Randall Frakes

TERMINATOR 2
AZ ÍTÉLET NAPJA
Regény

PHOENIX KÖNYVEK
DEBRECEN

Eredeti cím: Terminator 2

Judgment Day
Copyright © 1991 by Carolco Pictures Inc.
All Rights Reserved!
A fordítás Bantam Book 1991. júliusi kiadása alapján készült

Fordította: Nemes István

Hungarian translation © 1991 by Nemes István

ISBN 963 7457 09 7

PHOENIX
Könyvkiadó és Terjesztő Kft.
Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezetője
Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4249.66-14-2
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Terjedelem: 11 (A/5) ív
Készült Debrecenben, az Úr 1991. évében
 Százhuszonhat nap
(Buenaventura, Mexikó, 1984. július 19., 8:58)

Sarah Jeanette Connor duzzadt esőfelhők beárnyékolta, derengő hegylánc

felé hajtott egy kaktuszokból és homokból álló hatalmas tájon át. A felhők
mögött villámok cikáztak, akár a villanófények. A vihar lába már a levegőben
lógott.
Bizonyos értelemben a Terminátor győzött, gondolta Sarah, miközben
ellenőrizte a töltényeket 357-es revolverében, aztán visszacsúsztatta a fegyvert
a nyitott dzsip műszerfala alatti tartójába. Már nem az a naiv tizenkilenc éves
pincérnő volt, mint pár hónappal ezelőtt. Az a személy meghalt, amikor azt a
két embert, akit még az életénél is jobban szeretett – az anyját és testében
hordott gyermeke apját – brutálisan meggyilkolták. A haláluk még most is
kísértette, bár már megtanulta, hogyan szorítsa ezt az érzést olyan helyre, ahol
nem fogja akadályozni a túlélését. Mert életben kell maradnia. Jelen
pillanatban ő, Sarah Connor a legfontosabb emberi lény a világon.
Sarah a füléhez emelte a walkmant, és visszahallgatta, amit akkor vett fel,
amikor megállt tankolni.
– Meséljek az apádról? – Lepillantott dagadó pocakjára. – Változtat ez
valamit is azon, hogy ide küldd meghalni?
Elképzelte azt a pillanatot a jövőben, amikor ezt a döntést meg kell majd
hozni, és megborzongott.
– De ha nem küldöd Kyle-t, te sohasem születhetsz meg.
Az őrült gondolat ott kavargóit a fejében. Kyle Reese, a fiatal harcos, aki
önként jelentkezett, hogy átküldjék az időn, hogy megvédje őt a Terminátortól,
és teherbe ejtse, hogy megszülethessen az a fiú, aki egy napon majd ki fogja
adni a parancsot, hogy jöjjön vissza az időn át, és legyen az Ő apja... Az
események ciklusa, mely önmagába tér vissza. Sarah-nak eszébe jutott, mit
mondott középiskolai tanára, Mr. Bowland a paradoxonokról: a világegyetem
olyan, akár egy farkába harapó óriáskígyó. Ettől úgy érezte magát, mintha
csak a sors játékszere lenne, egyetlen kicsiny szem a láncban. Másrészt az
események kimenetele azon múlik, hogy ő túléli-e. Vagy talán az emberi
akarat is csak egy elem az előre elrendeltetett végzetben? Hátralévő élete
választ adhat erre a paradoxonra.
Hangja tovább hallatszott a magnóból.
– Azt hiszem, beszélnem kell az apádról. Tartozom neki ennyivel. És lehet,
hogy téged is segít majd a tudat, hogy azalatt a néhány óra alatt, amit együtt
töltöttünk, élethossznyi szerelmet szenteltünk egymásnak.
Kikapcsolta a magnót. A szavak olyan elcsépeltnek, olyan fakónak tűntek
ahhoz képest, amit érzett. Sarah azt akarta, hogy a fia egy napon ugyanúgy
szeresse majd az apját, mint most ő. Azonban ő sohasem tudott szépen
beszélni... Csalódottan dobatta ki a kazettát, és berakta a kesztyűtartóba a
többi C-90-es mellé. Úgy hívta, “a Könyv". Hangos információk arról, amiket
a fiának tudnia kell, hogy életben maradhasson. Sarah aznap reggel vette fel,
hogyan érkezett meg a Terminátor százhuszonhat nappal ezelőtt. Hogyan
semmisült meg három nappal később. És hogy miféle alapvető változások
történtek az ő életében azalatt a három nap alatt...
Azt a Sarah Connort, aki egyetemre akart menni, aki arról álmodott, hogy
hozzámegy egy jóképű fiatalemberhez, és hogy egyszerű, kényelmes életet
fog majd élni egy távoli, zöld kertvárosban, elsodorta a halál szele, mely a
Terminátor személyében jelent meg. Ez a lény minden elképzelhetőnél
nagyobb gyűlöletet oltott belé azzal, hogy megölte azokat, akiket ő szeretett.
Sarah bosszút állt: összesajtolta a kiborgot egy hidraulikus prés alatt. Amikor
azonban lenyomta a kapcsolót, aminek következtében a prés isten vasökleként
sújtott le, a régi Sarah is elpusztult, és egy olyan véres és szomorú világban
született újjá, ahol mindenkire a tömegpusztítás és az egyetemes szenvedés
várt. Ő tudta, amit senki más nem: egy napon az a komputer, amit az USA
nukleáris csapásának felügyeletére terveztek, váratlanul “élni kezd", és Skynet
első tudatos döntésével úgy ítéli meg, hogy az emberiség kora lejárt. A
biztonságos földalatti bunker mélyéről kibocsátja az első csapást, azt követően
a pusztító tűzvihart, s a felszínen férfiak, nők és gyerekek rúgják az utolsókat.
A civilizáció csikorogva torpan meg, amikor beköszönt a nukleáris tél. Nem
sokkal később azok a gépek, melyeket Skynet készített, szétterjednek a földön,
hogy fülei, szemei és fegyverei legyenek, és birtokukba veszik a világot.
Skynet egy olyan világot akart, ahol csak önmaga végtelen gépi kiterjedései
léteznek, ő a végső egoista, aki közvetlen irányítással rendelkezik a gépgyárak
fölött, hogy kivitelezhesse tervét. Ez volt az a jövő, amiről Kyle Reese
beszámolt neki. És a Terminátor érkezése ezt be is bizonyította.
Sarah megvakarta kutyája füle tövét. A karcsú, izmos németjuhász az
utasülésen ült, és egy pillanatra rávetette hiperéber tekintetét, aztán
visszafordult a keskeny úthoz, és a horizontot szemlélte. Ha bárki más
próbálná megérinteni az állatot, valószínűleg ráfizetne, hacsak Sarah másként
nem parancsolná. Ez az állat nem közönséges kutya. Szakértők képezték ki,
hogy veszedelmes legyen, ha kell. Nem volt olcsó. Sarah felemésztette a
bankszámláját, pénzzé tette anyja életbiztosítását, hogy megvegye az őrkutyát,
a dzsipet és a pisztolyt. A Tervet hajtotta végre, délre autózott, akár a
kontinens aljáig is, ha szükséges, hogy védelmet találjon a Végzet gyülekező
vihara elől. Biztonságban fogja felnevelni a fiát, megvédi minden lehetséges
veszélytől, ami idő előtt elrabolhatná a világ majdani megmentőjét. Ez volt
élete egyetlen értelme, és a megmaradó emberiség egyetlen reménye.
 Volt ötnapi élelme és vize, egy benzinnel teli tankja, spanyol-angol szótára.
Olyan távol megy, amennyire csak bír, mielőtt kifogy a készlete, aztán majd
talál rá módot, hogy gondoskodjon magáról és a kicsiről. Nem félt. Sarah
azalatt a három rettenetes nap alatt olyan rejtett erőforrásokat fedezett fel
magában, amiknek létezéséről nem is álmodott; roppant értékű bátorságot,
mely képessé teszi szembeszállni szinte a lehetetlennel is. A veszteség óriási
volt, de végül mégis ő nyerte a csatát. És még ha lesznek is új Terminátorok,
amiket azért küld vissza Skynet, hogy elvégezze azt, amire az első képtelen
volt, ő készen fog állni, hogy harcoljon ellenük. Egyetlen gépnek sem engedi
meg, hogy bántsa a fiát. A vágyakozó, sajgó szeretet, amit születendő fia iránt
érzett, túltette a rettenetes tudaton, hogy ezentúl sohasem bízhat meg
senkiben. Mivel bárki lehet a Terminátor, akit Skynet arra programozott, hogy
hatoljon át az örökkévalóságon, és semmisítse meg őt.
Kyle Reese tanította erre a paranoiára, ő a sok éves háború utáni
küzdelemben tanulta meg, ahol gyilkos kiborgokkal és áruló emberekkel
kellett harcolnia. Élete nagy részében katona volt, mondta. A jövőben más
életforma nem létezik. Úgy nevezte: Odafönn. Ahol hatalmas harcigépek
gördülnek milliók csontjain; a holtakon, a szénné egeiteken, a sugárzás
áldozatain. Azonban John Connor elszánt ellenállóerőt kovácsolt a túlélőkből.
És fokról fokra az emberiség elkezdte visszahódítani a területet a fémuraktól.
Amíg egy napon a csata áradata megfordult, és Skynet kétségbeesett
erőfeszítéssel megalkotta az időátvivőt, az első taktikai időfegyvert. Az időn
keresztül visszaküldte halálos követét, hogy keresse meg és likvidálja Sarah-t,
hogy John Connor sohase születhessen meg.
Azonban John csapatai megszerezték az időáthidaló berendezést, és
visszaküldték Kyle-t, hogy állítsa meg a Terminátort, ha lehetséges. Ez
lényegében öngyilkos vállalkozás volt, Kyle mégis önként jelentkezett rá.
Egyszerű katona volt, aki azért sétált be a Végzet tátongó pofájába, mivel
szerette Sarah-t.
Sarah eleinte nem értette, hogyan kelthetett az ifjúban ilyen heves
szenvedélyt. Viszonylag átlagos külsejű lány, barna hajú és barna szemű, elég
kedves vonású, de nem lehengerlő. Kyle azonban szinte kezdettől imádta őt.
Nem, nem így van; Kyle azt imádta, amivé majd válni fog: John Connor
anyjává, a nősténytigrissé, aki biztonságosan átvészeli fiával a katasztrófát,
így hát Kyle visszatért az idő kavargó maelströmén át abba a gazdag és
nyüzsgő, lehetetlen világba, amiről sokat meséltek neki az öregek, amikor ő
még csak gyerek volt. Kimentette Sarah-t a Terminátor halálos tekintete elől,
és gyengéd tisztelettel szerette. És abban az égető pillanatban, amikor egymás
karjában hevertek, Sarah teste és lelke egybeolvadt Kyle-éval, és csak akkor
döbbent rá, hogy ez igazi szerelem. Kyle akkor nemzette John Connort, aki
majd felnő, és egy napon visszaküldi az apját az időn át, hogy megmentse
Sarah-t a Terminátortól, és teherbe ejtse John Connorral, aki majd... a farkába
harapó óriáskígyó.
Ahogy a dzsip élesen kanyarodott, valami Sarah ölébe hullott a
műszerpultról. Egy polaroid fotó volt, ami őt ábrázolta. A félreeső
benzinkútnál pár mérfölddel visszább egy mexikói fiúcska szaladt oda hozzá,
lefényképezte, és öt dollárt kért érte. Ő megsajnálta a szegény kis kölyköt,
adott neki négy dollárt, a képet pedig szórakozottan a műszerpultra rakta.
Most jobban megnézte, és meglepetten látta, hogy egy érett asszony bámul
vissza rá. A nő arca még sima a fiatalságtól, kissé kipirult a terhességtől, de a
szeme ugyanolyan vén, akár az öreg benzinkutasé. Vén, mivel a fájdalmas
múltba és az iszonyatos jövőbe nézett. Ám ami még idősebbé tette, az a
szomorúság volt, mely ott lebeg Mona Lisa mosolya alatt is. Abban a
pillanatban, amikor a fiú elkattintotta a gépét, ő Kyle-ra gondolt. Csak most
döbbent rá, hogy ez az a fénykép, amiről Kyle azt mondta, hogy John Connor
adta neki régesrég, amikor együtt kuporogtak valami mocskos gödörben,
miközben az égen Skynet légi hadserege húzott el. Valamikor a jövőben Sarah
majd odaadja a képet Johnnak, ő pedig Kyle-nak. És Kyle beleszeret az ő
rejtélyes, szomorkás mosolyába, és örökké azon jár az esze, vajon mire
gondolhatott, de sohasem tudja meg, hogy ezt a mosolyt épp a miatta érzett,
szerelem és gyász keltette. Lehet, hogy ez a kör kezdete. Persze a köröknek
nincs kezdetük, sem végük. Azonban most nem szabad Kyle-ról
gondolkodnia. Az előtte álló utat kell néznie, és találni egy biztonságos
menedéket az elkövetkező vihar és éjszaka elől.
Eleredt az eső; forró, csípős zápor, amitől benedvesedett a szeme. Sietve
húzta fel a kocsi vászontetejét. Azonban amikor a tető már védte, a szeme
továbbra is nedves maradt. Letörölte könnyeit, és a dzsippel megindult felfelé
a hegyekbe.

Odafönn
(Los Angeles, Kalifornia, 2029. július 11., 9:01)

A hold már felkelt, de vasfekete radioaktív gomolyfelhők vastag rétege

akadályozta, hogy bármi fény is keresztülszűrődjön. Autók rozsdásodtak
hosszú sorokban, egymásba rohanva, merev szoborcsoportot alkotva, melyet
valaki “Az utolsó csúcsforgalom" néven nevezett el. Az épületek, melyek
egykor az út mentén tornyosultak, most valami ismeretlen erő hatására
leomlottak, akár a szétrugdosott homokvárak. Szél zúgott keresztül a
pusztuláson, tízmillió holt lélek nyüszített. Hő kavargott, vakító fehéren tapadt
az összeégett maradványokra. Itt-ott megszenesedett emberi csontok hevertek,
koponyák roppant sivataga lepte a töredezett betont.
Egy közeli játszótéren a heves lángok félig megolvasztották a mászókát, a
léglökés ledöntötte a hintát, és a forgó elrepült a tűzviharban. Az ugróiskola
halovány vonalai még látszottak, beleégve az aszfaltba. És közvetlenül
mellettük kicsi testek szintén beleégtek az aszfaltba játék közben. Egy
szétégett és szétrozsdállt tricikli mellett apró koponya szemüregei meredtek
vádlóan a hópelyhekre.
Hárommilliárd emberi élet ért véget 1997. augusztus 29-én. A nukleáris tűz
makacs túlélői ezt a háborút az ítélet napjának hívták. Azoknak, akik
tűrőképességükkel túlélték az elképzelhetetlen pokoli tüzet és az azt követő
jeges hideget, egy új lidércnyomással kellett szembenézniük...
Fémláb tiport a gyermekkoponyára, akár egy porcelánra, ahogy a
krómozott fém csontváz megtorpant egy pillanatra a hideg széllökésben, és
egy vaskos harci karabélyt emelt fel. A lerombolt város visszatükröződött a
kiborg hidraulikus belső fémvázán, mely a 800-as Terminátor-sorozat harci
alváza volt; hiányzott róla az álcázásként felpakolt szerves bőr. Ez volt a
Skynet által vezérelt elsődleges pusztítófegyver, mely arra szolgált, hogy
felderítse a város pincéit és rejtekhelyeit, ahol az emberi áldozatok
meghúzódtak. A fémváz vöröslő szeme érzéketlenül söpört végig a területen,
és minden intelligenciájával, látó- és hőérzékelőjével a vadászatra koncentrált.
Hirtelen felfedezett egy célt.
Egy távoli, futó alak bukkant fel hirtelen egy digitalizált, geometrikus
térképen az érzékelői előtt. Jelek és számok villantak fel a kijelző közepén,
ahogy a gép bonyolult ostyaáramkörös agya néhány lehetséges pályagörbét
rajzolt fel a célpontra. A legvalószínűbb görbe villogni kezdett. A fémváz
gyorsan felemelte karabélyát, egy Westinghouse M-25-ös, negyven wattos
fázismodulált plazmafegyvert. Egy töltet villant elő a csőből.
Az alakot, a rongyos, fiatal fiút, telibe kapta. A mellkasa szétrobbant, vörös
cseppek szálltak szerte a megdermedt levegőbe. A megcsonkított test füstölgő
mellkassal rogyott a megfeketedett salakra.
Egy RPG rakétavetőt tartó katona emelkedett fel hirtelen a fémváz mögött.
A kiborg meg akart perdülni, de a katona kilőtte a rakétát, mely egyenesen
a humanoid gépnek repült, robbanásával letépte a felső részét. A fémváz
maradványa tett-néhány bizonytalan lépést, aztán összecsuklott, lábai
görcsösen rángatóztak a hóban. A katona odament, és leköpte a fémszörny
maradványát, aztán intett valakinek, aki az árnyékban lapult. Egy remegő
tízéves lányka volt, aki szinte megfagyott szakadozott pulóverében. Óvatosan
közeledett apja felé. Rettegve pillantott le a hóban heverő fémvázra. A férfi
megnyugtatóan tette a kezét a lányka vállára.
 – Mondtam, hogy nincs végzet, csak ha bevégzed.
A kislány komolyan bólintott. John Connor szlogenként használta ezt a
mondást a seregében. Ez adott reményt és erőt az embereinek, hogy tovább
harcoljanak.
Skynet nem értette meg az emberi makacsságot. Még akkor is küzdenek,
amikor a szintetikus intelligencia logikája jelzi, hogy már legyőzte őket.
Nyughatatlanul özönlenek elő a romok alól, mint a csótányok, ellencsapásaik
ügyesek, nehéz őket előre kiszámítani. És az emberek roppant mértékben
szaporodnak, szexuális étvágyuk nyilvánvalóan megnövekedett, hogy a teljes
kihalás fenyegeti őket. Még ha nyolc évbe telik is, mire az újszülöttből
fegyvert fogó harcos lesz, mégis túltettek Skynet gyártó képességein. És
gyorsan megtanulták, hogyan találják meg az élcsapat gyenge pontjait, és
megtizedelték Skynet gyilkológépeinek seregét. Hamarosan több lesz az
emberi katona, mint a gépi. A hiperkomputer valamit nagyon kihagyott a
számításból, amit most már dühösen próbált elemezni: az emberi akaratot. Ez
idáig még nem jutott eredményre. És a háború csikorogva lépett
harmincegyedik évébe...
A felbömbölő turbinák hangjának hatására a férfi megragadta a lányát, és
az egyenetlen terepen fedezék után iramodott. Keresőfények villogtak, ahogy
a járőröző Vadász-Gyilkos repülők szálltak el feje felett s elsuhantak a
horizont felé, ahol folyamatos villanások és távoli robbanások jelezték, hogy
kemény harc dühöng.
Abban a körzetben, mely egykor Pico és Robertson volt, most elszánt harc
dühöngött. A rongyos gerillahadsereg a Doberman család ifjú férfiaiból és
nőiből állt. Ők délről jöttek, legtöbben Afrikából, Dél-Amerikából, egy
kevesen pedig Ausztráliából. Az északi félteke szuperhatalmai közötti gyilkos
atomháború túlélőinek többsége az egyenlítőtől délre élt. John Connor
parancsnoksága alatt jöttek a romba dőlt nagyvárosokba, hogy visszafoglalják
azokat Skynet acél légióitól.
Energialövedékek cikáztak a csatamezőn, lidérces fénnyel világítva be a
közeledő gépek sorait. A komputer hadserege Vadász-Gyilkosnak nevezett
tankszerű, önjáró fegyveres gépekből, Centuriónak hívott négylábú, futó
fegyvergondolákból, repülő HK-kból, Ezüsthernyónak nevezett százlábú
bombákból állt, melyek besurrannak az emberi bunkerekbe és felrobbannak,
és az álcázás különböző fázisaival készített emberformájú Terminátorok.
Sugárfegyverek villogtak, mintha koncentrált villámok lennének, nagy
ívben vetve fel épületeket, földet, fémet és húst a bélszorító robbanásokban.
Egy ütött-kopott platóskocsi, a szokásos páncélzattal borítva, kiszáguldott a
szabadba, és a hátul ülő katona felemelkedett, hogy leszedjen egy HK-t a
levegőből a vállhoz szorítós Stinger rakétával. A HK páncél tornya haragosan
fordult oda épp abban a pillanatban, amikor a harcos lőtt. A rakéta úgy
szántotta keresztül az éjszakát, akár egy lángoló kés, és betalált a HK
hajtóművei közé. Az eget bevilágították a lángok, ahogy a hatalmas gép két
darabban hullott alá a csatatérre, az egyik egy épület megszenesedett
maradványainak csapódott, a másik belepasszírozott egy kis csapat Centuriót a
talajba.
A harcos diadalmasan felüvöltött, de megfordult, amikor földet megrázó
dübörgés hallatszott mogulé. Hirtelen egy vaskos HK-tank kapaszkodott fel a
roncsok tetejére, és megindult felé, akár egy acélfal. A férfinek csak annyi
ideje maradt, hogy felsikoltson, máris gránátok vágódtak a kocsiba, és
összelapították, akár egy sörösdobozt.
Néhány háztömbnyire onnan a hatalmas kőrakás zugaiban és repedéseiben,
mely valaha a Westside Pavilon bevásárlóközpont volt, heves tűzharc folyt
terminátor fémvázak ellen. Az emberi katonák ugyanolyan állapotban voltak,
mint John Connornak szinte minden embere: vérezve, összefagyva, rongyokba
bugyolálva... ez Valley Forge volt, jobb fegyverekkel.
Cowan, egy tizenhét éves gerilla kiugrott a fedezékből, és kézi
gránátvetőjét rásütötte a három rohamozó terminátorra, ledöntve ezzel őket a
lábukról. Azok mozdulatlanul hevertek, átlyukasztott koponyával, összeégett
áramkörökkel. A fiú sietve igyekezett újratölteni.
Egy férfi lépett ki az árnyékből.
– Majd én segítek – mondta nyugodtan, és a gránátvetőért nyúlt. Cowan
ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendjén. Az idegen gerillakarpántot
viselt, az igaz, de a múlt heti színt. Cowan becsúsztatta a vaskos gránátot a
csőbe, elhúzta a ravaszt, és ugyanazzal a mozdulattal egy betonkupac mögé
vetette magát.
A tarkóját megperzselték a kicsapó lángok, a léglökés megtaszította. Kábán
ült fel, és ahogy a fejéhez nyúlt, érezte, hogy vér szivárog a bal füléből.
Cowan növekvő iszonyattal döbbent rá, hogy bal fülére soha többé nem fog
hallani. Azonban elégedetten elmosolyodott, amikor megpillantotta, mit
művelt a gránát az “emberrel". A földön hevert, közel kétfelé szakadva, húsa
lemállott róla, alóla szétzúzott fémváz villant elő. A robot “gerince", vagyis
idegcsöve szétégett, egyik vége még mindig izzott a megpörkölődött húsban.
A Terminátor görcsösen vonaglott, akár egy hálóba gabalyodott bábu. Egy
pillanatra rá a szervóízületek a talajra hullottak, a parázsló szemek kihunytak.
Cowan nem pazarolta az időt, hogy sikere fölött örvendezzen. Túlságosan
lefoglalta az újratöltés.
Egy Ezüsthernyó surrant ki egy roncshalom alól, és megállt a fiú két lába
között. A fiú lepillantott, és felsikoltott. Hanyatt vetette magát. Az
Ezüsthernyó felrobbant, borotvaéles, sziszegő srapnelek repültek szerte.
Cowan a padlónak csapódott, továbbgördült, máris ugrásra készen állt fel, s
eközben gyors mozdulattal sikerült megtöltenie gránátvetőjét.
A területet sűrű füst és por lepte be. Cowan felkelt, megmászott egy új
roncshalmot, és besántikált a folyosóba, szeme könnyezett a csípős
kigőzölgésektől. És most alig hallott. Ráadásul a srapnel egy jókora húst és
izmot kiszakított az alkarjából. Egy pillanat múlva kínzó fájdalmai lesznek.
Mégis szerencsésnek tartotta magát. De hogy mennyire, szerencsés, ezt csak
később fedezte fel.
Ahogy egy elágazáshoz ért, hirtelen egy homályos tömeg emelkedett fel a
padlóba vájt üregből. Egy Terminátor fémváz. Acélos ököl fúródott a bordái
közé, és a fiú a hátsó falnak repült. A gránátvető kihullott a kezéből, és
kartávolságon kívül csattant a padlóra. A fiú levegőért kapkodott, és érezve a
belenyilalló fájdalmat, tudta, hogy legalább egy bordája eltört. A kiborg
felemelkedett, megállt fölötte, és harcikarabélya csövét Cowan feje felé
lendítette.
Ezúttal nincs menekülés. A Terminátor fegyverének fekete csöve a
végtelenségig látszott rámeredni. Szóval ez a halál, gondolta a fiú. A gép a
következő pillanatban szét fogja lőni a fejét, és akkor... de furcsamód, az idő
mintha lelassult volna. Cowan a Terminátor “arcába" pillantott. Ajaktalan
szájából fényezett titániumfogak csillogtak elő, örökös vigyorra emlékeztetve.
A csillogó halálfej mintha nevetne rajta. Egy továbbfejlesztett aratógép,
gondolta a fiú. A parázsló, vörös démoni szempár rámeredt. Nem tud hibázni.
És mégsem lő. A fiú lélegzetet vett, és meglepődött azon, hogy képes rá. Most
már úgy tűnt, mintha számos másodperc eltelt volna. Aztán döbbenten fedezte
fel, hogy a Terminátor nem mozdult. Sőt, a szeme is kihunyt.
A fiú fájdalmasan vonszolta magát a falhoz, és remegő lábakkal
feltápászkodott. A kiborg még mindig arra a helyre bámult, ahol az előbb ő ült.
Habozva lépett oda a krómvázhoz, és meglökte a mellkasát. A Terminátor
megingott, aztán hangos puffanással elvágódott.
Egy gerilla tűnt fel a folyosó végén.
Cowan felnézett. Bryn volt az. Sokszor harcoltak már együtt a lánnyal. De
nem tudott megszólalni, csak tátogott, érzékeit megbénította a megrázkódtatás
és a lüktető fájdalom. Bryn óvatosan közeledett, és lepillantott az élettelen
Terminátorra.
– Egy... szerűen... megállt... – sikerült a fiúnak végre kinyögnie.
– Nem szoktak megállni – mondta Bryn. Karját a fiú nyaka köré fonta, és
gyengéden visszavezette oda, ahol a csoportjukból megmaradottak
várakoztak. Néhány perccel később mindketten felfedezték, mitől állt le a
fémváz az alagútban.
 Egy saját készítésű fegyverállásból a harctér szélén egy férfi, aki túl fontos
volt ahhoz, hogy a tűzvonalban az életét kockáztassa, távcsövön figyelte a
távoli harcot, és szinte szobornak tűnt a rohangáló technikusok és tisztek
között. Gerilla tábornoki egyenruhát viselt. Szomorúan eresztette le a
messzelátót, és feltűntek negyvenöt éves arcvonásai, melyeket elmélyített az
állandó feszültség. Arcának bal felén súlyos sebhelyek sorakoztak. Ennek
ellenére még mindig tekintély sugárzott belőle, megedzette az élethosszig tartó
háborúskodás. A zubbonyára varrt névkártyán egy név állt: CONNOR.
Hallotta maga mögül a rádióadó sercegését, a csata izgalmában elfúló
hangokat, a helyzetjelentéseket kérő hívásokat. Más harcmezőkről, más
városokból, más államokból is érkeztek jelentések: San Franciscóból, Seattle-
ből, Albuquerque-ből, Chicagóból (New Yorkot évekkel ezelőtt megtisztították
a gépek). A hangok számos nyelven beszéltek; spanyolul, szuahéliul, japánul
és angolul. Ez volt az első igazi nemzetközi hadsereg. Az önkéntesek olyan
országokból jöttek, melyeket kevésbé pusztított el a háború. Azért gyűltek
össze, hogy életben maradhassanak.
Ma már mindenhol harcban álltak Skynet csapataival szerte a világban. Ám
a két legfontosabb csata egyikét a Cheyenne-hegységben vívták, ahol Skynet
központja rejtőzködött. A másikat pedig itt, a Westside-on, ahol igazi
főnyeremény várt rájuk: Skynet második legnagyobb és legjobban őrzött föld
alatti komplexuma. A roppant méretű zárt bunkert halálos védelmi fegyverek
csapata vette körül. Az utolsó két napban az emberi veszteség rettenetes
mértékű volt. John azonban tudta, hogy végül is győzni fognak. Most már volt
megfelelő fegyverük, és ami ennél is fontosabb, elszántságuk. Azonban az
elvesztett harcostársak miatt fájt a szíve. Annyi fiatalemberre és nőre volt
szükség, hogy újra megindulhassanak, amint a kiontott vér megszáradt. A
látvány, ahogy azok a rohadék fémszörnyek lemészárolták azokat, akik annyi
éven át harcostársai voltak, ilyen közel a harc végéhez, feldühítette Johnt.
Nem valami jó világ ez, nem kedves a lakóihoz. Ha van isten, a szeretete
annyit sem ért, mint az a negyvenöt cent, amiért kávét lehetett venni. Úgy
tűnt, már senki sincs a kozmikus irányítópultnál. Minden ember maga
formálta a sorsát, mindaddig, amíg Skynet életre nem kelt, és betöltötte azt az
űrt, ami a látszólag érdektelen isten után maradt. A gép látásmódja nagyon
egyszerű volt. Végre akarta hajtani mindazt, amit az ember már régóta
szeretett volna: elpusztítani a gonoszságot az emberekből. Csakhogy minden
emberben van legalább egy szikrányi gonoszság, és Skynetnek fogalma sem
volt róla, hogy vonhatná ezt ki belőlük. Vagyis nem az embereket akarta
kiirtani, a biológiai masszát elpusztítani, csak a gonoszságtól akart
megszabadulni. És ebbe a gépbe nem programoztak bűnbocsánatot. Csak
hideg megtorlást a múlt bűneiért.
 John már alig várta, hogy véget érjen a háború, új világot kezdhessen, és
korrigálhassa a történelem hibáit. De, akárcsak más tábornokok a történelem
más háborúiból, ő sem tudta, miféle világ megalkotására lesz képes. Csak arra
volt ideje, hogy a háború stratégiáját kigondolhassa. Nem sokkal ezelőtt ötlött
csak az eszébe, hogy milyen lehet majd az élet a konfliktus után. Ez az idő
olyan távolinak tűnt, mindig a láthatáron túl, mindig elérhetőségen kívül, nem
számít, mennyi ideje közeledtek már felé.
Valami történt Picón és Robertsonon. John ismét a szeméhez emelte a
távcsövet, és egy repülő HK-t nézett, ami hirtelen pörögni kezdett, akár egy
hajítókorong, aztán éles szögben vágódott a talajba, jókora tűzlabdává
változott, és körös-körül felégette a roncsokat. Valaki szépen leszedhette. Ha
életben maradt, ki fogja tüntetni. Ám hirtelen két másik HK is őrülten
megperdült, és lezuhant anélkül, hogy az őket ért találat látszott volna. A
felcsapódó lángok fényében bizarr látvány tárult John szeme elé; egy menetelő
fémváz Terminátor-szakasz furcsán megmerevedett lépés közben, akár az
ólomkatonák, fém felületükön a lángok csillogtak. A sugárfegyverek villanásai
ritkultak, aztán csodamód, teljesen megszűntek.
John katonái óvatosan másztak elő az állásaikból, és megközelítették a
mozdulatlan gépeket. Körülbelül egymérföldnyire tőlük ismét lezuhant egy
HK, és lángolni kezdett. John döbbenten látta, hogy az égen egyetlen
fegyveres gép sem lebeg. A harcmezőt fürkészte. Skynet egyetlen gépe sem
mozdult!
És ekkor rettenetes dolog történt.
Csend lett.
John most már semmi mást nem hallott, csak a szél süvítését. Nincsenek
fegyverdörrenések. Nincsenek robbanások. Nem hallatszik hajtóművek
nyüszítése, sem motorok zúgása. Még a rádió is elcsendesedett, amíg valaki
meghökkentett bele nem szólt a sercegésbe:
– Itt a New Orleans Divízió! Nem mozognak! Egy... szerűen megálltak!
Újabb hang hallatszott az éterből, izgatottabban:
– Itt Chicago. A HK-k lezuhannak... istenem, mind felrobbannak...
Másik hang vágott közbe.
– San Francisco jelentkezik. Képtelen vagyok felfogni. A Terminátorok
csak állnak...
– ...semmi sem jön megállítani bennünket. Már benn vagyunk a gyárban...
Aztán minden harcmezőről minden rádióból egyszerre kezdett harsogni az
újság. De John már tudta, mit fognak mondani. Egész életében tudta.
Fuentes hadnagy közeledett, megállt mellette, és szájtátva meredt a
látványra. Olyan halkan szólalt meg, John alig értette:
– Most kaptam a megerősítést... Skynetet megtalálták és megsemmisítették.
 A két férfi egymásra nézett, arcuk kifejezéstelen volt a megdöbbenéstől és
attól a tudattól, milyen ostobának tűnik a monumentális konzervhegy.
– A háborúnak vége, John. Győztünk.
Fuentes hatalmasat sóhajtott, valószínűleg most először száz év óta. A
levegővel együtt azonban érzelmek is beléhatoltak. Először csak szivárogtak,
aztán egyre jobban összesűrűsödtek, és a végén egy hatalmas, felszabadult
diadalordításban szakadtak ki belőle. Ez az ordítás pillanatokon belül
égzengető éljenzéssé vált, mely a nap folyamán és éjszaka többször is
felharsant, amikor a győztesek a gépektől mentes égre emelték tekintetüket, és
felfogták, hogy a hosszú háború valóban... véget ért.
John Connor mindössze annyit tudott tenni, hogy térdre roskadt. Azonban
sok tennivaló vár még rá a világban... sok munka, mielőtt ő is nagy levegőt
vehet. És ezt a Bestia hasában kell elkezdenie. Felkapta a rádiómikrofont, és
parancsokat kezdett osztogatni. Parancsolásra született...

A Végzet Kereke
Nem ülhettek ölbe tett kézzel. Igaz, hogy a központi komputer
Coloradóban elpusztult, több száz független Terminátor, ami nem állt
közvetlen összeköttetésben a parancsnokával, még mindig szabadon vadászik
emberi célpontokra, hogy megsemmisítse őket. Belső energiaforrásuk akár
száz éven át is halálossá teszi őket. John rájött, hogy a veszteségeik tovább
fognak nőni, hiába nyerték meg a háborút, amíg minden Terminátort el nem
pusztítanak. Egy tucat vad Terminátoron kellett átverekedniük magukat, mire
bejutottak a komplexumba. Három órával később a helyet teljesen
megtisztították. Válogatott műszaki katonái alkottak védőfalat Johnnak és a
technikusoknak, ahogy lementek a teherliften az épület mélységeibe. Parányi
alakok voltak a tágas emelvényen, amely negyvenöt fokos szögben
ereszkedett a betonfalú alagútban, és gyorsan olvadt bele a bordázott, gyári
látképbe.
Néhány perccel később a lift zökkenve megállt, és az emberek kiléptek
abba a bizarr világba, amit gépek terveztek gépek számára. A szerkezet idegen
volt, minden esztétikát nélkülözött, még olyan alapvető emberi dolgokat is,
mint a kilincsek és a világítás. És mégis, gondolta John dobogó szívvel,
hányszor álmodtam már arról, hogy itt lehessek. Egész életemben próbáltam
elképzelni, milyen lehet. És most itt vagyok…
John a nyugtalan embereket elvezette a szoborszerű Terminátorok mellett,
melyek ugyanúgy nem működtek, mint a fentiek. Az út során technikusokkal
találkoztak, akik olyan tisztelettel mozogtak, mintha élősködők lennének a
most már élettelen Skynet beleiben. Amikor John melléjük ért, vigyorogva
szalutáltak neki, pedig nem is viselt rangjelzéseket, őt mindenki ismerte. Azon
kevés tábornokok közé tartozott, aki a háború folyamán igazán kivívta katonái
elismerését. Amikor a túlélők legtöbbje összekuporodott Skynet kolosszális
árnyékában, John Connor kiugrott a fénybe egy pár gránáttal a kezében, és
felrobbantotta a feléjük gördülő HK-t. Ahelyett hogy fedezéket keresett volna,
odarohant a lángoló géphez, és kiszivattyúzta belőle az el nem égett
üzemanyagot, hogy legyen mivel hajtani páncélozott kocsiját. John semmi
olyat nem kért az embereitől, amit ő ne tett volna már meg; de ami még
fontosabb, hátborzongató tévedhetetlenséggel tudta, mit lehet megtenni és mit
nem. Ez olyan lojalitást és bizalmat teremtett körülötte, amit egy gép nem
tudott volna megtenni.
John azonban olyan ember volt, akit nehéz kiismerni. Fuentes, aki az utolsó
öt évet szinte folyamatosan parancsnoka mellett töltötte, érezte, milyen
távolság van közöttük. Bajtársak voltak, akik egymásra bízták az életüket, de
ez nem jelentette azt, hogy barátok is. John nyitottabb és megközelíthetőbb
volt évekkel ezelőtt, amikor nekikezdett a hadsereg kialakításához, és jó
kapcsolatot épített ki az egyre érkező idegenekkel. Az embernek az a
benyomása támadt, hogy barátságossága is csak a verbuváló technika része
volt; szívélyes volt, de inkább kötelességből, semmint jókedvéből. Ám amikor
húszas évei közepén járt, egy személyes tragédia miatt még inkább
visszahúzódott a felelősség szürke börtönébe. Fuentes hozta a hírt. John egy
bombakráterben kuporgott, és végső utasításokkal látott el egy csapat
tizenéves katonát. Eszes, buzgó és engedelmes csapat volt. Valamivel később
mindannyian meghaltak egy elterelő hadműveletben, ami egy nagyobb
győzelemhez vezetett. Ahogy nézte, mint surrannak ki a holdvilágította
romokba, Fuentes odafordult hozzá, és nyugalmat erőltetve magára megtette
éjszakai jelentését. A Mexikóból utánpótlást szállító konvojon rajtaütött egy
csapat HK. Nem maradtak túlélők.
John csak hallgatta, aztán bólintott. Végül is ez csak egy a sok
veszteségből, amivel a háború sújtotta őket. Az utánpótlás fontos lett volna, de
maradtak még tartalékaik. És John megacélosodott az évek folyamán ért
csapások alatt. Ebben a háborúban rengetegen halnak meg. Mint azok a
tizenévesek is, akik épp az előbb surrantak ki járőrözni. Még a halál rettenete
is megszokottá válhat, ha gyakorta megtörténik.
Fuentes mindezt tudta. És normális körülmények között Fuentes nem is
találta volna John reagálását különösnek. Amikor nem volt rá szükség, a
tábornok gyakorta félrehúzódott, magában merengett, főképp azután, hogy
emberek százait vezényelte reménytelennek tűnő csatákba, csak hogy időt
nyerjen, amíg sereget gyűjt. De ezeken mindig túltette magát, buzgón folytatta
a harcot, a végső győzelem bizonyosságától hajtva. Az életveszteség a
győzelem szükségszerű velejárója. De Fuentes is tudta azt, amit John tudott...
Azt a konvojt Sarah Connor vezette. Azt a parancsot kapta, hogy ő ne
szálljon akcióba, de Sarah mindig azt tette, amit jónak látott, és kevés
embernek volt olyan rangja vagy olyan bátorsága, hogy visszatartsa. Még John
is tartott tőle egy kicsit. Sarah nemcsak szuperharcos volt, de kitűnő taktikus
is. Azonban előbb vagy utóbb még a legjobb harcosokat is legyűri a túlerő.
Ahogy ebben az esetben is.
Ezért találta Fuentes különösnek, hogy John csak bólintott, amikor közölte
vele, hogy az anyja meghalt. Amikor a hír kitudódott, még azok az emberek is
sírva fakadtak, akik csak hírből ismerték. Sarah Connor majdnem olyan
legendás volt, mint a fia.
John azonban csak megköszönte Fuentesnek a tájékoztatást, és ment
dolgára.
Később Fuentes látta, hogy John egy sarokba húzódva, összegörnyedve
zokog. Nesztelenül elhátrált, nem akarta megzavarni. Ez volt az egyetlen
alkalom, amikor sírni látta a nagy embert. Azóta John egyetlenegyszer sem
említette az anyját. Úgy tűnt, a lelke eggyé vált egyenruhája szövetével.
Fuentes szerette John Connort, de nem mindig érezte jól magát vele, és
egyáltalán nem szeretett volna a helyében lenni. Amikor Fuentes jobban
megnézte, szomorúságot látott John szemében, mintha a győzelemért
fizetendő árat túl magasnak tartaná, túl mély sebeket viselt ahhoz, hogy
könnyen begyógyuljanak. Sőt, minél mélyebben hatoltak be Skynet
főhadiszállására, Johnon annál nyomasztóbb hangulat lett úrrá, mintha lenne
ott lenn valami, amitől retteg. Valami rettenetes, amivel még meg kell
küzdeni.
Egy roppant méretű, nyitott, boltíves ajtóhoz értek. Sietős tevékenység zaja
hallatszott odabentről. Akkora méretű volt, mint egy középiskolai tornaterem,
mindenfelé érthetetlen gépi műszerpultok látszottak. Technikusok térdeltek
előtte, mintha imádkoznának a gépisten oltára előtt, és szondákat dugtak az
ostya-áramkörös terminálokba, melyek felhőkarcolókként emelkedtek a
műszerpultok között. A technikusok megszállottan másolták ki a
rendszerfájlokat, és összevetették az adatokat azokkal, amiket már dekódoltak,
és ellenőrizték az információt, amit Johntól kaptak, aki nem tudni, hogyan
jutott hozzá.
John és emberei egy csapat szorgos technikushoz mentek oda, akik
felszedtek néhány lapot a padlóból, és közvetlenül a gép kábeleit csapolták
meg, használva hordozható terminálokat, amiket ők görgettek be. Ebben a
háborúban számos katonából lett technikai specialista; zseniális gyermekek,
akik szétbombázott könyvtárakból és a harcmezőkről szerezték a tudásukat.
Olyan emberek, akik nem csak egy helyben tudnak gondolkodni, de futás
közben is. John maga köré gyűjtötte a legjobbakat, hogy feltörjék Skynet gépi
kódját, olvassanak a gondolataiban és a terveiben, és elemezzék az adatait.
Tűzzel harcolt a tűz ellen, gondolta John, miközben figyelte, ahogy
technikusai gyors magabiztossággal mozognak. Ez volt a fő oka annak, hogy
megnyerték a harcot.
Winn technikus specialista felpillantott. Jő érzékű ember volt, aki hatalmas
kitartással és intelligenciával irányította a chrono-csoport munkáját. Idegesen
köszöntötte Johnt, és közölte, hogy már majdnem elkészültek.
– Itt van? – kérdezte John reszelős hangon. Winn bólintott, és a terem
távolabbi végében álló technikuscsoportra mutatott. Egy fiatal katona állt
közöttük, akit úgy vettek körül, mintha ő lenne a király. John behunyta a
szemét, és leküzdötte feltörő érzelmeit. Kyle Reese volt az.
John megindult felé, és a déjá vu vibráló érzését érezte. Teste anyagtalanná
vált, a síri szomorúság tava fölött lebegett. Úgy áhítozott már erre a diadalmas
napra, és rettegett attól, amit most tenni fog, amit meg kell tennie.
Kyle épp most vetette le harci egyenruháját. A technikusok máris elkezdték
bekenni a testét a kesernyés szagú zselével.
Fuentes befogta az orrát.
– Mi ez?
Winn odafordult hozzá.
– Vezetőzselé, hogy az időmező felvegye az alakját.
Fuentesnek halvány gőze sem volt róla, mit jelenthet ez, de akkor még azt
sem tudta, miért van szükség erre az időutazásra. John megpróbálta
elmagyarázni neki, de a férfi csak valami technikai zagyvaságnak tartotta.
Fuentes nem szeretett itt lenni, annak a gépnek a belsejében, ami ellen olyan
keményen harcolt, hogy legyőzze. Gyűlölt minden gépet, kivéve azt az
egyszerű szerkezetet, ami a vállán lógott. Csak a fegyverek a jó gépek. Tudta,
hogy a gyűlölete értelmetlen. John türelmesen elmagyarázta neki, hogy a
gépek sem jók, sem rosszak. Az emberek igen. Skynetet emberek építették.
Emberek, akik annyira féltek egymástól, hogy fegyverkezni kezdtek, így hát
építettek egy eszközt, ami bizonyos fokig csupán azt hajtotta végre, amire
programozták.
Oké. Fuentes akkor is szerette volna, ha tisztulnak innen. Odafönn az
emberei már saját készítésű sörrel és a tartalékból felbontott konzervekkel
ünnepelnek, amit néhány nappal ezelőtt szereztek. Az asszonya ezóta már
bizonyára várja odafenn. John azonban azt mondta, még munka vár rájuk.
Fuentes ebben egyetértett. De nem itt lenn, hanem ott fenn a győzelem "meleg
tüzei mellett. Azonban Fuentes bárkinél jobban tapasztalta már, hogy Johnnak
mindig igaza van, hát megpróbálta leküzdeni növekvő klausztrofóbiáját.
 John Kyle arcát figyelte. Olyan különös érzés volt egy fiatalabb férfi
arcába nézni, tudván, hogy ő az apja. Kyle lassan, mélyen lélegzett, mutatva,
hogy úrrá lett idegein, és készül valamire, amire fel sem készítették:
időutazásra. Csak John érzékelte a roppant iszonyatot Kyle elszánt kifejezése
mögött, miközben az orvostechnikus injekciót döfött a karjába, és szintetikus
adrenalint nyomott bele, amitől izmai harcra készen duzzadtak ki.
A technikusok oldalra léptek, és John ott állt Kyle mellett. A két férfi
egymásra nézett. Nem voltak barátok. Ha több idejük lett volna, talán
összebarátkoznak. De John mindössze ötször látta Kyle Reese-t eddig a napig.
És John csak a második alkalommal, amikor meghallotta a nevét, döbbent rá,
hogy ki is ez a Kyle. Akkor nem mondott neki semmit. Bár az anyja beszélt
Johnnak az apjáról, és hogy mi lesz a végzete, ő nem akarta elfogadni azt. Sőt,
egy időben John valósággal fellázadt “elrendelt végzete" ellen. De aztán
bekövetkezett a háború, a gépek uralma, és mindaz, amit Sarah Connor
mondott neki, egyszerre beigazolódott, minden előrejelzett esemény
bekövetkezett, mintha valami kozmikus óra ketyegése vinné előre a
történelmet vak kegyetlenséggel. És most ez az őrá elüti mind közül a
legkegyetlenebb időpontot. Annyi minden volt, amit mondani szeretett volna,
de ha egyvalamit is mondana, el kellene beszélnie az egészet, és arra nincs
idő. Csak összezavarná Kyle-t, pedig épp arra van szükség, hogy tudjon
koncentrálni. Végül Kyle volt az, aki megszólalt, megtisztelve érezvén magát
John Connor jelenlétében.
– Tudta, hogy én leszek az, aki önként jelentkezik? John meglepetten
bólintott, és kikényszerített egy bátorító mosolyt.
– Mindig is tudtam, Sarah mondta.
Az ifjú katona szeme tágranyílt az elképedéstől. Kyle most kezdte már
megérteni, miért az ő nevét választották ki az önként jelentkezők listájáról a
jóval tapasztaltabb harcosok közül. Ezért volt az, hogy John olyan furcsán
reagált, amikor először megmondta neki a nevét. Ő egy olyan történelem
része, ami még meg sem történt, de John mindig is tudta. Talán ezért került
John egységébe. Miért érezte őt olyan közel magához? És mégis oly
távolinak?
Egyszer Kyle ott találta magát a parancsnoka mellett egy rajtaütés
folyamári. Úgy tűnt, mintha felindultságában cselekedne, John véráztatta
zubbonya zsebébe nyúlt, és odaadott neki egy kifakult, gyűrött fényképet az
anyjáról. Aztán szó nélkül felugrott, és rohamra vezette csapatát. Kyle
emlékezett rá, hogy tátott szájjal meredt Sarah Connor kicsi, foltos képére. Bár
számos ember magával vitte a nő képét a csatába, hogy bátorítsa őket, azok
ócska másolatok voltak. Ez viszont az eredeti volt! Ez hatalmas megtiszteltetés
volt, és ugyanakkor furcsa gesztus a parancsnoka részéről, aki sohasem dicsért
meg senkit, legfeljebb, ha kitüntetést osztott. Azóta John szinte hozzá sem
szólt, legfeljebb ha parancsot adott. Úgy tűnt, mintha valósággal kerülné,
mégis megpróbálna a közelében maradni. Miért? Hát ezért. Heves büszkeség
és izgatottság áradt szét Kyle-ban.
– Eligazították? – kérdezte John.
– Igen, uram. Tudom, mit kell tennem, de abban nem vagyok biztos, hogy
miért.
– Tudja, mit kell tennie, hogy végrehajtsa a feladatát?
Kyle kihúzta magát.
– Igen, uram.
Ekkor John olyasmit tett, ami még Fuentest is meglepte. Megragadta a férfi
vállát egy kemény, bajtársi szorításba. Kyle büszkén állt.
– És sikerrel fog járni – tette hozzá John. Rettenetes bizonyossággal
mondta ki. John összeszedte magát, és valamivel hivatalosabb hangon
folytatta. – Figyelmeztetem, egyetlen pillanatra se lankadjon az ébersége.
– Nem fog, uram.
– Megjegyezte, hogy mit kell majd mondania neki?
A parancsnok enyhén-remegő hangjából Kyle megértette, hogy ez nagyon
személyes és rendkívül fontos. Sóhajtva válaszolt.
– Minden szót, uram.
John behunyta a szemét, és elfordult. Kyle látta, ahogy mélységes
szomorúság jelenik meg parancsnoka szemében a mosoly fölött. Nem ilyen
pillantásra számított. Ez zavarba ejtette, de akkor Winn lépett oda hozzá.
– Készen áll, őrmester?
Kyle bólintott, és elvezették néhány saját készítésű védőpajzs között,
melyek az időáthelyező generátor két roppant krómkarikájához vezettek;
egyik a másik belsejében volt, egy a padlóban lévő kör alakú lyuk fölött
lebegtek szabadon a zümmögő mágneses mezőn. Kyle habozva lépett az első
karikára. Az enyhén meglibbent a súlya alatt. Aztán gondosan fellépett a belső
karikára, és izgalmát elnyomva lepillantott a lyukba. Alatta a roppant,
visszhangzó sötétség tátongott. Visszanézett Johnra. A messiása azt várja tőle,
hogy belépjen ebbe a feneketlen kútba.
– Néha egy gépbe kell helyeznie a bizalmát – mondta John.
Kyle azonban csak egyvalamiben bízott: a parancsnokában. A tizenkilenc
éves harcos sóhajtott, aztán belépett a nyitott üregbe. Mindenki megfeszült.
Kyle megrökönyödötten nézett le. A levegőben állt, egy láthatatlan erő
tartotta fenn a karikák közepén. Winn a technikusokhoz fordult, és
megparancsolta, hogy kezdjék el az időáthelyező eljárást. Néhányan
koordinátákat gépeltek be a hordozható termináljukon.
 A karikák lassan forogni kezdtek egymás körül, különböző szögekben, akár
valami bonyolult giroszkóp. Az erőterek zümmögése erősödött, és a
hangszínük kezdett megváltozni, furcsán egymásba érni.
Mindannyian hátraléptek, amikor a padló elkezdett szétnyílni, akár egy
torta, amiből a tortaszeleteket egyszerre húzzák ki a középtől. A karikák
gyorsabban pörögtek a levegőben a széthúzódó szeletek fölött. Aztán
ereszkedni kezdtek, és magukkal vitték Kyle-t is. A harcos Johnra tapasztotta a
szemét, és őt nézte, ahogy lefelé ereszkedett a hihetetlenül hatalmas, kör alakú
térbe – az időmező generátorba. John a lyuk széléhez lépve nézte, hogyan
távolodik, amíg Kyle már csak egy parányi alakként látszott. A karikák most
már olyan sebesen pörögtek, alig látszottak, csak villogó gömbnek tűntek. A
zümmögések egyre magasabbakká váltak, véletlenszerű dallamot formáltak,
amitől a hallgatók libabőrösek lettek. Apró elektromos szikrák pattogtak a
generátor falából. John úgy hajolt a lyuk széle felé, mintha megigézték volna.
Fuentes gyorsan visszarántotta, mielőtt egyensúlyát vesztve belezuhan az
időgépbe.
Villámok vágódtak fel a generátorból, és a technikusok feje fölött sültek ki.
Winn lebukott, erős ózonszag terjengett. Roppant tömegű energia kezdett
gyűlni. Mindenki visszahúzódott a saját készítésű védőpajzsa mögé, és sietve
rakták fel biztonsági szemüvegüket. Ez hatalmas lesz. És Kyle Reese ott van a
közepén.
A kamra energiapokollá változott a fiatal katonával a közepén. A generátor
zúgása és sercegése már lüktető dübörgéssé változott. John szíve olyan
sebesen vert, mint ahogy a karikák pörögtek. Fülhasogató sikoly hallatszott,
mintha istent belezték volna ki. A terem megtelt forrófehér fénnyel. A
szemüvegek nélkül megvakultak volna.
Amikor a ragyogás elhalványult, a lebegő karikák üresek voltak. Lassan
lefékeztek, izzottak és füstölögtek. Az időáthelyezés pillanatában Kyle Reese
eltűnt. Furcsamód a helyén egy gömb volt, telve a legkülönfélébb szeméttel:
összenyomott sörösdobozokkal, 1984-es dátumú, megsárgult újságpapírokkal,
és egy abból az évből származó szeméttel telt szemetes zacskóval.
Fuentes lassan levette a szemüvegét.
– Madre di Dios!
Winn óvatosan közelítette meg a lyuk szélét, és lenézett. Szikrák pattogtak,
aztán elhaltak. A szemét leülepedett.
– Sikerült! – mondta Winn izgatottan, aztán folytatta. – Az a térszakasz
1984-ből származik. Kicserélődött az innen odatovábbított térszakasszal.
John odalépett, levette a szemüvegét, és pislogott; a szeme még nem
szokott vissza a kevesebb fényhez.
 – Mi fog történni Reese őrmesterrel, uram? Úgy értem, mi az, ami már
megtörtént vele? – kérdezte Fuentes.
John pillantása a semmibe révedt.
– Végrehajtja a feladatát, és... meghal. Fuentes bólintott.
– Jó katona.
– És ő lesz az apám – tette hozzá. John sötét, komor tekintettel,
ünnepélyesen.
Fuentes döbbenten meredt rá. Már tudta, miért rettegett John lejönni ide. És
miért nem tudott felengedni a győzelmük láttán. Túl magas árat kellett
fizetnie.
John elfordult a füstölgő kamrától, évekkel öregebbnek tűnt, vonásai
elmélyültek, bőre megereszkedett. Rátámaszkodott Fuentes vállára.
Fuentes rádöbbent, hogy most először látja a parancsnokát erőtlennek.
Látta már kimerültnek, magányosnak, csüggedtnek ezelőtt is, de ilyennek még
soha. Odakiáltott spanyolul egy parancsot a műszakisoknak.
– Aknázzák alá! Robbantsuk vissza ezt a helyet a pokolba! John erőt vett
magán, a fejét rázta.
– Még ne! Van még valami, amit meg kell tennünk. – Winnhez fordult. –
Mit lát?
Winn az övén lógó, tenyérnyi műszert nézte. Zavart kifejezéssel pillantott
Johnra.
– Pontosan, ahogy mondta.
John mély lélegzetet vett, úgy érezte, mintha a végzet kereke a közelben
Csikorogna. Aztán összeszedte a bátorságát, és kisietett onnan. Winn
megindult utána. Fuentes összevonta a szemöldökét zavarában, utánalépett, és
megfogta a technikus karját.
– Mit látott? Miről beszélnek? Winn a műszerre mutatott.
– Ez az energiajelet méri, amit az időáthelyező bocsát ki. Két egyforma
jelzést fogtam, miközben beverekedtük ide magunkat.
– Kettőt?
Winn türelmetlenül indult meg. Fuentes nem tágított mellőle,
– Miről beszél?
– Az első az a Terminátor lehetett, aki 1984-be ment.
Fuentes még mindig nem értette.
– Igen?
Winn kilépett a folyosóra, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje
parancsnokát. Fuentes tovább faggatta a technikust.
– És a második?
– Valószínűleg egy másik Terminátor.
 John léptei a kemény padlón csattogtak, ahogy végiglépkedett a boltozatos
folyosón, a nyomában Fuentes és Winn. Számtalan most már hideg és
mozdulatlan, vaskos géppel telt galériát hagytak maguk mögött; annak a
roppant stratégiai technológiának a roppant könyvtárát, amit Skynet tervezett
és épített. Még John dicsekvő technikusainak is évekre lesz szükségük, hogy
teljesen átnézzék. És amikor rájönnek a gépek funkcióira, John kezében lesz a
döntés, hogy megsemmisíti őket, vagy bízik abban, hogy egy új társadalom
jön létre a hamvakból, mely képes lesz majd felelősséggel használni őket.
Ezzel a jövővel kapcsolatban semmilyen információt nem kapott a múltból.
Arról, hogy a mai napot követően mi fog történni, Johnnak sejtelme sem volt.
Ám ahogy a vaskos acélajtóhoz ért, a múltbéli emlékek kitódultak a jelenbe.
John tudta, hogy most a végzet ajtaja előtt áll. Tudta, hogy mögötte meg fogja
találni, amit keres: a végső választ arra a kérdésre, mely egész élete folyamán
kísértette. Igaz volt mindez? Végül mégiscsak bebizonyosodik?
Winn is odament az ajtóhoz, és egy kis szondát csatlakoztatott a
vezérlőpanelhez. Bepötyögtette a kódszámokat, melyeket egy sérült HK belső
termináljáról szerzett meg, aztán sietve hátralépett. A záró reteszek
elektronikusan széthúzódtak, az ajtó a vákuumba tóduló levegő sziszegésétől
kísérve kitágult.
John átlépett a küszöbön, harcilámpáját a helyiség hátsó részére emelte,
aztán a szája is tátva maradt. Fuentes és Winn odaléptek mögé, és ők is
bevilágítottak.
Egy hatalmas sajtológépet láttak, mely a padlótól a mennyezetig betöltötte
a helyiséget. Meleg tápcsövek nyúltak ki a falakból, és a gőzölgő présbe
csatlakoztak, küllőket vagy pókhálót formázva. Ezek alatt mentek oda a
helyhez, ahol a két húsztonnás lap találkozott, és bevilágítottak a lámpáikkal a
kicsiny résbe, mely legfeljebb akkora volt, amelyen egy ember beférhetett.
Ráadásul a rés emberi körvonalú volt. John felfedezett valami fényeset a kerek
nyílás szélénél, körülbelül a nyak magasságában. Fegyvere csövével nyúlt
oda. A csillogó fémcsepp, ami higanyszerű volt, erőtlenül rácsöppent a
fémcsőre, és mintha az magába szívta volna, eltűnt. John kihúzta a fegyvere
csövét, hogy a többiek is rávilágíthassanak.
– Hova lett? – hördült fel Fuentes.
Winn úgy vizsgálta John fegyverének csövét, mintha csodát látott volna.
Észrevett egy parányi dudort, mely alig kétmilliméternyire emelkedett ki a cső
eredeti felületétől és követte a cső görbületét.
– Ott van – mondta Winn.
– Hol?
– Úgy tűnik, hozzákötött a fegyver csövéhez, és hibátlanul felvette a színét,
alakját. Megdöbbentő...
 John tudatából a bizonytalanság utolsó szikrája is eltűnt. Ideje megtenni az
utolsó lépést abban a sakkjátszmában, melyet akaratlanul játszott Skynettel
tizenöt hosszú éven át. Sok mindent tudott arról, hogy mi fog történni, de egy
bizonyos ponton túl az események kimenetelét nem ismerte. Egy kerti asztalba
döfött kés és az asztallapba vésett NINCS VÉGZET szavak adták az el
választóvonal át aközött, amiről tudta, hogy megtörtént, és ami csak
megtörténhet. Teljes létezését ki lehet törölni. De az is lehet, hogy minden
ugyanúgy fog végződni. Vagy... másképp? Gyerekkora óta először, John nem
tudta a választ. Növekvő nyugtalansággal nyújtotta a fegyvert Winn-nek,
elvette a szondát, és sietve odament a szoba túlfelén lévő, olvadó jéglappal
borított súlyos acélajtóhoz. John bepötyögte a kódot és várt...
Jég tört szilánkokra, akár az üveg, amikor az ajtó széttörte pecsétjét, és
befelé nyílt. John be akart menni, de Fuentes elé lépett, lövésre kész
karabéllyal, besurrant előtte, és szemügyre vette a szoba potenciális veszélyeit.
Lehelete meglátszott előtte. Egy hűtőkamrába jutottak. Fuentes felszisszent,
amikor lámpája sugara csupasz testek sorára vetődött, melyek felfüggesztett
acélkampókról lógtak alá.
John körbevillantotta a lámpáját. Több száz férfi és női test sorakozott o tt,
tízes sorokban. Mindegyik sorban a testek tökéletesen egyformák voltak.
– Terminátorok – suttogta Fuentes, keze nyugtalanul szorult fegyvere
agyára.
John nyugodtan a szintetikus testek sorának végéhez sétált, és habozott. Az
arcokat szemlélte. Nem, nincs itt. Aztán megnézte a következő sort. Itt sincs.
Idegenek a számára. Aztán... egy másik sorhoz lépett, és megtorpant.
Egyforma, ismerős arcok töltötték meg. A széles csontú, brutálisan markáns
vonások láttán John megrázkódott a felismeréstől.
Ő volt az.
Oly réges-rég és oly távol, még az ítélet napja előtt, amikor a világ félig
még ép volt és színektől ragyogott. John szemében érzelmek lángoltak.
Bizonyos értelemben majdnem ugyanolyan rossz érzések szállták meg, mint
Kyle-lal kapcsolatban.
Fuentes lépett oda, komor hangja visszazökkentette Johnt a jelenbe.
– Élvezettel fogom felrobbantani ezt a helyet. – Aztán észrevette John
kifejezését. – Mi van?
John a legközelebbi ismerős Terminátorhoz fordult. Annak csukva volt a
szeme. De nem aludt. Várt. Aztán John Fuenteshez fordult, és rekedten felelt a
szavaira.
– Az időutazással az a baj... hogy nincs végzet, csak ha bevégzed.
John visszasietett Winnhez, aggódva megállt az ajtónál. Fuentes csak nézte,
ahogy John rámutat az egyik felaggatott Terminátorra, néhány percen át
technikai kifejezésekkel dobálózik, valószínűleg vitatkoznak. Semmit sem
értett az egészből. Hiszen győztek.
Vagy mégsem?

