k a l l i g r a m

M A R K Ó   B É L A

kerítés
M A R K Ó   B É L A

kerítés
alkalmi  és alkalmatl an versek
2 0 0 8 — 2 0 1 5

k a l l i g r a m
© Markó Béla, 2016
ISBN 978-615-5603-55-6
DE KI ÉLTE TÚL ?

Halálom után néhány évig

még nőtt a szakállam, és verset is írtam.
Aztán abbahagytam.
Nem tudom, hogy pontosan mikor ért a halál.
Talán 1989. december 21-én
késő délután, fél órával a gyilkos sortűz előtt,
amikor a tüntető tömegből kiválva
elindultam hazafelé.
Gondolom, észrevétlenül eltalált
a nekem szánt golyó,
amely fél órával később hagyta el ugyan
a csövet,
de visszafordulva az időben
utolért és leterített.
Nem éltem hát túl én sem.
Pontosabban : én ott éltem azóta is túl,
túlfelől, a túlsó parton.
Sekély a Styx, nem olyan mély,
mint a Maros, úszni sem kell,
át lehet gázolni rajta.
Amióta meghaltam,
sokszor visszajártam,
verseskönyveim is megjelentek,
de hiába bokáig érő a nemlét vize,
ha elviselhetetlenül bűzlik
az örökös félhomályban,

7
és aki átmegy rajta,
annak is szaga van, mint a hullának.
Végül is a halál és a temetés között
eltelhet húsz-harminc-negyven
esztendő is. Hány ilyent láttunk mi is,
barátaim ! Kihantolások, újratemetések
világa ez, vagyis egy igazi túlvilág.
Túlélőknek túlvilág dukál.
Hamarosan tizenkilenc esztendeje lesz,
hogy elvitt engem is az ördög vagy az angyal,
le a pokolba vagy fel a mennyországba,
mert a túlvilág is viszonylagos,
akárcsak az evilág. Vagy az e-világ,
ahogy a számítógép előtt haldoklók
mondanák. Marosomból Styx lett,
városomból nehéz gombóc
Erdély torkán,
kétszer annyi ház ugyanazon a helyen,
kétszer annyi fény,
kétszer annyi beszéd,
fele annyi remény.
Hogyhogy ?
Nézem túlélő képeimet,
bezzeg nekik megadatott látni,
amit én nem láthatok.
Nem volt fűtés, nem volt benzin,
nem volt villany, nem volt hús,
nem volt vaj, nem volt kávé,
de voltak besúgók,

8
és volt remény.
Most van fűtés, van benzin,
van villany, van hús,
van vaj, van kávé,
vannak besúgók,
de van-e remény ?
Ezt én kérdem, aki meghaltam,
elmentem világgá, túlvilággá,
és golyó sunyít bennem valahol,
egy hegyes kalasnyikov-golyó,
de kérdezni egy halottnak is szabad,
főleg egy demokratikus rendszerben,
így hát megkérdem tőletek,
kedves túlélő képek,
nem volt-e jobb,
amikor rossz volt,
vagyis miért rossz most,
amikor egyébként jó,
illetve lehet-e utolsó hazám nekem
a Nosztalgia nevű ország,
és ha igen, mi is a felségjele ?
No ?
Nono !

Marosvásárhely, 2008. szeptember 27.

(az 1989-ben Túlélő képek címmel megje-

lent, harmincnégy erdélyi magyar író fény-
képeit és vallomásait tartalmazó kötet új
kiadásához írt vers)

9
E G ÉS Z
A LEGFŐBB HATÓSÁGHOZ

Mint apró szürke kamerák,

verebek forognak az ágakon,
zümmögő méhek rögzítik lépéseimet,
azt mondják, mindent tudsz rólam,
nem akarom, hogy vigyázz reám, Istenem !
Bekameráztad az életemet,
nem akarom, hogy lásd, amit teszek.
Röpködnek körülöttem besúgóid,
angyalaid nap mint nap jegyzetelnek
már az Édenkert óta,
Ádám és Éva szexbotránya
máig izgalomba hozza teremtményeidet,
hol vannak mikrochipjeid ?
Melyik hangyádban törik recsegve-ropogva
darabokra a szerkezet, ha rátaposok ?
Borzolódik a margaréta puha bársonya,
mint a szivacsba burkolt mikrofonok,
ne figyelj engem !
Ne nézz, ne hallgass !
Soha nem vagyok egyedül,
mindig velem vagy,
elküldted hozzám egyetlen fiadat,
hogy kilesse bűneimet ?
Szemek csillognak mindenütt,
parányi antennák fénylenek,
darazsak fullánkja, sündisznók tüskéje

13
éjjel-nappal remeg,
miért nem bízol bennem,
miért nem hagysz magamra,
miért figyeltetsz,
miért vagy ott, amikor behúzzuk a függönyt
és kiáltozva egymásnak esünk ?
És ott vagy-e valóban ?
A ribiszkebokor áramkörei parázslanak,
áttetsző harmatcseppek szikráznak körös-körül,
vibrál a menny, akár egy mindig nyitva tartott
számítógép képernyője,
egyre erősebben hallatszik
a kódolt tücsökcirpelés,
mindenki közvetít feléd,
mindenki lehallgat mindenkit,
mindenki emlékezik
s kínálgatja neked agysejtjeit,
hogy hátha megőrzöd halhatatlanul,
mennyi alantas szándék,
az öröklét sunyi reménye,
a mindennapos árulás,
majd végül a biztos rothadás,
a roncsolt mikrofonállványként
széthulló gerincoszlopok,
a finom csapágyként elguruló csigolyák,
miért nem hagysz magunkra ?
Miért figyelem én is annak az arcát,
akit szeretek ?
Miért néz ő is nyöszörögve engem ?

14
Mióta vettél nyilvántartásba ?
Mióta nyitottál dossziét rólam ?
Járnak-kelnek, csattognak, csivitelnek,
kakukkolnak, huhognak, dudorásznak, röfögnek,
vijjognak, surrognak, lámpáznak,
sírnak, nevetnek mindenütt,
kilesnek mindent, hiába oltom le a villanyt,
hiába űzöm el őket,
mert rögtön beindulnak zajtalanul
a pókok, a csótányok, az egerek,
infravörös távcsővel
kísérsz engem, hova rejtőzzem ?
Ne figyeltess, Uram !
Ne félts !
Engedd, hogy hozzáférjek jegyzőkönyveidhez,
engedd, hogy megtudjam,
mit is követtem el,
amiért meg kell halnom ?

15
UTOLSÓ ÍTÉLET

Nem tudom, miért, de Isten nyilvánvalóan

átadta nekünk a kattintás jogát,
s bár velünk réges-rég nem áll szóba,
néhány éve mégis megüzente Balázzsal,
aki talán akkor látott először temetőt,
amint a kerítésen szinte kitüremkedtek
a sírkövek, hiszen telezsúfolták halottakkal,
s ahogy elhajtottunk mellettük,
önkéntelenül felrikkantott :
nézzétek, ezekre csak rá kell kattintani,
és előjönnek a szellemek,
kipirult a lelkesedéstől, miközben
belém hasított, hogy valami végzetes csere történt,
észre sem vettük, és megkaptuk a lehetőséget
az utolsó ítéletre, tulajdonképpen a feltámadásra,
hirtelen a kezünkbe nyomta a fennvaló,
és ő lemondott róla,
zeng, zúg, szikrázik, foszforeszkál az égbolt,
testetlenül bukdácsolnak az angyalok
vibráló betűk, számjegyek, csillagok között,
és újra meg újra feltörik az ördögök
a mennyei postafiókot,
de végre megszereztük a kattintás jogát,
csak rá kell kattintani, és visszajő anyánk,
csak rá kell kattintani, és visszajő apánk,
és jönnek mind, ha beírom őket

16
a világnagy memóriába,
már soha nem tűnhetnek el,
csak rá kell kattintani a halott Jézusra,
és felmegy a mennybe,
csak rá kell kattintani az érintetlen Máriára,
csak rá kell kattintani Mária ágyékára,
csak rá kell kattintani Mária hasára,
csak rá kell kattintani Júdásra,
jókra és rosszakra egyaránt,
mert minden itt kering körülöttünk,
itt van a mindenható ujjbegy,
tőle függünk mindannyian,
uralkodik rajtunk,
hatalmas forró ujjbegy odafent,
este lenyugszik, reggel felkel,
és ránk kattint, ha kedve tartja,
alszunk részekre hullva a világban,
s hirtelen összerándulunk,
sejtjeink összefutnak mindenfelől,
fűből, fából, szitakötőkből,
pillangókból, verebekből, patkányokból,
parányi férgek gyomrából,
millió darabban heverünk,
foltokban, foszlányokban,
a füst láthatatlan szemcséiben,
és lázas ujjbegyekről álmodunk :
kattintsatok ránk !

17
HÁTRAMENET

Csak akkor láthatom a múltat,

amikor már ismét eltűnt,
s csak úgy érinthetem meg arcodat,
hogy közben ismét szertefoszlik,
visszacsúszol a jövőbe, és egyre
kisebb leszel, egyre halványabban emlékszem,
hogy mi vár reád,
mikor omlik össze a házunk,
mikor robban szét a koponyánk
az éjszaka sötét falán,
mint az odacsapott görögdinnye,
ahogy piros bele lecsordul a feketeségbe,
de most csak robogok visszafelé,
és nem tudok megállni, mint ahogy
eléfelé sem tudtam egy pillanatra sem megpihenni,
zöldül mellettem a megsárgult levél,
barnul anyám piszkos-szürke haja,
de újból csak egy villanás minden,
legalább a kakaskukorékolást
vagy a favágógép kotkodácsolását,
legalább a délutáni légyzümmögést,
legalább a vörös féklámpákkal
megvilágított arcokat,
férfiak egyhetes borostáját,
kislányok ecetes vízben öblített varkocsát,
az ázott gyapjúszvetter illatát,

18
a kőporos térdemből kicsorduló vért,
legalább a fáradtolajjal átitatott padlót,
legalább a vegyeslekváros kenyeret,
egy csapágygolyót, egy gesztenyét,
valamit vihetnék magammal,
de megint elrohan mellettem minden,
megint elmaradnak tőlem
a legjobb barátaim,
és csak púposodó hátukat látom,
ahogy mennek a semmi felé,
de addig még nevetgélnek,
beszélgetnek egymással,
időnként visszanéznek,
nagyon messziről emlékszem megint rájuk,
figyelem elmosódott alakjukat,
fel-felbukkan gyűrött tarkójuk
a szürkületben,
jönnék ismét velük,
bújnék ismét hozzájuk,
de nem lehet,
más-más irányba megyünk,
ki még előre, ki már hátra,
és az út mindkét végén
halál van.

19
RETINOPATIA DIABETICA

Olyan ködös az idő nálunk mostanában,

ismételgette egyre gyakrabban apám,
amikor kezdett megvakulni,
kinézett az ablakon,
és rám emelte nedves,
katángkék szemét :
ugye, fiam, párás most is a levegő,
kinéztem én is,
igen, apám, van egy kis köd megint,
azt mondják, változik az éghajlat itt is,
régebben egész nyáron tiszta volt az idő,
és hol vannak
azok a meleg, hólyagos esők,
és utána mennyit ugráltunk mezítláb a pocsolyában,
kibuggyant a puha sár
a lábujjaink között,
és sziporkáztak az esőcseppek a villanydróton,
hát igen, egyre több a homály,
egyre több a párás nap errefelé,
köd van, ugye, fiam, köd van ?
kérdezte csapott vállú,
tétován lépkedő apám kétségbeesve,
mint akinek csak egyetlen reménye maradt még,
hogy nem ő romlik, hanem a világ,
tehetetlenül figyeltem,
hogy a katáng szirmai egymásba csúsznak,

20
és középről eltűnik a pupilla,
sehol sincs már az én katángkék szemű apám,
és mind messzebb van zománckék szemű anyám is,
micsoda esélyt kaptam,
micsoda testamentum ez,
micsoda perverz gyönyörűség,
micsoda hatalmas remény,
hinni, hogy bennem csupa ragyogás,
és körülöttem mind teljesebb sötét,
abban bízni, hogy nem én,
hanem a világ,
és örülni ennek !

21
FAGY

Néztem, hogy letették a hideg cementre,

igaz, egy sötétkék kórházi pléd is volt alatta,
de hiszen ez lehetetlen, gondoltam,
majdnem teljesen megőszült a mellén a szőr,
és így is jóval fiatalabbnak tűnt,
mint amikor még élt,
úgy látszik, a ruha öregít,
vagy talán az élet, ahogy mondani szokták,
a jobb karja egészen elállt a testétől,
hogy fogják ezt leszorítani,
most már nem akartam látni apámat
ott lent a távoli padlón,
annak idején télen is kiteregette anyám
a frissen mosott ruhát az udvaron
a vastag ruhaszárító drótra,
megfagyott a pizsama,
a jégeralsó és a hófehér ing,
de valószínűleg így is száradt valamennyit,
kinyomta a fagy a vizet belőle,
hatalmas kosárba gyömöszölte
a recsegő-ropogó darabokat,
féltem, hogy mindjárt szilánkokra törik
a makulátlan fehér vászon,
kilógott az egyik ingujj a kosárból,
nekiütődött az ajtófélfának, amikor
befordult vele anyám a házba,

22
fekszik a csonttá keményedett ing a cementen,
nincsen már benne senki,
s mégsem merek lehajolni hozzá,
hogy legalább megigazítsam a plédet.

