NEMERE

ISTVÁN

Politikai merényletek

Lecsap a Fekete Kéz

Szarajevó 1914

(Ferenc Ferdinánd)

Ausztria-Magyarország kettős államának lakossága nem is sejtette, mi fog történni azon a nyári,
forró vasárnapon. 1914. június 28-án mellesleg csak a politikával hosszabb ideje és behatóan
foglalkozók gyaníthatták, hogy azon a napon azért valamit történhet.

Hiszen a hatóság valósággal kiprovokálta az eseményt. Ha nem is okvetlenül Ferenc Ferdinánd

trónörökös személyesen, de azok, akik a történteket elrendelték.

A politikai helyzet nem adott okot derűlátásra, de arra sem, hogy akkor és ott egy nagy osztrák-
magyar hadgyakorlatot rendezzenek, amelyre meghívták a hadsereg felügyelőjét. Ferenc Ferdinánd
akkoriban nem tartozott a monarchia kedvelt nagyjai közé. Voltaképpen csak egyes szláv népeket
tüntetett ki barátságával, elsősorban talán a cseheket, hisz feleséget is közülük választott. Ezért az
asszonyért képes volt még magával a császárral, Ferenc Józseffel is szembeszállni. Aminek
következtében feleségét – bár a látszat kedvéért az egyszerű kis vidéki grófnét főhercegnői rangra
emelték – a hivatalos programokra nem hívták meg. Állami jellegű eseményeken addig nem vehetett
részt. Zsófia főhercegnő viszont ekkor először engedélyt kapott Őfelségétől, hogy egy állami
rendezvényen, éppen Bosznia-Hercegovina tartomány fővárosában részt vehessen a
rendezvényeken, természetesen, mint hivatalból ott lévő férje kísérője. Zsófia főhercegnőnek
azonban ez is nagy esemény volt. Hiszen – remélte – ezzel megtörhette a bécsi jeget. És talán ha az
események misképpen zajlanak le, valóban betörhetett volna végre az állami rendezvényekre is.

A sors persze másképpen akarta.

Akkor már évtizedek óta forrongott a Balkán. Nagyobb részét még a XIX. században, kisebb részét
alig egy-két évvel korábban foglalták vissza, vagy békeszerződésekkel vették el a meggyengült
Törökországtól. A területen szerbek, horvátok és bosnyákok éltek, nagyszámú albán és egyéb
kisebbséggel, Ha valaki az 1990-es évek Balkánjára gondol, és semmit sem ért, ne szégyellje – az
akkori helyzet is éppen olyan bonyolult volt, mint nyolcvan évvel később. A katolikus horvátok, a
pravoszláv szerbek és a muzulmán bosnyákok között kevés egyetértésre lehetett számítani. De
abban egyetértettek, hogy inkább a távoli, de mégis szláv testvér, Oroszország gyámkodhatna
felettük, semmint az idegen osztrákok vagy a magyarok. Sem Bécs, sem Budapest politikája nem
elégítette ki őket. önálló, szabad országot vagy országokat akartak. A pár évvel később létrejövő
nagy délszláv államszövetség, „Jugoszlávia” lebegett a szemük előtt elérendő célként.

Ezek közül csak Szerbia létezett ekkor, mint független állam, és mindent megtett azért, hogy a többi
délszláv területet is felszabadítsa az osztrák uralom alól. Úgy vélték – és nem is alaptalanul –, hogy
a Monarchia jogtalanul szállta meg Bosznia-Hercegovinát és éppen olyan törvénytelenül tartja
uralma alatt, mint tették ezt a törökök oly sok évszázadon keresztül. Mindenre készek voltak azért,
hogy onnan így vagy úgy kiverjék a Monarchiát. Ha nem is e célból, de ezért is jött létre az orosz-
francia-szerb szövetség, amely aztán később, a világháború alatt a központi hatalmak: Ausztria-
Magyarország és Németország ellen küzdött.
A szerbek már évekkel korábban létrehozták saját hadseregüket, amelynek partizániskolájában
későbbi harcosokat, merénylőket, szabotőröket, felforgatókat is kiképeztek. Persze az ilyenkor
szokásos titkos szervezetet is létrehozták, amely persze nagyon is nyíltan függött a mindenkori
belgrádi kormány támogatásától. A szervezetet mások a háta mögött gúnyosan csak „Fekete Kéz”
néven emlegették, mert maguk a szerbek sem mind vették komolyan ezeket a nem is túlságosan
konspiráltan szervezkedőket. Afféle romantikus kamaszoknak hitték a Crna Rukát (fekete kéz
szerbül), akik összeesküvést játszanak. Később persze megváltozott a véleményük.

Komolyan kellett venni őket, mert olyan tisztek vezették a csoportot, akik előzőleg már részt vettek
királygyilkosságban és egyéb szörnyűséges merényletekben. A csoportot Dragutin Dimitrijevic
vezette, jobbkeze pedig Vojin Tankosic volt, mindketten őrnagyok voltak.

1912-ben náluk jelentkezett felvételre egy akkor tizennyolc éves szerb parasztgyerek, bizonyos
Gavrilo Princip. A föld nélküli szülők muzulmán nagybirtokosnál dolgoztak, és amikor egy kis pénzt
szedtek össze, iskolába küldték gyermeküket. A „Fekete Kéz” partizániskolájába nem vették fel,
olyan vézna és gyenge volt. Ám hamarosan Szarajevóba ment kereskedelmi iskolába és ott csupa
lelkes szerb fiatallal ismerkedett meg. Ők is mind tenni akartak valamit a gyűlölt osztrákok ellen és
persze az összes szerbet egyetlen államban egyesíteni (ami, mint tudjuk ma már, az 1991-
benkezdődő újabb jugoszláv háború kiinduló oka is volt. Egyesek semmit sem tanulnak a
történelemből…)

Az orosz nihilista merénylők tettei és példája lebegett szemük előtt. Előttük mások is követtek el
már merényleteket az osztrák hatalom kisebb vezetői ellen. Ezek sírjain tettek most fogadalmat
ezek az új összeesküvők…

1914 tavaszán aztán megírta a sajtó, hogy a nyári hadgyakorlatra odalátogat a Monarchia trónjának
örököse, Ferenc Ferdinánd is. Mivel a császár, Ferenc József ekkor már nyolcvan éves elmúlott,
sejthető volt: Ferenc Ferdinándból bármikor hirtelen császár lehet. Ha ez nem következik be a nyár
előtt, akkor nyilván eljön arra a hadgyakorlatra.

Princip és barátai: Cabrinovic, Grabez, Ilic és a többiek mind lázasan tervezték, hogy meg fogják
ölni a trónörököst. Találtak egy közös ismerőst, akinek révén eljutottak Tankosic őrnagyhoz. Ez
beleegyezett, hogy ad nekik fegyvert és mindent, amit kell, de előbb tanuljanak meg lőni! A leendő
merénylők attól kezdve a legnagyobb titokban átmentek Szerbiába, Belgrádba (a határokat
akkoriban még nem őrizték) és ott egy erdő mellett lőgyakorlatokat tartottak. Május végén a fiúk
megkapták pisztolyaikat a töltényekkel, tartalék tárakat és kézigránátokat. Mert ha nem lőni, hát
robbantani kell – mondta a partizánkiképző őrnagy. Még ciánt is kaptat, hogy ha elfognák őket,
azonnal vegyék be, így nem adhatják ki társaikat.

Az esetleges gyilkosság nem foglalkoztatta a merénylőket. Őket, Princippel az élen leginkább a nagy
dicsőség foglalkoztatta, ami majd nevüket és tetteiket övezi, ha győznek. Mint nyolcvan évvel
később, a szerbek akkor is meg voltak győződve, hogy ha kell, az egész világgal is szembeszállnak,
hisz népük sokkal többet ér bármilyen más népnél, afféle „kiválasztottak” ők…

Ma vitatott, hogy ezek a fiatalemberek valóban csak saját belső késztetésül cselekedtek. Erős és
alapos a gyanú, hogy végső soron a Fekete Kéz, együtt a belgrádi katonai, sőt kormánykörökkel
indította el az akciót. Ez utóbbi feltételezésre már csak azért is gondolnunk kell, mert a merénylet
után az osztrák hátságok kivizsgálták az eseményeket (a megmenekült merénylők nem vették be a
ciánt), így tudták meg a részleteket. Ha csak néhány férfi magánakciójáról lett volna szó, soha nem
kezdődik el az első világháború. Éppen elég bizonyíték gyűlt össze arra nézve, hogy Szerbia
vezetése és katonai körei álltak a merénylet mögött. Mellesleg ezt bizonyították a szerbhivatalos
megnyilatkozások is, a merénylet után.

Mások szerint épen az a tény, hogy ilyen tapasztalatlan kezdőkre bízták volna a merényletet –
bizonyítja, hogy nem a hatóság állt a háttérben, hiszen azok jól kiképzett, katonaviselt
„szakembereket” küldtek volna Szarajevóba. Ám végül mégis az első változat kerekedik felül – a
szerbek másutt, máskor is követik a jól ismert pánszláv-orosz nihilista módszert: a merényleteket
fiatalok, sokszor tapasztalatlan diákok hajtották vége, nem azok, akik igazából mögöttük álltak
mozgalmaikkal, fegyveres szervezeteikkel és nemegyszer idegen pénzeikkel…

Mindenesetre pár héttel a merénylet előtt már „valakik” eljuttatták a fegyvereket is Szarajevóba. A
tettesek tisztán érkeztek vissza, náluk semmit sem találtak volna egy esetleges vizsgálatnál.

Amikor már látszott, hogy mennek a dolgok, hamarjában három másik fiatalt is felfogadtak maguk
közé. Egy bosnyák: Mehmetbasic, és két szerb diák, Cubrinovic és Popovic csatlakozott hozzájuk.

Felmerül persze a kérdés, mit tudtak ezek a diákok a célpontról?

Hát ki kell jelenteni – nem sokat. Mint később a vizsgálat kiderítette, éppen azt nem tudták róla, ami
számukra a legfontosabb lehetett volna: hogy Ferenc Ferdinánd a szlávok nagy barátja, aki
mindenképpen el akarta volna kerülni a háborút Oroszországgal (jól látta előre, hogy ez a
Monarchia végét jelentené). A nagy szerb mánia hatalmi propagandát csapott ellene, és ez –
valamint a kínálkozó alkalom – hatott az összeesküvőkre. Ismétlem – ez csak akkor érvényes, ha
elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Princip és társai csak maguktól cselekedtek. Ha viszont mégis
Belgrád maga szervezte meg őket a háttérből adott suttogó utasításokkal (és a fegyvereket, a
lőkiképzést mindenképpen ott biztosították számukra), akkor még rosszabb a helyzet. Mert ez
esetben a szerbek tudatosan vállalták a háború kirobbantásának ódiumát, csakhogy végre
megváltoztassák a viszonyokat.

A dolog veszélyesebb volt, mint hitték volna sokan, vagy ahogyan azt manapság látjuk. A szerbek
arra játszottak, hogy Oroszország majd védelmükre kel, betör a Balkánra és ott kiterjeszti a nagy
szláv birodalmat, amelynek talán még ők is részei lehettek volna – hogy a biztosnak hitt védőfalak
mögül gúnyolhassák Európát és a világot (amire később is volt bennük hajlam, mint láttuk). Ha
beválik a számításuk, Európa térképe nemcsak 1918-tól, de talán még ma is egészen másképpen
nézne ki.

Persze a sajtó – akárcsak később, más merényletek előtt – már ott is részletesen közölte az előkelő
vendégek napirendjét és az általuk követett útvonalat. Így aztán nem volt nehéz eldönteniük, hol
állítanak csapdát a trónörökösnek és feleségének. Mert valahogyan kezdettől bennük vibrált az is,
hogy nemcsak a férfit, hanem feleségét is le kell lőniük, vagy fel kell robbantaniuk.

Még abban sem voltak biztosak – pár nappal a merénylet előtt! – hogy melyikük milyen fegyverrel,
hol áll majd és a döntő pillanatban mit fog tenni… Végül is Ilic vállalt magára valamiféle
koordinátori feladatokat. Ő hozta a fegyvereket a városba és aznap reggel nyolckor kiosztotta egy
cukrászdában a ciánnal együtt.

Miért ment Ferenc Ferdinánd Szarajevóba? Ezen is sokat töprenghetünk – ugyanis semmilyen
értelmes oka nem volt a látogatásra. A hadgyakorlat a várostól távolabb zajlott, a szállása sem ott
volt. Ferenc József négy évvel korábban már járt ott, erős biztosítással – mert ő is sejtette, hogy a
törvénytelenül annektált (elfoglalt), a Monarchiához erővel csatolt tartományban nem örvend
népszerűségnek. Ez a rész volt az Osztrák-Magyar Monarchia legszegényebb, gyakorlatilag
nyomorgó vidéke.

Ferenc Ferdinánd állítólag éppen azért akart átvonulni a városon, hogy megmutassa a szerb és
bosnyák „csőcseléknek”: ő nem fél. És itt nem csupán saját magára gondolt, hanem az osztrák
uralkodóház tagjaira, a felsőbb vezetésre és végül önmagára, mint tábornokra is. Az ő fogalmai
szerint ezt a népet csak tekintéllyel, bátorsággal lehet uralni, no és persze erős kézzel. Ferenc
Ferdinánd bármikor hajlandó lett volna hasonló cselekedetre. Olyan dölyfös volt, hogy eszébe sem
jutott: bárki kezet merne emelni rá…

Ilic már csak azért is valamiféle vezető szerepet vállalhatott a merényletben, mert úgy döntött – és
dönthetett –, hogy ő csak néző lesz. Várták, mikor érkezik a célpont. Végül is azok hárman, akik
valóban elkövettek egy-egy merényletet, és akiket el is fogtak, meglehetősen megvetően
nyilatkoztak a többi társukról, akik persze rögtön a tett után kereket oldottak.

Ha már tényeket sorolunk, hát azt sem hagyhatjuk ki, hogy az osztrák-magyar rendőrség tartományi
szervezete előzőleg összeesküvésnek… semmi nyomát sem fedezte fel! Mert hát persze ez már a
huszadik század volt, vagyis elvileg felkészülhettek volna a merényletekre. Különösen ilyen politikai
helyzetben! Nyomozhattak is, de a jelek szerint alighanem csak tessék-lássék módon. Mert
Szarajevót 1914. június 28-án vasárnap reggel teljesen „tisztának” találták és nem akadályozták
meg a trónörökös bevonulását a városba. Később persze ebből még sok baja lett az illetékeseknek.

A trónörökös, a felesége és kíséretük a 12 kilométerre lévő fürdőhelyről – szállásukról – érkezett

vonaton vasárnap reggel. Úgy tervezték, hogy este visszamennek oda. Hát erre már nem került sor,
mint tudjuk.

Mindenesetre a háború után arra nézve is kerültek elő bizonyítékok, hogy az orosz cári államvezetés
is tudott a készülő összeesküvésről, Belgrád pedig mindenképpen. Ez persze most már nem bír
jelentőséggel, hiszen az óta túl sok idő telt el.

Rudolf főherceg halála után került előtérbe Ferenc József unokaöccse, Ferenc Ferdinánd, mint
lehetséges trónörökös. Persze előbb az apja örökölte a címet, de az meghalt. Ferenc Ferdinánd már
tizennyolc éve trónörökös volt, de a nagybácsi még mindig élt és uralkodott – semmi jele sem volt,
hogy meg akarna halni… a férfi hát érthetően türelmetlenkedett és nem sokkal Szarajevóba
indulása előtt már úgy beszélt Vilmos német császárral, mint aki ténylegesen uralja is a Monarchiát.
Mindketten új európai rendről álmodtak…
A boszniai szerbeket mindez a legkevésbé sem izgatta. Ők csak annyit tudtak, hogy egy igen magas
rangú osztrák úr, a császári család tagja érkezik. Mivel gyűlöltek mindenkit abból a körből, hát
célpontnak éppen jó lesz – hitték a fiúk. Belgrád szerepe más volt – az ottani urak, támogatva a
merénylőket, pontosan tudták, mekkora a tét.

És eljött a nap, eljött az óra.

A merénylők elosztották egymás között a területet. Teljesen értelmetlen lett volna, ha mindnyájan
egy csoportba verődve ugyanott várakoznak. Ez könnyen szemet szúrhatott volna a rendőröknek is,
akik a trónörökös látogatásának tervezett útvonalán nagy létszámban álltak fel. Persze közel sem
voltak annyian, mint manapság egy igazán fontos ember látogatásán. Akkoriban pedig a testőrök
nem is kisérték a vendégeket. De ha mégis akadtak ott, nem teljesítették feladatukat úgy, ahogyan
azt manapság teszik. Ma a testőrök a szó eredeti értelmében azok, vagyis a fontos test őrei. Ez
egyben azt is jelenti, hogy veszély esetén körülveszik a célszemélyt és önnön testükkel fogják fel a
neki szánt golyókat!

De, ismétlen, erre már a huszadik századi rengeteg – jobbára szomorú – tapasztalat tanította meg a
testőröket. 1914-ben még nem így volt. Akkor még elégségesnek vélték, ha volt náluk fegyver és
csak a közelben várakoztak, tartózkodtak. Az esetleges merénylőknek akkoriban eléggé közel kellett
merészkedniük a célszemélyhez. A lőfegyverek nem hordtak olyan távolra, vagy ha mégis, nem
lehetett velük olyan pontosan célozni. Gránátokat addig csak inkább az orosz anarchisták dobáltak,
vágó– és szúrófegyverekkel pedig nagyon nehezen lehetett volna a célszemély közelébe férkőzni.
Vagy legalábbis ezt gondolták a szarajevói rendőrök – az események aztán bebizonyították nekik,
hogy a dolog nem így van. De addigra késő volt.

A főhercegi párra a város szélén, a vasútállomásnál várakozott a helyi kíséret, az itteni előkelők.
Potiorek tábornok, aztán a polgármester és mások. Hat autót készítettek elő – a trónörökös és
felesége számára egy nyitott kocsit, hogy a nyári melegben is kellemesen utazhassanak és lássák is
a várost, az őket ünneplő közönséget… Ma már tudjuk, hogy ez is hiba volt, nagy hiba. De hát
ugyanezt ötven évvel később Dallasban is elkövették – John Kennedy is nyitott autóban halt meg. A
népszerűségnek ára van, olykor nagyon nagy ára.

A menet így állt fel:

Az első autóban három helyi detektív ült a trónörökös testőreinek vezetője társaságában. A
másodikban a szarajevói rendőrfőnök és a polgármester foglalt helyet. A harmadik kocsiban a
főhercegi pár mellé beszállt Potiorek tábornok is.

Már az is hiba volt, hogy bár hoztak magukkal elég egyenruhás rendőrt és civil öltözetű detektívet,
ezeknek már nem jutott elég kocsi! Még lovaskocsikat (bérkocsikat) is szerezhettek volna, de nem
tették. Ettől függetlenül abban a korban meglehetősen nagy létszámú őrséget rendeltek ki: a
vasútállomástól a városházáig több mint négyszáz fős készültség sorakozott fel az utakon. Ezt
persze több kilométerre elosztva képzeljük el. Ahogyan a menet közeledett a belvároshoz, úgy
szaporodtak az út két szélén a vigyázók is.

De még ahol a legsűrűbben voltak, ott sem vonhattak kordont, egymástól tíz-húsz lépésre voltak
kénytelenek felállni.

Azt sem feledhetjük el, hogy a szerbek addig az óráig mindenütt lelkesen fogadták a trónörököst.
Hogy ez aligha szívükből jött, sejthető. Mégis, amerre a pár elhaladt, szerbek is éljeneztek és Ferenc
Ferdinánd még ki is jelentette kíséretének, hogy „lám, itt milyen barátságosak az emberek, biztosan
nem lesz semmi baj”. Vagyis azért némi aggodalom vagy elővigyázat benne is élt akkor.

Azért a tömeg nem volt olyan nagy, mint amekkora lehetett volna, ha valóban népszerű személy
érkezik. Itt-ott foghíjasan kis csoportok álltak a városközpontba vezető út mentén.

A negyedik és ötödik kocsiban a főherceg kísérete foglalt helyet, a hatodik pedig – mint ahogyan a
magas rangú személyeket kísérő konvojoknál szokták – üresen hagyták, tartaléknak. Így haladt a
menet a korabeli autók átlagsebességéhez képest is meglehetősen lassan. Ez volt a másik nagy hiba.
Hiszen ezzel is megkönnyítették a merénylők dolgát. Utólag mindenki azt vallotta a kíséretből, hogy
ez a csökkent sebesség is Ferenc Ferdinánd kívánsága volt. Meg akarta könnyíteni az ünneplést?
Vagy még kihívóbbnak tartotta volna lépésben haladni el azok előtt, akik állítólag az ő életére
fenekednek?

Mit láttak a bámészkodók? Hogyan nézett ki a főhercegi pár?

A főherceg-trónörökös folyton mosolygott és szívélyesen integetett. Mint egybehangzóan állította

később kísérete, kitűnő hangulatban volt. Színes, talán túl színes egyenruhát viselt, többek szerint
afféle operett-tábornoknak látszott. Kék attila volt rajta és az osztrák hadseregben szokásos magas
állógallérral, ami miatt fejét folyton felszegve kellett hordania. Rangját e galléron három
aranycsillag jelezte. Ez volt az osztrák lovassági tábornokok díszegyenruhája, amihez a fejfedőn
bőven lobogó zöld kakastollak is tartoztak. Ezen felül mellén kitüntetések csillogtak.

A felesége magas, feketeszemű asszony volt, túl hegyes állal – mindig is hízásra volt hajlamos.
Széles karimájú fehér, tolldíszes-fátyolos kalapot viselt. A selyemruhája is fehér volt, ezt virágok
díszítették és derekán széles piros övet viselt. Messze nem a hőmérséklet miatt – hisz nyár volt – de
inkább divat-szempontból a vállán egy hermelinstólát, kezében pedig a kor parancsainak
megfelelően napernyőt tartott. Nem véletlenül említjük meg, hogy Potiorek tábornok – aki velük
szemben, az úgynevezett pótülésen, a menetiránynak háttal foglalt helyet és szolgálatkészen
mosolygott a főhercegi párra, majd ő is lázasan integetett a tömegnek – még ennél is színesebb
egyenruhát viselt.

A menet előbb a Miljacka folyó innenső partján halad – Szarajevó városa akkor még a túlsó parton
terült el. Már szaporodik a tömeg. A cseh sofőr mellett egy osztrák alezredes ült, és amikor a sűrűbb
tömeget megpillantotta a főherceg, utasította a sofőrt, még inkább lassítson. Itt egy leányiskola és
egy új kaszárnya is található, osztrák zászlók lobognak és valahol a távolban tüzérségi díszlövéseket
adnak le a magas vendégek tiszteletére…

Ekkor történt a merénylők első kísérlete.

Hiszen szétszóródtak pisztolyaikkal, gránátjaikkal, Ilic kivételével mindegyik meg akarta ölni a
trónörököst. Azzal is tisztában voltak, hogy ez nem mindenkinek sikerülhet. Amikor a menet a
kaszárnya előtt haladt el, a szembe lévő járdán, már ott állt két merénylő: Az egyik Mehmetbasic
volt, de a források a másik személyét alaposan összekeverve hol Cabrinovicnak, hol Cubrinovicnak,
hol Cubrilovicnak írják. Ilic nem messze onnét, a másik oldalon állt és tekintetével szuggerálta
társait-most! Most!

De azok haboztak, később sem tudták megmagyarázni, mi fogta őket vissza. A félelem, a zavar, vagy
valami más? Mindenesetre elszalasztották a megfelelő pillanatot. Tíz óra tíz perc volt, amikor Ilic
látva, hogy a többiek nem tettek semmit, kibiztosította zsebében rejtegetett pisztolyát és a menet
után eredt. Az olyan lassan haladt, hogy utol is érte volna.

De ekkor a menet egy másik merénylőhöz érkezett (a korabeli szenzációhajhász sajtó szerint a
merénylők valóságos „sorfalat” álltak és a „szegény trónörökös” sajátos vesszőfutása nem is
végződhetett másképpen, mint ahogyan véget ért…) Ez a hidegvérű Nedjelko Cabrinovic volt. Aki a
menet közeledtekor egyenesen az egyik egyenruhás rendőr mellé állt, tőle kérdezte meg, melyik
kocsiban ül a trónörökös? És amikor megkapta a szolgálatkész választ, kissé odébb ment,
kibiztosította a gránátot és… a főherceg kocsijára hajította!

A jármű éppen elhaladt előtte, ő utána dobta a gránátot. Akkoriban ezek még nem úgy működtek,
mint manapság, tizenkét másodpercnek kellett eltelnie a gyújtószeg beütésétől a robbanásig. Ez
sok, nagyon sok, és Cabrinovic talán valamivel korábban dobta el. Ráadásul a gránát nem a kocsiba
esett, hanem a nyitott tetőre, vagyis arra az összehajtogatott fedélre, ami a kocsi hátsó részén
feküdt.

Cseh szerzők előszeretettel írják (mivelhogy a trónörökös a csehek nagy barátja volt, felesége is
cseh volt, stb.), hogy a trónörökös észrevette a gránátot, nagy lélekjelenléttel felkapta és kidobta a
kocsiból… nos, a valóságban erről szó sem volt. Már csak azért sem, mert Ferenc Ferdinánd a
gránátnak háttal ült. A rázkódó kocsiból a gránát egyszerűen leesett, a következő autó alá gurult és
ott robbant fel. Ismét csak ne úgy képzeljék el, mint egy mai, sokkal nagyobb hatóerejű szerkezetet.
Az a gránát csupán a főhercegi kíséret egyetlen tagját, egy segédtisztet sebesített meg, akit azonnal
kórházba vittek. Még az út szélén álló bámészkodóknak sem lett semmi bajuk.

Az első három autó még pár tíz métert gurult, aztán megálltak. Néhány testőr most valóban a
főhercegi autó körül csoportosult. Potiorek tábornok már nem mosolygott. Ferenc Ferdinánd
igyekezett megőrizni hidegvérét. Aztán a menet ismét elindult és már meg sem állt a városházáig.

Eközben persze Cabrinovicot sokan látták „bombát” dobni, hát menekülnie kellett. A források ismét
eltérnek egymástól – az egyik szerint megitta a ciánt, de az nem hatott rá. Mások úgy látták, hogy a
férfi izgalmában véletlenül kiöntötte a fiola tartalmát, és nem látva más utat, a sekély Miljackába
ugrott. Ahol a nyári hőségben alig volt víz, a férfi a kiszáradt mederben próbált egérutat nyerni, de
utolérték és elfogták.

A kíséret későbbi elmondása szerint a főherceg enyhén szólva is rosszkedvű lett az esettől. Tehát
igaznak bizonyultak a pletykák, a szállongó híresztelések! Itt őt nem szeretik! És persze nem
szeretik az osztrák uralkodóházat, az idegen hatalmat sem.
Hát nem csoda, ha nem repesett. Viszont Potiorek és a többiek furcsa módon sokkal nyugodtabbak,
derűsebbek voltak. Ők ugyanis olybá vették az előző incidenst, hogy már megtörtént a merénylet és
lám, megúszták! Eszükbe sem jutott volna, hogy nem egy magányos tettessel, hanem azok egész
csoportjával állnak szemben és a dolognak még nincs vége.

A trónörökös a városházán adott, már kissé kellemetlen hangulatú fogadás alatt meg is kérdezte a
rendőrfőnököt és az egész látogatás biztonságáért felelős tábornokot:

– No, szóval, hogy is állunk ezekkel a bombákkal? Ismétlődni fognak a támadások, vagy nyugodtan
mehetünk tovább?

Potiorek, a kissé ostoba főtiszt nagy lendülettel bizonygatta, hogy már semmi baj sem lehet, sőt még
azt is hozzátette:

– Császári Fenséged nyugodtan folytathatja útját, ezért vállalom a felelősséget!

Nem tudta, mit beszél. Csak abban volt biztos, hogy elfogták a gránátos merénylőt, aki él, és ha
voltak is cinkosai, majd kiadja őket. Közben érdekes módon most már azok a polgárok, civilek is
kijöttek az utcára. Mindenki hallott már a bombáról, a merényletről.

Maga Princip a detonáció pillanatában már csak alig százötven méterre állt onnan, és nagyon
sajnálta, hogy a trónörökösnek semmi baja sem esett.

A trónörököst nem nyugtatta meg a tábornok. Miután a polgármester elmondta beszédét, Ferenc
Ferdinánd őt is alaposan lehordta. Azt emlegette, hogy ő barátként jött ebbe a városba, ám a
szarajevóiak bombákat hajigálnak rá. „Ez hallatlan” – dörögte. A bosnyák polgármester kínjában
lerövidítette bemagolt német nyelvű üdvözlő beszédét. A trónörökös aztán lecsillapodott és ő is
tartott – helyesebben felolvasott – egy rövid választ, amelynek végén pár mondatot szerbül mondott
el.

Ezenközben odakinn éhes farkasok módjára keringtek a merénylők. Nagyon várták már a
trónörököst…

Odabent a városházán a fogadás végén a trónörökös főemberei összedugták a fejüket. Mit

tegyenek? Éltek a gyanúperrel, hogy ha ilyen puskaporos itt a hangulat, talán több merényletre is
sor kerülhet. Megfutamodjanak-e? Irány a vasútállomás, fel a vonatra és minél előbb elhagyni ezt a
barátságtalan várost? Vagy elmenni a megrendelt ünnepélyes ebédre? Aztán a főherceg döntött,
nem futamodnak meg, csak változtatnak a programon. Előbb a katonai kórházba mennek,
meglátogatni azt a szárnysegédet, aki a robbanásnál megsebesült, majd onnan folytatják a
rövidített, megmásított programot.

Az összeesküvők erről persze mit sem tudva csatangoltak a környéken és teljesen ki voltak
szolgáltatva a főherceg terveinek. Közben elterjedt, hogy Cabrinovic, miután letartóztatták, azt
kiabálta. „Szerb hős vagyok!” Ami azért meglehetősen szerénytelenül hangzott – de nem a merénylő
társak számára. Hiszen ők is hősökké akartak válni és erre az alkalom itt volt, aznap volt. Most vagy
soha!

Akad olyan vélemény – nem alaptalan –, hogy a házaspár vesztét a feleség jelenléte okozta. Ugyanis
ahányszor azt megelőzően Ferenc Ferdinánd bárhová ment hasonló látogatásra, az utcákat
elözönlötte a rendőrség és a sorfalat álló katonaság. A trónörökös enyhén szólva nem volt népszerű
a Birodalomban, mindig nagy körültekintéssel védelmezték.

Viszont felesége, a grófné rontotta esélyeit. Már az esküvőjükre is csak úgy kerülhetett sor, hogy
Ferenc Ferdinándnak írásban el kellett ismernie: házassága rangon aluli, születendő gyermekei nem
örökölhetik utána a trónt, feleségét sohasem fogadják el a Burgban, az udvarnál, és ha együtt
mutatkoznak valahol, akkor a férj is kénytelen lesz lemondani a trónörökösnek kijáró külsőségekről
is.

Nos, ez az utóbbi pont okozta volna, állítólag, hogy Szarajevóba – mivel oda együtt érkeztek – nem
vezényelhetett, a hatóság megfelelő létszámú védelmet. Az osztrák uralkodóház szűklátókörű, a
protokollt mindenek fölé helyező szemlélete okozta volna a tragédiát? Mindenesetre 1914 után nem
hiányoztak az ehhez hasonló vélemények és azoknak hangot is adtak.

Cabrinovic, a „szerb hős” később a tárgyaláson egyenesen fogalmazott, amikor magáról kérdezték:

– Én a radikális eszmék hívének vallom magamat. A jelenlegi rendszert terrorral kell

megsemmisíteni!

Hozzátette később, hogy már csak azért is végezni akart Ferenc Ferdinánddal, mert az „a szlávok
ellensége és különösen gyűlöli a szerbeket”. Nos, ez ismét csak tájékozatlanságra vall. Cabrinovic
azt állította, hogy elolvasta az összes, szerb nyelven már hozzáférhető anarchista és szocialista
irodalmat. Közben azonban nem vette a fáradtságot, hogy tanulmányozza kissé a trónörökös addigi
életútját – akkor tudta volna, hogy az éppenséggel a szlávok barátja volt a Habsburg-családon belül.

De mindennek már nem volt jelentősége. Az eseményeket senki sem állíthatta meg.

A menet tehát elindult a városházáról és most Grabez előtt vonult el – akit szintén lebénított
valamilyen ismeretlen erő. Később ő sem tudott hihető magyarázatot adni, miért maradt passzív.
Princip következett, aki persze arra számított, hogy Grabez elvégzi a rá bízott feladatot. Csak
amikor erre nem került sor, fogta fel: most ő következik.

Még mindig alig több mint fél óra telt el az előző merénylet óta. Nem volt tizenegy óra, amikor a
menet elhagyta a városházát. Újabb hiba: a főhercegi pár kocsija ismét a harmadik volt a sorban!
Ilyen elemi dolgokra azért gondolni kellett volna már akkor is. Ha egyszer merénylet miatt
megszakadt a menet, majd azt folytatják, akkora kocsik sorrendjén változtatni kell. Nos, itt úgy
tűnik, tudatlanságuk miatt a „biztonságiak” szinte tálcán kínálták fel védencüket a támadóknak.

Gavrilo Princip később a nyomozás során és a tárgyaláson is igen jól mondta el benyomásait.
Részletes vallomásából kiderül a helyzet, a lelkiállapota, és minden apróság. Tudjuk hát, hogy
nagyon izgatott volt, ugyanakkor elszánt is.

A merénylet sok egyéb ok mellett azért is sikerülhetett, mert újabb hibát követtek el: nem közölték
saját autójuk sofőrjével, hogy megváltozott a terv és most a kórházba kell menniük. Így az első két
kocsi éppen ott, ahol Princip állt, elkanyarodott balra, és a főhercegi sofőr is követte volna őket, de
Potiorek tábornok kiabálására lefékezett, sőt megállt.

Éppen Gavrilo Princip előtt.

Aki aztán ki is használta a kínálkozó alkalmat. Nem a menet közben haladó járműre kellett lőnie,
hanem az szépen megtorpant előtte! Máris felemelte a pisztolyát…

Princip nem volt ott egyedül, egyik társa is ott volt a közelben. Mert amikor egy detektív
megpillantotta a pisztolyt tartó kezet, odaugrott volna – de valaki elgáncsolta. Valaki, aki nem
akarta, hogy egy másodperccel korábban érjen a tetteshez…

Lövések csattantak szárazon, siketen.

Harrach alezredes most ugyan nem a sofőr mellett ült, hanem a kocsi hágcsóján állt, hogy testével
is védelmezze főnökét (végre, egy igazi testőr!), de pechére éppen a kocsi másik oldalán volt, nem a
merénylő felől. Princip akadálytalanul lőhetett és a párhetes lőkiképzés a jelek szerint eredményes
volt. Akkor még nem tudták, hogy a merénylő nem csupán a főherceget, hanem a feleségét is
eltalálta. Mindketten ájultak voltak, amikor a kocsi éktelen tülkölés közepette a kormányzói palota
elé ért. Szolgálatkész kezek ragadták meg őfenségét és vitték be a palotába – de akkor már csak
annyi feladatuk maradt, hogy megállapítsák a beállott halált.

Újabb hiba, ami persze 1914-ben (amely vitaképpen a XIX. század vége volt) még elnézhető: nem
volt orvos a konvojban. Márpedig egy sebésznek mindig lennie kell. Később persze, és főleg
manapság mindig van nemcsak orvos és jól felszerelt mentőautó (ellátva a szükség is újraélesztő
készülékekkel is), de még a fontos célpont csoport azonos vérével is.

Később kiderült, hogy bár Princip mindkét alkalommal a főhercegre célzott, az egyik golyó gellert
kapott a kocsi ajtaján és az asszony lágyékába fúródott. Ferenc Ferdinándot a golyó a gerincén érte
és átszakított egy ütőeret – neki már a merénylet percében a száján tört ki a vér.

Néhányan persze még próbáltak harcolnia trónörökös életéért, leszedték ingét is, hamarjában
orvost kerítettek. Ekkor derült ki, hogy az egyik karján tetoválás viselt.

Visszatérve a merénylet színhelyére – miután Princip leadta két lövését, már ott voltak mellette a
detektívek, rendőrök és a kíséret katonatisztjei. Mindenki ököllel támadt rá, ütötték, ahol érték. A
tehetetlen düh kifejezése volt ez, feltehetően nem akarták őt ott helyben megölni. Mégis sikerült
bekapnia az egyik kis ciánkapszulát, amelynek anyaga azonban elbomlott az eltelt hetek során, így a
férfit csak a hányás fogta el. Feje véres volt az ütésektől, kimerült a folytonos hányástól, az ide-oda
rángatástól, a feszültségtől. De életben maradt.

Röviden a többiekről: bár Mehmetbasicnak, Cubrinovicnak és Popovicnak sikerült elhagyniuk a

várost – nem sokra jutottak. Grabezt két nappal később elfogták. A lakosság érdekes módon a
merénylők és általában a szerbek ellen fordult. Az a hamis tézis az 1990-es évekből, amit
Belgrádban oly szívesen hangoztattak –, hogy bosnyákok nem is léteznek, azok csak eltörökösödött
szerbek – fényes tagadása volt, ami akkor kitört. A lakosság nem annyira Ferenc Ferdinánd, mint
inkább a meggondolatlan és ostoba szerb merénylet miatt haragudott meg a lakosságnak erre a
részére. Több szerb boltot fel is dúltak és valóságos szervezetlen spontán pogromok törtek ki.

Mindez persze nem változtatott azon, hogy másfél órával Szarajevóba érkezésük után Ferenc
Ferdinánd és felesége halottak voltak.

Mi történt utána?

Ferenc József megkönnyebbült – az ismeretlen szerbek végeztek az általa is utált, kellemetlen

fráterrel, ezzel a Ferdinánddal és uborkafára kapaszkodott feleségével. A császárral eleinte csak a
halál tényét közölték, de hogy hogyan is történt, azt nem – és ő napok múlva kérdezett csak rá,
miképpen végeztek unokaöccsével, aztán a következő mondatban máris az érdekelte, hogy vajon a
hadgyakorlatok hogyan sikerültek? Mert az a fontos! – jelentette ki mély meggyőződéssel…

Mint tudjuk, az Osztrák-Magyar Monarchia teljesíthetetlen feltételeket támasztott Szerbiával

szemben, miután bizonyossá vált, hogy a merényletet szerb körök készítették elő. Aztán jött a
világháború. Majdnem pontosan négy hónap után kerültek bíróság elé a tettesek – összefogdostak
szinte mindenkit, akinek bármi köze is volt a csoporthoz (kivéve persze a szerbiai katonatiszteket,
kiképzőket, felbujtókat), együttesen több mint húszan ülhettek a vádlottak padjára.
(Mehmetbasicnak sikerült külföldre menekülnie). A három fő merénylő Cabrinovic, Princip és
Grabez volt. Ám mivel egyikük sem volt még húsz éves, vagyis az akkori osztrák törvények
értelmében nem számított felnőttnek, hát halálbüntetést sem kaphattak. Már dörögtek a
világháborús ágyúk, hát sejthetően ez is befolyásolta a bíróságot. A tárgyalás különben
Szarajevóban a kerületi bíróságon zajlott le szerb nyelven. Az összes vádlott forradalmárnak vallotta
magát, a pánszláv eszmék, sőt az anarchia követőjének és egybehangzóan mondták, hogy gyűlölték
Ferenc Ferdinándot annak a szerbekkel szemben tanúsított ellenséges érzelmei miatt.

A tárgyalás két hétig tartott. Természetesen szóba került a Fekete Kéz szerb nacionalista szervezet
neve és tervei, valamint „külföldön” (Szerbiában) bujkáló vezetői is. Végül is a három tényleges
merénylő fejenként húsz-húsz év fegyházat kapott. Öt felnőttet azonban, köztük Ilicet és a
mozitulajdonost, aki a fegyvereket rejtegette, és Cubrinovicot kötél általi halálra ítélték. Igaz, ketten
közülük később kegyelmet kaptak Ferenc Józseftől, de a másik hármat felakasztották. Az ítéleteket
1915 februárjában, a sikertelen kegyelmi eljárások után hajtották végre.

A három vádlottból kettő nem érte meg a háború végét sem. Nagyon rossz körülmények között
tartották őket fogva Ausztriában, a Theresienstadti börtönben. Télen is fűtetlen cellákban, más
foglyoktól teljesen elszigetelve voltak kénytelenek élni, sem olvasnivalót, sem híreket nem
kaphattak kintről. Látogatókat sem fogadhattak. Ráadásul láncra verve tartották őket a cellákban is.
Mivel pedig a háború alatt egyre romlott a börtönök élelmezése is, hát állapotuk hamarosan
leromlott, tüdőbajt kaptak. Cabrinovic és Grabez 1916-ban haltak meg, a fenti kórok és
nélkülözések következtében.

Gavrilo Princip még a leginkább ellenállónak bizonyult társai között, de végül a kórok és a kegyetlen
viszonyok őt is megtörték. Még megérte – de már nem szerzett róla tudomást –, hogy Szerbiában
kivégezték a Fekete Kéz vezetőit is. Bebizonyosodott ország-világ előtt, hogy ő és társai – anélkül,
hogy tudták volna – orosz érdekeket követtek. Mi több, a merényletet előkészítők az orosz
titkosszolgálatnak engedelmeskedtek, sőt a merénylet költségeire szánt pénzt is az oroszok
szolgáltatták…

Gavrilo Princip tüdőbajban szenvedett és úgy húzta még vagy másfél évig. Csonttuberkulózis miatt
amputálták az egyik karját, aztán a sebet elhanyagolták. Végül is 1918 áprilisában halt meg. A
háború után ő és társai hamvait Szarajevóba szállították.
 Egy képviselő elbukik

Franciaország 1914

(Jean Jaurés)

Ritka az olyan merénylet, mint ez volt.

Már csak azért is, mert mielőtt az bekövetkezett volna, szinte egy egész társadalom gyűlölte meg az
áldozatot. Aki pedig nem volt diktátor – semmilyen hatalom nem volt a kezében. A szellem
embereként maximum könyvekkel, cikkekkel és beszédekkel hadakozott azok ellen, akik szerinte
tévútra akarták vinni a nemzetet.

Jean Jaurés 1914 nyarán ötvenöt éves filozófus, lapkiadó és újságíró, valamint parlamenti képviselő
volt. A baloldal elkötelezett híve, aki tíz évvel korábban megalapította a L’Humanité (Emberség)
című napilapot. Ne feledjük, ez akkor még egyáltalán nem a francia kommunisták lapja volt. Jaurés,
bár marxistának vallotta magát, egész életében harcolt az ortodox, „merev” marxisták ellen.
Szocialista volt a szó eredeti, Kelet-Európában még el nem ferdített értelmezése szerint. Csak aztán
később ezt a mozgalmat is ellepték az oda beférkőző kommunisták.

Jean Jaurés már évtizedek óta jelen volt a francia politikai életben. Mint képviselő sokszor felszólalt
a szocialista érdekek és értékek védelmében. A lakosság egy része nem kedvelte őt, a többség pedig
– ahogyan az lenni szokott – egyszerűen azt sem tudta, kicsoda ő. Az apolitikus rétegek számára
Jaurés nem is létezett.

Egészen addig, mígnem eljött 1914 nyara. A szarajevói merényletet követő hetekben természetesen
mindenki arról beszélt – lesz-e háború, vagy sem? Az világos volt talán mindenki számára, hogy ha
lesz háború, akkor a franciák barátainak tartott szerbeket kellene megvédelmezniük Ausztria-
Magyarországtól. Az sem volt titok, hogy Bécs legjobb szövetségese Berlin, vagyis az a
Németország, amely addig minden alkalommal szembekerült Franciaországgal. Ennek legjobb
bizonyítéka, hogy az 1914-es francia sajtó és közvélemény még ritkán használta a „Németország”
elnevezést – ők még mindig „Poroszországot” írtak és mondtak. Pedig hát az idők változtak.

A szocialisták nemzetközi fórumokon egymással sem értettek szót – éppen a háború miatt. Az már a
küszöbön állott, sőt mint ismeretes, lényegében el is kezdődött. Négy héttel Ferenc Ferdinánd
szarajevói halála után Bécsben a császár, a „mindent meggondoló és megfontoló” Ferenc József
máris hadat üzent Szerbiának. Ezzel kezdetét vette az egyik legnagyobb öldöklés a modern világ
történetében. Amelyet érdekes módon valaki már jóval korábban előre látott és így írt le:

„Ha elkezdődik az a háború, maga lesz a borzalom. Elképzelhetetlen méreteket fog ölteni, ez lesz az
első általános világháború, amely elborítja az összes földrészt…” És tudják, ki volt ez a próféta?
Maga Jaurés! Ezt a háborút még az előző évszázad végén, 1899-ben jósolta meg. Bár valószínűleg
örült volna, ha jóslata nem teljesedik be.

Jaurés mindent megtett, hogy országa politikusait visszafogja a háborútól. De az ő ereje ehhez
kevésnek bizonyult. Ma már nehezen elképzelhető és talán nem is hihető, milyen nagy társadalmi
nyomás alakult ki 1914 nyarán – a hábor ú mellett! A folyton bosszúra szomjazó, a történelmi
vereségeket (különösen a z 1871-es évnek a franciák számára tragikus eseményeit) újra és újra
felemlegető, ezért bosszúra szomjazó közvéleményt semmi és senki nem csillapította. Ez volt
mellesleg a francia belpolitika egyik nagy hibája, amely aztán később szörnyű dolgokhoz vezetett.

Visszanézve úgy tűnik, hogy egyedül a szocialista párti képviselő és lapszerkesztő állt a béke
mellett. Felemelte szavát és nem habozott nap, mint nap leírni, hogy hazájának nem kell belépnie
ebbe a harcba. Mi több, átlátott a szitán és ki merte jelenteni: az egész hangulatot mesterségesen
szítják olyan körök, amelyeknek érdekük lenne ez a háború. Akiket sok egyéb jelző mellett
„zavarosban halászó alakoknak” is nevezett.

Amikor kitört a háború, a szocialisták szerte Európában még próbálták menteni, ami menthető. Hát
nagy békekongresszust szerveztek Brüsszelben, ahol Franciaország (illetve a francia szocialista
mozgalom) nevében Jaurés szólalt fel. Beszédéből kitűnik: mindig is a német-francia barátság
szószólója volt, de ezzel már régóta kiváltotta a hazai soviniszták haragját. Aki az „ősellenséggel”
akar kibékülni, az hazaáruló – volt a sommás ítélet.
Talán mondani sem kell, hogy még haza sem érkezett Brüsszelből, otthon már hihetetlen méretű
sajtókampány indult ellene. Még az aránylag középen álló politikai körök és máskor megfontoltnak
ismert személyek is ellene uszítottak! A lapokban olyan mondatok jelentek meg, amit szintén csak a
háborús hisztériával magyarázhatunk. Hiszen bármennyire is demokrácia-párti a francia társadalom
– vagy éppen azért? – annak előtte sohasem írtak ilyen hangnemben egy politikusról. Még a
legenyhébbek közé számított az, amikor bíróság elé állítását követelték hazaárulásért. A
szenvedélyesebb cikkekben kivégzőosztagról papoltak, de olyan is akadt, amely még „azt a tizenkét
golyót” is sajnálta volna tőle. Inkább akasszák fel Jaurést – javasolták hát ezek az erők
nyomtatásban, nap, mint nap, újra és újra.