Fényvihar
(Acton, Kalifornia, Jelen, 3:14)

Dana Shorte felesége húgáról fantáziáit. Ez rendkívül veszélyes cselekedet

volt, nem csak amiatt, hogy a gondolatai hová vezethetnek, hanem azért is,
mert épp egy hatalmas Kenworth utánfutós vontatót vezetett egy csalóka
lejtőn a hirtelen megsűrűsödött ködben. Éppen elképzelte magában, milyenek
lehetnek Denise keblei, amikor egy autó vörös hátsó lámpái bukkantak ki
előtte a kavargó ködből. Rátaposott a fékpedálra. A hidraulika felnyögött,
sziszegett, és befékezett. A kocsi pattogott az úton, kerekei felszántották az
aszfaltot a hűtőkocsiban szállított harmincnyolc tonna fagyasztott gyümölcs
adta visszafoghatatlan lendülettől. Megpróbálta megfogni a kocsit, ám a
rakomány oldalra sodorta. A feltóduló adrenalinlökésben tisztán maga előtt
látta, ahogy kamionja összecsukódik, körbefordul, akár egy mérges skorpió, és
a vezetőfülke olyan rettenetes erővel csapódik a korlátnak, hogy áttöri, legurul
a 14-es út töltésén, és odalenn a Vasquez sziklának csapódik.
De ma este szerencséje volt. A gumik száraz helyen jártak, és az úthoz
tapadtak. A kamion remegett és megfarolt, de az úton maradt, és az utolsó
pillanatban elmaradt a lassan mozgó autótól. Dana a kormányt markolta,
szaggatottan lélegzett. Úgy döntött, hogy ez egy égi jel volt. Abbahagyni az
álmodozást arról, hogy felesége tizennyolc éves húgával paráználkodik,
különben...
Felsóhajtott, amikor a Sierra főút kijáratátjelző tábla előderengett a ködből,
mint egy köszöntő transzparens. Lába gyengéden lenyomta a féket egy
párszor, hogy csökkentse a sebességét, aztán lehajtott a rámpán, és beállt a
Corral parkolójába.
Már csak kevés hely maradt az egész éjszakai kamionos pihenőben. A
szokatlan nyári köd leüldözte a kamionosokat az Antelope autópályáról a
kopott, foltozott bodegákba.
Dana behúzott egy az övéhez hasonló jármű mellé, aztán zsibbadt lábbal,
sajgó fenékkel kiugrott. Becsapta a fülke ajtaját, és kacsázva megindult a
feltűnően megvilágított bár-étterem felé, és meglazította az ingét, mely a
testére tapadt az izzadtságtól. Jézusom, gondolta, ahogy az út körül
hömpölygő ködre pillantott, az ember azt hinné, ez a vacak lehűti az időt. De
ettől csak még nehezebb lélegezni. A fülledt levegő egyre súlyosabbnak tűnt,
ahogy a bejáratig ért. Fullasztó volt és különösen telített, mintha azonnal el
akarna eredni az eső. Sőt, ahogy kinyitotta az ajtót, mintha máris vízcseppeket
látott volna az üvegen. Felnézett az égre. Csak a ködöt látta, a bejárat fölött a
zöld és a narancssárga neonfénytől megvilágítva. Vállat vont, és belépett.
Ha még egy pillanatig tovább ácsorog, és visszafelé néz a kamionjára az ég
helyett, láthatott volna villámokat is a járgánya és a szomszédos kamion
között. Biztos azt hitte volna, hogy Szent Elmo tüze. Tévedett volna.
Az utcai lámpák pislákoltak és kihunytak. A köd a kamionok felé kezdett
áramlani és örvénylő turbulencia képződött közöttük. Vad kékesfehér
energiaujjak táncoltak dühösen a vontatók formálta kanyonban, sercegve, mint
az összepréselt zsírpapír. Egy portölcsér röppent fel az asztalról, papírokat és
cigarettacsikkeket sodort fel a levegőbe a kavargó levegőbe. Halk zümmögés
emelkedett hangos fütyüléssé, mintha egy láthatatlan tranzisztoros rádión
próbálna valaki állomást keresni. Aztán befogott egyet.
Már jött is.
A furcsa villámlás pörgő energiagömbbé vált, nagy szelet kavart. Mindkét
kamion visszapillantó tükre kifelé hajlott, aztán széttört. Hatalmas villanás,
mintha ezernyi vaku villanna. Aztán a sercegés egyetlen hangos reccsenéssel
megszűnt, mintha egy elnémított vörösen izzó bomba. A fény gyorsan
kifakult, füstfelhő lebegett, és megjelent valami ott, ahol egy pillanattal ezelőtt
még semmi nem volt.
Egy meztelen férfi.
Izmos testét fehér hamu borította, ami finomlisztként pergett le róla,
amikor felállt, és megfeszítette szoborhoz illően tökéletes izmait. Katonásan
rövidre nyírt haja füstölgött. Arca minden érzelemtől mentes volt. Szeme
kobaltkék, élő, mégis halott, mindent befogadott, de semmit sem sugárzott.
Karjai szimmetriáját tanulmányozni lehetne, kidagadó bicepszei precízen
keskenyednek el a könyökénél, majd matematikai pontossággal alakulnak át
erős alkarokká, melyek szinte kecses, vékony csuklókká váltak.
A titáni férfi mélyet lélegzett, hatalmas mellkasa domborodott, miközben
puhatolózva vette szemügyre a környéket. Nem különösebben zavarta a magas
páratartalom. Ez mindössze egy puszta tény volt, mely nem bírt jelentéssel,
amíg nem csatlakozott hozzá tucatnyi más adat is, mely gyors áttekintése volt
a helynek és az időnek.
Mögötte egy homorú rész hiányzott az egyik kamion hátuljából, ahol
érintkezett az időáthelyező gömbbel, s még mindig töltéstől izzott. Az ív
folytatódott a kamion mellett az aszfaltban, ahol homorú kráter volt a lába
alatt. A férfi a megjelent energiagömb közepén állt. Kilépett a kamionok
közül, és a parkolót nézte, megállt, és szemügyre vett három fényes módosított
Harley Davidson motort a neonfényes bejárat közelében, bizonytalanul
támaszkodtak lehajtható állványukra, megnyújtott mellső kerékvilláik,
nyújtózkodó acélkutyákként tartották előre mellső lábaikat. Zenegépből áradó
fojtott hangok lüktettek. A férfi benézett az ablakon. Odabenn emberek voltak,
röhögtek, vitatkoztak, és hangosan inni- vagy ennivaló után ordítottak. A férfi
megfordult, és a bejárat felé indult. Tudta, hogy bent megtalálja az egyik
motor tulajdonosát.
Dana épphogy csak belépett a bodegába. A hely pokoli volt, de legalább a
kaja tűrhető. Mellette két szőrös kamionos hajolt a chili fölé, ellenzős
sapkájukat hátratolták a homlokukra. Három ápolatlan farmeres fickó
biliárdozott a helyiség végében, üres üvegük az asztal szélén billegett. A lebuj
tulajdonosa, Lloyd olyan volt, akár egy korosodó medve a piszkos kötényben,
zsémbesen állt a pult mögött. A bár túlsó felében rögtönzött kártyajáték folyt a
fecsegő kamionosok között, akik itt akarták kivárni a köd felszálltát.
Dana felpillantott, amikor a pincérnő mellé lépett. Egy pillanatig
érdeklődve szemlélte a lány vonásait. Túl sok festéket használ. Van vagy
százhatvan centi magas, lehet tíz kiló súlyfeleslege. Azonban e súly nagy része
elöl helyezkedett el, a lehető legjobb helyen.
Danának tetszett. Jókora. És rágózik, azzal a kába, elmélázó
arckifejezéssel, mely arra utalt, hogy valószínűleg állandóan bámulja a
tévésorozatokat. Könnyű préda.
Kedvére való nő.
Ha nem lenne már felesége. Bűntudat szállta meg, és megpróbálta azzal
elnyomni feltörő vágyát, hogy a feleségére gondolt. Carla vallásos asszony,
aki nagyon komolyan veszi a házastársi esküt. Különösen a hűségről szóló
részt. Ha megtudná, hogy a férje megcsalta, belehalna. De már hat év óta
Carla a felesége. Testének minden zugát és bemélyedését ismeri, sőt minden
mozdulatát és szavát, amit csak kimond az ágyban. A Carlával való
szeretkezés olyanná vált, mintha már huszadjára nézné meg a “Szeretem
Lucyt" című filmet. Kényelmes, ugyanakkor unalmas. Mostanában minden
kanyarban az a gondolat kísértette, hogy új terepet kellene keresnie.
Fájdalmasan gyötörte a tudat, hogy az emberi faj fele nő. Különös nőstények.
Gyönyörűségesen különös nőstények. Mint ez a pincérnő...
A lány névkártyáján a Claudia név állt. Dana ráköszönt, amikor a lány
átnyújtotta a gyűrött étlapot. A lány pimasz kacsintással viszonozta a
mosolyát, és elsietett a konyhába. Dana követte a szemével a ringó csípejű,
elvonuló hölgyet. Sóhajtott, és hagyta, hogy képzelete eljátsszon a képpel. És
miközben tudata határán pornográf jelenetek kergetőztek, máris azon törte a
fejét, hogyan titkolja majd el a leendő házasságtörést Carlától. Annyira
belemerült mentális munkájának gyümölcseibe, hogy észre sem vette, amikor
a bejárati ajtó kinyílt, és egy hatalmas termetű, meztelen fickó lépett be.
 Mindenki más azonban igen. Nézték, ahogy a fickó nyugodtan
keresztülmegy a szobán, közönyös pillantása láthatóan csekély érdeklődéssel
suhan át a vendégeken.
Amit az “ember" látott, a helyiség negyvenezer bit felbontású képe volt,
fölötte alfanumerikus számsorok, melyek gyorsabban változtak, mint amit
emberi szem követni lett volna képes. A szájukat eltátó kamionosok, a tágra
nyílt szemű tulajdonos, és a megdermedt pincérnő, mind elektronikus
felbontásra kerültek és minden részlet elemzés tárgya lett, hogy értelmezze az
érzelmi állapotot és előre kiszámítsa a lehetséges ellenséges viselkedést.
Senki sem mozdult, kivéve az egyik motorost. Robert Pantelli reggelije
megfeküdte a gyomrát, és vacsorára ki akarta adni magából a mérgét. Szinte
semmi sem lepte meg az életben. Ám amit most látott, igen. Szippantott még
egyet bűzlő cigijéből, lassan leeresztette, és sötét mosoly terjedt szét még
nedves ajkain.
A meztelen ember képmezejében egy lüktető elektronikus körvonal
formálódott Robert teste körül. Ezernyi lehetséges megoldás számsora villant
fel és tűnt el a meztelen férfi látómezejében. A jelzett fickó ruháját analizálta,
és megállapította, hogy kimondottan motoros ruhát visel...
Robert számára ez megközelítőleg két másodpercig tartott. Kimutatta sárga
fogait. Elöl hiányzott néhány. Beszéde kissé akadozott az alkoholtól.
– Ez a fickó tudja, hogy legyen úrrá a hőségen.
Két társa idegesen felröhögött. A férfi egy pillanatig nem mutatott látható
reakciót, aztán közönyös, semleges hangon megszólalt, melyben nem csengett
semmiféle érzelem.
– Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra.
Robert szeme összeszűkült, aztán a cimboráira pillantott, ők várakozóan
néztek rá. Robert úgy döntött, szórakozik egy kicsit. Beleszívott a csikkjébe,
hogy a vége felvöröslött, aztán visszafordult az idegenhez.
– Nem mondtad azt, hogy kérem szépen!
Robert barátai ismét felröhögtek, ezúttal hangosabban és
felszabadultabban. Érezték, hogy ez a fickó nem fog verekedni. Lenyűgöző
felépítése dacára csak ostobán áll, és úgy néz, mint egy ártatlan kislány. Biztos
valami bolond lehet.
Robert nem szerette a bolondokat. Arra a seggfej apjára emlékeztették. És
ráadásul most már kedve támadt eljátszadozni, így hát felemelte a csikkjét, és
elnyomta az idegen mellkasán. Halk sercegés hallatszott, mint ahogy a
szalonna sülni kezd a serpenyőben. Aztán nagy csend.
Ez kizökkentette Danát az ábrándozásából, odapillantott, és a lélegzete is
elakadt, amikor megpillantotta a meztelen vendéget. Füstölgő, égett lyuk
látszott a mellkasán. És még a fájdalom legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ami
ezután történt, az olyan gyorsan játszódott le, hogy Dana szinte nem is akarta
elhinni, hogy megtörténhetett. Szinte.
A meztelen férfi előrenyúlt, megmarkolta Robert vaskos felkarját erőteljes,
hidraulikus szorítással. A motoros érezte, ahogy az elképzelhetetlenül erős
ujjak úgy szorítják a húsát, akárha acél harapófogó lenne, és teli tüdőből
üvöltött.
Robert egyik barátja felkapott egy biliárddákót, megragadta a keskenyebb
végénél, és úgy tartotta, akár egy baseballütőt. A súlyosabb vége süvítve
csapott le, és kettétört az idegen feje hátulján.
Hihetetlen módon a meztelen férfi mintha csak észre sem vette volna. Még
a szeme se rebbent. Anélkül, hogy lazított volna a szorításán, a másik kezével
hátranyúlt a dákós fickó felé, megmarkolta a dzsekije elülső részénél, és egy
kézmozdulattal kivágta a testes motorost a legközelebbi ablakon.
Üvegcserepek között, ernyedt húsként hullott a kinti aszfaltra.
Ezután az, idegen könnyedén a bárpult fölé emelte a száztizenöt kilós
Robertet, és a kiszolgálóablakon keresztül belökte a konyhába, egyenesen a
jókora sütőbe. Gőz süvített fel, amikor a forró fém a fickó bőréhez ért. Robert
üvöltött, ugrált és vonaglott, amíg füstölgő rongycsomóként a padlóra nem
zuhant.
A harmadik motoros egy húszcentis pengéjű kést rántott, és a hatalmas férfi
arca felé suhintott. Azonban az idegen elkapta a kést csupasz kezével,
megragadta a borotvaéles pengénél, és kicsavarta a motoros kezéből. Gyors
mozdulattal felhajította, aztán a nyelénél elkapta. Az idegen megperdült, a
motorost arccal lefelé a bárpultra csapta, és odaszegezte a vállánál fogva saját
acéljával.
Dana csak hármat pislogott és már vége is volt. Mint a többi vendég, ő is
olyan kába volt, hogy csak ült, és nézte, ahogy a meztelen ember megkerüli a
bárt, eltolja Lloydot, és besétál a konyhába. Nemcsak azért, mert minden túl
gyorsan történt. Vagy mert az elkövető szemmel láthatón veszedelmesebb
volt, mint a három nyilvánvalóan veszedelmes fickó. Már ez is elég lett volna,
hogy senki se mozduljon. Azonban a férfi viselkedése volt az, ami mindenkit a
székéhez szögezett. Nem volt ésszerű indok, sem elfogadható magyarázat,
sem más felvilágosítás a meztelen férfi hűvös vadságát illetően. Ami csak azt
jelenthette, hogy minden bizonnyal őrült. És azzal, aki ennyire őrült és ennyire
veszedelmes, nem érdemes szarakodni.
A mexikói szakács fejében ugyanezek a gondolatok játszódhattak le,
miközben, kitért az idegen útjából, aki egyenesen a padlón átkozódó
Roberthez sietett. A motoros felpillantott, ahogy az árnyék rávetült.
Megsebzett állatként felmordult, és megpróbálta előhúzni 45ös automata
pisztolyát, amit megpörkölődött bőrdzsekije alatt rejtegetett. Azonban
összeégett ujjai nem tudták elhúzni a ravaszt. Az idegen karja lecsapott, és
megragadta a pisztolyt, mint ahogy az ember lecsap egy legyet.
Egy elektronikailag hosszú pillanatig az idegen analizálta a fegyver
kaliberét és használatát. Az, hogy lelője vele a földön heverő motorost, nem
merült fel a lehetőségek között. A célpont időlegesen sérült. Lelőni
szükségtelen erőfitogtatás lenne. Minden, amit akart, mindössze az volt, amit
bevezetőként felsorolt. Robertre vetette közönyös tekintetét.
A motoros megborzongott, agyának minden sejtjével próbált rájönni, mihez
kezdhetne. További ellenállás szóba sem jöhet. Most már fegyvere sincs.
Lassan a zsebébe nyúlt, és bár ez fájdalmat okozott máris feldagadó kezének,
kihúzta a motor kulcsát. Odavetette a padlóra a bolond lába elé. Aztán
felnyögve egy sérült bordája okozta fájdalomtól, Robert elkezdte levetni a
dzsekijét.
Dana épp a kijárat felé oldalgott, amikor az idegen előjött a konyhából;
most már a motoros fekete bőrdzsekijében, bőrnadrágjában, és súlyos
megvasalt csizmájában. Határozottan megindult a tömeg felé, mely az
asztalhoz szegezett, nyögdécselő motoros körül gyülekezett. Sietve szétváltak
előtte, mint a Vörös-tenger. A férfi anélkül, hogy léptein lassított volna,
kirántotta a kést. A vad tekintetű, vérző ember a padlóra roskadt, miközben az
idegen folytatta útját az ajtó felé. Senki sem merészelt az útjába állni. Ahogy
elhaladt Dana mellett, ő rászólt.
– Jó estét!
A férfi megfordította – vagyis inkább hátratekerte – a fejét. Élettelen szeme
megállapodott Danán egy mikroszekundumig, ami szinte élethosszúságúnak
látszott. Aztán visszafordult az ajtóhoz, kilépett és hagyta, hogy becsapódjon
mögötte.
Dana megborzongott, és megtörölte verejtékező homlokát a kézfejével.
Krisztusra, ez közel volt!
Remegve az ablakhoz lépett. Mindenki szótlanul követte a példáját, és
néma csendben figyelték, ahogy az idegen keresztülmegy a parkolón a Harley-
khoz. Mindenki, kivéve Lloydot, aki először szintén kipillantott, aztán lehajolt
a padlón heverő sebesült motoroshoz. Egyre terjeszkedő vértócsa gyülekezett
a szőnyegen. Lloyd ledobta a kötényét, a bárpult mögé szaladt, és kiemelt
valamit egy rejtett lyukból.
Odakinn az idegen megérkezett a három motorhoz. A 45-öst az övébe
csúsztatta, és beleillesztette a kulcsot az első motor nyílásába. Nem illett. Az
idegen, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá vagy habozott volna, máris a
következőhöz fordult. A kulcs bement. A fickó átvetette a lábát a széles
nyergű, vörös-fekete, vaskos Harley 1380 köbcentis Fát Boyon. Akármelyik
normális motorszerető ember örömmel fizetett volna jó pénzt egy ilyen
motorért, mint ez. Az idegen tudatában volt, hogy ez egy különleges motor.
Sőt, egy pillanat alatt a motor teljes technikai szerkezete kirajzolódott előtte.
Azonban... ő nem normális ember volt. Ezt a fajta járművet potenciális
megbízhatósága, rugalmassága és gyorsasága miatt választotta; ezek a
lényeges követelmények, hogy végre tudja hajtani a feladatot, amivel
megbízták.
A tőrt a csizmája szárába tűzte, és egyetlen erőteljes rúgással beindította a
járművét. A motor torokhangon felmorajlott, és az egész jármű remegni
kezdett. Az idegen körülnézett, a gyorsan ritkuló ködöt fürkészte, aztán
sebességbe rakta a motort.
Mielőtt elengedhette volna a kézikuplungot, Lloyd jelent meg az ajtóban
lefűrészelt csövű winchesterével. A levegőbe lőtt, a robaj visszhangja
elnyomta a Harley morgását, berakott még egy töltényt, és az idegen hátára
célzott.
– Ne hidd, fiam, hogy csak így elpályázhatsz. Leszállsz, vagy leszedjelek?
A férfi megfordult, és hűvösen meredt Lloydra. Egy másodperccel később
üresbe rakta a sebességváltót, és lebillentette a motort a támaszára. Átvetette
rajta a lábát, és nyugodtan a tulaj felé sétált. Lloyd a helyén maradt, harag és
félelem küzdött egymással, ahogy a férfi hozzásietett, és egyenesen a fegyver
torkolatába bámult. Lloyd kipislogta az izzadtságot a szeméből, és nem tudta,
megölje-e ezt az embert hidegvérűen egy jármű miatt, ami még csak nem is az
övé. Természetesen nem engedheti meg, hogy a fickó bántatlanul terrorizálja a
vendégeit és elrabolja a tulajdonukat. Ez az ő étterme. És neki minden
vendégre szüksége van, aki csak belép az ajtaján. Ha ez a pali megússza, oda
az üzlet. Másrészt...
Az idegen keze megvillant, akár egy lecsapó kobra, és hirtelen máris az ő
kezében volt a fegyver. Egy sima, hatásos mozdulat, és a fegyver csöve most
pár centire volt Lloyd arcától.
Lloyd csak tátogott, leesett az álla. Épp azon kezdte törni a fejét, milyen
érzés lesz, amikor ilyen közelről szétlövik a kobakját, amikor a férfi egyik
kezével szilárdan tartva a puskát, a másik kezével a szíve felé kapott...
Ó, a francba...
Az idegen azonban csupán egy napszemüveget emelt ki Lloyd ingzsebéből,
felrakta, aztán máris megfordult, és visszasietett a Harley-hez. A puskát a
kormányra fektette a kuplung és a fékvezetékek közé, és nagy kavicszáport
szórva elszáguldott.
Lloyd az ajtókeretnek dőlt, örült, hogy élve megúszta.
Dana nézte, ahogy a motoros eltűnik a ködben, és arra gondolt, hogy egy
este kétszer is közel került a halálhoz. Ez intő jel lehet. Akkor és ott
megesküdött magában, hogy soha többé nem fogja házasságtörésen járatni a
gondolatait.
Carla csak az első volt azon ártatlanok közül, akinek az életét akaratlanul
és visszafordíthatatlanul megváltoztatta a második Terminátor eljövetele.
A Terminátor végigzúgott az úton, délre kanyarodott, az 5-ös útra, és Los
Angeles felé tartott. A hideg, zöldesfehér fej fölötti fények szaggatott csíkot
húztak a zúgó motorbicikli krómjára, és megcsillantak a kiborg kerek
napszemüvegén, akár a nyomjelzős lövedékek.

A két Austin
(Los Angeles, Kalifornia, 4:58)

A Hatodik utcai híd sötét árnyékában a kreatív falrajzolatok közé valaki

gondosan felpingálta spray-vel festett kicsi, precíz betűkkel: “A történelem
megállt". Ez egy rendkívüli kinyilatkoztatás volt, ha belegondolunk, hogy mi
vette kezdetét a valóságban. Ezeket a szavakat a város más pontjaira is
felfestették. Főképpen Kelet LA vasúti átjáróira, a Dodger Stadion közelében,
és a Hollywood hegyen lévő Griffith Obszervatórium külső falaira.
Senki sem figyelt fel rá.
LA színültig tele volt látnokokkal, akik a legkülönbözőbb tömeges
pusztulási formákat jósolták meg, természetes és emberi eredetű
katasztrófákat. Ez a helyszínhez tartozott, akárcsak a szmog és a pálmafák.
Azonban azt, aki ezt a három szót felfestette, városszerte ismerték. Igaz,
valószínűleg nem e művéről, de...
Ismerték.
A “Mázlista" Joe Austin rendőr a híd alatt járőrözött tízmérföldes óránkénti
sebességgel, az üres utcákat tartotta szemmel, nem vette észre, nem tudta,
vagy nem érdekelte. Figyelmét a változó alakokra fordította, melyekre ráesett
reflektora fénye, ahogy az rávetődött a láncos kerítéstől körbevett falfirkákkal
díszített épületre. Gyűlölt egyedül dolgozni ebben a körzetben. Azonban a
társa ételmérgezést kapott a szolgálatbalépés előtt, és már nem volt arra idő,
hogy valaki mást szerezzenek mellé. Újabban ismét akcióba kezdett a Fehér
Pajzs banda. Egy tizenhárom éves kislány és négyéves öccse megsérült egy
tegnapi gázolásban, és mindenki a beazonosított gyanúsítottakat keresi. Ők
azonban természetesen jobb fegyverekkel rendelkeznek, mint a rendőrség, és
nem ég bennük a buzgóság, hogy börtönbe kerüljenek, így hát Austin nem volt
éppen kimondottan filozofikus hangulatban ma éjjel.
Alaposan be volt szarva.
 Nem is sejtette, milyen alaptalan a félelme. Nem egy begőzölt agyú,
lövöldöző mama kedvencével akad majd össze. Amibe ma reggel belefut, azt
nem anya szülte. Fényviharban születik, úgy szökken létezésbe, és két helyet
cserélő időzóna löki ki magából...
Kék-fehér fényvillanás keletkezett váratlanul az épületek között száz
méterre előre. Austin gyorsított. Ahhoz azonban túl későn érkezett, hogy lássa
a talaj fölött lebegő fénygömböt. A felületén energianyalábok kavarogtak,
melyek megremegtették az épületeket, mintha egy részeg lenne, aki meg
akarna kapaszkodni. Szétszórt hulladékok és papírok röppentek a levegőbe, és
kétdimenziós kísértetekként táncoltak a szaggatott fényjelenségek körül. Egy
tűzlétra vörösen izzani kezdett, magába szívta a fényvihar kisülő hőjét.
Sercegés hallatszott, mely egyre erősödött. Aztán egy vakító villanás. Austin
átkozódott, a fékre taposott, épphogy az elektromágneses kisülés határán
kívül. Ha egy kicsit még továbbhajt, a reflektorai kialszanak és a motor leáll.
Azonban a rendőrt így is megigézték a falon táncoló fények. Gyorsan
elhalványultak.
Amikor ki akart szállni a kocsijából, minden csendes volt, csak egy kóbor
kutya vonítása hallatszott. Austin sóhajtott. Ózonszag.
Austin szíve kalimpálni kezdett. Úgy érezte magát, mintha egy mérföldet
futott volna. Esze ágában sem volt, hogy egyedül bemerészkedjen a sikátorba.
Viszont egyenruhát viselt. Jól képzett profi. Ráadásul 9 mm-es automata
Beretta van nála, tizenöt tölténnyel a tarjában. És ha csak egy transzformátor
égett ki? Akár tüzet is kezdhetett. Austin sóhajtott, és szitkokat mormolva
óvatosan megindult a két épület közti sötét részbe.
A rendőr körülnézett, alakokat keresett a sötétben, de senkit sem látott. Ide
nem világítottak be az utcalámpák. Kitörték vagy csak kiégtek... bárhogy
legyen is. A Hatodik utcai híd roppant betonívei derengtek fölötte. Már alatta
járt, egy drótkerítéssel határolt zsákutcában. Azon túl csak vasúti sínek
vannak, és azokon túl a város folyójának betonmedrű csatornái. Volt valami
furcsa a drótkerítésen. Austin a homlokát ráncolta, ahogy zseblámpája fénye
egy szabályos kör alakú lyukra vetődött a drótkerítésen. Közelebb lépett, és
döbbenten fedezte fel, hogy a lyuk szegélye még füstöl, a drótszálak izzanak.
Austin szabad keze ösztönösen pisztolytáskájához nyúlt, kikapcsolta, és
megragadta fegyvere markolatát. Austin lenézett. Egy simaszélű, kör alakú
horpadás látszott a kerítés mellett. Olyan volt, mintha valami egyszerűen
kiharapott volna egy darabot az aszfaltból. Austin elszántan próbálta leküzdeni
a sürgetést, hogy futásnak eredjen. Sajnos, sikerült neki. Pedig talán hosszú
élete lett volna.
Valaki kisurrant a sötétből a rendőr mögé. Csak egy homályos folt, valami
csillogás. Austin megpillantotta, futásnak akart eredni. Valami megvillant,
mintha egy hatalmas fehér leplet borítottak volna az öntudatára. Tudata érezte,
ahogy egy hatalmas erő felkapja, kirántja alóla a lábat, és ő az arcára zuhan.
Tompa fájdalom lüktetett bal arccsontján, ami eltört, amikor a hideg járdának
csapódott.
Kezek motoztak az egyenruhájában. Valami nedves folyt az orrából.
Semmi sem érződött jónak. A nyaka mintha nyikorogna, amikor próbálja
fordítani. Miközben öntudata kezdett elillanni, azon csodálkozott, vajon mit
akar kezdeni egy Fehér Pajzs-tag az egyenruhájával. Bármire akarja is
használni, nem jó ügyben teszi. Azonban ez már mások problémája lesz. Neki
más dolga van...
Ideje meghalni.
Egy macska kószált be a zsákutcába, és odapislantott. Egy meztelen férfit
látott, aki egy rendőr fölött térdelt, és az egyenruháját tapogatta. Az állat
borsószemnyi agyával képtelen volt felfogni, mi történik, de a szeme ettől
függetlenül látta. A meztelen férfi teste megváltozott, most sötétkék ruha
feszült rajta; a mellén ezüstös jelvény fityegett.
A macska nyugtalanul iramodott el.
Néhány perccel később a merénylő a rendőrautóhoz sietett Austin
egyenruhájában és jelvényével. A férfi besiklott a fekete és fehér kormány
mögé. Szemügyre vette a járőrkocsi belső részét, a műszereket és az
irányítóeszközöket. Mind ismerős, ott voltak az emlékezetében, bár ezelőtt
még sohasem látott ilyeneket. Egy electro-Com MDT-870-es komputer
terminál, mely a rendőrségi hálózatra volt csatlakoztatva, ott volt a műszerfal
utasülés, felőli oldalán, sötét képernyővel. A férfi szemügyre vette. Most látta
először, de az áramkörök minden milliméterére emlékezett. Odanyúlt, és
lenyomott egy billentyűt. A képernyőn egy on-line menü jelent meg. A férfi
elégedetten fordította el az indítókulcsot, aztán a visszapillantó tükörbe nézett.
Egy markáns arcot látott, erős vonásokkal, katonásan rövidre nyírt, barna
hajjal. Szürkéskék szeme mély koncentrációba mélyedt, magabiztosságot
sugárzott.
Az “új" Austin, a 473-as jelvény tulajdonosa sebességbe tette a kocsit, és
elhajtott az éjszakába. Tiszta véletlen volt, hogy egy ilyen megfelelő
azonossághoz jutott. Elvégre ő azért van itt, hogy oltalmazzon és szolgáljon.

A tábornok
(Reseda, Kalifornia, 10:58)

Ramones “Ki akarok elégülni" című száma harsogott egy dobozból egy
nyitott garázsban egy meglehetősen leromlott állagú külvárosi környéken. Az
előtéri gyep vízben ázott. Gyerekek tettek a biciklijükkel bonyolult mintákat,
az emberek a kocsijukat mosták a szappanhabos vízzel. Az ég szokatlanul kék
volt, a szél a hágón keresztül érkezett, és szmogot sodort maga előtt vissza
San Bernardinóba. Odabenn a garázsban, fél füllel a zenének nevezett dübörgő
torz hangokat hallgatva, John Connor szakértőén beállította Honda 125-ös
salakmotorja karburátorát. Hosszú, kócos haja keretezte mogorva száját és
szemét, mely utóbbi meglepő intelligenciát árult el ahhoz képest, hogy a fiú
még csak tízéves volt. Mégis, messziről ebben az öltözetben a levágott aljú
Public Enemy trikóban és a piszkos, szakadozott farmerben senki sem tudta
volna megkülönböztetni Timtől, hasonlóan ápolatlan barátjától, aki a közelben
állt, hanyagul egy csavarhúzót dobált a levegőbe és egy kézzel kapta el.
Azonban közelről jól látszott a tompább tekintet Tim szemében. Johnéban
inkább tudás és emlékek csillognak, melyek messze túl bonyolultak és
komolyak egy ilyen korú fiúcskához mérten.
Egy harminchárom éves nő jelent meg a garázs ajtajában. Janelle Voight
nagyon csinos volt. Középiskolás korában minden fiú vele akart randizni. De
sohasem volt túl okos. Azonban a folyamatos csalódások áradata megszülte
benne azt a felismerést, hogy az élet sohasem lesz jobb, mint amilyen eddig
volt, vagyis elég lehangoló. Fogalma sem volt róla, miért kellett így lennie, és
ez nyugtalanította. Janelle egyre idegesebb lett az eltelt évek alán, és
béketűrése egyre csökkent. Eközben szépsége elenyészett, csak a szorosan,
szinte kegyetlenül összeszorított szája maradt, és a szemében tompaság
csillogott, ami gyakorta egy domboldalon kérődző tehén tekintetére
emlékeztette Johnt.
Egyik csalódottsága abban állt, hogy nem bírt gyereket szülni. Ezért
jelentkezett, hogy gyereket fogadjon örökbe. Ezért vigyázott ő Johnra. És ez
volt az oka, hogy ott állt bájtalan homlokráncolással és lelógó hajjal. John
Connor eleinte sebezhető, félénk fiúnak tűnt, aki reménytelenül szeretetre
vágyik. Lehet, hogy ez igaz volt, de a fiú ezen kívül talpraesett, szeszélyes,
kritikát nem tűrő, de legfőképpen rosszcsont kölyök volt.
Az elmúlt néhány hónapban alaposan próbára tette Janelle türelmét. Ma
reggel betelt a pohár. Azonban még mindig fennállt a probléma, hogy szeretett
volna gyereket, érzelmileg sóvárgott rá, hogy felnevelhessen egyet. És
természetesen fogalma sem volt róla, hogy ki is lesz ez a koraérett fiú: egy
roppant méretű nemzetközi hadsereg tábornoka, amely hozzá hasonló
emberekből áll. Azonban ez még távoli, nem mostani dolog. A nő túlkiabálta
a zenét.
– John! Gyere be és takarítsd ki a disznóólat a szobádban! Tim hallotta, de
John úgy tett, mintha nem hallaná.
 – John? – sikoltotta Janelle olyan hangon, melyet csak egy kölykét
rendreutasító anya tud kiadni magából.
John azonban erre csak azzal válaszolt, hogy még inkább felhangosította a
magnót. Tim a tenyere mögé rejtette vigyorát.
– Tudom, hogy hallottad, amit mondtam! Azonnal kapcsold ki azt a zenét,
és gyere ide!
John azonban csak a Hondát túráztatta, a motort bőgette.
Janelle elkapta Tim arckifejezését, és a szeme Összeszűkült.
– Te meg mit nevetsz?
Tim közelebb hajolt Johnhoz, és eltűnt szem elől a motor benzintankja
mögött.
Janelle mérgesen feladta, és bevágta az ajtót maga mögött.
Tim megvárta, amíg valóban megbizonyosodott róla, hogy a nő eltűnt,
aztán megszólalt.
– A nevelőszülőid nagy bunkók, mi?
John nem tanúsított látható érdeklődést, és ha volt is benne némi
nyugtalanság, az olyan volt, mintha tölcsérrel töltötték volna a fejébe, ahonnan
később le lehet ereszteni, tüzetesebb vizsgálatra.
– Add csak ide azt a csavarhúzót! – mindössze ennyit mondott.
Tim ösztönösen odaadta. Bár két évvel idősebb volt Johnnál, ő volt a
követője. John hangjában, szemében, fellépésében volt valami, ami
természetesen vezetővé tette, bármennyire tiltakozott is ellene.
Janelle beviharzott a nappaliba. Todd Voight, a férje a heverőn
terpeszkedett, és egy baseball meccset nézett a tévében. Fakó, keskeny arca
felpuffadt kissé az alvástól, haja borzas volt. Világfájdalmas arckifejezése
levertségről tanúskodott. És még dél sem volt. Csak néhány békés pillanatra
vágyott, hogy megemészthesse a reggelijét. Ám ez a törékeny remény máris
elillant.
– Torkig vagyok ezzel a kölyökkel, esküszöm! Nem is válaszol, ha szólok
hozzá.
Todd nem tudta érte hibáztatni Johnt. Először ő sem válaszolt a
feleségének. Janelle-nek megvolt az az idegesítő szokása, hogy páros lábbal
tiport bele az ember elfoglaltságába és csalódásait hangoztatta, mintha
mindenki csak mímelné, hogy dolgozik, és valójában lélegzetvisszafojtva
várná az ő panaszkodását. Jézusom, gondolta, még mindig a képernyőre
tapadó tekintettel. A Metek vezettek eggyel, és Howard Johnson lépett az
ütőhelyre, olyan képpel mintha meg akarná ölni a labdát.
– Todd? Csak ülsz tovább a vastagabbik feleden, vagy hajlandó leszel
csinálni valamit?
 Todd visszatartotta a választ, ameddig csak tudta, aztán mielőtt a felesége
rondábban fejezte volna ki magát, megszólalt:
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Már egy hónapja nem rakott rendet a szobájában!
– Hát ez elég szokványos – motyogta, aztán körülpillantott a nappaliban, és
az orra alatt hozzátette –, főként errefelé.
Szerencsére Janelle ezt nem hallotta meg. Csípőre tett kézzel várt. Todd
arra gondolt, valaha mennyire szerette csókolgatni azt a csípőt. Azonban a
szórakozás immár elszivárgón a házasságából. És amikor John feltűnt az
életükben, együttélésük lejtője egyre meredekebb lett. Ledobta a tévé
távkapcsolóját, és a garázs felé indult.
John hallotta az ajtó csapódását. Gyorsan befejezte a csavar meghúzását, és
a csavarhúzót a nyitott szerszámkészletbe dobta. Todd épp akkor ért oda,
amikor John belerúgott a szerszámosládába (a saját szerszámosládájába), és
arrébblökte a mocskos padlón.
– Minden csupa olaj! Megmondtam, hogy idebenn ne dolgozz!
– Hozd a táskámat! – reccsent rá John Timre. A fiú lehajolt a motor mögé,
és felkapott egy műanyag hátizsákot. John felpörgette a motort. Todd
ráüvöltött a zúgó motorhang fölött:
– John, egy-kettő befelé és fogadj szót anyádnak!
John dacos pillantást vetett Toddra.
– Ő nem az anyám, Todd!
A fiú felengedte a kuplungot, és kiszökkent a garázsból, Timmel a hátsó
ülésen. Todd félreugrott, ahogy elszáguldottak mellette az út felé.
– Nem mehetsz az utcára jogosítvány nélkül! – kiáltotta utánuk, ahogy
elzúgtak, s közben pár egyetemista , gyorsan tisztult az útjukból.
Todd ostobán érezte magát ott álldogálva. A kis tökös szerette megalázni a
barátja előtt. Egyrészt azonban meg is könnyebbült. John most elment,
következésképp minden összecsapás eltolódik addig, amíg késő este haza nem
jön. Addig legalább nézheti a tévét. Talán még szunyókálhat is egy kicsit. Már
amennyiben Janelle hajlandó lesz befogni a száját.
John természetes motoros volt, bedőlt a kanyarokban, figyelt a gyerekekre
vagy autókra, melyek hirtelen feltűnhetnek a szeme előtt, mégis szívesen
belement a veszélyes helyzetekben, pusztán az izgalom kedvéért.
Végigrobogott a csendes utcákon, és befordultak egy üres parkolón át egy
útra, ami egy kerítéssel határolt szennyvízcsatorna mellett vezetett. A fiú
egyenest nekihajtott a drótkerítésben tátongó lyuknak, inkább gyorsított,
mintsem lassított. Tim reflexszerűen behúzta a térdét, amikor átzúgtak a nyílás
szélei között. Teljesen Johnra vallott, hogy kicentizte a széleket. Tim
elhatározta, hogy nem fogja kimutatni ijedtségét. Azonban akár akarta, akár
nem, a szeme tágra nyílt, amikor John úgy robogott le a lebetonozott töltésen,
mintha meg sem akarna állni.
Cikcakkban haladtak a szennyvízcsatorna mentén, melyet John
magánútként használt, nehogy a rendőrök leintsék, és csak pár centire a
szemberohanó betonfal előtt változtatott irányt, a hátsó kerék kitárolva verte
fel a sárt. Tim felkiáltott, és úgy tett, mintha nem is csak az előbb pergett
volna le az élete a szeme előtt. Hátba veregette Johnt.
– Nagy voltál, haver!
Belehajtottak egy kis tócsába, a Honda megcsúszott, már úgy látszott, hogy
eldőlnek, de John hanyagul letette a lábát, és a motor azonnal visszanyerte
egyensúlyát. Tim nagyot nyelt, aztán megpróbált nevetni. Csak krákogásra
sikeredett. Hogy ezt leplezze, odaüvöltött egy kérdést.
– Hé, valójában hol van az igazi anyád? Amikor John nem válaszolt, csak
komoran merengett, Tim tovább erősködött, kissé bosszúsan.
– Na... meghalt, vagy ilyesmi?
– Elképzelhető – felelte John olyan csendesen, hogy Tim nem volt benne
biztos, mondott-e egyáltalán valamit. Néha a kölyök igazán merev lesz, akár
az acél és ilyenkor semmivel sem lehet áttörni. Tim még mondani akart
valamit, de John teljes gázt adott, és a motor meglódult.
Tim becsukta a száját, és csukva is hagyta.

A 82-es számú páciens

(Három mérföldre Chinótól, Kalifornia, 10:59)

A főútról nem látszik. Keresztül kell menned a kicsiny szállórészen, fel a

Happy Camp út festői kilátásához, el a sportjárművek mellett, és még mindig
nem látszik. Feszülten kell nézelődni, mielőtt az ember keresztülmegy egy
kicsi kövesúton, ami egy szórványosan elhelyezkedő tölgyfákkal pettyezett,
kupolaszerű hegy körül kanyargóit. A hegy mögött végül feltűnik a tábla, a
következő felirattal: PESCADERO ÁLLAMI KÓRHÁZ A
BÜNTETŐELJÁRÁS ALATT ÁLLÓ BETEGEK SZÁMÁRA.
A tábla egy drótkerítésről lógott, melynek tetején szögesdrót akadály futott
körbe. Egy fegyveres őr ült az őrbódéban a súlyos vaskapu túlsó oldalán. Azon
túl tucatnyi nagy épület kuporgott. Minden ablakon rács látszott. Magán
biztonsági kocsik cirkáltak a túlgereblyézett földek között. A hely
megközelítőleg olyan hívogató volt, mint a KGB főhadiszállása.
Az épület belsejében még rosszabb volt. A hely egy egészségügyi börtön
volt az elmesérültek számára. Fertőtlenített fehér falak. Tiszta fehér
egyenruhát viselő ápolók taszigálták a csak női pácienseket a nyomasztóan
dísztelen folyosókon; a mindennapi testmozgás. Úgy hívták, a tolókocsis
folyosó.
Odalenn a hallban, balra volt egy rövidebb kiskapu folyosó, elektromosan
záródó ajtókkal a végein. Az első ugyanolyan volt, mint egy szokványos
börtönajtó. A másik végén szilárd, acél tűzajtó. Két tagbaszakadt gondozó ült
ez utóbbi előtt, lustán fecsegve, és az előttük sorakozó üres monitorokra
pillantgatva. Látták, mi történik a folyosó túloldalán.
Az elkülönítő szárny.
Itt a legkiszámíthatatlanabb és potenciális veszélyt jelentő pácienseket
tartották, állandóan zár alatt. Ezek túl vadak ahhoz, hogy összerakják őket
egymással, így hát minden páciens külön szürke cellát kapott. Ez ugyanolyan
kemény és nyomasztó volt, akárcsak a magánzárka bármilyen
büntetésvégrehajtó intézetben. És az étel szintén ugyanolyan vacak volt.
Dr. Peter Silberman fiatal segédorvosok kötelességtudó csoportját vezette
végig a cellákon kívüli folyosón, őket három termetes gondozó követte,
mindegyikük úgy nézett ki, mintha csak nemrégiben hagytak volna fel a
hivatásos futballal. Silberman enyhén bicegett. A térdkötése minden lépésnél
nekifeszült feldagadt, érzékeny bőrének. Próbálta háttérbe szorítani a
fájdalmat, az aktuális feladatra koncentrált. Nem lesz túl nehéz. Kényelmes
körülmények között elemében van, ékesszóló előadást fog tartani egy olyan
témáról, melyben szakértőnek érezte magát. Nehéz volt elnyomni a
hajlandóságot, hogy felsőbbrendű tudását megcsillogtassa ezek előtt a
tapasztalatlan fiatal férfiak és nők előtt, de eddig még sikerült. Most azonban
fitogtathatja nyugodtan.
– A következő beteg figyelemre méltó eset – mondta halk,
rádiópszichológushoz méltó, vontatott hangon. – Évek óta szemmel tartom. A
nyolcvankettes számú páciens: huszonkilenc éves nőnemű egyén, akinél akut
skizoeffective pszichózist diagnosztizáltunk. Az ismert tünetek: depresszió,
szorongás, agressziós rohamok, üldözési mánia.
A segédorvosok csüggtek minden szaván. Silberman precíz és objektíven
megírt tanulmányai a különböző személyiségzavarokról jelentős hírnevet
szereztek neki a szakterületén. Nem éppen ő a csúcs, de elismert specialista a
nehezen elérhető esetekben, bár gyógyítási rátája nem volt kiemelkedően
magas. Az okosabb segédorvosok tisztában voltak vele, hogy Silberman igen
rossz hatást gyakorol a betegeire. Azonban nem hülye. Évek óta a Los
Angeles-i Rendőrség konzultánsa volt, és bonyolult tanulmányokat vezetett a
legkirívóbb pszichikai viselkedésű bűnözők tucatjairól, beleértve néhány
újkeletű hírhedt tömeggyilkost is. A legnagyobb hibája az volt, hogy talán
kissé túl eszes is volt, hogy saját javát szolgálja.
 – Megérkeztünk. – Megállt a cellaajtó előtt. Hangszigetelt volt, a
kommunikáció egy ráccsal védett mikrofonon át zajlott, mely az apró
plexiablak alatt helyezkedett el. Az ajtó egyszerre tűnt középkorinak és
modernnek. Silberman bepillantott.
Napfény szűrődött be a rácsos ablakon, és ferde árnyékot vetett a csupasz,
szemközti falra. A helyiségben nem volt semmilyen berendezés, csak egy
rozsdamentes acél csap, vécé és egy fényes fémtükör.
Ez utóbbi horpadt volt.
Az ágyról leszedték a matracot, és felhajtották a falhoz, lábával kifelé.
Izzadt kezek markolták az egyik lábat, az inak kidagadtak és elernyedtek,
ahogy a zárka lakója lassú húzódzkodásokat végzett, és félrefújta hosszú haját,
mely borzosan, összetapadva mahagóniszínű, mandula formájú szemébe
hullott. A fiatal nő trikót és kórházi nadrágot viselt, ahogy lefelé lógott a
függőleges ágykeret felső lábáról, karcsú teste merev és egyenes, akár egy
acélvonalzó. Térdét behajlítva tartotta, hogy a lába ne érjen a padlóhoz.
Sovány, izmos karjával felhúzta magát, leengedte, felhúzta, leengedte. A
ritmus semmit sem változott.
Mint egy gép.
Az orvos félreállt, hogy mindenki benézhessen és láthassa.
A nő háttal volt az ajtónak, és ez idáig úgy viselkedett, mintha nem vette
volna észre, hogy figyelik. De nem így volt.
Tudta.
A horpadt tükörben elkapta a kis plexiablaknál mozgó arcok képét.
Azonban ő nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy szájtátva bámulják, mint
egy kísérleti állatot. Folytatta a húzódzkodást; karja remegett, amikor az izmai
végül kezdtek kifáradni.
Amikor a segédorvosok abbahagyták a nézelődést, Silberman foglalta el a
helyüket, magára erőltetett egy nem egészen meggyőző mosolyt, és fel
kattintottá a beszélőkészülék kapcsolóját.
– Jó reggelt, Sarah.
Sarah Jeanette Connor odafordult az ágykerettől, és rámeredt Silbermanre.
A bujkálásban töltött évek nyomot hagytak rajta. Tekintete dacos volt és
heves, azonban a szeme villogott, és szökési lehetőséget keresett. Úgy tűnt,
örökösen készen áll a harcra vagy a menekülésre. Valaha lágy ívű arca most
kemény volt és kidolgozott. Még mindig szép volt, igaz, tüzes szépségű, de
ugyanakkor űzöttnek, csapdába esettnek és elgyötörtnek is tűnt...
És nagyon sokan, akik így néznek ki, oda tartoznak, ahová őt zárták.
A lány halk, fagyos, monoton hangon szólalt meg. Ez egy állat halk
morgására emlékeztette Silbermant.
 – Jó reggel, dr. Silberman. Hogy van a térde? Silberman önelégült
arcvonásai megrezzentek. Felhúzta a szemöldökét.
– Remekül, Sarah. – Lekattintotta a készüléket, és a hallgatókhoz fordult. –
Ö, izé... Néhány hete a térdembe döfte a töltőtollamat.
Gyorsan elfojtott mosolyok villantak. Silberman folytatta, vigaszt keresve
az ismerős, kényelmes elnevezésekben. Sarah a természet egy furcsa és erős
megnyilvánulása volt, akit beskatulyázott, szó szerint, és most elméletben is,
megnyugtató szakzsargonban.
– A téveszme architektúrája igen érdekes. Azt hiszi, hogy egy halálosztó
gépezet, egy úgynevezett “Terminátor", mely persze embernek néz ki,
visszautazott a jövőből, hogy őt megölje. Ezen felül a gyermeke apja katona,
akit védelmezőül... testőrül szántak neki. Úgyszintén a jövőből. – Képtelen
volt megállni mosolygás nélkül. – A 2029-ből, ha emlékezetem nem csal.
A hallgatók vették a végszót, és kuncogtak.
– A téveszme a barátjánál kezdődött, de aztán a páciensünk is átvette. A
téveszmeátvitel elképesztő esete. Azonban ez nem olyan ritka, mint
gondolnák. Egyre többször és többször fordul elő hasonló szindróma. Egyfajta
heveny szorongásos reagálás az egyre bonyolultabbá váló technikára. Egyfajta
kísérlet védekezni egy modern városi társadalom elembertelenedése ellen. Ha
a páciens roppant energiáját inkább a gyógyulására fordítaná, semmint hogy
makacsul kitartson téveszméje mellett, mostanra már szabad lehetne.
Silberman elhallgatott, mert eszébe jutott, hogyan találkozott Sarah-val
évekkel ezelőtt egy rendőrségi kihallgatószobában. Összekerült egy kegyetlen
paranoiás gyilkossal, akivel később együtt szökött, és aki végül meghalt. A
lány eltűnt pár évre, és a sors iróniája, később az őrizetébe került, miután
megpróbálta felrobbantani valami komputertársaság helyi irodaépületét. Azóta
ő a legmakacsabb, együttműködésre nem hajlandó páciense. Ezóta már
kiszabadulhatott volna. Az orvost leginkább az zavarta, hogy képtelen volt
motiválni a lány gyógyulását. Erővel kiszakította magát a gondolataiból:
– Akkor továbbmehetünk, ugye?
A hallgatók kényelmetlenül pillantottak egymásra, aztán a következő
zárkához sétáltak. Silberman hátramaradt, és a főgondozóhoz fordult. Douglas
százkilencvenkét centi magas volt, százhúsz kilő és melegszívű, akár egy
csörgőkígyó. Silberman úgy beszélt, hogy segédorvosai ne hallják.
– Nem szeretem, ha a betegek így átrendezik a szobájukat. Gondoskodjon
róla, hogy bevegye a Thorazint.
Douglas bólintott, és intett a másik két gondozónak, hogy maradjanak vele.
Silberman megfordult, és ment a hallgatóit ki a szárnyból.
Sarah felnézett, ahogy a zárkaajtó kinyílt. Douglas sétált be lassan, és
gumibotjával hanyag, baljóslatú ritmusban ütögette az ajtót. A másik két
szolgálatos is megjelent mögötte. Egyikük valami olyasmit hozott, ami úgy
nézett ki, akár egy lefűrészelt ösztöke. Sarah már tapasztalatból tudta, hogy az
egy kábítóbot, ami áramütéssel működik. A másik egy tálcát hozott, rajta
vörös folyadékkal telt poharakat. Thorazint.
– Ideje bekapni a gyógyszeredet, Connor – mondta Douglas.
Sarah szembefordult vele, ugrásra készen, vad tekintete egyikről a másikra
villant. Érezte, hogy a düh és a félelem összevegyül benne, és kavarogva
kitörni készül.
– Kapd be te! – felelte Sarah. Douglas szórakozottan elvigyorodott, mint
szokott, de a botja még mindig az ajtót csapkodta.
– Légy jó kislány, mert ma délután felülvizsgálatra kell menned...
– Nem veszem be. Nem akarok semmi gondot...
– Nincs is semmi gond... – A főgondozó egy laza kézmozdulattal
megsuhintotta a gumibotját, és gyomron vágta a lányt. Sarah kétrét görnyedt,
térdre rogyott, nem kapott levegőt.
Douglas belerúgott az ágyba, és az csattanva zuhant le, alig pár centire a
lány fejétől. Sarah oldalra gördült, és a fájdalomtól sziszegett.
– Ha még egyszer megpróbálod, megöllek, te rohadék!
Douglas felvonta a szemöldökét, aztán elvette a kábító botot a másik
gondozótól, és közelebb lépett Sarah-hoz. Ő már tudta, mi következik.
– Menj innen; te pszichotikus roha... AAAAHHH!
A bot a lapockái közé mélyedt, ahogy megpróbált felállni. Visszazuhant a
padlóra, és a bot odaszögezte, mint egy bogarat. Apró, elektromos kisülések
sercegtek, és a lány görcsösen vonaglott. Douglas megragadta a hajánál, térdre
emelte, aztán a thorazinos poharat a szájához tolta.
– Utoljára mondom, édesem – gügyögte.
Sarah zihálva próbált kiszabadulni, de dacára megedzett izmainak, Douglas
túl erős volt neki. Nem engedhetett meg magának több testi sérülést. Minden
erejére szükség lesz, ha ki akar jutni a pokol e bugyrából.
Hunyorogva, vonakodva leerőltette a gyanús löttyöt.
Hamarosan olyan lesz, akár egy alvajáró. Sarah máris érezte, ahogy az első
letargikus hullám elönti a testét. Azt tesznek vele, amit akarnak. Itt tartják
továbbra is elzárva, távol a világtól.
És közben valami történik a fiával.
Az ő fiával...

A polaroid
(Reseda, Kalifornia, 12:04)
 John lopva meggörnyedt egy pénzkiadó előtt, a Szövetségi Biztonsági
Bank végénél, miközben Tim idegesen figyelt. John egy lopott ATM-kártyát
csúsztatott a gép nyílásába. Egy drótdarab volt a kártya végére forrasztva,
mely egy kicsi Shack rádió szerelőlapjához csatlakozott John hátizsákjában,
amely viszont összeköttetésben állt egy laptop komputerrel, ami ott hevert
mellette.
– Siess már! – sürgette Tim.
John nem sietett. Arra tanították, hogy őrizze meg a nyugalmát minden
körülmények között. A sietség hibákhoz vezethet, melyek korrigálása időbe
kerül. Ő csak egyszer akarta megcsinálni, így hát nyugodtan bepötyögött
néhány parancsot, és az apró kijelzőn megjelent a kártya kódszáma. Aztán ezt
begépelte a pénzkiadó gombjain, és beütötte, hogy ki akar venni háromszáz
dollárt. A gép tétovázott. John tudta, hogy sok egyéb dolog között, a gép
panelja mögötti nesztelen videokamera halk kattanással szalagra veszi, aki
előtte áll. Azonban ő már befújta és összekente a lencsét gyorsan száradó
dezodorral. Ha megszárad, a por el fogja takarni a lencsét. A felvétel nem fog
sikerülni.
Tim látta, ahogy egy kombi húz be a közeli parkolóba, egy kövérkés
asszony száll ki belőle, és az erszényében kotorászik.
– Valaki jön!
John reflexszerűen elkapta Tim ingét.
– Maradj, ahol vagy!
Tim habozott, nézte, ahogy a nő feléjük közeledik, lesütött fejjel, a
pénztárcája tartalmát nézegetve. Egy pillanatra rá a pénzkiadó felberregett, és
tizenöt ropogós húszdollárost adott ki.
– Könnyű préda – közölte John. Tim visszapillantott a válla fölött, és
megrökönyödött.
– Kitől tanultad ezt a trükköt?
John felnyúlt, letörölte a dezodorport a ruhája ujjával, aztán elkezdte a gép
által kiadott húszasokat a zsákjába rakosgatni.
– Anyámtól. Mármint az igazitól. Gyerünk, bébi...
Tim a közeledő asszonyra pillantott. Az most már őket nézte, de még túl
messze volt ahhoz, hogy jól láthassa, mi történik – Tim legalábbis remélte.
– Gyerünk!
Futva megkerülték a sarkot, és a motorhoz szaladtak, ami egy sikátorban
várta őket; lekuporodtak a jármű mögé, és John kiszámolta Tim részét. Öt
húszast. Tim álla leesett. Ez hihetetlen. John mindennap valami mással rukkol
elő a tarsolyából. De most...
Amikor John kinyitotta a hátizsákját, hogy eltegye a pénzét, Tim egy
fényképet pillantott meg műanyag tokban.
 – Ő az anyád?
John lepillantott a foltos, gyűrött fényképre, mely egy dzsip kormánya
mögött ülő, fiatal nőt ábrázolt. Egy németjuhász ült a mellette lévő ülésen. A
nő szomorkás, kedves arccal mosolygott. John kíváncsi volt, vajon min
mosolyoghat. Látta, ahogy a pocakja teteje enyhén domborodik. Terhes...
Vele.
Mindig belenyillalt, valahányszor ránézett.
– Igen.
– Jó fejnek néz ki – morogta Tim.
John a homlokát táncolta. Zavaros érzelmek kavarogtak benne, mint
mindig, valahányszor anyja arcára nézett. Nem akart hosszan magyarázkodni
Timnek, aki hűséges volt, de nem túl eszes, így csak annyit mondott:
– Á, komplett dilis. Ezért tartják a Pescaderóban. Az egy elmegyógyintézet.
Megpróbált felrobbantani egy komputergyárat, de elkapták és bedugták oda.
Ez úgy hangzott Timnek, mint egy jó duma, de hát az ember sohasem
tudhatja...
– Szar ügy.
– Totál roncs szegény. Menjünk!
John megpróbált közönyös macho hangon beszélni, és Tim unottá váló
kifejezése láttán tudta, hogy valószínűleg sikerült. Vállára csapott Timnek, és
felszálltak a Hondára. John berúgta, és elzúgtak a sikátorban.
Azonban anyja arca úszott a szeme elé, ahogy őt figyeli, méregeti. Ahogy
mindig.
Le van szarva, gondolta John.
De akkor meg minek őrizgeted még mindig azt a fényképet, amit tőle
kaptál? – kérdezte egy vékony hang. Le vagy szarva te is, felelte John
gondolatban, kisiklott az árnyékból, és felkanyarodott a sugarúira.