23
VALÓSÁGIRODALOM

Mi is akkorákat kacagtunk,
hogy anyám szeméből megállíthatatlanul
csorogni kezdett a könny, és bepárásodott a szemüvege,
nekem meg mindig belenyilallt hátul a tarkómba,
mint egy ki tudja mikor elcsattant pisztolylövés,
mert mindenféle játékot kitaláltunk ketten,
amikor éppen nem azzal foglalkoztunk,
hogy beküldjük a keresztrejtvényt a gyermeklapnak,
és nyertem is egyszer egy könyvet,
egyszer egy tábla csokoládét,
egyszer pedig egy összeszerelhető villanycsengőt,
szerettünk versenyezni bármiben,
boldog volt, hogy első lettem a rollerversenyen,
és cipeltük haza a győztesnek járó
sötétzöld asztali kuglit,
igaz, soha nem játszottunk vele,
unalmas volt, mint utólag a megnyert rollerverseny,
inkább bolondnál bolondabb
ötleteken törtük a fejünket,
mindig büszke volt anyám a hajlékonyságára,
ezzel bosszantotta apámat is,
leült, és a saját nagylábujját
könnyedén a szájába vette,
aztán nevetve nézte, amint kínlódom,
hiszen nem örököltem tőle ezt a hajlékonyságot,
egy alkalommal még apámat is rábeszélte,

24
de neki sem sikerült, hiába erőlködött,
ha jól számítom, már sokkal közelebb voltak
a negyvenhez, mint a harminchoz,
s tulajdonképpen csak évtizedek múlva
jutott ismét eszembe
ez az együgyű játék a nagylábujjal,
amikor halála előtt néhány nappal
anyámnak levágták a lábfejét,
persze, akkor már rég nem élt apám,
lüktetett hátul a tarkómban a fájdalom,
anyám szeméből szivárgott valami könny,
végighullámzott bennem az iszonyú szégyen,
miközben ott álltam mellette,
és nem értettem, miért nem tudok másra gondolni,
csak arra, hogy akkor most, Istenem, hogyan ?

25
EGÉSZ

Nem tudom,
mi lett anyám levágott lábfejével,
és azt sem tudom, hogy valójában
melyik volt anyám,
amit lefűrészeltek,
vagy ami megmaradt,
hiszen hajlamosak vagyunk
nagyság szerint ítélni,
de nem biztos, hogy ez mindig célravezető,
és abban a pillanatban,
hogy végül is kettévágták anyámat
egy nagyobb részre és egy kisebbre,
hihetetlen könnyelműséggel döntöttem
erről a dilemmáról,
és máris vitték egyiküket elégetni,
vagy ki tudja hova,
fogalmam sincs, hogy mit művelnek ilyenkor
a fölösleges kisebbik darabbal,
miközben a nagyobbik
ott maradt a hullámzó ágyban elsüllyedve,
jobb karját felszúrta a levegőbe,
mint egy vitorla nélküli árbócot,
vagy mint egy száraz ágat,
időnként óvatosan lehajlítottuk, de
újra meg újra felemelte,
ráncosan, szürkésfehéren

26
csorgott le róla a bőr,
akár egy végeérhetetlen eső,
egy ideig még kiáltozott,
aztán néhány nap múlva
utánahalt a levágott résznek,
és megbonthatatlan egész lett ismét.

27
CSALÁDFA

Azt hittem, nyomtalanul eltűntek,

legfeljebb még egy-egy korhadt koponya
és néhány megrepedezett csont
maradt belőlük a földben,
de látom, elkezdtek visszaszivárogni,
mert valahol talán nem zár eléggé
fölöttünk a mennyország
vagy alattunk a pokol,
ugyanis fogalmam sincs, hogy hova kerültek,
újabban viszont már elvétve megjelennek
a számítógép képernyőjén,
amióta megvannak a technikai feltételek,
addig-addig kattintgatok,
hogy egyre jobban látható az arcuk,
mint a füzetlap alá
helyezett pénzérme,
ha a grafitceruza tompa végét
finoman ide-oda húzogattuk rajta,
egyszerre csak meglelem Markó Bélát,
mármint nem saját magamat,
nem is apámat,
akit ugyanúgy hívtak,
hanem nagyapámat,
akit szintén úgy hívtak, mint engem,
nem nagyon volt a családnak fantáziája,
szóval rábukkanok

28
az Ellis Island-i bevándorlási hivatal
nyilvántartásában,
1922. november 16-án érkezett,
legutóbbi lakhelye Olasztelek, Románia,
etnikuma magyar,
33 éves, nős,
haja barna, szeme barna,
5 láb, 7 hüvelyk magas,
40 dollár van nála,
Danzigban szállt fel
a President Arthur óceánjáróra,
én is jártam abban a kikötővárosban
kilencven esztendő múlva,
akkor már Gdansk volt a neve,
különös szivárgás az elmúlt időkből,
életre kelnek, mint Drakula,
hiszen errefelé már rég egymás vérét szívjuk,
és végül is olyan romantikus minden,
lassan-lassan ismét kirajzolódnak
nagyapám körvonalai,
összeáll a kiszivárgott információkból,
mondhatni feltámad,
persze nem úgy, ahogy annak idején
a megváltó Emmausban,
nem annyira hirtelen,
és nem annyira meggyőzően,
bár akkor is voltak hitetlenek,
de most már nem múlik el többé,
legfennebb egy mágneses vihar

29
vagy maga a mindenható törülheti ki megint,
és visszajönnek sorra mindannyian,
anyám is, apám is,
lehetetlen lesz meghalni,
szürke foltok fölöttünk a mennybolton,
valami beázás,
valami csöpögés,
néhol a lábunk alatt is kiütközik a fű,
lentről is feltörnek az apró részletek
egy furcsa régi nyelven,
amelyen tücsöknek, darázsnak, pitypangnak
hívják a testrészeket,
és előbb-utóbb rólunk is köztudott lesz,
hogy hány láb, hány hüvelyk,
hány hangya, hány szöcske,
hány apró idegcsomó,
hány alig látható útkereszteződés
Isten hatalmas idegrendszerén,
ezen a Microsoft- vagy talán Apple-
szabadalommal működő
világhálón.

30
NÉZTÉL-E SZEMBE ?

Ki tudja, hol lakik az ördög ?

Néztél-e szembe valaha
egy fehér káposztalepkével,
és láttad-e a poklot
a dülledt rovarszemekben ?
Ki mondta, hogy nagy a sátán,
és ki mondta, hogy nagy az Isten,
és ki mondja meg, hogy mi a fontos,
és ki mondja meg, hogy mi a jelentéktelen ?
Krisztus áttetsző vére
egész éjszaka csöpög egy rosszul záró csapból,
és nem tudsz elaludni,
ennyi a megváltás,
és ennyi a végtelen szenvedés is,
összekevertünk már mindent magunkban,
a mennyei elégtételt
és a kénköves megaláztatást,
van egy kertem
néhány fiatal gyümölcsfával,
aranyesővel,
magnóliával,
el-eltikkadó fűvel,
négyzetméterenként legalább egy tucat tücsökkel,
talán ők hasonlítanak legjobban a gonoszhoz,
de hihetetlenül szépen muzsikálnak,
kint ülök, élő ember, közöttük,

31
jól érzem magam,
és nem merek a káposztalepkék szemébe nézni,
mert így van jól minden, ilyen összevissza,
hiszen nem több a halál,
mint a színek, hangok és érzések szétválasztása
és helyes sorrendjük megállapítása !

32
PÓRÁZ
TÉR

Már megint bementünk egy egyirányú utcába,

ahonnan nem tudunk majd visszatérni,
miközben új meg új kapualjak előtt kanyargunk,
színes napernyők integetnek,
és visszatolatni sem lehet,
hiszen jönnek mögöttünk mások,
nyilvánvaló, hogy nehéz döntést hoztunk ismét,
és újabb érzelmeket vállaltunk magunkra,
igaz, most csak egy kiskutyával,
látszólag nem annyira súlyos ez,
mint amikor egymásba szerettünk,
vagy amikor gyermeket csináltunk,
hogyan is mondhatnám ezt másképpen ?
amióta az eszemet tudom,
az egyik egyirányú utcából
befordulok a másik egyirányú utcába,
és soha nem tanulok semmit,
nem lehet egy szerelemből kihátrálni,
s nem lehet egy kiskutya szeretetéből sem
csak úgy hátramenetben kijönni,
és állomásozni is tilos,
megállni sem szabad,
amíg ki nem jutunk
egy könyörtelen, forró,
verőfényes térre.

35
EGY ÉRZELEM KÖRÜLÍRÁSA

Egyáltalán nem könnyű, persze, egy év múlva ismét

belépni ugyanoda, mert közben már kényelmesen
berendezkedett másvalaki, még akkor is, ha tényleg
zökkenőmentesen, sőt, közös akarattal
zajlott az átadás-átvétel, de mégis
mintha egyszerre csak egy másik lélek
töltené ki a csont, hús, bőr változatlan
üregeit, benyomul az ajtók és ablakok közé,
mint forró víz a rózsaszín szivacsba,
úgy adódott, hogy nem jártam erre azóta,
igen, valami kényelmetlen kirekesztettséget
érezni ilyenkor, de némi megkönnyebbülést is talán,
el kell fogadnom, hogy át kellett
gyúrni, ami átgyúrható,
mert az ajtó, az ablak, a falak nem változtak,
de ezek csak homályos arcvonások, legfeljebb
nekem mondanak még valamit,
viszont a tárgyalóasztal
és körülötte a székek, arrébb a kényelmes fotelek,
az alacsony dohányzóasztalka,
az íróasztal, a számítógép,
az íróeszközök, és természetesen a falon a képek,
kicserélődött minden, de ismétlem, ez így van rendjén,
nem érdemes a folytonosságra gondolni, és nekem is
sokkal egyszerűbb ezt elviselni, nyugodtan
körbejárok, nézegetem az apró emléktárgyakat,

36
nyilván azok sem az én emlékeim, aztán a
könyvszekrény melletti sarokban
mégiscsak észreveszem
a meghúzódó leandert, ugyanazok a fényes levelek,
ugyanaz a finom remegés a szinte nem is érzékelhető
huzatban : hát mit keresel itt, te büdös kurva !

37
PRÓBA

Ahogy széthúzzuk hátul a függönyt,

és megpillantjuk a kertet,
szóval pontosan ilyen lesz,
tudod, amikor majd tényleg,
hiszen ez most csak valamiféle próba,
majdnem azt mondtam, közvéleménykutatás,
néhány hete már máshol lakunk,
de nem adtuk fel még teljesen a házat,
azt tervezzük, hogy néha hétvégeken,
esetleg nyáron hosszabb időre is,
ezúttal viszont kutyafuttában,
mert össze kellett szedni egy-két itt maradt
kéziratot, könyvet, ruhát, cipőt,
tehát csupáncsak ennyi,
legfeljebb több pók a gerendákon,
több veréb a háztetőn,
több fűcsomó a kövek között,
és zeng, zúg az aranyeső
ugyanúgy, ugyanakkor, ugyanannyira,
összerezzen, ha ránézünk,
mint akit rajtakaptak,
vagy csak megborzong a szélben,
nedves gyökerei nélkülünk is nyújtózkodnak,
hűvös ágai nélkülünk is hajladoznak
csillogó sárga morzsával teleszórva,
nélkülünk is lángol minden

38
az áprilisi napsütésben,
semmi fájdalom, semmi szenvedés,
s ha lenne mégis, úgysem tud róla,
mert tele van a világ mindenképpen,
tele lesz ezután is mindig,
élni akaró aranyesőm,
felejtesz minket,
tovább virágzol.