Márpedig tudott dolog, hogy amit a műveletlen vagy félrevezetett tömegnek sokszor elismételnek,
az a legtöbb agyban hamarosan az axióma, a bizonyításra nem szoruló alapigazság körvonalait ölti.
Nos, ebben az esetben sem történt másképpen. Ahogy múltak a napok és már senki sem kételkedett
abban, hogy kitört – sőt kitört! – a világháború, úgy nőtt a gyűlölethullám Jaurés ellen.

Jaurés viszont töretlenül hitte, hogy még nincs késő és sikerül megfékezni az indulatokat, valamint
megakadályozhatják a háború kitörését.

Így értünk el a hadüzenetet követő második-harmadik naphoz. A tömeg indulatai még mindig
hullámzanak, a naptárakon pedig az 1914. július 31-i dátum látható.

És lássuk hát azt, aki eldöntötte, hogy végez a politikussal.

Raoul Villain volt a neve, Reimsben élt addig. A férfi akkor éppen huszonnyolc éves volt, vagyis
feleannyi idős, mint leendő áldozata. Az nem lehet kétséges, hogy az illető ugyan normálisnak
tekinthető, de úgy igazán az agya nincs rendben. Már csak az is okot ad a gyanúnkra, hogy erősen
terhelt családból származik és az örökletes betegségek aligha kímélték meg éppen őt, amikor
őseivel oly csúnyán elbántak… Villain alig volt óvodáskorú, amikor anyját már egy
elmegyógyintézetbe szállították és az óta sem engedték ki. Nagyanyja is él még, de ő sem
egészséges, mentális zavarokkal küzd. Aki éppen pár nappal a merénylet előtt halt meg, és ez is
növelte Villain rosszkedvét, zavarodottságát. A fiatalember ugyan elvégzett egy mezőgazdasági
iskolát, de munkát nem vállalt. Félénk volt és könnyen befolyásolható. Az a fajta, aki nem érti
egészen pontosan, mi zajlik körülötte és minden erősebb egyéniség, esemény, folyamat végzetes
hatást gyakorolhat rá. Ez persze nem elmebaj.

Már több mint fél éve azzal az elhatározással jár-kel a világban, hogy meg kell ölnie valakit. E célból
szerez egy pisztolyt is töltényekkel. De az első hónapokban nehezére esik eldönteni, ki is legyen az
áldozat. Több név felmerül benne, aztán sorban el is veti őket. Hiszen még abban sem biztos, hogy
tulajdonképpen miért is kellene neki valakit megölnie? Mégis, úgy érzi, hogy ez elől nem
menekülhet, valamit okvetlenül tennie kell.

Az, hogy a szerbek végeztek a Franciaországban sem népszerű Ferenc Ferdinánddal, ismét
felébresztette Villain ki-kihunyó lelkesedését. Most már biztos benne, hogy ő is híres lesz, hiszen ő
is meg fog ölni valakit, akit az emberek nem szeretnek, aki a haza ellensége!

Így jött el a július. Mit olvashatott a sajtóban ez a befolyásolható férfi? Hogy él Párizsban egy férfi,
egy politikus, akit mindenki gyűlöl. Aki olyasmiket mond, hogy nem kell háború, nem kell elindítani
a hadsereget, hogy a poroszok nem az ellenségeink, hanem éppenséggel a barátaink is lehetnének,
ez csak tőlünk függ. Nem szabad besorozni a férfiakat hároméves katonai szolgálatra és nem kell
háborúzni, még ha úgy tűnik is, hogy itt francia érdekek kerültek veszélybe…

Hát persze, hogy megvan a célpont! – gondolta Villain. Nem is kell jobb. Amit a sajtóban olvasott
erről az emberről, az teljesen indokolttá tette számára, hogy ezt válassza áldozatnak. Nem lehet
rendes ember az, akit ennyien szidnak, és bizonyosan hazaáruló is, hiszen megírták róla!

Így aztán kedvenc pisztolya társaságában Villain Párizsba utazott. Július vége volt, már napok óta a
fővárosban ténfergett. Amit az ottani lapokban olvashatott, az csak még inkább megerősítette
nézeteit. Hiszen minden lapban feketén-fehéren megírták, hogy az a Jaurés eladta magát a
poroszoknak, az ő pénzük van a dologban. Hogy Jaurés Németországnak („Poroszországnak”…)
dolgozik, értük cselekszik a francia érdekek ellen!

Villain azon az utolsó napon csak messziről figyelte áldozatát. Nehézségei voltak, mert nem jól
ismerte Párizst és időbe tellett, míg megtalálta a szerkesztőséget. Annyit tudott, hogy ott lelheti fel
a célpontot. Az épület előtt – már beesteledett, július 31-e volt – már-már elhatározta, hogy
fegyverrel a kézben behatol a szerkesztőségbe, és ha valaki próbálja megakadályozni, azt is lelövi.
Aztán belátta, ez fölösleges kockázat lenne, talán Jaurés elmenekülne a lenti lövöldözés hallatán –
hát inkább elrejtve fegyverét, a portáshoz fordult. Tisztelettudóan érdeklődött, hol találná meg
„Monsieur Jaurést”, akivel beszélnie kéne. A portás eligazította, hogy a főszerkesztő úr éppen most
ment el vacsorázni a közeli kávéházba…

Villain tehát áldozata nyomába eredt.

Este fél tíz körül járt az idő. Jaurés több kollégájával ült az asztalnál, az ablak mellett. Vacsoráztak
és arról beszélgettek, mi legyen a másnapi vezércikk címe – amit természetesen Jaurés akart
megírni. A magas, szakállas férfira társai tisztelettel tekintettek. Az ablak félig volt csak csukva, a
járdán megtorpant egy fiatalember. Benézett, megszemlélte, hogyan helyezkednek el a vendégek és
természetesen a célpontot is látta. Nem sok idő telt el, talán még egy perc, amely alatt Villain
eldöntötte, hogy lőni fog.

Nem habozott. Kétszer egymás után lőtt Jaurés-re, mindkét golyó az áldozat testébe fúródott. Utána
feltehetően el akart rohanni, de néhány vendég kiugrott a kávéházból és elkapták. Betuszkolták az
épületbe, valaki értesítette a rendőrséget. Az étterem vendégei között akkor éppen nem volt
egyetlen orvos sem, de a laikusok is láthatták, hogy Jauréson már nem segíthetnek. A férfi arccal az
asztalra bukott, és bár próbálták élesztgetni, perceken belül meghalt.

Villaint természetesen letartóztatták. Első kihallgatásán nemhogy nem tagadta a tettet, hanem
egyenesen büszkén vallotta be: igenis, ő ölte meg a hazaárulót, és nem sajnálja. Mi több, örül, hogy
megtehette. Mert az az ember, aki a poroszok szolgálatában állt és ellenezte a katonai behívásokat,
a háborút, az csak idegen zsoldon élő áruló lehet…

Természetesen a védelem is ebbe az irányba ment el – öt évvel később! Ugyanis a világháborús

körülmények között a francia igazságszolgáltatás hogy, hogy nem – de egyszerűen nem talált időt
arra, hogy ezt a pert folyamatba tegye. Így persze mindjárt másképpen néz ki az eredmény is, ha
tudjuk, hogy arra csak a háború befejezése után, 1919-ben került sor. A vádlott igazából nem az a
fiatal férfi volt, ott a tárgyalóterem korlátja mögött. A tárgyalás még egy remek alkalom volt arra,
hogy elhangozzanak a legrosszabb vélemények a meggyilkolt politikusról.

Villain mindent nyíltan vállalt, de kiderült róla szellemi terheltsége és az is, hogy most nagy nemzeti
hősnek hitte magát. Meg volt győződve, hogy hatalmas szolgálatot tett Franciaországnak és csak
azon csodálkozott, hogy nem értékelik ezt kellőképpen.

Szüntelenül azt hangoztatta, hogy kötelessége volt végezni az árulóval és hogy tetteinek indítéka a
legtisztább hazafiasság volt. Aligha az ügyvédei tanították be minderre – bármennyire is primitív
ember volt, ez sajnos szilárd meggyőződése volt és az is maradt.

Akkor már azért róla sem csak úgy emlékeztek meg a médiákban, mint egy feltétlen hazafiról.
Akadt, aki „hóbortosnak” vagy „eltévelyedettnek” nevezte és ilyen vélemények is napvilágot láttak a
sajtóban. Villain többször kijelentette, hogy bár vallásos ember, a gyilkosság után legcsekélyebb
mértékű lelkiismeret-furdalást sem érzett. Ez vonatkozott arra az öt évre is, amit a rácsok mögött
töltött, a tárgyalásra várva.

Az ügyész a végső beszédében maga is enyhítő körülményekre hivatkozott – ami nagy ostobaság
volt, hiszen ezzel csak lovat adott a védőügyvéd alá. Aki ki is használta ezt az áramlatot és az
esküdtek figyelmét felhívta rá, hogy „lám, még a vád is látja, szükséges az enyhítés”. És
természetesen azt is szóba hozta, hogy a vádlott már a tárgyalás előtt is ült öt évet… Ez
mindenképpen rossz pont volt a francia igazságszolgáltatásnak, talán az esküdtek ezt is szerették
volna valahogyan kijavítani.

A közvéleményt megdolgozó jobboldali lapok is megtették a magukét. Ha elítélik Villaint – érveltek –

akkor a háború után elismerik, hogy a szocialistáknak lett volna igazuk és Franciaországnak el
kellett volna kerülnie a háborút. Ezt a hadakozást viszont 1919-ben a franciák, mint nagy győzelmet
érzékelték, büszkék voltak rá (még nem sejthették, hogy alig húsz évvel később egy Hitler nevű
világháborús sorkatona majd visszavág érte…).

Ami azért ritkán fordul elő a merényletek tetteseivel itt megtörtént. A vádlottat ártatlannak találták
és felmentették! Ezen később semmi sem segített, még az sem, hogy évtizedek múltán Jaurést már
más színben látta a francia közvélemény. Olyannyira, hogy hamvait a nagy nemzeti hősök
nyughelyén, a Pantheonban helyezték el.

Ma már csak csodálhatjuk a per kimenetelét, amely ráadásul jogi abszurdokra is alkalmat adott.
Nemcsak hogy felmentették a gyilkost, de az áldozat özvegyét kötelezték arra: fizesse meg a
perköltségeket! Ez már olyan felháborodást okozott, hogy több ezer ember vonult az utcára és
szinte polgárháborús légkör uralta el Párizst. Az ítélet ellen szerte az országban tömegtüntetéseken
tiltakoztak. Ez persze már semmin sem változtathatott.
 A diktátor bosszúja

Mexikó 1940

(Lev Davidovics Trockij)

Ma már nem titok, hogy az 1917-es úgynevezett „forradalom” sok tekintetben egészen másképpen
zajlott le, mint ahogyan azt a világ egyik felében 45-75 éven keresztül tanították (hazudták).

Bár ennek a mi történetünk szempontjából csak annyi a jelentősége, hogy itt ismerkedhetünk meg a
merénylet áldozatával. Még több mint húsz év fog eltelni haláláig, és természetesen nem is sejtette
1917-ben Bronstejn elvtárs (Trockij eredeti neve), hogy egyik legjobb eszmetársa fog vele végezni.

1917-ben tehát a kommunisták kiragadták a történelem első orosz demokratikus kormányának még
igencsak gyenge kezéből a hatalmat és villámgyorsan berendezkedtek a nagy országban. Félelmetes
terrorral dolgoztak – és az sem ismeretlen tény, hogy a „forradalmárok” legfélelmetesebb erőinek
egyikét, a Vörös Hadsereget éppen ez a Trockij elvtárs hozta létre. Nagy személyes varázserővel
bírt és remek szervező volt. Amerre ment, ott a nyomaiban új alakulatok támadtak. Szónokként
tüzelte a népet és elvtársaihoz hasonlóan azzal „etette” a népet, hogy most majd ezerszer jobb
soruk lesz, mint volt a cári uralom alatt. Hát ez nem egészen így lett, mint tudjuk.

A hatalom a beteges és gyenge Lenin kezéből folyamatosan és feltartóztathatatlanul csúszott át a

mind erősebb Sztalin kezébe. Aki hol ravaszul és lassanként, hol szemérmetlen módon cserkészte be
az egyetlen igazi hatalomforrás, a kommunista párt vezetőit, tette félre az útból annak vezetőit. Kit
aljas rágalmazással sikerült félretolnia, kit pedig betegségére hivatkozva (Lenint). Aztán egyre több
posztot szerzett meg, vagy rendelt az általa már uralt hatalmi bázisok alá. Végül – az 1920-as évek
közepére – már csak egyetlen, tőle független egyéniség és vezér maradt: Trockij.

Sztalin már csak azért is eltétette láb alól a régi, 1917-ben döntés közelben volt elvtársakat, mert
azok elmondhatták volna a világnak a szerepét. Ez pedig igen kicsi, mondhatjuk jelentéktelen szerep
volt, – a „nagyok”, mint Lenin, Trockij mellett Sztalin képletesen csak a kifutófiút játszotta.
Ráadásul éltek még sokan, akik ismerték kevéssé dicső múltját. Sztalin egy időben nem csupán
úgymond „forradalmár”, de közönséges bűnöző, sőt a cári titkosrendőrség besúgója is volt.

De mire vagy tíz év telt el a kommunisták hatalomra kerülése óta, alig volt életben konkurens vagy
bármilyen más „emlékező” egykori társ. A módszeres felkutatásnak és emberirtásnak köszönhetően
Sztalin csaknem egyedül maradt a hadszíntéren. Mert neki hadszíntér volt a Szovjetunió a maga
hatalmas területeivel és minden gazdagságával együtt. Olyan terepasztal, hol tetszése szerint
helyezett át egész népeket kényszer-kilakoltatással, deportálással. Voltak tájak, városok és népek,
amelyeket teljesen letörölt a térképről, megsemmisítve őket. Voltak parasztok, akiknek millióit
egyetlen rendelettel megfosztotta élelmiszereiktől és azok éhen haltak…

Trockij elvtárs sem volt ám sokkal jobb, nehogy azt higgyük. Az e könyvben tárgyalt áldozatok
között talán ő a legkevésbé pozitív figura. Csak akkoriban lett „jobb”, amikor Sztalin fokozatosan őt
is elszigetelte a hatalomtól. Joggal félt tőle a diktátor, hiszen Trockij igazán népszerű volt, míg róla a
tömegek csak a húszas évek elején kezdtek egyáltalán hallani.

Miután Trockijnak már semmilyen bázisa sem maradt, száműzték egy távoli városba egy évre. Ez
alatt a sajtóban rendeztek egy őt bemocskoló kampányt, amely miatt aztán a más forrásokból
tájékozódni képtelen nép végleg elfordult tőle. Különösen, amikor kiderült, hogy aki Trockij mellé
áll, azt elhurcolják a munkatáborokba…

Sztalin egyetlen komoly hibát követett el egész életében (mármint saját szempontjából): amikor a
többi vezérhez hasonlatos módon nem gyilkoltatta meg Trockijt. Lélektanilag talán magyarázható,
gyakorlati szempontokból azonban nem. Minden arra mutat, hogy vele is végeznie kellett volna,
amíg az a Szovjetunió területén van.

De másképpen döntött. Talán még mindig a régi nagy vezér nimbuszától félt? Trockij hívei
akkoriban még mindig sokan lehettek, ha lapultak is. Vagy ezt csak Sztalin képzelte? Mindenesetre
Trockij is hibát hibára halmozott. Hiszen amikor már látta, hogy totális a szembenállás, még mindig
lett volna alkalma leleple zni Sztalint ha nem is otthon, hát külföldön. De akkor ezt nem tette meg, a
forradalmi eszme tisztaságát féltve.

Egy éves alma-atai száműzetés után Sztalin akkor egyszer, és soha többször úgy döntött, hogy
eltávolítja ellenfelét az országból. Trockijt családjával együtt feltették egy Törökországba induló
hajóra és ezzel kezdetét vette életének utolsó, tízegynéhány évig tartó hontalan korszaka. Amikor
utoljára látta hazáját, 1929-et írtak.

Trockijt kitörölték a múltból. A legalaposabb orwelli leírások szerint, mondhatni az író később leírt
receptjeit megelőzve, azokhoz mintát szolgáltatva Trockij elvtárs visszamenőleg eltűnt a szovjet-
orosz történelemből. Mintha sohasem létezett volna. Hirtelen kiderült, hogy addigi érdemeit nem is
neki köszönheti a társadalom – hogyan is tehetett volna bármit is, ha nem létezett?

Műveit elkobozták, könyvtárakból, boltokból bevonták, kitörölték a listákról és katalógusokból.

Minden ismét nyilvánosságra hozott régebbi fényképről kiretusálták, a róla szóló szövegeket
meghamisították, neve többé ki nem ejthető, le nem írható volt. Még a lexikonokból is eltűnt. Ősi
orosz hagyományt követve – vagy éppen új bolsevik szokást meghonosítva – egyszerűen
megszűntették Trockij elvtársat.

Aki családjával ezenközben a világban hányódott. Élt Franciaországban és Norvégiában, végül

évtizedes vándorlás után Mexikóban telepedhetett le. Közben Párizsban szovjet ügynökök megölték
a fiát, aki trockista pártok lapjait adta ki. Nem árt tudnunk azt sem, hogy addigra Trockij teljesen
szembefordult Sztalinnal és hirdette az egész világnak, miféle rettenetes dolgok történnek a
Szovjetunióban. Más kérdés, hogy a nyugati világ ebben nem nagyon hitt. Trockista kommunista
pártok viszont voltak szerte a világon, a mozgalom tehát minimum két részre szakadt és ezek
nyugaton egymást próbálták lejáratni mindenféle kevéssé nemes eszközökkel. Sztalin nyilván
ezerszer megbánta már, hogy még otthon nem végeztette ki ellenfelét.

De hát, ami késik, nem múlik. Sztalinban végre megszületett a döntés, hiszen azt hallotta, hogy
Trockij Mexikóban nekifogott megírni az ő életrajzát! Mármint Sztalinét. A sok száz oldalasra
tervezett műben aztán nyilvánvalóan leleplezte volna Dzsugasvili elvtárs (Sztalin igazi grúz neve)
összes fiatalkori botlását, bűneit, besúgói múltját, alattomos mesterkedéseit, majd azt is, amit a
hatalomban művelt… Ezt már nem várhatta meg. Egy klasszikus krimi kezdett kibontakozni, csak
éppen jókora, szinte interkontinentális méretekben és nagyon-nagyon sok szereplővel. Sztalin
zsarolva érezte magát, és jól tudta, hogy erre alapot ő maga szolgáltatott. Hisz ha nem követ el
semmi törvénybe ütközőt, nincs is róla mit írni, mit leleplezni. Ugyanakkor féktelen dühvel gondolt
arra az emberre, aki bármikor leránthatja róla a leplet.

A megoldás Moszkva felől nézve egyszerű, kézenfekvő volt. Igénybe kellett venni a titkosszolgálatot,
amelyek a húszas-harmincas években is hajtottak már végre politikai gyilkosságokat Nyugaton.
Voltak hát ott erre kiképzett szakemberek. Sztalin kiadta a parancsot és a gépezet működésbe
lépett.

Mivel, mint legfőbb politikai ellenfelüket a kémek folyton figyelték Trockijt, hát mindig tudták azt is,
most éppen hol jár. A nyugat-európai és amerikai szovjet nagykövetségek már akkor is
kémközpontok voltak elsősorban, ez alól a mexikóvárosi sem volt kivétel.

Mindenesetre a harmincas évek végén, tíz évvel „emigrálása” után elkezdték fonni Trockij körül a
végzetes hálót. Mind több ügynök bukkant fel Mexikóban, hol szovjet, hol lopott nyugat-európai
papírokkal. A harc élesedett – otthon a Szovjetunióban Trockij minden fellelhető, akár távoli
rokonát, első feleségét és annak rokonait, barátait mind-mind koncentrációs táborokba hurcolták és
ott meggyilkolták. De Mexikóban a férfi sokáig nem vette észre, hogy a Halál már nagy léptekkel
elindult feléje.

Trockij már akkor elvesztette barátait, családtagjait, négy gyermeke közül hármat, majd a vejeit és
azok családjait is, amikor Sztalin keze őt magát még nem érte el. Végül is a második felesége és
egyik unokája maradt meg neki, ott Mexikóban. Végre kezdte világosan látni a dolgokat, tett is
óvintézkedéseket. Például mivel a mexikói elnök a barátja volt (tőle kapott politikai menedékjogot és
egy házat, ahol élhetett) házát külön rendőrosztag őrizte.

Mindez azonban nem jelentett akadályt a merénylők számára. A szovjet nagykövetségen

berendezkedett az NKVD, a titkosszolgálat néhány embere. És beindultak a támadások – ugyanis
nem egy ilyen volt. A merénylők eleinte meglehetősen „kisipari” módszerekkel kísérleteztek,
amellyel éppen primitív voltuk miatt nem érhettek célba. Egyik ilyen tettük 1940. május 20-án
tipikus orosz lélekre vallott: tömeges támadást intéztek a külvárosban élő villa ellen. Katonai
egyenruhába öltözött fegyveresek több teherautón érkeztek a házhoz és egyszerre több irányból
támadtak rá. A hajnali órában Trockij és felesége, valamint az unoka még ágyban voltak. A támadók
ugyan átjutottak a villát vigyázó őrségen és a kőfalon is, majd golyózáporral árasztották el a házat. A
padlón lapuló áldozatok akkor még megmenekültek, a kisunoka ugyan megsebesült – de senki sem
halt meg. Később kiderült, hogy a Trockijra vigyázó őrség egyik tagja árulta el őket. Arra is fény
derült, hogy a „Sztalin-fíúk” egy gyújtóbombát is használni akartak – vagyis a jelzés egyértelmű volt:
nemcsak a készülő Sztalin-életrajz szerzőjével kellett végezniük, hanem a művet, az addig elkészült
kéziratot is meg akarták semmisíteni Trockij teljes archívumával, könyvtárával együtt.

Azt a merényletet ugyan a szovjetek szervezték meg, de kivitelezését a helyi kommunista

pártvezérre, a később festőművészként megismert D. A. Siqueirosra bízták, aki amatőr lévén az
egészet szépen el is rontotta.

De hát már a közelben várakozott a spanyol polgárháborút megjárt Kotov NKVD-s tábornok (ez is
álnév, természetesen) és az, aki az akciót igazából a háttérből levezényelte: Szudoplatov. Ez az
ember hűséges kiszolgálója volt a sztalini rezsimnek, aztán 1953-ban, Sztalin halálát követően
lecsukták és a hatvanas évekig börtönben ült (nagy kegynek számított, hogy nem dugták
munkatáborba). Onnan rokkantként került ki, és csak a Szovjetunió összeomlása után adta ki
emlékiratait Londonban. Ebben részletesen leírta a mexikóvárosi kalandot is, amely persze az ő
számára csak egy volt a sok halál közül…

Ezúttal alaposabban építették fel az akciót. Nem sajnálták az időt. Találtak egy spanyol kommunista
férfit, őt szánták végrehajtónak. Mivel a helyiek által elkövetett első merénylet után a mexikóiak
valóságos erőddé építették át Trockij palotáját, most már a csapatos támadásnak nem volt semmi
értelme. Egyetlen, mindenre elszánt merénylőt kellett bejuttatni a házba, aki majd végez a
célponttal.

Persze ahhoz, hogy az illető bejusson, személyes és jó kapcsolatokra volt szüksége. Ezért szinte a
semmiből felépítettek egy ilyen ismeretséget. Egyszer, még a „norvégiai időkben” már próbálkoztak
vele: megkörnyékeztek egy titkárnőt és rajta keresztül próbáltak bejutni Trockijhoz, de az akció
csak részleges sikert hozott…

Most viszont alaposabban fogtak a munkához. Egy Ramón Mercader nevű spanyolt találtak, akinek
anyja mellesleg az akcióban részt vevő egyik szovjet titkosszolgálati tiszt élettársa, hithű sztalinista
volt, aki valósággal imádta a diktátort. Az asszony rávette fiát, vállalja a feladatot, majd a
fiatalembert ellátták a szükséges (természetesen hamis) okmányokkal. A huszonnyolc éves férfi igen
hasonlított a hatvanas évek Alain Delon-jához (talán nem véletlen, hogy az esetről készült egyik
játékfilmben is éppen erre a színészre osztották Mercader szerepét).

Az akciót csak sürgette az a tény, hogy a sajtóból értesültek Moszkvában: Trockij egy amerikai
kiadóval szerződést kötött a nagy Sztalin-életrajz megírására és majdani kiadására. Mercader
vállalta a tettet, és New Yorkban összeismertették Trockij egyik, amerikai származású titkárnőjével.
Aki vénlány révén előbb megdöbbent, aztán jóleső borzongással vette tudomásul, hogy ez a csinos
„belga újságíró”, bizonyos Jacques Mornard egyszerűen beleszeretett… a kapcsolat pár hónapon át
szépen fejlődött. Miss Sylvia Ageloff természetesen nem tudhatta, hogy Mornard-Mercader
közönséges gyilkos, aki nemrégen Párizsban is eltett egy embert láb alól, a holttestét pedig
feldarabolva a Szajnába vetette…

De a titkárnőnek nem kellett féltenie az életét, nem ő volt a célpont. Az ismeretség folyamán
Mercader folyamatosan haladó, baloldali gondolkodású férfinak mutatta magát, aki Trockij
eszméinek hatása alá került és szeretné az eszmét egyrészt készpénzzel támogatni (tehetős család
sarja, mondotta) és mint újságíró, cikkeket is írna a trockista sajtóban. Amely mellesleg akkoriban
igen elterjedt volt a világban mindenfelé.

Ezenközben a Szudoplatov-Kotov-féle „gyilkossági csoport” 300 ezer dollárt is kapott az akcióra,

ami akkoriban igen sok pénznek számított. Moszkvában maga a rettegett belügyminiszter, a diktátor
talpnyalója, Berija tartotta kezében a szálakat és időnként referált a mellesleg mind türelmetlenebb
Sztalinnak.

Már-már készen állt a dolog, amikor a Kotov-csoport egyik szovjet tagja váratlanul átállt az
ellenséghez – átszökött a nyugatiakhoz és elmondta nekik, hogy Moszkva már nagyon is tervezi
Trockij meggyilkolását. Erről is bőven írt a sajtó, az NKVD-ben a fogukat szívták, Sztalin dühöngött.
De a tervet nem adták fel. Még jó, hogy az átállt ügynök nem ismerte a Mercader-vonalat és
fogalma sem lehetett róla, hogyan is tervezik a szovjetek az akció végrehajtását?
Így az incidens nem fogta vissza a szervezőket, persze a lényeg: a behatolás megszervezése volt. Ez
sok hónapig tartó idegölő játszma volt. Egyfelől a helyszíni előkészítés igényelt türelmet, kitartást,
pénzt – másfelől Sztalin folyton üzengetett, hogy mi lesz már?

Végső soron az akciót így is több mint egy évig készítették elő. Ramon Mercader és anyja
hamarosan New Yorkba mentek, aztán a „belga újságíró” felbukkant Mexikóban is. Közben kitört a
második világháború, ami késleltette az ügynökök és a szükséges felszerelés eljuttatását. Maga
Ramon is sok kaland árán jutott el Amerikába.

Az előkészítők mind más és más (hamis) útlevelekkel érkeztek Mexikóba. Akadt köztük szovjet
„diplomata”, „kanadai üzletember”, „amerikai kereskedő” stb. is. Sztalin dühöngött, amikor az első
merénylet kudarcáról hallott, de annál inkább várta a másodikat. Ha belegondolunk, hogy Trockij
nyomában éveken át hányán jártak! Hány embert kellett a Szovjetuniónak eltartania a drága
külföldön, akik persze mind az állam pénzén utazgattak, szervezkedtek, élték napjaikat és fizették a
drága szállodai számlákat! De hát tellett abból a pénzből, amit a szovjet dolgozók nem kaptak meg
fizetésként (sem).

Trockij az „igazi kommunizmus” híve volt, vagyis annak eredeti, Lenin, Sztalin által el nem ferdített
változatát szerette volna megvalósítani. Szerencsére soha nem tudhatta meg, hogy az ő vállalkozása
is reménytelen lenne, hiszen azokat az ideákat egyrészt nem lehet átültetni a gyakorlati életbe,
másrészt nincs olyan társadalom a földön, amely azt önként vállalná.

Mindez persze mellékes körülmény könyvünk témája szempontjából. 1940 májusában eldőlt, hogy
mivel az NKVD 1-es számú terve („A-verzió”) nem jött be, haladéktalanul a 2-es változatra („B-
verzió”) kell átállni. A szovjet titkosszolgálat (a KGB elődje) előrelátására jellemző, hogy már évek
óta párhuzamosan szervezték mindkét akciót. Ramón Mercader már akkor sündörgött Trockij
titkárnője körül, amikor a mexikói segédcsapatok még csak tervezgették fegyveres rohamukat a
Trockij-villa ellen. De most már nem maradt más hátra, mint egyetlen emberre, éppen a szépfiúra, a
nőcsábászra, a közönséges gyilkosra, erre a szélhámosra építsék egész tervüket. Nem minden
beavatottnak tetszett a dolog, de nem volt már más választásuk. Sztalin fenyegetőzött és tudták: ha
megharagszik, nekik is végük. Bárhová a világba futnának előle, utoléri őket a diktátor bosszúja.
Hiszen éppen ők tudták a legjobban, milyen hosszan nem felejt, és aki egyszer az útjába állt, azt a
rendelkezésére álló korlátlan pénzzel, hűséges ügynökökkel és minden eszközzel elteszi láb alól.
Éppen ők is egy ilyen „láb alól eltevési” akcióban ügyködtek. Ahogyan Trockijnak nincs esélye a
menekülésre, úgy nekik sem lenne – ezzel tisztában voltak.

A tét nagy volt, hiszen Trockij mozgalma éppen ezen az emberen alapult. És bár állítólag még ma is
akadnak trockista szervezetek, tudható volt: ha ő nem lesz már hívei között, mozgalma előbb-utóbb
elhal. Sztalin is erre számított.

Ramón a májusi sikertelen merényletet követően bejutott a villába – többször is! De nem rohant
ajtóstul a házba. A titkárnő-szerető révén sikerült végre Trockij közelébe férkőznie. Néhányszor már
beszélt is az áldozattal! Annyit elért, hogy már-már bejáratos lett a házba. Természetesen addig
minden alkalommal megmotozták, fegyvert nem vihetett magával. Az szóba sem került, hogy puszta
kézzel essen neki a politikusnak, aki még így öregen is elég robusztus testalkatú, erős ember volt.

Ramónnak ezek az előzetes bejutások tehát arra kellettek, hogy majd a döntő napon fegyvert
vihessen be. Amikor már nem motozzák meg, hiszen lassan-lassan egyike lesz a házba bejáratos,
ismerős személyeknek. Akkor majd az őrség is másképpen viszonyul majd hozzá – tudta jól.

Ez az időszak hasonlított a horgászok „beetetési” szakaszához. Szoktatta magához a titkárnőt és

Trockijt, szoktatta az őrséget. Közben végig igen szerényen viselkedett és hamarosan megkedvelték
őt.

Eljött aztán az az idő, amikor már nem kellett folyton a titkárnő protekciójára várni. Mint kezdő, de
igen lelkes újságíró egy-egy általa írott cikket hozott néha Trockijnak, aki azokba belejavított. Afféle
mester-tanítvány viszony volt kialakulóban, de mire ez kiteljesedhetett volna, természetesen
közbeszóltak a merénylők szándékai.

Mindenesetre Ramón Mercader feltétlen híve volt Sztalinnak és nem a pénzért, még kevésbé a
dicsőségért cselekedett. Szudoplatov és Kotov is ott voltak már Mexikóban, amikor 1940 augusztusa
következett. Mi több, eljött Kotov szeretője, Mercader asszony, Ramón anyja is. Aki szintén
megrögzött sztalinista volt (később úgy is halt meg, hogy a halálos ágyával szemben Sztalin-képet
tétetett a falra és azt nézte még az utolsó másodperceiben is…), aki kétségek nélkül áldozta fel fiát.

Mert hiszen könnyen megtörténhetett az is, hogy az őrség lekaszabolja Ramónt, vagy tűzharc tör ki
és abban veszti életét. Ennek ellenére az összeesküvés egyetlen résztvevője sem habozott. Ezekben
az emberekben a Sztalintól való rettegés és az eszméhez való hűség dolgozott. Amennyire
Szudoplatov emlékirataiból tudjuk, soha egy pillanatra sem merült fel bennük holmi erkölcsi kétely
vagy bármilyen egyéb fékező erő, netán gátlás. Lelki momentumok sem voltak az üggyel
kapcsolatban. Mindnyájan meg voltak győződve arról, hogy Trockij egy kártékony ellenség, aki sok
borsot tört a jóságos Sztalin elvtárs orra alá, és még több kárt okozott minden világok
legjobbikának, a földi paradicsomnak, a Szovjetuniónak! Trockij a munkásosztály és a lenini eszme
árulója – hitték – tehát egészen természetes és normális dolognak látszott, hogy végezniük kell vele.

Ennek megfelelően aztán a döntő napon, 1940. augusztus 20-án – Európában már javában zajlott a
második világháború! – Ramón Mercader utoljára indult a külvárosi villa felé.

Augusztus az északi félgömbön általában elég meleg évszakra esik. Mexikóban különösen forró
szokott lenni ez a hónap. Ennek ellenére az őröknek nem tűnt fel, hogy Ramón bal karján átvetve
egy felöltőt hozott magával. Vagy az európaiak furcsaságának tulajdonították a dolgot. Valószínűbb,
hogy egyszerűen fel sem figyeltek rá, mert hát miért is kellett volna tüzetesen megmotozniuk azt a
fiatal újságírót, aki már annyiszor járt a házban és soha nem volt vele baj? Akit szoktak látni a villa
kertjében is Trockij úrral sétálni?

„Senor Trockij” ezúttal azonban nem a kertben, hanem dolgozószobájában fogadta a férfit és
azonnal a hozott cikk olvasásába merült. Senki sem tudta még, hogy Ramón a karon átvetett felöltő
alatt egy jégcsákányt hozott be. Ez a nyeles szerszám voltaképpen sétabotnak is használható, de
fegyverként sem utolsó. Ha valaki erőteljes csapást mér ellenfele fejére, akkor a hegyes vége áthatol
a koponyán…

Éppen ez volt az összeesküvők terve. Ramón eltökélte, hogy megöli Trockijt, és ha sikerül ezt, akkor
intéznie, amikor kettesben vannak a férfival, talán még ki is tud jutni a villából. Mindenesetre – mint
azt a későbbi nyomozás kiderítette – nem volt egyedül. A „család” tagjai is ott ólálkodtak. A
külvárosi villa körül, száz méteres távolságon belül négy autó várakozott. Nem keltettek feltűnést,
mert nem együtt és nem egyidőben érkeztek oda. Miután Ramón bejutott a villába – amit távolról
láttak az egyik kocsi utasai – elhelyezkedtek. Ha Ramónnak sikerül kitörnie – így szólt a terv – akkor
bármelyik oldalon jut ki a házból, az éppen ott várakozó kocsi felveszi, és eszeveszett tempóban
elvágtat vele Mexico City (Ciudad México) belvárosába. Ott várnak rá a hamis iratok és külsejét is
elváltoztatják, majd máris robognak vele tovább Veracruz kikötőjébe, ahol egy szovjet teherhajó
„rakodik”. Valójában csak az összeesküvés diplomata útlevéllel nem rendelkező résztvevőire várt,
hogy azok így illegálisan elhagyhassák Mexikót és meg sem álljanak a Szovjetunióig.

Sylvia, a titkárnő magukra hagyta őket, ahogyan az egy titkárnőhöz illik is. Ramón az első percben
azt magyarázta, hogy valahol olvasott egy Trockijt támadó cikket és arra írta válaszát, amelyben a
politikust – „Mesterét” – megvédelmezné… Trockij tehát a cikket olvasta az íróasztal túlsó oldalán,
lehajtott feje ideális célpontot kínált.

Ramón Mercader ekkor előkapta a jégcsákányt és lecsapott!

De az ütés pillanatában – talán a zajra, a hirtelen mozdulat neszére? – Trockij egy kissé elmozdult.
Ez sem sokat segített rajta. Bár mint azt később a vizsgálat kimutatta, a jégcsákány acélhegye 7
(hét…) centiméterre hatolt be a koponyájába, az agyába. Ha Ramón eddig abban bízott, hogy a
dolgot csendben el tudja intézni és sikerül kijutnia a villából, mielőtt észreveszik, mit művelt – most
meg kellett értenie, hogy ez nem fog menni.

Trockij ugyanis a csapás hatására hatalmasat ordított. Megpróbált felállni, de ez már nem
sikerülhetett. Képzeljük el a jelenetet – Ramón ott áll az íróasztal előtt, mögötte pedig Trockij ül,
csúszik le a székéről – és közben üvölt, mint egy sebzett állat!

Menekülnie kellett volna. De már nem nyílott rá lehetőség. Berohant az őrség. Trockij, ez a bikaerős
férfi még ekkor sem vesztette el az eszméletét, azt kiabálta, hogy élve fogják el a merénylőt!
Nehogy megöljék – meg kell tőle tudni, hogy ki küldte!

Persze a kérdés merőben fölöslegesnek tűnt. Maga Trockij is tudta, hiszen többen figyelmeztették
az elmúlt években, hogy vérszomjas ügynökök egész csapata jár a nyomában. Annak idején már a
francia titkosszolgálat is megtette ezt, nem is szólva az átállt ügynökökről és másokról.

Csak Szudoplatov 1994-ben kiadott emlékirataiból tudtuk meg, valójában még mi is történt azokban
a percekben? Miért nem menekült el Ramón? Huszonkilenc évvel később elmondta régi bajtársának,
hogy Trockij kiáltása egyszerűen lebénította, ezzel értékes másodperceket vesztett. Ez a hidegvérű
és többszörös gyilkos, alaposan kiképzett ügynök (ma azt is mondhatnánk, hogy „kommandós”,
hiszen a harci technikákra és ölésre is kiképezték megbízói) egy ideig csak állt döbbenten és nem
tudott mozdulni.

Így aztán nem csoda, hogy elfogták.

Trockij élete hajszálon függött – és az a szál elszakadt. Már alig 14 óráig húzta, fejsebe olyan súlyos
volt, hogy a korabeli orvostudomány nem sokat tehetett érte.

Persze a többi összeesküvő hallván, hogy a villában riadalom támadt, azonnal elhajtott a környékről.
Meg sem álltak a szovjet nagykövetségig, aztán hajóra szálltak. Mindenki eltűnt, „felszívódott”.
Sztalin elégedett volt, amit az is bizonyít, hogy az akcióban résztvevőket titokban kitüntették és
bőségesen megjutalmazták.

Mi történt utána?

Ramón Mercadert őrizetbe vették – de senki sem ismerte igazi kilétét és erről ő sem volt hajlandó
nyilatkozni. Európában háború dúlt, oda éppen csak az esemény híre jutott el, de a tettes fotóit nem
hozták le az ottani sajtóban. Ami érthető is, földrészünkön akkor minden államnak ennél sokkal
nagyobb gondjai voltak és a médiát megtöltötték az európai események. Hitler hadai terjeszkedtek,
zajlott a nagyhatalmak háborúja. Egy távoli kis esemény semmit sem befolyásolt, nem volt érdekes.

Ramón továbbra is azt a benyomást keltette, hogy ő is egyike a sok trockistának, és ez az egész eset
a trockista mozgalom belügye volt. Vagyis minden erővel igyekezett titkolni, hogy ő maga bármiféle
kapcsolatban állna másokkal és főképpen pedig a sztalini Szovjetunióval. Bár ezt sokan gyanították,
végső soron nem jutottak a nyomára az igazi összeesküvésnek. Még több mint tíz évnek kellett
eltelnie, hogy világos legyen minden. Hat évig tartott csak az, míg a háború utáni konszolidáció alatt
végre kiderült az is, hogy a tettest Ramón Mercadernek hívják! Attól kezdve sorra foszlottak fel a
szálak és kiderült Ramón családja, múltja, lelkes sztalinista volta is. Ramón mellesleg a mexikói
bíráktól gyilkosságért húsz évet kapott és azt le is ülte, utána Kubába ment, vagyis első dolga volt
szabadulása után egy kommunista országba távozni. Onnan persze irány a Szovjetunió, ahol ugyan
nagy titokban, de igen nagy tisztelettel fogadták. Állítólag megkapta a „Szovjetunió Hőse”
büszkecímet is.

Bár a börtönben őt is megkeresték amerikai kiadók (úgy mondják, éppen az is, amelyik előtte
Ramón áldozatának kínált több százezer dolláros honoráriumot Sztalin életrajzáért) és neki is
felajánlottak egy szép kerek összeget, ha megírja saját életét, benne azt is, kik bízták meg a
gyilkossággal – ezt elutasította. Jó oka volt hallgatni, míg Sztalin élt. Félt a diktátor bosszújától.

Amikor Ramón Mercader végre „hazatért”, a KGB akkori főnöke fogadta, de később már elszürkült
a dolog, hiszen nem az akkori szovjet vezetés embere volt, sőt mint afféle „sztalinista koloncot”,
legalábbis kifelé szégyellni illett őt. Ramón nem is bírta sokáig a Szovjetunióban, a párt
engedélyével Kubába költözött és ott Fidel Castro tanácsadójaként élt. Talán még érdekes lehet
számunkra, hogy a kémek, ügynökök nagyobb része, akik 1940-ben Mexikóban Trockij
meggyilkolásában segédkeztek, később az USA-ba mentek illegálisan és megszervezték az
atomtitkok ellopását a Szovjetunió javára. De az már egy másik történet.

Egy bomba a Vezérnek

Németország 1944

(Adolf Hitler)

1944 nyarára szertefoszlott a nagy német mítosz, amelynek legfőbb hangoztatója maga a diktátor,
Adolf Hitler volt. Az ezeréves Harmadik Birodalom most már nem látszott olyan aranyálomnak, sem
annyira közelinek, ahogyan kezdetben. Pedig csak tizenegy év telt el Hitler hatalomátvétele óta. A
náci párt félelmetes szervezetté nőtte ki magát, fegyveres katonai és rendőri szervei behálózzák
már nem csupán magát a nagyra nőtt Németországot, de az erővel meghódított nyugat– és kelet-
európai országokat is.

Amit a náci vezetők ígértek, csak 1942-ig látszott elérhetőnek. Abban az évben volt a Birodalom
hatalma csúcsán. Már a náciké volt majdnem egész Európa, csapataik előrehatoltak kelet felé,
elérték Ázsiai határait és Észak-Afrikában is hódítottak. A vágyakozó, de a mélyebb összefüggéseket
nem ismerő kisemberek azt hitték Németországban – csak a háborút kell befejezni és utána valóban
a világ uraiként élhetnek. Hatalmas birtoka lesz minden németnek valahol keleten, ahol szláv
rabszolgák szolgálják ki. Valószínűleg úgy gondolták, hogy az egykori római birodalom valósul meg
ismét, csak sokkal, sokkal nagyobb kiterjedésben. És ők lesznek ezek az „új rómaiak”, a hatalom
egyetlen birtokosai!

1944 nyarán azonban már „odalent” is látniuk kellett, hogy ebből aligha lesz valami – bár nyilván
még mindig sokan hittek benne, Az emberek általában sokáig, túl sokáig képesek ragaszkodni szép
ábrándjaikhoz. Ám akiknek volt egy kis stratégiai érzékük és olykor egy-egy pillantást vetettek a
világtérképekre, azoknak tudniuk kellett: nem fog ez olyan könnyen menni. Sőt lehet, sehogyan sem
fog menni. Hiszen a világ nagy, a németség pedig kicsi, és bár Hitler sokat elért az utóbbi
évtizedben, az egész világgal nem szállhat szembe.

Mert úgy tűnt, már az egész világ ellenük van. A legtöbbjüknek eszébe sem jutott, hogy ők vannak a
világ ellen, és az nem fogja tűrni, hogy rabságba hajtsák. Amikor a náci farkashorda rávetette magát
a kommunista farkasokra, sokan fellélegeztek. Csak hadd üssék egymást! Hadd vérezzenek el
egymással küzdve! – reménykedtek a megszállt országok lakói.

Akik viszont katonák voltak és ismerték a náci propaganda által el nem torzított valódi híreket is a
csataterekről, a különféle frontokról, ráadásul sejtették a gazdasági összefüggéseket is – azok 1944-
ben már biztosak lehettek abban, hogy a Harmadik Birodalom elvesztette ezt a háborút. Sokak
fejében megfordult, hogy meg kéne állítani a keleten és nyugaton és délen egyszerre küzdő hadakat.
Hiszen előbb-utóbb összemorzsolják őket itt is, ott is. Az amerikai és angol repülők naponta
bombázták a német gyárakat, vasútvonalakat, hidakat, fogyott az energia, sorban álltak le a
hadigazdasági üzemek. A katonákat egyre nehezebb volt élelmezni, újabb felszerelést gyártani, hogy
tovább harcolhassanak. És mind több volt a halott és a sebesült. Az ország kivérezni látszott.

1944 nyarán jött el az a pillanat, amikor a józanabb gondolkodású, Hitler szómágiájától mentes
tisztek kis csoportja összedugta a fejét és feltették maguknak a kérdést: mit lehetne tenni?

Abban biztosak voltak, hogy meg kell állítani a háborút. Ha most sikerül megmerevíteni a frontokat,
és nem kell több támadást elviselniük, akkor az így nyert hónapok alatt magához tér a német
gazdaság. A lakosság is nagyobb bizalommal tekinthet a jövőbe, és ami még fontosabb: megőrzik
annak egy részét, amit eddig elértek. Talán nem annyira az idegen területeket, hisz onnan biztosan
vissza kellene vonulniuk annak fejében, hogy cserében a nyugati és keleti szövetséges hatalmak
meghagyják Németországot! Vagyis tovább létezhet akár az erős hadseregük is. No, legfeljebb le
kell mondani az Ezeréves Birodalom álmáról, de ez legyen a legkisebb baj. Ha ezzel milliók életét
őrizhetik meg a jövőre? Ha megszűnnek a pusztító bombázások és az ország egy idő után
újjáépülhet…

E szép gondolatoknak az útjában azonban ott állt a náci párt, amely hallani sem akart a
„megadásról”, a megtorpanásról, a tárgyalásról az ellenséggel. És legfőképpen persze ott állt Hitler,
aki kanyargós életútja végén ért fel a csúcsra és ragaszkodott a hatalomhoz. A hozzá hasonló
emberek csak zavaros időkben kaparinthatják meg a vezetést és a legritkább eset, hogy arról
önként lemondanának. Annyira ritkán, hogy ez eddig még sohasem fordult elő a történelemben.