A keresők
(Reseda, Kalifornia, 12:08)

A járőrkocsi rendőrségi komputerén az ifjúsági osztály egyik aktája

látszott. Név: John Connor. Alatta őrizetbevételekor felvett adatai. Anyja neve:
Sarah Connor. Legális gyámjai: Todd és Janelle Voight. És alatta nevük és
címük: Reseda, Almond Street, 19828. A kocsi ott parkolt a ház előtt. Ott állt
már néhány perce, és közben Austin rendőr szemügyre vette a környéket.
Nemcsak a szemével látott. Egész teste tanulmányozta az adatokat tucatnyi
szövevényes módon, és az eredményeket osztályozta, és elrakta jövőbeni
stratégiai hivatkozásul.
 Austin a csapott sarkú, három hálószobás házat nézte. Szemügyre vette az
ajtókat és az ablakokat. Aztán lépésre szánta magát.
Ahogy kiszállt a kocsiból és a felhajtó felé sétált, folyamatosan az utcát
fürkészte, elemezte a részleteket, nem érzékelt közvetlen veszélyt.
Legfeljebb...
Kutyák eszeveszett ugatását hallotta a hátsó udvarból. A kutya méretét
körülbelül közepesre becsülte, ezt az adatot is hozzátette a többihez, és ment
tovább az ajtóhoz.
Todd Voight a három erőteljes kopogás hallatán lekászálódott a heverőről,
ahonnan eddig pislogva bámulta a tévét. A meccs már a harmadik menetben
tartott. Todd elszundíthatott egy pillanatra. És mi a francot lármázik ez a
kutya? Úgy hangzott, mintha egész sereg idegen akarna behatolni a kertjébe.
Ismét három határozott kopogás. Valaki más van az ajtónál. Todd magában
morgott, szitkokat mormolt. Miért nem képesek békén hagyni szombaton?
Eddig egyik istenverte dolog a másikat követte. Lecsattogott a haliba a bejárati
ajtóhoz, és mérgesen kinyitotta...
...egy egyenruhás rendőr mosolytalan arca, kifejezéstelen, s mégis szűrős
tekintete tűnt fel az ajtóban.
Todd lenyelte a mérgét, és halk, alvástól rekedtes hangon mondta.
– Igen?
– Ön John Connor nevelőapja?
Egy felhő suhant át Todd elméjén, sóhajtott.
– Én vagyok, biztos űr. Mit művelt már megint?
Austin egy pillanatig nem szólt semmit, tekintete közönyösen fürkészte a
nappali szobát Todd mögött. Látta a keverék juhászkutyát egy elhúzható
üvegajtón át. Egy drótkerítéssel körbevett területen volt bezárva a hátsó
udvarban. A kutya izgatottan rohangált fel-alá a zárt területen, és szüntelenül
ugatott.
Janelle jött elő a szobából, egy People magazinnal a kezében, és Todd
mögé lépett. A zsaru futólag szemügyre vette.
– Megengedné, hogy beszéljek vele? – mondta. Todd vállat vont.
– Sajnos, nincs itt. Reggel felült a robogójára. Ki tudja, hol lehet...
– Nincs véletlenül egy fényképük Johnról?
– Dehogy nincs. Hozd csak ide az albumot, Janelle. Janelle tétovázott, a
homlokát ráncolta, aztán csak annyit mondott:
– Rögtön. – Már ment is a kandallópárkányhoz. Todd visszafordult a
rendőrhöz.
– Elárulná, miről van szó?
– Mindössze néhány kérdést kell feltennem neki.
 Janelle érkezett vissza a fényképalbummal. Kinyitotta annál a pár
fényképnél, ami Johnról készült; egy szokványos iskolai fényképet, aki
haragosan bámul a képbe, annak örül, hogy fényképezik, de annak nem, hogy
erőszakkal spenótot etetnek vele.
A rendőr elvette a képet, és merev arccal lepillantott rá. Volt egy pillanat, –
amikor a tekintete furcsán rávillant John arcvonásaira. Todd és Janelle
azonban ezt nem vette észre.
– Helyes kis lurkó – mondta a rendőr. – Tudnák nélkülözni ezt a képet?
Janelle szórakozottan bólintott, eszébe jutott valami.
– Persze, tartsa meg. Reggel is kereste őt egy fickó. Todd bosszúsan
felmordult, jól megjegyezte azt a fickót, mert nem látta miatta Gooden
hatalmas dobását.
– Jó nagydarab fószer, motorral. Talán összefügg a két dolog? Todd
felfigyelt rá, hogy a rendőr mintha tétovázna a másodperc tört részéig. Aztán
megnyugtatóan elmosolyodott.
– Nem, dehogy. Semmi okuk az aggodalomra. Köszönöm az
együttműködést.

A Terminátor gépies cikcakkban motorozott keresztül-kasul a városban,

digitalizálta és felvette a hivatkozási pontjai közé a Völgy utcáit, miközben
cápaszerűen pásztázta a területet John Connorért. Az elmúlt félórában a
Terminátor hét kilométeres sugarú körben megismerte a várost, szakértő
módra motorozott, hozzászokott a forgalom iramához. A kiborg tudta, hogy az
ilyen tudás stratégiai szempontból hasznos lehet. Most már azt is tudta, hol
lakik a fiú, és hol szokott játszani. Már csak idő kérdése, útjuk mikor
keresztezi egymást. Gyorsított, és elhajtott a néhány tömbnyire lévő
szennyvízcsatorna felé.
Ha a kiborg az út oldalára húzódik, és vár még harminc másodpercet,
megpillanthatta volna Johnt és Timet, amint elsuhannak a Hondán alig
egytömbnyire tőle.
De néha még a Terminátorok is ki vannak téve a sors fintorainak.

Látogatási órák
(Pescadero Állami Gyógyintézet, 15:06)

Napsugarak hullottak Sarah felhorzsolt arcára. Az ágyon ült, hátát a falnak

vetette, lebegett. Arca viszketett, szeme kidülledt a szemhéj alól. Szaggatottan
lélegzett, kimerültén, mégis megpróbált eszméletén maradni, kiverekedni
magát az erős nyugtató hatása alól. Már kezdett veszíteni, lassan magába
roskadt, a jelentés nélküli lét szomorú, magányos hűvösségébe, amikor
gyengéd ujjak cirógatták meg az arcát. Az ujjak könnyedén cirógatták a bőrét,
és a letargia széttört körülötte, akár egy üvegbúra.
– Sarah, ébredj! – suttogta egy ismerős hang.
Sarah kinyitotta a szemét, és felnézett az ágya szélén ülő emberre.
Elhanyagolt szőke haja volt, és hosszú, mocskos esőkabátja A tekintete lágy
volt, fiatalos, imádó, bár az arcán a brutális gyermekkor sebhelyei, nyomai
látszottak. Sarah-nak még a lélegzete is elakadt.
Kyle Reese volt az.
Fájdalmas, forró könnyek szöktek a szemébe. A férfi képmása
megremegett. Szerette volna tisztán látni a férfit, de nem mert pislogni, mert
félt, hogy ha behunyja a szemét, sose látja többé.
– Kyle? – suttogta. A férfi először nem felelt, de nemcsak egy szellem volt.
Sarah érezte kezének melegét az arcán. És annyi szeretet sugárzott a
tekintetéből...
Szerelem.
Szerelem, ami arra késztette, hogy az életét adja Sarah-ért...
A helyzet lehetetlensége úgy nyulait belé, mintha megdöfték volna.
– Te nem lehetsz itt – sóhajtotta. – Meghaltál.
A férfi bólintott, és azon a dallamos, puha hangján megszólalt, mely eszébe
juttatta Sarah-nak, milyen ifjú is volt még ez a harcedzett veterán.
– Tudom. Ez csak álom, Sarah.
– Igen. Gondoltam. A Thorazin. Bevetették velem...
Sóvárogva néztek egymás szemébe. És egy pillanat alatt mindaz a
fájdalom, iszonyat és halál, melyet Sarah magában hordozott Kyle halála óta,
most félretolódott, úgy hogy a szerelem fel tudott törni alóla, tisztán és erősen,
mint abban a pillanatban, amikor szeretkeztek. Sarah ki akarta nyújtani a
kezét, hogy megérintse Kyle-t, de a karjait ólomsúlyok húzták le.
– Szoríts magadhoz! – suttogta.
Kyle átölelte, és gyengéden ringatta. A lány könnyei eleredtek,
végiggördültek az arcán, és lepotyogtak a férfi mellére.
– Szeretlek – mondta Kyle gyengéden. – Mindig is szeretni foglak.
– Ó, istenem... Kyle, olyan nagy szükségem van rád.
A férfi megemelte Sarah állat, és szájon csókolta, ajkaik először alig
érintkeztek, de aztán egyre forróbban tapadtak egymásra, ahogy a szenvedély
elragadta őket. Ó, istenem, gondolta Sarah, érzem az ajka ízét. A gyötrő
fájdalom a gyomrában elenyészett, bizsergés váltotta fel, ahogy a férfi
testének kézzel fogható érzete új életet serkentett a lányban.
Sarah a férfi vállába temette az arcát, elfojthatatlanul sírt, elveszítve a
tartását, amit oly gondosan épített fel az utolsó tíz év alatt, érezte, most
betemeti a heves szerelem, amit ez iránt a halott férfi iránt érzett. Azonban
most, amikor megszólalt, a férfi hangja furcsán hideg volt.
– Hol van John, Sarah?
Hirtelen csak üresség volt ott, ahol az előbb még Kyle állt. Sarah hevesen
lélegezve nyitotta ki a szemét.
Kyle most a szoba túlsarkában állt, és vádló pillantással meredt rá. Sosem
látta még ezt a kifejezést a férfi arcán ezelőtt. Mélységes bűntudat zúdult át
tőle a testén.
– Elvették tőlem – felelte csendesen.
– Most már John a célpont. Meg kell védened. Most nem védi senki.
– Tudom! – Sarah csalódottan próbált felkelni, Kyle felé nyúlni, de a teste
valahogy nem akart engedelmeskedni.
– Ne add fel, Sarah! A fiunknak szüksége van rád. Erőlködve próbált
küzdeni a sírással, de olyan volt, mintha egy árhullámot akarna visszatartani.
Régóta nem sírt már. De most, Kyle előtt nem bírta abbahagyni.
– Tudom, hogy szüksége van rám, de én nem vagyok olyan erős, mint
amilyennek állítólag lennem kellene. Senki sem hisz nekem. Még ő sem.
Elvesztettem a fiamat. Eltoltam a küldetést!
– Talpra, katona! – mondta Kyle, és felemelte az ágyból. – Jusson eszedbe
az üzenet, Sarah... a jövő még nincs megírva. Nincs végzet, csak ha bevégzed.
Azt az üzenetet ismételte el a lánynak, amit a felnőtt John Connor bízott rá a
katonájára, hogy adja át anyjának, amikor találkozik vele. Ez a pár szó
tudatára ébresztette elrendeltetettségének, mint amit tennie is kellett. Gyakran
gondolt erre a frázisra az eltelt évek alatt. Azonban az utolsó néhány hónapban
megfeledkezett róla. A lehengerlő állati sürgetés nyomása alatt, hogy
elszökjön innen, sok mindenről megfeledkezett. Túl sok mindenről.
Kyle az ajtó felé fordult.
Sarah szíve nagyot dobbant.
– Kyle, ne menj el!
A férfi lassan szembefordult vele.
– Már nem sok ideje maradt a világnak, Sarah! – intette.
Aztán kinyitotta az ajtót, és kiment. Sarah erőlködve próbálta mozdítani a
lábát, de mintha csak élettelen csövek lettek volna. Eszelősen pillantott fel a
nyitott ajtóra. Hirtelen élénkséggel keresztülvánszorgott a helyiségen. Feltépte
a zárt ajtót, és kisurrant a folyosóra. Jobbra nézett. Üres.
– Kyle! – kiáltotta pánikba esve.
A másik irányba fordult. Lehetetlen módon, a férfi már százméternyire járt
tőle, nagy léptekkel haladt a homályos folyosón, esőkabátjába burkolózva, és
eltűnt egy sarok mögött.
 Sarah utánaszaladt, meztelen talpa csattogott a hideg linóleumon, kórházi
hálóinge mögötte röpködött. Úgy tűnt, a folyosó felfelé dúl, akár egy gigászi
taposómalom. A sarokba mintha a végtelenbe nyúlna. Egy végső erőfeszítéssel
elérte a sarkot, és befordult.
Reese épp most tűnt el egy másik sarok mögött.
A lány utánairamodott, de habozva torpant meg egy elágazásnál. Kyle a
folyosó végén állt egy kettős ajtó előtt. Kinyitotta, belépett, és egy gyönyörű,
napfényes reggel köszöntötte. Sarah végigfutott a folyosón, és kirontott a zöld
fűre. Körülnézett.
Egy viháncoló gyerekekkel teli játszótér volt, csúszdákkal, mászókákkal,
hintákkal. Reese eltűnt.
Egy minden mást elnyomó, rettegő érzés emelkedett benne, mint a süvítő
láva. A lehető leggonoszabb látvány tárult elé a világon.
Sarah kinyitotta a száját, hogy tiltakozóan felordítson, de nem jött ki hang a
torkán. Már elkésett. Semmit sem tudott tenni, csak nézni, ahogy egy második
napkelte nyílik a horizonton. Az eget hirtelen színes vércsíkok borították eh
Aztán minden felrobbant, és a robbanást égető, heves hő- és lökéshullám
követte. Sarah látta, amint végighömpölyög a horizonton, befeketít mindent,
amit elér, és füstölgő salakká zsugorítja a fákat, házakat és az utakat. Aztán
eléri a játszóteret...
A szentségtelen ragyogásban, mely forróbb, mint ezer nap, a gyerekek
lángra kapnak, mint a gyufafejek. Sarah is meggyullad, még megpróbál
felsikoltani, amint látja, hogy a kis testekről leég a hús, és fehér csontok
csillannak elő. Csend lett, senki sem menekült a leírhatatlanul obszcén
jelenetből.
És minden nagyon világos. Több fény, mint amit valaha is igényeltek,
könyörtelen bevilágítja a gyermekek haláltusáját, ahogy megfeketedett
hernyókként vonaglanak, a hőtől megrepedezett talajon. Sarah előrenyúl,
megragadja a füstölgő drótkerítést, keze lángra lobban.
Ez a lökéshullám úgy söpört végig a kiégett horizonton, mint egy szinte
teljesen szilárdnak tűnő, sűrített levegőből álló fal, és ezt kétszázötven
mérföldes óránkénti sebességű rettenetes szelek követik.
A gyerekek, akik mostanra salakszobrokká dermedtek játszó
"helyzetükben, szétporladnak, és a szél elsöpri hamvaikat. A lökéshullám
nekivágódik Sarah-nak is, egy pillanat alatt letépi a megszenesedett húst a
lány bordáiról. A radioaktív gombafelhő kavargó mancsa felkapja, beszívja a
nukleáris robbanás szívébe, ahol az egyesült anyag úgy ragyogott, mint a
pokol tátongó kapuja, hogy elnyelje a lelkét...
 Sarah elfordította a fejét az ablakán besütő meleg napfénytől, kipislogja
könnyeit, levegő után kapkod. Egész testében remeg, izmai merevek. Kórházi
hálóinge izzadtságtól nedves.
Kinyitotta a szemét, és lepillantott. A padlón hevert a felfordult ágy mellett.
A Thorazin ismét előidézte a styxi lidércnyomást, a rémálmot, mely
hamarosan valósággá válik. Sarah túlságosan is jól tudta, hogy a háború
közeleg. Ezernyi éjszakán elpusztult már benne. Az ember azt hinné, az
ilyesmi idővel könnyeddé és légiessé válik, mint a normális álmok szoktak. Ez
azonban egy valós vízió volt, mely hamarosan be fog következni, és minden
egyes alkalommal egyre rosszabb lett, mintha a Végzet ereje, ami mozgásba
fogja lendíteni, egyre közelebb hozná minden szívdobbanással.
Kyle azonban sohasem jött még el hozzá ezekben az álmaiban. Jelent ez
valamit? Semmit? Vagy végül mégiscsak összeroppan, elveszti az eszét, és
kétségbeesetten keresi a kiutat a realitásból, egy hulla karjaiban? De nem,
Kyle valami fontosat mondott. Zavaros agya megpróbált visszaemlékezni az
álombéli szavakra…
Johnnal kapcsolatban. Most már a fiú a célpont. És a világnak már nincs
sok ideje. Az ő aggodalma tört fel a tudatalattijából, de eddig még sohasem
adta őket Kyle Reese szájába.
Sarah érezte, ahogy a tarkóján feláll a szőr, és egy rettegéshullám söpört
végig rajta.
Valami készül.
És innen képtelen lesz megakadályozni.
Hátrasöpörte összetapadt haját, és feltápászkodott. Így vagy úgy, de ki kell
jutnia innen.
Ma este.

Visszajátszás
(Pescadero Állami Gyógyintézet, 15:58)

Sarah egy kicsiny, csupasz szobában tartózkodott. Marlborót szívott, amit

egyik gondozójától kunyerált, és karba tett kézzel hallgatta saját, vékonynak
és távolinak tűnő hangját. A videomonitor felé fordult, ami egy görgethető
kocsin nyugodott, és önmagát látta, amint halkan beszél a kamerába, szeme
alig bír fókuszban maradni a beadott gyógyszer hatása miatt. A szalagot nem
sokkal a merénylet után vették fel. Sarah elképedt, milyen veszettül
próbálkozott akkor. Korábbi önmaga így szólt:
 – ...olyan... akár egy óriási villanólámpa fénye, ami egyenesen a szemembe
világít... valahogy mégis látok. Nézze, ez az álom minden este ugyanúgy tér
vissza, miért pont én...
Silberman atyai hangja hallatszott a szalagról. A doktor nem látszott, mivel
oldalt ült, a kamera látószögén kívül.
– Kérem, folytassa...
Az igazi Silberman most a közelben ült, nézte az önmagát figyelő Sarah-t.
Két gondozó állt az ajtónál, közönyösen bámulták a videót, de ugrásra készen
álltak, ha Sarah-n esetleg kitörne a dühöngés.
A monitoron Sarah vonakodva folytatta, neheztelően vágta oda a
láthatatlan Silbermannek.
– A gyerekek olyanok, akár az elégett papírlapok... feketék, mozdulatlanok.
Aztán a lökéshullám odaér, szétrepülnek, mint a pernye...
A videón Sarah nem bírta folytatni. A fejét rázta, sírt. A valódi Sarah hűvös
kifejezéssel nézte a monitoron látszó nőt, szeme karikás volt, de száraz.
Silberman szólalt meg a szalagon, őrjítőén megnyugtató hangon.
– A katasztrófával vagy a világvégével kapcsolatos álmok nagyon
szokványosak, Sarah...
– Ez nem álom, maga barom! Ez a valóság! Pontosan tudom a napját.
– Nem kétlem, hogy ön valóságként éli meg.
– 1997. augusztus 29-én, maga is kurvára valóságosnak éli majd meg!
Mindenkinek szar napja lesz, aki nem hord legalább kétszáz tonnás
ólommellényt.
– Nyugodjon meg, Sarah...
Azonban a monitoron látható Sarah természetesen nem bírt megnyugodni.
Dühösen rángatózott, egy őrült látnok, aki igazságának tudatában lángol.
– Úristen, maga azt képzeli, hogy ép és egészséges, holott egy hulla. És
mindenki. Ők is, maga is, az egész kóceráj, minden por és hamu.
Felugrott a székből. Egy gondozó rohant a kamera látómezejébe, és
visszalökte. Ennek nem volt közvetlen hatása, csak Sarah rikoltozása
erősödött fel.
– Maga az, Silberman, aki egy kurva álomvilágban él, mert én tudom, hogy
ez a valóság. A valóság!
Az igazi Silberman felemelt egy távvezérlőt, és megállította a szalagot,
kimerevítette Sarah eszelősen eltorzult arcát.
A 82-es páciens megkövült arccal fordult el a képernyőtől. Tudta, hogy
Silberman válaszra vár Összeszedte minden maradék józan eszét, s bár
majdnem elhányta magát, sikerült rámosolyognia a fölényes fattyúra. Végül
sikeresen kinyögte:
 – Most már sokkal jobban vagyok. Meggyógyultam. Silberman bólintott,
leereszkedően mosolygott, és közben a töltőtollával játszadozott.
– Igen, az állapota sokat javult az utóbbi időben. – Sarah némi elégtétellel
látta, hogy Silberman szórakozottan a zakója zsebébe csúsztatja a tollat.
Amit Sarah ezután tett, talán a legnehezebb dolog volt, amit valaha is
tennie kellett. Udvariasan kellett viselkednie Silbermannel.
– Jót tett, hogy ismét van célom, van valami, amit alig várok.
– És mi lenne az? – kérdezte Silberman, ismét meglepetten.
Sarah habozott. Rápillantott arra a valamire, amit tükörnek vélt. Gyanította,
hogy a túloldalán egy másik megfigyelőszoba lehet, ahol az orvostanhallgatók
és néhány pszichológus dohányfüstöt eregetve néha-néha lejegyez valamit.
Jó lenne felkapni egy széket, és belevágni a tükörbe, a tenyérbemászó
képükbe...
Visszafogta magát. Ez volt a legfontosabb nap élete hátralévő részében.
Csinálnia kell valamit, hogy kijusson innen. Hason kell csúsznia ezek előtt a
bolondok előtt. Belemenni az ostoba játékukba. Minden mozdulatát
mérlegelik, lejegyzik minden rezdülését, és kiértékelik ép elméjét a rejtett
szobából. Ha a jó szavakat mondja, akár ha varázsszavak lennének, ki fogják
engedni.
Visszafordult Silbermanhez, és kierőszakolt egy magabiztos, egyenletes
mosolyt.
– Hát, igen, maga azt mondta, hogyha hat hónap után javulást mutatok,
akkor feloldja a szigorított őrizetet, és látogatót is fogadhatok. Most, hogy a
hat hónap letelt, nagyon várom, hogy láthassam a fiamat.
Silberman kissé hátradőlt a székében, egy pillanatig egyensúlyozott,
töprengett.
– Értem. Térjünk csak vissza egy kicsit azokhoz a Terminátor gépekhez.
Most már nem hiszi, hogy léteztek?
A mosolya kezdett szétesni, de Sarah ismét erőt vett magán.
– Nem léteznek. Most már tudom – mondta olyan meggyőzően, ahogy csak
tőle tellett.
Silberman ismét bólintott, és valamit firkáit egy mappába, aztán ismét
Sarah-ra nézett, unott tekintetével vizslatta.
– Pedig többször elmesélte, hogyan sajtolta össze az egyiket egy
hidraulikus présben.
– Ha ez megtörtént volna, lennie kellene valami bizonyítéknak. Találtak
volna valamit a gyárban.
– Értem. Szóval most már nem hiszi, hogy a cég eltussolta?
A döntő pillanat. Silberman tolla könnyedén dobolt a lapon,
másodpercenként koppant, mielőtt Sarah válaszolt.
 – Nem. Miért tették volna?

A rosettai kő
(Irvine, Kalifornia, 16:01)

Miles Dyson az ablaknál állt a Monolith legfelső emeletén, és a lenti

parkolóban várakozó kocsik tetején megcsillanó napfényt figyelte. A
háromszintes fekete bazalt- és üvegépület a Cyberdyne Systems
laboratóriumainak kiterjedt főhadiszállása volt. Dyson szeretett volna már
visszatérni a laboratóriumába, a rá váró munkához. A harmadik szint az
adminisztrációs épület volt, ahol a piaci és a testületi ügyintézők dolgoztak.
Dyson keveset tudott arról, mit csinálnak, és még kevésbé érdekelte.
Gyakorlati ember volt, aki szívesen boncolgatta világa kicsiny szegletét az
ötleteivel és a negyedéves költségvetéssel. Ez utóbbit szándékozott módosítani
a Cyberdyne vezetősége, és emiatt kellett az előbbinek feszülten dolgoznia.
Dyson sohasem volt képes kellően megértetni magát a nem szakmabeliekkel,
de mostanában ki kellett tekintenie a kutatási területéről, és vitába szállni a
bürokratákkal. Ezt a változtatást nagyon nem szerette, bármily szükséges volt
is.
Lehet, hogy Miles Dyson volt a legfontosabb ember a bolygón, de lehet,
hogy az egész történelemben, bár ezt senki, még Dyson sem gyanította. Ö volt
a speciális műhely felügyelője a Cyberdyne-nél, egy ragyogó képességű
mikrofizikus és vegyész. Ám ő eredetileg baseballjátékos szeretett volna lenni.
A száznyolcvanhat centi magas, karóvékony ifjú egy belvárosi
középiskolában végzett Detroit-bán, és abban reménykedett, hogy
sportösztöndíjat nyer valamelyik nyugati egyetemre. De, nem volt elég jó
játékos hozzá. Nem tudván, hogy mihez kezdjen, egy pályaválasztási
tanácsadóhoz fordult, aki megérezte rejtett képességeit. Rávette, hogy
ismételje meg a felvételijét.
Dyson matematikából olyan magas pontszámot ért el, hogy állami
ösztöndíjat nyert a CalTech egyetemre Pasadenában. Ez egy olyan időszak
volt, amikor az Egyesült Államok szinte vadászta a jő képességű
matematikusokat, akik felérnek a japánokkal. Minden támogatást megadtak
annak, aki valamilyen matematikai képességet árult el, mely megéri a
továbbképzést.
Dyson eleinte rendkívül bizonytalan volt. Elég jól boldogult az algebrával,
de korántsem olyan jól, mint a baseballal szerette volna. Ám az első tanéve
után rájött, hogy rettentő jó érzéke van az egyenletekhez és a képletekhez.
 Professzorai eleinte szkeptikusan tekintettek rá. Társadalmi háttere,
közepes felvételi pontszámai angolból és biológiából, no meg a színes
belvárosi kifejezésmódja megbélyegezték, mint csodabogarat, egy idióta
tudóst. Talán egy parányi faji előítélet is közrejátszott ebben. Akkortájt Dyson
pontosan úgy járkált, beszélt és öltözködött, akár a többi detroiti fekete ifjú,
merthogy az volt.
Azonban később, ahogy Dyson képességei elképesztő módon
megnyilvánultak, az egyetem ifjú zsenijei befogadták. A Cyberdyne toborzói
elcsábították, és a diplomaszerzés után alacsony beosztású laboránsként
kezdett dolgozni, de egy figyelemreméltó és nagyon titkos témán. Csak két
évvel később sikerült maga mögé utasítania minden vetélytársát, és vált
műhelyfőnökké. És mostanra a Cyberdyne egy kicsi törtető mikrochip
üzletházból többmillió dolláros társasággá vált, és a küszöbén állt a nagy
áttörésnek a mesterséges intelligenciák történetében.
Azonban most Dyson semmi mást nem akart, csak visszatérni a
munkájához.
A Cyberdyne tulajdonosa és igazgatója lépett be az üveg és acél irodába.
Greg Simmons alaposan megöregedett azalatt a tíz év alatt, amióta
megalapította a társaságot. A versenytársakkal vívott versengés és a
küszködés, hogy megszerezze a többi tag fölött a többséget, akik csak pusztán
befektetők voltak, belevert pár szöget a koporsójába. Mindössze ötvenegy
éves volt, de legalább tíz évvel öregebbnek tűnt. Valaha dús, sötét haja
megritkult és szürke lett. Májfoltok tarkították a bőrét, és kissé bicegve járt az
ízületi gyulladástól a csípőjén. El fog még élni egy darabig és tovább
gazdagodik, mielőtt meghal, de ez első pillantásra nem egészen így látszott. A
rákos betegek egészségesebbnek látszanak.
A nagy csapás Simmons elmeállapotán öt évvel ezelőtt történt, amikor az
üzlettársa, egy mókusképű, de jó eszű fiatalember, egy bizonyos Jack Kroll
meghalt egy agytumortól. Kroll volt az igazi hajtóerő a társaság első sikerei
mögött, és már a küszöbén álltak, hogy kifejlesszenek egy vadonatúj
mikrochipet, az úgynevezett ostya-tárat. Ez forradalmasította a
komputergyártást és Simmonst milliárdossá tette. Azonban a szerencsétlen
kölyök meghalt, mielőtt befejezhette volna a kutatást. Évekbe telt, mire
megtalálták a megfelelő utódját. Simmons úgy vélte, ebben az emberben
találta meg, aki itt állt az ablaknál. Dyson még mindig úgy nézett ki, mintha
húszéves lenne, bár már betöltötte a harminchármat. Fizikai dolgozói köpenye
ellenére Dyson végre megfejtette Kroll utolsó bonyolult jegyzeteit, és most új
lendületet adott a fejlesztésnek saját intellektuális gőzerejével. Ahelyett, hogy
különálló áramkörökön dolgozott volna, Dyson egy komplex egység
kifejlesztésén fáradozott.
 A baj csak az volt, hogy ez az ember minden pénzt felemésztett. Egyre több
és több munkatársat akart, és a Cyberdyne hatalmas pénzeket fizetett, hogy
elcsábítsa a legjobbakat más konkurens cégektől. És minél több ember
dolgozott a témán, annál nehezebb volt biztosítani a titkosságot. Dysonról
mindenki tudta, hogy meglehetősen hanyag e tekintetben. Simmons számos
alkalommal berendelte a szőnyeg szélére, és feddte meg a biztonsági előírások
megszegése miatt. Olyan volt, mintha egy gyermeket dorgálna meg. Egy
gyermeket, aki minden ászt a kezében tart. Dyson mostanra már rájött, hogy
Simmons inkább üzletember volt, semmint tudós. Bár jól ismerte társasága
végtermékeit, fogalma sem volt róla, hogyan készítették azokat. Nem tudós
volt. Még csak nem is volt különlegesen Okos. No igen, dolgozott műszaki
rajzolóként és tervező technikusként különböző kicsi elektronikai cégeknek,
azonban a sikerét mindössze egyetlen dolognak köszönhette...
Egy szerencsés fordulatnak.
Tíz évvel ezelőtt Simmons a Kleinhaus Elektronikánál dolgozott Los
Angeles környékén, előzetes komputer kapcsolási térképeket készített. Egy
reggel, amikor megérkezett a munkahelyére, odakinn kellett várnia, amíg a
rendőrség összekapart egy tetemet a gyár padlójáról. A múlt éjszaka valami
robbanás történt. Két ember, egy férfi és egy nő betört valamiért és művelt
valamit. A férfi meghalt, a nő pedig állítólag megőrült.
Amikor beengedték, Jack, aki akkor a segédje volt, egy furcsa
mikroáramkör darabot hozott oda neki. Kíváncsiságtól hajtva átlopódzott a
rendőrségi kordonon, és megszerzett pár különös roncsdarabot a robbanásból.
Ilyen technológiát sem Simmons, sem Kroll nem látott még soha. Ahelyett,
hogy átadták volna Kleinhausnak, felmondtak, a fejük búbjáig eladósodtak, és
saját társaságot alapítottak. Cyberdyne-nek nevezték el.
Az első két évben majdnem éhen haltak, csak azzal foglalkoztak, hogy
rájöjjenek, mit is találtak. Végül Jack Kroll kezdte megfejteni egy apró
áramkör működési elvét, mely akár egy elektronikus rosettai kő, utat mutatott
más kisebb, de gyümölcsöző felfedezésekhez. A társaság sikerrel piacra dobott
egy új gyorsító chipet. A harmadik és a negyedik évben egészséges profitra
tettek szert. De aztán Kroll agydaganatot kapott. Lázasan dolgozott,
jegyzeteket körmök gyógyszeres kábulatában, de meghalt, mielőtt eljutott
volna a következő áttörésig.
Most itt volt Dyson. Szintén a küszöb előtt.
De úgy zabálta a társaság profitját, akárha pattogó lenne.
Simmons megköszörülte a torkát, és Dyson idegesen fordult felé.
– Elnézést, hogy ilyen sokáig várattam – mondta Simmons –, de a társaság
többi tagja nem egészen értett egyet a költségvetése néhány sorával.
Mielőtt Dyson bármit is szólhatott volna, Simmons feltartotta a kezét.
 – Ne aggódjon. A legtöbb felől eloszlattam a ködöt.
Gyenge blöff, gondolta Dyson. Tudta, hogy az öregnek fogalma sincs, mit
is művelnek valójában az ő technikusai. Azonban Simmons egy mérföldről is
kiszagolt mindent, így Dyson óvatosan megvárta, amíg a főnöke közelebb jön.
Simmons megkínálta whiskyvel. Dyson udvariasan visszautasította.
Meg kellett várnia, amíg Simmons felhörpinti a sajátját. Végül az öreg
elvigyorodott.
– Nos, végül is megkapta a következő negyedévi támogatást. Pokoli időt
éltem át, amíg rávettem a többieket. Eredményt akarnak, amit már az év végén
piacra dobhatunk. Biztosítottam őket, hogy maga méltó lesz a bizalmunkra,
így hát tegyen meg nekem egy szívességet, és ne költsön el mindent egy
helyén.
Mindketten kényszeredetten nevettek. Nem voltak barátok. Az alapvető
dolgokban egyet kell értenie két embernek ahhoz, hogy barátok legyenek. És
ez a két ember távol állt egymástól, szinte minden tekintetben. Kivéve a
Speciális Műhelyt. És még abban is, mindketten különböző célokat forgattak a
fejükben. Dyson örült a magas fizetésnek, de nem a pénzért csinálta.
Egyszerűen tudásra vágyott. És ha e tudásvágyával kissé előbbre viszi a
világot, az csak még jobb.
Simmons csak még többet akart abból, amiből már így is sok volt neki.
Bizonyos értelemben mindketten megszállottak voltak.
Dyson úgy érezte, kettőjük közül ő a boldogabb.
Kezet rázott Simmonssal, és megígérte, hogy személyesen fogja
tájékoztatni a kutatás haladásáról.
Amint tudott, Dyson távozott, és a lifthez sietett. Amikor egyedül maradt a
kárpittal bevont fülkében, diadalmasan felugrott. Szinte biztos volt benne,
hogy a legtöbb kérést elutasítják. Valószínűleg alábecsülte Simmons
szenvedélyéét a Speciális Műhely és jelenlegi feladatuk iránt. Most mindent
megkapott, amire szüksége van, hogy befejezhesse a munkát. Már nincs
messze az az idő, amikor átugorják az utolsó akadályt, és mindent megtudnak
a Kettes Tételről.
Az ajtó sustorogva nyílt ki a második emeleten. Dyson keresztülsétált a
gesztenyebarna előcsarnokon a vaskos, biztonsági ajtóig, melyen egy
krómtábla állt: SPECIÁLIS MŰHELY: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL
RENDELKEZŐKNEK. Bedugta az elektronikus kártyáját a résbe. Az ajtó
szétnyílt.
Dyson belépett az M. I. (Mesterséges Intelligencia) laborba. A helyiség tele
volt processzorsorokkal, mágneslemez meghajtókkal, teszttárakkal és
prototípus gyűjtő területekkel. Mindenfelé vastag kábelek kígyóztak a padlón.
Ha egy laikus lépett volna be ide, azt hihette volna, hogy egy
telefonközpontba került.
Dyson a helyiség közepére sétált, és a buzgó arcok felé fordult.
– Jó napot, katonák. Megkapják a fizetésemelést!
Kollegái tréfálkozva szalutáltak és éljeneztek. Senki sem viselt
munkaköpenyt. Mindenki farmerban és papucsban volt. Mindannyian fiatalok
és jóeszűek, mint Dyson. A konzolok előtt ültek, Pepsit iszogattak,
gyorsételeket harapdáltak, és megváltoztatták a világ által ismert technológiát.
És most vállon veregették a főnöküket, és kezet ráztak vele. Dyson mindenkit
leültetett, és mondta nekik, hogy ma korán távozzanak. Általános nyögések
hallatszottak. Senki sem szeretett korán elmenni. A versengés az asszisztensek
és a technikusok között hevesen tombolt. Azt az embert, aki először hagyta ott
az asztalát, megvetették, ők nem csak hat napot dolgoztak egy héten, de
gyakorta szombat este is bennmaradtak. Ezeket az embereket nem érdekelte a
pihenés, sem az, hogy elvigyék a családjukat egy moziba. Az akarták, amit
Dyson akart: a választ a megragadó kérdésekre. És a hatalmat, amivel
megváltoztathatják a világot.
Bryant, az egyik legpimaszabb fiatal asszisztens, odarohant Dysonhoz.
– Mr. Dyson? Az anyagosok még egy tesztet le akarnak futtatni a Kettes
Tételen, és jóvá kell hagynia, hogy azt kiadják.
– Jó. Gyerünk. Megnézem. Bryant alig bírt lépést tartani Dysonnal, aki
keresztülsietett a laboron.
– Nézze, Mr. Dyson, tudom, hogy én még nem vagyok itt túl régen, de
kíváncsi lennék rá, elmondja-e... már amennyiben tudja...
– Mit kellene tudnom?
– Hát... hogy az honnan való?
– Ezt a kérdést egyszer már én is feltettem. Tudja, mit válaszoltak rá?
Semmi kérdés.
Dyson odaintett a boltíves szoba előtt álló őrnek. Az bement velük a
kicsiny helyiségbe, és megállt velük a modern technikájú boltíves ajtó előtt.
Akárcsak a rakétakilövő állomásoknál, két kulcs volt szükséges a
kinyitásához. Az őr és Dyson bedugták a kulcsaikat, és egyszerre fordították
el. Aztán Dyson begépelte a kódot a falba illesztett panelen. Egy pillanatra rá a
boltíves ajtó egy sorozat kattanás kíséretében kitárult. Dyson belépett.
Bryant odakint maradt az őrrel, aki feljegyezte Dyson nevét és belépése
időpontját egy mappába.
Dyson egyedül volt a helyiségben, egy acélszekrényhez lépett és kinyitotta.
Egy lezárt dobozban, semleges gázban egy apró termék volt. A Kettes Tétel
jelölés egy kerámia téglalapot tartalmazott, megközelítőleg dominó méretűt,
májszínűt. Széttört, nagy erőfeszítéssel rekonstruálták, és egy fémkeretbe
illesztették. Ez a furcsa technológia egy rejtélyt képviselt, melynek megoldása
dollármilliókat hozhat a Cyberdyne-nek. De ennél többet is jelentett. Az
áramkör tervezése és a használt anyagok teljesen ismeretlenek voltak Dyson
számára. A nagy kérdés ismét rágni kezdte, hogy Bryant felvetette ugyanazt,
ami egykor őt is foglalkoztatta.
Tényleg, honnan származhat ez?
Ki készítette el eredetileg ezt az áramkört?
Az oroszok? Nem valószínű. A tervezés túlságosan finom ahhoz.
A japánok? Ez elképzelhető lenne, de akkor miért nem jelent meg hasonló
technológia a tengerentúlon?
Nem, ez egész másfajta anyag volt. Dyson képtelen volt elhinni, hogy az
öreg agyából pattanhatott ki. És Jack Kroll magával vitte a titkot a sírba. A
jegyzeteiben nem volt utalás arra nézve, honnan származik ez a különös chip.
Azonban Dysont más megválaszolandó kérdések is emésztették. Most ez volt
az élete.
Benyúlt, kivette a chipet, még a semleges gázzal töltött tárolójában, egy
speciális kiképzésű kocsira rakta, úgy kezelte, mint a Torinói Lepelt. Mielőtt
bezárta volna a szekrényt, tekintete a szomszédos szekrényre esett. Ezen az
Egyes Tétel felirat szerepelt.
Ha Bryant és a többiek sejtenék, mi van emögött az ajtó mögött! Csak
három ember tudott róla. Egyikük már halott. A másik a társaság tulajdonosa.
A harmadik pedig ő. Hirtelen impulzusra kinyitotta a szekrényt, és egy
nagyobb tárgyat pillantott meg... egy bonyolult, mechanikus fémkezet és
alkart.
A könyök résznél a fém elgörbült és szétlapult. Azonban a kézfej és az
alkar sértetlen volt, bár a krómfelület kissé megpörkölődött és elszíneződött.
Egyenesen állt vákuum tárolójában, mintha szalutálna. Dyson rámeredt,
gondolatai elkalandoztak.
Ki az isten gyártotta ezt?
Ne kérdezze.
Egy pillanatig rémület vágott belé, mintha emésztési zavarai lennének. Az
Egyes és a Kettes Tételt lopták. Nem szabad megbíznia Greg Simmonsban.
Mi van, ha... Ám ekkor agyának racionálisabb fele helyre zökkent. Kétkedése
alkotóelemeire hullott, és eltárolódott későbbi elemzésre. Lehet, hogy ezek a
tárgyak lopottak, lehet, hogy egy titkos kormányszerződés részeként állították
elő. Ha majd megfejtette a Kettes Tétel titkát, ráér ezen rágódni. Addig
azonban...
Habozva becsukta a szekrény ajtaját, és kulcsra zárta.
 Ítélet
(Pescadero Állami Gyógyintézet, 16:13)

A csend a kikérdezőszobában szinte fülsiketítőén hatott. Sarah a saját

lélegzetét is hallotta, és a távoli rovarok zümmögését, a hipnotikus lüktetést.
Az ajtónál álló gondozók úgy nézték Sarah-t, mintha ő is közéjük tartozna.
A tükör túloldalán a doktorok és Silberman összevetették a róla készített
jegyzeteiket. (Sarah még mindig magán érezte tárgyilagos tekintetüket. Tudta,
hogy most határoznak a sorsáról. Oly képzetlen volt taktikailag. Túl sokat
beszélt nekik. És az igazság nem hozott szabadságot.
Azonban oly hosszan hordozta már magában a titkot. Amikor először
elkapták, olyan átkozottul megértőek voltak. Sarah bízott bennük. Bízott
benne, hogy értik a dolgukat, és rájönnek, hogy ő nem őrült. Tévedett.
Ezek doktorok, akik egy pszichológus szemén át látják a világot. Az
egyetlen tapasztalatuk a valóságról csak az absztrakt emberi viselkedés
tanulmányozásából származott. Képtelenek voltak elfogadni, hogy ő egy
épeszű nő egy tébolyult világban.
Annak ellenére, hogy egy elmeklínikán volt, Sarah borotvaélesen
különbséget tudott tenni valóság és fantázia, álom és prófécia, képzelgés és
tapasztalás között.
Pescaderói tartózkodása alatt sokszor átlépte a határvonalat. De mindig
tudta, hol tartózkodik. Silberman ezt sohasem értette meg. Mindent egyetlen
nézőpontból látott. A sajátjából. És az ő oldalán állt a tudomány és a filozófia.
És ez az ő területe volt. A gyógyintézet tele volt profetikus képességű nőkkel.
Sarah rájött, hogy tökéletesen beleillik ebbe a képbe. Elvégre a fia neve is
John Connor. A rövidítése ismerős: J.C. – Jesus Christus. És az apja egy
fantom a jövőből. A fia születése nagyon közel állt a szeplőtelen
fogantatáséhoz. És a fia önfeláldozása fogja megmenteni a világot. Ó, igen,
megsértette a törvényt. Tulajdont rongált. Egyértelmű volt számára, hogy
Silberman nézőpontjából ő tökéletesen őrült.
Ki nem lenne az, tudván, mit tett? Tudva, hogy a civilizáció hamarosan
visszazuhan a szakadékba. Hogy sok millió ártatlan ember fog rettenetes halált
halni. És még ha neki sikerül is innen kijutnia, megvédenie Johnt, amíg ki nem
emelkedik a hamuból lázadó seregével, akkor is olyan tömeges pusztulás és
megsemmisülés fog bekövetkezni, ami még a legedzettebb harcosok számára
is elképzelhetetlen.
A háborút akár megnyerik, akár elveszítik, a gyerekek akkor is meg fognak
halni.
És ha őt valahogy itt tartják ezek között a falak között, és nem tudja
megvédeni Johnt, az emberiség kipusztul.
 Persze, hogy ettől a tudattól megtébolyodott.
De tudta, mit csinál.
Silberman jött vissza a szobába hüllőszerű mosolyával, és leült az asztal
túlfelén. Megvakarta az orrát, aztán szórakozottan felütötte a jegyzettömbjét.
Aztán megszólalt.
– Nézze, Sarah... van egy kis probléma. Tudom, milyen intelligens nő, és
szerintem azt mondja, amit hallani akarok. Nem hiszem, Sarah, hogy
komolyan is gondolja.
Sarah tudta, hogy sohasem tudott meggyőzően hazudni. Nem sikerült
becsapnia a pszichológust. Nem lehetett mit tenni, csak könyörögni.
Előrehajolt, és minden csalódottságát és fájdalmát egyetlen mondatba
sűrítette:
– Muszáj találkoznom a fiammal!
Silberman elfordult. Sarah tekintete követte. Min töpreng? Nem, döbbent
rá, csak egy ásítást nyom el. Még egyszer próbálkozott.
– Silberman úr, kérem. Könyörgök. John iszonyú veszélyben van. Legalább
hadd hívjam fel...
– Félek, nem lehet. Egyelőre nem... Sajnos, azt kell javasolnom a
felülvizsgáló bizottságnak, hogy itt tartsuk újabb hat hónapig.
Sarah érvelt neki, próbálta becsapni, együttműködött vele minden
tekintetben, küzdött ellene, könyörgött neki, mindent elmesélt neki, amit csak
tudni akart, még élete legintimebb részleteit is, lemeztelenítette a lelkét, és
mindez fikarcnyit sem számított. Silberman már réges-rég elhatározta magát.
Olyan tántoríthatatlan volt, mint a vak végzet.
És Sarah tudta, hogy veszített.
Az alig leplezett ellenségesség állati dühben nyilvánult meg, Sarah
átvetette magát az asztalon, és torkon ragadta Silbermant.
– ROHADÉK! – sikoltotta.
Silberman hátraesett, kétségbeesetten küszködött, de a lány acélos ujjai
elkezdték összeszorítani a légcsövét. Azonban egy másodperccel később a két
gondozó elrángatta a lányt, és a falnak csapta. Sarah kábultan esett hátra, de
aztán kigurult az elérhető távolságból. Ismét Silbermannek rontott, és el is
kapta volna, ha a nagyobbik gondozó nem lett volna futballhátvéd fiatalabb
korában. Rávetődött a lányra, mindketten az ajtónak zuhantak, a férfi került
felülre, és szinte benyomta a lány bordáit a súlyával. A levegő kiszaladt Sarah
tüdejéből, mégis úgy vonaglott és rángatózott, mint egy sarokba szorított hiúz.
Silberman a köpenye zsebében kotorászott, és egy injekciót húzott elő.
Óvatosan lecsapott Sarah karjára, és beledöfte a tűt.
– Az istenit! Engedjen el! Maga nem tudja, mit művel, doki! Maga halott.
HALLJA?
 Silberman igenis jól hallotta. Csengett a füle ennek a boszorkánynak a
rikoltozásától. Sietve intett, és a gondozók könyörületesen kivonszolták. Az
ajtó becsukódott mögöttük, hirtelen csend lett.
Silberman vörös képpel kisöpört néhány hajtincset a szeméből, nagy
levegőt vett, aztán megfeszült, mert eszébe jutott, hogy kollegái figyelik a
tükör mögül.
Sikerült összeszednie mosolyát, feléjük fordult, vállat vont.
– Íme, egy mintapolgár.
Sarah-t a zárkájába vonszolták. Egész idő alatt küzdött, de nem sikerült
kiszabadulnia. A gondozók belökték. A lány a falnak hátrált, amikor Douglas
jelent meg az ajtóban. A főápoló rávigyorgott, és két műanyag poharat
mutatott.
– Na, mit mondtam? Ugye, hogy szükséged van a gyógyszeredre. –
Megindult felé.
Sarah kijátszotta utolsó, kétségbeesett kártyáját.
– Douglas, várj. Hallgass meg. Bármit megteszek, hogy kijussak innen.
Érted? Bármit!
Douglas alig egy méternyire tőle megállt. Gondolkozni látszott. Aztán
megszólalt.
– Akkor vedd be a tablettát. A másik két gondozd közelebb lépett. Egyikük
kezében ott volt az elektromos bot. Douglas hozzátette.
– Nős ember vagyok. Miféle gennyes alaknak nézel?
Aztán odanyújtotta a poharakat.
Sarah zsibbadtan nyúlt értük. A szeme kidülledt, miközben gépiesen
lenyelte a gyógyszert az egyik pohárból, a vizet a másikból, aztán mindkettőt
visszaadta. Douglas bólintott, és átadta azokat az egyik segédjének.
– Szájat kitátani – parancsolta Sarah-nak.
A lány engedelmeskedett, és Douglas végighúzta ujját a lány szájában, a
tablettát keresve. Sarah csak nehezen tudta megállni, hogy rá ne harapjon
minden erejével.
Douglas hátralépett, és rákacsintott.
– Na látod. Lefogadom, máris sokkal jobban érzed magad. – Aztán
kivezette a többieket a zárkából. Sarah megvárta, amíg az arcok eltűnnek a
kicsi kémlelőnyílásból, aztán a vécéhez sietett. Ledugta az ujját a torkán, és
kényszerítette magát, hogy kiokádja a tablettát. Gyorsan lehúzta.
Mély lélegzetet vett, próbálta összeszedni minden energiáját, és az ágyhoz
ment. A falnak támasztotta, és elkezdett felhúzódzkodni rá. Egy, kettő, három,
négy. Gondolkodás nélküli, gépies mozgás. A csalódottság és a düh
megnyilvánulása. Minden az izmaiba áramlik. Erősíti. Egy napon elég erős
lesz ahhoz, hogy legyőzze mindőjüket.
 Nem fogja feladni.
Soha.

Célkeresés
(Reseda, Kalifornia, 16:26)

A két tízévesforma lány a földalatti szendvicsüzlete előtt állt és fanyar

képpel vizsgálták a fényképet, amit a rendőr mutatott nekik. A zsaru széles
mosollyal hajolt ki járőrkocsija ablakán; mosolya meleg lett- volna, ha nem
lett volna olyan erőltetett. Az egyik lány levette a tekintetét a férfi különös
arckifejezéséről, és ösztönösen zavarba jött. A másik oda sem figyelve
mondta:
– Az előbb itt volt. Úgy negyedórája. Azt mondta, hogy a Galériába megy,
ugye?
– A Gelériába? – kérdezte Austin.
A lány egy jókora bonyolult betonépület felé mutatott, mely látszott a
házak fölött pár tömbnyire.
Austin odafordult, és alaposan megnézte. Hirtelen visszakapta a fényképet,
és akkora csikorgással fordult ki a parkból a Galéria felé, hogy megijesztette a
lányokat.
Néhány háztömbnyire a Terminátor lassan cirkált a Harley-n, tekintete
összevissza járt a belátható területen a biztonsági kamera vak
állhatatosságával.
Csak idő kérdése.
És a Terminátornak bőven volt ideje. Elég energiát hordozott mélyen az
alvázába ágyazva, hogy legalább száz évig járhasson még megállás nélkül.
Némi takarékoskodással ezt az időt a végtelenségig el lehet nyújtani. A
türelem azonban nem erény volt az embergépnél, hanem stratégiai előny.
A kiborg előbb-utóbb meg fogja találni a célpontját.
Átzúgott egy szennyvízcsatorna fölötti felüljárón. A Terminátor nem csak a
szemével figyelt, – mely természetesen nagy látófrekvenciájú volt, de a
füleivel is, melyek közül az egyik minden külső zajt regisztrált, míg a másik
minden szélsüvítést és forgalmi zajt kiszűrt, hogy már csak egyetlen zajra
figyelt: egy 1990-es Honda 125-ös salakmotor hangját. E hang figyelése
beivódott az elsődleges memóriába közvetlenül a cél profilja alatt.
Előbb vagy utóbb.
Az elmúlt három órában két lehetséges járművet szűrt ki. Egyiket egy
tizenéves lány vezette, a másikat egy középkorú férfi, egyikük sem felelt meg
a profilnak.
 Aztán ismét megtörtént.
A Terminátor feje hirtelen elfordult. Ismét meghallotta a keresett zajt.
Tekintete simán siklott a hang irányába, és gyorsan kiszúrta a forrását.
Két tizenéves egy Hondán a csatornánál.
A hamis szemek mögötti lencse elfordult, tizenötszörösére nagyította a
képet, aztán digitálisan kimerevítette a vezetője arcát. EGYEZÉS, villant fel
John Connor elmosódott képe mellett.
A Terminátor megfordult a nagy Harley-vel, és bevágott egy utcára, ami
párhuzamosan haladt a csatornával. A célpont veszettül száguldott a
betonkanyonban. A Terminátornak gyorsítania kellett, hogy ne veszítse, szem
elől. Egyik szeme közvetlenül előre nézett, mesterségesen teremtett
mélységérzetet generált egy komputeres szellemképpel. A másik szem a
célpontra tapadt, hivatkozási ellenőrzéseket futtatott a másik utas személyére
nézve, de semmit nem talált (semmilyen adat nem szerepelt róla), és máris
kinetikus vizsgálatokba kezdett, és arra a következtetésre jutott, hogy a
célpont túl messze van, és túl gyorsan mozog ahhoz, hogy kapcsolatot
teremtsen vele.
Utol kell érnie.
A Terminátor előredőlt, és növelte a sebességét. A Harley a csatorna
melletti kavicsos földúton suhant, a csatorna mentén.
Ekkor egy másik utcához ért és lassítania kellett, rápozicionálnia másik
szemével egy vészhelyzetre, hiperreális mozgását és tömegészlelését
kihasználva kikerülte az oldalról közeledő furgont, és egy hajszálnyira húzott
el mellette. Amikor a Terminátor megpróbálta ismét bepozicionálni a
célpontot, sehol sem találta.
Sietve végigfürkészte a lenti csatornát. Nem jutott eredményre.
Ám ekkor meghallotta a salakmotor magas hangú berregését. Azonnal
gyorsan végigfürkészte a területet a mozgó zsákmány után.
A salakmotor egy rámpán felhajtott a csatornától az útra, fél tömbnyire
előtte, és befordult a Galéria parkolójába, egy roppant méretű, négyemeletes
bevásárlóárkádba.,
A Terminátor simán elhúzott néhány lassúbb kocsi mellett, és közeledett.