39
PENGE

Nem mindig ott hasad a fa,

ahol a finom erezet mutatja,
hiszen egy-egy kemény bog eltéríti a vasat,
és ki is csorbítja, ha nem vigyázunk,
de még a szilva rücskös, barna magjához is
hozzáragad néhány foszlány az édes húsból,
s utólag kell majd megtisztítani,
bár úgyis maradnak rajta láthatatlanul
molekulák, amelyek rossz helyre kerültek,
illetve egyezzünk meg abban,
hogy nem ott vannak, ahol eddig voltak,
mert ki tudná megmondani, hogy
melyik a jó rész, és melyik a rossz,
és hogy egyáltalán részekről kell-e
továbbra is beszélni,
nézem, hogy előbb-utóbb így lesz velünk is,
sőt, most is ez történik nap mint nap,
hogy néhány verejtékcsepp
vagy apró pihék, szőrszálak,
mikroszkopikus bőrcafatok
kerülnek ránk a másikból,
és sohasem pontosan ott válunk szét, ahol
nem sokkal azelőtt összeforrtunk,
már csak ezért sem kaphatjuk vissza többé
ugyanazt a testet vagy lelket,
ha egyáltalán vissza szeretnénk kapni,

40
lehet, hogy éppen ellenkezőleg,
egyre szorosabban, egyre kétségbeesettebben
tapadunk már egymáshoz,
bőr a bőrhöz, fogak a fogakhoz,
arc az archoz, lábfej a lábfejhez,
egyik forróság a másik forrósághoz,
és amikor még mindig
egymásnak támaszkodva,
mint két izzadt tenyér,
boldogan felegyenesedünk,
egy pillanatig megtartja a testünk
a közénk ékelődött hideg pengét,
mielőtt végighasít minket.

41
TOLLASLABDA

Az egyre kékebb szilvafák között

egy lassú ide-oda repülés
a férfitól a nőig,
aztán vissza,
egyetlen szó szabályos íve
a láthatatlan cérnaszálon,
de úgy, hogy csak a test meghosszabbítása
érinti meg a másikat,
illetve valójában csak a labdát,
ahogy először szinte szégyenkezve
rajzolódik az alig felhőzött égre
valami ilyesmi : szeretlek,
aztán egyre gyorsabban pattogva :
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
el kell jutni egyfajta bensőséges ütögetésig,
hogy oda-vissza húzódjék az egyre
ritmikusabb vallomás
a két izzadt test között,
amíg egy adott pillanatban elhalkulnak,
és csak a háttérből hallatszanak a tücskök,
nagyon pontosan működnek az ütők,
ezek a már-már áttetsző protézisek,
a teljes kapcsolat,
a hosszú sorozat,
amikor nem esik le a labda,
csak pendül minden forduláskor,

42
s aki kívülről nézné,
most már trágárnak tartaná,
erősnek és rugalmasnak,
mint amikor egymásba csúsznak a nemiszervek,
töri-zúzza a fényes leveleket egy szilva,
ahogy elszakad s lehull,
már csak a finoman csipkézett labda
húzza fáradhatatlanul a szálakat a levegőben,
egy férfi és női ágyék összekapcsolódva egymással,
és teljesen különválva tőlünk,
egyetlen önfeledt madár odafent,
hol a férfihoz,
hol a nőhöz közelítve,
majd megszünteti mindkét testet,
magához von minden forróságot,
ott lüktet elviselhetetlenül hosszan a középpontban,
és amint az utolsó szál elszakad,
több tonnás súllyal belezuhan
a tücsökcirpelésbe.

43
KETTŐ

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos ;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
(Szabó Lőrinc : Az Egy álmai)

Különös élőlény a Kettő,

egyszerre keveset él,
könnyen pusztul,
és újra meg újra feltámad,
tagjait összecsomózza,
belebotlik önmagába,
s zuhan egy feneketlen szakadékba,
de onnan is visszakapaszkodik,
két szája van időnként,
és úgy beszél, mintha önmagának felelgetne,
máskor meg eltűnik mindkét szája,
illetve egymásba csukódnak a nyílások,
ilyenkor mindkét végén összekapcsolódik,
és önmagát áramoltatja önmagába,
aztán teljesen leválasztja
egyik felét a másikról,
és így tesz-vesz két külön helyen
ugyanabban az időben a Kettő,
majd visszatér, és saját húsát szaggatja,

44
mint egy vergődő, sikoltozó, izzadt szörnyeteg,
két kezével tördeli két kezét,
hangosan szedi a levegőt,
s végül megnyugszik,
mosolyogva járkál a kertben,
látszólag megint kettészakítva,
ám közelről tisztán kivehető a vibrálás,
amely továbbra is összeköti,
s a hajszálvékony szálakon,
mint apró kötéltáncosok,
egyik testből a másikba sétálnak
jóleső félszavak,
vagy még annyi sem talán,
inkább valami közösen használt csend,
előleg egy hosszabb hallgatáshoz.

45
PARFÜM

Hamarosan eljön a pillanat,

amikor egyszerre csak beismerem,
hogy megöregedtem, persze egyelőre inkább
tréfásan, huncut mosollyal, aztán nemsokára
lekopik a mosoly, és valószínűleg
egyre többször ismétlem majd : öregember vagyok,
mint egy régi autóról, itt-ott lepattogzik
a festék, a bőr alól barna foltokban kiüt a rozsda,
és mind nehezebb lesz megsimogatnom
borotválkozáskor az arcomat,
vagy belemarkolnom saját rugalmas húsomba,
zuhanyozáskor alig-alig időzik majd
a tenyerem a megereszkedett izmokon,
inkább csak rutinból járom végig
a váll, a nyak, a mell, a has ösvényeit,
de mégsem lesz könnyű kiszeretni magamból,
nem is sietek, nincsen miért,
segítenek a halogatásban az észrevétlenül
romló érzékek is,
az egészen apró részleteket
nehezen tudom megkülönböztetni,
napról napra közelebb kell hajolnom a testemhez,
hogy felismerjem a változásokat,
csak az vigasztal, hogy téged is
újra meg újra közelről szerethetlek,
fogcsikorgatva, sírva, nyöszörögve,

46
mint a vénemberek, mondom,
aztán egy idő után már nem is hasonlat,
hanem legfeljebb metafora,
végül már az sem, hiszen
nagyon jól tudom, mi történik majd,
emlékszem, évekkel ezelőtt, talán egy erősebb
hűlés után, megtapasztaltam, milyen az,
amikor cserbenhagy az egyik érzékszervem,
nem képletesen, hanem valóságosan,
mert hosszú ideig szinte egyáltalán
nem éreztem a szagokat,
már-már belenyomorodtam,
és nyilván hihetetlen boldogság fogott el,
ha egy illatszerboltban, ahol természetesen
egyfolytában viharzanak a különböző parfümök,
hozzám is elért a távoli derengés,
egy éppen csak rózsálló előjel
a sötét hegyek fölött,
hogy talán mégis hajnalodik,
miközben körülöttem mindenki
tobzódott a reggeli fényben,
vagy ha felejthetetlen illatodat
ismét megéreztem, ahogy combjaid közé
izgatottan befúrtam az arcom,
nem vagyok trágár, öreg vagyok,
illetve öreg leszek előbb-utóbb,
közel kell mennem hozzád,
hogy el ne veszítselek,
nap mint nap közelebb kell jutnom a testedhez,

47
mint egy hűtlen Narkisszosz,
mást szeretek, nem magamat,
hiszen beléd vagyok szerelmes már sok-sok éve,
a szó szoros értelmében össze kell keverednem veled,
mint amikor két víz együtt megy tovább,
hullámzanak egyetlenegy mederben,
elernyednek, nekifutnak, ünnepelnek,
fel-felcsillannak még messziről,
majd eltűnnek a láthatáron.

48
AZ OLVASÁS DICSÉRETE

Bepárásodott már a telihold,

de idebent még csupa fény minden,
míg ülnek egymással szemben,
és belemerülnek egy könyvbe,
látszólag nem is figyelnek egymásra,
néha lapoznak egyet könnyű suhogással,
mintha a blúzt vagy az inget,
de egyáltalán nem látják a másikat,
ott jönnek-mennek egy francia kastélykertben,
vonszolják nehéz terhüket az orosz télben,
dudorászik körülöttük a szél az északi mezőkön,
lábuk alatt ropognak az összetört kagylók
a mediterrán homokban,
aztán megint s megint lapoznak,
mint egy nadrágot vagy szoknyát,
egy szemüveget, egy fülbevalót,
hajcsatot, melltartót, harisnyát,
karórát, nyakláncot, zoknit,
mind izgatottabban verdesnek a lapok,
verébszárnyak az aranyeső-bokorban,
kívülről, persze, fel sem tűnik,
hogy egyre gyorsabban olvasnak,
mert alig-alig moccan a testük,
pedig már szinte futva járnak-kelnek
a sötétzöld cserjék között,
nekilódulnak a felforrósodó havon,

49
rohannak a térdig érő fűben,
el-elugornak a tajtékos hullámok elől,
majd mégis belevetik magukat a tengerbe,
s most végre felpillantanak,
hogy vajon észreveszi-e a sietséget a társuk,
ha nem bírják ki azt a néhány oldalt,
s kihagyva néhány ruhadarabot
hirtelen előrelapoznak,
és megnézik a történet végét,
hiszen még mindig szeretik egymást.

50
PHANTASIA

Mintha egy szobabiciklin

száguldanánk újabb látnivalók felé,
fel-felgyorsulunk,
néha lelassulunk,
lihegve, verejtékezve,
pattanásig feszült izmokkal,
száz fölötti pulzussal
a hegyen felfelé,
majd megkönnyebbülten le a völgybe,
süvít a szél s belekap a szoknyádba,
kétségbeesetten fékezünk a hajtűkanyarokban,
sok-sok évet bejárunk egy este,
kavargó hópelyhek közt futnak a kerekek,
káposztalepkék táncolnak körös-körül,
s úgy simulnak egymáshoz a polcon a könyvek,
mint fölénk magasodó sziklalapok,
hiszen ismerjük ezt a tájat,
és már réges-rég nem az a fontos,
ahogy a gumiabroncsok surrognak az aszfalton,
nem az újra meg újra felkínálkozó margaréták,
nem a hirtelen felbukkanó palló
egy ismeretlen patak fölött,
nem a gyalogos átkelés,
amikor mindketten leülünk a másik parton,
és apró kavicsokat dobálunk
a szétnyíló, majd rögtön összezáruló vízbe,

51
nem a felfedezés megismételhetetlen izgalma,
nem is a megtett távolság,
hogy tíz, húsz, harminc, negyven kilométer,
nem a lassan-lassan csituló szívverés,
ahogy mindkét test visszatér
a saját medrébe,
csak a végtelen öröm,
hogy így együtt akármikor
végigjárjuk az egész vidéket,
mintha egyetlen könyvet olvasnánk ketten,
és mindig megvárjuk, hogy a másik is
fejezze be az oldalt,
aztán továbblapozunk,
megállunk egy-egy pihenőnél,
hogy utolérjük egymást,
majd megyünk tovább,
ugyanazt képzeljük ismét,
s időnként ránézünk a másik kerékpár
villogó műszerfalára :
nálad most mennyi,
de tulajdonképpen kérdezés nélkül is
tudjuk a választ.

52
VISSZATARTÁS

Mint lyukas fogban az ételmaradék

vagy pangó vizelet a húgyhólyagban,
az itt-ott megcsillanó pocsolya,
a finom penész a hajlatokban,
a lassan rothadó hulladék a testben,
s ahogy ropog a csontváz
az ide-oda röpködő verébben,
a folyamatos visszatartás,
hogy valamennyi mindig ott marad,
s hogy sohasem pontosan akkor,
amikor mardosni kezd az éhség,
nem is az egészet,
hanem csakis az egyik részét,
és mindig inkább a felszínen,
ahogy a körmöd végigsiklik a bőrön,
de most még nem hasít bele,
s ahogy a hányingert leküzdve
átcsúszik a nyelv egy másik szájba,
és kétségbeesetten próbálja betölteni azt is,
de aztán visszahúzódik megint,
nem tudom saját testemet elfoglalni
vagy kiüríteni teljesen,
mert mindig marad bennem egy tücsök
vagy egy félbehagyott mondat,
cirpelnek, poshadnak, terjeszkednek,
vesémben leülepszik a homok,

53
s mindenféle váladékból
színes köveket gyúr az epém,
néhány tört ágat s levélfoszlányt egybegyűjtök,
erjed az elhullt szilva a földön,
méz és bűz szivárog odalentről,
tele vagyok törmelékkel,
jól ellenőrzött érintések vesznek körül,
duzzadás, behatolás, forróság,
feszítés, szorítás, készülődés,
jajgatás, elárasztás, belegondolás,
visszahökkenés, túlélés,
s ismét valamennyi haladék :
coitus interruptus.