Azok a katonatisztek, akik már hónapok óta ezen töprengtek, végre elszánták magukat: meg kell
ölniük a Vezért. A náci párt, és a hatalmat vakon kiszolgáló milliók csak erre ébrednek fel. Csak
ekkor fogják fel teljes mélységében a bajt, ha egy ilyen nagy horderejű esemény történik. Ha
eltakarítják az útból a diktátort, akkor mindazok, akik rá (és nem Németországra…) esküdtek fel,
érvénytelennek látják esküjüket és nem szállnak majd szembe… az új hatalommal!

Amelyet nekik kellene létrehozniuk. Nos, ez volt az összeesküvő tábornokok, ezredesek egyik nagy
hibája. De érthető és megmagyarázható hiba-nem lehet kiterjedt ellenálló mozgalmat szervezni egy
olyan országban, amelyben a társadalom minden rétegét teletömték besúgókkal, ahol tucatnyi
rendőri szerv figyeli a lakosság minden lépését, ahol a megfélemlítés és megtévesztés kettős
szorításában élő tízmilliók nem is látnak maguk előtt más utat csak azt, amit az egyetlen párt
számukra kijelölt! Hiszen ezért nem tört ki szervezett lázadás vagy forradalom például a
Szovjetunióban sem. Az abszolút rendőrállamokban erre nem volt esély.

Von Beck tábornok – akinek Hitler helyét kellett volna átvennie az állam élén – tisztában volt ezzel.
Tábornoktársai: Olbricht, Fellgiebel és mások is tudták, lényegében az összeesküvésük egyetlen
embertő függ majd. Stauffenberg ezredestől, akit von Beck találóan így nevezett: „az egyetlen
aktivista közöttünk”.

Mert való igaz, a tábornokok lényegében egy katonai puccsot szerveztek meg Berlinben. Amelyet
beavatott vagy éppenséggel be nem avatott alárendeltjeik és tiszttársaik mozgattak volna – de csak
abban az esetben, ha megérkezik a hír, hogy Hitler már nincs az élők sorában. Ez volt a mozgalom
kulcsa. Ha Hitler életben marad, senki sem mer ellene lázadni, őket pedig kivégzik. Ha Hitlert
sikerül megölni, akkor – nem ismerve be, természetesen, hogy bármi közük is volt a „sajnálatos
esethez”, a folytatólagosságra hivatkozva sebesen átveszik a hatalmat. Néhány nap alatt
megszilárdítják és mindenkivel elismertetik – remélték. Utána lefogják a náci csúcsvezetést, ezzel
megmutatva a világnak, hogy ők másfélék, nem nácik. (Valóban nem voltak azok.) És akkor végre
fegyverszünetet kérhetnek – és kapnak is! – a szembenálló hatalmaktól. A szövetsége sek
kétségtelenül méltányolják majd, hogy félreállították a rettegett diktátort, és utána már csak ügyes
diplomatáiktól, a kitartásuktól függ, milyen új Európát sikerül kialkudniuk keleten és nyugaton.

Nem kétséges, hogy ezek az emberek nagyjából mentesek voltak a náci és nagy német ideológiáktól,
nem az vezérelte őket, hogy idegen földeket és népeket hódítsanak meg. Inkább a még megmaradt
német erők megtartása volt a cél. Katonai és gazdasági, demográfiai és minden egyéb értelemben.

Von Stauffenberg ezredes az észak-afrikai harcokban veszítette el egyik szemét, jobb karját és bal
keze néhány ujját, ráadásul egyik fülére is megsiketült. Más körülmények között régen leszerelték
volna, de az ősi nemesi család sarja mindent megtett, hogy szolgálatban maradhasson. Persze, ha a
szigorúan titkos katonai térképekre nézett és látta, hogy az ellenség minden irányból egyre jobban
közelít Németországhoz, sőt itt-ott már át is lépte határait, megerősödött benne az elhatározás:
ennek véget kell vetni.

Az összeesküvők között rokkantsága ellenére is ő volt az egyetlen mozgékony és energikus,

optimista és folyton cselekvő ember. A tábornokok inkább töprengő, tervezgető alakok voltak.
Igazából nem puccsista típusok. Az élen álló Ludwig von Beck-et Hitler is határozatlansága,
erélytelensége miatt fosztotta meg vezérkari főnöki beosztásától még1938-ban, vagyis a háború
előtt. És bár társaival a legnagyobb titokban már régóta tervezték a merényletet a Führer ellen, azt
mindig elhalasztották. Most viszont már nem halogathatták tovább. Amikor 1943-ban oly csúfos
vereség érte a németeket az orosz fronton, végleg eldöntötték a dolgot. Mégis, még egy évig
tartottak az előkészületek – ez is főképpen szokásos határozatlanságuk miatt igényelt ilyen hosszú
időt. Igaz, már 1943-ban próbálkoztak egyszer – egy konyakosüvegnek álcázott bombát juttattak fel
arra a gépre, amelyen a Führer repült Kelet-Poroszország és Berlin között, de a szerkezet
csütörtököt mondott, nem robbant fel.

Most, 1944 nyarán Hitler a legtöbb időt ismét nem a német fővárosban, hanem keleten az egyik
álcázott, de jól őrzött főhadiszállásán töltötte. Ez a mai lengyelországi Ketrzyn melletti erdőkben
található – a terület akkor természetesen a Német Birodalom része volt. A Führer a keleti
hadszíntér eseményeit irányította innen. A földbe és sziklákba vájt bunkervárost négyezer válogatott
SS-katona őrizte, saját repülőtere, vasútállomása és kaszárnyái voltak. Akkor már Hitler is sejtette,
hogy saját sorait sem sikerült szorosra zárnia, a náci pártban ugyan nem, de néhány nem kellően
„nemzeti” erő még éppenséggel az életére törhet. Hitler, aki nagy németnek tartotta magát, sok
beszédében nem mulasztotta el ostorozni az idegeneket, akik idegen szívvel és lélekkel, idegen
ajakkal és főleg idegen gondolkodással akarnak ártani a nagyra hivatott németségnek.
Nacionalizmusára az óta sem fordítottak túl nagy figyelmet, csak náci, fajvédő gondolatait
hangsúlyozták – márpedig nem árt megjegyezni: nacionalizmus nélkül nem jutott volna el az
idegengyűlöletnek olyan fokára ahol élete végén már volt, és amely irányba elvitt egy egész
társadalmat is. Nem véletlen, hogy mozgalmát „nemzeti”– szocialistának nevezte, ahol az
idegennek, a másként gondolkodóknak, a másképpen viselkedőknek, a velük egyet nem értőknek
nem jutott hely. Mindenfajta egypárti, kirekesztő, emberiségellenes gondolkodás a nagy „nemzeti”
eszmékben találja meg kiindulópontját.

De az összeesküvőket egy másik ok is sürgette a cselekvésre. Tudták, hogy a titkos államrendőrség,

a Gestapo a nyomukban van. Himmler biztonságügyi miniszter számára – az ő kezében futottak
össze a rendőrségi és felderítési szálak – már egy ideje ismert volt az összeesküvők szándéka.
Néhányukat fel is derítették közülük. Érdekes módon Himmler még nem csapott le – talán arra
spekulált, hogy ha az összeesküvők netán valamilyen csoda folytán hatalomra jutnak, átmenthetik őt
is? Hiszen majd hivatkozhat arra, hogy neki köszönhetik szabadságukat?

Néhányukat mégis letartóztatta, köztük Canaris kémfőnököt, aki szintén „falazott” az

összeesküvőknek, mi több ma már tudható – azok nyugati kapcsolatait egyengette. Az egyetlen
polgári résztvevőt, egy volt polgármestert – akit Hitler helyére, a birodalmi kancellár posztjára
akartak ültetni az összeesküvők – is letartóztatta volna Himmler, de az illetőnek egyelőre sikerült
elmenekülnie.

Ilyen események sűrűsödtek össze 1944 júliusára, amikor aztán az összeesküvők belátták, nem
várhatnak tovább. Már tudták, hogy Hitlerhez kell bejutniuk, de úgy, hogy csak egyikük áldozza fel
magát, vagy ha sikerül megúsznia élve, hát nem esik baja. Stauffenberg ezredest pár héttel
korábban a vezérkarhoz nevezték ki (hiszen ilyen állapotában harctéri szolgálatot érthetően nem
teljesíthetett, de korábbi kapcsolatai és katonai tehetsége nem veszhetett kárba), új remény csillant
az összeesküvők előtt. Stauffenberg ugyanis attól kezdve rendszeresen részt vehetett Hitler háborús
megbeszélésein, a haditervek és az általános harci helyzet értékelésében. Eleinte azt tervezték,
hogy egy önkéntes jelentkező lelövi Hitlert. Ilyesmit viszont egyikük sem mert vállalni.

Stauffenberg viszont nem habozott. Egyszer már július 11-én is elvitte a bombát, de akkor valami
okból nem jött össze a dolog. Négy nappal később ismét nála volt a bomba, de mire használta volna,
Hitler váratlanul otthagyta a tanácskozó tiszteket és kiment a helyiségből.

A harmadik és döntő alkalomra 1944. július 20-án került sor. A társai tudták, hogy Stauffenberg
Kelet-Poroszországba repült a katonai vezetők tanácskozására. Tehát mindnyájan talpon voltak és
várták az onnan érkező telefont. Ha megérkezik Stauffenberg ártatlannak tetsző jelszava, tudni
fogják, mit tegyenek – gyakorlat ürügyén készenléti állapotba helyezték a berlini helyőrség több
erős alakulatát – adott parancsra aztán ezeknek kellett elfoglalniuk a fontosabb középületeket,
állami és katonai hivatalokat, valamint a város közlekedési csomópontjait. Akkor csapnak le a
fontosabb náci vezetőkre is, akiket egytől egyig elfogni szándékoztak.

Tizenegyre érkezett a tanácskozás színhelyére, de még sokáig kellett várniuk Hitlerre. Addig hát az
ezredes beszélgetett Keitel marsallal, aztán kiment a mellékhelyiségbe. Bár csak egyetlen keze volt,
sőt azon is csak néhány ujja, ügyesen tudott már bánni a táskával és a bombával is, beélesítette a
szerkezetet. Ezúttal csak 10 percre állította – és visszament a terembe, a táskát letette a
térképasztal lábához, maga mellé. Valahol a tudatában ösztönösen is számolta a múló
másodperceket, perceket. Hitler hallgatta egyik tisztje előadását, a térképet nézte. Múltak a percek.
Stauffenberg természetesen nem akart meghalni, márpedig ha még ott marad, ő is odaveszik. Ezért
néhány perccel a bomba robbanása előtt félhangon azt mondta szomszédjának, fontos telefont kell
elintéznie – kiment és a táskát az asztal lábához támasztva hagyta.

Nem tudhatta, hogy később valakinek útjában volt a táska, kivette onnan és áttette máshová. Ezzel
a bomba távolabb került Hitlertől és ennek döntő jelentősége volt a hamarosan bekövetkező
detonáció szempontjából.

Stauffenbergnek szerencséje volt – akkor. Kiment a bunkerből és áthaladt a hármas gyűrűn, amely
körülvette Hitler főhadiszállását. Minden gyűrűnél felmutatta a csak oda szóló engedélyét. Közben a
háta mögött bekövetkezett a robbanás. Ezért az utolsó gyűrűn már nem is akarták kiengedni a
repülőtér felé, de ekkor szokásától eltérően kiabálni kezdett és megfenyegette az őrtisztet. Fontos
esemény miatt a vezérkari főnök gépén kell lennie, ott várják – kiabálta, mire a tiszt beijedt és
elengedte. Csakugyan ott volt a repülőgép, de Stauffenberg volt az egyetlen utasa.

A detonációt követő percekben az összeesküvő tábornokok egyike, aki szintén a közelben

tartózkodott, máris leadta a hírt Berlinbe. A jelszó elszáguldott és Berlinben mozgásba jöttek a
várakozó erők.

Eközben a bunkerben hihetetlen zűrzavar volt. Sajnos Hitler megúszta könnyebb sérülésekkel, ami
csodának tűnt – hiszen a mellette állók között is voltak halottak, és az asztal túlsó oldalán is, akik
pedig pontosan ugyanolyan messze voltak a robbanás pontjától, mint ő. Majdnem két órába telt,
mire megállapították a detonációtól széttépett halottak kilétét. Aztán abban sem voltak biztosak, ki
volt ott a robbanás pillanatában és ki nem? Ezzel értékes órákat veszítettek. Majdnem két óra telt el
a detonáció után, ami alatt azt keresték, ki volt a bunkerben, aki nincs most sem az élők sem a
halottak között? Utána lenyomozták, ki távozott és merre?

Az őrség gyűrűin kifelé haladva felfedezték a percre pontos bejegyzésekből, hogy Stauffenberg
ezredes hagyta el a főhadiszállást a detonáció perceiben, majd pedig Berlinbe repült. Világos lett
hát, hogy ő hozta a bombát. De még mindig nem mertek erről hírt adni, hiszen az első órákban az
volt az álláspont a főhadiszálláson, hogy nem közlik a külvilággal a Hitler elleni merénylet hírét. Ez
nagyon rombolta volna a Führer tekintélyét és demoralizálta volna a katonákat. Hiszen ha kiderül,
hogy már egészen a közelébe férkőztek a merénylők, egyben azt is világossá tenné: a legmagasabb
rangú náci hívek és a hadsereg vezetésében is ott vannak az eszme és a Führer ellenfelei!

Persze később mégis ki kellett hirdetni a merényletet. Főleg azért, hogy megakadályozhassák a
merényletet követő berlini puccsot.

Sajnos az egyik összeesküvő tábornok, aki ott volt a főhadiszálláson, nem teljesítette a rárótt
feladatokat. Nem semmisítette meg a főhadiszállás hírközlő berendezéseit, pedig megtehette volna
– lévén az egész birodalom katonai hírközlési rendszerének parancsnoka. Csak blokád alá vette
őket, ez is déli egy órától fél négyig tartott. A távíró– telefon– és rádiós központ hát néma maradt,
de akadtak ott a központot elkerülő vonalak is, ezeken keresztül intézkedhettek azok, akik ezt meg
akarták kerülni.

Viszont míg Himmler és a Hitlerhez hű társaság tagjai azt nem tudták, kik voltak a merénylők és
azok hol vannak most, mit csinálnak éppen? – a merénylők oldalán is szinte teljes volt a homály.
Egyesek közülük úgy tudták, Hitler meghalt, tehát szabad az út és mindent a szerint kell tenniük,
ahogyan azt előre megbeszélték. Mások viszont kósza híreket kaptak a főhadiszállásról, hogy Hitler
él, és nem mertek cselekedni…

Amikor Stauffenberg több mint kétórás repülőút után földet ért Berlinben, rémülten tapasztalta,
hogy még semmi sem történt! A berlini embereik nem riasztották a csapatokat és nem indultak el.
Hát most a telefonba ordította: saját szemével látta a detonációt, a Führer biztosan nem maradt
életben, mozogjanak már!

Fekete felhők gyülekeztek az összeesküvők feje fölött.

Végül is délután fél négykor adták ki a parancsot a Berlin közelében állomásozó helyőrségének,
kezdjék meg vonulásukat a város felé. Hogy elfoglalják kijelölt őrhelyeiket, majdnem két órára volt
szükség. A késés végzetesnek bizonyult, bár mi már tudjuk, amit az összeesküvők akkor még nem
tudtak: hogy Hitler túlélte a merényletet, mi több, gyakorlatilag sebesülés nélkül úszta meg az
ellene indított támadást. Már majdnem véget ért a délután– a merénylettől több mint öt óra lelt el –
amikor az összeesküvők végre kezdték összeszedni magukat. Hittek Stauffenbergnek, aki azt
állította, hogy Hitler meghalt, bár egyes vezérkari tisztek felhívták a főhadiszállást és ott – mivel
már ismét működött a csak leállított, de fel nem robbantott – telefonközpont, azt hallották: volt
ugyan egy „jelentéktelen merényletkísérlet” a Führer ellen, de Hitler él. Ezt aztán vagy elhitték,
vagy nem.

Mindenesetre köreikben is totális zűrzavar uralkodott, miközben a másik oldalon már egyre többet
tudtak és hamar összeszedték magukat. Hitler eszelősen rikácsolt, az összeesküvők fejét akarta, és
ezt ott és akkor természetesen szó szerint kellett érteni. Abban ugyanis senki sem kételkedett
egyetlen pillanatig sem (beleértve a merénylőket is), hogy lebukás esetén az életükkel fizetnek
tettükért.

Von Beck és Stauffenberg a délután közepén már egészen nyíltan akartak harcolni. Körtáviratban
tudatták a hadsereg összes vezetőjével, hogy Hitler halott, vele bukott párt-klikkje is, amely viszont
még nem adta fel és most a hadsereg ellenében szeretné megszerezni a hatalmat. A sereg egysége
érdekében – írták – együtt kell cselekedniük. Céloztak egy homályos „birodalmi kormányra” is,
amely azonban nem volt azonos a náci vezetéssel, de erről többet nem mondtak. E kormány nevében
adták ki utasításaikat.

Ugyanakkor utasításba adták, hogy le kell tartóztatni a Birodalom területén található összes náci
párt– és állami vezetőt, az SS tisztjeit és néhány külön kiemelt minisztérium főbb vezetőit. No és el
kell foglalni azok intézményeit és megakadályozni, hogy bármit is megsemmisítsenek.

De már késő volt – a főhadiszállásról Hitler aláírásával ellentétes parancsok érkeztek minden
katonai vezetőhöz. Azok végül is nem tudták, kinek engedelmeskedjenek. Csak néhányan hitték el
az örömhírt, hogy a Führer halott, és tettek is valamit. Ezek meg voltak győződve, hogy vagy
Himmler, vagy Göring, esetleg Göbbels áll a „Hitler” aláírású táviratok mögött, és bár a Führer nem
él már, valamelyik kreatúrája igyekszik most az ő bőrében átmenteni a hatalmat. És persze – át is
venni azt a hatalmat, a Führer helyét…

Berlinben lassan beesteledett. Még mindig nem lehetett tudni, mi történt Kelet-Poroszországban, a
merénylet színhelyén. Stauffenberg és a többiek erősen remélték, hogy „Hitler kaputt” és így egyre
többen állnak majd melléjük. De a telefonok jobbára hallgattak, és senkiben sem bízhattak. Az a
majdnem harminc tiszt, aki az összeesküvésben részt vett és akkor Berlinben volt, egyre
idegesebben várakozott.

De az az őrnagy, aki a hadosztály Berlinbe irányított katonáit vezette, kétségek között vergődött.
Nem tudta, engedelmeskedjen-e a furcsa utasításoknak? Berlinbe érve végül is előbb Göbbelsnél
jelentkezett. A propagandaminiszter és félelmetes szónok éppen akkor fejezte be beszélgetését
Hitlerrel. A diktátortól tudta meg a merénylet hírét. Amikor az őrnagy jelentkezett nála, azonnal
felfogta, hogy ez az a pont, ahol megszoríthatják az összeesküvők nyakát. Akikről csak annyit
sejtett, hogy azok Berlinben vannak. Nagy találékonyságról tanúságot téve Göbbels azonnal felhívta
a főhadiszállást, Hitlert kérte, majd az őrnagy kezébe nyomta a kagylót:

– Győződjön meg róla, őrnagy, hogy a Führer él és egészséges!

A beszélgetés rövid volt. Amikor az őrnagy letette a telefonkagylót – már tábornok volt. Hitler is
rátapintott a lényegre. Amikor megérezte, hogy az összeesküvők ezt a be nem avatott tisztet akarják
felhasználni Berlin elfoglalására (hisz nekik egyetlen szál katonájuk sem volt), azonnal döntött, és a
maga szempontjából helyesen tette. A maga oldalára állította a tévelygő alakulatokat. Így egyetlen
pillanat alatt megfoszthatta az összeesküvőket, a merénylőket minden eszközüktől…

Hát így történt. Az összeesküvés még azon az estén véget ért. Amit évekig készítgettek elő a habozó
tisztek, és amit végre egyik társuk hajlandó volt megtenni, méghozzá okosan és bátran véghez is vitt
– annak hatását elherdálták a késlekedéssel. Ha okosan és gyorsan cselekednek, talán még annak
ellenére is sikerrel járhattak volna, hogy Hitler életben maradt. De habozásukkal eljátszották utolsó
esélyüket is. Arról nem is szólva, hogy ezzel a semmibe foszlott a nem-náci német nép utolsó
lehetősége is arra, hogy egy évvel korábban befejezze a háborút és megőrizze javait. Akkor talán a
szovjet Vörös Hadsereg sem foglalhatta volna el Kelet-Európát, nem törhetett volna be
Lengyelországon keresztül német területre és nem jöhetett volna létre Európa egyik szégyene, a
keletnémet „ál-állam”. Egyszóval minden másképpen alakult volna több százmillió ember számára.
Ehhez akkor csak annyi kellett volna (vagy így hisszük ma…), hogy azt a bizonyos aktatáskát a
bombával ne tegye valaki pár méterrel távolabb, néhány perccel a bomba robbanása előtt.

Mi történt utána?

Az őrnagy-tábornok továbbmenetelt a középületek felé – de már nem von Beck és társai parancsait
követte, hanem ellenkezőleg, az összeesküvők ellen vonultak fel a csapatok. Még aznap éjjel
öngyilkosságra késztették von Beck tábornokot, aki inkább a főbelövést választotta, semmint hogy a
Gestapo-pribékek kezére adja magát.

Többen választották ezt a módot – már amennyiben katona-bajtársaik törtek rájuk, és felajánlották
nekik a választás lehetőségét. Stauffenberget, Olbrichtot és néhány másik tisztet egy laktanya
udvarára vitték és ott agyonlőtték. Végül is éjfél után stabilizálódott a helyzet, kiszabadították az itt-
ott lefogott SS-eket és Gestapo-sokat. Hitler pedig még az éjjel nagy rádióbeszédet mondott,
amelyben minden rosszat elmondott az ellene merénylőkről és bejelentette, hogy az ügyet a
legszigorúbban kivizsgálják és a lehető legkövetkezetesebben megtorolják. A „következetes” szó
helyett nyugodtan használhatta volna inkább a „könyörtelen” kifejezést. Mert hát az
összeesküvésnek azon résztvevői, akikről ez kiderült és az ellenfelek kezébe kerültek, mind életüket
veszítették.

A modern apostol halála

India 1948

(Mahatma Gandhi)

Ma már kevesebbet beszélnek Gandhiról, keveset hivatkoznak rá. Indiában, az utóbbi évtizedekben
két névrokona, Gandhi asszony és fia, Radzsiv is vezette a kormányokat. Ezért ha ma valaki Indiát
emlegeti és elhangzik a „Gandhi” név, régóta nem egyértelmű, kire is gondolnak.

Ám a huszadik század első felében és közepén ez messze nem így volt.

Csak egy, egyetlen egy és világhírű Gandhi élt. Gandhi, a nagy, a Mahatma. A Tanító, az emberjogi
harcos, a pacifista, vagyis erőszakot ellenző erők zászlóvivője. Egy sajátos új vallás apostola, aki az
erőszak nélküli társadalmat akarta megvalósítani. A huszadik századra jellemző tragikus paradox,
hogy neki – éppen neki – kellett az erőszak áldozatává válnia.

A húszas, harmincas években a világsajtó sokat írt az „apostol” harcairól. Mint jogász, állt ki az
Afrikába hurcolt és ott dolgoztatott indiaiak jogai mellett. Később India függetlenségéért szállt
síkra. Ha kellett, elment Európába is. A passzív ellenállás hívei követték őt és sohasem használtak
erőszakot. Gandhi, ki ruháját maga szőtte – ezzel kényszerítve térdre az angol szövőipar indiai
exportját – mindenben az egyszerűt kedvelte. Hetvennyolc éves lett 1948 elején, és akkor már
régóta nem harcolt.

Hat hónap telt el azóta, hogy az angol gyarmatosítók visszavonulóban voltak ugyan, de egyik utolsó
tettükkel még sikerült éket verniük a szabadságra vágyó indiai nép fiai közé. Kettéosztották az
országot – megalakult Pakisztán a mohamedán indiaiak számára, és maradt a másik, a nagyobb
India, a hinduk számára. Az ország lakossága ezt sokként élte át.

Gandhi már tízegynéhány évvel később – rossz egészsége és magas kora miatt – lemondott a
politikai szereplésről. A Nemzeti Kongresszusban sokáig nem nyugodtak bele, hogy prófétájuk,
vezérük, a csendes szavú, de nagyon karizmás vezetőjük többé rém áll az élükön. De hát ott volt
legkedvesebb tanítványa, akiben megbízott, és akit a maga helyére ajánlott – Dzsaváharlal Nehru. Ő
lett a miniszterelnök és államfő.

Mohandász Karamcsand Gandhit rendkívüli és általános tisztelet vette körül. Még a mohamedánok
többsége is tisztelte őt, hiszen mindig a megbékélést hirdette az emberek között. Nem volt híve
annak sem, hogy a kétféle vallás híveit földrajzilag különválasszák, és külön államokban legyenek
kénytelenek élni azok, akik addig az egyetlen India lakói voltak. De hát itt már nála nagyobb, idegen
erők döntöttek.

Életének utolsó resztben az agg Gandhi ugyan semmit sem tett, mégis dicsőségben élt. Európai
ember számára hihetetlen és voltaképpen érthetetlen dicsfény övezte. Az általános szeretet nap,
mint nap megnyilvánult iránta. A sajtó is foglalkozott vele és a hinduk már életében szinte istenként
bántak vele, úgy viszonyultak hozzá. Azt is megírta a sajtóban egy-egy lelkesebb híve: ha meghal,
istenként fogják imádni.

Ekkor Gandhit oly sok hányattatás után India fővárosában, Delhiben lakott.

A városban mohamedánok, szikhek és hinduk is éltek. A kormányzati negyedek, az állami hivatalok

közelsége gyakran eredményezett tüntetéseket, nagy politikai gyűléseket. Ezeken Gandhi
természetesen sohasem vett részt. A lakosság mindegyik jelentősebb csoportjának voltak Delhiben
tömegei. A vallások, szekták, a társadalmi csoportok, szakmák és főleg a nincstelenek, a falukban
földjüket vesztett parasztok tömegei is ide áramlottak. Törvényszerű volt, hogy időnként az
érdekellentétek összecsapásokba torkollottak. Az indulatok feszültek. És ki is törtek. Néha egy-egy
embercsoport egymásnak esett, olykor boltokat törtek fel, házak lobbantak lángra. Zajlott az élet.

Delhiben Gandhit régi barátja, egy Birla nevű gyáros látta vendégül. Addig lakhatott nála, ameddig
akart – a gyárosnak hatalmas megtiszteltetés volt, hogy Gandhi nála lakik. Naponta egyszer,
délutánonként az öreg megjelent a rá várakozók előtt. Ilyenkor közös imát tartottak, a hozzá
fordulókkal beszélt is. Vigasztalta a rászorulókat, segített, akin tudott. Gandhi ebben a fallal
körülvett villában, biztonságban volt – bár úgy igazán senki nem hitte volna, hogy bárki is bánthatná
India szent emberét. Ha a hinduk gyanakodtak is, eleve csak azt tételezték fel, hogy valamely
elvakult mohamedán emelhetne kezet az ő szent öregjükre.

De nem így történt.

Azt az embert, aki később fegyvert emelt a Mahatmára, Nathuram Godszénak hívták.

Művelt ember volt, több nyelven beszélt. A brahminok kasztjából származott és addig vidéken élt.
Egy nagyvárosban, Púnában szerkesztett egy lapot, merthogy eredetileg újságíró, sőt szerkesztő
volt.

De hogy ilyesmit tegyen, az nem csak úgy véletlenül jutott eszébe. Nem volt őrült és nem vágyott
betegesen a hírnévre sem. Csak éppen a Hindu Mahászabhá, vagyis a nacionalista párt helyi
titkáraként és erőteljes aktivistájaként tevékenykedett.

A párt a mohamedánok ellen izgatta a tömegeket és minden alkalmat megragadott, hogy szítsa az
ellentéteket és gyűlöletet ébresszen más csoportok, népek, nyelvek és persze érdekek iránt. Mint a
nacionalista pártokban szerte a világon, úgy a hindu aktivisták tevékenysége is főleg ebben merült
ki.

Amikor pedig az indiai állam igyekezett az egyes önálló fejedelemségeket, maharadzsákat a

központi kormányzat alá rendelni – mert az 1940-es évek végén még voltak ilyen államok az
államban – akkor a nacionalisták a függetlenségről papoltak és szerették volna továbbra is
megőrizni India mozaik-jellegét. Vagyis hogy hol itt, hol ott létezzenek kicsiny, önálló államocskák és
ne uralhasson mindent az Új– Delhiben hatalomra jutott, nyitott Kongresszus, vagyis parlament.

Ily módon Gandhi, aki az új Nehru-kormánynak régi támogatója volt – és ezt az állapotot, India
függetlenségét is ő harcolta ki – akaratlanul is ezek ellenfele lett. Bár nyilván nem is tudott róluk, de
ha tudott is, nem foglalkozott velük.

Ma már, némi történelmi távlatból elmondható, hogy a nagy politika eseményei tovább tüzelték a
hindukat és mind többeket löktek a nacionalista, szélsőséges áramlat és párt karjaiba. Az, hogy
végül is angol nyomásra leválasztották Indiáról a mohamedán többségű országrészeket és nyugaton
megalakult Pakisztán, keleten pedig az előbb Kelet-Pakisztánnak nevezett terület, amelyből mára az
önálló Banglades lett. A legtöbb hindu ezt igen sérelmezte és küzdött volna ellene. Ugyanakkor
sokan fordultak az ottmaradt, továbbra is Indiában élni akaró mohamedánok ellen.

A Gandhi által inspirált új indiai alkotmányba belekerültek a legfontosabb törekvések – az állam

nem avatkozik a hitéletbe, megakadályozza a nyelvi és vallási csoportok összetűzéseit, igyekszik
ezek felett maradni és pártatlan lenni. Ez sem tetszett sokaknak, mert úgy vélték: India legyen a
hinduk állama, a más vallású és nyelvű népek, csoportok egyenlő jogairól hallani sem akartak.

A nacionalista párt tehát meglehetősen szélsőséges és ortodox álláspontot képviselt. Persze arra
hivatkozott, hogy mivel a mohamedánok is megalakították a maguk hasonlóan szélsőséges
szervezetét, a Muzulmán Ligát, hát ők mintegy annak „ellensúlyát” képezik. Az a párt minden
rendelkezésére álló eszközzel – és ezek egyike volt Godsze lapja is – azt hirdette, hogy Nehru és
társai megalkuvók, akik az angolok talpát nyalják és a függetlenség leple alatt az igazi hindu
érdekek ellen törnek.

Mellesleg Gandhi ellen már régebben is követtek el merényleteket. 1924-ben egyszer bombát
robbantottak a közelében, de sértetlen maradt. De az is megesett, hogy megtámadták azt az újszerű
lakótelepet, ahol az ő filozófiai útját követők éltek. Házakat romboltak le, gyújtottak fel – de
Gandhinak akkor sem esett bántódása. A háború utáni korszakban pedig azért gyűlölték őt a maradi
gondolkodású hinduk, mert az ő művének tartották a kasztrendszer eltörlését, amit
megbocsáthatatlan szentségtörésként értelmeztek és nem felejtették el neki.

Azon is érdemes ám elgondolkozni, hogy tíz nappal a végzetes merénylet előtt már volt egy kísérlet,
amelynek tettesét elfogták. Az sem világos, hogy a hatóság miért titkolta el a dolgot? Mert akkor
nem beszéltek róla – az eseményre csak a másik, immár sajnos „sikeres” merénylet után hívta fel a
figyelmet a hatóság.

1948. január 20-án egy meglehetősen primitív szerkezetet alkalmazott egy merénylő. Kókuszdióba
rejtett robbantótöltetről volt szó. Bár a tettesnél volt egy igazi kézigránát is. A töltet feltehetően
primi tív volta miatt a célponttól elég távol robbant fel és senkiben sem tett kárt. A tettes t
letartóztatták és bizony az is hindu volt. Pandzsáb tartományból menekült, vagyis egyike volt
azoknak a földönfutóknak, akik az országrész leválasztása után mohamedán uralom alatt nem
akartak ott maradni.

Amikor a bomba felrobbant és fekete füstfelhőt árasztott, Gandhi megőrizte nyugalmát. Csak annyit
mondott híveinek, hogy ez apróság, nem is érdemes rá figyelni. Csodálatra méltó módon megőrizte
lelki nyugalmát.

Ekkor elrendelték a Gandhit védő őrség megerősítését és minden hozzá belépőt személyi
motozásnak vetettek alá. Mint látni fogjuk, ez sem akadályozta meg, hogy egy elvakult nacionalista
hozzáférjen.

De lássuk az előkészületeket. A merénylet ötlete már meglehetősen régi volt és a nacionalista

pártban sokan támogatták a gondolatot. Később a hosszú nyomozás és a britmintára végigvitt
bírósági tárgyalás sem jutott dűlőre e tekintetben. Annyi derült ki csupán, hogy a leendő tettesek
három hónappal korábban, tehát 1947 októberében már bizonyíthatóan fegyvereket kerestek
maguknak. Ez a meglehetősen kis létszámú kör akkor már elszánta magát arra, hogy végez
Gandhival, aki szerintük minden nyomorúságuk okozója volt. A tíz nappal Godsze előtti félresikerült
merénylő, a huszonegy éves Madan Lál mellett Nathuram Godsze újságíró és szerkesztő volt ott, no
és egy „kollégája”, Narajám Apte, aki a nacionalista folyóirat harmincnégy éves gazdasági
vezetőjeként tevékenykedett. Mellesleg Godsze alárendeltje volt. Rábízták a technikai előkészítést, a
fegyverek beszerzését is.

A merénylet után még a vádlottak padjára került V. Karkare és D. T. Badge, ők szerezték a

fegyvereket. Még néhány jelentéktelen kiszolgáló személy is belekeveredett a perbe, akik
gyaníthatóan nem is nagyon tudták, miről van szó. A nacionalista párt elnöke is odakerült, mert a
vád szerint ő inspirálta a tettet és jelentős pénzt is ajánlott érte a tetteseknek.

Mindenesetre annyi kiderült, hogy 1948. január elején az összeesküvők már megszerezték a
fegyvereket és lényegében készen álltak tettükre. Nagy bánatukra kiderült, hogy bár igen sok
zavargás zajlik az országban és itt-ott lövöldözések is kitörtek, azért messze nem olyan egyszerű
dolog lőfegyvereket szerezni. Ráadásul több darabot? Nos, ezért tartottak hónapokig az
előkészületek, ám a közben eltelt idő egy csöppet sem vette el a merénylők kedvét.

A legtöbb közös megbeszélésre a nacionalista párt bombayi irodájában került sor, bizonyíthatóan
volt olyan hét, amikor két tanácskozást is tartottak. Bár az is megesett, hogy egész nap együtt
voltak és ott mások is láthatták őket, sőt a pártházban éjszakáztak is – azért általában igyekeztek
óvatosan mozogni. Külön-külön utazgattak a nagy országban és konspiratív módon tartották
egymással a kapcsolatot.

Végül is öt kézigránátot szereztek, de a lőfegyverrel még mindig bajok voltak. „Márpedig legalább
egy revolverre szükségünk van!”, mondotta állítólag Godsze. A nacionalista párt vezére csak
Godszéval és Aptéval tárgyalt, a többieket nem is fogadta. Amit az összeesküvőkkel közölni akart,
ezt a két alvezérén át tette. Megüzente nekik, hogy Gandhi csak egy lesz a sorban, vagyis sok
munka, „szép feladatok” várnak rájuk. „Gandhi után jön Nehru”, jelezte, és hamarosan a harmadik
áldozat – szintén korabeli ismert politikus, a Muzulmán Liga vezetője – nevét is megüzente nekik.

Az összeesküvők tudták, hogy a három célpont közül Gandhi a legismertebb. Az ő meggyilkolása

valóságos jeladás lesz a tömegeknek, hogy ne tűrjék tovább a kasztokat elsöprő, az országot
kiárusító és megosztó politikusok hatalmát, söpörjék el ezt a kormányt és persze – remélték a
nacionalisták – ekkor majd ők jutnak a magasabb helyekre.

Gandhi persze anélkül, hogy tudott volna róla, még olajat is öntött a tűzre. Például muzulmán
politikusokat fogadott a házában és úgy tárgyalt velük, mint egyenrangú emberekkel… Ezt a
nacionalisták el nem tűrhették és lapjaikban is folyton Gandhi szemére hányták ezt az „illetlen”
viselkedést. Hiszen ők a legszívesebben egy kanál vízbe fojtották volna India összes iszlámvallású
lakóját. Azt is szemére vetették, hogy „kozmopolita” – a nacionalista politikusok szókincsében ez
valamiféle káromlásnak számít, holott a huszadik-huszonegyedik században másfajta nemzetközi
élet, mint a „kozmopolita” jellegű, már el sem képzelhető.

Végül is a merénylők kitűzték a tett idejét és színhelyét: január 20-a, Új-Delhi. Különböző városokból
indulnak, és majd egy nappal korábban találkoznak, tervezték. Apte és Godsze repülőn mentek
Delhibe, bár a jegyeket hamis néven vásárolták. A többiek a vonatot választották.

Aznap reggel közülük többen taxival mentek a Birla-villához, hogy felderítsék a terepet. Apte egy
ürüggyel be akart jutni Gandhi titkárához, de az őrség eltanácsolta. Erre elkullogtak, de azért
közben alaposan szemügyre vették a kapun át látható kert-részletet. Felmerült az a terv is, hogy
Madan Lál önmagát fotóriporternek álcázza és elhelyez két gránátot a kert két pontján. Majd
amikor azok felrobbannak és pánikot keltenek, akkor lecsapnak a közelben várakozó többiek.
Vitatkoztak, az is felmerült, hogy csak elrabolják Gandhit és majd kényelmesebben, valami
rejtekhelyen végeznek vele. De ezt elvetették.

Visszamentek a nacionalista párt helyi irodájába, ez volt a támaszpontjuk. Itt végre megkapták azt a
három revolvert, aminek beszerzése oly sok gondot okozott előzőleg. Persze a robbanóanyagokat
sem hagyták ott. Mivel akkor látták először a fegyvereiket, ki akarták őket próbálni. Hát megint
taxit fogadtak és kihajtottak a városból egy útszéli bozótosba. Ott készítették el azt a primitív
bombát egy kivájt kókuszdió héjában, majd lőgyakorlatot rendeztek. Az egyik fegyverrel valami baj
lehetett, mert lövedékei nem is jutottak el a célig. A másik csütörtököt mondott, erre dühöngtek egy
sort. Próbálták megjavítani, de annyira azért egyikük sem értett hozzá, hogy ez sikerülhetett volna.
Mégsem adták fel. Visszamentek a városba és délután ötkor a sok száz Gandhi-hívővel együtt ők is
ott toporogtak a Birla-villa kapuja előtt.

Hogy nem voltak gyakorlott merénylők, azt a további események bizonyították.

Gandhi délután ötkor a szokásos módon elkezdte nyilvános imáját. A kaput megnyitották,
beengedték az embereket és hamarosan felbukkant maga a Mahatma is.

Egymást bátorítgatták és mindegyik azt szerette volna, ha a többiek őt hősnek látják. Megegyeztek
Madan Lállal, mit kell mondania a hatóságoknak, ha elfognák őt. Természetesen egyetlen szót sem
szólhat a társairól és arról sem, hogy mindez egy összeesküvés része volt.

A január 20-ai terv úgy szólt, hogy Madan Lál a kókuszbombával nagy zűrzavart kelt, ezen idő alatt
Godsze, Apte és egy harmadik társuk Gandhi közelébe jut és revolverlövésekkel végeznek vele…

Ehhez képest a kivitelezés egy rossz filmvígjátékra emlékeztetett. Ugyanis a döntő pillanatban a
fiatal Lál kivételével mindenkinek inába szállt a bátorsága!

Madan Lál meggyújtotta a bomba zsinórját és besodródott a tömeggel. Társai követték. Aztán Lál
eldobta a kókuszbombát, az felrobbant és nagy zajt csapott, jókora füstöt eresztett. Most kellett
volna akcióba lépniük a többieknek – ehelyett azok megfutamodtak!

Nem szóltak egymáshoz, ez valahogy ösztönös volt. Egyik sem beszélte rá a másikat semmire, csak
rohantak, ahogyan a lábuk bírta! Mivel a tömeg is szétszaladt, hát senkinek sem tűntek fel. Egymást
előzgetve szaladtak a taxijukhoz, rémülten beugrottak és úgy elporzottak a helyszínről, hogy nem is
néztek hátra – mi történt a többiekkel?

Madan Lált, mint már korábban írtuk, elfogták. A hatóság elhitte, valóban csak egy pandzsábi
menekült, aki nem akart a muzulmánokkal maradni és most a helyét keresi a világban.
Mindazonáltal természetesen letartóztatták és vádat emeltek ellene.

Január 20-án este tehát a kudarcot vallott merénylők eggyel kevesebben ugyan, de még szabadlábon
voltak. Bíztak abban, hogy Madan Lál nem beszéli ki titkaikat. Ezért tovább terveztek. Remélve,
hogy a merénylet miatt nem változtatják meg Gandhi programjait, vagy az nem utazik el hirtelen a
városból. Remélték, a hetvennyolc éves férfi már nem szívesen vállalkozna egy hosszabb útra.
Különben is tudták, hogy Gandhi nem fél a merénylőktől, ezt az „apostol” számtalan alkalommal
nyilvánosan is elmondta.

Okulva a tapasztalatokból, úgy döntöttek, hogy a második alkalommal nem gránátot, hanem
okvetlenül revolvert használnak. Most egy újabb hetükbe került, míg szereztek egy olyan pisztolyt,
amelynek működésében immár száz százalékig biztosak lehettek. Sokféle illegális kereskedővel
találkoztak, járták a bazárokat és gyanús címeket. Rengetegen akartak rossz fegyvert rájuk sózni,
de most már csak akkor álltak szóba az árussal, ha az megengedte, hogy a vételár kifizetése előtt
kipróbálják a fegyvert. A legtöbben ezt hallván azonnal eltették az árut és szótlanul mentek a
dolgukra…

Végül persze sikerült beszerezni egy működőképest. De az meg olyan drága volt, hogy alig tudták
kifizetni. A náluk lévő korábbi rossz fegyvereket is beszámították volna az árba, de a kereskedő
hallani sem akart róla. Egyáltalán elmondható, hogy ezek az összeesküvők nagyon kezdők voltak.
Eleve nem lett volna szabad hármasban menniük egy-egy kereskedőhöz, és a régi fegyvereket
emlegetni. Így együtt látták őket, ami később nagyon megkönnyítette a cinkosok összefogdosását.

Végül is a merénylet előtti napon hárman utaztak Delhibe: Godsze, Apte és Karkare. Lassan
kialakult köztük egy rangsor. Godsze látszott a leghatározottabbnak, aki tudta, mit akar és már
senkiben sem bízott. Ezért úgy döntöttek, ő lesz a legfőbb próbálkozó. Hátha neki sikerül? De azért
a többiek sem akartak kimaradni a dologból. Csak hát mivel egyetlen használható fegyverük volt,
ráhagyták a tettet Godszéra.

Aki viszont biztos volt benne, hogy ezúttal Gandhi nem menekül meg.

Az összeesküvők a pályaudvar menti kis szállodában húzták meg magukat. Remélték, ott
maradhatnak az utolsó óráig, minél kevesebbet szerettek volna mozogni az utcákon. De a szállodai
szobából már kora délután kitették őket, utána csak kóvályogtak a városban, várva az idő múlását.
Nem volt éppen jó kedvük.

Végül eljött az idő és öt óra előtt ők is ott voltak a Birla-villa előtt. A kapu megnyílt és beengedték a
látogatókat, akik Gandhival közösen akartak imádkozni. Godsze is a tömegben volt, senki sem
figyelt fel rá. A revolvert ruhájába rejtette és már nem törődött a társaival – nem érdekelte, követik-
e, avagy kint maradnak, hogy őt „biztosítsák”. Gyávák! – jelent meg ajka szélén egy megvető mosoly,
amikor az emberek között ő is a virágokkal díszített kertbe igyekezett.

Gandhi öt óra után három perccel bukkant fel. Nagyon nehezen mozgott már, két rokona támogatta
kétoldalról. Ezért elég lassan lépegetett. Egy terasz lépcsője választotta el őt a tömegtől. Az
emberek mind hajlongtak előtte és összetett tenyerüket mutatták feléje, üdvözletük és tiszteletük
jeléül. Maga Gandhi végig mosolygott, és a teraszra érve elengedte kísérőit, hogy mindkét kezével
üdvözölhesse azt a körülbelül kétszázötven-háromszáz embert, aki aznap eljött hozzá.

Ekkor vált ki a tömegből Godsze. A harminchét éves férfi fürge léptekkel felszaladt a lépcsőn, kicsit
görnyedten. Azt hitték, egyike azoknak, akik nem bírják visszafojtani a lelkesedésüket és legalább a
szent öregember ruháját szeretné megérinteni egy pillanatra. Mielőtt bárki is közbeléphetett, vagy
észrevették volna, hogy mit húz elő a ruhájából – máris ott volt Gandhi előtt.

Olyan közelről adta le lövéseit, hogy szinte érintette a férfi testét. Több golyót eresztett Gandhi
testébe, aki azonnal összerogyott.

Az ott lévő közönség nagyobbrészt teljesen bénán szemlélte az eseményeket. Olyan gyorsan zajlott
le minden, hogy az emberek jószerével azt sem fogták fel: itt valami merénylet történt, az a
felszaladó idegen bántotta az öregembert. Csak egy amerikai turistának volt annyi lélekjelenléte,
hogy elkapja Godszét. Erre végre a jelenlévő hinduk közül is több férfi vetette magát a merénylőre.
Mások persze inkább Gandhihoz rohantak.

Godszét fogták és ütötték, ahol érték. A spontán harag ekkor tört ki az emberekből, hisz végre
felfogták, mi történt. Közben a kaputól odarohantak a házat őrző rendőrök is és letartóztatták a
tettest.

Közben Gandhit felemelték és vitték be a házba. Szemüvege leesett, a szeme csukva volt, de az arca
nyugodt volt, fájdalmat nem mutatott. Majdnem fél óráig élt még az egyik földszinti hálószobában,
ahová hamarjában bevitték. Ott halt meg, már nem tért eszméletre.

Halála szerte Indiában nagy felháborodást szült. Még utcai zavargásokra, fosztogatásokra és
rendbontásokra is sor került. Először az emberek meg voltak győződve, hogy a tettes csak
muzulmán lehetett, hát sokfelé a helyi iszlám közösségek ellen fordultak. Majd amikor híre jött,
hogy egy hindu ölte meg Gandhit, az emberek tanácstalanok lettek. Utoljára pedig fény derült arra
is, hogy miféle politikai csoportosulás híve Godsze – akkor aztán a tömeg a nacionalista párt ellen
fordult. Számos városban feldúlták, lerombolták székházait, szétkergették híveit.