A támadás megindul
(Resedai Galléria, 17:06)

John keresztültört a népes videoárkádon. Egy halom ócskaság ábrázolt

elektronikus hangeffektusokkal és villogó képernyőkkel tömegpusztítást
videoméretekben. Tim lekopott egy “Aliens" játéknál, ahol két barátjával
találkozott. John odabólintott néhány ismerős iskolatársának, aztán beállt egy
tinédzser mögé, akit nem ismert, s aki egy “Desert War" játékban minden F-
14-esét leszedte rakétákkal. John a támadási mintát figyelte.
A fiú jól csinálta.
Amikor az utolsó repülő is ronccsá robbant szét, és a GAME OVER
megjelent a képernyőn, John lépett a helyére, és bedobott egy zsetont.
Hátrahúzta a botkormányt, és a “talaj" máris elmaradt. John felvonta a
szemöldökét és egész lényével a képernyőre tapadt. Az első rakéta váratlanul
jött, de azonnal reagált rá, gyorsan alábukással kerülte el. Aztán egy újabb tűnt
fel. John szétlőtte a szárny alatti ágyújával.
Ez a játék könnyű volt.
A fedett parkolóban a Terminátor leállította a Harley-t a mozgólépcsők
mellett sorakozó motoroknál. John kicsi Hondája büszkén állt a nagyobb utcai
motorok mellett. A Terminátor leparkolt a gépével, és leállította a motort.
Austin rendőr keresztültört az emberfolyamon. A hely tele volt minden
korú szombati bevásárlókkal. A zsaru egyik fiatal arcról a másikra nézett,
kereste az igazit. Odament néhány sráchoz, akik a második emeleti Perry
Pizza bárnál álldogáltak, és megmutatta nekik a képet. Csak a vállukat
vonogatták. Rápillantott egy biztonsági őrre, aki kíváncsian nézte. Austin
számba vette a lehetséges alternatívákat, egy másodpercre rá odasétált a
férfihez, megmutatta neki a fotót, és megkérte, hogy szóljon neki, ha meglátja
a fiút.
Az árkádban John most épp heves csatát vívott, csúcsot akart javítani a
“Missile Command"-ban. Elszántan védekezett, ahogy az ellenséges ICBM-ek
felfejlődtek az ő fegyverei ellen... a robbanófejek csak úgy záporoztak felé...
három, négy, nem, öt egyszerre. John olyan keményen rángatta a joysticket,
ahogy csak bírta, de nem tudott elbánni velük. A világot egy hatalmas, fehér
gombafelhő borította be.
Vége a játéknak.
Megjelent a pontszáma. A felső harmadban volt, de a háborút elvesztette.
Unottan oldalgott el a játéktól, keresni egy másikat.
Austin rendőr épp most haladt el az ablak előtt. Tekintetét végigvillantotta
ott, ahol az előbb még John állt...
...a fiú csak az imént hagyta ott, és most olvadt be a tömegbe.
A zsaru ment tovább, le a csarnokba, eltűnt szem elöl.
John megállt egy “Afterburner" szimulátor játéknál. A zsebébe nyúlt.
Rengeteg zsetonja volt még. Bebújt a fűikébe.
A Terminátor úgy tört keresztül a vásárlókon, mint Paul Bunyan az erdőn;
hosszú szárú rózsákat tartalmazó dobozt tartott a kezében, mintha egy forró
randevúra sietne. Módszeres magabiztossággal mozgott, tudta, hogy a célpont
a közelben van. Egyik arcot a másik után vette szemügyre. A belső csengő
nem hangzott fel.
Előbb vagy utóbb...
Austin a sétálóutca végéhez ért. Futólag minden szinten ellenőrizte az
üzleteket. John Connor sehol. Fordult, hogy visszafelé is megtegye az utat: hot
dogárus, cipőbolt, ajándékbolt, pizza szalon, tacoárus, könyvesbolt,
videoárkád, tengeri ételek étterme...
Austin visszafordult a videoárkád felé. Egy tucat kölyök feszített a
bejáratnál, próbálva megjátszani a nagyfiút. Sokan járkáltak ki-be egész idő
alatt. Austin úgy döntött, kezdésnek alaposabban átnézi a videoárkádot.
Odasétált fecsegő, bohóckodó fiatalokhoz.
A terem túlsó végében John MIG-eket szedett le Tim surrant oda hozzá,
megkopogtatta a vállát, megpróbálta megjátszani a hidegvérül, de csak
részben sikerült. Visszafojtott pánik érződött a hangjában.
– Figyelj! Itt egy zsaru, és téged keres. Nézz csak oda!
– Na, persze – mondta John, megrántva a vállát.
– Tényleg, haver, odanézz!
John tudta, hogy az egész csak duma, de azért odapillantott az
“Afterburner" sarka mellett. Egy magas, sovány egyenruhás zsaru tartott oda
egy fényképet egy csapat kölyöknek a közelben. Azok szájtátva bámultak rá, a
homlokukat ráncolták. Az egyikük felé mutatott.
John szíve kalimpálni kezdett, és épp akkor húzódott le, amikor a zsaru
odapillantott. Kibújt a másik oldalon, és ösztönös visszavonulással az árkád
hátulja felé tartott.
Anyja korán megtanította rá, hogy a zsaruk többnyire rosszat jelentenek.
Austin elindult felé, és megpillantotta Johnt, ahogy elillan az árkádbeli
gépek sora között. Austin utánavetette magát.
John hátrapillantott a válla fölött, és legrosszabb félelmét látta
megvalósulni, ahogy a zsaru lökdösődve tört utat magának a tömegben.
Gyorsított sebességén, és kikerült egy alacsony, kövér fiút.
A zsaru feldöntötte a kövér fiút. Dühös ordítozás kezdődött mögötte, ahogy
rohanni kezdett John után.
Johnnak se kellett több. Hanyatt-homlok rohant.
A zsaru utána.
A kölykök dőltek, akár az ólomkatonák, ahogy Austin keresztültört rajtuk.
John átrohant az árkádon, hátsó irodákon és- raktárakon, kicselezte a segéd
igazgatót, és kirontott a hátsó ajtón a szolgálati folyosóra. A hosszú, rossz
világítású alagút egyenesen a fedett parkolóba, a meneküléshez vezetett. Ha
sikerülne odáig eljutnia! John kalimpáló szívvel iramodott a távoli ajtó felé.
Félúton járhatott, amikor a Terminátor belépett.
 John abban a pillanatban felismerte az arcát. Sokszor látta az
újságkivágásokban, amiket az anyja gyakorta megmutogatott neki. Az a fickó
volt. Az az őrült hapsi, aki szétlőtte a rendőrséget. Az, akit az anyja
Terminátornak tartott. Most itt áll előtte, az orra szinte az arcába ér. John
kétségbeesetten próbált lefékezni, mielőtt beleütközik az idegenbe.
A célpont feltűnt.
A virágos doboz kinyílt, egy puska hideg fekete acélja bukkant elő a
dobozból, a rózsák a padlóra hullottak. A Terminátor csizmája a virágokra
tiport, amikor fegyvere csövét felemelve előre lépett.
John az iszonyattól megdermedve csapdába esett a folyosó jellegtelen
lősávjában, akár az imént játszott videojátékok élő verziója. Az idő egy
pillanatra csikorogva állt meg, és a fiú ebben a megkövült állapotban
rádöbbent, hogy az őrült hapsi meg akarja ölni.
A Terminátor kifejezéstelenül tolt egy golyót a töltényűrbe, lassú,
folyamatos mozdulattal, mintha már milliószor megtette volna. A csattanás
robajként hatott a folyosóban.
Az idő kezdett visszatérni normális sebességéhez, ahogy John megcsúszva
megállt, és megperdült, hogy visszafelé rohanjon.
Azonban a zsaru döngő léptekkel rohant felé, futás közben rántotta elő
Berettáját, és egyenesen rá célzott!
John visszapillantott az idegenre. A fickó a homlokára irányította a puskája
távcsövét. John sosem érezte még ilyen elveszettnek magát egész életében. A
hűvös, esztelenül vad látomások, melyek annyi éjszakán át kísértették, most
valósággá válnak, és ő áll a középpontban.
John semmit sem tudott tenni ellene.
Ekkor valami őrült dolog történt...
A puskás hapsi váratlanul megszólalt.
– A földre! – mondta színtelen, közönyös hangon.
Johnnak annyira tetszett ez a hang, hogy azonnal engedelmeskedett, a
padlóra vetette magát.
A puska dörrenése a feje fölött szinte megsüketítette.
John hátrapillantott, és látta, hogy a zsaru pont akkor kapja a golyót a
mellkasába, amikor elsüti a pisztolyt. Lövése ártalmatlanul kap gellert a
plafonon. Mielőtt újra lőhetne, az idegen még egy golyót nyomat belé.
Aztán még egyet.
Minden lövés után előbbre lép, és puskája tárját a zsaruba üríti; hátrafelé
tereli a folyosón minden egyes találata erejével. John nem lát vért, csak
krómos villanásokat, ahogy a golyók egymás után vágódnak a zsaru húsába.
Mindegyik robbanást harsány, csengő visszhang kísér.
Aztán tompa csend.
 John tágra nyílt szemmel ül fel, nem lélegzik, csak tátogva nézi a halott
rendőrt a folyosó túlsó felén.
A zsaru mozdulatlanul feküdt a hátán.
Árnyék hullott Johnra, erre felnézett, és az idegent látta maga fölött. Az
azonban nem Johnt nézte, a folyosó túlsó felét leste. John visszafordult.
A rendőr lassan felült.
John a szemöldökét táncolta, és úgy érezte, ismét lidércálom gyötri.
A rendőr feltápászkodott, mintha csak megcsúszott volna, nem pedig 10-es
kaliberű golyókat lőttek volna belé. John képtelen volt felfogni.
A Terminátor azonban igen. Durván megragadta John dzsekijét, a mellére
rántotta a fiút, aztán megperdült, épp akkor, amikor a zsaru lőni kezdett a
Berettával. Olyan gyorsan és sokszor húzta meg a ravaszt, hogy úgy tűnt,
mintha géppisztollyal lőne. A 9 mm-es lövedékek a Terminátor hátába
fúródtak, véres lyukakat fúrtak a motorosdzsekibe.
Egy ijedt ember bukkant fel egy pihenőszobából, és egyenesen a
tűzvonalba lépett, a sortűz azon nyomban leterítette. Aztán a Beretta üresen
kattant.
John remegve nézett le, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy őt nem
találták el. Az őrült hapsi teste kapta az összes találatot. Azonban a fickó
egyáltalán nem mutatott fájdalmat. John szájtátva bámult a vérző sebekre,
miközben az ember fél kézzel felemelte őt, és belökte egy elektromos
kiszolgáló szobába. Ledobta az üres puskát, és megindult a rendőr felé.
A zsaru eldobta a kiürült tárat. Az zörögve hullott a padlóra. Sietve, de
nyugodtan berakott egy másikat, és ugyanazzal a mozdulattal hátrahúzta a
szánt.
A Terminátornak még hat métert kellett megtennie. Határozott léptekkel
haladt tovább. A zsaru tüzet nyitott. Golyók vágódtak a kiborg mellébe, apró
vérszökőkutak és szövetdarabkák röppentek szét minden becsapódásnál. A
Terminátornak szeme se rezzent. Még három méter. BANG BANG BANG
BANG!
Sem a zsaru, sem a Terminátor arckifejezése nem mutatott semmi változást,
miközben a golyók cafatokra tépték a Terminátor bőrdzsekijét. A pisztoly tárja
ismét kiürült. A Terminátor megállt félméternyire a zsaru előtt. Egymást
méregették egy másodpercig. A kiborg sovány, egyenruhás ellenfele fölé
tornyosult. Úgy tűnt, mintha ketté tudná roppantani, akár egy gyufaszálat.
A Terminátor több szempontból is megvizsgálta, és tudta, mivel áll
Szemben. Azonban csak kevés technikai információ állt a rendelkezésére, csak
az ellenfél szakkifejezéstára, alapvető működési elve, előnyei, hátrányai.
Ennek az információnak a beprogramozását sietve végezte az az ember, aki
csak az emlékezetére támaszkodhatott. A kiborg végigfutott a taktikai
lehetőségeken, egy tucatnyit kiértékelt egy másodperc alatt, és egyik sem tűnt
pozitívnak.
Egy tanulságot azonban máris levont a kiborg: jobb lesz támadni.
Kinyújtotta a karját, megragadta a zsaru vaskos karját, Austin azonban
visszafogott egy meglepően erős ellenfogással.
John kilesett az ajtó mögül, és esetlenül bámult a két küzdőfélre, akik
nekicsapkodták egymást a folyosó mindkét falának. A vékony vakolat
lehullott. A kisebb ember a levegőbe emelte a Terminátort, akárha csak egy
játékszer lenne, keresztülvágta a falon, és utánaugrott.
John a hátsóján ült, dermedten a rémülettől. Agya képtelen volt
kiókumlálni, mi történik. De aztán egy újabb adrenalin rohamra
feltápászkodott, és eszébe jutott, hogy menekülnie kell. A lábát ernyedt
szivacsnak érezte, és majdnem felbukott, de a két ember csatározásának zaja a
fal túloldaláról erőt adott neki. John szaladni kezdett a parkoló felé, nekirohant
az ajtónak, és kirontott a fedett parkolóba.
A biztonsági őr a bevásárlóközpont első emeletén még mindig a tömeget
fürkészte, lát-e valakit, aki hasonlít a gyanúsítottra, akire a rendőr az imént
hívta fel a figyelmét, amikor hangos reccsenést hallott magasan fölülről. A
harmadik emeletről jött. Üvegcserepek záporoztak le. Emberek sikoltoztak. Az
üvegdarabok egy nagyobb függő növénykosárra hullottak, szétvagdostak egy
gondosan nyírt bokrot. Az őr hátraugrott, a pisztolyáért nyúlt, a pisztolytáska
csatjával babrált. Amikor ismét felpillantott, egy embert látott átrepülni a
harmadik emeleti fém és üveg korláton, kecsesnek nem mondható
hátraszaltóval szállt el, mintha elhajították volna, akár egy rongybabát. Nedves
cementzsákként csapódott a sikoltozó tömegnek.
Austin rendőr jelent meg a korlátnál, félrecsapott egy lábára tekeredett
próbababát, és lepillantott. A biztonsági őr bizonytalanul leengedte a
fegyverét, és nézte, ahogy a zsaru hirtelen megperdül, és eltűnik szem elől.
Kábult törzsvásárlók tülekedve adtak utat a zord külsejű rendőrnek, aki
visszafelé tartott a betört ruhabolti kirakaton át, és lassan futásnak eredt, nagy
ugrásokkal, akár egy ragadozó. Próbálta kiszámítani a célpont lehetséges
menekülési irányait, de ezek a digitális kódok semmit sem jelentettek volna
egy emberi elmének. Mert természetesen “Austin" olyan messze állt az
embertől, amennyire csak lehet.
Hat másodpercen belül visszaért a szolgálati folyosóra, és úgy dübörgött
végig rajta, akár egy emberformájú mozdony lefelé a lejtőn. Futás közben
újratöltötte a Berettáját, szinte mintegy mellékes ügyként.
Az első emeleten a Terminátor teljesen mozdulatlanul feküdt az
üvegcserepek között. Egy férfi, aki a barátnőjét fényképezte az egyik
függőágyás közelében, most megfordult, és óvatosan közelebb lépett, az álla
leesett, és ösztönösen lefényképezte a testet. Ekkor a halottnak hitt férfi szeme
kinyílt.
A férfi pislogva hátrált el, amikor a Terminátor felült és körülnézett. A
Terminátor belső érzékelői jelezték, hogy öntudat megszakadást szenvedett
megközelítőleg négy másodpercre, a rendszerét ért hatalmas
megrázkódtatástól. Azonban az azonnali sérülés megállapítás jelezte, – hogy
minden rendszere működik. Minden mechanizmusa szuperál. Simán lábra állt.
A megrökönyödött férfi fényképezőgépe berregett, ahogy a motorja magától
futott tovább, és egyik képet a másik után készítette, tulajdonosa öntudatlanul
nyomta a gombot, szemét a hatalmas termetű hullán tartotta, ami keresztültört
a zavarodott tömegen. A Terminátor a mozgólépcső felé futott, és felgyorsítva
otthagyta őket.
John a mozgólépcső szokványos végtelen lassúságától tartva a rendes
lépcsőn rohant le a parkoló szintjére, ahol a motorja állt. Egész idő alatt agya
az események valótlanságával küszködött. Miért akarta a rendőr megölni? Ki
az ördög az a másik fickó? És ami a legfurcsább, hogy lehet az, hogy egyikük
sem halt meg? Ahogy John ziháló tüdővel odaért a Hondájához, egy
gondolatszikra gyulladt benne. Azokról, akik nem halnak meg egykönnyen.
Anyja mesélt neki ilyesmiről. De nem, ez tényleg őrültség.
Vagy mégsem?
John veszettül rugdosta a berugókart. Semmi. A motor nem volt hajlandó
beindulni. A keze annyira remegett, hogy nem bírta megtalálni a szívatót.
Dübörgő léptek hallatszottak a háta mögött, felnézett...
A zsaru rohant elő a lépcsőfordulóból.
John teste meglódult, és egy különös, vibráló nyugalom szállta meg. Ha
nem tudja a szívatót rendesen használni, meghal. Az ujjaira összpontosított,
hogy ne remegjenek annyira, aztán elfordította a kallantyút. Ez alkalommal,
amikor berúgta a motort, az azonnal felberregett. Épp időben, mert a rendőr
már szinte odaért.
John sebességbe rakta a motort, és kifelé fordította a parkolóból. John látta
a visszapillantó tükörben, hogy a férfi rohan utána, lábai lehetetlen
gyorsasággal járnak. Gázt adott, és negyven mérföldes sebességre váltott, ami
nagy merészség volt, tekintve, hogy milyen kis területen kellett manővereznie.
Hihetetlen módon a rendőr egyre közelebb került! John beletaposott, és
elzúgott egy parkoló kocsi háta mögött, aztán a kijárat felé száguldott,
kivágódott az utcára, a forgalomba.
Johnnak keményen be kellett dőlnie, hogy neki ne ütközzön az előtte
felderengő fémhegynek. Egy hatalmas Kenworth vontatós kamion kerekei
leblokkoltak a salakmotoros fiú előtt, és az óriási jármű kifarolt.
 A sofőr káromkodott, és a légkürtjére csapott. Istenverte őrült punk,
morogta a sofőr, miközben nézte, ahogy a salakmotor veszélyesen előzgeti a
lassúbb járműveket. A kölyöknek oda kéne egyszer-kétszer verni a fejét a
bitumenhez, hogy megtanuljon normálisan közlekedni.
Ám még durvább dolgok történtek. Hangos dübbenés hallatszott, ahogy
valami nekicsapódott a sofőrajtónak. Odapillantott, és látta, hogy egy zsaru
kapaszkodott fel a nyitott ablakba. A rendőr hirtelen feltépte az ajtót, és egy
erőteljes mozdulattal elkapta a sofőr torkát, és egyszerűen kitépte a még
mozgó kamionból, és ledobta az útra, akárha egy papírpohár lenne. A sofőr
feje volt az, ami néhányszor beleverődött a bitumenbe, ahogy a fickó átgurult
a szembejövő sávba. Fékek csikorogtak és mindenfelé kocsik faroltak ki
körülötte. Kábán felült, és látta, amint a zsaru beugrik az ülésre, és elszáguld
anélkül, hogy egy ütemet is kihagyott volna.
Valami kibaszott rendőrségi vészhelyzet, gondolta a sofőr, miközben
megtapogatta lüktető fejét. Miközben próbált elmászni az útról, emberek
szálltak ki a járműveikből, hogy segítsenek neki. A sofőr felnézett, ahogy az
egyikük feléje futott.
– Semmi bajom – mondta a sofőr, és remélte, hogy ez így is van. Aztán a
nézelődők szétrebbentek, és a sofőr csak azt látta, hogy egy hatalmas termetű
motoros száguld felé. Nem lassított. Sőt, még gyorsított is. A sofőr fel akart
tápászkodni, de a lába cserben hagyta. A motor már szinte ott járt. A férfi
lehetetlenül gyorsan hajtott a most már teljesen megállt forgalomban, és
elzúgott az elrabolt kamion után.
John a visszapillantó tükörben látta, ahogy az őrült zsaru kilöki a
kamionsofőrt az útra. Kikerült egy fékező dzsipet, és ismét hátrapillantott.
A zsaru most már ott ült a hatalmas vontatós kamion kormánya mögött,
egyre közeledett, úgy tört keresztül a forgalmon, mint valami tébolyult
dinoszaurusz, belehajtva egy kisebb kocsi hátuljába és letaszítva az útról egy
fának, oldalba kapva egy másikat és a szembejövő forgalomnak dobva. A
zsaru sebességet váltott, és még inkább felgyorsult.
A kamion már csak két autóhossznyira volt a salakmotortól. John látta,
hogy egy útkereszteződéshez ér, hirtelen befékezett, befordult egy furgon orra
előtt, és száguldani kezdett a mellékutcán.
Johnnak vissza sem kellett fordulnia, hogy tudja, a zsaru követi. Hallotta a
fékcsikorgást, a csattanást és a fém csikorgását a fémen. De volt egy kiút. Egy
hely, ahová ez a lidércnyomás nem tudja követni, kamionon pedig főképpen
nem. John kedvenc útján.
Lefordult, és leszáguldott a rámpán a szennyvízcsatornán, nagyobb
sebességgel, mint valaha is. Érezte, ahogy a kerekek megcsúsznak, és lerakta a
lábát, hogy megakadályozza a bukást. Aztán a kormányra dőlt, és teljesen
hátrahúzta a gázt.
A kicsi Honda lezúgott a rámpán a csatorna nedves aljára, és lefordult egy
mellékágára, amelynek függőleges oldalai voltak. Az útról senki sem láthatja
meg. És most a legrövidebb úton visszafelé tartott a házukhoz. Ha a zsaru nem
tudja a rendszámát, otthon talán biztonságban lesz.
John visszatartotta a lélegzetét, lassított, és megkockáztatott hátrafelé egy
pillantást.
Üldözésnek semmi jele.
Legfeljebb...
Nem, nem és nem, gondolta John, ahogy meglátta a napot eltakaró,
hatalmas árnyékot. A háznyi nagy vontatós kamion, csillogó részeivel és zúgó
dízelmotorával áttört a felüljáró párkányán, betondarabok röpültek minden
irányba, és a jármű a csatorna közepe felé repült.
Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha továbbszállna, de aztán a gravitáció
közbelépett, és a kamion hatalmas csattanással érkezett le, és mindenfelé
roncsok repültek. Orrával előre érkezett, felpattant, még mindig legalább
nyolcvannal ment. Egy pillanatra a kerekei elfordultak, a betonfalnak ütközött,
iszonyatos fémcsikorgás hallatszott. Aztán a jármű visszacsúszott, bömbölt,
akár egy gyomron lőtt stegosaurus, és előrelódult, egyre sebesebben.
Egyenesen John felé.
A fiú még visszább húzta a gázt, az utolsó erőtartalékokat is kihozta az,
125-ösből, amit csak lehetett. A Kenworth maga volt a megtestesült erő, úgy
robogott a csatornában, akár egy mozdony az alagútban. Hatalmas kerekei
jókora sárdarabokat szórtak, melyek eltakarták a lenyugvó nap fényét. Úgy
nézett, mintha valami démon üldözné, ami a lelkére éhezik. John érezte, ahogy
egyre közelebb kúszik, látta a visszapillantójában a csatornát betöltő roppant
kamiont. Úgy tűnt, mintha ő fékezne és hátrafelé araszolna a kamion
lökhárítója felé. Azonban több gázt már nem lehetett adni. A Honda
sebességjelzője kiakadt. A motor hatvannégy mérföldes óránkénti sebességgel
suhant, keresztülvágtatva a pocsolyákon és kisebb szeméthalmokon.
És a kamion egyre csak közeledett.
John túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, de fölöttük a
párhuzamosan futó szervizúton egy Harley száguldott, nem is olyan sokkal
mögöttük.
A Terminátor volt, próbálva utolérni őket.
A kiborg látta Johnt és a mögötte robogó pokoli vontatós kamiont, és most
már csak alig hat méternyire volt lemaradva, és egyre közeledett. A Terminátor
a bőrdzsekijéből előhúzta a puskát, amit felszedett a szolgálati folyosó
padlójáról. Fél kézzel célzott, és lőtt.
 A lövés kilyukasztotta a kipufogócsövet a sofőr felőli oldalon. A zsaru oda
se fordult, szemét az előtte robogó kisebb célon tartotta.
John belehajtott egy pocsolyába, egy pillanatra megcsúszott, vesztett a
sebességéből. A kamion elején lévő vaskos lökhárító nekinyomult a hátsó
sárhányójának. A hátsó kerék majdnem kiszakadt. A kamion dízelmotorja már
ott bömbölt a fülében, és a lökhárító ismét közeledni kezdett a Honda hátsó
sárhányójához.
A Terminátor ismét célzott és lőtt, de az egyenetlen kavicstól és a
földgöröngyöktől fél milliméterrel elmozdult a fegyver csöve, és ez épp elég
volt, hogy csak a betonfalat találja el a kamion mögött. A kiborg arra a
következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között nem tudja végrehajtani
a feladatát, így hát változtatott a körülményeken.
A Terminátor hirtelen keményen oldalra fordította a motorját, elhagyta az
utat, és letért egy földútra. A motor a levegőbe szökkent, és átrepült a csatornát
követő drótkerítés fölött. A nagy Harley a lehető legáramvonaltalanabb gép
volt, de a kiborg gyorsan változtatott a pozícióján, hogy a gravitációs vektorok
egyenesen tartsák a motort, miközben felröppent a levegőbe, és lezuhant öt
méterrel arrébb a kanálisba. Keményen ütközött az aljának, szikrák röpültek
szerte az "alvázról. Csak egy gép szupergyors reflexei tudták megtartani a
gépet, hogy ki ne csússzon. A Terminátor küzdött, hogy visszanyerje uralmát a
motor fölött.
Nyert.
A kiborg gázt adott, és az erős motor beszáguldott a kamion és a fal közé,
pár centire volt mindkettőhöz, aztán tovazúgott, és John kicsi Hondája mellé
siklott.
John odapillantott, és meglátta az azonos sebességgel haladó Harley-t. Egy
nagy kéz nyúlt felé, és leemelte a motorjáról. Egy másodpercig ott lógott a
férfi erős karján. A burkolat összemosódott alatta, a Honda még egyenesen
száguldott tovább a lendülettől, a kamion egyre közelebb ért...
A Terminátor odapenderítette Johnt a Harley-re maga elé. A Honda
imbolyogni kezdett, visszamaradt és azonnal szétzúzódott a Kenworth
dübörgő kerekei alatt.
A Harley maximális gázt kapott, előrelódult, három másodperc alatt
felgyorsult nyolcvan mérföldre. A vontatós kamion kezdett lemaradni, nem
bírta a sebességet.
Elöl egy felüljáró tűnt fel, és a támpillére két részre osztotta a kanálist. A
Harley átvágtatott az egyik rövid alagúton.
Austin rendőr pillanatok alatt kiszámította, hogy a kamion nem fog átférni
egyik oldalt sem. De a tömege és a sebessége miatt megállni sem tud időben.
Azonban legalább a sérülés mértékét minimalizálni kell. A kerekek
befékeztek, tovább siklottak a sárfelületen, és a kamion ötvenöt mérföldes
sebességgel robogott bele a betonpillérbe.
Beton és acél összecsókolódzott szenvedélyes ölelkezésben, és földrengető
orgazmusuktól kettéroppant az anyag. A kamion utasfülkéje nekirohant a
betonnak, és nem sokkal később a tömeg többi része úgy összepréselte, akár
egy kartondobozt. Gázolaj spriccelt ki a szétszakadt tankból. Egy szabadon
lógó akkumulátorvezeték beleért a tócsába...
A Harley kibukkant az alagútból, és amikor utasai visszanéztek, egy
tűzlabdát láttak, ahogy a kamion oldaltartályai felrobbantak.
A Terminátor megállt. John hátrafordulva nézte a pusztulást. Mintha egy
kohó lángolt volna az alagútban. Valami mégis mozgott benne. És az a valami
egyre jött utánuk.
Az idegen a dzsekijébe nyúlt, és előhúzta a puskáját. Aztán habozott.
Egy lángoló kerék gurult ki az alagútból, aztán komikusán elterült a sárban.
John látta, ahogy a haragos lángok beburkolják a kamiont, és fekete füst
kanyarog fel a levegőbe. Kizárt dolog, hogy bárki is kisétáljon ebből a
pokolból.
A Terminátor felpörgette a motort, és elhúztak a kanálisból, eltűntek egy
kanyar mögött.
A lángok úgy csavarodtak elő az alagútból, mintha egy élő kéz nyúlna
utánuk. Aztán valóban élővé is vált, amikor egy alak bontakozott ki a tűzben.
Csak egy kontúr. Lassan lépkedett, szinte nyugodtan...
Az emberformájú alak kibukkant az alagútból, sima, krómozott felülete
visszaverte a lángok fényét. Úgy nézett ki, akár egy folyékony higanyból
kiöntött emberi csontváz, ízületei nem hajlottak, szögletesek voltak. Nem egy
szervomechanizmus volt, mint a Terminátor a bőre alatt, bonyolult
hidraulikával és kábelekkel. Arca egyszerű volt, sima, arcvonásoktól mentes.
Mintha az ezer fokos hő cseppet sem zavarná, úgy sétált ki az alagútból.
Mindegyik lépésével a részletek kezdtek visszatérni. Először a ruhája alakja és
körvonalai bontakoztak ki a folyékony krómfelületből, aztán a finomabb
részletek... gombok, a jelvény, az arcvonások, a fülek... De még mindig fém
volt. Akár a higany. A higanyember.
Az utolsó lépésénél minden színe visszatért. Ismét Austin rendőr volt.
Markáns, fiatal arc, hűvös szemek. Ezek a szemek a kanálist nézték. Azt, hogy
hová megy a célpont.
Nem ostya-áramkörökkel gondolkodott. Egy vadonatúj mesterséges
intelligencia volt. A molekuláris agy ugyanolyan volt, akár teste többi része:
képlékeny. És most épp a lehetőségeket mérlegelte.
Mindegyik halálos volt.
 Közeledő szirénák vijjogása hatolt hallóérzékelőibe, mely bárhol
formálódhatott a testén (mivel minden molekulája rendelkezett a genetikus
lenyomattal, amibe minden szükséges részt beleprogramoztak), de most a fül
helyén volt. A gépezet kimászott a kanálisból a fullasztó füstben, miközben
több járőrkocsi is érkezett. Rendőrök ugráltak ki, és hátrább terelték a döbbent
bámészkodókból álló tömeget, hogy utat nyissanak az érkező tűzoltóknak. Az
egyik rendőrnek, aki a tömeg visszaszorításában segédkezett, markáns, fiatal
arca volt és hűvös tekintete. A katasztrófáknál és a sorscsapásoknál mindig ott
vannak a zsaruk. A higanyember által választott mimikri természetesen
tökéletes volt. Tökéletes, mivel azért jött ide, hogy védelmezzen és szolgáljon.
Védelmezze és szolgálja Skynetet.
Ahogy a tűzoltókocsik szivattyúja működésbe lépett, és a tűzoltók
megkezdték a locsolást, “Austin rendőr" észrevétlenül járkált a többi rendőr
között, és beszállt az egyik kocsiba. Senki sem figyelt oda rá.
A higanyember beindította a motort, és elhajtott, hogy bevégezze
küldetését.

Kinyilatkoztatás
(Studio City, Kalifornia, 18:45)

A Terminátor, Johnnal maga előtt a Harley-n, végigzúgott a kihalt külvárosi

utcán, egy olyan úton, amit a Terminátor már korábban feltérképezett. John
még mindig remegett a történtektől. Jelen pillanatban még csak egy serdülő
kamasz volt. De ennél jóval több.
John Connor.
A genetikus felépítésével és talpraesettségével végül elkezd távlatokban
gondolkozni, ahogy egyetlen más gyerek sem tud. Amire nem lehet
rámondani, hogy könnyű dolga volt. Mivel el kellett fogadnia egy olyan
eszelős dolgot, amitől az embernek borsódzni kezd a háta. Azonban John
tisztelte a tényeket. És most egyvalamiről megbizonyosodott. Egy olyan biztos
tényről, amit másként nem hitt volna el.
Hátrafordult az őt szállító személyhez (vagy géphez), és így szólt:
– Oké, oké, időt kérek. Állj meg! Időt kértem, nem hallod? Állj már meg!
A Terminátor azonnal engedelmeskedett, befordult a motorral egy sarkon.
Besiklottak egy közeli sikátorba, és megálltak. John lecsússzam a
benzintartályról, a lába még remegett. A Terminátor egykedvűen meredt rá.
John végignézett rajta. Golyó ütötte nyomok látszottak a hátán.
Hátborzongató. De így van."
– A francba! Ne szívd mellre, pajtás, de ugye te Terminátor vagy?
 Az “ember" feszes, semleges tónusban válaszolt:
– Igen. Cyberdyne Systems, 800-as széria, 101-es modell.
– Na nem! – tört ki John, de máris meg volt győzve. Ennek ellenére
megérintette a Terminátor bőrét. Meleg volt, de valahogy... más. Aztán a vért a
dzsekijén. Nagyon is igazinak tűnt. És most hagyta, hogy a felismerés
gyökeret verjen benne, és az agya megteljen vele.
– Szent ég! Te... te tényleg igazi vagy! Ezek szerint... huh! Belülről... gép
vagy, ugye? Kívülről pedig élő?
A kiborg úgy válaszolt, mintha egy technikai kézikönyvet olvasna.
– Kibernetikus organizmus. Élő szövet a belső fémvázon.
– Hát ez oltári! Csípj magadba, John! Oké, izé... nem azért jöttél hogy
megölj... Erre tök egyedül rájöttem. Akkor mi az ábra?
– Az a feladatom, hogy megvédjelek.
– Tényleg? – Ez valóban meglepő. John azonban gyakorlott paranoiás volt.
Feltett egy fogós kérdést. – És ki küldött?
– Te magad. Harmincöt évre mostantól, te programoztál be, hogy a
védelmeződ legyek itt, ebben a korban.
John nagyot nyelt.
– Hát ez marha jó!
A Terminátor körülpillantott, és arra a következtetésre jutott, hogy túl
hosszan tartózkodtak egy helyben. Javasolta, hogy menjenek tovább. John túl
zsibbadt volt ahhoz, hogy bánni mást is tegyen, mint hogy engedelmeskedjen.
Néhány perc múlva ismét a mellékutakon robogtak, beleolvadtak az esti
forgalomba. A Terminátor sebei már alig látszottak. John többször is
hátranézett.
– És az a másik pofa ugyanolyan Terminátor, mint te?
– Nem ugyanolyan. T-1000-es modell. Fejlettebb prototípus. Mimetikus
poli-ötvözet.
– Az meg mi a búbánat?
– Folyékony fém.
– Ez kemény – mondta John.
– Te vagy a megsemmisítő parancsának célpontja. A T-1000-es addig nem
fog megállni, amíg be nem végzi a küldetését. Soha.
Ez csodálatosnak hangzott. És ismerősnek. Azonban John még nem
engedte meg magának, hogy erre gondoljon. Ráfordultak a Ventura
Boulevardra, és a forgalom megélénkült, az úton lévő sok étterem jóvoltából.
– Most hová megyünk?
– Haladéktalanul el kell hagynunk a várost. És elkerülni a rendőröket.
– Nem állhatnánk meg a házunknál?
– Negatív. A T-1000-es bizonyosan ott próbál a nyomodra akadni.
 – Biztos?
A Terminátor lepillantott a fiúra sötét napszemüvegén át, kiolvashatatlan
arckifejezéssel.
– Én azt tenném – mondta.
John hirtelen rádöbbent valamire, és felkiáltott.
– Legalább telefonáljunk!
A Terminátor megpillantott egy keskeny fülkét, és arrafelé hajtott. John
leugrott a nyeregből, és a viharvert fülkéhez szaladt. A zsebébe túrt apróért, de
csak ropogós húszasokat talált, aprót nem.
– A francba! – Visszafordult a Terminátorhoz. – Tudod, Todd és Janelle
ritka nagy bunkók, de azért szólnom kell nekik. Nincs egy tantuszod?
A Terminátor leszállt, odalépkedett, és rácsapott a telefondobozra a tenyere
élével. Tucatnyi apró hullott ki belőle. A Terminátor odanyújtott egy
negyeddollárost Johnnak.
– Kösz – mondta John, és máris tárcsázni kezdett.

Körülbelül hét mérföldnyire a völgy túloldalán Janelle Voight felvette a

telefont, a feje és a válla közé szorította, miközben zöldséget pucolt egy nagy
késsel.
– Halló? – szólt bele édesen.
– Janelle? Én vagyok az – hallatszott a kagylóból. A hátsó udvarban a
németjuhász veszett ugatásba kezdett.
– John? Hol vagy, drágaságom? Már késő van. Haza kellene jönnöd. Ragut
csinálok.
John alig hallotta az asszony hangját a kutyaugatástól. Még így is érezte,
hogy valami nincs rendjén. Befogta a telefon beszélőrészét, és odasúgta a
Terminátornak.
– Valami nem stimmel. Túl kedves.
Todd jött a konyhába álmos szemmel. A hátsó hálószobában szundikált,
amíg a kutya heves ugatása fel nem ébresztette. Elment Janelle mellett, szokás
szerint nem törődött vele, a hűtőben kotorászott.
– A francba, elfogyott a sör – közölte csak úgy általában. Volt egy fél doboz
tej. Vonakodva belekortyolt, és a hátsó udvar felé fordult. A kutya oda-vissza
rohangált a drótkerítés mögött, szinte levegőt sem vett ugatás közben.
– Mi az ördögöt ugat az az istenverte blöki? Hé, kussolj végre... te
bolhafészek!
Todd ki akart sétálni a konyhából a felesége mögött. Janelle nyugodtan
átvette a telefont a másik kezébe, és oldalra nyúlt. Keze átváltozol folyékony
fémmé, aztán csillogó vasheggyé keményedett. Todd értetlenül nézte.
Mosolyogni akart, gondolván, hogy ez valami lehetetlenül bárgyú tréfa, ám a
vashegy átfúrta a kezében tartott tejesdobozt, a torkát, és a tarkóján jött ki éles,
cuppanó zajjal.
A nyilvános fülkében John ismét letakarta a telefon mikrofonját, és a
Terminátorhoz fordult.
– A kutya nagyon ugat. Anyámtól tudom, hogy a kutyák megérzik a
Terminátorokat. Lehet, hogy már ott is van. Mit tegyek?
. A Terminátor elvette a kagylót Johntól, és belehallgatott.
– John? – hallatszott Janelle hangja. – John, ott vagy még?
A Terminátor, tökéletesen utánozva John hangját, válaszolt.
– Itt vagyok. Minden rendben. – Aztán Johnhoz fordult, és suttogva
kérdezte. – Hogy hívják a kutyát?
– Maxnak.
A Terminátor bólintott, és ismét a kagylóba beszélt.
– Hé, Janelle, mi baja Wolfynak? Hallom, ahogy ugat. Nincs baja?
A válasz habozás nélkül érkezett.
– Wolfy jól van, drágám. Remekül érzi magát. De te hol vagy most?
A Terminátor teketória nélkül lerakta a kagylót. John várakozóan ráncolta a
homlokát. A kiborg úgy mondta, mintha időjárásjelentést olvasna be:
– A nevelőszülőid meghaltak. Menjünk! A Terminátor a motor felé indult.
John döbbenten bámult utána.

A Voight lakás konyhájában Janelle lerakta a kagylót. Arckifejezése

semleges volt és nyugodt, még ha odaszegezte is a férjét a konyhaszekrényhez
fémkarjának hegyével. Szeme üveges volt és élettelen. Sietve kihúzta a
fémhegyet, és Todd még ott állt egy másodpercig, mielőtt leroskadt volna a
padlóra a tejjel keveredett vértócsába.
A fémhegy simán változtatott alakot és színt, ismét kéz lett belőle. Janelle
többi része ugyancsak átváltozott Austin rendőrré. Több munkát kellett volna
végeznie. Több időre lett volna szüksége. De a kutya túl sok figyelmet terelt
magára.
A T-1000-es megindult a kutya felé, mely erre elhúzódott tőle, most már
félelmében ugatott. A zsaru kinyitotta a kaput, és belépett a kutya ketrecébe.
Az állat a sötét sarokba hátrált, remegett, és képtelen volt felfogni, miféle lény
ez, ami itt áll előtte.
Egy hirtelen mozdulattal, amit a német juhász képtelen volt követni, a T-
1000-es lehajolt, és gyorsan egy fémhegyet formált a kezéből. Az állat
nyakába mélyesztette. A zsaru felemelkedett, megvizsgálta a vérző kutya
nyakörvét. Egy szó látszott rajta: MAX. Rádöbbenve, hogy átverték, a rendőr
ledobta a nyakörvét, és megindult a ház felé.
 A parkoló a benzinkút mögött egy csendes utcán volt. A Harley egy kié
tócsa mellett állt, mely sárgán tükrözte vissza a nátriumgőz-lámpa sárga
fényét. A Terminátor úgy döntött, hogy stratégiai kommunikációs szempontból
megállnak néhány percre. A kiborg a motor közelében állt, és közönyösen
nézte, ahogy John fel-alá járkál előtte. John agya képtelen volt befogadni a
hallottakat.
– Álljunk csak meg egy kicsit, oké? Azt akarod beadni nekem, hogy ez az
izé bármit leutánoz, amihez hozzáér?
– Bármit, amivel fizikai kapcsolatba kerül – hangzott a színtelen válasz.
John átgondolta, próbálta felfogni ellenfele képességeit.
– Álcázhatná magát bárminek... gyufásdobozzá is?
– Nem. Csak azonos nagyságú tárgynak.
Ez a csekélyke információ nem sokat segített. John még mindig szédelgett
attól, hogy találkozott egy Terminátorral, mely most szinte elavultnak tűnt a
másik, vadonatúj modellhez képest.
– Akkor miért nem vált bombává, hogy elintézzen?
A Terminátor érzelemmentesen beszélt, azonban a szavai mögött mintha
csekély szakmai féltékenység bujkált volna.
– Bonyolult gépeket nem tud másolni. A lőfegyverekben és a
robbanóanyagokban vegyszerek vannak, mozgó alkatrészek. Ezt nem tudja
megtenni. De fel tud venni szilárd fémalakzatokat.

A T-1000-es végigsétált a sötét folyosón, elment a fürdőszoba mellett. Az

igazi Janelle lábai kilógtak a félig nyitott ajtón. A zuhany folyt. A nő vére
elkeveredett a vízzel a fehér mozaikpadlón.
A zsaru bement John hálószobájába, és módszeresen kutatni kezdett a
sötétben. Nem volt szüksége világításra. Érintéssel képes volt érzékelni a
dolgok molekuláris struktúráját. Nyugodtan és szenvedélymentesen húzta
végig az ujjait a tárgyakon. Ahogy egy íróasztalhoz ért, az ujjai futólag
barnává változtak, aztán ahogy papírokat érintettek, fehérré. Ujjai bármihez is
értek, azonnal elkezdték felvenni a molekuláris struktúráját. A T-1000-es
tétovázott a kis Tandy házikomputer, és hagyta, hogy a közeli lemezekből a
digitális információ a kezébe áramoljon. Nevek. Dátumok. Videojátékok. Házi
feladatok. A T-1000-es képes volt mágnesesen kódolt információt közvetlenül
olvasni, ha akarta. Semmi sem volt ott, amit a T-1000-es használhatónak vélt
volna. Ettől függetlenül mindezt tárolta folyékony memóriájában.
Amikor azonban a kezét végighúzta a falon díszelgő Public Enemy
poszteren, megállt. De nem a poszter miatt. Hanem ami alatta volt. A zsaru
letépte a posztert, és egy kicsi lyukat látott, amit durván vájtak a falba. Egy
viharvert cipősdoboz volt benne, telve magnókazettákkal. A gép vizuálisan
elemezte a címkéket. “Üzenetek anyától". Megszámolta ókét. Volt egy
összehajtott boríték is, három összehajtott levéllel meg egy tucatnyi amatőr
fényképpel. A T-1000-es ez utóbbit nézte át először.
Sarah olajzöld ruhában, egy vállához szorított RPG-vel tanítja John
célozni.
Sarah egy csapat katonaruhás guatemalai férfivel, Stinger rakéták mellett
állnak.
John és Sarah a contrák egyik táborában a hegyek között.
Ezek a képek semmilyen érzelmi hatással nem voltak a T-1000-esre, mivel
szerkezete még kevésbé volt képes érzelmekre, mint egy komputer. Johnnak
vagy Sarah Connornak azonban ezek a képek az érzelmi kapcsolatot
jelentették, amikor együtt bujkáltak, rejtőzködtek.

Tizenöt mérfölddé? távolabb John egy rozsdásodó kocsin ült, és kavargó

gondolataiba mélyedt. A Terminátor fölötte állt, és az utcát leste, akár egy
hiperéber kutya. Lepillantott Johnra, amikor a fiú bizonytalanul tovább
beszélt, mintha a szavak valami taktikai jelentéssel bírnának.
– Tudod, egy rahedli időt töltöttünk Nicaraguában... és hasonló helyeken.
Egy ideig például ott volt az a degenerált ex-zöldsapkás fegyvercsempész.
Aztán egy csomó más pofa. – A többit keserű felhanggal mondta. – Akárkivel
összeállt, ha úgy érezte, olyasmit tanulhat, amivel engem a jövő nagy
hadvezérévé nevelhet. Aztán begolyózott, és nekem azt mondták... sajnos,
fiacskám, az anyád komplett őrült. Nem tudtad? Ja, hogy te azt gondoltad,
hogy minden anya így viselkedik? Hát, igen, mit is gondolhattam volna?
Hirtelen kiderült, hogy minden, amiben hittem, látszat.
Aztán John érezte, hogy a harag, melyet általában sikerült visszafognia,
most feltör a mellkasa mélyéről.
– Gyűlöltem őt emiatt – mondta lágyan. Aztán felpillantott a fölétornyosuló
alakra, és haragja bűntudattá enyészett. – De az utolsó szóig igaza volt.
Forró könnyek égették a szemét, várva, hogy sírással megszabaduljon
tőlük, de nem volt rá idejük. John hagyta, hogy az aznap történt események
végső felismerése végigsöpörjön rajta. És most az egész világ ismét megingott
a lába alatt. Az anyja nem őrült... mások azok. A bizonyíték itt áll mellette, és
az utat lesi. És John rádöbbent, hogy nem csak a világ volt igazságtalan Sarah
Connorral, de ő is. Az anyja igazat beszélt!
Igazat.
Most már nem kell kételkednie benne, töprengenie rajta. Ha mindaz, amit
az anyja mesélt, igaz, akkor...
John felkelt, és ha egy ember állt volna mellette, láthatta volna a szemében
a határozottság szikráját, mely egy napon emberek vezetőjévé teszi.
 – Ki kell hoznunk onnan!
– Negatív – felelte a kiborg habozás nélkül. – A T-1000-es valószínűleg
felölti Sarah Connor alakját, és vár, amíg kapcsolatba lépsz vele.
– Hát ez remek. És anyámmal mi lesz? A Terminátor jellegzetes tárgyilagos
hangján válaszolt.
– A lemásolt személyt többnyire megszünteti.
– MEGSZÜNTETI? A francba! Miért nem mondtad? Azonnal oda kell
mennünk!
– Negatív. A küldetésünk fontosabb.
– Szarok rá! Nekem ő a legfontosabb!
John megfordult, hogy elmenjen. A Terminátor utánalépett, és megragadta
a karját. John hasztalanul küzdött a kiborg erőteljes fogása ellen.
– Te hülye gép! Mi a fene ütött beléd? – kiabálta dühösen.
A Terminátor elkezdte visszavonszolni Johnt a motorhoz. A fiú kiszúrt két
egyetemista korú, nyakigláb fiút az utca túloldalán, és üvöltözni kezdett.
– Segítség! Perverz állat! El akar rabolni! Szabadítsatok meg ettől az
őrülttől! Azok ketten egymásra pillantottak, és elvigyorodtak.
– Nézzük meg, mi a balhé! – Megindultak feléjük, buzgón várva, hogy
hősök legyenek. John teli tüdőből ráordított a Terminátorra.
– Engedj el!
Legnagyobb meglepetésére a Terminátor olyan gyorsan kinyitotta a kezét,
hogy John a fenekére esett. A fiú ijedten nézett fel a nyitott kézre.
– Aúú! Ezt meg miért csináltad?
– Te utasítottál rá – felelte a kiborg egyenletes hangon.
A fiú döbbenten meredt rá.
– Te azt teszed, amit mondok?
– Ez programom egyik alapeleme.
– Bizonyítsd be!... Állj féllábra!
A Terminátor kifejezéstelen arccal emelte fel az egyik lábát. John
elvigyorodott, és arra gondolt, hogy az első a környéken, akinek saját... A
gondolat olyan gyalázatos volt, hogy hangosan ki kellett mondania:
– Ez az! Saját Terminátorom van. Tök jó!
A két srác odasétált, és végignéztek a hatalmas termetű, bőrszerkós, sötét
szemüveges férfin, aki fél lábát a levegőben tartotta. Egy félnótás.
Egyikük Johnhoz fordult.
– Mi a zűr, öcsi?
John rájött, hogy már nincs szüksége segítségre.
– Tűnj a gennybe, buzikám! Szép kis köszönet, gondolta a srác.
– Nénikédet, te seggdugasz!
 – Seggdugasz? Azt mondtad, seggdugasz? – süvöltötte John. A kiborghoz
fordult. – Kapd el a grabancát!
A Terminátor azonnal engedelmeskedett, és egy kézzel a hajánál fogva
felemelte a srácot. A fiú lába a levegőben rúgkapált.
– Na, ki a seggdugasz, te köcsög?
A diadalmas pillanat azonban szinte rögtön elmúlt. A srác barátja a
Terminátor mögé ugrott, és megpróbálkozott egy Nelson-fogással, de a kiborg
átrepítette a kocsi motorháztetőjén, gyors mozdulattal kirántotta a 45-ösét, és a
fickó homlokára célzott.
John üvöltve vetette magát a kiborg karjára, épp akkor, amikor az
meghúzta a ravaszt. John súlya csupán ahhoz volt elég, hogy elmozdítsa kissé
a fegyvert néhány centiméterrel.
A fickó összerándult és megszédült a füle mellett becsapódó golyótól. A
szája tátva maradt, és megdöbbenésében észre sem vette, hogy összepisilte
magát. John ráordított a Terminátorra.
– Tedd le a pisztolyt... de rögtön!
A Terminátor szó szerint értelmezte a parancsot, és lerakta a 45-öst a
járdára. John gyorsan felkapta, aztán a megrökönyödött járókelőkhöz fordult,
akik nem akartak hinni a szemüknek.
– Tűnés a sunyiba! – mordult rájuk John.
Nem kellett kétszer mondania.
John megragadta a Terminátor karját, és a motor felé rángatta. John
egyelőre magánál tartotta a fegyvert, nem szívesen adta volna vissza.
– Jézusom... te megölted volna azt a tagot!
– Nyilvánvaló. Terminátor vagyok. John rámeredt a közömbös arcra. Már
nem is tűnt olyan mókásnak, hogy saját Terminátora van.
– Na, most nyisd ki az összes füledet, jó? Mostantól nem vagy Terminátor,
vili? Jól az agyadba vésted? Nem lövöldözheted le csak úgy az embereket!
– Miért nem?
– Hogyhogy miért? Mert nem és kész!
– Miért nem?
– Mert... csak. Bízz bennem, oké?
A Terminátor nem értette, mi ebben a ráció. Egyértelmű parancsokat
programoztak belé. Semmisítsen meg bármit vagy bárkit, aki fenyegeti John
Connor életét. És egy kisebb hierarchiájú parancs arra is vonatkozott, hogy ha
őt magát megtámadják, ne hagyja válasz nélkül. Viszont arra is parancsa volt,
hogy engedelmeskedjen John Connor utasításainak. Próbált eleget tenni az
utasításnak, de sehogy sem tudta értelmezni a bizalom fogalmát. Elolvasta a
definícióját a belső lexikonából, de még a magyarázó szövegkörnyezetben is
paradoxnak tűnt. A gépek, a mesterséges intelligenciák, akik
bonyolultságukban az emberi lényekkel vetekedtek, nem szerették a
paradoxonokat.
John végignézett a hatalmas termetű kiborgon, és hirtelen rájött, milyen
felelősséggel jár a hatalom. Ez a valami olyan, mintha a saját fegyvere lepne,
és mostantól vigyáznia kell, mint mond neki. Azonban, ha tényleg ki akarja
hozni az anyját a kórházból, mielőtt bárki vagy bármi megelőzhetné, szüksége
lesz erre a fegyverre. Másrészt, nincs idő erről vitatkozni. Visszaadta a 45-öst
a Terminátornak, és az elvette.
– Figyelj, most megyek kiszabadítani az anyámat... És megparancsolom,
hogy segíts!
John máris indult.
A Terminátor bedugta a fegyvert az övébe, és követte a fiút a Harley-hez.
Nem volt más választása, engedelmeskednie kellett.
A Voigth házban, John hálószobájában a T-1000-es most olvasta el Sarah
utolsó levelét. Szemügyre vette a feladót a borítékon: 82-ES PÁCIENS,
ELKÜLÖNÍTŐ RÉSZLEG, PESCADERO ÁLLAMI KÓRHÁZ. Mivel a
dátum mindössze kéthetes volt, a T-1000-es arra a következtetésre jutott, hogy
az elsődleges célpont valószínűleg oda fog menni. Egy pillanatra rá máris
megindult az utcán, el a városból, a másodlagos célpont felé.

A központ
(Pescadero Állami Gyógyintézet, 22:45)