54
ELTÉRÍTÉS ANNÁVAL

Légzsákként felfújódnak Isten felhői,

s már várod a fehér robbanást,
ahogy a száraz lomb elkeveredik a bőrcafatokkal,
aztán az utolsó pillanatban elkanyarodsz,
ezek a rövid visszagörbülések,
vértelen kampók egy-egy út végén,
elhajlások, csikorgó fékek, fordulások
néhány méterre a faltól,
vagy csak néhány centiméterre,
érezni a mész hideg, kemény illatát,
s közben a darazsak is lecsapnak,
majd eltérülve horgot hajlítanak
a zúgó, nyílegyenes vonalból,
a túlélés folytonos terrorja,
az örökös gépeltérítés,
a minden alkalommal visszatartott zuhanás,
a kicsorbult dárdahegyekkel teleszórt éjszakák,
ahonnan nyilván mindig visszatérsz,
mint egy bevehetetlen Trójából,
vagy ahogy kétségbeesve felszakad a vízből a száj,
a hatalmas lélegzetvétel,
s az is, hogy végül elsiklunk egymás mellett,
amikor már éppen széthasítanálak,
és amikor te is kettészakítanál,
vagy ahogy egymásból hirtelen felbukkanunk,
és gyáva, elernyedt kapcsokkal heverünk

55
egy félbemaradt hídon,
s ahogy a pillangó, a légy, a szitakötő,
de még a veréb is hihetetlen ügyességgel
kerüli ki az akadályokat,
egymás után hajlítják a láthatatlan kampókat,
mintha csak pulóvert kötne anyám,
villognak a fényes kötőtűk,
aztán ha elfárad vagy más dolga akad,
tűjével átszúrja a gombolyagot,
s a félkész pulóverrel együtt bedobja a kosárba,
de később sok-sok visszahajlítással,
felröppenéssel, eltérítéssel
mégiscsak befejezi,
magamra öltöm ezernyi puha ujjbegyét,
soha el nem múló pulóverét,
s csak nézlek téged, kedvesem,
mert jól tudom, én is csak addig élek,
amíg teljes testemmel
hozzád nem érek.

56
BŐRÖND

Igazán nem tehetek róla,

hogy a rémálmaim is olyan szokványosak,
s ha megbeszélném egy pszichiáterrel,
valószínűleg unottan jegyzetelne,
és lelke mélyén fantáziátlannak tartana,
de mindig irtóztam a pszichoanalízistől,
valahogy úgy képzelem az emberi agyat,
akár egy hatalmas, viszonylag könnyen
hámozható hagymaféleséget,
amint újabb és újabb rétegeket
távolítunk el egészen addig,
hogy végül semmi sem lesz legbelül,
vagy legfeljebb egy halálra rémült állat,
mint amikor a lépcsőházban, a negyedik emeleten
seprűvel beszorítottam a sarokba a menyétet,
amely ki tudja hogyan került oda,
aztán az utolsó pillanatban,
mielőtt szembeugrott volna,
letaszítottam a korlát rácsai között a mélybe,
puffanva ért le a földszintre,
nem voltam egyedül,
utána hosszan nézte a kisfiam az arcomat,
fogalmam sincs, hogy mit látott rajta,
az is lehet, hogy a kislányom volt mégis,
réges-rég történt az egész,
még az előző életemben,

57
szóval ugyanígy nem akarom megfejteni
ezeket a visszatérő álmokat sem,
amelyek egyébként sokkal egyértelműbbek
az imént felemlegetett menyétvadászatnál,
hiszen újra meg újra azt álmodom,
hogy ti már felszálltatok a vonatra, Annám,
és én is éppen tuszkolnám fel a bőröndöt,
de kiderül, hogy nincsen sehol,
hát kétségbeesetten elkezdem keresni,
úgy tűnik, itt hagytuk, ott hagytuk,
arrébb, még arrébb, egészen távol,
de itt sincs, ott sincs, sehol sincs,
és amire visszafordulok, már messze jártok,
pedig soha vonatról le nem maradtam,
egyetlen autóbuszt, repülőt, hajót le nem késtem,
és mégis szinte minden éjszaka ezt álmodom,
már jól ismerem a képzeletbeli pályaudvart,
az állomásépületet, a kanyar után a bakterházat,
mert odáig el szoktam menni a bőröndért,
pedig nyilvánvaló, hogy ott sincsen,
ennyi az én lidércnyomásom,
kérlek, szólalj meg álmomban,
kiálts utánam, hogy hagyjam a francba
azt a rohadt bőröndöt,
nem is tudom, hogy mi van benne,
néhány könyv talán, ruhanemű,
pizsama, hálóing, ilyesmik,
esetleg egy ide-oda szaladgáló menyét,
vagyis az égvilágon semmi,
amit ne tudnék elfelejteni.

58
AJÁNDÉK

Rendezgeti Anna a ruhásszekrényt,

és azt mondja, hogy ezt a két kopott,
de még jó állapotban levő télikabátot
oda kellene adni Annának,
mindjárt megmagyarázom, miről van szó,
tehát Anna a feleségem,
és természetesen, vagyis csodák csodájára
még mindig a szerelmem,
ezek szerint az ő télikabátjait
kellene elajándékozni Annának,
aki nagyjából egyidős az én Annámmal,
ezt onnan tudom, hogy a múltkor
szóba elegyedtünk vele, és kiderült,
tulajdonképpen jobb napokat látott,
éles eszű, jó humorérzékű,
de mára már teljesen elnyűtt,
megráncosodott, koránál legalább
egy negyedszázaddal többet mutató asszony,
reggeltől estig ott álldogál
a kenyérbolt és a kocsma között a járdán,
a nyári melegben néha leül az árokpartra,
telente behúzódik a nyitott kocsmaajtón belülre,
a mozgó autóból kipillantva is látszik,
hogy napról napra szürkébb az arca,
egyik is Anna, másik is Anna,
Istenem, mi van ezekkel a nevekkel,

59
hát elvisszük neki a két télikabátot,
a prémeset többé sohasem látjuk,
nyilván pénzzé tette,
a sportos feketét viszont már másnaptól
viseli, összehúzza az övet a derekán,
nézem, hogy Annával mennyiféle helyzetben,
ebben a sportos feketében is sokszor,
jobban mondva, amikor beléptünk az ajtón,
türelmetlenül kigombolva,
aztán lehántva róla,
igen, ahogy egy rossz regényben
vagy egy jó szerelemben szokás az ilyesmi,
mert nem minden kívánkozik
irodalomba a valóságból,
és akkor ezen a rémítő Annán
a másik Anna télikabátja,
elképzelni sem tudom,
mégis végig kell gondolnom,
hogy most is élénken emlékszem
a szövet puha tapintására
meg a hullámzó hajlatokra,
mintha elajándékoztunk volna egy testet,
egy lehetséges bejáratot valahova,
talán önmagunkhoz,
talán egy elképzelt lélekhez,
ilyen lesz-e, amikor meghalunk,
ahogy magunk mögött hagyjuk
a bőrt, a húst, a vért, a csontokat,
a lassan szétrothadó anyagot,

60
akár egy inget, nadrágot, cipőt,
melltartót, szoknyát vagy harisnyát,
ami már nem is a miénk,
de hiszen ezek szerint
csak egy télikabát volt ?
Vagy mindent félreértettünk mostanáig ?
Ki vagy te, egyetlen Annám ?
És ki vagyok én ?

61
PÓRÁZ

Légy szíves, szagold meg, mondom,

meg vagyok hűlve, nem érzek semmit,
odatartom a szelet kenyeret,
készségesen beleszimatolsz, nem penészes,
aztán leülünk reggelizni,
az az igazság, hogy amúgy is
sokat romlott a szaglásom,
erről már írtam is egyébként valahol,
akár az erősen rövidlátók,
egészen közel kell hajolnom
még az ajtó előtt tobzódó leanderhez is,
hogy szédítő, fűszeres illatát magamba szívjam,
de nyilván így fogy el minden,
s mint annak idején nagyapámék egymástól
a spárgával megkötözött okulárét,
a szemedet is kölcsön kell kérnem,
hogy látod-e, miféle madár
tollászkodik a kert végében a szilvafán,
rozsdafarkú-e, veréb-e, rigó-e,
persze egyelőre én olvasom el neked
az apró betűs használati utasításokat,
távolra inkább te, közelre inkább én,
így osztjuk el a feladatot,
ki tudja, egyszer majd meghallani is te fogod
helyettem, ha szólít valaki,
először a magas hangok halkulnak el,

62
aztán a mélyebbek is távolodnak,
végül pedig eltompulnak a puha ujjbegyek,
érdesen ide-oda siklanak
a mellbimbókon vagy a combhajlatokban,
sokáig elidőznek a pihés nyakszirten,
ijedten megtorpannak, amikor a nedves ágyékba
belemerülnek, mint aki a réten véletlenül
zsombékosba tévedt,
és minél hamarább szabadulni akar,
előbb-utóbb átköltözünk egy vakvezető kutyába,
aki tulajdonképpen maga az Isten,
mint ahogy egyelőre rád bízom
az illatokat, a madárzajt,
a fűben surranó gyíkot is,
a világ mind nagyobb részét adom át másnak,
nem is nagyon tudnék már semmit befogadni,
úgy képzelem, hogy a halál is
egyfajta telítettség csupán,
amikor nem lesz szükségem saját testemre,
mert nélküle is elboldogulok,
míg nézem messziről, hogy eloldott pórázzal
nagyokat ugrik a mezőn,
majd tovatűnik a mindenható.

63
FOGKEFÉK

Két használt fogkefe közös pohárban,

el-elfelejtek mostanában ezt-azt,
fogalmam sincs, hogy melyiket válasszam,
csak a színük különbözik, egyébként
egyformák teljesen, honnan is tudnám,
hogy melyik az enyém, ujjam hegyével
még ellenőrzöm, hátha nedves lenne
az egyik, és ebből talán, de mégis
miért, hiszen ma én keltem korábban,
s lehet, éppen ezért, hogy kizökkentem
a napi rutinból, rémülten nézem
a két parányi szörnyet, hogy melyikre
préseljem rá a rózsaszínű krémet
az összevissza fogdosott tubusból,
miközben, persze, még a tegnap este,
s tegnapelőtt is, minden alkalommal,
ahogy egymásba kapaszkodtunk ketten,
átjár a nyelv, már mindkét szájban, mindkét
fogsor között időzött számtalanszor,
s a kéz is nyilván, összegabalyodva
a tíz meg tíz ujj, hogy nemcsak látványként,
de érzésként is szétválaszthatatlan,
illetve éppen erről van szó, nem kell
szétszedni már, és nem kell elrendezni
a két testet fegyelmezetten, inkább
úgy kell tekinteni a másikat, mint

64
tartalékot, egy néhány éves gyermek
nem volt még együtt saját kezével,
nyelvével, szájával vagy ágyékával,
amennyit mi egymással, hogyha össze-
adnám, ennek ellenére próbálom
kitalálni, s nem jövök rá sehogy sem,
aztán nagy hirtelen, tulajdonképpen
találomra elkezdem mégis mosni
az egyikkel a fogamat, hogy én-e
vagy te, mindegy már úgyis, idegen lesz
előbb-utóbb mindkettő, s nem marad más
belőlünk, száj se, kéz se, csak didergő,
egymásnak dőlő fogkefék a fényben.

65
J É G RE V Ü
VITA BALÁZZSAL A VÉGTELENRŐL

Az univerzum annyi csak,

mint sündisznó az éjben,
tüskék szikráznak odakint,
s mi alszunk a szívében,

mert csupa puha rémület,

de mindhalálig bátor,
nem bújhat ki a semmiből,
a kutyaugatásból.

69
ÓRATORONY

Szerettünk volna minél előbb indulni,

mert majdnem ezer kilométert
kellett még autóznunk hazáig,
de azelőtt mindenképpen
meg akartuk nézni Graz óvárosát,
és főleg az óratornyot,
szombaton kora reggel még aludt a város,
legfeljebb egyik-másik kávézóból
hallatszott ki az asztaltologatás,
viszonylag hamar észrevettük
az óratornyot a fák között,
csupán két szorgalmas japán turista,
egy fiú meg egy lány kaptatott felfelé az ösvényen,
bár ezeknek nem igazán lehet
megállapítani az életkorát,
udvariasan ránk köszöntek : Guten Morgen,
hiszen egyszer már elmentünk egymás mellett,
amikor körbejártuk a dómot,
kapaszkodtunk mi is Annával és Balázzsal
a kanyargó ösvényen az óratoronyhoz,
és ahogy a japánok eltűntek előlünk
az egyik fordulóban,
csak fű, csak bokrok, csak néhány fenyőfa,
csupa ismerős szín, illat, zizegés,
suhogás, csicsergés, recsegés,
semmi új, semmi távoli, semmi lélegzetállító,

70
és nyilván semmi vágyakozás,
mire is, kire is, miért is ?
A japánok hamarabb felértek,
egyet-kettőt fényképeztek, és már jöttek lefelé,
Auf Wiedersehen, mondták kedvesen,
mit számít az ezer kilométer,
vagy akár tízezer is,
zsebre tettem egy fenyőtobozt,
hogy mi is vigyünk haza valamit Grazból,
vagyis honnan hova ? Mi értelme különbséget tenni
fű és fű, madár és madár,
fenyőtoboz és fenyőtoboz között ?
Kinyitottak lent a kávézók,
Balázs narancsleves poharába
beleesett egy darázs,
kiöntöttem az utcakőre,
és persze fogalmam sincs,
hogy azután mi lett vele.

