
lok és politikai allegóriák számára egyaránt rendkívül alkalmas. A buko-
likus fogalomkör itt bizonyos bibliai eredetű képzetekkel találkozott: a
fejedelem és népe olyan, mint a pásztor és nyája, az uralkodó kötelességei
a pásztoréhoz hasonlíthatók. Meschinot így énekel:
 Uram, Isten pásztora vagy,
az Ő nyáját hűséggel ódd,
dús mezőre vagy rétre hajtsd,
de el ne vesszed semmi mód!
Bőséges béred megkapod,
jól őrizvén; ha nem teszed,
vesztedre kaptál ily nevet.

Ha tényleg eljátszották a dolgot, akkor ezek az eszmék természetesen

az igazi pasztorál külsőségeit öltötték magukra. 1468-ban Bruggében
Merész Károly és Yorki Margit menyegzőjén egy entremets a hajdani feje-
delemasszonyokat mint „pásztorlánykákat" dicsőítette, mert „régen ők
ápolták és őrizték ama túlnani országok juhait". 1493-ban Valenciennes-
ben „egészen pásztori stílusban" mutatták be, hogyan állt talpra az or -
szág a háború pusztításai után. Még a háborúban is voltak pásztori játé-
kok. Granson előtt a burgundi herceg kőmozsarait „pásztornak és pász-
torlánynak" nevezték. Philippe de Ravestein huszonnégy nemesemberé-
vel vonul hadba; valamennyien pásztornak öltöznek, tarisznyát és kam-
pósbotot visznek.
Amint annak idején a Rózsa-regény is vitára adott alkalmat, mert
ellentétes volt a lovageszménnyel, most a bukolikus eszmény lett elegáns
szópárbaj forrása. Franc Gontier témáját igen sokan feldolgozták:
minden költő kijelenti, hogy sajtból, almából, hagymából, barna
kenyérből és friss vízből álló ebéd után epekedik; továbbá, hogy favágó
szeretne lenni, mert a favágó szabad, és nincsenek gondjai. De az
arisztokratikus életforma azért elég messze állt ettől, és a
szkeptikusabbak tisztában is voltak vele, milyen hamis ez a mesterkélt
eszmény. Villon le is leplezte. Ballada Franc Gontier ellen című versében
az eszményített falusi emberrel és rózsák közt járó kedvesével a kövér
kanonokot állítja szembe, akinek semmi gondja, kényelmes szobában
élvezi a jó bort és a szerelem örömeit, meleg tűzhely mellett, puha ágyban.

Zabon és kásán hadd éljen a dőre,

és gyakorolja magát vízivásban,
nem kérek én egy napra sem belőle,
bár azt dalolná, amennyi madár van,
Párizstól Babilonig a világban.
 XI. fejezet

A HALÁL VÍZIÓJA

Nincs még egy korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál

gondolatával, mint a késői középkor. Az egész élet fölött ott
visszhangzik a memento mori komor hangja. A nemesi élet kalauzá-ban
(Directorium vitae nobilium) Karthauzi Dénes így inti az előkelőket: „És
amikor este lefekszik, gondoljon arra, hogy amint most önmaga fekszik
le, nemsokára idegen kezek fogják testét a sírba fektetni." A vallás
régebben is makacsul idézgette a halál gondolatát, de a régi korok kegyes
traktátusai csak azokhoz jutottak el, akik amúgy is elfordultak a világtól.
A XIII. századtól kezdve viszont a kolduló szerzetesek a nép között
prédikálván az egész világon felcsendülő sötét kardallá tették az örök
intést: emlékezz a halálra! A XV. század végén a prédikátor szavain kívül
másik eszközt is találtak, amellyel ezt a szörnyű gondolatot el lehetett
ültetni a köztudatban: a népszerű fametszetet.
Ez a két kifejezésmód a tömegekhez szólt, és nyers hatásokra
szorítkozott; mindkettő csak egyszerű és megrendítő formában tudta
ábrázolni a halált. Egyetlen igen primitív képzetbe sűrítették mindazt, ami
a hajdani szerzetesek elmélkedéséből született. Ez az erőteljes, eleven
kép, melyet kitartóan sulykoltak az emberek elméjébe, a halálra
vonatkozó eszmék gazdag komplexusából csak annyit fogadhatott be,
hogy minden pusztulásra van ítélve. Úgy látszik, a hanyatló középkor
lelke csak ennyit vett észre a halál gondolatából.
Változatos hangon panaszolták, milyen mulandó a földi dicsőség. Há-
rom motívumot lehet megkülönböztetni. Az első ez a kérdés: hol van-
nak most azok, akiknek ragyogása egykor betöltötte a világot? A máso-
dik hosszasan foglalkozik az enyészetnek indult emberi szépség félelme-
tes látványával. A harmadik a haláltánc: a halál mindenféle korú és rangú
embert magával ragad.
Az utóbbi kettőhöz képest az első téma csupán kecses, elégikus sóhaj. A
gondolat először a görög költészetben öltött formát, később az egyházatyák
is átvették, és nemcsak a keresztény, de a mohamedán irodalmat is
áthatotta. Byron szintén felhasználta Don Juan-jában. A középkor
különös előszeretettel ápolta. Megtaláljuk a XII. századi tudós költők
súlyos veretű verseiben:
 Hajdani nagy híred, Babilon, hová lőn? Hol a félt szörny,
Nabukodonozor? És Dariosz, Kürosz árnya mivé lőn?
Hol van a nagy Regulus? Romulus, Remus is hova tünnek?
Rózsa a múlt, de csupán a nevét hagyta nekünk meg.

E rímes hexameterek emlékét még a századi ferences költészet is

őrzi (feltéve, hogy a következő sorok nem korábbról származnak):
Hol van hát Salamon, az egykor oly nemes?
Vagy Sámson hol van, a harcban rettenetes,
hát a szép Absalom, az arcra kellemes,
s az édes Jonathán, a gyengéd és kegyes?

Deschamps is legalább négy balladát írt erről a témáról. Gerson prédi-

kációiban dolgozta föl; Karthauzi Dénes értekezést írt róla Az ember
utolsó négy dolgáról (De quatuor hominum novissimis) címen; Chastellain
hosszú költeményt: A Halál viadala (Le pas de la Mort). Ide sorolható
Olivier de la Marche költeménye is, Az asszonyok dísze és diadala (Pare-
ment et triomphe des dames), amelyben megsiratja valamennyi, akkori-
ban elhalálozott fejedelemasszonyt. Villon új hangon, lágyabban és
gyöngédebben fejezi ki magát a Ballada a hajdani hölgyekről című versé-
ben, a híres refrénnel:

De hol van a tavalyi hó!

Aztán gúnnyal fűszerezi A hajdani urakról szóló balladában, amikor

felsorolja korának jobblétre szenderült királyait, pápáit, hercegeit, és
hozzáfűzi:

És ki tud a spanyol királyról,

akinek nevét se tudom?

De az emlékezés szomorkás sóhaja és az esendőség gondolata

önmagában nem fejezi ki eléggé a haláltól való iszonyodást. A középkori
lélek a mulandóság konkrétabb megtestesülését keresi: ez az enyészetnek
indult hulla.
Az aszketikus elmélkedés mindig szívesen foglalkozott a porral és a
férgekkel. A világ megvetéséről szóló elmélkedések már régen felidézték
az elporladás minden borzalmát, de a képzőművészet csak a XIV. század
vége felé ragadja meg ezt a motívumot. Bizonyos realisztikus kifejező
erőre volt szükség, hogy vissza tudják adni az enyészet szörnyű részle-
teit, és ez a képzőművészetekben csak 1400 körül fejlődött ki. Ugyanak -
kor ezt a motívumot az egyházi irodalomból a népi irodalom is átvette.
A XVI. században is sok sírt találunk, melyeken meztelen holttest csúf
képe éktelenkedik, összeszorított kéz, merev láb, kitátott száj,
belekben hemzsegő férgek. A kor képzelete kedvelte ezeket a
szörnyűségeket, fel sem ötlött az a gondolat, hogy a pusztulás is halálra
van ítélve: kissé odébb, a sír helyén virágok nőnek.
Ez a gondolatvilág aligha nevezhető igazán jámbornak, hiszen túlsá-
gosan nagy fontosságot tulajdonít a halál földi oldalának. Inkább gör -
csös reakció a túlzásba vitt érzékiség ellen. Amikor ezek a világmegvető
prédikátorok közszemlére teszik az emberi szépségre váró szörnyűsége-
ket, tulajdonképpen nagyon is materialista érzületet fejeznek ki, tudniil-
lik, hogy azért értéktelen minden szépség és boldogság, mert oly hamar
véget ér. Márpedig az undoron alapuló lemondás nem keresztény
bölcsességből ered.
Figyelemre méltó, hogy a halál gondolatára intő kegyes buzdítások és
azok a profán intések, melyek az ifjúkor kihasználására serkentenek,
csaknem ugyanazt mondják. A celesztinus barátok kolostorában, Avi -
gnonban volt egy festmény – ma már nincs meg –, melyet a hagyomány
magának René királynak tulajdonított; egy halott nő testét ábrázolta,
álló helyzetben, halotti lepellel borítva, fejékkel, és belsejét férgek
rágták. A festmény alján levő felirat első sorai pedig így szóltak:

Hajdanta nem volt szebb a nők körében,

most a halál így megcsúfolta képem.
Szép, zsenge, friss – ezt mondták rég e testről,
és lám, hamuvá omlott mindenestől.
A termetem tetsző volt és csinos,
selymeket ölteni gyakorta szoktam,
hogy most ily pőrén fekszem, arra ok van.
Ezüst prémet hordtam és hermelint,
kedvemre laktam széles palotám,
most szűk koporsó zárul itt reám.
Szobám falát szép szőnyeg fedte régen,
síromban itt csak pókháló az ékem.
 Itt még mindig a memento mori uralkodik, de szinte észrevétlenül
átalakul a bájai hervadását sirató nő egészen világi panaszává, mint
Olivier de la Marche költeményének következő soraiban:

E szép szem, e tetszést keltő tekintet,

vegyed csak észbe, fényét veszti majd;
szemöldök, orr, beszédes ajk – ó, mindet
rothadás várja...
Ha mit természet enged, végigéled,
s amiből hatvan év már szörnyű nagy szám,
a szépségedet csúfságra cseréled,
homályos kórság váltja egészséged
s itt e földön már csak útban vagy aztán;
ha lányod van, árnyat vetsz rá maradván,
érte tolong kérők kicsinyje-nagyja,
az anyát mindenki magára hagyja.

Villon balladáiból már minden kegyes szándék eltűnt. A szép

fegyverkovácsné panasza soraiban az öreg kurtizán felidézi hajdani
ellenállhatatlan szépségét, és mély gyászba borul szomorú hanyatlásán:
A sima homlok, szőke fúrt,
íves szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
a sok büszke úr.
Hova lett a szép orr gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?
---------------------------
Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem...

Másban is kifejezésre jut, mennyire képtelenek megszabadulni az

anyagtól. Ennek az érzésnek eredményeként rendkívüli fontosságot tu -
lajdonítanak a középkorban annak, hogy egyes szentek teste nem porladt
el, mint például viterbói Szent Rózáé. A legnagyobb kegyelemnek tar-
tották, hogy a Szent Szűz teste a mennybemenetel által megmenekült a
romlástól. Többször megkísérelték, hogy késleltessék az enyészet mun -
káját. Luxemburg Péter holttestének vonásait festékkel húzták ki, hogy a
temetésig épségben maradjanak. A turlupinok szektájának egy eretnek
papját, aki meghalt a börtönben, mielőtt elítélhették volna, agyagban
őrizték két hétig, hogy egyszerre égethessék el egy még élő eretnek
asszonnyal.
Igen fontosnak tartották, hogy mindenkit saját hazája földjébe
temessenek – ez pedig olyan szokásokra vezetett, amelyeket az
egyháznak szigorúan el kellett tiltania, mivel ellenkeztek a keresztény
vallás törvényeivel. A XII. és században gyakori eset, hogy ha egy
herceg vagy más magas rangú személy hazájától távol halt meg, holttestét
feldarabolták és kifőzték, csontjait kivették és egy ládában hazaküldték,
míg a többit – bár nem minden ceremónia nélkül – egyszerűen
elföldelték a helyszínen. Császárok, királyok, püspökök estek át ilyen
különös operáción. VIII. Bonifác pápa megtiltotta, mondván, hogy ez
„undorítóan vad visszaélés, melyet számos hivő förtelmes szokás szerint
és meggondolatlanul gyakorol". De utódai olykor felmentést adtak.
Számos angol részesült ebben a privilégiumban azok közül, akik a
százéves háború folyamán Franciaországban estek el, nevezetesen
Yorki Edward és SufFolk grófja is, akik Azincourt-nál lelték halálukat;
V. Henrik; William Glasdale, aki Orléans-nál halt meg, amikor a Szűz
felszabadította a várost; Sir John Fastolfe egy unokaöccse és még sokan
mások.
A középkor végén a halál egész képe ebben a szóban foglalható össze:
macabre – a szó modern értelmezése szerint. Természetesen ez a tartalom
már hosszú fejlődés eredménye. De az érzés, amit kifejez, pontosan egye-
zik a középkor utolsó századaiban felbukkanó halálkoncepcióval. Ez a
bizarr szó a XIV. században jelent meg a francia nyelvben Macabré formá-
jában, mint tulajdonnév, bármi volt is az etimológiája. Születési bizo -
nyítványa számunkra a költő, Jean le Févre egy verssora: Jefis de Macabré
la dance. Keletkezését 1376-ra tehetjük.
1400 felé a halál képe a művészetben és irodalomban egyaránt kísérte-
ties és fantasztikus alakot ölt. A haláltól való nagyfokú, primitív irtóza -
tot újfajta, és nem kevésbé erős viszolygás tetézi. A macabre látomás igen
mély lélektani rétegekből, a félelem mélységeiből tör elő; de a vallásos
szellem nyomban az erkölcsi buzdítás eszközévé mérsékli. Így nagyszerű
kulturális eszmévé nemesült, míg aztán kiment a divatból, és falusi teme-
tők sírfelirataiban és jelképeiben tengődött tovább.
A haláltánc eszméje összefüggő képzetek egész csoportjának közép-
pontja. Az elsőbbség a három halott és három élő motívumáé, amely a
XIII. századtól kezdve található meg a francia irodalomban. Három fiatal
nemesember hirtelen három förtelmes halottra bukkan, akik elmúlt di-
csőségükről beszélnek, és figyelmeztetik őket a közelgő végre. A képző-
művészet csakhamar átvette ezt a hatásos témát; a pisai Camposanto
megdöbbentő freskóiban mindmáig csodálhatjuk. Ugyanezt ábrázo lta
egy szoborcsoport a párizsi Aprószentek temetőjének főkapuján; Berry
herceg faragtatta 14o8-ban, de ez nem maradt fenn. A miniatúrák és fa-
metszetek széles körben népszerűsítették a motívumot.
A három halott és három élő teremt kapcsolatot az oszlásnak indult
test szörnyű látványa és a haláltánc között. Ez utóbbi is francia eredetű -
nek látszik, de nem tudjuk, hogy a festői ábrázolás előzte-e meg a színpa-
dit, vagy fordítva. Émile Mâle szerint a XV. század szobrászati és festői
motívumai általában a drámai előadásokból származtak – de behatóbb
kritikai vizsgálódás során feltevése nem állta meg a helyét. Ez azonban
nem zárja ki, hogy a haláltánc ne lehetne kivétel. Annyi bizonyos, hogy a
haláltáncot játszották és festették is, és metszeteket is csináltak róla eb-
ben az időben. 1449-ben a burgundi herceg előadatta bruggei palotájá-
ban. Ha el tudnók képzelni, milyen hatást váltott ki az ilyen tánc, a moz-
gó alakok fölött elsuhanó bizonytalan fények és árnyak, kétségkívül job-
ban megértenénk az általa kiváltott iszonyatot, mint amennyire Guvot
Marchant vagy Holbein képei alapján felfoghatjuk.
Azok a fametszetek, amelyekkel Guyot Marchant párizsi nyomdász
díszítette a Haláltánc (Danse Macabré) első, 1485-ben megjelent kiadását,
a kor leghíresebb haláltánc-festményét utánozták, azokat a freskókat,
amelyek 1424 óta borították a párizsi Aprószentek temetőjének
árkádjait. A Marchant által kinyomtatott stanzák azonosak a
falfestmények felirataival; talán Jean le Févre egy elveszett
költeményéből valók, aki viszont latin mintát követhetett. Az 1485-ös
fametszetek az Aprószentek temetőjének falán levő festménynek csupán
gyenge utánzatai, nem pontos másolatok; ez a későbbi divatú ruhákból
is kiderül. Ha képet akarunk kapni a haláltánc-festmények hatásáról,
inkább a La Chaise-Dieu-i templom falfestményét nézzük meg, ahol a mű
befejezetlensége csak emeli a kísérteties hatást.
A táncoló, aki Marchant könyvében negyvenszer tér vissza, hogy az
élőket magával vigye, eredetileg nem magát a halált ábrázolja, hanem
egy holttestet: ilyenné válik az élő ember. A stanzákban a táncos neve
Halott Ember vagy Halott Asszony. Ez tehát a halott tánca, nem a halálé;
Gédéon Huet kutatásai nyomán valószínű, hogy az eredeti téma a sír-
jukból feljövő halottak körtánca; ezt a témát újította fel Goethe a maga
Haláltánc-ában (Totentanz). A fáradhatatlan táncos maga az élő ember,
eljövendő alakjában, saját személyének félelmetes kísértete. „Ez tenma -
gad vagy!" – mondja a szörnyű látomás minden szemlélőnek. Csak a szá-
zad vége felé alakul át a nagy táncos hús nélküli, kiaszott holttestből
csontvázzá, ahogy Holbein ábrázolja. Ettől kezdve az egyes halottakat a
megszemélyesített halál jelképezi.
A haláltánc egyrészt arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulandók
és hívságosak, másrészt a társadalmi egyenlőséget hirdeti, a középkor
felfogása szerint: a halálban a különböző rangú és hivatású halandók
egyformák. Eleinte csak férfiakat ábrázoltak. De a kiadványok sikere arra
ösztönözte Guyot-t, hogy elkészítse a nők haláltáncát is. A költeményt
Martial d'Auvergne írta hozzá; a képeket egy ismeretlen művész – jóval
gyengébben – női alakok sorozatával egészítette ki, akiket egy holttest
elragad. Csakhogy nem tudtak negyvenféle női méltóságot és foglalko -
zást felsorolni. A királynő, apácafejedelemasszony, apáca, kofa, dajka és
néhány más nőalak után kénytelenek voltak áttérni a női élet különféle
állapotaira: megjelent a szűz, a szerető, a menyasszony, a menyecske, a
terhes nő stb. És itt újra visszatért az érzéki mozzanat, amelyről már
beszéltünk. Amikor a női élet mulandóságán siránkoznak,
tulajdonképpen a gyönyör rövidségét panaszolják, és a memento mori
komor hangjával összeolvad a szépség mulandósága feletti szánakozás.
Hogy mennyire félt a középkori ember a haláltól, leginkább abból az
igen elterjedt hiedelemből derül ki, hogy Lázár állandó szorongásban és
irtózásban élt feltámadása után, mert mindig arra gondolt, hog y még
egyszer keresztül kell mennie a halál kapuján. Ha az igaznak ennyi oka
van a félelemre, mivel vigasztalja magát a bűnös? Volt-e hatásosabb
fegyver, ami jobban feldúlta volna a lelkiismeretet, mint a haláltusa fel -
idézése? Ez a motívum két hagyományos formában jelent meg: az egyik
az ars moriendi, a meghalás művészete, a másik a quatuor hominum
novissima, vagyis az emberre váró utolsó négy dolog: az első közülük a halál.
A XV. században a nyomdászat és fametszés révén erősen elterjedt a két
téma. A „meghalás művészete" és az „utolsó négy dolog" a haláltusa
leírását egyaránt magában foglalta, és könnyű felismerni, hogy a példát
az előző századok egyházi irodalmából merítik.
Chastellain hosszú lélegzetű költeményében, A halál viadalá-ban
valamennyi említett motívumot összegyűjtötte; szerepel benne az
oszlásnak indult holttest képe, siránkozik a föld nagyjainak elmúlása felett,
leír egy haláltáncot, és végül szó van az elmúlás művészetéről. Minthogy
Chastellain terjengős és nehézkes, számos sorra van szüksége annak a
leírásához, amit Villon fél versszakban elmond. Chastellain így ír:
 Nincs tagja, bőre, szerve, csontja,
mely rothadás bűzét ne ontsa.
Míg a lélek ki nem repül,
a szív a testben megfeszül
a mellkast rázva, emelintve,
mely tapadna már a gerincre.

– Az arc szine sárgára sáppad,

szeme fénye elfátyolozva,
szava is cserbenhagyja; bágyadt
nyelve a szájpadlásra száradt,
érverés, légzés akadoznak;
lazulnak az íjületek,
inak pattanásig feszülnek...

Villon viszont így:

Orra meggörbül, didereg,

sápad, a halál szele rázza,
meglágyult hús, kemény erek,
bele dagad, lehull az álla.

Majd ismét megjelenik az érzéki gondolat:

A női test, a sima, drága,

mindnyájunk kincse, büszkesége –
azt is e halál kínja várja?
Igen, ha nem száll mennybe élve.

Sehol sem gyűlt össze annyi, a halálfélelem felidézésére hivatott meg-

döbbentő kép, mint az Aprószentek temetőjében, Párizsban. A vallásos
iszonyodást kedvelő középkori lélek itt alaposan kivehette belőle részét.
Az Aprószentek véres és siralmas mártírhalála különösen alkalmas volt
rá, hogy nyers részvétet keltsen, ezt pedig a kor fölöttébb kedvelte. A XV.
században különös tiszteletben részesítették az Aprószenteket; XI. Lajos
„egy egész aprószentet" ajándékozott a templomnak, kristálykoporsó-
ban. Ez a temető volt a legkedveltebb temetkezési hely. Egy párizsi püs-
pök egy marék földet tétetett sírjába az Aprószentek temetőjéből, ha már
nem nyugodhatott ott. A temetőben gazdag és szegény között nem volt
különbség. Úgysem pihentek itt sokáig; annyira zsúfolt volt a temető
(húsz egyházközségnek volt joga ide temetkezni), hogy rövid időn belül
újra ki kellett hantolni a sírokat, el kellett adni a sírköveket, hogy az újak
is helyet kapjanak. Azt tartotta a néphit, hogy ebben a temetőben a holt-
test kilenc nap alatt csontig porlad. A koponyákat és csontokat csont-
kamrákban halmozták fel, amelyek három oldalról övezték a temetőt.
Ezerszámra hevertek a csontok, közszemlére téve, egyenlőséget prédi -
kálva mindenkinek. Többek közt a nemes Boucicaut is hozzájárult a
„szép csontkamrák" építéséhez. Az árkádok alatt a haláltánc képei és stanzái
ékeskedtek. Jobb helyet nem is lehetett volna találni a vigyorgó halál
majomszerű alakjának, aki pápát, császárt, szerzetest és bolondot
egyaránt elhurcol. Berry hercege, aki szintén oda akart temetkezni, a
templom főkapuján kifaragtatta a három halott és három élő történetét.
Száz évvel később a halál nagy szobra tette teljessé a temetési szimbólu-
mok tárlatát; ma a Louvre-ban látható – egyébként ez minden, ami a
temetőből megmaradt.
Ilyen volt az a hely, ahol a XV. századi párizsiak olyan vígan sétáltak,
mint utódaik 1789-ben a Palais Royalban. Nap mint nap sokan járkáltak
fel és alá az árkádok alatt, nézték a képeket, olvasgatták az egyszerű ver-
seket, amelyek a közeledő végre figyelmeztették őket. A szüne t nélkül
folyó temetések és exhumálások dacára a temető nyilvános sétatér, sőt ta-
lálkahely. A csontkamrák előtt boltokat nyitottak, az árkádok alatt pros-
tituáltak kellették magukat. A templom egyik oldalába egy remetenőt fa-
laztak be. A barátok idejöttek prédikálni, és innen indultak el a körmene-
tek. Egy gyerekekből álló körmenet (az Egy párizsi polgár naplója szerint
12 5oo-an voltak) a temetőben gyülekezett, innen vitték gyertyával a ke-
zükben az egyik aprószentet a Notre Dame-ba, majd visszahozták a te-
metőbe. Még ünnepi lakomákat is rendeztek itt, annyira hozzászoktak az
iszonyathoz.
Minthogy a középkorban minden erővel arra törekedtek, hogy a halállal
összefüggő dolgoknak látható képet adjanak, elhanyagoltak minden
olyan mozzanatot, amely közvetlen ábrázolásra nem volt alkalmas. Így
állandóan a halál nyersebb képzetei – és csak ezek – éltek a köztudatban.
A macabre vízióból hiányzik a gyöngédség és vigasztalás érzelme, az elé-
gikus hang. Nem elköltözött szeretteik távollétét siratják, saját haláluk -
tól reszketnek, ezt tartják minden rossz legrosszabbikának. A „vigaszta-
ló halál" képzete, az óhajtott végső nyugalom, a szenvedések vége, a be-
végzett vagy csonkán maradt életmű a kor gyászérzésében nem játszik
szerepet. A középkori lélek nem ismerte „a fájdalom isteni mélységét",
helyesebben csak Krisztus kínszenvedésével kapcsolatban ismerte.
Ezekben a sötét halálsiralmakban rendkívül ritka az igazi gyöngéd
hang; de ha gyermekek haláláról van szó, mégsem hiányzik teljesen.
Martial d'Auvergne az asszonyok haláltáncáról írt költeményében e sza-
vakat adja egy kislány szájába, akit a halál anyjától ragad el: „Jól vigyázz
babáimra, játékaimra és szép ruhámra!" De ezt a megható hangot csak
néha halljuk. Oly keveset tudott a kor irodalma a gyermekekről! Mikor
Antoine de la Salle Madame du Fresne vigasztalása (Le reconfort de Ma-
dame du Fresne) c. művében egy anyát szeretne felderíteni, aki elvesztet-
te tizenkét éves kisfiát, semmi jobb nem jut eszébe, mint hogy egy még
kegyetlenebb veszteségre hivatkozik: egy kisfiú szívszorító esetére, akit
túszként vittek el, és aztán kivégeztek. A bánat ellen egyetlen orvossága
van: tartózkodjunk minden földi vonzalomtól! Tudálékos és száraz vi -
gasztalás! De La Salle elmond még egy rövid történetet: annak a mesé -
nek egyik változatát, mely szerint a halott gyermek visszajön a sírból, és
arra kéri anyját, ne sírjon, mert különben nem szárad meg a halotti leple.
És íme, ebből az egyszerű történetből – ezt sem ő maga találta ki – hirte-
len költői gyengédség és jóságos bölcsesség csendül ki, amit hasztalan
kerestünk annyi más hang között; azok csak a memento morit
ismételgették, különböző változatokban. A népmese és népdal
alighanem ebben a korban is sok olyan érzést fejezett ki, amelyet a
magasabb irodalom alig ismert.
A korszak egyházi és világi irodalma számára csak a két szélsőség léte-
zett: panaszolták, milyen rövid a földi dicsőség, és örvendeztek a lélek
üdvösségén. Mindaz, ami közte van – részvét, lemondás, vágy és vigasz-
talás –, nem jutott szóhoz, sőt szinte teljesen elveszett a csúf és fenyegető
halál túlhangsúlyozott és fölöttébb élénk ábrázolása mögött. A csontvá -
zak és férgek egymásra halmozott képeibe belefásul az őszinte érzelem.
 XII. fejezet

A KÉPEKBEN
KIKRISTÁLYOSODÓ
VALLÁSOS GONDOLAT

A középkor végének vallási életét két tényező határozza meg: a

vallási atmoszféra rendkívül telített, és igen erős a hajlam arra, hogy
minden gondolatot képben fejezzenek ki.
A hit fogalmai áthatják az egyéni és a társas élet minden megnyilvánu-
lását. Nincs olyan hétköznapi tárgy vagy cselekvés, melyet ne hoznának
minduntalan összefüggésbe Krisztussal és az üdvösséggel. Minden gon-
dolat arra irányul, hogy az egyes dolgokat vallásos értelemmel ruházzák
fel; a vallás mélyen átjárja a mindennapi életet. Ez a spirituális éberség
azonban veszedelmes feszültségeket teremt, mert az eleve feltételezett
transzcendens érzések olykor elmaradnak, és mindaz, ami a vallásos el -
mélyülést szolgálná, megdöbbentően profán közhellyé, túlvilági köntös-
be öltözött világiassággá válik. Csak egy szent képes arra, hogy sose fá -
radjon bele a transzcendens érzésekbe.
A középkor szelleme még plasztikus és naiv: minden fogalmat látható
alakba akar önteni. Minden gondolat képi kifejezést kíván, amelyben az-
tán meg is merevedik. A szent fogalmakat, látható formában megteste-
sülvén, állandóan az a veszély fenyegeti, hogy merő külsőséggé válnak.
Ha a gondolat végleges, megfogható alakot ölt, könnyen elveszíti hatá -
rozatlan, éteri tulajdonságait, és az áhítatos érzés csak a képre korlátozó-
dik.
Mai szemmel nézve Heinrich Seuse magasztos misztikája is közel jár a
nevetségeshez, mikor arra törekszik, hogy a mindennapos élet minden
cselekedetét megszentelje. Emelkedett, amikor a világi szerelem szoká -
sait követve újévet és május elsejét úgy ünnepli, hogy koszorút és dalt
ajánl jegyesének, az Örök Bölcsességnek; vagy amikor a Szent Szűz iránti
tiszteletből hódolattal tekint minden nőre, és a sárba lép, hogy maga
elé engedjen egy koldusasszonyt. De mit gondoljunk a következőkről?
Seuse az asztalnál egy alma háromnegyed részét a Szentháromság nevé-
ben fogyasztja el, a maradék negyedét pedig „ama szeretet emlékére,
amellyel Mi Asszonyunk drága gyermekének, Jézusnak adott egy al -
mát"; ezért ezt a negyedrészt héjastól eszi meg, mert a kisgyermekek
nem hámozzák meg az almát. Karácsony után nem eszi meg ezt a negye-
det, mert a gyermek Jézus akkor még kicsi volt ahhoz, hogy almát adja -
nak neki. Az Úr öt sebére emlékezve öt kortyot iszik, de mert Krisztus
oldalából vér és víz folyt, az utolsó kortyot kétszer veszi magához. Mint-
ha kissé túlzásba vinné az élet megszentelését.
Az a törekvés, hogy mindig mindenre vallási fogalmat alkalmazzanak,
az egyéni jámborság számára mélységesen szent élet forrása lehet, de
mint kulturális jelenség igen veszedelmes. Ha a vallás az élet minden
területét áthatja, állandóan összekeveredik a szent és a profán
gondolatkör. A szent dolgok túlságosan hétköznapiak lesznek ahhoz,
hogy komolyan átélhessék őket. A vég nélkül szaporodó rítusok, képek,
vallásos értelmezések mennyiségi növekedést jelentenek ugyan, de
komoly egyházi férfiak joggal félnek attól, hogy a minőség ennek
arányában fog romlani. Az egyházszakadás és a zsinatok idején
valamennyi reformot követelő írás azon aggódik, hogy az egyházat
túlterhelik.
Pierre d'Ailly elítéli a liturgiába és a hitéletbe bevezetett temérdek
újítást; nem annyira kegyes jellegükben kételkedik, inkább attól fél,
hogy számuk állandóan növekszik. Vég nélkül sokasodtak a mindig kész
isteni kegyelem jelei; a szentségek mellé egy sereg különleges áldást
találtak ki; a sok ereklye már nem elég, amulettek is kellenek; egyre
nagyobb és tarkább a szentek bizarr képcsarnoka. Bár a papok állandóan
hangsúlyozzák a szentségek és a szent dolgok közti különbséget, a
köznép folyton összekeveri a kettőt. Gerson meséli, hogy találkozott egy
auxerre-i emberrel, aki azt állította, hogy a Bolondok Napja éppolyan szent,
mint a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. Nicolas de Clamanges a
Célserűtlen ünnepekről (De novis festivitatibus non instituendis)
értekezést írt, amelyben rámutatott néhány új hitintézmény kétes
értékére. Pierre d'Ailly a De reformationé-ban sajnálatosnak tartja, hogy
annyi új templom, ünnepség, szent és ünnepnap van; tiltakozik a sok kép
és festmény, az istentiszteleti szöveg bőbeszédűsége, új himnuszok és
imák bevezetése, a vigíliák és böjtök számának növekedése miatt;
egyszóval riasztja a túlzott bőség romboló hatása.
Túlságosan sok a szerzetesrend, mondja d'Ailly, és ez eltérő szokások-
ra, elzárkózásra, vetélkedésre, gőgre és hiúságra vezet. Különösen a kolduló
rendeket szeretné korlátozni, mert nem látja társadalmi hasznukat;
kéregetésükkel a bélpoklostelepek, kórházak és más, valóban nyomorult,
koldulásra szoruló emberek kárára vannak. A bűnbocsánat-cédulák áru-
sítóit ki kell átkozni, mert hazugságaikkal megfertőzik és nevetségessé
teszik az egyházat. Kolostorok épülnek mindenfelé, pedig hiányzik hoz-
zá a megfelelő anyagi fedezet. Mire vezet ez?
Pierre d'Ailly nem vonja kétségbe, hogy ezek önmagukban szent és
jámbor dolgok, csak egyre növekvő számuk miatt panaszkodik; úgy érzi,
hogy a hit lényege elvész a részletek között.
A vallási szokások szinte gépiesen szaporodnak. Szűz Mária kultuszá-
nak minden részletére külön officiumot dolgoztak ki. Külön misét
mondtak Mária kegyessége, hét fájdalma, az összes Mária-ünnep, Mária
nővérei – a két másik Mária –, Gábriel arkangyal és Urunk családfájának
valamennyi szentje tiszteletére. Ezeket később eltörölte az egyház. A
vallásos szokások érdekes példája, hogy az Aprószentek napját hetente
megtartották. December 28-a, a betlehemi gyermekgyilkosság napja,
baljóslatú a középkor szemében. Innen eredt a XV. századi babona, hogy
egész évben szerencsétlennek tartották azt a napot, amelyre előző
évben Aprószentek esett. Minden héten volt tehát egy nap, amikor nem
hajlandók utazásra indulni, új dologba kezdeni; ezt a napot is
Aprószenteknek nevezték, mint magát az ünnepet. XI. Lajos aggályosan
megtartotta ezt a szokást. Edward angol király koronázását
megismételték, mert a szertartás első alkalommal vasárnap zajlott, és
előző évben december 28-a vasárnapra esett. Lotaringiai René kénytelen
volt feladni azt a tervét, hogy 1476. október 17-én ütközik meg
ellenségeivel, mert zsoldosai nem voltak hajlandók Aprószentek napján
csatázni.
E hiedelem nyomai még a XVIII. századi Angliában is fellelhetők,
pedig már Gersont is egy babona elleni értekezés írására ösztönözte. Éles
elméjével megérezte, milyen veszedelem fenyegeti a vallásos gondolat
tisztaságát a hit korcs kinövései miatt. Tisztában volt lélektani
alapjukkal: szerinte ezek a babonák „csak az emberek fantáziájából és
melankolikus képzelgéseiből" erednek, a képzelet csapongásait pedig
ördögi káprázatoknak tulajdonítható elmezavar okozza.
Az egyház állandóan résen volt, hogy az alaptalan babonák tömege ne
keveredjék a dogmatikus igazságokkal, nehogy a népi képzelet kinövései
Istent is lealacsonyítsák. De le tudta-e győzni azt a vágyat, hogy minden
vallásos érzésnek konkrét formát adjanak? Ellenállhatatlan törekvésként
él az emberekben, hogy a végtelent végessé tegyék, minden misztérium
homályát eloszlassák. A legmagasztosabb hittitkokat is elborította a felü-
letes kegyesség. Még az eucharisztiába vetett mély hit is gyerekes követ-
keztetésekre ad alkalmat; például az ember nem vakulhat meg, nem kap-
hat gutaütést olyan napon, amikor misét hallgatott, vagy hogy mise köz-
ben nem öregszik. Minthogy maga az egyház is annyi mindennel táplálta
a népi képzeletet, nem sikerülhetett az egészséges és eleven áhítat határai
közé szorítania.
Jellemző erre Gerson esete. Írt egy értekezést A hiú kíváncsiság ellen
(Contra vanam curiositatem) címen; „hiú kíváncsiságon" a kutatás szel -
lemét érti, amely a természet titkaiba akar behatolni. De addig tiltakozott
ellene, míg ő maga is helytelen és szánalmas kíváncsiskodásra adta a fejét.
Szent József kultusza ugyanis jórészt az ő nevéhez fűződik. Annyira tisz-
telte, hogy mindent meg akart tudni róla. Kinyomozta József házaséleté-
nek minden részletét: önmegtartóztatását; életkorát; azt, hogy hogyan
vette tudomásul a Szent Szűz terhességét. Felháborodik azon a nevetsé -
ges és nyomorúságos József-karikatúrán, amit a művészek szerettek csi-
nálni alakjából. Egy másik művében Keresztelő Szent János testi felépí-
tésére vonatkozó spekulációkba bocsátkozik: „Az anyagi mag, amelyből
teste összeállt, sem túl kemény, sem túl folyékony nem volt."
Olivier Maillard, a népszerű prédikátor szerint „szép teológiai kér-
dés", hogy vajon a Szent Szűz tevékenyen közreműködött-e Krisztus fo-
gantatásában; vagy hogy vajon Krisztus teste oszlásnak indult volna -e,
vagy sem, ha nem támad fel; ezért gyakran beszélt ilyesmiről híveinek.
A Szent Szűz szeplőtelen fogantatásának vitája olyan spekulációkra adott
alkalmat, melyekben sajátságosan keveredett a hittudomány és az emb-
riológia de az akkori embereket ez a legkevésbé sem döbbentette meg;
komoly papok nem átallották a szószékről megtárgyalni ezeket a kérdé -
seket.
A szent dolgokkal való bizalmaskodás tulajdonképpen a mély és
őszinte hit jele, de ha hiányzik a végtelennel való szellemi kapcsolat, tisz-
teletlenség fakad belőle. Bármennyire ártatlan is a kíváncsiság, könnyen
profanál. A XV. században voltak olyan Mária-szobrocskák, ahol a testet
ki lehetett nyitni, és belül látható volt a Szentháromság. A burgundi her-
cegek kincstárának leltára megemlít egy ilyen szobrot: aranyból készült,
drágakövekkel rakták ki. Gerson is látott egyet a párizsi karmelita kolos-
torban; meg is rója érte a barátokat, nem mintha a hittitok e durva képét
tartaná tiszteletlenségnek, hanem mert eretnekség a teljes
Szentháromságot úgy ábrázolni, mint Szűz Mária gyümölcsét.
A vallás olyan nagymértékben átitatta az egész életet, hogy az emberek
alig tudtak különbséget tenni az örökkévaló és a mulandó dolgok kö -
zött. Ha a hétköznapi élet minden részlete a szentségek síkjára emelhető,
akkor viszont minden, ami szent, közhellyé süllyed, mert a mindennapi
élettel keveredik. A középkori szemléletben csaknem teljesen eltűnik a
vallásos gondolat és a világi dolgok közti határvonal. Előfordult, hogy a
bűnbocsánat egy sorshúzás nyereményei között szerepelt. Ünnepélyes
hercegi bevonulások alkalmával oltárok álltak az utcasarkokon, itt mu -
tatták be a város értékes ereklyetartóit; főpapok miséztek; míg odébb
pogány istennők és komikus allegóriák némajátéka volt látható.
Igen jellemző, hogy szinte semmi különbség nincs a világi és egyházi
dalok jellege között. Egészen a XVI. század végéig használnak egyházi
dallamokat világi célra, és viszont. Ismeretes, hogy Guillaume Dufay és
mások is komponáltak miséket szerelmi dalok témájára („Oly igen örü -
lök", „Ha sápadt az arcom", „A fegyveres").
Az egyházi és világi kifejezések állandó kölcsönhatásban álltak egy-
mással. Senki jóérzését nem sértette, hogy az Utolsó Ítélet napját számlák
kiegyenlítéséhez hasonlítják, vagy hogy a lille-i városi pénztár bejárata
fölött a következő vers díszelgett:

S ekkor kitárja, trombiták szavára,

a számadásnak kancelláriáját.

Egy bajvívást pedig „fegyverek adta nagyszabású bűnbocsánatnak"

neveznek, mintha zarándokút volna. A mysterium és ministerium
(szolgálat) szó véletlen hasonlóságából keletkezett a franciában a mistere
szó. Az összecsengés hozzájárult ahhoz, hogy a mindennapi életben
elveszett a misztérium szó vallásos jellege, hiszen a leghétköznapibb
dolgokat is nevezhették mistére-nek.
A vallási szimbolika a természet és történelem valóságát úgy mutatta
be, mint az üdvösség jegyeit és jelképeit, viszont a vallási metaforákat
profán érzések kifejezésére használták fel. A középkori ember áhítatosan
tisztelte a királyság intézményét, és a fejedelmek dicsőítésére aggályosko-
dás nélkül használta az imádat szavait. Az Orléans-i Lajos meggyilkolta-
tását követő perben a védőügyvéd megszólaltatja a herceg árnyát, aki így
beszél fiához: „Nézd sebeimet, és vedd szemre, hogy öt közülük különö-
sen kegyetlen és halálos." Jean Germain châlons-i püspök Fülöp burgundi
herceg derék cselekedeteiről szóló könyvében (Liber de virtutibus Philippi
ducis Burgundiae) nem átallja a Bárányhoz hasonlítani a montereau -i
áldozatot. Mikor III. Frigyes császár fiát, Miksát Németalföldre küldi, hogy
feleségül vegye Burgundi Máriát, Molinet a császárt az Atyához hasonlít-
ja. Ugyancsak ő meséli, hogy mikor a császár Miksával és Szép Fülöppel
bevonult Brüsszelbe, a nép sírt örömében, és így kiáltott: „íme, a Szent-
háromság képe, Atya, Fiú és Szentlélek!" Virágkoszorút ajánl fel Bur-
gundi Máriának, aki Miasszonyunk méltó képmása, „kivéve a szüzessé-
get". „Nem mintha isteníteni akarnám a fejedelmeket" — teszi hozá Moli-
net.
Még ha ezek csak hízelkedések, üres frázisok is, mutatják, hogy szün-
telen használatuk mennyire devalválta a szent jelképek értékét. Nem ró-
hatjuk meg az udvari költőket, amikor maga Gerson is úgy véli, hogy a
beszédeit hallgató királyi személyeknek a mennyei hierarchiában maga-
sabb rangú őrangyaluk van, mint a többi embernek.
A bizalmasságból akkor lesz tiszteletlenség, ha a vallásos kifejezéseket
erotikus kapcsolatokra alkalmazzák. Ezt a témát már érintettük. A há-
zasság tizenöt örömé-nek szerzője a Szent Szűz örömeire céloz. A Rózsa-
regény védelmezője szent kifejezésekkel jelöli meg „a test tisztességtelen
részeit, a tisztátalan és rút bűnöket". De a vallásos és a szerelmi érzés
összekeveredésének legmegdöbbentőbb példája a Fouquet-nak
tulajdonított Meluni Madonna, egy kétszárnyú oltár része. Eredetileg
Melunben őrizték, most egyik fele Berlinben, a másik Antwerpenben
van; Antwerpenben a Madonnát és Berlinben a donátort, Etienne Chevalier
királyi kincstárnokot Szent Istvánnal együtt ábrázoló szárny. A XVII.
században jegyezte fel Denis Godefroy az akkor már régi hagyományt,
hogy a Madonna Agnés Sorelnek, a király kedvesének vonásait örökíti
meg, aki iránt Chevalier nem titkolt szenvedélyt érzett. Akár igaz, akár
nem, a Madonnát tagadhatatlanul a korabeli divat szerint festették;
domború, borotvált homlok, magasan álló, egymástól távoli mellek,
hosszú, karcsú derék. A Madonna bizarr, kifürkészhetetlen arckifejezése,
a körötte álló piros és kék kerubok a donátor szigorú alakja dacára
dekadens és vallástalan jelleget adnak a festménynek. Godefroy felfigyelt a
széles keret kék bársonyán gyönggyel kivarrt E betűkre, melyeket arany
és ezüst szálakból készített „szerelmi csomók" kötöttek össze. Az
egészet olyan szentségtörő merészség hatja át, hogy ezt a reneszánsz
egyetlen művésze sem múlja felül.
A mindennapi vallási gyakorlatban a tiszteletlenség szinte nem ismer
határokat. A kórus énekesei mise közben nem átallották annak a profán
dalnak szövegét énekelni, amelynek dallamára az egyházi kompozíció
készült: „Csókolj meg, veresorrú!"
A szemérmetlenség elképesztő példáját jegyezték fel a jeles fríz huma-
nista, Rodolphus Agricola atyjáról; ugyanazon a napon vette hírül, hogy
apátnak választották, amikor ágyasa fiat szült. „Ma kétszer lettem atya,
Isten áldása legyen rajtunk!" – kiáltott fel.
A XIV. század vége felé a növekvő tiszteletlenséget új keletű jelenség-
nek tekintették, pedig nem volt az. Deschamps így panaszkodik:

Régmult idők szokása volt,

hogy a templomban a hivő
mély alázattal térdre hullt,
s az oltárhoz lépvén elő
fedetlenül maradt a fő;
de manapság láthatni gyakran,
hogy mint vadállat lépked ő
oltárhoz csuklyában, kalapban.

Nicolas de Clamanges szerint ünnepnapokon kevés ember megy

misére. Nem maradnak ott végig, beérik azzal, hogy belenyúlnak a
szenteltvízbe, meghajolnak Mária szobra előtt, vagy megcsókolják
valamelyik szent képmását. Ha bevárják az úrfelmutatást, olyan büszkék
rá, mintha kegyet gyakoroltak volna Krisztussal. A hajnali miséken és a
vecsernyéken csak a pap és a ministráns van jelen. A pap kénytelen várni
a misével, amíg a földesúr és felesége felkel és felöltözik. A legszentebb
ünnepeket, még a karácsonyt is kicsapongással, kártyázással,
káromkodással, blaszfémiával töltik, mondja Gerson. Hiába intik a
népet, mert az a nemesség és a papság példájára hivatkozik, akik
büntetlenül teszik ugyanezt. A vigíliákat, írja Clamanges, még a
templomban is illetlen énekkel és táncokkal töltik; virrasztás közben a
kockázó papok mutatnak rossz példát. Lehet, hogy a moralisták túl sötéten
látják a helyzetet, de Strassburg számadáskönyvei szerint minden évben
ezeregyszáz liter bort adtak azoknak, akik a templomban „imádkozva
virrasztanak" Szent Adolf éjszakáján.
Karthauzi Dénes egy városatya kérésére írta A körmenetek rendjéről (De
modo agendi processiones) szóló értekezését. A városatya azt kérdezte,
hogyan lehetne elkerülni a züllést és kicsapongást, amelyre egy igen tisz-
teletreméltó ereklyével évente rendezett körmenet vezet? „Hogyan le -
hetne ezt megakadályozni?" – így a kérdező. „Annyi bizonyos, hogy a
város egykönnyen nem mond le róla, mert a hozzánk tóduló emberek -
nek szállás és élelem kell, ez pedig jelentős jövedelemforrás. Azonkívül a
hagyomány is megköveteli." „Bizony, bizony – sóhajt Dénes –, nagyon is
jól tudom, hogy a körmeneteket szemérmetlenség, gúny és ivás becste-
leníti meg." Chastellain igen eleven képet fest arról, milyen mélyen lezül-
lött a genti polgároknak az a körmenete, amelyet a houthemi egyháznap
alkalmával Szent Liévin koporsójával szoktak rendezni. Azelőtt, mond-
ja, az előkelők vitték a szent testet „ünnepélyesen és mély tisztelettel"; de
most „durva emberek és utcagyerekek tömege" énekelve és üvöltve viszi
körbe, „ezer csúfondáros tréfa közt, és valamennyien részegek". Fel van-
nak fegyverkezve, „és mentükben sok erőszakoskodást követnek el,
mintha láncról szabadultak volna; mintha aznap minden az övék volna
azon a címen, hogy ők viszik a koporsót".
Már említettük, mennyi zavart okozott mise közben a résztvevők
versengő udvariassága. Az, hogy fiatalemberek és leányok templomban
adnak egymásnak találkát, olyan elterjedt szokás, hogy már csak a
moralisták botránkoznak meg rajta. Az erkölcsös Christine de Pisan egy
költeményében a szerelmes egész ártatlanul mondja:

Azért járok templomba csak,

hogy ott kilessem drága szépem,
aki virul friss rózsaképpen.

Előfordultak olyan apróbb szerelmi szolgálatok, mint hogy a fiatal -

ember kedvese mellé térdel, vagy a paxot neki nyújtja; de az egyházat
sokkal komolyabb profanálások is érték. A prédikátor Men ot szerint
prostituáltak is beszemtelenkedtek a templomba, vendéget keresve.
Gerson azt mondja, hogy ünnepnapokon még a templomokban is
árultak obszcén képeket, „boszorkányképeket nemkülönben"
(tamquam idola Belphegor), a szentbeszédek tehetetlenek voltak a képek
ifjúságot rontó hatásával szemben.
Moralisták és szatíraírók egyetértenek abban, hogy az emberek gyak-
ran „bolond gyönyörök kedvéért" mennek zarándokútra. A naiv La
Tour Landry lovag is egy kalap alá veszi a zarándoklást a világi örömök-
kel, és egyik fejezetének ezt a címet adja: „Azokról, akik szeretnek lovagi
tornákra és zarándokutakra járni."
Ünnepeken, panaszolja Nicolas de Clamanges, nem azért mennek
távoli templomokba, mert zarándoki fogadalmat tettek, hanem hogy
jót mulassanak. A zarándokutak mindenféle kicsapongásokra adnak
alkalmat, mindig akadnak kerítőnők, és az emberek szerelmeskedni
járnak oda. A házasság tizenöt öröme szerint mindennapi eset, hogy a
változatosság után epekedő fiatalasszony elhiteti férjével: gyermekük
azért beteg, mert az asszony még nem váltotta be a gyermekágyban tett
zarándoki fogadalmát. VI. Károly Bajor Izabellával kötött házasságát
zarándokút előzi meg. Nem csoda, hogy a devotio moderna komoly
követői kétségbe vonták a zarándokút hasznosságát. Kempis Tamás
szerint ritkán lesz szent abból, aki gyakran megy zarándokútra. Egyik
barátja, Heilói Frigyes külön értekezést írt A zarándokok ellen (Contra
peregrinantes).
De a szent dolgokkal való túlontúl bizalmas viszony szélsőségei és
visszaélései, a vallás és élvezet szemérmetlen keveredése általában olyan
korokra jellemző, amikor a hit még töretlen, és a lelket mély vallásos ér-
zés hatja át. Ugyanazok, akik mindennapi életükben meglehetősen leala-
csonyodott vallási rutint követnek, egy prédikáló szerzetes lángoló sza -
vaira hirtelen a vallásos érzés páratlan magaslataira tudnak emelkedni.
Még a káromkodás ostoba szokása is a mély hitből származik. A károm-
kodás: fordított hitvallás. Azt hirdeti, hogy Isten mindenütt jelen van, a
legcsekélyebb dologba is beavatkozik. A káromkodásnak csak az ad bűnös
vonzóerőt, hogy mintegy kihívjuk az eget. Ha a szitkozódás nem magát
Istent emlegeti, megváltozik a jellege, káromkodásból közönséges
durvasággá válik. A középkor vége felé az istenkáromlás még merész
szórakozás, és a nemesek előjoga. „Micsoda – mondja a nemes egy pa-
rasztnak Gerson értekezésében –, az ördögnek adod a lelked? Nem vagy
nemes, mégis tagadni mered Istent?" Deschamps viszont megjegyzi,
hogy a káromkodás szokása az alacsonyabb osztályok körében is terjed.

Nincs pór, aki ne szólna így:

„Megtagadom Istent meg anyját!"

És új, leleményes káromkodást kitalálni: társasjáték, mondja Gerson,

és aki ebben a szentségtörő szórakozásban kitűnik, mesterként tisztelik.
Deschamps azt írja, hogy eleinte egész Franciaország gascogne-i és angol
módra káromkodott, aztán breton, majd burgundi stílusban. Két balla -
dájában egymás után felsorolja az összes divatos káromkodást, majd egy-
egy áhítatos mondattal fejezi be a verseket. A burgundi káromkodás volt
a legrosszabb. Azt mondták: Je renie Dieu (Tagadom Istent); de sokszor
szelídebben csak ennyit: Je renie de bottes (a csizmákat). A burgundiak
szörnyű káromkodók hírében álltak; Gerson szerint az összes országok
közül Franciaország szenved a legjobban e szörnyű bűnnek a következ -
ményei, a pestis, a háború és az éhínség miatt. Néha még a szerzetesek
száján is kiszaladt egy-két enyhébb szitok. Gerson és d'Ailly határozot-
tan felszólítják a hatóságokat, hogy küzdjenek e bűn ellen; újítsák fel a
régi, szigorú törvényeket, de csak könnyű büntetéseket szabjanak ki,
hogy azokat valóban végre is lehessen hajtani. Egy 1397-es királyi dekré-
tum valóban megerősíti az 1269-es és 1347-es rendeleteket, de sajnos,
újra bevezeti az akkori büntetéseket, az ajak és a nyelv levágását, ami a ká-
romkodástól való szent irtózást tanúsítja ugyan, de lehetetlen
következetesen keresztülvinni. A rendeletet tartalmazó könyv margójára
valaki feljegyezte: „Jelenleg, 1411-ben az egész királyságban mindenki
büntetlenül káromkodik."
Gerson nagy gyóntatói gyakorlata révén jól ismerte az istenkáromlás
bűnének lélektani hátterét. Azt mondja, vannak, akik szokásból károm-
kodnak; ezek bűnösek ugyan, de nem esküszegők, mert nem áll szándé-
kukban esküdni. Vannak viszont fiatalemberek, akik tulajdonképpen
egyszerűek és tiszták lennének, de ellenállhatatlan kísértést éreznek a ká-
romkodásra és istentagadásra. Gerson azt tanácsolja ezeknek a fiatal-
embereknek, hogy foglalkozzanak kevesebbet Istennel és a szentekkel,
mert hiányzik belőlük a szükséges szellemi erő.
Könnyelműség és tudatos hitetlenség között lehetetlen határvonalat
húzni. Már a XV. században voltak, akik szerettek szabadgondolkodónak
látszani, és mulattak a többiek jámborságán. A kor világi írói gyakran
használják apapelard szót, ami képmutatót jelent. „Fiatal szentből lesz az
öreg ördög" – tartja a közmondás; vagy ünnepélyes latin
versmértékben: Angelicus juvenis senibus sathanizat in annis. „Az ilyen
mondások rontják meg az ifjúságot" – panaszkodik Gerson. „Dicsérik a
gyermekeket, ha arcuk szemtelen, ha beszédük szemérmetlen,
káromkodnak, tekintetük és mozdulataik erkölcstelenek. Mit
várhatunk egy satanizáló fiatalembertől, ha megöregszik?"
Az emberek, mondja, nem találják a helyes középutat a nyílt
hitetlenség és a bolondos hiszékenység között; az utóbbira maga a
papság a példa. Elhisznek minden kinyilatkoztatást és próféciát, holott
gyakran csak egy beteg- vagy holdkóros agyrémeiről van szó; de ha egy
komoly pap, aki valóságos kinyilatkoztatásban részesül, olykor téved,
csalónak és papelard-nak nevezik; ezután a nép nem hallgat már a
papokra, mert képmutatónak tartja mindannyiukat.
Gyakran a bevallott hitetlenség eseteivel is találkozunk. „Kedves
uraim – mondja társainak a haldokló Bétisac kapitány –, foglalkoztam
lelkem dolgaival, és azt hiszem, nagyon magamra haragítottam Istent,
mert már régóta letértem a hit útjáról, egy szót sem hiszek el a Szenthá-
romság tanából, sem abból, hogy Isten fia annyira megalázta magát,
hogy a mennyekből leszállt egy nő testébe; hiszem és vallom, hogy ha
meghalunk, olyasmi, mint lélek, nincs is . . . Ezen a véleményen vagyok,
mióta csak eszemet tudom, és ki is tartok mellette mindvégig." Hugues
Aubriot párizsi elöljáró szenvedélyesen gyűlöli a papságot; nem hisz az
oltáriszentségben, gúnyt űz belőle; nem tartja meg a húsvétot, nem jár
gyónni. Jacques du Clercq meséli, hogy számos nemesember – szellemi
képességei teljes birtokában – nem hajlandó felvenni az utolsó kenetet.
A hitetlenségnek ezek az elszigetelt esetei talán nem annyira szándékos
eretnekséget jelentenek, mint inkább önkéntelen reakciót a hit állandó és
nyomasztó követelései ellen, a vallási képekkel és fogalmakkal túlzsúfolt
tudat termékei. Semmi esetre se tévesszük össze a reneszánsz felületes és
irodalmi jellegű pogányságával vagy az óvatos epikureizmussal, amely
egyes arisztokrata körökben a XIII. század óta dívik; még kevésbé azok-
nak az eretnekeknek tudatos istentagadásával, akik átlépték a misztika és
a panteizmus közti határt.
A tömeg naiv vallási tudatának nincs szüksége intellektuális
bizonyítékokra a hittel kapcsolatban. A szent dolgok valamely látható
ábrázolása kellőképpen bizonyítja valóságos voltukat. A Szentháromság
személyeit, a pokol tüzét, a számtalan szentet képen és szobrokon látják,
tehát valóban léteznek, semmi kétség. Ezek a fogalmak közvetlenül
alakítják a hitet; a kép meggyőződést szül, s az tisztán körvonalazott és
élénk színű kép formájában itatja át a lelket. A hivő számára annyira
valóságos a képfogalom, amennyire csak megkívánja az egyház, sőt
még valóságosabb is.
De ha a hit túlságosan szorosan kapcsolódik a tan képszerű
ábrázolásához, fennáll a veszély, hogy nem tesznek minőségbeli
különbséget, s a vallás minden eleme egyformán fontossá és szentté
válik. Egy kép önmagában még nem tanítja meg a hivőt arra, hogy Istent
imádni kell, a szenteket pedig csak tisztelni. A kép lélektani funkciója
csak annyi, hogy meggyőzi a hivőt az ábrázolt személy létezéséről, és
mély tiszteletet ébreszt iránta. Az egyház feladata, hogy az imádat és a
tisztelet közti különbségre újra és újra felhívja a figyelmet, s megőrizze
a tan tisztaságát, úgy, hogy pontosan megmagyarázza, mit jelent a kép.
A vallásos gondolat túlburjánzása, a képzelet csapongása itt a
legveszedelmesebb.
 Nos, az egyház állandóan hirdette, hogy a szenteknek, ereklyéknek,
szent helyeknek kijáró tisztelet tulajdonképpen Istennek szól. Bár az Új-
szövetség eltörölte a második parancsolat faragott képekre vonatkozó
tilalmát, illetve csak az Atyára korlátozta, az egyház érintetlenül
fenntartotta a „ne imádd és ne tiszteld azokat" elvét; a képek csak arra
valók, hogy megmutassák az egyszerű népnek, miben kell hinnie. Ezek az
írástudatlanok könyvei, mondja Clamanges; Villon is ezt a gondolatot
fejezi ki azokban a megható sorokban, amelyeket anyja szájába ad:

Szegény öregasszony vagyok, ki szenved,

betűt nem ismerek, de ha ülök
a templomban, oly szép az én szememnek
a festett menny, hol hárfa, lant pönög,
lent a pokol sok égő rabja nyög.

De a középkori egyház általában keveset törődött azzal, mennyire

veszélyben forog a hit tisztasága, amikor a népi képzelet korlátlanul
csaponghat a szentekről szóló tan területén. Pedig az egyszerű elme
számára a bő festői képzelet legalább annyi lehetőséget teremthet a tiszta
tanoktól való eltávolodásra, mint később a Szentírás egyéni értelmezése.
Különös tény, hogy a dogmatikus kérdésekben annyira aggályos egyház
ilyen elnéző és türelmes azokkal szemben, akik tudatlanságból vétkezve
az illőnél sokkal nagyobb tisztelettel adóznak a szentképeknek. Elég,
mondja Gerson, ha úgy érzik, hogy azt teszik, amit az egyház követel.
Így aztán a középkor végén a szentekre vonatkozóan túlságosan is
realisztikus elképzelések alakultak ki a néphitben. A szentek a vallás olyan
valóságos és annyira meghitt alakjai, hogy a legfelületesebb vallási han-
gulattal is kapcsolatba hozzák őket. A mély áhítat Krisztusra és Anyjára
összpontosult, míg a szentek körül mindenféle hiedelem és együgyű ba-
bona halmozódik fel. Mindenképpen megszokottá és életszerűvé akarták
varázsolni őket. Úgy öltözködnek, mint a többi ember. Nem múlik el
nap, hogy az emberek pestisesek vagy zarándokok alakjában ne találkoz-
nának Szent Rókus vagy Szent Jakab „urakkal". A szentek ruházata egé-
szen a reneszánszig a napi divatot követte. Csak ekkor következett be az,
hogy az egyházművészet, klasszikus drapériákba burkolván őket, kivon-
ta a szenteket a népi fantázia köréből, s olyan magas szférába helyezte,
ahol a tömeg képzelgései már nem szennyezhették be a tan tisztaságát.
 Az ereklyék tisztelete, amelyet az egyház nemcsak megengedett, ha -
nem a vallás szerves részévé is tett, csak megerősítette a szentekről alko-
tott határozottan testies elképzelést. Az anyagi dolgokhoz való kegyes
ragaszkodás közönséges és nyers eszmévé fokozta le a szentek egész kul-
tuszát, és meghökkentő túlzásokra vezetett. Az ereklyékkel kapcsolatban
a középkor mély és egyenes hite egy csöppet sem félt attól, hogy a szent
dolgok durva megközelítése kiábrándultságra vagy profanálásra vezet.
A XV. század szellemisége nem sokban különbözik azoknak az umbriai
parasztoknak a gondolkodásától, akik 1000 körül meg akarták ölni Szent
Romuald remetét, hogy biztosítsák maguknak értékes csontjait; vagy a
fossanuovai szerzetesekétől, akik, amikor Aquinói Szent Tamás kolosto-
rukban meghalt, gyorsan lefejezték, kifőzték és bebalzsamozták, nehogy
elveszítsék az ereklyét. Amikor 1231-ben Árpádházi Szent Erzsébetet
felravatalozták, beözönlöttek tisztelői, darabokra vágták -tépték halotti
leplét, levágták haját, körmét, sőt még a mellbimbóit is. 1392 -ben Ká-
roly francia király egy ünnepélyes alkalommal kiosztotta őse, Szent Lajos
bordáit; Pierre d'Aillynek és a király nagybátyjainak, Berry és Burgundia
hercegeinek egy-egy egész borda jutott; a főpapok egy csontot kaptak,
hogy osszák el egymás között, amit a lakoma után mindjárt meg is tettek.
A szentek túlságosan is testi és megszokott alakban jelennek meg,
alakjuk túlságosan határozott körvonalú, s valószínűleg ez az oka, hogy
olyan kis szerepet játszanak a látomásokban és természetfölötti jelensé -
gekben. A szellemlátás, a jelek, a kísértetek, a jelenések birodalma a kö-
zépkorban nagyon zsúfolt volt, de a szentek tiszteletének alig volt valami
helye benne. Vannak persze kivételek, Jeanne d'Arcnak például megje -
lent Szent Mihály, Szent Katalin és Szent Margit, és más példákat is em-
líthetnénk. De általában a népi fantazmagóriák angyalokkal, ördögök-
kel, halottak árnyával, fehér asszonyokkal vannak tele, nem szentekkel.
Az egyes szentek megjelenéséről szóló történetek rendszerint gyanúsak,
itt többnyire utólagos egyházi vagy irodalmi belemagyarázással van
dolgunk. A jelenésnek nincs neve a révült szemlélő számára, alakja is
csak alig. A híres frankenthali vízióban, 1446-ban a fiatal pásztor
tizennégy egyforma kerubot lát, akik azt mondják neki, hogy ők a
tizennégy „segítő szent", akiknek pedig az egyházművészet határozott
és egyéni alakot adott. A babonában lényeges a bizonytalan és határozatlan
jelleg, s ahol valamelyik szent tiszteletéhez primitív babona fűződik, az
meg is marad ilyen jellegűnek; például a genti Szent Bertulf esetében, aki a
Szent Péter-apátságban levő koporsója oldalán kopog „igen sűrűn és igen
hangosan"; ha veszedelem közeledik.
 A templomokban képen vagy szobor alakjában látható szent a maga
határozott körvonalaival, jól ismert jelvényeivel és vonásaival, egyálta -
lán nem volt titokzatos. Nem keltett rémületet, mint a bizonytalan jele-
nések vagy az ismeretlen kísértetek. A természetfölöttitől való félelem a
jelenség határozatlan voltából ered. Mihelyt tiszta körvonalai vannak,
már nem olyan iszonyatos. A szentek meghitt alakjai olyan megnyugta-
tóan hatottak, mint a rendőr egy idegen városban. A szentekkel össze-
függő eszmekomplexus a nyugodt és bizalmas áhítat semleges területe
egyfelől a Krisztus-szeretet és a misztikus révület eksztázisa, másfelől a
démonománia szörnyűségei között. Talán nem túlságosan merész az az
állítás, hogy a szentek tisztelete üdvös nyugtatószer a középkor szertelen
áhítatosságára; levezeti a túláradó vallásosság és a szent rémület érzését.
A szentek tisztelete a hit legkülsőségesebb megnyilvánulásai közé tar-
tozik. Inkább a népi képzelet befolyásolja, semmint a teológia, s ezért né-
ha teljesen elvész belőle a méltóság. Jellemző erre Szent József sajátságos
kultusza a középkor végén: Szűz Mária szenvedélyes tiszteletének szinte
szöges ellentéte. A József iránti kandi kíváncsiság a heves Mária-kultusz
reakciója. Miközben a Szent Szűz alakja egyre magasztosul, József mind-
inkább karikatúrává válik. A művészek rongyokba öltözött bohócnak
ábrázolják, mint például Dijonban, Melchior Broederlam kettős oltárán.
Az irodalom mindig szókimondóbb a képzőművészetnél: Józsefet egé-
szen nevetségessé teszi. Deschamps ahelyett, hogy csodálná a legna -
gyobb kitüntetésben részesült férfiút, tipikus papucsférjnek mutatja be.