A fekete-fehér fénykép egy lidércálom képe volt a múltból: egy őrkamera

csendes alakja, mely az égő folyosón villogó vészvilágításban dermedten
heverő, elmosódott rendőrök testét mutatta. Egy fekete ruhás alak állt a
folyosó végén. Rövidre nyírt haja volt, sötét napszemüveget viselt; Egy AR-
180-as harci karabélyt tartott az egyik kezében, és egy 12-es puskát a
másikban; úgy fogta azokat, akárha játékpisztolyok lennének. Egy másik fotó
hullott az előzőre: ugyanabból a szögből, egy pillanattal később, melyen az
alak már nagyon közel állt a megfigyelőkamerához.
Weatherby felügyelő fáradt tekintettel merengett a fényképek fölött. Egy
nyomorult, megoldatlan ügy volt. A teljes éjszakai műszakos rendőröket
megölte vagy megsebesítette egyetlen fegyveres. Sohasem találták meg.
Weatherby a legjobb barátját vesztette el aznap éjjel. Azonban nem személyes
okokból vizsgálta ezt az ügyet. El akarta kapni a rendőrgyilkost. És nem
támaszkodhatott másra, csak ennek a szerencsétlen nőnek a minden bizonnyal
roskatag emlékezetére. Felnézett Sarah Connorra.
 – Ezeket a felvételeket az automata videokamera készítette a West
Highlandi rendőrőrsön 1984-ben. Maga ott volt.
Abban a vizsgálószobában voltak, ahonnan Sarah-t kivonszolták pár órával
ezelőtt. Sarah a rakás fényképet nézte, melyeket Weatherby dobott le elé az
asztalra. Aztán felpillantott a felügyelőre. Nem volt túl megnyerő arca, de
kegyetlennek sem lehetett nevezni. Csak a munkáját végzi. A társa, Mossberg
felügyelő, egy igénytelen ember, bő ruhában és rossz fogakkal ott ült Sarah-
val szemben. Ott volt még velük éberen figyelve Dr. Silberman is, aki
sikertelenül próbálta leplezni idegességét.
Két egyenruhás zsaru állt az ajtónál, Douglas oldalán, aki meg sem
próbálta palástolni idegességét. Sarah kifejezéstelenül meredt a felső
fényképre. Most is ugyanolyan volt, mint akkor.
– Ez az ember tizenhét rendőrt ölt meg aznap este. Felismeri?
Weatherby még egy fekete-fehér nyolcszor tízes képet rakott az asztalra:
egy közeli felvétel volt a Terminátorról, amin véresen felkel az
üvegtörmelékek közül, megrökönyödött bámészkodók között. Természetesen
ugyanaz az arc volt.
– Ezek pedig egy bevásárlóközpontban készültek. A mai napon.
Sarah nem szólt, nem is mozdult. Csak nézte a képet, és hevesen lélegzett.
Kívülről ugyanolyan volt, mint egy szokványos, túlgyógyszerezett, mindkét
karját elvesztett hadirokkant. Belül azonban alig tudta megőrizni a nyugalmát
a roppant vággyal szemben, hogy felborítsa az asztalt, Silberman képébe
vágja, aztán keresztültörjön Douglasen és a rendőrökön, kiugorjon az ajtón,
aztán végigrohanjon a folyosón, ki a biztonsági rácsokon át a parkolóba,
elkössön egy kocsit...
De így nem tudott kijutni, hát csak ült, és reménykedett benne, hogy
kijuthat máshogy, azzal, ha most jól csinálja. A fényképek mellé bámult.
Weatherby törte meg a pillanatnyi csendet.
– Ms. Connor, a fia eltűnt. A gyámszüleit meggyilkolták, és tudjuk, hogy
ennek a fickónak köze van hozzá.
Sarah felnézett rá. Hideg, üres tekintettel. És nem szólt semmit. Weatherby
haragosan meredt rá.
– Beszéljen nekünk!
Sarah több középiskolás darabban is szerepelt. Mrs Kolb, aki a drámát
tanította, elégedett lett volna, ha lát ja, most milyen jól alakít.
– Nem érdekli?
Szemmel láthatóan nem, közönyös falnak mutatkozott. Weatherby
Silbermanre pillantott, aztán a társára, majd vállat vont.
– Azt hiszem, ez nem volt túl jó ötlet. Gyerünk, csak az időnket
vesztegetjük.
 Az egyik egyenruhás zsaru kinyitotta az ajtót, és Mossberg kilépett a
folyosóra. Weatherby és a két zsaru követte, Silberman közvetlenül mögöttük.
A felsőbbrendű tónus visszatért a hangjába.
– Sajnálom, uraim, néha teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal. Attól
tartok, hogy nem tud segíteni
Sarah összeroskadt a ragyogó fényben. Tudta, hogy Douglas figyeli, így hát
olyan lassan mozdította a kezét, akár egy nagymutató az órán, az asztal széle
felé kúszott, a fényképekhez. Lehúzta a lapokat összetartó gemkapcsot, és az
ujjai közé rejtette. Douglas megragadta a karjánál, és kivezette.
A zárkájában Douglas az ágyához bilincselte, és fölé hajolt, hogy
megvizsgálja. Bármilyen nyomorult volt is ez a nő, még mindig volt benne
szépség. A férfi enyhén elmosolyodott, lejjebb hajolt, és megnyalta a szája
szélét. A lány érezte a forró leheletet az arcán. Kényszerítette magát, hogy ne
reagáljon.
Douglas kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta vele a lány arcát, akár egy
kutya. Sarah-nak szeme se rebbent. Tompa tekintete valahová a távolba révedt.
Douglas felmordult. Nem nagy élvezet egy üresfejű beteggel szeretkezni.
Még akkor sem, ha csinos.
Sarah még csak nem is pislogott. Douglas még egy darabig habozott. Aztán
felnevetett, és kiment. A cellaajtó becsukódott, a zár csattant. Sarah hallotta,
ahogy a falat kopogtató gumibot koppanásai egyre távolodnak, halkulnák.
Sarah szeme azonnal megélénkült. Kiköpte a gemkapcsot a mellére, érte
nyúlt, ügyetlenül kihajtogatta, egyenes drótot formált belőle. Lassú, fájdalmas
koncentrációval mozdította a csuklóját fogvatartó bilincs zárja felé. Az ilyesmi
nem könnyű dolog. Ám Sarah sok mindent megtanult a rejtőzködés évei alatt.
Ez is beletartozott. Megtanulta, hogyan szabaduljon meg a rendőrségi
bilincstől, és meg sem álmodta, hogy egyszer majd egy elmegyógyintézetben
válik ez hasznára.
Egy végső, gyötrelmes csavarással sikerült kinyitnia a zárat. Sietve
dolgozott a másik csuklójánál, miközben a cellaablakot leste, arra az esetre, ha
Douglas vagy az éjszakás őr erre járna. Harmincnyolc másodperccel később
Sarah felült, és leszedte a Velcro szíjakat a bokájáról. Leugrott az ágyról, és új
emberként érkezett a padlóra, mozgása szinte vad volt.
A főkapunál, a régi őrbódé tiszta, üres helyiségében az unatkozó biztonsági
őr felpillantott. Egy fekete-fehér rendőrautó érkezett, villogó jelzéssel. Az őr
gyorsan beindította a sorompó motorját, és odabólintott a kocsiban ülő
rendőrnek, ahogy az behajtott.
A járőrkocsi behúzott a parkolóba Mossberg jeltelen kocsija mellé. A T-
1000-es kiszállt, szemügyre vette a parkolót, és azonnal döntött a lehetséges
taktikák közül folyadékagyával. Ez volt az energiaközpontja annak, amit
keres. Itt fogja megtalálni létezésének értelmét.
A megsemmisítendő célpontot.
Megindult a gyógyintézet főbejárata felé.
Sarah még a zárkájában volt, épp most esett neki a gemkapoccsal az ajtó
zárjának. Most már nem pánikszerűen cselekedett. Higgadt volt, figyelmét a
zárra összpontosította. Visszhangzó koppanások zökkentették ki. Egyre
hangosodott, felé közeledett. Sarah tovább dolgozott a záron, gyorsabban, de
még mindig biztos kézzel.
Douglas a falat csapkodta gumibotjával, lassan lépkedett a félhomályos
folyosón. Egy kis zseblámpával minden cellába bevilágított, ami előtt
elhaladt; ilyenkor szinte nem is lassított. Nem volt értelme gondosabb
ellenőrzést végezni. Minden páciens mély Thorazin hatás alatt áll, le vannak
gyengülve, téveszmések, szinte csak vegetálnak. Ma este még Ms. Nehézeset
is békés volt, gondolta Douglas szórakozottan.
Befordult a sarkon, léptei a sötét folyosón visszhangzottak. Gumibotja
hegye a falnak csapódott. Kopp, kopp, kopp... Odaért a nyolcvankettes ápolt
cellájához, és megállt, hogy bevilágítson. Azonban megpillantott valamit a
folyosón. Egy takarítószekrény ajtaja félig nyitva állt. A takarítók már megint
gondatlanok voltak.
Douglas sóhajtott, és odament, hogy becsukja, és szórakozottan
bevillantotta lámpája fényét a szekrénybe. Volt valami furcsa a vödrök és a
tisztítószerek között. Egy nyeles felmosórongy a padlón hevert, nyele a felénél
törött volt. A másik fele hiányzott.
Douglas eltöprengett ezen egy pillanatig, aztán meghallotta, hogy egy ajtó
megnyikordul mögötte, és megperdült. Sarah cellájának ajtaja nyitva állt.
Mielőtt ezt a gondolatot felfogta volna, a hiányzó hatvan centis nyél töltötte be
a látóterét, ahogy zúgva csapott le az orrnyergére.
Sarah hatalmas elégtétellel figyelte, ahogy a százhúsz kilós, tésztaképű
gondozó visszhangzó dübbenéssel a padlóra zuhan. Aztán szakszerűen
lecsapott a botjával a férfi tarkójára, hogy a feje visszapattant a linóleumról.
Douglas egy időre hirtelen elvesztette az eszméletét. Őt nem gyógyszer
kábította el.
Sarah bevonszolta az ernyedt testet a zárkájába, és bezárta őt saját
kulcsaival. Aztán felragadta a gumibotot, mérlegelte a súlyát, mintha azt
nézné, hogy használja jobban, mint a seprűnyelet, és rendőr stílusban az
alkarjára fektette. Macskaléptekkel indult meg a sötét folyosón, csupasz
talpával, most már határozottan fegyveresen és veszélyesen.
A főbejárati ajtók mögött egy hosszú folyosó vezetett, ami a recepciós
hallban végződött, mely most le volt zárva, és azon túl egy éjszakai fogadó
íróasztal egy üvegablak mögött, ahonnan ki tudnak csengetni a szomszédos
súlyos ajtón túlról. Az éjszakás ápolónő, egy átlagos külsejű nő, Gwen, a
közelben gépelt. Felnézett a léptek zajára, és megpillantotta a közeledő zsarut.
A többiekhez képest, akik már benn voltak, ez a mostani viszonylag jóképű
volt. A nő felöltötte legszebb mosolyát. A legtöbb férfinél nem sokra ment
vele. A T-1000-est se nagyon érdekelte. Lágy, kellemes hangon szólalt meg,
melyet a nő idegenekkel szembeni tudatalatti ellenállóképésségére modulált.
– Jó estét! Van Sarah Connor nevű betegük?
– Kicsit elkésett, de semmi baj. A többiek már egy órája itt vannak.
A nő a belső ajtóhoz fordult, hogy becsengessen, de látta, ahogy Silberman
és a többiek közelednek a másik irányból.
– A barátai épp most jönnek kifelé – közölte, és visszafordult a rendőrhöz.
Ám az már nem állt ott. A nő zavarba jött, a pulthoz lépett, és kihajolt, hogy
megnézze, elment-e az ivókúthoz. Nincs. A recepció üres. Akárcsak az azon
túli hosszú folyosó. A nő a homlokát ráncolta, és eszébe jutottak a történetek,
amiket az unokahúga mesélt rendőr férjéről. Lehet, hogy minden rendőr
bogaras.
Silberman lépett át a szolenoid működésű ajtón Weatherbyvel,
Mossberggel, a két egyenruhás zsaruval és egy kórházi biztonsági őrrel.
Ahogy ez utóbbi visszakapta Browning 9 mm-es pisztolyát egy zárható
dobozból, az éjszakai íróasztal mögül, Silberman hozzá fordult.
– Lewis, kísérje ki az urakat, aztán zárjon be éjszakára.
– Igen, uram – mondta Lewis, és engedelmesen bólintott.
Silberman az ajtón át visszament a kórház biztonsági területére, miközben
a rendőrök a hosszú folyosón a bejárat felé sétáltak.
– Sokra mentünk – motyogta Weatherby.
– Igen – tette hozzá Mossberg. – Imádok ébren lenni egész éjszaka.
Lewis bezárta mögöttük a bejárati ajtót, aztán lassan visszasétált. Az
íróasztal felől világító fény mutatta az utat, akár egy szentélyben. Léptei
üresen visszhangzottak a mozaikpadlón. Kulcsai csörögtek. Nagy
általánosságban nem gondolt semmire, hanyagul bámulta a padló
mozaikjainak fekete-fehér sakktábla mintázatát.
Ahogy elhaladt egy helyen, az remegni kezdett és felfelé dagadni, mint egy
folyékony tömeg, még a padló két színét is jól utánozta. Remegő árnyként
magasodott fel a sötétségben az őr mögött.
Az éjszakás ápolónő háttal volt felé, szorgalmasan gépelt egy jelentést. Az
őr megállt a kávéautomatánál. Megnyomott pár gombot. Odafordult a nőhöz.
– Hé, Gwen, kérsz egy kávét?
– Kösz, nem. Sörrel nem kínálsz? – tréfálkozott a nő.
 Lewis felnevetett, és kivette a kávéscsészét a gépből. Az oldalát különböző
kártyalapok díszítették. Valami játék. Belesandított a csésze aljára,
megdöntötte a forró folyadékot, próbálta kilesni az eredményt.
– Hahó! Fullom van! Úgy látszik, ma mázlis napom van!
Mögötte a képlékeny massza száznyolcvan centis lett, és határozottan
kezdett emberi alakot ölteni. Már nem fehér és fekete volt, mint a padló,
hanem szürke, mint az őr egyenruhája.
A T-1000-es tömege korábban fél centi vastagon vonta be a padlót. Amikor
Lewis végigment rajta, egy szempillantás alatt kielemezte a szerkezetét. Most
mögé ment, és elkezdte felölteni a gyanútlan őr tükörképét.
A láb volt az utolsó, ami elnyerte a formáját, átalakult fényes, fekete
cipővé, mely halk, cuppanó zajjal vált el a padlótól, amikor az őrformájú T-
1000-es megtette első lépését.
Az igazi őr megperdült a léptek zajára, és meglátta...
...önmagát.
Nem csak valakit, aki úgy néz ki, mint ő, hanem valakit, aki az ő
egyenruháját viseli, és akin még a névtáblája is rajta van.
Egy zavaros pillanatig fontolóra vette, hová vezethet az, ha valaki
önmagával találkozik, miközben egy tébolydában dolgozik.
Lehet, hogy az elmebaj ragályos.
Mielőtt még összeszedve józanságát, megacélozta volna az akaraterejét,
hogy elhessegesse maga elől a látomást, a képmás kinyújtotta a kezét, és
mutatóujjával Lewis arcára mutatott. A másodperc tört része alatt, az ujj
megnyúlt, elkeskenyedett egy vékony acéldárdává, ami előrevágódott, akár
egy vívótőr, bele az őr szemébe. Átszúrta a szemgolyóját, és a koponyája
hátsó telén jött ki.
Az élet csendesen elfolyt Lewis arcából. Élőből pár másodperc alatt csak
élettelen hús lett. Az ujj hirtelen visszahúzódott – cuppanás. Ahogy az őr
összerogyott, a T-1000-es könnyedén felfogta a súlyát egy kézzel, és húzni
kezdte maga után, akár egy kerekes bőröndöt az íróasztal felé. A seb olyan
keskeny volt, hogy nem hagyott vérnyomokat a padlón.
Az ápolónő felpillantott, ahogy a T-1000-es/őr odaért, közönyösen
vonszolva magával valamit, amit a nő nem láthatott a pulttól.
– Az meg mi, Lewis?
– Csak egy kis szemét – felelte a T-1000-es derűsen.
A nő szórakozottan, minden érdeklődés nélkül bólintott. Folytatta a
gépelést, és a T-1000-es ment, tovább húzva maga után a terhét egy
szekrényajtó felé. Elvette a Browningot és a kulcsokat a hulla övéről, aztán a
testet begyömöszölte a takarítószekrénybe.
A T-1000-es visszajött, és az ápolónőre pillantott.
 – Minden kész – közölte mosolyogva. A nő felpillantott, és látta, hogy a
pisztoly a tartójában van.
– Elfelejtetted leadni a pisztolyt.
– Ja, bocs.
A T-1000-es kinyitotta a dobozt, testével eltakarta, úgy tett, mintha
belerakná a pisztolyt. Valójában azonban saját mellkasába rakta, ahol a
fegyver eltűnt, mintha forró tejkaramellába dugta volna. A T-1000-es
visszahúzta a kezét, a mellkasa ismét úgy nézett ki, mintha rajta lenne a ruha,
a gombok, a névtábla. A T-1000-es becsukta a doboz fedelét, és megvárta,
amíg az ápolónő megnyomja a gombot, és az ajtó egy berregés után feltárul. A
T-1000-es keresztülment. Megindult a folyosón, az elkülönítőt kereste.
Néhány perccel később odaért az elkülönítő osztály biztonsági
ellenőrzőpontjához. A két unatkozó őr épp csak felpillantott közeledtére. A T-
1000-es az ajtó közelében függő listára pillantott, melyen az állt, hogy a 82-es
páciens a 19-es számú cellában van. A T-1000-es bement az elkülönítő
osztályra, és a két ajtót kulcsra zárta maga mögött.
A T-1000-es elhaladt az ápolók szobája előtt, amelyik olyan volt, akár egy
ketrec, vaskos rácsok védték. Silberman a nyitott ajtóban állt, és egy benti
gondozóhoz beszélt. Jóformán hátra sem pillantott, amikor “Lewis" elhaladt
mögötte.
Sarah szellemként suhant a sötét folyosón. Közeledő lépteket hallott, és
sietve, de gyorsan kinyitotta a mellette lévő cella ajtaját Douglas főkulcsával.
Besurrant, és megvárta, amíg a léptek elhaladnak. A szoba túlsó végébe
pillantott. Egy veszett tekintetű, erősen az ágyhoz szíjazott nő meredt rá
madárszerű szemmel, remegő ajkakkal. Sikoltani készül? Sarah habozott, a
szíve kalimpált, aztán megpróbálkozott valamivel. Ujját az ajkához emelte, és
azt mondta:
– Pszt!
Az ápolt értő kifejezéssel bólintott. Sarah megkönnyebbülten felsóhajtott,
aztán kilesett a cella ablakán, egy biztonsági őr hátát látta, amint befordult a
sarkon. Várt, amíg a léptek már nem hallatszanak, aztán megindult.
Silberman ásított, miközben átnézte a gyógyszerbeadási sorrendet az
éjszakai ügyeletessel. Hosszú szombat volt. Elhatározta, hogy vasárnap sokáig
fog aludni. Aztán eszébe jutott az az átkozott szimpozion a női bűnözésről,
ahol megígérte, hogy előadást tart. Az órájára pillantott, és megpróbálta
felidézni, mikorra is kell ott lennie, amikor valami mozgást észlelt a szeme
sarkából.
Sarah Connor nekirontott, betaszította a ketrecbe és ment utána. Az
ügyeletes felugrott, kábító botjáért nyúlt, ám Sarah leütötte Douglas
gumibotjával. A férfi lábai összecsuklottak, és ettől kezdve jól utánzott egy
mozdulatlan tárgyat.
Silberman a riasztócsengő felé ugrott, Sarah azonban keményen rávágott a
karjára. A doktor felordított, és a csuklójához kapott. Sarah megragadta a
hajánál fogva, az arcát az íróasztalhoz verte, és a gumibotot szakszerűen a
térdhajlatába vágta. A doktor lába megroggyant, térdre hullott, állával az
íróasztalon. Sarah lenyomta fél kézzel. A doktor arckifejezése maga volt a
megtestesült hitetlen felháborodás.
– Eltörte a karom!
Sarah hangja fagyosan reccsent rá.
– Kétszáztizenöt csont van az emberi testben, te anyaszomorító. És ez csak
egy volt! Úgyhogy ne ugráljon!
Gyors mozdulattal kihúzott egy orvosi fiókot, és felkapott egy injekcióstűt.
A kábult ügyeletes alfelébe döfte, és belenyomta a teljes töltetet. Az üres
fecskendővel a kezében kereste, mire lesz szüksége legközelebb. A mérgező
takarítószereket a ketrecben tárolták nehogy az ápoltak megpróbálják meginni
a savat. Meg ragadott egy műanyag flakont, és lecsapta az asztalra Silberman
szemétől pár centire.
Sarah beledöfte a tűhegyet a flakonba, és hátrahúzta a szárat. A doktor
rémülten pislogott az injekcióstűben látható tizenöt köbcenti kék halálra.
– Mit forgat a fejében? – zihálta. Sarah kirántotta az injekcióstul, és
Silberman nyakába döfte. Hüvelykjét a szár végén tartotta.
A hajtókájánál fogva talpra állította foglyát, jól megragadta, aztán
kivonszolta az ajtón.
A T-1000-es megállt a 19-es számú cella előtt, és benézett az ablakon.
Douglas, vérbe borult arccal, felüvöltött, hogy meghallják a hangszigetelt ajtó
túloldalán. A T-1000-es nem hallotta. De olvasott az ajkairól.
– Nyisd ki az ajtót! Az a büdös kurva a folyosón mászkál! – kiabálta
Douglas. Legnagyobb megdöbbenésére az őr közönyösen elfordult, és elment;
ő pedig ott maradt arcát az üveghez préselve, dühöngve.
Odakinn a Terminátor és John az őrbódé felé robogtak a Harley-n. A motor
túlszaladt, és megállt a közelben. A nagy motor hangjára az őr lustán
felpillantott.
– Ugye, emlékszel rá, hogy nem szabad megölnöd senkit? – kérdezte John.
A kiborg pillanatnyi habozás után válaszolt.
– Igen.
Johnt ez még nem győzte meg.
– Esküszöl rá?
– Tessék?
– Mondd felemelt kézzel, “Esküszöm, hogy nem ölök meg senkit".
 John feltartotta az ujját, mintha esküt tenne. A Terminátor rámeredt, és
minden lehetőséget végigpörgetett ostyaáramkörös agyában. Semmit sem
talált ezzel az emberi gesztussal kapcsolatban. A hasznosságában
bizonytalankodva a Terminátor utánozta a mozdulatot, és megismételte:
– Esküszöm, hogy nem ölök meg senkit.
Aztán a Terminátor leszállt a motorról, és megindult a kapu felé.
Az őr érzékelte a bajt, és kivont pisztollyal lépett ki a bódéból. A
Terminátor ment tovább, érzékelői fürgén végigfutottak az emberi test minden
halálos pontján, és kirekesztette őket a lehetséges célok közül, aztán ezekből
kikövetkeztette a nem halálos pontokat. Simán kihúzta a fegyverét, és sebészi
pontossággal kétszer is térden lőtte az őrt. A fickó összecsuklott, felsikoltott,
és a lábát szorongatta.
John nem akart hinni a szemének.
– Mi az istennyilát művelsz?
A Terminátor arrébb rúgta az őr pisztolyát, aztán az öklével összezúzta az
őrbódé telefonját. Megnyomta a gombot, mellyel felemelte a sorompót, és
visszament a Harley-hez. Leolvasta a megrökönyödést John arcáról, és
odaszólt:
– Nem öltem meg.
A Terminátor nyeregbe szállt, és kiengedte a kuplungot. Berobogtak a
kapun, és egy elsősegély rámpán a föld alatti sürgős fogadó területre jutottak.
John hátrafordult, és visszavöltötte a nyögdécselő őrnek.
– Elnézést, uram!
Az elkülönítő szinten az ügyeletesek a biztonsági ellenőrzőpontoknál a
monitorra pillantottak, amikor feltűnt valaki a folyosón. Sarah-t látták, ahogy
Silberman nyakának szegezi az injekcióstűt.
Sarah átszólt hozzájuk a fali beszélőrendszeren.
– Nyissátok ki, vagy kinyiffan, mielőtt földet ér.
Az ügyeletesek egyszeriben idegesek lettek. Az első ügyeletes keményen
nemet intett a fejével. Társa lenyomta az interkom gombját.
– – Nem fog menni, nyolcvankettes. Engedje el! Silberman arca
faggyúszínűre váltott, de sikerült kinyögnie:
– Nem fog sikerülni, Sarah. Maga nem gyilkos. Nem hiszem el, hogy képes
rá.
A lány hangja halálos sziszegés volt.
– Maga már úgyis hulla, Silberman. Mindenki az. Tudja, hogy ez a
rögeszmém. Tehát ne szarakodjon velem! – Az utolsó szavait azzal
nyomatékosította, hogy valamivel mélyebbre döfte a tűt.
– Nyissák ki azt az istenverte ajtót! – sikoltotta a doktor pislogva.
 Az ügyeletesek bizonytalanul néztek össze. Egyikük végül megnyomta a
szolenoid kapcsolót. A távolabbi ajtó fémes csattanással szétnyílt.
Sarah betaszította Silbermant a nyitott folyosóba. A közelebbi, elreteszelt
ajtót manuálisan kellett kinyitni. Az egyik ápoló óvatosan közelebb jött, és
kinyitotta.
– Vissza! – parancsolta Sarah.
A fickó habozás nélkül elhátrált.
A lány most szemben állt mindkettőjükkel.
– Hasra, de gyorsan!
Tétováztak. Sarah vad pillantást vetett rájuk, és a tűt teljesen benyomta.
Silberman felnyögött kínjában, és egy vércsík folyt le a nyakán...
Az ügyeletesek sietve hasra vágták magukat.
Sarah szélesen megkerülte őket, és áttuszkolta Silbermant. Hátrálni kezdett
a folyosón, túszát még mindig fogta. Hirtelen felismerés rohanta meg: a végén
még tényleg sikerülni fog!
De csak azért, mert nem látta, hogy a harmadik ügyeletes a sarkon túl
várakozik. A férfi feszülten állt, kész volt ugrani, amikor Sarah eléje ér.
Sarah hátrálva közeledett felé. A férfi akár egy felhevült tangótáncos,
odaugrott, elkapta a fecskendőt tartó kezet. Sarah azonnal megperdült, és
torkon vágta az ápolót a gumibottal. A férfi máris minden érdeklődését
elveszítette iránta, a térdre roskadt, és hörögve próbált levegőhöz jutni.
Silberman elugrott, és teli tüdőből felordított.
– Fogják el!
Sarah szélvészként eliramodott, az ápolók feltápászkodtak. Egyikük a
riasztóra csapott, és felhangzott a vészjelzés.
Az elkülönítő osztályon a T-1000-es épp a kővé meredt ügyeletest nézte az
ápolók szobájában, amikor a riadó harsogni kezdett a folyosón, és ettől az
ügyeletes valahogy talpra állt, és tágra nyílt szemmel meredt maga elé.
Eltátotta a száját, amikor látta, hogy az, akit Lewisnak vélt, a mellkasába nyúl,
pisztolyt húz elő, és megindul a biztonsági bejárat felé.
Egy másik folyosón a hatalmas kórház útvesztőjében Sarah űzött vadként
rohant, meztelen talpa a hideg mozaiklapokon csattogott. Az ügyeletesek
utánavetették magukat, nem sokkal mögötte dübörögtek. A lány befordult egy
sarkon, nekicsapódott a falnak, és száguldott tovább anélkül, hogy lassított
volna, és nekirohant az acélajtónak.
Zárva.
Lábdobogás mogulé.
Douglas kulcsait próbálgatta, közben erősen zihált. Bedugta a főkulcsot. Az
ügyeletesek teljes lendülettel rohantak, egyre közeledtek.
 Sarah kinyitotta az ajtót, beugrott, berántotta maga után, és épp akkor
akarta a tolókát a helyére tolni, amikor az első odaérkező ápoló megragadta a
kilincset túloldalt.
Egy másodperccel elkésett.
Sarah látta a kicsi ablakon keresztül, ahogy a kulcsaikkal babrálnak. A
kimerültségtől zihálva megfordult. Egy újabb fold alatti járatban volt. Egy
börtönrács típusú ajtó volt közte és a folyosó folytatása közt.
A rácsfalhoz rohant, bedugta a kulcsot az ajtóba, elfordította, kinyitotta, és
hallotta, hogy a retesz kattan abban az ajtóban, amin épp most jött keresztül.
Sarah eszeveszetten átpréselte magát a rácsos ajtón, és az első ápoló már
fel is tűnt mögötte. Sarah bevágta maga mögött az ajtót. BANG!
Kétségbeesetten látta, hogy a kulcsokat a túloldalon felejtette. Az ápoló dühtől
kifehéredett ajkakkal rontott rá.
Sarah visszanyúlt, elfordította a kulcsot, és egy erős rántással szándékosan
beletörte. Egy pillanatra rá a behemót ápoló az ajtóhoz ért, és felé kapott a
rácson keresztül, ahogy ő hátraugrott.
Épphogy ki tudott térni a fickó ujjai elől.
Az ápoló nekivetette magát a rácsnak, és dühöngve rázta.
Sarah-nak nem volt arra ideje, hogy kiélvezze személyes győzelmét. Az a
feladata, hogy megtalálja a fiát. Még mielőtt a második Terminátor megelőzi,
így hát, megperdült, és eliramodott.
A csalódott ápolók egymásra ordítoztak, megpróbálták bedugni a kulcsukat
a zárba, ám azt már elfoglalta a törött kulcs vége.
Silberman bukdácsolt oda mögéjük lüktető nyakát szorongatva, és rájuk
ordított:
– Kerüljék meg, az istenit! Kerüljék meg!
Az ápolók elrohantak Silberman mellett, arra, amerről jöttek, és oldalra
fordultak, egy másik, ajtókkal lezárt folyosóra.
Sarah befordult egy sarkon, és felvonókat látott.
Kiszabadult.
Hanyatt-homlok rohant, és már majdnem odaért, amikor az egyik felvonó
ajtaja kitárult.
És ekkor az egyik legrémesebb lidércnyomását látta kilépni rajta
megelevenedve, vértől vöröslő bőrdzsekiben, napszemüvegben, fegyverrel a
kezében. A Terminátor rettegett, ismerős arca felé fordult.
Sarah megpróbált lefékezni, de lendülete egyenesen a gyilkos kiborgba
vitte. Csupasz lába megcsúszott a padlón, Sarah elterült, és bambán meredt fel
a bőrruhás alakra.
 Sarah elveszítette minden látszólagos bátorságát és józan eszét. Nem volt
tudatában, hogy sikoltozik, és hátrafelé mászik, akár egy láb, kézzel-lábbal
próbálva felállni a falnál.
Úgy érezte, mintha a szeme előtt egy gombafelhő kavarogna. Ha
hátranézett volna, láthatta volna Johnt, amint óvatosan kilép a felvonóból a
folyosóra a Terminátor mögött. John felfedezte – menekülő anyját, és azonnal
rájött, mi történt.
– Anya! Várj!
Sarah nem hallotta meg saját jajveszékelése miatt. Menekült tovább,
sarokba szorított patkányként, kétségbeesetten próbált kiutat találni a kórház
útvesztőjéből.
A Terminátor és John rohanni kezdtek utána.
Sarah ina szakadtából rohant a hosszú folyosón, vissza, amerről jött. Ahogy
egy elágazáshoz ért, egy fehér ruhás alak bukkant elő. Az ápoló a levegőben
úszva rávetette magát. Sarah a padlóra zuhant, üvöltözött és rúgkapált. A
másik két ápoló is beszállt a bunyóba.
– Ne! Már itt van! Megöl mindnyájunkat! – sikoltotta Sarah, rimánkodva
próbálta megértetni velük, miféle veszedelem van a nyomában. Rá se
hederítve az ápolók leszorították csapkodó végtagjait. Nem fordították arra a
fejüket, amerre a sodrából kijött nő mutatott – a folyosó folytatására.
Leszorították a hideg padlóra, dühös arcok gyűrűje vette körül. Egy ápolónő
közeledett, kezében egy nyugtatóval telt injekció.
Sarah a nyakát tekergette, és látta, ahogy a Terminátor sötét körvonalai
kibontakoznak az ápolók fölött. Őrjítőén hasonlított az első Terminátorhoz. És
most itt volt, évekkel később. Skynet emberformájú fegyvere eljött az időn és
a téren át, hogy végezzen vele. Felsikoltott végső kétségbeesésében.
Azonban a Terminátor valami nagyon különöset cselekedett, és nagyon
különbözőt attól, amire Sarah számított. A puskával az egyik kezében, a
kiborg lenyúlt a másik kezével, és megragadta az egyik ápolót, és egyetlen
mozdulattal a folyosó falának csapta a százkilós fickót. PAFF! Az ápoló
megpróbált két törött bordával lélegezni, és amit érzett, az nem tetszett neki.
A másik két ápoló azon nyomban reagált, a támadóra vetették magukat. A
Terminátor egy pillanatra mintha eltűnt volna a két hatalmas termetű fickó
alatt. Aztán a fehér köpenyesek hirtelen szétrepültek, mintha dinamitra léptek
volna.
Az egyikük nekirepült egy biztonsági üvegablaknak, és csak a rácsok
mentették meg az életét, amiknek nekicsapódott. Azonban jelen pillanatban
nem volt eléggé öntudatánál, hogy hálás lehessen ezért a tényért. A másik egy
irodaajtónak repült, bezúzta, és odagurult egy íróasztal lábához. Felpillantott,
és úgy döntött, hogy a plafon akusztikus mozaikja rendkívül elbűvölő látványt
nyújtanak, főleg, ha valaki az ő pozíciójából próbálja szemügyre venni egy
ideig.
Az ápolónő, aki vaságyastól lehetett vagy negyvenöt kiló, kézfejével tiszta
erőből a támadó képébe vágott. A férfi könnyedén visszahőkölt,
napszemüvege lerepült. A nő keze megfájdult, mintha egy betonfalba vágta
volna. A férfi lassan visszafordult, és a kezét a nő mellére tette. Az ápolónő
elkapta a hüvelykujját, és próbálta hátracsavarni, hogy eltörje. Ehelyett
azonban a férfi egyszerűen ellökte. Szinte csak megtaszította, de olyan
lendülettel, hogy a nő hátrarepült néhány métert, és a kemény padlóra zuhant.
Ott lefékezett, és nem különösebben kívánt felkelni egy darabig.
Mindeközben Silberman a falhoz lapulva bámult, egy elfelejtett cigaretta
fityegett a szájában. Nézte, ahogy az elmondhatatlanul kifejezéstelen arcú
támadó visszajön Sarah-hoz. Zavara a férfi viselkedésével kapcsolatban azon
nyomban tisztává vált.
Sarah-nak igaza volt... ez a fickó nem ember.
Még csak nem is hasonlít rá.
És ha a nőnek e tekintetben igaza volt, döbbent rá hirtelen, valószínűleg
minden másban is igaza lehet.
Az elképzelhetetlen méretű katasztrófában...
Érezte, hogy a valóság szövete elkezd szétfesleni.
Sarah pislogott, és rámeredt a fölé tornyosuló halálhozó alakra. Egy
lehetetlen dolgot látott: a fia térdelt le mellé.
– Anya, nincs semmi bajod?
Sarah a Terminátorról Johnra nézett, aztán vissza a Terminátorra.
Itt hevert a padlón, szétszórt testek között, és rámeredt arra az alakra, akitől
a legtöbb rosszat és jót kapta a világon. Nem tudta, hogy nevessen-e, avagy
sírjon ezen a képtelenségen... Miközben ezen rágódott, a fia megragadta a
vállát, és keményen megrázta.
– Anya!
Érezte a fiú ujjait, az arcán a lélegzetét, és egy rátörő sokkban rádöbbent,
hogy mindez...
...valóság!
Azonban ez a megrázkódtatás semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután
következett, mert az túlságosan ostoba volt ahhoz, hogy hinni lehessen. A
Terminátor segítőkészen odanyújtotta neki a kezét, tenyérrel felfelé.
Nyilvánvalóan fel akarta segíteni.
Sarah nevetésben tört ki, görcsösen vonaglott, mintha orgazmus rázná a
testét. Azonban a nevetés a torkára forrott attól, amit a kiborg mondott.
– Jöjjön velem, ha kedves az élete!
 Sarah körülpillantott. Az ápolók már mocorogva kezdtek eszméletre térni.
A sziréna még vijjogott. Hamarosan még többen fognak érkezni. A fia rángatni
kezdte a karját.
– Semmi vész, anya. Segíteni fog. Minden oké.
Sarah mintegy kábulatban fogta meg a hatalmas kezet remegő ujjaival. A
Terminátor egy könnyed mozdulattal talpra segítette.
Szinte mintha táncolna.
John megfordult, hogy elinduljon, és egy rendőrt látott alig tíz méterre a
rács túloldalán. John riadtan jött rá, ki ez.
A rém.
A Terminátor követte John iszonyodó pillantását.
A T-1000-es pisztolyt szorongatott a kezében.
A Terminátor maga mögé tolta Johnt és Sarah-t. Mindannyian hátrálni
kezdtek.
Sarah is meglátta, amit ők, és képtelen volt reagálni, a lelke túltöltődött.
A T-1000-es megindult. Mivel a férfi kövérsége miatt meg kellett nyújtania
a molekuláit, hogy Lewis alakjában maradjon, inkább visszaváltott az
energiatakarékosabb Austin rendőrre. Odaért a rácshoz. De nem állt meg.
Teste vékonyodni kezdett, mintha zseléből lenne, és átpréselte magát a
fémrudak között, és máris visszaalakult.
A cigaretta kihullott Silberman szájából, ahogy leesett az álla. Halk
kattanás hallatszott a fejében, és teste zsugorodni kezdett.
Sarah végre képes volt mozdulni. Levegő után kapkodott. Minden eddigi
tudása darabokra hullott. Ám látva, hogy a folyékony paszta rendőrré alakul,
három gondolat villant fel benne egyszerre.
Ez nem rendőr.
A jövőből jött.
Valószínűleg meg akarja ölni a fiát.
Haragja szinte fortyogott benne, az izmai megfeszültek.
Számára ez úgy tűnt, mintha a lidércnyomásos valóság nem akarna véget
érni.
Csendülés hallatszott. Az őr fegyvere fenn akadt a rácsokon... ez volt az
egyetlen szilárd anyag. A T-1000-es csupán elfordította a csuklóját,
megpróbálta újra, és hosszában dugta át a pisztolyt a vasrudak között.
A Terminátor megragadta Johnt a nadrágja ülepénél, és a hátára vette. John
megkapaszkodott a nyakában. A Terminátor felemelte a puskát, és tovább
hátrált. Sarah-hoz fordult.
– Futás!
Jó ötlet, gondolta Sarah, aztán megfordult, és rohant utánuk.
 A T-1000-es utánuk vetette magát. Cipője a Terminátor napszemüvegére
taposott, széttiporta. Tüzet nyitott a Browninggal. Azonban a Terminátor úgy
tartva a puskát, akár egy pisztolyt, célzott és lőtt. A kábult ápolók a padlóhoz
nyomták az arcukat, ahogy a folyosó megtelt röpködő lövedékekkel és fanyar
füsttel. A T-1000-est telibe találta néhány golyó. Megtántorodott, de jött
tovább. Megbecsülte mindegyik lövedék sebességét és becsapódási szögét, és
igazából nem is találták el, hanem szétnyitotta magát kissé, hogy csökkentse a
találat sokkját. Ragyogó higany formálódott a kráterekben, ahogy
összezárultak és eltűntek egy pillanat alatt.
A lövések legalább kissé lelassították.
A Terminátor befordult a sarkon, és dübörögve rohanni kezdett. Sarah már
a felvonónál járt. A Terminátor, Johnnal a hátán beugrott, és John rácsapott a
“Garázs"-gombra. Az ajtók kezdtek összezáródni. A T-1000-es különös
kecsességgel fordult be a sarkon, olyan higanyos mozgással, amire ember nem
lenne képes.
A Terminátor hátralökte Johnt és Sarah-t a fülke mélyére, ahogy a T-1000-
es rájuk rontott, folyamatosan tüzelve Browningjából.
A lövedékek a becsukódó ajtókat találták. Belül Sarah látta, ahogy a fém
behorpad kívülről, abban a magasságban, ami pont a fejével volt egy szintben,
és amit a golyók szétvittek volna, ha nincs köztük az ajtó.
A Browning üresen kattant. A T-1000-es elhajította, anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna rá. Az ajtók puha puffanással zárultak. Aztán
alapjaikban megrázkódtak, amikor a T-1000-es egy tizedmásodperccel később
nekik rontott.
A felvonó még nem mozdult. Egy kardszerű penge csusszant be az ajtók
között, lehetetlen módon elolvadt, és kampókká állt össze. A kampók
beleakaszkodtak az ajtókba, és elkezdték szétfeszíteni.
A Terminátor habozni látszott, miközben Sarah egyre nyilvánvalóbb
iszonyattal nézte, mint szakad szét biztonságosnak hitt menedékük.
Azonban a Terminátorok nem szoktak tétlenkedni.
Higgadtan várt egy ideig, pusztán az eseményeket számítgatva, amíg a rés
ki nem tágult annyira, hogy kidugja rajta a puskája csövét. Közvetlen közelről
belelőtt a T-1000-es arcába. Egy pillanatra rá Sarah és John megrándultak,
ahogy a lövés döreje megsiketítette őket a szűk térben. A résen keresztül
látták, ahogy a T-1000-es feje szétmegy a robbanástól. A kiborgot hátravetette
az iszonyatos energia. A liftajtók végre bezárulhattak. A fülke enyhén
megrándult, aztán ereszkedni kezdett. John felpillantott az anyjára. Sarah
kábán meredt a liftajtóra, és remegett.
– Mi a fene ez? – suttogta rekedten.
 A folyosóban a T-1000-es feje két roncsdarabban lógott a vállán. A
fájdalom fogalmát nem építették be a képlékeny gép érzékelőgömbjébe. A
fájdalom a károsodásjelzőnek felelt meg. Ha bármelyik része megsérült, a
különvált részek visszaolvadtak a fémmasszába. Az egyetlen alapvető parancs
molekuláris memóriájában az volt, hogy találják meg a főmasszát, és
olvadjanak vissza belé. Mindegyik molekula tizennégy mérföldet képes
magában megtenni. És most a T-1000-es szétrobbant részei ennél sokkal
közelebb voltak, így hát, egy pillanatnyi tétovázás után, amit a detonáció
megrázkódtatása okozott, arc máris újraformálódott ép emberi arccá, a
sérülésnek nyoma sem maradt.
A bezárt ajtókhoz fordult, ujjait közéjük dugta, azok máris feszítővasakká
váltak, könnyedén szétfeszítették az ajtókat. A T-1000-es habozás nélkül
beugrott a liftaknába.
Két emeletet zuhant, nagyjából olyan áramvonalasán, mint egy tégla.
A felvonóban mindhárman felkapták a fejüket a hangos dübbenésre a tetőn.
A Terminátor sietve befejezte a tár Újratöltését, és belelőtt egyet a plafonba.
Sarah kikapta a 45-öst a Terminátor övéből, és a mennyezetre célzott.
Semmi sem ölheti meg a fiát.
Semmi.
John rövid, éles lélegzetet vett, aztán…
KLANG! Egy borotvaéles, krómozott dárda fúrta át a plafont, és egy
méterre lefelé szúrt.
Pár centire Sarah arcától.
Sarah ösztönösen lőni kezdett: BANG, BANG, BANG! A lövedékek
átszakították a plafont. A dárda villámgyorsan visszahúzódott, és ismét lefelé
döfött, felszakítva a Terminátor dzsekijét és csak centikkel hibázva el Johnt.
A Terminátor 10-es puskája lyukat szakított a plafonba. Aztán a Terminátor
örült tüzelésbe kezdett, lőtt, felhúzta a kakast, lőtt, s közben a fémdárda újra és
újra lefelé döfött, mintha egy őrült ember akarna kilyuggatni egy sörösdobozt
egy sebészileg éles szikével. Sarah felüvöltött a fájdalomtól, amikor egy ilyen
döfés a lapockájába fúródott.
Csendülés hallatszott. Az ajtó fölötti kijelzőn megjelent a “Garázs" felirat.
Az ajtók kinyíltak, és Sarah kivonszolta rajta a fiát, amint a rés elég széles lett.
A földszintre jutottak. A Harley a közelben parkolt, de most, hogy már
hárman voltak, ez használhatatlan lett. A Terminátor a területet fürkészve
próbált menekülésre alkalmas járművét találni.
A liftben a T-1000-es elég nagy lyukat vágott ahhoz a plafonon, hogy
átcsusszanjon rajta. Egy folyékony higanymassza szivárgott át a lyukon, a
padlóra hullott, és Austin rendőr alakjában emelkedett fel. Minden érzékelője
működött, egy pillanatig tétovázott, amíg rendbejött a molekuláris
szerkezetcsere után.
A garázsban egy kék-fehér kórházi biztonsági kocsi motorja zúgott fel a
kijáratnál, és feléjük robogott. Sarah anélkül, hogy megtörte volna a
lendületét, a kocsihoz rohant, és az csikorogva állt meg. A 45-öst az őr képébe
emelte, keményen markolta mindkét kezével.
– Kifelé!
Az őr egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy ez a fegyveres páciens
valószínűleg nagyon tébolyult lehet. Túl örült ahhoz, hogy meg lehessen
beszélni vele az ügyet.
Ám ez a pillanat túl hosszú volt Sarah számára. Belőtt egyet az ablakon,
hogy a fickót mozgásra serkentse.
– MOZGÁS!
Az ajtó azonnal kinyílt, és az őr feltartott kézzel tántorgott ki. A kiborg
rohant oda, és szinte oda sem figyelve kirepítette az embert az útból, és a
kormány mögé siklott. Sarah betaszította Johnt a hátsó ülésre, ő maga pedig
előre ült, az utasülésbe. A Terminátor hátramenetbe kapcsolt, és a gázra lépett;
a kerekek kigörögtek a sima rámpán.
A Terminátor a válla fölött hátranyújtotta a puskát Johnnak, és csak ennyit
mondott:
– Töltsd meg!
John előhúzott néhány töltényt zubbonya zsebéből, és berakosgatta őket.
Sarah fogózkodott, ahogy a Terminátor hátrafelé robogott, szinte súrolva a
falat, épp csak hogy, mivel...
...a T-1000-es feléjük rohant a felvonó felől. Teljesen fegyvertelen volt, a
teljesen króm masszából visszaváltozott a rendőr alakjába, és teljes
sebességgel rohant felfelé a rámpán.
A Terminátor odaadott Sarah-nak egy másik tárat a 45-öshöz. Sarah
kidobta az üresét, és berakta a telit. Felhúzta a kakast.
A kocsi kitolatott a garázsból, és a bekötőúton robogott a biztonsági kapu
felé.
John befejezte a töltést, és visszaadta a puskát a Terminátornak. Ő kihajolt
az ablakon, és célba vette az üldözőjüket. A T-1000-es arca tisztán
kirajzolódott a lámpafényben.
A Terminátor lőtt, lyukat ütött a gép vállába. Fényes, folyékony fém
formálódott a lyuknál, összezárult, aztán máris az egyenruha borította.
Sarah félig kinn lógva az utasülés ablakán, elhúzta a ravaszt. Az első két
lövése nem talált, de a harmadik a T-1000-es homloka közepébe fúródott. A T-
1000-es mindössze egy pillanatra tántorodott meg. Sarah újra és újra lőtt.
Lövedékek képeztek krátereket a rém mellén és fején. A T-1000-es most már
nem pazarolta az energiát az újraformálódáshoz, minden erejét beleadva
üldözte a kocsit, és egyre közelebb jutott. A jármű keresztülzúgott a főkapu
sorompóján.
– Fogózkodjatok! – mondta a kiborg-sofőr nyugodtan, miközben keményet
tekert a kormányon. A kocsi egy helyben száznyolcvan fokot fordult, a kerekei
csikorogtak.
A T-1000-es már szinte odaért.
A Terminátor a sebességváltó felé kapott, lába egész a padlóig nyomta a
gázpedált. A kocsi megugrott.
A T-1000-es a levegőbe szökkent, és a csomagtartó felé vetette magát.
Keze fémdárdává vált, és átfúrta a csomagtartó tetejét. Egy pillanatra rá a
dárda csillogó krómkampóvá változott. A T-1000-es lába az aszfalton csörgött,
a másik kezével is lecsapott, egy másik horgot is beleakasztott a
csomagtartóba, odahúzta magát.
A Terminátor Sarah-hoz fordult.
– Fogja a kormányt! – mondta.
Sarah megragadta a kormányt, miközben a Terminátor kigyömöszölte
magát az ablakon. Sarah rátaposott a gázpedálra, és hetvenmérföldes
sebességgel repültek tovább.
John visszafordulva nézte a kocsi hátsó ablakán át, ahogy a T-1000-es,
most már teljesen felmászva a kocsira, egy kampóval tartotta magát, a
másikkal pedig lecsapni készült. A fiú lebukott, és épp időben tette, mert a
másik kampós kéz áttörte a hátsó szélvédőt, és a szétrepülő üvegszilánkok
közepette alig pár centivel hibázta el.
A T-1000-es visszavonta a kezét egy újabb csapásra, és akkor lódult előre,
amikor a Terminátor megtámasztotta a puskáját a kocsi tetején, és lőtt.
A golyó a T-1000-es karját találta el, azt a “kezét", mellyel a kocsihoz
horgonyozta magát. A lövedék darabokra szaggatta a csuklót, leszelte a
kampós kezet.
Austin rendőr lebucskázott a gyorsuló kocsiról. John – felemelkedett, és
kinézett a betört hátsó szélvédőn, a szeme tágra nyílt. A T-1000-es keményen
csattant az úttesten, de egy pillanat alatt máris talpon termett, és rohant tovább
utánuk.
De most elmaradt mögöttük. Sarah tövig nyomta a pedált, és a
folyadékagyú gyilkosnak is voltak fizikai korlátai. Gyalog képtelen volt
utolérni őket.
John még látta a csomagtartóba mélyedő, kampós kezet. Óvatosan
odanyúlt, kirángatta a fémdarabot, és ledobta az útra. Az kissé megnyúlt a
lendülettől, aztán kerek masszává formálódott.
A kocsi elzúgott az éjszakába.
 Egy pillanattal később a T-1000-es járásra lassított, és nézte, ahogy a hátsó
lámpák fénye elenyészik. A célpont megmenekülése semmit sem számított. A
késlekedés csak időbe kerül. Bár a Terminátorok többsége rendelkezik belső
órával, a T-1000-es nem. Ez is része volt Skynet új típusú tervezésének. Az idő
ismeretének megvan a haszna, de nem üldözés közben; ott szükségtelen. Az
idő mit sem számít, amikor az üldözőt nem lehet megölni, megállítani, és az
sohasem fog elfáradni.
A T-1000-es nem volt tudatában semmi másnak, csak annak, hogy a
célpont elmenekült, most lepillantott. A folyékony fémmassza remegni
kezdett, aztán nagyobbodni, terjeszkedni, mint egy folyékony ujj, aztán
amikor megérintette Austin rendőr cipőjét, pillanatokon belül beleolvadt a
főtömegbe.
Az idő csak egy időleges késleltetése az elodázhatatlannak.

Az üldözés
(Délre száguldva a 33-as főúton, 00:06)

A kórházi biztonsági kocsi átsuhant a holdvilágos utcákon, akár egy

kísértetautó, mely lyukat fúrt a szélbe.
A szél behatolt a kitört ablakokon, ahogy a Terminátor könnyedén hajtott a
szaggatott felező vonal mentén. John a visszapillantó tükörben látta, hogy a
kiborg szeme vörösen ragyog.
– Látsz te egyáltalán?
A Terminátor igazi szeme a berakott emberi szemek mögött éjszakai látó
módban volt, az előttük elterülő tájat fürkészte, beitta a redukált fotonokat,
melyek így monokróm képet alkottak a főútról, mely olyan világos volt, akár
déli napsütésben. Különböző számjegyek villantak fel, és ezek révén a
Terminátor sokkal jobban érezte a mozgást és a tömeget, mint a legjobb sofőr.
A Terminátor tényszerűen felelt, azonban ha Sarah és John nem tudják,
hogy csak egy gép mondja, hencegésnek vélhették volna.
– Mindent látok.
– Kurva jó! – mondta John valamivel nyugodtabban.
Sarah a Terminátort vizsgálta, még mindig nem akarta hinni, hogy ez
megtörténhetett. Annak a Sarahnak, aki mindig néhány perccel elkésett a
pincérnői munkájából számos évvel ezelőtt, csak egy-két percbe tellett
megbirkóznia a hihetetlennel. Aztán élete értelméhez fordult.
– Jól vagy? – kérdezte Johntól.
A fiú bólintott.
 Sarah érte nyúlt. John szíve kalimpálni kezdett. Anyja szinte sohasem
mutatta még ki a szeretetét. Túl sok más fontosabb dolog létezett. Most
azonban igazából magához húzta a fiát. Lehet, hogy Sarah megváltozott?
Lehet, hogy ezentúl tényleg törődni fog vele is, nem csak azzal az ostoba
jövőbeli küldetéssel. A fiú boldogan ölelte át anyját. Azonban Sarah ahelyett,
hogy megcsókolta volna, megtapogatta, sebesüléseket keresett. John számára
ez olyan volt, mint amikor egy állatorvos vizsgál egy kutyát, keresve, hogy
törött-e csontja. Aggódik.
De igazi szeretetnek nyoma sincs.
Mérgesen elhúzódott az anyjától. Gyűlölte, hogy mindig csak vizsgálja, és
úgy bánik vele, mintha törékeny lenne, akár egy kínai porcelán.
– Mondtam, hogy semmi bajom.
Sarah elkeseredetten és szigorúan nézett rá.
– Nagy ostobaság volt odajönnöd.
John nem akart hinni a fülének. Az ember megszokhatja, hogy az anyja
mindenért leszidja, de most éppen az ő istenverte életét mentette meg!
Azonban mielőtt szavakba önthette volna megdöbbenését, az anyja dühösen
förmedt rá.
– A rohadt életbe, John, hát nem érted, milyen ravasznak kell lenned! Te
túlságosan fontos vagy! Nem szabad kockára tenned az életed, még értem
sem, megértetted? Tudok én vigyázni magamra. Elég jól boldogultam.
Jézusom, John. Majdnem megöletted magad!
A fiú álla megremegett. Az a különös érzés ismét visszatért. Az anyja
egyfajta szuperembernek hiszi, és megpróbálja ezt neki is bebeszélni. Ezt túl
nehéz bevenni, azonban az anyja észre sem vette. Máskor sem. És, szokás
szerint, bármit tett is, az helytelen volt. Hogy visszatartsa forró, feltörő
könnyeit, kifakadt:
– Ki... kellett hoznom innen... Elnézést, ha...
John úgy látta, a kiborg szemében több együttérzést talál, mint az
anyjáéban. A kifakadni készülő könnyek meglepték, és az arca eltorzult.
Elfordult, mert nem akarta, hogy az anyja gyengének lássa. Azonban Sarah így
is észrevette, hogy a fia testét elfojthatatlan zokogás rázza. Most jóval
gyengédebben, könyörögve szólalt meg.
– Hagyd abba! Most rögtön! Neked nem szabad sírnod, John. Más
gyerekek megengedhetik maguknak, hogy sírjanak, de te nem. Nem szabad.
A Terminátor levette egyik szemét az útról, hiányát fantom
mélységérzékeléssel helyettesítette, és Johnra pillantott, aki sietve törölgette a
szemét. Nedvesség csörgött belőle. A Terminátor átkutatta az emlékezetét, de
semmilyen hivatkozást sem talált. Ez valami sérülés?
– Mi baja a szemednek?
 – Semmi – felelte John, és kifújta az orrát egy zsebkendőbe.
Sarah nagy lélegzetet vett, és csak most döbbent rá, milyen izgatott. Egész
testében remegett. Tudata foszlányokra hullott; élete emlékei és tervei
szétrobbantak, minden darab most lebegett vissza a helyére, és ő sietve
próbálta összerakosgatni őket. Valahol a tudata mélyén homályosan érezte,
hogy valamit rosszu1 csinált a fiával... már megint. Elég nehéz egyedülálló
anyaként nevelni egy gyereket, akkor pedig különösen, ha ez a gyerek egykor
szó szerint az emberiség megmentője lesz... Neki meg kell keményítenie
magát, hogy megtanulja a túlélés technikáját, és ki kell magából ölnie a
gyengéden szerető anyát. Ha ez sikerült, minden sokkal egyszerűbbé vált. De
nagy árat kellett fizetnie érte. Ő és a fia nem élhetnek normális életet. C sak a
felkészülést ismerhetik a globális háborúra. És ez sokba kerül nekik. Sarah
mindent elkövetett, hogy helytálljon, és mindent megtett, hogy boldoguljon.
Nagyon is szerette a fiát. De félt kimutatni a szeretetét, mert attól tartott, hogy
ezzel csak gyengíti a fiút. Johnnak erőre, bölcsességre és jó fegyverismeretre
van szüksége, nem szeretetre. De az a gyűlölet a szemében...
Sokba kerül.
Időközben gépiesen cselekedett, akár egy igazi gép. A Terminátorhoz
fordult, és tüzetesen szemügyre vette.
– Na és most – mondta –, halljuk a mesét!

A sors iróniája
(Pescadero Állami Gyógyintézet, 00:23)

Minden fekete-fehér volt, karácsonyi fények ráncoltak. A villogó piros és

kék színek közepette úgy tűnt, mintha zsernyákok érkeznének. Mentősök
érkeztek, áttörtek a zavarodott ápolok és elkószált ápoltak tömegén. Dr.
Silberman magában motyogott, miközben ápolói a mentő felé vonszolták.
Szavai izgatott zagyválássá folytak össze, de akkor sem értette volna senki, ha
normális sebességgel beszél. Azt mondta:
– ...mindez igaz, mind meg fogunk halni, és a fickó átváltozott a szemem
előtt, átsétált a rácsokon, mintha ott se lennének, higgyenek nekem, nem egy
hibbant páciens vagyok, hanem orvos, és tudom, hogy amit mondok, az
valóság...
Motyogása megszakadt, amikor egy székhez szíjazták, és rázárták az ajtót.
Pszichiáter napjai ezzel véget értek.
Leonard Silberman, azon szerencsések egyike, akik túlélték az első
Terminátor támadását évekkel ezelőtt, most a második akaratlan áldozata lett.
A sors szereti a tréfákat.
 A T-1000-es a főkapu és a gyülekező zsaruk felé lépkedett. Egy motoros
rendőr húzott el a másik irányba, de lassított, amikor meglátta Austint.
– Jól van?
A T-1000-es tizennégy másodpercig tűnődött a motoros emberen, aztán
megszólalt:
– Pompásan. Nem mondom, milyen jó kis motor!
A huszonnyolc rendőr és detektív a környéken észre sem vette, ahogy a T-
1000-es elrobog a motoron. Az igazi rendőr tetemét is csak néhány órával
később találták meg, amit valaki minden teketória nélkül belegyömöszölt egy
szemeteskukába. Senki sem gyanította, hogy Austin közrendőrnek bármi köze
is lenne hozzá. Azt, hogy ő a legveszélyesebb ellenség a bolygón, aki döntő
csapást akar mérni az ellenségre, nem sokan tudták.
A rendőrök túlságosan elfoglaltak voltak a lehetséges szemtanúk listájának
összeállításával.

A pihenő
(La Mesán kívül, Kaliforniában, 4:16)

A Terminátor fáradhatatlanul hajtott, biztos iramban, emberi alakban. Sarah

még mindig azon töprengett, amit megtudott, most már valamivel
nyugodtabban, összeszedve magát és mindenre készen.
– Ez a T-1000-es... mi történik, amikor belelősz?
– A ballisztikus behatolás hidrosztatikusán sokkolja, de csak néhány
másodpercig. A legújabb megfigyelésre alapozva közölhetem, hogy képes
megváltoztatni a molekuláris szerkezetét, hogy átengedje a testén a
lövedékeket. Vagyis megváltoztatja a külsejét.
– Meg lehet semmisíteni?
– Információ ismeretlen. Azonban nagy a valószínűsége, hogy amikor a T-
1000-es megváltoztatja a struktúráját, hogy fegyvert képezzen, vagy harcba
szálljon, a molekuláris szerkezete törékennyé válik. Akkor válik a
legsebezhetőbbé egy megrázó sokkhullám számára.
Csendben suhantak néhány pillanatig, aztán Sarah megpillantott valamit
előttük: egy magányos neonfényt a sötétben.
– Fordulj be ide! Kocsit kell váltanunk.
A Terminátor ráhajtott egy megromlott állagú Bethic Petroleum
benzinkúthoz vezető útra, ahol a neon zümmögött, de senki sem volt a
közelben. Lassan elhúztak az üres iroda mellett. Egy tábla díszelgett az
ablakban: VASÁRNAP ZÁRVA. Megkerülték az épületet, és a garázs hátsó
ajtajához hajtottak.
A Terminátor kiszállt, váratlan mozdulattal letörte a lakatot az ajtóról, és
felemelte. Sarah a kormányhoz ült, és besiklott. A Terminátor leengedte
mögöttük az ajtót.
Pillanatnyilag olyan biztonságban voltak, amennyire csak lehettek.
Sarah felkapcsolt egy fej feletti lámpát. Összenéztek a Terminátorral. A
férfi össze volt lyuggatva, és vérzett. A nőnek csúnya vágás volt a jobb vállán
és a ruhája csöpögött a vértől.
– Úgy nézel ki, mint egy rakás gépszar – jegyezte meg Sarah.
A Terminátor kivetítette a szavakat egy képernyőre, és végigfutott a
lehetséges vagány válaszokon. Egy lista jelent meg:
Baszódj meg, haver.
Csókold meg a seggem.
Te sem vagy valami szép.
Én is oké, te is oké.
A Terminátor egy mikroszekundum alatt döntött, és az utolsót választotta.
– Te is – mondta hangosan.
Sarah majdnem elmosolyodott.
De csak majdnem.
Néhány percre rá feltörték az elsősegélydobozt az irodából, néhány nem túl
olajos rongyot, egy üveg alkoholt és néhány kisebb eszközt vettek ki. John
figyelte, ahogy a Terminátor letépett egy darab véres rongyot, és egy tisztát
nyújtott oda neki.
Sarah egy üres ládán ült a kiborg mellett. A Terminátor gondosan varrta a
lány sebét egy vékony dróttal, amit egy váltakozó áramú generátorból szedtek
ki. A vezeték tompa vörös lett a házilagos sterilizálástól; a Terminátor egy
hegesztőpisztollyal hevítette egy darabig, mielőtt nekikezdett volna. Sarah
emlékezett rá, mint mondott Kyle valamikor régen, hogy a fájdalmat irányítani
kell, elszigetelni, legyőzni, hogy tovább tudd folytatni a küldetésed. Kyle arca
kezdett formálódni az emlékezetében, elhozva azt a régi érzelmi sajgást, ami
mindig akkor veszi el az erejét, amikor legnagyobb szüksége lenne rá. A lány
rácsapta emlékezete ajtaját az arcra, és arra koncentrált, hogy legyőzze karja
fájdalmát. A Terminátor egy hegyes csipesszel vezette keresztül a tűt a fakó
bőrön gépi pontossággal.
A lány nem tudott minden fájdalmat kiszorítani a testéből.
A Terminátor minden arcrezdülését észrevette, és gépiesen alkalmazkodott
hozzá, hogy a lehető legcsekélyebb kényelmetlenséget okozzon. Sarah érezte,
hogy a fájdalom enyhül, de még ha tudta volna is, hogy a kiborg tudatosan
csinálja, akkor se köszönte volna meg neki.
 A Terminátor megszólalt, hogy csökkentse a lány stresszel, ezzel lassítsa a
szívműködését, következésképp: kevesebb vért veszítsen.
– Teljes az anatómiai adatbázisom.
Ez nem segített. Sarah a képébe bámult, pár centire tőle, pulzusa még
inkább lüktetett a benne kavargó ellenségességtől. Sarah azt is gyűlölte, hogy
ilyen közel kell lennie ehhez a géphez, nemhogy még hagyja magát szurkálni
is.
– Gondoltam, így hatékonyabban tud gyilkolni, mi?
– Úgy van – mondta a Terminátor, folytatva az öltéseket. John csak nézte.
Hálát érzett a Terminátor iránt, amiért segít az anyján, és nem értette, hogy
anyja miért csak a kiborg rossz oldalát nézi. Végül is csak egy gép, amit ő
maga programozott be a jövőben, hogy most megvédje őket. A Terminátorok
alapvetően nem gonoszak. Minden attól függ, mire használják őket. Egyfajta
fegyverek. Szerette volna ezt elmagyarázni Sarahnak, de nem úgy nézett ki,
mintha jelen hangulatában egy szavára is figyelne.
Néhány perccel később a kiborg következett. A bőrdzseki tele volt
lyuggatva golyóütötte nyomokkal. Sarah és John lehúzták róla, és alatta feltűnt
a Terminátor széles, izmos háta, egy tucatnyi megpörkölt szélű lyukkal. Karja
és lába is tele volt hasonló sebhelyekkel. Szerencsére mindegyik 9 mm-es
volt. A behatolási pontok aprók voltak, és csak szépséghibát okoztak.
– Fáj, ha eltalálnak? – kérdezte John.
– Érzem a sérüléseket. Ez fájdalomnak is nevezhető.
Sarah elkezdte kitisztítani a lyukakat alkohollal, és az eszébe villant egy
hideg éjszaka, amikor egy csatornában kötözte egy fiatalember sebeit. Az volt
az első kötözése. A fiatalember megdicsérte. Aztán...
Ismét megjelent az az arc, más ajtókat is talált a szívében. Sarah becsukta
valamennyit. Ez sokkal nagyobb gyötrelmet okozott neki, mint lüktető
karjában a fájdalom. Szavakat keresgélt, hogy visszazökkenjen a komor
jelenbe.
– Begyógyulnak ezek?
– Igen.
– Örömmel hallom. Mert ha nem tudná tökéletesen embernek álcázni
magát, nem sok hasznunkra lehetne.
Belenyúlt a véres sebekbe a hegyes csipesszel, megkereste a páncélozott
fémvázon összelapult golyókat, és kihúzogatta azokat. A golyók egymás után
hullottak csengve egy pohárba.
John csak most döbbent rá igazán, micsoda a Terminátor. Egy gépember,
mely rezzenés nélkül állja a golyókat, és úgy járkál velük, akár egy
halhatatlan.
– Meddig fogsz élni, úgy értem, mennyi ideig?
 – Jelenlegi energiaforrásommal százhúsz évig, normális körülmények
között.
Sarah kihúzta az utolsó néhány lövedéket is. A pohár szinte teljesen megtelt
a szétlapult golyókkal. Aztán elkezdte összevarrni a lyukakat a fémcérnával.
John csendes megrökönyödéssel figyelte.
Két harcos méregette egymást.
– Meg tudsz tanulni olyasmit, ami nincs benne a programodban? Hogy
még inkább... tudod, hogy emberibb lehess. Nem pedig ilyen gőzgép.
– A CPU-m egy idegháló processzor... egy öntanuló komputer. Azonban
Skynet “csak olvasás"-ra állítja a kapcsolót, amikor egyedül küld ki
bennünket.
– Nem akarja, hogy túl sokat gondolkodj, mi? A kiborg válaszában nem
volt irónia, csak a tényt közölte.
– Nem.
– Hé, át lehet állítani azt a kapcsolót? Sarah a Terminátorra nézett, és
felvonta a szemöldökét.
– Igen – felelte a kiborg.
Miután a Terminátor megadta az előzetes hozzáférési utasításokat, Sarah
talált egy szikét, és felmetszette vele a Terminátor fejbőrét a feje búbján. A
Terminátor hangja egyenletes volt, és érzéketlen a lány ténykedése alatt,
miközben irányította a véres bevágást és megtalálni a szerelőnyílást, mely a
krómkoponyában lévő CPU-hoz vezet.
– Most nyisd fel a fedelet!
John egy rongydarabbal itatta fel a kiömlő vért. Sarah a garázsban talált
sűrített levegős csavarhúzóval szedte le a fedőlapot.
A Terminátor digitálisan felbontva látta a műveletet abban a tükörben, amit
John hozott ki a fürdőszobából. Sarah véres kézzel várta a további
utasításokat.
– Fogd meg a CPU-t a szegélyénél. Húzd ki!
Sarah benyúlt egy csipesszel, és óvatosan kihúzott egy álló lapot, aztán
mélyebbre nyúlt a kiborg koponyájába, gondosan összecsippentette a CPU
szegélyét, és kiemelte a foglalatából.
A Terminátor statikus villanásokat látott, aztán minden elfeketedett.
John és Sarah rámeredtek a kihúzott lapkára. Vörösesbarna kerámia
téglalap, csatlakozóval az egyik végén. Megközelítőleg dominó méretű és
alakú. Közelebbről megnézve látható, hogy egymásba kapcsolódó kicsi
kockák alkotják, hasonlatosan ahhoz a sérült egységhez, amit a Cyberdyne
Systems páncélszekrényében őriznek, ők már tudták, amit Miles Dyson csak
ezután fog kidolgozni. Ez volt a Terminátor agya.
 John körüljárta a Terminátort, és az arcába nézett. Rezzenéstelen volt. A
mellkasa sem mozog. Nem lélegzik. A szeme nyitva.
Halott.
John kísérletképpen felemelte a hatalmas kezet. A szervók komoran
megnyikkantak, ahogy rájuk kényszerítette a mozdulatot. Olyan volt, mint
amikor egy halottnál már beáll a hullamerevség. John elengedte a kezet, és az
felemelt helyzetben maradt.
John biztos volt benne, hogy nem sokan láttak még így egy Terminátort.
Szétszedve. Darabokra szedték a gépembert, és eljutottak az alkotóelemeihez,
ugyanolyan ócskavas, mint a többi. Azonban nekik a Terminátor engedte meg,
hogy kivegyék az agyát és ezzel kikapcsolják. Ez nagyfokú bizalomról
árulkodott.
De ismerik egyáltalán a gépek a bizalmat?
Sarah a CPU chipet vizsgálgatta egy közeli lámpa fényében.
– Látod a mikrokapcsolót? – kérdezte John.
Sarah meg sem hallotta, a Terminátort nézte hűvös tekintettel, aztán ismét a
chipet. Amit érzett, jóval több volt elégtételnél. Nem volt szükség nagy
stratégiai érzékre. Egyáltalán nem volt szükség semmire. A Terminátor máris
hatástalanítva van. Azonban gyűlölete olyan erős volt, hogy mielőtt John
felismerhette volna, hogy mire készül, a chipet a munkapadra rakta, és
felkapott egy kalapácsot. Felemelte, hogy lecsapjon vele. Jolin felismerte, mit
akar, és rávetette magát.
– Ne!
Védően fektette kezét a chipre. Ez volt az egyetlen dolog, ami visszafogta a
lendülő kalapácsot. Sarah alig tudta leállítani az ütést, mielőtt szétzúzta volna
a fia ujjait.
– Menj innen, John!
– Nem! Ne öld meg őt!
– Nem őt, John. Azt.
– Jól van, akkor azt. Szükségünk van rá! – John nem vette el a kezét.
– Magunk jobban boldogulunk.
– De ez az egyetlen bizonyítékunk a jövőről... a háborúról meg a többiről.
Sarah habozott. A fiúnak igaza van. Azonban még mindig ott munkálkodott
benne a gyűlölet, amit az iránt az ugyanilyen gép iránt érzett, mely megölte
Kyle Reese-t.
– Én nem bízom ebben! Ezeket a vacakokat nehéz megölni, John, hidd el,
én tudom. Lehet, hogy soha többé nem lesz rá ilyen lehetőségünk.
– Figyelj, anya, ha én valóban nagy vezér leszek, ideje lenne, hogy néha te
is odafigyelj az elgondolásaimra. Mert ha te nem figyelsz, mások miért
tennék?
 Újabb jó érv. Büszke volt a fiára, és ez az érzés fátyolvékonyan
helyezkedett gyűlölete és a tehetetlen Terminátor közé.
John rájött, hogy anyjához kötődő viszonya fordulóponthoz érkezett. Látta
a nő szemében. Évekig próbálta kétségbeesetten felvenni azt a ritmust, amit az
anyja erőszakolt rá. Eddig a pillanatig egyetlen egyszer sem sikerült a kedvére
tennie. Most azonban érezte, hogy az erő finoman közéjük telepszik. Zavart és
bizonytalanságot látott az anyja szemében, amire eddig még nem volt példa.
És ezt ő okozta. Mert igaza van. És ezt az anyja is tudja, így hát lassan elhúzta
a kezét a chipről, és hátralépett. Az anyjára bízta a döntést.
John újabb lépést tett afelé, hogy John Connorrá váljon. Mert okosan a
legbölcsebb dolgot cselekedte.
Sarah-ban még ott kavargott a gyűlölet. Az esze azt mondta, rakja le a
kalapácsot, a szíve pedig, hogy sújtson le vele. Lesújtott.
Egy centire a CPU-tól.
– Jól van, legyen ahogy akarod.
John a tenyerébe vette a chipet, és gondosan vizsgálgatta, homlokán egy
elmélyülten töprengő gyerek ráncai jelentek meg. Megtalálta, amit keresett, és
felvett egy biztosítótűt, és átbillentette az alig látható kapcsolót a másik
pozícióba, “írás"-módra állítva ezzel a CPU-t. Grimaszolva, Óvatosan
helyezte vissza az ostya-áramkört a Terminátor véres, meglékelt fejébe.
Az időtlen feketeségből statikus fény villant a Terminátor szemébe. A
Terminátor számára az egész pusztán egy villanás volt, tudata másképp nem
szakadt meg. A tükörben látta a mellette álló fiú és nő képmásának digitalizált
változatát. Nem “érezte" másnak magát. Lefuttatott egy gyors öntesztet, és
nem észlelt sérülést. Minden rendszere normálisan működik. Csak a belső
órája jelezte, hogy több idő telt el, mint amennyire a művelethez szükség lett
volna.
– Volt valami probléma? – kérdezte a Terminátor. John ártatlanul Sarah-ra
pillantott, aztán a kiborgra mosolygott.
– Semmi probléma. Egyáltalán semmi.
Néhány órával később Sarah keresztbe tett lábbal, hátát a falnak támasztva
ült a sötétben, a 45-ös az ölében hevert. A fiát nézte, aki mélyen aludt a
biztonsági autó hátsó ülésén. Feneketlen, gyermeki álom volt. A nap minden
szörnyűsége kezelhető szörnyekké és mókás kalandokká változott. Sarah
sohasem akart még annyira elszántan elaludni, mint most. Egész teste sajgott,
és amikor mozdult, úgy érezte, mintha homokot szórtak volna az ízületeibe.
Szüksége lenne egy kiadós étkezésre és húsz órai teljesen álomtalan alvásra.
Azonban a szeme nem akart lecsukódni.
Mindaddig, amíg a Terminátor velük van.
 A Terminátor az ablaknál állt a holdfény keskeny sávjában; csendesen és
mozdulatlanul nézett ki az éjszakába. Egy tébolyult próbababa. Csak a szeme
mozgott, ahogy tekintetével követte az úton elsuhanó autókat.
A hűséges gépőrszem.
A Terminátor alakja világosodni kezdett, ahogy egy kocsi fényszórói
rávetődtek. De aztán Sarah rájött, hogy nemcsak a Terminátor lett világosabb.
Az egész szoba megtelt fénnyel. Arra gondolva, hogy egy kocsi fordult be,
Sarah kiegyenesedett, feszülten nyúlt a 45ös után.
Aztán megnyugodott. Nem kocsi volt.
A hajnal jött.
Elszunnyadhattam, gondolta elszörnyedve. Az az átkozott gép még mindig
pontosan ugyanabban a pozícióban áll. Bármit is csinálhatott volna, amíg nem
voltam ébren.
Sarah öndorgálása kemény volt. Csak könnyedén szendergett a
kimerültségtől. Ám az agya olyan feszült volt a közeli veszélytől, hogy ha a
Terminátor csak egy centit is mozdult volna, ő azonnal felriad. Nem sokat
tehetne ellene, de legalább tudna róla.
Nagy nehezen feltápászkodott, és hunyorgott karja fájdalmától. Még
hetekig ugyanígy fog fájni. És ezt nem könnyű kirekeszteni. Megacélozta
magát, odabicegett Johnhoz, és felrázta.
John szeme azonnal felpattant, és anyja körvonalát látta fölé hajolni a
hajnal előtti derengésben. Gyermeki örömmel kezdett mosolyogni, de aztán az
anyja jobban lehajolt, arcára fény vetődött, és John látta, milyen elgyötörtek és
kemények a vonásai. Mosolya álmos fintorrá olvadt, amikor meghallotta anyja
halk, színtelen hangját, mely szinte ugyanolyan közönyös volt, mintha a
Terminátor mondaná.
– Kezd világosodni. Indulnunk kell.