71
JÉGREVÜ

Néhány napig nem voltunk itthon,

s amikor hétvégére hazakerültünk,
Anna apró fekete virágmagvakat
fedezett fel a párnán,
gyanakodva körbejárta az egész házat,
mintha ki tudja kinek a sűrű hajából
hulltak volna ki ezek a magocskák,
talán egy jácint vagy egy nárcisz
aludt az ágyunkban,
míg végre én is megnéztem figyelmesebben,
szóval ez egérszar, mondtam megkönnyebbülten,
mintha az egyik rejtélyt megoldva
nem találtuk volna szembe magunkat
a másik rejtéllyel, de tulajdonképpen
így van ez mindennel,
az élet, ez a hatalmas kirakós játék
azért megoldhatatlan, mert ami éppen
odatalál az üres helyre,
azt mindig elveszed valahonnan,
és most már ketten forgattunk fel mindent,
ám nyomát sem leltük a tetteseknek,
fáradtan kicseréltük a virágmagos, vagyis egérszaros
ágyneműt, és éjszaka arra riadtunk,
hogy szólongat Balázs, mert motoz valami
az ócska játékokkal teli kartondobozban,
sebtében nadrágot, szvettert vettem a pizsamára,

72
cipőt is húztam, és az egész csődtömeget
kivittem a ház elé a fűre,
kiborítottam, zseblámpával megvizsgáltam,
még a játékautók kabinjába is benéztem,
persze nem találtam semmit,
Anna és Balázs tisztes távolságról figyeltek,
aztán meglehetősen zaklatottan lefeküdtünk,
és másnap tanácsot kértem a kollégáimtól,
egyhangúlag a ragasztót ajánlották,
én addig csak a hagyományos
rugós változatokat ismertem,
például nyaktilóval vagy hurokkal,
illetve a befőttesüvegre is gondoltam,
de kiderült, hogy ez a ragasztós módszer
sokkal egyszerűbb
és sokszorosan hatékonyabb,
egy-egy cipősdoboz nagyságú
vastag kartonlapot bekentem
azzal a különleges ragasztóval,
kékesszürkén csillogott, mint a jégpálya,
majd középre, nagyjából a kezdőpontra,
ahonnan a jégtáncot is indítani szokták,
letettem egy darabka sajtot,
és minden szobában elhelyeztem egy ilyen csapdát,
a hálószobában is,
egyszer csak halk neszezésre ébredtünk,
felgyújtottuk a villanyt,
a sarokban a parányi jégpályán,
a sajt közelében ide-oda hajladozott

73
egy hamuszínű egérke,
és a pálya széle felé,
lábával szintén beleragadva egy másik,
vélhetőleg a párja,
hangtalanul nyújtóztak erre-arra,
időnként már-már összehajolva,
máskor ketten kétfelé
egy nyilvánvalóan befejezhetetlen táncban,
szikrázott a ragasztó az éjszakai fényben,
megfogtam, kivittem, beledobtam a kukába,
azóta is szemrehányóan emlegeti Balázs,
hogy még éltek az egerek,
mert ez is egy megoldhatatlan
kirakós játék volt már abban a pillanatban,
ez a jégrevü vagy egérirtás,
olyan mindegy most már utólag.

74
ARS POETICA BALÁZSNAK

Sokkal forróbb a mindenható teste, mint a miénk,

több ezer Celsius-fokos kezével
összegyűjti a csontnak és húsnak valót,
és addig gyúrja, szorítja, igazgatja,
hogy kezd már hasonlítani,
de csak messziről, persze,
kesztyű nélkül dolgozik,
könnyebb így egy-egy illesztéket
vagy finom hajlatot kialakítani,
és közben meg-megfújja az ujjai hegyét,
hiszen hozzá képest jéghideg az ember,
sugárzó tenyere alatt
engedelmesen olvadnak a pelyhek,
és lecsordulnak, mint a könny,
valahogy így képzelem, ilyen elnagyoltan,
ilyen egyszerűen, ilyen szomorúan,
hogy életre keltünk,
miután mindenféle törmelékből
orrot, fület, szemet ragasztott nekünk az Isten,
és most jókedvűen nézeget,
s mégis irtózik tőlünk,
nem feküdne egy ágyba velünk,
mert megfagyott bőrünk szerteszakadna,
széthullnának alkatrészeink,
égő ujjlenyomatok párállnak rajtam,
s lassan kihűlnek,

75
míg bentről figyel engem, mint egy gyermek,
lángoló kezét összedörzsöli,
micsoda hideg van odakint,
eszébe sem jut,
hogy az időjárást is ő teremtette,
a verset is,
és önmagát is.

76
TESTEK

Fáradt hajtók és elégedett vadászok

világa ez, s nyilvánvalóan
egymás kezére játszanak
még akkor is, ha egyik fegyvertelenül
kockáztatja, hogy valahonnan fentről
villámként csap belé
egy halálos hiúzharapás,
vagy ágyéktól szívig felhasítja
egy bosszúálló vaddisznóagyar,
míg lándzsát markolva vagy íjat feszítve
lesben áll a másik,
de végül is ez ugyanaz a vadászat
kezdettől fogva,
s tudni lehetett, hogy előbb-utóbb
levadásszák őt is,
az izzadt, mocskos nagyobbik test
körbefogja a párás, rémült kisebbik testet,
hiszen másképpen szól ugyanaz a kabóca,
s másképpen verdes ugyanaz az olajfalevél
Krisztusnak vagy Júdásnak,
a kétféle szenvedély és kétféle kiáltás
megkettőzi a tárgyakat körös-körül,
mert éppen az a tét, hogy kinek az emlékeiben
él tovább a kabóca, az olajfa,
a Gecsemáné kertje
és a minden pillanatban előkészített

77
harminc ezüst,
hogy ki kiből lakomázik
örökkön örökké,
és hogy kinek a felszegezett teste függ
a pilátusok, péterek, tamások
házában a falon,
mint halhatatlan vadásztrófea.

78
TANÍTÁS

Éppen olyan szemérmetlen kíváncsiság ez,

mint hosszasan belenézni
a kiszikkadó patakmederbe,
ahogy vonaglik egy-egy hal az iszapban,
és üvegcserepek világítanak
a kövek hatalmas, ehetetlen ikrái között,
míg lassan elpárolog
a rákok barna ollójáról a víz,
s rozsdás vasdarabok bukkannak fel a homokból,
akár a törött csont a bőr alól,
liheg, zihál és egyre jobban bűzlik
a kíméletlen napfényben a sár,
bugyborékol még itt-ott, majd lecsordul,
vagy csak kibuggyan, s fehérlik sokáig
a száj sarkában a sűrű nyál,
szivárog lent a sárga húgy,
s a feltámadó szél a nézők felé viszi
az ürülék szagát
meg azt a furcsa, már-már nyikorgó hangot,
ami a jajgatásból megmaradt,
új meg új élményt kínál a szenvedés,
persze, nem kellemes még azoknak sem,
akiknek rutinjuk van az ilyesmiben,
de nem is nekik szól mindez,
hanem a többieknek, akik most
viszonylag nyugodtan követhetik,

79
hogy óriási reflektorával
végigkutatja a testet az Isten,
és velük együtt figyeli a változást,
ahogy a nyílásokban megszárad a szenny,
mert nyilván csak a festők utólagos leleménye,
hogy ágyékkötő volt rajta,
miközben minden résen áramlott kifelé az élet,
és végül megtisztult a mocsoktól,
visszahökkenve, fel-felnyikkanva, ritmustalanul,
hiszen egészen más minden, mint amikor betakarják
a távozót, hogy ne vacogjon,
sőt, ez egyébként is inkább érkezés,
vagy legalábbis közeledés,
kibomlik a nedves folyóágy
az elvékonyodó, puha héjból,
és ott van már az egész szétnyitott szerkezet,
kismutató, nagymutató,
ujjbeggyel forgatott fogaskerék,
elpattant szürke acélrugó,
s teljes szépségében látszik végre a mélység,
bejárható lesz, megfogható
és végtelenül egyszerű.

80
MEGOLDÁS

A legnehezebb volt a szegeket kihúzni,

és kétségkívül ehhez kellett a legnagyobb lelemény,
nemhiába gondol elégtétellel vissza,
ahogy ezt a látszólag jelentéktelen
feladatot végül is megoldotta,
és persze nem azért, mert sikerült
megmenteni a kiváló minőségű,
szinte ujjvastagságú szegeket,
hogy egyik sem görbült el,
amikor a kemény tölgyfából kifeszítette,
hanem mert már-már lehetetlennek
tűnt az elején, hogy a lassan
megmerevedő tenyereket vagy csuklókat,
illetve az erősen kidudorodó lábfejeket
a durva fogóval meg ne roncsolja,
márpedig a hozzátartozók érzékenységét
nem akarta megbántani,
és nem is tudta volna elfogadni
az ilyesmit ő sem, aki ugyanezeket a szegeket
még az élő húsba beverte,
hiszen a tetem most már sérthetetlen,
viszont alátámasztás nélkül sehogy sem volt képes
kirángatni, próbálta minden oldalról,
az összezárt combokat óvatosan széthúzta,
és az ágyék alatt nekivetette a lábát
a durva gerendának, ami fölösleges

81
ügyetlenkedésnek bizonyult,
szégyellte is utólag, de nem használhatta
a testet támasztéknak semmiképpen,
míg végül jobb ötlete támadt,
és ezt viszont azóta is szinte büszkén emlegeti,
hogy abban a zűrzavarban
eszébe jutott a csuklónál és a lábfejnél is
vaskosabb tárgyat keresni,
mert van elég kő itt a Golgotán,
és úgy dúcolta alá a fogó nyelét,
hogy a halottat meg ne sebezze,
s azután már viszonylag könnyen kilazította,
majd gondosan megtörülgette a szegeket,
miközben társai ölbe vették
és arrébb vitték a szerencsétlent.

82
ÁTADÁS

Végül pontosan olyan lesz,

mint amikor csak tesznek-vesznek rajtad,
nem úgy, ahogy a nő a férfit
vagy a férfi a nőt simogatja,
lázítják egymást forró kézzel,
s csak viszik felfelé a lázat,
míg medréből minden kiárad,
és egybeömlenek a folyók,
hiszen ez a nyugalom megzavarása,
rendszerellenes izgatás,
forradalmi kísérlet a különálló
test felszámolására, én másról beszélek,
talán ahogy egy televíziós műsor előtt
a sminkes leegyszerűsíti az arcot,
és elhelyezi a tükörben, mint egy műtárgyat,
vagy ahogy a fodrász babrál egy nő pihés nyakán,
de nyilvánvalóan az orvos is
felmagasztosítja a testet,
s teljesen külön van a lélek,
félálomban, jólesően kiterjed,
mert túl vagyunk már az átadás-átvételen,
és tulajdonképpen hihetetlenül megkönnyebbülsz,
aminek pontosan az ellenkezője
mindenféle szerelem,
sőt, közvetlen érintkezés nélkül is
elképzelhető az ilyesmi,

83
például amikor az utcán magyarázza egy járókelő,
hogy merre kell menned,
s már tudod, hogy nem fogod megérteni,
de nem is fontos, ha ebben a pillanatban
átvette tőled a teljes felelősséget,
mostantól fogva semmi értelme sincs
továbbindulnod, ugyanis célba értél,
s szó sincs róla, hogy az Isten
társad lehetne ebben az átváltozásban,
inkább csak fogász, masszőr vagy idegenvezető,
aki nem lázít az újabb látványosságok ellen,
hanem kezébe vesz egészen,
és hagyja, hogy csodálkozva figyeld,
amint parányi férgeivel,
millió fehér ujjával
óvatosan áthordja a testedet
az örökkévalóságba.

84
SÓSFÜRDŐ

Egyetlen húsos testben elfér

a különböző lelkek garmadája,
mert kétségkívül ilyen a mennyország,
lebegnek csak a csonttól, bőrtől, zsírtól
legalább részben szétválasztott lények,
s rugóznak, mint nagy lengéscsillapítókon,
saját áttetsző végtagjaikon,
feloldódik a fehér angyalszárny a vízben,
akár a só, és hullámzik ide-oda
egy gyűrött, hurkás felleg
a forró betonteknőben,
hiszen mindez csak folytatása annak,
amit egymással művel kettőnk teste,
ahogy hirtelen összeilleszkednek,
és úszkál két lélek boldogan
Isten országában, a közös anyagban,
s most gyűjti, egyre gyűjti a fölszabadult lelkeket
a végtelen sósfürdőben,
ahol a térdem, a combom, a hasam
ugyanazt érzi, mint a térded, a combod, a hasad,
illetve különválnak tőlünk,
és teljesen egymásba olvadnának akkor is,
ha lenne közöttük egy-egy kinyújtott karnyi hely még,
egy-egy lengéscsillapító vagyunk csak,
fel-felhajítunk egy szót, de nem túl magasra,
most olyan furcsán szeretlek,

85
túlságosan nagy testben van a lelkünk,
ujjbeggyel hozzád érek, és tovaszáll egy felhő,
és nyilvánvalóan így fogunk lebegni,
ha akarnánk, sem tudnánk lesüllyedni,
beleszorultunk egyetlen testbe,
legalább ketten, legalább így,
legalább örökre magunk után vonszolva
ezeket a hatalmas hullámokat,
köbméterenként egy-egy maréknyi só az Isten,
érzem a ízét a szájam szélén,
mintha a te szájad lenne.