Mind, kik szolgáltok asszonyt és pulyát,

Szent József példáját vegyétek észbe:
szolgálta búsan, bajjal asszonyát,
s a gyermek Jézus Krisztust óvta, védte;
így is festették őt gyakorta képre:
botján a bugyra, gyalog baktat ott
öszvérével, hogy családját kimélje –
életében nem látott jó napot.

Másutt még durvább:

József látott bajt sokat,

rászakadt
gondokat,
mikor Jézus születék!
 Hányszor kapta karba csak,
kedves agg,
mialatt
anyját is ő vitte még –
öszvérháton, s gyermekét;
lám, eképp
írja kép:
Egyiptomba mint szaladt.

Festmény így mutatja csak:

avatag
gönc tapad
rá – köpenyre nem telé;
botja vállán, úgy halad,
roskatag,
gyönge agg,
nincs örömben része rég,
és eképp
szól a nép:
„József ő, a balgatag!"

Ez is mutatja, hogy a bizalmaskodás tiszteletlenséget szül. Szent József

akkor is komikus figura maradt, amikor különleges tiszteletben részesí -
tették. Doktor Eck, Luther ellenfele, kénytelen volt tiltakozni az ellen,
hogy Józsefet színpadra állítsák, de ha mégis megteszik, legalább ne kell-
jen zabkását főznie, „nehogy Isten egyháza nevetségessé váljék". József
és Mária frigyét mindig kaján kíváncsiság kerülgette, az őszinte áhítat -
hoz profán gondolatok vegyültek. A prózai gondolkodású La Tour
Landry lovag így magyarázza meg magának: „Isten azt akarta, hogy Mária
menjen férjhez a szent életű Józsefhez, aki öreg és derék ember volt, mert
Isten házasságból kívánt megszületni, hogy eleget tegyen a szoká sos jogi
követelményeknek, és elkerülje a pletykát."
Egy kiadatlan XV. századi mű úgy mutatja be a lélek misztikus me-
nyegzőjét az égi jegyessel, mint valami középosztálybeli lakodalmat. „Ha
nincs ellene kifogásod – mondja Jézus az Atyának megnősülök, sok-sok
gyermekem és rokonom lesz." Az Atya attól fél, hogy fia rangján alul
köt házasságot, de az angyal megnyugtatja, hogy a kiszemelt jegyes méltó
a Fiúhoz, mire az Atya e szavakkal adja beleegyezését:
 Vedd lányunk: szelíd, tiszta, szép,
szereti majdan hitvesét;
javainkból tetézve végy,
néki is jut belőle meg.

A szöveg komoly és áhítatos szándékához kétség nem fér. Nem ez

az egyetlen példa rá, hogy micsoda trivialitásokra vezet a csapongó
képzelet.
Minden szentnek határozott, pontos és színes egyénisége volt. Az
angyaloknak viszont – a három híres arkangyal kivételével – nem volt
határozott alakja. A szentek egyéni jellegét a nekik tulajdonított
különleges szerep még jobban kidomborította. Minden szenttől más-
más esetben vártak segítséget, emiatt tiszteletük többnyire gépiessé
vált. Szent Rókust például elsősorban pestis esetén hívják; csaknem
elkerülhetetlen, hogy a gyógyulást merőben neki tulajdonítsák, és egyre
inkább szem elől tévesszék azt a szép tanítást, hogy a szent csak Istennél
való közbenjárása által gyógyítja meg a beteget. Különösen a segítő
szentek esetében volt ez így: számuk általában tizennégy, néha öt, nyolc,
tizenöt. A középkor vége felé egyre jobban tisztelték őket:

Öt szentről tudunk a legenda révén,

s öt szent nőről, akiknek kegyesen
megadta Isten, éltük véget érvén,
hogy ha bárki is hozzájuk eseng,
mert vészek szorongatják idelent,
az Úr szívét megnyitja ily fohász.
Bölcs hát, akinek pártfogója Szent
Kristóf, Dénes, György, Egyed és Balázs.

A Deschamps soraiból is kicsendülő közhiedelmet az egyház azzal

szentesítette, hogy külön officiumot rendelt el a tizennégy segítő szent
tiszteletére. A miseszövegből nyilvánvaló, hogy szerepük csak a
közbenjárás: „Isten, a kiválasztott szentjeidet, Györgyöt stb., azzal a
kiváltsággal tüntetted ki a többiek közül, hogy mindazok, akik
szükségükben hozzájuk folyamodnak, imádságuk üdvös teljesedését
elnyerik, kegyelmed szerint . . ." Tehát arról van szó, hogy szabályos
felhatalmazást kaptak az isteni mindenhatóság gyakorlására. Így nem lehet
felróni a népnek, hogy e kiváltságos szentekkel kapcsolatban kissé
elfeledkezett a tiszta tanról. A hozzájuk intézett imádság azonnali hatása
még inkább elhomályosította azt, hogy csak mint közbenjárók
szerepelnek, mintegy ügyvédi megbízás alapján gyakorolják az isteni
hatalmat. Így teljesen természetes, hogy a tridenti zsinat után az egyház
eltörölte a tizennégy segítő szent miséjét. A nekik tulajdonított
rendkívüli szerep a legdurvább babonákra vezetett: elég, ha valaki egy
faragott vagy festett Szent Kristófra néz, aznap már nem érheti végzetes
szerencsétlenség. Ez magyarázza, hogy a szentnek olyan sok szobra van a
templomok bejáratánál.
A művészetnek nagy szerepe volt abban, hogy éppen ezeket a szente-
ket választották ki, mert igen feltűnő jegyekkel ábrázolta őket. Szent
Achatius töviskoronát viselt, Szent Egyedet szarvastehén, Szent Györ-
gyöt sárkány kíséri; Szent Kristóf hatalmas termetű; Szent Balázst vadál-
latok barlangjában, Szent Cirjákot leláncolt ördöggel ábrázolják; Szent
Dénes hóna alatt viszi a fejét; Szent Erazmus testét motolla hasítja fel;
Szent Eustachiust agancsai közt keresztet hordó szarvas kíséri; Szent
Pantaleont oroszlánnal, Szent Vitust üstben, Szent Barbarát toronnyal,
Szent Katalint kerékkel és karddal, Szent Margitot sárkánnyal ábrázol -
ják. Nagyon valószínű, hogy a tizennégy segítő szent iránti mély tisztelet
legalábbis részben annak köszönhető, hogy képük igen mély benyomást
kelt.
Sok szent neve elválaszthatatlan bizonyos betegségektől, sőt azzal is
jelölik a kórt. Több bőrbetegséget Szent Antal nyavalyájának neveznek.
A köszvény Szent Mór nyavalyája. A pestis borzalmai ellen több szentet
is segítségül hívtak: Szent Sebestyént, Szent Rókust, Szent Egyedet,
Szent Kristófot, Szent Bálintot, Szent Adorjánt; szolgálataikat misékkel,
körmenetekkel, vallásos összejövetelekkel igyekeztek kiér demelni. Itt
másfajta veszedelem fenyegette a hit tisztaságát. Mihelyt a ragály gondo-
lata félelem és rettegés közepette felmerült, megjelent a szent képe is.
Könnyen megesett, hogy magától a szenttől kezdtek félni, neki tulajdo -
nították a mennyei haragot, ami a csapást az emberiségre zúdította. A ki-
fürkészhetetlen isteni igazság helyett a szent haragja a baj oka, őt kell ki-
engesztelni. Miért ne származhatnék tőle a betegség, ha egyszer ő gyó-
gyítja? Ezen az úton a keresztény etikától már csak egy lépés a pogány
mágia. Az egyház nem tehetett róla, legfeljebb annyiban, hogy tétlenül
nézte, hogyan homályosul el a tudatlanok lelkében a tiszta tan.
Sok minden tanúsítja, hogy a nép a betegségeket néha valóban egyes
szenteknek tulajdonította, bár nem volna igazságos idesorolni azokat a
káromkodásokat, amelyekben Szent Antal mint gonosz tűzdémon
szerepel. „Szent Antal égessen el engem!" „Szent Antal égesse el ezt a
bordélyt!" „Szent Antal égesse el ezt a dögöt!" Ezek a szavak Coquillart -
tól származnak. Deschamps-nál is ezt mondja egy szegény fickó:

Szent Antal drágán adja el

nyavalyáját: felgyújtja testem.

Egy köszvényes koldust pedig így szólít meg: „Nem tudsz járni? Annál
jobb, megspórolod a kövezetvámot, és Szent Mórtól sem kell fél ned."
Robert Gaguin, aki egyébként egyáltalán nem ellenezte a szentek
tiszteletét, így írja le a koldusokat a Frankhon koldusainak különféle
ravaszságairól (De validorum per Franciam mendicantium varia
astucia) szóló könyvében: „Az egyik földre veti magát, csurog rossz szagú
nyála, és állapotát Szent Jánosnak tulajdonítja. Mások testét fekély
borítja Szent Fiacrius remete hibájából. Szent Demjén, te akadályozod
meg őket a vizelésben; Szent Antal ízületeiket égeti; Szent Pius sántákká
és bénákká teszi őket."
Erasmus egyik Beszélgetésében kigúnyolja ezt a hiedelmet. Az egyik
beszélgető felveti a kérdést, vajon a mennyben rosszindulatúbbak -e a
szentek, mint a földön voltak. „Igen – feleli a másik –, mert a paradicso-
mi dicsőségben már nem tűrik el, hogy sértegessék őket. Volt -e szelí-
debb ember, mint Szent Kornél, együttérzőbb, mint Szent Antal, türel-
mesebb, mint Keresztelő Szent János, amíg élt? És micsoda szörnyű
nyavalyákat küldenek reánk, ha nem tiszteljük őket eléggé!" Rabelais
szerint az alacsonyabb képzettségű papok maguk is azt tanították, hogy
Szent Sebestyéntől ered a pestis, és Szent Etropius küldi a vízkórságot.
Henri Estienne hasonlóan ír ezekről a babonákról. Nem kétséges tehát,
hogy valóban léteztek.
A szentek tiszteletének érzelmi velejárói olyan erősen kapcsolódtak a
szentképek alakjaihoz és színeihez, hogy állandóan az a veszély fenyege-
tett: az esztétikai érzés elnyeli a vallási elemet. Áhítatos vagy elragadta -
tott arcok, gazdag aranyozás, drága ruhák: mindez fölöttébb realisztikus
művészettel ábrázolva: a képek olyan erőteljes benyomást keltettek a né-
zőben, hogy nem sok lehetősége maradt a szent tanokon való elmélke-
désre. A dicsőséges lényeket izzó ájtatosság hullámai vették körül, az
emberek ügyet sem vetettek az egyház szabta korlátokra. A szentek is-
tenként éltek a nép képzeletében. Nem csoda, hogy a szigorú jámborság
olyan képviselői, mint a Közös Élet Testvérei, vagy a windesheimi kano-
nok, úgy látták, hogy a szentek tiszteletének kifejlődése a népi hitélet
tisztaságát veszélyezteti. Nagyon érdekes, hogy ez a gondolat még Eustache
Deschamps fejében is megfordul, aki pedig felületes költő és a hét-
köznapi elme, de éppen ezért olyan hűséges tükre a kor tudatának:

Ne véssetek ezüst, arany,

fa, kő és bronz isteneket,
hogy bálványozzák untalan...
mert tetszetős formája van;
és a festés, mely oly remek,
s a vakítón fénylő arany
sok balgát megtévesztenek,
vélik, ez csak isten lehet,
s ostoba elmével imádják,
mivelhogy mindenfele látják,
minden templomban áll elég –
rosszul teszik, kik őket áldják:
bálványt imádni dőreség.

Herceg, egy Istent higgy, Uram,

őt imádjad, mint írva van,
réten, bárhol, tanít az ég;
ne hamis istent, mely arany,
kő és vas, mindez oktalan –
bálványt imádni dőreség!

Lehet, hogy a középkor vége felé buzgón hirdetett őrangyal-kultusz

valójában öntudatlan reakció a népszerű szentek vegyes társasága ellen.
Az élő hit fölösen nagy részét kötötte le a szentek tisztelete. Így támadt
fel a vágy, hogy valami szellemibb tárgyat tiszteljenek, attól várjanak se-
gedelmet. A bizonytalan körvonalú, csaknem alaktalan angyalok felé
forduló áhítat újra kapcsolatot talál a természetfölöttivel és a misztérium-
mal. Megint Jean Gerson, a hit tisztaságának fáradhatatlan bajnoka, ak i
az őrangyalok kultuszát újra és újra a hívek figyelmébe ajánlja. De itt is
meg kell vívnia a maga csatáját a féktelen kíváncsisággal, mely azzal fe -
nyeget, hogy az áhítat a köznapi részletkérdések tengerébe süllyed. Ép -
pen az angyalokkal kapcsolatban merült fel a legtöbb ravasz kérdés, hi-
szen ez szinte teljesen kiaknázatlan területnek számított. Sosem hagynak
el bennünket? Előre tudják-e, hogy üdvözülünk vagy elkárhozunk?
Volt-e Krisztusnak őrangyala? Hát az Antikrisztusnak lesz-e? Tud-e az
angyal látomások nélkül is szólni lelkünkhöz? Vajon úgy vezetnek-e
minket az angyalok a jóra, mint az ördögök a rosszra? –Hagyjuk ezeket a
szövevényes kérdéseket a papoknak, mondja Gerson, a hívek tiszteljék az
angyalokat egyszerűen és szívből.
Száz évvel később a reformáció éppen a szentek kultusza ellen vívott
harcában találkozott a legkevesebb ellenállással. A protestáns országok-
ban a papság és a világiak között egyaránt tovább élt a boszorkányhit és
a démonológia, a szentek azonban eltűntek anélkül, hogy bárki egy jó
szót szólt volna értük, mert addigra már szinte minden caput mortuum,
ami a szentekkel kapcsolatos. Az áhítat teljesen feloldódott a képekben,
legendákban, officiumokban; olyannyira, hogy a szentek képzete hova-
tovább semmiféle misztikus félelmet nem keltett. A szentek kultusza már
nem a felfoghatatlan dolgok birodalmában gyökerezett, a démonoktól
való félelem azonban továbbra is éppolyan erős, mint korábban.
Amikor azután a katolikus restauráció hozzálátott, hogy visszaállítsa
a szentek kultuszát, első teendője az volt, hogy megnyesse a középkori
képzelet vadhajtásait. Szigorúbb fegyelmet kellett bevezetnie, hogy ele-
jét vegye az újabb túlburjánzásnak.
 XIII. fejezet

A HITÉLET TÍPUSAI

A hitélet történetét tanulmányozva óvakodnunk kell, nehogy

túlságosan élesen húzzuk meg a határvonalakat. Látjuk, hogy együtt
léteztek a szenvedélyes áhítat és a gúnyos közöny legélesebb ellentétei,
amit nagyon csábító azzal magyarázni, hogy egyiknek is, másiknak is
külön embercsoportok felelnek meg, világias gondolkozásúak állnak
szemben jámborokkal, értelmiségiek tudatlanokkal, reformpártiak
konzervatívokkal. De ez az osztályozás nem veszi figyelembe, milyen
csodálatosan bonyolult és összetett az emberi lélek és kultúra. A késő
középkori hitélet elképesztő ellentéteit csak úgy tudjuk megmagyarázni, ha
megértjük, milyen kiegyensúlyozatlan volt akkoriban a vallásos
vérmérséklet, hogy egyén és tömeg egyaránt mennyire hajlamos heves
önellentmondásokra és hirtelen változásokra.
A késő középkori francia hitéletet általánosságban igen gépies és igen
laza vallási gyakorlat jellemzi, de ezt időnként hevesen áradó áhítat-hul-
lámok szakítják meg. Franciaország nem ismerte a kegyesség azon fajtá-
ját, melyben a buzgó hívek kis körökbe gyűlnek; ez Németalföldön ala-
kult ki: a devotio moderna kimagasló alakja Kempis Tamás. De ez a mozga-
lom olyan vallási szükségletnek köszönheti a létét, mely Franciaország -
ban sem hiányzott, csak itt a hívek nem tömörültek külön szervezetekbe.
Vagy a fennálló szerzetesrendekben találtak menedéket, vagy a világi
életben maradtak, és nem különültek el a többi hivőtől. Úgy látszik, a
latin lélek jobban elviseli azokat a konfliktusokat, amelyekbe a jámbor
ember a világi életben ütközik, mint az északi népek.
A kor hitéletének legfurcsább ellentmondása a papság iránt érzett
mély megvetés; ez végighúzódik az egész középkori történelmen, holott
közben magának a papi hivatal szentségének a legnagyobb tisztelettel
adóznak. A tömeg még nem élte át teljesen a kereszténységet, nem felej-
tette el a civilizálatlan ember ellenszenvét az olyan férfi iránt, aki nem
harcolhat, és tisztának kell maradnia. A lovagnak, a bátorság és
szerelembajnokának feudális büszkesége ebben a nép primitív ösztönével
találkozott. Mindehhez hozzájárult a főpapok világiassága és az
alacsonyabb rangú papok erkölcsi züllése. Így történt, hogy a nemesek,
polgárok és parasztok hosszú ideig ingerült tréfákban fejezték ki
gyűlöletüket, melyeknek a kicsapongó szerzetes és a korhely pap a
céltáblája. A gyűlölet a helyes szó ebben az összefüggésben, mert gyűlölet
volt ez, lappangó, de tartós és általános. A nép sohasem unt rá, ha a
papság bűneit teregették ki előtte. Ha egy prédikátor az egyházi rend
ellen szónokol, biztos a siker; mihelyt ezt a témát érinti, hallgatói
minden másról megfeledkeznek, mondja Sienai Bernardin; ha a
gyülekezet elálmosodik: fázik vagy melege van, ezzel lehet
leghatásosabban felrázni. Mindenki rögtön felfigyel és megélénkül.
Különösen a kolduló szerzeteseket sújtja megvetés és gúny. A Száz új
történet méltatlan papjai, az éhező káplán, aki három fityingért mond
misét, vagy a gyóntató, aki elvállalja, hogy koszt és kvártély ellenében
évente feloldozza a családot minden bűne alól, valamennyien kolduló
barátok. Molinet így versel egy újévi jókívánságban:

Egyék a jakobinusok
húsát az augusztinusok,
s lógjanak a minoriták
cingulusán karmeliták.

Ugyanakkor a kolduló rendek megújulása új színt vitt a népi prédiká-

lásba; a hitbuzgalom és bűnbánat heves kitöréseit váltotta ki, amelyek
oly erősen rányomták bélyegüket a XV. század hitéletére.
A kolduló rendek iránti gyűlölet igen fontos szellemi fordulat jele.
A születő új szociális érzésnek már nem felelt meg a szegénységnek az a
formális és dogmatikus felfogása, melyet Assisi Szent Ferenc hirdetett, és
amely a kolduló szerzetesekben élt tovább. Az emberek kezdtek rájönni,
hogy a szegénység a társadalom betegsége, nem apostoli erény. Pierre
d'Ailly a kolduló szerzetesekkel az „igazi szegényeket" (vere pauperes) ál-
lítja szembe. Legelőször Angliában eszméltek rá a dolgok gazdasági ol -
dalára, itt tudatosodott először az az érzés, hogy a produktív munka
szent dolog, és pedig egy különös, fantasztikus és megindító költemény-
ben, a Paraszt Péter-ben.
De a papok és szerzetesek általános szidalmazásával mégis jól megfér
szent hivataluk mélységes tisztelete. Ghilbert de Lannoy látott Rotter -
damban egy papot, aki a felzaklatott tömeget úgy csillapította le, hogy
felmutatta a Corpus Dominit, az Úr testét.
A tudatlan tömegek hitére jellemző hirtelen változások és erős ellentétek
a műveltebbekből sem hiányoznak. Gyakoriak az olyan villámcsa-
pásszerű megvilágosodások, mint Szent Ferencé, aki egyszerre kötelező
parancsként hallotta az Evangélium szavait. Egy lovag a keresztelési
szertartás szavait hallgatja; talán hússzor is hallotta már, de most váratla-
nul lelkébe nyilall e szavak csodálatos ereje; elhatározza, hogy ezentúl a
keresztség puszta felidézésével űzi el az ördögöt. Jean de Bueil egy pár-
bajnál segédkezik. A két ellenfél éppen meg akar esküdni a szent ostyára,
hogy neki van igaza. A kapitányon hirtelen átvillan a gondolat, hogy
egyikük feltétlenül hamisan esküszik, és örökre elkárhozik. Így kiált fel:
„Ne esküdjetek! Fogadjatok inkább ötszáz koronába, de ne esküdjetek!"
Ami a nagyurakat illeti, kérkedő pompa és szertelen élvezetek között
lepergő életük alapvető romlottsága hozzájárult ahhoz, hogy időnként
görcsös áhítat fogja el őket. Az áhítat, akárcsak életük, meglehetősen
zaklatott. V. Károly francia király néha a legizgalmasabb pillanatban
hagyta abba a vadászatot, hogy misét hallgasson. Burgundi Anna, Bed-
ford felesége azzal botránkoztatta meg a párizsiakat, hogy őrült vágtában
belerohan a körmenetbe, máskor viszont éjfélkor otthagyja az udvari ün-
nepélyt, hogy hajnali misét hallgasson a celesztinusok kolostorában. Idő
előtti halálát is az okozta, hogy meglátogatta a betegeket az Hótel
Dieu-ben.
Sok XV. századi fejedelem és főúr akad, akiben elképesztően összeke-
veredik az áhítatosság és a kicsapongás. Orléans-i Lajos az őrület hatá-
ráig szereti a fényűzést és a gyönyört, még a fekete mágiában is bűnös, de
külön helye van a celesztinusok közös hálótermében; itt részt vesz a ko-
lostori élet önsanyargatásában és kötelességeiben, éjfélkor kel, és néha
öt-hat misét is hallgat egy nap.
Jó Fülöpben is meglepő módon él egymás mellett az áhítat és világias-
ság. A herceg híres törvénytelen gyerekeinek „igen szép koszorújáról",
pazarló lakomáiról, harácsoló politikájáról, büszkeségéről – gőgje épp-
oly erőszakos, mint vérmérséklete általában –, de ugyanakkor szigorúan
áhítatos. Mise után még hosszú ideig oratóriumában marad, minden hé-
ten négy napig, valamint Szűz Mária és az apostolok vigíliáin kenyéren
és vízen él. Sokszor még délután négy órakor is böjtöl. Igen sok alamizs-
nát oszt titokban. A luxemburgi rajtaütés után breviáriumába és saját kü-
lön hálaadó imáiba mélyed; lóháton várakozó kísérete végül is
türelmetlen lesz, hiszen a harcnak még nincs vége. Mikor figyelmeztetik a
veszedelemre, a herceg így felel: „Ha Isten győzelmet adott nekem, meg
is tartja azt nekem."
Gaston Phébus, Foix grófja, René király, és Charles d'Orléans, a köl-
tő, az igen világias és gyakran frivol vérmérséklet három különböző tí -
pusa, de mindhárman olyan áhítatosak, hogy nehéz lenne képmutatónak
vagy vakbuzgónak minősíteni őket. Inkább az lehet az igazság, hogy a
két erkölcsi végletet úgy tudták áthidalni, hogy azt a modern lélek meg
sem érti. A középkori életben azonban lehetséges ez, mert feltétlen dua-
lizmus volt a két felfogás között, amely akkor az egész gondolkozást és
életet betöltötte.
A XV. századi emberben gyakran a bizarr pompa kedvelése is jól meg-
fér a szigorú áhítattal. A vágy, hogy a hitet nagyszerű formákkal és szí -
nekkel díszítsék, nemcsak az egyházművészetben nyilvánul meg, hanem
olykor magában a hitéletben is kifejeződésre jut. Amikor Philippe de
Méziéres megtervezi a Kínszenvedés Rendjét, hogy megmentse a keresz-
ténységet, valóságos lázálomban álmodja meg hozzá a megfelelő színe -
ket. A lovagok rangjuknak megfelelően vörösbe, bíborba, zöldbe és ég -
színkékbe öltöznek, amihez vörös kereszt és csuklya jár. A nagymester
tetőtől talpig fehérben lesz. Ha ebből a pompából keveset látott is, mert
rendje sohasem alakult meg, művészi ízlését kielégíthette a celesztinusok
párizsi kolostorában, ahová utolsó éveiben visszavonult. A rend szabá -
lyai, amelyeket mint laikus testvér követett, különösen szigorúak voltak,
de a kolostor temploma, az akkori hercegek mauzóleuma, nagyon dí -
szes: aranytól és drágakövektől csillogott, s Párizs legszebb templomá -
nak hírében állt.
A pompázatos kegyességtől csak egy lépés választja el a mértéktelen
alázat színpadias megnyilvánulásait. Olivier de la Marche megemlékezik
arról, hogy fiatal korában látta Bourbon Jakab címzetes nápolyi király
bevonulását, aki Szent Colette hatása alatt lemondott a világi életről.
A hitvány ruhába öltözött királyt talicskában tolták, „a talicska olyan
volt, mint amilyenben a trágyát és szemetet szokták kihordani". Rögtön
utána jött az elegáns kíséret. „És azt mesélték akkoriban – mondja La
Marche –, hogy minden városba így vonult be, merő alázatosságból."
Ugyanez a túlzó alázat nyilvánul meg az aprólékos utasításokban is,
amelyeket néhány szent ember ad a saját temetésére vonatkozóan. A bol-
doggá avatott Pierre Thomas – Assisi Szent Ferenc példáját továbbfej-
lesztve – meghagyja, hogy csavarják zsákba, kössenek kötelet a nyaka
köré, és tegyék a földre, amikor haldoklik. „A kórus bejáratánál temesse-
tek el – mondja –, hogy mindenki keresztülmenjen a testemen, még a
kutyák és a kecskék is." Tanítványa és barátja, Philippe de Méziéres még
tovább akar menni fantasztikus alázatosságában. Halála óráján tegyenek
nehéz vasláncot a nyakára. Ha kilehelte lelkét, vonszolják mezítelenül,
lábánál fogva a kórusra, maradjon ott a földön, összefont karokkal, há -
rom kötéllel egy deszkához kötve. Így várja „a férgek szép kincse" azo-
kat, akik majd sírba teszik. Koporsója ez a deszka legyen, „ama költséges
és hívságos világi címerrel díszített koporsó helyett, amelybe a boldogtalan
zarándokot temették volna, ha Isten annyira gyűlöli, hogy e világ fe -
jedelmeinek udvarában hagyta volna meghalni". Miután még egyszer
végigvonszolják, „dögét" dobják meztelenül a sírba.
Nem lehet csodálni, hogy aki ennyire szerette az aprólékos előírásokat,
több különböző végrendeletet is csinált. De a későbbiekből már hiá -
nyoznak ezek a részletek, és amikor 1405-ben meghalt, tisztességgel te-
mették el a celesztinusok csuhájában, és sírkövén két, valószínűleg saját
szerzeményű sírfelirat állt.
A szentség eszménye általában nem sok változatosságra képes. Ebből
a szempontból a XV. század sem hoz új célkitűzéseket. Következéskép-
pen a reneszánsz is alig gyakorolt valami befolyást a szent életről vallott
felfogásra. A szent és a misztikus alakja az idő múlásával alig változik.
Az ellenreformáció szenttípusai ugyanazok, mint a középkoriak, és ezek
sem különböznek lényegesen az előző századok szentjeitől. A nagy kor-
forduló előtt és után is ugyanaz a két típus ötlik a szemünkbe: az egyik a
tüzes beszédű, energikus és cselekvő szent, mint Loyolai Szent Ignác,
Xavéri Szent Ferenc, Borromeo Károly, akik a korábbi időkből Sienai
Bernardinhoz, Kapisztrán Jánoshoz és boldog Ferrer Vincéhez hasonlí -
tanak; a másik csoport a csendes elragadtatásba merült vagy csodálato -
san alázatos szenteké, a lelki szegényeké, mint amilyen Paulai Szent Fe-
renc és boldog Luxemburg Péter a XV. században, a XVI.-ban pedig Gon-
zaga Alajos.
Nem volna értelmetlen dolog összehasonlítani a lovagságnak mint a
középkori élet egyik elemének a romantikáját a szent élet romantikájá -
val: mindkettőben közös a szándék, hogy az erény és kötelesség eszmé-
nyített formáját a képzelet színeivel és a lelkesedés hangulatával ruházzák
fel. Figyelemre méltó, hogy a szent élet romantikája sokkal inkább cso -
dákra, túlzó aszkézisre és alázatra törekszik, mint valami nagyszerű fegy-
vertényre a valláspolitika szolgálatában. Az egyház olykor szentté ava -
tott tettre kész embereket, akik megújították vagy megtisztították a val -
lási életet, de a nép képzeletét mindig jobban vonzotta a természetfölötti
és az irracionális túlzás.
Nem érdektelen megemlíteni néhány mozzanatot, amelyekből
kitűnik, mi volt a kifinomult, kényes és lovagi eszmékkel eltelt arisztokrácia
állásfoglalása a szent élet eszményével kapcsolatban. Nem Szent Lajos
az utolsó szent, aki francia hercegi családból származik. Charles de Blois
anyai ágon a Valois-házból származott, és amikor Bretagne örökösnőjét
feleségül vette, örökösödési háborúba keveredett, amely élete nagy ré -
szén át tartott. Amikor ugyanis Jeanne de Penthievre férje lett, megígér-
te, hogy felveszi a bretagne-i hercegség címerét és harci kiáltását, ami
annyit jelentett, hogy harcolni fog Jean de Montfort, az angolok által
támogatott trónkövetelő ellen. Blois grófja kora legjobb lovagjaival és ka-
pitányaival egyenrangú hadvezér volt. Kilenc évig angol fogságban síny-
lődött, és 1364-ben Auray-nál esett el, Bertrand de Guesclinnel és Beau-
manoirral együtt harcolva.
Egész pályája a katona pályafutása, pedig a herceg kora ifjúságától
kezdve úgy élt, mint az aszkéták. Már gyermekkorában épületes köny-
vek tanulmányozásába merült, bármennyire igyekezett is apja, hogy eb-
ben mérsékelje, mert nem tartotta méltónak egy leendő harcoshoz. Ké-
sőbb szalmán aludt a hitvesi ágy mellett. Halála után derült ki, hogy
ruhája alatt szőrcsuhát hordott. Minden este meggyónt, mondván,
hogy keresztény ember nem fekhet le a bűn állapotában. Londoni fogsága
alatt az volt a szokása, hogy minden temetőbe betért, és térden állva
elmondta a De profundis-t. Az a breton úr, akit megkér, hogy mondja a
válaszokat, ezt feleli: „Nem teszem; itt azok nyugszanak, akik megölték
szüleimet és barátaimat, és felgyújtották házukat." Amikor kiszabadul,
elhatározza, hogy a hóban mezítláb elzarándokol La Roche-Derrienből,
ahol fogságba esett, Tréguier-be, Szent Ivo sírjához. Mikor az emberek
meghallják ezt, szénával és pokrócokkal fedik be az utat, de a gróf
kerülőt tesz, és úgy felsebzi a lábát, hogy hetekig nem tud járni.
Halála után királyi rokonai, különösen veje, Anjou Lajos, a király
egyik fia azonnal lépéseket tettek, hogy szentté avassák. A per 1371-ben
folyt le Angers-ben, és a gróf boldoggá avatásával végződött.
Ha hihetünk Froissart-nak, akkor ennek a Charles de Blois-nak is volt
törvénytelen gyermeke. „Itt esett el vitézi küzdelemben arccal az ellenség
felé fordulva a fent mondott Charles de Blois úr, és fattya, Jehans de
Blois nevű, és sok más breton lovag és úr." Tévedett Froissart? Vagy talán
Charles de Blois-ban még megdöbbentőbb fokot ért el az áhítat és az
érzékiség összekeveredése, amely Orléans-i Lajos és Jó Fülöp alakjában
is oly nyilvánvaló?
Az udvari körök másik aszkétájának, boldog Luxemburg Péternek
esetében nem merül fel ez a kérdés. A Luxemburg-ház számos ágán a csá-
szári méltóságig emelkedett, és a legelőkelőbb helyet foglalta el a francia
és a burgundi udvarokban. Ez a leszármazottja, Péter, kitűnően képviseli
azt a típust, amelyet William James „félkegyelmű szentnek" nevez; kor-
látolt elme volt, csak az áhítatosság gondosan elszigetelt légkörében tu-
dott élni. 1387-ben, tizennyolc éves korában halt meg, miután már gyer-
mekkora óta elhalmozták egyházi méltóságokkal; tizenöt éves korában
már Metz püspöke, és nem sokkal később bíboros. Személyisége, amint a
szentté avatási per jegyzőkönyveinek tanúvallomásaiból kibontakozik
előttünk, csaknem szánalomra méltó. Tüdővészre hajlamos, és a gyors
növekedés tönkretette. Már gyermekkorában csak a zordon áhítatnak élt.
Szemrehányást tesz fivérének, mikor az nevet, mert az Evangélium
beszél arról, hogy az Úr sírt, de sehol sem említi, hogy nevetett volna.
„Kedves, udvarias és illedelmes – mondja róla Froissart –, testére nézve
szűz, sok alamizsnát oszt. A nap és az éjszaka nagy részét imádsággal
töltötte. Egész élete merő alázatosság volt." Nemes szülei eleinte
szeretnék lebeszélni a papi hivatásról. Mikor azt mondja, hogy
prédikálni szeretne, így szólnak hozzá: „Túlságosan magas vagy,
mindenki rögtön rád ismerne. Nem bírod a hideget elviselni, meg aztán
hogy tudnál keresztes hadat hirdetni?" „Látom – mondja Péter, és
mintha itt egy pillanatra fény világítaná be korlátolt elméjének zugait –
, jól látom, hogy a jó útról rosszra akartok téríteni, de bizony, ha egyszer
elindulok a jó úton, olyan sokat fogok cselekedni, hogy az egész világ
rólam fog majd beszélni."
Miután aszketikus hajlamai legyőzték a kiirtásukra irányuló összes kí-
sérletet, a szülők egyenesen büszkék lettek, hogy egy fiatal szent van a
családban. Képzeljük el Berry és Burgundia udvarának közepén ezt a be-
teges fiút, aki a tanúk szerint iszonyúan piszkos volt, és férgek lepték el.
Állandóan bűneivel foglalkozik, és mindennap feljegyzi őket zsebköny -
vébe. Ha utazás vagy más valami megakadályozza ebben, mulasztását
órákig tartó irkálással teszi jóvá. Éjszaka is látják, amint gyertyafénynél
ír vagy olvas kis zsebkönyvéből. Éjfélkor felkel, és felveri a káplánokat,
mert gyónni akar; néha hiába kopog, a káplánok fülük botját se mozdít -
ják az éjszakai hívásra. Ha mégis meghallgatásra talál, kis papírszeletkék-
ről olvassa fel bűnlajstromát. Élete vége felé naponta kétszer gyón, és
gyóntatóját egy pillanatra sem engedi el maga mellől. Halála után egész
ládát találtak, mely tele volt ezekkel a kis bűnlajstromokkal.
A Luxemburgok és barátaik azonnal lépéseket tettek szentté avatása
érdekében. A kérést maga a király terjeszti be Avignonban, a párizsi
egyetem és a Notre Dame káptalanja támogatja. 1389-ben a szentté ava-
tási perben Franciaország legnagyobb urai tanúskodnak: Luxemburg
András, Bourbon Lajos, Enguerrand de Coucy. Bár a pápa hanyagsága
miatt nem kanonizálják (csak 1527-ben avatták boldoggá), Luxemburg
Péter tisztelete azonnal elkezdődik, és sorra történnek a csodák Avi -
gnonban, ahol eltemették. A király egy celesztinus kolostort alapít Avi-
gnonban a párizsi mintájára, mert az a rendház volt a főnemesség legked-
vesebb szent helye, s fiatal korában Péter is gyakran látogatta. Az alapkö-
vet Orléans, Berry és Burgundia hercegei tették le.
Van még egy eset, amely a fejedelmek és szentek találkozását példázza:
Paulai Szent Ferenc XI. Lajos udvarában. XI. Lajos sajátos kegyességének
természete sokkal ismertebb, semhogy itt részletesen kellene foglalkozni
vele. A király, aki „több pénzt adott ki Isten és Szűz Mária kegyelméért,
mint bármely más uralkodó", a legdurvább fetisizmust gyakorolta. Az
ereklyék, zarándoklatok és körmenetek iránti szenvedélyében az igazi
kegyes érzés, de még a tisztelet nyomait sem fedezzük fel. A szent tár -
gyakkal úgy bánt, mintha költséges orvosságok lettek volna. Mikor ha-
lála közeledett, követeket menesztett a világ minden sarkába újabb s rit-
ka ereklyékért. A pápa elküldte Szent Péter halotti leplét. A szultán fel -
ajánlott neki egy gyűjteményt a még Konstantinápolyban levő ereklyék -
ből. Az asztalon, ágya mellett ott van a Sainte Ampoule, az az edény,
amelyben a király felkenésére szolgáló szent olajat tartják, és amely eddig
sohasem hagyta el Reimst. Commynes szerint a király azzal akarta kipró-
bálni csodatevő erejét, hogy egész testét bekenette vele. Szent Laud ke-
resztjét azért küldték el Angers-ből, hogy esküt tehessen rá, mert Lajos a
más-más ereklyére tett eskük között különbséget látott. Ezek a vonások
a Merovingok idejére emlékeztetnek.
Ereklyetisztelő és ritkasággyűjtő egy személyben. Levelezést folytat
Lorenzo de Medicivel, Szent Zanobius gyűrűje miatt, és meg akar tőle
szerezni egy úgynevezett Agnus Deit is. Ezeket a szobrocskákat bárány-
nak, Agnus scythicusnak, azaz „tatár báránynak" is nevezték; az ázsiai páf-
rány rostos törzséből faragták őket, és ritka gyógyhatást tulajdonítottak
nekik. Plessis-lés-Tours-ban hemzsegnek a szent emberek, akiket azért
hívtak össze, hogy a királyért imádkozzanak, de mindenféle zenészből is
van legalább annyi. „Abban az időben a király nagyon sok húros és fa ze-
neszerszámon játszó muzsikust hívott, és Saint Cosme-ban, Tours mel-
lett szállásolta el őket; voltak vagy százhúszan, közöttük sok pásztor
Poitou tartományból. Ezek gyakorta játszottak a király kastélya előtt
(anélkül, hogy a királyt látták volna), hogy a király gyönyörködhessék a
fent mondott zeneszerszámokban, és hogy el ne aludjék. Másrészt sok
jámbor férfiút és nőt is hívatott, remetéket és szent teremtéseket, hogy
minduntalan könyörögjenek Istenhez, hogy a király ne haljon meg, ha-
nem még sokáig éljen."
 Paulai Szent Ferencet, aki azzal tett túl alázatosságban a minoritákon,
hogy megalapította a minimusok rendjét, a királyi gyűjtő a szó szoros
értelmében megvásárolta. Először a nápolyi király révén próbálkozott,
majd amikor ez nem vált be, Lajos diplomáciájának a pápa közbelépésé-
vel sikerült megszerezni ezt a csodatevő férfiút. Előkelő kíséret hozta el
Itáliából, erősen a szent akarata ellenére. Zord aszkézise a X. század bar-
bár szentjeire, Szent Nílusra és Szent Romualdra emlékeztet. Ha meglát
egy nőt, elfut. Ifjúságától kezdve sosem nyúlt pénzhez. Állva vagy tá -
maszkodva alszik, haját és szakállát nem vágatja. Nem eszik állati eledelt,
csak gyökereket. A beteg király gondosan ügyel rá, hogy a ritka szentet
megfelelő táplálékkal lássák el. „Monsieur de Genas, igen kérem, küld -
jön nekem citromokat és édes narancsokat, muskotálykörtéket és
görögdinnyéket a szent ember számára, aki sem húst, sem halat nem
eszik, és nagy szívességet tesz nekem." Az udvarnál csak mint „szent
embert" ismerték; úgy látszik, Commynes nem is tudta a nevét, bár
gyakran látta. A gúnyolódók és gyanakvók is „szent embernek"
nevezték. Maga a király orvosának, Jacques Coitier-nek sugalmazására
kémeket küld Isten eme szolgája után, hogy próbára tegyék. Commynes
okos tartózkodással nyilatkozik róla. Ámbár kijelenti, hogy „sosem látott
ilyen szent életű férfiút, akiből mintegy a Szentlélek beszél", mégis így
fejezi be: „Még él, tehát meg is változhat még, jobbra vagy rosszabbra,
ezért nem beszélek róla többet, úgyis sokan gúnyolódnak ennek a
remetének megérkezésén, akit általában szent embernek neveznek."
Érdemes megemlíteni, hogy nagy tudású teológusok, mint Jan
Standonck és Jean Quentin, akik azért jöttek, hogy megbeszéljék vele
egy párizsi minimus kolostor alapítását, csodálattal eltelve tértek vissza
Párizsba.
Jelentős tény, hogy a XV. századi hercegek politikai ügyekben gyakran
kérik ki nagy látnokok és különc aszkéták tanácsait. Szent Colette taná-
csokat ad Jó Fülöpnek és anyjának, Bajor Margitnak, közvetít a francia,
savoyai és burgundi házak vitáiban. A burgundi ház kegyes állhatatos -
sággal kérte szentté avatását.
Még fontosabb Karthauzi Dénes közéleti szerepe. Ő is gyakran került
kapcsolatba a burgundi házzal. Állandóan katasztrófáktól félt, például
attól, hogy a törökök elfoglalják Rómát, és sürgette a herceget, indítson
keresztes hadjáratot. Neki ajánlja a fejedelmi kormányzásról szóló érte -
kezését. Gelderland hercegének tanácsokat ad, amikor az fiával viszály-
kodik. Ruremonde-i cellájában számos nemesember, egyházi férfiú és
polgár keresi fel; állandóan kételyeket és nehézségeket oszlat el, lelkiis -
mereti kérdésekben ad tanácsokat.
Karthauzi Dénes – más néven Ryckel – a késő középkori vallásos ra-
jongók legtökéletesebb képviselője. Szinte érthetetlenül sokoldalú és
energikus szellem. Misztikus elragadtatása, zordon aszkézise, állandó lá-
tomásai és kinyilatkoztatásai mellett rendkívül aktív teológiai író. Élet -
műve negyvenöt negyedrét kötet. A középkori teológia minden folyója
benne fut össze, mint ahogy egy kontinens folyói is közös vízgyűjtőbe
torkollnak. „Aki Dénest olvassa, mindent olvas" – mondja egy XVI. szá-
zadi teológus. De Dénes csak összegez, levonja a következtetéseket, saját
maga nem alkot újat. Mindazt, amit nagy elődei kigondoltak, egyszerű és
könnyű stílusban foglalta össze. Minden könyvét saját kezével írta, majd
átolvasta, kijavította és illusztrálta. Élete végén szántszándékkal letette a
tollat. „Most már be akarok vonulni a biztos hallgatás kikötőjébe."
Pihenést nem ismert. Mindennap elmondja majdnem az egész zsoltá-
roskönyvet, de legalább a felét. Állandóan imádkozik, öltözködés és egyéb
foglalatosságai közben is. A többiek a hajnali mise után újra aludni térnek,
de ő ébren marad. Hatalmas, erős ember volt, testét büntetlenül
sanyargathatta. Vas fejem van, és réz gyomrom, mondta magáról. Na -
gyon szeretett romlott ételeket enni.
A papírra vetett hittudományi elmélkedések és spekulációk roppant
tömege nem békés és kiegyensúlyozott, tanulmányoknak szentelt élet
gyümölcse; hullámzó érzések, hatalmas megrázkódtatások közt írt. A lá-
tomások és kinyilatkoztatások szinte természetesek számára. A
legkülönbözőbb esetekben esik eksztázisba, különösen, ha zenét hall; de
néha előkelő társaságban is, amikor éppen a tanácsait hallgatják.
Gyerekkorában fölkelt, ha a hold fényesen sütött, mert azt hitte, hogy
már iskolába kell menni. Dadog. Belépett egy haldokló nő szobájába, és
úgy látta, hogy a szoba tele van démonokkal, akik kiütik botját a
kezéből. A halottakkal állandó érintkezésben volt. Megkérdezték tőle,
gyakran jelentek-e meg neki halottak, mire azt felelte: „Igen, sok
százszor." Bár állandóan természetfölötti élmények foglalkoztatták,
nem szívesen beszélt róluk, és szégyellte eksztázisait, amelyekkel a
nagy teológusok között a Doctor ecstaticus kitüntető nevet érdemelte ki.
Karthauzi Dénes nagyszerű alakja éppúgy nem kerülhette el a
gyanakvást és a gúnyt, mint XI. Lajos szentje. A világ rágalma és gonosz
nyelve egész életén át üldözte. A XV. század embere a legmagasabb rendű
vallási megnyilvánulások iránt egyforma mértékben érzett lelkesedést és
bizalmatlanságot.
 XIV. fejezet

VALLÁSOS ÉRZÉKENYSÉG
ÉS VALLÁSOS KÉPZELET

A XII. század óta, amikor Szent Bernát költőien gyengéd misztikája a

kor lírai élményévé tette Krisztus kínszenvedését, a középkori lélek vallásos
érzékenysége egyre növekedett. A tudaton Krisztus és a kereszt képzete
uralkodott. A kereszt képét már kora gyermekkorban beoltották a szí-
vekbe, olyan hatalmas és mindent meghatározó élmény volt ez, hogy
minden más érzésen nyomot hagyott. Mikor Jean Gerson gyermek volt,
atyja egy nap háttal a falnak támaszkodott, kiterjesztette karjait, és így
szólt: „Látod, gyermekem, így feszítették meg a te teremtő és üdvözítő
Istenedet." Apja képe így vésődött be elméjébe, mondja, egyre növeked-
ve, ahogy öregedett; így élt benne még öregkorában is, és áldotta érte
kegyes atyját, aki a szent kereszt felmagasztalásának napján halt meg.
Szent Colette négyéves korában mindennap hallotta, hogy anyja sír és
jajgat imája közben, mert maga is átéli az Úr szenvedéseit, a gyalázatot,
ütéseket és kínzásokat. Ez az emlék annyira beleivódott Colette rendkí -
vül érzékeny lelkébe, hogy egész életében mindennap erős szívszoron -
gást érzett a keresztre feszítés órájában; s ha a kínszenvedésről olvasott,
jobban gyötrődött, mint egy vajúdó asszony.
Egy prédikátor olykor abbahagyta beszédét, és kereszt alakban kiter-
jesztett karral állt, csendben, vagy negyedóra hosszat.
A lelket annyira áthatja a kínszenvedés képe, hogy elég a legtávolabbi
analógia, és a lélekben megütött húrként rezegni kezd Krisztus emléke -
zete. Egy szegény apáca fát visz a konyhába, és azt hiszi, hogy a keresztet
hordja; egy vak nő mosás közben azt képzeli, hogy a teknő a jászol, és a
mosókonyha az istálló.
Ez a szélsőséges vallási érzékenység bőséges sírásban nyilvánul meg.
Az áhítat, mondja Karthauzi Dénes, a szívbéli gyengédség egyik neme,
és gyakran tör ki kegyes könnyekben. Könyörögnünk kellene Istenhez,
hogy adja meg „a könnyek mindennapi keresztségét". A könnyek az ima
szárnyai, és Szent Bernát szerint az angyalok bora. Adjuk át magunkat az
érdemszerző könnyek kegyelmének, készüljünk fel rájuk, és hadd ragad-
janak el bennünket egész évben, de különösen nagyböjtben, hogy a zsol-
tárossal mondhassuk: „Az én könnyhullatásom kenyerem nekem éjjel és
nappal." Néha olyan könnyek jönnek, hogy zokogva és nyögve imádko -
zunk. Ha nem jönnek maguktól, ne erőltessük; érjük be azzal, hogy a
szívünkben könnyezünk. Mások jelenlétében kerüljük a rendkívüli áhí -
tatnak e jeleit.
Ferrer Vince annyi könnyet ontott, valahányszor az ostyát
megszentelte, hogy az egész gyülekezet vele együtt sírt, olyan sírás-rívás
hallatszott, akár egy halottas házban.
Franciaországban a népi jámborság nem öltött olyan különleges for-
mákat, mint Németalföldön, ahol a Közös Élet Testvéreinek kegyességi
mozgalma és a windesheimi kongregáció kanonokrendje szinte szabá -
lyok közé szorította. Ez a kör volt a Krisztus követésé-nek forrása. A
kegyes hollandok szabályok betartására kötelezték magukat, és ezek
konvencionális jellege megóvta őket a buzgalom veszedelmes
kilengéseitől. A francia kegyesség nagyon hasonlított ugyan az
övékhez, de jobban megőrizte szenvedélyes és fel-fellobbanó jellegét,
és könnyebben vezetett fantasztikus eltévelyedésekre, mert nem merült
ki rövid fellobbanás után.
Jellegét legjobban Gerson írásaiból ismerhetjük meg. Az egyetem
kancellárja korának nagy dogmatikusa és erkölcsbírája volt. Okos, aggá -
lyos, kissé akadémikus szellem; kitűnően meg tudja különböztetni az
igazi jámborságot a túlzó vallásos megnyilvánulásoktól. Különben ép-
pen ez volt kedvenc foglalatossága. Jóakaratú, őszinte, tiszta ember volt,
a jó stílusra oly aprólékos gonddal vigyázott, mint azok szoktak, akik
alacsony sorból, saját tehetségük által küzdik fel magukat a szellemi
arisztokrácia magaslatára. Született pszichológus volt, kitűnő stílusér -
zékkel, ami egyébként nagyon közel áll az ortodoxiára való törekvéshez.
A konstanzi zsinaton Gerson védelmébe vette a holland Közös Élet
Testvéreit, amikor egy groningeni dominikánus eretnekséggel vádolta
őket. De azért tökéletesen tisztában volt azzal, mekkora veszélyt jelent az
egyház számára a túltengő népi áhítatosság. Ezért furcsának tetszhet,
hogy saját hazájában gyakran helytelenítette az áhítat olyan megnyilvá -
nulásait, mint amilyen a németalföldi devotio moderna, holott ezt
tekintélyével védelmezte. Ennek az a magyarázata, hogy a francia kegyességi
áramlatoknak nem volt olyan szervezetük és fegyelmük, mely biztosítot-
ta volna, hogy az egyház által megengedett határok között maradnak.
A világ, mondja Gerson, a végéhez közeledik, és mint az elgyengült
értelmű aggastyán, mindenféle képzelgések, álmok és látszatok rabja, s
ezek sok embert elcsalnak az igazság útjáról. A misztika kikerült az utcára.
Megfelelő lelki vezetés híján sokan kapnak rajta, túlságosan szigorú
böjtöket, túlságosan hosszúra nyújtott virrasztásokat tartanak, túlságo -
san sokat könnyeznek, és mindez megzavarja elméjüket. Hiába intik
őket, hogy vigyázzanak és mérsékeljék magukat, nehogy az ördög csap -
dájába essenek. Arrasban, meséli, meglátogatott egy asszonyt, akit az
egész nép csodált, mert napokig nem evett semmit, hiába kérlelte a férje.
Beszélt vele, és csak hiú és fennhéjázó makacsságot lelt benne; hiszen
böjtjei után kielégíthetetlen falánksággal vetette magát az ételekre. Talál-
kozott egy nyavalyatörős nővel is, aki azt gondolta, hogy valahányszor
fájdalom nyilall a tyúkszemébe, egy-egy lélek száll a pokolra.
Gerson nem sokat adott az új keletű és közszájon forgó látomásokra és
kinyilatkoztatásokra, még Svédországi Szent Birgitta és Sienai Szent Ka-
talin sem érdekelte. Annyi szent történetet hallott, hogy végül egyikben
sem hitt már. Mindig akad valaki, aki azt állítja, kinyilatkoztatást kapott,
hogy ő lesz a pápa. Különben volt egy bizonyos ember, aki először azt
hitte, hogy pápának van kiszemelve; azután pedig rájött, hogy ő lesz az
Antikrisztus, és azt fontolgatta, megöli magát, hogy megmentse a ke-
reszténységet a veszedelemtől.
Nincs rosszabb, mondja Gerson, mind a tudatlan áhítatosak. A
tudatlan ember, amikor meghallja, hogy Mária lelke „örvendezett az ő
üdvözítő Istenének", maga is így próbál örvendezni; mindenféle képzetet
idéz fel magában, anélkül hogy az igazat a látszattól meg tudná
különböztetni, és mindezt kiváló áhítatossága csodálatos bizonyítékának
tartja.
Az elmélkedő élet is nagy veszedelmeket rejt, folytatja; már nagyon
sok ember búskomor lett vagy megőrült tőle. Gerson észrevette, hogy a
böjt és a hallucináció összefügg, és volt valami sejtelme arról, milyen sze-
repet játszik a böjt a mágia gyakorlásában.
Vajon az ilyen lélektani finomságokhoz szokott ember, mint Gerson,
hol húzza meg a határvonalat az áhítatosság megnyilvánulásaiban a szent
és dicséretre méltó, illetve a megengedhetetlen dolgok között? Itt nem
segít a dogmatikus szempont. Hivatásos teológus lévén könnyű volt ki -
mutatnia, mikor távolodik el valaki a dogmától. De érezte, hogy amikor
a jámborság cselekedeteiről van szó, inkább etikai alapon kell ítélnünk
– ezek mérték és ízlés kérdései. Nincs még egy erény, mondja Gerson,
amelyet az egyházszakadás eme szerencsétlen korában jobban elhanya-
golnának, mint a megfontoltságot.
A középkori egyház sok vallási különcséget elnézett, feltéve, hogy az
erkölcs vagy a tan területén nem vezetett forradalmi természetű
újításokra. A túláradó érzés mindaddig nem veszedelmes, amíg csak
nagyzoló ábrándokban és eksztázisban tombolja ki magát. Így például
sok szent arról volt nevezetes, hogy fanatikusan tisztelte a szüzességet,
olyannyira, hogy irtózott mindentől, ami a nemiséggel összefügg. Ilyen
többek közt Szent Colette. Tipikus képviselője annak, amit William James
teopatikus állapotnak nevez. Érzékenysége határtalan. A tűznek sem
fényét, sem melegét nem bírja elviselni, csak a gyertyafényt.
Mérhetetlenül iszonyodik a legyektől, hangyáktól, csigáktól, és
mindenfajta piszoktól és szennytől. Annyira irtózik a testi
kapcsolatoktól, hogy megveti mindazokat a szenteket, akik házasok
voltak, és tiltakozik ellene, hogy kongregációjába olyanokat is
felvegyenek, akik nem szüzek. Az egyház pedig mindig dicsérte az ilyen
állásfoglalást, épületesnek és érdemszerzőnek tartotta.
Viszont ugyanez az érzés veszedelmessé vált, mihelyt a szüzesség fana-
tikusai nem érték be azzal, hogy saját tisztaságuk körébe zárkózzanak,
hanem elveiket az egyházi és a társadalmi életre is alkalmazni akarták. Az
egyház kénytelen volt ismételten kitagadni azokat, akik makacsul kétel-
kedtek az olyan szentségek érvényességében, amelyeket bűnben élő pa -
pok szolgáltatnak ki; kettős oka volt rá, egyrészt az az alapvető katolikus
tan, hogy a hivatal szentsége független attól, hogy viselője méltó -e rá;
másrészt pedig tudta jól, hogy nincs ereje gyökeresen segíteni a bajokon.
Jean de Varennes nagy hittudós és ünnepelt prédikátor volt. A fiatal Lu-
xemburg Péter bíboros káplánja Avignonban, a legmagasabbra ívelő
egyházi pálya állt előtte, amikor egyszerre feladta minden javadalmát,
csak a reimsi Notre Dame kanonokságát tartotta meg; szakított előkelő
életmódjával, visszavonult szülőfalujába, Saint Lié-be, ott élt jámbor éle-
tet, és prédikált. „És minden országból jöttek emberek hozzá, egyszerű,
igen nemes és nagyon tiszta élete miatt." Nemsokára „a Saint Lié-i szent
embernek" nevezik, úgy tekintik, mint leendő pápát, csodatevő lényt,
Isten hírnökét. Egész Franciaország róla beszél.
Jean de Varennes személyében a szexuális tisztaság szenvedélye forra-
dalmi alakot ölt. Az egyház minden bajának okát a kéjvágyban látja. De a
szüzesség helyreállítására irányuló szélsőséges programja nemcsak a pap-
ság ellen fordul. Ami a testi bűnben élő papokat illeti, tagadja, hogy ér -
vényesek az általuk kiszolgáltatott szentségek; régi és félelmetes tan ez,
az egyház már többször találkozott vele. Szerinte az is megengedhetet -
len, hogy a pap egy házban lakjék nővérével vagy egy éltesebb nővel. És
támadja az általános erkölcstelenséget is. Huszonhárom különféle bűnt
tulajdonít a házas állapotnak. Követeli, hogy a házasságtörést az Ószö-
vetség törvényei szerint büntessék; Krisztus maga is megköveztette vol-
na a házasságtörő asszonyt, ha biztos lett volna benne, hogy a nő valóban
elkövette ezt a bűnt. Azt állította, hogy Franciaországban nincs egyetlen
tiszta nő sem, és egyetlen fattyú sem élhet rendes életet, nem is üdvözül-
het. Heves felháborodásában ellenállást hirdet az egyházi tekintélyekkel,
különösen a reimsi érsekkel szemben. „Farkas, farkas !" – kiáltja a nép-
nek, amely nagyon is jól tudja, kire gondol, és örömmel ismételgeti :
„Farkas, jámbor emberek, farkas!" Az érsek Jean de Varennes-t szörnyű
tömlöcbe záratja.
Az egyház a tanokat illető forradalmi irányzatokkal szemben mindig
igen szigorú, szöges ellentétben azzal, hogy a vallásos képzelet csapongá-
sait eltűri, nevezetesen az isteni szeretetre vonatkozó túlságosan is testi
elképzeléseket. Gerson lélektani éleslátására volt szükség, hogy
felismerjék: ez is morális és dogmabeli veszedelemmel fenyegeti a hitet.
Az a lelkiállapot, amelyet dulcedo Deinek, Krisztus szeretete édességé-
nek neveznek, a középkor végén a vallásos érzés egyik legfontosabb ele-
me. A devotio moderna Németalföldi követői rendszert alkottak belőle, és
ezzel többé-kevésbé ártalmatlanná tették. Gerson nem bízott benne, és
több helyen elemezte, például Az ördög különféle kísértéseiről (De diversis
diaboli tentationibus) szóló értekezésében. „Egy álló nap túlságosan rö -
vid lenne ahhoz – mondja –, hogy felsoroljam a szeretők, vagyis inkább
őrjöngők (amantium, immo et amentium) valamennyi bolondságát."
Nyilván saját tapasztalataiból ismerte a veszedelmet. Csak önmagára
gondolhatott, amikor leírta egy ismerőse esetét, aki lelki barátságban
állt egy apácával; eleinte a testi vonzódás semmi jelét nem vette észre,
nem gyanított semmiféle bűnt, míg végre az elválás rádöbbentette, hogy
kapcsolatuk szerelmes természetű. Ebből aztán azt a tanulságot vonta
le, hogy „a lelki szeretet könnyen esik csupasz testi szerelembe", s ettől
kezdve nagyon óvatos volt.
Az ördög, mondja, néha hatalmas és csodálatosan édes érzéseket kelt
bennünk, amelyek annyira hasonlítanak az áhítathoz, hogy állandóan
ezeket akarjuk keresni, és Istent is azért szeretjük, hogy ismét elérjük ezt
az állapotot. Sokan veszejtették már el magukat azzal, hogy túlságosan
ápolták az ilyen érzéseket; azt hitték, hogy szívük őrült izgalma isteni
hév, és ily módon nyomorultul pusztultak el. Mások viszont teljes érzé -
ketlenségre és passzivitásra törekednek, hogy így tökéletes eszköz legye-
nek Isten kezében.
 Gerson, a mértékletes és okos misztika híve, nem tudta elviselni az
egyéniség teljes megsemmisülésének érzetét, amelyet minden idők misz-
tikusai megízleltek. Egy vizionáló nő azt mondta neki, hogy miközben
Istent szemlélte, lelke megsemmisült, valóban megsemmisült, s aztán új-
rateremtődött. „Honnan tudod?" – kérdezte. „Tapasztaltam" – felelte a
nő. A válasz logikai abszurditása elég volt, hogy meggyőzze Gersont az
ilyen elképzelések visszataszító természetéről.
Veszedelmes dolog, ha az ilyen érzések világos szavakban nyilatkoz -
nak meg; az egyház csak képi kifejezésüket tűrhette. Sienai Szent Katalin
mondhatta azt, hogy szíve átváltozott Krisztus szívévé, de Marguerite
Porete, a Szabad Lélek Testvérei szektájának tagja, aki hitt abban, hogy
lelke megsemmisült Istenben, máglyán égett el Párizsban.
Az egyház azért ítélte el annyira a személyiség megsemmisülésének
eszméjét, mert minden vallás szélsőséges misztikusai egyetértettek abban
a következtetésben, hogy ha a lélek teljesen felolvad Istenben, nem lévén
többé szabad akarata, még akkor sem vétkezhet, ha testi kívánságainak
engedelmeskedik. Mennyi szegény, tudatlan embert ragadott ez a tan a
legszélsőségesebb szabadosságokra! Valahányszor Gerson a lelki szere-
lem veszélyeiről beszél, eszébe jutnak a bégard-ok és turlupinek szektájának
féktelenkedései; valami igazán sátáni vallásgyalázástól tart, mint amilyet
az a nemesember követett el, aki azt gyónta egy karthauzi szerzetesnek,
hogy a testi bűn nem akadályozza meg abban, hogy Istent szeresse; ellen-
kezőleg, arra ösztönözte, hogy még jobban keresse és mohóbban ízlelje
az isteni szeretet édességét.
Mindaddig, amíg a misztikus elragadtatást jelképes természetű,
szenvedélyes képek vezették be, bármilyen élénk színűek is, a
veszedelem csak viszonylagos. A képekbe kristályosodott misztika nem
olyan ártalmas. Bármilyen bizarrnak tűnik is számunkra a korabeli
képáradat, bizonyos fokig levezette a vallási élet legveszedelmesebb
eltévelyedéseit. Jan Brugman, egy népszerű holland prédikátor
büntetlenül hasonlíthatja Jézust részeg emberhez, aki megfeledkezik
magáról, nem ismeri fel a veszélyt, és mindenét szétosztogatja. „Ó,
vajon nem volt-e részeg csakugyan, mikor a szeretet arra ösztönözte,
hogy leszálljon a legmagasabb mennyből a föld legfeneketlenebb
völgyébe?" Látja azt is, amint a mennyekben Jézus italt tölt a
prófétáknak, „és azok ittak is, amíg majd szét nem repedtek, és Dávid
hárfájával ugrált az asztal előtt, mintha az Isten bolondja volna".
Nemcsak a groteszk Brugman, de a komoly Ruusbroec is szívesen ha-
sonlítja részegséghez az isteni szeretetet. Krisztus és a lélek viszonyát az
éhség is kifejezhette. Ruusbroec A lelki házasság dísze (Chierheit der
gheesteliker brulocht) című könyvében így ír: ,Örök éhség kezdődik itt,
amely sohasem csillapul; a szerető szív és teremtett lélek belső vágyódása
és epekedése ez, valami meg nem teremtett jóság után . . . Akik ezt meg-
ismerik, a legszegényebb emberek; mert mohók és falánkak, és kielégít-
hetetlen éhség gyötri őket. Bármit esznek és isznak, sosem laknak jól,
mert ez az éhség örök." A metaforát meg is lehet fordítani, úgy, hogy
Krisztus éhezik, mint Az örök üdvösség tükré-ben (Spieghel der ewigher
salichkeit): „Éhsége mérhetetlenül nagy; megesz bennünket tetőtől tal-
pig, mert mohó falánk farkasétvággyal; még a velőt is kiszívja csont-
jainkból . . . Először elkészíti lakomáját, és szeretetével kiégeti minden
bűnünket és hibánkat. Azután, ha már megtisztultunk és megsültünk a
szeretet tüzén, kinyitja száját, mint egy ragadozó, aki mindannyiunkat be
akar kapni."
Mihelyt egy kicsit is elidőzünk e metafora részleteinél, az egész nevet-
ségessé válik. „Enni fogod őt" – írja Jean Berthélemy A szerelmes istenfé-
lelem könyvé-ben (Le livre de crainte amoureuse) az oltáriszentségről.
„Sütve a tűzön, jól, de nem túlságosan keményre sütve, sem elégetve.
Mert valamint a húsvéti bárányt kellőképpen megsütötték két, fából
vagy szénből rakott tűz között, hasonlóképpen a drága Jézust nagypén-
teken a jeles kereszt nyársára húzták, és megkötözték, két tűz közé, az
egyik félelmetes halála és szenvedése, a másik pedig izzó jósága és szere -
tete, amelyet lelkünkért és üdvözülésünkért érzett; tehát azt lehet mon-
dani, hogy lassú tűzön sütötték meg a mi lelkünk üdvösségére."
Az isteni kegyelem úgy árad szét bennünk, írják, mint az étel, gyakran
pedig fürdéshez hasonlítják. Egy apáca úgy érzi, hogy egészen elönti őt
Krisztus vére, és elájul. Heinrich Seuse szívébe száján keresztül befolyik
az öt seb minden meleg és vörös vére. Sienai Szent Katalin ivott a Krisz-
tus oldalán levő sebből. Mások a Szűz tejét itták, mint Szent Bernát,
Heinrich Seuse, Alain de la Roche.
Alain de la Roche breton dominikánus, aki 1428 körül született, a val-
lásos hasonlatok igen jellegzetes művelője, szélsőségesen konkrét és
parttalanul fantasztikus tud lenni. Nagy buzgalommal terjesztette a ró -
zsafüzér használatát, ebből a célból alapította meg a Miasszonyunk Ró-
zsafüzérének Egyetemes Testvériségét. Számos látomása volt, leírásuk
mindig tele van szexuális képzetekkel, és teljesen hiányzik belőle az
őszinte meghatottság. Nyoma sincs nála annak a szenvedélyes hangnak,
ami elviselhetővé teszi a nagy misztikusok túlságosan érzéki hasonlatait
az éhségről, szomjúságról, vérről és kéjről. A lelki szerelem szimbolikája
teljesen gépies eljárássá fajult nála. Ez a középkori szellem dekadenciája.
Nemsokára visszatérünk rá.
Csakhogy míg Alain de la Roche égi jelképei mesterkéltnek tűnnek a
szemünkben, pokolbeli látomásait csúf valóságérzés jellemzi. A különfé-
le bűnöket jelképező állatoknak rettentő nemi szervük van, és tűzpatako-
kat bocsátanak ki, melyek füstje elhomályosítja a földet. Látja az aposztá-
ziát, mint szajhát, aki aposztatákat szül, és hol megeszi őket, majd újra
kihányja, hol csókolja és becézi, mint egy igazi anya.
Ez a lelki szerelem édes képzeteinek árnyoldala. Elkerülhetetlen, hogy
az emberi képzelet az édes mennyei látomásokat a démonológiai képze-
tek sötét tömegével ne egészítse ki, és ezeket is az izzó érzékiség nyelvén
próbálja kifejezni. Alain de la Roche összekötő láncszem a devotio moderna
nyugodt és gyengéd kegyessége és a középkori szellembe toluló legsötétebb
borzalmak között; a boszorkányság babonájára gondolunk, amelyet
ebben az időben a teológiai buzgalom és a bírói szigor végzetesen
összefüggő rendszerré dolgozott ki. Alain de la Roche hű barátja volt a
windesheimi kanonoknak és a Közös Élet Testvéreinek – 1475-ben
Zwolléban az ő házukban halt meg –, de ugyanakkor az ő tanítványa a
szintén dominikánus Jakob Sprenger, aki nemcsak a Boszorkányok pörö-
lyé-nek egyik társszerzője, hanem az Alain által alapított Rózsafüzér Test-
vériség legbuzgóbb terjesztője is Németországban.
 XV. fejezet