Mi történt utána?

A hatóság bejelentette, hogy a Gandhi-elleni összeesküvés tulajdonképpen behálózta az országot. És

mindenütt lecsaptak a nacionalista párt székházaira – valóban sokfelé találtak fegyvereket,
robbanóanyagokat is. Több maharadzsát is letartóztattak, akik nagy vagyonukból ezt a mozgalmat
támogatták. Később bebizonyosodott, hogy a merényletekhez is volt közűk. Ami a Godszén kívüli
merénylőket illeti, majdnem három hétig tartott, míg a hatóságok tisztában láttak az ügyben.

Már tudták, hogy kapcsolat volt a január 20-ai és a január 30-ai merényletek között. Végül persze
nem kellett sokáig nyomozniuk, hogy lassanként kiderüljön az igazság és pár héttel később a
merénylet összes résztvevője a vádlottak padjára került. A tárgyalásig viszont több mint két hónap
telt el. Kétszáz tanút és szakértőt is megidéztek – az újonnan alakult Indiai Köztársaság vezetésének
fontos volt, hogy nyilvános perben, a jogi normákat követve, mondhatni tehát „hibátlanul” tárgyalják
az ügyet.

A tárgyalást a delhi-i Vörös Erődben, ebben a történelmi épületben rendezték meg. Ott voltak a
világsajtó képviselői is. Mindenki tudta, hogy itt nem csupán a két tettesre mondanak majd ítéletet,
hanem a nacionalista pártra is. Annak pedig egymillió tagja volt szerte az országban és bár a
forrongások idején meghúzta magát, azért számítani lehetett a tagok valamilyen, akár erőszakos
reakciójára is.

De ez nem ijesztette el a hatóságokat és a bíróságot. Godsze mellesleg csalódást okozott

elvtársainak, hiszen meglehetősen zavartan viselkedett, és amit előadott, az is eléggé zavaros volt.
Hol azt bizonygatta, hogy ő voltaképpen nagy tisztelője volt Gandhinak, hol meg azt állította, hogy
nem is tehetett másként, mert a Gandhi-félék nagy veszélybe sodorták az országot, a hazáját.

Godsze még azt is előhozta – netán önmaga védelmében? –, hogy mielőtt leadta volna a három
halálos lövést, tisztelete jeléül meghajolt áldozata előtt…

Azt is állította, hogy miután lelőtte Gandhit, a saját fejéhez emelte volna fegyverét, hogy végezzen
magával – de ebben a rárohanó emberek megakadályozták… de amikor aztán „belelendült” a
magyarázatokba, már hosszan és összefüggően szidta Gandhit és minden lehetséges rosszat
elmondott róla. Nem érteni, hogy akkor miért tisztelte volna annyira?

Persze a nyomozás során először azt állította, egyedül volt és nem voltak cinkosai. De hát lassan
előkerültek a bizonyítékok, sokan látták őket együtt Delhiben és nem csak ott. A fegyverkereskedő,
a szállodás és számos más vallott társai ellen is. Godsze szavait maguk az indiaiak nem érezték
annyira „fasisztának”, mint a külföldi újságírók, akiknek volt már tapasztalatuk és sokfelé hallottak
efféle eszméket hirdetni – főképpen néhány évvel korábban a hitleri vagy mussolini-i fasiszta
rendszerekben…

Végül aztán azt mondta: „Egy hang szólalt meg bennem. Az parancsolta, hogy öljem meg Gandhit,
és én nem tehettem mást, mint engedelmeskedtem ennek a belső parancsnak.”

A tárgyalás majdnem fél évig tartott kisebb szünetekkel. A többi vádlott közül csak egyik vallotta be
az összeesküvést, mások tagadták. Legfeljebb politikai tárgyú beszélgetések zajlottak közöttük –
állították. Az ügyvédjeik siettek hozzátenni, hogy az effajta beszélgetést nem lehet
bűncselekménynek tekinteni…

Végül is megszületett az ítélet. Mint az várható volt, Nathuram Godszét és hű társát, Narajám Aptét
halálra ítélték. Madan Lál, az első sikertelen merénylet „kivitelezője” és négy kisebb jelentőségű
társa életfogytiglani börtönt kapott, a nacionalista párt vezérét pedig – mivel nem tudták
rábizonyítani, hogy aktívan segítette volna a merénylőket, azok pedig vallomásaikkal szintén
mentesítették őt – kénytelenek voltak felmenteni.

A vádlottak persze valamennyien fellebbeztek és ez is elvett egy kis időt. Végül is a két halálos
ítéletet nem változtatták meg. Gandhi gyilkosának és cinkosának halnia kellett. 1949. november 11-
én hajtották végre rajtuk az ítéletet. India pedig a korábbi 600 kisebb-nagyobb államból,
maharadzsa-birtokból egységes állam lett.

Az ENSZ-főtitkár rejtélyes halála

Kongó 1961

(Dag Hammarskjöld)

A történészek azokban az években elfogadták azt a spontán megjegyzést, hogy „1960 Afrika éve
volt”.

És ez nem véletlen. Valóban úgy látszott, hogy a „hosszú álom” kezd véget érni. A tizenkilencedik
században, sőt néhol már évszázadokkal korábban gyarmati sorba taszított földek lakói sorban
nyerték el függetlenségüket. Ezt az esetek többségében ugyan nem saját küzdelmüknek
köszönhették – ilyen mindössze néhány országban, helyesebben gyarmaton zajlott – inkább az
európai gyarmattartókra nehezedő társadalmi nyomás és politikai kényszer okozta mindezt.

A helyzet végül is az volt, hogy 1960-ban körülbelül 45-50 új ország neve jelent meg a földrész
térképein. Azelőtt soha nem zajlott le ennyi és ilyen nagymértékű politikai változás ilyen rövid idő
alatt. Anglia, Franciaország, Spanyolország, Belgium sorra vonult vissza, egyedül Portugália maradt
még másfél évtizedig egynémely gyarmatán.

1960-ban és 1961-ben a legtöbb baj Kongóban történt. Ez régebben Belgium gyarmata volt és mivel
az ország ásványi kincsekben igen gazdag – máig a Föld egyik leggazdagabb lelőhelye – hat ott
érthető módon számos erő kelt birokra. Idegen hatalmak és főleg nagy nemzetközi vállalatok is
szerették volna megtartani vagy megszerezni az értékes bányákat.

Katanga tartomány látszott a legértékesebbnek. Nem véletlen, hogy ott hamarosan néhány helyi
politikus kikiáltotta a független államot. Ez a Katanga mai tudásunk szerint meg tudott volna állni a
lábán, mint önálló ország. Hiszen ennél sokkal gyengébbek léteznek mind a mai napig. Olyanok,
amelyeknek nincs annyi ásványi kincsük, gyérebb a lakosságuk, szervezetlenebb a közélete, stb.

A nagyhatalmú helyi politikus, Csombe állt a szakadárok élén. Akkoriban a sajtó sokat írt arról, ki
mindenki áll vele szemben – és kik állnak mögötte. Ma már ennek koránt sincs akkora jelentősége,
különösen nem a főtitkár elleni merénylet szempontjából.

Az ENSZ kénytelen volt beavatkozni a kongói eseményekbe. Már 1960-ban olyan súlyos harcok
dúltak azon a földön, hogy ENSZ-csapatokat vittek oda és ejtőernyősök is kerültek az országba. A
sokak szerint túl gyorsan, kellő átmenet nélkül megadott függetlenség senkit sem elégített ki,
elsősorban nem azokat a belga és más nemzetiségű föld– és bányatulajdonosokat, akik vagyonukat
féltették, no és számos nemzetközi vállalatot és tőzsdést, akik kongói részvényekben tartották
vagyonukat. Arról nem is szólva, hogy hamarosan belvillongások törtek ki a hatalomhoz jutott helyi
fekete politikusok között – mindegyik mögött valami egyéb erők álltak… a baloldallal kacérkodó
Lumumbát leváltják, később elfogják és kivégzik. Csombe Katangát független államnak nyilvánítja.

A zavaros helyzetben polgárháború tört ki nagyon sok áldozattal, egymást érték a felkelések a
hadseregen belül is. Az ENSZ-csapatok is nemegyszer harcban álltak. A világszervezet úgy döntött,
megakadályozza az új ország szétdarabolását, ezért például Katanga elszakadását is ellenezték és a
nemzetközi csapatokat ezért vetették be. De már akkor sem volt egyöntetű ennek támogatása. És
amikor mégis úgy döntött az ENSZ, hogy nagyszabású fegyveres „rendőri” akcióval lép fel a
Kongóba jött idegen zsoldosok ellen, lényegében a többi új afrikai és számos ázsiai országnak tett
engedményt – a Biztonsági Tanácsban igen nehéz volt „keresztülverni” a javaslatot.

Az ENSZ kéksisakos katonái azonban harcba léptek, sokszor az angol és a belga kormány ellen,
amely titokban azért a zsoldosokat is támogatta. Ugyanis előállt az a furcsa és addig soha nem
tapasztalt helyzet, hogy számos idegen, nem afrikai vállalat érdekei pontosan megegyeztek helyi
feketebőrű kiszolgálóik, híveik, olykor cinkosaik érdekeivel – és ezek a fekete-afrikai politikusok
Európában toboroztak maguknak fehér zsoldosokat, hogy azok vegyék fel a harcot az ENSZ
kéksisakosaival!

A legnagyobb szabású ENSZ-akció 1961 szeptemberében indult. A világszervezet főtitkára

akkoriban a svéd Dag (Hjalmar) Hammarskjöld volt. Személyesen is Kongóba utazott, sőt a
környező, akkor még javarészt angol és francia befolyású fővárosokban is tárgyalt. Katanga a sok
ezer fehér zsoldosa révén nagyon erős volt és eljött a pillanat, amikor azok erősebbnek bizonyultak
a kéksisakosoknál. Bizony Hammarskjöldnek el kellett volna repülnie Katangába, vagy bármilyen
más módon találkozni a mindenfelé gyűlölt Csombéval, „Katanga állam” miniszterelnökével, a
szakadárok fejével, a polgárháború egyik előidézőjével. Akit ugyanakkor sokan csak az ásványokban
oly gazdag területet tovább is ellenőrizni akaró fehérek bábjának tartottak.

Hammarskjöld békepárti volt. De mivel ENSZ-főtitkárként soha nem állhatott senki oldalára sem,
hát természetesen minden oldalról szidták, sőt itt-ott gyűlölték is. Mivel a keleti kommunista
államok az élen Moszkvával mindent megtettek azért, hogy felforgatva Afrikát ott baloldali
kormányokat hozzanak létre – nem szenvedhették a főtitkárt, aki mértékletes, kiegyensúlyozott
politikát folytatott, persze nem csupán afrikai kérdésekben. A Nyugat sem volt elragadtatva tőle,
hiszen nemegyszer leleplezte a gyarmattartó hatalmak üzelmeit azon a földrészen. De
Hammarskjöld legnagyobb baja az volt – és a jelek szerint ez okozta különös halálát is –, hogy
vezetése alatt az ENSZ belebonyolódott egy kilátástalannak tűnő helyzetbe. Kéksisakos katonák
kerültek szorongatott helyzetbe Katangában és bizony személyesen kellett a helyszínre mennie.
Hogy ott egyezkedjen a szakadárok dölyfös, diadalmaskodó vezérével, hogy az ő neve is odakerüljön
egy fegyverszüneti egyezségre Csombe neve mellé, aki ilyen szégyenletes helyzetbe kergette a
világszervezetet!

Nos, bár a főtitkár elrepült Kongóba, hogy megtegye ezt a rossz és számára minden bizonnyal
megalázó lépést – valami történt útközben. És ő már nem érkezett meg élve.

1961. szeptember 17-ről 18-ra virradó éjszakán történt.

Az előző hetekben kudarcot vallott az ENSZ akciója, hogy elűzzék az idegen zsoldosokat, Katangát
ismét Kongóhoz csatolják és Csombéval leszámoljanak. Ezt látva Hammarskjöld Rhodesiába repült,
amely akkor még angol gyarmatként Nagy-Britannia legjobb „támaszpontjának” számított. A
fehérek uralmáért a végsőkig küzdeni akaró fehér telepesek államaként ismerték. Mondani sem
kell, hogy a rhodesiai fehérek támogatták Katangát és Csombét – hiszen minél kisebb és több
szomszédjuk lesz a jövőben, annál erőtlenebbek lesznek ezek a kis afrikai államok. Arról nem is
szólva, hogy a legtöbbjüknek üzleti érdekeltsége volt az egykori belga gyarmaton.

Az ENSZ főtitkára hát ide érkezett, amikor hírét kapta, hogy a világszervezet ír katonáit körülvették
a feketék és a fehér zsoldosok, hogy azok hamarosan kénytelenek lesznek megadni magukat. Egyes
nyugati körök nem átallották azt hangoztatni, hogy Kongó ENSZ-megszállása a hitleri náci
megszálláshoz hasonlít… a főtitkár nem volt olyan népszerű, mint egy évvel korábban – végső soron
senki sem volt vele megelégedve. Ez rányomta bélyegét a kedélyére. Sokfelé Nyugat-Európában és
Amerikában Katanga-barát körök alakultak, ezek pénzzel, sőt illegálisan fegyverekkel is támogatták
a szakadár „államot”.

Hammarskjöldnek tehát sokakkal kellett szembenéznie, amikor az ENSZ megbízatása alapján

odavezényelte az ENSZ-katonákat. És amikor azok szorult helyzetbe kerültek, csak őt hibáztatták
érte.

Szeptember 17-én Ndolába akart eljutni, az odavezető légifolyosó azonban Katanga fölött vezetett.
Úgy volt, hogy a főtitkár Ndolában, még angol befolyás alatti területen találkozik a katangai
megbízottakkal és ott tárgyalnak a fegyverszünetről. A főtitkárnak a későbbi tanúvallomások szerint
nem volt jó kedve. Ami nem is csoda. A máskor kifogástalan úriemberként viselkedő Hammarskjöld
azon a délutánon és estén igencsak mogorva benyomást keltett.

A ndolai repülést igyekeztek – volna – a legnagyobb titokban megszervezni. Rögtön felmerült a

lehetőség, hogy a gépet katangai erők megtámadhatják. Katanga deklaráltan ellenségének tartotta
az ENSZ-erőket, és ha elterjed a hír Afrika délnyugati részén: az ENSZ főtitkára itt repül éppen –
vadászgépeket küldhetnek ellene.

Mert egyfelől az ENSZ nem tudott védelmet biztosítani a főtitkár gépének, hisz a világszervezetnek
csak szállítógépei voltak a térségben. Ugyanakkor Katangának volt tíz gépe, ezek nagyobbrészt
német és brit gyártmányok voltak. Ám akadt ott két francia gyártmányú, sugárhajtású vadászgép is,
ezeket szintén zsoldos pilóták vezették. Ezeknek a gépeknek köszönhette Katanga, hogy meg tudta
akadályozni: az ENSZ segítséget vigyen körülzárt csapatainak. Az egyik ilyen géppel már több a
szállítógépet lelőttek, és szinte uralták a térség légterét. Az ENSZ-nek nem voltak támadó gépei, így
esély sem volt a hatékony védekezésre, főleg nem ellentámadásra.

Ezért igyekeztek titokban tartani a főtitkár útját. Arról még a világ közvéleménye sem tudott.

A főtitkár gépe még alkonyat előtt szállt fel. Tudatosan halasztották ilyen sokáig az indulást,
remélve, hogy éjszaka nem találnak rájuk az ellenséges vadászgépek (arrafelé akkoriban alig
létezett földi radarberendezés).

A rádióbeszélgetésekben sem említették az igazi célt, de a repülés tervezett útvonalát sem. A gépet
hattagú svéd személyzet vezette, csupa tapasztalt és régi repülős. Mindnyájan fejenként legalább 7
ezer órát repültek. A gépre került még a főtitkár személyes testőrsége, amely posztjához illően
igencsak nemzetközi volt: egy amerikai, egy ír és egy francia őrmester, valamint két svéd katona
szállt a gépre. Mindnyájan számos fegyvert és több láda lőszert is vittek magukkal. Ott volt két
főtitkári tanácsadó is, mindkettő amerikai: Wieschoff és a nevéből ítélve magyar származású Fabry,
ez utóbbi az ENSZ kongói irodáját vezette. Hammarskjöld két titkára, egy nő és egy férfi is velük
tartott. Összesen tehát tizenhat utas szállt a gépre – ennek azért van jelentősége, mert később
elterjedt a hír, hogy volt a gépen még egy rejtélyes, tizenhetedik személy is. Ez azonban nem nyert
bizonyítást.

Hammarskjöld az utolsó pillanatig habozott, hogy egyáltalán elmenjen-e? Élete nagy veresége lesz a
dolog, ha egyezséget köt a szakadárokkal, akik a jelek szerint legyőzték az ENSZ-t. Sejtette,
főtitkári székébe is kerülhet a dolog. Még sokáig habozott. Nyilván akkor is, amikor már a levegőbe
emelkedett a gép.

Beállt az éjszaka.

Hogy a titkot nem jól őrizték, az biztos – ugyanis alig tíz perccel a gép indulása után a világ nagy
hírügynökségei gyorshírben jelentették: az ENSZ főtitkára úton van Ndola felé, hogy ott tárgyaljon
a szakadárok vezérével, Csombéval. Így hát az ellenségek is tudomást szerezhettek a repülésről.

Az éj szakában repülő gép egy ideig teljes rádiócsöndben haladt. Kongó területe fölött nem
rádióz tak, és csak később, Tanganyika és általában brit terület fölött szólaltak meg, de ott is ritkán
és röviden. A salisbury-i repülőtérnek, majd Ndolának jelezték, hogy közelednek.

Éjjel fél tizenkettő után pár perccel a kapott hírből a ndolai ügyeletes repülésirányító
megállapította, hogy a gép pontosan 45 perc múlva érkezik.

Harmincöt perccel később, vagyis tíz perccel éjfél után – már 1961. szeptember 18-a volt – utoljára
jelentkezett rádión a főtitkár pilótája:

„Látom a fényeiket. Ndola fölött vagyok, ereszkedem.” Más gépektől nem kellett tartani, ekkor
feltehetően nem volt más gép az egész légtérben. Vagy úgy hitték. Mindenképpen hagyták hát
repülni a gépet, nem kellett attól tartani, hogy összeütközhet egy másikkal. Radar nem volt. A
reptér engedélyt adott az ereszkedésre – a gép ekkor 1800 méter magasan haladt, és a
rádiókapcsolat véget ért.

Később földi szemtanúk azt állították, hogy a gép egy perccel később már nem Ndola felé repült,
hanem észak-nyugati irányban távolodott. Vagyis az utolsó percekben irányt változtatott. De kinek
az utasítására?

A következő évben a legvadabb történetek keltek szárnyra, ráadásul kiderült: nem alaptalanul.
Létezett egy európai zsoldosok és kalandorok által szőtt összeesküvés, amelyről minden
valószínűség szerint Csombe is tudott, sőt azzal egyetértett. El akarták rabolni az ENSZ főtitkárát,
hogy ennek az értékes túsznak a birtokában kizsarolhassák a kéksisakos katonák távozását
Katangából. Hiszen ha az ENSZ győz, akkor vége Csombe uralmának, őt is börtönbe vetik, az
európai zsoldosokat internálják, és Katangát ismét beolvasztják Kongóba. Ez nem volt titok, inkább
az ENSZ hivatalosan deklarált célja. Ha viszont sikerült elrabolni a főtitkárt, ezzel a „tárgyalási
alappal” megváltozik Katanga helyzete és talán sikerül kivívniuk a tartomány, mint önálló állam
függetlenségét.

Már ki is jelölték azt a belga kalandort, aki majd fellopózik a gépre, ott elrejtőzik, és Ndola
környékén vagy előbb közbelép, fegyvert fog mindenkire, vagy csak egy gránáttal a kezében
megzsarolja a személyzetet, a gépet pedig a katangaiak kezén lévő egyik reptérre viszi… a dolog
nem látszott kivihetetlennek, ugyanis a főtitkár gépe indulás előtt legalább egy óra hosszat
őrizetlenül állt a reptéren!

De nem szereztek bizonyosságot arra, hogy valóban volt-e idegen a fedélzeten – mint már írtuk. És
ha elrejtőzött egy ember mondjuk a csomagtérben – akkor miért várt volna teljes hat órát, és csak
az utolsó pillanatban ugrik elő, amikor a gép már majdnem leszáll a célban? Ráadásul a Csombe-
pártnak éppen azon a napon nem állt érdekében elrabolni a főtitkárt, hiszen Hammarskjöld éppen
azért ment Ndolába, hogy ott megegyezzen Csombéval, és ezzel mintegy legalizálja „Katanga
független államot”…

Nem tudható hát, mi is történt. Most ott tartunk, hogy éjfél után tíz perccel utoljára jelentkezett a
gép pilótája, aztán csönd volt az éterben. A ndolai brit repülőtér betonján tízegynéhány angol-
rhodesiai vadászgép is állomásozott, a repülőtér tanácskozótermét felkészítették Hammarskjöld és
Csombe tárgyalásaira. Ndola közepes nagyságú iparváros volt akkor egy rézkitermelő hely
közelében, vasútvonallal és jól felszerelt repülőtérrel.

Még alkonyatkor megérkezett Csombe gépe, és a tárgyalásokat közvetítő angolok vele szemben is
ugyanolyan kifogástalanul viselkedtek, mint tették volna azt a főtitkárral – ha megérkezik. De lám,
elmúlott éjfél, majd a rádión is jelentkezett a pilóta – aztán csak a vészterhes csönd uralta az étert.

De senki sem nyugtalankodott. A gép nem szállt le – tehát Hammarskjöld megváltoztatta szándékát,
mégsem akart tárgyalni Csombéval és elrepült – értékelték a ndolai angolok a dolgot. Mi több,
egyáltalán nem rendeltek el riadót, mert úgy vélték, nem volt vészhelyzet, a géppel nem történt
semmi baj. Viszont hajnali kettőkor értesítést kaptak a hatóságok, hogy egy Mufulira nevű helyiség
közelében nagy tűzvészt látni. De ezt nem kapcsolták össze a főtitkári gép sorsával.
Így aztán csak másnap reggel – amikor körberádiózták és telefonálták az összes repülőteret, olyan
távolságban, ahová a főtitkár gépe a rendelkezésére álló üzemanyaggal még eljuthatott, – vertek
riadót. Hiszen a gép sehol sem szállt le!

Amit később a hatóságok megállapítottak, nem volt túl szívderítő. Az aprólékos nyomozás során
bebizonyosodott, hogy amikor a pilóták már látták Ndola fényeit és a gép leszálláshoz készülődve
alaposan csökkentette magasságát, valaminek történnie kellett a fedélzeten. Vészhelyzet volt-e vagy
sem? Mindenesetre aligha műszaki dolog történt, mert akkor a pilótának lett volna ideje rádión
riasztani a ndolaiakat. A gép túl alacsonyan repült, az őserdő fáinak ütközött, pedig még a
futóműveket is csak félig engedte ki. Tehát azt hitte a pilóta, hogy még magasabban jár? A gép
hosszan tarolta le a fák koronáját, a szárnyak leszakadtak és a törzs kigyulladt. Ha betartja a pilóta
az 1800 méteres magasságot, ilyesmire nem kerülhetett volna sor! Hogy valami nem volt rendben,
jelzi: a gépet kölcsönadó svéd légitársaság képviselőinek, sőt a svéd konzulnak sem engedélyezik a
helyszín megtekintését az első két napon! Csak később, de addig egy helyszínt esetleg
átrendezhettek már, legalábbis részben – ha az angoloknak ez volt az érdekük.

De miért alkalmaztak ilyen tiltást, ha ennek semmi értelme, vagy számukra semmi haszna sem lett
volna? Sajnos a brit hatóságok jelentése, egymáshoz küldött értesítéseik, a jegyzőkönyvek nagyobb
része mind a mai napig zárolt anyag, amelyekre az ott szokásos 50 év, vagyis 2011 ősze előtt nem
derülhet fény.

Később összekaptak az angol és a svéd szakértők. Az előbbiek szerint csak és kizárólag véletlen
katasztrófa történhetett, az utóbbiak viszont merényletre gyanakodtak. És ahogyan szaporodtak a
megfigyelések, jelentések, úgy vált egyre világosabbá, hogy ilyesmi történhetett. Egy szakértő
szerint a gépre kívülről rálőttek, vagyis egyszerűen lelőtték a fegyvertelen utasszállító gépet.

Mások szerint – akik szintén megvizsgálhatták a roncsokat – azt ki kellett zárni, hogy a gép pilótái
nem voltak tisztában azzal, milyen alacsonyan repülnek. Előtte kellett valaminek történnie, ami
miatt a gép ilyen végzetesen alacsony repülésbe kezdett. Vagyis talán kényszerleszállásra került
sor? Végül három szakvélemény csapott össze: a helybeli angoloké, az ENSZ-bizottságé és a
svédeké, akik saját, mindenkitől független nyomozást folytattak a stockholmi kormány
megbízásából. Az angolok szerint minden a véletlen műve volt, senki sem lőtt a gépre és nem is
történt benne robbanás.

Az ENSZ-bizottság elismeri: nincs rá bizonyíték, hogy a gépre rálőttek, és az sem bizonyított, hogy
azt belülről rongálta volna meg valamilyen detonáció még a repülés idején, fent a levegőben.
Ugyanakkor a jelentés céloz arra, hogy mivel a starthelyen a gépet órákon át őrizetlenül hagyták,
valaki szabotázsakciót hajthatott végre – például nem kellett volna a gépet lelőni vagy a levegőben
felrobbantani – elég, ha a futóművét károsították úgy, hogy miután a pilóta felszállás után azt
bevonta, ne tudja többé kinyitni. Így szinte biztos a katasztrófa, még akkor is, ha repülőtéren akar
vele leszállni.

Mellesleg furcsa, hogy a pilóta utolsó bejelentkezésének idején a ndolai irányító központban nem
vették magnóra a beszélgetést. Valaki felvetette: talán azért ereszkedett a gép olyan alacsonyra,
mert őt üldöző vadászgépek elől akart eltűnni?

Megzavarta a nyomozást és a szakértők munkáját az a tény, hogy a kísérő testőrkatonák több kis
láda lőszert is vittek a fedélzetre. Az akkori afrikai helyzetben, különösen Kongó-Katanga fölött vagy
a környékén bizony bármilyen helyzet kialakulhatott, amikor nekik fegyveresen kellett volna
védekezniük. Ez különben általános gyakorlat volt, magas rangú ENSZ-tisztviselőket mindig így
kísértek földön és levegőben is. Csak hát a gép égésekor ezek a töltények sorra felrobbantak és
szétrepültek.

Nagy vitát okozott azonban az, hogy a tizenhat emberből – a szénné égett földi maradványokat
természetesen alapos törvényszéki boncolásnak vetették alá! – hat testében golyókat találtak!

Egyesek úgy vélték, amikor a gép felrobbant, akkor ezek a fegyverek is elsültek, a töltényes ládák is
felrobbantak és a szerterepülő lövedékek hatoltak be amazok testébe. De akkor miért csak abban a
hat holttestben találtak, a többieket vajon nem találták el a szerterepülő lövedékek?

Lehet, csakugyan volt egy idegen a fedélzeten? Aki órákig lapult rejtekhelyén, majd fegyverrel a
kezében előbújt és tüzet nyitott azokra, akik ártalmatlanná tehették volna őt? Ha így történt, nem
volt nehéz dolga. A gép már hat órája volt úton, az állandó dübörgés, a félhomály álmosítóan hatott
az utasokra.

Később ezt az orvosoknak is felvetették. De a boncolók mind nagy gyakorlattal rendelkező

szakemberek voltak és a részekre szakadt holttesteket is összerakták (akkor még nem ismerték a
DNS-alapú személyazonosítási módszereket). Majdnem száz százalékig voltak biztosak abban, hogy
a tizenhat ismert utason kívül nem tartózkodott a gépen egy tizenhetedik is. Ismétlem, ez a
bizonyosság majdnem száz százalékos volt…

A szakértők többsége azonban eleve kizárható, fantasztikus feltételezésnek – vagy mint egyikük
mondta: puszta agyrémnek – tartotta a tizenhetedik utasról szóló verziót.

Nem sikerült megnyugtatóan leírni a balesetlefolyását. A Mufulira környékén élő tanúk az éjszaka
közepén nagy tűzfényt láttak, és robbanást is hallottak. No de mi volt előbb: a robbanás, amely a
katasztrófát okozta, vagy a gép lezuhant és csak utána robbant fel? Ez sem volt egyértelmű.

Dag Hammarskjöld holttestét a többiektől kissé távolabb találták meg, ezért a lángok is
megkímélték a főtitkár földi maradványait. Hozzá közel lelték fel a legénység hat tagját. A főtitkár
holtteste természetellenes helyzetben feküdt. Eséskor eltört a gerincoszlopa és a bordái is betörtek.
Nagy seb látszott a vállán és az álla alatt. Feje és arca sértetlen maradt. Az ötvenöt éves férfi jobb
csuklóján ott volt a kis ezüsttábla a személyi adataival. Ezt éppen az ilyen lehetőség miatt hordta.
Nem volt jele annak, hogy leszálláshoz készülődve bekapcsolta volna a biztonsági övét. Viszont négy
másik testen meglelték a bekapcsolt övek nyomát.

Vagyis akkor a kép megint összezavarodott. A személyzet négy tagja úgy tudta volna, hogy
leszállnak – tizenkettő meg úgy, hogy nem? Vagy a pilóták a vészhelyzet kezdetén még
figyelmeztették a közelebb tartózkodókat, kössék be öveiket, de ez a hír már nem jutott el
mindenkihez?

Volt egy túlélő is!

Persze, ez sajnos nem érthető szó szerint. Az egyik őrmester – a főtitkárt védelmező öt testőr egyike
– ugyan élt még, amikor a nyolc órás késéssel megindult keresőexpedíció 15 kilométerre Ndolától
rátalált a roncsokra. Az őrmester iszonyatos sebeket kapott és a kórházban néhány percre
visszanyerte az eszméletét. Ekkor próbálták tőle megtudni, mi történt. Utána az őrmester is
meghalt.

Mit tudtak meg tőle? Hát csak annyit, hogy „Mr. H.”, vagyis Hammarskjöld (nevét a más
nemzetiségűek nem tudták helyesen kiejteni, sőt ezzel nem is kísérleteztek, a személyzet általában
egymás között csak „H. Úrnak” aposztrofálta a főtitkárt) az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Úgy döntött, nem szállnak le Ndolában, a jelek szerint mégsem akart egy asztalhoz ülni Csombéval.
Vagyis utasítást adott, hogy forduljanak vissza. Nyilván eddig töprengett rajta és hat órai
gondolkodás után, amikor már közel volt a célhoz, másképpen döntött?

A célirányos kérdésekre az őrmester ebben az állapotban nem mindig tudott pontosan válaszolni.
Azt állította, hogy robbanás történt a fedélzeten. Arra a kérdésre, hogy ez már a leszállás közben,
vagy a leszállópálya fölött következett-e be, igennel válaszolt. Pedig hát, ha a gép törzsében ült, nem
tudhatta, hol járnak éppen. Az őrmester a nagyobb detonáció után számos kisebb robbanást hallott,
ami igencsak elgondolkoztató. A száguldó, de már földközeli roncsból úgy jutott ki, hogy a
vészkijárat rögzítőkarját meghúzta, és kiugrott a sötétbe. Tisztában volt vele, hogy ezt csak ő tette
meg egyedül, a többiek már nem juthattak ki. Ennek révén is csak annyit ért el, hogy a baleset után
nyolc-kilenc órával még élt. Az utolsó kérdéseket már nem is értette, ismét elvesztette eszméletét és
rövidesen meghalt.

Később még olyan vad feltételezések is napvilágot láttak, hogy a gépet… maga Hammarskjöld
robbantotta volna fel! Egyesek úgy vélték, a főtitkár tisztában volt vele, milyen helyzetbe került.
Nem látott kiutat sem a maga, sem az ENSZ számára. Ha elmegy Ndolába és tárgyal az „ENSZ
legyőzőjével”, Csombéval, végre karrierjének és a világszervezetre sem várnak jobb idők. Ha nem
megy el, akkor is ugyanez lesz a helyzet, hiszen egyrészt megfutamodik, másrészt a bekerített
ENSZ-erőkkel végeznek a katangai zsoldosok és azok halála többek között az ő lelkén szárad majd…

Végül is a sugallatok arra utaltak, hogy a főtitkár ilyen látványos formában követett volna el
öngyilkosságot? De hiszen nem olyan embernek ismerték. A dolgok valóban nem mentek jól, mióta
az ENSZ belekeveredett a kongói válságba és oda csapatokat küldött. De Hammarskjöld nem az az
ember volt, aki az öngyilkosságnak ilyen formáját választotta volna – hiszen akkor tizenöt ártatlan
embert is halálra ítélt volna!

Így aztán ezt a fantasztikus elméletet – nem utolsósorban a népes Hammarskjöld-család

tiltakozásának hatására – elvetették. Már csak azért is, mert tudható volt, hogy a főtitkár mit vitt a
fedélzetre. Táskájába a titkárok tették a szükséges dokumentumokat, ott csak egy-két személyes
apróság volt.

Az öngyilkosság nem is illett volna az egyéniségéhez. Ő volt a világ első diplomatája, előkelően
tartózkodó, e téren még az angolokat is felülmúlta. Ugyanakkor kötelességtudó.
Egy svéd előkelő családból származott, amely mindig diplomatákat, konzervatív politikusokat adott
az országnak és Dag Hammarskjöldöt sem olyannak ismerték, aki egy kudarc miatt – legyen az
bármekkora is – öngyilkos lesz, ráadásul tizenöt embert ránt magával a halálba. Már csak azért sem,
mert a főtitkár békepárti volt egész életében, gyűlölte a vérontást és a háborúkat. A harcot, a
gyilkolást.

És különben sem érezhette az esetet annyira tragikusnak, több okból sem. Ő mindig csak az tette,
amire őt, mint főtitkárt a Biztonsági Tanács felhatalmazta. Nem az ő ötlete volt katonákat küldeni
Kongóba és arról sem tehetett, hogy azok ott szorult helyzetbe kerültek. Igaz ugyan, hogy a ndolai
tervezett egyezség nemzetközi karrierjének végét jelenthette – de ettől még nem ment volna tönkre
az élete. Számos egyéb területen tevékenykedhetett – családja közismerten egyike volt a
leggazdagabbaknak Svédországban, maga a főtitkár pedig műfordítóként is tevékenykedett.

Itt aligha írhatunk pár sort a történet végén azzal a címmel: „Mi történt utána?”

Mert hiszen lényegében minden a merénylet után történt, csak éppen az a baj, hogy a későbbi
eseményekből semmire sem derült fény. Az optimisták azt mondhatják – már ha ilyen esetben
egyáltalán lehet optimizmusról szólni –, hogy Hammarskjöld ENSZ-főtitkár egy légibalesetben
vesztette életét. A pesszimisták viszont ehhez hozzáteszik, hogy nem egyszerű, semmiképpen sem
szokványos légi balesetről volt szó. Mert szerintük a főtitkár gépe igen rejtélyes körülmények között
zuhant le, és a katasztrófával kapcsolatban szinte nincs egyetlen olyan kérdés sem, amelyre
megnyugtató, világos választ kaptunk volna az eltelt évtizedek alatt.

Célkeresztben egy tábornok

Franciaország 1962

(De Gaulle)

Azt kell mondani, hogy ez a látszólag szelíd, valójában azonban kemény és céltudatos ember már
élete első nagy fordulópontja után mindig útban volt valakiknek. Talán a véletlen hozta, hogy a
második világháború után pár évvel békeidőben az egyik legfiatalabb vezérkari tiszt lett. De azt sem
zárhatjuk ki, hogy „csupán” tehetségének köszönhette ezt a nagy előrelépést. Sokan már akkor
látták benne a jövendő nagy embert – érdekes módon azonban általában inkább, mint magas rangú
katonát, hadvezért képzelték el őt, és nem, mint diplomatát, államférfit.

Harmincöt évesen a legfelsőbb haditanács alelnökének lenni, ez nem mindennapi teljesítmény. Hogy
nem sokáig marad ismeretlen, azt szakkönyveinek is köszönhette. A zsoldoshadsereg felé, de még
inkább a közvetlenül a háború előtt, 1938-ban megjelent Franciaország és hadserege állítólag sokak
szemét nyitotta fel. Csak az a baj, hogy már túl későn. 1939 szeptemberéig alig egy év, és bő másfél
volt csak 1940 májusáig, amikor a náci tankok átdübörögtek a francia határon.

Apropó, tankok. A páncélosok használatának egyik első, lelkes híve éppen De Gaulle volt nemcsak
Franciaországban, hanem egyáltalán Nyugat-Európában. Csak az volt a baj, hogy a németek ezen
már régen túl voltak. Guderian és Rommel már a harmincas évek végén meggyőzték Hitlert, hogy
minél több páncélost kell bevetni a támadó jellegű hadműveletekben. És nekik lett igazuk – ma már
hozzátehetjük: sajnos. Még szerencse, hogy az amerikaiak is időben felébredtek és a nagy háború
közepétől kezdve már a páncélosok terén sem volt olyan nyomasztó a német fölény.

De hát a leendő államelnök sem tudhatta még, mi lesz a jövőben. Viszont voltak zseniális
megsejtései. És senki sem mondhatta volna rá, hogy vizet prédikál és bort iszik – ő maga ugyanis
egy páncélos hadosztályt vezetett, amely nem is sikertelenül vette fel a harcot a betörő németekkel.
Az más kérdés, és semmiképpen sem De Gaulle hibája, hogy a francia front összeomlott és még a
velük szövetséges angolokat is kiverték a kontinensről. 1940 nyara gyászos események sorozata volt
a nyugati szövetségesek számára.

Mindenesetre az eseményektől szinte függetlenül is emelkedett a ranglétrán. Tábornok

(vezérőrnagy) lett, és a kapituláció heteiben honvédelmi államtitkárrá nevezték ki. Ez volt az első
lépés, amely kezdte őt elvinni az egyenruhás „frontszolgálattól” az államérdekek védelmezőjének
posztja és a diplomácia felé.

De Gaulle is azok közé tartozott, akik nem fogadták el Franciaország feladását és nem várták be,
míg a németek elfoglalják, rabigába hajtják az országot. Sok más katonával együtt ő is külföldre
menekült, mi több, hamarosan közzétett egy felhívást, amely a „Szabad Franciaország” jelszavával
ellenállásra buzdított mindenkit. Nem csak a katonákat, hanem a polgárokat, még a nőket és
gyerekeket is rávette, hogy szolgálják a náciellenes háború érdekeit, ne maradjanak közömbösek.
Franciaországot fel kell szabadítani – adta ki a jelszót tiszttársainak.

Persze mindez nem ment elég gyorsan. Már 1942-t írtak, amikor végre De Gaulle elérte, hogy a
németektől el nem foglalt francia gyarmatok is mellé álljanak, otthon pedig beinduljon az igazi,
hatékony ellenállási mozgalom. Meg kell jegyeznünk, hogy a háború után részben tudatos és
célzatos, önérdekből diktált legendagyártás erősen felnagyította ezt az ellenállást, amely ugyan
kétségtelenül létezett, de a híres-nevezetes „Résistance” messze nem volt olyan kiterjedt és
mindenható, ahogyan azt később sokan szerették volna elhitetni.

De Gaulle-nak még a szövetségesekkel is baja akadt. Az angolok, de a szovjetek vagy amerikaiak is

nehezen akarták őt elismerni a francia partner vezetőjének, amiben kétségtelenül szerepe volt
annak is, hogy a francia katonai és polgári vezetés széthúzott, mindenki a maga jelöltjeit akarta
elfogadtatni Washingtonban, Londonban és Moszkvában. A tábornoknak sok harcába került, míg
megértette társaival: egységes vezetés alatt többet érhetnek el.

Végül is 1943-ban – egy évvel a szövetségesek franciaországi partraszállása előtt – sikerül egy
emigrációban lévő nemzeti egységkormányt létrehoznia egyik tábornoktársával. Erre Algériában
kerül sor, az észak-afrikai (akkor még) francia gyarmaton. Ez lett a leendő Francia Köztársaság, az
ismét felszabadítandó ország kormánya. De még eltelt egy kis idő, míg aztán a normandiai
partraszállást követően De Gaulle és kormánya visszatérhetett a megszálló németektől megtisztított
Párizsba (1944. augusztus).

De Gaulle már kezdettől fogva meg lehetősen apodiktikus ember volt, aki nehezen viselte el, ha
ellentmondtak neki. Így nem csoda, ha az egyszemélyi vezetés híve nehezen találta meg szerepét a
demokráciában. Különösen annak háború utáni, eufórikus hangulatú, fegyelmezetlen légkörében,
amikor viszont a sokat szenvedett ország újjáépítése zajlott. De Gaulle előbb csak ritkábban, aztán
nap, mint nap összezördült saját kormányával és híveivel, a demokratikus intézmények lassúsága és
szétszórtsága nem elégítette ki őt. Ambíciói szerint mindent sokkal nagyobb lendülettel és belső
ellenállás nélkül kíván megvalósítani – mintsem az ilyen körülmények között lehetséges volt.

Tulajdonképpen nem sokan csodálkoztak, amikor kiderült, hogy ő és kormánya mindösszesen csak
másfél évig voltak képesek együtt dolgozni, aztán De Gaulle lemondott.

Ma már sokan ki merik mondani, hogy Charles De Gaulle sajátos „demokratikus diktatúrára” tört.
Amikor pedig látta, hogy ez nem sikerül, mert nem is sikerülhet olyan államforma és hivatalos
berendezkedés mellett, kijelentette: bizalmatlan a köztársaság intézménye iránt… Ez kemény szó
volt akkoriban és sokan bírálták érte. Ha még nem lett volna elég ellensége, hát ekkor bizonyosan
szaporította számukat.

1947-ben ezért saját pártot alapított, amelynek a meglehetősen szokatlan Francia Népi Tömörülés
(RPR) nevet adta. Ám ez is mindössze hat évig volt képes tartani magát a szokatlanul éles politikai
harcokban. De Gaulle messze nem értett egyet a kommunistákkal, akik akkoriban eluralták az egész
baloldalt. De a többi párttal is voltak nézeteltérései, végül mindenkiben csalódnia kellett. 1953-ban
– ekkor hatvanhárom éves volt – bejelentette, hogy visszavonul a politikától és általában a
közélettől.

A következő években háborús emlékiratait írogatta. Közben egy ideig tétlenül kellett szemlélnie a
kibontakozó algériai függetlenségi harcot. Mint a legtöbb francia, De Gaulle is meg volt győződve
arról, hogy az 1830-ban meghódított észak-afrikai területek jogosan és törvényesen tartoznak
Franciaországhoz és arab lakóinak nincs joguk a függetlenségre.

Ám az algériaiak nagyon keményen harcoltak ezért és végül megoldást kellett találni a problémára.
A kormány 1958 tavaszán felkérte, segítsen megoldani az algériai válságot. A „nagy visszatérésnek”
számos hatásos eleme kápráztatta el az ország lakóit. De Gaulle, mint válságmenedzser, mint az új
alkotmány kidolgozója, sőt aztán, mint kormányalakítással megbízott pártatlan politikus bukkant fel
az ámuló franciák és általában európaiak figyelő tekintete előtt.

Ekkor már merészen és nagy tétért játszott – csak úgy volt hajlandó megalkotni a sorrendben immár
Ötödik Köztársaságot, ha erre a nemzet is felhatalmazza. Tudott dolog volt: ha ehhez megkapja a
népszavazási pozitív eredményt, ismét a kemény kéz politikáját fogja követni és erősen kézben tartja
majd a kormányt, az országot. A jelek szerint volt erre társadalmi igény, mert a lakosság
megszavazta ezt a politikát, és visszahozták De Gaulle-t a politikába, az állam élére.

1958 végén a nyugalmazott katonatisztet – vagy ahogyan bajtársai és sok francia nevezte: a
Tábornokot – Franciaország köztársasági elnökévé választották. Nagyon jól tudta már, hogy nem
tagadhatja meg a gyarmatoktól a függetlenséget, éppen ellenkezőleg, valamilyen módon elébe ment
e törekvéseknek – vigyázva, hogy az anyaország gazdasági értelemben mégse veszítse el egykori
gyarmatait. Még ha politikailag meg is kapták a függetlenséget, ezer szállal kötődtek továbbra is
Franciaországhoz. Így lett független Algéria, és három éven belül szinte az összes franciagyarmat
felszabadult, kivéve néhány „tengerentúli területet” vagy „megyét”, amelyekhez Párizs (és persze
De Gaulle) stratégiai vagy egyéb érdekből körömszakadtáig ragaszkodott és mindmáig ragaszkodik.
(Tahiti, Guayana, Martinique, stb.)

De Gaulle nem leplezte céljait és nem is várt sokáig. 1962-ben pártpolitikai támogatással
megszerezte a felhatalmazást ahhoz, hogy növelje az elnöki jogköröket – vagyis ismét az erős kéz, az
egyszemélyi vezetés felé ment el, amit a nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező
Franciaországban nem szívesen tűrtek el.

Mégis, a többségnek még mindig tetszett politikája és azt sem ellenezték, hogy erős kézzel fogta a
gyeplőket. Ezért1965-ben egy újabb népszavazáson igen nagy többséggel újraválasztották. Ekkor
sokak szerint fejébe szállt a dicsőség, mások viszont úgy vélik, reálpolitikai megfontolásokból
fordult a nyugati szövetség, a NATO ellen – országa abból 1966-ban ki is lépett – amit sokan
elleneztek és külföldön nem hiányoztak az olyan megjegyzések, hogy „ennél kisebb hazaárulásért is
felakasztottak már embereket”.

Persze másoknak viszont éppen az tetszett, hogy Franciaország önálló katonai erejét növelte és
ezzel mintegy a régi dicsőséget fényesítgette. Ám lépései mindenképpen gyengítették a nyugati
szövetséget, hiszen De Gaulle engedve egy hamis illúziónak látványos „kibékülést” rendezett a
Szovjetunióval és Kínával, amelyek pedig (ma már világos) egész létezésük alatt kizárólag a Nyugat
elveszejtésén, destabilizálásán, majd elfoglalásán dolgoztak. De Gaulle ezt nem látta, vagy inkább
nem akarta látni, amivel ismét sok ellenséget szerzett magának.

E nagyszabású külpolitikai vállalkozások sem jártak nagyobb sikerrel, viszont ez alatt az ország
belső életében a tábornok nem aratott sikereket – és akkor még finoman fogalmaztunk. Lényegében
egyetlen fontosabb ígéretét sem tudta beváltani. Nem valósította meg a szükséges és ígért
reformokat, nem törte le az inflációt.