86
ROMÁNC

Aznap korán kel,

felöltözik, beül az autóba,
és ha nem nagyon zsúfolt a forgalom,
tíz-tizenöt perc múlva már meg is érkezik,
kiveszi a táskáját a csomagtartóból,
bemegy és gyorsan levetkőzik,
egy pillanatra megáll a tükör előtt,
finoman berúzsozza a száját,
és tesz még egy leheletnyi púdert
az arcára meg a nyakára,
bár mindez hamarosan úgyis letörlődik,
aztán határozott léptekkel odasiet,
szembefordulva beleereszkedik,
ráborul tulajdonképpen,
s jóleső feszültséggel fogadja
az újabb meg újabb hullámokat,
hagyja, hogy mindenütt behatoljon
és hosszan lüktessen a combjai között,
majd a hátára fordul széttárt karokkal,
felhúzza, kinyújtja a lábát,
és ezt megismétli számtalanszor,
kétoldalt időnként kivillan a térde,
egyenletesen lélegzik,
csak a vége felé gyorsul fel valamennyire,
de még akkor is hangtalanul
nyílik s csukódik, lemerül

87
s felbukkan ismét,
arányos, de kissé éles arca
végre teljesen ellágyul,
amikor fokozatosan szétválnak,
először a váll, a kulcscsontok
utána a leszorított mellek,
a nedves has,
s legvégül az izmos vádlik,
a boka, a lábfej, a lábujjak,
ahogy fáradtan kilép a medencéből,
már évek óta,
ha valami közbe nem jön,
minden csütörtökön.

88
AHOGY LÉLEGZEM

Szóval itt van ez a közhely,

hogy olyan természetesen szerettem volna írni,
mint amilyen magától értetődő a lélegzetvétel,
igazán elkoptatott hasonlat,
de nem szégyellem egy pillanatig sem,
hiszen tényleg valami ilyesmire gondoltam,
amikor ars poeticát
próbáltam kikínlódni magamnak,
vagyis hogy nem ünnep a vers,
és a szerelmi vágyhoz sincs köze,
mert nem úgy történik, hogy hirtelen
letépjük egymásról a ruhát,
majd egy rövid időre
ott vergődik az ágyon
egy teljesen ismeretlen szörnyeteg,
míg végül lihegve szétválunk,
hiszen ismét férfi és nő lesz belőlünk,
ezzel szemben az általam elképzelt költészet
csak átcsorog rajtam, mint az oxigén,
aztán észrevétlenül távozik, mint a széndioxid,
ami ha az embernek nem is,
de az orgonabokornak vagy a magnóliának
mindenképpen hasznára lesz,
summa summarum mindenből
jól megformált szöveg születhet,
mint a minket körülvevő levegőből az élet,

89
tehát nincsen ebben semmi különleges,
csakhogy mi van akkor, ha egyre
hangosabban veszem a levegőt,
sőt, éjjel arra ébredek majd,
hogy már-már megfulladok,
jönnek az anginás rohamok,
a megmagyarázhatatlan köhögések,
a sípolás, a szörcsögés, a krákogás,
az erőlködéstől kivörösödő arc,
a sorra elpattanó hajszálerek,
a váratlanul rám törő légszomj,
hogy minél több levegőt gyömöszölnék a tüdőmbe,
minél több pitypangot, tücsökszót, jázmint,
körtefát, diólevelet, felhőt, esőcseppet
halmoznék fel magamban,
igyekeznék újra meg újra elraktározni
meztelen testedet a memóriámban,
repetitio est mater studiorum,
lesznek nyilván nehezebb idők is,
ziháló, el-elkékülő, egyre zajosabb,
egyre akadozóbb sorokat fogok írni,
nyállal és könnyel fröcskölöm tele a papírt,
mindenféle váladékkal,
mert a halálnak semmi közen nincsen
a szokásos közhelyekhez,
s még néhány perccel azelőtt,
hogy ránk törne az utolsó roham,
éppen annyira elképzelhetetlen,
mint egy valóban emlékezetes költemény.

90
REGGEL MI LESZ ?

Ma töltöttem a hatvanhárom évet és három hónapot

és ez így egészen nevetségesen hangzik,
hiszen végül is mit számítanak
a napok, hetek, hónapok ebben a korban,
nem változom már az égvilágon semmit,
de megmagyarázom, miért kell
pontosan fogalmaznom,
ugyanis most éppen egyidős vagyok apámmal,
aki hatvanhárom éves és három hónapos
korában halt meg 1982-ben,
persze nem ugyanezen a decemberi napon,
mivel ő augusztusban született,
én pedig szeptemberben, nem ez a lényeg,
hanem hogy holnap már idősebb leszek nála,
és végleg megszűnik köztünk
az a mindenképpen sajátos kapcsolat,
ami a szülő és a gyermek között szokott lenni,
vagyis mostantól fogva nem állítható,
hogy apám tapasztaltabb lett volna, mint én,
mintha egyszerre elhúznának a fejem fölül
egy felhőt, egy holdat, egy napot, egy arcot,
amely gyűröttebb, mint az enyém,
hány éjszakát kell még aludni, hogy megtörténjék,
kérdezhettem volna sokszor, de ennek már vége,
egyetlenegyet kell aludnom természetesen,
majd reggel úgy fogok ébredni, hogy

91
a bátyja vagyok annak a beteg öregembernek,
aki ott feküdt előttem tehetetlenül
egy kórházi ágyon,
de attól még az apám maradt
nagyon-nagyon sokáig,
miközben napról napra csökkent
a korkülönbség köztünk,
míg aztán hirtelen úgy kell
magam elé képzelnem
ezt a nálam sokkal alacsonyabb férfit,
hogy nem látott, nem hallott többet nálam,
sőt, még egyet alszom,
és vállon veregethetem a kisöreget,
mintha öcsémmel tréfálkoznék,
nem tudom, akarom-e végérvényesen túlélni,
nem tudom, milyen is lesz a kettőnk viszonya,
nem tudom, mire való a következő éjszaka,
nem tudom, akarok-e tényleg
idősebb lenni apámnál.

92
SZILVAKÉK

Fertőzött már a délutáni fény,

de mégis minden zugot bevilágít,
sohasem hittem volna, hogy a szilva
ennyire szilvakék lehet, Istenem,
ahogy szikrázik legalább két-három kosárnyi
szétszórva mindenütt a boldog szilvafán,
hogy nem számít már semmi más,
csak ez a hamvas szilvakék,
azt is mondhatnám, hogy tökéletes,
ha lenne bármi is, ami teljesen olyan,
mint amilyennek a szavak mutatják,
egy pillanatnyi folt vagy horpadás,
esetleg egy sötétebb árnyalat nélkül,
nem édes, nem húsos, egyszerűen
szilvakék, csak erre vágytam mindig,
mintha a teremtő megfoghatatlan testének
egy-egy hatalmas, tojásdad molekulája
ragyogna a rémült levelek között,
mert találkozott a lélek és a látvány,
kell-e kívánnom ennél többet,
és kell-e igazán reménykednem,
hogy előbb-utóbb mi is eljutunk ide,
hiszen lemegy a nap, és holnap reggeltől
már egy porszem, egy virágszirom,
egy esőcsepp vagy egy belülről kifelé terjedő
árnyék roskasztja majd a szilvafát,

93
egy alig észrevehető szomorúság,
hogy nem lesz már szilvakék soha,
legfeljebb hasonlít hozzá,
mint a holtak arca az élőkéhez,
mint a szerelmesek arca azokéhoz,
akik nem szeretik egymást,
mint Jézus Krisztus arca bárkihez,
és mint a felejthetetlen szilvakék
a piaci árusok asztalán
halomba rakott szilvához.

94
ELTELT

Nem szól hozzá, csak gügyög neki.

Most érkezett. Óvatosan kell megérinteni.
A hasát csókolgatja, felemeli, leteszi,
újra meg újra kimossa a pisiből, a kakiból,
öltözteti, vetkőzteti. Csücsörít. Csiklandozza.
Szereti. De nyilvánvalóan nem beszélnek.

Mint ahogy a társával sem, persze. Csak gügyög neki.

Csókolgatja. A hasát is. Szeretkezik vele.
Hiszen a férje. Vagy a felesége.
Nem beszélget mégsem, csak becézi.
Édesem, egyetlenem, ilyesmik.
Szereti. Csak ritkán veszekednek.

És végül ott vannak az öregek.

Velük sem beszélget, nem lehet ezt állítani.
Pedig az anyja és az apja.
Kiszolgáltatva, mint egy csecsemő.
Kórházi ágyon. Hálóingben, pizsamában,
sokkal fiatalabban, mint felöltözve.
Gügyög nekik. Megcsókolja a kezüket.
Szereti. Hogyne szeretné ! Vigasztalja.
Bátorítja. Hazudik. Megkönnyebbül.
Ahogy mondani szokták, ha mondaná még valaki :
eltelt az élet. Már nem érdemes mondani.

95
UTÓV ÉD
KRÁTER

Madarász ismerősöm meséli,

hogy a kakukk végül is
a maga módján hűséges madár,
hiszen való igaz, mások fészkébe
rakja súlyos, kifürkészhetetlen tojását,
vörösbegy, nádirigó, barátposzáta,
sőt, még a picinyke ökörszem is
gyanútlanul kotlik az időzített bombán,
és amikor kikel a kakukkfióka,
fáradhatatlanul táplálják
rovarokkal, kukacokkal, ezzel-azzal
saját fiókáik gyorsan fejlődő gyilkosát,
aki aztán sorra kilökdösi a többieket,
hiszen akkorára nő, hogy állítólag
a végén az ökörszem már
a türelmetlenül tátogó,
hatalmas kakukkfióka nyakára röppenve
hullatja a rózsaszín kráterbe a zsákmányt,
viszont nagyon is elgondolkoztató,
hogy az ily módon nevelkedett kakukk,
amikor maga is tojó lesz,
ha teheti, mindig olyan madár
fészkébe csempészi egyenként a tojásait,
amilyen madár őt annak idején felnevelte,
ha vörösbegy, akkor vörösbegy,
ha nádirigó, akkor nádirigó,

99
ha barátposzáta, akkor barátposzáta,
ha ökörszem, akkor ökörszem, és így tovább,
persze, amennyiben ez lehetséges,
hogyha nem, beéri azzal, ami van,
de mindenképpen érdemes
odafigyelni ezekre a történetekre,
mármint ha kedvünk van elgyönyörködni
a természet különös logikájában,
mert egyébként semmi értelme az egésznek,
ugyan bizony mi is lehetne ?

100
BALÁZS KÉPESLAPOT VÁSÁROLT
RODOSTÓBAN

Megyünk elérzékenyülni árkon-bokron,

vagy legalábbis árkokkal-bokrokkal szegélyezett
szűk utcákon visz a GPS az emlékházhoz,
amely éppen ott van, ahol van,
és éppen olyan jól beszél magyarul a múzeumőr,
mint ahogy mesélték az ismerőseink,
akik azt is tudták, hogy Alinak hívják
a rokonszenves, szikár törököt,
de én nem szeretem alizni,
sőt, lealizni a múzeumőröket,
ezt a miénket sem, aki ott ült a számítógép előtt,
és foszforeszkált az arcán a képernyő visszfénye,
de egyébként senki sem volt
az egykori étkező házban,
sem Rákóczi, sem Mikes,
úgy értem, hogy nem csordult ki a könnyünk,
pedig tényleg ott csillogott
nem messze a Márvány-tenger,
és elmondta nekünk ez az Alinak nem nevezhető Ali,
hogy valójában csak két eredeti
darab van az épületben,
az egyik a konyhában a kerekes kút,
leány-deréknyi kő-kávával,
a másik pedig az illemhely

101
márványból faragott csészéje,
ha egyáltalán ez a neve
ennek a guggolós alkalmatosságnak,
vagyis tulajdonképpen az maradt meg
háromszáz évvel ezelőttről,
ahol feljött a víz, s ahol lement,
a mindennapi kezdet és a mindennapi vég,
de ami a kettő között volt, már régen nem fontos,
azt hiszem, rossz helyen kerestük ezeket az embereket,
és ma már érthetetlen is az egész,
hiszen estére hazaértünk Bukarestbe,
hazaértünk ? ez csak egy kérdés,
pillanatnyi megtorpanás,
de ebben sincs igazi ellágyulás vagy meghatottság,
mert semmi sem ott van, ahol van.