A SZIMBOLIKUS
GONDOLKODÁSMÓD
HANYATLÁSA

A vallásos érzület tehát mindig arra törekedett, hogy képekbe

formálódjék. Úgy vélték, hogy a hittitok könnyebben megközelíthető az
emberi szellem számára, ha érzékelhető alakot ölt. Az a vágy, hogy a
kifejezhetetlent látható alakban imádják, egyre újabb és újabb
ábrázolásokat hoz létre. A XIV. században a kereszt és a bárány már nem
elég a Jézus felé áradó szeretet befogadására; kialakul Jézus nevének
tisztelete, amely már-már a kereszt tekintélyét is felülmúlja. Heinrich
Seuse szíve fölé tetoválja Jézus nevét; szerelmeshez hasonlítja magát, aki
kedvesének nevét köpenyére hímezve viseli. Sienai Bernardin egy
megindító beszéde végén két gyertyát gyújt, és egy fatáblát mutat fel a
tömegnek, rajta világoskék alapon arany betűkkel Krisztus neve,
napsugarakkal körülvéve. A templomot megtöltő tömeg földre borul, és
zokog a meghatottságtól. A szokás terjed, különösen a ferences
prédikátorok között. A festők Karthauzi Dénest úgy ábrázolják, hogy
felemelt kezében ilyen fatáblát tart. Ebből a szokásból származnak a Genf
címerét díszítő napsugarak is. Az egyházi hatalmak gyanakodva nézték a
dolgot, babonáról, bálványimádásról beszéltek; mellette és ellene
egyaránt tüntettek; végül is Bernardint a Szentszék elé idézték, és V.
Márton pápa betiltotta a szokást. Körülbelül ebben az időben vezették
be a szentségtartót a szertartásrendbe, ami Krisztus látható jelben való
imádásának nagyon is hasonló formája. Az egyház eleinte ezt is
ellenezte, és eredetileg csak Úrnapja hetében volt szabad használni.
Amikor később a szentségtartó eredeti toronyalakját a sugárzó napéra
cserélte, teljesen hasonló lett a Jézus nevét viselő táblához, amelyet az
egyház annyira helytelenített.
A képek túláradó bősége avval fenyegetett, hogy kaotikus lázálomban
folyik szét, hacsak a szimbolikus gondolkodásmód nem foglal mindent
egyetlen nagy rendszerbe, nem tesz mindent a maga helyére.
A középkori lélek egy nagy igazságnak sem volt annyira tudatá ban,
mint Szent Pál mondásának: „Most még csak tükör által, homályosan
látnak, akkor majd színről színre." A középkor sohasem felejtette el,
hogy minden dolog abszurd volna, ha értelme kimerülne a jelenségvilág-
ban betöltött funkciójában és helyében, ha lényege által nem nyúlna át
egy másik, a miénken túli világba. A közönséges dolgok mélyebb jelen -
tésének eszméjét mi is jól ismerjük, ez minden vallási meggyőződéstől
független, meghatározhatatlan érzés, amelyet bármi bármikor kiválthat:
az esőcseppek a leveleken vagy akár a lámpafény az asztalon. Az ilyen ér-
zések olykor beteges lehangoltságot okozhatnak, úgyhogy minden do -
logban valami fenyegetőt, azonnal megfejtendő rejtvényt látunk. De az
is lehet, hogy a nyugalom és biztonság forrásának érezzük, avval a tudat-
tal tölt el, hogy saját életünk is része a világ rejtett értelmének. És mennél
inkább az abszolútumra irányul ez az érzésünk, annál hajlamosabbak
vagyunk arra, hogy a megvilágosodás pillanata állandó és megformált
meggyőződéssé váljék bennünk. „Minél inkább ápoljuk magunkban azt
az érzést – írja William James –, hogy összeköttetésben állunk azzal az
erővel, mely a dolgokat általunk ismert alakjukra formálta, annál inkább
hajlunk a dolgok befogadására. A természet külső arculatának nem kell
megváltoznia, de megváltozik a benne rejlő jelentés. Eddig halott volt,
és most megint eleven. Mint ahogy másként látunk valakit, ha szeretettel
nézzük, és másként, ha szeretet nélkül. . . Ha minden dolgot Istenen
keresztül látunk, és mindent Őrá vonatkoztatunk, a mindennapi
dolgokból magasabb értelmet olvashatunk ki."
Íme, a szimbolikus felfogásmód lélektani forrása. „Istenben semmi
sincs értelem híján" – mondja Szent Ireneusz. Így alakul ki az a meggyő-
ződés, hogy mindennek transzcendens jelentése van. Isten körül mellék-
alakok felséges rendszere jelenik meg, akik mind kapcsolatban vannak
vele, hiszen minden dolog tőle nyeri értelmét. A világ egyetlen hatalmas
jelképrendszer, mintegy eszmékből épült székesegyház. Ez a világ legrit-
mikusabb és leggazdagabb felfogása, az örök harmónia ezerhangú kifeje-
zése.
A középkorban a szimbolikus megközelítés sokkal kézenfekvőbb
volt, mint az oksági vagy a fejlődésen alapuló világkép. Nem mintha az
evolúció gondolata teljesen hiányzott volna. A középkori gondolkodás
is igyekezett eredetük alapján megérteni a dolgokat. De nem voltak kí-
sérleti módszerek, még a megfigyelést és az elemzést is elhanyagolták,
ezért a genetikus viszonylatok megállapítása elvont következtetésekre
korlátozódott. Arra, hogy hogyan származik egyik dologból a másik,
csak a szaporodás és az elágazás naiv fogalmait használták. Egy családfa
képe elegendő bármilyen eredet és okság ábrázolására. Például „a jog és
törvény eredetét ábrázoló fa" segítségével mindenféle törvényt osztályozni
tudtak. E kezdetleges módszer következtében a középkori fejlő-
désgondolat szükségképpen sematikus, önkényes és terméketlen
maradt.
Ha az oksági szemléletből indulunk ki, úgy tetszhet, hogy a dolgok
szimbolikus felfogása afféle gondolkodási rövidzárlat. Ahelyett, hogy
nyomon követné az ok és eredmény rejtett összefüggéseit, a gondolat
ugrik egyet, és két tárgy kapcsolatát nem az ok és okozat viszonyában,
hanem a jelentés vagy cél összecsengésében találja meg. Az ilyen vonat-
koztatás azonnal igen meggyőzően fog hatni, ha a két tárgy között van
valami lényegi hasonlóság, amelyet egy általános értékre lehet vonatkoz-
tatni. A kísérleti pszichológia nyelvén: bármilyen, alkalmi hasonlatossá-
gon alapuló rokonság azonnal felkelti a lényegi és misztikus kapcsolat
eszméjét. Ez bizony meglehetősen szegényes szellemi tevékenységnek
látszik. Sőt, néprajztudományi szempontból is primitív funkció: általá-
ban a primitív népek gondolkodására jellemző, hogy nehezen tudnak ha-
tárvonalat húzni két különböző fogalom között, vagy hogy minden fo-
galom egy bizonyos dologba igyekszik beleolvadni, ha azzal bármiféle
kapcsolatban van, vagy legalábbis hasonlít hozzá. A jelképek alkotására
való hajlandóság ennek a gondolkodásmódnak a közeli rokona.
De ha félretesszük modern tudományos szemléletünket, akkor a
szimbolizmus sokkal kedvezőbb színben tűnik fel. Elveszti az önkényesség
és elhamarkodottság látszatát, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen szoros
összefüggésben volt azzal a világszemlélettel, amelyet a középkor realiz-
musnak nevezett, a modern filozófia pedig – nem egészen helyesen – pla-
tóni idealizmusnak.
A közös tulajdonságokra alapozott szimbolikus hasonítás abból az
alapeszméből indul ki, hogy ezek a tulajdonságok a jelenségek lényeges
részei. A tövisek között virágzó fehér és piros rózsák képe a középkori
lélekben azonnal szimbolikus kapcsolatot teremt; lehet például dicsfény-
ben ragyogó szüzek és mártírok csoportja, körülöttük üldözőik. A haso-
nulás a közös tulajdonságoknak köszönhető; a rózsák szépsége, gyen-
gédsége, tisztasága a szüzek szépsége, gyengédsége, tisztasága; vörös szí-
nük pedig a mártírok vérének színe is. De a hasonlóságnak csak akkor
lehet misztikus értelme, ha a szimbolikus fogalom két szélső tagját
összekötő tag valami olyan lényegiséget fejez ki, ami mind a kettőben
közös; más szóval csak akkor, ha a fehérség és a vörösség nemcsak puszta
név, amely valamiféle mennyiségen alapuló fizikai különbséget jelöl,
hanem mind a kettőt lényegnek, valóságnak fogjuk föl. A vadember, a
gyermek és a költő mindig ilyennek látja őket.
 Mármost a szépség, gyengédség, fehérség reális lévén, entitás is; ezért
mindennek, ami szép, gyengéd vagy fehér, szükségképpen közös lényege
van; közös alapja van létezésüknek, ugyanaz a jelentésük Isten számára.
Kimutattuk, hogy a szimbolizmust szoros kötelékek fűzik a szó kö -
zépkori értelmében vett realizmushoz, de ez nem jelenti azt, hogy túlzott
jelentőséget tulajdonítanánk az univerzálék híres vitájának. Jól tudjuk,
hogy a realizmus, mely az universalia ante rem tételét hirdette, vagyis azt,
hogy az általános fogalmak lényegileg, azaz a dolgok előtt léteznek, nem
tudta küzdelem nélkül meghódítani a középkori gondolkodást. Mindig
voltak nominalisták is! De talán nem nagyon merész állítás, hogy a radi-
kális nominalizmus sohasem volt több, mint reakció, ellenzék, ellen -
áramlat; hasztalanul viaskodott a középkor alapvető szellemi irányzatá -
val, a realizmussal. Mint filozófiai formulák, realizmus és nominalizmus
korán megtették egymásnak a megfelelő engedményeket. A XIV. századi
occamisták vagy modernek nominalizmusa csupán a szélsőséges realiz-
mus néhány kényelmetlen mellékkövetkezményét küszöbölte ki, magát a
realizmust érintetlenül hagyta, amennyiben a hit birodalmát az ész
filozófiai spekulációinak határán túl jelölte ki.
A realizmus éppen a hit birodalmában kerekedik felül, és ezen a
területen nem valamiféle filozófiai vetélkedésnek kell tekintenünk,
hanem az egész korszak általános szellemi beállítottságának. Ebben a
kiterjesztett értelmezésben a középkori civilizáció szerves része volt, a
gondolat és képzelet minden kifejezésére nézve meghatározó. Az
újplatonizmus kétségtelenül erősen befolyásolta a középkori teológiát,
de nem lehetett az általánosan elterjedt „realista" gondolkodásmód
egyetlen oka. Minden primitív lélek „realista" a szó középkori
értelmében, függetlenül bármiféle filozófiai befolyástól. Az ilyen
szemléletmódban minden, ami nevet kap, entitássá válik, formája lesz,
és az égre vetítődik. Formája pedig általában emberi forma lesz.
Minden középkori értelemben vett realizmus antropomorfizmusra
vezet. Ha szellemünk egyszer valódi létezést tulajdonított egy
eszmének, akkor elevennek akarja látni, és ezt csak megszemélyesítéssel
éri el. Így születik az allegória, ami nem azonos a szimbolizmussal. A
szimbólum titokzatos kapcsolatot fejez ki két eszme között, az allegória
látható formába öltözteti az e kapcsolatról alkotott elképzelést. A
szimbólum igen mélyre ható szellemi funkció, az allegória viszont
felületes. Segíti a szimbolikus gondolat önkifejlődését, de egyben
veszélyezteti is, mert az élő eszme helyébe képmást állít. Az
allegóriában könnyen elvész a szimbólum ereje.
 Maga az allegória a kavargásból ölt testet, lecsapódik, kikristályoso -
dik. Mi több, a középkori irodalom a dekadens ókor hagyatékából vette
át. Martianus Capella és Prudentius volt a modell. Az allegória le gtöbb-
ször avítt és iskolás jellegű. Mégis a középkori szellem igen fontos
hagyománya; különben mire magyarázhatnánk, hogy sokáig olyan
különösen szerették?
Ez a három gondolkodásmód – a realista, a szimbolikus és megszemé-
lyesítő, világítja be fényével a középkori szellemet. A szimbolikus ma-
gyarázat etikai és esztétikai értéke felbecsülhetetlen. Minthogy az egész
természetet és az egész történelmet felölelte, sokkal szigorúbb, egysége-
sebb világnézetet adott, mint a modern tudomány. A világ szimbolikus
képét hibátlan rend, építészeti struktúra, hierarchikus alárendeltség jel-
lemzi. Minden szimbolikus kapcsolat rang- vagy szentségbeli megkülön-
böztetést kíván, mert két egyenértékű dolog nemigen léphet szimbolikus
kapcsolatra, hacsak nincs valamiféle viszonylatban egy harmadik maga-
sabb rendű dologgal.
A szimbolikus gondolkodás számára a jelenségek között végtelenül
sokféle összefüggés lehetséges. Különböző, sajátos tulajdonságai révén
bármi számos különböző dolgot is jelenthet, és minden tulajdonság
ugyancsak számos különböző szimbolikus értelmet nyerhet. A legmaga-
sabb fogalmaknak ezernyi szimbóluma van. Nincs olyan apróság, ami ne
jelenítené meg, ne dicsőíthetné a legmagasztosabbat. A dió Krisztus jel -
képe: az édes mag isteni természetére; zöld, húsos héja emberi természe-
tére utal; míg a fás héj közöttük a kereszt. A gondolatot minden az Örök
felé emeli: és minthogy mindenre úgy gondolnak, mint a legmagasabb
jelképére, végül is minden az isteni méltóság részévé válik. A drágakö -
vek természetes fényük mellett szimbolikus értékek fényében is ragyog-
nak. A rózsák és a szüzesség hasonulása sokkal több egyszerű költői ha-
sonlatnál, mert közös lényegüket fedi fel. Minthogy minden vonatkozta-
tás a szellem terméke, a szimbolizmus logikája megteremti az eszmék
harmóniáját. Ebben az ideális harmóniában feloldódnak az összes esz -
mék sajátosságai, és a racionális felfogás szigorúságát valamilyen miszti -
kus egység érzése tompítja.
A szellemiség összes különböző területe között a megfelelések össze-
függő rendszere uralkodik. Az Ótestamentum az Újszövetség előjátéka,
és a világi történelem mindkettőt tükrözi. Minden eszme köré mások is
csoportosulnak, szimmetrikus elrendezésben, mintha kaleidoszkópot
látnánk. Végül is minden szimbólum az oltáriszentség központi
misztériuma köré csoportosul, amely már nem is szimbolikus
hasonlatosság, hanem azonosság. Az ostya már maga Krisztus, és a pap,
aki magához veszi, igazából az Úr sírja.
A világ önmagában elvetendő, csak szimbolikus tartalma teszi elfo -
gadhatóvá. Minden dolog, minden közönséges történés titokzatos kap-
csolatban van a legszentebbel, és ez megnemesíti. Bonaventura a kézmű-
vességet az Ige örök nemzésével és megtestesülésével, Isten és a lélek fri-
gyével azonosította. Még a földi szerelmet is szimbolikus kapcsolat köti
az égi szeretethez. Hasonlóképpen minden egyéni szenvedés Isten szen -
vedésének árnyéka, minden erény az abszolút jó részleges megvalósulá-
sa. A szimbolizmus azzal, hogy a személyes szenvedést és erényt az egyén
érdekköréből az egyetemes felé emelte, üdvös módon ellensúlyozta a kö-
zépkorra igen jellemző individuális vallásosságot, amely csak az egyéni
üdvözülést tartotta szem előtt.
A szimbolikus gondolkodásmódnak a vallásban egy másik előnye is
volt: a tételes dogma rideg és határozott, de a szimbólumok virágzó ké-
pei zenei aláfestést jelentettek, tökéletes harmóniájuk lehetővé tette,
hogy a szellem ne akadjon fenn a logikai kifejtés hiányosságain.
A szimbolizmus nyitotta meg a művészetek számára is a vallási fogal-
mak kincsestárát; a művészetek olyan színnel és dallammal gazdag for-
mába önthették ezeket a fogalmakat, amely azért még kellőképpen
sejtelmes ahhoz, hogy a mély érzés szabadon szárnyalhasson a
kifejezhetetlen felé.
A késői középkorban már régen megkezdődött ennek a
gondolkodásmódnak a hanyatlása. Már régen kialakult az egész
univerzumot megjelenítő szimbolikus kapcsolatok nagy rendszere. A
jelképek alkotásának hajlama megmarad ugyan, új alakzatokat is
teremtenek, de ezek már csak művirágok. A szimbolikus gondolkodás
mindig könnyen válik gépiessé. Ha egyszer elvként elfogadták, már
nemcsak költői lelkesedés, hanem körmönfont okoskodás is
létrehozhatja; élősködik a gondolaton, elszívja erejét.
A szimbolikus hasonulás alapja gyakran a számbeli egyenlőség. Ez
igen széles körű asszociációs lehetőség ugyan, de legtöbbször pusztán
számtani gyakorlat marad. A tizenkét hónap a tizenkét apostolt jelenti,
a négy évszak a négy evangélistát, az év pedig Krisztust. A hetes szám-
rendszer különösen termékeny. A hét erénynek a Miatyánk hét könyör-
gése, a Szentlélek hét ajándéka, a hét boldogság és a hét bűnbánati zsol-
tár felel meg, mindezek pedig rokonságban vannak a kínszenvedés hét
állomásával és a hét szentséggel. Mindegyiknek megvan a maga ellenté-
te, egy-egy a hét főbűn közül, amelyeket hét állat jelképez és hét betegség
követ.
Ezeket a példákat Gersontól vettük, aki – mint minden lelkiatya –
szívesen hangsúlyozta a szimbólumok morális és gyakorlati értékét. A
látnokoknak viszont – például Alain de la Roche-nak – fontosabb az
esztétikum. Szimbolikus spekulációi aprólékosan kimunkáltak és kissé
erőltetettek. Mindenáron olyan rendszert akart kapni, amelyben a
tizenötös és a tízes szám szerepel, s ez a Rózsafüzér Testvériség számára
előírt százötven Üdvözlégy-et és Miatyánk-ot jelképezi; összeadja hát a
tizenegy égi kört és a négy elemet, és megszorozza a tíz arisztotelészi
kategóriával. S az eredmény százötven természetes szokás.
Hasonlóképpen a tízparancsolatot megszorozza a tizenöt erénnyel, ami
százötven erkölcsi szokást ad. A tizenöt erényt úgy kapja meg, hogy
összeszámolja a három teológiai erényt és a négy sarkalatos erényt,
valamint a hét főerényt, ami összesen tizennégy; még két erény van, a
vallásosság és a bűnbánat, ami azonban már tizenhat, tehát több, mint
kellene. Viszont a sarkalatos erények egyike, a mértékletesség lényegében
azonos az egyik főerénnyel, az önmegtagadással, tehát végül mégis kijön a
tizenötös szám. A tizenöt erény mindegyike egy-egy királynő, kiknek
nászágya a Miatyánk egy-egy mondatában van. Az Üdvözlégy minden egyes
szava a Szent Szűz tizenöt tökéletességének egyikét jelenti, és egyben
drágakő is: arra való, hogy elűzzön egy-egy bűnt, illetve a bűnt jelképező
vadállatot. De más jelentésük is van: annak a fának az ágai, amely az
üdvözülteket hordozza, avagy lépcsőfokok. Csak két példát: az Ave szó
jelképezi Szűz Mária ártatlanságát és a gyémántot; elűzi a gőgöt, vagy a
gőgöt jelképező oroszlánt. A Maria szó a bölcsességgel és a
karbunkulussal azonos, és a fekete kutyának képzelt irigységet űzi el.
Néha még Alain is belezavarodik kissé saját bonyolult szimbólum -
rendszerébe.
Valójában a szimbolikus gondolkodás értelmetlen intellektuális
időtöltés lett. A jelképek és allegóriák kitalálása egyetlen analógiára
alapozott sekélyes képzelgés. Kevés kis szellemi tartalmát is csak a tárgy
szentségének köszönheti. De amikor profán vagy pusztán erkölcsi dolgokra
is kiterjesztik a szimbolizmus hóbortját, nyilvánvaló a de kadencia.
Froissart A szerelem órája (Li orloge amoureus) című költeményében a
szerelem minden részletét az óra alkatrészeihez hasonlítja. Chastellain és
Molinet a politikai szimbolikában verseng egymással. A három rend a
Szent Szűz három tulajdonságát képviseli. A Birodalom hét
választófejedelme az erényeket jelenti; Artois és Hainaut öt városa,
melyek 1477-ben hűségesek maradtak a burgundi házhoz, az öt okos
szűzzel azonosul. Valójában ez feje tetejére állított szimbolizmus, mert
magasabb rendű dolgokat használ alacsonyabb rendűek
szimbólumaként; földi dolgokat szeretne magasra emelni azzal, hogy
szent fogalmakkal ékesíti őket.
A néha – de tévesen – Gersonnak tulajdonított Donatus moralisatus a
latin nyelvtant keveri össze a teológiával: a főnév az ember, míg a névmás
azt jelenti, hogy bűnös. Ez a fajta szellemi tevékenység az olyan művek-
ben süllyed a legmélyebbre, mint például Olivier de la Marche Az asszo-
nyok dísze és diadala c. költeményében, ahol az erényt női ruhadarabok jel-
képezik. Ezt a témát Coquillart is feldolgozta.

A papucsból csak egészség fakadhat

és minden áldás, súlyos kór soha.
És hogy rangjához illő címet adjak,
Alázatosság néven szólítom csak.

Hasonlóképpen a cipő gondoskodást és szorgalmat, a harisnya

állhatatosságot, a harisnyakötő határozottságot jelent.
Nyilvánvaló, hogy a XV. századi ember szemében ez a műfaj nem tűn-
hetett annyira ostobának, mint nekünk, különben nem művelték volna
annyi kedvvel. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a hanyatló kö -
zépkor számára a szimbolizmus és az allegória még nem vesztette el min-
den jelentőségét. A szimbolizálásra és megszemélyesítésre való hajlam
annyira spontán, hogy csaknem minden gondolat szinte magától képi
alakot ölt. Minden eszme, amit valóságnak tekintettek, minden minőség,
amit lényegnek tartottak, rögtön személy formájában jelent meg. Kar -
thauzi Dénes látomásaiban személynek látja az egyházat, mint ahogy a
színpadon is allegorikus alak szokta képviselni. Egyik látomásában az
egyház eljövendő megújulásáról van szó, úgy, ahogy azt a XV. századi teo-
lógia remélte: az egyház minden bűnétől megtisztul, amely most tiszta -
ságát beszennyezi. A megtisztított egyház szellemi szépsége ragyogó,
fenséges öltözék formájában, csodálatos színekben és díszekkel jelenik
meg neki. Máskor az üldözött egyházat látja: csúnya, vértelen, le van
gyengülve. Isten figyelmezteti, hogy mindjárt meghallja az egyház hang-
ját, és Dénes saját belső hangját olyannak hallja, mintha a megszemélye-
sített Egyház szólna hozzá, quasi ex persona Ecclesiae. A gondolkodás itt
annyira közvetlenül vesz fel képi alakot, és olyan tökéletesen megteremti
a kívánt asszociációkat, hogy az allegória részletes kifejtését nem is tartja
szükségesnek. A ragyogó öltözet képzete tökéletesen kifejezi a lelki tisz-
taságot. A gondolat képben olvadt fel, éppúgy, ahogy dallamban is
felolvadhat.
Idézzük fel még egyszer a Rózsa-regény allegorikus alakjait. Nehezen
tudjuk magunk elé képzelni Szíves Fogadtatást, Édes Irgalmat, Alázatos
Könyörgést. De a középkori ember számára ezeknek az alakoknak na-
gyon élénk esztétikai és érzelmi értékük volt, majdnem azon a szinten
mozogtak, mint a rómaiak absztrakciót kifejező istenalakjai: Pavor, Pal-
lor, Concordia (Aggodalom, Félelem, Egyetértés). A hanyatló közép -
korban Édes Gondolat, Szégyen, Emlékezés szinte istenné lényegült.
Enélkül a Rózsa-regény olvashatatlan lett volna. Az egyik figura eredeti je-
lentése konkrétabbá válik: a szerelmi nyelven Veszedelem a féltékeny
férjet jelenti.
Gyakran azért használtak allegóriát, hogy valami különösen fontos
gondolatot fejezzenek ki. Például Châlons püspöke igen fontos politikai
tiltakozást kíván intézni Jó Fülöphöz, de allegorikus formában terjeszti
elő Hesdinben 1437 Szent András napján. Az Uralkodás Magasztossága
kiűzetett a birodalomból, először Franciaországba menekült, majd a bur-
gundi udvarba, de vigasztalan, és azt panaszolja, hogy Fejedelmi Gon -
datlanság, Tanácsúri Gyengeség, Szolgai Irigység, Alattvalói Követelő zés
ott is üldözi. Szükséges lesz tehát ellenük fordítani Fejedelmi Éberséget
stb. Ma vezércikket írnának belőle, akkor viszont élőkép volt az egész
politikai érvelés. Nyilván ez volt a módja annak, hogy benyomást
keltsen, azaz az allegóriának még mindig mély, szuggesztív ereje volt,
csak ezt mi már nem érezzük.
A „párizsi polgár" prózai gondolkodású embernek mutatkozik napló-
jában, aki nem sokat törődik azzal, hogy művét feldíszítse. Mégis, ami -
kor a burgundiak által 1418 júniusában, Párizsban véghezvitt mészárlás-
ról ír – ez a legszörnyűbb esemény, amelyről beszámol –, azonnal az alle-
góriákhoz menekül: „Akkor felkelt a Viszály istennője, ki Gonosz Ta-
nács tornyában lakott, és felébresztette Haragot, az őrült asszonyt, Kap-
zsiságot, Dühöt és Bosszút, mindenféle fegyvert ragadtak, s szégyenlete-
sen kiüldözték Értelmet, Igazságot, Istenfélelmet és Mértékletességet."
Mindvégig szimbolikus modorban beszél az elkövetett kegyetlenségek -
ről: „Akkor a megvadult Őrület és Gyilkosság és Mészárlás ölte, vágta,
kaszabolta mindazokat, akiket a börtönökben találtak. . . . és Kapzsiság
feltűrte szoknyáját lányával, Rablással együtt, és vele volt fia, Tolvaj lás
. . . Aztán a fent nevezett istennők, Harag, Kapzsiság és Bosszú veze -
tésével végigjárták Párizs valamennyi közbörtönét . . ."
Miért használ itt a szerző allegóriát? Azért, hogy közlésének emelke-
dettebb hangot adjon, mint amit a naplójában feljegyzett napi esemé -
nyeknél használ. Úgy érzi, hogy ezeket a szörnyű eseményeket néhány
gonosztevő egyéni bűnénél többnek kell tekintenie; az allegória a tragi -
kus érzés kifejezésének módja nála.
Az allegóriának a középkori szellem fölött gyakorolt hatalma éppen
azokban az esetekben a legnyilvánvalóbb, amikor mi a leginkább
bosszantónak találjuk a dolgot. Ha szereplői valószínűtlen öltözetben
jelennek meg, még valamennyire elviselhető az élőkép. A XV. század
azonban – akárcsak a szenteket – allegorikus alakjait is egykorú
ruhákban járatja, és minden kifejezésre váró gondolathoz új személyt
teremt. Charles de Rochefort az Aki csalódott az udvarban című
költeményében elmondja egy megszédült ifjú történetét, akit az udvari
élet tönkretesz. A Rózsa-regény alakjai mellé egész sor új allegorikus
személyt talál ki, és ezeket az elvont figurákat – Bolond Hiszékenységet,
Bolond Hencegést és a többit – a művet illusztráló miniatúrák korabeli
nemesembereknek ábrázolják.
Még az Időt sem szakáll vagy kasza jelzi, egyszerűen zekében és
nadrágban jelenik meg. Éppen az allegorikus alakok ilyen hétköznapi
megjelenése mutatja eleven hatásukat.
Ha az erénynek vagy érzelemnek emberi alakot adnak, azt még meg-
értjük, de ezt a folyamatot a középkor habozás nélkül olyan dolgokra is
kiterjeszti, melyeknek – úgy érezzük – semmi személyhez köthető vonása
nincs. 1300-tól kezdve mindennapos a Böjt megszemélyesítése. Megtalál-
juk a Böjt és Húsevés csatája (La bataille de Karesme et de Charnage) című
költeményben; ehhez a műhöz jóval később Pieter Bruegel is vissza -
nyúlt, és őrült képzeletével kiszínezte. Egy népszerű közmondás szerint
Quaresine fait ses flans la nuit de Pasques, a böjt húsvét éjszaka süti meg a
zsemléit. Egyes északnémet városokban egy Böjt nevű babát akasztottak
a templom kórusára, és húsvét előtti szerdán, mise előtt levették.
Vajon volt-e különbség a szentek köztudatban élő képe és a tisztán
szimbolikus megszemélyesítések között? Vitathatatlanul. Az előbbieket
az egyház elismerte, történelmi karakterük volt, fa- és kőszobraik, vi-
szont az utóbbiak álltak kapcsolatban az élő képzelettel. Felmerül a kér-
dés, hogy a népi képzeletvilágban Szíves Fogadtatás és Képmutatás nem
volt-e éppoly valóságos, mint Szent Borbála vagy Szent Kristóf.
 Másrészt nincs is igazi ellentét a középkori allegóriák és a reneszánsz
mitológia között; szinte egymásba olvadnak. A mitológiai alakok régeb-
biek, mint a reneszánsz. Vénusz és Fortuna például sohasem halt meg
egészen, másrészt az allegória még a XV. század után is sokáig divatban
volt; legerősebben az angol irodalomban. Froissart költészetében Édes
Látszat, Visszautasítás és Veszedelem versenyre kel Atroposz, Klotho ,
Lakheszisz mitológiai alakjaival. Ezek eleinte nem olyan élők és színe -
sek, mint az allegóriák; unalmasak, homályosak, és nincs semmi igazán
klasszikus bennük. A reneszánsz azonban lassan teljesen átalakítja az ér-
zelmeket. Ahogy apránként ismét felülkerekedik az antikvitás költői di-
csősége, az allegóriák elhalványulnak: győznek az Olümposz lakói és a
nimfák. A szimbolikus gondolkodásmódot és a szimbólumokat szolgáló
allegória végül is puszta szellemi játékká vált. A szimbolikus gondolko-
dás gátolta az oksági szemléletet, minthogy szemszögéből az oksági és
genetikus kapcsolatok szükségképpen jelentéktelennek tűnnek. Így a két
égitest és két kard szimbolikája sokáig lehetetlenné tette a pápai tekintély
történelmi és jogi kritikáját. A nap és a hold mint a pápaság és császárság
képe, vagy a két kard, amelyet az Úr tanítványai hoztak, a középkori
szellem számára sokkal több találó hasonlatnál; a két hatalom misztikus
eredetére utal, és közvetlenül meg is alapozta Szent Péter elsőbbségét.
Dante csak úgy tudja megvizsgálni a pápai primátus történelmi alapjait,
ha először tagadja e szimbólum megfelelő voltát.
De már nincs messze az az idő, amikor az emberek ráébrednek a szim-
bolikus felfogás veszélyeire, amikor az önkényes és felületes allegóriákat
már ízléstelennek találják, és elvetik, mint a gondolkodás koloncait. Lu -
ther egy vitairatában – amely a skolasztikus teológia legnagyobb képvise-
lői, Bonaventura, Guillaume Durand, Gerson és Karthauzi Dénes ellen
irányult – az allegóriákat is megbélyegzi. „Ezek az allegorikus tanulmá-
nyok – kiált fel – olyan emberek munkái, akiknek túlságosan sok a sza-
bad idejük. Azt hiszitek tán, hogy nekem nehézséget okozna allegóriás -
dit játszani bármiféle teremtett dologgal? Van-e olyan gyengeelméjű, aki
ne próbálkozhatna meg vele?"
A szimbolikus gondolkodás képekbe fordította le, hiányosan, a min-
denki által sejtett titokzatos összefüggéseket, amelyek a zenében
tárulnak fel előttünk. „Most még csak tükör által, homályosan látnak."
Az emberi szellem érezte, hogy valami rejtéllyel áll szemben, de azért
megpróbálta felismerni a tükörben látható alakok körvonalait, a képeket
újabb képekkel magyarázva. A szimbolizmus újabb tükröt tart a
tükörben látott jelenségvilág elé.
 XVI. fejezet

A „REALIZMUS" HATÁSAI

Minden elképzelhető dolog képekben öltött testet: a

fogalomalkotás szinte teljesen a képzelet függvénye. De az ilyen
túlságosan is szisztematikus idealizmus (ezt jelenti a középkori realizmus)
kissé merevvé teszi a világnézetet. Ha a fogalmakat létezőnek fogjuk fel,
és csak az abszolútumhoz való viszonyukban tulajdonítunk nekik
jelentőséget, könnyen állócsillaggá válnak a gondolkodás egén. Ha
egyszer definiálva vannak, nem lehet velük mást kezdeni, csupán
felosztásokat, további felosztásokat és megkülönböztetéseket
végezhetünk – tisztán deduktív szabályok szerint. A logikai szabályokon
kívül semmiféle mérőeszköz nem állt rendelkezésre, mely megmutatta
volna, ha az osztályozásban hibát követtek el, ezért a szellem
téveszméket táplált saját működésének értékét és a rendszer
megbízhatóságát illetően.
Ha a középkori szellem egy dolog természetére vagy okára kíváncsi,
nem tekint bele – hogy szerkezetét elemezze –, vagy mögé – hogy erede-
tét kutassa –, hanem az égre emeli tekintetét, ahol a dolog ideaként
ragyog. Akár politikai, társadalmi vagy erkölcsi kérdésről van szó, az első
lépés mindig: visszavezetni általános elvére. Még egészen banális és min-
dennapi kérdéseket is így vizsgálnak. Így például a párizsi egyetemen ar-
ról folyik vita, szabad-e vizsgadíjat kérni a közbenső fokozatokért. Az
egyetem kancellárja szerint igen. Pierre d'Ailly közbelép, hogy az ellen-
kező álláspontot képviselje, de nem jogon vagy hagyományon alapuló
érvből indul ki, hanem a következő textust idézi: „Minden rossz forrása
a kapzsiság." És hozzálát, hogy merőben skolasztikus érveléssel
bizonyítsa: a követelés szentségáruló, eretnek, ellenkezik a természetes
és isteni törvényekkel. – Ezért olyan kiábrándító és fárasztó, ha
középkori fejtegetéseket olvasunk; az ég felé fordulnak, és már a kezdet
kezdetén elvesznek az erkölcsi általánosságokban, szentírás-
magyarázatban.
Ez a mélyreható és rendszeres idealizmus mindenütt megtalálható.
Minden foglalkozásnak, méltóságnak és társadalmi rendnek eszményi és
világos fogalom felel meg, és a csoporthoz tartozónak kötelessége leg -
jobb tudása szerint ehhez alkalmazkodni. Karthauzi Dénes A püspökök,
diakónusok stb. életéről és kormányzásáról (De vita et regimine
episcoporum, archidiaconorum, etc.) szóló értekezéssorozatában
mindenkinek – püspöknek, kanonoknak, papnak, diáknak,
fejedelemnek, nemesnek, lovagnak, kereskedőnek, férjnek,
öregasszonynak, leánynak, szerzetesnek – megmutatja hivatásbeli
kötelessége ideális alakját, és hogy mi módon szentelhetik meg
hivatásukat vagy állapotukat azzal, hogy igyekszenek megközelíteni az
eszményt. Az erkölcsi parancsok kifejtésében azonban elvont és
általánosító, sohasem kerül kapcsolatba az illető foglalkozás vagy
életmód valóságával.
Azt a törekvést, hogy mindent valamilyen alapvető típusra vezessenek
vissza, általában a középkori gondolkodás gyengeségének tekintik, mert
ennek tulajdonítható, hogy nem tudtak megkülönböztetni és leírni egyé-
ni vonásokat. Ha ebből indulnánk ki, akkor el kellene fogadnunk a som-
más ítéletet: a reneszánsz az individualizmus eljövetele. De a lényeget
tekintve a szembeállítás pontatlan és félrevezető. Akár csekély, akár
erőteljes az egyéni vonások félreismerésének hajlama a középkorban,
tudnunk kell, hogy a különbségeket és egyéni finomságokat szándékosan,
avégett hanyagolták el, hogy mindent egyetlen nagy, általános elv alá
tudjanak rendelni. Ez a szellemi irányzat a mély idealizmus eredménye.
A középkori ember parancsoló szükségét érzi, hogy mindig elsősorban
az általános értelmet, az abszolútummal való kapcsolatot, az erkölcsi
eszmét, a dolgok végső célját keresse. Csak az számít, ami személytelen.
A szellem nem egyedi valóságot, hanem mintákat, példákat, szabályokat
keres.
Az eszmék széles, hierarchikus rendjében a világra és az életre vonat-
kozó valamennyi megállapításnak megvolt a maga rögzített helye, úgy
függött a magasabb és általánosabb eszmétől, mint hűbéres az urától.
A középkori gondolkodás igazi lényege, hogy önálló ideákra tagolta a
világot, és a fogalmakat megannyi szubsztanciális dolognak mutatta be.
Ezért tud kiemelni egyes tulajdonságokat abból a komplexusból, amely-
hez a tárgy kötődik – és ezért tudja önállóan kezelni az egyes tulajdonsá-
gokat. Foulques toulouse-i püspököt megróják, hogy alamizsnát adott
egy albigens asszonynak, mire ő így felel: „Nem az eretneknek, hanem a
szegény asszonynak adtam." Skóciai Margit, a dauphin felesége, megcsó-
kolta az alvó Alain Chartier-t, a költőt, és aztán így magyarázkodik:
„Nem a férfit csókoltam meg, hanem a drága ajkat, ahonnan annyi jó szó
és erényes mondás ered." A magas teológiai elméletben ugyanez a gon-
dolkodásmód különbözteti meg Istenben az eredeti akaratot, amely
mindannyiunk üdvözülését kívánja, és a másodlagos akaratot, amely az
üdvösséget csak a kiválasztottnak adja meg.
A tapasztalati megfigyelés gátja nélkül az örökös alárendelés és beso-
rolás automatikussá és terméketlenné válik; egyszerű előszámlálás, sem-
mi több. Az erény és a bűnök fogalma kitűnően alkalmas erre. Minden
bűnnek meghatározott számú oka, faja és káros következménye van.
Karthauzi Dénes szerint tizenkét fajta bolondság vezeti tévútra a bűnöst;
mindegyiket meghatározza, illusztrálja, szentírási szövegekkel, szimbó -
lumokkal világítja meg, úgyhogy az egész vitairat olyan, mint egy szob-
rokkal díszített templomkapu. A bűn szörnyűségét hét szempont szerint
kell megvizsgálni: Isten, a bűnös, az anyag, a körülmények, a szándék, a
bűn természete és következményei szempontjából. Ezután mind a hét
pontot felosztja nyolc vagy tizennégy alpontra. Hat szellemi gyengeség
hajlít minket a bűn felé stb. Az erkölcsiség ilyen rendszerezése meghök-
kentően emlékeztet a buddhizmus szent könyveire.
Az örökös osztályozás, a bűn anatómiája bizonyára csak csökkentené a
bűntudatot – holott éppen erősíteni akarja –, ha nem párosulna azzal az
erőfeszítéssel, hogy a képzeletet a bűn és a büntetés súlyosságára irányít-
sák. Minden erkölcsi fogalmat felnagyítanak és eltúloznak, mert vala-
mennyit az isteni fenséggel hozzák közvetlen kapcsolatba. A legkisebb
bűn is a világmindenséget érinti. A szentek, az igazak, az égi szférák és az
elemek, az alsóbbrendű teremtmények és az élettelen tárgyak mind-
mind a bűnös bűnhődéséért kiáltanak. A bűntől és pokoltól való
félelmet Dénes részletes és riasztó leírásokkal igyekszik fokozni. Dante
szépséggel színezte a poklok sötétjét: Farinata és Ugolino hősies, Lucifer
fenséges. De Dénesből minden költői báj hiányzik, csak az emésztő
kínok képét festi le; a legborzalmasabb éppen a leírás unalmassága.
„Képzeljünk el – írja – egy fehéren izzó kemencét, s benne egy meztelen
embert, aki sohasem fog megszabadulni. Nem elviselhetetlen már a
puszta látványa is? Milyen nyomorúságosnak tűnne nekünk ez az
ember! Gondoljuk el, hogy vergődik a kemencében, hogy üvölt és bőg:
egyszóval hogyan él, és mennyire kétségbeesik, amikor megérti, hogy
elviselhetetlen büntetése sohasem ér véget."
Mint lidércnyomást, úgy idézi föl Dénes a szörnyű hideget, férgeket,
bűzt, éhséget és szomjúságot, a sötétséget, láncokat, kimondhatatlan
piszkot, örökös kiáltozást és a démonok látványát. Még nyomasztóbb az,
ahogy a lelki szenvedésekről ír: az Istentől való örök elszakadás hiányér-
zetet kelt, gyász, félelem, kifejezhetetlen gyűlölet Isten iránt, irigykedés a
kiválasztottak boldogságára, és az agy téveszméinek szörnyű zűrzavara
uralkodik. Ügyes hasonlatokkal a borzalom forrpontjára hevíti azt a
gondolatot, hogy ez az örökkévalóságon át így fog tartani.
Ez az értekezés, Az ember utolsó négy dolgáról, amelyből idéztünk, a win-
desheimi kolostorban az étkezés alatt rendszeres olvasmány volt. Keserű
fűszer! De a középkori ember mindenben a keserű gyógymódot szerette,
mint a beteg, akit olyan hosszú ideig kezeltek erős gyógyszerekkel, hogy
most már csak a legerősebb serkentő hat rá. Ugyanígy ha a középkori
ember valamilyen erényt akar megcsillogtatni, olyan túlzó formában te -
szi, hogy a mai moralista karikatúrának vélné. A tűrés mintaképe Szent
Egyed, aki azért imádkozik Istenhez, hogy ne engedje begyógyulni nyíl
ütötte sebét. A mértékletesség mintaképei azok a szentek, akik mindig
hamut kevernek ételükbe; a szüzesség példái pedig azzal kísértik meg
erényüket, hogy asszony mellett alszanak. Ha nem valami páratlan tett,
akkor páratlanul fiatal volta teszi példaképpé a szentet: Szent Miklós cse-
csemőkorában böjti napokon visszautasította az anyatejet, Szent Quiri-
cus pedig (a mártírt hol háromévesnek, hol kilenchónaposnak mondják)
nem tűrte, hogy a prefektus vigasztalja, mielőtt a szakadékba dobták.
Megint csak az idealizmus az oka, hogy az emberek az erény kiválósá-
gát csak nagy adagolásban hajlandók elismerni. Az erényt eszmei foga-
lomnak tekintik; szépsége sokkal ragyogóbb, ha lényegének eltúlzott tö-
kéletességében tündököl, mint a mindennapi élet tökéletlen gyakorlatá-
ban.
Mi sem mutatja jobban a hiper-idealista mentalitás (a középkorban ezt
nevezték realistának) primitív jellegét, mint az, hogy szubsztanciális jel-
leget tulajdonítottak az elvont dolgoknak. Bár a filozófiai realizmus so -
hasem értett egyet az ilyen materialista tendenciákkal, és igyekezett kö-
vetkezetesen elkerülni őket, tagadhatatlan, hogy a közé pkor hajlamos
olyan mágikus idealizmussá tenni a tiszta idealizmust, amelyben az el -
vont dolgok teljesen konkréttá válnak. Itt derül ki, milyen erős szálak
kötik a középkort az ősi kultúrához.
1300 körül alakul ki a Krisztus és a szentek érdemfölöslegéből keletke-
zett kincsről szóló tanítás. Maga az eszme, hogy ez a kincs közös tulajdo-
na minden hivőnek, amiként a hivők tagjai Krisztus misztikus testének,
vagyis az egyháznak, már ekkor is igen régi. De csak a században
kezdik úgy értelmezni, hogy a jó cselekedetek érdemfölöslege kimeríthe-
tetlen tartalék, melyet az egyház kicsinyben osztogathat. Alexander Ha -
lensis az első, aki a thesaurus (kincs) szót abban a sajátos értelemben hasz-
nálta, amelyet az máig megtartott. A tanítás heves ellenállást váltott ki.
 Végül mégis diadalmaskodott, és hivatalosan Kelemen pápa
fogalmazta meg az Unigenitus bullában. Itt a kincs már tőke, amit
Krisztus Szent Péterre bízott, és azóta napról napra növekszik. Abban
az arányban, ahogy e kincs ereje által jóra térnek az emberek, tovább
halmozódnak az érdemek, amelyekből összeállt.
Az etikai fogalmak anyagi felfogása még jobban érződik a bűnnel kap-
csolatban. Igaz ugyan, hogy az egyház mindig azt tanította, hogy a bűn nem
dolog vagy entitás. De hogyan akadályozhatta volna meg a tévedést,
amikor minden ezt sugalmazta? A képi ábrázolás, a szélsőséges
rendszerezés, sőt az egyház bűnbánati gyakorlata is erősítette azt a primi-
tív ösztönt, hogy a bűn szennyező és romboló anyag, de lemosható,
megsemmisíthető. Hiába figyelmeztetett Karthauzi Dénes, hogy csak a
hasonlat kedvéért nevezi láznak, hideg, megromlott életnedvnek a bűnt
a népi gondolkodás bizonyára túltette magát a dogmatikus korlátokon.
A jogi terminológia nem olyan kényes a tan tisztaságára, mint az egyhá-
zi; Angliában a főbenjáró bűnt habozás nélkül a vér megromlásának
tulajdonítják: íme, a realisztikus felfogás spontán megnyilvánulása.
Van egy pont, ahol maga a dogma is tiszta realista felfogást kívánt
meg: a Megváltó vérének kérdése. A hivők kötelesek ezt teljesen anyagi
értelemben felfogni. A drága vér egyetlen cseppje is – mondja Szent Ber-
nát – elegendő lett volna a világ megváltására, de bőségesen omlott.
Aquinói Szent Tamás is ezt fejezi ki himnuszában:

Urunk Jézus Krisztus, kegyes pelikán,

moss tisztára engem véred harmatán,
melynek árva cseppje elég a világ
arcáról lemosni minden makulát.
 XVII. fejezet

TÚL A KÉPZELET HATÁRAIN

Egyre küzdött a képzelet, hogy a kifejezhetetlent kifejezze, és

érzékelhető alakba öntse – de hiába. Valahányszor az abszolútumot
akarták megmutatni, mindig a térbeli kiterjedés eszközeihez nyúltak,
és a kísérlet mindig csődöt mondott. Pseudo-Dionysius Areopagita óta
halmozzák a misztikus szerzők a nagyságot és végtelenséget kifejező
szavakat. A végtelen kiterjedéssel igyekeznek felfoghatóvá tenni az
értelem számára azt, ami örök. A misztikusok minél szuggesztívebb
hasonlatokat próbálnak kitalálni. „Képzeljünk el – mondja Karthauzi
Dénes – egy homokhegyet, amely akkora, mint a világmindenség; minden
százezer évben elvesznek belőle egy homokszemet. A hegy végül is
eltűnik. De ilyen elképzelhetetlenül hosszú idő után sem szűnnek meg
a pokol kínjai, nem lesznek közelebb a véghez, mint amikor
elkezdődtek. Micsoda vigasztalás lenne már az is, ha a kárhozottak
tudnák, hogy megszabadulnak, mire a homokhegy eltűnik!"
A képzelet forrásai kimeríthetetlenek, ha a félelem és az iszonyat fel-
keltéséről van szó, de milyen egyhangú és kezdetleges a menn yei örö-
mök leírása! Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy képet adjon a töké-
letes boldogságról. A sok szuperlatívusz nem megfelelő eszköz, mert
csak mennyiségi erősítést jelent. Mi haszna volt a magasság, kiterjedés és
kimeríthetetlenség jelzőinek? Az ember nem léphet át saját képzeletén, a
végtelent szükségszerűen a véges képével veti össze, és így nem tudja
megfelelően átérezni az abszolútumot. Minden érzés ereje csökkent,
amikor kifejezték; minden Istenre ruházott tulajdonság megrabolta egy
kicsit az Úr fenségét.
Ezért a szellem kétségbeesett küzdelemben próbál felülemelkedni a
hasonlatokon. Minden korban, minden nemzetnél így történik. Mint
mondani szokták, a misztikusoknak nincs sem születésnapjuk, sem szü-
lőföldjük. De nem lehet egyszeriben lemondani a képzelet segítségéről.
Apránként törődnek csak bele, hogy bármiféle kifejezési mód elégtelen.
Először a szimbolizmus ragyogó hasonlatait hagyják el, majd mellőzik a
dogmák konkrét formuláit. Az abszolút lény fogalmához ennek ellenére
a kiterjedés vagy a fény képzete társul. Később azonban ezek a tulajdon-
ságok ellentétükbe, a csönd, az űr, a sötétség képébe csapnak át. Amikor
ezek a későbbi, forma nélküli képzetek is kevésnek bizonyulnak, a fogal-
maknak és ellentétüknek az összekapcsolásával próbálkoznak. Végül az
istenség kifejezésére csak a puszta tagadás marad.
Természetesen a képszerű gondolkodással való szakításnak ezek a
szakaszai nem szigorú időrend szerint következnek egymás után.
PseudoDionysius Areopagita már valamennyit ismerte. Karthauzi Dénes
következő soraiban több ilyen módozat egyesítését ismerhetjük fel.
Víziójában a haragvó Isten hangját hallja. „A válaszra a szerzetes magába
szállt, úgy érezte, mintha valami mérhetetlen világosság birodalmába
ragadták volna, és szelíden, mélységes nyugalommal, hangtalan, belső
hívással szólt legtitokzatosabb, valóban rejtett és megfoghatatlan
Istenéhez: Ó, mindenek felett szeretett Istenem, Te magadban vagy a
fény és a fény birodalma, benned pihennek, alszanak, nyugszanak meg
a Te választottjaid. Mint nagy-nagy, áthatolhatatlan sivatag, olyan vagy,
melyben az igazán áhítatos, egyéni érzelmeitől megtisztult szív magasról
áradó fényedben, szent hévtől áthatva, tévelygés nélkül tér le az útról,
és letérés nélkül tévelyeg, boldogan bukik el, és aztán új erőre kap."
Együtt látjuk a fény, az álom, a sivatag képeit, s az ellentéteiket, ame-
lyek kioltják egymást. A misztikus képzelet igen hatásos eszköznek talál-
ta, hogy a sivatag – vízszintes kiterjedés – képzetéhez a szakadék – füg-
gőleges kiterjedés – képét párosítsa. A végtelen tér érzetét a szédülés
nyomatékosítja. A német misztikusok – Ruusbroechez hasonlóan – igen
plasztikusan alkalmazták ezeket a megrázó képeket.
Eckhart mester „a hallgatag és tágas istenség mód és forma nélkül való
örvényléséről" beszél. A boldogság élvezet, mondja Ruusbroec, „oly ha-
talmas, hogy elnyeli Istent magát minden szentjével együtt. . . a létmó -
dok teljes hiányában, ez a nem-tudás és az örök önelvesztés". Vagy má-
sutt: „A következő, a hetedik fokozatot. . . akkor érjük el, amikor min -
den tudáson és ismereten túl mélységes nem-tudást fedezünk föl ma-
gunkban; mikor túl az Istennek és teremtményeinek adott minden né -
ven, meghalunk, s elmerülünk az örök névtelenségben, és magunkat is
elveszítjük . . . és amikor a boldog lelkeket szemléljük, melyek elmerül-
tek, elsüllyedtek s elvesztek lényeg fölötti lényegükben, valami ismeret-
len és formátlan sötétségben."
Örök és reménytelen kísérletezés, hogy szakítsanak a képekkel, és
elérjék „az üresség állapotát, mely a képzelet teljes hiánya", de amit csak
Isten adhat meg. „Megszabadít bennünket minden képtől, és az ősi
állapotba vezet vissza, ahol minden vadul és hatalmasan abszolút,
formától és képtől mentes, az örökkévalóságnak megfelelően."
 Isten fogalmát, mondja Karthauzi Dénes, sokkal jobban le tudjuk írni
tagadásokkal, mint állításokkal. „Mert ha azt mondom: Isten a jóság, a
lényeg, az élet, úgy teszek, mintha megmondanám, hogy milyen Isten;
úgy teszek, mintha valamiféle közössége vagy hasonlatossága volna a te-
remtményekkel, holott bizonyos, hogy Isten érthetetlen és megismerhe -
tetlen, átláthatatlan és kimondhatatlan, és mindentől egészen külön van,
megmérhetetlenül és teljesen összehasonlíthatatlanul más és különb,
mint minden." Ezért nevezte az Areopagita a misztikusok „egyesítő böl-
csességét" esztelennek, őrültnek és bolondnak.
De akár a sötétségbe forduló fény motívumáról (amelyet az Areopagi-
ta fejlesztett ki az Ótestamentum nyomán), akár a tudatlanságról,
veszendőségről vagy halálról beszél Dénes és Ruusbroec, sosem tudnak
megszabadulni a hasonlatoktól.
Egyetlen gondolatot sem lehet kifejezni metafora nélkül. Minden kí-
sérlet, hogy a hasonlatot elkerüljék, eleve kudarcra van ítélve. Nem elé -
gíti ki a szívet, ha leghőbb vágyainkról csak tagadó formában beszélünk;
ha a filozófia már nem talál megfelelő kifejezéseket, ismét a költészeten a
sor. A misztika mindig újra felfedezi az elvont elmélkedések szédítő csú-
csáról a szimbolizmus virágos rétjeire vezető utat. Ha kimerültek a kife -
jezés forrásai, mindig a régi francia misztikusok, Szent Bernát és a vikto -
rinusok édes líraisága siet a látnok segítségére. Az eksztatikus elragadta-
tásban visszatérnek az allegória színei és alakjai. Heinrich Seuse így látja
jegyesét, Örök Bölcsességet: „Magasan fenn szállt a felhős égben, ragyo-
gott, mint a hajnalcsillag, és fénylett, mint a sugárzó nap; koronája az
öröklét volt, öltözete a boldogság, beszéde az édesség, csókja a mondha-
tatlan gyönyörűség; távol volt és közel, magasan fent és mélyen alant; je-
len és elrejtve; megközelíthető, és mégsem tudja megragadni senki."
Az egyház mindig félt a misztika túlzásaitól – volt is rá oka. A kon-
templatív elragadtatás tüze, elhamvasztván minden alakot és képet, el -
hamvaszt minden megfogalmazást, dogmát és szentséget is. De a miszti-
kus elragadtatás természete egyben biztosíték az egyház számára. A
misztikus életében a kegyelem ritka pillanata csupán, ha fel tud emelked-
ni az eksztázis tisztánlátásához, s alaktól és képtől megszabadultan ván-
dorol a magányos elmélkedés fennsíkján; ha meg tudja ízlelni az egyetlen
és teljes princípiummal való egyesülést. Mindújra le kell szállnia a csú-
csokról. Igaz, a szélsőségesek, „veszendő nyájukkal" együtt, a panteiz -
mus és a különcségek útjára tévedtek. De a többiek – és közöttük talál-
juk a nagy misztikusokat – mindig visszataláltak az egyházhoz, ahol a
szertartásokba rögzített hittitkok bölcs és gazdaságos rendszere várta őket.
Ez mindenkinek módot nyújtott, hogy adott pillanatban biztonsá gosan
és egyéni különcködések veszélye nélkül érintkezhessék az isteni
princípiummal. Az egyház azért élte túl a misztika veszélyeit, mert jól
gazdálkodott a misztikumban rejlő energiával.
„Az egyesítő bölcsesség esztelen, őrült és bolond." A misztikus végte-
lenbe vezető útja öntudatlanságba visz. Ha tagadunk minden összefüg -
gést az istenség és a megnevezhető dolgok között, valójában megszün-
tetjük a transzcendencia minden hatását. „Minden teremtmény – mondja
Eckhart – puszta semmi, nem mondom, hogy kicsi vagy kevés, hanem:
semmi. Aminek nincs léte, az nincs. A dolgoknak pedig nincs létük, mert
létük Isten jelenlététől függ." Az intenzív misztika a pre-intellektuális
szellemi élethez való visszatérés. A misztika eltörli és semmisnek nyilvá-
nítja az egész kultúrát.
A civilizáció mégis minden időben sokat köszönhetett a misztikának,
mert ez mindig csak fokozatosan bontakozik ki, és kezdeti fokán a lelki
és szellemi fejlődés fontos eleme. Az elmélkedés megköveteli az erkölcsi
tökéletesség szigorú gyakorlását. A misztikusok szelídek, fékezik vá -
gyaikat, egyszerűek, mértékletesek, szorgalmasak, és ezzel a béke, a val-
lásos buzgalom atmoszféráját teremtik meg maguk körül. Mindegyik
nagy misztikus dicsérte az alázatos munkálkodást és a jótékonykodást.
Németalföldön ezek a misztikával járó tulajdonságok – az erkölcsösség,
a jámborság – igen fontos szellemi mozgalom lényegévé váltak. A keve-
sek intenzív misztikája készítette elő a devotio moderna tömegekre
kiterjedő, extenzív misztikáját. A boldog pillanat magányos eksztázisa
helyett ez már a komolyság és buzgalom állandó és közös gyakorlása, az
egyszerű polgárok testvérházaiban és a windesheimi kolostorokban
folyó élet. Ez a kicsiben való misztika. Ők „csak egyetlen szikrát kaptak".
De köztük élt a lélek, mely a leggyümölcsözőbben adta át az utódoknak
a hanyatló középkor szellemét. Kempis Tamás nem teológus, nem
humanista, nem költő, nem filozófus, sőt, aligha igazi misztikus. Mégis
ő írta azt a könyvet, a Krisztus követésé-t, amely az eljövendő századok
vigasza lett. Talán ebben a műben sikerült a legmagasabb értelemben
legyőzni a középkori ember túláradó képzeletét.
Kempis Tamás a mindennapi élethez vezet vissza bennünket.
 XVIII. fejezet