John és a Terminátor odamentek egy öreg Chevy furgonhoz, mely a garázs

mögött parkolt. A nap most jelent meg a felhőtlen ég horizontján. A levegő
éles volt és kellemetlen, a szél a ruhájukat és a hajukat cibálta. Kisebb
forgószelek kergetőztek szerte a környéken. Hosszú, forró nap ígérkezik.
A furgon zárva volt, így a Terminátor öklével betörte az ablakát, és
közömbösen kinyitotta az ajtót. Beszálltak, és a Terminátor szervo meghajtású
acél kezével összetörte a burkolatot a kormányrúd körül. Amikor az darabokra
tört, a Terminátor egyetlen mozdulattal lerántotta, aztán elfordította a
zármechanizmust az ujjbegyeivel. Mire John felnyúlt a szemellenzőhöz, a
motor már zúgott. John lehajtotta a szemellenzőt, és egy kulcscsomó hullott az
ölébe. John elvigyorodott, és megrázta a kulcsokat a Terminátor szeme előtt.
– Van még mit tanulnunk.
 A Terminátor nem szólt semmit, de belül olyasmi játszódott le benne, ami
még sohasem. Eddig minden új adatra hivatkozást keresett a
referenciatáblázatában, és ha megtalálta a jelentést, betöltötte a memóriájába.
De most kissé más volt. A Terminátor alig volt tudatában ennek a
különbségnek. Azonban a kulcsok ottléte, az az emberi motiváció, hogy
elrejtsenek oda tartalék kulcsokat, és a motiváció aljelentése egy szinte
szerves tudássá olvadtak össze, valami olyasmivé, amit még sohasem
tapasztalt rövid életében. Felíródott a referenciatáblába. Oda-vissza futtatta az
adatot, agya egy részével elemezgette, miközben maradék figyelmével
odahajtott a kocsival a benzinkúthoz, és színültig töltötte a tankot.
Sarah kilépett a benzinkút irodájából. Talált egy szerelőzubbonyt, amivel
elrejthette a vérnyomokat a vállánál. A zubbony használt volt, de viszonylag
tiszta. Kissé nagy volt rá, de jobb volt, mint a kórházi ruha. Még mindig
mezítláb volt.
A napfény bántotta a szemét. Többnyire csak füstös, zárt, rácsos ablakon
keresztül látta. Olyan rég volt már, amikor utoljára kinn állt a fényben, a
szabadban, és hosszú haját a szél cibálta. Érezni akarta a szabadságot.
Ehelyett azonban veszélyes kiszolgáltatottságot érzett.
A Terminátor és John húztak oda a furgonban. Miközben Sarah bemászott a
fia mellé, a Terminátor megtette aznapi első kijelentését.
– El kell tűnnünk a városból, amilyen gyorsan csak tudunk.
Sarah egyetértett. Ismerte ezt a menekülési módot. Tucatszor is tervezte
már az évek alatt. Az útra pillantott, mely összemosódott a horizonttal.
– Hajtson dél felé – mondta.

Vasárnapi utazás
(Délnek tartva a 215-ös úton, 1992. június 9., 9:46)

A furgon enyhe forgalomban robogott a messzire nyúló, tágas úton. A

Terminátor vezetett, Sarah ült mellette, és John, aki a hátsó ülésről nézte a
tarkójukat, azon gondolkozott, hogy olyanok, mint egy vasárnapi kiruccanást
tevő, furcsa család. Sarah előrehajolt, és a sebességmérőre pillantott.
– Tartsa a sebességhatárt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
lemeszeljenek. A Terminátor kissé feljebb engedte a gázpedált.
– Kérést vettem.
– Nem, nem és nem – szidta John –, odafigyelhettél volna már rá, az
emberek hogy lökik a vakert. Ide figyelj, ne mondd azt, hogy “kérést vettem",
sem hasonló robotdumát. Mondd azt, hogy “no problemo". Érted?
 A Terminátor bólintott, és ismét eltárolta az információt. Homályos
fantomszerű hivatkozások villantak fel és keresztreferenciák, melyek nem
nyilvánultak meg.
Sarah oda sem figyelt, elmerült a gondolataiban.
John tovább oktatta, akár a modern nyelv professzora.
– Ha valaki megjátssza magát, mondd azt, hogy “kapd be"! Ha tovább
szívóskodik, akkor “hasta la vista, bébi".
– Hasta la vista, bébi? – kérdezte a Terminátor. Bizonytalan volt a fiú
kiejtésében, de érezte a nyelvi megközelítéseket.
– Igen. Vagy “szétrúgom a tököd". Vagy ha valaki oltári nagy barom, azt
mondod: “seggfej". És kombinálhatod is.
Másodperceken belül az elv eltárolódott a Terminátor szintetikus
elméjében.
– Szétrúgom a... seggfejed!
– Nagyon jó! Látom, kapisgálod!
– No problemo – tette hozzá a Terminátor.
John egy sikeres tanár büszkeségével vigyorodott el.

Üzemanyagfelvétel
(Jack Kávézója, 10:01)

Egy benzinkútból és egy elhanyagolt gyorsétkezőbódéból állt. Tábori

asztalok álltak a bódé mellett. Egy család foglalta el az egyiket, gyerekek
játszottak és rohangáltak a közelben. Az anya, legalább húsz kiló
súlyfelesleggel és további leendő kilókkal, ha a dupla méretű cheeseburgert
megeszi, hanyagul pillantott a férje válla fölött a poros furgonra, ami
odahúzott a benzinkút mellé.
Sarah Johnhoz fordult.
– Van nálad készpénz? – kérdezte. John elővette, ami a pénzkiadótól
szerzettből maradt, és gyorsan összeszámolta.
– Csak száz. A felét megkapod. Sarah az egészet kikapta a kezéből, kivett
egy húszast, és visszaadta Johnnak.
– Hozz valami kaját! – parancsolta, aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
John a Terminátorhoz fordult.
– Nincs humorérzéke. A kiborg nem felelt. John felsóhajtott.
– Menjünk! – mondta.
Kiszálltak a furgonból, és megindultak a bódé felé.
– És még valami – mondta John. – Te is lehetnél valamivel derűsebb. Ez a
rideg pofa kezd unalmas lenni. Néha elmosolyodhatnál.
 – Mosolyogni? – A Terminátor a fogalmon tűnődött. Egy cseppet sem
látszott szükségesnek a küldetés sikeréhez.
– Aha. Mosolyogj. Tudod, az emberek szoktak mosolyogni is. Figyelj!
John odaért a kiszolgálóablakhoz, és szélesen rámosolygott a cserzett
arcbőrű, középkorú asszonyra, aki türelmetlenül ácsorgóit odabenn.
– Hello. Kedves hely ez itt. Hogy megy az üzlet? Az asszony lába
rettenetesen sajgott. Nem volt kedve taknyos kis kölykökkel társalogni.
– Szállj le rólam!
John visszafordult a Terminátorhoz, és vállat vont.
– Oké, ez rossz példa volt. – Aztán észrevett valamit a kiborg válla fölött. –
Nézz csak oda! – mutatta John, ahol egy tizenéves lány figyelte a barátját, aki
épp telefonált. A vonal másik végén valami mókásat mondhattak, mert a fiú
nevetni kezdett. A lány vele mosolygott.
– Valahogy így – mondta John.
A Terminátor bemérte a mosolygó pár valós képét, miközben a fiú
vigyorgását visszajátszotta az elektronikus ablakban. Felnagyította; a száj
töltötte ki az ablakot. A Terminátor lassítva ismét visszajátszotta a mozgást,
miközben a mosolyra nyíló száj mozgását vektorgrafika követte,
adattömböktől kísérve.
És az a különbség ismét megtörtént a Terminátorral. Kimondatlan vagy
láthatatlan adatok áramlottak elő a tudatalattiból, és felíródott a
referenciatáblázatba, az ostyamemóriába.
Tanult.
Most, hogy már mindent tudott a mosolyról, amit csak tudni lehet, a
Terminátor megpróbálkozott vele. John hunyorgott. Az eredmény elkeserítő
volt. A felső ajak vicsorszerűen felfelé kunkorodott.
John megpróbálta bátorítani.
– Ne csinálj így nyilvánosan. Próbáld újra! A Terminátor következő
erőfeszítése sem volt éppen az igazi.
– Nem is tudom, talán tükör előtt kellene gyakorolnod, vagy valami. A
Terminátor még egy erőfeszítést tett.
A túlsúlyos asszony rápillantott a férje válla fölött a magas, erőteljes
felépítésű férfira, aki a bódénál állt. Mindenféle pofákat vágott.
– Ralph – mondta bizonytalanul. – Szerintem valami baj van azzal az
emberrel.
A férje odafordult, és látta, ahogy a férfi kísérletezve csücsörít az ajkával.
Ralph felmordult, és visszafordult az ebédjéhez.
– Valószínűleg most látott meg téged.
Az asszony oldalba vágta a férjét. Jó alaposan.
 Amikor Sarah kijött a mosdóból, John és a Terminátor már odahozták a
cheeseburgereket és a kólákat a kocsihoz. Sarah csatlakozott hozzájuk, és
farkasétvággyal esett neki az ételnek. A többi családtól távolabb álltak le, a
kavicsos parkoló túlsó végén. A Terminátort teljesen hidegen hagyta az evés,
hűtőfolyadékot töltött a hűtőbe. Sarah gépiesen rágta a cheeseburgert, mély
gondolatokba merült, és újra és újra megforgatta az egész dolgot az agyában.
Mi üldözi őket?
Mi lehet Skynet stratégiája?
Mivel lehetne megállítani a T-1000-est?
Most már kissé jobban érezte magát, kezdett helyre billenni. Tudta, mit kell
tenniük. Amit ő már régebben is meg akart tenni. Ami miatt őrizetbe vették.
Már rég letett az ötletről, de most a T-1000-es létének köszönhetően tudta,
hogy meg kell tenni. Skynet a kezére adta a szükséges bizonyítékot. Az a gép
hitt benne, hogy az időutazás meg tudja változtatni a történelmet.
Feltételezhetően Skynet a legtökéletesebb agy a történelemben, és azért
fejlesztette ki az időutazást taktikai fegyverként, hogy megváltoztassa a
történelmet. Sőt, Skynet olyan biztos volt benne, hogy az időáthelyezés meg
fogja menteni a vereségtől, hogy két Terminátort is visszaküldött: egyet 1984-
be, a másikat ide. Megsemmisíteni az anyát, és ha ez kudarcot vall, a
gyermeket. Azzal, hogy eltávolít két emberi lényt, mint egy kirakó darabjait,
azt remélte, hogy a történelem új formát fog ölteni, amely inkább kedvére való
lesz. Belenyúlni a múltba, hogy a jelen megváltozzon. Oké, gondolta Sarah,
miért nem tudom én is megtenni ugyanezt? Miért nem találok rá módot, hogy
megváltoztatva a jelenemet, átvariáljam a jövőt?
Már megpróbálkozott vele évekkel ezelőtt, amikor először megtámadta a
Cyberdyne-t. Most rádöbbent, hogy egy bizonyos személyre kell
összpontosítania. Abban a pontos pillanatban a történelem meg fog fordulni,
eltávolodik az atomháborútól.
John szeretett volna beszélgetni az anyjával. Nem a stratégiákról, a
fegyverekről, vagy a jövőről. Csak... egyszerűen beszélgetni. Millió dologról.
Semmiről. Csak hallani a hangját. Triviális semmiségekről, melyeknek semmi
hasznuk, csak kellemes érzést biztosítanak az anya és fia kapcsolatában.
Azonban látta a sötét felhőket az anyja szemében. Mindig is ott voltak. A
másik Sarah-t természetesen sohasem ismerte. Azt a Sarah-t, amilyen az ő
Megszületése előtt volt. A Terminátor eljövetele előtt; El se tudta képzelni,
hogy egyszer ez a nő fiatal, megnyerő külsejű, csinos lány volt, akinek
egyetlen komoly elhatározása az életben az volt, hogy diplomát szerezzen.
O csak a borongós, komor Sarah-t ismerte, akinek az élete egyetlen nagy
küldetéssé változott, melynek a fia van a középpontjában.
 Az étel ólommá változott a gyomrában, és John, nem bírván elviselni anyja
csendjét, felállt, és odament a dolgozó Terminátorhoz.
John látta, hogy két kissrác játszik gépfegyver vízipisztolyokkal, és
kuncogva, vadul spriccelték egymást.
– Meghaltál!
– Nem is!
– De igen!
Az Ősi játék, a harc utánzása és a halál eljátszása. A megismételt végső
összerogyást látták a fiúk, de a feneketlen szakadékba zuhanás
elképzelhetetlen egy tízéves fiú számára. Hacsak nem John Connor az.
Sarah megkerülte a kocsit, és látta, ahogy John sóhajt, és komolyan néz
maga elé. A fiú nem vette észre az anyját, felpillantott a kiborgra.
– Ugye, velünk nem ez lesz? Mármint velünk, emberekkel.
A Terminátor a játékból haldokló gyerekekre pillantott.
– A véretekben van az önpusztítás.
John bólintott. Látott már igazi embereket, akik igazi fegyverekkel
játszották a halál játékát. A kegyetlenség számos formában tárult eléje. A
tévéből. A filmekről. Az újságokból. A viccekben. Szerelmesek és barátok
között. Az ellenség ott van mindenhol. És a vér szabadon ömlik.
Más gyerekek is látják ugyanezt, de megtalálják a módját, hogy
nevethessenek rajta, mivel az olyan valótlan, olyan távoli... ha nem ők vannak
a középpontjában. Ha az anyjuk nem hozza a tudomásukra, ha nem vágja a
képükbe állandóan, míg a végén már csak koponyákat látnak arcok helyett.
A jövőt.
Mindez igaz.
Háború lesz.
És milliók fognak meghalni.
És ő fogja a túlélőket csatába vezetni a gépek ellen.
Ám a győzelemmel semmit sem tud visszafoglalni a gépektől, csak
megcsonkított testeket és roppant romokat. Ez volt az, amit érzett, de egész
mást mondott.
– Igen. Tiszta ciki, mi?
Sarah azonban kitalálta, mi járhatott a tejében, ő ugyanezt a csüggedő
arckifejezést hordta évekig. Ugyanolyan jól tudta, mi vár a fiára. Győzelem,
igen. De annyi éven át kell küzdeni érte nyomorúságos körülmények között.
John Connor nyilvánvalóan a Végzet tengelye. Valamilyen okból ő a kör
középpontja. Az időhurok körülötte kering valami megmagyarázhatatlan
módon. Egyetlen emberre sem szabadna ekkora tehernek nehezedni. Ez
gyilkos teher. És ahogy a fiára nézett, minden, ami a bujkálás évei alatt
felgyülemlett benne, most minden sejtjével a végzet kegyetlensége ellen
kiáltott. A fia szerepe az életben, hogy a világ megmentője legyen, de ez sokba
kerül neki. És az anyjának is. Máris tönkretette az életüket.
Sarah saját akaratából ment bele, hogy megmentsen más, több millió,
gyereket. Igen, feláldozza magát és a fiát úgyszintén. És miközben megette a
cheeseburgerét, elszánta magát a cselekvésre. Odalépett a Terminátorhoz.
– Tudnom kell, ki készítette Skynetet. Ki a felelős érte?
A Terminátor az emlékezetében kutatott. Az alapvető történelmi adatok
szerepeltek a memóriájában. Adatok, melyekhez lehet Hivatkozásokat keresni,
melyek a jelenkorba nyúlnak vissza. A Terminátor taktikai információnak
minősítette, és a részletekhez is sikerült hozzáférnie.
– Az az ember, aki leginkább felelős érte, Miles Dyson, a Speciális Műhely
vezetője a Cyberdyne Systems Társaságnál.
– Miért ő?
– Néhány hónapon belül megalkot egy forradalmian új típusú
mikroprocesszort.
– És aztán?
A Terminátor lecsukta a motorháztetőt, és beszállt a furgonba, miközben
beszélt.
– Három éven belül a Cyberdyne lesz a katonai komputerrendszerek
legnagyobb ellátója. Minden lopakodóbombázót Cyberdyne komputerekkel
szerelnek fel, emberi kezelőre nincs szükség. Ettől kezdve tökéletes
precizitással repülnek.
Sarah beugrott John mögé, és a Terminátor máris megindult kifelé a
kocsival a parkolóból.
– Hát ez remek. Azok a kövér szarháziak Washingtonban rájönnek, hogy a
pokolba is, jobb, ha a komputerre bízzák a
*bulit, igaz?
– Nagyjából – felelte a kiborg, amikor sikerült megfejtenie Sarah szavainak
jelentését. Miközben a főút felé robogtak, a Terminátor folytatta.
– Skynet létrehozására anyagi alapot képeznek. A rendszer 1997. augusztus
4-én létrejön. Az emberi tényezőt kivonják a védelmi stratégiából. Skynet
tanulni kezd, ugrásszerűen növekszik a tudása. Keleti idő szerint augusztus
29-én hajnali 2:14-kor tér öntudatra. Pánikszerűen próbálják kikapcsolni.
– És Skynet elszabadul? – kérdezte John.
– Igen – felelte a Terminátor. – Interkontinentális rakétákat lő ki szovjet
célpontok felé.
– Miért támadja meg az oroszokat? Hiszen most már a barátaink, nem?
– Mert Skynet tudja, hogy az orosz ellencsapás elintézi az itteni ellenségeit.
Sarah kezdte látni a halvány reménysugarat a sötét égen. – Mennyit tudsz
arról a Dysonról? – kérdezte.
 – Teljes az adatállomány.
– Mindent tudni akarok róla. Hogy néz ki? Hol lakik? Mindent.
John látta, hogy a régi dacos kifejezés visszatér anyja arcára.
Tervez valamit.

A családapa
(South Laguna, Kalifornia, 10:51)

Miles Dyson lakása, természetszerűleg, magas technikával és kényelemmel

volt berendezve. Füstüveg és acél. Dyson a dolgozószobájában ült egy
hatalmas obszidián íróasztal mellett, mélyen gondolatokba merülve, a
billentyűzeten pötyögve. Az asztala mellett okos elektronikus egységek
sorakoztak, többnyire áramkörtesztelő berendezések. Egy vasárnap reggelen,
amikor a legtöbb ember lazít, a családjával tölti az időt, Dyson elemében volt.
Keményen dolgozott.
Gondolatai a Kettes Tétel útvesztőjében kószáltak, a mikroprocesszorok
rosettai köve körül, így észre sem vette, hogy egy csinos női arc kukkant be az
ajtón. És arról sem volt sejtése, hogy a nő mögéje lopakodik.
Ha fegyver lett volna a behatolónál, könnyedén megölhette volna a férfit.
Ehelyett azonban a nő közelebb hajolt, kinyújtotta a nyelvét, és végighúzta a
férfi tarkóján.
– Jó reggel, Tarissa! – mondta Miles, és megfordult, hogy megcsókolja a
feleségét. A nő hálóköntösben volt, és egy csésze gőzölgő kávét nyújtott oda.
– Már megint egész éjszaka virrasztottál? – kérdezte a nő, némi
bosszúsággal a hangjában.
– Aha – felelte Miles, és megszállottan máris a komputeréhez fordult. A nő
nézte egy darabig, aztán rájött, hogy a férje már nyilván meg is feledkezett
arról, hogy ő ott áll mögötte. A képernyőn keresztülhaladó misztikus
szimbólumok semmit sem jelentettek számára. És ez bosszantotta Tarissát,
mivel így képtelen volt belépni a férje világának varázsdobozába. Abba a
világba, amelyben Miles ébren töltött élete nyolcvan százalékát élte. A
házasságuk kezdetén sokkal több időt töltöttek együtt, természetesen, de mióta
Miles a Cyberdyne-nek kezdett dolgozni, ő úgy érezte magát, mintha zárdában
élne.
– Egész nap dolgozni fogsz? – kérdezte elég tűrhetően elnyomva
bosszúságát. Nem akart házsártos lenni, mint más feleségek, akik naphosszat
nyöszörögnek arról, hogy milyen üres az életük a megszállott férjük mellett.
Neki bőségesen akadt mit csinálnia, hogy hasznos dolgokkal kitöltse az életét.
Azonban azért ment hozzá Miles Dysonhoz, mert szerelmes volt belé, a nap
huszonnégy óráját szerette volna vele tölteni, kivéve természetesen azt a napi
tíz-tizenkét óra munkát. Azonban szokásossá vált a napi tizennégy-tizenöt órai
munka, és a heti egyszeri alkalommal való bennalvás a laborban.
Dyson természetesen bizonytalanul érezte, hogy a felesége boldogtalan. De
úgy tartotta, hogy ezt a problémát könnyű lesz megoldani. Amint kibogozta a
Kettes Tétel rejtélyét, több időt fog szentelni a családjára, és leveszi a
gyermeknevelés gondját a felesége nyakából. És békésen fognak éldegélni. Az
meg sem fordult a fejébe, hogy a feleségek nem szívesen veszik, ha a munka
után sorolják be őket, és ezek maradandó sebeket okoznak a házasság
bőrében.
– Sajnálom, bébi. Ez a vacak egyszerűen bassza a csőröm. Azt hittem,
ezzel boldogulni fogunk... – Az íróasztalán heverő fémdobozra mutatott, a
Kettes Tétel körülbelül hatvan centis prototípusára. Durván összerakott apró
kockákból állt, a Terminátor CPU-jának dinoszaurusz változata volt.
– ...de az output három másodperc után szarrá ment. Azt hiszem, most már
ideje mátrixba rendeznem a parancshierarchiákat...
Máris a komputerbe mélyedt. Akár marslakóul is beszélhetett volna.
Kedves volt tőle, hogy megpróbálta elmagyarázni, de akár percekig is
duruzsolhatta volna ezeket egyfolytában, elfelejtette, hogy a felesége, bár
nagyon jóeszű, de nem nagyon járatos a szakmai zsargonban. Mivel a nő nem
akarta erre felhívni a figyelmét, egy gyengéd elterelő hadművelettel
próbálkozott, kisebb szüneteket tartva az egyes mondatok között.
– Ki kellene kapcsolódnod egy kicsit. Jobban fog vágni az eszed, amikor
folytatod. – Biztonságos, általános jellegű tanács.
Férje azonban természetesen elutasította.
– Nem lehet.
Tarissa most már hagyta, hogy bosszúsága egy része kiüljön az arcára.
– Miles, vasárnap van. Megígérted a kölyköknek, hogy elviszed őket a
Dübörgő Vízhez.
– Ó. Nem lehet, édesem. Nyomon vagyok. – Megfogta az asszony kezét
feltoluló lelkesedésében. Tarissa látta a gyermeki izgatottságot az arcán.
Annyira meg szeretné osztani valakivel a felfedezés szinte orgasztikus
izgalmát, a teremtés elégedettségét, gondolta. És bizonyos értelemben ezt meg
tudta érteni.
– Bébi, ez a valami minden eddigit fel fog robbantani – folyatta. – Egy
ideghálós processz...
– Tudom. Már mondtad. Egy ideghálós processzor. Ugyanúgy gondolkozik
és tanul, mint mi. Szupravezető szobahőmérsékleten. Ehhez képest más
komputerek csupán zsebszámológépeknek tűnnek. – Elhúzta a kezét. – De
miért fontos ez ennyire, Miles? Tényleg szeretném tudni, mert néha úgy érzem
magam, hogy szinte megőrülök.
Na, most végre kibökte. Addig tartogatta magában, míg a végén már úgy
érezte, akár egy stepfordi feleség. Nem tervezte, hogy épp ma hozakodik elő
vele, de meg sem fordult a fejében, hogy a férje visszavonja a kölyköknek tett
ígéretét.
– Sajnálom, édesem, de mááár ilyen közel járok hozzá! – Hüvelyk és
mutatóujjával jelezte, milyen közel. A nő lebiggyesztette az ajkát, és felemelte
a prototípust. Nem tűnt valami nagy számnak.
– Képzelj el egy olyan vadászrepülőt, melynek a pilótája sohasem hibázik,
sohasem fárad, sohasem megy dolgozni másnaposán. – Dyson megkopogtatta
a dobozt. – Bemutatom a pilótát.
Minden csodás, remek és nagyszerű. Csakhogy... Tarissa annyiszor fel
akarta már tenni ezt a kérdést. Most azonban, hogy kibuggyant belőle, még
Dysont is meglepte az egyenességével.
– Miért vettél feleségül, Miles? Miért csináltál két gyereket? Neked nincs
szükséged ránk. – A prototípusra mutatott, és bevitte a végső ütést. – Ez nem
szeret úgy téged, mint mi.
Dyson felsóhajtott, kivette a nő kezéből a dobozt, és lerakta. Aztán a
felesége vállára tette a kezét, és gyengéden szájon csókolta. Tarissa először
ellenkezett, de aztán megadta magát a puha érintésnek. Amikor szétváltak, az
asszony szeme ragyogott. Vonzódás fénylett benne. Nemcsak a csók miatt.
Nemcsak attól, ahogy megcsókolta, férfiasán, szexisen, és ugyanakkor
gyengéden érzékien. A férje szemébe kiülő pillantás tette. Tarissa, ritka
találkozásaik miatt már-már megfeledkezett arról, hogy a férje igazán szereti.
– Sajnálom – mondta Dyson.
És Tarissa hitt neki. Még sikerült elérnie. Még nem vesztette el a férjét...
teljesen.
Dyson ismét meg akarta csókolni, de a nő visszatartotta, és a válla fölött az
ajtó felé biccentett. A férfi odanézett. Két gyerek állt ott pizsamában, borzas
hajjal, alvástól feldagadt képpel. Danny és Blythe. Nap és hold. Felesége iránti
szerelmének fizikális termékei. Miles egy hajtós, megszállott tudós volt. De
még nem vált érzéketlenné a világ iránt. Dyson elszontyolodott reménykedő
arckifejezésük láttán.
– Mi lenne, ha a másik gyermekeiddel is töltenél egy kis időt?
Alapos konfliktus volt. Az emberiség javát szolgáló végtelen lehetőségek
ott hevernek abban a dobozban. Azonban itt van a családja, az emberiség
parányi darabja, és itt és most őrá várnak.
 Miles mindkettőnek szeretett volna időt szentelni. Azonban ma csak az
egyikre van mód. Azonban az egyik az ő közreműködése nélkül is fejlődik
tovább. És az nem várhat.
Dyson elvigyorodott. A sötétség erői elveszítették ezt a menetet. Kitárta a
karját, és a gyermekei nevetve futottak hozzá.

Fegyverkezés
(Sivatag, Calexicótól északnyugatra, 12:04)

A föld égett a nap heve alatt, akár egy lázas hallucináció. A hőségtől rezgeti
a levegő, szinte délibábszerűen, ahogy a Terminátor letért a furgonnal a
kövesútról, és végiggördült a kavicsos földúton, nagy porfelhőt verve fel.
Elhaladtak egy tábla mellett, melyen az állt: CHARON MESA 2 MÉRFÖLD,
és alatta: CALEXICO 15 MÉRFÖLD.
Előttük Sarah szánalmas emberi oázist látott a roppant sivatagban: egy pár
korosodó lakókocsi, körülvéve válogatott roncs járgányokkal és sivatagi
stílusú vacakok. Homokos leszállópálya húzódott a lakókocsik mögött, és egy
rozoga Huey helikopter állt tuskókon a közelben. Bárkik élnek is itt, nem
sokat törődnek a városi élettel. Vagy egy megtervezett közösség előnyeivel.
Valószínűleg adót sem fizetnek.
A furgon nagy porfelhőt verve állt meg.
– Maradjatok a kocsiban! – rendelkezett Sarah, miközben ő lassan kiszállt.
Látta, hogy valaki megpróbál úgy tenni, mintha senki sem lenne otthon. A
legközelebbi lakókocsi ajtaját csapkodta a szél. Más zaj nem hallatszott,
legfeljebb a szél éles zúgása a jukkán keresztül.
Jó taktika, gondolta Sarah, feltételezve, hogy az itteniek már percekkel
ezelőtt láthatták a közeledő porfelhőt.
Miközben átment az udvaron, észrevette, hogy az árnyékok mintha kissé
megváltoznának az egyik lakókocsi belsejében. És bár lehet, hogy csak
felajzott képzelete játszott vele, de mintha valami fémet látott volna
megcsillanni. Minden valószínűség szerint egy fegyvert.
Egy kis forgószél kavargón végig a táborban, és port sodort a szemébe.
Üres kezét oldalra eltartva, óvatosan közeledett a lakókocsi felé, remélve,
hogy nem ítélte meg rosszul a helyzetet. Mert amennyire tudta, a barátai már
elmentek, és a hely elhagyatott.
Vagy lehet, hogy kevésbé barátságos pofák foglalták el.
– Enrique? Itt vagy? – próbálkozott. Hangja természetellenesnek hangzott a
nyílt sivatagban.
 Sarah egy KE-CSEKKK-szerű zajt hallott a háta mögül, és megperdült, és
ugyanazzal a mozdulattal máris a 45-öse után kapott. Valójában mindezt olyan
gyorsan cselekedte, hogy a Terminátor csak két másodperccel megkésve
ugrott ki a kocsiból, és rántotta elő a fegyverét.
Mindketten arra a férfira céloztak, aki hirtelen ugrott ki a Huey mögül.
Negyvenes évei közepén járhatott, egy nyers guatemalai, cserzett arccal,
vastag bajusszal, cowboycsizmában, és légvédelmis trikóban csupasz, szinte
teljesen szőrtelen mellkasán. Egy AK-47-est fogott a lány homlokára. A férfi
összevonta a szemöldökét, és olyan halkan szólalt meg, alig lehetett érteni.
– Kicsit mintha ideges lennél, Connor.
A Terminátor ujja már-már a ravaszra szorult, de John a karjára tette a
kezét, és a fejével nemet intett. A kiborg habozott, aztán figyelt. Tanult.
Enrique Salceda tüzes vonásai széles vigyorba szaladtak össze. A
gépfegyver az oldalához csapódott, ahogy ő odament Sarah-hoz, átölelte a
nyakát, és magához szorította.
Amikor hátralépett, hogy megnézze, mindketten mosolyogtak.
Salceda kissé hadarva beszélt, spanyolul, de Sarah jól értette.
– Örülök, hogy látlak, Connor. Tudtam, hogy előbb-utóbb visszatérsz ide.
Odaintett Johnnak, visszaváltott súlyos akcentusú angoljára.
– Oye, Nagy John! Qué pasa? Ki ez a bazi nagy amigo? John szinte
anyanyelvi spanyolsággal válaszolt:
– Ő oké, Enrique. ó..., illetve, izé... ez itt Bob nagybátyám. – A
Terminátorhoz fordult, és angolul közölte: – Bob bácsi, ez itt Enrique.
A Terminátor megpróbálkozott egy mosollyal. Volt még rajta
csiszolgatnivaló. Salceda rábandzsított. Aztán Sarah-ra pillantott.
– Hmmm. Bob bácsi, mi? Oké. – Aztán odakiáltott az egyik lakókocsi felé.
– Yolanda! Gyere elő! Társaságot kaptunk. És hozz egy kis kibaszott tequilát
is!
Egy Franco nevezetű, vézna guatemalai ifjú, megközelítőleg tizennyolc
éves, lépett ki a lakókocsiból egy MAC-10A-val, őt Salceda jó húsban lévő,
ráncos arcú, de vidám felesége követte, Yolanda. Három fiatalabb gyerek
lépkedett a nyomába, akár a kiskacsák; Juanita, egy csinos tizenkét éves
kislány; Jamie, egy vigyorgó nyolcéves, és Paco, egy alig kétéves gyerkőc.
Yolanda odaintett Johnnak, és köszöntéseket harsogott spanyolul.
A Terminátor lenézett Johnra.
– Bob bácsi? – kérdezte halkan.
– Szóval, Sarita – mondta Salceda –, tudtad, hogy híres lettél? Tele van
veletek a tévé. – Lecsavarta a tequila kupakját, és megkínálta vele Sarah-t. A
lány elfogadta, és párszor alaposan meghúzta, aztán szemrebbenés nélkül
visszaadta Salcedának. Nem szökött könny a szemébe.
 Paco odatotyogott a Terminátorhoz, megragadta a nadrágját, és
összenyalázta. A kiborg elbűvölten pillantott le az apró kölyökre. Ezelőtt még
sohasem látott ilyen parányi embert. Gyorsan átnézte a memóriáját a
gyerekekért. Elég kevés adatot talált. Míg a többiek beszélgettek, a Terminátor
lenyúlt a gyerekért, felemelte egyik roppant kezével, és különböző szögekben
forgatta, hogy minél jobban megvizsgálhassa. A gyermek nem zavartatta
magát, komolyan bámult a – kiborg közönyös arcába.
A Terminátor lerakta Pacot. A gyermek kissé szédelegve eltotyogott, és az
apjának ütközött. Salceda felkapta, és odanyújtotta a feleségének.
– Édesem, fogd csak meg Pacolitót. Kösz, bébi.
Salceda visszavette az üveget Sarah-tól, és majd a felét legurította. Aztán
“Bob bácsi"-hoz fordult, és őt is megkínálta.
– Iszol?
– Nem, köszönöm – felelte a Terminátor. Salceda visszafordult Sarah-hoz.
– Meddig maradsz?
– Csak a holmimért jöttem. És szükségem lesz ruhákra, élelemre, és az
egyik kocsidra.
– Az aranyfogam nem kéne, ha már úgyis itt vagy? – mordult fel Salceda,
de közben vigyorgott.
– Jó, hogy mondod, Enrique. – Sarah elbűvölő mosolyt vetett rá. Salceda
ennek nem tudott ellenállni. Nem mintha valaha is lett volna más kapcsolat is
közöttük, mint kölcsönös tisztelet és bizalom. S bár Yolanda már rég nem volt
egy férfiálom, de ő volt a gyermekei anyja, és még mindig csodálatos volt az
ágyban. Ráadásul Salceda nagyon jól tudta, hogyha valaha is megpróbálkozna
Sarah-val, az americano asszony valószínűleg levágná a tökeit, és a csirkéknek
vetné.
Az egyik unokaöccse majdnem megjárta a lánnyal, amikor az utoljára a
táborban járt.
Sarah a Terminátorhoz és a fiához fordult.
– Rátok bízom a fegyvereket.
– Aú, anya... – kezdte John.
– Gyerünk! – parancsolta Sarah.
– Menjünk – mondta John a Terminátornak, és megindult egy kivénhedt,
rozsdás lánctalpas felé, mely az egyik lakókocsi mögött állt. John felmászott
az ülésre, és szakszerűen tolatott a Terminátor felé, aki a közelben állt, egy
súlyos lánc végét tartotta, mely eltűnt a homokban.
– Akaszd rá! – kiáltotta John, és előremenőibe váltott. Ám amikor
hátranézett, azt látta, hogy a Terminátor egyik keze után a másikkal is
megragadja a láncot, és felhúzza azt a hatalmas fémfedelet, mely húsz centi
mélyen el volt temetve a homokban.
 – Nyugi! – mondta John. Leugrott a traktorról, és a téglalap alakú lyukhoz
sietett. A Terminátor mellé lépett, és együtt bámultak le a lyukba, mely olyan
volt, akár egy sírgödör.
– Jellemző anyámra – mondta John –, hogy mindig előre gondolkodik.
Először John, aztán a Terminátor is leugrott a lyukba. A napfény ferdén
vágott le az alig két méter széles, de hat méter hosszú vágatba. Homok pergett
le az oldalfalakról, melyeken a legkülönbözőbb típusú fegyverek sorakoztak.
Karabélyok, pisztolyok, rakétavetők, mozsarak, RPG-k, rádióberendezések. A
túlsó részében ládák, telve munícióval, gránátokkal, rakétákkal, egészen
felrakva a mennyezetig.
Ez egy olyan hely volt, melynek céljának megértésével a Terminátornak
nem akadt nehézsége. Az embergép végigmérte, eldöntötte, hol kezdje. A
Terminátor egy Vietnamban rendszeresített M-79-es gránátvetőt emelt fel.
Nagyon durva, de hatásos fegyver volt. Kinyitotta a závárzatot, és belenézett a
csőbe. Lőttek már vele néhányszor.
– Kiváló!
– Igen – mondta John szomorkás mosollyal –, gondoltam, hogy ez a hely
tetszeni fog.

Sarah lépett ki az egyik lakókocsiból, csizmában, fekete nadrágban,

pólóban, repülős színekben. Most már külső megjelenése is kifejezte belső
lényét. Mintha elkapta volna a ritmust. Rendesen ehetett, és most azon kevés
ember között tartózkodott, akikben bízott. Nem csak összeszedte magát és
felfegyverkezett, de készen állt, hogy megkezdje ténykedését Skynet és a
Végzet ellen.
Ez persze nem azt jelentette, hogy nem félt. A fia még mindig célpontja
volt annak a valaminek, mely ellen a Terminátor is tehetetlennek bizonyult,
valaminek, amiről el sem tudta képzelni, hogy ilyen létezhet.
Azonban mostanában kezdett hozzászokni a lehetetlenhez. Aki egy
elmegyógyintézetbe sokáig van bezárva, megszokja, hogy lehetetlen dolgokon
járjon az agya. Most, hogy kikerült, és a T-1000-es feltűnt, ki akarja próbálni,
hogy maga is elő tud-e idézni ilyen lehetetlenségeket.
Salceda ott állt a közelben, élelmet és más túlélési eszközöket pakolt össze
Yolandával. Sarah közeledtére felpillantott, és a mellette lévő négyszer négyes
Bronco oldalára csapott.
– Ez a legjobb járgányom, de az önindító tropára ment. Van időtök
kicserélni?
– Annyi van. Csak sötétedés után indulunk a határnak. – Gyengéden
félrevonta a férfit Yolanda hallótávolságából, mert nem akarta, hogy az
asszony aggódjon amiatt, amit mondani fog. – Enrique, veszélyes itt
maradnod. Te is jössz ma este, igaz?
A férfi szeme összeszűkült, mintha megsértették volna, aztán aranyfoga
kivillant a széles vigyorban.
– Igen, Sarita, persze. Csak hagyj egy kis időt, hogy teljesen elbasszam az
életemet. A lány megveregette a vállát.
– Saj...
– Nem – felelte. – Tudom a rendet. Te is megtennéd értem ugyanezt.
Salceda pakolt tovább. Sarah nézte egy darabig, ahogy a férfi és felesége
szorgoskodnak, aztán töprengeni kezdett az emberi fajról. A rossz emberek,
akik csak a saját boldogulásukért küzdenek, kíméletlenül félretaszítanak
mindent és mindenkit, aki csak az útjukban áll. És ezek mellett ott vannak a
juhok, akiknek nincs saját életük, akik akaratlanul is kiszolgáltatják magukat
másoknak, vagy könnyen átverik őket, hogy mindent kockára tegyenek, még
az életüket is.
Aztán itt vannak a Salceda-félék.
Férfiak és nők, akik maguk alkotják meg a törvényeiket. Modern cigányok,
akik nem hajlandók feladni a függetlenségüket. Kis csapatokba verődnek,
nagyobb családokba, és nomád életet élnek, a hatóságok nem háborgatják
őket, mert ha beléjük kötnek, előkerülnek a fegyverek.
Nem kérnek senkitől semmit. Nem vesznek el senkitől semmit. És néha
igenis bőkezűen adnak. Az ilyen emberek miatt, mint Salceda, döntött úgy
Sarah a legsötétebb korszakában, hogy az emberiség végül is megérdemli,
hogy megmentsék.
Volt idő, amikor úgy gondolta, hogy Johnt úgy tudja elrejteni a világtól, ha
meglapul, elrejtőzik egy helyen, ahol túlélheti a gépháborút, és elélhet egy
gödörben a világ fenekén, letöltve azt, ami még hátra van az életükből ezen a
földkerekségen. Hadd hulljon el az emberiség. Az ördögbe is, lehet, hogy ez a
természetes kiválasztódás. Darwin átgépiesült egy hatékony gyilkológéppé,
mely kinyírja teremtőit.
Nem egy gonoszságot tapasztalt akkoriban. Számos férfi meg akarta
erőszakolni, dacára annak a ténynek, hogy csecsemőkorú gyermeke volt.
Emberek, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen mélyre süllyedtek már az
ingoványba. És voltak olyanok is, akik tudták ezt, és ettől még veszélyesebbek
voltak, mert mindent elkövettek, hogy kimásszanak, vagy hogy magukkal
vonszoljanak másokat is.
Volt egy éjszaka, amikor imádkozott, igen, imádkozott istenhez, kinek
létéről nem volt meggyőződve, hogy most azonnal érjenek véget szenvedései.
És amikor az imái nem nyertek meghallgatást, egész éjszaka csak ült,
pisztollyal a kezében, érezve a cső hidegét, és arra gondolt, hogy önmaga és
John számára véget vet a világnak.
Mégsem volt képes megtenni. Akkor tényleg azok a rohadékok fogják
uralni a földet. Keményebb lett attól az éjszakától, mint valaha is volt, John
iránti szeretetét bebörtönözte az elkötelezettség vasszűzébe. Nem hagyja
meghalni. És a gépek veszíteni fognak. És Kyle halála értelmet nyer.
De akkor még mindig nem törődött annyira az emberiség sorsával. Nem
érdekelte senki önmagán és Johnon kívül, amíg össze nem akadt Salcedával,
aki visszavezette őt az emberszeretethez maga és családja szívélyességével.
És most már Sarah tébolyultan sikoltozott éjszaka a nukleáris katasztrófa
elmondhatatlan iszonyatai ellen. Mivel Salceda gyermekeit látta meghalni a
radioaktív tűzben.
Igen, ha volt a történelemnek oly szakasza, ahol lehetetlenségek történnek,
ez volt az.

Lenn a fegyverraktárban John géppisztolyokat választott egy nagy

rakásból. A Terminátor most tért vissza néhány ládányi muníció elszállítása
után. John ott folytatta, ahol épp abbahagyta.
– Látod, én ilyen helyeken nőttem fel, onnan gondoltam, hogy az emberek
mindenhol így élnek... helikopterrel repülnek. Megtanulják, hogy kell valamit
szarrá robbantani.
John megragadott egy AK-47-est, és hátratolta a tolózárat, és belenézett a
töltényűrbe, mintha világéletében ezt csinálta volna. Valami kisebb hiba miatt
visszarakta. Mozgása kiszámított volt. Profi. Közönyös.
A Terminátor úgy hallgatta Johnt, ahogy egyetlen ember sem lenne képes.
Minden hangszínváltozás más jelentést hordozott, és minden eltelt pillanatot
lejegyzett későbbi elemzésre, ha szükséges.
– Aztán, amikor anya becsavarodott, rendes iskolába adtak. A többi kölyök
mind más volt, mint én, Nintendóban. Játszottak. – John arra gondolt, milyen
sokáig azt hitte, hogy mindez csak játék. Ahogy itt állt körülvéve ezzel a
halálarzenállal, rádöbbent, hogy milyen közel is álltak, ő meg az anyja, a
halálhoz.
– Te szoktál félni? – kérdezte John a kiborgot.
A Terminátor habozott egy pillanatig. Félni. Ez a gondolat még sohasem
jutott az eszébe. Kötelességszerűen kutatott az agyában a válaszért...
– Nem.
A félelem hátrányos lett volna a küldetés végrehajtásában. És mégis, e
beprogramozott tény ellenére, apró belső szikrák villantak. Az emberek azért
félnek, mert halandók. És mégis, a félelem dacára, vagy éppen annak
köszönhetően, képesek az életüket áldozni a Terminátor számára egy másik
érthetetlen érzelem miatt. A szerelemért. Ez egy érdekes paradigma. A
Terminátor ezt elemezgette agya egy részével, miközben meglendítette az M-
79-est, és gránátokat keresett.
– Még a haláltól sem?
A válasz habozás nélkül jött.
– Nem.
– Te nem érzel arról sem így, sem úgy?
A Terminátor gépiesen válaszolt, bár még mindig a paradigmát
elemezgette.
– Működésképesnek kell maradnom, míg a küldetésem be nem végzem.
Azután nem számít.
John hanyagul megpörgetett egy Sig Sauer 9 mm-es pisztolyt az ujjain...
hátrafelé és előre, mint Bat Masterson.
– Igen, nekem is működőképesnek kell maradnom – mondta. Aztán az
anyját utánozva hozzátette. – Túlságosan fontos vagyok.
Élete litániája. És most kiöntötte a szívét ennek a sétáló halálgépnek. Egy
kis önsajnálat, gondolta John. Gyakran vetemedett erre. Magában
gondolkodott. Sohasem voltak igazi barátai, legfeljebb Salceda családja. És a
civilizációban mit tudott volna a hozzá hasonló kordáknak mondani?
Néhányszor megpróbált szót váltani velük. Igen furcsán néztek rá. Johnnak
eszébe jutott Tim. Ő volt az, akihez a legközelebb került. Azonban Tim
valójában csak arra volt jó, hogy öntudatlanul megossza vele a magányát,
együtt lógjanak.
Még Tim is furcsán nézett rá, amikor őrült anyjáról említést tett.
Nem, John Connor számára a világ egy rideg hely volt, még a legmelegebb
részein is. És most, itt a fegyverek között, ahogy egy géphez beszélt, most
először érezte azt, hogy odafigyelnek rá.
A Terminátor a barátja?
Megmentette néhányszor az életét az elmúlt huszonnégy órában.
Tanácsokat adott.
Tanácsokat fogadott.
Nem követett el ostoba hibákat.
Igen, gondolta John, lehet, hogy butaság, de a Terminátor a barátom. Egy
szintetikus ember, aki alapvetően, anyja nyugtalan természetével szemben,
egy elég kellemes fickó.
A Terminátor hátrahúzott egy vízhatlan ponyvát, és egy súlyos, hatcsövű
fegyvert pillantott meg. Egy G.E. miniágyút. Ez a fegyver képes 6000
lövedéket kilőni percenként, 7.62-es golyókból, melyet összekapcsolható
hevederek juttatnak a forgótárba. Ez volt a legfélelmetesebb tömegpusztító
fegyver a vietnami korszakban. A Terminátor belerakta a hevedereket egy
műanyag zsákba, aztán kiemelte a súlyos fegyvert.
John komolyan bólintott, és így szólt:
– Ez rád vall.

Sarah kirakatta a kiválasztott fegyvereket és felszereléseket két ütött-kopott

tábori asztalra, tisztításra és összepakolásra. Térképeket, rádiókat,
dokumentumokat, robbanószereket, detonátorokat... csak az alapvető
dolgokat. Ha a T-1000-es ismét megjelenik, felkészülten fogják várni. Sarah
nagyon módszeresen végezte a fegyverek előkészítését és tisztítását. Nem tett
fölösleges mozdulatot.
Nem messze tőle a Terminátor és John a Broncót vették munkába,
konyákig olajosán, a hátukon feküdtek az alváz alatt, most szerelték be az új
szivattyút. John beszélt.
– Ott volt ez a rideg fickó. Megtanított a motorok működésére. Persze,
anyám elcseszte. Előbb-utóbb mindig az ítélet napjáról szövegeit, és hogy én
leszek a világ vezére, és hogy ő mindent leírt.
A Terminátor agyának egy része bonyolult mátrixba rendezte John szavait
és viselkedését. A kiborg arra a következtetésre jutott, hogy Johnnak hiányzik
valami az életéből. Egy lényeges elem az emberi egyed életben maradásához.
További eljárások lefuttatására van szükség ennek a valaminek a
megállapításához. A Terminátor tovább ügyködött a járművön, egyszerű,
alapvető dolgok, amikkel mentális képességeinek csekély része is
megbirkózik.
– A racsnis kulcsot, légy szíves.
– Tessék. Szeretnék találkozni az apámmal.
– Találkozol.
– Igen. Szerintem is. Anyám mondta, hogy amikor majd elég idős leszek,
én fogom visszaküldeni az időn át 1984-be. Azonban most még meg sem
született. Haver, ettől zúgni kezd a fejem.
– A másik csavart – kérte a Terminátor, akinek a fejében egészen tisztán
érthetően helyezkedtek el az időhurkok és az alternatív valóságok.
John odaadta neki, és folytatta:
– Csak egy éjszakát töltöttek együtt, de anya még mindig szereti őt, azt
hiszem. Néha sír is utána. Olyankor persze tagadja. Azt mondja, a szemébe
ment valami.
Kibújtak a furgon alól a ragyogó napfénybe.
– Miért sírtok? – kérdezte a Terminátor, tudván, hogy ez is a bonyolult
mátrix része.
 – Mármint az emberek? Nem tudom. Sírunk és kész. Tudod, akkor, ha fáj
valami.
– A fájdalom miatt?
– Ööö, nem egészen. Valami másért. Van úgy, hogy semmi bajod, mégis fáj
valami. Érted már? A kiborg elveszítette a fogalom lényegét.
– Nem.
John vállat vont.
– Érezned kellene ahhoz, hogy megértsd, azt hiszem.,
– Én is azt hiszem – tette hozzá a Terminátor, aztán beszállt a Broncóba,
elfordította az indítókulcsot, és a motor felberregett.
– Pipecül megy, haver! – üvöltötte John, és a kiborg nyitott tenyerébe
csapott.
– No problemo – mondta a Terminátor darabos mosollyal.
John elvigyorodott, és győzedelmesen tartotta tel a hüvelykujját. A
Terminátor esetlenül utánozta a mozdulatot, nem lévén biztos a jelentésében.
John felnevetett, kiszállította a Broncóból, és megismételtette vele a
mozdulatot.
A tábor túloldalán Sarah abbahagyta a munkát, és a Terminátort meg Johnt
figyelte. Túl messze volt ahhoz, hogy hallja őket, csak azt látta, hogy John
mindenféle mozdulatokat mutogat a kiborgnak. Próbálta elmagyarázni neki,
hogyan kell hétköznapján járni, meg is mutatta, aztán a Terminátor
megpróbálta, John vadul gesztikulált, valamit hadart... elmagyarázta a lazaság
alapelveit. Ismét megpróbálták. Ez alkalommal a nagytestű férfi ugyanúgy
mozgatta a csípőjét, ahogy Johntól látta.
Sarah, miközben Johnt és az embergépet figyelte, rájött, hogy talált egy rést
a formálódó tervben. A Terminátor sohasem fogja szem elől téveszteni Johnt,
mindig készen fog állnia védelmére... vele lesz élete végéig, ez a feladata. És
sohasem fogja bántani, sohasem fog kiabálni vele, berúgni és megverni, vagy
úgy is mondhatnánk, nem fogja mással tölteni az időt, mivel túl elfoglalt. És
ha kell, meghal a fiú védelmében. És a leendő apák közül, akik jöttek és
mentek az elmúlt évek alatt, ez a gép, ez a valami az egyetlen, mely megfelel
az elvárásoknak.
Egy ilyen eszelős világban ez a legokosabb döntés.
Sarah összeszorította a fogát, és folytatta a munkát... ezt az erős asszonyt
acélossá- edzették az elmúlt évek alatti kemény döntések.

A feladó ellenőrzés
(Perris, Kalifornia, 13:23)
 A T-1000-es leparkolta a rendőrségi motort a csendes, üres utca szélén egy
vízre szomjazó, aszott narancsligetnél. A forgalom szalagszerű sávja mozgott
a távoli országúton. Néhány hatalmas szivattyú szívott olajat a talajból a
mögötte lévő barna dombon.
A T-1000-es ellenőrizte a feladókat John levelein. Már mindet megnézte,
csak az utolsót nem...
Charon Mesa, Kalifornia.
Előbb vagy utóbb.
A folyadékagy számára ez a világ a törött valóságdarabok kirakója volt, a
kemény részecskéket könnyen be lehet illeszteni a kozmikus rend folyamába.
Ok és okozat állt a legközelebb a humorhoz ebben az elmében, mely oly
idegen volt, hogy még egy Terminátor is csak nehezen értette volna meg.
Több lehetséges út is állt előtte, melyen elindulhatott volna az üldözésre.
Módszeresen követett egyet, miközben folyamatosan figyelemmel kísérte a
többit. Elsődleges prioritású volt megvizsgálni minden feladót a leveleken.
Ezután meg kell kísérelnie kikövetkeztetni az analóg bizonyítékokból, mi
lehet a célpont következő lépése, és megtenni az ellenlépést. És a harmadik,
pihenni, ha kell évekig, gyűjteni a mikroszkopikus információdarabokat a
célpont hollétéről. A T-1000-est elég történelmi ismerettel látták el, hogy
tudja, mikor fog a háború kitörni. És arról is, hol lehet valószínűleg John
Connor ebben a stádiumban. John Connor előbb vagy utóbb fel fog tűnni.
És akkor a T-1000-es is ott lesz.
Maga Skynet is tétovázott, mielőtt megalkotta ezt a végső fegyvert.
Kiszámíthatatlan faktorok léteznek a kiborg élethosszával és azzal a
képességével kapcsolatban, hogy képtelen átlépni saját korlátait. Olyan
ingatag konstrukció volt, amilyet csak a vereség elkerülhetetlen csapása alatt
készített, amikor már majdnem kihúzták a csatlakozóit, akkor kezdett el
Skynet Terminátorokat küldeni a múltba, hogy megváltoztassák a háború
kimenetelét. És a szuperkomputer a lehető legutolsó pillanatban, közvetlenül a
kikapcsolása előtt küldte vissza a T-1000-est.
Einstein mondta egyszer, hogy isten nem állt le kockázni az univerzummal.
Skynetnek nem volt más választása.
A T-1000-es felpörgette a motort. A Kawasaki 1100-as gyorsan
kiszáguldott az országúira, körülbelül kétszázzal ment. Mintha egy fémfolt
száguldott volna ki az időből, az úton, mely a célponthoz vezet.

Az akarat üllője
(Salceda tábora, 17:56)
 Sarah egy viharvert tábori asztalnál ült. A fegyvereket megtisztította,
munkájával végzett. Mélyet sóhajtott, az egész világ terhe az ő vállán
nyugodott. A nap lenyugvóban volt.
Oly sok mindenre kell gondolnia.
Sarah kihúzta a tőrét az övéből, és hanyagul faragni kezdett valamit az
asztallapba... egy N betűt.
John és a Terminátor most fejezték be a rakodást a Broncóba.
Sarah felpillantott a faragásból, Salceda közelben játszadozó csemetéit
figyelte... egy ostoba kutyával birkóztak és szeretgették. Yolanda lépett ki egy
lakókocsiból, totyogó gyermeke kezét fogva.
Itt egyensúly lakozott. Ebben a táborban egység honolt. Szeretet. Jóakarat.
Gyengédség. Pontosan az az egyensúly, ami neki annyira hiányzott. Annyi
mindent kell még tennie. Amivel meg kell birkóznia. Egyetlen ember sem tette
még meg azt, ami rá vár. Hogy csinálja, hogy ne kövessen el hibákat?
Nézte, ahogy Salceda odasiet, felemeli a gyermeket a levegőbe, és röpteti,
akárha Paco egy emberformájú madár lenne, aztán Sarah visszapillantott
Johnra, aki komoran pakolta be a fegyvereket és a készleteket.
Mögötte a többi gyerekek bolondoztak, nevetésük visszafogatlanul szállt,
testük feloldódott abban az esztelen szabadságban, amit John sohasem ismert.
A nap egyenesen a szemébe tűzött. Vakította. Sarah szórakozottan a szemét
dörzsölte, és közben nedvességet érzett a kézfején. A fájdalom szinte
elviselhetetlen volt. Behunyta a szemét.
Csak egy pillanatig.
Ez hiba volt.
Ismét a játszóteret látta, és Salceda gyerekei voltak ott másokkal együtt, és
ott játszottak, nem is sejtve, hogy szüleik hamarosan elhamvasztják a
világukat; hintáztak, csúszdáztak és mászókáztak. A fű tündöklőén zöld volt és
a nap nem kellemetlenül forró, de meleg és cirógató.
Sarah ujjai a drótkerítésre feszültek. A csemetéiket pátyolgató ifjú anyákat
nézte.
Kicsi lányok ugróköteleztek. Egyhangú kántálásuk egybeszőtte a
gyerkőcök viháncolását. Egy fiatalasszony jelent meg, kézen fogva vezette
kétéves fiacskáját. Rózsaszín és fehér pincérnői egyenruhát viselt. Megfordult,
derűs mosollyal az ajkán.
Sarah Connor volt. Szépségesen. Sugárzóan. Az a Sarah, aki még nem
ismerte a sötét jövőt. Különös hasonmására pillantott a kerítésen kívül.
A kinti Sarah már tudta, mi következik: isten pörölycsapása.
Komor arccal feszült a drótkerítésnek. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a
torkán. Csalódottan ragadta meg a drótkerítést, és rázta. Hangtalanul
sikoltozott.
 A pincérnő Sarah arcáról lehervadt a mosoly, akár a levelek a közelgő ősz
jelére. Egy pillanatig a tekintetük összekapcsolódott, az időtlen örvény fölött.
Azonban a régi Sarah elfordult, és mosolya visszatért, amikor fiacskája
gügyögve egy maroknyi homokot szórt rá. Szívből nevetett, megfeledkezve a
drótkerítésen kívüli Sarah-ról, mintha az csak egy árnyék lenne, vagy egy
fényjelenség.
A világoskék ég hirtelen kísérteties fehérré változott. A gyerekek lángra
lobbantak, akár a gyufatejek. Sarah is égett, hangtalanul sikoltozva,
rángatózva saját kínjai ismétlődő ciklusában.
Jött a lökéshullám, és elemésztette a rettegő anyákat és gyermekeiket
egyetlen gyűlöletes forgatagban. Sarah sikolya összeolvadt a szél süvítésével,
ahogy a lökéshullám felkapta, szétszaggatta darabokra, és ő...
...felrántotta a fejét, és tátogva fordult a horizont felé. Sűrű ecset pingálta
hegyek. Sötétedő ég, mindent bíborba fest az alkonyat. A gyerekek még a
közelben játszottak. Sarah a karórájára pillantott. Alig tizenöt perc telt el.
Izzadságban fürdött. Az asztal fölé görnyedt. Végighúzta a kezét nedves haján.
Minden izma remegett. Alig kapott levegőt. Oly nehéz!
A kórházból megmenekült, de az őt kísértő őrületből még nem.
Sarah úgy érezte, mintha a Sors, a Végzet, vagy bármilyen kozmikus minta
egy élő valóság lenne, mely a dolgok rendjén őrködik. Maga az idő is csak egy
megnyilvánulása ennek a rendnek, mely artériaként húzódik az univerzum
pestében, amelyen keresztül az események folynak. És talán az emberek a
sejtek abban a testben, nem tudják pontosan, mi ez az univerzum, de ki vannak
téve a funkcionálásának. A sejtek, akár egyetlen sejt is, képes rá, ha megtalálja
a megfelelő helyet a megfelelő időben, hogy változásokat kezdeményezzen
abban a testben, melynek csak alkotóeleme. És meglehet, hogy ez is a
kozmikus rend része. Előre elrendezett mintája azon sejteknek, melyek egyéni
döntéseket hoznak, megválasztják saját sorsukat a test egészén belül.
Sarah azonban azzal is tisztában volt, hogy sohasem fogja megtudni ennek
a feltételezésnek az igazát vagy hamis voltát. Egy szalmaszálba kapaszkodik a
hurrikánban. Akár az irányító istenségben hisznek, akár olyan erőkben,
melyek hatására az univerzum vakon táncol valami rettentő nagy
turmixgépben, minden, amit ő tudhat, az csak a dolgok pillanatnyi állása, saját
akcióinak oka és okozata. És természetesen, minden ébren lévő cselekedet
kiszámíthatatlan lehetőségeket hordoz magában (hacsak, persze az álmok és a
részletek is nem a minta részei, melyek ránk rontanak az éjszaka alatt, egy
vakító látomásban, hogy befolyásolják az ébren lévő gondolatainkat.).
Amíg az emberiség meg nem tanulja, hogyan nézzen keresztül az időn
mindkét irányba, vagyis inkább az időn kívülre, el kell fogadniuk, hogy
pontosan azt teszik, ami beleillik a mintába. Az emberiség átka, hogy
megismerje önnön határait, és tudatában legyen korlátainak.
Az emberek is kockáznak az univerzummal.
Ezernyi kicsi módon, azokkal a parányi, triviális döntésekkel, melyeket az
emberek szinte másodpercenként hoznak, az emberek saját üllőjükön, saját
sorsukat kovácsolják. Rajtuk áll, mit tesznek. És mégha némelyikük
viselkedése kiszámíthatónak tűnik is, mindig akadnak meglepetések, váratlan
döntések, még váratlanabb következmények.
És most a Végzet megkísértette, hogy ölelkezzen és táncoljon újra, hogy
kiválasszon egy ösvényt a sok közül, hogy lecsapjon magára a Végzet szívére,
hogy visszazárkózzék önmagába, akár egy éjszakára begubózó virág.
Sarah véget akart vetni a huroknak.
Lepillantott a szavakra, melyeket az asztal lapjába vésett, az átfúrt szívek
és a madárürülékek közé: NINCS VÉGZET.
“Nincs Végzet, csak ha bevégzed", Kyle ezt az üzenetet hozta az eljövendő
John Connortól. Neki tudnia kell. Ráadásul az első Terminátor és most a T-
1000-es azt bizonyítják, hogy Skynet úgy gondolta, meg lehet változtatni a
múltat. Miért ne lehetne megváltoztatni a jövőt?
Sarah belevágta a kést az asztalba, az acélhegy a VÉGZET-szóba fúródott;
aztán a-lány felállt, és indulni készült.
Sarah zord elszántsággal sietett keresztül a táboron egy kicsi műanyag
táskával és egy CAR 15-ös géppisztollyal. Arca elszántságot tükrözött.
Döntött. Közönyös álarc. Ő maga is Terminátorrá vált.