102
KÖLTŐI VERSENY
(hazafias vers)

Induljunk ki abból, hogy mindannyian

szeretnénk segíteni a nemzetünkön,
vagy a fajtánkon, ahogy mifelénk mondják,
és ez nyilvánvalóan nem érdem,
hanem az önzésnek egy rafinált formája,
hiszen mi magunk is beletartozunk
az ugyanazt a nyelvet beszélők
és ugyanarra a történelemre emlékezők
kisebb vagy nagyobb halmazába,
és itt már el is jutottam a matematikai
megközelítés lehetőségéig,
mert tulajdonképpen erről van szó,
ugyanis mindenféle őrült ötletem támadt akkoriban,
az alig-alig bontakozó, rózsaujjú demokráciában,
hogy a kicsinységből miképpen lehetne nagyság,
és mivel egyébként is szívesen tetszelgek
az egykor kitűnő számtanos szerepében,
elő is adtam legújabb tervemet
a szárnyaló képzeletű költőnek, akivel
abban az időben még mondhatni barátok voltunk,
és aki szintén nemzetmentésre adta a fejét,
de ő ebben a felelősségteljes vállalkozásban is
ide-oda csapongó poéta maradt,
bár a csapongást ezúttal nem kell
valamiféle pillangóval társítani,

103
ahhoz enyhén szólva testes volt
ez a kétségkívül tehetséges költő,
szóval azt gondoltam, megosztom vele,
hogyan lehetne megoldani
a trianoni kicsinység-problémát,
ha már csupán a mosdótál alját,
egy lapos vénasszony-fenéknyi
országot hagytak nekünk a nagyhatalmak,
egy síkságot, ahol még a szél is
akadálytalanul rohan át :
óriási gödröket kellene ásni,
és az így nyert földből pedig
hegyeket építeni végestelen-végig,
legalább az ország egy részét
mielőbb át kellene kubikolni
svájci típusú hepehupává,
mert ezáltal, hegyre fel, völgybe le,
alaposan meg tudnánk növelni
a megnyomorított Magyarország területét,
és nem vennénk el mástól sem semmit,
amire amúgy sincs lehetőség,
de így talán még a románokat is utolérnénk,
magyaráztam teljes eufóriában
meglehetősen fantáziadús költő-
és politikus-társamnak,
csakhogy hamar rá kellett jönnöm,
a saját fantáziáját szereti, nem az enyémet,
ugyanis ezúttal kifogástalan gyakorlati érzékkel
és megszégyenítő precizitással felvilágosított,

104
hogy az országok területét egy sajátos
trigonometriai módszerrel számítják ki,
tehát hiába rakjuk tele az alföldet
hatalmas kúpokkal és gúlákkal,
mert úgyis csak az alap fog számítani,
különben sem nő a fű ferdén a domboldalon,
mi tagadás, némi fejcsóválás után
kénytelen voltam elismerni,
hogy matematikai tudásom csődöt mondott,
és a meg sem hirdetett költői versenyt elvesztettem,
de ami ennél sokkal súlyosabb,
emiatt nem oldható meg kotrógépekkel
vagy erdélyi kubikosokkal a nemzeti kérdés,
igaz, ha jobban meggondolom,
a románoknak sincsen lehetőségük
kivasalni és szétteríteni a Kárpátokat,
amelyek úgy hevernek gyűrötten,
amikor tiszta időben
repülőgéppel elszállok fölöttük,
mint egy végtelen, mintás takaró,
és lehetetlen kitalálni, hogy vajon
ki is alszik a takaró alatt,
magyar lány, román fáta
vagy talán mégis egy szász kisasszony ?

105
MI TÖRTÉNIK OTT ELÖL ?

A hetvenéves Király Lászlónak

Amióta az eszemet tudom,

ti mindig előttem jártatok
több évvel, verssel, hozzávalókkal,
és az az igazság, hogy sokáig
nem tetszett nekem ez az előttem járás,
hiszen már az iskolában is
azt szerettem, ha legelöl ülök,
a tanár egyenesen nekem magyaráz,
az én szemembe néz,
és nem kell a fiúk gombafrizurája
vagy a feltűzött hajú lányok
pihés nyakszirtje mögül kilesnem,
hogy éppen mi történik ott elöl,
most már elmondhatom,
annak sem örültem,
hogy új meg új látnivalók felé haladva,
akik előttem jártak,
időnként hátraszóltak, figyelj csak,
persze, utólag is köszönöm,
de ismétlem, leginkább azt szerettem volna,
ha senki sincs köztem és az esőfelhő,
a szélfújta erdő, a kelő nap,
a távolban izzó pipacsok
vagy a fel-feltűnő kék farkasok között,

106
és egyébként a moziban is milyen kellemetlen,
amikor meg kell veregetni az előttem ülő vállát,
hogy legyen szíves, húzódjék lennebb egy kicsit,
mert szinte semmit sem látok,
pedig én is ugyanúgy megfizettem a jegyet,
ezt már csak magamban mormolom,
summa summarum, nem nagyon lelkesedtem
hogy állandóan nyújtózkodnom kellett,
merre is tartunk éppen,
de mostanában kezdek arra gondolni,
hogy mégis minden a ti arcotokba :
szóval a száraz homok,
az esőcseppek, a hókristályok,
a szembevilágító reflektorok,
és azért itt hátrébb
mintha valamivel melegebb lenne,
mivel ti kifogjátok,
tudod, a szelet meg az ilyesmit,
és jobb lenne, ha a tanár,
akinek úgysem látni az arcát,
nektek magyarázna ezután is,
miközben én a hátatok mögé bújva
alig bírom visszatartani
a nevetést vagy a sírást,
igen, azt hiszem,
kezd megváltozni a véleményem,
és nagyon szeretném, ha ez a sorrend,
ez a caplatás sárban, hóban
még sokáig így maradna,

107
s már az sem baj,
hogy először belétek botlik,
és csak utána áraszt el engem is
a felhők közül kibukó napfény.

108
EURÓPÉ TESTE
(allegória)

Tiziano : Európé elrablása,

1560-1562 körül, olaj, vászon, 178 × 205 cm,
Isabella Stewart Gardner Múzeum, Boston ;

Rubens : Európé elrablása,

(Tiziano nyomán) 1628-1629 körül, olaj, vászon,
182,5 × 201,5 cm, Museo del Prado, Madrid*

Hivalkodó combjait szétnyitotta,

fátyolruháját lába közé gyűrte,
s hogy bíbor kendőjét el ne veszítse,
felnyújtott karral maga után húzza
a sós levegőn, miközben kilátszik
a semmiképpen sem kislányos, inkább
érett asszonyra valló, és bizonnyal
erős, dús illattal csábító hónalj,
hogy Zeusz is most már magán kívül van,
nem átvitt értelemben, mert bikává,
vagyis valami mássá kellett ahhoz
lenni, hiába isten, hogy szerelmet
adhasson, és kaphasson is, kitágult
orrlyukkal szimatolja Európét,
s az izgalom úgy perzsel végig mindent
a széles szügy s a karcsú, izmos tompor
között, akár a villám, de ez mégsem

109
olyan, mint fent, mert őt is megragadja
egy idegen erő, mit nem tapasztal
az Olümpuszon, hiszen csak az ember
vagy állat képes erre, így rohannak
Kréta felé, így teljesül be végül
a vágy, de szó sincs róla, állítom, hogy
ártatlan szűzzel bánik el a végzet,
Tiziano, majd később Rubens, tudták,
hogy egy már kislábujjáig sok mindent
megért, de ettől egyre izgatóbbnak
mutatkozó, egyre többet ígérő,
cseppet sem tündéri, már-már drabális
teremtés miképp ejti mégis foglyul,
s szül több királyi gyermeket Zeusznak,
bár régen volt ez, ráncosabb azóta,
ahogy pihen, a kontinenesen végig-
heverve, csábító még most is forró
csípője itt a közelünkben, moccan
időnként, és erős szelet bocsát ránk,
nem illetlenség ez, megmagyarázom,
természetes, hogy napnyugat felé néz,
fürtös fejével Portugáliában,
tán Lisszabonnál, hol Vasco da Gama
a vízre szállt, a kéklő óceánban
megnedvesíti néha-néha arcát,
ki tudja, mire gondol Európé,
Spanyolhonra támasztja gödrös állát,
s mint egy nyakék, a Pireneusoknak
minden sziklája úgy ragyog fel körben,

110
a piercing rajta Amszterdam és Párizs,
hanyatt fordulva méláz egy száguldó
felhőn, bal keze ujjait sok angol,
ír, walesi, skót egyenként cirógatja,
míg a lázas hüvelykujj már Izlandnál
csobban a hullámokba, édes válla
a franciáknál nyugszik, Németország
felé mutat az egyik emlő, és a
másik a Svájci Alpokban fehérlik,
a köldökén csillog Bécs, Salzburg, München,
s folytathatnám, jobb karja Olaszország,
hogyha álmot lát néha, visszagondol
még az aranyszőrű bikára, felnyög,
leomlanak a városok, mint Bábel,
de nálunk van rengő fara, alatta
recseg-ropog a Balkán, s hol gyönyörben,
hol kínban fetreng, nincsen már testének
errefelé illata, csak szédítő
szaga, és itt a Kárpátok ölében,
igen, lehet, hogy éppen itt a nyílás,
amelyben annyi isten járt már eddig,
de koldusok vagy rablók is gyakorta,
s megtisztul mégis, vért lök ki magából,
a Pontus Euxinusban szemérem-
dombját lemossa, és mint virradatkor
a láthatár, úgy rózsállik hatalmas
hasadéka, távol fehérlik érdes
talpa, bokája, lábikrája, fűszer
van minden pórusában, Görögország

111
selymes homokja, kecskemekegése,
kabócák az Akropolisz tövében,
Isztambul valamelyik kupolája
a térde, míg lecsúszott szoknyájával
az Urál hegységet takarja, élünk
s beléd halunk, ha majd fullasztó bűzöd
eláraszt minket, nem is látjuk orcád,
mégis kívánunk folyton, mert betelni
ágyékoddal sem lehet, Európé !

*IV. Fülöp spanyol király megrendelésére készítette el Rubens

a közel hetven esztendővel azelőtti Tiziano-festmény pontos
másolatát, még a méret is kísértetiesen hasonlít, alig néhány
centiméter a különbség. Úgy tűnik, akkoriban egyáltalán nem
volt szokatlan vagy megalázó az ilyen feladat egy elsőrangú,
európai hírű művésznek. Érdekes, hogy mennyire „rubensi”
mégis ez az Európé-nőalak, és mennyire nem „tizianói”. Né-
hány évvel később, 1636-ban Rubens egyébként újra megfes-
tette Európé elrablását egy kisméretű fatáblán, amely szintén
a del Prado Múzeumban látható. Európé ezen az újabb fest-
ményen „meztelenebb”, mint a másikon, egyik melle fedetlen,
mégsem annyira erotikus a kép üzenete. Persze, maga a mí-
tosz is máig kétértelmű, sőt, többértelmű, nem beszélve a kü-
lönféle ábrázolásokról. Nádas Péter mondja 2003-ban egy
írásról, irodalomról szóló előadásában (Az írásbeliság test-
melegében), hogy Európát (Európét) : „Rubens vadul hájas
nőszemélyként festi meg…” Hát igen, ez is Európa, ahol : De
gustibus non est disputandum…

112
KOLOZSVÁRI FANTÁZIA
(Fadrusz János szobrának restaurálása után)

Arról volt szó, hogy bent a ló hasában

várnak a megfelelő pillanatra,
ellátták őket étellel, itallal
száz esztendőre, mindenféle jóval,
de nem úgy történt, mint Trójában hajdan,
nem kintről jöttek, hanem itt maradtak
készenlétben, hogy amikor majd szükség
lesz rá, hát rögtön szólnak az utódok,
egyébként is az emlékmű körül kint
kezdettől állt már néhányuknak szobra,
s várták a jelt, hogy segíteni kell-e,
miközben hallgatták, ahogy a város
megváltozik, a patkócsattogásból
éles motorzaj, zúgás, pufogás lesz,
ám a sötétben nem lehetett tudni,
hány év is telt el, hiszen bent megállott,
nem ment előre az idő, bár néha
mégiscsak felneszeltek, hallgatóztak
kifelé, hogy egy-egy elcsukló hangú
fiú vagy lány másnapra is találkát
adott ugyanoda, Mátyás királyhoz,
vagy annyit mondtak csak : ide a lóhoz,
olyankor már-már bent is fényesség lett,
de végül mégsem, teltek-múltak lassan
az évek, mind több lett az ismeretlen

113
beszéd, és egyre kevesebbet értett,
aki időnként kifelé figyelt még,
hangos tömeg, szónoklatok is olykor,
később rikácsolás, dulakodás is,
majd jajgatás, káromkodás meg sírás,
és senki sem jött, hogy szólítsa őket,
míg itt is, ott is egyre rozsdásabban
nyikorogtak az illesztékek, ennyi
jelezte még, hogy tényleg réges-régen
itt vannak, már több emberöltő óta,
csak ők nem öregedtek, vagy ki tudja,
aztán mégis kibontották a szobrot,
de persze nem ez volt a jel, csak ráfért
már a javítás, s hogy a fény betódult
a bronzlapok közé, nem volt ott senki.