A GONDOLKODÁS FORMÁI
ÉS A MINDENNAPI ÉLET

Ha egy korszak gondolkodásának formáit akarjuk megérteni, meg

kell vizsgálnunk azt is, hogyan tükröződnek ezek a gyakorlati
bölcsességben és a mindennapi életben, nem elég a teológiai és filozófiai
spekulációkat vagy a hitvallások fogalmait tanulmányoznunk. Sőt, azt
mondhatjuk, hogy egy kor szelleme tisztábban nyilatkozik meg a
mindennapi és megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének
módjában, mint a filozófia és a tudomány magas eszméiben. Hiszen a
tudományos okoskodás, legalábbis Európában, mindig görög, héber, sőt
babiloni eredetekhez kapcsolódik igen bonyolult szálakon, míg a
mindennapi életben a nép vagy a kor szelleme fejeződik ki spontán módon.
A középkori spekulatív gondolkodásnak szinte valamennyi formája és
szokása megjelenik a mindennapi életben is, ahol szintén a skolasztiku -
sok által realizmusnak nevezett primitív idealizmus minden szellemi te-
vékenység alapja. A középkori szellem a gyakorlati életben is külön kezel
minden eszmét; entitásnak tekinti a fogalmakat; megadja formulájukat,
majd mindegyiket addig csoportosítja és osztályozza, amíg sikerül szé-
kesegyházhoz hasonló, hierarchikus rendszert alkotnia belőlük.
Mindent, aminek állandó helye van az életben, úgy tekintenek, hogy
az isteni terv része, és ez adja létjogosultságát; mindegy, hogy egészen
hétköznapi szokások vagy a legmagasabb rendű dolgok-e. Jó példa erre
az, ahogyan az udvari etikett szabályait felfogták; ezzel már másutt is
foglalkoztunk. Aliénor de Poitiers és Olivier de la Marche bölcs törvé -
nyeknek tekintették ezeket a szabályokat, melyeket régi királyok alkot -
tak, és amelyek minden eljövendő századra kötelezőek. Aliénor úgy be -
szél róluk, mint az ősi bölcsesség megszentelt emlékeiről: „Hallottam,
hogy így mondták a régiek, akik tudták . . . " Szomorúan látja a hanyatlás
jeleit. Jó néhány év óta szokásba jött Flandriában, hogy az asszonyt, mi-
után megszülte gyermekét, a tűz mellé fektetik, „és ezen sokan gúnyo -
lódnak", mert régebben sohasem tettek ilyet. Mi vár még ránk? „De
mostanában mindenki azt teszi, ami éppen eszébe jut; ezért joggal félhe-
tünk, hogy minden rosszra fordul." La Marche komolyan felveti a kér-
dést: Miért tartozik a „gyümölcsgazdához" a „viasz-osztály" is, azaz a vi-
lágítás? És éppoly komolyan így válaszol: Mert a viasz a virágból szár-
mazik, akár a gyümölcs, „úgyhogy ez igen bölcsen van így elrendezve".
A középkori hatalom minden gyakorlati és szertartásbeli funkciónak
külön szervet létesít, mert a funkciót ideának tekinti, és mint ilyet, létező
dolognak. Az angol királyi udvartartás méltóságai között volt olyan, aki-
nek az a feladata, hogy a király fejét tartsa, ha az átkel a Csatornán, és
közben tengeribetegséget kap. 1442-ben egy bizonyos John Baker töl-
tötte be ezt a méltóságot, és halála után két leánya örökölte.
Hasonló természetű az az igen régi és nagyon primitív szokás, hogy
élettelen tárgyaknak tulajdonnevet adnak; a világháborúban újjáéledt,
amikor minden nagyobb ágyú nevet kapott. De a középkorban sokkal
gyakoribb volt. A chanson de Beste-ekben a hősök kardjának, a XIV. és
XV. századi háborúkban a kőmozsaraknak volt nevük: Orléans Kutyája, La
Bourgestrie (Polgárasszony), Dulle Griete (Buta Margit). Ennek az elter-
jedt szokásnak eredménye, hogy néhány igen híres gyémántot még ma is
név szerint emlegetünk. Merész Károly számos ékszerének volt neve: A
Három Fivér, A Háziasszony, Flandria labdája. Ha napjainkban a ha-
jóknak többnyire még van nevük, míg a harangoknak és a házaknak már
nem, az annak tulajdonítható, hogy a hajó mindmáig megőrizte vala -
hogy személyiségét. Az angolban például a hajók ma is nőneműek (az
összes többi tárgy semleges nemű). A középkorban a megszemélyesítés
hajlama sokkal erősebb volt, minden ház, minden harang nevet kapott.
A középkori elmék igyekeznek minden – akár költött, akár történel-
mi – eseményt kikristályosítani, példabeszéddé, bizonyítékká tenni,
hogy általános erkölcsi igazság példája legyen. Hasonlóképpen minden
állításból mondás, szállóige, idézhető szöveg lesz. A Szentírásban, a le -
gendákban, a történelemben és az irodalomban bármilyen kérdésre
rengeteg példát és típust találtak, melyek együtt valamiféle erkölcsi
családot alkottak, ahova az illető kérdést be lehetett sorolni. Ha valakit
rá akarnak bírni, hogy bocsásson meg egy sértést, felsorolják neki a
megbocsátás összes bibliai esetét; ha le akarják beszélni házasságáról,
felidézik az ókor valamennyi boldogtalan házasságát. Félelemnélküli
János tisztázni akarja magát az orléans-i herceg meggyilkolásának vádja
alól, ezért Joábhoz hasonlítja magát, az áldozatot pedig Absolonhoz; úgy
érzi, hogy ő még annyira sem bűnös, mint Joáb, mert nem dacolt nyíltan
a királyi szóval. „Így vonta le a derék János herceg az eset erkölcsi
tanulságát."
 A középkorban a komoly érvelést mindenki valamilyen textussal pró-
bálta megalapozni. 14o6-ban a párizsi tanácskozáson az egyházszakadás
kérdését tárgyalták: vajon engedelmességgel tartoznak-e az avignoni pá-
pának, vagy sem. Tizenkét különböző indítvány volt, és mindegyik egy -
egy bibliai idézetből indult ki. Nemcsak prédikátorok, világi szónokok is
bibliai idézetekre alapozták beszédüket.
Mindezek a vonások kitűnően egyesülnek Jean Petit 1408. március
8-án elmondott védőbeszédében. A szent életű ember, költő és prédiká-
tor a Saint-Pol-palotában fejedelmi közönség előtt próbálta tisztázni a
burgundi herceget a gyilkosság vádja alól; Félelemnélküli János ugyanis
beismerte az orléans-i herceg meggyilkolását, de aztán megbánta
beismerését. A beszéd a politikai gonoszság igazi remekműve, tökéletes
művészettel és szigorú stílussal épül erre az idézetre: „Minden rossz gyökere
a kapzsiság." Rendkívül ravaszul ötvözi egésszé a skolasztikus megkülön-
böztetések sémáit és a kiegészítő bibliai idézeteket, szentírási és történel-
mi példákkal illusztrálja mondanivalóját, és ördögi lendülettel eleveníti
meg. Petit mester tizenkét okot sorol fel, melyek mind arra kötelezik a
burgundi herceget, hogy tisztelje, szeresse a francia királyt, és álljon
bosszút érte. Majd idézetéből két következtetést von le: a kapzsiság hite-
hagyottakat és árulókat szül. A hitehagyást és árulást további osztályok-
ra és alosztályokra bontja fel, majd három példával világítja meg. A hall-
gatóság képzelete előtt felvonulnak az árulók ősi típusai, Lucifer, Abso-
lon és Athalia. Azután nyolc igazságot sorol fel annak bizonyítására,
hogy a zsarnokot meg szabad ölni. Az egyikről azt mondja: „Ezt az igaz-
ságot a tizenkét apostol tiszteletére, tizenkét érvvel fogom bizonyítani."
Majd szentenciákat idéz, hármat a doktoroktól, hármat a filozófusoktól,
hármat a jogászoktól, hármat a Szentírásból. A nyolc igazságból levonja
a következtetéseket, és egy kilencedikkel egészíti ki őket. A becsvágyó és
kicsapongó herceg emléke fölött lebegő gyanút ügyes célzásokkal és sej-
tetésekkel szítja: ő a felelős az „égők bálja" néven ismert, szerencsétlenül
végződött mulatságért, ahol VI. Károly vadembernek öltözött társasága
nyomorultul ott veszett a tűzben, és a fiatal király is alig menekült meg;
gyilkosságok és méregkeverések száradnak a lelkén, amiket Philippe de
Méziéres-rel, a „varázslóval" együtt tervezett ki a celesztinusok kolosto-
rában. Igen képszerű leírásra használja fel a herceg hírhedt előszeretetét a
szellemidézés és rémtörténetek iránt. Petit mester még a démonokat is
ismeri, akikkel Orléans tanácskozott; tudja a nevüket, és hogy milyen
ruhában voltak. Odáig megy, hogy az őrült Károly delíriumos beszédé -
ből is baljós értelmet olvas ki.
 Mindez még csak a szillogizmus felső tétele, pontról pontra fejti ki az
alsót is. Most, hogy leszögezte az alapvető tételeket, és így az esetet az
alapvető etikai kérdések síkjára emelte, miután így ügyesen felkeltette a
borzongó iszonyatot, kitörnek az egyenes vádak, a szenvedélyes gyűlölet és
rágalmazás áradata. A védőbeszéd négy óra hosszat tartott, és a végén
Félelemnélküli János azt mondta: „Bírja jóváhagyásomat." A védőbe-
szédet a herceg és legközelebbi hozzátartozói számára négy példányban
leírták, költséget nem kímélve aranyozással és miniatúrákkal díszítették,
préselt bőrbe kötötték; de bárki más is megvehette.
A hajlam, hogy minden esetből erkölcsi ítéletet és példabeszédet csi -
náljanak, a közmondásokban fejeződik ki a legáltalánosabban és legter-
mészetesebben. A középkori gondolkodásban a közmondásoknak fon-
tos szerepük van, minden nemzet fiai közt százával jártak szájról szájra.
Többnyire találóak és tömörek. Stílusuk gyakran ironikus, hangvételük-
ben mindig van valami kedélyes és rezignált. Sosem hirdetnek ellenállást.
„A nagy halak megeszik a kicsiket." „Ha rongyos a ruhád, állj háttal a
szélnek." „Csak a szükség visz rá a tisztességre." „Ha bajban vagy, nem
félsz az ördögöt hívni." „A lónak négy lába van, mégis megbo tlik." A
moralista panaszkodik, hogy az ember gonosz, a közmondás moso -
lyogva megérti. A közmondás mindig könnyedén átsiklik a rosszaság fe-
lett. Egyszer naivul pogány, máskor szinte evangéliumi szellemű. A nép,
amelynek sok közmondása van, kevesebb butaságot beszél, és elkerül
sok zavaros vitát, üres frázist. A vitatkozást a művelt embereknek hagy-
ja, maga beéri azzal, hogy minden esetet valamely közmondás tekintélye
alapján ítél meg. Van tehát előnye a társadalom számára, ha a gondolat
közmondásban kristályosodik ki.
A közmondások nyers egyszerűsége alapjában véve megegyezik a kor
irodalmának általános szellemével. Az írásművek szellemi szintje alig va-
lamivel magasabb, mint a közmondásoké. Froissart mondásai sokszor
úgy hangzanak, mint valami félresikerült közmondás. „Így van ez a hadi-
tettekkel: egyszer veszít az ember, másszor meg nyer." „Nincs olyan do-
log, amit az ember meg ne unna." A legbiztosabb, ha az ember saját
mondásai helyett jól bevált régi közmondásokat használ, mint Geoffroi
de Paris, aki rímes krónikáját közmondásokkal olajozza. A kor irodalmá-
ban igen gyakoriak a balladák, ahol minden versszak egy-egy közmon-
dással végződik, például Alain Chartier költeménye, A Páfrány balladája,
Coquillart-tól a Visszhang panaszai (Complaincte de Eco), Jean Molinet
számos költeménye, és a leghíresebb Villoné, amely teljes egészében köz-
mondásokból áll. Robert Gaguin műve, a Tétlen időtöltések (Temps d'oy-
sivité) százhetvenegy versszakból áll, csaknem valamennyi közmondás -
ként hangzó sorral végződik, bár nagy részük nem található meg az
ismertebb gyűjteményekben. Vajon Gaguin találta ki őket? Ha így van,
nagyszerű példa arra, milyen szerepet játszottak akkoriban a közmondá-
sok; in statu nascendi látjuk őket, amint egy ember agyában megszületnek.
Gyakran használják őket politikai beszédekben és prédikációkban.
Gerson, Jean de Varennes, Jean Petit, Guillaume Fillastre, Olivier Maillard
a legismertebb közmondásokkal támasztják alá érveiket. „Ne szólj szám,
nem fáj fejem." „Jól fésült fejen rosszul áll a sisak." „Ha a köznek szolgálsz,
semmi a béred."
A kikristályosodott gondolat másik formája, a mottó is a közmondás
rokona; a késői középkor nagyon szereti. Az különbözteti meg a köz-
mondástól, hogy nem általános érvényű bölcs mondás, hanem személyes elv
vagy buzdítás. Aki mottót választ, élete prédikációjához választ tex tust. A
mottó szimbólum és jelvény. Arany betűkkel írták fel a ruha és fegyverzet
minden darabjára, és bizonyára igen jelentős szuggesztív hatása volt. E
mottók alaphangja legtöbbször rezignált, mint a közmondásoké; néha
reménykedő. A mottónak titokzatosnak kell lennie: Mikor történik meg?
– Előbb-utóbb meglesz. – Előre! – Ha újra, jobban. – Több gyász, mint
öröm. – Jobbára a szerelemre vonatkoznak: – Mást sohasem. – Örömödre. –
Emlékezz! – Mindenkinél jobban. – Az ilyen jelmondatokat páncélukon és
lovuk takaróján hordták. A gyűrűkbe bizalmasabb szavakat véstek: – Szívem
tiéd. – Kívánom. – Örökre. – Mindent érted.
A mottókat kiegészíti az embléma, mint például Orléans-i Lajos gör-
csös botja ezzel a mottóval: Je l'envie, ami a hazárdjátékban körülbelül
annyit jelentett: „hívok"; Félelemnélküli János erre egy gyaluval vála-
szolt, és e szavakkal: Ic houd, azaz „tartom". Másik példa Jó Fülöp emb-
lémája, az acél és kova. Az embléma és a mottó már a heraldikus gondol-
kodás kapuja; ennek lélektanát még nem írták meg. A középkori ember
számára a címer nem egyszerűen hiúsági vagy származástani kérdés. Tu-
datában majdnem ugyanaz a szerepe a heraldikus alakoknak, mint a primitív
népeknél a totemnek. A címeroroszlánok, liliomok, keresztek hatalmas
gőgöt, becsvágyat, hűséget és áhítatot, bonyolult szellemi tartalmat
jelöltek és fejeztek ki képek útján.
A középkorban igen nagy mértékben kifejlődött kazuisztika szelleme is
azt a törekvést fejezte ki, hogy minden dolognak önálló és sajátos létet
tulajdonítsanak. Ez is a mindenen uralkodó idealizmus eredménye. Min-
den felmerülő kérdésnek kell hogy legyen ideális megoldása, amit úgy ta-
lálunk meg, ha felismerjük a helyes összefüggést a szóban forgó eset és az
örök igazságok között, ezek a kapcsolatok pedig formális szabályok se-
gítségével tárhatók fel. A szellem valamennyi területére kiterjed a ka -
zuisztika uralma: erkölcsre és jogra, a szertartásokra, az etikettre, a bajví-
vásokra, a vadászatokra és mindenekfölött a szerelemre. Már említettük,
hogy milyen hatást gyakorolt a lovagi kazuisztika a hadijog kialakulására.
Idézzünk még néhány példát Honoré Bonet Csaták fája című művéből.
Vajon az egyházi embernek atyját vagy püspökét kell-e segítenie?
Kell-e jóvátételt fizetni a kölcsönkért páncélért, ha csatában veszett el?
Szabad-e harcolni böjti napokon? Hogyan jobb harcolni, éhgyomorra
vagy étkezés után?
Különösen alkalmas kazuisztikus szőrszálhasogatásokra a hadifoglyok
kérdése. Akkoriban a katonaélet legfontosabb része a nemes és gazdag
emberek foglyul ejtése. Milyen körülmények között szabad megszökni a
fogságból? Mire érvényes a menlevél? Kit illet a fogoly, ha megszökött, és
újra elfogták? Megszökhet-e a fogoly, ha becsületszavát adta, de le-
győzője mégis láncra veri? Vagy megszökhet-e, ha aki elfogta, elfelejtette
becsületszavát kérni? Az ifjú-ban két kapitány a főparancsnok előtt ci-
vakodik egy fogoly miatt. „Én ragadtam meg előbb – mondja az egyik –
karjánál és jobb kezénél fogva, és letéptem kesztyűjét." „De nekem adott rá
kezet – mondja a másik –, hogy nem fog megszökni."
Az itt felsorolt vonásokban az idealizmus mellett erős formalizmus is
fellelhető. Mélyen gyökerezik a hit a dolgok transzcendens valóságában,
ezért minden fogalmat szigorúan meghatároznak, körülhatárolnak,
plasztikus formába öntenek, és ez a forma mindennél fontosabb a szá-
munkra. Pontos szabályok szerint tesznek különbséget a halálos és a bo-
csánatos bűnök között. A törvénykezésben a bűnösséget a tett külső jel-
lege határozza meg. A régi törvénykezési elv, hogy „a tett ítéli el az em -
bert", erősebb, mint valaha. Bár a jogbölcselet már régen megszabadult a
primitív jog szélsőséges formalizmusától, amely nem tett különbséget
szándékos és gondatlan cselekmények között, és már nem büntették a
meg nem valósult kísérletet, még a középkor végén is megtaláljuk a szi-
gorú formalizmus számos nyomát. Él még a régi törvény, hogy az eskü-
szöveg felmondása közben egyetlen nyelvbotlás is érvényteleníti az esküt,
mert az szent dolog. A XIII. században a külföldi kereskedőkkel kivételt
tettek, ha rosszul beszélték az ország nyelvét; hibás beszédük dacára
érvényesnek tekintették esküjüket.
 A becsületbeli kérdésekben tanúsított mérhetetlen érzékenység is az ál-
talános formalizmus következménye. Egy nemesembernek szemére vetik,
hogy lovának takaróját címerével díszítette, mert ha a ló, az „oktalan állat"
egy lovagi tornán megbotlik, meghurcolja a homokban a címert, és ezáltal
az egész család becsületét veszti.
A formaságoknak nagy szerepük volt mindenben, ami a bosszúállás-
sal, a kiengeszteléssel, a sértett becsület helyreállításával függ össze. A
bosszúállás joga a XV. századi Franciaországban és Németalföldön az élet
igen fontos eleme, többé-kevésbé meghatározott szabályok szerint
gyakorolták. Nem mindig az éktelen harag hajtja őket, hogy kegyetlen
bosszút álljanak; jól kidolgozott terv szerint követelnek elégtételt a meg-
sértett becsületért. Elsősorban az a fontos, hogy vér ömöljék, rendszerint
nem kívánják az ellenfél halálát; néha vigyáznak rá, hogy az áldozatot
csak arcán, karján vagy combján sebezzék meg.
Minthogy a keresett elégtétel formális jellegű, ezért szim bolikus is.
A XV. századi politikai kibéküléseknél nagy szerepe van a jelképes csele-
kedeteknek: lerombolják az elkövetett bűnre emlékeztető házakat; ke -
reszteket és emlékkápolnákat emelnek; befalaznak egy kaput; engesztelő
körmeneteket tartanak; miséket mondatnak a halottért. Amikor
1469-ben XI. Lajos Rouenban kibékül fivérével, mindenekelőtt az előke-
lőségek jelenlétében egy üllőn összetöri azt a gyűrűt, amelyet a lisieux-i
püspök adott Károlynak, akit ezáltal, mint annak hercegét, mintegy el-
jegyzett Normandiával.
Jean de Roye krónikája megdöbbentő példáját meséli el ennek a szim-
bólumokat és formákat keverő igyekezetnek. 1478-ban Párizsban téve-
désből felakasztottak egy bizonyos Laurent Guernier-t; kegyelmet ka-
pott, de a menlevél nem érkezett meg idejében. Egy évvel később fivére
engedélyt kapott, hogy a holttestet tisztességgel eltemettesse. „És ravata-
la előtt a fent nevezett városnak négy kikiáltója ment, kereplőjüket for -
gatva, és mellükön a fent nevezett Guernier címerét hordták, és a ravatal
körül négy gyertya és nyolc fáklya volt, gyászruhába öltözött és a fent
nevezett címerét hordó emberek kezében. És így vitték keresztül a fent
nevezettet Párizs városán. . . egészen a Szent Antal-kapuig, ahol fent ne-
vezett holttestet egy feketével beborított szekérre rakták, és a szekér
elvitte Provins-be, ahol eltemették. És a fent nevezett kikiáltók egyike,
aki a fent nevezett holttest előtt futott, ezt kiáltotta: »Jó emberek,
mondjatok egy Miatyánkot a megboldogult Laurent Guernier lelkéért;
amíg élt, Provins lakója volt, most pedig holtan találták egy tölgyfa alatt!«"
 A mi szemünkben a hanyatló középkor mentalitása gyakran
hihetetlenül felületesnek és gyengének tűnik. Valóban megdöbbentő,
mennyire nem vettek tudomást a dolgok összefüggéseiről. Habozás
nélkül általánosítanak egyetlen adat alapján. Ítéletük majdnem mindig
hamis. A pontatlanság, hiszékenység, könnyelműség,
összefüggéstelenség az egész középkori gondolkodásra jellemző. A
hibák gyökere a gondolkodás alapvetően formális jellege. Egy helyzet
vagy esemény megmagyarázására egyetlen motívum is elég, és jobbára a
legáltalánosabb, legközvetlenebb, legdurvább indítékot választják. A
burgundi párt szerint például a hercegnek csak egyetlen oka lehetett
arra, hogy megölje Orléans-i Lajost: meg akarta bosszulni a királyné
(állítólagos) házasságtörését az orléans-i herceggel. Viták során az
esetnek mindig csak egy-két mozzanatát vették figyelembe, ezek
jelentőségét viszont kényük-kedvük szerint eltúlozták. Ezért az egyes
tények mindig úgy jelentkeznek a kor tudatában, mint primitív
fametszetek; erős és egyszerű vonalak, nagyon világos kontúrok.
Ennyit a „szimplifikáló" gondolkodásmódról. Ami pedig a meggon-
dolatlan általánosítást illeti, a kor irodalmának majd minden lapján talá-
lunk ilyesmit. Valahol azt olvasta, hogy a régi angolok pártatlanok vol -
tak – Olivier de la Marche ebből az egyetlen esetből arra következtet,
hogy abban az időben az angolok erényesek voltak, és ezért hódították
meg Franciaországot. Eltúlozzák az egyes esetek fontosságát, mert az
eszmény fényében látják őket. Egyébként is minden esetre lehet párhuza-
mot találni a Szentírásban, és ez magasabb jelentést ad mindennek.
14o4-ben Párizsban megtámadták a diákok körmenetét; ketten
megsebesültek, egy harmadiknak elszakadt a ruhája. Ennyi elég is az
egyetem kancellárjának, felháborodása és egy hasonlat elragadja: „A
gyermekek, a szép diákok, mint a bárányok, ártatlanok" – és az esetet a
betlehemi mészárláshoz hasonlítja.
Ha minden eseményre ilyen könnyen találnak magyarázatot, és a ma-
gyarázat ennyire ellenállás nélkül ver gyökeret a köztudatban, természe-
tesen igen nagy a hamis ítélet veszélye. Nietzsche szerint, ha nem volná-
nak hamis ítéleteink, lehetetlen volna élnünk, és könnyen lehet, hogy az
élet intenzitása, amelyért nemegyszer irigyeljük a letűnt századokat,
részben annak köszönhető, hogy olyan könnyen alkottak hamis
ítéleteket. Napjainkban is olyankor, ha egy nemzetnek minden erejét
meg kell feszítenie, az idegeknek szüksége van a hamis ítéletek
segítségére. A középkori ember állandó lelki válságban élt. Egy pillanatig
sem lehetett meg a legdurvább hamis ítéletek nélkül. Csak az emocionális
felfogásmód és a zavaros eszmék szövevénye magyarázhatja meg például
azt a politikai érzést, amely a XV. században annyi franciát képes volt
rávenni, hogy a burgundi hercegek ügyének kedvéért előbb megszegje az
alattvalói hűséget, azután pedig saját hazájának ellensége legyen.
Ide tartozik az az általánosan elterjedt szokás is, hogy nevetségesen
eltúlozzák a csatában megölt ellenség számát. Chastellain szerint például
a gavre-i csatában a herceg oldalán öt nemes esett el, míg a genti lázadók
húsz- vagy harmincezer embert vesztettek.
Végül mit tartsunk a késő középkori szerzők furcsa felületességéről,
ami néha azt a benyomást kelti, mintha egyáltalán nem tudtak volna gon-
dolkodni? Olykor úgy tetszik, hogy nem is akartak mást nyújtani az ol -
vasónak, csak egy sor bizonytalan képet, és semmi szükségét nem érez -
ték, hogy el is gondolkodjanak a dolgokon. Froissart, Monstrelet és a
hozzájuk hasonló írók csak a külső körülményeket írják le, és ráadásul
eléggé hanyagul. Hérodotosszal összehasonlítva – Thuküdidészről nem
is beszélve –, elbeszélésük összefüggéstelen, üres, nincs magva, mélyebb
értelme. Nem tudják megkülönböztetni a lényegest az esetlegestől. Siral-
masan hiányzik belőlük a pontosság. Monstrelet jelen volt, amikor a bur-
gundi herceg Jeanne d'Arc-kal beszélt, de nem emlékszik rá, miről volt
szó. Maga Thomas Basin, aki a rehabilitációs pert vezette, azt mondja
krónikájában, hogy Johanna Vaucouleurs-ben született, pedig valójában
Domrémyben; hogy Baudricourt vezette Johannát Tours-ba, és Baudri-
court szerinte a város ura, holott csak a városkapitány; három hónapot
téved arra vonatkozóan, hogy mikor beszélt először a dauphin Johanná-
val. Olivier de la Marche szertartásmester és kifogástalan udvaronc,
mégis állandóan összezavarja a hercegi család genealógiáját, annyira,
hogy szerinte Károly 1475-ben lépett házasságra Yorki Margittal, holott
ő maga is részt vett a lakodalmon 1468-ban. Néha még Commynes is
meglepően pontatlan.
A hiszékenység és a kritikai szellem hiánya olyan általános és közis -
mert, hogy fölösleges további példákat hozni. Természetesen ebben is
nagyok a különbségek, aszerint, hogy mennyire művelt emberrel van
dolgunk. Basin és Molinet mesének tekinti azt a néphiedelmet, hogy Me-
rész Károly vissza fog térni. De a nép körében még a nancyi csata után
tíz évvel is adnak kölcsön pénzt olyan feltételek mellett, hogy majd a her-
ceg visszatérésekor kell megfizetni. Molinet így ír erről:

Láttam egy ritka képet:

feltámadott a holt,
 és míg házába tért meg,
pénzt két marokra szórt.
Egyik mondta: „Hisz él ez!"
A másik: „Szél csupán."
De aki mélyen érez,
csak sír a holt után.

A hanyatló középkor mentalitását élénk képzelet, naiv idealizmus és

erős érzelmi élet jellemzi; az emberek könnyen elhisznek mindent, ami
gondolataikban felmerül. Ha egyszer nevet és formát kapott egy gondo -
lat, természetesnek tartják, hogy igaz is; szinte észrevétlenül helyet kap a
szellemi alakok rendszerében, és osztozik azok hitelességében.
A világosan körvonalazott és gyakran antropomorf jellegű ideák egy -
részt nagymértékben rögzítetté és merevvé válnak, másfelől fennáll az a
veszély is, hogy a túlságosan élénk forma elhomályosítja a fogalom értel-
mét. A házasság tüköré-ben (Le miroir de mariage) Eustache Deschamps
hosszú allegorikus és szatirikus költeményében a főszereplő neve Szabad
Akarat. Bolondság és Kívánság azt tanácsolja neki, hogy nősüljön meg,
Tudás Tárháza viszont lebeszéli a nősülésről. Vajon mit akart kifejezni
Deschamps az elvont Szabad Akarattal? Ingadozik az agglegény gondta-
lan szabadsága és a filozófiai értelemben vett szabad akarat között. A
megszemélyesítés többé-kevésbé elnyelte az ideát, amelyből született. A
költemény erkölcsi tartalma éppoly határozatlan, mint a központi alak
jelleme. A lelki házasság és a kontemplatív élet áhítatos dicsérete különös
ellentétben áll a nők és a női erény szokásos, meglehetősen durva kigú -
nyolásával. A szerző olykor magasztos igazságokat ad Bolondság és Kí -
vánság szájába, holott ők éppen az ördög ügyvédei. Nagyon nehéz meg -
állapítani, mi volt a költő személyes meggyőződése, mit gondolt komo-
lyan.
A középkori mentalitás majdnem valamennyi megnyilvánulásával
kapcsolatban felmerül a kérdés, mi benne a komoly, és mi az, ami csak
póz és játék. A lovagság, szerelem és vallásosság formáival kapcsolatban
egyaránt volt ilyen problémánk. Ne felejtsük el, hogy a mienknél kezdet-
legesebb kulturális fokon ritkán találunk határvonalat az őszinte meg -
győződés és a szerepjátszás között. Ami ma képmutatás lenne, a közép -
kori lélekben nem mindig az.
A kor lelkét – az ideák meghatározott formája dacára – kiegyensúlyo-
zatlanság jellemzi, ami különösen a babona területén nyilvánvaló. Ha bo-
szorkányságról van szó, a kétely és racionális értelmezés a legvadabb hi-
székenységgel váltakozik. Sosem derül ki pontosan, mennyire őszinte ez
a hiedelem. Philippe de Méziéres Az öreg zarándok álmában elmondja,
hogy maga is megtanulta a mágiát egy spanyoltól. Több mint tíz évig
hasztalanul igyekezett elfelejteni ezt a gyalázatos tudományt. „Bármint is
akarta, nem tudta kiirtani elméjéből a fent nevezett jeleket, és azok Isten
ellen való hatását." Végül „Isten kegyelme folytán gyónás és ellenállás
segítségével megszabadult ettől a nagy bolondságtól, amely a keresztény
lélek ellensége".
1461-ben Arrasban rettenetes hadjáratot vezettek a boszorkányok el-
len, de mind a nép, mind a hatóságok erősen kételkedtek a vádak valósá-
gában. Arras városán kívül, mondja Jacques du Clerq, „ezer ember kö-
zül egy sem akadt, aki elhitte, hogy csakugyan véghezvitték a fent neve -
zett boszorkányságokat. Senki sem hallott róla, hogy azelőtt ilyesmi tör-
tént volna ezekben a tartományokban". De a város mégis keservesen
megszenvedett miatta; kereskedőinek sehol sem adtak szállást és hitelt,
mert attól féltek, hogy esetleg másnap boszorkánysággal vádolják meg
őket, és minden vagyonukat elkobozzák. Az egyik inkvizítor azt állítot -
ta, hogy ránézésre megismeri a bűnöst, továbbá hogy lehetetlen, hogy
valakit hamisan vádoljanak boszorkánysággal; ez az ember később meg-
őrült. Egy gyűlölettől izzó költemény azzal vádolta a boszorkányüldözőket,
hogy kapzsiságból koholták az egész ügyet, és maga a püspök is „némely
gonosz ember szándékának" tulajdonította az üldözést. Jó Fülöp a
louvain-i egyetemtől kért véleményt, amelynek több tagja azt
válaszolta, hogy boszorkányság nem létezik. Erre a herceg, aki bár régies
gondolkodású, nem babonás, elküldi az Aranygyapjú igazlátóit Arrasba.
Ezután meg is szűntek a kivégzések és bebörtönzések. Később
valamennyi pert semmisnek nyilvánították, amit a város nagy lakomával
ünnepelt meg, és több épületes színjátékot mutattak be.
A XV. században már eléggé elterjedt nézet, hogy a levegőben lovagló
boszorkányok és a boszorkányszombatok orgiái csak képzelődések, az
ördög sugalmazza őket szegény hóbortos nőknek. Froissart leírja egy
gascogne-i nemesembernek és Horton nevű házi démonjának megdöb-
bentő esetét (e leírásban pontosság és elevenség tekintetében messze fe-
lülmúlja önmagát); de a történetet képzelődésnek minősíti. Csakhogy a
képzelődést az ördög okozza, úgyhogy a racionális magyarázat a félúton
megáll. Csak Gerson meri felvetni az agybeli sérülés lehetőségét, a töb -
biek beérik azzal a feltevéssel, hogy ördögi káprázatokról van szó. Mar-
tin Lefranc, a lausanne-i székesegyház prépostja 1440-ben Jó Fülöpnek
ajánlja a Hölgyek bajnoka (Champion des dames) című művét, amelyben
ezt az álláspontot védelmezi.

El nem hiszem, amíg csak élek,

hogy egy nő hús és vér szerint
rigóként légi útra kélhet
– vágta rá a bajnok megint.
------------------------
Ha a nő ágyába hanyatlik,
s békés álomba szenderül,
az ellenség, ki sosem alszik,
jön és ágya szélére ül.
Szeme elé oly cselesül
idézi csalja képeit,
hogy az elhiszi: száll, repül,
s teszi – amit csak álmodik.
Vénasszony – azt álmodja tán,
hogy találkozóra siet
egy macska hátán vagy kutyán –
de ez csak puszta képzelet;
s nincs söprűnyél, bot, melyen egy
lépést is szállni sikerül.

A természetfölötti jelenségekkel kapcsolatos állásfoglalás általában

ingadozó. Egymást váltogatta a racionális értelmezés, az ijedt
hiszékenység és az ördögi cselvetés gyanúja. Az egyház elkeseredetten
harcolt a babona ellen. Richard barát, a népszerű párizsi prédikátor
elégettette a neki hozott mandragorát, „amit sok bolond ember nagy
gonddal őriz, mert nagyon hisz ebben a szemétben, olyannyira, hogy azt
gondolja, amíg házánál van mandragora (feltéve, hogy nagyon jól be van
burkolva selyembe vagy vászonba), nem lesz szegény egész életében".
A teológiai dogmatika igyekezett pontosan megkülönböztetni a hit és
a babona dolgait. Az áldások és ráolvasások, mondja Karthauzi Dénes
A babona bűne ellen (Contra vitia superstitionum) írott értekezésében, ön-
magukban nem hatékonyak. Csak akkor segítenek, ha kegyes szándékkal
és Istenbe vetett reménnyel, alázatos imádságként mondják el őket. Mi -
vel a néphit mégis varázserőt tulajdonít nekik, jobb lenne, ha a papság
eleve tiltaná ezeket a szokásokat.
 Sajnos, az egyház buzgalma, mellyel a hit tisztaságát őrizte, nem érin-
tette a démonomániát. Saját tanai akadályozták abban, hogy gyökeresen
kiirtsa, hiszen Szent Ágoston és Szent Tamás tekintélye alapozta meg az
elvet: „Minden, ami látható módon történik ezen a világon, démonok
műve is lehet." Dénes a fentebb idézett érvelését azzal folytatja, hogy a
ráolvasások gyakran akkor is hatnak, ha nincs bennük kegyes szándék, s
ilyenkor az ördög nyújt segédkezet. Ez a kétértelműség sok bizonytalan-
ságot okozott. Továbbra is a boszorkányoktól való félelem és az üldözők
vad dühe ülte meg a kor lelkét. Az üldözés elméletét és gyakorlatát hiva-
talosan is megerősítette a XV. század végén a Boszorkányok pörölye; ezt a
könyvet két német dominikánus írta, 1487-ben jelent meg; VIII. Ince pápa
bullája, a Summis desiderantes pedig 1484-ben kelt.
Így a középkor vége felé fokozatosan kiteljesedett a képzelgésnek és a
kegyetlenségnek ez a sötét rendszere. Kiépüléséhez a középkori gondol-
kodás valamennyi gyengesége és súlyos tévedésre való hajlama hozzájá-
rult. A XV. század úgy adta át a következő kornak, mint egy súlyos beteg-
séget, és hosszú időn keresztül sem a klasszikus kultúra, sem a reformá-
ció, sem a katolikus újjáéledés nem tudta és nem is akarta meggyógyí -
tani.
 XIX. fejezet