1968-ban a diáklázadások valóságos polgárháborús helyzetet hoztak létre, a politikai válságért a

legtöbben éppen a már-már merev, újítani nem képes közel nyolcvan éves tábornokot hibáztatták.
Talán igazuk is volt. A választások során ugyan győzött a pártja, de a tábornok által beígért
reformokra a következő népszavazáson a lakosság már nem adott neki elégséges bizalmat. Látva a
helyzetet, De Gaulle 1969 tavaszán kénytelen volt lemondani. Ismét visszavonult és emlékiratait
írta, de már nem sokáig. 1970-ben nyolcvan évesen halt meg visszavonultan, vidéki birtokán.

Nos, ez az életrajz is azt sugallja, hogy ez az ember csaknem fél évszázadon át benne volt az
események sűrűjében – tehát számos ellenfelének állt útjában, akik így vagy úgy megpróbálták öt
eltenni az útból. Nem csupán politikai módszerekkel, természetesen.

Merényleteket többször követtek el ellene. Volt néhány később általában elhallgatott gyanús
esemény már a háború alatt is, amikor a tábornok hol Angliában, hol a gyarmatokon bukkant fel és
szervezte az ellenállást. Még talán a németek is szerették volna őt eltenni láb alól – de sokkal több
baja volt saját honfitársaival, akik a különböző életszakaszaiban az éppen akkor folytatott aktuális
politikája miatt fenték rá a fogukat.

De Gaulle életében számos háború zajlott Franciaország és más hatalmak, vagy mozgalmak között.
A dél-kelet ázsiai katasztrofális vereség Vietnamban 1954-ben, vagy az akkor kezdődő algériai
háború is rányomták bélyegüket a tábornok életpályájára. Az Algériában birtokokkal rendelkező
francia telepesek – látva, hogy az arab harcosok fenyegetik életüket és birtokukat – mindent
megtettek azért, nehogy Algéria elszakadjon az „anyaországtól”. Külön szervezetet is alakítottak, ez
lett az OAS (Organisation de l’Armée Sécrete) vagyis Titkos Hadsereg Szervezete. Ez a
legkegyetlenebb módszerekkel vette fel a harcot a szabadságharcosok ellen és nem riadt vissza a
polgári lakosság elleni megtorlástól sem. Mindkét fél igen könyörtelenül viselkedett abban a
háborúban.

Az OAS arra is kész volt, hogy még az anyaországgal is felvegye a harcot, ha az nem támogatja
elképzeléseit. Ez pedig egyszerű volt: nem engedi el Algériát, nem engedi, hogy az araboké legyen a
saját országuk – hisz akkor a francia gyarmatosítóknak távozniuk kellene, otthagyva birtokaikat és
mindenüket. Hazatelepedhetnek Franciaországba, de ott földönfutók lesznek. Hát ehhez nem sok
kedvük volt.

Az OAS sokáig folytatta kétfrontos háborúját, és nem csak Algériában. Amikor látták, hogy De
Gaulle politikája kezd győzedelmeskedni, vagyis Párizs hajlik a megegyezésre és arra, hogy megadja
a függetlenséget az algériaiaknak, akkor az OAS terroristáinak egy része átjött Franciaországba és
megkezdte harcát a párizsi kormány intézményei ellen. Tervszerűen folytatták hadműveleteiket,
hogy megfélemlítsék a kormányt, a francia lakosságot pedig arra hangolják, hogy az is gyakoroljon
nyomást a kormányra.

Nem csoda, ha a szervezet számára De Gaulle neve egyet jelentett a legfőbb ellenséggel. Nek ik a
tábornok maga volt a sátán!

De Gaulle ellen több merényletet követtek el. Maga az OAS is többször futott neki a dolognak, de
azok mind kudarcot vallottak. Mint a tábornok életrajzából már értesültek róla, egyetlen ármány
sem járt sikerrel – az sem, amelyet itt most majd ismertetünk. Az OAS létezésének vége egyet
jelentett Algéria felszabadulásával, függetlenné válásával. A franciák kivonultak abból az országból.
Az OAS tagjainak, a százharminc évvel korábban oda erőszakkal betört és letelepedett franciák
leszármazottainak menniük kellett. Hát legalább bosszút akartak állni a tábornokon.

És ez a bosszú sokáig elhúzódott. Legalább három merényletkísérletről tudunk, amelyek közül a

harmadik járt igazán sikerrel. De a tábornokot próbálták egyéb módokon is megölni. Legalább két
bizonyított esetben – már nem az OAS megbízásából, hanem más, mondhatni „spontán” döntés
nyomán – próbálták De Gaulle-t felrobbantani egy-egy tribünön, kétszer lőttek volna rá díszszemle
vagy ünnepi beszéd alatt, de különféle okokból ezek sem sikerültek. Egyszer csak az mentette meg a
tábornokot – harminc kiló plasztikkal robbantották volna fel az emelvényt, amelyről a normandiai
partraszállás évfordulóján mondott volna beszédet – de a rádiós jeladót szorongató tetteseket a
rendőrség nem engedte elég közel, így a jel nem hatolt el a töltetig és azt nem sikerült
felrobbantani. Egy másik alkalommal egy elmés feltaláló-merénylő olyan filmfelvevőt készített,
amely amellett, hogy készített filmet is, néhány kicsi, mérgezett lövedéket tudott kilőni
észrevétlenül. Neki sem sikerült elég közel férkőznie a köztársasági elnökhöz, De Gaulle-hoz.

De térjünk vissza az OAS által tervezett három merénylethez.

Mindhármat ugyanazok készítették elő. Vezetőjük az a Jean-Marie Bastien-Thiry alezredes volt,

akinek korábban maga De Gaulle tűzte mellére a Becsületrendet. Akkor persze Thiry alezredes még
a tábornok feltétlen hívének számított. Mint oly sokan, csak akkor fordult szembe a tábornokkal,
amikor kiderült, hogy az hajlandó megadni a függetlenséget az araboknak, sőt ez okból már
tárgyalásokat is folytatnak Svájcban az algériai felszabadító front – az OAS esküdt ellensége –
vezetőivel. Attól kezdve Thiry ezredes is úgy vélte, hogy De Gaulle egy zsarnok, aki egyeduralomra
tör, ráadásul el akarja veszíteni előbb a gyarmatokat, aztán magát Franciaországot is!

Itt hát nyugodtan kijelenthetjük, hogy az összeesküvők egy része nem anyagi érdekből, hanem
ideológiai alapon volt De Gaulle ellen. A szervezkedő támadók az OAS különleges alakulatát
képezték és egy kivétellel mindnyájan franciák voltak. Az egyetlen kivételt egy Varga nevű magyar
képezte, aki annak előtte sok évet leszolgált a francia Idegenlégióban, így került kapcsolatba a
támadókkal. Azok feltétlenül megbíztak benne annak ellenére, hogy nem volt közülük való. Varga és
néhány más résztvevő elsősorban pénzért vett részt az akcióban, mondhatni zsoldosok voltak. De
akadt ott olyan úr is, aki az Algériában elvesztett több tízezer hektáros birtokát siratta és ezért
táplált szívében mérhetetlen gyűlöletet a tábornok ellen.

Nem voltak kevesen. Thiry alezredes legalább tizenöt főt szervezett be, de a létszám éppen az
utolsó, harmadik merényletnél nőtt meg. Az élen a titkos hadsereg megbízásából Thiry alezredes
állt, a többiek neki tartoztak feltétlen engedelmességgel. Thiry repülőtiszt volt, nagyon tehetséges
és képzett tiszt, aki aránylag fiatal kora ellenére már a légierő vezérkarában dolgozott (csakúgy,
mint ilyen idős korában maga De Gaulle is…) – Bastien-Thiry azonban csak a helyszínen volt
parancsnok – az OAS egyik vezetője, Argoud ezredes megbízásából cselekedett. Akit már évek óta
köröztek Franciaországban, hát nem léphette át a határt. Ő éppen Münchenben élt száműzetésben,
és a távolból irányította a De Gaulle ellen szervezett akciókat. Thiry már diákként ismerte meg
Argoud-t és jó barátok voltak.

Thiry vezérkari tisztként egy külső szemlélő számára teljesen folttalan életmódot folytatott. Senki
sem sejtette, hogy tagja az OAS-nak és azért dolgozik. Háromgyermekes, példás családi életet élő
férfi volt és úgy viselkedett, hogy nem keltett gyanút. Munkahelyén rengeteg katonai és félkatonai
jellegű értesülést beszerezhetett az OAS számára.

Az első csapásra 1961. szeptember 5-én este került sor. De Gaulle a maga részéről – anélkül, hogy
tudott volna róla – az esetleges támadók legjobb szövetségese volt. Furcsa is, hogy magas rangú
katonatisztként sem tanulta meg, milyen veszélyes dolgokat művel. Viselkedésével, szokásaival
alaposan megkönnyítette mindenféle merénylő dolgát. A tábornok volt a testőrök réme is – hiszen a
legváratlanabb pillanatokban megállította kocsi-konvoját az utcákon (nappal) és szóba elegyedett a
járókelőkkel, kezet fogott velük, kellemkedett. Ahhoz képest, hogy általában távolságtartó és
mogorva volt, ez a jellemvonása sokszor űzte el az álmot a testőrök szeméről.

A másik baj az volt, hogy nem tűrte maga körül a testőröket, igyekezett számukat mindig
leredukálni. A kocsijába csak egyetlen csendőrt engedett be – a sofőrjét, akiben megbízott, és aki
csakugyan (mint látni fogjuk hamarosan) megmentette az életét. A francia civil ruhás detektívek,
akik az életét védelmezték, csak előtte és utána haladó kocsikon mehettek és De Gaulle
megkövetelte, hogy ők se legyenek sokan. Nem kedvelte az efféle feltűnést. Nemegyszer bizony
parancsa ellenére a civil ruhás detektívek szándékosan nem francia, hanem más gyártmányú
külföldi kocsikon robogtak előtte és mögötte, ezzel is csökkentve a „konvoj-látszatot”. (Francia
állami hivatalnokok csak francia gyártmányú hivatali kocsikon közlekedhettek).

Ráadásul, mintha ez nem lenne elég, De Gaulle még órarend pontossággal élt és mindig ugyanazt
tette, ugyanazon az útvonalakon közlekedett, ugyanakkor… Ez minden testőr rémálma. De a
tábornok nem engedett szokásaiból. Amikor köztársasági elnök lett, akkor sem maradt éjszakára a
jól megerősített párizsi palotában, hanem esténként hazarobogott Colombey-les-Deux-Églises nevű
faluba, ahol családi birtokai voltak. Ide is mindig ugyanazon az útvonalon haladt a köztársasági
elnöki palotából a város széléig, majd a néptelen műúton. Vagyis szinte maga kínálta fel önmagát a
merénylőknek.

Az első alkalommal úgy tervezték, hogy a város szélén az esti órában kifelé robogó kocsisor mellett
detonációt hajtanak végre, vagyis felrobbantják a tábornokot autójával együtt. Ebben az akcióban
kevesen vettek részt. Az állami műút szélén egy homokkupac volt – egy előző javítás miatt maradt
ott. Az útkaparó munkásnak öltözött merénylők valamivel korábban a kupacba beleásták a bombát,
amit a távolból lehetett detonálni. Az a merénylő, akinek a bombát kellett felrobbantania, a
távirányítóval egy körülbelül 120 méterrel távolabb lévő kávéház teraszán helyezkedett el.

Eljött az este és a konvoj. A szokásos időben a kávéház előtt elrobogott De Gaulle autóoszlopa, elől a
detektívek, mögötte a hosszú fekete kocsiban az elnök a jellegzetes méretes orrával. Aztán tovább
robogtak – a bomba nem robbant fel.

Azért, mert az ezzel megbízott férfi azt utolsó másodpercben habozni kezdett. Erkölcsi aggályai
támadtak, nem merte vállalni a felelősséget De Gaulle életének kioltásáért. Így elveszett az alkalom,
és az összeesküvők dühöngtek. A következő napok azzal teltek el, hogy a gombnyomogató férfiút
megnevelték és meggyőzték, hogy igenis nagyon hazafias cselekedet lesz, ha legközelebb mégis
megnyomja azt az átkozott gombot! Hiszen De Gaulle Franciaország árulója!

Három nap múlva az illető már vállalta és fogadkozott, hogy most aztán valóban meg fogja nyomni.
Ismét előkészítették a merényletet, és elhelyezkedtek, mint korábban.1961.szeptember 8-án este
huszonegy óra harminc perc után – amikor De Gaulle kocsisora ismét elrobogott a homokkupac
mellett – megnyomta a gombot.

A merénylet ezúttal is kudarcot vallott. A bomba ugyan felrobbant, és éppen az elnök kocsija előtt,
de a detonáció minimális volt, csupán egy nagy lángcsóva csapott ki az útra. A tábornok már
említett sofőrje – aki az egybehangzó vélemények szerint a szakma legjobb művelője volt – bátran
áthajtott a lángokon. Tudta, nem szabad megállni, mert azzal alkalmat adna a merénylőknek egy
vakmerő támadásra. És igaza is volt, mert mint később kiderült, a merénylők is a közelben
várakoztak. Ha az elnök a felrobbantott járművel túlélné a merényletet, akkor közelről lelövik, és
csak utána hajtanak el.

Mindez azonban csak szép terv maradt. De Gaulle a kocsi hátsó ülésén a feleségével ült és a
szárnysegédje, egy ezredes is a kocsiban volt, a sofőr melletti ülésen. Mindenki megőrizte
hidegvérét és a konvoj meg sem állt a Párizs melletti katonai laktanyáig. Itt a kocsi helyett másikat
kaptak és azon folytatták útjukat.
Ugyan nyomozás indult az ügyben, de a hatóságoknak semmilyen támpontjuk nem volt a tettesek
kilétét illetően, így nem is kapták el őket. Thiry alezredes természetesen nem adta fel. Kinyomozta,
hogy egy félig „döglött” robbanótöltetet szereztek a társai, még világháborús maradvány volt. Az
alezredes kapcsolatai révén minden adatot meg tudott szerezni De Gaulle mozgásáról, az elnöki
konvoj útvonalairól. Az OAS-nak nemcsak a főbb kormányhivatalokban voltak hívei, hanem még igaz
ügynököket is bevetettek a cél érdekében.

A cél pedig De Gaulle meggyilkolása volt. Ezt minden áron végre akarták hajtani.

A testőrség és a biztonsági szolgálat a sikertelen merénylet után szerette volna elérni, hogy
változtassanak a szokásokon és a tábornok engedélyezze az őrség megszigorítását. Ám a tábornok
hajthatatlan maradt. A maga 195 centiméteres termetéről, nagy orráról és jellegzetes mozdulatairól
ismert, már több mint hetvenéves férfi makacsul ragaszkodott megrögzött szokásaihoz. Hiába
magyarázták neki, hogy ez a hajthatatlanság az életébe kerülhet… Nem engedett. Ezzel
megkönnyítette az OAS dolgát.

Ekkor a testőrök azt találták ki, hogy egy hasonmását szerződtették, aki a konvojban az elnöki
Citroentől jó távol haladó másik kocsiban helyezkedett el. Remélték, az esetleges merénylők arra a
járműre és nem az ugyanolyan, az igazi elnököt szállító kocsira támadnak.

Attól kezdve az ezzel foglalkozó rendőrségi hivatal nyomására mindig riasztották az elnöki konvoj
útvonala mellett levő kórházakat, ahol orvos-csoportok álltak készenlétben. Ezekben a kórházakban
gyakorta felfrissített vérkészleteket is felhalmoztak, természetesen De Gaulle vércsoportjából.

Amikor pedig a hatósági nyomozók neszét vették valahonnan az illegális OAS-világból – ahol azért
nekik is voltak besúgóik –, hogy a szervezet nem adta fel De Gaulle meggyilkolásának tervét,
sikerült végre a tábornokból kicsikarni egyetlen engedményt. Attól kezdve vidéki útjaira inkább
repülővel utazott, még Franciaországon belül is. De az esti, vagy a hétvégére történő gyors
hazautazások ügyében nem engedett és nem volt hajlandó megváltoztatni azok útvonalát sem.

Így várható volt, hogy az OAS ismét ott fog kísérletezni.

És csakugyan. Thiry alezredes most már komolyabban vette a dolgot és egy sokkal nagyobb szabású
akciót készített elő. Ezért tartott sokáig a felkészülés és végül csak 1962 augusztusára készültek el.
De akkor biztosak voltak benne, hogy most már az utolsó részletet is alaposan megszervezték.

Ebben a merényletben tizenöt személy vett részt. Olyannyira fontos volt a dolog az OAS-nak, hogy
maga az emigrációba kényszerült Argoud ezredes vezette. Illegálisan, hamis papírokkal tért vissza
Franciaországba, hogy megölje az „árulót”. Thiry alezredes itt csak alárendelt szerepet kapott, de
nem bánta. Ő is mindenre kész volt a tábornok ellen, és ha az akciót régi jó barátja vezette, akkor
szívesen vállalta a segéd szerepét is.

1962.augusztus 22-e volt. Párizsban azon a napon – mint általában augusztusban – igen meleg volt
az idő. Mondhatni, kánikula volt. Aznap késő délután, sőt még este is tartott a francia
minisztertanács ülése. Csaknem húsz fekete miniszteri autó várakozott az Élysée-palota udvarán. A
minisztertanácsot maga De Gaulle vezette. Ennek csak este fél nyolckor lett vége. A miniszterek
sorban kijöttek az udvarra, beültek kocsijaikba és távoztak.

A palota közelében egy motoros férfi várakozott. A távozó autókat figyelte. Senki sem vette őt észre,
később, a nyomozás során sem jelezték, hogy volt itt egy ilyen illető. Nyilván nem viselkedett
gyanúsan. Az volt a szerepe, hogy időben jelezze, a konvoj melyik útvonalat választotta. Mert
addigra a testőrség arra is rávette az elnököt, hogy néha azért engedélyezze egy másik útvonal
választását is. De Gaulle erre rábólintott, de azért elvárta, hogy a konvoj mégis gyakran menjen
azon az útvonalon, amit annyira kedvelt…

Már minden miniszter elment, amikor ismét nyílott az elnöki palota ajtaja és kilépett a tábornok.
Vele volt a felesége és a veje, Alain de Boissieu ezredes is. Két motoros rendőr indult el előttük, az
első kocsiban ült az elnök, a másikban a testőrségének tagjai, sőt biztonsági szolgálatának vezetője
is. Tehát az egész „konvoj” azon a napon mindössze négy járműből: két motoros rendőrből és két
egyforma fekete Citroenből állott.

Mint később megállapították, a motoros fiatalember egy ideig a menet mögött robogott. A konvoj a
Marigny sugárúton át a Clémanceau téren át haladt. Utána a III. Sándor cárról elnevezett hídra
kanyarodtak és a következő percekben a Boulevard des Invalides-on haladtak.

A motoros férfi innen már nem követte őket. Megállt a járda szélén és egy telefonfülkéből felhívott
valakit. Nyilván a konvojról tett jelentést. Például ebből a jelentésből tudhatták az „értők”, hogy
melyik útvonalat választották az áldozatok. Még ennél is fontosabb volt azonban az információ, amit
a férfi a konvojról közölt. Hogy hány járműből áll és melyik kocsiban foglalt helyet az elnök…

Minden készen volt hát. Az akció sikerrel kecsegtetett.

A merénylők tehát már akkor tudták, hogy a konvoj a 2-es műúton fogja elhagyni a várost, amikor a
konvoj még bent volt a városban. Az addigi irányból ugyanis ez kikövetkeztethető volt.

Mint később a nyomozás során megállapították, a hívás egy meudon-i kávéházba ment, ahol Thiry
alezredes várta a telefont. Természetesen civilben volt. A hozzá hasonló megrögzött és fanatikus
katonák egy ilyen ügy miatt nem voltak hajlandók bepiszkítani a mundért. Az meg sem fordult a
fejükben, hogy civil öltözetben is gazságot művelnek és ehhez aztán semmi köze sem lehet a francia
hadsereg egyenruhájának.

Thiry igazán mindent megtett a sikerért. Argoud csak magát az akciót vezényelte le – de a teljes
előkészítés az alezredes műve volt. Utólag azt kell mondani, hogy bár az alezredes rengeteg helyet
megnézett és a különböző lehetséges útvonalak mentén sok pontot szemügyre vett – nem igazán jól
választotta ki a megfelelő pontot. Nem sokkal távolabb lett volna egy erre alkalmasabb hely is.

De hát Jean-Marie Bastien-Thiry a felszabadulás sugárút egyik nagyon hosszú és nyílegyenes

szakaszát választotta, mert úgy vélte, ez jól belátható. Időben észreveszik a távolról közeledő
konvojt és a támadás során ők is folyton szemmel tudják majd tartani az „ellenséget". Remélték, a
mestersofőr itt már nem ugorhat meg előlük egy sima gázadással.

Az egyenes sugárúton is volt egy „akadály”. A petitclamard-i kereszteződés, ahol még akkor is
fékeznie kell a konvojnak, ha az élen robogó motoros rendőrök szirénát használnak. Hiszen nem
rohanhatnak bele az esti forgalomba, legyen az bármilyen gyér is. Augusztusban Párizst elhagyják a
helybeliek, aki csak teheti, a hőség elől vidékre menekül. A legtöbben ekkor veszik ki a
szabadságukat is. Tehát Thiry és Argoud úgy számoltak, hogy nem lesz nagy forgalom, vagyis a
tisztánlátást szinte semmi sem akadályozza majd.

Csak egy baj volt – már sötétedett. Éppen ez a különös, alkonyat utáni időpont volt, amikor az
éjszaka még nem állt be, a szürkület pedig meglehetősen csalóka látványokat produkál.

A közelben várakoztak a merénylők.

Ott volt hát Argoud ezredes, az akció parancsnoka. Ott volt Thiry alezredes, és néhány szélsőséges
OAS-tiszt, mint Alain Bougrenet de la Tocnay hadnagy, aki arisztokrata származású lévén ki nem
állhatta a demokratikus államformát és ez okból csatlakozott a köztársasági elnök elleni
merénylethez. Több autóban helyezkedtek el az „urak” a sugárút két oldalán. A kocsikat
természetesen úgy lopták az akciók előtt – vagyis pontosan azt tették, amit ilyen esetekre a
képzeletbeli „nagykönyvben megírtak”. Hogy el tudjanak menni a helyszínről, de ne hagyjanak
maguk után értékelhető nyomot a hatóságoknak, a nyomozóknak.

A merénylők összesen tizenöten voltak, mind az OAS nagyon megbízható tagja. Ott volt például De
Gaulle megveszekedett ellenfele, Georges Watin is, aki igazából inkább szakképzett terroristának
számított. Ott volt a már említett magyar idegenlégiós, Varga, és sokan mások.

Azt se hallgassuk el, hogy az összeesküvők a tett előtt nem jutottak dűlőre egy fontos pontban:
megöljék-e De Gaulle-t, vagy… elrabolják?

Mert ez is felmerült, sőt többen emellett kardoskodtak. Úgy vélték, nagyon nagy dolog lenne, ha
karmaikba kaparintanák a köztársasági elnököt. Akkor azt elvinnék egy rejtekhelyre és ott
összeülne fölötte az OAS „nemzeti vészbírósága”, afféle halálos törvényszéke, amely kétségtelenül
el is ítélné a tábornokot. Utána meg egyszerűen kivégeznék, és ez is milyen nagy lendületet adna a
mozgalomnak! Sokan elgondolkoznának, és még többen lépnének be az OAS-ba. Ha pedig eltűnik az
útból ez az akadály, amit maga a tábornok-elnök jelentett, akkor visszaforgathatnák az eseményeket,
és Algériának nem adnák meg a függetlenséget! Ellenkezőleg, a francia hadsereg szállna ott partra
ismét – mint tette azt 1830-ban – és kivernék a koszos arab lázadókat Afrikából is…

Erről álmodoztak az urak. Talán éppen akkor is, amikor a sűrűsödő szürkületben ott várakoztak a
Felszabadulás sugárút két oldalán. Félszemmel azt lesték, mikor jön Thiry alezredes a kávézóból és
a kezében tartott újsággal jelt ad nekik. Ez azt jelenti, hogy közeledik a konvoj…

A haditerv az volt, hogy amikor a konvoj látótávolságba ér, az utca két oldalán – de nem pontosan
egymással szemben – várakozó autókból tüzet nyitnak és lőnek, lőnek. Ugyanakkor néhány másik
kocsival elállják a konvoj útját is. Okultak az előző év szeptember 8-ai esetből, amikor a tábornok
sofőrje egyszerűen elszáguldott és így menekült meg az áldozat.
Megjegyezzük: az senkit sem izgatott, hogy De Gaulle felesége is a kocsiban volt. Nem érdekelte a
merénylőket, hogy odaveszik egy asszony is, akinek semmi köze a politikához. Talán azt gondolták,
ez is De Gaulle-fajta, hát vesszen a férjével együtt?

A támadók nem akármilyen fegyverekkel rendelkeztek. Azt kell mondanunk, hogy az adott kor
színvonalán a lehető legjobb eszközöket vonultatták fel. A legmodernebb géppisztolyokat markolták.
Hogy mást ne mondjunk, négy férfi kezében Sterling-MP típusú „golyószóró” volt.

Feszült percek. Bastien kijött a kávézóból és jelt adott újságjával. És ekkor követték el a merénylők
az első hibát. Az utcának ugyan vannak fényei, de még nincs éjszaka, a szürkület pedig „bezavar” a
látványba. A lapuló férfiak közül nem mindenki vette észre a jelzést – az újság fehér lapját már nem
látták tisztán.

Ez értékes másodpercek elvesztését okozta, amely miatt aztán a tábornok megmenekül, ők pedig
lebuknak. De ezt persze akkor még nem tudhatták.

A tábornok konvoja a szokásos időpontnál később érkezett a támadás helyére. A minisztertanács

ülése elhúzódott, mint tudjuk. De a támadók, akik az út mellett várakozó kocsikban ültek, erről a
részletről nem értesültek. Köztük hát egyre nőtt a feszültség, ahogyan ment az idő.

És most lássuk annak a pár másodpercnek a történetét, amely idő alatt a merénylet lezajlott. Bizony
manapság nemcsak a világ lett ilyen rohanó, de az események is sokkal rövidebb idő alatt történnek,
mint mondjuk száz évvel korábban.

Francois Marroux megközelítően száz kilométeres sebességgel robogott a támadás pillanatában.

Amint meghallotta az első lövéseket, tudta, baj van. Talán két másodperc sem telt el, amikor érezte,
hogy a kocsi futásában változás állt be. „Átlőtték az abroncsokat”, fogta fel. De nem vesztette el
lélekjelenlétét, hiszen Marroux nagyon gyakorlott sofőr volt, akit a csendőrlaktanyában alaposan
kiképeztek. Annak idején megtanulta, hogyan kell gyorsan robogó autóban-autóval elhárítani a
terrortámadást is.

Most hát uralta a kocsit, és bár több abroncsot átlőttek, ő csak nyomta a gázt. Tudta, nem szabad
megállni – ahogyan tavaly az útszéli bomba robbanása esetén is így tett, és milyen igaza volt! A
testőrök egyik alapvető feladata, hogy a merénylők célpontja, az általuk védett fontos ember ne
maradjon a támadás színhelyén. Ha ott marad, vagy végeznek vele, vagy hatalmukba kerítik őt és
akkor minden megváltozik. Akkor rosszul végezték munkájukat!

Marroux tehát nyomta a gázpedált, tartotta a kormányt, sikerült úrrá lenni a meg-megcsúszó kocsin.
Amikor eldördültek az első lövések, a tábornok veje, de Boissieu ezredes azonnal a kocsi padlójára
vetette magát és rákiáltott a tábornokra, hogy ő is bukjon le. Nincsenek egyértelmű feljegyzések
arról, vajon a tábornok ekkor hogyan reagált? Lebukott-e, vagy szokásos gőgös tartásával,
szálfamereven ült tovább? A felesége minden bizonnyal sikoltozott.

Mint utólag kiderült, minden bajnak okozója a szürkület volt. Nem minden résztvevő látta meg Thiry
jelét az újsággal, ezért a támadók többsége csak akkor „ébredt fel”, amikor a gyorsan robogó konvoj
már-már elszáguldott mellettük. A terv szerint a lövedékek egy részének közelről és szemből, utána
meg oldalról kellett volna becsapódnia a kocsiba. De csak a bosszútól lihegő Watinnek volt annyi
lélekjelenléte, hogy azonnal lőjön, amint a homályból kibukkant a konvoj. Az a kocsi, amelyikkel a
merénylők a konvoj elé akartak állni, hogy szemből lőjenek a fekete Citroenra, és hogy elállják az
útját, megállásra kényszerítsék, töredékmásodperces késéssel indult. Mire befordult volna az
úttesten keresztben, Marroux éppen elrobogott az orruk előtt!

Mellesleg csak amatőrök próbálnak egy személyautóval a védett személy konvoja elé állni. Talán
nem tudták, hogy az ilyen támadások kivédésére felkészített sofőrök ilyenkor ritkán tesznek
kísérletet az akadály kikerülésére?

Hiszen arra tanították meg őket, hogy az akadályt a saját jármű lendületével söpörjék el! Persze
csak akkor, ha az nem egy sokkal nehezebb, az övékénél robosztusabb jármű. Buszba vagy
kamionba nyilván nem szabad belerohanniuk, de ha például két autóval állja el az utat az ellenség,
akkor a másodperc töredéke alatt el kell szánniuk magukat a sajátos „ellentámadásra”. Fel kell
ismerniük a kocsik márkáját és azt is tudniuk kell persze, hogy azok far– vagy orrmotorosak-e?
Ugyanis ha egy mód van rá, akkor nem a motort tartalmazó részébe, hanem a másikba kell
rohanniuk. Így a megtámadottaknak van esélyük arra, hogy a saját jármű kevésbé sérül (tehát egy
ideig még folytathatják vele a menekülést), és hogy az akadályt képező járművet vagy járműveket
sikerül félrelökni az útból.

Itt erre a manőverre nem került sor, de csak azért, mert a merénylők egy szempillantással elkéstek.
A támadók egy része már csak a távolodó autó után lőhetett. A fanatikus Watin ült az egyik lopott
kocsiban. A másik hasonló járműben ülő társaival együtt megkezdte a menekülő kocsi üldözését.
Georges Watin a leeresztett ablakon át kitette a Sterling-MP csövét és szakadatlanul lőtte a
menekülőket, egyik tárat a másik után ürítette ki.

Ahhoz képest, hogy a támadók – mint később a nyomozók összeszámolták – összesen 245 lövést
küldtek a menekülő autó után, isteni csodának számított, hogy ezek közül mindössze tíz golyót
találtak meg az autóban. Azt már csak a másik csodának lehet nevezni, hogy az autóban ülők egyike
sem sérült meg…

Azon a napon De Gaulle nem haza indult. A vidéki ház helyett a Párizs melletti kis repülőtér,
Villacoublay volt a célpont, ahol egy repülő várakozott rá. Marroux ez a zseniális sofőr átlőtt, de már
elrongyolódott és igazából már nem is létező gumiabroncsokon zötykölődött be a reptérre. A
merénylők ugyan – különösen Watin vad kiáltásainak hatására – még mentek volna a menekülők
után, de akkor már kék lámpáktól és szirénáktól volt hangos a környék. A rendőrséget a járókelők
szinte azonnal riasztották. Így megváltozott a helyzet és végül a merénylők átkozódva elkotródtak.

Mellesleg természetesen az elnök mögött haladó testőrkocsi is állandó rádióösszeköttetésben állt a

központjukkal. Már az első lövéseknél jelezte, mi a helyzet. Persze, mire az első őrjáratok
felbukkantak a környéken, addigra a merénylőknek csak hűlt helyüket találták.

Ahogyan percekkel később, úgy órák múlva sem derült fény a merénylők kilétére. A nyomozók
egyelőre sötétben tapogatóztak.

A repülőtéren De Gaulle, felesége, veje, a kocsiban ülő testőr és Marroux sofőr kölcsönösen
megállapították egymásról, hogy senkinek sem esett baja. De Gaulle alighanem mégis az ülésen
fekhetett a támadás alatt, mert amikor kiszállt a kocsiból (a jármű igencsak szellős lett, hiszen az
összes ablakát kilőtték), leverte kabátjáról az ablakok üvegszilánkjait és állítólag szárazon,
nyugodtan megjegyezte:

– No, ez most nagyon közel volt.

Amit úgy is fordíthatnánk kissé szleng-kifejezéssel, hogy „ez most meleg volt!” Hát, csakugyan.

Mi történt utána?

Az egyik kocsijukat a rendőrök megtalálták később, de mint említettem, ezek lopott járművek
voltak. Így hát az autó nem vezetett nyomra. A következő órákban azonban egy sima közúti
ellenőrzés során Párizstól nem messze egy autóban négy férfit igazoltattak. Az egyiknél nem voltak
papírok, őt hát bevitték, a többiek folytathatták útjukat. Róla kiderült, hogy a hadseregből szökött.
Amikor egy kicsit rákérdeztek arra, merre járt az eltelt időben és nem tud-e valamit a Felszabadulás
sugárúton lezajlott lövöldözésről – Pierre Magade, az egyik „lövő-ember” azt hitte, már mindent
tudnak róla és az akcióról. Ezért hát beszélni kezdett és sorra kiadta mind a tizennégy társát…

Argoud ezredes addigra visszamenekült Münchenbe, Georges Watin pedig ügyesen elbújt, de a
többieket egyetlen nap leforgása alatt elkapták. Az ezredesért mellesleg egy kis titkos
kommandóakciót indítottak (ehhez hasonlót láttunk „A sakál napja” című filmben is, amely többek
között szintén egy nagy De Gaulle-ellenes merényletről szólt…) és bizony az OAS egyik vezetőjét
törvénytelenül áthozták a német-francia határon. Később a tárgyaláson az ezredes hiába hivatkozott
erre a törvényszegésre, a bíróság ezt nem vette figyelembe.

Watin mellesleg annyira fanatikusan gyűlölte De Gaulle-t, hogy bár társait elkapták és elítélték, attól
kezdve ő magányosan vadászott a tábornokra. Több alkalommal is megkísérelt a közelébe jutni,
hogy távcsöves puskával rálőhessen. Végül, azonban amit tett, azzal csak elfogott bajtársai sorsán
rontott. Ugyanis a tárgyalásra várakozók is döbbenten értesültek róla, hogy Watin időközben ismét
merényletet kísérelt meg a tábornok ellen, tervét azonban egy beavatott elárulta, így az meghiúsult.
De Gaulle akkor elvesztette türelmét és utasítást adott, hogy az igazságszolgáltatás egy kicsit
keményebben szorongassa meg az elfogott merénylőket és hamarabb hozzanak ítéletet.

Watin mellesleg később hamis iratokkal Svájcon keresztül kijutott Dél-Amerikába. Paraguayban élt
évekig, majd amikor Franciaországban amnesztiát kaptak a hozzá hasonlók, hazatért.

A bíróság két tettest, Thiryt és egy társát halálra ítélte, de a tábornok az egyiknek
megkegyelmezett. Hiszen ő volt a köztársasági elnök is és a kegyelmi kérvények – micsoda irónia –
éppen hozzá futottak be… De Thirynek nem kegyelmezett, ezért aztán az akció szervezőjét és
motorját1963. március11-én kivégzőosztag elé állították. Reggel 06 óra 40 perckor az egyik Párizs
melletti erődben az osztag katonái ráemelték fegyverüket és egy perccel később Jean-Marie Bastien-
Thiry alezredes halott volt.

Az egyik tettes életfogytiglani fegyházat kapott, és ez jutott Argoud ezredesnek is. Az a Magade, aki
a többiek nevét kiadta a rendőrségnek, tizenöt évet kapott, a magyar Vargát pedig tíz évre ítélték.

A „célpont”, Charles De Gaulle tábornok és köztársasági elnök pedig nyolc évvel később saját
birtokán, ágyban, párnák között halt meg.

Dallasban aratott a halál

Texas 1963

(John F. Kennedy)

Előre kell bocsátanunk, hogy mi ebben a történetben igyekszünk megmaradni egyfelől a puszta
tényéknél, másfelől viszont olyan feltételezésekről is írunk majd, amelyekre csak a huszadik század
vége felé derült fény. Így meglehetősen naivvá és hiteltelenné válnak azok a „sztorik”, amelyek az
1960-as években terjedtek el szerte a világban. Mint majd látni fogják, Nyugaton is vadabbnál
vadabb feltételezések láttak napvilágot, ezeket is felülmúlták azonban azok a légből kapott
történetetek, amelyeket Keleten, a kommunista világban terjesztettek fáradhatatlanul – lényegében
évtizedeken keresztül.

Lássuk hát a tényeket.

1960 januárjától sok szempontból nem tipikus elnöke lett az Egyesült Államoknak. Nagyon fiatal
volt, negyvenes évei elején járt. 1917-ben született, lényegében negyvenhárom évvel megválasztása
előtt. Katolikus volt, ami szintén első ízben történt. Apja régi diplomata, a család vagyonos, köztük
számos jogásszal – maga Kennedy és öccse, aki az igazságügyi minisztere lett, szintén ügyvédek
voltak.

John Kennedy új szellemet hozott a Fehér Házba – közvetlen volt, rokonszenves, ugyanakkor azért
kemény. Neki is, öccsének is folyton nőügyei voltak, amelyek meglehetősen komoly biztonsági
kockázatot jelentettek az állam számára. Mivel elég sok ellensége volt már elnökségének kezdetétől
fogva, védelmét az évek során egyre erősítették.

Kennedy ugyan keményen megleckéztette a kommunistákat – ez mégsem volt elég sok elvakult
jobboldalinak. Ahányszor valamiben nem volt eléggé határozott, például amikor a CIA segítségével
zsoldosokat küldött Kubába, hogy megdöntsék Castro uralmát – a rossz szervezés és a kellő katonai
támogatottság miatt akciója kudarcba fulladt. Ezért sokan fenekedtek rá. Nem sokkal később a
szintén kubai rakétaválság idején, szembe mert szállni Moszkvával és megfutamodásra késztette
Hruscsovot. Moszkva kénytelen volt leszerelni és hazavinni azokat a veszélyes rakétaindító-
állomásokat, amelyeket előtte titokban szerelt fel a kommunistabarát Castro szigetországában. De
ezzel meg a Keletet haragította magára, ahol persze amúgy is eleve ellenségként kezelték az összes
amerikai elnököt.
Amikor Kennedy bármiben is engedett az ENSZ-nek, a hazai jobboldali erők a legképtelenebb
dolgokkal vádolták, amelyek között a „az árulás” csak egy apróság volt. Kennedy sokszor elment az
ország számos államába és városába. Amikor 1963. november 22-én a texasi nagyvárosba, Dallasba
érkezett volna, már hajnalban az utcákon volt az egyik ottani napilap, benne egy fényképes hirdetés.
A fotón Kennedy látható szemből és profilból, mint egy bűnöző – a szöveg szerint is egy keresett
bűnös, aki a feketék nagy barátja. Ez az amerikai Délen nem számított jó ajánlólevélnek – márpedig
Kennedy kiállt az alkotmány szövege mellett, amely kereken kimondta az összes amerikai
állampolgár egyenlő jogait. Ő a feketéket is ide sorolta és bizony erővel intézte el, hogy egyes déli
államokban megszűnjön a faji elkülönítés, hogy feketék is járhassanak egyetemre és felvegyék őket
a munkahelyekre. Kennedy e sajátos körök vádja szerint a vörösökkel barátkozik és elárulta az USA
érdekeit – no és az is ott állt, hogy ha valaki látja, tegyen ellene – nem volt titok, ki adta fel a
hirdetést: az egyik jobboldali szélsőséges mozgalom milliomos vezetője.

(Az ember ilyenkor óhatatlanul is elgondolkozik azon, mit ért az átlag amerikai polgár
„kommunizmus” és „hazaárulás” alatt? Mert ma is szép számmal akadnak ott emberek, akik a
központi kormány egyes, lényegében teljesen normális és ártalmatlan rendeleteit is
„zsarnokságnak” nevezik, és úgy érzik, elárulták a demokráciát – hogyan élhetnének, mondjuk
Kelet-Európában, még ma is? Hiszen itt a kormányok hatalma óriási, legalábbis az USA-hoz
képest…)

Texasba elmenni mindenképpen bátorságra vallott – itt nem kedvelték a keleti partról érkező
„tojásfejű” értelmiségieket, nem rajongtak a katolikusokért sem. Ha pedig valaki olyan reform-
intézkedéseket tett, mint Kennedy az elnöksége eddigi két és fél évében, hát különösen nem
számíthatott barátságos fogadtatásra. Ezért tanácsadói igyekeztek is lebeszélni az elnököt erről a
látogatásról, de Kennedy persze nem az az ember volt, aki meghátrál. Ha Moszkvával szemben
vállalta a nukleáris világháború kitörésének veszélyét is – éppen egy kis vidéki város
szélsőségeseitől ijedt volna meg?

Ma úgy vélik, Texasban nagy ellenzéke volt Kennedynek még saját (demokrata) pártjában is.
Márpedig 1964-ben az elnök ismét indulni akart a választásokon, hogy még egy négyéves ciklusra
megválasztassa magát. Texasban azonban még emlékeztek arra, hogy Kennedy a választási harcban
a feketék szavazataival győzte le a helybeli iparmágnásokat, akik jobbára a jobboldali mozgalmakat
is pénzelték. Dallasban tehát Kennedynek meg kellett nyernie saját pártja helyi korifeusait is, és
egyben szerette volna eloszlatni a róla terjengő kellemetlen híreket. Úgy érezte, meg tudja győzni
az embereket, hiszen erre addig is számos példa volt már.

Ennyit az előzményekről, és most lássuk az elnök életének utolsó óráját.

Az elnök vidéki kőrútjának soron következő állomására a híres „Air Force One”, vagyis a „Légierő1-
es” gépen érkezett. A dallasi repülőtéren a demokrata párt helyi képviselői és más notabilitások
fogadták. Vele volt felesége, Jacqueline is. Kennedy szokásos széles mosolyával üdvözölt mindenkit.
Feltűnt persze, hogy a texasi nagyhatalmú pénzemberek nem jöttek el, bár kaptak meghívót. Ők
nem kedvelték Kennedyt, és akkor még finoman fogalmaztunk. Különösen azok után, hogy az előző
hónapok során az elnök nyilvánosan is tett néhány kijelentést – róluk. Eléggé átlátszó módon
emlékezett meg olyan milliárdosokról, akik hatalmas pénzeket keresnek, de különféle jogi
trükkökkel elkerülik az adózást. Ígérte is, hogy majd a körmükre néz. Így aztán nem csoda, ha ezek
az emberek nem tolongtak ott a dallasi reptéren és nem akarták mindenáron megszorítani az elnök
kezét…

Az elnök a repülőtéren saját autójába szállt – ezt a testőrsége hozatta el korábban Washingtonból.
Egy ebédre kellett volna hajtatniuk, majd utána megtekinteni egy nagy vásárt. Persze mindenki
tudta, hogy az igazi programpontot Kennedy tárgyalásai jelentik majd a helyi demokrata vezetőkkel.

1963. november 22-én meleg idő volt ebben a déli államban, sütött a nap és a hőmérséklet akkor
déltájban elérte a 26 Celsius fokot. Perceken belül feláll a konvoj, és amikor minden készen áll, a
menet elindul a városba. Egy olyan útvonalon fognak haladni – tudja ezt mindenki – amelynek
pontos leírása megjelent a sajtóban. Szó sem volt arról, hogy eltitkolnák, merre megy majd Kennedy
– Amerikában ugyanis szabadság van és minden állampolgárnak joga van megtudni, hol láthatja
hazája elnökét, hol fotózhatja-filmezheti vagy integethet neki. (Vagy hol lőhet rá – tesszük hozzá
keserű iróniával.)

A kocsioszlop elején a dallasi rendőrfőnök autója haladt, benne rendőrökkel, seriffel. A második
jármű Kennedy nyitott autója volt, ahol a hátsó ülésen foglalt helyet az elnök a feleségével, vele
szemben, a menetiránynak háttal Conally kormányzó ült feleségével. A kocsit egy kipróbált
titkosügynök vezette, mellette egy testőr foglalt helyet. Az elnöki autót mindkét oldalról motoros
rendőrök kísérték. A harmadik jármű egy rendőrségi autó volt, benne négy emberrel, de benne
titkosügynökök foglaltak helyet. Ennek hágcsóin is álltak ketten-ketten. Ezek az emberek az út
szélén integető embereket, valamint a tetőket és a házak ablakait figyelték.

Itt volt Johnson alelnök is, aki persze még nem sejtette, hogy alig egy óra múlva, egy Washington
felé száguldó repülőgép fedélzetén leteszi majd az esküt és attól kezdve ő lesz az Egyesült Államok
első embere. Most a feleségével ült egy olyan kocsiban, amit szintén titkosügynökök őriztek.

A következő kocsikban a helybeli nagyok ültek. Majd több rendőrautóval együtt a dallasi
tévétársaságok és rádiósok mikrobuszai követték a menetet.

Bármilyen furcsán is hangzik, az útvonalat, amelyen Kennedy a városba hajtatott, a demokrata

politikusok „találták ki”. Tizenhat kilométert kellett megtenni, ennek nagyobb részét az utcákon, az
emberek előtt, lassan, hogy minél többen lássák az elnököt. A helyi demokrata politikusok ugyanis
meg voltak győződve: ki kell használniuk azt a ritka alkalmat, amikor az ország – éppen demokrata-
párti – elnöke ellátogat Dallasba. Lehet, eltelik száz év is, mire ismét üdvözölhetnek ott egy
elnököt… Ezért eléggé kacskaringós útvonalat találtak ki, amely átkanyargott a város sűrűn lakott
részein. Hiszen „választók mindenütt élnek” és gondolniuk kellett rájuk.

És csakugyan – későbbi becslések szerint csaknem 250 ezer ember tódult ki az utcákra, hogy lássák
Kennedyt, és nem utolsósorban a még nála is népszerűbb feleségét. Kennedyt kellemesen lepte meg
ez a tömeg és az is, amilyen lelkesen fogadták. Kétszer is megállította a menetet, kiszállt és kezet
fogott az emberekkel.

12óra huszonvalahány perckor, a második kézfogások után visszaszállt a kocsiba és elindultak. Már
csak percek voltak hátra az életéből. Conally kormányzó felesége megjegyezte, a zaj miatt közelebb
hajolva az elnökhöz:

– Nem mondhatja, elnök úr, hogy a dallasiak nem kedvelik önt!

– Ezt tényleg nem mondhatom! – felelte és feltehetően ezek voltak az utolsó szavai.

12 óra 30 perckor az elnöki kocsisor – körülbelül 18 kilométeres sebességgel – kihajtott egy

aluljáróból és éppen a tankönyvraktár („Texas School Book Depository”, vagyis az állami iskolák
tankönyveit elosztó központ) mellett haladt el. A csúnya, többemeletes épület előtt a járdán és egy
kis park szélén is sokan állnak, integetnek, kiabálnak, fotóznak. Többen amatőr kamerát tartanak
kezükben és mit sem sejtve filmre veszik… az elnök elleni merényletet!

12.30-kor eldördült az első lövés.