John időben pillantott fel a Broncónál, hogy lássa, amint Sarah bedobja a
géppisztolyt a lopott furgon hátsó ülésére, beszáll, és indít.
Salceda sétált oda Johnhoz.
– Sarita azt mondta, menj délre vele... – A közelben álló Terminátorra
mutatott. – ...még ma éjszaka, ahogy terveztétek, ő holnap megy utánatok, és...
Sarah sebességbe rakta a kocsit, és előre lódult. John hirtelen
megiramodott, és utána futott.
– Anyaaa! Várj!
Sarah meghallotta a fia hangját, és a visszapillantó tükörbe nézett. A fia
csak egy elmaradó alak volt, ahogy üvöltött utána. Sarah ráfordult a
kavicsútra, és elhajtott a tábortól, porfelhő mutatta útját.
Amikor az országúthoz ért, ráfordult, és megindult rajta százötvennel.
Amíg el nem éri a célját, nem fog lassítani.

John és a Terminátor eltöprengtek a tábori asztalba vésett üzeneten. Sarah

tőre még mindig kimeredt belőle.
 – Nincs Végzet, csak ha bevégzed. Ezt az apám mondta neki... úgy értem,
én rágtam a szájába, a jövőben, hogy adja át az üzenetet neki...
Ismét az időzavar. Az időparadoxon agygubancoló összevisszasága.
– Hagyjuk – mondta John feladva. – Oké, az egész dolog arra épül, hogy a
“jövő még nem elrendeltetett. Végzet nem létezik, csak ha magad is teszel
róla".
A Terminátor gond nélkül értelmezte ezt az információt. A nem szó szerinti
utalások és szabad asszociációk exponenciálisan növekedtek. Azonban csak
ennyit mondott:
– Sarah valahogy meg akarja változtatni a jövőt.
– Mi? Hogyan?
– Válasz ismeretlen.
John csettintett, ahogy rádöbbent.
– Ó, a francba!
– Dyson.
A Terminátor egy óra türelmével várt. John ugrabugrált; jobban meg volt
ijedve, mint az előző két nap folyamán.
– Igen, csak az lehet! Miles Dyson! Anya ki akarja nyírni!
John intett a Terminátornak, hogy kövesse, és futni kezdett.
– Gyere. Gyerünk! GYERÜNK MÁR!
A Terminátor egy másodpercig habozott, számolgatott. Aztán magában
megerősítette John sejtését. Ez szinte tény.
Sarah Jeanette Connor halálos küldetésre indult.
A Terminátor futni kezdett, könnyedén utolérte Johnt, és beugrott a Bronco
kormánya mögé.
Sarah már néhány mérfölddel előttük hajtott át a sötétedő sivatagon.
Kifejezéstelenül. Sötét napszemüvegében olyan könyörtelennek tűnt, akár egy
rovar.

A Terminátor és John északnak tartott, LA felé. A kiborg nyugodtan

előzgetett a terjedelmes Broncóval – mely súlyos fegyverzettel volt megrakva
– a lassú forgalomban. Érzékelte a radarsugarakat, így bármikor egy
rendőrségi radart észlelt, lelassított a megengedett sebesség alá, míg ki nem ért
a látószögből. Most nem engedhetik meg, hogy megállítsák őket.
A Terminátor most először szólalt meg ma este:
– Ez taktikailag veszélyes. John aggódva pillantott oda.
– Hajts gyorsabban!
– A T-1000-es ugyanazokkal az adatokkal rendelkezik, mint én.
Kikövetkezteti ezt a lépést, és elkap téged Dyson házánál.
 – Nem érdekel. Meg kell állítanunk anyát. A Terminátor ugyanarra a
következtetésre jutott, mint minden bizonnyal a T-1000-es is.
– Ha Dyson meghal, nem lesz háború. Csalódottságában John belevágott a
kiborg melletti ülésbe.
– Nem érdekel! Biztos van más út is! Hát nem tanultál semmit? Nem jöttél
még rá, miért nem szabad embert ölni?
A Terminátor nem felelt.
– Nézd, lehet, hogy téged nem érdekel, hogy élsz-e vagy meghalsz. De
mások máshogy gondolkodnak! Oké? Nekünk vannak érzéseink. Fájdalmaink.
Félelmeink. Ezt komolyan kell venned, haver, nem tréfálok. Ez fontos.
Áthajtottak egy szurdokon, és alattuk egy város terült el, csupa fény és
csupa móka.

A Terminátor
(South Laguna, 19:18)

A ház mögötti töltésről Miles Dyson tiszta célpontot nyújtott, hátával a

dolgozószoba ablakának, ott ülve a terminálja előtt, belefeledkezve a
munkájába. Az egyetlen világítás a szobában a CRT monitora kékes ragyogása
volt.
Egy sötét alak kúszott fel a repkénnyel benőtt dombra. Sarah felemelte a
CÁR 15-ös géppisztolyt, és elkezdte felcsavarni a hangtompító hosszú fekete
hengerét a cső végére.
Danny és Blythe az előcsarnokban játszottak egy távirányítós vacakkal.
Danny irányította “Bigfoot"-ot, s Blythe rohangált utána, megpróbálva
elkapni, megálltak az előcsarnokban Dyson dolgozószobája előtt, és látták,
ahogy munkájába merülve ül az íróasztalánál. Danny az ajkához érintette az
ujját, és csintalan arckifejezéssel csendre intette testvérét.
A helyére tekert hangtompítóval Sarah kibiztosította a fegyvert, hátrahúzta
a zavart, és egy 223-as lövedéket illesztett be. Aztán lehasalt a töltésen. Arca a
hideg fegyverhez feszült, lassan előrehajolt, hogy kiegyensúlyozza a fegyvert,
alátámasztotta a könyökével. Másik keze a ravasz felé mozdult. A távcsövön
át benézte a házban tartózkodó férfit. Felemelte a karabélyt.
A célpont nem ember volt. Csak a végzet egy másik csapszege. Egy hal,
ami fennakadt az idő hálójában, és amit el kell távolítania. Sarah tudta, hogy
meg kell tennie. Hogy viszonylag könnyű lesz. Csak meg kell húznia a
ravaszt, egy pár centis mozdulat, és az az ember kiesik a játékból.
És akkor milliók élhetnek a pusztulás iszonyata nélkül.
 Dyson nem is hallotta a billentyűk puha kattogását gépelés közben. Elméje
csak a képernyőn váltakozó szimbólumokra koncentrált. Már biztossá vált,
hogy ez lesz az- utolsó képmás az elméjében, mielőtt szétrobban.
Egy ragyogó, vörös pont jelent meg a hátán... Sarah lézeres célkeresője.
Nesztelenül kúszott fel a hátán, a feje felé.
Sarah a látcsőre tapasztotta a szemét. Egyenletesen lélegzett. A célzott pont
alig mozdult el a célpontról.
A célpont megvan.
Sarah ujja megfeszült a ravaszon, lassan kiengedve a késleltetőt. És benn
tartotta a lélegzetét.
Ideje volt lőni.
A lézeres iránypont kissé megremegett Dyson tarkóján, aztán feljebb
kúszott a koponyájára.
Danny Bigfoot furgonja száguldott keresztül a szőnyegen, és puffanva
ütközött neki egy szilárd objektumnak: Dyson lábának. A tudós megrándult,
visszahullott a földre a számítgatások prométeuszi magasságából, aztán
lehajolt, hogy felemelje a játékautót.
Mögötte az üveg hirtelen befelé roppant, és üvegcserepek záporoztak a
hátára. Dyson érezte, vagyis inkább érzékelte, hogy valami apró tárgy suhan el
a füle mellett. Aztán a monitora nagy szikraözönben szétrobbant, ő leesett a
székből, a végletekig megrökönyödötten, és felpillantott az ablakon tátongó
nagy lyukra. És ez mentette meg, mivel – PAFF! – a második lövés széke
magas támlájába fúródott alig egy centire a fejétől.
Ösztönösen a szőnyegre vetette magát.
Lövedékek süvítettek be az ablakon, és belefúródtak az íróasztalába, a
komputerébe, és szétzúzták a billentyűzetet. Hogy a monitor szétrobbant, a
szoba sötétségbe borult.
Sarah már nem látott tisztán.
Dyson az íróasztal mögé mászott, ahogy golyó golyó után süvített be, és az
asztal egyik része felgyulladt.
Dyson, arcát a padlóhoz nyomva, valami még rettenetesebbet látott...
Gyermekei zavartan és rémülten álltak az előcsarnokban.
– Futás, kölykök! El innen! Futás!
Tarissa egy pillanattal ezelőtt hallotta meg a lövéseket, és fogalma sem volt
róla, mi történik. Először azt hitte, hogy durranócukorka. A július már
közeledett, és lehet, hogy a gyerekek kissé korán akarnak ünnepelni. De aztán
meghallotta az üveg csörömpölését, és gondolkodás nélkül felpattant a
heverőről, keresztülrohant a házon, akár egy elszabadult gőzmozdony, és a
gyermekeit kereste. Hanyatt-homlok fordult be a sarkon, és máris meglátta
Őket; jajveszékelve rohantak felé. Átölelte őket, aztán ment tovább, és
óvatosan kikukkantott a sarok mögül a dolgozószobába.
Dyson még mindig a padlón hevert az üvegcserepek között, és folyamatos
puskatűzben.
– Miles! Ó, istenem!
– Ne gyere ide!
Dyson arca megrándult, ahogy faforgácsok és széttört komputeralkatrészek
záporoztak le rá. Kétségbeesetten nézegetett az ajtó felé, de tudta, ha kimozdul
a fedezékéből, vége.
Nem jutna el odáig.
A töltésen Sarah karabélya egy végső kattanással kiürült. Sarah eldobta, és
egy sima mozdulattal előhúzta a 45-öst a válltáskájából. Felkelt, és megindult
a ház felé, hátrahúzta a zavart, és betolt egy lövedéket.
Ez könnyen ment.
Könnyebben, mint a szeretkezés.
Vagy a szülés.
Vagy egy vers megírása.
Szükséges volt, és olyan átkozottul könnyű gyilkolni. Csak nem szabad
rágondolni.
Sajttá lyuggatott íróasztala mögül Dyson egy csillanási látott a hátsó udvar
felől. Valaki megindult felé. A katonai bakancsok magabiztosan ütődtek a
talajhoz, megállás nélkül közeledtek.
Dyson megfeszült, készen arra, hogy az előcsarnokba rohanjon.
Sarah felemelte a pisztolyt, tekintetét a szétroncsolt dolgozószobára
szegezte, még mindig visszatartotta a lélegzetét a következő sorozathoz.
Dyson felpattant, és, sprintelni kezdett.
Sarah túlságosan is nyugodtan célba vette.
Nem hibázhatta el.
Azonban ez a lehetetlenségek ideje volt. Dyson lába beleakadt a felborult
lemezegységbe, épp akkor, amikor Sarah lövése szétpukkantott egy lámpát a
feje magasságában. Dyson keményen a padlóra zuhant, de eszeveszetten
mászott tovább.
Üvegcsörömpölés hallatszott mögötte. Nem tudta leküzdeni a vágyat, látni
akarta, ki akarja megölni. Eszelős pillantást vetett hátrafelé, miközben keze és
lába tovább mozgatta előre a padlón.
Nagyon meglepődött, amikor egy terepszínű ruhás, furcsa nőt látott
kirajzolódni a padlótól plafonig érő ablakban, aki ismét felemelte a pisztolyát,
egyenesen rá.
Tarissa hisztérikusan felsikoltott.
 Dysont a félelem megfosztotta valóságérzetétől. Hirtelen teljes lendülettel
az előcsarnok felé vetette magát. Sarah következő lövése eltalálta, és a férfi
elterült az előcsarnok padlóján.
Dyson kábultan vánszorgott tovább. Tarissa száját ellátva meredt sebesült
férjére. Egy 45-ös kaliberű lyuk tátongott jól láthatóan a bal vállán.
Összekente a nyersgyapjú színű falat, miközben próbált felállni.
Dyson megfordult, és elmosódottan látta, ahogy az idegen nő keresztüljön
a dolgozószobán utána, nyughatatlanul, zord elhatározással, hogy kioltsa az ő
életét.
Egy pillanatra megigézte és megbénította a nő érzéketlen arckifejezése.
Számára ő nem volt ember. Csak egy darab hús. És ez a nő volt a klopfoló.
Dyson szinte azt kívánta, jöjjön a következő lövedék, hogy véget vessen a
szenvedéseinek. Harcolj vagy fuss!
De az is lehet, hogy épp a végzet mintája ellen küzdött. És az azt akarta,
hogy meghaljon.
Azonban a lendülete még életben tartotta. Keresztülzuhant az ajtón,
miközben a nő lövései felszaggatták mögötte a vakolatot.
Odakinn a Terminátor és John csikorogva fékeztek a Dyson ház pázsitján,
kiugrottak a Broncóból, és a ház felé rohantak. John elcsüggedt, amikor
lövéseket hallottak, melyek odakint fojtottan hallatszottak.
– A francba, elkéstünk!
Tarissa a gyerekeket magához szorítva hátrált a nappaliba. Sarah követte
Dysont, aki feléjük bukdácsolt az előcsarnokba. Danny kiszabadult az anyja
karjából, és apjához rohant. Tarissa erősen tartotta Blythe-ot, és rásikoltott
Dannyre, hogy jöjjön vissza.
Azonban a fiúcska az apjára vetette magát, és torka szakadtából ordított.
– Apaaaaa!
Tarissa ösztönösen elengedte Blyte-ot, és visszarohant a férjéhez meg a
fiához, és átölelte mindkettőjüket.
Sarah lövésre emelt pisztollyal derengett tol mögöttük.
– Neee! – üvöltött fel Tarissa. Sarah most először tétovázott; az acél az
ereiben meglágyult a pillanat hevétől.
– Ha megmozdulsz, lövök! – Aztán a pisztolyt Tarissára fogta. – Hasra!
Gyerünk! Az istenit, azt mondtam, hasra!
Sarah szemében téboly csillogott, a pillanat hevességétől remegett. A
gyilkolás rosszul ment, hogy a sikoltozó gyerekek és a feleség is
beleavatkoztak... erre nem számított. Tarissa térdre rogyott, megrettent attól,
ahogy ez a nő nézett rá a fegyver csöve fölött. Blythe is átölelte apró karjaival
Dysont. Gyermeki hangja remegett.
– Ne bántsd a papámat!
 A pillanat olyan erőteljes volt: Sarah el akarta húzni a ravaszt, el kell
húznia a ravaszt.
– Elhallgass, kölyök! El az útból!
Dyson felpillantott fájdalmából, értetlenségből. Mi történik? Pénzért?
Valami megszállott? Valami kultusz tagja?
A fekete cső torkolata most harminc centire se volt a homlokától. Dyson
hevesen felordított.
– Legalább a gyerekeket... engedje... el...
– Kuss! KUSS! Te szarházi! Minden miattad van! MIATTAD!
És most már nem volt olyan könnyű, mivel túl közel jutott és túl sokáig
habozott. És Dyson már nemcsak egy célpont volt. Emberi lény, akárcsak ő.
Szüksége volt valamire, amire a Terminátornak sose volt szüksége.
Gyűlöletre.
E férfi iránt, akit nem is ismert.
Hunyorgott, sietve kitörölte az izzadságot a szeméből egyik kezével, aztán
máris a fegyverre összpontosított. A 45-ös megremegett.
Sarah látta az egész család arcát: Dysonét, Tarissáét, Blythe-ét, Dannyét.
Alázatosan rémülettel megadták magukat a sorsuknak.
És ő volt a kivégzőjük.
Sarah éles lélegzetet vett, minden izma megfeszült, készen a lövésre.
Az ujja azonban képtelen volt mozdulni.
A hideg acél és a forróság egyszerűen megszűntek, és ő ott maradt a
semmivel, hogy túljusson a rettenetes pillanaton.
Nagyon lassan leengedte a pisztolyt, az oldalához.
Kész, vége.
Minden szusz és energia kiáramlott belőle, és a másik kezét furcsa
gesztusra emelte, mintha azt akarná mondani: “Ha megmozdulnak, az ingatag
egyensúly felbillen".
Elhátrált tőlük, gyorsabban szedte a levegőt, mintha iszonyodva rettenne
vissza attól, amit majdnem megtett. Egy falhoz ért, nekidőlt, és térdre rogyott.
A fegyver ernyedten hullott ki ujjai közül, puffanva esett a szőnyegre. Sarah a
falnak nyomta az arcát.
Ezzel tényleg vége volt.
És Sarah semmit sem tudott tenni ellene.
Semmit...
A bejárati ajtót berúgták. A Terminátor lépett be. John bebújt mögötte, két
másodperc alatt átlátta a helyzetet... Sarah, a fegyver, a zokogó család. John az
anyjához szaladt, a Terminátor pedig letérdelt Dyson mellé, és a karját kezdte
vizsgálgatni.
 Könnyek folytak le Sarah arcán. Könnyek, amiket most már nem tudott
visszatartani abból a forrásból, amit ő száraznak gondolt.
John kísérletképpen felé nyúlt.
– Anya? Jól vagy?
– Képtelen vagyok rá... ó, istenem! – Úgy tűnt, csak most fedezi fel a fiát. –
Te... utánam jöttél... hogy visszatarts?
John bólintott, és arra számított, hogy élete legnagyobb letolását kapja,
mert ő olyan fontos a jövő számára, és neki nem szabad kockáztatnia.
Azonban meglepetés érte, mert az anyja megfogta a vállát, és szoros ölelésbe
zárta. Nagy zokogás tört fel a mélységekből. John átölelte az anyja nyakát, és
szorosan ölelkeztek, miközben a zokogás görcse rázta Sarah-t.
Ez volt minden, amire John vágyott. Minden, amiért élt. És most az ő
szemében is könnyek égtek, a torka összeszorult, alig tudta kipréselni a
szavakat.
– Oké, anya. Minden oké lesz. Majd kieszelünk valamit.
– Szeretlek, John – suttogta az anyja a fülébe. – Mindig is szerettelek.
John kalimpáló szívvel csókolta meg anyja vörös képét.
– Tudom, anya, tudom.
Tarissa dermedten nézte a bizarr jelenetet. A véres falat, a síró gyerekeket,
a zokogva egymásba kapaszkodó nőt és fiút, a hatalmas termetű férfit, aki
szótlanul feltépi Miles véráztatta ingét, és úgy vizsgálja a sebet, mintha tudta
volna, hogy ez fog történni.
A férfi odafordult hozzá.
– Tiszta áthatolás. Csontot nem ért. Szorítással a vérzés elállítható.
Csodálatos újság, gondolta Tarissa szédelegve, ahogy a férfi megfogta a
kezei, és keményen a golyó bemeneti és kimeneti nyílásaira tapasztotta őket.
– Van kötszerük?
Dyson csak most kezdte érezni a lüktető fájdalmat.
– A fürdőszobában. Danny, idehoznád? – Próbált normális hangon beszélni,
nem kimutatni a fájdalmat, hogy gyerekei megnyugodjanak.
Danny komolyan bólintott, és elrohant.
John vonakodva húzódott el az anyjától. Sarah a könnyeit törölgette,
ösztönösen meg akarta keményíteni a lelkét. Azonban tudta, hogy a gyógyulás
pillanata már bekövetkezett.
John megállt a Terminátor mellett.
Dyson felpillantott valószerűtlen vendégeire.
– Maguk meg kicsodák?
John kivonta a motorostőrét a Terminátor csizmájából, és odanyújtotta.
– Mutasd meg neki!
 A Terminátor levette a dzsekijét, előbukkantak hatalmas, meztelen izmai.
John kézen fogta Blyte-ot, kivezette az előcsarnokból, el attól, ami történni
fog. Már így is túl sok megrázkódtatás érte ezen az éjszakán.
Tarissa tiltakozni akart, utánuk menni, de nem vehette le a kezét a férje
sebeiről. Érezte, ahogy a vér spriccelve akar kitódulni az ujjai között.
Aztán újabb iszonyat rázta meg, mert a hatalmas termetű férfi felemelte a
nagy, széles pengéjű kést, és az alkarjába döfte, mélyen bevágott a könyöke
alatt.
A Terminátor egyetlen sima mozdulattal körbekanyarította a karjában a
kést. A második vágással végigmetszette alkarja bőrét könyöktől csuklóig, és
gyorsan lehúzta, mint egy sebész a gumikesztyűt. A hús cuppanó zajjal vált le,
csak a véres fémváz maradt.
Tarissa az alsóajkába harapott, hogy fel ne sikoltson.
Dyson levegő után kapkodott. Az alkar csontja helyett csillogó fémet látott,
hidraulikus mozgatókat. Az ujjak olyan remekül illeszkedtek, akár az
óraalkatrészek... ökölbe szorultak, kinyíltak. A Terminátor odamutatta,
tenyérrel kifelé.
És Dyson most már tudta, mi volt az Egyes Tétel. Mivel itt volt még egy
fémkar, szinte teljesen ugyanabban a pozícióban, mint az a másik a Cyberdyne
páncéltermében.
– Istenem! – mondta halkan. A Terminátor leengedte a karját.
– Most nagyon figyeljen! – parancsolta.

Később, Dyson konyhájában Sarah arcát a kezébe temetve ült, mélyeket

lélegzett, és lassan, fokozatosan összeszedte magát. John mellette ült. Érezte
fia testének melegét, és erre volt szüksége, hogy visszahozza a földre. Tarissa
a karjában tartotta Blythe-ot. Danny egy pokrócon kuporgott a padlón. A
gyerekek addig figyeltek, amíg az álom el nem nyomta őket. Dyson is figyelt,
arca fénylett az egyetlen lámpa fényében, ugyanúgy nézett ki, mint az a fickó
a Sixtus-kápolna falán, az elkárhozott lélek... a szeme tágra nyíltan meredt
előre a rettenetes felismeréstől. Vállát kötés takarta. A Terminátor alkarja
úgyszintén véres kötésbe volt bugyolálva. Az acél alkar és a kézfej meg-
megcsillant az erős konyhai világításban. Dyson hallgatta, ahogy a Terminátor
beszámol mindenről. Skynetről. Az ítélet napjáról... az eljövendő
történelemről. Nem mindennap jön rá az ember, hogy ő a felelős
hárommilliárd ember haláláért. Elég jól fogadta, ahhoz képest...
Végül Dyson nem bírta tovább.
– Mindjárt hányok.
Rájuk nézett, az asztal szélét markolta, mintha a következő pillanatban
tényleg meg akarná tenni. Az arca, a testtartása, szaggatott hangja
lélekcsikorgató iszonyatról árulkodott. Kiszakították a normális életből ebbe a
lidércnyomásba. Hangja szinte könyörgő volt.
– Olyasmivel vádolnak, amit még el sem követtem. Jézusom. Honnan
tudhattam volna?
Sarah szólalt meg az árnyékból mögöttük. Egyenesen a férfi szemébe
nézett, de mentálisan átnézett rajta, eszébe jutott, milyenek is voltak azok a
férfiak, akiket megismert, kivéve Salcedát és Kyle-t, és a szavak feltörtek
belőle, kiadva a régen magába fojtott dühét, amit a felháborító mészárlás iránt
érzett, melyet az emberek a kezdetek óta véghez vittek.
– Igen. Igaz. Honnan is tudhatta volna? Mind csak ahhoz értenek, hogy
teleszórják a világot... a kibaszott ötleteikkel és fegyvereikkel. Tudja, hogy a
világ minden fegyverét férfiakról nevezték el? Colt, Browning, Smith,
Thompson, Kalasnyikov. A hidrogénbombát is férfiak készítették, nem nők...
magához hasonló férfiak találták fel. Maguk olyan kreatívak. Arról azonban
fogalmuk sincs, milyen igazából teremteni valamit... egy életet. Érezni, ahogy
ott növekszik a testünkben. Maguk csak ahhoz értenek, hogyan teremtsenek
halált... kibaszott fattyúk!
John megérintette anyja karját.
– Anya, anya, itt most konstruktívaknak kell lennünk. Nem hiszem, hogy
ez a nemi hovatartozáson múlik. – Dysonhoz fordult. – Kissé még feszült. –
Visszafordult Sarah-hoz. – Inkább azon töprengjünk, hogy tudjuk
megakadályozni, hogy megtörténjen. Jó?
– De én azt hittem... – szólalt meg Tarissa zavartan. – Úgy értem,
megváltoztathatjuk ezt... most rögtön? Megváltoztathatjuk a dolgok menetét?
Dyson felült.
– Ez az! Kizárt dolog, hogy ezek után befejezzem az új processzort.
Felejtsék el. Kiszállok. Holnap felmondok a Cyberdyne-nél... ingatlanügynök
leszek, nem érdekel...
– Ez nem elég.
Dyson hangja szánalomra méltó volt.
– Bármit kívánnak, én megteszem. Csak azt akarom, hogy a
gyermekeimnek legyen esélyük a felnövésre, oké?
– Nem szabad, hogy bárki is folytathassa a munkáját – mondta a kiborg.
– Jól van, igen. Igaza van. Meg kell semmisítenünk a cuccot a laborban, az
aktákat, a lemezegységeket... és minden mást. Mindent! Nem érdekel...
Tarissa megfogta a kezét, és ő ránézett. Tarissa még sohasem látott ilyen
mély szerelmet a férje szemében.
Valamivel később Dyson hátsóudvarán tűz emésztett egy fém
szemeteskukát. Aktacsomagokat dugtak bele. A Terminátor bőségesen
meglocsolta a tüzet benzinnel, az fellángolt, és démonian bevilágította az
arcát.
Sarah, Dyson, Tarissa és John újabb adag holmit hoztak az irodából –
aktákat, jegyzeteket, hajlékony lemezeket. Még a gyerekek is segítettek a
pakolásban. Minden a tűzbe került. Dyson a prototípus processzort is a tűzre
vetette – távolba révedő, üres tekintettel. A lángokba révedt, és nézte, ahogy a
világa lángra lobban. Aztán hirtelen valami eszébe jutott.
– Tudnak a chipről?
– Miféle chipről? – kérdezte Sarah.
– A Cyberdyne páncéltermében tartják. – Dyson a Terminátorhoz fordult! –
Valószínűleg az első Terminátor része lehetett.
A kiborg Sarah-hoz fordult.
– A CPU az első Terminátorból.
– A rohadékok! – sziszegte Sarah.
– Azt mondták, ne kérdezzük, honnan szerezték. Én azt hittem... japán... az
ördögbe is, nem tudtam. Nem is akartam tudni. Ijesztő holmi volt,
félelmetesen fejlett. Összetört... nem működött. De számos ötletet nyertünk
belőle... Új irányokba vezérelt bennünket... olyasmiket sugallt, amire sohasem
gondoltunk. Minden munka azon alapszik.
– El kell pusztítani – mondta a Terminátor. Sarah megragadta Dyson karját,
a szeme ugyanúgy lángolt, mint a tűz.
– Be tud vinni oda bennünket, át a biztonsági őrökön?
– Azt hiszem, igen. Mikor?
Dyson a Terminátorra nézett, aztán Johnra. Látta a választ az arcukon.
– Most azonnal? – Mély lélegzetet vett. – Jő, rendben.
A feleségéhez fordult. Tarissa arcát könnyek áztatták, de a szeme erős volt
és tiszta. Kezét férje karjára tette.
– Igen, Miles, félek. Oké. De csak egyvalamitől rettegek jobban, mintha
mégy... ha nem mégy.
Dyson bólintott. Tarissának természetesen igaza van.
Sarah a Terminátorhoz fordult.
– Ők biztonságban lesznek itt?
A Terminátor válasz helyett Tarissához fordult.
– Fogja a gyerekeket. Menjenek egy hotelbe. Most azonnal. Ne is
csomagoljanak. – Aztán a többiekhez fordult. – Gyerünk!

Tánc a Végzettel
(Irvine, 22:09)
 Sarah a reflektoroktól megvilágított, elsuhanó útburkolatot nézte. Azon túl
csak sötétség honolt, magába nyelve a horizontot. Arra gondolt, hogy a jövő,
mely oly tiszta volt számára, most egy éjszakai, fekete országúttá vált. Most
feltérképezetlen területre hatoltak... most történelmet csinálnak. Most először
érkezett, hogy megfogta a Végzetet a kezénél, és táncba vitte. Amit ezután
tesznek, megváltoztatja a jövőt, vagy elpusztítja. Felpillantott az előttük
derengő hatalmas téglalapra.
A Cyberdyne épület.
Dyson egyetlen mozdulattal becsúsztatta biztonsági kártyáját az azonosító
nyílásába. Kattanás hallatszott, ahogy a mágneszár kinyílt, és Dyson belépett
egy tágas csarnokba, őt követte Sarah, John és a Terminátor, aki golyóktól
szaggatott bőrdzsekijét viselte, és fekete kesztyűt húzott lemeztelenített
fémvázas kezére.
Az őr a fogadóasztalnál nyugodt, laza férfi volt, egy bizonyos Gibbons. A
Westways magazint olvasta, és egy érdekes cikket talált a yukkafákról és
eredetükről, amikor felnézett, és meglátta Miles Dysont felé sietni, sápadtan és
izzadtán, de melegen mosolyogva, és már messziről beszélve, mielőtt az
asztalhoz ért volna.
– Jó estét, Paul. Tudja, ők... ööö... a vidéki barátaim. Gondoltam, behozom
őket, és bemutatom a munkahelyemet.
– Sajnálom, Mr. Dyson. Ismeri a laboratóriumi látogatás szabályzatát,
írásos engedély kell, hogy...
K-CSEKK! Gibbons rámeredt Sarah és a Terminátor fegyverének csövére.
– Ez megfelel? – kérdezte a Terminátor.
Gibbons túl kába volt ahhoz, hogy mozduljon. Tekintete a csendesriasztó
gomb felé villant, de Sarah követte a pillantását.
– Eszébe se jusson!
Gibbons bólintott, és amennyire kalimpáló szíve engedte, mozdulatlan
maradt. A Terminátor gyorsan megkerülte az asztalt, és kihúzta az őrt a
székéből. John egy tekercs szigetelőszalagot húzott elő a hátizsákjából, és
letépett belőle egy darabot.
Néhány másodpercre rá az első emeleti ajtók kinyíltak, és a Terminátorral
az élen a csoport óvatosan kilépett a folyosóra. Találtak egy kiskocsit,
megrakva műanyag zsákokba csomagolt felszereléssel. Dyson jobb felé intett
a folyosón. Menet közben tovább informálta őket:
– A páncélterem kinyitásához két kulcs szükséges. Az enyém meg a
biztonsági őré.
Megálltak a széles biztonsági ajtó előtt. Egy tábla állt rajta: SPECIÁLIS
MŰHELY: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL RENDELKEZŐKNEK.
Dyson becsúsztatta a kulcskártyáját a nyílásba, és az ajtó szétnyílt.
 Egy Moshier nevezetű mozgóőr lépkedett végig a hosszú folyosón a
földszinti irodatömb felől. Épp most járta végig az épületet. Elhaladt a lift
előtt, befordult a sarkon, és odakiáltott:
– Drágám, hazajöttem...
Moshier megpillantotta az elhagyott asztalt, és a homlokát ráncolta.
Gibbons nyilván a retyón van, először megnézi, mielőtt riasztana. Sóhajtott, és
visszament a pihenőszobához. Belökte az ajtót.
– Hé, haver, nem lett volna szabad elhagyni az...
Gibbonst odabilincselték a vizeldéhez, és próbált kinyögni valamit a
szájára tapasztott szalag alól. Moshier azon nyombán megperdült,
visszarohant az íróasztalhoz, és lecsapott a csendesriasztó gombjára.

A biztonsági őrponton Dyson keze ismételten betolta az azonosítókártyát a

nyílásba. Semmi sem történt. A fény a záron vörösen világított.
Sarah aggódva fordult Dysonhoz.
– Mi van? MI AZ?
Dyson a konzolon villogó fény felé intett.
– Kiadták a csendesriasztó-jelet. Ez minden kódot semlegesít az épületben.
Most már semmi sem fog kinyílni.
Dyson bólogatott, és összeroppant.
– Fel kell adnunk. Sarah elkapta a gallérját.
– NEM! Folytatjuk! Érti, Dyson?
Dyson meglátta a tűzet Sarah szemében, és erről a hátsó udvarban elégő
munkája jutott az eszébe. Igaza van. Most már nincs visszaút.
Moshier kiszabadította Gibbonst, és az őr most az íróasztali telefonon
csüngött, a rendőrséget hívta:
– ...több fegyveres gyanús személy. Azt hiszem, itt van az a fickó az
áruházi lövöldözésből, meg a nő... igen, ő is. Persze, hogy biztos. Küldjenek
csak minden elérhető embert...

Az első emeleten John felugrott egy íróasztalra a falba ágyazott zár mellé.
Dyson megrökönyödötten bámult rá, amikor a fiú elektronikus felszerelést
húzott elő a hátizsákjából. Számára ez csak még egy pénzkiadó gép volt.
– Ti csak menjetek a laborba... én elbánok ezzel.
Dyson a főlabor ajtajához vezette Sarah-t és a Terminátort. Újabb
mágneszár. Megpróbálkozott a kártyájával. Semmi.
A Terminátor odalépett.?
– Nézzük az enyémet!
 Leakasztotta az M-79-es gránátvetőt, és egyetlen mozdulattal a vállához
emelte. Sarah megragadta Dysont, és visszavonszolta a folyosóra. A
Terminátor felnyitotta a töltényűrt, és egy kövér, 40 mm-es gránátot
csúsztatott bele. Egy csuklómozdulattal bekattintotta.
Sarah felordított futás közben.
– John! Fedezékbe!
John abbahagyta, amit csinált, és befogta a fülét.
A Terminátor embertelenül közelről lőtt.
Az ajtó szilánkokra robbant szét. A megrázkódtatás szétnyitotta a dzsekijét,
és repülő szilánkok röpködtek körülötte. Mielőtt a robaj elhalt volna, a
Terminátor már be is sietett a tűzbe és a füstbe.
John egyetlen elpazarolt pillanat nélkül folytatta munkáját.
Sarah és a kábult Dyson belépett az égő ajtókereten át a Mesterséges
Intelligencia laboratóriumába.
Vészjósló sziréna kezdett vonítani. A halonos tűzoltó-rendszer beindult.
Láthatatlan gáz tódult be, és kioltotta a lángokat. Dyson felüvöltött.
– A tűzre bekapcsolt a halon-rendszer! Ide... gyorsan! – Egy
faliszekrényhez rohant, és légzőmaszkokat húzott elő. Egyet Sarah-nak
nyújtott, a másikat feltette. Aztán nyújtott egyet a Terminátornak is.
– Fogd!
– Nem, kösz – felelte a kiborg, miközben levette kitömött hátizsákját, és
kinyitotta. A Terminátornak nem volt szüksége maszkra, lévén hogy az
oxigénszükséglete igen csekély. Dyson vállat vont, a maszkot egy asztalra
dobta, és Sarah-hoz fordult.
– Fenn kell tartanunk pár percig, amíg a gáz elszivárog.
Ahogy tervezték, a Terminátor végigment a csarnokon, három kétliteres,
oldószerrel telt tartályt vett elő egy tárolóból. Sarah könyvméretű, olajszürke
aknákat húzott elő, és a hordócskák tetejére tapasztotta őket.
Dyson csak bámult. Egy része képtelen volt elhinni, hogy mindez valóban
megtörténik. Ma reggel már a hagy áttörés küszöbén állt, ami gazdag emberré
tette volna hátralévő életére
Most egy háború közepébe csöppent, mely arra irányul, hogy
megakadályozza ezt az áttörést. És abból kiindulva, amit hallott, ez örvendetes
dolog.

A város túlszélén a T-1000-es lassan lépkedett Dyson feldúlt

dolgozószobájában, elemezte, mi történt itt. Kiment a sötét előcsarnokba. A
ház elhagyatott volt. A hátsóudvarban a tábortűz maradványai még
parázslottak. A T-1000-es állt az elhaló izzásban, számítgatott. Percekkel
azután érkezett Salceda táborába, hogy ők elmentek. A T-1000-es a
másodlagos stratégiára váltott, és átfésülte az adatait, ős végül Miles Dyson
nevét találta. A rendőrségi rádió jóvoltából megtalálta a következő célpontját.
Már jött is.
A rendőrségi rádió, amit most az övére csatolva viselt, sercegni kezdett.
– Minden, egységnek, minden egységnek! 211-es mozgósítás a Cyberdyne
épületben. Több fegyveres gyanús személy. Az akciócsoport már úton van...
A T-1000-es kirohant a házból, átvetette a lábát a Kawasakin. Berúgta. A
gumik csíkot hagytak az úton, ahogy körbefordult, és elrobogott.

A Cyberdyne épület első emeletén egy tűzfejsze csapott le a nagy

lemezegységre, és darabokra zúzta. Az egész szoba tele volt a modern
technológiájú egységek roncsaival. A Terminátor szétlapította a
lemezegységet, és egy másikhoz lépett. BAMM! Megismételte az előző
eljárást. Már legalább egy fél tucatot megsemmisített. Sarah felborított egy
iratszekrényt, szétszórta az aktákat. Dyson egy ölnyi M-O (mágneses-optikai
lemez) alatt tántorgott, és ledobta azokat a szoba közepén egyre növekvő
halomba, ő és Sarah már lehúzták a légzőmaszkjukat a nyakukra, mivel a
halongáz már elszivárgott.
Dyson zihálva Sarah-hoz fordult:
– Igen, azokat is! Meg azokat a lemezek az irodákban. Főleg az én
irodámban... az én irodámban mindent!
Sarah besietett Dyson irodájába, és elkezdett kiszórni mindent a padlóra, a
központi szemétkupacba... könyveket, aktákat, mindent az íróasztalról. Egy
bekeretezett fénykép, mely Dyson feleségét és gyerekeit ábrázolta, szintén a
rakás tetején landolt. Tarissa Dannyt és Blythe-ot ölelve nevetett. Az üveg
széttört.
A Terminátor rendet vágva, berendezések zúzva tartott Dyson irányába
nem emberi lépteivel.
– Ezeket is! Ez fontos!
Iszonyú pusztítást végeztek. Milliós értékű hardware és több évi kutatási
munka pótolhatatlan eredményei... szétzúzva, összetörve, összedobálva
középre, hogy hatalmas tábortüzet alkossanak.
Dyson megállt egy pillanatig.
– Add ide egy kicsit!
A Terminátor odaadta neki a fejszét. Dyson fél kézzel forgatta. Egy
laboratóriumi asztalhoz fordult – melyen egy másik processzor prototípus
hevert.
– Évekig dolgoztam rajta.
Esetlen mozdulattal, de nagy erővel csapott le, és a processzor prototípus
darabokra tört. Dyson gyötörte a vállsebe, de az arca elégedettséget mutatott. ,
A biztonsági pontnál John a kicsi laptop komputeren pötyögött, amelyik
számkombinációkat zúdított az elektronikus zárba. Hirtelen zöld fény villant
fel, és kattanás hallatszott
– Könnyű préda.
John kinyitotta az ajtót, és egy rakás kulcsot pillantott meg. A páncélterem
kulcsa külön volt; egy hosszúkás acél téglalap nyakláncon. John felragadta, és
futni kezdett a labor felé. Megtorpant, ahogy ragyogó fény vetült be az.
ablakon. Rotorok kerepelése egy rendőrségi helikopter érkezését jelezte, mely
most már ott lebegett az épület közelében, és xenon reflektoraival az emeleti
irodákat pásztázta. John az egyik közeli biztonsági monitorhoz ugrott, és
különböző formákat látott a parkolóban. Reflektorok tömege világított. Los
Angeles-i rendőrautók tömege zúdult be a parkolóba, és a terület olyan lett,
mintha kék és piros diszkófények villognának.
Sarah és a Terminátor összedolgoztak, szerelték a robbanóanyagokat. Sarah
végzett a tapadóaknák felerősítésével a hordócskákhoz, erőteljes
gyújtóbombákká változtatta őket. A Terminátor tapadóaknákat és C-plasztik
robbanószereket erősített a közeli hatalmas komputerszekrényekhez. Az
összes aknát egyetlen detonátorra csatlakoztatta, mely egy rádióvezérlésű
kapcsolóval állt összeköttetésben.
– Hogy robbantjuk fel? – kérdezte Dyson. A Terminátor megmutatta neki a
távdetonátort, egy kicsi leadóegységet, vörös gombbal.
– Távvezérléssel. – Gombnyomó mozdulatot tett a hüvelykujjával, és egy
éles csettintő hangot hallatott. Dyson komoly képpel bólintott. John érkezett
futva, a kulccsal a kezében.
– Itt a kulcs. Meg a jónép.
– Rendőrök? – kérdezte Dyson aggódva. John bólintott. Sarah az ablakhoz
lépett.
– Hányan? John vállat vont.
– Ahány csak van. Sarah Dysonhoz fordult.
– Menjen! Én majd befejezem itt. A Terminátor felkapta a miniágyút és a
muníciót tartalmazó hátizsákot.
– Majd én fogadom a rendőröket. John aggódva fordult a kiborghoz.
– Biztos vagy benne, hogy senkit sem fogsz megölni?
– Bízz bennem! – mondta a Terminátor. Aztán elmosolyodott. Ez
alkalommal sikeresen.

Moshier és Gibbons úgy hajtották végre a cég felhatalmazását, hogy

minden körülmények között védjék meg az épület biztonságát, hogy
gépkocsik mögött lapultak a parkolóban, ahová másodpercenként újabb és
újabb rendőrkocsik érkeztek.
 Az első emeleten John és Dyson keresztülgázoltak a biztonsági ponton, és
a páncélterem felé tartottak. A Terminátor keresztülment az irodán a padlótól
plafonig tartó ablakok felé. Élesen kirajzolódtak a körvonalai a helikopter
reflektorának fényében, ahogy az végigpásztázta a sötét irodákat. A
Terminátor megtorpanás nélkül az ablak felé rúgott egy íróasztalt. Az üveg
kitört, és az asztal oldalával aláhullott. A Terminátor megállt a fal szélén, kilőtt
egy hosszú sorozatot, mely végigszántotta a lenti rendőrautók vonalát. A
rendőrök lebuktak, ahogy a golyók bezúzták a szélvédőket. A Terminátor
szuper célzótechnikájával nem lőtte meg egyiküket sem.
A figyelmüket azonban magára vonta.
A rendőrök, persze, igazolni akarták ittlétüket, ugyanakkor meg akarták
őrizni létüket, fedezékből visszalőttek. A Terminátor nyugodtan ismét célzott,
és felvett egy cikkcakk mintát, mely felszántotta a parkolót. Meghúzta a
minigéppuska ravaszát, és lenyomva tartotta. 4000 darab 7.62-es lövedék
zúgott le a cél felé. Tizenöt másodperc alatt minden rendőrautót szétlyuggatott
és ronccsá, lőtt. Egyetlen rendőrt sem lőtt meg. Azok, akik eddig még nem
futamodtak meg, most sajnálatosan hatástalannak tűnő fegyverükre
pillantottak, és elmenekültek. Néhány kivételesen bátor egyén ismét
visszalőtt... A Terminátor lekapta az M-79-est, és tüzelt. A gránátok a
levegőbe röpítettek néhány rendőrkocsit. Visszazuhantak, és lángolni kezdtek.
Egy pillanatra rá a rendőrök visszavonultak, összegyűltek. Egy páncélozott
autó fordult be a sarkon, és lefékezett a lőtávolon kívül.
A páncélterem előcsarnokában John és Dyson egyenesen álltak, kezük a
kulcsokon.
– Na, lássuk, mi van az egyes számú ajtó mögött! – mondta a fiú.
Dyson bólintott, és egyszerre fordították el a kulcsukat. A páncélszekrény
magától búgott, elzáró reteszei csattanva húzódtak vissza. Dyson és John
együtt nyitották ki a hatalmas ajtót.
Az előtérben, akárha az egyetemi válogatott vonulna ki a pályára, az
akciócsoportosok kettesével futottak a kijelölt pozícióba. Megszállták az
előteret, és gyors ütemben haladtak befelé, megiramodva, aztán villámgyorsan
fedezék mögé húzódva. Védőpáncélt viseltek, gázálarcot, Keckler és Koch
MP-5-ös gépfegyvereket, könnygázgránátokat, kötelet. Jó felszerelés nélkül
nem lehet jó munkát végezni. Csak kézjelekkel értekeztek, meg se mukkantak.
A római generálisok büszkék lettek volna rájuk.
Odakinn a rendőrség elkezdett könnygázgránátokat lőni a törött ablakokon
át az emeleten lévő irodákba.
A páncélteremben John és Dyson a világtól elszigetelten álltak a csendes
acélbarlangban. Dyson kinyitotta azt a szekrényt, mely a Terminátor
maradványait tartalmazta. John kínos déjá vuval meredt a Terminátor kezére
és CPU-jára. Aztán egy vad mozdulattal benyúlt a semleges gázt tartalmazó
üvegekért, és a padlóhoz csapta azokat. Széttörtek. John kivette a CPU-t és a
fémkezet a törött üvegből.
– Most elkaptuk a vén Skynetet a tökénél, Miles! Gyerünk, szorongassuk
meg!
Az acélkart a hóna alá szorította, a CPU-t pedig a zsebébe csúsztatta,
mintha csak egy imént vett Mars csokoládé lenne, és kiszaladt a teremből.
Dyson követte.
A földszinten a rohamosztagosok előőrse eljutott az egyik lépcsőfeljáróig.
Kettesével megindultak telteié, és szinte szertartásosan fedezték egymást.
John berontott a laborba, Dysonnal a háta mögött. Sarah épp most fejezte
be a töltetek rákötését a detonátorra.
– Robbantásra kész?
– Kész.
John odadobta neki a fémkezet. Sarah elkapta, és lehajolt, hogy a
hátizsákjába rakja. Sarah kicipzározta a zsákot, és elkezdte belegyömöszölni.
Dyson a labor közepén állt, és gondolatban elbúcsúzott tőle. Kifogyott
belőle a szufla. A kötések átáztak a vállán a szivárgó vértől. A Terminátor
sietett be a laborba.
– Ideje indulni. Máris.
Ő meg John visszafelé indultak, arra, amerről jöttek, a biztonsági ponton
keresztül. Sarah befejezte a munkáját, és a detonátor felé fordult, mely tőle hat
méterre, Dyson közelében állt.
– Miles, adja ide a detonátort. Gyerünk...
A férfi óvatosan emelte fel a szerkezetet, és megindult a nő felé. Aztán...
Az ajtókat a labor túlfelében berúgták. A rohamosztag vezetője és még két
másik tüzet nyitott. Gépfegyvereikkel felszántották a szobát. Sarah egy
komputerszekrény mögé vetette magát. Dysont több golyó is eltalálta, és a
földre teremtette.
A folyosón John meghallotta a lövéseket, és megperdült, hogy
visszarohanjon.
– Anyaaaa!
A Terminátor felkapta, és ekkor golyók vágódtak bele széles hátába.
Berohant a fiúval a sarok mögé, ki a tűzvonalból.
A laborban golyók záporoztak Sarah feje fölött, körülötte csattogtak, és
csengve pattantak le a komputer fémoldalán, ahogy a rohamosztagosok
veszettül tüzeltek. Látta, hogy Dyson a padlón hever. A detonátort markolja. A
férfi oldalra fordult, szeme kidülledt a feltépett gyomra miatti fájdalomtól.
– Menjen! – suttogta.
 Sarah habozott egy tizedmásodpercig, tekintetük találkozott, aztán
átgördült, és gyorsan keresztülmászott az üvegtörmelékek és roncsdarabok
között a legközelebbi ajtón. Nagy hiba. Ez a “tiszta szoba" volt. Egy
sterilizált, ablaktalan, tökéletesen zárt helyiség. Nem volt más kijárat, csak az
az ajtó, amin át bejött. Golyók záporoztak utána. Sarah bevetette magát egy
íróasztal mögé.
A Terminátor visszafelé rohant a lövések irányába, de a videomonitoroknál
tétovázott. Egyiken Sarah látszott a tiszta szobában. A Terminátor azonnal
kiszámította a helyzetét és a helyét. Máris megfordult, és visszafelé csörtetett,
amerről jött.
A tiszta szobában Sarah bemászott egy sarokba. De ez sem sokat segített. A
golyók a közelében csapódtak be, szinte csak hajszálnyira tőle.
Hirtelen a fal beszakadt mögötte, a Terminátor benyúlt, megragadta a
gallérjánál, és kirántotta a folyosóra.
Golyók csapódtak a falba mögöttük, ahogy rohanni kezdtek, és befordultak
egy sarkon. John ott várta őket, és együtt futottak tovább a biztonsági
ellenőrzőpont felé.
John ért először a külső ajtóhoz, és megpróbálkozott vele. Zárva. A
Terminátor simán lekapta az M-79-est, és kinyitotta a töltényűrt.
– Húzódjatok vissza! – parancsolta, miközben kihúzott egy gránátot a
töltényövéből, és becsúsztatta a furatba. Égy csuklómozdulattal rácsapta a
zavart. Sarahnak és Johnnak épp csak annyi idejük maradt, hogy lebukjanak,
és a padlóhoz lapuljanak. A Terminátor fordult, célzott, és megszólalt.
– Fület befogni, szájat kinyitni!
Megtették, és a kiborg már meg is húzta a ravaszt.
Hat méternyire az ajtó és az azt körülvevő fal kirobbantak. A robbanás
visszereje telibe kapta a Terminátort, de ő máris keresztülsietett a füstölgő
lyukon, mielőtt a roncsdarabok a padlóra hullottak volna.
A Terminátor végigvezette Johnt és Sarah-t a sötét folyosón. Könnygáz
szivárgott ki az irodaajtók alatt, és a levegőben lebegett. Köhögni kezdtek.
Sarah lekapta a légzőmaszkját, és Johnnak nyújtotta.
A Terminátor haladt tovább, és menet közben újratöltötte a rakétavetőt.
Újabb biztonsági ajtó állta útjukat. A Terminátor becsapta a zavart, és fél
kézzel tüzelt.
Az ajtó nagy robaj kíséretében eltűnt. Műanyag darabok és megperzselt
hulladék záporozott körülötte, ó természetesen meg se rezzent, nem is
lassított. John és Sarah pedig követte az embergépet egy másik folyosóra. A
Terminátor ismét megtöltötte a gránátvetőt.
 A most már elcsendesedett, füsttel telt laborban a rohamosztagos
parancsnok óvatosan mozgott a szobában. Macskaléptekkel megkerült egy
íróasztalt, aztán hirtelen ráfogta a fegyverét...
Miles Dysonra, aki még nem halt meg teljesen. De tudta, hogy már nincs
neki hátra sok. Felkönyökölt, egy íróasztalnak dőlt, és egy súlyos technikai
kézikönyvet tartott a detonátor nyomószára fölött. Az üzenet egyértelmű volt.
“Lőj le, a könyv a detonátorra esik. Adios." Dyson zihált, próbált elég levegőt
venni, hogy beszélni tudjon.
– Nem tudom... meddig... bírom még... tartani... ezt...
A rohamosztagos parancsnok megpillantotta a vezetékeket, a
tapadóaknákat, a benzintartályokat. A szemében megvillanó félelem még a
gázmaszkon keresztül is látszott. A vészhelyzetben azonnal döntött: azonnal
megperdült, és intett, hogy vonuljanak vissza.
– Vissza! Mindenki kifelé! Mozgás! KIFELÉ! GYORSAN!
Olyan sietve engedelmeskedtek, hogy beleütköztek a lépcsőn felfelé tartó
következő csoportba.
A Terminátor odaért a felvonókhoz, és megnyomta a gombot. Sarah és
John most érte utol, köhögve, botladozva a füsttel telt folyosón, megosztották
egymás közt az egyetlen maszkot. Az ajtók kinyíltak. Mind beszálltak a liftbe,
és lefelé mentek.
Dyson ott hevert álmai közepén, kiterülve a padlón, hátát az íróasztalnak
vetve, saját vérében fürödve, mely hosszú ujjként nyúlt ki a mozaiklapokon.
Légzése gyenge volt és szaggatott. Még mindig tartotta a könyvet, remegő
kézzel, a gomb fölött.
Meglátott valamit a közelben a rendkívül értékes roncs kellős közepén.
Családja fényképét. Értenyúlt, közben kiegyensúlyozta a könyvet, aztán a
fényképet az ölébe rakta. Felesége és a gyermekei mosolyogtak fel rá a törött
üveg mögül. Egy könny gördült ki a szeméből. Már nem fog sokáig élni.
Egész teste mondta neki. És egy hang az agya hátuljában, az ő hangja volt, de
valahogy másabb, nyugodtabb és egyszerűbb. “Ideje indulni." De ő szerette
volna még egyszer látni a gyermekeit, és elmagyarázni nekik, miért megy el
ilyen hamar, ők nem fogják tudni, amit ő tudott, és amit most a családja
fényképe fölött látott...
Egy fehérforró fényes villanás a levegőből.
És amit hallott...
A megafonok, a helikopterek, a távoli szirénák, mind egyre halkulnak...
egy bömbölés veszi át a helyüket, ahogy a duzzadó fehér felhő vörös és fekete
hömpölygéssé válik... vérvörös tűz fortyogva halad keresztül a vasfekete
felhőtömegen. Egy hidrogénbomba felhőoszlopa volt ez, mely megrázta a
földet elképzelhetetlen erejével. De aztán Dyson látta, hogy kezd
visszahúzódni. A mennydörgés elmúlt, beleolvadt a szélbe, mely mintha a
nagy vihar utolsó szele lett volna, mely megnyugtató szellővé alakult, elfújta a
vasszínű felhőket, és utat adott a lágy, fátyolszerű fénynek. És ebből a fényből
Danny és Blythe bukkant elő, nevetve szaladtak Dyson felé. Tarissa közeledett
mögöttük, mosolyogva. Káprázatos napsütésben futottak egy zöld mezőn,
egyenesen be a szétrombolt laborba. Dyson ebbe az emlékképbe kapaszkodva,
mely élénk volt és részletes, képes volt szembenézni az örökkévalósággal.
Vagy nem is emlékkép volt? Nem tudta. Mély kapcsolatba került ennek a
világnak az egyre inkább távolodó dolgaival. És a vágy, hogy még egyszer
láthassa a családját, kezdett elenyészni, és valami mókás, ironikus érzés vette
át a helyét.
Szinte viccesnek találta, ahogy ott hevert, mint egy leszúrt disznó, az
áldozati bárány saját élete roncsain Vérzik el. Ostoba emberek, mit el nem
követnek, hogy megszabaduljanak saját háborús eszközeiktől. És látta
önmagát a saját múltjában, sokra rendeltetett, komoly emberként, aki kilépett
a gettó káoszából a tudás ragyogó fényébe, és egy pillanatig megértette a
szükségességét, hogy eljátszadozzon az anyaggal ittléte alatt. De jól csinálta,
ezt el kellett ismernie.
Ám most, hogy haldoklott, szeretett volna maradni, és egy másik Dysonná
válni, a szerető emberré, aki annyi figyelmet fordít a családjának, mint egykor
a tudománynak. Dyson nevetni akart, de félt, hogy darabokra szakad, és akkor
még nagyobb lesz itt a mocsok, mint most, hát nem tette. Helyette újra
felpillantott a családjára. A hajukat fújta a szél, melyről tudta, hogy ez a
történelem szele, mely most új irányt fog felvenni, és akkor arra gondolt,
hogy...
Az emberek képesek megváltoztatni saját végzetüket.
Ha a Végzet engedi.
Az élet megy tovább.
De a történelem meghalt.
Miles Dyson tekintete megmerevedett, olyat látott, amit élő ember nem, és
haldokló látomására enyhe mosoly jelent meg az arcán. Ám ebben a
pillanatban a fény kihunyt a szemében...
Karja leesett, és a könyv a kapcsolóra hullott...