MŰVÉSZET ÉS ÉLET

Ha 1840 körül megkértek volna egy művelt embert, jellemezze

néhány szóval a XV. századi francia civilizációt, válaszát valószínűleg
jobbára Barante könyve, A burgundi hercegek története és Hugo Párizsi
Notre Dame-ja sugalmazza. A felidézett kép zordon és sötét, alig világít
benne a derű és szépség néhány sugara.
Ha ma megismételnénk ezt a kísérletet, egész más eredményt
kapnánk. Az emberek ma Jeanne d'Arcról, Villon költészetéről beszélnének,
és mindenekfölött a képzőművészeti alkotásokról. A korszakról alkotott
elképzelésünket elsősorban az úgynevezett primitív francia és flamand
mesterek – Van Eyck, Rogier van der Weyden, Fouquet, Memling,
Claus Sluter, a szobrász és a nagy zenészek határozzák meg. Mintha az
egész kép színe és tónusa megváltozott volna. A romantika által meg -
alkotott, és főleg a régi krónikákon alapuló kép, a kegyetlenség és nyo -
mor képe a tiszta és naiv szépség, a vallásos buzgalom és mélységes misz-
tikus béke víziójának adott helyet.
Általános jelenség, hogy egy kor képzőművészeti alkotásai mindig
sokkal derűsebb és boldogabb hangulatot árasztanak, mint a krónikák,
okiratok vagy akár az irodalom. A képzőművészet nem panaszkodik.
Még a szomorúságot és gyötrelmet is elégikusan ábrázolja, úgyhogy el -
veszi a szenvedés keserű ízét, míg a költők és történetírók, bemutatván
az élet vég nélküli sérelmeit, mindig megőrzik a közvetlen fájdalom éles-
ségét, és felidézik az elmúlt nyomorúság nyers valóságát.
Manapság egyre inkább vizuálisan érzékeljük a történelmet. A legtöbb
művelt ember nem olvasmányai segítségével alakítja ki elképzeléseit
Egyiptomról, Görögországról vagy a középkorról, hanem képzőművé-
szeti alkotásaikat szemléli, eredetiben vagy reprodukcióban. A közép-
korra vonatkozó felfogásunk megváltozott; s ezt nem az okozta, hogy
megváltozott a romantikus érzés, hanem az, hogy az intellektuális érté -
kelést a művészi váltotta fel.
De az a korszemlélet, amelyet a műtárgyak sugalmaznak, sohasem tel-
jes, mindig túlságosan kedvező, és ezért félrevezető. Több szempontból
is kiegészítésre szorul. Ami a szóban forgó korszakot illeti, mindenek -
előtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy sokkal több írott emlék maradt
ránk, mint műtárgy. A hanyatló középkor irodalmát néhány kivételtől
eltekintve úgyszólván teljesen ismerjük. Minden műfaj képviselteti
magát: a legmagasztosabb és a legközönségesebb, komoly és komikus,
vallásos és profán egyaránt. A ránk maradt irodalmi hagyaték a kor
egész életét tükrözi. Ráadásul az írott hagyomány nemcsak irodalomból áll:
a megszámlálhatalan hivatalos feljegyzés révén szinte tetszés szerinti
pontosságot érhetünk el az ábrázolásban.
Ezzel szemben a képzőművészet – adottságainál fogva – csak tökélet-
lenebbül, kevésbé közvetlenül tudja kifejezni az életet. Ráadásul a műal-
kotásoknak csak egy speciális töredéke áll a rendelkezésünkre. Az egyhá-
zi művészeten kívül igen kevés műalkotás maradt fenn. A világi művé -
szetet és az iparművészetet csak néhány ritka példány képviseli. Ez sú -
lyos hiány, mert éppen ezek a művészi formák mutathatnák meg, hogyan
függ össze a művészi alkotás a társadalmi élettel. A csekély számú oltár-
kép és sír keveset árul el erről; a korszak művészete úgy maradt ránk,
mint ami a kor történelmétől teljesen független. Márpedig ha igazán meg
akarjuk érteni a művészetet, nagyon fontos, hogy fogalmunk legyen ró-
la, milyen szerepet játszott az életben; és ehhez a megmaradt művek nem
nyújtanak kellő alapot, az is fontos volna, ami elveszett.
Akkoriban a művészet még teljesen egybeolvadt az élettel. Hivatása
az, hogy szépséggel töltse meg az élet kereteit, amelyek erősek és határo-
zottak. Az életet dúsan burjánzó liturgia övezte és osztotta részekre: a
szentségek, a misék, az egyházi év ünnepei. Határozott formája volt az
élet minden tevékenységének és örömének, akár a vallással, a lovagság -
gal, a munkával vagy a szerelemmel függött ossze. A művészet feladata,
hogy e kereteket bájjal és színekkel díszítse; nem önmagáért volt szükség
rá, hanem hogy azzal a fénnyel övezze az életet, ami csak belőle áradhat.
A művészet még nem a hétköznapi élet elől való menekülés eszköze,
mint napjainkban; azért gyönyörködtek benne, mert az élet eleme volt,
az élet értelmének kifejeződése. Akár az áhítatnak adott szárnyakat, akár
a világi gyönyörűségeket dicsérte, semmiképpen sem csak puszta szépsé-
get láttak benne.
Ezért megkockáztatjuk azt a paradoxont, hogy a középkor csupán
iparművészetet ismert. Műalkotásokra csak valamilyen gyakorlati cél
szolgálatában volt szüksége. Az alkotás célja és mondanivalója mindig
fontosabb volt esztétikai értékénél. Hozzátehetnénk még azt is, hogy az
önmagáért való művészet nem a szépség utáni vágyból eredt, hanem a
bőséges művészi termelés eredménye volt. A fejedelmek és nemesek
kincstárában annyi tárgy halmozódott fel, hogy gyűjtemények keletkez-
tek. Gyakorlati céljuk ekkor már nem volt; csodálták őket mint fényűzési
cikkeket és érdekességeket; így született meg a műízlés, amelyet a re-
neszánsz tudatosan fejlesztett tovább.
A XV. század nagy képzőművészeti alkotásaiban, nevezetesen az
oltárképeken és a síremlékeken a tárgy sokkal fontosabb, mint a
szépség. Azért kellett szépnek lenniük, mert a téma szent, vagy mert a mű
valami magasztos célra készült. Ez a cél mindig többé-kevésbé gyakorlati
jellegű. A hármas-oltár arra szolgált, hogy a nagy ünnepi istentiszteletek
fényét emelje, és hogy a kegyes donátorok emlékét megörökítse. A Van
Eyck testvérek Bárány imádása oltárát csak nagy ünnepeken nyitották ki.
Nemcsak a vallásos festmények szolgáltak gyakorlati célokat. A városi
hatóságok híres ítéletek ábrázolásaival díszítették fel a törvényszéki ter-
meket, hogy a bírákat ünnepélyesen intsék kötelességükre. Ilyen Brug -
gében Gerard David képe, a Cambyses ítélete; Louvainben Dieric Bouts
Ottó császárt ábrázoló festménye, és ilyenek voltak Brüsszelben Rogier
van der Weyden elveszett képei is.
A következő példából kiderül, milyen fontosnak tartották a műalkotás
tárgyát. 1384-ben Lelinghamben az Anglia és Franciaország között kö-
tendő fegyverszünetről tárgyaltak. A fejedelmeknek egy régi kápolnában
kellett találkozniok, és Berry hercege a csupasz falakat ókori csatákat áb-
rázoló szőnyegekkel fedette be. Amikor a belépő lancasteri herceg, John
of Gaunt meglátta ezt, követelte, hogy azonnal távolítsák el a csataképe-
ket; ne legyenek csatát és pusztítást ábrázoló jelenetek a szemük előtt,
amikor békét akarnak kötni. Ezért más szőnyegeket akasztottak fel, ame-
lyek Krisztus kínszenvedésének instrumentumait ábrázolták.
Különösen az arcképfestészetben fonódik össze a tárgy fontossága és a
művészi érték; az arckép emlék vagy családi ereklye, s napjainkban is
van bizonyos erkölcsi fontossága, mert az érzelem, amelynek létét kö -
szönheti, ma éppoly élénken él az emberekben, mint régen. A középkor-
ban a legkülönfélébb célokra rendeltek arcképeket, de kétségkívül igen
ritkán azért, hogy műalkotáshoz jussanak. A családi érzés és büszkeség
kielégítésén kívül az is feladata volt az arcképnek, hogy a jegyesek így
ismerjék meg egymást. 1428-ban Jó Fülöp küldöttséget menesztett
Portugáliába, feleségül kért egy hercegnőt. A kíséretben ott volt Jan van
Eyck is, hogy megfesse a hercegnő portréját. Az udvari krónikások igen
kedvelték azt a mesét, hogy a fejedelmi vőlegény azonnal beleszeret
menyasszonyába, mihelyt arcképét meglátja – mint például Richárd
angol király, amikor a hatesztendős Izabella francia hercegnőnek
udvarolt. Olykor arról is beszélnek, hogy a vőlegény különböző arcképeket
össze-hasonlítva választ. A Saint Denis-i krónikás szerint a fiatal
Károlynak egy bajor, egy osztrák és egy lotaringiai hercegnő között
kellett választania. Mindhárom udvarhoz egy-egy tehetséges festőt
küldtek, a három arcképet a király elé terjesztették, és ő a fiatal Izabella
bajor hercegnőt választotta, mert úgy találta, hogy ő a legszebb hármuk
közül.
A műalkotás gyakorlati szerepe a síremlékkel kapcsolatban a
legfontosabb, az akkori szobrászatnak ez a legkényesebb területe. Az
elhunyt képmása utáni vágy annyira erős, hogy már a sír felépítése előtt ki
kellett elégíteni. Ha előkelő embert temettek, a halottat vagy élő ember,
vagy képmás képviselte. Saint Denis-ben Bertrand du Guesclin temetési
szertartásán „négy állig felfegyverzett bajnok négy jól felszerelt, díszes
páncélú paripán vonult be a templomba, olyannak ábrázolva a halottat,
amilyen életében volt". 1375-ben a Polignacok egy gyászszertartással
kapcsolatos elszámolásában a következő tétel szerepel: „Hat garas
Blaisenek, aki a halott lovagot jelenítette meg a szertartáson." Királyok
temetésén fejedelmi öltözetbe bújtatott bőrfigura jelképezte a halottat.
Súlyt helyeztek rá, hogy az alak minél jobban hasonlítson. Néha több
ilyen képmást visznek a menetben. Talán innen ered a halotti maszkok
készítésének szokása, amely Franciaországban kezdődött, a XV. században.
Minthogy többé-kevésbé minden művészet alkalmazott művészet
volt, művészek és kézművesek között még nem tettek különbséget. A
flandriai, berryi vagy burgundi udvar szolgálatában álló nagy mesterek
– valamennyien igen jellegzetes egyéniségű művészek – nemcsak ké-
peket festettek vagy kéziratokat illusztráltak; nem tartották rangjukon
alulinak, hogy szobrokat fessenek be, címerpajzsokat és zászlókat díszít-
senek, vagy ruhákat tervezzenek lovagi tornákra és szertartásokra. Így
Melchior Broederlam, az első burgundi herceg udvari festője – előtte
hosszú ideig a herceg apósának, a flandriai grófnak udvartartásában töl -
tötte be ugyanezt a tisztséget – végzi el az utolsó simításokat a grófi palo-
ta öt faragott székén. A hesdini kastélyban kijavít és kifest néhány beren-
dezést, amelyek arra valók, hogy a vendégeket tréfából vízzel öntsék le.
Dolgozik a hercegnő egyik kocsiján is. Ő irányítja a flotta költséges fel-
díszítését, amikor 1387-ben a herceg Sluysba összehívja a hajóhadat egy
angolok elleni expedícióra. A hadjáratból egyébként nem lett semmi. Az
udvari festőknek lakodalmakon és temetési szertartásokon is sok dolguk
akadt. Jan van Eyck műhelyében szobrokat festettek ki. Ő maga elkészí -
tette a világ térképét Fülöp herceg számára, bámulatra méltó finomság-
gal festette meg az egyes városokat és országokat. Hugo van der Goes
megrajzolta a genti pápai bűnbocsánatot hirdető feliratokat. Amikor
1488-ban Miksa főherceg Bruggében fogságba esett, a festő Gerard Davidot
bízták meg azzal, hogy képekkel díszítse a börtön rácsos ajtaját és
ablaktábláit.
A XV. század mestereinek munkájából csak igen kevés alkotás maradt
fenn, az is csak szűk körből. Néhány síremlék, oltárkép, arckép, számos
miniatúra, néhány iparművészeti tárgy: templomi edények, miseruhák és
egyházi bútordarabok; de világi művek, fafaragások és kandallók kivéte-
lével, alig maradtak. Mennyivel többet tudnánk a XV. század művészeté-
ről, ha Jan van Eyck és Rogier van der Weyden fürdő- és vadászjeleneteit
össze lehetne hasonlítani Pietáikkal és Madonnáikkal! Nemcsak a világi
képek vesztek el. Az iparművészet egész nagy területeiről nincs még
elképzelésünk sem. Így a megmaradt miseruhákat nem tudjuk összeha-
sonlítani a drágakövekkel és kis harangokkal kivarrt udvari díszruhák-
kal, mert ezek elvesztek; nem láthatjuk a ragyogóan felékesített hadiha -
jókat, a miniatúrák pedig csak konvencionális és ügyetlen képet adnak
róluk. Froissart – pedig nem nagyon fogékony a művészet iránt – szinte
ujjong, amikor egy feldíszített flotta pompáját írja le, az árboccsúcsokon
lengő, címerekkel díszített lobogókat, amelyek sokszor egészen a víz szí-
néig leértek. Merész Fülöp hajóját Broederlam díszítette fel, azúrkékre és
aranyszínűre volt festve; a tatot nagy címerpajzsok vették körül, a vitor-
lák százszorszépekkel és a hercegi pár nevének kezdőbetűivel pompáz -
tak, és ott állt rajtuk a mottó: „Nem ér utol." A nemesek versengve szór-
ták a pénzt hajójuk felékesítésére. Jól ment a festőknek akkoriban,
mondja Froissart, kevesen voltak, és bármilyen árat kértek, megkapták.
Azt állítja, hogy sok nemes hajója árbocait végig arany levelekkel fedette
be. Guy de la Trémoille kétezer fontot költött díszítésekre. „És mindezt
Franciaország szegény népe fizette..."
Ha ezek az iparművészeti alkotások ránk maradtak volna, elsősorban
pazar drágaságuk ragadna meg. Ez a kor jellemző vonása, a fennmaradt
művekben is fellelhetjük, de minthogy csak szépségükért szoktuk tanul-
mányozni őket, fényük, pompájuk nem érdekel, ügyet sem vetünk rá. De
akkoriban ezt tartották a legfontosabbnak.
A késő középkori francia és burgundi kultúrában mintha a pompa ki
akarná szorítani a szépséget. A kor művészete pontosan tükrözi ezt a
szellemet. Mindaz, amit az előzőkben jellemzőnek tartottunk a kor gon-
dolkodásmódjára, újra megjelenik a művészetben: minden eszmének
meghatározott formát akarnak adni, a szellem tele van zsúfolva
rendszerbe foglalt formákkal és alakzatokkal. A művészetben is megtaláljuk
azt a tendenciát, hogy semmit se hagyjanak forma, figurák, díszítések
nélkül. Az építészet késő gótikus stílusa olyan, mint egy orgonista
utójátéka, amelyet sehogy sem tud befejezni. Minden formai elemet újra
meg újra részekre bontanak, majd minden részlet ismét összefonódik; nincs
olyan vonal, amelynek ne lenne ellenvonala. A forma az idea rovására
fejlődik, vadon burjánzik a díszítés, elrejt minden vonalat és felületet. A
horror vacui, az ürességtől való irtózás uralkodik, ami mindig a művészet
hanyatlásának jele.
Mindez azt jelenti, hogy a pompa és a szépség között elmosódik a
határvonal. A díszítés már nem arra szolgál, hogy a tárgy természetes
szépségét emelje; túlnő rajta, szinte fojtogatja. Minél messzebb
kerülünk a tiszta képzőművészettől, annál szembetűnőbb a formális
díszítő motívumok burjánzása. Nagyon világosan megfigyelhető ez a
szobrászatban. Az elszigetelt alakokat nem lepi el a formák tömege: a
Mózes-kút alakjai és a síremlékek „siratói" olyan tiszták, mint Donatello
alkotásai. De mihelyt a szobrászat dekoratív célt szolgál, rögtön
túlburjánzo ornamentikát találunk. Vegyük szemügyre a dijoni
tabernákulumot; feltűnő, mennyire nincs összhang Jacques de Baerze
szobrai és Broederlam festménye között. A festmény önmagáért készült,
egyszerű és józan, a dekoratív célú reliefek viszont bonyolultak,
túlzsúfoltak. Ugyanez az ellentét a festmények és a faliszőnyegek
között is felismerhető. A szövőművészet, még ha jeleneteket és
alakokat ábrázol is, technikája miatt nem léphet túl a dekoratív
kifejezésmodokon, ezért mindig túlságosan díszes.
A ruhatervezésben teljesen eltűnnek a tiszta művészet lényeges jegyei,
a helyes mérték és a harmónia. Itt csak pompára és díszességre töreked-
nek. A gőg és hiúság a művészettel összeegyeztethetetlen érzéki eleme-
ket vezet be. A történelem egyetlen korszaka sem ismert olyan pazar di -
vatot, mint ami 1350 és 1480 között uralkodott. Itt teljesen akadálytala-
nul kibontakozik a kor esztétikai érzése. Nevetségesen eltúlozták a ruhák
méreteit és formáit. A nők fejdísze a kúp alakú hennin, amely a hajat a
kendő alatt tartó kis coifból fejlődött ki. Magas és boltozott homlok, bo-
rotvált halánték a divat. A férfiviselet még bizarrabb: mélyen kivágott
ruhák jelennek meg, a cipőorrok, a poulaine-ek olyan mérhetetlenül hosz-
szúak, hogy a nikápolyi csata után a menekülő lovagok kénytelenek le -
vágni cipőjük orrát; csipkés övek, vállnál elálló, gömb alakú ruhaujjak;
hosszú houpelande-ok és rövid zekék; henger alakú vagy hegyes kalapok; a
fejre kakastaréj vagy tűzláng formájában felhúzott csuklyák. Egy-egy
díszruhát sok száz drágakő díszített.
 A féktelen pazarlás szelleme legjobban az udvari ünnepélyeken tom -
bolta ki magát. Ismeretesek az 1454-ben Lille-ben tartott burgundi
ünnepélyek, amelyek során a vendégek fogadalmat tettek, hogy
keresztes hadjáratra indulnak, továbbá a Merész Károly és Yorki Margit
házassága alkalmából 1468-ban Bruggében tartott ünnepélyek. Nehéz
tökéletesebb ellentétet elképzelni, mint amilyen a kérkedő pompa e
barbár megnyilvánulásai és a Van Eyck testvérek, Dieric Bouts és Rogier van
der Weyden édes és nyugodt derűt sugárzó festményei között feszül.
Semmi sem lehetett ostobább és csúnyább, mint az entremets-ek, a
hatalmas pástétomok, amelyekben egész zenekarok, teljesen felszerelt
hajók, kastélyok, majmok, bálnák, óriások és törpék, az allegória
minden abszurduma elfért. Ezekben a mulatságokban valami
hihetetlenül rossz ízlés nyilvánult meg.
Mégsem szabad eltúloznunk a XV. századi művészet két véglete közötti
távolságot. Mindenekelőtt fel kell ismernünk, milyen szerepet játszottak
az ünnepélyek a kor társadalmi életében. Az ünnepség megőrzött valamit
a primitív társadalmakban viselt jellegzetességeiből; a kultúra legmaga-
sabb rendű kifejezése, a kollektív öröm legemelkedettebb formája, erősíti
az összetartozás érzését. A nagy társadalmi megújulások korában, pél-
dául a francia forradalom idején, az ünnepélyek ismét visszanyerik erede-
ti társadalmi és esztétikai szerepüket.
A mai ember, ha akarja, saját maga is megkeresheti szórakozását a
könyvekben, a zenében, a művészetben vagy a természetben. Hajdanán
azonban, amikor kevesebb az emelkedett szórakozás, és nem is mindenki
számára elérhető, szükség volt az ünnepélyek közös örvendezésére. Mi-
nél gyötrőbb a hétköznapok nyomorúsága, annál erősebb serkentőkre
van szükség, hogy elérjék a szépség és az öröm mámorító érzését, mely
nélkül az élet elviselhetetlen. A XV. század mélységesen pesszimista, és
állandó depresszióban él, ezért létfontosságú számára az élet szépségét
harsogva hirdető, pompás és ünnepélyes nyilvános mulatság. A
könyvek drágák, az országok sorsa bizonytalan, a műalkotások ritkák;
az egyénnek nincs módja rá, hogy megfeledkezzék magáról. Minden
irodalmi, zenei vagy képzőművészeti élvezet többé-kevésbé összefügg
az ünnepségekkel.
De ha az ünnepségek a kultúra alkotórészei, nem állhatnak csupa
vidámságból. Sem a hazárdjáték, sem az ivás és a szerelem elemi örömei,
sem a fényűzés és pompa nem adhat megfelelő keretet. Az ünnepélynek
stílusra van szüksége. A modern kor ünnepélyei azért vesztették el kultu-
rális jelentőségüket, mert elvesztették stílusukat. A középkorban a vallá-
si ünnep hosszú ideig a kollektív vidámság minden fajtája fölé kereke -
dett, mert maga a liturgia magasrendű stílust kölcsönzött neki. A népün-
nepély, amely dalban és táncban önálló szépségelemeket vonultatott fel,
szintén összefüggött az egyházi ünnepekkel. A saját stílussal rendelkező
polgári népünnepély csak a XV. század táján kezd kibontakozni az egyhá-
zi keretekből. Ezt a fejlődést képviselik Észak-Franciaország és a Német-
alföld „retorikusai". Addig csak a fejedelmi udvarok tudták a világi ün -
nepségeket formával és stílussal felruházni, gazdagságuk és az udvari
eszmény társadalmi jelentősége révén.
Az udvari ünnepség stílusa mégis szükségképpen elmarad az
egyháziétól. Itt az imádkozás és a közös örvendezés magasztos
gondolatot fejezett ki, és ez oly széppé és méltóságteljessé tette az
ünnepélyt, hogy azt még a gyakran burleszkbe illő részletek túlzásai
sem tudták elrontani. A világi ünnepélyeken viszont csak a lovagság és
az udvari szerelem eszményeit dicsőítették. A lovagság szertartásrendje
eléggé gazdag ugyan ahhoz, hogy ünnepélyes és tiszteletre méltó stílust
teremtsen, hiszen lovaggá ütés, fogadalmak, lovagrendek káptalanjai,
lovagi tornák szabályai, a hódolat külsőségei, szolgálat és elsőbbség,
igazlátók és heroldok méltóságteljes tevékenysége, ragyogó címerek és
páncélok szerepelnek benne. De ez nem elégített ki minden vágyakozást.
Az udvari ünnepélytől elvárták, hogy a heroikus élet álmát teljes egészében
a néző szeme elé varázsolja. És itt csődöt mondott a stílus. A XV.
században ugyanis a lovagi képzelet kelléktára már csak hiú konvenció és
puszta irodalom.
A meghökkentő lille-i és bruggei ünnepségek színpada úgyszólván al-
kalmazott irodalom. Az irodalom légies álmodozásának könnyedsége
még megőrzött valami bájt, de a nehézkes testi átváltozás ezt is szétrom-
bolta. Az irdatlan élőképek szemrebbenés nélküli komolysága igazi bur -
gundi vonás. Úgy látszik, mintha a hercegi udvar legalábbis részben el-
vesztette volna francia szellemét az Északkal való érintkezés során. A
lille-i lakoma egy egész sorozat lezárása és betetőzése volt; a nemesek egy-
más után adták a lakomákat, versengve egymással a pompában és pazar-
lásban. A záróbankett előkészítésére Jó Fülöp bizottságot nevezett ki,
élén Jean de Lannoy-val, az Aranygyapjú egyik lovagjával. A herceg leg-
bizalmasabb tanácsosai, Antoine de Croy és maga a kancellár, Nicolas
Rolin is gyakran részt vett a bizottság ülésein, amelynek egyébként Oli-
vier de la Marche is tagja volt. Mikor ez utóbbi emlékirataiban ehhez a
fejezethez ért, még utóbb is áhítat fogta el. Az emlékezetes események
leírását így kezdi: „Mivelhogy a nagy és tiszteletre méltó cselekedetek
megérdemlik, hogy felemlegessük őket, és emlékük örökké éljen..."
Fölösleges tovább folytatnunk, hiszen a történetírás közhelyeit mondja.
Volt olyan is, aki a Csatornán túlról jött, hogy részt vegyen eze n a
lakomán. A vendégeken kívül igen sok nemes néző jelent meg, többnyire
álöltözetben. Először mindenki megcsodálta az építményeket, utána jött
az entremets, azaz a „személyiségek" ábrázolása, és az élőképek. Maga Oli-
vier az anyaszentegyház fontos szerepét játszotta, elefánt hátán, torony-
ban jelent meg, az elefántot egy török óriás vezette. Az asztalokat rend -
kívül furcsán díszítették fel. Volt ott felszerelt és feldíszített gálya; rét
fákkal és forrással; sziklák; Szent András-szobor; a lusignani kastély a
tündéri Mélusine-nel; szélmalom, közelében madarászok; erdő, amely-
ben vadállatok sétáltak; végül egy templom orgonával és énekesekkel; ezek
és egy pástétomban ülő, huszonnyolc tagú zenekar felváltva szóra-
koztatták a közönséget.
Kérdés, hogy mindez milyen fokú ízlésre vagy ízléstelenségre vall. Az
entremets mitológiai és allegorikus zagyvasága természetesen nem érde-
kes. De vajon milyen volt a művészi kivitel? Az akkori emberek csak kü-
löncködést és nagy méreteket kívántak. 1468-ban a bruggei lakoma asz-
talán ott állt a negyvenhat láb magas gorcumi torony. La Marche beszél
egy bálnáról, amelyet szintén az asztalon látott: . . . és ez bizony nagyon
szép entremets volt, mert több mint negyven ember volt benne." Nagyon
szerették a csodálatos gépezeteket: egy Herkules által legyőzött sárkány
szájából élő madarak szálltak ki; az ilyen furcsaságoknak persze semmi -
féle művészi értéke nincsen. A komikus elem igen alacsonyrendű; a gor-
cumi toronyban medvék fújták a kürtöket, máshol kecskék énekelnek
egy motettát, farkasok fuvoláznak, négy nagy szamár jelenik meg mint
énekes – és mindez Merész Károly tiszteletére, aki jó zenész.
Mégsem merném azt állítani, hogy e nagyképű és nevetséges
különcségek között nem lehetett sok műremek. Ne felejtsük el, hogy azok,
akik e gargantuai dekorációkat élvezték, a Van Eyck testvérek és Rogier
van der Weyden pártfogói – maga a herceg, Rolin, aki a beaune-i és
autuni oltárokat adományozta, és Jean Chevrot; Rogier ez utóbbinak a
megbízásából festette a ma Antwerpenben látható Hét szentség-et. Mi több,
a dísztárgyakat maguk a festők tervezték. Ha a feljegyzések nem említik
is Jan van Eycket vagy Rogier-t az ünnepségekkel kapcsolatban,
megemlékeznek a két Marmionról és Jacques Daret-ről. Az 1468-i
ünnepélyre ugyanis az egész festőcéhet igénybe vették; lóhalálában hívták
össze őket Gentből, Brüsszelből, Louvainból, Tirlemont-ból, Mons-ból,
Quesnoyból, Valenciennes-ből, Douai-ből, Cambray-ból, Arrasból,
Lille-ből, Ypres-ből, Courtray-ből, Oudenarde-ból, hogy Bruggében
dolgozzanak. Lehetetlen azt hinnünk, hogy munkájuk csúnya volt.
Harminc hajó a herceg országainak címerével díszítve; hatvan, országa
viseletét hordó nő, „kosarakban gyümölcsöt és kalickában madarakat
visznek . . ." Sok középszerű egyházi festményért nem adnám, ha láthatnám
őket.
Bár paradoxonnak tetszhet, de még ennél is tovább mehetünk: talán
Claus Sluter művészetét is csak akkor értjük meg igazán, ha az azóta
nyomtalanul eltűnt dísztárgyakat is figyelembe vesszük.
A rendeltetés az összes művészet közül a sírszobrászat számára a legsú-
lyosabb béklyó. A hercegi sírok faragásával megbízott szobrásznak nem
volt szabad a keze, hogy szép dolgokat alkosson. Az elhunyt fejedelem
dicsőségét kellett hirdetnie. A festő mindig szabadjára engedheti képze-
letét, sohasem kell szigorúan a megbízáshoz tartania magát. A kor szob-
rásza viszont valószínűleg mindig pontosan körülírt megbízás
alapjándolgozott. Ezenfelül művészete motívumainak száma is
korlátozott, és szigorú hagyomány határozza meg őket. Igaz, hogy a
festők és szobrászok egyaránt a hercegi udvartartás szolgái; Jan van
Eyck éppúgy a komornyik (varlet de chambre) címet viseli, mint Sluter és
ennek unokaöcscse, Claus de Werve, de ez a két utóbbi számára sokkal
inkább jelent valóban szolgálatot, mint a festőnek. A burgundi herceg
teljesen kisajátította a két nagy hollandot, akiket a francia művészeti élet
vonzása örökre elcsalt hazájukból. Claus Sluternek a herceg Dijonban házat
bocsátott rendelkezésére, ott élt, mint úriember, de mégis az udvar szolgája
volt. Unokaöccse és utóda, Claus de Werve a fejedelmet szolgáló művész
tragikus példája: évekig Dijonban tartják, hogy Félelemnélküli János sírját
befejezze, de a szükséges pénz sohasem érkezik meg, így ragyogóan in-
duló művészi pályáját tönkretette a tétlen várakozás.
A szobrász művészete tehát ebben a korban szolgai jellegű. A szobrá-
szatot viszont általában nem nagyon befolyásolja a kor ízlése, mert esz -
közei, tárgya és anyaga korlátozott, keveset változik. A nagy szobrász
mindig és mindenhol a tisztaság és egyszerűség olyan optimumát alkotja,
amelyet klasszikusnak nevezünk. Az emberi test és a drapéria kevés vál-
tozatot tesz lehetővé. Bármelyik korból valók is, a szobrászat mestermű-
vei mind hasonlítanak egymáshoz, és szerintünk Sluter műve is osztozik
a szobrászat örök azonosságában.
Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy – már ameny-
nyire a szobrászatban egyáltalán lehetséges – éppen Sluter művészetén némi
nyomot hagyott a korízlés (hogy ne mondjuk: a burgundi ízlés). Sluter
művei nem eredeti alakjukban maradtak ránk, amilyennek a mester
szánta őket. Képzeljük el, milyen lehetett a Mózes-kút 1418-ban, amikor
a pápai legátus bűnbocsánatot engedélyezett mindenkinek, aki áhítatos
lélekkel tekinti meg. Ne feledjük el, hogy a kút csak töredék, egy kálvária
része, az első Valois-házból való burgundi herceg ezzel akarta ko-
szorúzni a champmoli karthauzi kolostor kútját. A főrész, a megfeszített
Krisztus Szűz Máriával, Szent Jánossal és Mária Magdolnával, szinte tel-
jesen megsemmisült már a francia forradalom előtt. Csak a talapzat ma -
radt meg, körben a Megváltó halálát megjósoló hat prófétával, és egy an-
gyalok tartotta párkány. Az egész kompozíció a legmagasabb fokú rep-
rezentáció, „beszédes mű", látványosság, a hercegi bevonulások és lako-
mák élőképeinek és „megszemélyesítéseinek" közeli rokona. Az élőké -
pek tárgyát is szívesen választották a Krisztus eljövetelére vonatkozó
jóslatokból. A kút körül álló alakok is tekercset tartanak a kezükben, raj-
ta a jóslat szövege, akárcsak a „megszemélyesítésben". A szobrászatban
ritka eset, hogy az írott szónak ekkora szerepe lenne. Az itt megnyilvánuló
csodálatos művészetet csak akkor tudjuk egészen átélni, ha halljuk e
megszentelt és ünnepélyes szavakat: „És ölje meg Izráel egész gyüleke-
zete estennen" – Mózes szavait. „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat.
Megszámlálhatnám minden csontomat" – mondja Dávid király. Jeremiás
pedig: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők, tekintsétek meg és lássátok
meg, ha van-e oly bánat, mint az én bánatom." Ézsaiás, Dániel, Zakariás
mind az Úr halálát hirdetik. Mintha hatszólamú gyászdal emelkedne a
keresztig. Ebben rejlik a mű lényege. A kezek gesztusa olyan nyomaté -
kosan irányítja a figyelmet a szövegre, a fájdalom kifejezése olyan erős az
arcokon, hogy az egész már-már elveszti az ataraxiát, a nagy szobrászat
ismertetőjelét; egészen közvetlenül fordul a nézőhöz. Michelangelo alak-
jaival összehasonlítva Sluter szobrai túlságosan is kifejezőek, személye-
sek. Az expresszív jelleg még nyilvánvalóbb volna, ha a próféták által
tartott kálváriából több marad ránk, mint csupán Krisztus feje és nyers
méltóságú torzója.
A mű pazar dekorációi még jobban kiemelik a champmoli kálvária lát-
ványos jellegét. Eredeti sokszínű pompájában kell elképzelnünk, mert
Jean Malouel, a művész és Kölni Hermann, az aranyozó, nem takarékos-
kodott az erős és csillogó színekkel. A talapzat zöld volt, a próféták kö -
penye aranyozott, tunikájuk vörös és azúrkék, arany csillagokkal.
Ezsaiás arany szövetből készült ruhát viselt, pedig mindnyájuk közül ő a
legkomorabb. A szabadon maradt felületeket arany napokkal és iniciá -
lékkal töltötték ki. Nemcsak az alakok alatti oszlopokon, de magán a tel-
jesen bearanyozott kereszten is büszke címerek terpeszkedtek. A kereszt
karjai oszlopfőszerű kidolgozásban Burgundia és Flandria címerét visel-
ték. Kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy milyen szellemben fogta
fel a herceg kegyességének e nagy emlékművét? A legbizarrabb azonban
az az aranyozott rézből való szemüveg (Henequin de Hacht műve), ame-
lyet Jeremiás próféta orrára tettek.
Tragikus, hogy a fejedelmi pártfogó akarata ennyire elnyomja a nagy
művészetet, de ugyanakkor felemelően heroikus a tehetséges szobrász
küzdelme is, ahogyan megpróbálja béklyóit lerázni. A koporsó körüli si-
rató alakok hosszú ideig kötelezőek a burgundi sírművészetben. Ezeket
nem arra szánták, hogy a fájdalmat fejezzék ki; a szobrásznak hű képet
kellett adnia a temetési menetről és a temetésen jelenlevő méltóságoktól.
De Sluternek és tanítványainak lángelméje ezt a motívumot a művészet-
ben ismert legmélyebb gyász kifejezésévé avatta, valóságos kőbe vésett
gyászmenetté.
Ezek szerint nem is olyan biztos, hogy joggal képzeljük el a művészt
úgy, mint aki pártfogójának rossz ízlése ellen hadakozik. Könnyen lehet,
hogy Jeremiás szemüvegét maga Sluter is szerencsés ötletnek tartotta.
Abban a korban a műízlés még jól megfért a ritka és csillogó dolgok sze-
retetével. Egyszerűségükben a bizarrt még úgy tudták élvezni, mintha
maga a szépség volna. Egyaránt csodálták a tiszta művészet alkotásait, a
fényűzési cikkeket és a ritkaságokat. A fejedelmi gyűjteményekben még
jóval a középkor után is műtárgyak, kagylóból és hajból készült limlo-
mok, híres törpék viaszszobrai és más ilyesmi állt egymás mellett, vad
összevisszaságban. A hesdini kastélyban, ahol a műkincsek mellett bősé-
gesen találunk a fejedelmi udvarokban oly gyakori szórakoztató gépeze -
teket, Caxton látott egy termet, amelyet Iaszónnak, az aranygyapjú hősé-
nek történetét ábrázoló festmények díszítették. A művészt nem ismer -
jük, de valószínűleg kitűnő festő volt. A hatást azzal növelték, hogy fel-
szereltek egy gépezetet is, amely utánozni tudta a villámlást, mennydör-
gést, havat és esőt, Médeia bűvös tudományának emlékezetére.
A fejedelmek bevonulásakor a leleményes fantázia semmin sem akadt
fönn. Mikor Bajor Izabella 1389-ben bevonult Párizsba, aranyozott szar-
vú fehér szarvast lehetett látni, nyaka körül koszorú; a szarvas mozgatta
szemét, agancsát, lábait, és végül felemelt egy kardot. Abban a pillanat -
ban, amikor a királyné átment a Notre-Dame-tól balra levő hídon, az
egyik toronyból „ügyes gépezetek segítségével" angyal ereszkedett le,
keresztülment a hidat fedő, kék és arany liliomokkal díszített tafotakárpit
nyílásán, és koronát tett a királynő fejére. Azután az angyalt „újra felhúz-
ták, mintha önszántából tért volna vissza az égbe". Jó Fülöpöt és
VIII. Károlyt is hasonló alászállásokkal fogadták. Lefévre de Saint Rémy
megcsodálta a négy kürtöst és tizenkét nemesembert, akik műlovakon
„úgy nyargaltak és forgolódtak, hogy öröm volt nézni".
Az idő pusztítása megkönnyítette, hogy a tiszta művészetet különv á-
lasszuk e haszontalanságoktól és bizarr játékoktól, mert ezek teljesen
eltűntek. Ez a szétválasztás, amelyet a mi esztétikai érzékünk
megkövetel, az akkori emberek számára nem létezett. A művészet
sohasem volt független a társadalomtól, az életet szolgálta. Társadalmi
rendeltetése az volt, hogy egy kápolna, donátor, pártfogó vagy
ünnepély jelentőségét növelje, nem pedig a művész dicsőségét. Ma már
nehezen tudjuk elképzelni a művészet akkori helyzetét. Kevés maradt
fenn abból a környezetből, amelybe a műalkotásokat helyezték, és maguk
a műalkotások is csak kis számban maradtak ránk. Ezért olyan
felbecsülhetetlen annak a néhány munkának az értéke, mely az
egyháztól és udvartól független magánéletet mutatja be. Ebből a
szempontból egy festmény sem hasonlítható ahhoz a National
Galleryben látható portréhoz, amelyet Jan van Eyck festett Giovanni
Arnolfiniről és feleségéről. A festőnek ez egyszer nem isteni lények
méltóságát kellett ábrázolnia, vagy a főúri gőgöt kiszolgálni; szabadon
követhette ihletét, barátait festette le, házasságuk alkalmából. Vajon
csakugvan a Flandriában Jean Arnoulphinnek nevezett luccai kereskedőt
ábrázolja ez a kép? Jan van Eyck kétszer festette meg ezt az arcot (a
második kép Berlinben található); nehéz ugyan kevésbé olaszos
fiziognómiát elképzelnünk, de Ausztriai Margit leltárában a kép így sze-
repel: „Hernoul le fin feleségével egy szobában", úgyhogy nincs okunk
kételkedni. A lefestett személyek mindenesetre Van Eyck barátai voltak,
ezt ő maga tanúsítja képe szignálásával, leleményesen és gyengéden; a
tükör fölött ez a felirat áll: Johannes de eyck fuit hic, „Jan van Eyck volt itt."
Azt hinnők, még egy perce sincs. Hangja mintha ott lebegne a szoba
csöndjében. A képből az a gyengédség és mélységes béke árad, amelyet
csak Rembrandt talált meg újra. Hirtelen kitárul a kor derűs
alkonyórája, amelyet – úgy hisszük – ismerünk, és mégis hasztalanul
keressük a kor oly sok megnyilatkozásában. Itt a szellem végre boldog,
egyszerű, nemes és tiszta, mint a korabeli magasztos egyházi zene és a
megindító népdal.
 Talán így képzelhetjük el Jan van Eycket, amint elmenekül az udvari
élet zajos vidámsága és durva szenvedélyei elől, az egyszerű szívű, álmo-
dozó Jan van Eycket. Különösebb fantázia nélkül is felidézhetjük a her -
ceg komornyikját, aki akarata ellenére szolgálja a nagyurakat, a nagy mű-
vész minden undorát végigszenvedi, mikor kénytelen magasztos művé -
szi ideálját megtagadni, hogy egy ünnepély bizarr gépezeteit tervezze.
Csakhogy ezt a személyiségéről alkotott képet semmi nem igazolja. Ez
az általunk csodált művészet az annyira ellenszenves főúri élet légköré -
ben alakult ki. Az a kevés, amit a XV. századi festők életrajzáról tudunk,
nagyvilági embernek és udvaroncnak mutatja őket. Berry hercege jó vi -
szonyban volt művészeivel. Froissart látta, amint bizalmasan beszélgetett
André Beauneveu-vel ennek pompás Mehun-sur-Yévre-i kastélyában.
A három Limbourg testvér, a nagy illuminátorok, a herceget újévi aján-
dékkal lepik meg, egy új illuminált kézirattal, amelyről kiderül, hogy „ál-
könyv, csak fehér fatömb könyv módjára befestve, de nincsenek lapjai,
és semmi sincs beleírva". Jan van Eyck kétségtelenül állandóan udvari
körökben forgott, különben a herceg nem bízott volna rá titkos diplo-
máciai feladatokat. Azonkívül tudós embernek számított, mert klasszi -
kus szerzőket olvasott, és tanulmányozta a geometriát. Hiszen szerény
jelmondatát – als ik kan (ahogy tudom) – görög betűkbe rejtette el, egy
ártatlan szeszélynek engedve.
Úgy látszik, hogy a XV. század szellemi és erkölcsi élete két élesen elvá-
lasztott körre oszlott. Egyfelől az udvarnak, a nemességnek és a gazdag
középosztálynak a civilizációja: becsvágyó, büszke és mohó, szenvedé-
lyes és pazar. Másfelől ott a devotio moderna nyugodt köre, a Krisztus köve-
tése, Ruusbroec és Szent Colette. A Van Eyck testvérek békés és miszti-
kus művészetét szívesen helyeznénk az utóbbi körbe, pedig inkább az elsőbe
tartozik. A kegyes közösségek valószínűleg alig voltak kapcsolatban a
kor virágzó nagy művészetével. A zenében helytelenítették a kont-
rapunktikát, sőt még az orgonát is. A windesheimi szabályok megtiltot -
ták, hogy az éneket modulációkkal szépítsék, és Kempis Tamás azt
mondta: „Ha nem tudtok úgy énekelni, mint a csalogány és a pacsirta,
akkor énekeljetek úgy, mint a varjak és békák, mert azok úgy énekelnek,
ahogy Isten nekik rendelte." Dufay, Busnois, Okeghem zenéje udvari
kápolnákban fejlődött ki. A devotio moderna írói egyáltalán nem említik a
festészetet; érdeklődési körükön kívül állt. Azt szerették, ha könyveik
egyszerű formában és képek nélkül jelennek meg. Alighanem pusztán a
gőg művének tekintették a bárányos oltárképet, akárcsak az utrechti
székesegyház tornyát.
 A nagy művészek rendszerint nem a jámbor városi polgárok, hanem
más körök számára dolgoztak. Bár a Van Eyck testvérek és követőik
művészete városi környezetben alakult ki, mégsem nevezhető polgári
művészetnek. Az udvar és a nemesség túlságosan nagy vonzóerőt jelen-
tett. Csak a hercegi pártfogás tette lehetővé, hogy a miniatúra művészete
olyan magas fokra emelkedjék, amely a Limbourg testvérek és a torinói
imakönyv festőinek munkáját jellemzi. A nagy festőknek a fejedelmeken
kívül a nagy világi és egyházi főurak adtak munkát, és az újgazdagok,
akikből annyi volt a burgundi udvarban, tehát ők is az udvar körül cso-
portosulnak. Az egykorú francia, burgundi és holland művészet azért kü-
lönböző, mert az utóbbi még megőriz valamit a születési helyéről – az
isten háta mögötti kis városokból, például Haarlemből – magával hozott
józanságából. De még Dieric Bouts is délre ment, Louvainben és Brüsz-
szelben dolgozott.
A XV. századi műpártolók között meg kell említeni Jean Chevrot
tournav-i püspököt, aki egy címerpajzs felirata szerint a jelenleg
Antwerpenben levő megindító és izzóan áhítatos kép, a Hét szentség
donátora. Chevrot jellegzetes udvari főpap; a herceg bizalmas tanácsadója,
lelkesedik az Aranygyapjú ügyéért és a keresztes hadjáratért. Másfajta
donátor Peeter Bladelin, akinek arca a Berlinben levő middelburgi
oltárképen látható. Ő a kor nagytőkése, szülővárosa, Brugge adószedői
tisztségétől egészen a hercegi főkincstárnokságig vitte. O hozta rendbe
és ellenőrizte a herceg pénzügyeit, aki ezért kinevezte az Aranygyapjú
kincstárnokává, és lovaggá ütötte. Ot küldték Angliába, hogy Charles
d'Orléans-t kiváltsa a fogságból. A herceg a törökök elleni hadjárat
pénzügyeinek intézésével is őt akarta megbízni. Nagy és a kortársak által
megcsodált vagyonából gátakat építtetett, és Flandriában új várost
alapított, amelyet Middelburgnak nevezett el zeelandi szülővárosa után.
A nevezetes donátorok - Jodocus Vydt, Van de Paele kanonok, a Croy-k,
Lannoy-k – mind a kor gazdagjai közé tartoznak, akár újgazdagok, akár
nem, akár polgárok, akár nemesek. Leghíresebb közülük Ni colas Rolin,
az „alacsony sorból való" kancellár, jogász, pénzember és diplomata.
1419-től 1435-ig ő hozta létre a hercegek nagy diplomáciai szerződéseit.
„Mindent önmaga igazgatott, és minden ügy terhét egymaga viselte,
háborúét, békéét, pénzügyekét egyaránt." Nem egészen gyanún felül
álló módszerekkel hatalmas vagyont gyűjtött, és azt mindenféle kegyes és
jótékony alapítványra költötte. Az emberek mégis gyűlölettel emlegették
kapzsiságát és gőgjét, és cseppet sem bíztak a kegyességben, mely e
jótékony tevékenységre indította. A Louvre-ban áhítattal térdel ugyan
a képen, amelyet Jan van Eyck a kancellár szülővárosa, Autun számára
festett, miként azon is, amelyet Rogier van der Weyden a kancellár
beaune-i kórházának szánt, de az ember mégis csak földi dolgokra
gondol. „Mindig a földön aratott – mondja Chastellain –, mintha örökké
a földön volna maradása; értelme eltévelyedett, és bölcsessége cserben -
hagyta, mert nem tudott korlátot szabni, hogy öregkorában szeme elé
tárja közeledő végét." Jacques du Clercq következő szavai támasztják ezt
alá: „Fent nevezett kancellár világi értelemben a királyság egyik legböl-
csebb emberének tartatott; ami a lelkieket illeti, azokról hallgatok."
Képmutató kifejezést keressünk tehát a Rolin kancellár Madonnája do-
nátorának arcán? Mielőtt pálcát törnénk fölötte, jusson eszünkbe, mi-
lyen rejtélyes a kor számos emberének vallási személyisége; milyen jól
össze tudják egyeztetni a szigorú kegyességet a szélsőséges kevélységgel,
fösvénységgel és bujasággal. Nem könnyű kiismerni a régi korok lelki
mélységeit.
Abban a kegyességben, amelyet a XV. századi festészet jelenít meg, a
misztika és a kíméletlen materializmus szélsőségei találkoznak. Az ábrá-
zolt hit olyan közvetlen, hogy a legérzékibb és legnehézkesebb földi ala-
kot is légiessé tudja tenni. Van Eyck nehéz pompájú, merev, arannyal és
drágakövekkel csillogó brokátokat adhat figuráira; még nincs szüksége
a barokk lobogó ruháira és szétterpesztett lábaira ahhoz, hogy felfelé
mutassanak.
Pedig sem művészetük, sem hitük nem primitív. Könnyen félreértésre
ad alkalmat, ha a primitív szót használjuk a XV. századi festőkre. Primití-
vek, de csupán időrendi értelemben, amennyiben számunkra elsők, ná-
luk régebbi festőket nem ismerünk. De igen nagy tévedés, ha szellemi ér-
telemben tekintjük őket primitívnek. A szellem, melyet e művészet kife-
jez, azonos a kor már említett vallási szellemével; nem primitív, inkább
dekadens, mert ebben az időben a képzelet már minden részletében
áthatotta a vallási gondolatot, amelynek már bomlása is megkezdődött.
A legrégibb időkben a szent alakokat mérhetetlenül távolinak
ábrázolták: félelmetesek és merevek. De a XII. századtól kezdve Szent
Bernát misztikája pátoszt vitt a vallási életbe, ami óriási fejlődési
lehetőségeket jelentett. Az emberek új és túláradó kegyességük
elragadtatásában képzeletben részt akartak venni Krisztus
kínszenvedésében; nem elégedtek meg többé azzal a merev,
mozdulatlan, távoli alakkal, amelyet a román stílus adott a Szűzanyának.
Az égi lényekre árasztottak minden formát és színt, amit a földi
valóságból merítettek. A szabadjára eresztett képzelet a hit egész
területét elöntötte, és minden szent dolognak aprólékosan ki dolgozott
alakot adott.
Az irodalmi kifejezés eleinte előnyben volt a festészettel és a szobrá-
szattal szemben. A szobrászat még ragaszkodott az előző korszakok for-
malisztikus merevségéhez, amikor az irodalom már arra vállalkozott,
hogy a kereszt drámáját minden testi-lelki részletében leírja. A korábban
Szent Bonaventurának tulajdonított Elmélkedések Krisztus életéről (Medi-
tationes vitae Christi) nyomán valamiféle patetikus naturalizmus alakult
ki. Krisztus születése, gyermekkora, a levétel a keresztről, mind megha-
tározott formát öltött, és élénk, mindig azonos színezést nyert. Aprólé-
kos részletességgel írják le, hogyan ment fel Arimatheai József a létrán,
hogyan kellett összeszorítania az Úr kezét, hogy kihúzhassa a szögeket.
Közben a XIV. század végére akkorát fejlődött a festői technika, hogy a
részletek visszaadásában utolérte, sőt maga mögött hagyta az irodalmat.
A Van Eyck testvérek naiv és ugyanakkor kifinomult naturalizmusa a
festői kifejezés új formája, de ha az általános kultúra szempontjából te-
kintjük, akkor ez is csak annak a tendenciának a kifejeződése, amelyet a
hanyatló középkor szellemi életének minden területén megfigyelhetünk:
minden gondolatot igyekeznek képekben kikristályosítani. Ez a natura-
lizmus nem a reneszánsz előfutára, mint általában gondolják, hanem
inkább a középkori mentalitás fejlődésének utolsó lépcsőfoka. Az a vágy,
hogy minden megszentelt eszményt határozott képpé változtassanak,
hogy az ideálnak tiszta és világos körvonalazott formát adjana k – ame-
lyet Gersonnál, a Rózsa-regény-ben és Karthauzi Dénesnél figyeltünk
meg – a művészetnek is irányt szabott, akárcsak a néphitnek és a teológi-
ának. A Van Eyck testvérek művészete egy korszak lezárása.
 XX. fejezet

AZ ESZTÉTIKAI ÉRZÉS

Egy korszak művészetét nem tudjuk teljesen megérteni, ha nem

tisztázzuk, hogyan értékelték a kortársak: mit csodáltak benne, milyen
elvek alapján ítélték meg a szépséget? De kevés dologban olyan hiányos
a hagyomány, mint a régi korok esztétikai érzékének vonatkozásában. Csak
a legújabb korban fejlődött ki a képesség és a szükséglet, hogy a szépség
érzését szavakban kifejezzük.
Milyen csodálatot érzett a XV. századi ember a korabeli művészet
iránt? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy különösen két dolog gya -
korolt rá nagy hatást: részint a tárgy méltósága és szentsége, részint a
meglepő mesterségbeli tudás, a részletek tökéletesen élethű visszaadása.
Ez egyfelől inkább vallásos, mint művészi értékelést, másfelől naiv cso -
dálkozást tükröz, amelyet aligha lehet műélvezetnek minősíteni. Barto-
lomeo Fazio genovai irodalmár volt a XV. század közepén; ő az első, aki
kritikai megjegyzéseket hagyott ránk a Van Eyck testvérek és Rogier
van der Weyden festészetével kapcsolatban. A legtöbb festmény, amely-
ről beszél, elveszett. Dicséri egy Szűz szép és tiszta alakját; Gábriel ark-
angyal haját: „az igazi hajat is felülmúlja"; Keresztelő Szent János aszke-
tikus arcának szent zordonságát; és Szent Jeromost, aki „olyan, mintha
élne". Csodálja Jeromos cellájának perspektíváját; egy résen át behulló
napsugarat; egy fürdő nő testén a verítékcsöppeket; a tükörben vissza -
vetített képet; az égő lámpát; egy tájat, hegyekkel, erdőkkel, falvakkal,
kastélyokkal, emberi alakokkal; a távoli látóhatárt és végül még egyszer
a tükröt. Lelkesedésének kifejezései csak naiv kíváncsiságot árulnak el,
elvész a részletek határtalan gazdagságában, és nem mond ítéletet az
egész szépségéről. Így látja egy még középkori ember a középkori alko-
tást.
Száz évvel később, a reneszánsz diadala után éppen a részletek aprólé-
kos kidolgozását tekintik a flamand művészet alapvető hibájának. Francisco
de Holanda portugál művész szerint Michelangelo így beszélt róluk:
„Az ájtatosoknak jobban tetszik a flamand festészet, mint az olasz. Ez
nem fakaszt könnyeket, a flamand viszont bőséges sírásra indítja őket.
Ami nem a flamand festészet érdeme: csak a jámbor nézők végtelen érzé-
kenysége az oka. A flamand festmények a nőknek tetszenek, különösen
az öregeknek és nagyon fiataloknak, a szerzeteseknek és apácáknak, vala-
mint a világfiaknak, akik képtelenek megérteni az igazi harmóniát.
Flandriában elsősorban azért festenek, hogy a dolgok külső megjelenését
pontosan visszaadják. A festő szívesen választ olyan témát, mely áhítatos
érzelmeket vált ki, mint a szentek és próféták alakja. De legszívesebben
az úgynevezett sokalakos tájképeket festik. Bár szemre kellemesek, ezek-
ben a művekben nincs sem művészet, sem értelem, sem szimmetria, sem
arány, sem értékrend, sem nagyság. Egyszóval erőtlen és középszerű
művészet; arra törekszik, hogy egyszerre sok dolgot pontosan adjon
vissza, holott a dolgok bármelyike önmagában is teljes embert kíván."
Michelangelo az egész középkori szellem fölött mond ítéletet. Akiket
ő jámbornak nevez, a középkori szellem emberei. Szerinte a régi szépség
már csak a gyöngéknek és kicsinyeknek való. Nem minden kortársa gon-
dolkozott így. Eszakon sokan továbbra is tisztelték őseik művészetét,
így például Dürer, Quinten Metsys és Jan Scorel, akiről azt mesélik,
hogy megcsókolta a bárányos oltárképet. De Michelangelo e tekintetben
a reneszánsz igazi képviselője a középkorral szemben. A flamand művé -
szetben éppen a kor leglényegesebb vonásait ítéli el: az erős szentimenta-
lizmust; azt a törekvést, hogy minden dolgot önálló létezőnek tekintse-
nek; azt, hogy elvesznek a képzetek tengerében. A reneszánsz szellem
szembefordul mindezzel, s a művészet és az élet új felfogása ezúttal is úgy
találja meg saját hangját, hogy átmenetileg lebecsüli az előző kor szépsé-
geit és igazságait.
Az esztétikai élvezet tudatos kifejezése késői hajtás. Amikor a XI. szá-
zadi tudós, Fazio a művészet iránt érzett csodálatát akarja kifejezni, nem
tud túllépni a bámulat hétköznapi kifejezésein. Maga a művészi szépség
fogalma sem létezik még. A művészet szemlélete által kiváltott esztétikai
érzés mindig elvész, vagy vallásos megindultságban, vagy valami bi -
zonytalan, kellemes közérzetben.
Karthauzi Dénes írt egy értekezést A világ csinosságáról és Isten szépségé-
ről (De venustate mundi et pulchritudine Dei). A címben szereplő két szó
mindjárt elárulja állásfoglalását; az igazi szépség csak Istent illeti meg, a
világ legfeljebb venustus (csinos, kedves). A teremtés minden szépsége
csak a legfőbb szépség forrásából eredő patak. Egy teremtmény annyi -
ban szép, amennyiben az isteni természet szépségéből részesedik, és ezáltal
bizonyos harmónia van vele. Ez elég nagy és magasztos eszmény ahhoz,
hogy az esztétika kiindulópontja legyen, és ennek alapján a szépség
minden megnyilvánulási formáját elemezni lehessen. Ezt az alapeszmét
nem Dénes találta ki: Szent Ágostonra és az Areopagitára, Alexander
Halensisre és Hugo de Sancto Victoréra hivatkozik. Még a földi szépség
példáit is elődeitől kölcsönzi, különösen Hugo és Richard de Sancto
Victorétól: a falevél, a háborgó tenger és változó színei stb. Elemzése igen
felületes. A fű azért szép, mert zöld; a drágakövek, mert csillognak; az
emberi test, egy egypúpú és kétpúpú teve azért, mert megfelel céljának; a
föld, mert hosszú és széles; az égitestek, mert kerekek és fényesek. A he-
gyek roppant kiterjedésük miatt csodálatosak, a folyók pályájuk hosszú -
sága miatt; az erdő és mező azért, mert hatalmas; a föld azért, mert töme-
ge mérhetetlen.
A középkori elmélet a szépséget a tökéletesség, arány és ragyogás esz-
ményére vezette vissza. Szent Tamás szerint három dolog kell a szépség-
hez: épség vagy tökéletesség, mert ami nem teljes, csonkasága miatt rút;
másodszor a helyes arány vagy összhangzás; harmadszor a fényesség,
mert mindaz szép, aminek ragyogó színe van. Karthauzi Dénes igyekszik
alkalmazni ezeket az elveket, de nem nagyon sikerül neki: az alkalmazott
esztétika ritkán vezet eredményre. Amikor a szépség ideáját ennyire in-
tellektuálisan fogják fel, nem lehet csodálni, hogy az értelem a földi szép-
ségről mindjárt átsiklik az angyalok és a mennyország vagy az elvont fo-
galmak szépségére. Ebben a rendszerben a művészi szépség fogalma még
a zenével kapcsolatban sem jutott szóhoz, pedig azt hinnénk, hogy a zene
hatása szükségképpen sajátos jellegű szépségeszményt sugalmazott.
De a zeneélvezet is azonnal beleolvadt a vallásos érzésbe. Dénesnek
sosem jutott eszébe, hogy a zenében vagy a festészetben lehet más szép-
séget találni, mint a szent tárgyét.
Egy nap, mikor belépett a 's-Hertogenbosch-i Szent János-templom-
ba, ahol szólt az orgona, a melódia azonnal hosszan tartó révületbe
ejtette.
Dénes is azok közé tartozott, akik ellenezték a polifon egyházi zene
bevezetését. Szerinte a hang megtörése (fractio vocis) a megtört lélek
jele; éppolyan hívság, mint a férfiak bodorított haja vagy a nők berakott
ruhája. Nem mondja, hogy nincsenek olyan jámbor emberek, akiknek
segítségére van a dallam, hogy magukba szálljanak; ezért helyesli, hogy
az egyház megtűri az orgonát, de elítéli a művészi zenét – mely csak arra
jó, hogy a hallgatókat elandalítsa –, különösen azt, amely a nők
mulattatására szolgál. Egyesek, akik dalokat szoktak énekelni, azt
mondták neki, hogy ilyenkor bizonyos kellemes büszkeséget, sőt szívbéli
kéjt (lasciviaanimi) is éreznek. Egyszóval a zene által kiváltott érzés igazi
természetének leírására csak veszedelmes bűnöket jelentő szavakat talált.
 A korai középkortól kezdve sok zeneesztétikai értekezést írtak, ezek
azonban az ókor zeneelméleteire épültek, amelyeket már nem értett
senki, és ezért nem nagyon derül ki belőlük, hogyan élvezték a
középkori emberek a zenét. A zenei szépséget elemző XV. századi írók
éppoly bizonytalanok és naivak, mint amikor a festészetet csodálják.
Ahogyan a festészetben a tárgy magasztosságát és a természet tökéletes
utánzását dicsérik, úgy a zenében is csak a szent méltóságot és az utánzó
ügyességét értékelik. A középkori ember számára a zene okozta
megindultság természetszerűleg a mennyei örvendezés visszhangja. „Mert
a zene – mondja Molinet, a derék retorikus, aki Merész Károlyhoz
hasonlóan nagyon szerette a zenét – a mennyország visszhangja,
angyalok éneke, paradicsomi öröm, a dallam légies reménysége, az
egyház orgonája, kismadarak csivitelése, szomorú és elhagyatott szívek
újjáéledése, az ördögök üldözése és elkergetése." Jól ismerték persze a
zene eksztatikus hatását is. „A harmónia – írja Pierre d'Ailly – el tudja
vonni a lelket más szenvedélyektől és gondoktól, sőt önmagától is."
A zenében sokkal veszedelmesebb, mint a festészetben, hogy oly sokra
becsülték az utánzást. A XIV. és XV. századi zeneszerzés nagyon
megsínylette a naturalisztikus zene hóbortját, így például a caccia
eredetileg vadászatot jelenített meg, ugató kutyákkal és harsogó
kürtökkel. A XVI. század elején Jannequin, Josquin des Prez egyik
tanítványa több ilyen jellegű „invenciót" szerzett, többek között a
marignanói ütközetet, a párizsi utca zsivaját, a madarak énekét és az
asszonyok fecsegését is megzenésítette. Szerencsére a kor zenei ihlete
sokkal gazdagabb és elevenebb, semhogy ilyen mesterkélt elmélet rabja
maradt volna; Dufay, Binchois vagy Okeghem művészetében nincsenek
efféle utánzó fogások.
A mérték, rend és célszerűség fogalmaival a szépséget csak nagyon
hiányosan lehetett megmagyarázni. Van egy másik lehetőség, a világos-
ság és ragyogás érzésére visszavezetni; ez legalább mélyebb esztétikai
igényeket elégített ki. Karthauzi Dénes, ha a dolgok lelki szépségét akarja
meghatározni, mindig a fényhez hasonlítja őket. A bölcsesség, tudo -
mány és művészet megannyi fényes lényeg, ragyogásuk megvilágítja az
elmét.
Igen jellegzetes előítélet az oka, hogy a középkorban a szépséget a
fénnyel kívánják megmagyarázni. Ha a szépségről adott meghatározá -
soktól függetlenül, spontán megnyilvánulásaiban figyeljük meg az akkori
esztétikai érzéket, azt vesszük észre, hogy amikor a középkori ember
esztétikai élvezetet próbál kifejezni, csaknem mindig a csillogó fény vagy
az eleven mozgás váltja ki belőle ezt az érzést.
Froissart például nem túl fogékony a tiszta szépség iránt. Végtelenül
hosszadalmas elbeszélései erre nem is nagyon hagynak időt. De van egy-
két látvány, amely minden alkalommal kiváltja elragadtatását: hajók a
tengeren, amint fedélzeti építményeik, lobogóik, sokszínű címerdíszeik
ragyognak a napsütésben; a visszatükröződő napfény játéka a sisakokon
és páncélokon, a lándzsák hegyén; a sisakforgók és zászlók vidám színei,
ahogy egy lovascsapat felvonul. Eustache Deschamps a mozgó szélmal-
mok és a harmatcseppeken szikrázó napsugarak szépségéről írt. La
Marche-ot meglepte, hogy a német és a cseh nemesek lovas felvonulásán
a nap milyen szépen csillog a férfiak szőke haján. Az esztétikai érzésnek
ezek a megnyilvánulásai azért fontosak, mert a XV. században rendkívül
ritkák.
A ruházat tarkaságából is kitűnik, mennyire szerették a csillogást: az
öltözetet szívesen rakták ki drágakövekkel. A középkor után a szalagok
és rozetták kiszorítják ezt a fajta díszítést. A csillogó dolgok iránti von -
zalom a zenében úgy nyilvánul meg, hogy a csilingelő és csengő hangok
naiv gyönyörűséget váltanak ki. La Hire vörös köpenye kolompokra
emlékeztető kis ezüst harangocskákkal volt kivarrva. 1465-ben egy be-
vonulás alkalmával Salazar kapitányt húsz fegyveres kísérte, a lovak pán-
célját nagy ezüst csengettyűk díszítették. Amikor Lajos 1461-ben be-
vonult Párizsba, Charolais, Saint-Pol és Croy grófjainak lovait is így éke-
sítették. Ünnepségek alkalmával gyakran varrtak csilingelő forintokat
vagy aranypénzeket a ruhákra.
A korra jellemző szín-ízlés feltárásához a festészet színskáláját, a kosz-
tümök és az iparművészet színeit is felölelő, átfogó statisztikai vizsgála-
tokra lenne szükség. A színbeli ízlés megállapításához talán a ruházat ad-
ná a legjobb adatokat, mert ott a legspontánabb. Sajnos, a miseruhák
kivételével az akkoriban használt ruhaanyagokból igen kevés maradt
ránk. Viszont igen sok leírás van a lovagi tornákon és ünnepélyeken
viselt ruhákról. Következő összefoglalásunk csak futó benyomást kíván
nyújtani, amelyet ezek a leírások váltanak ki. Az állami és díszruhákra
vonatkoznak, melyeknek a színe különbözött ugyan a közönséges
ruhákétól, de a kor esztétikai érzéke szabadabban nyilvánult meg bennük.
Couderc közzétette egy XV. századi híres párizsi szabó pénztárkönyveit;
kiderül belőlük, hogy a nyugodtabb színek, a szürke, fekete és lila nagy
szerepet játszottak, de az ünnepi ruhákon a legerősebb ellentétek és
legharsányabb színek csillogtak. A vörös uralkodik: némely fejedelmi
bevonulás alkalmával az egész felszerelés vörös színű. Utána a fehér
következik népszerűségben. Minden színkombinációt
megengedhetőnek tartottak: vöröset kékkel, kéket lilával. La Marche leír
egy entremets-et, amelybenegy hölgy lila selyemben jelent meg, kék
selyemmel letakart lovon, a lovat három cinóbervörös selyemruhás és zöld
selyemcsuklyás férfi vezeti. Díszruhákhoz is nagyon szerették a fekete
színt, különösen a bársonyt. Jó Fülöp utolsó éveiben állandóan
feketében járt, kísérete és lovai ugyanezt a színt hordták. René király, aki
mindig a legkifinomultabbat és legválasztékosabbat kereste, szürkét és
fehéret kombinált feketével. A szürke, lila és fekete sokkal divatosabb
volt, mint a kék és a zöld, míg a sárga és a barna szinte teljesen hiányzik.
A kék és zöld viszonylagos ritkaságát azonban nem lehet egyszerűen
esztétikai ellenszenvnek tulajdonítani, ugyanis olyan erős szimbolikus
jelentésük volt, hogy emiatt öltözködési célra szinte teljesen
alkalmatlanok. Ez a két szín a szerelem színe: a kék hűséget, a zöld
szerelmi szenvedélyt jelentett. Egy XV. századi dal így szól:

Zöld ruhát kell majd öltened,

szerelmesek livréje ez.

Deschamps pedig így ír egy hölgy imádóiról:

Van, ki kedvéért kéket ölt,

kin zöld a köntös, kin fehér,
kin meg veres, akár a vér,
s kit legjobban epeszt e szép hölgy,
gyásza jeléül feketét ölt.

Bár a szerelmi jelképrendszerben a többi színnek is volt jelentése, leg-

jobban kékben vagy zöldben tette ki magát gúnyolódásnak az ember,
mert ebben volt egy árnyalatnyi képmutatás is. Christine de Pisan versé-
ben így szól a hölgy, amikor szerelme kék ruhában illegeti magát:

Kék öltözéked nem mutatja még,

sem jelvény, hölgyed iránti szerelmed,
csak ha hű szívvel szolgálod, nevét
szégyentől óvod, s szemet másra nem vetsz.
Ez a szerelem, nem a kék ruha,
de van talán, ki véli, hogy elég
 a hűtlenség nagy bűnére lepelnek
a kék ruha...

Alighanem ez az oka, hogy – különös jelentésváltozás révén – a kék

idővel a hűséges szerelem helyett már a hűtlenség színe, majd hűtlen
feleségen kívül felszarvazott férjet is jelent. Hollandiában a kék köpeny
házasságtörő nőt, Franciaországban a kék kabát megcsalt férfit jelez.
Végül a kék általában a bolondok színe lett.
Nem lehet megállapítani, hogy a barna és sárga iránti ellenszenv
esztétikai vagy szimbolikus eredetű-e. Lehet, hogy azért tulajdonítottak
nekik kedvezőtlen jelentést, mert csúnyának tartották e színeket.

Rám szürke, barna illenék,

mert csak bajomra volt reményem.

A szürke és barna a szomorúság színe, de míg ünnepi öltözetekhez

gyakran használtak szürkét, a barna igen ritka.
A sárga ellenségeskedést jelentett. Württembergi Henrik egész
kíséretével sárgába öltözve vonult el Burgundi Fülöp előtt, „és a herceget
úgy tájékoztatták, hogy ez neki szól".
A XV. század közepén mintha a fekete és fehér egy időre háttérbe
szorulna a kék és sárga mögött. Amikor aztán a XVI. században a
művészek kezdik kerülni az alapszínek naiv kontrasztjait, a bizarr és merész
színösszeállítások szokása eltűnik az öltözködésből is.
Azt gondolhatnánk, hogy a művészetek terén ez az átalakulás már
Itália hatása, de a tények nem erősítik meg ezt a feltevést. Gerard David,
a primitív iskola hagyományainak közvetlen folytatója már igen kifino-
mult színérzékkel fest. Ezért általánosabb jellegű tendenciának kell len-
nie a háttérben. Ezen a területen a művészettörténetnek és a civilizáció
történetének még sokat kell tanulnia egymástól.
 XXI. fejezet

KÉP ÉS SZÓ

Valahányszor határvonalat akartak húzni a középkor és a reneszánsz

között, ez a határvonal mindig hátrább került. Egyre több, a reneszánszra
jellemzőnek tartott eszméről és formáról derült ki, hogy már a XIII. szá-
zadban létezett. Ennek megfelelően a reneszánsz fogalmát némelyek any-
nyira kiterjesztették, hogy még Assisi Szent Ferencet is beleértik. De az
így értelmezett kifejezésnek már elvész az eredeti értelme. Másrészt vi -
szont, ha elfogulatlanul tanulmányozzuk a reneszánszt, azt találjuk, hogy
tele van olyan elemekkel, amelyek a középkori szellem virágkorát jellem-
zik. Így csaknem lehetetlen fenntartani a két kor szembeállítását, és még-
sem tudunk meglenni nélküle, mert fél évszázad szóhasználata révén a
„középkor" és a „reneszánsz" szó azonnal két korszak különbségét idézi
fel; a különbséget lényegesnek érezzük, bár éppoly nehéz meghatározni,
mint ahogy lehetetlen megmondani, mi a különbség a málna és az alma
íze közt.
A középkor és a reneszánsz szó tisztázatlan értelme fogalomzavart
okoz, amit elkerülhetünk, ha lehetőleg eredeti értelmükben használjuk
őket – például nem beszélünk reneszánszról Assisi Szent Ferenccel kap-
csolatban, vagy ha a csúcsíves stílusról van szó.
Claus Sluter és a Van Eyck testvérek művészetét sem nevezhetjük re-
neszánsznak. Formában és eszmében egyaránt a hanyatló középkor ter-
mékei. Ha egyes műtörténészek reneszánsz elemeket fedeztek fel ben -
nük, az csak annak köszönhető, hogy – elég helytelenül – a realizmust
összekeverték a reneszánsszal. Pedig az aggályos realizmus, a minden
természetes részlet visszaadására irányuló törekvés éppen a hanyatló kö-
zépkori szellem jellemző vonása. Ezt a tendenciát a kor szellemi életének
minden területén megtaláljuk, és a hanyatlás jele, nem a megfiatalodásé.
A reneszánsz diadala éppen abban állt, hogy a kicsinyes realizmust nagy
lélegzetű egyszerűség váltotta fel.
A XV. század francia és németalföldi művészete és irodalma szinte
kizárólag azzal foglalkozik, hogy egy már régóta fejlődésképtelen
eszmerendszernek tökéletes és ékes formát adjon. Halódó
gondolkozásmód szolgálatában állnak. Olyan korszakban, amikor a
művésznek a teljesen feldolgozott gondolatanyag puszta körülírására kell
szorítkoznia, az irodalom és a festészet művészi értéke az utókor
szemében erősen különböző. Vizsgáljuk meg egy pillanatra, csak
futólag, milyen benyomást gyakorol ránk a XV. század irodalma, illetve
festészete. Villon és Charles d'Orléans kivételével a legtöbb költő
felületes, egyhangú és fárasztó. Csupa allegória, ostoba
megszemélyesítés, banális erkölcsi tanulság, unalomig ismételt témák:
valaki elalszik egy gyümölcsöskertben, és álmában egy hölgyet lát, aki
szimbolikus alak; séta egy májusi hajnalon; valamilyen szerelmi eset
„vitája"; egyszóval lehangoló sekélyesség, édeskés romantika,
semmitmondó képek. Ritkán bukkanunk olyan ötletre, amely
megérdemelné, hogy megjegyezzük; kevés kifejezés marad meg az emlé-
kezetünkben. A művészek viszont – és nemcsak a nagyok, Van Eyck,
Fouquet vagy a Férfi borospohárral ismeretlen mestere, hanem szinte va-
lamennyien –, még a középszerűek is – figyelemre méltók; műveik min-
den részlete, eredetiségük, üdeségük megragadó. A kortársak mégis
többre becsülték a költőket, mint a festőket. Mi az a sajátos jelleg, ami
az egyiknél megmaradt, a másiknál pedig elveszett?
A magyarázat az, hogy a szavak és képek esztétikai funkciója nem
ugyanaz. Ha a festő semmi mást nem tesz, csak vonalakkal és színekkel
pontosan visszaadja egy tárgy külső képét, a tisztán formai ábrázoláshoz
máris hozzáad valami kifejezhetetlent. Ezzel szemben a költő megfosztja
magát a szavakkal ki nem fejezhető dolgok kincseitől, ha csak a látható
valóságot akarja újra leírni, vagy korábban már kifejezett gondolatot
akar újra megfogalmazni. Ha a ritmus és hangsúly szépsége önmagában
nem képes hatást gyakorolni, a költemény hatása kizárólag azon múlik,
hogy a téma, maga a gondolat mennyire tudja megragadni a hallgatót.
A kortárs azért élvezi a költemény szavait, mert a benne kifejezett gon -
dolatok saját életének is szerves részei, és minél egyszerűbb a mű formá-
ja, annál nagyobb hatással van rá. A szerencsésen megválasztott kifejezé-
sek elfogadhatóvá és vonzóvá teszik a mondanivalót. De mihelyt a gon -
dolat kifárad, és nem felel meg többé a kor felfogásának, a költemény
csak formája révén hat. A forma kétségtelenül fontosabb lehet, és néha
annyira újszerű és eleven, hogy az ember nem is kíváncsi a gondolatra.
A XV. századi irodalomban már kezd kivirulni ugyan egy új formaszép-
ség – de a művek legnagyobb részére mégis a régi forma nyomja rá bé-
lyegét; szegényes a hangszín és a ritmus. Ezért új formák és új gondola-
tok híján az elcsépelt témák hosszan haldokolnak; ennek a költészetnek
már nincs jövője.
 Az ugyanebben a korszakban, ugyanebben a szellemiségben élő festő-
nek viszont nem árthat az idő. A művéből sugárzó kifejezhetetlen min-
dig megőrzi frisseségét. Nézzük csak meg Jan van Eyck arcképeit, fele -
sége kissé hegyes és összeszorított arcát, Baulduyn de Lannoy kissé arisz-
tokratikus, szenvtelen és morózus fejét, Arnolfini Berlinben látható szen-
vedő és lemondó ábrázatát, a Fiatalember arcképe rejtélyes kifejezését a
National Galleryben. Ezeken az arcokon kitárul a személyiség teljes
mélysége, a lehető legtökéletesebb jellemrajzok. A művész nem elemezte
jellemüket, hanem egészében látta maga előtt, és így festette meg. De
még ha a kor legnagyobb költője lett volna is, akkor sem tudta volna ezt
szavakban kifejezni. A festészet viszont megőrzi misztériumát a jövő szá-
mára, még akkor is, ha bevallottan csak a dolgok külső látszatát szándé -
kozik visszaadni.
Így elkerülhetetlenül másképpen hat ránk a XV. század irodalma és
művészete, bármennyire ugyanaz a szellem ihlette is őket. Ettől az alapvető
különbségtől eltekintve az egyes darabok összehasonlításával mégis ki -
mutatható, hogy az irodalmi és festői kifejezésmódnak sokkal több kö-
zös vonása van, mint azt általános értékelésük alapján gondolnánk.
Vegyük a Van Eyck testvéreket, mint a kor művészetének legkiválóbb
képviselőit. Kik azok az irodalmárok, akiket melléjük állíthatnánk? Ki -
vel lehet összehasonlítani ihletüket és kifejezésmódjukat? Ugyanabban a
környezetben kell keresnünk őket, amelyben a nagy festők éltek, vagyis
az udvar, a nemesség és a gazdag középosztály körül. Feltehetjük, hogy
szellemi rokonság volt köztük. Azt az irodalmat kell a Van Eyck testvé-
rek festészete mellé állítani, amelyet a festők pártfogói csodáltak és
jutalmaztak.
Úgy tetszik, ez az összehasonlítás az első pillanatban lényeges különb-
ségre világít rá. A festészet tárgyköre csaknem teljesen vallási, az iro da-
lomban viszont elsöprő többségben vannak a világi műfajok. De ne fe -
ledjük, hogy a világi elemek sokkal nagyobb szerepet játszottak a festé -
szetben, mint ahogy a megmaradt művek mutatják. Másrészt lehet, hogy
a világi jellegű irodalmi művek arányát eltúlozzuk. Az irodalomtörténet
elsősorban az elbeszéléssel, regénnyel, szatírával, dallal, történelmi mű -
vekkel foglalkozik, és könnyen elfeledkezik arról, hogy az akkori könyv-
tárakban az első és legnagyobb helyet mégiscsak a vallási művek foglal-
ták el. A XV. századi irodalom és festészet közti igazságos összehasonlí-
tást azzal kell kezdenünk, hogy a fennmaradt oltárképekhez és arcképek-
hez hozzáképzeljük az elveszett világi, sőt frivol festményeket, vadász- és
fürdőjeleneteket. Fazio, akiről már írtunk, megemlíti Rogier van der
Weyden egy festményét, amely egy asszonyt ábrázol a fürdőben, miköz-
ben két nevető fiatalember kukucskál be egy résen.
A XV. századi művészet és irodalom egyaránt a hanyatló középkor
általános és lényeges tendenciáját fejezi ki: minden részletet
hangsúlyoz, végsőkig kifejleszt minden gondolatot és képet, minden
fogalmat konkretizál. Erasmus meséli, hogy hallott egyszer Párizsban
egy prédikátort, aki negyven napig magyarázta a tékozló fiúról szóló
példabeszédet, úgyhogy az egész nagyböjtöt erre fordította. Leírta
elutazását és visszatérését, vendéglői és kocsmai számláit, a malmokat,
amelyek mellett elment, azt, hogy hogyan kockázott; kifacsarta a
próféták és evangélisták szövegeit, csak hogy találjon valamit, ami
fecsegését alátámasztja, „és ezért a tudatlan sokaság és a kövér nagyfejűek
szinte istennek tekintették".
Ha Jan van Eyck néhány képét megvizsgáljuk, rögtön kiderül, mek-
kora teret szenteltek a részletek aprólékos kidolgozásának. Nézzük elő -
ször Rolin kancellár Madonnájá-t, mely a Louvre-ban található. Más
művész alkotásán a pedantéria benyomását keltené az a szorgalmas
pontosság, amellyel kidolgozta az öltözetek anyagát, a kőkockák és
oszlopok márványát, az ablaküvegek visszatükrözéseit és a kancellár
breviáriumát. Még az ő művészi hatását is csökkenti a részletek túlzott
csiszoltsága, például hogy az oszlopfők díszítései bibliai jelenetek egész
sorát ábrázolják. De különösen a Szűz és a donátor alakja mögött nyíló
csodálatos perspektívában engedi szabadjára a részletek iránti
szenvedélyét. „A megdöbbent szemlélő – mondja Durand-Gréville –
egész várost fedez fel az isteni gyermek feje és a Szűz válla közt; tele
hegyes háztetőkkel és elegáns tornyokkal; van benne egy nagy templom
számos támasztópillérrel; egy hatalmas tér, amelyet egész hosszában
lépcső szel át, és jönnek, mennek, szaladgálnak rajta: megannyi apró
ecsetvonás, csupa élő alak; aztán egy hajlott hátú hídra figyelünk fel,
rajta emberek járnak-kelnek; amott egy folyó kanyarog, rajta kicsiny
bárkák fodrozzák a vizet, a folyó közepén, gyermekkörömnél kisebb
szigeten soktornyú, falakkal körülvett főúri kastély emelkedik; balra fákkal
beültetett folyópart, tele járókelőkkel; a zöld dombtetőkön túl
tekintetünk havas hegyormok távoli vonalán pihen meg, míg végül
elvész az alig-kék ég végtelenjében, ahol homályosan felfedezzük a
szállongó párát."
Vajon a részletek halmozásában nem vész-e el az egység és a harmónia,
mint ahogy Michelangelo állította a flamand művészetről általában? Ré-
gebben, több éves visszaemlékezés alapján ítélve azt állítottam, hogy
nem, de újabban megint megnéztem a képet, és nem tagadhatom, hogy
Michelangelónak igaza volt.
A mester egy másik műve, a Washingtonban levő Angyali üdvözlet
szintén alkalmas a végtelen részletezés elemzésére. Ha valaha csakugyan
létezett az a szárnyas oltár, amelynek ez a jobb szárnya, felséges alkotás
lehetett. Van Eyck itt már ismerte saját virtuozitását, tudta, hogy legyőzhet
minden nehézséget. Valamennyi alkotása közül ez a leghieratikusabb és
legkifinomultabb. A múlt ikonográfiai szabályait követve az angyal
megjelenésének háttere egy templom hatalmas belseje, nem pedig egy
hálókamra meghittsége, mint a bárányos oltárképen, ahol a jelenet csupa
báj és gyöngédség. Ellenkezőleg, itt az angyal szertartásos meghajlással
köszönti Máriát; nem liliomokkal és keskeny diadémmal jelenik meg,
hanem jogart és gazdag koronát visel, ajka körül az aeginai szobrok me-
rev mosolya játszik. A színek ragyogása, a gyöngyök, az arany és a drá-
gakövek csillogása felülmúlja mindazt, amit Van Eyck többi angyal -
alakján látunk. Ruhája zöld és arany, brokátköpenye vörös és arany,
szárnyait pávatollak fedik. A Szűz könyve és párnája pedáns és aprólékos
gonddal van kidolgozva. A templomban mindenféle anekdotikus részle -
tet láthatunk. A padló kőkockáit az állatkör jegyei, Sámson és Dávid éle-
téből vett jelenetek díszítik. Az apszis falán az ívek közti felületeken
Izsák és Jákob figurája; az egyik ablakon Krisztus áll két szeráf között;
oldalt más falfestmények a gyermek Mózes megtalálását és a kőtáblák át-
adását ábrázolják; és mindezt olvasható feliratok magyarázzák. Csak a fa-
mennyezet díszítését nem lehet kivenni, bár látható.
A részletek halmozása ezúttal nem rontja el az egységet. A magas épü-
let félhomálya mindent titokzatos árnyékba borít, úgyhogy az anekdoti -
kus részleteket csak nehezen vesszük észre.
A festő kiváltsága, hogy szabadjára engedheti a részletek vég nélküli
kidolgozására irányuló hajlamát (vagy, ami talán fontosabb, eleget tehet
a tudatlan donátor leglehetetlenebb kívánságainak), anélkül, hogy fel-
áldozná az általános hatást. A sok részlet látványa nem fáraszt jobban,
mint ha a valóságot néznénk. Csak akkor vesszük észre, ha figyelmünket
ráirányítjuk, aztán ismét szem elől tévesztjük, úgyhogy a részletek csak a
színezés és a távlati hatás fokozására szolgálnak.
Az irodalomban viszont egészen eltérő hatása van a határtalan részle-
tezésnek. Az irodalom módszere ugyanis más: minden tárgyat és eszmét
felsorol, amit a költő szelleme a témához asszociál. A XV. század legtöbb
írója megdöbbentően szószátyár. Nem ismerik az elhallgatás művészi ér-
tékét, kompozíciójukba minden eszükbe ötlő részletet belepréselnek, de
a festészettől eltérően, a sajátos vonásokról nem adnak képet – beérik a
puszta felsorolással. Módszerük tehát teljesen mennyiségi, míg a festé -
szeté minőségi.
A másik különbség onnan származik, hogy a lényeges és az esetleges
dolgok közti viszony nem ugyanaz a festészetben és az irodalomban. A
festészetben nehéz elválasztani a járulékos elemeket a lényegesektől.
Minden lényeges. Lehet, hogy a néző érdektelennek, rosszul ábrázoltnak
találja a fő témát, és a mű mégsem veszti el varázsát. Ha a vallásos érzés nem
nyomja el az esztétikai értékelést, a bárányos oltárkép szemlélőjének
valószínűleg jobban tetszik a főjelenet virágos rétje, a Bárány imádóinak
felvonulása, a háttér fái mögött levő tornyok, mint a kompozíció isteni
fenségű központi alakjai. Pillantása elkalandozik Isten, a Boldogságos
Szűz és Keresztelő Szent János meglehetősen érdektelen alakjáról
Ádámra és Évára, a donátorok arcképére, a napsütötte útra, a kis rézüst
és a mellette levő kendő bájos távlatára. Nem fog azon gondolkozni, va-
jon méltóképpen fejeződik-e ki az oltáriszentség misztériuma, annyira
elbájolja a részletek megindító meghittsége és hihetetlen tökéletessége,
holott e mestermű megrendelőinek és alkotóinak szemében mindez csak
járulékos elem volt.
A részletek kifejezésében ugyanis a festő teljes szabadságot kap. Főté-
májában merev szabályok kötik, de minden más tekintetben szabadjára
engedheti képzeletét. A ruhaanyagokat, a növényzetet, a látóhatárt, az
arcokat úgy festheti meg, ahogy géniusza sugallja; a részletek gazdagsága
semmivel sem terheli jobban a képet, mint a virágok a ruhát, amelyet
díszítenek.
A XV. századi költészetben a lényeges és esetleges viszonya éppen for-
dított. A költő általában szabadon választhatja meg főtémáját; valami
újat várnak tőle. A járulékos elemekben viszont a hagyomány megköti a
kezét; minden részletnek bevett kifejezésmódja van, és a költő nem tér-
het el ettől, bár nincs mindig függése tudatában; a virágokat, a természet
örömeit, a fájdalmat és boldogságot alig változó módon énekli meg.
Ezenfelül a festő számára képe nagysága üdvös korlátozást jelent, a költő
előtt pedig nincsenek ilyen határok. A költő csak akkor méltó erre a sza-
badságra, ha tehetségesebb, mint a festő. Az utókor a középszerű festők
műveiben is gyönyörködhet, a középszerű költőt viszont elfelejtik.
Tulajdonképpen teljes terjedelmében kellene idéznünk egy XV.
századi verset, hogy éreztessük, mennyire túlzásba vitték a
részletezést. Minthogy ez lehetetlen, be kell érnünk néhány töredékes
példával.
 Alain Chartier-t a maga idejében nagy költőnek tartották. Petrarcával
hasonlították össze, és még Clément Marot is a legjobbak közé sorolja.
Joggal hasonlítjuk tehát össze költeményét az egykorú legnagyobb fes -
tők művével, amikor párhuzamot vonunk a bárányos oltárkép és az ő
Négy hölgy könyve (Livre des quatre dames) című művében található ter-
mészetleírás között.
Egy tavaszi reggelen a költő sétára indul, hogy elűzze szűnni nem aka-
ró melankóliáját.