Rögtön utána a második és a harmadik is. Kennedy véres fejjel zuhan az ülésre. Felesége később
majd azt állítja, hogy férje testére vetette magát – de az amatőr filmeken látszik, hogy éppen
ellenkező irányba menekült. Testőrök rohantak oda, de a vezető nem állította meg a járművet.
Testőrök kémlelték a környéket, elöl, oldalt és fent – honnan lőttek? Ki lőtt? Pisztolyt rántottak,
szétszaladtak. A sofőr – helyesen – gázt adott, hogy minél előbb elhagyhassák a veszélyes környéket.
Helyi rendőrök száguldottak előttük és a legközelebbi kórház felé vették az irányt.

Közben a helyszínen valaki meglátott a könyvraktár egyik ablakában egy puskás férfit, de ez csak
egy villanás volt – az illető máris eltűnt.

A lövések idején a gyakorlott amerikai járókelők – ahogyan ilyenkor „illik” – a földre vetették
magukat. Johnson alelnököt és feleségét a kocsijuk padlójára nyomták a testőrök és a szó szoros
értelmében rájuk feküdtek – hisz mesterségük szabályai szerint védeniük kellett azok testét. Ez
annyira sikerült, hogy Johnsonék még jó ideig nem is tudták, valójában mi történt. Aminthogy nem
voltak ezzel tisztában a nézők sem. Csak elrobogott az elnöki konvoj, valaki lőtt, ők pedig
megijedtek – ennyi maradt bennük azokról a percekről.

Conally kormányzót is golyó érte, tehát a kórház felé robogó autó padlóján két vérző férfi feküdt.
Jacqueline csak sikoltozott, az ügynökök a sofőrt biztatták, hajtson már gyorsabban!

A kórház mindössze öt kilométerre volt, ami nem távolság Amerikában – a testőr-sofőr, követve az
előtte száguldó motoros rendőröket, mindössze hat vagy hét perc alatt megtette ezt az utat. Rádión
riasztották persze a kórházat is, ahol készenlétben álltak a sebészek. 12.38-kor fékezett a véres
elnöki kocsi a bejárat előtt. Benne két mozdulatlan sebesült – vagy halott? – és két zokogó feleség,
mindegyik a maga férjének fejét tartotta az ölében. Kennedy feje vérben úszott.

Két perccel később, 12.40-kor az elnök már levetkőztetve feküdt a műtőasztalon. Tíz perc telt el az
első lövés óta.

De még két percig tartott, hogy a sebész bemosakodjon és felvegye kesztyűjét. Közben a riporterek
száguldó kocsijai is a kórház elé értek. Az egyik testőr azt mondta nekik: az elnök meghalt. A
világba repült a hír. 12.42-kor gégemetszést végeztek és intubálták az elnököt, hogy mesterségesen
lélegeztethessék. Három másik sebész érkezett rohanvást, az egyik orvos a mellkast nyitotta fel,
leszívta a vért. Közben az elnököt oxigénkészülékre kapcsolták. A feleségét senki sem merte
kiküldeni – nem is volt rá idő, nem figyeltek rá. Jacqueline Kennedy a műtő falánál állt és némán
nézte, mi történik férjével.

Közben Conally kormányzót is megvizsgálták és vitték a műtőbe. A lövés vagy lövések nyomán sérült
a tüdeje, egy bordáját szétzúzta a golyó, átlőtték csuklóját és combját. De túlélte.

Az orvos, aki elsőként kezdte műteni az elnököt, később elmondta: azonnal tudta, hogy nincs
remény a túlélésre. Hiszen úgynevezett „élettel összeegyeztethetetlen sérülések” keletkeztek a
merénylet nyomán. Az egyik golyó például az agyba fúródott, nem is volt szívműködés, a pulzusa
tapinthatatlan. Mégsem adták fel, szívmasszázs következett. Tíz percen át próbálták életre kelteni
az elnököt, de hát az akkor már halott volt. Lehet, már útközben meghalt, és ha sikerült volna életet
lehelni beléje, már csak kómában élhetett volna – éveken keresztül?

13.00-kor az orvosok feladták. John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke halott volt. Ez nem
akadályozta meg azt a két katolikus papot, akik a közelben tartózkodtak, hogy feladják rá az utolsó
kenetet – mintha élne. Az egyik pap ment ki az újságírókhoz, hogy közölje velük a szomorú hírt.
Most már nincs kétség, a nagy hírügynökségek gyorshírben jelentették a rendkívüli eseményt.
Európában akkor már este volt, Ázsiában éjszaka.

Mire Johnson alelnök kocsija a kórházba ért – pár perccel az elnöki jármű után – már sajátos
szertartás zajlott. Titkosügynökök – a saját testőrei – tették Kennedyt egy koporsóba, addigra odaért
egy halottszállító autó is. A felesége beült a koporsó mellé, és a menet elindult a dallasi repülőtérre.
Ahová alig két órával ezelőtt érkeztek…

Johnsont attól a perctől fogva sokkal több testőr és titkosügynök vette körül. Világos, hogy most már
ő az elnök, még ha nem is tette le az esküt, tehát nagyon kell őt védeni ebben az ellenséges
városban. Nem zárhatták ki azt sem, hogy vannak még más merénylők is, akik esetleg az alelnökkel
is végezni akarnak… Erős védelem mellett vitték ki Johnsont a repülőtérre. Azon a gépen ment
Washingtonba, amely a halott elnököt is szállította. Ott eskették fel a Bibliára.

Még nem volt 15 óra, amikor a sikertelen dallasi látogatás után az elnöki különgép, fedélzetén a
halott és a helyébe lépő élő elnökkel felszállt Dallasból. A rosszemlékű város a kíséret mögött
maradt.

Érkezés után Kennedy holttestét a washingtoni repülőtérről egy neves kórház patológiájára
szállították, ahol felboncolták. Sajnos az ott készült jegyzőkönyv nem volt elég pontos, logikai
ellentmondások is voltak benne, amelyek később aztán számos félreértésre és félremagyarázásra
adtak alkalmat. A tényen azonban nem változtattak: valaki vagy valakik Dallasban meggyilkolták az
Egyesült Államok elnökét.

Amit eddig leírtunk, az csak az események egyik szálavolt.

Mert miközben Kennedyt kórházba vitték, küzdöttek életéért, majd holttestét Washingtonba
szállították és beiktatták helyére az új elnököt – Dallasban még több érdekes dolog is történt. Ezek
egy része manapság már közismert, ezért csak nagy vonalakban említjük őket.

Három perccel a merénylet után, amikor a Kennedyt szállító kocsi még a kórház felé robogott, vagy
harminc rendőr vette körül az iskolai könyvraktár épületét és megkezdte annak átkutatását. Ebben
láttak egy pillanatra felbukkanni egy puskás férfit – az egyik ablakban. Ez adta az alapot a
kutatásra. A kezdetleges személyleírás révén – és mert a raktár vezetője szerint hiányzik egy ilyen
korú férfi, bizonyos Lee Harvey Oswald – máris kiadták ellene a körözést, bár a neve még nem
szerepelt benne. Ezt rádión adták át minden rendőrnek, járőrnek és őrsnek.

12.40-kor – amikor Kennedyvel a kórházba értek és a műtőbe vitték – a negyedik emelet egyik
ablaka mellett egy puskát találtak. Olasz gyártmány volt japán távcsővel ellátva, a közelben pedig
három üres – tehát kilőtt – töltényhüvelyt.

Oswald ehhez képest, hogy állítólag ő lőtte le az elnököt, nagyon furcsán viselkedett. Egy igazi
merénylő gyors aut ón száguld el a helyszínről, ő viszont gyalogosan baktatott el onnan, még mielőtt
körülve tték volna az épületet. Persze így is gyanút keltett, hiszen munkaidőben ott kellett volna
maradnia a raktárban. Ahol mellesleg segédmunkásként cipelte a nehéz dobozokat, ládákat.
Később Oswald állítólag lelőtt egy rendőrt is, majd egy moziban fogták el, ahová tette elkövetése
után bemenekült. Letartóztatása közben ellenállt, fegyvert is rántott.

Már az is gyanús volt, hogy alig száz perccel az elnök meggyilkolása után a dallasi rendőrök
elfogták a tettest! Egy akkora nagyvárosban! Igaz, az ügynek már addig két halottja volt – Kennedy
és az utcán járőröző rendőr, aki állítólag felismerte a rádiókörözés alapján Oswaldot és le akarta
tartóztatni, mire Oswald lelőtte.

Oswald különben ideális „palimadár” volt. Nemcsak mi véljük így, most, évtizedekkel az események
után. Akkoriban a Kennedy-ügyben állást foglalók egy része hajlamos volt az egész felelősséget
Oswaldra kenni, annál is inkább, mert hiszen őt hamarosan örökre elhallgattatták. A másik része
meg mindent megtett azért, hogy a terhelő adatok ellenére tisztára mossa Oswaldot. Ez utóbbiak
azt állították, hogy a férfit ügyes cselszövéssel belevonták az akcióba, de igazából nem ő volt a
tettes. Az értelmi szerző pedig semmiképpen sem lehetett ez a szerény képességű fiatalember.

Az a helyzet, hogy ez az ember sok szempontból alkalmas volt arra a szerepre, amit neki szántak.
Akár az igazi merénylők, akár a hatóság. Hiszen egy nehezen nevelhető, talán nem is egészen
normális fickó volt, nehéz gyermekkorral, iskolakerülő, ide-oda költöző családdal, aki nem is titkolta
pár évvel korábban, hogy kedvelte Fidel Castrót és a kommunizmust. Mi több, egyszer csak fogta
magát és áttelepült a Szovjetunióba. Előtte az amerikai haditengerészetnél volt rádiós, most a fehér-
oroszországi Minszkben, egy rádiógyárban segédmunkás lett az „amerikai elvtárs”. Két év sem telt
el, már úgy dönt, visszatér az Államokba. Nem kapott szovjet állampolgárságot, de egyelőre az
amerikaiak sem siettek ügyének elintézésével. Hogy, hogy nem, ekkor megismerkedett egy lánnyal,
akit feleségül is vett. Sokan később arra gyanakodtak, hogy a KGB így akarta őt egy időre még
visszafogni, és kiképezni. Ebben a változatban természetesen Marina Oswald a szovjetek ügynöke.

Amikor kislányuk született, érdekes módon megkapták mindkét hatóságtól az engedélyt –

elhagyhatták a Szovjetuniót, és bevándorolhattak az Egyesült Államokba. Természetesen, mint
gyanús külföldit figyelték Oswaldot, az FBI még jó ideig nem vette le róla a szemét. Mint
kommunistagyanús személyt, aki az USA deklarált ellenségeivel tart kapcsolatot és hozzájuk
„dörgölődzik”, amúgy is megfigyelésre érdemes személy volt. De egyelőre nem találták gyanúsnak a
viselkedését. Sok jel mutat rá, hogy továbbra is kommunistának vallotta magát, mi több,
merényletet kísérelt meg egy újnáci, erősen jobboldali beállítottságú mozgalmi vezér ellen. Arra is
háromszor lőtt, de nem találta el. (Később a nyomozás során, már persze Oswald halála után azt
igyekeznek bizonygatni, hogy Oswald mesterlövész volt…)

Mindenesetre a merénylet előtti napokban Oswald furcsán viselkedett. Elköltözött hazulról, mert
állítólag összeveszett a feleségével. Már korábban tartott fegyvereket – Texasban mindenki
megtehette ezt – sőt rendelt is postán magának, igaz, nem a saját nevére. A könyvraktárban talált
távcsöves fegyverről azonban kiderült, hogy bár feltehetően Oswald rendelte, vagy az ő nevében
rendelte valaki más – technikailag nem alkalmas arra, hogy ilyen rövid idő alatt három lövést
adjanak le belőle. Tehát volt ott még legalább egy, de inkább két másik merénylő is. Akik
értelemszerűen más és más fegyverből lőttek.

Amikor Oswaldot letartóztatták, csak azt ismételgette, hogy semmi köze Kennedy és a rendőr
meggyilkolásához. Tizenkét óra hosszat hallgatták ki, de valamilyen érthetetlen és később soha meg
nem magyarázott okból nem veszik mindezt magnószalagra, de még jegyzőkönyvet sem vezetnek a
kihallgatásról! Ez több mint gyanús. Nem volt hát véletlen, hogy annyi furcsa hír terjedt el. Sok jel
mutatott arra, hogy a dallasi rendőrség – amelynél, mint általában az erőszakszervezeteknél szerte a
világon, sokkal több jobboldali beállítottságú ember volt, mint a polgári társadalom más
csoportjaiban vagy szakmai köreiben – kettős játékot űzött? Ma már nehezen megállapítható (vagy
egyáltalán nem) de úgy tűnik, hogy valakik irányították aznap az akciókat. Valakik félrevezették a
rendőrséget, amely ezt hagyta, vagy netán örömmel követte is az idegen sugallatokat.

Ugyanis az 1960-as évek közepétől kezdve számos jel mutatott arra, hogy Oswaldot valakik csak
felhasználták. Feltehetően olyan körök, amelyek semmiképpen sem akarták Kennedyt életben
hagyni, akiknek az ő elnöksége már az első ciklusban sem tetszett. Azt pedig semmiképpen nem
akarták megengedni, hogy Kennedy másodszor is jelöltesse magát és kihasználva népszerűségét a
fiatalok, a feketék és egyes középosztálybeli rétegek között, újabb négy évre beüljön a Fehér Házba.
Ekkor nyilván még merészebb reformokra készült volna és alaposan megadóztatja a nagyiparosokat,
több jogot ad a feketéknek és más hasonló „baloldali dolgokat” művelne…

Oswaldot pénteken tartóztatták le, akkor történt a merénylet. Szombaton, békén hagyták, de
vasárnap reggel a rendőrkapitányságról átvitték volna a hatszáz méterrel távolabb lévő, jobban
őrzött, és ezért állítólag biztonságosabb börtönbe. Hogy hogy nem, híre ment a szándéknak és a
városi média „hiénái” összefutottak. A rendőrség alagsorában felállították tévékameráikat és a
fotósok is ott lökdösődtek. Mindenki látni és fotózni akarta Kennedy elnök gyilkosát. Azon a
vasárnapi délelőttön a világ szeme láttára, egyenes élő tévéközvetítésben végeztek Oswalddal – egy
akkor még ismeretlen férfi ugrott elő az újságírók közül, pisztollyal a kézben. Hasba lőtte Oswaldot,
aki összeesett. Természetesen azonnal kórházba vitték, de eszméletét vissza nem nyerve másfél
órán belül meghalt.

A második gyilkos Jack Ruby, egy bártulajdonos volt, közismert gengszter-kapcsolatokkal. Ez az

alvilági figura – mint később kiderült – gyógyíthatatlan rákos beteg volt. Csak annyit volt hajlandó
mondani, hogy mélységesen felháborította Oswald aljas tette, és ő azért büntette a férfit halállal.

A későbbi nyomozás során nem bizonyosodott be, hogy Oswald rendelte-e a fegyvert postán. Az
sem, hogy a könyvraktárban talált távcsöves puskán rajta lettek volna az ujjlenyomatai. Még az sem
bizonyosodott be, hogy Oswald lőtte le az utcán járőröző rendőrt. Sok minden szólt még a
feltételezés ellen, hogy ő lett volna a gyilkos.

A raktár ablakában, ahonnan állítólag lőtt, cigarettacsikket is találtak, pedig Oswald nem
dohányzott. Nem látták a tett színhelyéről menekülni, mi több, egyszerűen buszra szállt. De hogy
valami vaj van a fején az senki előtt nem lehetett kétséges. A Warren főügyésszel az élen kutató
bizottság alig tíz hónappal később sietett kijelenteni, hogy Oswald volt a tettes, akit nem egészen
normális, magányos farkasnak írtak le. Határozottan állították, hogy nem voltak cinkosai. Minden
olyan bizonyítékot, amely arra utalt, hogy egyetlen ember arról a pontról olyan gyorsan nem is
adhatott le annyi lövést, a bizottság valamilyen külső sugallatra egyszerűen nem vett figyelembe…

Ráadásul később kezdtek eltünedezni a tanúk is. Számos újságíró vetette rá magát az eseményekre
és rengeteg gyanús nyomot találtak. Két-három évvel az esemény után azonban rá kellett jönniük,
hogy egynémely tanú gyanús „közlekedési balesetben” vesztette életét. Ráadásul főleg olyanok, akik
a Warren-bizottság konklúziójával ellentétes dolgokat vallottak. Ezek egy részének vallomását a
bizottság eleve el sem fogadta.

Minden jel arra mutat – különösen most, a huszonegyedik században – hogy igazából két
összeesküvés történt:

Az egyik: a merénylők szövetkezése Kennedy elnök meggyilkolására.

A másik: a Warren-bizottság és a háttérben álló „rendezők” szövetkezése azért, nehogy kiderüljön az

igazság.

Ebből persze egy normálisan gondolkodó ember azt a következtetést vonná le, hogy a két háttérben
álló erő között némi összefüggés lehet… De még arra is gondolhatunk, hogy a két erő egy és
ugyanaz!

Mi azonban nem megyünk ilyen messzire. Nem tagadva a kettős összeesküvés valószínűségét, egy
másik útvonalon indulunk majd el. De előbb lássuk, kik követhették el a merényletet? E téren is elég
bő a választék.

1.)Az egyik lehetséges változat szerint kubai emigránsok.

Ezeknek ugyan lett volna rá okuk, ám korántsem annyi és oly alapos, ahogyan azt e változat hívei
hirdetik évtizedek óta. A Kubából menekültek akkoriban nem ugyanolyanok voltak, mint harminc
évvel később. Akkor még inkább azok oldottak kereket, akiknek az előző Battista-rendszerben ment
jól, és akiknek az új, a kommunizmus felé sodródó ország élete nem tetszett. Manapság már több
mint két évtizede olyanok élnek az USA-ban, főleg Floridában, akik a rezsim túlkapásai és a
mérhetetlen nyomor elől menekültek.

Kennedy korában azok voltak túlsúlyban, akik szerették volna visszafoglalni Kubát, de akiknek az
egy évvel korábban nem sikerült. Nehezményezték, hogy Kennedy a Disznó-öbölbeli támadás során
nem vetette be az amerikai légierőt, ezért sok száz kubai harcos veszett oda. Ma már tudható, hogy
ez nem annyira Kennedy hibája volt, hanem a kubai és szovjet kémek diadala – ugyanis Castro
partvédelme előre tudott a támadásról, ismerték annak helyét és időpontját és korántsem spontán
volt ellentámadásuk.

De hogy ezért néhány elkeseredett kubai megszervezte volna az elnök elleni merényletet, ez
kevéssé hihető.
2.) Maga az amerikai titkosszolgálat, a CIA követte el a merényletet!

Ezt a meglepő változatot néhány amerikai publicista hangoztatta. Ma már tudható, hogy az „ötletet”
a KGB is terjesztette. A szovjet titkosszolgálat szerepére még majd visszatérünk. Tény viszont, hogy
az FBI, amely azokban az években (is) élesen szemben állt a CIA-vel, nem jelzett olyan
összeesküvést. Mi több, a CIA és az FBI a kezdeti nehézségek és félreértések ellenére azért közösen
segített nyomozni az ügyben. Mi több, indoka sem lett volna a szervezetnek, hiszen Kennedy nem
akarta a CIA-t illegális célokra használni (mint némelyik utóda…), sőt nem is nagyon foglalkozott a
kémszervezettel. Bár azt elismerte, hogy a kubai rakétaválság idején nagy szerep jutott a
kémszervezet felderítőinek.

3.) A Szovjetunió állhatott a merénylet mögött – mondták akkor sokan, bár bizonyítékaik nem voltak.
Mindenkit izgatott az a tény, hogy Oswald – akit végső soron a mai napig is a merénylőnek hisznek,
előtte pár évig élt a Szovjetunióban. Egyszerű volt a következtetés, hogy ott beszervezték és
megbízták a merénylet végrehajtásával. Érdekes és feltétlenül figyelemre méltó tény, hogy nem
sokkal a Kennedy-gyilkosság után átállt az amerikaiakhoz a KGB egyik tisztje. Akinek lényegében
csak annyi mondanivalója volt: látta otthon Oswald KGB-s iratait és azokban az állt: a szovjet
kémszolgálat nem szervezte be Oswaldot, mert pszichikailag gyengének és labilisnak vélték őt…

Ezt persze felfoghatjuk elterelő hadmozdulatként is. Mármint azt, hogy Moszkva „átküldte” azt a
tisztet ezzel a megbízással. Igyekeztek volna magukról lemosni a gyanút?

4.) Amerikai nagyiparosok, jobboldali pénzmágnások álltak a merénylet mögött.

Ennek a változatnak ugyan kevesebb híve van, azonban ez eléggé megalapozottnak tűnik. Mint már
korábban mi is céloztunk rá, sokan voltak Texasban és nem csak ott, akiknek enyhén szólva nem
tetszett Kennedy működése. Ezek a körök nem ilyen elnököt akartak már 1960-ban sem, nemhogy
1965-ben még egyszer!

Ezek a körök kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezhettek a texasi rendőrség köreiben is. Nincs kizárva,
hogy ha Kennedy azokban a napokban Floridába, Mississippibe vagy Alabamába utazik, ott érte
volna a merénylő golyója. Már persze amennyiben igaz lenne ez a változat. Ott volt elég pénz, és
akadtak kivitelezők is, akik a nagyobb összegekért elvállalták volna az elnök lelövését. Nincs
kizárva, hogy Oswald csak egy volt közülük, bár ő azt hitte, egyedül cselekszik. Ebben a verzióban
az sem zárható ki, hogy Oswaldot tőrbe csalták (amire sajnos sok jel mutat, még ha nem is tudjuk,
kik tették ezt). A nevében fegyvert rendeltek, a hozzá hasonlító férfi – nevezzük hasonmásnak –
mozgott a városban a merénylet idején, sőt már korábban is. Talán az ölte meg a járőröző rendőrt is.
Oswald nem menekülhetett, a merényletet és a további eseményeket úgy rendezték meg, mondhatni
művészien úgy építették fel, hogy végül ez a jelentéktelen halacska essen a hálóba és ő „vigye el a
balhét”. Ha ez az igazi változat, akkor a tettesek mindvégig háttérben maradtak és máig nem
ismertek.

5.) Az amerikai maffia valamelyik családja állhatott a háttérben.

Ezt a változatot nagyon komolyan vették az 1960-as évek Amerikájában. Sokan esküdtek rá, mások,
ha nem is hitték teljesen, de azt állították, hogy erre van a legtöbb áttételes bizonyíték.

A maffia egyik része, amely a Kubában történt nagy politikai változás során elvesztette a nagy
kaszinó– és csempész-jövedelmeket, a hatvanas évek elején még reménykedett Kennedyben – hogy
az visszaszerzi Kubát a szabad világnak. De amikor ez nem történt meg, sőt ellenkezőleg: az elnök
és miniszter fivére erősen a maffiák nyakára kezdtek lépni, betelt a pohár és úgy döntöttek,
végeznek vele.

6.) A kubai titkosszolgálat.

Erre is számosan esküdtek, főleg azután, amikor szembetűnő lett, hogy az USA és. a Szovjetunió
után Kubának van a legnagyobb létszámú küldöttsége a New Yorkban székelő ENSZ-intézmények
mellett. Érthetőbben fogalmazva: az a kis karibi ország „diplomatának” álcázott kémek százait
tartotta el a drága amerikai városban, akik ott számtalan kémhálózatot építettek ki. Ez bizony már
1963-ban is látható lett.

Akkor már nyílt titok volt, hogy az előző elnök, Eisenhower sugallatára a CIA több tervet készített
Fidel Castro meggyilkolására. Ezek nem anekdoták, hanem ma már a kém– és világtörténet szerves
részét képező tények. Kennedy ugyan nem helyeselte e terveket, végső soron azért is nem
valósultak meg. De Castro neheztelhetett a Disznó– öbölbeli támadás miatt is. Azon kívül még
mindig nehezen viselte el, hogy 1962 őszén, a rakétaválság idején Hruscsov nem állt melléje, sőt
nem vetett be atomfegyvert az Egyesült Államok ellen – ahogyan azt Castro követelte szovjet
elvtársától.

Ezért is tételezik fel sokan, hogy Kuba állt a merénylet mögött.

Mi most a szokásos „mi történt utána”– alfejezet helyett megírjuk a leginkább valószínű verziót.
Amelyre a legújabb adatok révén derült fény.

Ismeretes, hogy 1992, a Szovjetunió csúfos bukása után részben megnyíltak a szovjet
titkosszolgálatok irattárai. Az innen kiszivárgó adatok is segítettek némi fényt deríteni az 1963-as
dallasi eseményekre.

De már korábban is voltak arra utaló jelek, hogy mi is történt valójában. Ezért itt alább nagyon
röviden ismertetjük azokat az eseményeket, amelyek szerintünk a merénylet igazi hátterére
világítanak rá.

7.) Az igazság (?)

Már a negyven évvel korábban átjött magas rangú KGB-tisztektől hallhatták a nyugatiak, hogy az
1960-as évek elején Moszkvában a KGB és a Politikai Bizottság közös terveket készített néhány
nyugati államfő meggyilkolására. Ezek egyes ügynökök szerint kettő, mások szerint legalább három
államfőt érintettek. Egyik átalló sem tudta azonban, hogy kiket szemeltek ki áldozatnak a moszkvai
pártkorifeusok. A KGB, mint közvetlenül a Politikai Bizottságnak alárendelt és felelősséggel csak
neki tartozó szerv mindebben csupán kivitelezői szerepet kaphatott. Tehát nem a KGB vezetői
jelölték ki a célpontokat.

Ez persze önmagában még semmit sem bizonyít. De már tudjuk, hogy tízegynéhány évvel később
hasonló döntés született II. János Pál pápa meggyilkoltatására, és azt sem közvetlenül a KGB, hanem
az egyik vele szorosan együtt dolgozó „szocialista” kémszervezet, Bulgária titkosszolgálata
szervezte meg a felbérelt török terrorista révén. Ez ma már kétségtelen.

Nos, miért ne történhetett volna meg ez már korábban is – Amerikában? Itt sem a KGB
tevékenykedett, természetesen. A szovjet kémszervezetnek annyi lehetett a szerepe Oswaldot
illetően, hogy a férfit oroszországi évei során alaposan megismerték, mintegy „feltérképezték” és
tudták róla, hogy „ideális balek” lehet. Maga is áldozat, mint Kennedy, csak összehasonlíthatatlanul
ostobább. A sorsa azonban – a moszkvai tervek szerint – neki is a halál lett.

A KGB helyett itt a kubai ügynökök tevékenykedtek. Minden jel szerint Castro bosszújáról volt szó.
A Disznó-öbölért, a rakétaválságért, a CIA gyilkos terveiért cserébe. Moszkvának kapóra jött ez a
bosszúvágy. A kubai titkosszolgálat azokban az években már éppen úgy szovjet befolyás alatt állt,
mint a következő évtizedekben, hiszen eleve a KGB felügyelete alatt jött létre és vezetőit
Moszkvában, a KGB intézeteiben képezték ki. Ilyen oldalról tehát semmi sem állhatott a tervek
útjában.

Akkoriban szinte senki sem emlegette azt a tényt, hogy Oswaldnak nem csupán egykori szovjet
múltja, de sokkal frissebb kubai kapcsolatai is voltak! Méghozzá nem az emigrációval, hanem a
kubai „forradalmi” és „szocialista” hatóságokkal.

Mint az FBI és a CIA közös nyomozása kiderítette, két hónappal a merénylet előtt Oswald
Mexikóban járt és az ottani kubai követségen (ismert kémfészekben) találkozott Silvia Durannal. Ez
a nő az ügynökök jelentése szerint Oswald szeretője volt. Nyilván a régi titkosszolgálati módszer
bevetésével hálózták be a kubaiak a férfit – egy nőt „küldtek rá”. Silvia Duran ugyan diplomata
útlevéllel tartózkodott Mexikóban és egy konzuli hivatalban dolgozott – de már a mexikói
hatóságokat is annyira ingerelte teljesen nyílt kémkedése, hogy le akarták tartóztatni vagy
legalábbis kiutasítani. Jó, ha tudjuk, amikor hónapokkal a merénylet után a washingtoni
döntéshozók megtudták a mexikóiak tervét, mindent megtettek, nehogy végrehajtsák a
letartóztatást. Attól féltek ugyanis, hogy Silvia Duran beszélni kezd és elmondja mindazt, amit
Oswald küldetéséről tud.

És itt kapcsolódunk ahhoz, amire pár oldallal korábban már céloztunk: mi lehetett az oka annak,
hogy az amerikai hatóságok teljes erővel eltussolták az igazi hátteret? Miért „nyomoztak félre” és
miért tettek meg mindent, nehogy kiderüljön: a merényletet kik okozták!

Hiszen ha ország-világ előtt fény derül arra, hogy a merénylet mögött Castro és a KGB áll, a
felháborodás az USA-ban óriási lett volna. Még az sincs kizárva, hogy a „népharag” (pláne, ha ezt
szélsőséges erők ügyesen táplálják és irányítják) nagy rendbontásokhoz vezetett volna. Egyesek úgy
vélték akkor, hogy akár a „világvége” is bekövetkezhet. Mint például néhány CIA-s FBI-os vezető és
szűkebb környezetük. Semmi áron nem merték volna a közvéleménnyel tudatni, kik ölették meg
Kennedyt. Véleményük szerint ez már nem segített volna a halott elnökön, viszont mérhetetlenül
növelte volna a Kelet és Nyugat közti feszültséget, ami már e nélkül is elég nagy volt.

Nos, térjünk vissza az eseményekhez. Előállt az a különös helyzet, hogy az FBI maga titkolta el a
kommunisták részvételét a merényletben – a szent békesség kedvéért. Akkor ezt hitték
államérdeknek. Oswald mellesleg többször megfordult Mexikóban, ahol kubai vízumért jelentkezett.
Hamarosan megjöttek a jelentések arról, hogy az amerikai fiatalember találkozott Kosztikovval.
Talán elég, ha annyit írunk erről: amikor a Waren-bizottság kis híján „felmarkolta” ezt a szálat, a
CIA külföldi ügynökeinek e találkozóról szóló jelentései szőrén-szálán eltűntek az aktákból!

Bizony ilyen durva módszerekkel küzdöttek akkoriban az igazság ellen. Később megtudtuk, hogy a
Fehér Ház egyenes utasítására jártak el így. Mert az akkori elnök utasította az FBI-t: a Kennedy-
gyilkossággal kapcsolatban tegyen meg mindent a Szovjetunióval való konfrontáció elkerülésére.

Ha a Szovjetuniónak semmi köze sem lett volna az ügyhöz, akkor ezzel kapcsolatban miért
emlegették volna azt az országot a Fehér Házban és más döntéshozó helyeken? Így állt elő az az
enyhén szólva is különös helyzet, hogy miután megölték elnöküket, az amerikai felelős politikusok
még kénytelenek voltak „falazni” is a gyilkosoknak, nehogy nagyobb baj – netán világháború –
legyen a dologból. Attól tartottak, az amerikai kongresszus képviselői, a szenátorok stb.
rákényszerítik a kormányt a bosszúlépésekre, ezek pedig óhatatlanul konfrontációhoz vezetnek az
atomhatalom Szovjetunióval.

Mellesleg a titkosszolgálatok nem hozták nyilvánosságra azt a tényt sem, hogy alig két hónappal a
merénylet előtt pontosan szeptember 7-énFidel Castro megüzente az amerikaiaknak: számítsanak
buszújára azért, amiért a CIA el akarta őt tenni láb alól. De térjünk vissza Oswaldhoz, a balekhez.
Ma már sejthető, hogy Oswaldot a kubai titkosszolgálat manipulálta, moszkvai parancsra. De a férfi
nem volt egyedül – hiszen „munkaadói” is tudták, hogy egyedül soha nem lenne képes végrehajtani
egy ilyen nagy akciót. Ezért ő inkább a csali, az áldozat szerepét kapta, amiről persze nem tudott.

Kellett viszont lennie egy vagy több igazi merénylőnek is! Ez, vagy ezek vajon kik lehettek?

Kosztikov, a mexikói „alkonzul” nem csak a KGB sima tisztje volt. Ellenkezőleg, az egyik
legfontosabb szovjet KGB-ügynök Mexikóban, aki ráadásul a szabotázsakciók és merényletek
szakértőjeként szerepelt saját szervezetében, és ezt tudták róla Nyugaton is. Kosztikov nyilván nem
vízumokról beszélgetett Oswalddal, aki ezt a hivatalos formaságot elintézhette volna Silvia Durannal
is.

Hogy a mexikói szál milyen fontos volt, jelzi: az FBI és a CIA ezen heteken át veszekedett, mert
amikor a nyomozati jogkört az FBI-ra bízták, a CIA nem akart vele együttműködni. Különleges
amerikai vizsgálóbizottság is járt Mexikóban, Oswald ottani kapcsolatait lenyomozandó. Tehát nem
légből kapott ez a „hetedik verzió”, amit itt ismertetünk önökkel.

Mindenesetre akadtak tanúk, akik jelezték, hogy látták Oswaldot egy fogadáson a mexikóvárosi
kubai nagykövetségen. Holott Oswald azt állította később – mielőtt Ruby lelőtte –, hogy soha nem
járt ilyen helyen, nem ismer egyetlen kubait sem. Vadidegeneket nem hívnak meg diplomáciai
fogadásokra, különösen nem amerikait, akiket Castro otthon nyíltan ellenségnek bélyegzett meg.

Kosztikov minden kémjelentés szerint merényletek előkészítésével foglalkozott. Ez az ember

mindenképpen el akarta hagyni Mexikót és november 22-re vett repülőjegyet – természetesen
Kubába. Viszont kiderült még valami: a Havannába induló kubai utasszállító gépet hat órára
visszatartották, no, nem a mexikói hatóságok, hanem maguk a kubaiak! Valami ürüggyel hat órán
keresztül ott állt a reptér betonján a gép, indulásra készen, de nem mozdult el. Ez a hat óra
pontosan egybeesett a dallasi merénylet idejével…

Valakit tehát vártak! Ez a valaki később meg is érkezett. Egy kis különgép hozta az USA-ból, és a
rejtélyes utas a leszállás után azonnal a kubai géphez sietett, ahol már várták. Nem esett át útlevél-
ellenőrzésen, sem vámvizsgálaton. Vagyis valakik úgy szerveztek meg mindent, hogy ennek az
utasnak az arcát ne láthassa egyetlen későbbi kényelmetlen szemtanú sem. A gépen tartózkodó
utasok elmondása szerint a férfit ők sem látták – ugyanis amint belépett a gépbe, azonnal a
pilótafülkébe irányították és ott maradt egészen Havannáig. Csak az utasok távozása után jött ki
onnan, feltehetően.

Arra is fény derült, hogy Kosztikov, a KGB ügynöke nem is akart Kubába menni – ő csak a saját
nevére lefoglalta a repülőjegyet, ezzel ment el Havannába a rejtélyes utas, Kosztikov pedig továbbra
is Mexikóvárosban maradt. Csak jóval később repült el onnan. Azóta mellesleg fény derült már a
rejtélyes utas kilétére, akit Castro birodalmában aztán éveken át luxus körülmények között tartották
el, csak éppen soha nem mehetett ki az utcára. De ez már nem ennek a könyvnek a témája lehet.

Merre tartsanak a feketék?

Egyesült Államok, 1965.

(Malcolm X.)

A hatvanas évek közepén ma már szinte elképzelhetetlenül hatalmas vita folyt az amerikai feketék
társadalmában. Már persze ez az állítás csak akkor helyes, ha feltesszük, hogy akkoriban volt
valamiféle jól körülhatárolható „fekete társadalom” az Egyesült Államokban – amit a szakértők
vitatnak. Ilyen sommás „ítéletet” nem fogadnának el.

Mert hiszen a feketéket éppen úgy megosztották a gondok és a kialakult helyzet, mint a társadalom
egyéb rétegeit. Nem akarunk abba a már-már klasszikus hibába esni, amit Marx követett el a
tizenkilencedik században. Ő ugyanis „osztályokba” sorolta a társadalmakat, de mint később
kiderült, ezt nem valós tények alapján tette – mi több, rajtakapható a céltudatos rosszindulat. Marx
és követői azért osztották fel erőszakkal a társadalmat, hogy annak ily módon szétzilált és
elkülönített részeit egymás ellen fordíthassák. Azt remélték, hogy az általuk preferált osztályok, az
úgynevezett „munkások” és „parasztok” majd közös erővel uralják el, verik le és majdhogynem
megsemmisíthetik a gyűlölt „értelmiséget” vagy „intelligenciát” (amelyhez mellesleg ezen elvek
hirdetői is tartoztak, és ez nem is lehetett másként). Ahogyan valakik szellemesen megfogalmazták,
a marxisták az „ész nélküli társadalomban” látták a jövő útját, hiszen az észt mindig is az
értelmiségiek képviselték.

Az amerikai fekete bőrű polgárok sem gondolkoztak hát egységesen. Nagy vonalakban két fő
csoportra oszlottak. Az egyik a fehérek évszázados módszerét átvéve (de ezt a legtöbbször be nem
ismerve) amellett kardoskodott, hogy a feketék is különítsék el magukat a fehérektől, akkor élnek
majd boldogan. A másik irányzat éppen ellenkezőleg, azért küzdött, hogy a fehérek társadalma
elfogadja-befogadja az addig kirekesztett feketéket és közösen építsenek egy jobb világot.
Meg kell jegyeznünk, hogy úgy igazából a nagy tömegek ott sem voltak teljesen tisztában, melyik
irányzat mit is akar a hétköznapi dolgok terén. A nagy és hatásos jelszavak mögött felsorakoztak a
legkülönfélébb gondolkodású és helyzetű fekete polgárok. De sokan kívül maradtak a vitán. Mert
távol éltek a nagy, forrongó központoktól, a nagyvárosoktól, vagy olyan szegények voltak, hogy a
viták követését sem engedhették meg maguknak, nem lévén benne a média áramlataiban. Sokan
nem is értették, igazából mire megy ki a játék. És számos jómódú fekete úgy érezte, meg tud lenni
ezen filozófiai-gyakorlati áramlatok és eszmék nélkül is.

Amerikában ezek a viták és mozgalmak lényegében nem voltak újkeletűek. Hiszen már csaknem
száz évvel korábban is zajlottak, csak nem ilyen élesen. De bizony már a tizenkilencedik század
hatvanas éveiben, az amerikai polgárháború alatt és után is akadtak államférfiak, filozófusok, akik
egy jövőbeli ideális „színtelen” társadalomról ábrándoztak. A jelző persze nem jó – arról volt szó,
hogy egy jövőbeni Amerikában nem lesz jelentősége, kinek milyen színű a bőre, az egyéb emberi
értékek lesznek lényegesek.

Nos, eltelt több mint egy évszázad, és 2000 körül már aligha merne bárki is szembeszállni ezzel az
elfogadott, teljesen normális követelménnyel. Hogy az emberek bőrének színe nem olyan tényező,
ami bármit is befolyásolna. Sokkal nagyobb gondot jelenthet a szegénység vagy a társadalom egy
részének lemaradása a tudás megszerzése, az egészségügy, a munkaalkalmak vagy egyéb
területeken.

Maguk a feketék termelték ki maguk között ezeket a szellemi irányzatokat, azok „apostolait” és a
hozzájuk csatlakozó, ezekből felnövő mozgalmakat. A feketék elkülönülésének hívei között olyanok
is akadtak – nem kis befolyással! – akik azért küzdöttek, hogy pár száz évvel később az óceánon
áthurcolt rabszolgák mai leszármazottait vigyék vissza… Afrikába! Mondván, hogy nekik semmi
közük Amerikához, ehhez az egész nyugati földrészhez, az ő eredeti hazájuk Afrika, tehát ott kellene
élniük. Némelyik ilyen „próféta” a legszívesebben maga vezette volna vissza fajtársait a távoli és
lényegében ismeretlen földrészre – akár egy modern Mózes…

Aztán akadtak még cifrább nézetek is. Némelyik fekete filozófus sajátos kiegyezést követelt,
amelynek eredménye mégis negatív lett volna. Ők arra számítottak, hogy egyezséget köthetnek a
fehérek társadalmával: elismerik a feketék egyenlő jogait, de ennek fejében aztán az afrikai
származású amerikaiak külön államokban fognak élni, úgymond „maguk között” telepednek le. Ez
sokak szerint megfosztotta volna érveiktől azokat a fajvédő fehér politikusokat, akik semmiképpen
sem akartak beleegyezni abba, hogy a fehérek és feketék egyenlő jogokkal éljenek – együtt.

De hát ezek az elméletek hiába húzódtak át a huszadik századra, sőt annak közepéig sokfelé élő
joggyakorlatot is jelentettek (sok déli államban elkülönítve éltek a feketék és a fehérek) – az idő így
vagy úgy eljárt fölöttük.

Az 1960-as évek elején fehér és fekete polgárjogi harcosok eljutottak odáig, hogy a legfelsőbb
bíróság is eltörölte a déli államok gyakorlatát. Vagyis többé soha, sehol, semmilyen módon,
semmiféle ürüggyel nem volt szabad különbséget tenni emberek között azok bőrszíne alapján. Mi
több, sokfelé a munkavállalás, oktatás stb. keretében pozitív diszkriminációt alkalmaztak a
feketékkel szemben. Például sok városban a fehér többségű lakosságban élő feketék számarányának
megfelelően kellett feketéket felvenni az iskolákba, egyetemekre, a rendőrség kötelékébe stb. Ez az
akkor nagyon vitatott módszer viszont elérte azt, amit annak előtte századokon át nem sikerült
megvalósítani. Mára az amerikai társadalomból jószerével (bár még nem teljesen) eltűntek a
fajvédelmi eszmék és már egészen természetes az, hogy minden amerikai városban, minden
munkahelyen, minden szakmában, intézményben együtt dolgoznak fehérek, feketék, sárgák.

Persze sokfelé ma is van még sajátos, régtől megmaradt szegregáció, vagyis elválasztás
(elválasztódás). Bizonyos nagyvárosokban vannak „fekete-negyedek”, itt általában a szegényebb
feketék élnek, sokszor meg lehetősen kilátástalan anyagi helyzetben sodródva folyamatosan a
bűnözés felé. Ámde ma már legalább jogilag nincs akadálya, hogy bárkiből bármi váljék, ha van
tehetsége, kitartása, netán szerencséje is. E téren Amerika valóban a korlátlan lehetőségek hazája,
egy jövőbemutató állam. A kétségtelenül megvalósuló globális állam már ma is létező, egyelőre
csupán egyetlen mintapéldánya.

A most következő két történet – két merénylet – ehhez a fentebb vázolt ideológiai harchoz tartozik.
Az első áldozat, kinek sorsával megismerkednek, a szegregáció híve volt. A másik éppen
ellenkezőleg, az integrációé.

Az első eszme: a feketék elválasztásának, elkülönítésének hívét Malcolm Little-nek hívták, aki
később felvette a sokatmondóan egyszerű Malcolm X nevet. A másik oldalon a következő fejezet
hőse, Martin Luther King lelkész állt.

Little vagy „X” mindenképpen az erőszak híve volt, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy egy
bibliai prófécia értelmében erőszak által lelte halálát. Malcolm X volt az, aki kitalálta, hogy a
feketék térjenek át a mohamedán vallásra, és élére állt a „fekete muzulmánok” mozgalmának.

Persze ne tulajdonítsunk neki és nekik nagyobb súlyt, mint amivel ténylegesen rendelkeztek
azokban az években, azokban a körökben. A fekete mozgalmak sok ágra szakadtak, még az
erőszakos szegregáció hívei sem mind álltak Malcolm X mellett. Ma visszamenőleg úgy vélik, hogy
követőik a 250 milliós országban nem érték el az ötvenezer főt, ami nem egy jelentős erő. Viszont ha
ez a mozgalom az erőszakra apellál, és azt választja eszközül, alaposan „befűthet” a társadalomnak.
Amelynek többsége, mint mindenütt a világon, a rendet, nyugalmat és változatlanságot szereti.

Ez a sajátos hitvilág arra ösztönözte híveit, hogy meglehetősen szigorú „szerzetesi” rendben éljenek
a nők és a férfiak. Átvették az iszlámtól a napi ötszöri imádkozást és szabályozták a tisztálkodást, az
étkezéseket és az öltözködést is. Voltak a mozgalomnak pozitív vonásai is, amit az iszlámból
merítettek. A tagok számára tilos volt mindenféle élvezeti cikk (dohány, alkohol, kábítószer)
használata. Az „Iszlám Nemzet” tagjai eldobták a „rabszolgatartók által adott” angol-amerikai
neveket és iszlám (jobbára arabos) hangzású neveket vettek fel. De ezt ki kellett érdemelni, az új
nevet csak a közösség adhatta. A csoportok tagjai nem vásároltak fehérektől, minden árujukat
feketék uralta piacokon, kereskedelmi hálózatokban, boltokban szerezték be. Ideológiájukban
minden fehér maga volt az ördög…

Malcolm Little maga az X nevet a matematikából vette – ugyanis úgy vélte: ma már nem deríthető
ki, mi volt az Afrikából idehurcolt ősének igazi neve, tehát a matematikai egyenletekben
„ismeretlent” jelölő nevet használta „megtérése” óta. Később, már 1964 tavaszán – nem egészen
egy évvel halála előtt – Mekkába is zarándokolt és ott egy arab nevet választott magának.

De mindennek nincs igazi jelentősége. Jó, ha tudjuk, hogy Malcolm X tíz évet ült börtönben, miután
nem jelentéktelen pályát futott be két nagyváros: New York és Boston bűnöző (al)világában.
Szabadulása után felfejlesztette mozgalmát és hamarosan nemcsak a média, de a rendőrség és az
FBI (Szövetségi Nyomozó Hivatal) is felfigyelt tevékenységére. Már egyre többen vették komolyan
jelszavait a feketék között, kezdett jelentősnek tűnő mozgalommá fejlődni az „Iszlám Nemzet”.
Ugyanakkor a kor gyakorló fehér politikusai szimatolták a veszélyt. Amíg csak jelszavakat harsogtak
ezek a szegregációra törekvő feketék, addig nem volt baj. De azt már sokan sejtették, hogy Malcolm
X képes sok embert maga köré gyűjtve kísérletet tenni arra, hogy a jelszavakat valósággá
változtassa. Márpedig az „Iszlám Nemzet” akkoriban a fehérek elleni erőszakos fellépést, szinte
sajátos belső háborút hirdetett.

Malcolm és hívei, valamint a társadalom összecsapásai már 1962-ben kezdődtek. Los Angelesben
incidensek történtek iszlám feketék és a rendőrség között, amelynek eredményeképpen egy
iszlámhívőt agyonlőttek. Nem sokkal később egy légiszerencsétlenségben százvalahány fehér
veszett oda, amit Malcolm nyilvánosan isten büntetésének nevezett – mondván, hittársuk
meggyilkolása miatt haltak meg azok a fehérek, és hogy ez milyen jó hír! Ez a bejelentése az
ilyesmire érzékeny amerikaiak körében nagy felháborodást keltett. De „X” nem tanult a leckéből.
Egy évvel később, 1963 novemberében, amikor Kennedyt lelőtték Dallasban, a vallási vezető újabb
botrányos kijelentést tett, amelynek az volt az értelme, hogy „úgy kellett neki”, vagyis az elnök
megérdemelte sorsát. Erre még többen szisszentek fel és egyre többen követelték a médiában is,
hogy Malcolm X vagy kérjen bocsánatot, vagy a hatóság tegyen pontot botrányos viselkedése és
persze uszító mozgalma végére.