114
KERÍTÉS

De ugye utólag azért nem változik semmi ?

Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon ?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély ?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon ?
Ugye nincsen teherszállító időgépetek,
hogy ólomnehéz szíveteket
visszavigyétek egészen odáig ?
Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már
semmiképpen sem lebeszélni ?
Ugye segítetek neki ?
Ugye tudjátok, hogy azért szerveztük meg,
mert itthon belepusztult volna ?
Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,
de nem hagyhattam meghalni a testvéremet ?
Ugye nem álltok az útjába ?
Ígérem, én nem megyek,
nem is akartam soha,
és most már mi értelme lenne ?
Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,

115
amikor még fogalmunk sincs róla,
hogy rá egy félévre Ceauşescut is lepuffantják,
mint egy veszett kutyát ?
Igazán ki lehetett volna várni…
Ugye nem ástok vizesárkot oda ?
Ugye nem helyeztek el taposóaknákat a fűben ?
Ugye csak egy hangyaboly púposodik ?
Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór ?
Ugye csak tréfáltatok ?
Ugye azt fogjátok mondani erre,
hogy mi magyarok vagyunk,
és hogy ez nem ugyanaz ?
De ti 1989 nyarán a románokat is ?
Szóval őket sem küldtétek haza ?
Senkit sem küldtetek haza ?
Csakhogy most 2015-öt írunk ?
Kicsi országban kicsi falu,
kicsi ház, kicsi asztal, kicsi kenyér ?
Nekünk sem elegendő ?
Akkor hát mi legyen ?
Égigérő kerítés legyen ?
Valahol a felhők között,
kerítés tetején üldögél a mindenható,
elgondolkozva lógatja a lábát,
nem látszik innen lentről
se bőre színe, se szeme vágása.
Ugye nem lövitek le az Istent ?

116
UTÓVÉD

Ahogy még mit sem sejtve nyújtózkodik

a macska az üres udvaron,
és szinte közömbösen nézi,
ha kilépsz az utcára,
talán csak rövid időre,
mint eddig már annyiszor,
mert átkozott mesterség utóvédnek lenni,
kellőképpen átérezni a felelősséget,
s lelkesen lassítani a védhetetlenül
felénk hömpölygő áradatot,
nem beszélve arról, hogy amikor
te magad is hátrább vonulsz,
hogy újabb állásból próbáld
ideig-óráig feltartóztatni,
amit végleg feltartóztatni nem lehet,
nyilván azt kockáztatod,
hogy nem szemből, hanem hátulról kapsz egy golyót,
és később, ha feledésbe merülnek a körülmények,
már senki sem fogja elhinni,
hogy nem akkor ért a vég,
amikor éppen megfutottál,
hanem igenis bátorságra vall
ez a hirtelen beléd kapaszkodó halál,
de ugye milyen nehéz, tulajdonképpen lehetetlen
lépésről lépésre megmagyarázni,
hogy a lassú visszavonulás

117
valójában a többiek gyors, vagy legalábbis biztos
megmenekülését hivatott elősegíteni,
és hogy ez stratégiai kérdés,
mióta világ a világ,
vagyis a legrátermettebbeket bízzák meg
a cseppet sem könnyű feladattal,
hogy állítsd meg az előretörő szörnyűséget,
illetve próbáld elhitetni,
hogy meg tudod állítani,
mialatt a menekülők erőltetett menetben
haladnak nyugodtabb vidékek felé,
ahol majd megpihenhetnek,
kicsomagolhatják a sebtében
ládákba, bőröndökbe, kartondobozokba, szatyrokba
vagy hátizsákokba gyömöszölt holmit,
és új macskát nevezhetnek el a régi névvel,
szóval nem az életveszély,
nem az esetleg a hátunkba kerülő ellenséges felderítők,
nem az éjszakai országúton átszaladó árnyékok,
nem a több tonnányi súllyal ránk nehezedő álom,
hanem hogy azt kell megvédeni,
amit már nem lehet megvédeni,
azokat a magaslatokat kell tartani,
amelyeket már nem lehet megtartani,
és ráadásul az új macskát is
úgy fogják hívni, ahogy a régit,
pedig az még nem pusztult el,
s még egy ideig nem is fog elpusztulni.

118
NYÍRFA A PARKOLÓBAN

Áll a zöld hajú kurva

fehér neccharisnyában
az üres útszéli parkolóban,
egy nyírfa gyér lombja a fényben,
mindig szerettem megsimogatni
a nyírfák papírként hámló kérgét,
fel-alá csúsztatni a tenyeremet
az izmos, gömbölyű idomokon,
megtorlódott a gépkocsisor előttünk,
régóta lépésben haladunk,
van időm tetőtől talpig végigmérni,
miközben már-már elegánsan
rám villantja a nyelve hegyét,
akár egy piros madárcsőr az ágak között,
aztán a bal kezével lazán
megigazítja a fenekén a bugyit,
mert a jobb kezében cigarettát tart,
szív belőle egy hatalmas slukkot,
és jóízűen kifújja a füstöt,
lehet, hogy szünetel éppen,
talán ebédidő van ilyenkor,
hirtelen feltűnik a tépett,
vagy azt is mondhatnám Berzsenyi után,
hogy tarlott bokrok közül
egy másik kurva, színtelenebb a zöld hajúnál,
beszélgetnek, sőt nevetnek is valamin,

119
istenem, ezek még képesek nevetni,
nem vagyunk olyan közel, hogy
ne látnám kívánatosnak őket egy pillanatra,
eldobja a nyírfácska a cigarettát,
megfogják egymás kezét, és néhányszor
körbefordulnak, mintha táncolnának,
ahogy József Attilánál a nyolcesztendős lányok,
akik messze vannak, mint a vidám csillagok,
nem lesz már ezekből anyuka,
nem lesz még feleség sem,
ezek csak olcsó kurvák,
nem volt dolgom olcsó kurvákkal,
és nem volt dolgom drága kurvákkal sem,
most pedig késő mindenképpen,
hiszen szerelmes is vagyok,
ráadásul egyre jobban öregszem,
de ha nem volnék szerelmes,
és nagyon-nagyon fiatal lennék,
akkor is messziről elkerülném a kurvákat,
legfeljebb csak a nyírfák fehér derekát
simítanám végig séta közben,
alig-alig érintve, könnyű kézzel,
ha éppen olyan helyen járnék,
ki tudja, miről beszélnek,
esetleg a mesterség fortélyairól,
arról, hogy orális meg ilyesmik,
szégyellem felsorolni is,
és arról, hogy megdrágult minden,
de ezeknek a munkáknak

120
nem változott a tarifájuk,
az az igazság, hogy most csak találgatok,
nem tudom, mit mondhat egymásnak két kurva,
fogalmam sincs, mi a különbség
például egy Marie Curie
és egy útszéli kurva agysejtjei között,
valószínűleg az égvilágon semmi,
ugyanúgy ki kell várni, hogy megjelennek-e
az ezüstnitráttal borított lemezen
vagy valami hasonlón a röntgensugarak,
ugyanúgy kívülről kell figyelni, amint a tested
együtt mozog a megrendelő testével,
és nyolcesztendősnek kell maradni mindhalálig
a zöld haj meg a fehér neccharisnya
biztonságos fedezékében.

121
KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁS

Nem szeretném,
ha cigányok lennének a szomszédaink,
mert ellopják a kertből a paradicsomot,
minden éjszaka randalíroznak,
és állítólag megeszik a döglött tyúkot is,
nem szeretném,
ha románok lennének a szomszédaink,
mert soha nem tartják be a szavukat,
túró- és sajtszaguk van,
és amire észrevesszük,
kihúzzák a talpunk alól a földet,
nem szeretném,
ha zsidók lennének a szomszédaink,
mert megölték Jézust,
és ha nem ők ölték meg,
ki tudja, mit tettek,
egyébként is utálatos dolog,
hogy olyan különlegesen tiszta
ételeket esznek állandóan,
kósernek mondják az ilyesmit,
nem szeretném,
ha németek lennének a szomszédaink,
mert amikor berúgnak,
senkire sincsenek tekintettel,
egyszer például a kempingben
hajnalig nem aludtunk miattuk,

122
nem szeretném,
ha muzulmánok lennének a szomszédaink,
mert ezeknél nem bűn
lefejezni vagy felrobbantani a keresztényeket,
meg aztán az asszonyok
teljesen eltakarják az arcukat,
nem lehet látni, mit forgatnak a fejükben,
nem szeretném, ha mi lennénk a szomszédaink,
mert este nyitott ablaknál
nézzük a televíziót,
sőt, valamelyik nap nem vettük észre,
hogy nyitva van az ablak,
és egyebet is műveltünk,
nem beszélve arról, hogy a kutyánk
egész éjjel ugat, ha rájön a mehetnék,
igen, ez a válaszom,
nem szeretném semmiképpen.

123
PERDITA

Egy óriási sárga körte

szétloccsanva félig a sárban,
nem emlékszem, hol történhetett,
pedig nagyon kívántam,
mégsem nyúlhattam hozzá,
megtanultam, hogy nem szabad,
ikrás húsa beleért a mocsokba,
felfelé szivárgott már a sárlé,
akárcsak Dsida Jenő versében
a kávé a kockacukorban,
és menthetetlen volt mindenképpen,
mint a perditák Reviczky Gyulánál,
szerettem volna megkóstolni mégis,
s az sem jut már sehogy eszembe,
kinek az udvarán láttam félszáz éve,
hányat meg hányat megettem azóta,
de mit nem adnék, ha az az egyetlen körte
ismét a lábam elé gurulna
véresre kapart emlékezetemből.

124
 Tartalom

De ki élte túl ?���������������������������������������������������� 7

Egé sz

A legfőbb hatósághoz�������������������������������������� 13
Utolsó ítélet����������������������������������������������������� 16
Hátramenet����������������������������������������������������� 18
Retinopatia diabetica�������������������������������������� 20
Fagy����������������������������������������������������������������� 22
Valóságirodalom��������������������������������������������� 24
Egész���������������������������������������������������������������� 26
Családfa����������������������������������������������������������� 28
Néztél-e szembe ?�������������������������������������������� 31

P ór áz

Tér������������������������������������������������������������������� 35
Egy érzelem körülírása����������������������������������� 36
Próba��������������������������������������������������������������� 38
Penge��������������������������������������������������������������� 40
Tollaslabda������������������������������������������������������ 42
Kettő���������������������������������������������������������������� 44
Parfüm������������������������������������������������������������ 46
Az olvasás dicsérete���������������������������������������� 49
Phantasia��������������������������������������������������������� 51
Visszatartás����������������������������������������������������� 53
Eltérítés Annával�������������������������������������������� 55
Bőrönd������������������������������������������������������������� 57
Ajándék����������������������������������������������������������� 59
Póráz��������������������������������������������������������������� 62
Fogkefék���������������������������������������������������������� 64

J é gr e vü

Vita Balázzsal a végtelenről���������������������������� 69

Óratorony�������������������������������������������������������� 70
Jégrevü������������������������������������������������������������ 72
Ars poetica Balázsnak������������������������������������� 75
Testek�������������������������������������������������������������� 77
Tanítás������������������������������������������������������������ 79
Megoldás��������������������������������������������������������� 81
Átadás������������������������������������������������������������� 83
Sósfürdő���������������������������������������������������������� 85
Románc����������������������������������������������������������� 87
Ahogy lélegzem����������������������������������������������� 89
Reggel mi lesz ?������������������������������������������������ 91
Szilvakék��������������������������������������������������������� 93
Eltelt���������������������������������������������������������������� 95
 U tóv é d

Kráter�������������������������������������������������������������� 99
Balázs képeslapot vásárolt Rodostóban�������� 101
Költői verseny������������������������������������������������ 103
Mi történik ott elöl ?�������������������������������������� 106
Európé teste�������������������������������������������������� 109
Kolozsvári fantázia��������������������������������������� 113
Kerítés����������������������������������������������������������� 115
Utóvéd����������������������������������������������������������� 117
Nyírfa a parkolóban�������������������������������������� 119
Közvéleménykutatás������������������������������������� 122
Perdita����������������������������������������������������������� 124
Kiadta a Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2016.
Első kiadás. Oldalszám 128. Felelős kiadó Szigeti László.
Felelős szerkesztő Mészáros Sándor.
Borítóterv Hrapka Tibor.
Grafikai elrendezés és nyomdai előkészítés Hrapka Tibor.
Nyomta a Kapitális Kft., Debrecen.
Felelős vezető Kapusi József.