Hogy mélabúmatelfeledjem,
és felvidítsam kába kedvem,
rétre mentem egy hajnalon,
midőn a zsenge kikeletben
vágy kél egymásért a szivekben.

Mindez csupa konvenció, a ritmus és hangnem minden különösebb

bája nélkül. Majd a tavaszi reggel leírása következik:

Köröttem madárkák repestek,

és daluk tűnt oly, kellemesnek,
hogy minden szív vidulna rajt,
s dalolva szálltak az egeknek,
egymás fölébe kerekedtek,
szomjúhozva a diadalt.
Felhő nem jósolt zivatart,
égboltot kék köntös takart,
s dúsan ömlött a napsugár,

Ezeknek az élvezeteknek felemlítése akár bájos is lehetne, ha a szerző

tudná, hol kell abbahagyni. De hiányzik belőle ez az érzék; miután sorra
vette az összes énekesmadarat, egyhangúan folytatja a felsorolást:

Láttam a fák virágait,

nyulaktól rebbent a csalit,
tavasztól vidult a határ.
Úgy tűnt, Amor uralkodik,
s nem vénül, hal meg semmi itt,
míg az ő trónja bizton áll.
A fűből szállt az illatár,
 édes szellő hordozta már;
egy kis patak futott csevegve,
merre a völgy a mélybe száll,
ezért volt nedves ott a táj,
s vizében nem volt só csipet se.
Ittak belőle madarak,
miután legyet, bogarat,
tücsköt, lepkét egész hadat
lakmároztak a tarka réten.
Sólymot, héját s királyi sast
láttam s fullánkos darazsat,
mely házát a kéreg alatt
épiti fel mértékre, szépen.
Túlnan, a rét más szögletében
kecses tisztás állt észrevétlen,
virágok színes köntösében,
volt fehér, bíbor, lila, sárga;
virágzó fák szegték fehéren,
havas tájnak tűnt volna télen;
akárha festve volna képen,
nagy volt a színek tarkasága...

Patak csörgedezik a kavicsokon, halak úszkálnak benne, egy liget

lombjai függönyként borulnak a part fölé. Majd ismét madarak követ -
keznek, kacsák, vadgalambok, fácánok, gémek; „amennyi madár van Pá-
rizstól Babilonig a világban" – mondaná Villon.
A festő és a költő egyaránt arra törekszik, hogy visszaadja a természet
szépségét; mind a kettő meg akarja ragadni az összes részletet, mert ez a
kor törekvése – az eredmény mégis merőben más, mert módszerük kü-
lönböző. A festmény a részletek tömege ellenére is egységes és egyszerű,
a költemény egyhangú és formátlan.
De vajon joggal hasonlíthatjuk-e össze kifejező erő szempontjából a
költészetet és a festészetet? Nem inkább a prózához kellene-e hasonlíta-
ni, mert azt kevésbé kötik a kötelező motívumok, a valóság pontos képé-
hez szabadabban választja meg eszközeit?
A középkori szellem egyik alapvető vonása a látás érzékének vezérsze-
repe, ami szorosan összefügg a gondolkodás bénaságával. A gondolat is
látható képek alakját ölti. Ha egy fogalom mély benyomást akar gyako-
rolni az elmére, vizuálisnak kell lennie. Az allegorikus ostobaságok is an-
nak köszönhetik létüket, hogy a szellem a látásban talált kielégülést.
A festészet eszközei sokkal jobban megfelelnek a láttatás igényeinek,
mint az irodalom. Az irodalomban pedig a próza előnyben van a költé-
szettel szemben, mert könnyebben alkalmazkodik a vizualizáló lelki al -
kathoz. A XV. századi próza általában magasabb rendű a költészetnél,
mert a festészethez hasonlóan a közvetlen és erőteljes realizmus magas
fokát érhette el, ami a költészet számára akkori fejlődési fokán lehetetlen.
Van egy író, aki a külső dolgokat olyan kitűnően és világosan látja,
hogy szinte Van Eyckre emlékeztet: Georges Chastellain. Flamand volt, Aalst
vidékéről származott. Bár „hű franciának", „született franciának"
mondja magát, nagyon valószínű, hogy anyanyelve flamand. La Marche
szerint „flamandnak született, bár franciául ír". Ő maga szívesen hangsú-
lyozta rusztikusságát; „nyers beszédét" emlegeti, azt mondja magáról, hogy
„flamand ember, nyájlegeltető lápok szülötte, durva, tudatlan, da dogó
nyelvű, szája és ízlése egyaránt zsíros, és az országa természetéhez illő
egyéb hibáktól mocskos". Flamand születése magyarázza virágos
nyelvezetének nehézkességét, pompázatos és zavaros egyhangúságát,
egyszóval igazi „burgundi" stílusát, ami miatt a francia olvasó számára
csaknem elviselhetetlen. Merev, formális stílusával a porcelánboltba té -
vedt elefántra emlékeztet. De éles, átható tekintetét és gazdag színeit is
flamand lelki alkatának köszönhetjük.
Chastellain és Jan van Eyck között kétségbevonhatatlan hasonlóság van.
Chastellain legjobb pillanataiban olyan, mint Jan van Eyck a leg -
rosszabbakban, és ez nem kevés. Képzeljük magunk elé a bárányos oltár-
képen az éneklő angyalok csoportját. A drágakövekkel megrakott nehéz
arany és brokátruhák, a túlságosan kifejező fintorok, az olvasóállvány
kissé gyerekes díszítése ugyanaz a festészetben, mint a kérkedő burgundi
próza az irodalomban. Ez a festészetbe áttett retorikus stílus. Csakhogy
a festészetben a retorikus elem eléggé kis helyet foglal el, Chastellain
prózájában viszont ez a fő; az éles szemű megfigyelés és az eleven
realizmus ígen gyakran virágos frázisok és körmönfont kifejezések
áradatába fullad.
Chastellain csak akkor mutatja meg erős megjelenítő képességét, mely
oly érdekessé teszi, ha vizualizáló szellemét megragadó eseményt ír le.
Eszméje neki sincs több, mint a többi korabeli írónak, az ő fegyvertára is
csak erkölcsi, áhítatos és lovagi közhelyekkel van tele; gondolkodása
mindig felszínes. De megfigyelőképessége feltűnően éles, és leírásai mindig
nagyon elevenek.
 A Fülöp hercegről rajzolt portréban megvan Van Eyck minden ereje.
Szívesen ír le mozgalmas és szenvedélyes jeleneteket, annyi igaz és egy-
szerű realizmussal, hogy krónikás helyett nagyszerű regényíró is lehetett
volna. Elmeséli például a herceg és Károly fia 1457-es viszályát. Vizuális
ereje itt a legélénkebb; az esemény minden külső körülményét tökélete-
sen világosan adja vissza. Elengedhetetlen néhány, kissé hosszabb idézetet
adnunk.
A viszály azzal kezdődött, hogy Charolais ifjú grófjának udvartartásában
megürült egy hely. Az öreg herceg, korábbi ígéretével ellentétben, az
akkor nagy kegyben álló Croy család egyik tagjának akarta adni ezt a
helyet. Károly nem osztozott atyjának e család iránt érzett rokonszenvében,
és egy barátjának szánta a tisztet.
„Egy hétfői napon, amely éppen Szent Antal napja volt, a herceg mise
után, fölötte óhajtván, hogy háza békességben maradjon, szolgái ne vi-
szálykodjanak, és fia is az ő kedvét és akaratát kövesse, minekutána fel-
mondta breviáriumának nagy részét, és a kápolnában nem volt már senki,
magához hívatta fiát, és szelíden így szólt hozzá: »Károly, azt óhajtom,
hogy vessen véget a viszálynak, amely Sempy és Hémeries urak között
dúl, és hogy Sempy úr nyerje el a megürült tisztséget.« Erre a gróf így
felelt: »Monseigneur, egy ízben már adott nekem parancsot, és abban a
parancsban Sempy Úr nem említtetett, és Monseigneur, nagyon kérem,
hogy ahhoz a parancshoz tarthassam magam.« – »Ohó – mondja erre
a herceg –, az én dolgom, hogy az embereket felemeljem vagy letaszítsam,
és én azt kívánom, hogy Sempy úr kerüljön arra a helyre.« – »Hahan –
mondta erre a gróf (mert mindig így szitkozódott) Monseigneur, ké-
rem, bocsásson meg nekem, de nem tehetem, ahhoz tartom magam, amit
nekem parancsolt. Jól tudom, hogy ezt Croy gróf tette, ő áskálódott elle-
nem.« – »Hogyan – mondta a herceg –, ön nem engedelmeskedik ne-
kem? Nem teszi meg, amit akarok?« – »Monseigneur, örömmel engedel-
meskedem önnek, de ezt nem teszem meg.« Mire a herceg, haragtól ful-
dokolva így felelt: »Hah, fiú, nem engedelmeskedsz akaratomnak ? Ne
kerülj a szemem elé!« Ezekre a szavakra elsápadt, szívéhez kapott, aztán
egyszerre kivörösödött, és – a kápolna sekrestyésétől hallottam, aki
együtt volt vele – olyan kifejezés ült ki arcára, hogy rossz volt ránézni . . . "
A hercegné is jelen volt az összeszólalkozásnál, és annyira megrémült
férje arcától, hogy ki akarta vezetni fiát a kápolnából; közéjük állt, úgy
tuszkolta kifelé, hogy atyja haragjától megvédje. De több sarkot meg
kellett kerülni, amíg az ajtóig értek, amelynek kulcsa a sekrestyésnél
volt. „Caron, nyisd ki nekünk az ajtót!" – mondja a hercegné. De a sek-
restyés a hercegnő lábaihoz borul, úgy könyörög neki: beszélje rá a fiát,
hogy kérjen bocsánatot, mielőtt elhagyja a kápolnát. Anyja unszolására
Károly fennhangon így felel: „Bizony Isten, anyám, Monseigneur meg-
tiltotta, hogy szeme elé kerüljek, és felindult ellenem, miért is e tilalom
után egyhamar nem térek vissza hozzá, hanem Istenre bízva utamat, el -
megyek, magam sem tudom, hová." Azután a herceg hangja hallatszik,
aki dühtől bénultan ül egy székben . . . A hercegné pedig halálos félelem-
mel mondja a papnak: „Barátom, gyorsan, gyorsan, nyisd ki az ajtót, kü-
lönben elvesztünk."
Az öreg herceg magánkívül volt a dühtől, visszatért lakosztályába,
ahol elmezavar tört ki rajta; estefelé egyedül, lóháton, hiányos öltözet-
ben hagyta el Brüsszelt, úgy, hogy senkinek sem szólt. „Abban az időben
rövidek voltak a nappalok, és már este volt, amikor a herceg felült lovára,
és semmi mást nem kívánt, mint hogy egyedül lehessen kint a mezőkön.
Történetesen hosszú és erős fagy után éppen olvadni kezdett, s egész
napi tartós, sűrű köd után este csendes, de nagyon átható eső kez dett
esni, átáztatta a réteket, és a széllel együtt megtörte a jeget."
Ez a két részlet kétségkívül egyszerű és természetes erőt árul el. Ezután
az erdőn-mezőn kóborló herceg éjszakai lovaglásának leírása következik;
itt Chastellain pompázatos retorikáját spontán naturalizmusával
keverte, s az eredmény elég bizarr. Az öreg herceg eltéved, éhes és fá-
radt, és hiába kiált segítségért. Kis híján beleesik egy folyóba, amelyet út-
nak néz. Leesik lováról, megsérül. Hasztalan fülel, hátha kakaskukoré -
kolást vagy kutyaugatást hall, ami lakott hely felé vezetné. Végül pislá -
koló fényt vesz észre, arrafele igyekszik, majd ismét szem elől téveszti,
újra megtalálja, és végül eléri. „De minél közelebb jutott hozzá, annál
csúnyábbnak és félelmetesebbnek látszott: egy nyílásból, ezernél is több
helyen sűrű füst közepette tűz tört elő, és abban az órában mindenki azt
hitte volna, hogy ez valamely lélek purgatóriuma vagy az ellenség csel -
vetése." Erre megáll, de hirtelen eszébe jut, hogy szénégetők szoktak
ilyen kemencéket gyújtani az erdők mélyén. A közelben azonban nem
talál házat, és újra bolyongani kezd. Végre a kutyaugatás egy szegény
ember kunyhójához vezeti, ahol nyugalmat és ennivalót lel.
Más epizódok is kitűnő leírásokra adnak alkalmat Chastellainnek,
például a két valenciennes-i polgár istenítélet-párbaja, amelyről már
beszéltünk; az éjszakai veszekedés Hágában, amikor a frieslandi követek
burgundi nemeseket vertek fel álmukból, mert a fejük felett levő szobában
fogócskáztak, és rettenetesen kopogtak a facipőik; az 1 467-es genti fel-
kelés, ahova Károly, mint új herceg, éppen a houthemi búcsú napján vo-
nult be, amikor a nép ősi szokás szerint Szent Liévin koporsóját vitte
körmenetben. Ezeken az oldalakon csodáljuk írói megfigyelőképességét.
Erősen vizuális alkatát számos spontán részlet árulja el. A felkelőkkel
szembetalálkozó herceg „rengeteg arcot" lát maga előtt, „ajkukat harap-
dáló parasztok vigyorgó szakállát rozsdás sisakok keretezik". Egy su -
hanc utat tör magának a herceg melletti ablakhoz, megfeketedett vas -
kesztyűjével rávág az ablakpárkányra, hogy csöndet teremtsen.
Képessége, hogy a dolgok pontos leírásához megtalálja a megfelelő és
egyszerű szót, végeredményben ugyanaz a vizuális tehetség, amellyel
Van Eyck olyan tökéletes kifejezést tudott adni arcképeinek. Csakhogy
az irodalomban ez a realizmus konvencionális formák rabja marad, és a
száraz retorika tömegében fuldoklik.
Ebből a szempontból a festészet nagy előnyben volt. A fényhatások
visszaadásának technikáját már jól ismerték. Különösen a miniatúrafes-
tők foglalkoztak sokat azzal, hogy egy pillanat fényhatását megragadják.
Festményen a haarlemi Geertgen tot Sint Jans ábrázolta először a fény
hatását a sötétségben, Jézus születése című képén, de a miniatúrafestők
már régen megpróbálkoztak a fáklyák páncélokon visszaverődő
fényének ábrázolásával, például Krisztus elfogatásának jelenetében. A
René király Szerelem által elragadott Szív (Cuer d'Amours espris) című
művét illusztráló mesternek már sikerült napfelkeltét és titokzatos
alkonyokat ábrázolnia, az Heures d'Ailly-kódex mestere pedig a zivatar
után felhőkön keresztültörő napsugarat festette meg. Ezzel szemben a
fényhatás visszaadására szolgáló irodalmi eszközök még kezdetlegesek.
De lehet, hogy a pillanatnyi benyomás rögzítésére irányuló tehetség
irodalmi megfelelőjét másutt kell keresnünk. Az igazi párhuzam talán az
oratio recta gyakori használata a XIV. és XV. század irodalmában.
Egyetlen más korszakban sem iparkodtak ennyire, hogy az egyenes
beszéd hatását visszaadják. Froissart néha még egy politikai helyzet
tisztázására is végtelen párbeszédeket ír; ezek gyakran elég üresek, sőt
unalmasak, néha azonban élénkek, és azt a benyomást keltik, hogy
valami közvetlenül előttünk, ebben a pillanatban zajlik, mint például a
következő párbeszédben (úgy képzeljük el, hogy a résztvevők teli
torokból ordítoztak): „Akkor hallotta meg a hírt, hogy városukat
elfoglalták. »És miféle népek?« – kérdezte. Mire akikkel beszélt, azt
felelték: »Bretonok.« – »Hah – mondta –, a bretonok rossz emberek,
kirabolják és felgyújtják a várost, aztán odébbállnak.« – »És mi volt a
csatakiáltásuk?« – kérdi a lovag. – »Bizony, uram, azt kiáltották: La
Trémoille!«"
A párbeszédek élénkítésére Froissart azt a fogást alkalmazza – kicsit
talán túlságosan gyakran –, hogy az egyik megdöbbenve megismétli a
másik utolsó szavait. „»Monseigneur, Gaston meghalt.« – »Meghalt?« –
így a gróf. – »Bizony, valóban meghalt, Monseigneur.«"
Másutt: „Es így szerelmi és családi ügyben tőle kért tanácsot. »A ta -
nács – felelte az érsek – bizony már elkésett, édes fiam. Akkor akarod
becsukni az istállót, amikor a ló már elveszett.«"
A költészet is gyakran használja a rövid, váltakozó mondatok fogását.

Halál, haragszom. – Rám-e? – Rád.

– Mi okból? – Hölgyem eloroztad.
– Igaz. – Miért tetted, mondd ki hát!
– Mert így tetszett! – Szörnyű gonosztett!

Így az eszközből cél lett. Jean Meschinot a virtuozitásig fejlesztette a

szökellő dialógusokat abban a balladában, ahol Franciaország vádolja
XI. Lajost. A harminc sor mindegyikében kérdés és felelet váltakozik, né-
ha többször is. És ez a bizarr forma mégsem rontja el a politikai szatíra
hatását. Íme, az első versszak.

Felség... – Nos? – Hallgasd meg... – Mit? – Panaszom.

– Szólj. – Én vagyok... – Ki? – Frankhon, aki vérzem.
– Ki tette? – Te. – Hogyan? – Vérszomjasan.
– Hazudsz! – Nem én! – Ki szól így? – Szenvedésem.
– Mi faj? – száz kín. – Száz? – Elborít egészen.
– Nem hiszem. – Azt látom. – Most már elég!
– Nem, szólok én! – Hiába. – Szörnyűség!
– Mit vétettem? – Békét szegtél. – De hogy?
– Haddal. – Én? – A dúló sereg tiéd.
– Szólj illőbben! – Hitemre, nem tudok.

Froissart-nál a külső körülmények józan és pontos leírása gyakran ép-

pen azért lesz tragikus erejű, mert elhagy minden lélektani spekulációt,
mint például a fiatal Gaston Phébus halálánál, akit tulajdon atyja ölt meg
hirtelen haragjában. Froissart lelke olyan volt, mint egy fényérzékeny le-
mez. Saját stílusának egységes felülete alatt felismerhető a különböző
mesélők jelleme, akiktől temérdek értesülését szerezte. Így például nagy-
szerűen visszaad mindent, amit útitársa, Espaing du Lyon lovag mon-
dott neki.
Amikor tehát a kor irodalma közvetlen megfigyelés alapján dolgozik,
a konvenció koloncaitól megszabadulva, mindig megközelíti a festésze -
tet, ha nem is veheti fel vele a versenyt. Ezért az irodalmi természetleírá-
sokban ne keressünk olyasmit, ami egyenrangú volna a festett tájakkal
vagy intérieurökkel. A XV. századi festészet a távlat csodáit alkotta meg,
mert a festők tehetsége szabadabban szárnyalhatott, minthogy a táj csak
járulékos elem, és nem vonatkoznak rá a főtárgy szigorú kötöttségei. Fi -
gyeljük meg a főjelenet és a háttér ellentétét a Chantillyban őrzött Trés
riches heures-kódex Háromkirályok-képén. Az előtérben levő alakok mes-
terkéltek és bizarrok, a jelenet túlzsúfolt, de Bourges képe a háttérben
tökéletesen derűs és harmonikus.
Az irodalomban viszont a természetérzés és a kifejezésmód egyaránt
kötött. A természetszeretet a pasztorál formáját öltötte, és ezzel szenti -
mentális és esztétikai konvenciók gyámsága alá került. A virágok szépsé-
géről és madárdalról szóló költemény egészen más ihletből táplálkozik,
mint ami a festett tájakat teremtette. Az irodalmi természetleírás egészen
más síkon mozog, mint a festészet.
Mégis a pasztorálban fedezzük fel az irodalmi természetérzés fejlődé-
sét. Helyezzük Alain Chartier korábban idézett verse mellé a királyi pász-
tor, René költeményét, A király és Jehanneton-t (Regnault et Jehanneton),
amelyben tulajdonképpen Jeanne de Laval iránti szerelmét énekli meg.
Őszintén vidámnak és frissnek találjuk; a király megpróbálta visszaadni
a közelgő éjszaka hatását, nem is egészen sikertelenül; de ez még mindig
távol van attól, hogy olyan nagy művészet legyen, mint a kalendárium -
képek a breviáriumokban.
A Trés riches heures hónapképei alapján összehasonlíthatjuk, hogyan fe-
jezték ki ugyanazt a motívumot az irodalomban és a festészetben; ez az
összevetés erősen a festészet javára szól. Emlékszünk, hogy a Limbourg
testvérek miniatúráinak hátterét felejthetetlen kastélyok díszítik; a Szep-
tember-en szüretelnek, a háttérben emelkedő saumuri kastély olyan, mint
egy látomás — a tornyokon magas szélkakasok, az ormok és kecses kémé-
nyek fehér virágként emelkednek az ég sötétkékjébe; a December-en vi-
szont Vincennes sötét tornyai meredeznek fenyegetően a lombtalan fák
mögött. Milyen módszerrel vehette volna fel a versenyt ezekkel a jelene-
tekkel egy olyan költő, mint Eustache Deschamps, amikor Észak-Fran-
ciaország hét kastélyának dicséretére írt verssorozatában e képek irodal-
mi párját akarta megalkotni? A biévre-i kastélynak szentelt sorokban
megkísérli leírni az építészeti formákat, de nem sok sikerrel. Így hát beéri
azzal, hogy felsorolja a kastélyok nyújtotta gyönyörűségeket; Beautéról
például ezt mondja:

Első fia, Viennois dauphinja

várát a Szépségről nevezte el.
S joggal, mert valóban gyönyörűséges,
csalogány dala gyakran csendül itt,
a Marne keríti, és a park setétes-
dús lombját olykor szellők lengetik.
Közel a rét, a kert virággal ékes,
zöld gyepen tiszta, hűs forrás szökik,
dús szántóföldet szőlőhegy szegélyez,
s malom forog, hol messze ér a sík.

Micsoda különbség van e sorok és egy miniatúra hatása között! Pedig

a módszer ugyanaz: felsorolja, amit látott (illetve a költő: amit hallott).
De a művész tekintete csak meghatározott és korlátozott teret ölel fel;
nemcsak össze kell gyűjtenie bizonyos számú dolgot, hanem harmoni -
kussá, egyetlen egésszé kell alakítania. Így a Február-t ábrázoló képen
Paul van Limbourg a tél minden jellemző sajátosságát összegyűjtötte: a
tűzhely előtt melegedő parasztokat, száradni kiakasztott fehérneműt,
varjakat a havon, és a háttérben a téli tájat, nyugodt falut, a dombon egy
magányos házzal. A sok részletet bedolgozta a táj békés harmóniájába, és
a kép egysége tökéletes. Ezzel szemben a költő hagyja, hogy tekintete
szabadon kóboroljon; nincs keret, ami egységet adna művének.
Minthogy a XV. század ihlete túlnyomóan vizuális, a festői kifejezés
könnyen felülmúlhatta az irodalmit. Bár a festészet csak a dolgok látható
alakját ábrázolja, mégis mély belső értelmet fejez ki, ami hiányzik a ma-
gát külső dolgok leírására korlátozó irodalomból.
A XV. századi költészet gyakran azt a benyomást kelti, hogy egyáltalán
nincsenek új eszméi. Általános jelenség, hogy képtelenek új dolgokat ki-
találni. A szerzők rendszerint nem tesznek mást, csak felfrissítik,
kiszépítik vagy modernizálják a régi témákat. A gondolat stagnálása
uralkodik, ha szabad ezt a kifejezést használni; mintha a lélek a középkor
szellemi szövevényeinek kidolgozása után tétlenségbe zuhant volna.
Maguk a költők is tudatában vannak ennek a fáradtság-érzésnek.
Deschamps így panaszkodik:

Ó jaj! mondják, hogy tétlen heverek,

ki annyi újat hoztam létre nemrég;
az ok, hogy matériát nem lelek,
miből valami szép és jó kitelnék.

A XV. században újra feldolgozzák a régi lovagregényeket, vers helyett

igen bőbeszédű prozában. Ez a „rímtelenítés" szintén a szellem általános
tespedésének jele. De egyben azt is mutatja, hogy az általános irodalmi
tudat jelentősen kitágult. Az irodalom kezdetlegesebb fokán a vers az el-
sődleges kifejezésmód. Még a XIII. században is versbe kívánkozik min-
den mondanivaló, a természetrajz és az orvostudomány is, hiszen az írott
mű befogadásának még mindig az a modja, hogy meghallgatják, és kí-
vülről megtanulják. Alighanem még a chanson de geste-eket is énekelték,
ugyanarra a zenére. A középkor nem ismerte a mi egyéni és kifejező sza-
valásunkat. A próza növekvő népszerűsége ellenben arra utal, hogy az
olvasás kezdi kiszorítani a felolvasást. Ugyancsak ezt mutatja a kor másik
újítása: a műveket rövid fejezetekre osztják, és összefoglalást írnak elé-
jük, míg régebben semmiféle tagolást nem láttak szükségesnek. A XV.
században bizonyos értelemben a próza a legkifinomultabb és legművé-
szibb irodalmi műfaj.
De a próza fölénye is csak formai jellegű, éppúgy hiányzik belőle az új
gondolat, mint a költészetből. A gondolat mérhetetlen sekélyességére és
a kifejezés könnyedségére Froissart a legjobb példa. Eszméi megdöbben-
tően egyszerűek. Mindössze három-négy lelki indítékot és érzelmet is-
mert: hűséget, becsületet, kapzsiságot, bátorságot, és ezeket is csak leg-
egyszerűbb formájukban. Allegorikus vagy mitológiai alakokat nem sze-
repeltet, nem érinti a teológiát, sőt még az erkölcsi tanulság is teljesen
hiányzik nála. Kifogástalanul mesél, minden erőlködés nélkül, mégis
üres, mert nincs benne több a film gépies pontosságánál. Ha mégis van -
nak erkölcsi tanulságai, olyan közhelyek, hogy az olvasó elborzad. Bizonyos
fogalmakat mindig meghatározott ítéletek követnek. Nem beszélhet
úgy a németekről, hogy ne jusson eszébe kapzsiságuk és a foglyokkal
szemben tanúsított barbár bánásmódjuk. Gyakran hallunk talpraesett
Froissart-idézeteket, de eredeti helyükön még ezek sem olyan jók. Az
elsó Valois-házból való herceg méltatását olvasva – „bölcs, hideg,
gazdag képzeletű és ügyeiben előrelátó" – azt hinnénk, hogy találó és
tömör jellemrajzra bukkantunk. Csakhogy Froissart szinte mindenkire
ezeket a szavakat használja!
Hogy mennyire szegényes és terméketlen Froissart szelleme, például
Chastellainéhez képest, annál is inkább nyilvánvaló, mert stílusából telje-
sen hiányzik a retorika; márpedig a XV. századi irodalomban ez jelzi az új
szellem eljövetelét. Az akkori olvasókat az ékes stílus esztétikai élvezete
kárpótolta azért, hogy a tárgy elcsépelt. Mindent újnak találtak, amit
erőltetett és dagályos frázisokkal tártak eléjük. Ne higgyük, hogy ez a
stilisztikai díszítgetés csak az irodalom sajátja, és a képzőműv észetből
hiányzik. A képzőművészet is a kifejezés gazdagságát és változatosságát
keresi. A Van Eyck testvérek festményein is vannak részek, amelyeket
retorikusnak nevezhetünk: például Szent György alakja, amint Van de
Paele kanonokot bemutatja a Szűznek. A pompás sisak, az aranyozott
páncél szembetűnően naiv klasszicizmusa, a szent drámai gesztusa Chas-
tellain nagyhangúságának közeli rokona. Ugyanez a tendencia nyilvánul
meg a drezdai kis hármasoltár Szent Mihály figuráján, és a bárányos ol-
tárképen éneklő és zenélő angyalok csoportján. Jelen van a Limbourg -
testvérek munkáiban is, például a Háromkirályok imádásá-nak bizarr
pompájában.
A XV. századi költészet akkor a leghatásosabb, amikor nem akar súlyos
gondolatokat szavakba önteni, és lemond arról, hogy nagyon szépen fe-
jezze ki magát, vagy amikor a díszes forma önmagában is olyan bájos és
újszerű, hogy életet lehel a versbe. Ha megelégszik azzal, hogy egyszerű
képet vagy jelenetet, egyszerű érzelmet fejezzen ki, igen hatásos tud len-
ni. A rövid darabok sokkal jobban sikerültek, mint a hosszú, komoly tár-
gyú költemények. A rondó és a ballada egyetlen könnyű témára épül,
minden bája a hangnemtől, ritmustól, látásmódtól függ. Minél jobban
közeledik a kor műdala a népdalhoz, annál nagyobb a varázsa.
A XIV. század vége fordulópont a zene és a lírai költészet viszonyában.
Az előző korszak dala bensőséges összefüggésben volt a zenei előadással.
A középkori lírai költő többnyire zeneszerző is. Guillaume de Machaut
maga szerezte legtöbb versének zenéjét; ő rögzítette a kor elterjedt lírai
formáit is, a rondót, a balladát stb. Kitalált egy új műfajt, a „vitát" (dé-
bat), amelyben két párt egy eldöntetlen kérdést tárgyal meg. Rondói és
balladái igen légiesek, formájuk és eszmei mondandójuk egyszerű; nem
nagyon színesek, de ez éppen javukra szól, mert a dalolásra szánt költe-
ménynek nem szabad túlságosan kifejezőnek lennie. Álljon itt egy példa:

Válva tőled, nálad hagyom szívem,

 és távozom búsan, könnyekbe fúlva;
örökre tartsd meg, szolgáljon híven,
válva tőled, nálad hagyom szívem,
s lelkemre nem hoz békét semmi sem,
míg színed elé meg nem térek újra.
Válva tőled, nálad hagyom szívem,
és távozom búsan, könnyekbe fúlva.

Eustache Deschamps már nem volt egy személyben költő és zeneszer-

ző. Balladái sokkal élénkebbek és színesebbek, mint Machaut költemé -
nyei, ezért sokszor érdekesebbek is, költői stílusuk mégis alacsonyabb
rendű.
A rondó szerkezeténél fogva megőrizte a megzenésítendő dal
légiességét és gördülékenységét, még akkor is, amikor a költő már nem
zeneszerző.
Mondd, szeretsz-e hát,
a lelkedre kérlek!
Ha szeretlek téged
úgy, mint senki mást,
mondd, szeretsz-e hát?
Istentől reád
áldás szállt temérdek,
s én magam tiédnek
vallom legkivált –
mondd, szeretsz-e hát?
Jean Meschinot írta ezeket a sorokat. Christine de Pisan egyszerű és
tiszta tehetsége szinte erre a játékos hatásra termett. A korra jellemző
könnyedséggel versel, formában és gondolatban nem nagyon változatos,
halk hangon, enyhe melankóliával énekel. Költeményei a XIV. századi
elefántcsont táblácskákra emlékeztetnek, amelyek mindig ugyanazt a
motívumot ábrázolják: vadászjelenetet, epizódokat a Rózsa-regény-ből
vagy Trisztán és Izolda történetéből, de mindig üdék és kifogástalanul
– bár konvencionálisan – kecsesek. Amikor Christine költészetében az
udvari lágyság a népdal egyszerűségével találkozik, rendkívül tiszta han-
gok csendülnek föl.
Íme, hogyan beszélget két szerelmes, aki hosszú távollét után találko-
zik:

– Én kedvesem, Isten hozott,

 adj hát egy csókot és ölelj meg;
mióta elmentél, sorod
hogy s mint volt? Egészségbe tellett időd,
kór nem gyötört? No jer,
ülj meg itt szépen oldalamnál,
s meséld a jót, a rosszat el –
mindenről számot kell, hogy adjál.

– Hölgyem, kinek rabja vagyok,

és másra nem nézek emellett,
tudd: vágyam úgy megkínzott,
hogy még nem éltem ily keservet,
tőled távol nem volt mivel
vigasztalódnom. „Hű maradjál",
szólt szív-gyötrő Ámor, „mivel
mindenről számot kell, hogy adjál!"

– Hűséged nem fogyatkozott?

Úgy hát örömmel idvezellek;
s hogy megtértél épségbe, sok
gyönyör vár ránk; csitítsd a lelked,
s mondd el, ha tudod, mennyivel
volt több a szíved kínja annál,
mit itthon én viseltem el –
minderről számot kell, hogy adjál!

– Sokkalta több volt, higgyed el

hanem szólj, kétségbe ne hagyj már:
érte hány csókot adsz? mivel
erről is számot kell, hogy adjál!

Egy lány szerelmese távollétét siratja:

Épp ma egy hónapja már hogy

barátom útra kélt.
Szívem néma és sivár,
épp ma egy hónapja már.

„Ég veled, hamar ne várj!"

 –szólt, és többet nem beszélt,
éppen egy hónapja már.

Egy szerelmesnek szánt vigasztaló szavak:

Barátom, ne sírj tovább,

mert elfog a szánalom,
szívem megadja magát,
szerelmed magába von.
Végy fel kelletőbb modort hát,
Istenért, no, lelj vigaszt,
mutassad vígabbik orcád –
bármit kívánsz, én is azt!

Költeményeinek maradando női báját spontán gyöngédségük,

egyszerűségük adja meg, nincs bennük semmi pompa vagy nagyképűség.
De ez az oka annak is, hogy az első sorok után gyakran kimerül
élénkségük, ami a gyönge ihletű korok költészetének és zenéjének
hibája. Hány költemény indul üde és hatásos témával! Úgy szól, mint a
rigófütty, majd az első versszak után híg retorikában vész el. A költő
(vagy a zeneszerző) elmondta témáját, és ezzel ihletének végére ért.
Ezért hat kiábrándítóan a XV. század legtöbb költője.
Íme egy példa Christine de Pisan balladáiból:

Ha már mindenki hazatért

a hadból, mért maradsz te vissza?
Hű szerelmem hiába bíztam
rád, hogy megőrizd és kiméld?

Itt a visszatérő halott szerető motívumát várnánk. De csalódunk: még

két jelentéktelen versszak, és a költemény véget ér. Milyen üdék Frois -
sart A ló és az agár vitája (Debat dou cheval et dou levrier) c. versének
első sorai:

Froissart Skótföldről jövet

szürke paripán ügetett,
fehér agárt vezetve szíjon.
 Szólt az agár: „Tovább nem bírom,
Grisel, mikor lesz pihenő,
hogy iszákot vegyünk elő?"

Ezután elvész a varázs; a szerzőnek nem volt több inspirációja, mint a

futó ötlet, hogy két állat beszélget.
Néha a motívumok rendkívül nagyszabásúak és szuggesztív erejűek,
de a kidolgozás gyenge. Pierre Michault költeményének, A vakok táncá-
nak (Danse aux aveugles) témája nagyszerű: az emberi nem örök tánca a
három vak istennő, Szerelem, Szerencse és Halál trónja előtt. Mégis igen
középszerű költeményt sikerült csak írnia. Egy ismeretlen költő verse,
Az Aprószent csontjainak panasza (Exclamation des os Sainct Innocent),
azzal kezdődik, hogy megszólalnak a híres temető csontkamrái:

Szegény halottaknak vagyunk mi csontja,

összekotorva egynéhány halomba,
szabálytalan töretve, zúzva szét . . .

Milyen kitűnő kezdet egy hátborzongató panaszdalhoz! Mégis a me-

mento mori közhelye követi.
Ezeket a témákat csak vizuálisan képzelték el, víziójuk egy képzőmű-
vész kezében hatalmas koncepció és tökéletes kivitel anyaga lehetne, de a
költő számára ez nem elég.
 XXII. fejezet

SZÓ ÉS KÉP

Mindazonáltal a festészet nincs feltétlen és teljes fölényben az

irodalommal szemben a kifejezőerő tekintetében. Vannak területek, ahol
egyáltalán nincs meg ez a fölény; most ezekkel kell foglalkoznunk.
Az irodalom számára a komikum egész területe sokkal jobban megkö-
zelíthető, mint a festészet számára. Az utóbbi csak kismértékben tud ko-
mikumot kifejezni, hacsak nem alacsonyodik karikatúrává. A művészet-
ben a komikus legtöbbször komolyra fordul: Bruegel képein nem neve-
tünk, pedig ugyanazt az erőteljes, groteszk képzeletet csodáljuk bennük,
amely Rabelais műveiben megnevettet. A festészet csak ott tud lépést
tartani a szóbeli kifejezéssel, ahol a komikum csupán fűszer. Ilyen kis fe-
szültségű komikumot lehet megfigyelni a zsánerfestészetben.
A részletek aránytalanul finom kidolgozása, ami – mint megállapítottuk
– a kor festészetének jellemző tulajdonsága, szinte észrevétlenül átmegy
a jelentéktelen furcsaságok ábrázolásában való gyönyörködésbe. Az
Arnolfini-kép szobájában a festmény ünnepélyes meghittségét még nem
sértik a mindenféle apróságok, de a Flémalle-i Mesternél már puszta
kuriózummá válnak. A Merode-oltáron Szent József egérfogók készíté-
sével foglalkozik. Nála minden részlet zsánerszerű, enyhe komikus ízzel.
Van Eyck is nyitva hagy egy ablaktáblát, lefest egy pohárszéket, kandallót,
de nála ez még tiszta festői látomás, a Flémalle-i Mesternél pedig már
zsánerfestészet.
Nyilvánvaló tehát, hogy mi a beszéd előnye a festészettel szemben. Mi-
helyt a puszta meglátásnál valami többet kell nyújtani, az irodalom veszi át
a vezetést, mert közvetlenül tud kifejezni hangulatokat. Gondoljunk
ismét Deschamps balladáira, amelyekben a kastélyok szépségét ünnepli:
azt találtuk, hogy sokkal alacsonyabb a színvonaluk, mint a Limbourg
testvérek tökéletes illuminációinak. Deschamps nem tudott erőt és ra -
gyogást vinni ezekbe a költeményekbe; nem tudta felidézni a pompás
csarnokok látványát. De hasonlítsuk össze velük azt a balladát, amelyben
önmagáról ír: betegen fekszik szegényes kis fesmes-i kastélyában, és a to-
ronyban fészkelő baglyok, seregélyek, varjak és verebek lármájától nem
tud aludni.

E torz hangok melódiája

 nem nyújt nagy mulatságot épp
annak, kit kór szegzett az ágyba.
Elsőként hollók hirdetik
jó korán, hogy felkelt a nap,
ahogy torkuktól kitelik,
károgásuk meg nem szakad.
A dobpergés sem kínosabb,
mint ha rákezd a többi rém,
majd a csorda: birka, tehén
béget, bőg s ez több, mint elég,
mikor a kín az agyba tép,
s hozzá harang zúg meg; e lárma
végképp szétzilálja eszét
annak, kit kór szegzett az ágyba.

Éjszaka a baljóslatú bagolyhuhogás a halál gondolatát idézi fel benne:

Rideg szállás, rossz menedék

annak, kit kór szegzett az ágyba.

A rengeteg részlet puszta felsorolása sem unalmas, ha egy csipetnyi

humor keveredik hozzá. Froissart igen bőbeszédű allegorikus költemé -
nye, a Szerelmi kalitka (L'espinette amoureuse) kellős közepén azzal szó-
rakoztat bennünket, hogy felsorol mintegy hatvan játékot, amelyet gye-
rekkorában Valenciennes-ben játszott. A polgári szokások vagy a női ru-
házat leírásai nem fárasztanak, bármilyen hosszúak is, mert van bennük
valami szatirikus elem, ami a tavasz szépségének költői leírásából hiány-
zott.
A zsánertől csak egy lépés a burleszk. Itt viszont kifejezőerő tekinteté-
ben a festészet ismét versenyre kelhet az irodalommal. A festészet már
1400 előtt eljutott a burleszk látás egy bizonyos fokára, ami aztán a XVI.
században, Pieter Bruegel művészetében teljesedett ki. Megtaláljuk
Broederlam dijoni Menekülés Egyiptomba című képének József-alakján,
vagy az egykor Hubert van Eycknek tulajdonított Három Mária a sírnál
alvó katonáján. A kor festői közül Paul van Limbourg szerette legjobban
a bizarr játékosságot. Mária bemutatása a templomban című képén az egyik
néző öles görbe varázssüveget visel, és mérhetetlenül bő ruhaujjakat.
A keresztelőmedencén három szörnyetegszerű álarc ölt nyelvet. A Vizi-
táció lapszéli díszítésén egy katona a toronyban egy csigával hadakozik, s
valaki talicskán tol egy dudán játszó malacot.
A kor irodalmának szinte minden lapja bizarr, és nagyon szeretik a
burleszket. Deschamps a sluysi toronyőrről szóló balladájában Bruegel-
hez méltó képet idéz föl: látja a parton az Anglia ellen gyülekező csapa -
tokat; úgy látja, mintha egerek és patkányok volnának.
Ide, ide! Sietve jöjj
Csodás dolgot látok, úgy éljek!
– Ugyan mit látsz te, toronyőr?
– Tízezer patkány és temérdek
egér nyüzsög amarra, nézzed,
a tenger partján...
Más alkalommal szórakozottan és rosszkedvűen ül az asztalnál, és
egyszer csak észreveszi, hogyan esznek az udvaroncok: az egyik
csámcsog, mint a disznó, a másik rágcsál, mint az egerek, vagy úgy
használja a fogait, akár a fűrészt, egyesek szakálla föl-alá mozog, mások
oly szörnyű arcokat vágnak, mint az ördögök.
Mihelyt az irodalom a tömegek életét rajzolja, realizmusa élettelivé
válik, és jó humorral telik meg, ami a festészetben csak később fejlődött
ki olyan bőségesen. Chastellain leírásában a paraszt, aki kunyhójában
fogadja az eltévedt burgundi herceget, már nagyon emlékeztet a
bruegeli típusokra. A pasztorál is eltér romantikus és szentimentális
központi témáitól, hogy az evő, táncoló és udvarló pásztorok leírásában
anyagot találjon burleszkkel fűszerezett naiv naturalizmusa számára.
Ahol a látás közvetíteni tudja a komikumot, amely nagyon megfogha-
tatlan lehet, a festészet is ki tudja fejezni, sőt még jobban, mint az iroda-
lom. De ettől eltekintve, a festészet nem tud komikus lenni. Ha a komi -
kus hatás az elmésségen áll vagy bukik, a vonal és a szín tehetetlen. Az
irodalom felülmúlhatatlan mind a burleszk és a fabliau-k vaskos humorá-
nak területén, mind a kifinomultabb iróniában.
Az irónia különösen a szerelmi költészetben fejlődött ki; csípős íze
finomabbá tette a szerelmi műfajt, és egyúttal meg is tisztította, mert
komoly elemeket vitt bele. A szerelmi költészet határain túl az irónia
még nehézkes és esetlen. Érdekes, hogy ha egy XIV. vagy XV. századi
francia költő ironikusan beszél, gyakran nem mulasztja el, hogy ezt közölje
is az olvasóval. Deschamps dicséri korát; minden a legjobban megy, béke
és igazság uralkodik mindenütt:
 Minden áldott nap kérdenek,
korunkról vajh mit vélek én,
s felelem: „Csupa becsület,
hűség, igazság és erény;
bőkezű, hősies, serény,
jótékony, és a közjavában
buzgó" – hanem úgy éljek én,
más van szivemben, más a számon.

Egy hasonló hangnemű másik balladájában ez a refrén: „Mindezt for-

dítva kell érteni." Egy harmadik e szavakkal végződik:

Herceg, ha mindenütt és általán,

amint tudom, bővelkednek erényben,
lesz, ki hallván ezt, szól: „Hazudik ám !"
Egy XV. századi szellemeskedő a következő címet adja epigrammájá-
nak: „Egy rossz kép alá, amelyet rossz színekkel festett a világ legrosz -
szabb festője, ironikus modorban szerzé Jehan Robertet mester."
De mikor szerelemről van szó, az irónia gyakran igen finom. Egybeol-
vad a XV. század szerelmi költészetét megújító szelíd reménytelenséggel
és ábrándos gyöngédséggel. Most történik meg először, hogy a költő
melankolikusan mosolyog saját balszerencséjén, így amikor Villon úgy
beszél magáról, mint „aki belátja, hogy neve: megcsalt szerető", vagy ami-
kor Charles d'Orléans csalódása kis dalait énekli. De a „sírva nevetek"
szófordulat nem Villon találmánya. A Szentírásnak ez a helye: „Nevetés
közben is fáj a szív; és végre az öröm fordul szomorúságra", már jóval
korábban alkalmat adott költői feldolgozásokra. Othon de Granson pél-
dául így írt:

Virrasztás ágyban, asztalnál a böjt,

nevetve sírás, sóhaj közt az ének.

Vagy másutt:

Ez édes gyermektől bucsút veszek,

szemem patakzik, ajkam meg nevet.

Alain Chartier több különböző módon használja fel ezt a motívumot:

 Szájam úgy soha nem kacaghat,
hogy ne hazudtolná szemem meg,
mert a szivem mindig tagad csak
omló könnyeivel szememnek.

Így szól a kétségbeesett szerelmesről:

Vidámságot erőltetett,
színlelt örömtől gyúlt ki arca,
szíve tán dalra kelt, lehet,
de nem kedv: félelem sugallta,
mert a hangját valami fajta
bú gyakorta szinezte meg,
és úgy futott át lopva rajta,
mint madárdal a lomb felett.

Igen közel áll az is a könny és a kacagás motívumához, amikor a költő

verse végén letagadja saját bánatát, mint például Alain Chartier:

Ezt a kis könyvet azért mondta tollba,

hogy illendőn üsse el idejét
Alain, a szerény klerikus – ezért
a szerelmet hallomásból dalolja.

Már Othon de Granson is úgy tett, mint aki „csak találgatja", hogy
micsoda is a titkos szerelem. René király a Szerelem által elragadott szív-
ben fantasztikus modorban dolgozza föl ugyanezt a motívumot. Inasa
gyertyával a kezében vizsgálja, hogy a király csakugyan elvesztette-e a
szívét, de nem talál lyukat az oldalán.

És végül mosolyogva szólt,

hogy már aludnom volna jobb,
és hogy ne féljek semmimód
e bajom miatt a haláltól.

A szerelmi költészet régi, konvencionális formái új értelmet nyertek,

amikor elvesztették azt a szemrebbenés nélküli komolyságot, amely az
előző korokban jellemezte őket. Charles d'Orléans is használ megszemé-
lyesítéseket és allegóriákat, mint valamennyi elődje, de egy kicsit túl -
hangsúlyozza, s így szinte észrevétlenül csipetnyi gúnnyal fűszerezi őket.
Ezért hatásosabbak az alakjai, mint a Rózsa-regény kecses figurái.
Szívét úgy látja, mint önmaga megszemélyesítőjét:

Én vagyok az a gyászt öltött szívű.

Különös megszemélyesítéseiben olykor a komikum uralkodik:

Egy nap szívemmel társalogtam,

mely titkon szóba állt velem,
s kérdeztem, nem tett-e titokban
félre egy s mást nemrégiben,
míg gazdánk volt a Szerelem.
Azt mondta, felvilágosít
a kért adatról szívesen,
csak megnézi papírjait.

És így felelvén kurta szókban,

faképnél hagyott hirtelen,
s már láttam is, hogy legottan
kis irodájában terem;
ami volt árkus pergamen,
mind átvizsgálta egy szemig,
hogy beszámolhasson nekem,
ha átnézte papírjait.

De nem mindig. A következő sorokban például nem uralkodik a

komikum:

Aggály és Gond, fáradságtok hiába,

ne zörgessetek elmém ajtaján,
mert elszunnyadt, s ébredni nem kiván,
oly zaklatottan telt el éjszakája.

Ha nem kimélnék, nagy vész törne rája,

csitt! csitt! az álom írja lesz talán.
Aggály és Gond, fáradságtok hiába,
 ne zörgessetek elmém ajtaján.

A kor szellemének nagyon megfelelt, hogy a kesergő és érzékeny sze-

relem maró ízét profanálással fokozzák. A vallásos travesztia jobbat is al-
kotott, mint a Száz új történet trágárságait; ez adta meg a kor leggyöngédebb
szerelmi költeményének, A szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lépett
alaphangulatát.
Már Charles d'Orléans költői köre elképzelt egy irodalmi testvérisé -
get, amelynek tagjai a megreformált ferencesek mintájára „obszerváns
szerelmeseknek" nevezték magukat. A szerelmes, aki a szerelem szerzetébe
lépett szerzője ezt a motívumot dolgozta fel. Ki volt ez a költő? Csak-
ugyan Martial d'Auvergne? Nehéz elhinni, mert a költemény annyira fe -
lette van az ő művei szintjének.
A szegény, csalódott szerelmes lemond a világról, és elmegy a különös
kolostorba, ahol csak a szerelem mártírjait fogadják be. Elmondja a per-
jelnek visszautasított szerelme megható történetét, s a perjel azt
tanácsolja, hogy feledjen. Mintha már Watteau műfaját fedeznénk fel,
középkori köntösben. Ha még holdfény is lenne, egészen Pierrot-ra
emlékeztetne. Nem az volt-e a szokása – kérdezi a perjel –, hogy édes
pillantásokat vetett rád, vagy azt mondta, Isten veled, amikor elment
melletted? – Nem volt ennyire kegyes irántam – mondja a szerelmes –,
de éjszakánként ott álltam házának kapuja előtt, és felnéztem az ereszre.

S aztán, hogy hallottam a házon

megzörrenni az ablakot,
úgy tűnt, nem volt sok hő fohászom
hiába, mert meghallgatott.

„Biztos voltál benne, hogy észrevett?" – kérdezte a perjel.

Istenre, úgy ujjongtam én,

hogy nem voltam ura eszemnek,
mert, szótlan bár, úgy tűnt elém,
hogy ablakán a szél zörrentett,
hanem bizonnyal észrevett, mert
halkan súgta: „Jó éjszakát!"
 – Úgy távoztam, akár a herceg,
s boldog voltam egy éjen át.

Azután boldogan tért nyugovóra.

Lelkemre olyan béke hullt,

hogy arany szender közepett
feküdtem mozdulatlanul,
míg a reggel elérkezett,
s akkor, öltözvén, e kegyet
Ámornak megköszönni, csókkal
hintettem párnám, titkon egy
mosolyt váltva az angyalokkal.

Mikor ünnepélyesen felveszik a rendbe, a hölgy, aki visszautasította,

elájul, és ruhájáról leesik az a kis, könnyekkel zománcozott arany szív,
amelyet a lovagtól kapott.

A többiek bánatukat
mind rejtegetni igyekeztek,
imakönyvüket egyre csak
nyitva, csukva, de sose veszteg,
lapoztak benne, és kerestek
az áhitatnak jeleül,
de könnyes arcukból kitetszett,
hogy mit éreznek legbelül.

A perjel felsorolja, hogy ezentúl mik a kötelességei; figyelmezteti,

hogy ne hallgassa többé a fülemüle énekét, ne aludj on vadrózsa- vagy ga-
lagonyabokor alatt, és mindenekelőtt sose nézzen többé nő szemébe. Az
intés nyolcsoros versszakok hosszú füzérével végződik, amelyek mind az
„édes szemek" témáját variálják.
Szép szem, mely erre-arra repked,
szép szem, melytől a szerelem
rabján a gúnya túl meleg lesz. . .

Gyöngy-tisztaságú drága szem,

mely így szól ahhoz, kit erősnek
érez: „Mit kívánsz, megteszem."
 A XV. század közepe felé a szerelmi költészet valamennyi hagyomá-
nyos műfaja az epekedő hang, rezignált melankólia bélyegét viseli. Még a
nők iránti cinikus megvetés is mérséklődik. A házasság tizenöt örömé-ben
a kaján és durva célzásokat merengő szentimentalizmus enyhíti. E mű
józan realizmusával, elegáns formájával és finom lélekrajzával a modern
„társadalmi regény" előfutára.
Az irodalom bőségesen merített az elmúlt századok mintaképeiből és
tapasztalataiból, amikor a szerelmet fejezte ki. Eszköztárát igen különbö-
ző mesterek tökéletesítették: Platón és Ovidius, trubadúrok és vándor-
diákok, Dante és Jean de Meung. A festészetnek viszont nem voltak mintái
és hagyományai; ha szerelmet kellett kifejeznie, a szó szoros értelmében
primitív volt. A XVIII. századig nem tudta utolérni az irodalom
gyengéd szerelmi hangját. A XV. századi festő még nem tudott frivol
vagy szentimentális lenni. A miniatúrákon a szerelmesek mereven és ün-
nepélyesen ölelik egymást. Egy hollandiai nemesasszony, Lysbeth van
Duvenvoorde 143o előtt készült portréján (ismeretlen festő műve) az arc
olyan szigorú és méltóságteljes, hogy egy modern tudós azt hitte, vala-
milyen donátor arcképe, mert elfelejtette elolvasni a nő kezében levő te-
kercsen: „Untat, hogy oly sokat várok; nyitott szívet hol találok?" A
festői kifejezés nem ismer középutat a szűziesség és a trágárság között.
Ritkán festettek meg erotikus témát, de ha mégis, naiv és ártatlan módon
tették. Ám jusson eszünkbe, hogy a világi művek nagy része elveszett!
Rendkívül érdekes volna, ha össze tudnánk hasonlítani Jan Van Eyck
mosakodó nőt ábrázoló képének (ezt látta Fazio) meztelen alakját az
Ádám és Éva alakjaival. Ne higgyük, hogy az utóbbi képen nincs semmi
erotikus. A festő a korabeli női szépségideálhoz alkalmazkodva kicsiny
és igen magasan fekvő melleket festett; a kar hosszú és vékony, a has ki-
domborodik. De egészen ártatlanul festette így, esze ágában sem volt
érzéki örömet okozni. A lipcsei képtárban van egy kis festmény, amelyet
Jan van Eyck iskolájához tartozónak jeleznek; egy szobában leány áll,
mágikus praktikáinak megfelelően meztelen: éppen boszorkányságot űz,
hogy szerelmesét megidézze. Itt a szándék nyilvánvaló, és a festőnek si -
került is erotikus érzést kifejeznie: a meztelen alak már olyan álszemér-
mesen kéjvágyó, mint később Cranach figurái.
Teljesen valószínűtlen, hogy a XV. századi festészet valami illedelmességi
szempont miatt tartózkodott volna az erotikum kifejezésétől, hiszen
általában a legszélsőségesebb szabadosságot is megtűrték. A meztelen
test a festészetben még csekély szerepet játszott, de annál gyakoribb volt
az élőképekben. A legtöbb fejedelmi bevonuláson a meztelen istennők és
nimfák „megszemélyítéseit" eleven nők játszották. A színjáték rendsze -
rint emelvényeken zajlott, de néha vízben; amikor Jó Fülöp 1457 -ben
bevonult Genfbe, egy hídon kellett áthaladnia, s mellette, a Lys folyó vizében
szirének úszkáltak „egészen meztelenül és kócosan, mint ahogy festik
őket". Kedvelt téma volt Parisz ítélete. Ezeket a látványosságokat nem
szabad sem a magas esztétikai ízlés, sem a durva szabadosság jelének
tekinteni, inkább naiv és népi érzékiség kifejeződései. 1461-ben, XI. Lajos
párizsi bevonulásakor egy kálvária közelében sziréneket lehetett látni;
Jean de Roye ezt mondja róluk: „És volt ott három igen szép leányzó is, akik
egészen mezítelen sziréneket ábrázoltak, és az ember látta szép, duzzadó,
jól elváló, kerek és kemény mellüket, ami nagyon kedves látvány volt; és
kis motettákat és bergerette-eket énekeltek, és közel hozzájuk sok mély
hangú zeneszerszám szép dallamokat játszott." Molinet elmondja,
mennyire örült Antwerpen népe, amikor 1494-ben Szép Fülöp
bevonulásakor Parisz ítéletét láthatta: „De a nép legnagyobb
gyönyörűséggel azt az emelvényt nézte, amelyen három élő nő
meztelenül bemutatta a három istennő történetét."
Milyen távol eshetett a görög szépségérzéktől az a paródia, amelyet
Merész Károly lille-i bevonulásakor mutattak be 1468-ban! Egy kövér
Vénuszt, egy sovány Junót és egy púpos Minervát lehetett látni, mind -
egyikük arany koronát viselt.
A meztelen látványosságok még a XVI. században is divatban voltak.
Dürer németalföldi utazásáról szóló naplójában leír egy ilyent, Antwer -
penben látta, 1525-ben, V. Károly bevonulásakor; de még az 1578-ban
Brüsszelbe bevonuló Orániai Vilmost is egy megláncolt és meztelen
Androméda fogadta, „akit az ember márványszobornak nézett volna".
A festői kifejezés azonban nemcsak a komikus, a szentimentális és az
erotikus területén nem éri el az irodalom szintjét. A korabeli festészet
csodáit a vizuális megjelenítő képesség magyarázza; mihelyt ez hiányzik, a
kifejezőképesség csődöt mond. Ha a valóság közvetlen és pontos meglá-
tásánál többre van szükség, elvész a festői kifejezés fölénye, és ilyenkor
érezzük, hogy Michelangelo kritikája helyes volt: ez a művészet egyszerre
több dolgot akar megvalósítani, holott egyetlenegy is teljes embert
kíván.
Vizsgáljuk meg még egyszer Jan van Eyck egyik festményét. Ha csak
pontos megfigyelésre van szükség, művészete tökéletes, különösen az
arckifejezés, a ruhaanyag és az ékszerek ábrázolásában. De mihelyt a va-
lóságot valami módon sematizálni kell, mint például amikor épületet
vagy tájat fest, bizonyos gyöngeségek tűnnek elő. Távlatai bájosak és
meghittek, de kissé összefüggéstelenek, csoportosításuk hibás. Minél in-
kább megkívánná a tárgy a szabad kompozíciót és az új forma teremté-
sét, annál inkább csődöt mond a tehetsége.
Tagadhatatlan, hogy az illuminált hóráskönyvekben a naptári lapok
szebbek, mint azok, amelyek szent tárgyat ábrázolnak. Egy hónap meg -
festéséhez elég, ha a megfigyelés és az ábrázolás pontos. De egy mozgal-
mas, sok személyt szerepeltető, fontos jelenet megfestéséhez szükség van
arra a ritmus- és egységérzékre is, mely Giotto sajátja, és amelyet Michel-
angelo újra megtalált. A XV. századi festészet jellegzetesen heterogén,
ritkán fordul elő, hogy harmonikus és egységes. A bárányos oltárkép kö-
zépső része csakugyan harmonikus, a Bárány felé közeledő imádók me -
neteinek szigorú ritmusa van, de ez a hatás egy szinte teljesen aritmetikai
egymás mellé rendelésnek köszönhető. Van Eyck kitér az elől a nehézség
elől, hogy alakjait egymással összefüggésbe hozza; a harmónia nála stati-
kus, nem dinamikus.
Van Eycket nagy távolság választja el Rogier van der Weydentől: az
utóbbi már tudatában van a ritmikus szerkesztés problémájának. Ő már
korlátozza magát a részletek ábrázolásában, mert egységre törekszik;
igaz, néha sikertelenül.
A legfontosabb szent tárgyak ábrázolását tiszteletre méltó és szigorú
hagyomány szabályozza. A művésznek nem kellett megkomponálnia a
képet, egyik-másik tárgynál a ritmikus kompozíció úgyszólván magától
értetődő. Lehetetlen volt a keresztlevételt, a pietát, a pásztorok imádását
úgy megfesteni, hogy a kompozíciónak ne legyen bizonyos ritmikus
szerkezete. Gondoljunk csak Rogier van der Weyden Pásztorok imádásá-
ra, amely az Escorialban látható, vagy madridi pietájára, vagy az avignoni
iskola Brüsszelben és a Louvre-ban látható képeire, vagy Petrus Christus,
Geertgen tot Sint Jans és az aillyi Belles heures képeire. A tárgy természete
eleve egyszerű és szigorú kompozíciót kíván.
Mihelyt az ábrázolt jelenet mozgalmasabb, mint például amikor a
keresztet vivő Krisztust kigúnyolják, vagy a királyok imádásában, sokkal
nehezebb a kompozíciós feladat, és bizonyos nyugtalanság, a harmónia
hiánya az eredmény. Az ikonográfiai hagyomány még itt is nyújt bizo-
nyos mintákat, de ahol nincs ilyen előzmény, a XV. századi festő csaknem
tehetetlen. Elég, ha Dieric Bouts és Gerard David törvényszéki jelenetei-
nek kompozíciós gyengeségeire utalunk, ahol pedig a tárgy ünnepélyes-
sége bizonyos szigort követelt volna meg. A kompozíció már bosszantó -
an ügyetlen az olyan jelenetekben, mint Szent Erazmus vértanúsága Leu-
venben, vagy azon a bruggei képen, amely Szent Hippolytust ábrázolja,
akit lovak téptek szét.
Pedig itt még egyre a valóságbol merített jelenetek ábrázolásáról be -
szélünk. A kor művészete elkerülhetetlenül nevetségessé válik, amikor
csak a képzeletre van utalva. A nagyméretű képeket még megmentette
tárgyuk ünnepélyessége, de az illuminátor nem térhetett ki az elől a fel-
adat elől, hogy alakot adjon az irodalomban oly nagyszámú mitologikus
és allegorikus képzelgésnek. Jól látszik ez Jean Miélot miniatúráin, me -
lyeket Christine de Pisan mitológiai látomásához, Othéa levele Hectorhoz
(Epitre d'Othéa á Hector) című költeményéhez készített. Ügyetlenebbet
el sém lehet képzelni. A görög isteneknek hermelinpalástjukon és a kora-
beli divat szerinti brokátköpenyükön kívül nagy szárnyaik is vannak.
A gyermekeit felfaló Saturnus, a díjosztó Midas egyszerűen nevetséges,
semmi báj nincs bennük. De mihelyt az illuminátor úgy érzi, hogy a hát-
teret pásztorral és nyájával élénkítheti, mindjárt a kortól megszokott
ügyességét tanúsítja: saját területén biztos a keze. Az ok az, hogy itt
elérkeztünk e művészek alkotóképességeinek határához. Mindaddig,
amíg a valóság megfigyelése vezeti őket, kitűnően dolgoznak, de
művészetük azonnal csődöt mond, mihelyt a képzeletből kellene új
motívumokat teremteniük.
Az allegória az irodalmi és festői képzeletet egyaránt zsákutcába vitte.
A szellem túlságosan hozzászokott, hogy a tudatban felmerülő allegori -
kus gondolatokat egyszerűen képi ábrázolásba tegye át. Az allegória
hozzákötötte a megjelenítést a gondolathoz és a gondolatot a megjelení-
téshez. Annyira pontosan igyekeznek leírni az allegorikus látomásokat,
hogy a művészi stílus minden követelményét figyelmen kívül hagyják. A
mértéktartás például, ez a sarkalatos erény, órát hord a fején, hogy a
szabályt és mértéket ábrázolja. Így láthatjuk Michel Colombe művén, a
nantes-i katedrálisban álló síremléken, továbbá az Amboise bíborosok
síremlékén Rouenban. Az Othéa levelé-nek illuminátora úgy alkalmazko-
dik ehhez a szabályhoz, hogy egyszerűen faliórát tesz az istennő fejére,
hasonlót ahhoz, mint amilyennel Jó Fülöp szobáját díszítette.
Az allegorikus alaknak csak akkor van létjogosultsága, ha a hagyo -
mány már tiszteletre méltová tette. Az újonnan összetákolt allegória rit-
kán válik be. Minél realisztikusabb szellem hozta létre, annál bizarrabb és
mesterkéltebb. Chastellain A megcsúfolt Igazságról (Exposition sur Vérité
mal prise) c. művében négy vándorló hölgyet lát maga felé közeledni.
Nevük „Méltatlankodás, Szemrehányás, Vád és Bosszúvágy". Íme, ho-
gyan írja le a másodikat: „E hölgy, úgy látszik, biztos volt a dolgában, és
igen csípős okai lehettek; fogát csikorgatta, és ajkát harapdálta; gyakran
bólintott fejével, kimutatta, hogy türelmetlen és szeret el lentmondani;
jobb szeme csukva, a másik meg nyitva volt, kimutatta, hogy nagy vitat-
kozó; egyik lábáról a másikra ugrált, egyszer erre, másszor arra fordult;
előtte könyvekkel teli zsák, abbol néhány könyvet ölébe vett, mert ked -
vesek voltak neki, másokat pedig ingerülten eldobott; papírdarabokat és
íveket tépett össze; füzeteket dühösen tűzbe dobott; némelyekre rámo -
solygott, és megcsókolta őket, másokra pedig hitványságból ráköpött, és
rájuk taposott; tintával tele toll volt kezében, és azzal sok fontos iratot
áthúzott . . . egy spongyával pedig némely festményeket befeketített,
másokat körmével kapart le, ismét másokat teljesen letörölt és
kisimított, mintha azt akarná, hogy felejtsék el őket; és sok tisztességes
ember kemény és gonosz ellenségének mutatkozott, inkább önkényesen,
mintsem az értelmet követve." Másutt azt látja, hogy Béke Úrasszonya
felszabdalja kiterjesztett köpenyét, és így négy új hölgy születik: Szív
Békéje, Száj Békéje, Látszatbéke és Valóságos Béke. Vagy női alakokat
talál ki, akiket így nevez el: „Országaid Fontossága, Különféle Népeid
Állapota és Milyensége, A Franciák és Más Szomszéd Népek Irigysége és
Gyűlölsége" – mintha a politikát allegóriákba lehetne foglalni.
Természetesen ezeket a furcsa alakokat nem az élő képzelet sugallja, hanem
csak a gondolkodás. Valamennyiük neve tekercsre van írva; nyilván úgy
képzeli el őket, mint egy szőnyeg, festmény vagy élőkép figuráit.
Ebben nyoma sincs az igazi ihletnek; kimerült szellem szórakozása.
Bár a cselekmény keretjátéka mindig az álom, e szerzők fantazmagóriái
sohasem hasonlítanak az igazi álmokhoz, Dante vagy Shakespeare láto -
másaihoz. Még az illúzióját sem próbálják megteremteni az igazi
látomásnak: Chastellain egy költeményében naivan „e látomás
kitalálójának vagy elképzelőjének" nevezi magát.
Csak a gúnyolódás hangja fakaszt néha virágokat az allegória kiégett
mezején, mint például Deschamps következő soraiban:

Orvos, mondd, hogy is áll a Jog?