A rendőrök odakinn még mindig feszülten várták a véres végkimenetelt,

fegyverrel a kézben kuporogtak a fedezékük mögött. Arra számítottak, hogy
hordágyon hozzák ki a testeket. Vagy a gyanúsítottakat megbilincselve vezetik
a járőrkocsikhoz. Vagy arra számítottak, hogy a rohamosztagosok
visszavonulnak, újrafegyverkeznek, ismét elindulnak. Ám olyasmi történt,
amire nem számítottak.
 Az épület teljes, csillogó felületé üveg- és tűzáradatban robbant szét. Az
emeleti ablakok csörömpölve hullottak a parkolóra, egy hatalmas tűzlabda
nyúlt ki, akár az ördög nyelve, és az égre szökkent. A helikopter sietve
húzódott távolabb a hőtől. Égő hulladékok hullottak a rendőrautók közé, és
egy tucatnyi rendőr, helyét elhagyva, álig leplezett pánikban menekült.
Csak az egyikük, egy motoros zsaru, indult meg elszántan a szétszóródó
tömegen át az égő épület felé. Csak egyszer lassított, hogy megragadjon egy
menekülő zsarut, és kitépje a fegyverét a tokjából. Aztán a T-1000-es
keresztülszáguldott a motorjával egy betört ablakon, be egy irodába, és ki az
előcsarnokba. Teljes intenzitással fürkészett, a környékre koncentrált minden
érzékelőjével. Pillanatok alatt felfedezett egy lépcsőfeljárót, és felszáguldott a
lépcsőn.
Feljutott az első emeletre, mely most egy füsttel telt útvesztőre hasonlított.
A T-1000-es kivont egy Hoechlert és egy Koch MPK géppisztolyt, és lassan
végighaladt a lángoktól bevilágított irodákon, szüntelenül fürkészve.
A folyosón a motor kikerült egy lángoló roncsdarabot, és lazán gurult előre.
A T-1000-es a zsákmányra vadászott az ugráló lángok között.
A lépcsőházban a lift ajtói szétváltak, és Sarah kukkantott ki a folyosóra. A
falak az egyik oldalon megsérültek a becsapódó lövedékektől. A
rohamosztagosok elbarikádozták az előcsarnok folyosó felőli végét.
Sarah és társai teljesen csapdába estek, elvágva mindentől, kínos
helyzetben. John az anyjához fordult, és megpróbálta felvidítani.
– Ne feledd! A legsötétebb helyzetből is van kiút... mielőtt teljesen véged.
A rohamosztagosok könnygázgránátokat lőttek a felvonók felé. A kegyetlen
gáz kavarogva tódult ki, és beburkolta Sarah-t és Johnt, akik nekihátráltak a
felvonó hátsó falának.
A Terminátor végzett az előcsarnok szemrevételezésével, és a társaihoz
fordult.
– Tartsátok csukva a szemeteket. Ne mozduljatok!
Bólintottak, és összeszorították a szemüket. A Terminátor a vállához
szorította a gránátvetőt, és kilépett a felvonóból.
– Mindjárt jövök.
Egy könnygázgránát csapódott faltól falig, ahogy az a folyosóra röppent.
Pont a Terminátor elé esett, olyan füstfelhőt árasztott, hogy gyorsan elborította
a területet. A liftben John és Sarah fuldokoltak, kétségbeesetten adogatták
egymásnak a gázálarcot. Most csapdában voltak, és a mérgezett levegő,
valamint a liftbéli klausztrofóbia szinte a pánikba taszította Johnt. Csak
pillanatok választották el attól, hogy eszét vesztve kirontson a fedezékből a
folyosóra.
 A rohamosztagosok az előcsarnok túlsó végén álltak, fegyverüket
markolták, a kavargó felhőt figyelték, várva, hogy a gyanúsítottak
kibukdácsoljanak a fedezékből, bele a tűzvonalba.
Valaki kibontakozott a füstből, hihetetlen módon, nyugodtan lépkedett.
Teljesen háborítatlanul. A Terminátornak még a szeme se nedvesedért be.
Erre aztán végképp nem számítottak. A vezető beleszólt a megafonba.
– Maradj, ahol vagy! Feküdj a padlóra, arccal lefelé. Azt mondtam, a
padlóra!
Csak közeledett feléjük, mintha nem hallotta volna, vagy nem érdekelné az
egész.
A rohamosok megfeszültek. Sosem láttak még ilyet.
Egyre közelebb ért.
A vezető újabb parancsnoki döntést hozott.
– Lelőni!
A folyosó hirtelen megtelt recsegéssel, ropogással. A golyók a Terminátor
mellkasába fúródtak.
A gyomrába.
Az arcába.
A combjaiba.
A bőrdzsekije, melyen már így is kéttucatnyi lyuk díszelgett, most
darabokra szakadt, ahogy a lövedékek eltalálták.
A rohamosok vezetője levegő után kapkodott, látván, miféle lehetetlenség
történt, és arra gondolt, hogy a fickó biztosan testi páncélt visel, így hát
felemelte a fegyverét, és egyenesen az illető arcába lőtt. A gyanúsított fejének
szét kellett volna pukkannia, akár egy túlérett dinnyének. Ehelyett mindössze
kissé megingott, és egy lyukból az arcából vér csordogált.
És a férfi csak jött tovább!
A rohamos azt tette, amire kiképezték.
Lenyomva tartotta a ravaszt.
– Az arcára célozzatok! – kiáltotta a parancsnok, és sehogy sem értette,
hogy maradhatott a lövése hatástalan. Azonban a mellette álló embere némi
pánikkal kiáltotta vissza.
– Azt teszem!
A Terminátor simán kihúzta a 45-ösét. Belső látómezején feliratok
villantak: FENYEGETŐ VISELKEDÉS – MEGSEMMISÍTÉSI PARANCS
FELÜLBÍRÁLVA – CSAK HARCKÉPTELENNÉ TENNI. Különösebb
sietség nélkül, mintha egy áruház polcait nézegetné, kiválasztotta a célpontjait.
Belelőtt a legközelebbi ember bal combjába. Ahogy az felsikoltott, és elesett, a
Terminátor odalépett, lehajolt, és felvette a fickó könnygázgránát-vetőjét.
Azon modern típusok közé tartozott, melyek tizenkét kerek lövedéket tároltak
a tárban. A Terminátor mellbe lőtte a következő férfit a könnygázgránát-
vetővel. A gáztartály a férfi testének csapódott, és nem hatolt át rajta. De olyan
érzése támadt, mintha gyomron vágták volna egy alaposan meglendített
baseballütővel. A rohamos kétrét görnyedt, és levegő után kapkodva elterült a
mozaikon.
A Terminátor olyan volt, akár egy ördög a pokolból: egy hatalmas alak,
foszlányokra szaggatott, vérrel áztatott, fekete bőrdzsekiben. Egyik szeme
helyén most már csak egy véres üreg tátongott, a fém szemszervók csillogtak.
Fél arcáról foszlányokban lógott a hús, és kilátszott alóla a króm arccsont.
Dzsekije teljes előrésze leszakadt róla, fém mellkasa kilátszott.
A megmaradt rohamosok némelyike elég közel állt hozzá, hogy mindezt jól
lássa. És ez túl sok volt nekik. Dacára a csata hevének, dacára beléjük sulykolt
kiképzésüknek, hátrálni kezdtek. Egyikük megfordult, és futásnak eredt...
PUFF! Egy gázlövedék találta hátba, hogy elterült. A Terminátor belőtt
három gázgránátot az előcsarnokba. Az egész azonnal megtelt fehér gázzal, fél
méternyire alig lehetett látni. Mintha a pokol szabadult volna el.
A rohamosok vezetője a ködben kuporgott, ujjpercei kifehéredtek a
fegyverén a szorítástól, nem bírta felfogni, mi történik. A Terminátor bukkant
ki váratlanul a ködből, közvetlenül előtte.
Mielőtt a csoportvezető reagálhatott volna, dörrenés hallatszott, fehér
villanás, tompa ütődés, és a Terminátor golyója átjárta a lábát. Ahogy
felsikoltott, és a fegyvert eldobva a lábához kapott, a Terminátor letépte róla a
gázmaszkját. A parancsnok hátraesett, fuldoklott és öklendezett, eszelősen
szorongatta a lábát, próbálva elszorítani a vérzést.
A Terminál odasétált a bejárati ajtónál álló rohamosokhoz. DURR-DURR!
Láb és láb. Mindegyikről letépte a gázmaszkot.
Aztán a fegyverropogás elhallgatott. Senki sem látott semmit. Sikolyok és
nyögések visszhangzottak a ködben.
Füst tódult ki a bejárati ajtón, ahogy egy alak kilépett rajta. Egy kézzel
fogta a könnygázgránát-vetőt, és minden megmaradt lövedéket kilőtt a
rendőrségi járművek közé. A védtelen rendőrök fuldokolva, félig vakon
menekültek, nekiütköztek a kocsiknak, és felbuktak egymásban.
Totális felfordulás támadt.
A rohamosok kocsijánál egy ember sietve osztotta ki a megmaradt
maszkokat a védtelen zsaruknak. Egy alak bontakozott ki a ködből mellette.
Felnézett, ahogy a Terminátor odanyújtotta neki az üres könnygázgránát-vetőt.
Ösztönszerűleg értenyúlt. Aztán a Terminátor letépte a fickó maszkját,
megragadta a zubbonyát egy kézzel, és kirepítette a ködbe. A kiborg
végigment a páncélkocsi mentén, és beült a sofőrülésre. Nem volt benne
indítókulcs. Lehajtotta a napellenzőt.
 A kulcsok a kezébe hullottak. A Terminátor egy mikroszekundumot arra
fordított, hogy megjegyezzen valamit. Tanult.
Beindította a kocsit, és sebességbe rakta.
Az előtérben a könnygáz már vékony párává foszlott. A sértetlen
rohamosok sebesült társaikkal foglalkoztak. Felnéztek a kiabálásra, és a zúgó
motor hangjára.
A páncélautó üvegcserepeket és faldarabokat szórva zúgott át a bejárati
ajtón. A zsaruk szétszóródtak, ahogy a kocsi csikorogva zúgott keresztül az
előcsarnokon, megállva a folyosónál, mely a lifthez vezetett. A Terminátor
addig tolatott, amíg el nem torlaszolta a folyosót a kocsi hátuljával.
Sarah és John hallották a reccsenéseket, és látták a folyosóra tolató
páncélkocsit. Boldogan tántorogtak ki a liftből, és köhögve futottak keresztül a
folyosón, és ugrottak be hátul, a Terminátor máris gázra lépett, és kirontott a
kirobbantott ablakokon, és szétszórta a zsarukat minden irányba.
Mindet, egyet kivéve.
A lenti csatazaj hallatán a T-1000-es egy iroda ablakához húzott a
Kawasakival, lenézett, és látta, ahogy a páncélkocsi elhúz a parkolóból,
miközben a maradék rendőrök kitartóan lőnek utána.
Tudta, hogy megtalálta a célpontját.
Fürgén pásztázta a területet, a lehetőségeket elemezte. Egy nyitott
irodaajtón keresztül egy helikoptert látott lebegni az épületen kívül. Más utak
is nyíltak, hogy eljusson a zsákmányához, de ez tűnt a legcélravezetőbbnek. A
T-1000-es mindig felismerte a legjobb lehetőségeket, és azok úgy szívták
magukhoz, akár egy energialefolyó. A rotor pörgő lapjai szinte mágnesesen
vonzották; teljes gázt adott az erős motornak. Az felágaskodott, aztán
végigzúgott a keskeny folyosón, be az irodába, még inkább felgyorsult,
egyenesen az ablaknak...
A T-1000-es kirobbant az üvegen keresztül, repült a motorján. Átrepült a
helikoptertől elválasztó űrön, és nekicsapódott a tetejének. A motor és
lovasának ütközése veszedelmesen megingatta a koptért. Az ijedt pilóta
küszködve próbált úrrá lenni a gépén, amikor a súlypont ismét megváltozott,
ahogy a motor lezuhant a lenti kövesútra.
A T-1000-es azonban nem. Az összezúzott tetőrészbe kapaszkodott. A
pilóta, mintha lidércálmot látna, nézte, ahogy a T-1000-es bedugja a fejét a
plexiüvegen, és gyorsan befolyik a csipkés szélű lyukon. Aztán a folyékony
massza összeállt Austin rendőrré az utasülésben. Megragadta a tátogó pilótát,
és kihajította a pilótafülkéből, aztán odasiklott a műszerpulthoz.
A kopter magától körbefordult, és a parkoló felé ereszkedett. A T-1000-es
három méterrel a talaj fölött lett úrrá rajta.
 Zsaruk ugrottak a fedélzetre, ahogy a kopter faroktartója körbefordult, és
pár centire a fejük fölött repült el, aztán alábuktak, amikor a kopter emelkedni
kezdett, elzúgott a parkoló fölött, és a menekülő páncélkocsi után vetette
magát.
A Terminátor hátrapillantott két utasára, ahogy ráfordult a dobozszerű
járművel egy kettéosztott útra. Sarah és John még mindig levegő után
kapkodtak, és köhögtek a CS gáztól. A Terminátor a tükörbe pillantott, amit
egy egyre közeledő helikopter xenonlámpás keresőfényei töltöttek be.
Sarah körülnézett a kocsi belsejében. Egy guruló fegyverraktár volt. Voltak
benne karabélyok, gránátvetők, mindenféle felszerelés.
– John, bújj be ezek alá! Siess!
A fiú a kocsi elülső választófalánál ült, és Sarah golyóálló mellényeket
rakott rá, teljesen betakarta velük. Aztán felkapott két M-16-ost a fali
tárolóból, és megtöltötte őket. Odanyújtotta az egyik fegyvert a
Terminátornak, aki szakértő módon manőverezett a hozzájuk képest csak
vánszorgó járművek között. A kocsi elérte maximális sebességét; százhússzal
robogott. Majdnem belerohantak egy nagy, fehér, tizennyolc kerekes
tartálygépkocsi hátsó részébe, ami nem lett volna túl előnyös, mivel a tartály
oldalán nagy kék betűkkel a következő felirat díszelgett: CRYOCO INC.
FOLYÉKONY NITROGÉN KÉSZLET. Ha nekimennek, kevés esélyük van a
túlélésre.
A kopter beállt mögéjük, rohamosan közeledett. A T-1000-es kinyújtotta a
törött plexin keresztül az MKP géppisztolyt, és tüzelt. A kocsi hátulja csengett
a találatoktól.
A Terminátor oldalról oldalra kormányzott, próbálva megzavarni a T-1000-
es célzását. Az unstabil jármű csikorgott és ingadozott, a kormányozhatóság
szélén járt. Azonban az ajtók ablakai már betörtek és a golyók úgy pattogtak,
akárha egy apró dobozban ráznák őket. Az egyik épp hogy csak elhibázta
Sarah-t, egy másik pedig a fiút védő golyóálló mellények rakásába fúródott.
Sarah-nak elege lett abból, hogy áldozat legyen. Egyszer már tapasztalta
ezt a dühöt, amikor az első Terminátor megölte Kyle-t. És úgy tűnt, az még
nem is elég, hogy ő a célpont. Ha olyasvalakit támadtak meg, akit szeretett,
olyan mély düh szállta meg, melyről nem is gondolta volna, hogy a testében
lakozhat; mintha egy másik létsík harcos angyalai zúdítottak volna igazságos
dacot keresztül a lelkén. Bárhogy legyen is, érezte, amint a vörös-forró düh
hatására kirúgja a hátsó ajtót, és felemeli az M-16-ost. Tüzet nyitott, teli
tüdőből sikoltozott, ahogy a lövedékei, akaratának hírvivői, szétszaggatták,
ami a kopter tetejéből maradt.
A T-1000-es viszonozta a tüzet, elborította a kocsit lövedékekkel.
 Golyók fúródtak a vékony, fémlemez falakba, felszántották a belső részt. A
Johnt takaró golyóálló mellényeket több találat is érte. Sarah bevetette magát
két Kevlar páncél mögé, ahogy a golyók a füle körül kezdtek fütyülni.
Újratöltési idő alatt ismét kibújt, és visszafogott sorozatokkal tüzelt, a
rotorokra célzott. Néhány lövedék lepattant a pengékről. Az M-16-osa kiürült,
felkapott egy másikat.
A Terminátor épp el akart húzni egy ütött-kopott kistehergépkocsi mellett,
de az épp akkor váltott sávot, meglökte a hátulját, oldalra taszította és az
kicsúszott. Egy pillanatra rá a helikopter is elhaladt mellette, a rotor szinte az
utasfülke tetejét súrolta.
Sarah tovább tüzelt.
A T-1000-es úgyszintén.
Kapott egy golyót a combjába, és néhány lövés a Kevlar ruhán csattant.
Sarah hátrazuhant a padlóra, ahogy elvesztette az egyensúlyát; jó célpontot
nyújtott...
A Terminátor látta, ahogy a T-1000-es ismét lőni készül. Befékezett.
Gumik csikorogtak, ahogy a jármű kilengett. Sarah előrerepült, nekicsapódott
a választófalnak, John mellé, ki a szem elől. Azonban...
Sarah és John visszanéztek a kocsiból, és rettenetes látvány tárult a szemük
elé: a helikopter gyors ütemben nagyobbodott, egyenesen be akart szállni a
kocsi hátuljába. Az útburkolat fölött megrándult, és előrelökődött, mintha egy
hatalmas Idéz taszította volna meg, és nekicsapódott az útnak.
A rotor szerterobbant. A kocsi hátsó ajtaja összenyomódott, ahogy a
géptörzs teteje és teljes előrésze nekivágódott; és ezzel csapdába ejtette a T-
1000-est az összepréselődött fémben. A kopter nekicsapódott a kövezetnek,
oldalra pattant, átbucskázott önmagán... és alaktalan fémroncs lett belőle a
kocsi hátulja mögött.
A Terminátor keményen küzdött, hogy úrrá legyen a kocsin, mely vadul
kifarolt az ütközés hatására. Nekicsapódott a sávelválasztónak,
végigcsikordult a betonon, aztán elhúzott. A Terminátor a padlóig nyomta a
gázpedált, és a kocsi újra elérte maximális sebességét. Épphogy sikerült
kikerülnie egy csúf kiskocsit, mely úgy vánszorgott előtte, akár egy
székrekedéses csiga. A kocsi jobboldali lökhárítója, mely levált a fallal való
ütközéskor, most a gumit fűrészelte. A gumi hirtelen kettényílt, és teljesen
levált az acélabroncsról. Az abroncs gurult tovább, nagy szikrazuhatagot
vetett, a kocsi oldalra siklott, és felborult....
Acél csikorgott az útburkolaton, ahogy a kocsi megállapodott az oldalán.
A belsejében John rámászott Sarah-ra, aki nyögdécselve szorongatta vérző
lábát. Fehér volt a sokktól.
 – Anya! – mondta John. Sarah lassan felé fordult, alig lélegezve,
tévorientáltan.
A Terminátor elkezdte kivonszolni magát az összepréselődött sofőrülésből.
Visszább az úton a helikopter roncsa egy füstölgő, összenyomódott
fémkupac volt. Mögötte a tartálykocsi keményen fékezett, remegve és nyögve
próbált megállni, ahogy a bizarr látvány felé robogott. A nagy kerekeket
gumifüstfelhők burkolták be. Végül mégis sikerült megállnia közvetlenül a
kopter roncsa előtt.
Dana Shorte ugrott le, teljesen megrökönyödötten, vére lüktetett a testében.
Azután, hogy majdnem kicsinálta egy őrült pszichopata, túl ideges volt hozzá,
hogy másnap is ugyanazon az útvonalon hajtson, így megkérte Wilsont, hogy
cseréljenek, és ő beleegyezett. Wilson szívesen szállított zöldségeket. És ő
most északra tart kelet vagy dél helyett, és az útiránya távol tartja a sivatagi
őrültségektől. Azonban most már kezdett kételkedni választása
bölcsességében. Ma este már két másik balesetet látott.
Lustán elkalandozott gondolataiban, a pincérnő arcát látta maga előtt, azt a
múltkorit az útmenti étteremből. Hogy is hívták? Claudia. Mekkora melle
volt...
Aztán hirtelen felderengett előtte a roncs az úton, és teljes erőből a fékre
kellett taposnia. Érezte, ahogy a sűrített és rendkívül hideg folyékony nitrogén
előretódul a fülke felé, és pánikba esett, mert elképzelte, hogy a folyadék
keresztültöri a tartály falát, és belőle azonnal egy emberformájú jégkrém lesz.
Dana idegesen toporgott, nézelődött, feltörő hányingerét leküzdve túlélők
jele után kutatott. A roncs mögül egy zsaru bukkant elő, felé jött, úgy tűnt,
kutya baja.
– Az istenit, nincs semmi ba... – sikerült kinyögnie, mielőtt...
SSSSHHCK! A T-1000-es egy pengével átfúrta a hasát, és ment tovább
anélkül, hogy lassított volna, vagy ránézett volna.
Dana térdre rogyott, és a gyomrához kapott, amibe csak most hasított bele
a fájdalom. Érezte, hogy valami kibuggyan, ahogy a hasára tapasztotta a kezét.
Mielőtt felfogta volna, hogy őt most valóban felhasították, döbbenten figyelte,
ahogy a szigonykezű rendőr nyugodtan felmászik a tartálykocsi nyitva hagyott
fülkéjébe, aztán kiengedi a féket. A roppant jármű felbömbölt, és meglódult,
és ügy fújta ki a mérgét, akár egy berserker sárkány.
Dana arra gondolt, hogy isten igencsak könyörtelen fickó, ahogy arccal
élőire az útburkolatra bukott, lefelé zuhanva az akaratlan öntudatlanságba,
melyből már soha többé nem fog kikapaszkodni.
Valamivel előrébb az úton John és a Terminátor kicipelték Sarah-t a
felfordult kocsiból. A Terminátornak az M-79-es ott lógott a vállán, rajta volt a
gránátos töltényöve, újratöltött 45-öse a csípőjét verdeste. John magához vett
egy 12-es kaliberű puskát a kocsi arzenáljából.
A fémes csattanásra a Terminátor és John visszanéztek, arra, amerről jöttek.
Látták, ahogy a távolban a helikopter roncsát félresöpri az egyre gyorsuló
tartálykocsi.
John megszorította Sarah karját.
– Szent szar! Gyerünk, anya... mozogj... gyerünk...
A kis teherautó, melyet másodpercekkel korábban maguk mögött hagytak,
csikorogva fékezett mellettük. A megdöbbent sofőr egy ötvenes latin-amerikai
volt. Kiugrott a kocsiból, hogy segítsen nekik. A Terminátor melléje lépett.
– Szükségünk van a kocsidra – mondta neki.
Anélkül, hogy válaszra várt volna, a Terminátor ellépett a sofőr mellett,
bezsuppolta Sarah-t a középső ülésre, és beszállt a kormány mögé. John
átszaladt a túloldalra. A sofőr idegesen hátrált el. Esze ágában sem volt
megpróbálkozni azzal, hogy megállítsa ezeket az örült, csuromvér embereket.
A tartálykocsi dübörögve közeledett, füstcsóva röppent ki a kipufogóiból,
ahogy sebességet váltott.
A Terminátor sebességbe rakta a kiskocsit, és a tükörbe pillantott. A
tartálykocsi már csak alig harminc méterre volt mögöttük, és egyre gyorsult. A
Terminátor gyorsan megbecsülte, mennyi lehet még az ütközésig. Hét
másodperc. Bőségesen elég. Lenyomta a gázpedált, de a kocsi egy kivénhedt
vacak volt, amit visszafogott a saját készítésű gyapjúponyva a hátulján. Lassan
gyorsult.
A Terminátor módosította a becslését három másodpercre:
Negyven százalékuk van rá, hogy lehagyják a dübörgő tartálykocsit.
A tartálykocsi belerohant a rohamosztagosok kocsijának egyik végébe,
félrelökte, és fémcsikorgással vágtatott tovább. A tizennyolc kerekű ismét
sebességet váltott, és még jobban felgyorsult.
A tartálykocsi már közvetlenül mögöttük dübörgőit, és a Terminátor a
kormányt rángatva egyik sávból a másikba szökkent. A hatalmas jármű a
nyomukban maradt, tartálya veszettül rángatózott.
– Gyorsabban! – sikoltotta John. – Utolér!
A Terminátor úgy döntött, hogy válaszra stratégiai szempontból semmi
szükség. Sokkal ésszerűbb dolog volt leemelni válláról a gránátvetőt, és egy
gránátért nyúlni, így hát a kiborg ezt cselekedte, miközben fél kézzel
kormányzott.
John visszapillantott a folyékony nitrogént szállító tartálykocsi föléjük
tornyosuló krómozott elejére és lámpáira.
Déjá vu.
 BANG! Nekirohant a kocsijuk hátuljának és meglökte. Aztán a T-1000-es
odahúzott a kisebb kocsi mellé, és megpróbálta a szembejövő forgalomtól
elválasztó betonfalhoz préselni. A forgó, krómozott kerékagy beletépett a
kisebb utas oldal felőli ajtajába, és a védőkorlát csikorgott a másik oldalon.
A kocsi oldalra lendült, és megremegett, vadul pattogott a középső korlát és
a hatalmas kamion között. John megragadta anyja véres kezét, amikor a fém
gyötrő csikorgását hallották.
Szikrák pattogtak mindkét oldalról.
Az oldalablak betört, ahogy az ajtó kiszögellése nekivágódott.
Fém és üveg záporozott be az oldalablakokon.
A keret meghajlott, és bedőlt.
Lassan kezdtek összelapulni.
John úgy érezte, mintha a foga vibrálna az állkapcsában. A faplatónak elege
lett ebből a durva utazásból, széthullott és elmaradt mögöttük.
A T-1000-es keményen oldalra húzta a kormányt, kíméletlenül nyomta a
korlátnak a kis kocsit. A Terminátor az utasoldal felé siklott. Lábát a gázon
tartotta, felemelte Johnt, és a sofőrülésbe rakta. Úgy szálalt meg, mintha csak
valamit meg akarna nézni a kesztyűtartóban.
– Vezess egy kicsit!
Egy fontos kérdés bukkant fel a fiú agyában.
– Hova mégy?
A Terminátor azzal válaszolt, hogy bezúzta a töredezett szélvédőt a
tenyerével. Az üveget már csak a műanyaglemezek tartották össze, és most
kihullva a keretből visszarepültek a kocsi tetejére. John rémülten markolta a
kormányt, és zavartan figyelte, ahogy a kiborg kipréselte felső testét a
sárhányó tetejére, és felállt. Megfordult, és fél kézzel célzott az M-79-essel.
Kilőtt egy gránátot.
Alig harminc centivel hibázta el a T-1000-est, és a tartálykocsi elülső
válaszfala előtt robbant, majdnem a tetőnél. A fém kilyukadt, és sűrített,
folyékony nitrogén löttyent be a nyílásból, ám a kilencven kilométeres
sebesség szele visszanyomta.
A hatalmas járgány megfarolt, ahogy a T-1000-es visszanyerte az irányítást
fölötte. A tartály hatalmas ingaként lengett az utasfülke mögött.
Ahogy a hatalmas kamion elmaradt egy kicsit, kiengedte a kis kocsit a
szorításból. John gyorsított, eddig a rémülettől lassult le, de most szerzett
néhány méter előnyt.
Azonban a tartálykocsi ismét a nyakán volt, kavargó, nitrogénpermetet
húzva maga mögött, akár egy üstökös a csóváját.
A Terminátor még mindig állva kinyitotta a töltényűrt, és elkezdett
újratölteni. John átvágott az országúton, és ráfordult a lejáróra. A T-1000-es
szintén lekanyarodott arra a sávra, le a lejáraton utánuk, egyre gyorsulva. Most
hat méterre volt mögöttük, és közeledett. A Terminátor becsattantotta a zavart,
és tüzelt.
A gránát a rácsozatot találta el, szétvitte a radiátort és a motorháztető
nagyrészét. Gőz süvített ki, határozatlan színbe borítva a kocsi előrészét.
Füstöt és gőzt köpködve, mint valami démoni gőzmozdony, a tartálykocsi
belerohant a kis teherautó hátuljába, elsodorta egy elágazásnál, és egyenesen
egy nehézipari üzem felé tolta.
A Terminátor csak nehezen tudott újratölteni az ütközés és a káosz
közepette. Már csak egy kevés gránátja maradt a töltényövben.
Közvetlenül előttük egy hideg, szürke acélgyár helyezkedett el. A
Kaliforniai Acél Vállalat kapui beszakadtak, ahogy a félig-meddig tolt
kiskocsi átzúgott rajtuk. John felsikoltott, kétségbeesetten próbálta
kormányozni a kocsit, amit hátulról lökődtek. De semmit sem tudott tenni.
Tovább száguldottak a széles betonúton, mely egyenesen a gyár roppant
méretű főépülete felé vezetett. A Terminátor épp akkor próbált meg betölteni
egy gránátot, amikor keresztülvágtattak a kapun. A gránát kirepült a kezéből.
Nem volt idő utánanézni. Ehelyett a kiborg felragadott egy gépfegyvert,
felhúzódzkodott a kocsi tetejére, leugrott a vázra, két erőteljes ugrással a
kamion motorháztetején termett, és az egész tárat belelőtte a szélvédőbe.
Egyenesen a T-1000-es képébe.
A T-1000-es arca tucatnyi fémrészecskévé szakadt. Egy pillanatra a
becsapódások elkábították. A Terminátor megkapaszkodott a dudában, benyúlt
az utastérbe, és megrántotta a kormányt. A vontató elkezdett összecsukódni,
szinte álomszerű lassúsággal. A fülke oldalra sodródott, az első kerekek
sikoltoztak az útburkolaton, visszarándult jobb kéz felé a tartályrészhez, mely
most oldalra csúszott.
A kamion leblokkolt és remegett, ahogy a gumi füstölt az aszfalton. A teljes
kamion elkezdett felborulni.
A Terminátor a kocsi oldalába kapaszkodott, mely a boruláskor a felső rész
lett. Elátkozott sikollyal, akár a Pokol olajozatlan tengelyei, a teljes kamion az
oldalára dőlt, és hatvan mérföldes sebességgel csúszott a gyár felé. Tizenkét
méter széles szikracsóvát húzott maga mögött. Akár egy július negyedikéi
roncsderby. A jegyeket akármilyen felárral el lehet adni, mivel ez még csak a
kezdet volt...
John látta, mi jön mögötte, aztán látta, ahogy az épület is már előtte dereng.
A hatalmas guruló ajtók csak részben voltak nyitva.
Nincs választása.
Jobbra rántotta a kormányt, be a kapun, a már összenyomott kocsi súrolta a
kapu oldalait, egyenesen berobogott az üzembe, és a Terminátor az utolsó
pillanatban leugrott a fülkéről, és keresztülrepült a nyitott ajtón. A tartálykocsi
égrengető csattanással vágódott az épületnek.
A Terminátor nagy puffanással esett az üzem főfolyosójának padlójára, és
továbbgördült, ahogy alig pár méterrel mögötte a tartálykocsi nekiszáguldott
az ajtó két oldalán lévő masszív betonpilléreknek.
Csikorgó fém mennydörgő robaja hallatszott. A tartály kettényílt,
folyékony nitrogént köpött, mínusz kétszázharminc fokos folyadék tódult ki.
John a fékre taposott a vén kocsin, mely megcsúszott egy víztócsán, és
kormányozhatatlanná vált. Sikerült szinte a megállásig lelassítania, mielőtt
nekiütközött a csarnok egyik acél támasztópillérének. Ő és Sarah keményen
előrebuktak.
A Terminátor, még mindig markolva az M-79-es gránátvetőt,
továbbcsúszott, nekicsapódott a korlátnak, és ráesett egy hatalmas gép vázára.
A kamion előrésze pörögve repült be az épületbe, és remegve állapodott
meg. Folyékony nitrogén folyta körül a fülkét, sziszegve, ultrahideg
hullámokkal. Fagyos pára kavargott mindenhol, bevonva a roncsot.
A Terminátor mozdulatlanul hevert egy pillanatig. Hamarosan
visszakapcsolt egy gyors belső sérülésellenőrzés után, aztán felkönyökölt, és
szemügyre vette a helyzetet.
A roncsautóban John megrezzent. Kába volt, vér szivárgott feldagadt
orrából. Szédelegve döbbent rá, hogy egy acélgyártó üzemben van. Szirénák
visítottak, emberek rohangáltak... kiabáltak. Odafordult, hogy lássa, mi elöl
menekülnek...
Nitrogén ködfal hömpölygött a megsemmisült tartály felől, tűz és jég
különös keverékét mutatva. A nagy kohókból a roppant galéria oldalában
narancsszínű fény és tűz látszott, miközben a dermesztő pára folyékony fehér
zúzmaraként gördült előre.
John alig látta a tartálykocsi szétroncsolódott utasfülkéjét a hullámzó
szürke felhő belsejében. Egy alak bukkant fel, kifelé húzódzkodott. A T-1000-
es tántorogva tett néhány lépést, el a roncstól, s közben a sziszegő, sercegő,
folyékony nitrogén ott kavargott a bokája körül. A T-1000-es tántorgott, lassan
mozgott, mintha sűrű melaszban lépkedne. Végül megdermedt. A lába
odafagyott a talajhoz, miközben John felé törtetett.
A fiú megrökönyödötten figyelte. KLINK! Az egyik láb eltört az üveggé
kristályosodott hideg masszában. A gép törtetett előre, és a másik lába is
elcsattant. Ahogy testsúlyát a másik bokája csonkjára helyezte, az egész
összetört alatta. A T-1000-es térdre rogyott, fél kézzel vonszolta élőre magát.
Folyékony nitrogén folyta körül a kezét. A kéz beleragadt. A T-1000-es
megrántotta, és – KLINK! – a kéz eltört a csuklónál. A gép ostobán meredt a
csukló üveges csonkjára. Most először jelent meg a képén olyan kifejezés,
melyről John tudta, hogy igazi... a fájdalomé. De nem emberi, még csak nem
is kiborgi fájdalomé. Ez a folyékony fém agóniája volt. A T-1000-es
molekuláris struktúrája kezdett megmerevedni, és a rajtuk keresztülszáguldó
energiafolyamok ritkultak, és a megállásig lassultak. A T-1000-es szája
hangtalan sikolyra nyílt, ahogy a zúzmara belepte a lábait, a testét.
És aztán teljesen megszűnt mozogni.
Odafagyott.
Dühös felháborodás dermedt örökre a merev arcra.
A halálos gyilkológép jégszoborrá vált, ott térdelt a fagyott masszában.
A folyékony nitrogén kifolyt a tartályból, és sebesen párologni kezdett. A
Terminátor, épp csak hogy kívül a hidegség határán, tisztán látta a T-1000-est.
Kivonta a 45-ösét, és célzott.
– Hasta la vista, bébi!
BUMM! Egyetlen lövés darabokra törte a megkristályosodott fémembert, a
belső molekuláris összetartó erő megszűnt, és a T-1000-es milliónyi apró,
gyémántszerű csonkra hat méterre röpült, minden irányba.
A Terminátor leengedte a fegyvert, és megpróbálkozott egy féloldalas
mosollyal. Minden bizonnyal jobban sikerült volna, ha arcának nagyobb
felülete működőképes.
Úgy nézett ki, mint akinek hosszú pihenésre lesz szüksége.
A teherautóban Sarah igencsak rossz állapotban volt. Eszméletén, de
nagyon legyengülve. John megpróbálta az ajtót. Be volt szorulva. Egy
rúgással kinyitotta.
– Oké anya, most kiszállunk, gyere! így ni.
Kisegítette az anyját a viharvert fülke üléséből. Sarah térde megroggyant.
John megpróbálta magára venni a súlya egy részét, miközben a kocsiba
kapaszkodott, és az ülésen heverő fegyverért nyúlt. Megfordultak, és a
Terminátor felé támolyogtak.
– Meghalt? – üvöltött fel John.
A Terminátor térdelve nézett a T-1000-est körülvevő oszladozó felhőre. A
kohók hője mostanra már elpárologtatta a folyékony nitrogén nagy részét.
A T-1000-es kristályai is olvadtak, cseppfolyóssá váltak, sokszáznyi
parányi higanycseppé, szerte a padlón. A rettenetes méretű olvasztókohók
ragyogása ott táncolt a folyékony fémen.
A Terminátor nehézkesen kelt fel. Egyik keze meg rongálódott; szétlapult,
és szinte teljesen használhatatlanná vált. Lábszervójának egy része szintén
megsérült, de javíthatónak tűnt. Jelenleg azonban alig tudott állni. Amikor
John és Sarah odaértek hozzá, megszólalt:
– Nincs sok időnk.
– Mi? Miért?
 A Terminátor mutatta. John és Sarah látták, ahogy a T-1000-es legközelebbi
darabkái araszolni kezdenek egymás felé. Egy pillanatra rá máris nagyobb
darabbá álltak össze. Ezek a masszák megremegtek, és összekapcsolódtak
másokkal, gyorsan formálódtak központi tömeggé, f
Sarah mindezt az öntudatlanság határán lebegve, csak fátyolosán látta.
Jelen pillanatban csak félgőzzel tudott gondolkodni, de tudta, miféle
iszonyatos következménye van annak, ami most történik, és végső
kétségbeeséssel suttogta John fülébe:
– Még nincs vége. John hitt neki.
– Gyerünk! Menjünk innen!
A Terminátor a vállára vetette Sarah egyik karját, és eltámolyogtak, még
bentebb az üzem belsejébe.
Mögöttük valami mozogni kezdett. Egy ezüstfej formálódott a
higanytócsából. Magasabbra emelkedett, ahogy a vállak is kialakultak,
kiemelkedve a masszából. Odafordult menekülő zsákmánya felé.
John újkeletű rémülettel fordult meg, és ekkor...
A T-1000-es embermagasságúra emelkedett. Még higanyformájú volt, de
jellegzetességei gyorsan alakultak. Tett egy lépést, aztán még egyet.
Sarah megbotlott. Sietve felrángatták, és vonszolták tovább. A Terminátor
határozottan bicegett, egyik lábát csak húzta maga után a
bokamechanizmusnál. John volt az, aki húzta, rángatta őket előre.
Megkerültek egy sarkot, és tornyosuló, ragyogó kemencék közé értek.
Iszonyatos méretű gépek voltak. A hő szinte elviselhetetlen volt, és a levegő a
folyamatos dübörgéstől. Sarah felkiáltott fájdalmában, és ismét megbotlott.
– Gyere, anya! – sürgette John. – Menni fog! Gyere!
Felrángatták, és vonszolták tovább. Sarah iába csurom vér volt, az arca
holtsápadt. John hátrapillantott a válla fölött.
A főfolyosón a T-1000-es tett egy lépést; most már teljesen felvette Austin
rendőr alakját. A pokol tüze csillogott a rendőr szenvedélytelen arcán.
Megindult előre. Láthatóan nem zavarta a kristályos anyag, viszont amikor a
keze hozzáért a korlátot borító sárga és fekete biztonsági jelzéshez, a keze
sárga-fekete csíkossá vált egészen konyákig. Csak nehezen tudta elhúzni a
kezét a deres korláttól, és eközben olyan hang hallatszott, mint amikor egy
ragasztószalagot feltépnek valamilyen felületről.
A T-1000-es sárga és fekete csíkos kezére nézett, és vissza akarta formálni
normálissá. Statikus sercegés zúdult végig a testén. Ez volt az első működési
zavara. A T-1000-es “meghibásodott". De most már nemcsak a kezén...
A folyosó mozaikmintázata mindegyik lépésénél felkúszott az alsó
lábszárára, és amikor a láb felemelkedett, kifakult. Aztán ismét visszatért a láb
letételekor. A láb megpróbált összeolvadni a padlóval. A kaméleonszerű
funkció megszakadt, és magától változott.
A T-1000-es haladt tovább, és a területet fürkészte. Akár hibás, akár nem, a
feladata hajtotta, be kell végeznie küldetését. Befordult a sarkon, és folytatta
útját a kemencék között.
A Terminátor megpillantotta a közeledő Austin rendőr körvonalait a füstös
ragyogásban, ahogy futásnak eredt, amikor felfedezte őket.
A Terminátor átadta Sarah-t Johnnak.
– Menj tovább!
John nemet intett a fejével. A T-1000-es teljes sebességgel futott, léptei a
betonon dübögtek. A Terminátor eltaszította Sarah-t és Johnt.
– FUTÁS!
John engedelmeskedett, félig cipelve, félig vonszolva az anyját, ahogy csak
bírta. Sarah küszködve próbált eszméletén maradni, félájultan próbált futni. A
lába beleakadt valami kábelbe, térdre esett. John próbálta felhúzni, de neki
nem volt annyi ereje, hogy felkeljen.
John sírva könyörgött.
– Gyerünk, próbáld meg... kérlek, anya. KELJ FEL!
Mögöttük a Terminátor próbálta megtölteni az M-79-est szétzúzott kezével.
Alig bírta berakni az utolsó gránátját a töltényűrbe. A T-1000-es rárontott, és
kiütötte a fegyvert a kezéből. Az csattanva hullott a padlóra. A gránát kihullott
a padlóra, és egy kemence alá gurult.
A Terminátor teljes súlyával nekivágta a T-1000-est a falnak. A csata
kezdetét vette.
John és Sarah elérték a folyosó szélét.
Zsákutca.
Egy roppant méretű olvasztókohó alapja torlaszolta el a további utat.
Visszafordulva nézték a titánok harcát, melyhez a kohók tüze szolgáltatta a
megvilágítást. Ez a csata fogja eldönteni tízmilliók sorsát.
A Terminátor megragadta a T-1000-est, és rettentő erővel a keskeny sikátor
szemközti falának vágta. Kevesebb idő alatt, mint amennyibe a megfordulás
telt volna, a T-1000-es átváltozott: oda-vissza... az arca a feje hátulján jelent
meg, és máris megindult a faltól a Terminátor felé. Hogy elhárítsa a rohamát, a
Terminátor belevágott a jó öklével. A gépkosszerű csapás során a kiborg ökle
majdnem könyékig belemélyedt a higanyos arcba.
Azonban a T-1000-es feje azonnal megszilárdult, kézzé változott, mely
fogva tartotta a Terminátor csuklóját, és a fej valahol másutt jelent meg, és
mindez , gyorsabban játszódott le, mint ahogy a Terminátor követni lett volna
képes. A T-1000-es nekicsapta a Terminátort egy hatalmas szállítómotornak,
belenyomva karját a mozgó részekbe. Egy masszív szelelőrúd összepréselte a
karját, és szétzúzta a könyökét.
A Terminátor a gépnek feszült, mely odaszögezte. A szervói felnyüszítettek
a túlterheléstől. A T-1000-es megfordult, és megindult a célpontja felé.
Sarah meglátta, ahogy teljes lendülettel feléjük ront, felsikoltott, és belökte
Johnt két fémmonstrum közti részbe. A fiú csövek és gerendák szövevényébe
került.
John megperdült, és látta, ahogy az anyja elállja az utat a keskeny résben.
Követhette volna a fiát, de habozott. Egy sötét tömeg lódult John felé. John
lélegzet után kapkodott, ahogy egy hatalmas méretű acél ellensúly egy több
centi vastag láncon felé siklott. Kitért az útjából. Amikor visszanézett, már
nem látta a nyílást.
– Anya! ANYAAAA!
A Terminátor erőlködve próbált elérni egy közeli acélrudat. A
fémmunkások használták ezeket a vörösforró öntecsek mozgatására.
Megragadta az egyik végét, és úgy tartotta, mint egy feszítővasat. Titáni
erőfeszítéssel elmozdította a vaskos alkatrészeket, melyek fogva tartották, és
kihúzta a karját. A konyáknál levált, vezetékek fityegtek az összenyomott
könyékrészből.
Sarah elvesztette szem elöl Johnt.
Még el sem búcsúzott tőle, gondolta, ahogy szembefordult a T-1000-essel,
mely úgy rontott felé, akár egy kasza.
Sarah, félig a hatalmas gépnek dőlve, alig öntudatánál, egy golyót illesztett
az üres fegyverébe. Az utolsó pillanatban emelte fel a puskát, és lőtt.
A T-1000-es arca szétrobbant, de máris újraformálódott, és a nő felé nyúlt.
Sarah eszeveszetten igyekezett egy újabb lövedéket tolni a tárba, de... PAFF!
Egy acéltű szúrta keresztül a vállát, és odaszegezte. A polimorf gyilkos gyors
mozdulatot tett másik kezével. A mutatóujja csillogó tűvé nyúlt, a nő szeme
felé fordult, készen átszúrni a no homloklebenyét és nyúltagya felső részét.
Sima, hűvös hangon szólalt meg.
– Hívd ide Johnt! Most azonnal.
Sarah már túlélt egy fém anyaszomorítót, és most egy másik fogja
felnyársalni. Megrettent, de még inkább elvesztette az eszét. Nem tudta
visszafogni magát, fájdalomtól telten rásikoltott:
– Te szemét!
Amint a T-1000-es ebből sikeresen kiszámította, hogy az utasítását
megtagadták, átkapcsolt ki végző módba, és hátrahúzta a kezét, hogy lemérje a
gyilkos csapást.
 BAMM! Valami olyan erővel csapódott a T-1000-es testének, hogy az
szétszelte a fejét és a törzsét egészen a köldökéig. Az acél rúd meredt ki a
testéből. A Terminátor ellökte a gyilkost Sarah-tól.
A T-1000-es a falnak csapódott, kirántotta az acélrudat a testéből, és szinte
szemmel követhetetlen mozgással máris a Terminátorra rontott. Újra és újra
meglendítette fegyverét. Visszaterelte a Terminálon. A Terminátor egy falnak
hátrált, rendszere túlterhelődött, statikus szikrákat szórt az ütések nyomán.
A T-1000-es mögött egy roppant méretű I-gerenda lebegett két láncon. Arra
szolgált, hogy önteteket emeljen a kohókba egy vágányon mozogva. A
polimorf megragadta az I-gerendát, és meglódította vágatában. Egyenesen a
Terminátornak. A kéttonnás gerenda mellkason találta, összeroncsolta.
A T-1000-es visszahúzta a gerendát, aztán ismét meglendítette. A
Terminátor oldalra rántotta magát, így a második csapás csak a vállán találta.
Fém csikorgóit, és darabok törtek ki a megvadult kiborgból. Leroskadt, és a fal
után kapott...
A látómező befelé horpadt, majd gyorsan kifelé dülledt, és az embergép
egyensúlyérzéke meghibásodott. Tántorgott, ahogy a harmadik csapás hátba
találta, nekicsapódva a gerincének és a medencéjének. Szervók reccsentek és
összepréselt ronccsá váltak, nem tudtak védekezni a roppant súly ellen. A
Terminátor térdre hullott, nekiesett egy hatalmas gép falának.
A T-1000-es negyedik csapása a kiborg lapockái közé zúdult. Az áldozat
koponyája részben behorpadt. A Terminátor lecsúszott a padlóra.
Elsődleges megszakítások száguldottak keresztül az ostyamemóriás agyon.
Emlékek szabadultak ki az elektromos komorságból. A Terminátornak nem
volt igazi élete, hogy emlékei lepereghessenek a szeme előtt, de adatai voltak.
És más emberek élete. Emberi érzelmek kaotikus mintája pergett a tejében,
mint egy összegabalyodott audiokazetta, ahogy az elmúlt napok eseményei
villantak fel benne. Sarah és John térdelve, egymást ölelve sírtak. John
próbálta elrejteni a könnyeit. Sarah a T-1000-es felé fordult gyatra
fegyverével. Maga a T-1000-es érzelemmentesen reagált a változó működési
körülményekre. És egy mikroszekundumig valami hátborzongató dolog rázta
meg teljes lényében, megértette az emberi kapcsolatok jelentését, és e
keresztreferenciák felvillanó gombafelhőjéből kibukkant valami, amire a
kiborgot sohasem programozták.
Érzések.
A Terminátor hátrazuhant a betonra, eltérített rakétaként zúgott az energia
szintetikus elméjében. Miközben a kiborg a görcsös géphalálban rángatózott,
megtanulta a legmélyebb leckét a szerves életről.
Kár, hogy nem volt ideje kielemezni.
 A Terminátor szánalmas roncsként hevert a padlón, egy halom
ócskavasként. Azonban a szétzúzott öntudat darabjai más energiacsapdákat
kerestek a törött CPU-ban. Skynet úgy tervezte a Terminátorokat, hogy
kilábaljanak a legroppantabb sérülésből is, és megjavítsák annyira magukat,
hogy képesek legyenek bevégezni küldetésüket. És most az embergép agya
megtalálta a támogató áramköröket az ostyamemória héjában, és dacára a
teljes külső traumának és a belső össze-visszaságnak, más lehetőségek után
kutatott, hogy sikeresen végre tudja hajtani a parancsot...
mozdulj
mozdulj
MOZDULJ!
Egy apró szikra. Még egy. Aztán az egyik lábmechanizmus görcsösen
megrándul.
MOZDULJ!
A láb behajlik.
Egyetlen ember sem lett volna képes visszatérni ilyen mély szakadékból.
Azonban egyetlen ember agyába sem programoztak ilyen kényszerítő
parancsokat.
Ráadásul a Terminátor látta a nagy kinyilatkoztatást, és ez még inkább
mozgatta. A dermedt szervók nem álltak ellen.
A kiborg erőtlenül mászni kezdett, működésképtelen lábait vonszolta
összeroncsolt gerince mögött. Karcsonkja csikorgóit a padlón, ahogy araszolt
előre. Azonban látható gépszeme vörösen izzott az elszántságtól.
Kinyúlt azért a valamiért, ami megoldást adhat jelenlegi problémájára: az
M-79-es ott hevert nyitott töltényűrrel a lemetszett kézben. Jó keze, a
szétzúzott acélujjakkal, az utolsó gránátért nyúlt, mely ott hevert a hatalmas
acélkohó lábazatánál. A fémujjak felé nyúltak.
A Terminátor még nem hajtotta végre a feladatát.
Azonban a T-1000-es sem. A polimorf felemelte a súlyos acélrudat a feje
fölé, és hihetetlen erővel csapott le. A rúd a Terminátor hátába fúródott, a
kilyukadt külső burkolaton keresztül. A T-1000-es oda-vissza mozgatta,
szélesítette a lyukat. Aztán ismét felemelte a hegyes rudat, lecsapott, átfúrta
vele a Terminátor hátát, a mellkasán bukkant ki.
És a padlóba fúródott.
A kiborg oda volt szögezve.
Minden, amire gondolni tudott, az egy végső reménytelen kétségbeesés
volt.
A kilencezer-nyolcvanötös stratégia.
A Terminátor kétségbeesetten kapaszkodott a gondolatba, ahogy a feje
arccal lefelé a padlóra bukott, és nem mozdult. A fény a szemében kihunyt.
 A T-1000-es lepillantott a kiborgra, és megállapította, hogy már nem fog
taktikai problémákat okozni. Elsődleges célpontjára fordította a figyelmét, és
elindult, hogy megtalálja, és bevégezze küldetését.

John patkányként iszkolt a kohók útvesztőjében. Fölötte roppant méretű

gépek morogtak rakomány nélkül. Hallotta, ahogy egy halk, sürgető hang
szólítja.
– John? John? Hallasz? Hol vagy?
Az anyja.
Kimászott az árnyékból, anyját keresve, és egy rakodóra lépett a masszív
kemence olvasztótégelye mellett. Olvadt acél ragyogott a kazánban. A hő
megremegtette a levegőt, minden olyan volt, mintha csak hallucinációs kép
lenne.
Aztán John megpillantotta Sarah-t, ahogy feléje bicegett. Alig tudott
mozogni, a lába csurom vér volt. John feléje iramodott.
– Segíts, édesem... – nyögte az anyja. Sántikálva igyekezett, felé nyújtotta a
karját, mosolygott. John azonban lefékezett, amikor egy alak jelent meg a
közeledő Sarah háta mögött.
Egy másik Sarah volt, egy puska csövét irányítva egyenesen őrá.
A fiú megtorpant, szeme tágra nyílt zavarában. Most melyik melyik?
Lepillantott. Az első Sarah lába összefolyt a talajjal, színt váltott járás közben.
Egész a térdéig olyan volt, akár a lenti mozaik.
– LŐJJ! – kiáltotta John, és oldalra vetette magát. Az első Sarah
megperdült, Austin rendőrré változott. A hátsó Sarah elkezdte lőni a T-1000-
est.
BUMM!
A gép megtántorodott.
CSITT-CSETT! Sarah berakott egy újabb töltényt.
BUMM! A gép ismét megtántorodott.
CSITT-CSETT!
BUMM!
Újra.
És újra.
A T-1000-es minden becsapódástól egy lépést hátratántorodott. Sarah
követte. A találatok kráterei a T-1000-es testében most már lassabban
“gyógyultak" be. Ereje apadni látszott. Sarah ismét lőtt, szeme vadul villogott.
Hátrafelé szorította ellenfelét, közvetlenül az olvadt acél tégelyének
széléhez.
CSITT-CSETT...
KLIKK!
 A tár üres!
A T-1000-es már a szakadék szélén állt, az előző lövés erejétől ingadozva.
Egy másodpercen belül vissza fogja nyerni az egyensúlyát, amint a lövés
ütötte lyukak bezárulnak. Sarah ismét kudarcot vallott. A T-1000-es meg fogja
ölni őt, aztán Johnt és akkor Skynet fog győzni. Sarah felsikoltott végső
elkeseredésében, és készült, hogy nekirontson, és belesodorja magával együtt
a lenti fortyogó halálba.
Ám ahogy a lába megfeszült, hogy nekirontson a magához térő
polimorfnak, acélos ujjak csúsztattak egy gránátot az M-79-es töltényűrébe.
A padlón fekvő Terminátor felemelte a fejét.
A kilencezer-nyolcvanötös stratégia.
Megjátszani a holtat.
Félig emberi húsból, félig krómból álló koponyájából a vörös szem úgy
izzott, akár egy rosszindulatú jelzőfény. Becsattintotta a zavart egy
csuklómozdulattal, és meghúzta a ravaszt.
A T-1000-es egyenesen a hasába kapta a lövedéket. A gránát a testében
robbant fel. Hatalmas lyuk keletkezett benne felszakította a törzsét, és
hátralökte.
Elvesztette az egyensúlyát, és belebukott az olvadt acélba. John odafutott
Sarah-hoz, és együtt nézték elszörnyedve, ahogy a T-1000-es feje és felsőteste
kibukkant a kavargó masszából.
Sikoltott. Egy iszonyatos, embertelen szirénázó sikollyal, ahogy minden
molekulája kereste a lehetőséget, hogy visszajusson a megfelelő szerkezetbe,
azonban az intenzív hő és az olvadt fém körülöttük összezavarta őket.
Átváltozott, alakult, formálódott nagy gyorsasággal valamivé, és mindenné,
ami valaha is volt. John és Sarah alig tudták követni...
Janelle Voight keveredett a kockás mozaikkal, Lewis, az őr az arcából
kirobbanó késekkel, más arcok, stoboszkópszerűen váltakozva, egy arc jelent
meg minden szemvillanásban, és máris másik arc váltotta fel... “
A krómalak még egyszer utoljára felüvöltött, és lesüllyedt az olvadt acél
felszíne alá. Folyékony ezüst folyt a kicsapó örvényeken a túlhevült
felületen... míg bele nem olvadt az is a masszába.
A semmibe.
Eltűnt.
Az üres puska csattanva hullott ki Sarah kezéből a padlóra. Sarah jobb
karja John vállára fonódott, összeölelkeztek, testük remegett.
A megnyomorított kiborg megpróbált felkelni. Szervói szánalmasan
felnyögtek és nyüszítettek, ahogy megpróbált térdelő helyzetbe emelkedni. A
kiborg összeomlott, próbálta újra.
 John meglátta, és odafutott, próbálta emelni minden erejéből. Sarah is
segített nekik, amennyire tudott. A csonka gépnek úgy-ahogy sikerült talpra
állnia. Kettőjük támogatásával a szakadék szélére bicegett.
A Terminátor lepillantott, és meggyőződött róla, hogy valóban vége van.
John kicipzározta Sarah hátizsákját, és előhúzta az első Terminátor kezét.
– Ez is szétolvadna? – kérdezte. A Terminátor furcsa, lágyabb, szinte
emberi hangon szólalt meg; valószínűleg a sérülése miatt:
– Igen. Dobd csak bele!
John beledobta a maradványt, és az lesüllyedt a lávában.
– És a CPU-t is – tette hozzá a Terminátor. John előhúzta a zsebéből, és a
kohóba vetette. Sarah figyelte, ahogy eltűnik az olvadt fémben. Fájdalmasat
sóhajtott.
– Vége.
– Nem. Van még egy chip.
A Terminátor megérintette a homlokát fémujjával. Aztán Sarah-ra nézett.
Mindketten tudták, mit kell tenni.
John szeme hirtelen tágra nyílt, amikor rádöbbent, mit jelent ez. A fejét
rázta, és a szeme megtelt könnyekkel.
– Nem!
A Terminátor Johnhoz fordult. Rettenetes ábrázat volt, magán viselve
minden kínszenvedést, de valahogy mégis olyan…
…nemes.
– El kell mennem, John – mondta a gépember. – Meg kell szűnnöm,
különben... én leszek a jövő. – Úgy fordult, hogy tépett emberi arcfele kissé
árnyékba került. John a krómkoponyát és a vöröslő szemet látta.
Mégis rimánkodott.
– Ne tedd! Kérlek... minden oké lesz. Maradj velünk...
A Terminátor John vállára tette a kezét.
– Be kell végeznem a küldetésemet. – És miközben ezt mondta, ismét
arcának emberi fele látszott. Odanyúlt, és fémujjaival megérintette a fiú
könnyes arcát.
Ez volt a kinyilatkoztatás.
– Most már tudom, miért sírsz, bár ez olyasmi, amire én sosem lennék
képes. Sarah-hoz fordult.
– Isten veled!
– Nem félsz?
Csak egy parányi pillanat telt el, a Terminátor máris válaszolt.
– De igen – mondta. Nem azért, mintha megszűnt volna Terminátorként
viselkedni, hanem azért, mert olyasmit érzékelt, mely túlnyúlt a
programozásán, és amely még Skynet értelmét is meghaladta. És ez adta neki
az első érzés érzetét.
Félelmet.
Attól, ahová menni fog, bármi legyen is az.
Természetesen nem kérdezték további részletekről válaszát illetően, így hát
semmit sem mondott erről. Csupán megfordult, és lelépett a szegélyről.
Ahogy a Terminátor aláhullott, az idő kitágult és egy fényes villanás
töltötte be az elméjét. Egy alagútban lebegett, követte a világító fényt az
örökkévalóságba.
Vagy az üdvösségbe.
A mesterséges agy megégett, amikor az olvadt fémbe ért. Szinte minden
elektronikus aktivitás megszűnt.
Szinte.
Ahogy a krómváz beleolvadt ugyanabba a masszába, mint a T-1000-es,
Sarah és John nézték, ahogy a Terminátor belesüllyed a lávába, és a fémkéz
merül el utolsónak...
Az utolsó pillanatban ökölbe szorult, és a hüvelykujj felfelé meredt
belőle... a végső győzelem jeleként.
Aztán végleg eltűnt.
Anya és fia bámulták az olvadt fémet egy darabig. Aztán Johnnak eszébe
jutott, hogy a Terminátor másik karja valamivel visszább hevert, és érte futott.
Csak egy darab ócskavas volt, de ez a fém a jövőből származott, és most nem
szabad meghagyniuk belőle semmit.
Amikor John egyenként behajította a darabokat, ő és Sarah úgy érezték,
mintha a föld belseje megremegne. Mintha egy hatalmas tengely elfordulna.
Természetesen később, amikor John visszagondolt erre, feltételezte, hogy
csupán az acélüzem hatalmas gépei dübörögtek.
Tévedett.
A történelem született újjá.

Az ítélet napja
(Washington, 2029. július 11., 10:12)

A nap tisztán ragyogott a világoskék égen. Alatta egy élénkzöld park

burjánzott. Hétköznapi öltözetű emberek nyári szórakozásukat élték.
Bicikliztek, olvastak... gyermekek játszottak egy játszótéren, hintáztak,
csúszdáztak. A mászóka nem olvadt meg, nem is olvadt el, hanem
gyerkőcökkel volt tele, akik rajta csimpaszkodtak, és rekedten kiabáltak. Egy
csillogó szemű kisfiú taposta egy tricikli pedáljait.
 Időtlen dolgok, melyeken a technikai fejlődés sem változtatott.
A fák vonala fölött Washington alabástrom várossziluettje látszott,
előtérben a híres Capitoliummal és a Washington emlékmű fehér tornyával.
Azonban más épületek is emelkedtek itt, amik korábban még nem léteztek
– karcsú felhőkarcolók, melyek már az új idők szeleit szántották. Szerény
keresetű emberek éltek bennük, hála annak a kevés állami támogatásnak, mely
egy hetyke ifjú szenátornak volt köszönhető. A lakások nem
kényszeradományok voltak. Lakóiknak meg kellett érte dolgozniuk. Azonban
az ár elfogadható volt a lehetőségeikhez képest.
És ez így volt rendjén.
1997. augusztus 29-e jött és elmúlt. És nem sok minden történt. Michael
Jackson negyvenéves lett. Az emberek mentek dolgozni, mint mindig,
nevettek, panaszkodtak, tévéztek, szeretkeztek.
Nem következett be az ítélet napja.
Sarah Connor lélegzetvisszatartva járkált a nap huszonnégy óráján át.
Amikor a nap felkelt, és ő megbizonyosodott, le akart rohanni az utcára, hogy
az emberek képébe kiabálja: “Mától kezdve mindennap ajándék. Jól
használjátok ki!" De ha ezt teszi, őrültnek hitték volna, és az ilyesmiből már,
kösz szépen, elege volt.
Ehelyett alaposan leitta magát.
Számos hapsija volt, természetesen, néhányuk meglehetősen jóképű, de
sohasem ment férjhez.
És nem szomorkodott, nem kesergett emiatt. Mivel Kyle nem halt meg. És
a küldetése sem járt kudarccal.
Ha az idő egy hurkot formált, ő volt az, aki önfeláldozásával mindenki
másnál jobban kibogozta. Kyle volt a kör közepe, ő volt az, aki a romokból
érkezett, olyan háttérrel, mely segítette túlélni, és megteremtette azt az erőt,
mely megváltoztatta a történelmet. De...
Honnan jött Kyle? Ki volt az anyja? Hol van jelenleg a családja?
Sarah felbérelt valakit, hogy próbálja kideríteni azt a valakit, Kyle
megfelelőjét, aki, mint mindenki más a világban, megszületik, leéli az életét,
és sejtelme sem lesz róla, hogy egy idősíkban nukleáris háború robbant ki, és
az emberek elkeseredett csatát vívtak a túlélésért.
Kyle nem halt meg, él valahol a világon, valószínűleg feleségül vett egy
csinos nőt, talán már gyerekei is vannak, és mindennapos életet él.
Természetesen őt nem ismeri.
Nem is szereti.
És azt sem fogja megérteni, miért néz majd rá Sarah szerelmes és hálás
könnyekkel telt szemmel.
 Mivel ő nem az a Kyle Reese, az, akit ő szeretett, és aki visszament az
időben, hogy meghaljon még megszületése előtt.
Sarah-ért.
Az emberiségért.
És John Connorért
Így hát visszahívta a magándetektívet, és ejtette az ügyet.
Ezért nem ment hozzá senkihez.
Már harminc év is elmúlt, azonban a sötét jövő, mely nem következett be,
számára még mindig létezett, és mindig is létezni fog, akár a reggeli fény
hatására tovalebbenő álom. És a háború a gépek ellen még folytatódik. Illetve,
hogy pontosabb legyen, a háború azok ellen folyik, akik gonosz céllal akarnak
létrehozni gépeket. Mert hiszen Skynet csak az emberiség öngyűlöletének és
rettegésének megnyilvánulása volt. Olyan megoldást talált, mely túllépett
minden eddigi elnyomáson, amit a világ valaha is ismert. A teljes
megsemmisítést.
Néhány ember még mindig meg akarta építeni a maga Skynetjét. Mások
harcoltak ellene. És ez idáig ezek az utóbbiak győztek. És bár néha még volt
háború, éhínség, kormányszintű korrupció, az emberek nagy lépést tettek a
fejlődés létráján, egy olyan lépést, melynek megtételére nem is gondoltak,
legfeljebb egy maroknyian, akik szembeszálltak a Végzettel, vagy, ahogy
Sarah most gondolta, egy valamivel kellemesebb ösvényre terelték.
És így, ennyi év után Sarah bájos szépséggé vált, furcsa sebhelyekkel, és
egy keserédes csillogással a szemében.
És a férfiak hiába szerették.
Természetesen volt egy férfi, akit imádott. Sarah egy fa árnyékában ült, és
őt figyelte, egy negyvenes évei elején járó férfit, aki elmélyülten játszott a
közelben két kicsi gyerekkel.
John Connornak ugyanolyan feszes arcvonásai voltak, mint Ott fenn a
jövőben, de most nem viselt szemkötőt, sem sebhelyeket. Távol állt attól a
zord sorsú, komor embertől, aki abban a világban lett volna. Ám még most is
átható intelligencia sugárzott a szeméből. Mert jelleme a szeretet és a
megpróbáltatások tüzében kovácsolódott, az akarat üllőjén.
Sarah rámosolygott, anyai büszkeséggel, természetesen, és beleszólt a kicsi
digitális hangfelvevőbe:
– John másként vívja meg a háborút, mint azt előre jelezték. Itt a szenátus
harcmezején a fegyverek a józan ész... és a remény.
Leengedte a magnőt, és eszébe jutottak az első szalagok, amelyeket még a
fia megszületése előtt vett fel, oly réges-rég azon a szélfútta mexikói úton. És
a Könyvre, melyet John felnövése alatt rögzített. Még mindig megvoltak,
természetesen, és egyre többet tett hozzájuk.
 Egy szóhagyomány útján terjedő történelem, mely a családban fog maradni
korszakokon át, mindaddig, míg végül már csak egy szórakoztató mese lesz.
Vagy egy megvilágosító tény...
...amikor az emberiség végül felfedezi az időutazás titkát.
Egy aranyos, négyévesforma kislány szaladt oda, és a cipőjére mutatott.
– Kösd be, nagyi!
Sarah nagymama melegen rámosolygott, és lehajolt, ahogy a kicsi lány
felrakta a lábát a padra. Amikor mindennel végzett, a leányka adott neki egy
puszit, és visszarohant az apjához játszani.
Sarahnak nem kellett bánkódnia, kapott bőségesen szeretetet. És most volt
ideje eltűnődni, és a helyükre rakosgatni a töredékeket, miközben a fia tovább
folytatta a harcot ő és Kyle helyett.
Sarah ismét felemelte a magnót, és beszélt tovább bele, miközben tekintetét
az égre vetette, a szennyezettség után begyógyuló atmoszféra mély kékjére.
– A megnyugtató reményt a Terminátornak köszönhetem. Mert ha egy gép
képes megérteni az emberi élet jelentőségét... talán nekünk is sikerül.
Kikapcsolta a magnót, és hátradőlve élvezte, ahogy a gyengéd szellők
cirógatják az arcát.

Vége