De hát Amerikában demokrácia van, ezért a hatóságok – bár figyelték az „Iszlám Nemzetet” és
különösen annak vezetőjét – még semmit sem tehettek. De résen álltak.

Mikor már saját szektájában is sokan bírálták, egy merész hadmozdulattal kivált belőle és saját
„társaságot” alapított, ahová csak az (általa kiválasztott) legjobbak követhették. Erre 1964
márciusában került sor, nem sokkal Malcolm mekkai zarándokútja előtt. Ezt teljesen amerikai
módon, mint egy vállalatot, vállalkozást jegyezte be („Mouslim Mosque Inc.” = „Muzulmán Mecset
Kft.”) persze a hívek nem nagyon látták a különbséget a régi és új „Iszlám Nemzet” között. Csak az
volt biztos pont ebben az „új hullámban”, hogy Malcolm X továbbra is amellett van: a feketék
forduljanak szembe a fehérekkel, válasszák el magukat tőlük, sőt kezdjenek harcot ellenük. Amikor
azonban Malcolm látta, hogy otthon, az USA-ban ennek az elméletnek nem talál sok hívet a feketék
között, érdeklődése a külföld felé fordult. Kapcsolatokat keresett és talált olyan országokkal,
intézményekkel és szervezetekkel, amelyek szerinte őt fogják támogatni.

Azonban nem volt annyira tájékozott, hogy átlássa a csapdát, amelybe belezuhant: külföldön főleg a
Szovjetuniót támogató országok, intézmények és személyek vették fel vele a kapcsolatot. Nem lehet
véletlen, hogy életének utolsó korszakában (ami már egy évig sem tartott), Malcolm X oly sokat
beszélt a kelet-európai vagy szovjet típusú „szocializmusról”. Csak sejteni lehet, hogy Moszkva
vetett ki rá hálót – hiszen a Kreml mindig is arra törekedett, hogy Nyugaton szítsa a gyűlöletet,
széthúzást. A kommunista politikusok minden erővel támogatták azokat a mozgalmakat, amelyek
Nyugaton erőszakkal akarták megváltoztatni a társadalmi rendet – legyen az akár kis létszámú
terrorista csoport, akár nagy politikai mozgalom, vagy egy felforgató eszmerendszer.

Így természetesen Malcolm X is kapóra jött nekik. Hát juttattak neki egy kis pénzt, kapcsolatokat
építettek ki közte és más hasonló mozgalmak vagy egyenesen terrorszervezetek között. Csak azért
nem lett ebből egy kiterjedtebb destabilizáló mozgalom, mert merénylők végeztek X-szel.

Amire mellesleg talán nem is csak egy kísérlet történt. Tudjuk, hogy külföldi útjai során – bár
folyamatosan hazulról hozott testőrök védelmezték – egyszer Kairóban közel férkőztek hozzá. Ő
maga legalábbis azt állította, hogy amikor az egyiptomi fővárosban hirtelen rosszullét miatt
kórházba kellett őt szállítani, mérgezéssel próbálták őt eltenni láb alól…

Ezenközben saját régi, elhagyott mozgalma „átkot” vetett rá, Júdásnak nevezték és minden
eszközzel próbálták csökkenteni befolyását, rontani hitelét. Ami nem is volt olyan nehéz, hiszen elég
volt csak előszedni bűnözői múltját és egyéb, későbbi tetteit. Bármennyire is elkötelezett ideológiai
harcos volt Malcolm X, mindig találhattak – és találtak is – valamit, amivel lejárathatták a
közvélemény előtt, és ezt meg is tették habozás nélkül.

Régi hívei bosszút esküdtek ellene. Az első valódi, igazolt merénylet-kísérletre 1964 nyarán került
sor. Ekkor négy férfi leste ki, merre jár, de mivel azok csak késekkel voltak felfegyverkezve, X-nek
sikerült meglógnia előlük.

Ennél komolyabbnak tűnt a következő kísérlet 1965. február közepén. Ekkor ismeretlen tettesek
Molotov-koktéllal felgyújtották a házát – X csak az utolsó pillanatban jutott ki élve a lángok közül.

Mindez együtt elég komoly figyelmeztetés lehetett számára. Azt is tudnia kellett, hogy nem az általa
annyira gyűlölt, és beszédeiben gyűlölnivalónak bemutatott fehérek vadásznak rá. Az „Iszlám
Nemzet” és a „Muzulmán Mecset Kft” közti nézeteltérések mélyen gyökereztek, régi eszmetársai
pedig kitartóak voltak a bosszúállás terén. Majdnem annyira, mint maga Malcolm X.

Ha hallgatott volna a józan eszére, itt feladja, visszavonul, és többé nem foglalkozik azzal, hogy a
feketéket leválassza a normális, egységes társadalomról. De hát Malcolm X-et nem ilyen fából
faragták. A maga módján igen csökönyös, mi több: fanatikus volt.

De az ellenfelei sem adták fel.

Már csak egy hete maradt. 1965. február 21-én vasárnap délután egy bérelt teremben kellett nagy
beszédet tartania. Új hívei tekintélyes számban jöttek el, de akadtak ott különállók, pártatlan
érdeklődők, és… ellenfelek is. Erről persze Malcolm X nem tudott. De sejthette, sejtenie kellett,
hogy fizikai közelsége, megjelenése nem csupán a híveit vonzza.

Alig kezdett beszélni, a terem egy távolabbi részén egy füstbomba robbant. Némi pánik tört ki és
füst terjengett. A nagy tömegben elkövetett merényletek egyik gyakori kísérő Jelensége” ez – a
figyelmet el kell terelni, a közönséget valamilyen okból menekülésre késztetni, és akkor a
zűrzavarban a tettesek közelebb kerülhetnek a célponthoz.

Mint az utólagos vizsgálat kiderítette, itt is ez történt. Malcolm nyilván csak zavarkeltésre és nem
merényletre gyanakodott, mert nem mozdult. Mi több, előbbre is lépett, hogy megnyugtassa a
tömeget és folytassa beszédét. Testőrei, a marcona iszlámista fegyveresek is a közelében voltak.

De nem sokat tehettek. A terjengő füstben, az ide-oda futkosó emberek között a harmadik
széksorban váratlanul felállt egy férfi, pisztolyt kapott elő és Malcolmra lőtt. Természetesen fekete
volt ő is, társai is – hisz nem feketéket az efféle rendezvényekre be sem engedtek.

Malcolm testőrei a támadóra vetették magukat. Mintha minden egy, a merénylők által megírt
forgatókönyv szerint zajlott volna. Mert amikor bekövetkezett ez az előre várható, kiszámítható eset
– akkor a közönség már a füsttől és a lövöldözéstől pánikba esve a kijáratok felé rohanva taposta le
egymást – két másik nyugodt férfi is fegyvert vett elő… Malcolm ekkor már testőrei nélkül maradt
egy pillanatra, hiszen azok azt hitték, csak egyetlen merénylővel kell leszámolniuk, mind rárohantak
hát.

A két ismeretlen cinkos ekkor szépen, nyugodtan, mondhatni példás lassúsággal és szakértelemmel
– ahogyan a talán létező „merénylő-nagykönyvben” meg van írva – több lövést adott le a védtelenül
maradt szektavezérre. Malcolm X a padlóra rogyott. Ugyan hamarosan mentőket hívtak, de alig
értek be vele a kórházba, belehalt súlyos sérüléseibe.

Mi történt utána? – tehetjük fel most is szokásos kérdésünket, bár ez esetben már nem sok
újdonságról számolhatunk be. Nem is a merényletet közvetlenül követő események voltak fontosak,
hanem amelyek sokkal, sokkal később jöttek el.

A három merénylő közül az, aki elsőnek lőtt, megsebesült a testőrük ellentámadása közben, ezért őt
elfogták a helyszínen. Nem tudott már elmenekülni. A másik kettő egérutat nyert, de később ők is
lakat alá kerültek. Mint aztán hamarosan kiderült, a merényletet az „Iszlám Nemzet” három tagja
követte el. Az amerikai feketéket – akár hívei voltak Malcolmnak, akár nem – alaposan felrázta a
dolog. Ez az eset egyike volt azoknak, amelyek megvilágították számukra, hogy a határvonalak nem
a fehérek és a feketék között húzódnak. Ha egyáltalán vannak, akkor azokat másutt kell keresni.

A merényletet elkövető férfiak neve is önmagáért beszél. Az egyiket ugyanis Talmagde X-nek, a
másikat Norman 3 X-nek, a harmadikat pedig Thomas 15 X-nek hívták. Vagyis mindnyájan kivétel
nélkül olyan egykori hívei, bajtársai, elvtársai voltak Malcolm X-nek, akik a régi szektában maradtak
és őt árulóként tartották nyilván. Nem kizárható, hogy közük volt a korábbi merényletekhez is, bár
ennek akkor már nem volt jelentősége.

Az első tárgyalás végeztével mindhárom merénylőt életfogytiglani börtönre ítélték. Csak a sebesült
„Talmagde X” ismerte el részvételét. A másik kettő azt a védekezési taktikát választotta, hogy
állították: ott sem voltak a merénylet helyszínén!

Ez a jelek szerint – megfejelve némi jólfizetett ügyvédi praktikákkal – végül is a fellebbezések után
azt eredményezte, hogy mivel a másik két „X”-re nem lehetett egyértelműen rábizonyítani a
részvételt, végül is szabadon bocsátották őket.

Később sok mendemonda terjedt el a merénylet hátteréről. A radikális feketék azzal vádolták az
FBI-t, hogy az szervezte meg a merényletet. Ez persze túlzás volt – mások úgy vélték, hogy bár a
szövetségi nyomozók időben tudomást szereztek a készülő merényletről, azt szándékosan nem
akadályozták meg. Hiszen így a társadalom egyik közismert ellenségétől megszabadulhattak,
méghozzá úgy, hogy az illetőt saját bajtársai tették el láb alól… De erre sincsen semmi bizonyíték.

A dolog érdekessége, hogy még három évtizeddel később is fel-felújult az ügy, a botrány. Az 1990-es
évek közepén a második nemzedék folytatta a harcot, de már nem fegyverekkel. A médiában vívták
meg vitáktól, rágalmaktól, vádaskodásoktól sem mentes küzdelmüket – Malcolm X özvegye azt
állította, hogy az „Iszlám Nemzet” akkori (1965-ös) vezetője, Farrakhan szervezte meg férje
meggyilkoltatását. Bizonyos kisebb-nagyobb jelek és tanúvallomások utaltak erre korábban is, de
ezt sem lehetett bizonyítani. Tény az is, hogy a szekta belső lapjában nem sokkal Malcolm X halála
előtt Farrakhan olyan cikket írt, amelyben világosan utalt rá: Malcolmot elítélte a közösség és már
nem menekülhet. Mi több, harminc évvel később egyenesen kijelentette: „Malcolm X csak azt kapta,
amit megérdemelt…”

Az ügynek még ezzel sem lett vége. 1995 elején elfogták Malcolm X lányát. Egyikét annak a hatnak,
akiket életében nemzett. Qubilah Shabazz (mint látjuk, az arabos hangzású „iszlám” nevek
megmaradtak a családban…) négyéves volt, amikor apját megölték. A szicíliai vendettákra
emlékeztető vérbosszú-kísérlet volt a vád. A harmincnégy éves hölgyet azzal vádolták, hogy
bérgyilkost fogadott Farrakhan megölése céljából. Ám mivel a dolgot nem sikerült konkrétan
bebizonyítani, az ügyészség pár hónap elteltével kénytelen volt elejteni a vádat.

Lisszabon messze van

(Spanyolország 1965)

(Humberto Delgado tábornok)

Ma már kevesen gondolnak rá, hogy a fasizmus 1945-ben nem halt meg. Az emberiségellenes
rezsimek olykor hihetetlen szívóssággal kapaszkodnak meg – hiszen például 1989-ben a fasizmusnál
is rosszabb kommunizmus sem halt meg végleg, néhány országban még úgy-ahogy létezik.

Az Ibériai-félsziget két országában, spanyol és portugál földön még a század első felében keményen
megvetette a lábát és egészen az 1970-es évekig tartotta magát. Persze már nem volt olyan rossz,
mint a második világháború alatt, de például portugál viszonyok között a Salazar-diktatúra nem
sokban különbözött attól, amilyen mondjuk a Szovjetunió volt az 1980-as években.

Portugáliát nagyon hosszú időn át uralták a fasiszta kormányok, amelyek kíméletlen terrort vezettek
be. A lakosságot a PIDE titkosrendőrség, egy afféle Gestapo figyelte meg. Ügynökei százezer
számra rejtőztek mindenütt és bárkiről percek alatt bármit megtudtak. Az ország gyarmatain is ez
volt a helyzet. A belügynek saját, jól felfegyverzett hadserege volt, a titkosrendőrség pedig
kormány-felhatalmazás alapján bárkit letartóztathatott és börtönben tarthatott életfogytiglan –
bírósági ítélet nélkül is!

Nem csoda, hogy az országból elmenekültek azok az emberek, akik nem bírtak diktatúrában élni.
Időről időre katonatisztek, értelmiségiek egy-egy csoportja próbált szembefordulni a rezsimmel,
puccsot vagy lázadást szerveztek volna – de a mindentudó PIDE ezeket rendre meghiúsította. A
lázadókat vagy kivégezték, vagy trópusi gyarmatokon lévő koncentrációs táborokba hurcolták,
ahonnan ritkán térhettek vissza élve. Portugáliában 1974-ig tartott ez az állapot, amikor végre egy
fiatal katonatisztekből álló csoportnak sikerült megdöntenie a rémuralmat.

De fejezetünk hőse, Humberto Delgado nem tartozhatott ezek közé. Vele még korábban végeztek
politikai ellenfelei.

Delgado katonatiszti családban látta meg a napvilágot 1906-ban. Már gyermekkorát is laktanyákban
töltötte, így számára is természetes volt, hogy erre a pályára megy. Persze abban a nacionalista
környezetben ő is kissé soviniszta portugál felnőtté lett, akiket – igaz, később – a hatalomra került
fasiszta rezsim aztán igen jól használhatott fel saját érdekében.

Delgado gyorsan haladt előre a ranglétrán és egy idő után már ő volt Portugália legfiatalabb
tábornoka. Mint fiatal tiszt sajnos egyike volt azoknak, akik 1926-ban hatalomra segítették az akkor
még szintén fiatal dr. Salazart és fasiszta társait. Ne feledjük, a világnak abban a részében az 1920-
as évek vége felé és különösen később sokaknak úgy tűnhetett (és hitték is), hogy a fasizmus egy
újfajta társadalmi rendet alakít majd ki, amely jót tesz az országoknak, a népeknek. Itáliában
Mussolini is az „új rendre” hivatkozva kerülhetett hatalomra és Hitler is befolyásolatlan,
demokratikus választásokon került hatalomra, és akkor még senki sem sejtette, hogy a fasiszta
hatalmak világháborút robbantanak ki és koncentrációs megsemmisítő táborokat építenek saját
népeiknek is…

Delgado is csodálta e vezéreket, köztük a spanyol Francót is. Mint katona, a rendre esküdött, és úgy
tűnt, Portugáliában is rendet csinált az ottani „Führer”, Salazar. Delgado elég sokáig állt Salazar
mellett, sokakkal együtt. Olyannyira, hogy a harmincas évek végén Delgado kifejezetten fasiszta
félkatonai és ifjúsági szervezetek parancsnoka is volt.

Nem tudni pontosan, Delgado mikor csúszott át az egyik politikai oldalról a másikra. A második
világháború eseményei kétségtelenül sokat nyomtak a latban. Egyfelől látta, milyen szörnyű
viszonyok uralkodnak a portugál gyarmatokon, ahol éveket töltött. Kapcsolatba került a brit
diplomáciával is és lassan kezdte felfogni, mit is gondol a világ a fasisztákról és miféle embertelen
rendszer az, amit ő maga is oly hűségesen, sőt lelkesen szolgált addig. Később katonai attasénak
nevezték ki Washingtonba és akkor már teljes fordulat állt be tudatában, szemléletében, nézeteiben.

1957-ben még a rendszer kegyeltjeként, nyugdíjas tábornokként a portugál légitársaság

igazgatójának nevezték ki. De aztán a nézetei már annyira elfordultak a rezsimtől, hogy a
választásokon a diktatúra által kijelölt „államférfival” szemben maga is elindult. Ez nem volt ínyére
Salazarnak, a PIDE pedig, amely voltaképpen irányította az efféle színjátékokat, hamar
megszimatolta, hogy ezúttal komoly ellenjelölt akadt. A titkosszolgálat megfélemlítette a
választókat, az ismert ellenzékieket a választások előtt letartóztatták, az ellenzék választási
kampányát minden módon akadályozták, az ellenzéki szavazatok nagyobb részét meghamisították
vagy eltörölték. Amikor pedig Lisszabon számára kiderült, hogy a tábornok még így is megszerezte
a szavazatok húsz százalékát – a fasiszta vezetés összevonta szemöldökét. Delgado számlája akkor
telt be, amikor nyilvánosan megvádolta a rezsimet a választási eredmények meghamisításával.
Elindultak érte, hogy letartóztassák. Néhány híve az utolsó pillanatban figyelmeztette és sikerült
elmenekülnie az egyik külföldi nagykövetségre. Salazar visszamenőleg megfosztotta egykori
barátját minden járandóságától és rangjától. Delgado tábornok földönfutó lett, még útlevele sem
volt.

Hónapokkal később hamis papírokkal sikerült megszökni az országból. Tudnunk kell, hogy Delgado
mindig is romantikus lélek volt, aki szeretett nagyokat mondani, szép ruhákban (egyenruhákban és
álöltözetekben) pompázni és bizonyos mértékig egy álomvilágban élt. Arról ábrándozott, hogy
otthon lázadásra hajlamos tisztek ezrei várnak rá, akik képesek lesznek egy igazi partizánháborút is
kirobbantani, ha hazatér. Önnön nevét zászlónak, felkelésre szólító jelszónak hitte. Tévedett, de ezt
akkor még nem tudhatta, nem fogta fel.

Egyelőre brazíliai száműzetésben élt. Gyakorta nyilatkozott a világsajtónak, és nem sajnálta a bíráló,
leleplező szavakat Salazar rendszeréről. Sokan úgy vélték, afféle Don Quijote ő, aki csak beszélni
tud, de nem cselekedni. Mégis, a lisszaboni rendszer meglehetősen nehezen viselte el kritikáját.
Tudjuk, hogy ellenfélnek tartották őt, különösen, amikor brazil útlevéllel járni kezdte a világot és
mindenütt Portugália felszabadítása, a fasiszták elűzése érdekében szónokolt. Később kiderült, hogy
Lisszabon felbérelt egy volt francia OAS-tisztet (a terrorszervezet De Gaulle tábornokot is
megpróbálta eltenni láb alól), hogy ölje meg Delgadót. Úgy tűnik, az ügy csak azért hiúsult meg,
mert a bérgyilkos előre kérte a nagy összegű vérdíjat, de erre a PIDE nem volt hajlandó. Így
Delgado egyelőre megmenekült.

A portugál rendszer ellen szerte külföldön szervezkedtek az odamenekült vagy száműzetésbe

kényszerült hazafiak, ám nem volt könnyű dolguk. A PIDE mindenhová utánuk nyúlt, csápjai,
besúgói ott voltak és ahol csak lehetett, zavart keltettek. Az 1960-as évek közepén egyetlen portugál
emigráns kolónia és szervezet sem lehetett biztos abban, hogy lelkes tagjai között nincsenek-e
PIDE-ügynökök, akik szintén a rezsim elől menekülő emigránsoknak álcázzák magukat?

Delgado ennek ellenére sem adta fel. Hitte, hogy majd változtatnak ezen az áldatlan állapoton.
Egyszer már majdnem ott tartottak, hogy sikerül otthon vagy ezer emberrel együtt felkelést
kirobbantani. De a PIDE utánuk jött ügynökei megszerezték az összeesküvők névsorát és azokat
otthon mind egy szálig letartóztatták. Ezzel ismét hosszú évekre elveszett az esély, hogy változást
idézhetnek elő hazájukban.

Delgado legfeljebb halványan sejtette, hogy figyelik. Mint utólag, a portugál rezsim bukását
követően fény derült rá, a PIDE ott volt minden emigráns szervezetben szerte az egész világon, sőt
azok vezetőségébe is beférkőzött. Lisszabonban tudtak minden titkos tervről, sőt nemegyszer azokat
maga a rezsim inspirálta, hogy minél több emigránst hazacsaljon különféle ürügyekkel. Például
azzal, hogy hazai ellenállók várnak valakit, aki illegálisan átjön a határon, hogy őket megszervezze
vagy harcra vezesse… nos, Delgado mindig is „vevő” volt az efféle csalikra.

Azt is tudjuk, hogy bármerre is járt a tábornok, a titkosügynökök szüntelenül a nyomában jártak.
1967-től kezdve már a nappal és éjszaka egyetlen percében sem vették le róla a szemüket. Közben
hamis otthoni hírekkel táplálták – arról regéltek a hozzá küldött hazai üzenetek, hogy a
haditengerészet egységei és egyes rendőri alakulatok is készek fellázadni, ha hazatér… és ő elhitte,
mert el akarta hinni.

A PIDE aztán egyik ügynökét, mint „emigránst” küldte hozzá. Ez az ember hamis papírokkal,
álnéven jelentkezett nála. Delgado akkor titkárnőjével bujkált, aki mellesleg mindenre kész
szeretője volt. 1964 végén azt az „üzenetet” küldték otthonról az „ellenálló csoportok”, hogy néhány
tagjukkal találkozhatna a tábornok spanyol földön, a portugál határ közelében. A helyszín
kiválasztását azzal indokolták, hogy nehéz nekik útlevelet szerezni és csak pár órára jöhetnek át,
nehogy otthon feltűnjön távollétük. Ezért kellett volna a portugál határhoz merészkednie.

Delgado nem vette elég komolyan azt az ideológiai szövetséget, amely a spanyol Franco és a
portugál Salazar (mindketten fasiszták) között létezett. Sok emigráns elkövette azt a ballépést, hogy
Spanyolországban próbált meg tevékenykedni Portugália diktatúrája ellen. A spanyol és a portugál
titkosrendőrség együttműködött és sokan áldozatul estek mindennek.

Ezért született meg Lisszabonban egy különleges akció terve. A cél az volt, hogy Delgadót – akinek
létezése, a külföldi médiában való gyakori szereplése és persze az, hogy folyton lerántotta a leplet a
rendszer újabb és újabb túlkapásairól – hazarabolják Portugáliába, ott bíróság elé állítsák és
megbélyegezték. Ezért azt is tervezték, hogy nem csupán politikai szereplése lesz a vád – hanem a
nagyobb erkölcsi lejáratás érdekében köztörvényes bűnökkel is megvádolják, sőt az egyik vádpont a
házasságtörés lesz (ne feledjük hűséges titkárnőjét, aki mindenhová vele tartott és együtt ették a
száműzetés keserű kenyerét…), hogy egyszer s mindenkorra lehetetlenné tegyék őt.

A PIDE ügynöke, aki itt Castro néven szerepelt (álnév), sikeresen „beetette” a tábornokot. Azt
mondta neki, amit ez a „Don Quijote” hallani akart. Listákat hozott otthonról, olyan iparosok,
gazdagok nevével és címével, akik majd pénzzel is támogatnák a fordulatot, és állítólagos hívek
címlistáit is kezébe adta. A többi emigráns, akik Delgado mozgalmában tevékenykedtek, kezdettől
gyanakodva szemlélték ezt a „Castrót” és többször figyelmeztették a tábornokot, ne higgyen neki.
De hiába beszéltek – így hát bizonyos értelemben Delgado önmagának köszönheti a későbbi
eseményeket, beleértve saját dicstelen halálát is. Az ex-tábornok mindenképpen hős akart lenni.
Naponta ismétlődő ábrándjaiban Salazar helyén látta magát. Ő lesz hazája új, huszadik századi
megváltója, a nagy Libertador, vagyis felszabadító!

Végül is 1965. február 13-ára tűzték ki a találkozást Badajoz helyiség mellett, a portugál határ
közelében, de persze annak spanyol oldalán. Ma már az sem titok, hogy a spanyol fasiszta
titkosszolgálat mindenben segítve a PIDE-t részt vett Delgado megfigyelésében. Csak arról nem
tudott senki, hogy Delgado egy pisztolyt vett magához – pedig az „összeesküvő társak” kifejezetten
kérték, fegyvertelenül jöjjön. Nyilván az ügynökök, akik el akarták őt rabolni és a spanyol hatóságok
szemet hunyó tudtával átvinni a határon – egyetlen lövésre sem számítottak.

Manapság már nem kétséges, hogy Delgado halálát az a fegyver okozta, amit magával vitt. Nem a
szó szoros értelmében – csupán a tény, hogy volt nála pisztoly és azt használta is. Mindenesetre erre
derült fény, miután a politikai fordulat után feltárták a PIDE megmaradt titkos iratait. Nyilvánvaló
lett, hogy az ügynökök nem megölni, hanem élve elrabolni akarták a tábornokot.

Azon a végzetes február 13-án tehát „Castro” várta Delgadót és titkárnőjét egy Badajoz melletti
néptelen ház udvarán. Amikor kocsijuk odaérkezett, „Castro” várta őket, látszólag egyedül. Senki
sem volt a környéken, a táj kihalt volt. Amikor aztán az ügynök meggyőződött arról, hogy Delgado
és titkárnője csak kettesben jöttek el, és nincs más a környéken – előjöttek a házból, ahol addig
rejtőztek.

Ez volt a kritikus pillanat. A spanyol hatóságok később segítették a nyomozást, de persze azt
állították a portugál hivatalos személyekkel egybehangzóan, hogy Delgado tábornok az emigráns
portugálok egyik belső harcának esett áldozatul. Vagyis hogy nem az ügynökök, hanem saját
eszmetársai ölték meg, akik nem érlettek vele egyet. Való igaz, több emigráns szervezet létezett és
ezek egymással versengve igyekeztek maguknak híveket szerezni nem csupán külföldön, hanem
otthon, Portugáliában is (akkor még kevés sikerrel).

Delgado az előző hetekben megnövesztette bajuszát, amit feketére festett, elváltoztatta frizuráját és
vastagkeretes szemüveget viselt. Ilyen fénykép volt hamis útlevelében is. A spanyol határőrség –
éppen a portugál PIDE-től – viszont pontosan tudta, kivel áll szemben. Úgy tettek, mintha nem
ismernék fel őt, sem arról nem tudnának, hogy az útlevél hamis. Aztán hagyták, hogy a PIDE
emberei kövessék a tábornokot és titkárnőjét. Mosták kezeiket, nem akartak tudni semmiről.
Madrid később is azt hangoztatta, hogy bár Delgado halála spanyol területen történt, abban spanyol
állampolgárok nem vettek részt. A „sajnálatos eseményt” kizárólag a portugálok közti
leszámolásnak tulajdonította és a történtekért nem vállalt felelősséget. És valahol ez az állítás még
igaz is volt…

A tábornok életének utolsó perceit is csak a fasizmus és a PIDE bukását követően, 1975-től lehetett
rekonstruálni. Delgado bement az elhagyatott épületbe, mert az áruló azt mondta neki: ott bent
várják a portugáliai ellenállók képviselői. A tábornok bement a házba, de valamit gyaníthatott, mert
zakója alatt kézbe vette és kibiztosította pisztolyát.

Amikor kiderült, hogy mi történt, Delgado nem habozott használni a fegyvert. Az első lövése az
árulót érte, majd még többször is lőtt. Az ügynökök, akiknek elrablására és nem megölésére volt
parancsuk, szintén lőni kezdtek. Már nem lehetett tudni, melyikük találta el halálosan a tábornokot.
Delgado ott helyben meghalt.

Akkor már nem volt kiút – végezniük kellett a titkárnővel is. „Castro” súlyos sérüléseket szenvedett
a tábornok fegyverétől, hamarosan ő is meghalt.

Mi történt később?

Egyes források szerint szinte tragikomikus jelenetek játszódtak le. Az átkozódó és szorongó
ügynökök átvitték a halott tábornokot a határon. A spanyol határőrség, mint már említettük, szemet
hunyt a PIDE ügynökeinek tettei felett. Egyszerűen úgy tettek, mintha nem látnák azt sem, amit
pedig láttak. Portugál területre élve felhívták Lisszabont és jelentették, hogy az akció egészen
másképpen sült el, mint várták. Akkor most mit tegyenek?

Hamarosan utasítást kaptak a fővárosból: vigyék vissza a holttestet Spanyolországba! A jelek szerint
a vezérkar úgy döntött, jobb, ha a halottak mind spanyol földön maradnak, akkor talán sikerül az
ügyet teljes mértékben a portugál ellenzék nyakába varrni. Ha pedig nem – hát még mindig
rákenhetik a spanyolokra…

Ekkor – akár egy krimiben, vagy filmvígjátékban – az ügynökök a csomagtartóban a halott

tábornokkal másodszor is nekivágtak a határnak. Ismét bajtalanul átjutottak, és visszahajtottak a
lakatlan házba. Addigra meghalt „Castro” is. Ott álltak hát hárman élők, három halottal. Nem
akarták ott elkaparni őket, ahol az eset történt. Valamivel távolabb hajtottak hát a két kocsival – hisz
velük volt az a jármű is, amelyen Delgado és titkárnője érkeztek.

A három halottat két falu között, a spanyol-portugál határfolyó mellett ásták el. Azt hitték, elég
mélyen lesznek a holttestek, de lustaságból és hogy minél előbb végezzenek, meglehetősen sekély
gödrökbe temették az áldozatokat… Mire ezzel végeztek, már estefelé járt az idő. A fáradt ügynökök
hát kocsiba szálltak, az egyik járművet útközben elhagyták az út szélén, majd hazahajtottak
Portugáliába.

A holttesteket két és fél hónap múlva a tavaszi esőzések kimosták a talajból… Delgado feje bukkant
elő a földből és egy kutyáját sétáltató gyermek látta meg elsőnek. A világsajtó megemlékezett az
ábrándokat kergető tábornokról, aki azonban a döntő pillanatban nem akarta megadni magát.
Harcolt, amíg volt rá lehetősége.

A lelkész halála

Egyesült Államok, 1968

(Martin Luther King)

Két olyan merénylet is történt még a hatvanas években az Egyesült Államokban, amelyek éppen
áldozataik révén kapcsolódtak a korabeli nagypolitikához. Mi több, mindketten kapcsolódtak a már
Dallasban meggyilkolt John Kennedy személyéhez is. Az egyik Robert Kennedy, az elnök öccse, a
másik King baptista lelkész volt.

Malcolm X nézeteivel ellentétben Martin Luther King nem foglalkozott azzal, hogy fekete sorstársai
Afrikából eredtek. Nem ez volt a lényeg, hanem az: mivé lehetnek itt, Amerikában? Ő úgy vélte, és
hirdette is, hogy minden amerikai fekete teljes jogú állampolgára hazájának és nem extra jogokra,
hanem ugyanolyan jogokra van szüksége, mint a nem-feketéknek.

Persze nagyon sok fehér élt akkoriban az USA-ban, akik számára King és nézetei veszélyesebbeknek
tűntek, mint Malcolm X fura ideái. Hisz tudták, sem a „visszatérés Afrikába”, sem az „elkülönülni a
fehérektől” nem fog nagy tábort szerezni magának, és persze igazuk lett. Ám amit King és társai –
meg előttük már sokan – hirdettek, az nagyon is reális veszély volt. Hiszen húsz millió fekete élt
akkoriban az Államokban, vagyis majdnem minden tizedik polgár fekete volt. És azok közül egyre
többen hallgatták szívesen a lelkész szavait. Akit aztán persze a média hamarosan „prófétának”, sőt
„apostolnak” is elnevezett.

A szövetségi nyomozók annyira szorosan figyelték Kinget és követőit, hogy amikor aztán
merénylettel elhallgattatták, sokakban felmerült a gyanú, hogy voltaképpen a tetteseket inkább
rendőrségi körökben, az FBI tájékán kéne keresni… Egy független, gyilkosságokat kivizsgáló
bizottság foglalkozott is az üggyel és megállapította, hogy erről szó sem volt. Más körökben kellett
keresni a tettest.

De ne vágjunk az események elébe. Martin Luther King 1929 januárjában született Atlantában,
Georgia államban, vagyis a hagyományos, fajgyűlölő Délen. A bostoni egyetemen szerzett filozófiai
és teológiai doktorátust. Talán nem véletlen, hogy nem a szülővárosában, hanem egy „északi”
nagyvárosban járhatott egyetemre. Az apja is protestáns (baptista) lelkész volt, hát ő is a prédikátori
foglalkozást választotta. A déli államokban a háború utáni években sem volt még lehetőségük a
feketéknek arra, hogy a fehérekkel együtt járjanak templomba. Vagyis a faji szegregáció
(elválasztás) még a vallási életre is kiterjedt!

King akkor sem kerülhette volna el a politikát, ha akarja – hiszen a híveknek arról kellett
prédikálnia, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Így aztán King egyre inkább sodródott a politika
felé, hamarosan ismert emberjogi harcos lett. Könyvet is írt ezekről a nézeteiről, amely nagy sikert
aratott („Lépés a szabadság felé”). King a Gandhi-féle erőszakmentes ellenállás híve volt és híveit is
erre buzdította. Ettől függetlenül világosan kifejtette, hogy a feketéknek meg kell kapniuk
mindazokat a jogokat, amelyek egy átlagos amerikainak járnak– ez ellen persze leginkább a déli
fehérek fenekedtek.

Sok feketének sem tetszettek King elvei. Hiszen a lelkész kereken kijelentette: az erőszak nélküli
ellenállás sok szenvedést és áldozatot követel tőlük, az út hosszú és rögös lesz, számos áldozatot is
követel majd. Egyik beszédében prófétai előrelátással kijelentette: akik ezen az úton mennek, azok
gyilkosság áldozatául is eshetnek. „De ha ezt az árat kell megfizetnünk azért, hogy gyermekeinket
felszabadítsuk, akkor nem szabad haboznunk – fizetnünk kell!”

1964-es könyvében („Miért nem várhatunk?”), azt hirdette, hogy a fajokat elválasztó „törvényeket”
meg kell szüntetni, a korlátokat ledönteni. Már az ötvenes években azzal lett híressé, hogy Alabama
államban kiharcolta (bojkottal): a feketék is utazhassanak a városi buszokon a fehéreknek
fenntartott részekben. Attól kezdve egyrészt ismert polgárjogi harcos lett, másrészt a déli államok
rendőrsége és a fajvédők is fenték rá a fogukat.

Számtalan esetben vádolták meg őt a bíróságok előtt különféle ürügyekkel, de jó ideig semmit sem
értek el. A mozgalom és King népszerűsége csak nőtt. Ez az ember méltóságteljes volt. Nem
handabandázott, mint a fekete félvallási szekták vezetői. Nem beszélt ostobaságokat, mindig kimért,
pontos és megnyerő volt. A feketék egyre többen csatlakoztak hozzá, és a fehér polgárjogi
mozgalmak is keresték vele a kapcsolatot. Martin Luther King politikai tényezővé nőtte ki magát,
pedig nem ez volt a szándéka. Amikor aztán azért is harcolni kezdett, hogy minden feketét
jegyezzenek be a választási listákra, a fehérek egy része rettegni kezdett tőle. Számos déli államban
olyan sok fekete élt, hogy attól kezdve az addig távol lévő szavazó tömegek dönthették el a
választásokat.

Az erőszakmentességet propagáló és gyakorló King-féle mozgalom tagjai számtalan ülősztrájkot,

bojkottot és „szabadság-meneteléseket” rendeztek. Odáig fejlődtek a dolgok, hogy amikor egy ilyen
ülősztrájk alkalmával Kinget a bíróság több hónapos elzárásra Ítélte, a választási kampányát élő
Kennedy is gratulált neki. Ezzel sok fekete szavazót szerzett magának, de emelte King presztízsét a
fehérek között is.

Végül is már Kennedy volt az elnök, amikor 1963 tavaszán a King által is vezetett feketék az egyik
déli államban elfoglalták a fehéreknek fenntartott éttermeket, mondván: nekik is joguk van ott enni.
Az események kiszélesedtek, zavargások kezdődtek és a végén Kennedy elnök szövetségi
rendfenntartókat küldött az államba. Ahol is a fajvédő fehérek kénytelenek voltak eltörölni az addigi
szegregációs rendelkezéseket. Kingék győztek ezen a fronton is.

Persze már akkoriban is sok jel mutatott arra, hogy Ki ng élete veszélyben van. Egyszer fajvédők
felgyújtották a házát. Az FBI több mint ö tven, King címére érkezett fenyegető levelet gyűjthetett
össze, nem is szólva a telefonon és más módokon történt életveszélyes fenyegetésekről. Hívei
testőrséget szerveztek a lelkésznek, aki tántoríthatatlan volt.

King és John Kennedy utoljára 1963 szeptemberében találkoztak személyesen. Az elnök a Fehér
Házban fogadta Kinget, akit 1963-ban Amerikában az Év Emberének választották. 1964-ben King
megkapta a Nobel-békedíjat, aminek indoklásánál kiemelték, hogy az erőszakellenes küzdelem
harcosa volt.

A következő években King fel-alá utazgatott az Államokban és ahol a faji szegregáció jeleit
tapasztalta, ott mozgalmat, akciókat indított ellene. Az FBI-t is bírálta, mert nem állt a meggyilkolt
fekete harcosok mellé, haláluk körülményeit lassan vizsgálta ki. A bírálatra Hoover, az FBI akkori
igazgatója azzal válaszolt, hogy nyilvánosan „közismert hazudozónak” nevezte Kinget. Amivel sajnos
lovat adott azok alá, akik már régóta fenték a fogukat a lelkészre.

Nagy volt az ellenállás a fehér fajvédők részéről. Nemegyszer megesett, hogy a helyi rendőrség és a
felbőszült fajvédő fehérek szembeszálltak a békés tüntetőkkel, a bojkottáló fehérekkel. Egy
városban King személyesen vitt be a bíróságra több ezer környékbeli feketét azért, hogy ott
felvegyék őket a választási listákra – amivel a fajvédők mérhetetlen haragját váltotta ki,
lovasrendőrök taposták és gumibotozták le a tüntetőket, vér folyt az utcákon. Nem volt ritkaság,
hogy több ezer feketét, köztük számos nőt és gyermeket tartóztattak le.

1966-ban a független közvélemény-kutatók szerint toronymagasan King volt a legnépszerűbb fekete

politikus (mert már elsősorban annak tekintették). Persze ő sem volt tévedhetetlen – nem fogta fel
az akkor nagyon is létező globális kommunista veszély mélységét, jelentőségét. 1967-ben
negyedmillió embert vitt ki tüntetni az utcákra a vietnami háború ellen. A mérsékelt King
figyelmeztette az amerikai vezetést: ha nem engednek az ő híveinek, ha nem teljesítik azok
törvényes, jogos követeléseit, a fekete tömegeket a szélsőséges terroristák karjaiba lökik, azokkal
pedig sokkal több baja lesz a kormányzatnak, mint vele, velük.

De bármennyire is mérsékeltnek számított, a fajvédők szemében ő volt a vörös posztó. Pedig hát
igaza volt, és ezt nem csak manapság, az évtizedek távolából látjuk így. Akkor is tudták sokan, hogy
igazságos ügyért küzd. Egy politikus mondotta azokban az években a feketék esélyeiről a
következőket:

„Egy ma született fekete gyermeknek kétszer kisebb az esélye arra, hogy befejezze a középiskolát,
mint az a fehérgyermek, aki ugyanabban a városban ugyanazon a napon született… háromszor
kevesebb az esélye, hogy egyetemre kerüljön, háromszor kevesebb, hogy valamilyen szakmát
szerezzen. Viszont kétszer nagyobb az esélye arra, hogy elveszíti a munkáját, és hétszer kevesebb
az esélye, hogy egy év alatt 10 ezer dollárnál többet keressen. Hét évvel rövidebb ideig fog élni és
fele annyit fog keresni, mint egy fehér.”

És tudják, ki mondta mindezt? Nem más, mint Kennedy elnök. Vagyis a nyílt gondolkodású fehérek
is ugyanúgy látták a bajokat, mint King. Tenni is akartak érte valamit, sokan éppen a feketékkel
közösen igyekeztek orvosolni a problémákat.

A hatvanas évek második felében számos amerikai nagyváros fekete „gettójában” rejtélyes
tűzvészek pusztítottak. Az ellenség tehát nem aludt. De nem pihent King sem. 1968 márciusában
több akciót készített elő – például Washingtonba akarta vinni az ország szegényeit egy nagy
menetelés keretében. Ugyanakkor a Tennessee állambeli Memphisben a szemetesek folytattak
hosszú sztrájkot. Mivel a feketék itt is többször összecsaptak a rendőrséggel, King szükségesnek
látta ottani jelenlétét.

Ezért április 4-én Memphisbe érkezett.

És most lássuk a történet másik szálát. Előrebocsátom, hogy amit most olvasnak, csak részben lehet
igaz. Ugyanis évtizedekkel később olyan események történtek, amelyek a történet egyik-másik
részét alaposan megkérdőjelezték. Most tehát azt ismertetem, mit tudott a világ minderről egészen
az 1990-es évek végéig.

1960. március 17-én egy missouri állambeli vidéki börtönben új foglyot regisztráltak. James Earl
Ray akkor harminckét éves volt. Húsz évet kapott, mert részt vett egy fegyveres rablótámadásban.
Ugyan még meglehetősen fiatalnak számított, de már tekintélyes bűnlistája volt. A fivérei is bűnözők
voltak. Iskolába alig járt, a hadseregben pedig a katonai rendészethez osztották be, de kiderült, erre
sem alkalmas, hát eltávolították. Először 1949-ben Los Angelesben ítélték el betörésért. Később
Chicagóban keveredett egy rablótámadásba, aztán már nem volt megállás. Börtön, „akció”, lebukás,
ismét börtön, majd szabadulása után ugyanígy folytatódtak a dolgok. Nos, 1960-ban úgy tűnt, hogy
hosszú időre kivonták őt a forgalomból.

A sors iróniája, hogy ugyanekkor került börtönbe King is. Persze nem ugyanott, nem ugyanazért,
hanem ismét egy polgárjogi „engedetlenségi” ügy kapcsán. Több hónapos kényszermunkára ítélték.
Kennedy elnöknek a választási küzdelemben nagyon kapóra jött, hogy elintézhette, Kinget óvadék
ellenében szabadlábra helyezzék. A két Kennedy-fivér és King barátsága akkor kezdődött és tartott
King haláláig, amikor persze az elnök már rég halott volt és Robert Kennedy feje fölött is függött a
Damoklesz-kard. Akkor a King miatti barátsága miatt nagyon sok fekete szavazatot kapott Kennedy,
egyesek szerint még a Fehér Házat is ennek köszönhette.

De menjünk vissza James Earl Rayhez. Ott ült a missouri börtönben, amikor Kennedy elnököt
meggyilkolták Dallasban. Tanúk szerint a hír hallatán igen elégedetten jegyezte meg:

– Egy napon majd Martin Luther King is megkapja a magáét. Már egymillió dollárt gyűjtöttek össze
erre a célra. Egy napon kimegyek innen és besöpröm azt a dohányt.
A mondatokból értékes következtetéseket vonhatunk le. Már persze ha igaz az első állítás, akkor
megkérdezhetjük: kik gyűjtöttek pénzt egy vagy több bérgyilkosra, egy akcióra, amelynek végső
célja nyilván King meggyilkolása lett volna? A második kérdés: ha igaz a dolog, akkor Ray honnan
tudott róla? A börtönben hallotta, csupán pletyka volt, vagy egy tudatosan terjesztett hír? Mondjuk
valakik csakugyan összeszedték már a pénzt és a börtönökben, alvilágban terjesztették a hírt, hátha
így jelentkezik majd egy önkéntes?

A harmadik kérdés: miért volt Ray olyan biztos abban, hogy kijut a börtönből? Hiszen húsz évet
kapott és Amerikában egyáltalán nem biztos, hogy ezen rövidítenek, „harmadolnak” jó magaviselet
esetén… Azon nem csodálkozunk, hogy ezen a módon Ray már akkor jelezte: egymillió dollárért
cserében hajlandó lenne megölni a tiszteletest.

1967-ig Ray kétszer próbálkozott szökéssel, de mindkét alkalommal megbukott. Viszont a harmadik
próbálkozása – ahogyan az a népmesékben lenni szokott – sikerrel járt. Ray 1967. április 23-án
kihasználta azt a lehetőséget, hogy konyhaszolgálatra osztották be. Észrevétlenül kijutott a
gazdasági udvarra, elbújt egy kenyérszállító autóban, amely visszament a városba. A kapunál az
őrök nem vették észre a benne rejtőző foglyot. Ray még a város előtt kiugrott a robogó kocsiból.
Különös persze, hogy ez ilyen szépen és zavartalanul sikerült – valamint az is, hogy bár a börtönben
kötelező jellegzetes zöld-fekete csíkos ruhát viselte, amit a környékbeli polgároknak biztosan
ismerniük kellett – Ray egy ideig még ebben járkált a környéken és senki sem figyelt fel rá. Kiadták
ellene a körözést, de addigra már ismét bűnözői körökben bukkant fel. Álnevet választott, hamis
papírokat szerzett és ezúttal kábítószercsempész lett belőle.

A sajtó hírül adta, hogy Martin Luther King Memphisbe utazik „akciózni”. A tiszteletesnek fogalma
sem lehetett róla, hogy Ray már hetek óta a nyomában van.

Nem derült ki mindmáig, kikkel paktált le Ray. Azok keresték-e meg őt, mert hallották a missouri
börtönben tett ígéretét – vagy ami valószínűbb, Ray kutakodott azon körök után, amelyeknek
valóban megért volna egy – vagy több – milliót King halála?

Ray akkoriban Eric S. Galt nevére szóló papírokkal igyekezett a közelébe férkőzni. Ha kis késéssel
is, de megjelent ott, ahol King éppen tartózkodott. 1968. március 16-án például mindketten Los
Angelesben voltak. Aztán aligha sikerült a közelébe férkőznie, mert King más városokba utazott,
Ray pedig „vele tartott”. A későbbi nyomozás során különféle szállodai számlák és tanúk
segítségével kirajzolódott „Eric S. Galt” útja, amely kísértetiesen egyezett Martin Luther King
utazásaival, tartózkodási helyeivel. Március 22-én King és Ray Selmában voltak, aztán
Birminghamben, majd ismét Atlantában (King ott lakott). Utána King három napot New Yorkban
töltött, és Ray szintén három napon keresztül próbált a közelébe férkőzni. De amikor King visszatért
Atlantába, Ray máris ott nyüzsgött. Vett egy várostérképet, bejelölte rajta King házát és templomát,
valamint gyakori útvonalait is. Arra is fény derült, hogy ezenközben utazási irodákban járt és
adatokat gyűjtött a Dél-Afrikai Köztársaságról. Köztudottan az egy fajvédő ország (volt akkor), ahol
a fehér kisebbség elnyomta és jogaitól megfosztotta a fekete többséget. A képlet hát egyszerű:
valaki pénzt ajánlott Raynek a gyilkosságért, ő pedig arra készült, hogy utána elhagyja az USA-t és
Dél-Afrikában telepszik le. Ahonnan talán ki sem adnák, még ha Washington kérné is kiadatását.
Talán az is megfordult a fejében, hogy Dél– Afrikában őt a fehérek afféle hősként ünneplik majd?