– Hitemre, bíz koldusszegény...
– Nos hát az Ész?...
– Értelme megfogyatkozott,
beszéd helyett csupán habog,
és az Igazság idióta...
 Az irodalmi képzelet különféle területeit összekeverik, nincsenek te -
kintettel a stílusegységre. A Pasztorál pásztorai politikai szimbólumok,
subájukat liliomok vagy ágaskodó oroszlánok díszítik; a „hosszú reve-
rendás pásztorok" a papságot jelképezik. Molinet vallási, katonai, heral -
dikai és szerelmi kifejezéseket kever össze, amikor az Úr a következő ki-
áltványt intézi minden igaz szerelmeshez:

Mi, szeretet Istene, dics királya,

köszöntünk minden igaz, hű szerelmest.
Való: mióta szent Fiunk halála
a Kálvárián diadalmi jel lett,
sok harcos, nem ismervén arzenálját
hitünknek, az ördög pártjára állt át...

Ezért leírja nekik az igazi címert; a címerpajzs ezüst, a címerfő arany,

öt sebbel – és a Harcos Egyháznak joga van mindenkit szolgálatába fo-
gadni, aki kész visszatérni ehhez a címerhez.
Azok a vonások, amelyek Molinet-t a maga idejében kitűnő „retorikussá"
és költővé avatták, a mi szemünkben inkább haldokló irodalmi forma
végső elfajulásai. A legostobább szójátékokban gyönyörködik: És így Sluys
megmaradt a békében, amely beléje volt zárva, mert a háború ki volt zárva
belőle, magányosabban, mint a falba zárt remete (Et ainsi demoura l'Escluse
en paix qui lui fut incluse, car la guerre fur d'elle excluse plus solitaire
que rencluse). A Rózsa-regény prózai változatának bevezetésében a saját
nevével játszik (molinet – kis malom). „És nehogy elveszítsem munkám
gabonáját, és hogy a liszt, amellyé az őrletik, üdvös legyen, az a szándékom,
ha Isten kegyelmet ad hozzá, hogy durva malomköveimmel megőröljem, és
átváltoztassam a bűnösöket erényesekké, a testit szelle mivé, a
világiasságot isteniséggé, és főképpen, hogy az erkölcsöt hirdessem. És
ily módon mézet fogunk nyerni a kemény sziklából és piros rózsát a
szúró tövisből, ahol magot és csírát, gyümölcsöt, virágot és lombot, igen
édes illatot, illatozó zöldellést, zöldellő táplálékot, tápláló gyümölcsöt és
gyümölcsöző legelőt találunk."
Ha nem szavakkal, akkor eszmékkel játszanak. Meschinot a szemüveg
egy-egy üvegének teszi meg az Okosságot és az Igazságot a Fejedelmek
okuláréjá-ban. A szemüveg kerete Erő, és Mértékletesség a szög, amely az
egészet összetartja. A költő Értelemtől kapja ezt a szemüveget, használa-
ti utasítással együtt. Értelmet az Ég küldte, bevonul a költő lelkébe, és
ott akar vendégeskedni; de nem talál semmit, „amivel jóllakna", mert
Kétségbeesés már mindent tönkretett.
Az efféle agyszülemények csak dekadenciát és aggkori elmegyengesé-
get árulnak el. Ha az egykorú itáliai irodalomra gondolunk, a quattrocento
üde és kedves költészetére, talán elcsodálkozunk, hogy milyen távol van
még a reneszánsz az Alpokon inneni tájaktól.
Meg kell erőltetnünk magunkat, és alaposabban el kell gondolkoz-
nunk a dolgon, különben szem elől tévesztjük, hogy a reneszánsz – ab-
ban az alakban, amelyet Itálián kívül magára öltött – éppen e stiláris mes-
terkedésekben és szellemeskedésekben kezd kibontakozni. A kortársak
számára a művészet megújulását jelentették ezek a formai túlzások.
 XXIII. fejezet

AZ ÚJ FORMA ELJÖVETELE

Az átmenet a hanyatló középkorból a humanizmusba jóval

bonyolultabb, mint gondolnánk. Megszoktuk, hogy a humanizmust
szembeállítsuk a középkorral, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az
egyiket fel kell adni a másik kedvéért. Nehezünkre esik elképzelni, hogy
a szellem még a középkori gondolat és kifejezés régi formáit ápolta,
miközben már tulajdonképpen az antik szépség és bölcsesség felé
törekedett. Pedig mégis éppen így kell elképzelnünk a dolgot. A
klasszicizmus nem hirtelen megvilágosodásként jelent meg: a középkori
gondolat buja tenyészetében nőtt fel. A humanizmus először csak forma,
később lesz ihlet. Másfelől a jellegzetes középkori gondolkodásmód
nyomait még jóval a reneszánsz után is fellelhetjük.
Itáliában igen könnyű dolga volt a humanizmusnak, mert ott a
szellem mindig is kész volt az antik műveltség befogadására, sosem
vesztette el kapcsolatát a klasszikus harmóniával és egyszerűséggel. A
klasszikus kifejezés újjáéledt formáiban szabadon és természetesen
terjeszkedhetett. A quattrocento derűje azt a benyomást kelti, hogy a
megújhodott antik kultúra lerázta a középkori gondolat bilincseit; de
Savonarola példája arra figyelmeztet, hogy a felszín alatt még él a középkor.
Ezzel szemben a XV. századi francia civilizáció története nem engedi
meg, hogy elfeledkezzünk a középkorról. Franciaország a forrása mind-
annak, ami a legerőteljesebb és a legszebb volt a középkori szellem alko-
tásaiban. Valamennyi középkori forma – a hűbériség, a lovagságnak és
az udvariasságnak az eszméi, a skolasztika, a gótikus építészet – sokkal
mélyebb gyökeret vert itt, mint Itáliában. Ezek a formák még a XV. szá-
zadban is uralkodnak. Az itáliai reneszánszra jellemző gazdag stílus, vi -
dámság és harmónia helyett bizarr pompa, nehézkes kifejezés, elavult
képzeletvilág, súlyos, melankolikus atmoszféra a jellemző. Itt inkább az
új, eljövendő kultúráról felejtkezünk el könnyen, nem a középkorról.
Az irodalomban a klasszikus formák megjelenése nem szükségképpen
járt együtt a szellem megváltozásával. Úgy látszik, a latin stílus kifino-
multsága iránti érdeklődés maga is elég volt ahhoz, hogy a humanizmus
megszülessen. Ezt bizonyítja egy 1400 körül megalakult francia tudós-
csoport; tagjai egyházi emberek és állami tisztviselők: Jean de Mons -
treuil, lille-i kanonok, a király titkára; Nicolas de Clamanges az egyházi
visszaélések híres ostorozója; Pierre és Gontier Col, valamint a milánói
Ambrose de Miliis, szintén királyi titkárok. Elegáns és komoly levelezé-
sük semmilyen szempontból nem marad el a későbbi humanisták episztola-
műfaja mögött – gondolataik éppoly bizonytalanok, hangnemük
éppoly fontoskodó, éppúgy szeretik a bonyolult mondatokat és a tudós
szőrszálhasogatást. Jean de Monstreuil hosszú értekezéseket ír a latin he-
lyesírásról. Megvédi Cicerót és Vergiliust barátjának, Ambrose de Miliis-
nek kritikájával szemben, aki szerint az előbbi önellentmondásokba bo -
nyolódik, és az utóbbi elmarad Ovidiustól. Máskor azt írja
Clamangesnak: „Ha nem sietsz segítségemre, drága mesterem és
testvérem, elveszítem hírnevemet, és olyan leszek, mint akit halálra
ítéltek. Épp most vettem észre, hogy a cambrayi püspökhöz, uramhoz és
atyámhoz írt utolsó levelemben proximiort írtam a középfokú proprior
helyett; íme, milyen meggondolatlan és hirtelen szerszám a toll.
Kegyeskedj kijavítani, mert különben rosszakaróink rágalmazó
iratokat fognak ellenünk kibocsátani."
Vannak ennél bájosabb részletek is levelezésében, például a Senlis mel-
letti Charlieu kolostor leírása – a szerzetesek eleségén osztozkodó vere-
bekről beszél, az ökörszemről, amely úgy viselkedik, mintha ő volna az
apát, végül megemlíti a kertész csacsiját, aki arra kérte, hogy őt se felejtse
ki leveléből. Nem is tudjuk pontosan eldönteni, hogy mi ez: középkori
naivitás vagy humanista elegancia?
Elég arra emlékeztetnünk, hogy Jean de Monstreuil-jel és a Col fivé-
rekkel már találkoztunk: a Rózsa-regény rajongói, és az 1401-ben tartott
szerelmi udvar tagjai. Látjuk tehát, hogy ez a primitív francia humaniz -
mus kultúrájának csak másodlagos eleme, tudós olvasottságuk gyümöl -
cse. Hasonlít a klasszikus latinságnak a régebbi korokban, nevezetesen a
IX. és században lezajlott ún. reneszánszaihoz. Jean de Monstreuil kö -
rének nem voltak közvetlen utódai, ez a korai francia humanizmus, úgy
látszik, ki is halt velük; pedig mozgalmuk gyökereiben bizonyos fokig
összefüggott az irodalmi megújulás nagy nemzetközi mozgalmával. Jean
de Monstreuil-nek és barátainak a szemében Petrarca a nagy kezdemé-
nyező, és nem volt ismeretlen előttük Coluccio Salutati, a firenzei kancel-
lár sem, aki a klasszicizmust a hivatalos stílusba is bevezette. A klasszikus
kifinomultság iránti buzgalmukat alighanem jelentősen növelte Petrarca
gúnyolódása, amely szerint Itálián kívül nincsenek szónokok és költők.
Franciaországban egyébként Petrarca életművét lényegében
középkori szellemben fogadták, és beleolvasztották a középkori gondolat
egészébe. Ő maga személyesen ismerte a XIV. század második felének
vezető szellemeit: Philippe de Vitryt, a költőt, Nicolas Oresme-et, a
filozófust és politikust, aki a dauphint nevelte, és talán Philippe de
Méziéres-t is. Ezek az emberek nem voltak humanisták, bár Oresme-et
a modern tudomány előfutárává teszik bizonyos gondolatai. Ami pedig
Petrarcát illeti, mindig hajlamosak vagyunk eltúlozni a modern elemet
szellemében és alkotásaiban, mert megszoktuk, hogy kizárólag az első
nagy újítót lássuk benne. Csábító elképzelés, hogy függetlenítette
magát századának eszméitől, pedig korántsem igaz. Minden tekintetben
korának embere volt. A témák, amelyeket feldolgozott, a középkor témái:
A világ megvetéséről (De contemptu mundi), A szerzetesek nyugalmáról
(De otio religiosorum), A magányos életről (De vita solitaria). Műve csak
formában és hangban más és tökéletesebb. Az ókori erények dicsőítése A
jeles férfiakról (De viris illustribus) írott művében és a Feljegyzésre méltó
dolgok könyvé-ben (Re-rum memorandum libri) a Kilenc Vitéz lovagi
kultuszának felel meg. Abban sincs semmi meglepő, hogy
érintkezésben áll a Közös Élet Testvériségének megalapítójával, vagy
hogy a fanatikus Jean de Varennes egy dogmatikai kérdésben őt idézi
mint tekintélyt. Karthauzi Dénes a szent sír elvesztésével kapcsolatban,
ami jellegzetesen középkori téma, az ő panaszait ismétli. Itálián kívül a
kortársak Petrarcában nem a szonettek és a Diadalmenetek (Trionfi)
szerzőjét látták, hanem a morálfilozófust, a keresztény Cicerót.
Egy szűkebb területen Boccaccio is Petrarcához hasonlo hatást gyako-
rolt. Ő is morálfilozófus hírében állt, és ezt nyilván nem a Dekameron-nak
köszönhette. A „csapásokban tanúsított türelem doktorának" tisztelték,
és mert ő szerezte A híres férfiakkal történt dolgokról (De casibus virorum
illustrium) és A jeles asszonyokról (De claris mulieribus) szóló műveket.
Ezek az írások az emberi sors állhatatlanságáról szólnak, és így „messire
Jehan Bocace" szinte Fortuna impresszáriója lett. Így jelenik meg Chas-
tellain képzeletében, aki Boccaccio temploma címen bizarr értekezést ír az
Angliából elmenekült Margit királyné vigasztalására, és ebben sok egy -
korú, tragikus sorsot mesél el. Ezek a száz évvel későbbi burgundiak
nem is tévedtek olyan nagyot, amikor Boccaccióban felismerték a közép-
kori szellemet.
A születő francia humanizmus nem annyira hangnemében és
célkitűzéseiben különbözik az itáliaitól, hanem inkább abban, hogy kevésbé
művelt, hogy ügyetlenebb, és gyengébb az ízlése. A franciáknak sokkal több
nehézséget kellett leküzdeniük ahhoz, hogy az antik formát és érzést át-
plántálják irodalmukba, mint azoknak, akik toszkán ég alatt vagy a
Colosseum árnyékában születtek. Franciaországban is voltak tanult
emberek, akik latinul írtak, és már korán felemelkedtek az episztoláris
stílus ókori magaslatára. De Franciaországban még nagyon sokáig nem
lehetett nemzeti nyelven összevegyíteni a klasszikust és a középkorit,
mint ahogy Boccaccio tette. A régi formák még túlságosan erősek, és
általában hiányos a mitológia és az ókori történelem ismerete, ami
Itáliában már széles körben elterjedt. Machaut tanult ember, mégis
szánalmasan eltorzítja a hét bölcs nevét. Chastellain összetéveszti
Péleuszt Péliasszal, La Marche pedig Próteuszt Pirithousszal. A Pasztorál
szerzője a „derék jó Scipio afrikai királyról" beszél. De ugyanakkor a
tárgy arra ihleti, hogy leírja Silvanus istent, és imát intézzen Pánhoz;
mintha itt már a reneszánsz költői képzelete próbálna keresztültörni.
A krónikások megpróbálnak katonai beszédeket írni Livius modorában,
és – ugyancsak őt utánozva – azzal színesítik a fontos események
történetét, hogy csodálatos előjelekről írnak. Klasszicizáló kísérleteik
nem mindig sikerültek. Jean Germain leírása az 1435-ös arrasi gyűlésről az
antik próza valóságos karikatúrája. Mikor Merész Károlyt Nancyban
eltemették, legyőzője, a fiatal lotaringiai herceg halott ellenfelének
tiszteletére „antik stílusú" öltözetben jelent meg, azaz övig érő hosszú
arany szakállt hordott, amivel a Kilenc Vitéz egyikét ábrázolta, és
negyedóra hosszat imádkozott.
Az „antik" szó (antique), ahogy 1400 körül Franciaországban értették,
ugyanabba a képzetcsoportba tartozott, mint a „retorika" (rhétorique),
„szónok" (orateur) és a „költészet" (poésie). Senkinek sem jutott volna
eszébe, hogy a „költészet" szót a balladára vagy a régi francia dalokra al-
kalmazza. Ez a klasszikus szó, mely a régiek megcsodált tökéletességét
idézte, mindenekelőtt mesterkélt formát jelentett. A kor költői egyszerű
formában kitűnően ki tudták fejezni mélyen átélt érzéseiket, de ha maga-
sabb rendű szépségre törekedtek, felforgatták a mitológiát, pedáns, lati -
nos szavakat használtak, és „retorikusnak" tekintették magukat. Chris -
tine de Pisan határozottan elkülönít többi művétől egy mitológiai dara-
bot, amelyet „poétikus balladának" nevez. Eustache Deschamps elküldi
műveit Chaucernek, költőtársának és csodálójának, és a következő soro-
kat írja hozzá, hogy tehetségét fitogtassa:

Ó, Szókratésza filozófiának,
erkölcs Senecája, ki ánglius,
nagy Ovidiusa poétikának,
velős szavú, nemes retorikus,
fenn-röptű sas, jó teóretikus,
 ki besugárzád Aeneasnak földjét,
Brutus a gigászok szigetét betöltéd
rózsakertekkel, ki tökélyre vonsz fel
egy nyelvet, mely minap torz volt s rögös még:
ó, nagy forditó, nemes Geoffrey Chaucer!
-----------------------------------
Helikoni forrásodból kivánok
egy kortyot, mert csak az autentikus,
csupán te vagy, kinek módjában állhat,
hogy enyhítsed belőle hektikus
szomjam; maradok paralitikus,
mig kelyhemet abból tele nem töltéd...

Ez annak a nevetséges latinizmusnak az – egyelőre még szerény – kez-

dete, amelyet Villon és Rabelais gúnyol ki. A kibírhatatlan modorosság
visszatér, valahányszor a szerzők különösen ragyogni akarnak: az ajánlá-
sokban, a beszédekben, a költői levelekben. Ezért ír Chastellain ilyene-
ket: „az ön igen alázatos és engedelmes rabszolgája és szolgálóleánya,
Gent városa" (vostre trés humble et obéissante serve et ancelle, la ville de Gand);
„belül való, belső fájdalom és gyötrelem" (la viscérale intime douleur et tri-
bulation). La Marche: „a mi Frankhonban született beszédünk és hazai
nyelvünk" (nostre francigéne locution et langue vernacule). Molinet: „miután
ittam az édes és mézzel folyó folyadékból, mely a lórúgta forrásból fa -
kadt" (abreuvé de la doulce et melliflue liqueur procédant de la fontaine cabal-
line); „ez a scipiói erényes herceg" (ce vertuex duc scipionique); „asszonyi
bátorságú emberek" (gens de muliebre courage).
Az erőltetett retorika nemcsak az irodalmi kifejezésnek, hanem a
magasabb irodalmi érintkezésnek is eszménye. A retorikusok és humanisták
társasjátéknak tekintették az irodalmat, akárcsak hajdanán a trubadúrok.
Meglehetősen furcsa irodalmi levelezések indulnak meg. Georges Chas-
tellain egy buzgó rajongója, Jehan Robertet, három burgundi herceg és
három francia király titkára, szeretett volna levelezni a burgundi udvar
költő-történetírójával, és megkért egy bizonyos Montferrant nevű brug-
gei embert, hogy járjon közben. Ez utóbbi, hogy meglágyítsa az először
igen tartózkodóan viselkedő öreg írót, az allegória idő megszentelte for-
májához menekült. Felidézte a „retorika tizenkét úrasszonyát", Tudo -
mányt, Ékesszólást, Komoly Értelmet, Mélységet stb., akik meg is jelen-
tek előtte egy látomásban, és azt mondták, hogy járjon közben a Rober-
tet által óhajtott levelezés érdekében. Az ezután következő költői és szó-
noki bókcserélgetésben Chastellain versei szinte józanok Robertet túlzó
ömlengéseihez képest.

Iszonyú fényesség csapott szemembe,

hihetlen ékes szó hatolt szivembe,
aminő ember-észből sose támad,
gyúlékony fénytől elvakulva rendre,
mely sugarait áthatón lövellte
egy sötét tárgyra, melyből fény nem áradt,
s láttam, rabja az elragadtatásnak,
hogy átszellemült testem ott a földön,
lelkem bágyadt, hogy útkeresni küldjön,
az alkalmas kiutat megtalálnom
e szorosból, hol hasztalan törődöm,
mert az igaz szerelem szőtte hálóm.

Ilyen szavakkal írja le azokat az érzéseket, amelyeket Chastellain egy

levelének érkezése váltott ki belőle. Azután prózában folytatva, megkér-
di barátját, Montferrant-t (akit „a halhatatlan istenek barátjának, az em-
berek kedvencének, magas odüsszeuszi kebelnek, mézzel folyó ékesszó-
lással teljesnek" nevez): „Nem egyenlő-e ez a ragyogás Phoebus kocsi-
jáéval?" Nem múlja-e felül Orfeusz lantját? És Amphion kürtjét, Mer-
kur fuvoláját, amellyel Argust elaltatta? „Hol a szem, amely képes ily lát-
ható tárgyat befogadni, a fül, hallani a magas ezüst hangot és arany
csilingelést?"
Chastellain enyhe szkepszissel fogadta ezt a hóbortos lelkesedést.
Csakhamar elege lett belőle, és be akarta csukni a kaput, amely oly sokáig
tárva volt Hiúság Úrasszonya előtt. „Robertet egészen eláztatott engem
felhőjével, melynek cseppjei megfagyva, mint a jégeső, ragyogó gyön -
gyökkel rakták ki ruhámat; de mit használ az alatta levő sötét testnek, ha
ruhám félrevezeti a ránézőket?" Jobb lesz hát, ha nem ír tovább ebben a
modorban, mert különben Chastellain olvasatlanul tűzbe dobja leveleit.
Ha hajlandó úgy beszélni, ahogy barátokhoz illik, továbbra is számíthat
Georges jóindulatára.
Az ilyen agyszülemények egyáltalán nem idézik föl bennünk a rene -
szánsz mértéktartását és harmóniáját. Érzésben és stílusban egyaránt el-
avultnak látszik az egész. Pedig nem kétséges, hogy ezek a széplelkek a
lehető legmodernebbnek tartották magukat. Robertet járt Itáliában, „az
újításra mohó országban . . . ahol a csillagok járása is közremunkál, hogy
díszesen beszéljenek, és amely felé vonul az elemeknek minden szelídsé-
ge, hogy ott harmóniába olvadjon". Nyilván azt hitte, hogy a harmónia
titka a „díszes beszéd", és elég, ha a francia stílusra ráaggatják a klasszi-
cizmus díszeit, máris felvehetik az olaszokkal a versenyt. Csakhogy Itáliá-
ban a nyelv és a gondolat sosem távolodott el teljesen a tiszta latin stílustól,
a társadalmi környezet és az emberek észjárása sokkal közelebb állt a
humanizmus célkitűzéseihez, mint Franciaországban. Az itáliai mű-
veltség természetes úton fejlesztette ki a humanista típusát. Az olasz
nyelvet nem rontotta meg a latin befolyás, mint a franciát; minden ne-
hézség nélkül fogadta be. Franciaországban viszont még szilárdak a tár-
sadalmi élet középkori alapjai; a nyelv sokkal távolabb állt a latintól,
mint az olasz, nem lehetett latinosítani. Angliában meg éppen azért fo -
gadták olyan kedvezően a műveltség latin kifejezéseit, mert a nyelv egy-
általán nem latin eredetű, és így jól megfér a jövevényszavakkal.
Amikor a XV. századi francia humanisták latinul írnak, kultúrájuk
középkori gyökere nem nagyon nyilvánvaló. Minél tökéletesebben
utánozzák a klasszikus stílust, annál jobban elrejtik az igazi szellemet.
Robert Gaguin levelei és beszédei semmiben sem különböznek a többi
humanista műveitől. De Gaguin egyben francia költő is, teljesen
középkori ihletű, és stílusa nemzeti. Azok, akik nem akartak latinul írni,
sőt talán nem is tudtak, latinos formákkal tették tönkre francia
stílusukat, Gaguin viszont a tökéletes latin író, megvetéssel fordult el a
retorikus eszközöktől, amikor franciául írt. A földműves, a pap és a fegyveres
vitája nemcsak tárgyában középkori, hanem stílusában is. Egyszerű és
eleven, mint Villon költészete és Deschamps legjobb művei.
Kik hát az igazi modernek a XV. századi francia irodalomban? Kétség-
telenül azok, akiknek munkássága legközelebb áll a következő század ál-
tal megvalósított szépséghez. Nyilván nem a nehézkes és pompázatos
burgundi stílus képviselői, nem Chastellain, La Marche, Molinet, bár -
mekkora is az érdemük. Formai újításaik, amelyeket annyira erőltettek,
felületesek; gondolatviláguk megalapozása még nagyon is középkori;
klasszikus szeszélyeik gyakran naivak. Tehát a formai kifinomultságban
kellene a modernséget keresnünk? Néha ezek a formák, bármilyen mes-
terkéltek is, olyan bájosak, olyan zeneiek, hogy el is feledkez ünk róla,
mennyire semmitmondóak.
 Sok pásztort álnok csapda zárja zárja,
letört, gyötört, kit nem segít a hit,
és undok nyavalyák tanya-ja nyája,
s juhoknak mételytől fáj a maja,
mert felejti, a sors amit tanít;
halál kaszál, mindennap itt lapít,
ki tudja, nem a bér egésze vész-e?
De Pán talán segítni kész e vészbe.

Jean le Maire de Belges írta ezeket a sorokat. Még sok egyéb jót is el
lehetne mondani az akkori költészet tisztán formai jellegű szépségeiről.
De általában mégsem ez az irodalom jövője. Ha azokat tekintjük mo-
dernnek, akik legközelebb állnak a későbbi francia irodalomhoz, akkor
Villon, Charles d'Orléans és a Szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lepett
szerzője modern; tehát éppen azok, akik leginkább távol tartották magu-
kat a klasszicizmustól, és nem erőltették a túlságosan csinos formákat.
Motívumaik középkori jellegűek, mégis fiatalosak és ígéretesek. Kifeje-
zésmódjuk spontaneitása modernné avatja őket.
Nem a klasszicizmus jelenti tehát az új irodalmi szellem hajnalát, és
nem is a pogányság. Sokan azt hiszik, hogy a reneszánsz legfőbb
jellemvonása a pogány kifejezések és képek gyakori használata, holott ez
a szokás sokkal régebbi. A keresztény vallás fogalmainak megjelölésére
már a XII. században használtak mitológiai kifejezéseket, és ezt
egyáltalán nem tartották tiszteletlen vagy vallástalan dolognak.
Deschamps arról beszél, hogy „Jupiter leszáll a paradicsomból"; Villon
a Boldogságos Szüzet „magas Istennőnek" nevezi; a humanisták úgy
beszélnek Istenről, mint princeps superumról, az égiek fejedelméről, és
Máriáról mint genetrix tonantisról, a mennydörgő szülőanyjáról, holott
egyáltalán nem pogányok. A pasztorálnak is kellett egy kis ártatlan
pogány színezés, de ez a legkevésbé sem vezette félre az olvasókat. A
Pasztorál szerzője, aki a celesztinusok párizsi templomát úgy nevezi,
hogy „szentély a magas erdőségben, ahol az emberek az istenekhez
imádkoznak", minden félreértés elkerülése végett kijelenti: „Lehet, hogy
pogányok isteneiről beszélek, hogy múzsámnak érdekességet adjak, de
azért a pásztorok keresztények, és én is az vagyok." Hasonlóan
mentegetődzik Molinet, hogy Marsot és Minervát bevette versébe; „Észt
és Értelmet" idézi, akik azt mondták neki: „Meg kell tenned, nem azért,
hogy hitet ébressz istenek és istennők iránt, hanem mert egyedül Urunk
ihleti az embereket úgy, ahogy neki tetszik, és sokszor igen sokféle
ihlettel."
A hit tisztaságát súlyosabb veszedelem fenyegette azzal, hogy bizo -
nyos tiszteletet éreztek a pogány szertartások, különösen az áldo zások
iránt, mint ahogy a következő sorokból is kiderül:

Rég isteneik kegyét a pogányok

alázatos áldozattal keresték,
mely, lett légyen bár hasztalan, nem ártott,
sőt, gyümölcsöző volt, sok jót kiváltott,
üdítvén a jámbor lelkét s a testét,
bizonyságul, hogy szeretet s kegyesség
áldozata, lángja akárhol éled,
a pokolig s a mennyig is elérhet.

Ezt a versszakot Chastellain legjobb, Történet az Igazságról (Dit de Vé-

rité) című költeményéből idéztük; a verset a burgundi herceg iránti hű-
sége ihlette, és egy kicsit megfeledkezett szokásos fellengzősségéről, sza-
bad folyást engedett politikai felháborodásának.
A hanyatló középkor szellemének nem kellett a klasszikus
irodalomhoz fordulnia, hogy pogányságot tanuljon, hiszen a Rózsa-
regény kifejezetten pogány szellemű. Nem a néhány mitológiai kifejezés
a veszélyes, hanem a páratlanul népszerű mű erotikus ihlete és
felfogása. Az irodalomnak ebben a körében a korai középkortól kezdve
menedéket lelt Venus és Cupido, ám Jean de Meung volt az a nagy pogány,
aki eleven életet lehelt beléjük, és megkoronázta őket. Az örök üdvösség
keresztény felfogását a gyönyörök merész magasztalásával keverte, és
számos nemzedéken át igen kétértelmű magatartást tanultak tőle a hit
dolgait illetően. Arra merészkedett, hogy szentségtörő céljaira
kiforgassa a Genezist – a Természet panaszkodik az emberekre, hogy
semmibe veszik parancsait, és nem hajlandók szaporodni:

Én megfeszített Istenem,
kár volt embert teremtenem!

Meglepő, hogy az egyház tűrte, hogy az arisztokráciának ez a breviári-

uma (mert hiszen a Rózsa-regény az volt) büntetlenül terjedjen, holott a
dogmától való spekulatív természetű eltéréseket mindig szigorúan el -
nyomta, bármilyen csekélyek voltak is.
De a pogányság még annyira sem lényeges e nagy megújulásban, mint
a latinság. Lehet, hogy a klasszikus kifejezés és képrendszer, valamint a
pogány ókorból kölcsönzött érzések a kulturális megújulás hathatós ösz-
tönzői és elkerülhetetlen támaszai voltak, de nem ezek az igazi mozgató-
erők. Maga a nyugati kereszténység lelke nőtte ki a középkor immár
béklyóvá vált formáit és gondolkodásmódját. A középkor mindig az
ókor árnyékában élt, felhasználta kincseit – legalábbis amennyi ráma-
radt –, de sajátosan középkori elvek, a skolasztikus teológia, a lovagság,
az aszketizmus, az udvariasság szellemében értelmezte őket. Most vi -
szont belső érlelődési folyamat eredményeként a szellemét is érteni kez-
dik azoknak az ókori formáknak, amelyeket már oly régen ismertek.
Kezd felelevenedni az antik kultúra páratlan egyszerűsége és tisztasága,
pontos kifejezésmódja, kezdik megérteni fogalmait, könnyű és természe-
tes gondolkodásmódját, erős érdeklődését az emberek és az élet iránt.
Európa, miután oly sokáig élt az ókor árnyékában, most végre az ókor
napfényében is sütkérezik.
De a klasszikus szellemiség elsajátítása bonyolult és ellentmondások-
kal teli folyamat. Az új szellem és az új forma még nem talál igazán egy-
másra. A klasszikus forma még régi fogalmakat is kifejezhet: számos hu-
manista szapphoi versszakot választ teljesen középkori ihletű vallásos
költeményéhez. Olykor viszont a hagyományos formák mögött is az el-
jövendő kor szelleme bujkál. Nincs nagyobb tévedés, mint azt hinni,
hogy a klasszicizmus és a modern kultúra azonos fogalmak.
A franciaországi és németalföldi XV. század szívében még középkori.
Az élet hangszerelése még nem változott meg. Még uralkodik a skolasz-
tikus gondolat: a szimbolizmus és az erős formalizmus, a dualisztikus
életfelfogás és világkép. Továbbra is a lovagság és az egyház a szellem
két pólusa. A mélységes pesszimizmus az egész életet homályba borítja.
A művészetben a gótika elve érvényesül. De mindezek a formák már
hanyatlóban vannak. Végét járja egy nagy és erős kultúra, de ugyanakkor és
ugyanott új dolgok születnek. Az ár megfordul, az élet színe változni
kezd.
 JEGYZETEK
Összeállította: Vidrányi Katalin
 Huizinga műve Franciaország és Németalföld
művelődéstörténetének azt a szakaszát tárgyalja, melyre a „százéves
háború" néven ismert katonai és politikai eseménysorozat nyomja rá a
bélyegét. Ezért, hogy a történelmi utalások jobb megértését elősegítsük,
a jegyzeteket a százéves háború eseményeinek rövid összefoglalásával
vezetjük be.
Franciaország és Anglia viszonyát a XII. századtól állandó dinasztikus
és területi viták határozták meg. Az angol királyok kontinentális birtokaik
(Normandia, Anjou, Guyenne stb.) révén a mindenkori francia uralkodó
hűbéresei voltak. A francia királyság abbeli igyekezete, hogy az angolo-
kat kiszorítsa franciaországi birtokaikról, s az angoloknak az a törekvé -
se, hogy szárazföldi területeiket a francia koronától függetlenülve tartsák
meg, folytonos viszályokat, sőt háborúskodásokat eredményezett. – To-
vábbi súrlódási felületet jelentett a gazdag flamand városok kérdése.
Ezek jó része Franciaország fennhatósága alá tartozott, gazdasági érde -
keik azonban szoros angol kapcsolatokat kívántak. – Ugyanakkor még
egyik királyság sem volt egységes birodalom; a brit szigeten Skócia pró-
bálta megőrizni függetlenségét, az egységes francia királyság létrejöttét
pedig a különböző, szinte független, sőt sokszor ellenséges vazallusi bir-
tokok sokasága gátolta.
A háború kirobbanásának közvetlen oka dinasztikus jellegű volt.
IV. Károly francia uralkodó halála után 1328-ban, III. Edward angol
király, leányági Capet-rokonságára hivatkozva, nem ismeri el Károly
utódát, VI. (Valois) Fülöpöt, s magának igényli a francia trónt. A viszály
utoljára még elsimul 1329-ben, ám 1338-ban, miután Fülöp
elkobozottnak nyilvánítja Guyenne-t, s Edward feleletül újra deklarálja
francia trónigényét, kitör a háború.
A háború angol győzelmekkel kezdődik. 1340-ben a flamand városok
által támogatott Edward Bruggénél legyőzi a francia flottát, szárazföldi
serege Pikárdia felé nyomul, és 1346 augusztusában Crécy-nél megsem-
misítő vereséget mér a franciákra. — Az Európát végigpusztító pestisjár-
vány 1348 és 1355 között szünetelteti a harcokat. De már ebben az esz-
tendőben III. Edward fia, Edward walesi herceg (a Fekete Herceg) dél felől
új offenzívát indít, s 1356 szeptemberében Poitiers-nál megütközik II.
(Jó) János seregeivel, és elsöprő győzelmet arat. A csatában a király és
legkisebb fia, Fülöp (a későbbi I. Fülöp burgundi herceg) is fogságba
esik. — Ugyanakkor a trónörökös, a későbbi V. Károly, úrrá lesz a belső
zűrzavaron, elnyomja a párizsi polgárok Etienne Marcel vezette felkelé-
sét, vérbe fojtja a Pikárdiát és az Ile de France-ot átfogó nagy parasztláza-
dást, az ún. jacquerie-t, és sikerül semlegesítenie az angolokat támogató
navarrai királyt. — Az 136o-as brétignyi szerződés időleges békét eredmé-
nyez. A feltételeketaz angolok diktálják; Franciaország területének egy-
harmada angol fennhatoság alá kerül, Franciaországnak ezenkívül há-
rommillió arany hadisarcot kell fizetnie. — Újabb, viszonylag békés idő-
szak következik, ezalatt V. Károly megerősíti a közigazgatást, s valame-
lyest magához tér a téljesen kivérzett ország. — 137o-től újrakezdődnek
az ellenségeskedések, ezek során a francia hadsereg ügyes taktikával a
megszállt területek nagy részéről kiűzi az angolokat.
III. Edward és V. Károly halálával kiskorú utódaik követik őket a tro-
non: II. Richárd (1377-től), ill. VI. Károly (138o-tól). Richárd kiüríti
Brestet és Cherbourg-t, majd 1396-ban feleségül veszi Károly leányát. — A
háború 1404-hen kezdődik újra. Angliában közben a kiegyezésre
törekvő Richárdot letaszítják a trónról (1399), és IV. (Lancaster) Henrik
kerül uralomra, Franciaországban pedig az elmebaj egyre nyilvánvalóbb
jeleit mutató Károly helyett a király egymással rivalizáló nagybátyjai
és a bárók kormányoznak, s így új motívummal bonyolódik a helyzet:
a királyság és a burgundi hercegség egyre feszültebbé váló viszonyával.
1404-ben a francia és burgundi csapatok egymás oldalán harcolnak (si-
kertelenül) Guyenne-ben és Calais-nál; ám miután Félelemnélküli János
burgundí herceg meggyilkoltatja riválísát és unokatestvérét, Orléans-i
Lajost, s gyakorlatilag Párizs urává lesz, a meggyilkolt Lajos nagybátyjá-
nak, Bernard d' Armagnacnak a vezetésével Burgundia-ellenes párt alakul,
mely a királyságnak mintegy felét ellenőrzése alatt tartja. Ezzel elkezdő-
dik az armagnacok és burgundiak harcának nevezett polgárháború.
Párizsban egymást váltja a két párt rémuralma (a burgundi
adminisztráció a szegényebb rétegek rokonszenvét élvezte, az
armagnacokat a gazdag polgárság támogatta). A patt-helyzetben mindkét
párt az addigi közös ellenséghez, Angliához fordul segítségért. IV. Henrik
utóda, V. Henrik kihasználja a kínálkozó lehetőséget, formálisan
Burgundiát támogatva újabb francia területekre nyomul be. 1415
októberében Atincourt-nál elsöprő győzelmet arat a franciák fölött, 1419-
re elfoglalja egész Normandiát, s a német-római császárság és
Burgundia támogatásával bejelenti igényét a francia trónra. Párizsban az
elmebeteg és tehetetlen király felesége, Izabella a burgundi párt
szószólója; Károly, a trónörökös, az armagnacok vezetője. Ez utóbbiak
1419-ben meggyilkoltatják Félelemnélküli Jánost. Az ellenlépés: János fia
és utóda, II. (Jó) Fülöp és az angol király ráveszik Izabellát a Troyes-i
szerződés (142o. május 21.) aláírására: a szerződés megfosztja örökösödési
jogától a dauphint, s Károly halála esetére V. Henriknek biztosítja a francia
trónt. Ám mikor Károly októberében meghal, V. Henrik már két hónapja
halott, így csecsemő fiát (VI. Henriket) proklamálják királlyá, s nagybátyja,
Bedford hercege lesz a régens. A dauphin, aki kezdettől érvénytelennek
nyilvánította a troyes-i szerződést, VII. Károly néven királynak deklarálja
magát, s elnyeri az ország középső és déli részének támogatását.
A háború döntő fordulathoz érkezik, amikor Jeanne d'Arc felszaba -
dítja Orléans-t a héthónapos angol ostrom alól, s Károlyt Reimsben fel-
kenik. Károlynak a továbbiakban sikerül békét kötnie Jó Fülöppel, s az
1435-ös Arrasi szerződésben, ha komoly területi eredmények árán is, biz-
tosítja Burgundia semlegességét. — 1440-41-ben újabb polgárháború
rázkódtatja meg az országot, a feudális arisztokrácia praguerie-nak nevezett
felkelése, melynek élén a trónörökös (a későbbi Lajos) áll. — Az
1444-ben kötött Tours-i fegyverszünetet kihasználva Károly újjászervezi
hadseregét, s 1449-ben újrakezdi a háborút. 1450-ben visszafoglalja
Normandiát, majd 1453-ban Guyenne-t. A szigetországot közben a
Rózsák háború-ja osztja meg, ami lehetetlenné teszi a háború angol
részről való folytatását.
A százéves háború formális befejezését XI. Lajos francia és IV. Edward
angol király 1475-ös Picquignyi szerződése jelenti: ebben a brit uralkodó le-
mond mindennemű francia trónigényéről s Calais kivételével összes kon-
tinentális birtokáról.

AILLY, Pierre d' (1350-1420): francia teológus és egyházférfi. 138o-tól a

Sorbonne professzora, majd Puy püspöke, végül bíboros és pápai legátus.
Gondolkodóként a nominalizmus irányzatához tartozik,
egyházpolitikusként tanítványával és barátjával, Gersonnal az ún. „zsinati
pártot" képviseli Konstanzban.
ALEXANDER HALENSIS (sz. 1185 körül — megh. 1245): angliai születésű
ferences teológus, a párizsi egyetem tanára. Arisztotelészt és az ágostoni
örökséget ötvözi egybe, az utóbbi túlsúlyával.
APRÓSZENTEK: a keresztény hagyomány szerint Heródes júdeai
uralkodó meghallván, hogy Betlehemben megszületett „a zsidók királya"
(Jézus), legyilkoltatott minden betlehemi csecsemőt. A megölt gyermekeket
nevezik aprószenteknek. Kultuszuk az V. század óta általános.
 ARTEVELDE, Jakob van (1295-1345) és Philip van (1340-1382): Jakob az
angolokkal szövetkező flandriai városok élén (1338-tól Gent városkapitánya)
a francia fennhatóság elleni harc vezetője, s Flandria tényleges ura. Fia, Philip
Gentből kiterjeszti hatalmát Bruggére, és Flandria helytartója lesz. A roose-
beke-i ütközetben esik el, melyben ellenfele, Lajos, Flandria grófja arat
győzelmet jelentős francia támogatással.
ATARAXIA rendíthetetlenség, nyugalom. Epikurosz iskolája ezzel a
szóval jelöli a lélek ideális állapotát. A kifejezés később a sztoikus filozófiába
is átkerül.
AUREA MEDIOCRITAS: arany középszer. A kifejezés Horatius ódái
nyomán kerül be a köztudatba.
BARANTE, Prosper de (1782-1866): francia diplomata és történetíró. 1824
és 1826 között megjelent 12 kötetes főműve, A burgundi hercegek története
(Histoire des ducs de Bourgogne) a romantikus történetszemléletet
képviseli.
BASIN, Thomas (1412-1491): francia történetíró. Lisieux püspöke, VII.
Károly befolyásos tanácsadója. XI. Lajos alatt kegyvesztett lesz, 147o-től
emigrációban él. 1472 és 1487 között megírja a két uralkodó történetét.
BEGÁRDOK (beggaert hollandul a. m. koldus): a század végén
keletkezett laikus vallási mozgalom, eredetileg betegápoló jelleggel. A
században az egész Németalföldön, továbbá Németországban és
Franciaországban is elterjedt. Erős spirituális-aszketikus tendenciákat
mutat; az egyház üldözése következtében a XIV. század végére a mozgalom
szétszóródik.
BERRY: a Párizs és a francia Középhegység között elterülő vidék
eredetileg Aquitániához tartozik, majd 1001-től Bourges-i grófság néven a
francia királysághoz. II. János király 136o-ban hercegséggé teszi.
BIRGITTA, SZENT (1303-1373): svéd rendalapítónő, a középkor egyik
legjelentősebb misztikus és vizionárius szerzője. 1350-től Rómában él, s az
egyházpolitikában is komoly tevékenységet fejt ki: erőteljesen szorgalmazza
a pápaságnak a „babiloni fogságból" (Avignonból) Rómába való
visszatérését.
BOIARDO, Matteo Maria (1441-1494): olasz költő. Főműve a Szerelmes
Loránd (Orlando Innamorato) c. eposz, mely Ariosto Őrjöngő Loránd-jának
előképéül szolgált.
BONET, Honoré (1345-1405): francia jogi és teológiai író. Legismertebb
műve a Csaták fája (Arbre des batailles), melyben a hadijog kérdéseit
tárgyalja.
 „BOSZORKÁNYOK PÖRÖLYE" (Malleus maleficarum): Heinrich
Institoris és Jacob Sprenger német dominikánus szerzetesek 1487-ben,
hamisított jóváhagyással megjelentetett kézikönyve, mely a boszorkányok
felkutatásáról, kínvallatásáról és semlegesítéséről (máglya) szól. A könyv a
következő kétszáz évben, felekezeti különbségekre való tekintet nélkül, a
boszorkányperek kódexéül szolgál egész Európában, s nagy része van a perek
elszaporodásában és különös kegyetlenségében.
BURGUNDIA: Franciaország keleti része, a Szajna és a Loire felső
folyásánál fekvő körülbelül dunántúlnyi terület; a századtól fogva a francia
királyság vazallus hercegsége, melynek trónján a Capet-dinasztia ún.
burgundi ágának tagjai követik egymást 1361-ig, a dinasztia kihalásáig. A
birtok ekkor János francia királyra száll, aki legkisebb fiának, Merész
Fülöpnek (megh. 1404) adományozza. Fülöp házasságával a hercegséghez
csatolja Flandriát, Artois-t és az ún. burgundi grófságot, mely addig a német-
római birodalomhoz tartozott, majd 139o-ben a charolais-i grófságot is
megszerzi. Mint a kormányzásra képtelen Károly nagybátyja, a francia udvar
legbefolyásosabb személyiségévé válik, s így ellentétbe kerül az ugyancsak
hegemóniára törő Orléans-i Lajossal, a király öccsével. A rivalizálás fia és
utóda, Félelemnélküli János alatt is folytatódik: 14o7-ben János
meggyilkoltatja Orléans-i Lajost, őt pedig a dauphin (a leendő VII. Károly)
emberei ölik meg 1419-ben Montereu-ben. János fia, (Jó) Fülöp (megh. 1469)
ezek után az angolokhoz csatlakozik, s a hadműveletek során megszerzi a
boulogne-i grófságot, majd vásárlás, örökösödés és erőszak útján
fennhatósága alá vonja a namuri, brabanti, limburgi és hollandi területeket
is. Az 1435-ös arrasi szerződéssel a semlegesség fejében további birtokokra
tesz szert.
Ez az időszak a hercegség fénykora, a burgundi udvar a késő középkori
lovagi kultúra középpontja (Fülöp 143o-ban megalapítja az Aranygyapjú
Rendjét). Fülöp fia, Merész Károly (trónörökös korában Charolais grófja)
megpróbálja igazi európai nagyhatalommá tenni a hercegséget, de kísérlete
hajótörést szenved a francia király, XI. Lajos okos politikáján és ügyes
diplomáciáján. A svájciaktól elszenvedett két súlyos vereség után (Murten és
Granson, 1476) Lotaringiában sem jár szerencsével, s 1477-ben életét veszti a
nancyi ütközetben. Vele hal ki a Valois-ház burgundi ága.
A hercegségre a továbbiakban a francia királyság és a német-római
császárság egyaránt igényt tart, ami több évtizedes viszályok forrásává válik.
Végül az 1526-os madridi béke rendezi a kérdést: maga a hercegség
Franciaországé lesz, Flandria és Artois pedig a császárság fennhatósága alá
kerül.
 CELESZTINUSOK: Pietro de Murone, a későbbi V. Celesztin pápa által
1235-ben alapított szigorú remete-rend, mely hamar elterjedt egész
Európában. Az önkormányzattal bíró francia rendtartomány a királyi család
különös pártfogását élvezi.
CHANSON DE GESTE: hősének; a XI-XIII. századí francia epikus költészet
uralkodó műfaja. A hősénekek eleinte a Karoling-korszak háborúiról szólnak,
később a témakör kibővül a kortársi eseményekkel. A leghíresebb és egyben
legrégibb fennmaradt chanson de Beste a Roland-ének.
CHARTIER, Alain (kb. 1385-kb. 1435): francia költő és politikai író. A
királyi udvar szolgálatában áll, Károly megbízásából több diplomáciai
missziót tölt be. Lírikusként a kor műfajainak kitűnő mestere, ígen
termékeny szerző. Mint politikai író a háború pusztította ország
kétségbeesett helyzetével foglalkozik Méltatlankodó párbeszéd-ében
(Quadrilogue invectif).
CHASTELLAIN, Georges (sz. 1404 és 1415 között, megh. 1475): a burgundi
udvar nagy történetírója. Csak részben fennmaradt krónikája Burgundia
történelmének 1419-től 1474-ig terjedő szakaszát tárgyalja. A krónika és
politikai traktátusai alapján a XV. század kiemelkedő francia írójaként
tartják számon.
CHATTUSOK: ókori germán néptörzs. Szokásaikról Tacitus számol be
Germania c. művében: „A legbátrabbak vasgyűrűt hordanak, mintegy
bilincs gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák
magukat."
CLANIANGES, Nicolas de (136o-1437): humanista és teológiai író.
Gerson és Pierre d'Ailly tanítványa; a párizsi egyetem rektora, majd XIII.
Benedek avignoni pápa titkára. Műveiben főként az egyházszakadás
problémáival és általában az egyház helyzetével foglalkozik, a vallási élet
reformját sürgeti.
CLERCQ, Jacques du (1420-1501): burgundi krónikás. Élete nagy részét
Arrasban töltötte. Emlékirataiban fontos történeti dokumentumok mellett
számos anekdotát közöl. Különösen értékesek Arras mindennapi életéről
szóló leírásai és a híres arrasi boszorkányüldözésről nyújtott közlései.
Coi., Gontier és Pierre: Gontier VI. Károly titkára, öccse, Pierre a Notre-
Dame kanonoka. Az utóbbi a Rózsa-regény körül folyó vita kapcsán vonul be
az irodalomtörténetbe: a polémiában Jean de Monstreuil-jel együtt védi a
művet Gerson, Christine de Pisan és Boucicaut ellenében.
COLITTE, SZENT (Nicolette Boillet, 1381-1447): francia aszketikus-
misztikus rendalapítónő. Fiatalkori magányos aszketikus gyakorlatok után
klarissza (ferences) apáca lesz, majd rendjét megreformálandó, 14o8-ban
önálló kongregációt alapít, az ún. colettistákat.
COMMYNES, Phirippe de (1446-1511): francia diplomata és krónikás.
Kezdetben Merész Károly burgundi herceg szolgálatában án, majd Lajos
oldalára szegődik, akinek diplomáciai ügyességét és politikai okosságát
nagyra becsüli. Emlékirataiban a jól szervezett közigazgatásnak és a „többet
ésszel, mint erővel külpolitikájának szószólója. Az első modern politikai
történetírónak tekintik.
CONNÉTABLE: a XII-XVII. századi Franciaországban a király utáni
legnagyobb világi: méltóság, a királyi seregek főparancsnoka.
DEVOTIO MODERNA (új kegyesség): a XIV-XV. század Németalföldről
elinduló nagy vallási mozgalma: Célja a világi keresztény élet megújítása. Az
irányzat sajátosan kétarcú: egyfelől az individuális misztikus szemlélődés
jelentőségét hangsúlyozza; másfelől tevőleges felebaráti szeretetet követel (a
két vonal egységét a bevett és rutinszerű egyházi formáktól való
távolságtartás adja). A mozgalom a XV. században szinte egész Nyugat-
Európában elterjed (általában az ágostonos kanonokok és a Közös Élet
Testvéreinek közvetítésével); köreiben jön létre a Krisztus követése (Itnitatio
Christi), minden idők legelterjedtebb kegyességi könyve.
DESCHAMPS, Eustache (1346-1406): francia költő; Machaut tanítványa.
V. és VI. Károly, ill. Orléans-i Lajos szolgálatában áll. Életművének nagy
részét az udvari hagyomány lírai műfajaiban alkotja, jelentősek szatirikus
hangvételű alkalmi versei is.
DIONYSIUS AREOPAGITA, PSEUDO: az V. és VI. század fordulóján
görögül író, ismeretlen kilétű egyházi szerző, aki műveit a Pál apostol által
megtérített Areopagoszi Dénes neve alatt terjeszti. A misztikus negatív
teológia egyik első rendszeres képviselője, aki igen nagy mértékben hat a
középkori misztikusokra.
DIT: a középkori francia költészet elbeszélő keretű, tematikailag szinte
teljesen kötetlen műfaja. Virágkora a XIII. és XIV. század.
„DONATUS MORALISATUS ": Aelius Donatus századi római
grammatikus nyelvtanai, melyeket egyszerűen donatus-nak neveztek, a
középkori latin oktatás kézikönyvei voltak. A Donatus moralisatus erkölcsi
tanulságokkal ellátott latin nyelvtan.
EGYHÁZSZAKADÁS, NYUGATI: Szép Fülöp francia király nyomására V.
Kelemen pápa 13o9-ben a dél-franciaországi Avignonba teszi át székhelyét, s
utódai is itt tartózkodnak 1376-ig. Gergely pápa (1370-78) 1376-ban
visszaköltözik Rómába. Utóda, Orbán (1378-89) megpróbálja
visszaszorítani a Kúriában a francia befolyást; ezért a bíborosi testület egy
része nem ismeri el, s Avignonban VII. Kelemen személyében ellenpápát
választ. Ezzel kezdődik a nyugati egyházszakadás, melynek során
Németország, Itália és Anglia a mindenkori római pápát, Franciaország,
Spanyolország és a skandináv államok pedig az avignoni ellenpápát ismerik
el. Tovább bonyolódik a helyzet, amikor 1409-ben a pisai zsinat megtagadja
az engedelmességet a római Gergelytől, és V. Sándor személyében új pápát
választ. Ettől az időponttól 1415-ig egyidejűleg három pápa van. – A
skizmának formálisan a konstanzi zsinat vet véget, melyen XII. Gergely
lemond, a pisai és avignoni pápát (XXIII. Jánost, ill. XIII. Benedeket) pedig
leteszik. Az új pápát V. Márton személyében választják meg. – Az avignoni
pápaság formailag 1430-ig fönnáll, de ennek már nincs tényleges jelentősége.
EMERSON, Ralph Waldo (1803-1882): amerikai filozófus, költő és
esszéíró. A klasszikus német filozófia hatására alakítja ki panteisztikus-
misztikus világszemléletét.
ENTREMETS: a középkori nagyszabású ünnepi lakomák fényének
emelésére szánt zenés, táncos közjátékok, komédiák vagy élőképek.
FABLIAU: a középkori francia irodalom kezdetben verses, később prózai
elbeszélő műfaja. A rendszerint szatirikus, naturalisztikus részletekben
gazdag történetek a középkori társadalom egyetlen rendjét sem kímélik.
FERENC, PAULAI SZENT (1436-1507): ferences szerzetes, az ún. ferences
remeték rendjének alapítója. A rend elnevezése: „minimusok", a ferencesek
„minorita" nevére utal (minor: kisebb, minimus: legkisebb).
FERRER VINCE, SZENT (Vincent Ferrer, 1350-1419): katalán domonkos
szerzetes. A nagy nyugati egyházszakadás korának egyik legbefolyásosabb
teológiai és diplomáciai személyisége; Katalónia és Dél-Franciaország
leghatásosabb hitszónoka.
FILLASTRE, Guillaume (megh. 1473): egyházférfi és történetíró. 1468-ban
megírja az Aranygyapjú Rendjének történetét.
FROISSART, Jean (kb. 1335-1404): francia krónikaíró és költő. Különböző
feudális méltóságok szolgálatában álló klerikus, ezek kíséretében beutazza
Angliát és a Németalföldet. Nagyszabású krónikája átfogja a század hetven
évének nyugat-európai eseményeit, melyeket teljesen arisztokratikus
(dinasztikus és katonai) szempontból ír le. Írása összehasonlíthatatlan
gazdagságú forrás a korabeli szokások és kultúra kérdéseiben. Mint költő is
a XIV. század jelentősebb szerzői közé tartozik, jeles lírikus, s írt egy
harmincezer soros verses kalandregényt, a Méliador-t.
GAGUIN, Robert (1433-1501): francia trinitárius szerzetes; humanista és
diplomata. Kapcsolatban áll Erasmusszal és Pico della Mirandolával. A görög
és latin klasszikusok fáradhatatlan propagátora. Művei nagy részét (köztük
Franciaország történetének kompendiumát) latinul írja. Legfontosabb
francia nyelvű írása az Alain Chartier nyomán írt, de példaképénél is élesebb
hangú társadalomkritikai költeménye, A földműves, a pap és a fegyveres vitája
(Debat du laboureur, du prestre et du gendarme).
GERMAIN, Jean (1400 körül-1465 körül): burgundi egyházférfi és
diplomata. Fiatal korától a burgundi udvar szolgálatában áll, Jó Fülöp
tanácsosa és Chálons püspöke. A francia–burgundi viszony normalizálásán
fáradozik. Kortörténeti szempontból legjelentősebb műve a Jó Fülöp
emlékére írt panegirikusa.
GERSON, Jean (Jean Charlier, 1363-1429): Pierre d'Ailly tanítványa, 1395-
től a párizsi egyetem professzora, majd rektora. Korának egyik
legbefolyásosabb teológusa és egyházpolitikusa. Mint teológus szemben áll
kora eksztatikus-vizionárius áramlataival; mint egyházpolitikus egyrészt a
skizma megszüntetésén, másrészt az egyház belső reformján, a vallásos élet
megtisztításán fáradozik. Részt vesz a konstanzi zsinaton, jelentős szerepe
van a zsinati primátus elfogadtatásában és Husz elitélésében. Burgund-
ellenessége miatt a zsinat után nem térhet haza Párizsba (mely ekkor a
burgundiak kezén van), Lyonba menekül, s ott is marad élete végéig. Latin
traktátusain kívül számos értekezést, kegyességi művet és prédikációt ír
franciául is.
GRANSON, Othon de (sz. 1345 körül–megh. 1397): francia arisztokrata,
hadvezér és költő. A savoyai hercegi család szolgálatában áll. Az udvari
szerelem jellegzetes költője, kortársai igen nagyra becsülik, három balladáját
maga Chaucer fordítja angolra.
GUESCLIN, Bertrand du (1323-1380): francia hadvezér. 137o-től
Franciaország connétable-ja. Sikerül kiűznie az angolokat Normandiából és
Guyenne-ből. Nevéhez fűződik az ellenség módszeres kifárasztásának addig
ismeretlen taktikája.
HAINAUT (németül: Hennegau; flamandul: Henegouwen): termékeny
vidék az Ardennek közelében. 1433-ban Jó Fülöp Burgundiához csatolja,
később a Habsburgok németalföldi birtokaihoz tartozik.
HALÁLTÁNC (danse macabre): a halottak és a halál táncának ismert
középkori témája. Első előfordulásai grafikai és festői ábrázolások (mint pl. a
párizsi Aprószentek temetőjének azóta megsemmisült freskósorozata). A
költői feldolgozások későbbiek. A danse macabre kifejezés első előfordulása
Jean le Févre Haladék a halálra (Respit de la mort) c. művének (1376) a
könyvben idézett sora: A macabre (eredetileg: macabré) etimológiája
bizonytalan, általában egy magabár hangalakú, temetőt, sírok sokaságát
jelentő arab szóból származtatják.
 HEROLD: udvari, ill. lovagrendi tisztségviselő, szertartásoknak és a
címerek használatának rendjére felügyel.
IGAZLÁTO: udvari, ill. lovagrendi tisztségviselő. A párbajok
szabályosságára felügyel, és megállapítja eredményüket.
JAMES, William (1842-1910): amerikai filozófus és pszichológus; a,
pragmatizmus vezető képviselője. Világnézetét radikális empirizmusnak
nevezi; a tapasztalatot azonban szerinte a tapasztaló szubjektum teremti. A
tapasztalat által létrehozott valóság sokféleségének egyik összetevője a vallási
tapasztalat. Ezt tárgyalja A vallási tapasztalat változatai (The Varieties of
Rellgious Experience) c. művében, melyre Huizinga többször hivatkozik.
JÁNOS, BERRY HERCEGE: II. János király fiától, V. Károly francia király és
I. Fülöp burgundi herceg testvéréről; Berry első hercegéről (Jean de
Berry, 1340-1416) van szó. A művészetek bőkezű pártfogója, az első modern
értelemben vett könyv- és műgyűjtő; különösen értékesek a megrendelésére
készült, gazdagon illuminált kódexek, a Brüsszelben őrzött Trés belles heures
és a chantillyi Trés riches heures.
KARTHAUZI DÉNES (Ryckel, 1402-1471): németalföldi karthauzi
szerzetes, teológus. Metafizikai írására hagyományos skolasztika minden
kérdésére kiterjedő terjedelmes kompilációk (az utolsó skolasztikusnak is
nevezik); misztikus teológusként azonban kora egyik Iegeredetibb szerzője.
KATALIN, SIENAI SZENT (1347-1380): korának nagynevű misztikusa és,
kiterjedt levelezése révén, egyszerű domonkos nővér létére is sikeres
egyházpolitikusa. XI. Gergely pápa Avignonból Rómába való visszatérését az
ő erőteljes közreműködése is befolyásolja.
Közös Élet Testvérei (Fratres Communis Vitae): a devotio moderna
mozgalmán
alapuló kőzösségek a XV-XVI. században. Tagjaik minden szerzetesi fogada-
lom nélkül, de szigorú, kolostorszerű közösségben élnek, s az aszketikus gya-
korlatok mellett könyvek másolásával és neveléssel foglalkoznak. Elsősorban
a Németalföldön és Németországban van jelentős szerepük.
LA CURNE DE SAINTE-PALAYE, Jean-Baptiste (1697-1781): szótáríró, a
régi francia nyelv kutatója.
LA MARCHE, Olivier de (sz. 1425 körül–megh. 1502): burgundi udvari
költő; diplomata és történetíró. Utóbbi minőségében a lovagság utolsó
krónikása; az Aranygyapjú Rendjének külön értekezést szentel.
LA ROCHE, Alain de (sz. 1428 körül–megh. 1475): breton domonkos rendi
szerzetes, a teológia magisztere. Elsősorban prédikátorként tevékenykedik,
fő működési területe a Németalföld. A rózsafüzér-ájtatosságok buzgó
propagátora.
 SALLE, Antoine de (1388-1469): francia író. Az Anjouk, majd a Luxembur-
gok udvarában nevelő. Főműve A kis Jehan de Saintre- története (Histoire de
petit Jehan de Saint) c. szatirikus regény.
LA Torra LANDRY, Geofiroy de (1330-1405): francia lovag, lányai
okulására írt műve kora eseményeinek szokásainak gazdag tárháza.
LE MAME DE BELGES, Jean (sz. 1473–megh. 1524 körül): francia
humanista és történetíró. Nagy terjedelrnű, történeti művében egészen
Trójáig visszamenően tárgyalja a francia történelmet. Allegorikus
költeményeket, egyházi és politikai vitairatokat is ír.
LUXEMBURG PÉTER, BOLDOG (1369–1387): fejedelmi családjára, való
tekintettel VII. Kelemen avignoni ellenpapa már 15 éves korában metzi
püspökké és bíborossá nevezi ki; püspökségéről (politikai bonyodalmak miatt)
egy év múlva lemond, s élete hátralevő részét Avignonban tölti hitbuzgalmi
gyakorlatok közepette.
MACHAUT, Guillaume de (130o–1377): francia költő; a reimsi székesegyház
kanonoka. Az irodalom és zenetörténet az utolsó költő-muzsikusként tartja
számon, kortársai mesterüknek vallják. Formailag kiváló lírai költeményein
és dit-jein kívül, mely utóbbiak közül a leghíresebb és legeredetibb a Huizinga
által is elemzett Igaz történet (Lívre du voir-dit), egy költészettant is írt.
MAILLARD, Olivier (sz. 1430 kötül–megh. 1505): francia ferences
szerzetes, teológus és nagy hatású hitszónok. Prédikátorként egész
Európát végigjárja, még Magyarországon is megfordul. XI. Lajos haraggal
figyeli sokszor élesen kritikus fellépését, utódának, Károlynak viszont
tanácsadója és gyóntatója. Legfontosabb művei latinul kiadott beszédei és
francia nyelvű Vallomásai (Confessions d'Olivier Máillard).
MARTIAL D'AUVERGNE (sz. 1435 körül–megh. 1508): francia költő. A
közízlésnek megfelelő szatirikus, gáláns költeményeket, vallásos és
moralizáló verses elmélkedéseket, továbbá egy haláltáncot írt.
MESCHINOT, Jean (sz. 1420 körül–megh. 1491): bretagne-i udvari költő.
A breton hercegek szolgálatában katonáskodik, majd különböző diplomáciai
miszsziókat tölt be. Főműve a több ezer soros Fejedelmek okuláréja (Les
lunettes des princes), a középkori királytükrök allegorikus változata.
MÉZIÉRES, Philippe de (1327-1405): francia lovag; író, költő és
politikus. A szentföldön harcol, majd V. Károly tanácsosa és a trónörökös
nevelője. A király halála után a celesztinusok párizsi kolostorába vonul vissza.
Latin és francia nyelvű írásainak állandóan visszatérő témája a keresztes
hadjárat. Főműve, Az öreg zarándok álma (Le songe du vieil pelerin)
önéletrajzi részletekben gazdag allegorikus traktátus a helyes kormányzásról
és a társadalom megjavításáról.
 MIKSA, I. (1459-1519): III. Frigyes császár fia, 1486-tól római király (ez a
császári trónörökös címe volt), 1493-tól német-római császár. Merész Károly
leányával kötött házassága révén igényt tart Burgundiára, de Franciaország
elleni háborúi csak rövid életű sikereket eredményeznek, és a királyság belső
megosztottságát sem sikerül kihasználnia. Burgundi feleségének halála után
Bretagne örökösnőjével akar házasságot kötni, azt azonban Károly
francia király veszi feleségül, s így a hercegséget egyszer s mindenkorra a
királysághoz csatolja.
MIRABEAU, Victor Riqueti de (1715-1789): a fiziokrata iskolához tartozó
közgazdasági író. Az adórendszert bíráló írásaiért bebörtönzik.
MOI.INET, Jean (1435-1507): burgundi krónikás és költő. Chastellain
tanítványa és utóda az udvari történetíró tisztében. Krónikája az 1474 és 15o6
közötti eseményeket tárgyalja. Költőként kevésbé jelentős. Nevéhez fűződik
a Rózsa-regény misztikus módon átértelmezett prózai feldolgozása.
MONSTRELET, Enguerrand de (megh. 1453): Saint-Pol grófjának
környezetéhez tartozik. A legfontosabb burgundi krónika szerzője.
Munkájával, mely az 1400-tól 1444-ig terjedő időszak történetét dolgozza föl,
Froissart krónikáját folytatja.
OBSZERVÁNSOK: a ferences rend egyik ága, melyet a renden belüli
reformmozgalom hozott létre a XIV. században. Az eredeti, Szent Ferenc-i
regulák szerint élő obszervánsok a XV. században már egész Európában
önálló rendtartományokkal rendelkeznek.
OFFICIUM: egyházi szertartás.
ORIFLAMME (aranyzászló): a középkori Franciaországban a király harci
lobogója.
ORLÉANS, Charles d' (1394-1465): Orléans-i Lajos fia. Apja meggyilkolása
után igen fiatalon belekeveredik a polgárháborúba. 1415-től 144o-ig angol
fogságban van. Kiszabadulása után visszavonul blois-i birtokaira, ahol udvara
a költészet egyik központjává válik. Maga is jelentős költő, a XV. századi
francia líra Villon után legnagyobb alakja.
„PARASZT PÉTER" (Vision of William concerning Piers the Plowman):
William Langland (1332-1400): angol klerikus híres vizionárius költeménye,
mely a nép testi és lelki nyomorúságát panaszolja. Allegorikus főhőse, Péter,
egyszerre szimbolizálja a népet és eljövendő megváltóját.
„EGY PÁRIZSI POLGÁR NAPLÓJA" (Journal d'un Bourgeois de Paris): az
1405 és 1449 közötti eseményeket tárgyaló írás névtelen szerzője
feltehetően a Notre-Dame egyik kanonoka. A napló pontos, sokszor
személyes hangú, kritikus beszámoló az armagnacok és burgundiak
polgárháborújáról.
 PARLAMENT: a feudális Franciaországban á parlament a királyi udvartól
különválasztott jogászi testület volt, ez foglalkozott a különböző feudális
méltóságok közötti vitákkal, továbbá a király és vazallusai között felmerült
jogi természetű problémákkal.
„PASZTORÁL" (Le pastoralet): 1422 után keletkezett allegorikus
költemény a burgundiak és az orléans-iak vetélkedéséről. A burgundpárti mű
főhőse Félelemnélküli János, szerzője ismeretlen.
PAX (béke): a misében a kommunió előtti általános kiengesztelődési
formula neve, melynek során a résztvevők a békesség jeléül megcsókolták
egymást (osculum pacis). Nyugaton a személyes csók helyett a században
szokásba jött a pax nevű, nemesfémből vagy elefántcsontból készült
táblácska: a hívek ezt adták kézről kézre és csókolták meg.
PETIT, Jean (sz. 1360 és 1364 között–megh. 1411): teológus; fontos
pozíciókat tölt be a Sorbonne-on. Politikailag a burgundi herceg párthíve és
lekötelezettje. Orléans-i Lajos 14o7-ben történt meggyilkolása után
apológiát ír a gyilkosság értelmi szerzője, Félelemnélküli János védelmében.
Ezt az írást, mint a zsarnokgyilkosság igazolását, Gerson követelésére a
konstanzi zsinat elitéli.
PISAN, Christine de (1364-1430): olasz származású francia költőnő.
Fiatalon özvegyen marad, írásaiból tartja el magát. Műveiben hangot kap a
női méltóság védelme is.
PULCI, Luigi (1432-1484): firenzei olasz költő. Főműve a Morgante c. nagy
terjedelmű, helyenként paródiába hajló lovagi eposz.
RENÉ KIRÁLY (René d'Anjou, 1409-1480): Lotaringia, majd Anjou és
Provence hercege, 1438-tói nápolyi király. E méltóságai puszta címek, mert
birtokai egyikén sem sikerül megvetnie a lábát. Maga is műkedvelő költő és
illuminátor lévén, számos művészt tart aix-en-provence-i udvarában, s
bőkezű mecénás.
RETORIKUSUK: a XV. századi francia nyelvű költészet egyik iskolája,
képviselői elsősorban a burgundi udvar köréhez tartoznak. Az irányzat fő
jellemzője a mesterkéltség: erőszakolt és bonyolult formák, szójátékok stb.
Jelentősebb képviselői: Jean Marot, Jean le Maire de Belges, Jean Meschinot
és Jean Molinet; az utóbbi értekezést is ír az iskola elveiről.
Rózsa-regény (Le roman de la Rose): két részből álló nagyszabású
középkori francia költemény. A 4058 soros első rész, melyet Guillaume de
Lorris írt 1237-ben, a „szerelem művészetének" allegorikus kódexe. A 17500
soros második rész jóval realisztikusabb hangvételű kalandregény. Ezt Jean
Clopinel (Jean de Meung) írta 1277 körül. A mű hamarosan Franciaországon
kívül is nagy népszerűségre tesz szert; rövidesen angolra (Chaucer) és olaszra
is lefordítják; allegorikus alakjai a késő középkori irodalom állandó figuráivá
válnak. A XV. század elején kibontakozó polémiában könyvtárnyi vitairat jön
létre a költemény bírálataként, illetve védelmében.
RUUSBROEC (Ruysbroec), Jan (1294-1381): németalföldi misztikus.
Traktátusait egy Brüsszel környéki Ágoston-rendi kolostor priorjaként írja.
Nézeteire Eckhart mester és Pseudo-Dionysius hat a leginkább. Fő témája a
lélek egyesülése az isteni lényeggel. Hatása rendkívül erős (korai holland
nyelvű írásait rövidesen franciára és középfelnémetre is lefordítják); Tauler,
G. Groote és a Közös Élet Testvérei egyaránt magukon viselik a ruusbroeci
misztika bélyegét.
SEGÍTŐ SZENTEK: a különböző szükségekben különösen hathatós
közbenjárást nyújtó szentek gyűjtőneve a katolikus kultuszban. A tizennégy
segítő szent tisztelete a XIII. században alakul ki, feltehetően Dél-
Németországban, majd szinte az egész kontinensen elterjed. Igen nagyszámú
képzőművészeti ábrázolásuk maradt fenn a XV. századból és a XVI. század
elejéről.
SUMMIS DESIDERANTES AFFECTIBUS (Teljes szívünkből kívánjuk):
VIII. Ince pápa 1484-ben kiadott bullája, mely a németországi
inkvizítoroknak teljhatalmat ad boszorkányok felkutatására. A bulla a XVI-
XVII. századi nagy boszorkányüldözések nyitánya.
SEUSE (Suso), Heinrich (1295-1366): német domonkos szerzetes,
Eckhart mester tanítványa. A késő középkor nagy hatású aszketikus-
misztikus szerzője. Írásaiban mesterét követi, de kerüli annak panteisztikus
fordulatait.
SZABAD LÉLEK TESTVÉREI: különböző késő középkori plebejus-laikus
vallási mozgalmak gyűjtőneve. Felfogásuk szerint az egyén minden egyházi
(szakramentális) közvetítéstől függetlenül képes az Istennel való misztikus
egyesülésre, s ebben eléri az abszolút szabadság állapotát. A mozgalmat az
inkvizíció kegyetlenül üldözi.
TAINE, Hippolyte Adolphe (1828-1893): francia történetíró és
történetfilozófus. Történelemfelfogását a pozitivizmus, a romantikus
néplélek-elmélet és Hegel befolyásolja. Fő feladatának a történelem
törvényeinek feltárását, és a jelenségek tipizálását tekinti.
TURLUPINOK: késő középkori panteisztikus, kontemplatív eretnek
mozgalom, valószínűleg azonos a begárdok, illetve a Szabad Lélek
Testvéreinek rnozgalmával. XI. Gergely pápa rendeletére (1373) erőteljesen
üldözik.
VIKTORINUSOK: a párizsi Saint-Victor kolostor 1108-ban alapított
teológiai iskolájának képviselői. Az irányzat sajátossága a hagyományos
teológia és a misztika szintézisének kísérlete. A késő középkori misztikára
tett hatásuk igen nagy. Az iskola legjelesebb képviselői: Hugo és Richard de
Sancto Victore.
VINCENT DE BEAUVAIS (sz. 1190 körül–megh. 1264): teológus;
enciklopédikus igényű főműve, a Speculum majus (Nagyobb Tükör) átfogja
a kor egész teológiai, filozófiai, történelmi és természettudományos
ismeretanyagát.
VITRY, Philippe de (1291-1361): francia humanista. Fényes egyházi és
udvari karriert fut be, IV. Károly, majd II. János pártfogoltja. Petrarca jó
barátja, aki „az egyetlen francia költőnek" tartja.
WINDESHEIMI KANONOKOK: a devotio moderna egyik bástyája az
ágostonos kanonokok által a Zwolle melletti Windesheimben 1386-ban
alapított közösség; a rendház tagja volt a Krisztus követésé-nek szerzője,
Kempis Tamás is. A reformkongregáció a XV. századra Németország jelentős
részében és Svájc egyes területein is elterjed.
 UTÓSZÓ

Írta: Klaniczay Gábor

A középkor alkonya a történetírás ama remekeinek sorába tartozik,

melyek nemcsak a múlt kutatóit örvendeztették meg szűkebb-tágabb
kutatási témájuk gyökeresen új értelmezésével, de eredményesen
formálták saját koruk – Huizinga esetében a húszas-harmincas évek –
történeti gondolkodását is. Nyomot hagyott a mű mind a szakmai
körökben, mind a szélesebb kozönség berkeiben. 1919-es hollandiai
megjelenése után hamarosan átlépte az országhatárokat. 1923-ban
német, i924-ben angol fordítás készül belőle; 1932-ben franciául lát
napvilágot, 1938-ban pedig megszületik a rég várt magyar változat is,
Szerb Antal tollából. Az eladdig ismeretlen holland történész olyan átütő
sikerrel írta, véste bele kora történelmi tudatába egy hajdani világ képét,
hogy az jogosnak tetsző gyanúkat váltott ki már számos kortársból is.
Még inkább az utókorból, mely kissé értetlenül vagy legalábbis csodálkozva
pillant vissza e népszerűségre. Hisz annyi példa bizonyítja: az effajta
történelmi freskók nagy hatásának legtöbbször az a titka, hogy saját koruk
igényeit, vágyait, nosztalgiáit álmodják egy letűnt kor díszletei közé.
Csillaguk együtt alszik ki a közgondolkodás múlékony kedélyállapotainak
változásával.
Elmúlt azonban a századforduló vagy a kései húszas évek dekadencia-
hangulata, elmúlt a harmincas évek dermedt válságérzete is, s az újabb
generációk mindig új értékekre leltek Huizinga művében; olvasottsága
továbbra sem csökken. A folyton ismétlődő holland, angol, német kiadá-
sokat 1974-ben követte a francia újranyomás, melyben Huizinga művét
a francia történettudomány legrangosabb csoportosulásának, az
Annales-körnek ismert képviselője, Jacques Le Goff ajánlja az olvasóknak,
lelkes szavakkal.
A könyv magyarul A középkor alkonya címen vált ismertté. Az eredeti
holland cím Hersftij der middeleeuwen – „A középkor ősze". Bizonyára
nem véletlen, hogy az „ősz" angolul is, franciául is „hanyatlás" lett annak
idején (waning, déclin): a húszas-harmincas évek történelmi tudata a kor
hangulata szerint értelmezte Huizinga alkotását. A magyar cím – miként
a francia is – Spengler pesszimista kultúrfilozófiai művére emlékeztet.
Huizinga utóbb maga is mentegetődzött a többféle értelmezést meg -
engedő metafora miatt, de nem változtatott rajta, nyilván azért, mert
műve így került be a köztudatba. Mindenesetre jelzünk egy másik, s a szerző
szándékaihoz feltehetően közelebb álló értelmezést is. Az ősz képe meg-
jelenítő erővel idézi fel a középkori kultúra fejlődésének azt a korszakát,
amelyben a „civilizáció túlérett formái" (7. old.) utolsó, talán leggazda-
gabb termésüket hozzák. Ekkor kerülnek felszínre e kultúra alapvető el-
lentmondásai is; a kor pazar színpompája még együtt mutatja az elért
eredményeket, de érezteti, hogy széthullásuk, pusztulásuk már csak rö-
vid idő kérdése.
Igazi kultúrtörténészi feladat: átalakulásában megragadni egy civilizáció
szerkezetét, formaváltásainak logikáját vagy logikátlanságát. Ezzel azon-
ban még nem jeleztük elég pontosan Huizinga művének tulajdonképpe -
ni tárgyát, szemléletének eredetiségét. A legnagyobb, a mindmáig is hul-
lámokat vető vitát az kavarta A középkor alkonya körül, hogy olyan szel-
lemi és művészeti csúcsteljesítményeket sorolt egy elhaló, válságba jutó
udvari civilizáció megnyilvánulásai közé, melyeket a század eleji tudo-
mány az „előre mutató" reneszánsz kultúra értékeiként tartott számon.
A reneszánsz a XIX. századi liberális polgárság öntudatának egyik
legfőbb történelmi sarkköve volt: a polgár diadalmas színre lépése az
európai kultúra porondján. E parádés nyitányt pedig csak gazdagítani
volt szabad, kiegészíteni korábbi művészeti, szellemi vagy vallásos
reneszánszok sorával; megjelenését heroikus erőfeszítésnek, háttérbe
szorulását tragikus bukásnak illett feltüntetni. Huizinga szentségtörő
kézzel nyúlt a témához, amikor rámutatott, hogy a XIV–XV. századi
korszakváltásnál nemcsak keletkeztek, de pusztultak is értékek,
amikor azt derítette ki vizsgálatával, hogy a reneszánsz számos felfedezése
régebbi, középkori keletkezésű. Igaz, ez az újszerűség mintha
elhalványulna negyven-ötven év távlatából, ahonnan visszapillantva
Huizinga inkább egy széles körökben jelentkező irányzat részesének
tűnik, mely a liberális polgári értékrendet támadta, s a reneszánsz
„elvitatásával" is gyengíteni próbálta annak történelmi alapjait. S
minthogy Huizinga legalább olyan megkapó képbe sűríti a hanyatló
középkori kultúra eredetiségét és ellentmondásait, mint hajdan Jacob
Burckhardt az itáliai reneszánsz műveltségét, olvasói – helyeslő vagy
helytelenítő mellékzöngékkel – szívesen tekintették őt a svájci történész
ellenlábasának, cáfolójának, a reneszánsz-kép irracionalista vagy legalábbis
konzervatív befeketítőjének. A marxista tör-ténetírás is hajlamos A
középkor alkonyá-t holmi „ellen-Burckhardt"ként kezelni.
 Ezért nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy Huizinga Burckhardtot
vallja egyik legjelentősebb tanítómesterének. Ha polemizál vele, azt első-
sorban a reneszánsz érdekében teszi. Nem utolsósorban az irracionaliz-
mus ellenében, azokkal szemben, akik – mint A reneszánsz problémája
című tanulmányában (1920) írja – a reneszánsz „pogányságának", „indivi-
dualizmusának" tételét „Nietzsche stílusában hangszerelték". Vagy az
alapos történelmi elemzés védelmében, azokkal szállva vitába, akik az
itáliai kultúra vizsgálatából leszűrt reneszánsz-kép mechanikus
átvételével próbálták megkerülni az eltérő környezetben születő
kultúrák tényleges vizsgálatát. Huizinga nem elvitatni akarja a
reneszánsz értékeit, hanem éppen azok pontosabb, egyértelműbb
meghatározására törekszik. (Nehéz is lenne reneszánsz-ellenességgel
gyanúsítani azt a történészt, akinek legtöbbet emlegetett és
biográfiájában is feldolgozott példaképei Erasmus és Hugo Grotius.)
A középkor alkonya már a címével is sugallja, hogy a viszonyítási pont
itt is elsősorban egy történelmi összefüggéseibe visszahelyezett rene -
szánsz-kép. Számos jelenség értékelésénél épp a reneszánsszal szembeni
ellentét megmutatása döbbenti rá az olvasót egy-egy műalkotás, gondo-
latrendszer középkori mivoltára. Eustache Deschamps verseinek melan-
kóliájával, komorságával Huizinga Erasmus derűs mosolyát állítja szem-
be (27. old.), a XIV. század kiüresedő irodalmi allegóriáival pedig az itáliai
quattrocento üde költészetét (244. old.). A Van Eyck testvérek és kortár-
saik művészetének újraértékelését úgy közelíti meg, hogy magát Michel-
angelót idézi, az ő elvitathatatlanul reneszánsz művészetfelfogásának ta-
lajárol mutatva ki, hogy a flamand festők fő „reneszánsz-ismérve", a ké-
peikben fellelhető realista ábrázolás vajmi kevés elismerésre találhatott az
itáliai művésznél (205. old.). Huizinga finom kultúrszociológiai elem-
zéssel világít rá, hogy a Van Eyck testvérek polgári származásuk és
élményeik ellenére miért kötődnek mégis – stílusukban, eszméikben
– művészetük fogyasztójához, kulturális közegéhez, a burgundi udvar -
hoz (2o5. old.). És éppen ez a pontosabb történelmi helyhezkötés teszi
lehetővé, hogy feltárja festészetük tényleges kultúrtörténeti jelentőségét,
azt, hogy tőlük származik a válság talaján kikristályosodó új forma (zo3.
old.). „A realizmus . . . előkészület volt a reneszánszra, átmeneti állapot
és nem végeredmény, nem cél" – írja, némileg sarkítva, a Reneszánsz és re-
alizmus című tanulmányában (192o). A középkor alkonya elsősorban azzal
gazdagítja reneszánsz-képünket, hogy feltárja, szélesebb társadalmi ösz-
szefüggésben elemzi, hogyan készítette elő a középkori kultúra válságba
jutó, a valosággal mind élesebb ellentétbe kerülő utolso szakasza a rene-
szánsz eljövetelét.
A legérdekesebb talán az a felismerés, hogy a középkori lovagi kultúra
véres utolsó százada bizonyos tekintetben már „a reneszánsz naiv előjátéka;
a költők és fejedelmek azt hiszik, hogy a lovagság feltámasztásával az
antik világhoz térnek vissza" (55. old.). A túlfűtött burgundi pompa tehát
részben egy elsietett, még a régi formákat és eszményeket felelevenítő
megújulás erejéből táplálkozik, azt éli fel. Ez teszi képessé arra, hogy
előlegezzen számos olyan újítást, melyet korábban a reneszánsznak tulaj-
donítottak. A burgundi udvar, sőt általában a lovagi kultúra jól ismerte
már azt az evilági irányultságot, az egyéni dicsőségnek, a büszkeségnek
azt a kultuszát, amely sokak szemében csak a reneszánsz szülötte (55. old.).
Az a tény, hogy a reneszánsz ilyen sok mindenben adósa a késői kö -
zépkor világi (nemesi) kultúrájának, valóban módosítja a reneszánszról
vallott korábbi elképzeléseket, mégpedig – s e tekintetben jogos a liberá-
lis reneszánsz-felfogás aggodalma – oly módon, hogy a polgári tényező a
korábbinál kisebb szerepet kap. Kérdés azonban, hogy – legalábbis azon
a területen, amelyet behatóbban vizsgált – nem Huizingának volt-e iga-
za. Előszeretettel nevezünk, és nemcsak a reneszánsz, hanem a felvilágo-
sodás kapcsán is, polgári jellegűnek olyan ideológiai és kulturális áramla-
tokat, melyek eredetileg polgári érdekeket képviseltek ugyan, de amelye-
ket számos országban – kellő fejlettségű polgárság híján – épp azok tet-
tek magukévá, akiket az ideológia eredetileg támadni volt hivatva: a ne-
messég, az arisztokrácia. A kulturális javak eltérő szerkezetű társadalmak
által történő átvétele és az ebből adódó igen jelentős átalakulás talán
éppen a legjelentősebb kultúrtörténeti problémája a XV. században
szétsugárzó reneszánsznak, s az egyik legelső mélyenszántó elemzését
Huizinga könyvében találjuk meg.
Három különböző kulturális közeg viselkedésén tanulmányozhatjuk,
hogy a XV. század elején milyen eltérő kontextusba illeszkednek be az
itáliai humanizmus hatásai (ha egyáltalán sikerül beilleszkedniük). Az „elbi-
zakodottság és heroikus gőg hőskölteményét" (22. old.) élő burgundi
udvarban a humanizmus morzsái az elhaló lovagi kultúrának adnak némi
energiát a további fennmaradáshoz. A flandriai polgárság szintén a maga
külön útján halad; egyelőre alig érintik meg az arisztokratikus és egyete-
mi csatornákon érkező itáliai hatások, helyette viszont maga termel ki
egy olyan vallásos mozgalmat, a devotio modernát, mely jelentősen befolyá-
solja majd az egész humanista szellemiséget, mindenekelőtt Erasmust.
A királyi udvar és a burgundi hercegek között ingadozó, de végül az
előbbi mellett döntő párizsi egyetemről kerül ki a francia humanisták első
nagy generációja: Jean de Monstreuil, Nicolas de Clamanges, Pierre és
Gontier Col. De ne tévesszen meg Petrarcához fűződő kapcsolatuk:
„Itálián kívül a kortársak Petrarcában nem a szonettek és a Diadalmenetek
szerzőjét látták, hanem a morálfilozófust, a keresztény Cicerót" (247.
old.). Ezek a korai francia humanisták bizonytalan latinságukkal, töké -
letlen klasszicizálásukkal még a késő skolasztikához kapcsolódtak, azok-
hoz a körökhöz, melyeknek Villon és Rabelais gúnyos kacajjal fordít
majd hátat.
Az átvétel tehát különböző földrajzi helyeken, különböző időben,
különböző társadalmi rétegekben más-más ritmus szerint és eltérő
alapossággal folyik. Innen Huizinga kedvelt képe, melyet A reneszánsz
problémájá-ban dolgoz ki: a reneszánsz „a parthoz ütődő hullámok
hosszú sora; mindegyik más helyen és más-más pillanatban törik meg.
Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között . . . a
változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére." A
terméketlen periodizációs viták helyett Huizinga arra fordítja figyelmét,
hogy milyen egyedi rendszerek olvashatók ki a régi és új elemek
számtalan megvalósult ötvözetéből.
A reneszánsz-problémábol indul ki tehát A középkor alkonya, az elemzés
eredményei azonban tovább mutatnak. A burgundi kultúra koraérett és
hamar túléretté váló, történelmi zsákutcába vezető fejlődése olyan
kérdésekkel szembesíti a történészt, melyek megválaszolásához nem
adnak elegendő támpontot a kultúráról alkotott hagyományos
elképzelések. Csődöt mondanak itt azok a mechanikus levezetések,
melyek közvetlenül próbálják kamatoztatni a gazdaság vagy a politika
történetéből nyert ismereteiket. Ennek a civilizációnak ugyanis épp az
a létalapja, hogy dacoljon a valóság gazdasági-társadalmi
törvényszerűségeivel, a történelem – számára kedvezőtlen – fejlődési
irányával.
A burgundi hercegek „a Kerek Asztal fantasztikus díszruháiba" öltöz-
tetik udvarukat (33. old.), s a szertartások felcicomázott ünnepélyessége,
a „szerelmi udvarok" végletekig csiszolt finomsága (90. old.), a Don
Quijoték bárgyú emelkedettsége kiáltó ellentétben áll a kor „zord való -
ságával", a pestisek, háborúk, népfelkelések, mészárlások világával. Bá-
gyadt öncsalás, legyintenénk, de mégsem tekinthetünk el ettől a konven-
ciókká fakult illúzióvilágtól, mert sokszor véresen komoly politikai ese-
ményekben is érezteti hatását. A XIV. század búsképű lovagjai nem szél-
malmokkal, de a török igencsak valóságos csapataival mérték össze ere-
jüket Nikápolynál, és vereségük nem pusztán saját siralmas tehetetlensé-
güket bizonyítja, de ténylegesen súlyosbította Közép-Európában a török
veszedelmet. A rendszer működési zavarai, mosolyognak egyesek; hazug,
alávaló ideologia, mely bilincseket lakkoz, mondanák mások. Ter -
mészetesen Huizinga sem gondolja, hogy a valóságot az ábrándok és
nosztalgiák világa mozgatja, és az sem kerüli el figyelmét, hogy a lovagi
eszmények egyik fő létalapja ideológiai funkciójuk (47. old.), sőt, gazda-
sági szerepük (a lovagi tornákon, tartományi háborúskodásokon foglyul
ejtett nemesekért kapott váltságdíj jelentékeny összegekkel járult hozzá
a lovagi életmód költségeinek előteremtéséhez – 81. old.). Érdeklődése
azonban arra irányul, hogyan képes mégis pozitív, értékteremtő vagy
legalábbis értékőrző szerepet betölteni egy ilyen hanyatló, önáltató kul-
túra. Melyek azok a csatornák, amiken keresztül befolyásolni, irányítani
tudja – minden hamissága ellenére – széles embercsoportok mindennapi
életét, hogyan játszanak közre a „szebb életről szőtt álmok" „a civilizáció
és a társadalmi élet formáinak" alakításában (32. old.)? Milyen önálló
rendszerré állnak össze ezek az illúziók, mit árulnak el az emberi gondol-
kodás történetéről?
A kultúra szerkezetének olyan sajátságait deríti föl Huizinga, melyeket
érdemes röviden rekonstruálnunk, minthogy A középkor alkonyá-nak
konkrét elemzései jóval árnyaltabbak, mint azok az összefoglalások, me-
lyeket később, elméleti igénnyel írt.
Az első döntő felismerés: a lovagi-udvari életeszmény – akárcsak a vele
szembehelyezkedő világtagadó vallási ideál – a történelemből, egy va-
lóságos vagy képzelt múltból meríti formáit; az egyik Arthur király lo -
vagjainak, a másik Krisztus apostolainak életmodját próbálja újra feltá -
masztani. Huizinga Történelmi életeszmények című tanulmánya (1915)
szélesebb összefüggésben is elemzi ezt a jelenséget, mert nem egyedül a
középkor utolsó századai ismerték a jelennel szembeszegezett
tökéletes múlt hatékony fegyverét. A valósághoz való viszony több
évezredes dimenziója ez. Története az ókori aranykor-mítoszoktól, a
pásztori költészettől kezdve a középkori lovagi és „apostoli" életmódon,
valamint a reneszánsz antikvitás-kultuszán keresztül egészen a rousseau-
i természetképig, a felvilágosodás vademberéig vagy akár a historizált
nemzet-eszményig ível.
Huizingát elsősorban nem az foglalkoztatja, hogy honnan ered egy
ilyen kitalált vagy újra felmelegített történelmi életeszmény, hanem in -
kább azt vizsgálja, hogy mi ad számára új életerőt, létezési keretet, ami-
kor a – vele épp ellentétes – jelenbe parancsolják. Ez irányítja figyelmét a
késő középkori élet „kontúrjait" oly élesen kirajzolo szertartások, rítu -
sok, etiketté finomult szokásrendszerek felé. Felismeri, hogy az, ami első
pillantásra csak koloncnak látszik, valójában a kultúra és a művészetek
egyik fontos ösztönzője, s az egész társadalom életére fontos hatással
van. A vallási szertartások, a rituálisan megismételt nagy vigadalmak vagy
az együtt megvalósított életeszmény formaságai közösség-alakító,
összetartó erőt jelentenek. Civilizálnak – Huizinga szerint megfékezik az
„eredendő durvaságot" (39. old.). A nevetséges előírásokkal terhelt lovagi
harci szabályok például nem keveset tettek a barbár hadakozás meg-
rendszabályozásáért, egyebek között belőlük származik a hadviselés
nemzetközi jogrendszere (82. old.). A társadalom hétköznapjaiban ko-
moly etikai funkciot töltenek be az élet legfontosabb eseményeinek, szü-
letésnek, házasságnak, halálnak látványos, emelkedett jelleget adó szer-
tartások. Bármily színpadiasak és sokszor hamisak a gyász kollektív érze-
lemnyilvánításai, társadalmilag érvényes viselkedési normákat fogadtat-
nak el. E korban látványosság az elítélt fogoly kivégzése, a megalázkodó
bűnös vezeklése vagy a „szent ember" önpusztítása is: „a közélet csak -
nem olyan, mint valami állandó erkölcsi példázat" (43. old.).
Nemcsak általában járulnak hozzá ezek a szertartások a társadalom
fenntartásához, civilizálásához, de hatékonyan felhasználhatók arra is,
hogy egy adott társadalmi rendet, rangsort, hierarchiát véssenek az
emberek tudatába – az ünnepi körmenetek, az ülésrend, mindenfajta
külső jel (öltözködés, fegyverzet) segítségével. Minden csoportosu lás
ilyen szertartásokban, külsőségekben találja a leghatékonyabb esz közt
különállásának fenntartására, hirdetésére. A csoportba való bejutásra
pedig részben ezeknek az átvétele teremt lehetőséget. Érezték ezt az
uralkodó osztályba felemelkedni próbáló újgazdag polgárok is, amikor
buzgón utánozták a nemesség életmódját, szokásait, szertartásait (37. és
ioi. old.). A reprezentáció, a látható jelekben megfogalmazott különbsé-
gek és összetartozások rendszere a kor politikai gondolkodásának köz -
ponti helyére emeli a presztízs fogalmát.
A szertartások, konvenciók merev együttese nem pusztán béklyó,
mely gúzsba köt. Szemügyre véve a primitív népek és a paraszti kultúra
szilárd tradícióit, szokásait vagy a hanyatló nemesi civilizáció önként vál-
lalt etikettjét, Huizinga előtt feltárul a rendszer másik oldala is: a felsza-
badító, felemelő játék. Már A középkor alkonyá-ban megfogalmazódik
Huizinga híres elmélete a kultúra játék-elemeiről és a játék
kultúrateremtő jellegéről, amit öregkorában a Homo ludens-ben foglal
össze (1938). Találóan írja le, hogy mennyi játékos elem van a néha
ironikus mosollyal, néha ünnepélyes komolysággal betartott etikett-
előírásokban, a lovagi életforma szerepjátszásában, a lovagi tornák
ádáznak tűnő, de a fair play szabályait mindig betartó összecsapásaiban
vagy a népünnepek társas szórakozásaiban. (A Homo ludens-ben mindezt
kiegészíti a kora etnológiájából nyerhető legkorszerűbb ismeretekkel,
Boas és Malinowski kutatásaival is.)
A középkor alkonyá-nak már témaválasztásában is érezni azt a
nosztalgiát, amit a Homo ludens zárófejezete mond ki: a korszak annak
köszönheti báját és sajátszerűségét, hogy olyan értékekkel rendelkezik,
melyeket jelenünk már alig ismer. S az egyik legfontosabb kultúrtényező,
mely mindinkább veszendőbe megy, maga a játék. „A társadalom
túlságosan tudatossá vált, ami érdekeit és célját illeti", „a modern
termelési folyamat káros tényezői" megrontják a sportot, a
művészeteket, megfosztják őket eredeti játék-tartalmuktól. Érzi
Huizinga, hogy az egész életet átható kapitalista racionalizáció valamit
visszavonhatatlanul lerombolt, ami egykor, a tradicionális társadalmak
kultúrájában (és végső soron a késő középkori kultúrát is ide kell
számítanunk) éltető, kreatív tényező volt.
A szertartásokkal körülhatárolt játékok, ünnepek önálló
törvényszerűségeket teremtő világában találja meg Huizinga azt az
elkülönült közeget, melynek vizsgálata magyarázatot adhat kiinduló
kérdésfeltevéséhez, annak a kontextusnak a megértéséhez, melyben a
hanyatló kor művészi csúcsteljesítményei születtek. A művészet egyik
lehetséges, s a történelem folyamán sokszor igen jelentős szerepet
betöltő ösztönzőjére bukkan itt. Olyan, az élettel bonyolult összefüggésben
álló, azzal viszonylagos önállósággal szembehelyezkedő szférára, ahol a
kultusz, a pompa, az etikett játékszabályai szerint megszerkesztett
formaságok esztétikai tartalmat, stílust kapnak. „Művészi formát" adnak
az életnek, nyelvet, témát, közönséget a művészetnek.
S ezzel Huizinga könyvének, sőt egész életművének legfontosabb
problémájához érkeztünk el, ahhoz a problémához, amit A középkor
alkonyának egyik fejezetcíme jelez: művészet és élet kapcsolata. Az ifjúkori
nyelvészeti stúdiumok, majd első, jogtörténeti munkája után ebből a
témakörből tette le névjegyét Huizinga a történész -világban.
Amikor 19o5-ben tanítani kezdett a groningeni egyetemen, első
nyilvános előadását A történelmi elképzelések esztétikai alkotóeleméről
tartotta. A művészetre támaszkodva kovácsolt magának ellenszert a száraz
pozitivista történetírással szemben, a művészet teljességigénye indította
arra is, hogy a Van Eyck testvérek alkotásait „a kor életének teljes
összefüggésében" (7. old.) akarja feltárni.
Mert – mint kultúra-felfogásábol kiderült – nem is lehet másképp,
különösen ebben a korban, ebben a társadalmi-kulturális közegben, ahol
a művészet az élet eleme, elválaszthatatlan része volt. Erről a
művészettől átitatott, a legapróbb részletekig felékesített környezetről
kellene tehát képet kapnunk, hogy megértsük az itt születő
remekműveket. Ez azonban a krónikák bőbeszédű leírása ellenére sem
könnyű. Hiszen művészet volt itt minden mozdulat, gesztus, minden
ételköltemény, az étkezések közti színielőadások (entremets) s a vallási
ceremóniák; művészet volt a színpompás ruha, a tánc, a zene. A minden
eseményt látványossággá változtató kor megértéséhez a látványt magát
kellene feltámasztani, s a kortárs szemtanúk benyomásain túlmenve
saját szempontjaink szerint rendszerezni. Minthogy ez nem lehetséges,
a történész egy szegényes pótlékkal rendelkezik csak, az élet „művészi
kereteit" hordozó anyagi kultúra vizsgálatával.
Huizinga végig is olvassa a hercegi udvartartás számadáskönyveit,
Olivier de la Marche étkezési etikettjét és szakácskönyvét. A festmények
és a miniatúrák alapján rekonstruálja a kor öltözködését; következtet a
ruha, a bútorok, a dekorációk színrendszerére, mely az élet díszítésében
is hasonló szerepet tölthetett be, mint a festményeken. Fennmaradt a kor
„lángoló" gótikájának ornamentikája, mely sejteni engedi a lakóhelyek
pompás színfalait. A kor esztétikai nyelvének grammatikája alakítja a
legapróbb használati tárgyat is. Sőt talán ezekből olvasható ki a legtisz -
tábban: joggal fájlalja tehát Huizinga, hogy oly töredékesen maradtak
ránk az iparművészet alkotásai (189. old.), melyek híven tanúskodnak a
mindennapi élet és a művészet szerves egybefonódásáról. Huizinga sze-
mét egyébként részben saját kora tette érzékennyé az alkalmazott művé-
szet szépségeire: a század eleji szecesszió iparművészeti és dekorációs el-
képzelései, s még inkább a nagy kezdeményezők, az angol preraffaeliták
középkorba és reneszánszba visszanyúló művészetfelfogása. Ruskin és
William Morris Huizinga kedvenc szerzői közé tartoztak, gyakran hivat-
kozott rájuk elméleti írásaiban is.
Huizinga esztétikai rajongása azonban kevésbé elfogult, mint az övék.
Tisztában van vele, hogy mindez a „tökéletes és ékes forma" „egy már
régóta fejlődésképtelen eszmerendszer" számára készül (212. old.). Iga -
zán nagy művészi alkotás a burgundi udvarban is csak ott születik, ahol
rés támad a konvenciók rendszerén. A főtémájában kötött festészet nagy
lehetősége a tárgyak, a látvány részleteinek naturalista visszaadása; a képi
megformálás varázslatos ereje egyes esetekben képes összetartani, sű-
rítve ábrázolni a széteső összefüggések miatt önálló életre kelő formák
világát. Az átlagköltészet – és Huizinga jó érzékkel támaszkodik a kor
művészeti tendenciáinak az elemzésénél az átlagra – épp ezt a tartalmi
széthullást sínyli meg; végeláthatatlan és üres képsorai azt mutatják,
hogy ahol a vizuális megjelenítés még kiutat lelhetett, ott a szó már nem
tud keresztülhatolni, ott az erőtlen fogalmi gondolkodás már
mozgásképtelen. A kép piktora az objektív látványba kapaszkodik, a szó
művésze viszont az elerőtlenedett irodalmi tradíciók, a hazuggá váló
kollektív értékrendszer közepette csak egy biztos támaszt találhat: saját
személyiségét. Itt viszont az irodalom szárnyalja túl a festészetet. A
groteszk személyes élményeket rögzítő krónikák, az egyéni – lírai, ironikus
– viszonyulást tükröző versek dokumentumot teremtenek a kor
emberének érzelemvilágáról, zavart tehetetlenségéről. A hercegi udvar
ceremóniákkal körülbástyázott álomvilága tehát csak a művészet
átlagának, hétköznapibb formáinak nyújtott ellentmondásmentes
rezervátumot. Aki többet akart, annak valamiképpen itt is túl kellett
lépnie a „művészi" életstílusnak, a díszleteknek a keretein. Szoborba
faragott, megfestett vagy megfogalmazott valóságélményt kellett adnia.
Nem utolsósorban ennek a ténylegesen megfogalmazott, a
krónikákban, a naplókban, a misztikusok értekezéseiben megkapó erővel
leírt valóságélménynek, ezeknek a feszült és ellentmondásos
érzelmeknek a sűrű felidézésével éri el Huizinga, hogy könyvében legalább
annyi élet van, mint művészet. Innen adódik az egész művet átható
pszichológiai érdeklődés, mely az esztétika-központúság mellett
könyvének másik legnagyobb nóvuma.
A történetírás és a pszichológia összekapcsolásának jelszava nem sok-
kal korábban, a XIX. század végi német történetírás módszertani vitáiban
bukkant fel először, két jellegzetes változatban. Lamprecht még alapjá -
ban véve pozitivista szemlélettel, Comte és Burckhardt nyomdokain ha-
ladva próbálja „szociálpszichológiai" szempontok szerint átértelmezni a
művelődés történetét. A pozitivista történettudomány elméletének ter-
mészettudományos analógiáival szemben először Dilthey tesz kísérletet a
„szellemtudományok" önálló módszertani alapjainak kidolgozására.
Huizinga több rendszerező történelemelméleti tanulmányt írt élete
folyamán (hogy csak kettőt említsünk: A kultúra-történet feladatai, 193o;
Négy fejezet a történelem modern tudománnyá válásáról, 1934), melyekben ő
is élesen elítéli a pozitivista történettudomány módszereit, és
elismerőleg emlegeti Dilthey, valamint a neokantiánus Rickert és
Windelband munkásságát. Ők voltak szerinte azok a gondolkodók,
akik a kultúra-tudományokat s az egész történettudományt
„felszabadították a természettudományok igézetéből", felismerték,
hogy önálló kutatási eljárásokra van szüksége. A középkor alkonyában
azonban azt kell látnunk, hogy Huizinga elemzéseiben a pszichológia
egész eltérő összefüggések megvilágítására szolgál, mint akár Lamprecht,
akár Dilthey és a nyomában haladó szellemtörténészek kezén. Szerintük
ugyanis az adott értelmet a történettudományban a pszichológiai
szempont alkalmazásának, hogy a társadalom vagy az egyén mindenütt
és mindenkor egyforma pszichikus struktúrával, „lelki mechanizmussal"
rendelkezik, s ez – Lamprecht elképzelése szerint –
természettudományos módszerekkel könnyen leírható, vagy – Diltheynél
– lehetőséget ad arra, hogy a történész „beleélje" magát egy letűnt kor
valóságába, „átérezze" a hajdani emberek tényleges problémáit.
Huizinga viszont mindkét állásponttal szemben állva leszögezi, hogy
az általa vizsgált kor emberének értelmi, érzelmi, pszichikai mechaniz -
musai más felépítést mutatnak, mint ami a mi sajátunk. Hogy miért?
Mert az életnek határozottabbak voltak „a körvonalai", az anyagi életfel-
tételek jóval nagyobb ellentmondásokat mutattak. A késői középkor em-
bereinek szenvedélyes, heves és számunkra felettébb következetlennek
tűnő érzelemkitöréseit azzal igyekszik magyarázni, hogy igen határozott
ellentmondások formálták érzékelési rendszerüket: a téli hideg és a nyári
meleg, a nappali világosság és az éjjeli sötétség, a barlang csendje és a ha-
rangok fülsiketítő lármája közötti – a mainál messze élesebb – ellentétek.
A társadalmi élet látható megnyilvánulásai is hasonló kontrasztokat mu-
tattak: a legkegyetlenebb büntetés és a teljes kegyelem egy szeszélyes
döntés kérdése volt csak; a kor embere „a vér és a rózsák szagát egy lé-
legzetvételre szívta be" (22. old.). A késői középkor emberének lelki alka -
tát kutatva Huizinga az anyagi életfeltételek, az életmód, a szertartások, a
látható-érzékelhető környezet pszichikai hatását tekinti – történelmileg
változó – meghatározóknak. Határozottan szembeszáll minden olyan
XIX. századi elképzeléssel, mely egy kort egy-két főszereplőjének jellemé-
ből, gondolkodásából akar megérteni: történelmi pszichológiának sze-
rinte csak a nagyobb tömegek, a különböző társadalmi csoportok menta-
litásának felderítése nevezhető. Huizinga a szellemtörténeti irányzat né-
metországi hegemóniája idején olyan új módszereket dolgozott ki, me-
lyek sok tekintetben közel álltak a francia történettudományt megújító
Annales-kör egyik megalapítójának, Lucien Febvre-nek a mentalitástör-
téneti elképzeléseihez. Febvre sokszor hivatkozik is A középkor alkonyá-
ra, mint az egyik legelső sikeres kezdeményezésre ebben a tárgykörben,
és valóban a mentalitástörténeti elemzések sokrétűsége biztosítja mind -
máig Huizinga könyvének módszertani aktualitását.
A középkor alkonyá-nak egyik legnagyobb érdeme e tekintetben, hogy
új típusú forrásokat kapcsolt be a történelmi vizsgálatba: a kor emberei-
nek érzelemvilágát tükröző krónikákat, naplókat, elbeszélő forrásokat,
az átlagköltészet tengernyi verssorát és a vallási értekezések még na-
gyobb tömegét. S ezeket a forrásokat egészen új eszközökkel bírta vallo-
másra; éppen azokra a közhelyekre, csacskaságokra, konvencionális ér-
zelemnyilvánításokra, díszítő jelzőkre, túlzó leírásokra figyelt, melyek
addig kihullottak a „lényegesebb" történelmi jelenségeket kutató törté -
nészek rostáján. Huizinga viszont felfedezte bennük a rendszert vagy
legalábbis a kor egy-egy jellegzetességét, mely arról tanúskodik, hogy
milyen fogalmakkal értelmezte a késői középkor embere saját világát.
Hallunk a gondolkodás hierarchikus rendezettségéről (16o. old.), forma-
lizmusáról, a mindennapi eszmefuttatások csontvázát alkotó „kikristá -
lyosodott gondolatról" (példabeszédek, közmondások, mottók, emblé -
mák – (180. old.); hallunk a fogalomalkotás tisztázatlan pontjait áthidaló,
harmóniát teremtő „szimbolikus felfogásmódról" (158. old.); másrészt a
hiszékenység, a babonák világáról, a kor embereinek jellegzetes hangu-
lathullámairól, a vallási, misztikus élmény gondolati, érzelmi mechaniz-
musairól.
Huizinga az elsők között figyel fel arra, hogy a kései középkor embe-
reinek érzelemvilágában milyen központi helyre kerülnek a halállal kap-
csolatos víziók. Nem véletlen, hogy A középkor alkonyá-nak erről szóló
fejezete gyakorolta a legnagyobb benyomást a kortárs olvasók képzeleté-
re. Leginkább a haláltánc képe tudta magába sűríteni mindazt, amit a hú-
szas-harmincas évek emberei látni akartak a hanyatló késői középkor
kultúrájában. Ez Huizingát is befolyásolhatta, s talán éppen ezért ebben
a részben a leginkább szembetűnő mindaz, ami bizonytalan, lezáratlan
A középkor alkonya elemzéseiben.
Huizinga egy adott történelmi problémából indult ki, de ahogyan
egyre jobban elmélyült a vizsgálatban, olyan elméleti kérdésekbe
bonyolódott, hogy végül nehezen tudta eldönteni, vajon a vizsgált
kulturális jelenségek egy válságba jutó nemesi civilizáció történelmi
megnyilvánulásai-e, vagy pedig a kultúra általános szerkezetének,
magának az emberi pszichikumnak a jellemzőivel van dolga.
 Mik a szertartások, konvenciók, mi az etiketté üresedett társas
érintkezés? Egy hajdani őszinte vallásosságnak, egy korábban komoly
etikai értékeket hordozó rendszernek a megcsontosodott,
formalizálódott maradványai? Huizinga számos helyen ilyen
következtetésre jut. Máshol viszont úgy érzi, hogy mindez eleve így jött
létre, s voltaképpen itt kell keresni a kultúra, a művészetek eredetét. Ezt
sugallják neki a „primitív" társadalmakkal foglalkozó etnológiai munkák
is, melyek a fejlődésben megrekedt társadalmak évezredes
mozdulatlanságát, rítusait úgy értelmezik, mint magát az „ősi
társadalmi állapotot"; ilyen következtetések felé viszi el például a játék
kulturális szerepének a Homo ludens-ben néhol már parttalanná tágított
elmélete. S a haláltánc értékelésénél is habozik: egy pusztuló,
átalakulóban levő társadalmi rend döbbentette rá az embereket életük
mulandóságára és – a veszteség fájdalmában – evilági értékeire, vagy
pedig „a macabre látomás igen mély lélektani rétegekből, a félelem
mélységeiből tör elő" (113. old.).
Ha Huizinga nem is mindig tudott ellenállni annak, hogy ne általánosítsa
azokat a hipotéziseket, amelyek egy-egy kor problémáinak zseniális
megérzéséből, tudományos rendszerezéséből fakadtak, elsősorban mégis
történész maradt, és – gyakran téves – általános koncepcióit alárendelte
a vizsgált konkrét kérdések logikájának. A középkor alkonyá-ban a
társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődésének egy igen bonyolult,
ellentétekből összeálló együttesét tárta fel, amelyben élesen kiütközött az
átalakuló gazdaság és társadalom, illetve a régi rendet konzerválni igyekvő
kultúra ellentmondása, viszonylag önálló, különböző irányú mozgása.
Más történelmi helyzetben viszont a gazdaság és a társadalom jóval
szorosabban határozza meg a kultúra jellegzetességeit, s Huizinga ezt is
felismeri és elismeri az egyik legszebb művelődéstörténeti elemzésében, A
tizenhetedik századi holland kultúra rajzában (1932).
A holland művészet egyéni arculatának magyarázatára szerinte is „a
kultúra társadalmi alapjai adják a legszilárdabb kiindulópontot". Barátja,
a belga Henri Pirenne gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásaira tá-
maszkodva írja le a sajátos földrajzi és gazdasági helyzetből adódó „de-
mokratikus", föderatív városhálózatot, mely kevés teret hagyott a feudá-
lis típusú arisztokráciának, és lehetővé tette az ország szabadságának
megőrzését az idegen – spanyol – feudális hatalommal szemben is. Gaz-
daság- és társalomtörténeti érvekkel száll vitába Max Weber tézisével,
mely szerint a hollandiai polgári kultúra sajátosságai leginkább a kálvi -
nizmus befolyásából fakadnak; kimutatja, hogy az itteni középosztály
puritán élet- és művészetfelfogása hosszú középkori múltra tekint vissza,
és igen sokat köszönhet a devotio moderna késő középkori vallásos mozgal-
mának, valamint az erasmusi gondolatrendszernek is. Differenciált mű-
vészetszociológiai szempontokkal indokolja a festészet uralkodó szere -
pét a többi művészeti ághoz képest; hivatkozik a polgári vásárlóközön-
ség esztétikai igényeire, valamint vásárlóerejének – a művészetet befolyá-
soló – határaira is. Az akkori képzőművészet és irodalom funkcióját ép-
pen életközelségében, polgári élményvilágában látja, s kimutatja, hogy
ez a művészet épp akkor veszti el talaját, amikor a gazdasági hanyatlás a
polgári rétegek arisztokratizálódásához vezet.
Más kultúra, más szerkezet, más – nem kevésbé értékes – elméleti
megfigyelések. A holland festészet leírásánál ismét előkerülnek ugyan
Huizinga dédelgetett nézetei az illúziók, a historizálás és a játék központi
szerepéről, de itt épp a kivételek, a szabványtól eltérő életművek jellem-
zésénél (kitűnő elemzést ad például a valóság és a bibliai álomvilág kö -
zötti feszültségekről Rembrandt festészetében). A művészet fő tenden-
ciáinak, a műalkotások nagy többségének alakulását viszont itt a gazda-
ság és társadalom helyzetéből magyarázza, a művészet termelőinek és fo-
gyasztóinak szociológiai szempontjaival értékeli.
Noha A középkor alkonyá-nak átütő sikere sokak előtt
elhomályosította ezt a tényt, Huizinga nem volt „egykönyves"
történetíró; nem törekedett arra, hogy egyetlen kor mindenütt elismert
szaktekintélyévé váljék. Kutatoi érdeklődése, tanulmányainak,
könyveinek tárgyköre hallatlanul tág. Portrét rajzolt a XII. századi
„pregótikus" gondolkodókról (Abélard, John of Salisbury, Alain de Lille), A
középkor alkonyá-n kívül is írt Burgundiával foglalkozó munkákat, sok
reneszánsz-tanulmánya van, feldolgozta a holland kultúrtörténet nagy
korszakait és alakjait, több érdekes tanulmányt írt Amerikáról, számos
történelemelméleti munkát hagyott hátra, és európai hírnevét végül
még tovább növelték a két világháború közötti korszak súlyos politikai,
kulturális problémáival, mindenekelőtt a fasizmus térnyerésével
foglalkozó „kultúrfilozófiai" pamfletjei, amelyek közül a legismertebb A
holnap árnyékában (1935).
Ez a sokoldalú, nyitott történetírói érdeklődés jellemzi Huizingát élete
végéig. A történelemből – közhely, de róla valóban elmondható – a jelen
problémáira kereste a választ, és másképp, mint ezt általában tenni
szokás: tisztelettel az elsüllyedt világnak korunkétól különböző,
számunkra talán teljesen fel sem fogható értékei iránt. Igyekezett a
szögesen ellentétes történelmi helyzeteket, ha kell, egymásnak szögesen
ellentmondó elvek szerint rendszerezni. S ha tovább nem jutott, nyitva
hagyni az ellentmondásokat, mint A középkor alkonyá-ban is tette.
Hogy A középkor alkonya nyomán Huizinga számos országban, köztük
Magyarországon is ismertté vált, az a kor szellemi életének beidegződé-
seivel, divatjaival éppúgy összefügg, mint a könyv tényleges értékeivel.
Meglepő azonban, hogy valójában Huizinga egész életműve eljutott hoz-
zánk, jelentős hányadát magyarra is lefordították; a Tolnai Gábor által
szerkesztett Válogatott tanulmányok-at (1943) például Radnóti Miklós
ültette át magyarra. Minek köszönhető ez a páratlan érdeklődés,
hiszen sem előtte, sem utána nem akadt külföldi történész, akinek
munkái nálunk ilyen lelkes fogadtatásra találtak volna?
Bár kissé megkésve, de a szakmai körökbe itt is először A középkor al-
konyá-nak a hatása jutott el. A kor vezető történészei idegenkedtek ugyan
Huizinga esztétizáló, irodalmias módszerétől (Szekfű Gyula idézi olykor,
de ő is csak a XVII. századi holland kultúráról szóló művét). Annál nép-
szerűbbé vált viszont Huizinga a művészettörténészekkel is szoros kap-
csolatot tartó, Domanovszky Sándor körül tömörülő művelődéstörté -
net-kutatók között, akik sok hasznát vették a – hol pozitivista, hol szel-
lemtörténeti módszerekkel feldolgozott – Magyar művelődéstörténet egyes
fejezeteinek elkészítésénél a Huizinga által Burgundiáról festett képnek.
A középkor alkonyá-nak gondolatébresztő, termékenyítő hatása két
monográfia születéséhez is vezetett. Dercsényi Dezső Nagy Lajos korá t
(1938), Horváth Henrik pedig Zsigmond király korát dolgozta fel
(1937), kitűnően összegyűjtött hazai forrásanyaggal, melyet lényegében
Huizinga módszerével rendszereztek, nem is rejtve véka alá, hogy céljuk
A középkor alkonyá-ban elemzett jelenségek magyarországi megfelelői-
nek feltárása. Kardos Tibor Huizinga szellemében írt előszót a Kálti
Márk Képes króniká-jából megjelenő szemelvényekhez (1938).
Huizinga gondolatai ihlető erejűek, kutatásra, új megfigyelésekre ser-
kentenek a magyar történelem tárgykörében is. Felidézett képeinek
szuggesztivitása alól azonban még a legkitűnőbb kutatók is nehezen
vonják ki magukat, s olykor hajlamosak a dekadens burgundi kultúra
pompás – s ezért kissé hízelgő – ruháiba öltöztetni a XIV–XV. század
fordulójának magyar kultúráját, anélkül, hogy erre itt is meglett volna a
kellő forrásalap. E művek a legkisebb jelben is a Huizingából
megismert „turbulens, villódzó" arisztokratikus civilizáció
magyarországi emlékeit látják, hiszen az elemzések – sűrűn hangoztatott
– célja a magyarországi és nyugat-európai kultúra azonosságának, rokon
felépítésének a kimutatása. Ironikusan hat, hogy mindez A középkor
alkonyá-nak leírásaiból táplálkozott, abból a műből, mely épp az ilyen
analógiás, mechanikus sémaátvételek elleni tiltakozásból íródott.
Közelebbi szellemi rokonokra lelt Huizinga Magyarországon azokban
a szellemtörténetből induló, haladó esszéistákban – irodalomtörténé-
szekben, filozófusokban –, akik koruk válságtüneteit a történelmi, kultu-
rális értékek racionalista védelmével és a húszas-harmincas évek kultúr-
filozófiáinak egyfajta progresszív, antifasiszta szintézisével próbálták le-
küzdeni vagy legalábbis tudatosítani. A holnap árnyékában magyarországi
megjelenése (1938) az ő körükben kapta a leglelkesebb visszhangot;
nagymértékben magukévá tették Huizinga diagnózisát jelenük
„kulturális bajairól". Ők Huizinga történelmi alkotásaiban is elsősorban
a világnézeti felhangokra figyeltek, és tanításait Oswald Spengler, Ortega
y Gasset válságfilozófiájával, Julien Benda értékőrző racionalizmusával
hozták kapcsolatba. (A társítás ténye ellen Huizinga minden bizonnyal
tiltakozott volna – Spengler „kultúrmorfológiájának" irracionalista
vonásait éppúgy bírálta, mint Benda arisztokratikus, száraz
kartezianizmusát –, az asszociáció progresszív alaphangja ellen viszont
aligha.)
Elsősorban Szerb Antal és Halász Gábor tettek sokat Huizinga gon-
dolatainak magyarországi meghonosításáért. Szerb Antal fordítása egy -
magában is jelentős cselekedet, de saját munkáiba is – különösen A világ-
irodalom történeté-be – ő építi be a legmódszeresebben Huizinga felfogá-
sát, megfigyeléseit. Nem utolsósorban Szerb Antalnak köszönhetjük,
hogy Huizinga neve, életműve ma is él a magyar köztudatban.
Halász Gábor – aki a Magyar Csillag hasábjain külön tanulmányt szen-
telt Huizingának 1943-ban – a nagy holland történész magatartását,
mint azt maga az életmű sugallja, Erasmuséhoz hasonlította; jól látta,
hogy Huizinga ihletése elsősorban a holland polgári kultúra letis ztult
nyugodtságában keresendő. A Patriotizmus és nacionalizmus című, szintén
lefordított tanulmányáról szólva Halász Gábor elárulja, hogy mi tehette
különösen vonzóvá Huizinga munkásságát Magyarországon. „Az elvi
vizsgálódás . . . ugyanoda vezette a történészt, mint hazája nemzet-múlt-
jának áttekintése: a kisnépek sorsa miatti aggodalomhoz" – írja. Ez a
„kisnemzeti" és mégis „európai" nézőpont igen közel állhatott a magyar
értelmiség e progresszív csoportosulásának elképzeléseihez.
Növelhette a Huizinga iránti rokonszenvet személyes sorsa és kiállása
is. 1942-ben a fasiszták koncentrációs táborba zárják, de nem sikerül
megtörniük: rabtársainak a spanyolok elleni felszabadító harcokról tart
előadást. Noha a táborból kiszabadítja a nemzetközi tiltakozás, továbbra
is otthonától távol, házi őrizetben tartják Huizingát, aki – akár Szerb An-
tal és Halász Gábor – nem éri meg a második világháború végét.
Idézzük föl itt A középkor alkonya újabb kiadásának utószavában
azokat a szép sorokat, melyeket annak idején Halász Gábor írt a műről:
„A helyi és feltétlen hiteles adatok tömkelegéből a mai, az örök európai
lélek bontakozott ki. A mai ember is magára ismerhetett a zárt
világnézet lassú bomlásában, abban a veszedelmes erjedésben, mely a
rothadás pompájával leplezi a pusztulást. A halálgondolat költözött
ekkor értelmezése szerint a szívekbe, ezért volt az egészségtelen
mohóság az élettel szemben, végső, ideges fellobbanása a lanyhuló
erőknek. Az emberek már csak színes külsőségekben élték, ami valaha
építő elem volt, a lovagságot, az egyház bensőséges tanításait; játékra
cserélték a szolgálatot, látványosságra a lélek csendes élményét. A
megszokott keretekből kihullva, idegek és érzékek izgalmával keresték az
újat a vallásban, gazdaságban, életformában; a földről elfordult tekintet
egyszerre fantasztikus víziókba tévedt, vagy ellenkezőleg, nagyon is
realisztikus módon találta meg a kielégülést; az új hit egyfajta vallásos
rajongás lett, szektárius tévedésekkel, vagy nyers hatásokat, az isteni
szenvedést kiélező, önkínzó élmény, fásult szívek izgatószere . . .
Bizonytalan és megosztott volt a lélek és sors, míg az újkor első
századával el nem jött az új határozottságok ideje. Keményen és
rendíthetetlenül néztek farkasszemet világnézetek és felekezetek, többé
nem játékra, hanem ölésre készen. A középkor ragyogó ősze után tél
borította el a földet, vasba öltözött a világ, létalapja lett a harc."
Arról is tanúskodik ez a vallomásszerű bemutatás, miként ismert ön-
magára, saját szorongató problémáira Huizinga művének magyar olva-
sója a második világháború idején, milyen volt az a szellemi légkör,
melyben Huizinga finoman megszerkesztett elemzései hirtelen égető,
mához szóló tartalmat kaptak, valóságos válságfilozófiává élesedtek.
Most, amikor több, mint negyven évvel az első magyar kiadás után újra
kezünkbe vehetjük Huizinga könyvét, nyugodtabban élvezzük a gazdag
művészi termést hozó késő középkori ősz színes képét. A mű új arcát
mutatja nekünk, ezzel is bizonyítva maradandóságát.