Ne feledjük: bármennyire is utálta Ray a feketéket és a „liberálisokat” (ahogyan Amerikában a

szélsőséges fehérek neveznek minden kicsit is szabadabb gondolkodású, „lazább” embert) – kicsi rá
az esély, hogy a saját pénzén utazgatott King nyomában és hogy saját elvi meggyőződése volt:
Kingnek meg kell halnia. Annál azért sokkal gyakorlatiasabb ember volt. Csak úgy ingyen, a
szabadságát kockáztatva nem utazgatott volna ennyit. Vagyis ez az érvelés is alátámasztja a
bérgyilkosság gyanúját.

Március végén Ray egy nagy hatékonyságú vadászfegyvert vásárolt hamis néven, hozzá lágy végű
robbanótöltényeket is kért. Biztosan nem vadászni akart, addig soha nem tett ilyent. Honnan hát e
hirtelen érdeklődés a vadászfegyverek iránt?

Ray egy 1966-os gyártmányú fehér Mustang kocsival útnak indult, Memphis felé – ugyanis a sajtó
közölte, hogy a lelkész az ottani szemetesek akcióját fogja támogatni. Két napig volt úton,
motelekben szállt meg és néhányszor félreeső helyeken kipróbálta a fegyvert. Memphisbe érkezve
mindketten motelbe mentek. King a Lorraine motelben szállt meg, már nem először. Ez a Belváros
szélén állt a fekete negyedben. Körülötte is hasonlóan alacsony egy-két emeletes házak álltak. Most
egy mellékutcára nyíló erkélyes szobát kapott a lelkész.

Ugyanakkor Ray egy közeli másik motelben szállt meg.

Ez olcsó volt, olykor munkanélküliek is lakták. Szemben volt a Lorraine-motellel, az emeleti közös
mosdó ablakából kilátás nyílott King szállására, szobájára, erkélyére. Este hat óra felé a környező
utcákon elég sok rendőrjárőr cirkált – a helyi rendőrség, bármennyire is fekete-ellenes
beállítottságú volt, kénytelen volt megszervezni a városba érkező híres személyiség védelmét. Már
csak azért is, nehogy éppen ott történjen vele-miatta-körülötte valami botrány, amely aztán rossz
hírét kelti a városnak.

Most lássuk, mi történt ekkor a Lorraine motelben? 18 óra után King kiment az erkélyre, ugyanis
hívei odagyűltek a szálló elé. Aznap este nagy beszédet szándékozott mondani egy helyi gyűlésen, a
rajongói viszont már ott ünnepelték. 18 óra után pár perccel King az erkélyen állt és lefelé beszélt,
az utcára.

Akkor dörrent el a lövés az olcsó panzió fürdőszobájának ablakából. Csak egyszer lőtt Ray, és a
golyó a nagy kaliberű vadászfegyverből a nyakán érte Kinget. Társai hamar felocsúdtak. A férfi
összeesett, törölközővel próbálták elállítani vagy fékezni a vérzést. Mentővel kórházba szállították,
de a merénylő jól célzott – a kórházban hamarosan kiadták a jelentést, miszerint Martin Luther King
meghalt.

Ray nem vesztette el a fejét, szemlátomást előre kitervelte a menekülés módját és útvonalát, és
most ahhoz tartotta magát. Nem zavarta, hogy a lövés zajára kijöttek a folyosóra a szálló lakói. Ray
kifutott az utcára, néhány holmiját és a fegyvert eldobta egy kapu alá, valamivel odább bepattant
kocsijába és elszáguldott.

Ekkor érdekes dolgok következtek, amelyek később elég sok következtetésre adtak okot. Valakik
ugyanis csapdát állítottak a nyomozóknak, a rendőrségnek. Amikor Ray dél felé száguldott ki a
városból, egy magát rádióamatőrnek nevező férfi azt állította, hogy kocsijában ülve készülékén a
hullámhosszok között bóklászva véletlenül hallotta egy rendőrségi kocsi jelzését, amelynek vezetője
azt állította: az észak felé kivezető úton üldözőbe vett egy fehér Mustangot.

A rendőrség ezt valós hírnek vette és minden járőrautó észak felé indult. Vagyis ez azt is jelentette
egyben, hogy igenis volt összeesküvés és Ray nem egyedül cselekedett. A Kennedy-gyilkosságból
ismert Oswald-jelenségre kell itt is következtetnünk. Könnyen lehet, hogy Ray helyett valaki más
menekült, de ami még valószínűbb: nem is volt ilyen másik menekülő, ez egy virtuális illető volt,
akinek a „nyomába” eresztették a félrevezetett rendőrséget.

Tény, hogy Rayt nem kapták el, ő pedig szinte gondtalanul elhagyta a várost. Később az is elterjedt,
hogy valóban volt egy másik fehér Mustang és azon is menekült valaki, de erre aligha volt szükség.
Viszont mindaz, amit később a rendőrség és az FBI állított: „nem volt összeesküvés” – nem állja meg
a helyét. Ray a jelek szerint nem egyedül cselekedett.

Utólag megállapították, hogy Ray – vagyis egy, magát Eric S. Galt-nak nevező férfi – hónapokon át
vándorolt az USA különféle államaiban és mindig volt pénze – ha nem is sok. Furcsa dolgokat
művelt az illető – hol tánciskolába járt, hol meg bárpincér-képző tanfolyamot végzett és
munkanélküli tengerésznek adta ki magát. Ha ez a „Galt” azonos volt Ray-jel, akkor nyilván felvette
már az előleget a tettéért. Aztán Ray a merénylet után nem is titkolta, kicsoda ő, legalábbis nem tett
erre kísérletet. A fürdőszoba ablakán megtalálták tenyérlenyomatát, a fegyveren ujjlenyomatait.
Még King élt, amikor már kiadták ellene a körözést, de akkor a kilétét még nem ismerték.
Hamarosan azonban – igaz, ez hetekbe került – ismerték személyazonosságát és teljes névvel,
fényképpel kezdték őt körözni.

Mi történt utána? – tehetnénk fel a kérdést, de most még csak első ízben.

A következő hetekben kiderült, hogy mekkora tömegek állnak King mellett, hogy milyen fontos
embervolt. Temetése tömegtüntetéssé fajult, igaz, békésen zajlott le. Öt héttel a gyilkosság után a
rendőrség még mindig mm tudott felmutatni semmilyen eredményt. Raynek nyoma veszett vagy
helyesebben – csak nyomai voltak. Kiderítették, merre járt az elmúlt hetekben, de arról fogalmuk
sem volt, hogy aktuálisan éppen hol bujkál? Vagy kik bújtatják?

Kiderült, hogy körülbelül huszonöt perccel a merénylet után a városban több fehér Mustang is
száguldott, néhányat a rendőrség megállított és ellenőrzött. De nem mindegyiket. Volt olyan is,
amelyik ellenőrzés nélkül száguldott el, benne három férfival. Sohasem kerültek elő.

Majdnem egy héttel később egy távolabbi városban találtak egy elhagyatott kocsit, a rendszáma is
egyezett azzal, amit „Eric S. Galt” vásárolt magának két évvel korábban. Csak hát az automata
sebességváltós volt, ez viszont hagyományos váltóval rendelkezett. Akkor hogyan lehetett ugyanaz a
rendszáma? A kocsiban nem voltak ujjlenyomatok. Könnyen lehetséges, hogy nem is Galt menekült
vele, hanem ez egyike lehetett a többi „csalikocsinak”, megtévesztésre használt járműnek.
A fegyverszakértők persze összehasonlították a King testében talált lövedéket a szálló közelében
talált fegyverrel, de nem lettek okosabbak. A lágy végű lövedék olyannyira ellapult az áldozat
testében, hogy teljes bizonyossággal nem lehetett azonosítani, abból a fegyverből származott-e?

Mindkét oldalon változtatások zajlottak le. Mint később kiderült, Ray Los Angelesben plasztikai
műtétnek vetette magát alá, így nem is csoda, hogy sokáig nem ismerhették fel a körözések alapján.
A másik oldalon a hatóság változtatott – Rayt már nem „összeesküvésben való részvétel miatt”
keresték, hanem csak egyszerű gyilkosságért. Vagyis a háttérben megindult egy manipuláció,
mintha a hatóságok nem okultak volna a Kennedy halálát követő Warren-bizottság botrányosan
hamis jelentéseiből. Ők is szerették volna úgy beállítani a dolgokat, mintha Ray egyedül követte
volna el tettét.

Nem csoda, hogy nehéz volt elkapni Rayt – mert mint kiderült, az elfogatóparancsot kezdetben csak
arra az államra korlátozták, amelyben a gyilkosságot elkövette – vagyis csak Tennessee államban
keresték, amikor annak határait már régen elhagyta! Gyanús volt az is, hogy az FBI is folyton a
„magányos gyilkos” esetét hangoztatta, pedig tudtak már arról, hogy a gyilkosság után Memphisben
úgy az éterben, mint a város utcáin valamiféle zavaró hadműveletek folytak Ray kimentése
érdekében.

A nyomozás később megállapította, hogy ez az alapjában véve zárkózott, sem munkahellyel, sem
közeli kapcsolatokkal nem rendelkező férfi – negyven éves korára már tizenhármat börtönben töltött
– pár hónappal a memphisi események előtt változott meg. Közvetlenebb lett, ismeretségeket is
kötött, de mindenütt „délinek” igyekezett mutatni magát. Lakást bérelt egy déli városban, ezt a
címét adta meg másoknak is, bár szinte sohasem volt ott. Pénze lett, és a kábítószer-csempészettel
is felhagyott. Volt némi színészi tehetsége, hogy másnak adja ki magát. Változtatta
személyazonosságát, külsejét, beszédmodorát. Viszont anyakönyvi kivonatokkal szerzett aztán igazi
papírokat sok névre – de az illetők mind hasonlítottak rá! Még rendőr is akadt köztük. Kevés arra az
esély, hogy Ray maga kutatta volna fel szerte Amerikában a hozzá hasonlító embereket, akiknek
aztán a személyazonosságát „magára veheti”. Ez ismét egy kiterjedtebb összeesküvésre enged
következtetni.

A tett után hónapokig Európában turnézott, mint maga mondta. Tizenkét ezer dollár volt nála, járt
Londonban, Portugáliában. Május végén derült ki a hatóságok számára, hogy alighanem Ray az, aki
egy más névre kiállított hamis kanadai útlevéllel utazgat a kontinensen, értesítették az Interpolt. Az
ügynökök hamarosan a nyomában lihegtek, megszerezték ujjlenyomatát és akkor már kiderült, hogy
a hamis néven, kanadai útlevéllel utazgató férfi kicsoda valójában. Ami nem sikerült az
amerikaiaknak, azt az európaiak szinte napok alatt dűlőre vitték. Rayt 1969 júniusában a londoni
repülőtéren letartóztatták.

Letartóztatásakor Ray klasszikusan viselkedett – semmit sem ismert el. Még azt sem, hogy ő lenne
Ray. Amikor átvitték az Egyesült Államokba és elszállították a tett színhelyére, Memphisbe, akkor is
makacsul azt állította: ő nem járt ott, nem lőtt, nem ölte meg King tiszteletest.

Viszont érdekes dolgokat állított. Azt mondta, igenis benne volt az ügyben, ismeretlenek nagy pénz
ígéretével csábították bele. Sajnos nem látta át a bonyolult játszmát, de a pénzért hajlandó volt
megtenni ezt-azt. Kisebb dolgokat, de nem a gyilkosságot.

Nem igazán vették figyelembe, amit mondott. A hatóságok ismét makacsul és vakon azt akarták
bebizonyítani, hogy Ray mögött nem állt senki, tehát nem voltak cinkosai, ergo: nem volt
összeesküvés.

Védelmét egy fajvédő eszméiről híres ügyvéd látta el, a védelem költségeit pedig egy könyv
honoráriumából szedték össze – Ray hosszú beszélgetéseket folytatott egy újságíróval, vagy a védője
közvetítésével mesélte el élményeit. De a kihallgatásokon tagadott, csak egy Raoul nevű rejtélyes
ismeretlent emlegetett, aki őt rávette az együttműködésre. Ez a titokzatos Raoul annyira
megfoghatatlan volt, hogy végül senki sem hitt létezésében. Ray magára maradt e vallomásával.

Hiába állította, hogy ő csak bűnbak, hogy rákenték az egészet, hogy csapdába csalták. Aztán
elcsapta régi védőjét egy új kedvéért, aki híres volt és majdnem minden ügyét megnyerte. Érdekes
apróság: Jack Rubyt (Oswald gyilkosát) is ő védte (volna, ha az megéri a tárgyalást, de mint ismert,
Ruby rákban elhunyt még a tárgyalása előtt). Ki fizette ezt a sztárügyvédet, nem derült ki. Az új
ügyvéd kijelentette: Ray szerinte is bűnös, hisz megölte Kinget. Nem akarta tisztára mosni a férfit –
ezt lehetetlennek tartotta – csak a halálbüntetéstől megmenteni, ha mindent elismer. És Ray
engedett. A sajátos játszmához megfelelő hátteret ad az amerikai joggyakorlat. Ha ilyen esetben a
tettes elismeri bűnösségét, nem firtatják az egyéb körülményeket sem, viszont a hosszadalmas
tárgyalás, tanúk szakértők stb. megidézése helyett gyorsított eljárásban ítélkeznek – cserébe viszont
nem a legsúlyosabb ítéletet szokta kapni a szóban forgó vádlott.
Érdekes és elgondolkoztató, hogy így is hónapokig kellett győzködni Rayt, vállalja el a tettet. Sokáig
ellenállt és hangoztatta, hogy nem ő lőtt, csak balek volt az ügyben. Végül engedett, a „hálás”
esküdtszék pedig – tíz fehér és két fekete tagja volt – az ügyész indítványát elfogadta… 99 év
börtönre ítélte a férfit. Így nem csoda, ha öt tanúval és fegyverszakértők meghallgatásával együtt a
tárgyalás nem tartott még két óra hosszat sem!

King gyilkosa – ha ugyan az volt, amiről még ejtünk majd pár szót – már a tárgyalás után megbánta
az alkut és hangoztatta, sokkal többet mesélhetett volna. Persze másoknak is lett volna számos
kérdésük, például olyasmi: ki fizette Ray utazgatásának költségeit már a merénylet előtt – és utána?
Európa nem olcsó mulatság. No és honnan tudta Ray, melyik szállóban kell szobát kivennie, ha látni
akarja célpontját? No és hogyan sikerült elmenekülnie a felbolydult Memphisből? Ez utóbbira nézve
Ray több változatot adott elő az idők során, egyik valószínűtlenebb volt, mint a másik.

Szabálytalanságok is történtek a tárgyaláson, amit 1974-ben egy fellebbviteli bíróság is elismert.

Ray többször kérvényezte, hogy kezdjék újra a perét, vagy helyezzék szabadlábra, de ez nem történt
meg. Ezért 1977 nyarán elvesztve reményét és türelmét, szökést kísérelt meg. Emlékezzünk rá,
hogy fiatalabb korában ez sikerült is neki. Most azonban kudarcot vallott. Az egyik fellebbviteli
tárgyaláson Ray ügyvédje érdekes megállapításokat tett. Szerinte egy saját nyomozás kiderítette,
hogy Martin Luther Kinget nem Ray, hanem két másik fehér bérgyilkos tette el láb alól, akiket négy
nagyon ismert amerikai személyiség fizetett meg. Ezek lehettek éppenséggel fajgyűlölő gazdagok is,
de nevek nem hangzottak el.

Mellesleg 1974-ben merénylők lőttek Alberta Kingre, a meggyilkolt lelkész idős anyjára is. A
sorozatnak tehát még nem volt vége.

Most tegyük fel ismét a kérdést:

Mi történt később?

Mert hát történt bizony, nem is kevés.

Ray a börtönben öregedett meg. Értelemszerűen a negyvenéves férfira kirótt „Kilencvenkilenc év”
életfogytiglanit jelentett. Ám ő a cellában töltött évtizedek során soha nem ismerte be, hogy megölte
volna King tiszteletest.

Halála előtt, amelyre 1998-ban került sor, még történt néhány dolog. Nem sokkal halála előtt Ray
nagy interjút adott a börtönben egy újságírónőnek és kijelentette: mivel már nincs sok ideje hátra,
elmondja a teljes igazságot. Ez az igazság ismét csak a rejtélyes Raoulról szólt és kiderült belőle,
hogy ez az ember mások, ismeretlenek nevében behálózta Rayt. Pénzt adott neki, előbb csak apró
szívességekre kérte, aztán egyre komolyabb dolgok következtek – igaz, még a kocsit is ő vette
Raynek. A döntő napon ő irányította Rayt abba a szállóba és mondta, vegyen ki egy szobát. De Rayt
egy feladattal elküldték a közelből a merénylet idejére. Akkor ért vissza a motelhez, amikor már
szirénázó rendőrautók vágtattak a környéken és a kocsija rádiójából megtudta: Kinget megölték.
Hallotta, hogy egy fehér Mustangon menekülő fehér férfit gyanúsítanak, azt keresik. Erre ész nélkül
gázt adott, elhagyta a várost, majd a kocsit, busszal ment tovább, Kanadáig meg sem állt.

Annak idején a világsajtó még egy meglepő esetet közölt. Nem sokkal halála előtt Raynek sikerült
elintéznie, hogy King tiszteletes fia felkeresse őt. Az végre elment a börtönbe, ahol hosszú
beszélgetést folytatott a férfival. Négyszemközt beszélgettek, és a hírügynökségi jelentések szerint
az ifjabb King a börtönből kijövet azt mondta az újságíróknak: most már meg van róla győződve,
hogy nem Ray ölte meg az apját.

A huszonegyedik század távlatából visszanézve sokkal többet sikerült megtudni. Egy kongresszusi
vizsgálóbizottság már korábban megállapította, hogy Ray egyedül nem lett volna képes elkövetni
tettét. Egy jogász évtizedekig tartó nyomozásának eredményét könyvben tette közzé 1995-ben és
ebben merész dolgokat állít. A gyilkosságot egy maffiafőnök rendelte el – a szervezetnek (a
„családnak”) nem tetszett, hogy King fellázítja a feketéket. Az ügyben benne volt az amerikai
hadsereg is, mivel King bírálta a vietnami hadakozást. Aztán ott volt még az FBI és a CIA is, végső
soron a gyilkosságot pedig egy válogatott kommandósokból álló kisebb csapat követte el. Ray ebben
a változatban is csak, mint odacsalt balek szerepelt, akire aztán rákenhették az egészet.
Hogyan is történt valójában – ki tudhatná ma már?

Egy politikuscsalád végzete

Egyesült Államok, 1968

(Robert Kennedy)

Két hónappal Martin Luther King tiszteletes meggyilkolása után újabb merénylet kavarta fel az USA
közéletét.

John és Robert Kennedy testvérek voltak. Robert is jogot végzett, nagyon szerették egymást. Amikor
Robertnek beszédet kellett volna mondania bátyja sírjánál, egyszerűen nem jött ki hang a torkán,
olyannyira kétségbeesett. Robert korábban a tengerészetnél szolgált, a Harvardon tanult, felesége
és tíz gyermeke volt – a tizenegyedik pedig már halála után született meg… a politikában is együtt
harcoltak a fivérek, Robert lett John igazságügyi minisztere, és ha nem is látványos, de néhány
nagyon eredményes csatát vívtak a maffiákkal. Robert szenátor is volt, majd a Legfelsőbb Bíróságon
dolgozott és mindent megtett azért, hogy bátyja bejusson a Fehér Házba.

Miután bátyja merénylet áldozata lett, a kezdeti lendületvesztés után Robert Kennedy ismét felvette
a kesztyűt. Most már inkább szociális téren küzdött. Többek között az ő javaslata alapján fogadták el
a faji megkülönböztetés elleni törvényeket. Mivel Kennedy utódja, Johnson nem látta szívesen a
kormányában, hát lemondott, de másik területen próbálta „előzni” az elnököt. Visszatért a
politikába, mint szenátor, aztán igen nagy népszerűségre tett szert és a közvélemény-kutatások
szerint hamarosan már népszerűbb volt Johnsonnál (magunk között szólva ehhez nem kellett nagy
teljesítmény, mert azt az elnököt szinte senki sem kedvelte…)

1968 első felében elhatározta, hogy megszerzi az elnöki posztot. Újságíróknak jelezte: tisztában van
mindenféle veszéllyel, a merénylet eshetőségével is:

„Tudom, hogy valahol egy gyilkos leselkedik rám. Oly korban élűnk, amely igen hajlamos az efféle
pszichikai járványokra.”

Említette King meggyilkolását is és jelezte, még sok ember látja az egyetlen lehetséges utat az
erőszakban. De nem félt. Robert Kennedy majdnem minden demokrata-párti előválasztásból
győztesen került ki és nem volt kétséges, hogy nyerni fog Kaliforniában is, ahová egész családjával
és választási stábjának tagjaival június elején indult.

Azt sem rejtette véka alá, hogy nem csupán ellenzéki mivolta ösztönözte őt a küzdelem vállalására.
Azért szeretne elnök lenni – jelentette ki nyilvánosan, nagyon sokszor – mert egy teljesen új politikai
irányvonalat szeretne megvalósítani. Hogy ez mennyiben követné néhai bátyja, John Kennedy
vonalát, azt nem részletezte. Nyilván öt évvel John tragikus halála után már más idők következtek és
nem lehetett minden szálat ismét felvenni.

Ha az érdekel bennünket, kiknek állhatott érdekükben lecsapni Robert Kennedyre, meglehetősen

sötétben tapogatózunk. A tettesről és annak hátteréről később is sokkal kevesebb derült ki, mintsem
hogy annak alapján pontosa felrajzolhatnánk az indokokat és az előkészítést.

De kövessük tovább Robert Kennedy utolsó napját, utolsó óráit.

Június 4-én késő este már biztos volt, hogy a kaliforniai demokraták is őt és nem vetélytársát
választották meg. Így már gyakorlatilag biztos volt, hogy az őszi választásokon jó eséllyel indulhat
az Egyesült Államok elnöki posztjáért, hiszen szinte az egész ország demokratái mellette állnak. Ezt
meg kellett ünnepelni, de persze úgy, hogy azzal is tömegeket állítsanak az ő oldalára. Los Angeles-i
hívei és párttársai gondoskodtak egy ilyen rendezvényről is.

Az „Ambassador” szállóban a késő esti időpont ellenére is nagyon sokan várták Kennedyt. Itt, a
szálló nagy báltermében gyűltek össze, hogy a reménybeli elnökjelöltet ünnepeljék. Itt hirdették ki a
helyi eredményt is, ami persze még csak afféle „próba-választás” volt, de mindenképpen jelezte, ha
eljön az igazi választás ideje, Robert Kennedynek nagy esélyei lesznek és a Fehér Ház már
egyáltalán nem látszott távoli, elérhetetlen álomnak.

Akkora volt a tömeg, hogy a rendőrség egy idő után kénytelen volt lezárni a bejáratokat, több ember
egyszerűen nem fért be. Mindenki Robert Kennedyt akarta ünnepelni. Kennedyt először az ötödik
emeleti szalonba vitték, ahol családtagjai – húgai, sógorai – és a választási harcban jeleskedő helyi
hívei várták. Itt véget nem érő gratulációk hangzottak el. Már majdnem éjfél volt, mire sikerült
elindulni le, a bálteremben várakozó hívekhez, hogy azokat is üdvözöljék. Vagy inkább, hogy azok
üdvözöljék Kennedy szenátort.

Liften ment le a társaság. Ebből az épület hátsó szárnyában léptek ki, majdnem egyenesen a
táncterembe jutottak már. Robert Kennedy belépett a terembe, az emberek megpillantva őt
hihetetlen ünneplésbe kezdtek. Kennedy felment az emelvényre és rövid beszédet mondott.
Megköszönte mindenkinek, aki segített a választási kampányban. És néhány mondatot mondott – a
sors iróniája – az erőszakról, amely az utóbbi években elharapózott az Egyesült Államokban, és
amely ellen tenniük kellene valamit. Éreztette, hogy ha elnökké választják, akkor ezt is programjába
teszi.

Beszédét azzal fejezte be, hogy indul Chicagóba, ahol szintén szeretne győzelmet aratni. A közönség
ezt is díjazta, tomboló lelkesedés izzott a levegőben. Így aztán nem volt egyszerű ezek után eljutnia
a kijáratig, pedig néhány neves sportoló és helyi politikus, valamint szakszervezeti vezető – ezek
mind részt vettek kaliforniai kampányában – igyekeztek utat törni neki a tömegben. Ott volt
természetesen a felesége, Ethel Kennedy, valamint a szálloda vezetői. Végül is a szállodaigazgató
úgy döntött, hogy az élelmiszerraktáron keresztül mennek ki, hiszen a zsúfolt termen átjutni
reménytelennek látszott. Robert Kennedy mellett haladt egy-két testőre, titkára és néhány politikus.
A tömeg persze nem akarta kiengedni Kennedyt, mindenki szeretett volna vele kezet fogni. Így
vesszőfutásnak látszott a dolog, de Robert Kennedy boldog volt győzelme miatt. Sugárzó arccal
nyújtotta kezét mindenkinek, akivel csak találkozott, aki közel tudott hozzá férkőzni.

A szálloda konyhájának személyzete egy külön csoportban várakozott. Ők is lelkesen kiabáltak,

integettek, kezüket nyújtogatták. Kennedy éppen kezet fogott az egyik pincérrel és egy szakáccsal,
amikor a szenátor elé egy kék inges, alacsony és vékony férfi került. (Mint utólag megállapították,
155 centiméter magas volt és 54 kilót nyomott). Azt hitték, akik egyáltalán látták a jelenetet, hogy ő
is kezet akar fogni az elnökjelölttel, hiszen jobbját előrenyújtotta. Amikor viszont észrevették
kezében a revolvert, már késő volt.

A nagy zajban az emberek először nem is hallották a lövéseket. Még szinte senki sem értette meg,
nem fogta fel, mi történik, amikor a merénylő közvetlen közelről több lövést adott le Kennedyre. Az
egyik testőr a fiatalember felé ugrott, el akarta kapni annak fegyvert markoló karját. A barna arcú,
szinte kölyökképű férfi azonban elkapta karját és… tovább lövöldözött. Ma már csak feltételezhető,
hogy így akart egérutat nyerni. Ha a tömeg hallotta volna a lövéseket, az emberek többsége
menekülni fog, és akkor szabad utat kap ő is – ebben reménykedhetett. Csak arra nem számított,
hogy a tömeg éktelenül zajong majd, a lövéseket nem hallják a távolabb állók, senki sem mozdul, ő
pedig nem tudja magát átpréselni a mozdulatlan embergyűrűn. Ugyanakkor a Kennedy közvetlen
közelében állók látták, mi történik, és igyekeztek elkapni a merénylőt.

A tettes hát még mindig lövöldözött és így a merénylet akkor újabb áldozatokat követelt. Golyói
eltaláltak egy szakszervezeti vezetőt, Kennedy jó barátját és még négy másik embert. Végre sikerült
a tetteshez férkőzni, valaki elkapta a karját, egy másik a torkát szorongatta, ekkor végre
abbamaradt a lövöldözés – az emberek rendőrségért kiabáltak.

Kennedy a lövések után a földre zuhant, fél perccel később azonban megpróbált felállni. Erősen
vérzett. A legszörnyűbb sebet a füle mögött látták, abból bőven ömlött a vér. A merénylő kezéből
még mindig nem tudták kiszedni a fegyvert, hát többen is rávetették magukat. Kennedy az
élelmiszerraktár nagy hűtői mellett, a padlón hevert. Valaki összegyűrt zakóját tette a feje alá. A
merénylő karját egy asztal széléhez csapkodták, akkor végre elengedte a meglepően kisméretű, de a
jelek szerint igen hatásos pisztolyt.

A teremben természetesen – ahogyan az ilyenkor lenni szokott – kitört a pánik. De csak azok
eshettek pánikba, akik elég közel voltak az eseményhez, hogy tudják, mi is történt. A távolabb állók,
különösen, akik még a bálterem másik végén és közepén voltak, mit sem tudhattak az eseményről. A
hír persze gyorsan terjedt és a lövöldözést hallók menekülni igyekeztek. Többen haragjukban a
merénylő felé vetik magukat, akit szilárdan tartanak a többiek. De szeretnék agyonütni. Valaki azt
kiabálja, verjék agyon azonnal. Mások meg azt, nehogy Oswaldot csináljanak belőle. És hogy ez itt
nem Dallas! Ez némileg csillapítja az emberek haragját.

A merénylőt feldobták egy asztalra. Amikor már nem volt nála a fegyver, semmilyen ellenállást nem
tanúsított. Csak a tekintete volt furcsa – a tett elkövetése fölött érzett öröm és elégedettség, és
valamiféle fanatikus láz sütött belőle. Ezt mindenki megerősítette, aki azokban a percekben látta őt.
Többen azt üvöltötték: miért tette?

Akkor szólalt meg először:

– A hazámért tettem.

Csak ennyit mondott. Ebből még semmi sem derült ki. Hogy nem amerikai származású, ekkor még
senki sem tudhatta – az Egyesült Államok lakossága nagyon kevert, a föld összes országából élnek
ott emberek. E tekintetben Amerika már a jövő globalizált társadalmának afféle jelenben létező
„mintadarabja”.

Mint néhány évvel korábban Dallasban, ahol Jacqueline Kennedy tartotta ölében lelőtt férje véres
fejét – most Ethel Kennedy tette ugyanezt egy los angelesi szállodában.

A kórház, ahová vitték, körülbelül egy kilométerre volt onnan. A mentősök gyorsan érkeztek. Már
másnap volt, vagyis június 5-e, amikor éjjel egy óra előtt pár perccel Robert Kennedy a műtőasztalra
került. Abban a percben a vezetősebész csak annyit tudott megállapítani, hogy gyakorlatilag már
beállt a klinikai halál. Ennek ellenére nem adták fel, úgy látták, van remény a sebesült
visszahozására, bár Kennedy nem lélegzett és pulzusa, vagyis szívműködése sem volt. Már tíz perce
feküdt a műtőben, amikor ugyan megengedték egy katolikus papnak, hogy feladja rá az utolsó
kenetet, de közben sem hagyták abba munkálkodásukat. Ethel Kennedy végig ott volt a műtőben.

A vezető sebész adrenalint fecskendezett Kennedy szívébe, kollégái szívmasszázst alkalmaztak, és

nem is tették hiába. A szenátor szíve ismét dobogni kezdett. Ethel nem is akarta elhinni – az egyik
orvos az asszony füléhez tette sztetoszkópja egyik hallgatóját. Ő is hallotta, hogy férje él.

De ezzel még semmi sem volt biztos. Hiszen az egyik golyó Kennedy koponyájába hatolt, a lövedék
nyilván roncsolta az agyat. Ma már kijelenthetjük: ha sikerült volna életben tartani, akkor sem lett
volna belőle ember a szó igazi értelmében.

Mindenesetre az orvosok ekkor nem örvendeztek – nem is volt rá idejük. A szenátor állapota
továbbra is válságosnak mondható – ezzel tisztában voltak. Csak egy rendkívül gyors műtét adhat
egyáltalán némi reményt.

A műtétet azonban ebben a kórházban nem lehetet elvégezni. Ehhez kellően felszerelt műtő csak
egy másik los angelesi kórházban állt rendelkezésre. A sebesültet oxigénsátorban szállították el,
hatalmas rendőri és orvosi készültség mellett. Mire az új helyszínen elkezdhették a műtétet, már
csaknem négy óra telt el a merénylet óta.

A szenátor Kaliforniába magával vitt gyermekei – összesen hatan voltak ott – semmit sem tudtak az
eseményről. Amikor a merénylet megesett, ők a szállodában aludtak.

Nos, őket a család barátai – köztük John Glenn űrhajós, aki aztán az 1990-es években hetvenévesen
ismét kijuthatott az űrbe – sebesen kivitték a repülőtérre és Washingtonba repültek velük. A
gyerekekkel csak útközben közölték, mi történt az apjukkal.

A kórház előtt egyre gyűlt a tömeg. Mint az első Kennedy esetében is, most is a feketék voltak
többségben, hiszen a demokrata elnökjelöltet érezték közelebb állónak ügyükhöz.

Hajnali negyed négykor megkezdődött a műtét. A tömeg nőtt, az emberek hangosan imádkoztak. Az
operáció majdnem négy óra hosszat tartott, amely alatt mindenki reménykedett. Az orvosok
felnyitva a koponyát, már nem voltak ilyen optimisták. Kiderült, hogy a behatoló lövedék rengeteg
csontszilánkot „dobott szét” az agyban, amely sok helyen sérült és vérzett. Csak a kisebb darabokat
tudták eltávolítani, azokat is egyenként. A nagyobbakhoz nem mertek hozzányúlni. Attól tartottak,
hogy komoly életfunkciókért felelős agyközpontokat sértenének. Talán még jobban is, mint a
csontszilánkok.

De már közben sem voltak optimisták a sebészek. Pontosan látták, mekkora veszélyben van a
szenátor. Egyikük már akkor kijelentette: ha sikerül is a műtét és Kennedy életben marad, béna és
vak lesz. Csak abban lehetett reménykedni, hogy agyának beszédközpontja sértetlen maradt és a
gondolkodási funkciók is működnek majd. Vagyis ha élni fog, Robert Kennedy egy tolószékben ülő
világtalan ember marad…

Folyt hát a műtét.

Ezenközben a merénylőt természetesen régen bevitték a rendőrségre. Megbilincselték, közölték

vele a jogait, majd felvették volna személyi adatait. Ő azonban makacsul hallgatott – mióta a
rendőrök kezébe került, egyetlen szót sem szólt. Később, amikor már ismert volt kiléte és átkutatták
lakását, rengeteg újságcikket, kivágást találtak. Mindegyik kivétel nélkül Kennedyt támadó és
ócsároló lapokból származott. A tettes naplója is előkerült, amelyben ott volt egy árulkodó mondat:
„Kennedynek még 1968. június 5-e előtt meg kell halnia”.

A detektívek, sőt maga a los angelesi rendőrfőnök próbálták kihallgatni az elfogott tettest.
Keresztkérdéseket tettek fel neki, ordibáltak vele, majd hízelegtek neki – ahogyan az ilyenkor lenni
szokott. Az FBI ügynökei is ott nyüzsögtek, természetesen. A merénylő azonban hallgatott.

Mivel égetően sürgős volt megállapítani, kicsoda ő, és így fény derülhet nemcsak lakására, hanem
baráti körére, az esetleges egyéb tettesekre, netán egy kiterjedtebb összeesküvésre – gyorsan
lefényképezték és a fotót szétküldték a tévéállomásoknak. Azok éjszaka is sugározták adásaikat,
Amerika keleti felén már reggel, majd délelőtt lett, az ország a merényletről beszélt. Nem sokáig
kellett hát várniuk, hogy felbukkanjon a képernyőkön az ismeretlen fiatalember fényképe, mellette a
felirattal: „Ki ismeri ezt az embert?”

A merénylő ujjlenyomatait elküldték az FBI központjába. A fegyverén is ott voltak a nyomok. A

nyolclövetű fegyver, gyári száma alapján, nyomon követhették, hogy az utolsó években kik adták el
és kik vásárolták meg – jó néhány tulajdonosa volt. Miközben a detektívek címről címre
szaladgáltak, már jöttek a telefonok a nézőktől, akik felismerni vélték a tettest. Egy jordániai férfiról
van szó, mondta az illető és megadta pontos címét is. Ott egy másik fiatalembert találtak, aki
némileg hasonlított a merénylőre. Mint kiderült, még mit sem tudott a Kennedy elleni merényletről –
hiszen éjszaka volt, illetve akkor már hajnalodott Kaliforniában.

A pisztolyt az öccsének adta, jelentette ki. Az öccse neve?

– Szirhán Bisara Szirhán. (Az arab neveket a kötelező magyaros átírással, és nem angol verzióban
közöljük – a kiadó megj.)

A tettesről készült fotót is megmutatták neki – ő az öccse? Habozás nélkül rávágta, hogy ő. Valóban
nem tudott semmit a merényletről.

Mivel a merénylő semmit sem akart mondani önmagáról, hát a nyomozók rávetették magukat az
életére, annak addig ismert eseményeire. Mindenképpen meg akarták tudni – természetes dolog ez
egy ilyen nagy horderejű merénylet kapcsán – milyen életutat járt be, kikkel állt kapcsolatban,
milyen elveket vall, esetleg milyen politikai vagy/és bűnözői csoportokhoz csatlakozott, kik
inspirálhatták, milyenek a politikai nézetei? Hiszen az egyértelmű volt, hogy nem valamiféle alvilági
leszámolás keretében lőtte le Kennedyt. A politikus elleni merényletnek politikai okai kellettek
legyenek.

Szirhán Bisara Szirhán 1944 márciusában született egy Jeruzsálem közeli faluban. Természetesen
arab családból eredt, és szülei hamarosan úgy döntöttek, kivándorolnak Amerikába. Ez számukra is
az ígéret földjének tetszett. Kaliforniában telepedtek le. Szirhán kamaszfiú volt, amikor az apja
elhagyva családját, állítólag örökös honvágya miatt hazament a Közel-Keletre. Szirhán anyjával és
testvéreivel együtt a kaliforniai Pasadenában maradt. Kijárta iskoláit, jó tanuló volt.

Alacsony termetű, sovány, kis testsúlyú fiatalember lévén egy ideig zsokénak állt az egyik kaliforniai
lóversenytéren. Később raktáros lett egy áruházban. Minden munkaadója meg volt vele elégedve,
csöndes volt és szorgalmas. Bár arra már akkor is felfigyeltek, hogy elég különös politikai elveket
vallott – de erre csak akkor derült fény, ha valahol társaságban vallási, politikai vita indult el. Ekkor
a kis, mindig békés és csöndes férfi rendkívül heves lett és ellentmondást nem törően hirdette
meglehetősen szélsőséges nézeteit.

Arra is fény derült, hogy otthon naplót vezetett, ebben pedig nyomon követhető az a lelki átalakulás
is, amely végül a merényletre való felkészülését okozta. Ennek ellenére azt kell mondani, hogy
aligha volt igazi indoka a tett elkövetésére. Erre igazából később sem derült fény. Most az egyszer –
úgy tűnt – valóban igaz lehet a megállapítás: a merénylő nem összeesküvés részeseként, hanem
teljesen egyedül, a sajátos belső indíttatásból cselekedett. Saját apja – aki másnap nyilatkozott a
jordániai sajtónak, – sem értett semmit az egészből. Nem ilyennek ismerte fiát, akit – igaz – már
nyolc éve nem látott, de szerinte sem összeesküvő típus. Igaz, nem is gyilkos – márpedig ő húzta
meg a revolver ravaszát.

Az utólagos nyomozás kiderítette, hogyan érkezett a helyszínre. Szirhán Bisara Szirhán egy régi,
tizenéves kocsin jött a szállóhoz, ahová akkor még bárki bemehetett. Egy fogadást is rendeztek ott
éppen az egyik teremben, ahol persze csupa jólöltözött ember volt. Szirhán kopott kék farmerban és
kék ingben volt, talán feltűnhetett volna valakinek ebben a környezetben. A bárpultnál kért
magának egy koktélt, azzal a kezében otthonosan mozgott a tömegben, aztán vándorútra indult a
termekben, ahol már a Kennedyt váró tömeg gyülekezett. Teljesen érthetetlen, miért került később
a szálló konyhájába, helyesebben az élelmiszer-raktári részbe. Még csak fel sem tehetjük a kérdést,
hogy kitől kapta a tippet, az ötletet – vagy az utasítást, hogy oda igyekezzen. Ugyanis előre senki
sem tudta, hogy Robert Kennedy éjfél után arra fogja elhagyni a bankett-termet. Már csak azért sem
tudhatták, mert az egész a pillanatnyi helyzetben született kétségbeesett lépés volt – amikor
kiderült, hogy a szoros tömegen keresztül Kennedy egy óra múlva sem jutna el a rendes kijáratig,
annyira akarták őt ünnepelni.

Ha valaki meg is szervezte volna a merényletet nem tudhatta, hogy az utolsó pillanatban a
szállodaigazgató, a testőrök és Kennedy környezetének néhány tagja éppen úgy dönt, azon a
raktáron át megy a teherlift felé, kikerülendő a tömeget. Így aztán még furcsább a dolog – vajon
csakugyan a fatális véletlen okozta-e, hogy hirtelen a tér egy pontján, ugyanabban az időben a két
ember: a gyilkos és áldozata egymás közelébe került?

Senki sem akart hinni a véletlenekben. Később rengeteg feltételezés és pletyka terjedt el. Az egyik
szerint nem csak Szirhán lövöldözött a merénylet idején, hanem Kennedy egyik testőre is, akit
jobboldali politikusok – Kennedy ellenfelei – béreltek fel. Persze bizonyítani nem lehetett – mint
ahogyan azt a másik verziót sem, amely szerint kiterjedt összeesküvés részese volt Szirhán, és
messze nem ő volt az egyetlen merénylő akkor a szállodában. Ezen elmélet hívei máig vallják, hogy
több potenciális merénylő várta Kennedyt a hatalmas szálloda, különböző részeiben. Később
megállapították, hogy előző nap tanúk egy nővel látták Szirhánt, és ez a nő is ott lett volna a
vendégek között. Szirhánra a többi merénylő a legkevésbé várható helyszínt, a konyha és
élelmiszerraktár környékét bízta, míg ők inkább ott várakoztak, ahol sokkal valószínűbb volt Robert
Kennedy felbukkanása.

De persze sem ez sem a még felvetett legalább tíz másik elmélet sem nyert bizonyítást. Mindegyik
abból indult ki, hogy Szirhán nem lehetett egyedül. Éppen a merénylet sikeres volta okozta, hogy az
emberek nem akarták elhinni: ez a kistestű férfi, ez a gyenge emigráns, ez a „senki” képes volt a
nagy Kennedy közelébe férkőzni és rálőni. Valahogyan nem tudtak szabadulni a képzelettől, hogy ott
még lennie kellett valakiknek, hogy az egész akció egy kiterjedt összeesküvés része s egyben annak
eredménye volt.

Robert Kennedy nem maradt életben. A műtét után nem sokkal meghalt. Amerika ismét gyászolt –
alig pár hónappal a Martin Luther King elleni merénylet után a nagy ország lakosságát újabb
sokkhatás érte.

Mi történt utána?

Az már a naplóból is kiderült, hogy Szirhán Izrael ellensége volt és igaz arabként gyűlölte azokat is,
akik nyilvánosan Izrael létezésének joga mellett szólaltak fel nemzeti vagy nemzetközi fórumokon. A
merénylet napja – amit Szirhán magának afféle „határidőként” megadott – az előző évi arab-izraeli
háború kitörésének évfordulója volt.

Sokan azt is furcsának találták, hogy négyszáz dollárt találtak nála az elfogás pillanatában,
amennyit soha nem keresett és egyszerre ennyi nem is lehetett nála. Ráadásul négy darab
százdollárosról volt szó, amit az átlag amerikai szerfölött ritkán hord magánál, hiszen minden
kifizetését, vásárlását csekkel, illetve hitelkártyával intézi.

Szirhánt természetesen igen gondosan őrizték. Kínos lett volna, ha megismétlődik a Ruby-eset – hát
a tettest most nagyon is elszigetelték a külvilágtól. De voltaképpen már semmi sem derült ki róla,
sem a merényletről. Szirhán ugyanis a tárgyaláson is hallgatott. Nem adta ki esetleges társait – ha
ugyan voltak olyanok – és hagyta, hogy sokan elmebetegnek véljék őt. Az ügyvédei természetesen
ezzel próbálkoztak, mindenképpen szerették volna kimutatni az esküdtek előtt, hogy a férfi nem
normális, vagyis nem beszámítható és így tettéért sem vonható felelősségre. Érdemes megemlíteni,
hogy nemcsak a védelem, de részben a vád egyes képviselői is pedzegették ezt a dolgot. Az is
feltűnt, hogy a tárgyaláson a védők természetesen nem, de a vád sem feszegette az esetleges
összeesküvést. Az ügyészek is arra koncentráltak és azt sejtették, hogy Szirhán egyedül cselekedett
és nem voltak cinkosai.

Szirhán zokszó nélkül vette tudomásul az ítéletet is. Ami természetesen előbb halálbüntetést
jelentett. Ezt később a fellebbviteli tárgyaláson életfogytiglanra változtatták és ismereteink szerint
Szirhán Bisara Szirhán még ma is börtönben van.

A világ legpontosabb merénylete

Spanyolország, 1973

(Luis Carrero Blanco)

A fejezet címe nem túlzás. Minden jel arra mutat, hogy – legalábbis megtörténte pillanatáig – a
modern kor legjobban előkészített és rendkívül pontosan, hatásosan kivitelezett merényletére került
sor azon a napon.

Mindez még a Franco-féle fasisztoid Spanyolországban történt, ahol az emberi jogok kiteljesedésére
– enyhén szólva – még sokáig kellett várni. A tábornok, aki már a spanyolországi polgárháború
(1936-39) között is a jobboldal vezetője volt és sikeresen szállt szembe a főként a Szovjetunió és a
baloldal által támogatott nemzetközi brigádokkal, a háborúból kimaradt. Bár Hitler barátjának
tartotta magát, gondosan ügyelt, hogy ne kerüljön hadiállapotba senkivel. Ezért aztán 1945, Hitler
bukása és Németország megszállása után is békésen a hatalomban maradhatott. A következő
évtizedekben minden balos mozgalmat igen kegyetlenül eltiport.

A merénylet célpontja, Luis Carrero Blanco miniszterelnök meglehetősen szürke figura volt. Egyike
annak a több száz fős sajátságos „panoptikumnak”, amit Franco maga köré gyűjtött. Blanco azelőtt
tengernagy volt, és ahogyan a diktátor szokta, kormányának tagjait és vezetőjét is saját feltétlen
hívei közül nevezte ki. Ezek a férfiak általában nem önálló és merész döntéseikről voltak híresek,
éppen ellenkezőleg. Híven követték a „Caudillo”, vagyis a Vezér utasításait.

Minden jel szerint a merénylők Carrero Blancót azért választották ki célpontnak, mert volt egy rossz
tulajdonsága: a pontosság. A változatlan életmód, ami miatt ideális célszemélye lehetett egy
gondosan előkészített és nagyhatású ármánynak. Manapság már az államférfiak, a fontos tisztségek
betöltői és a más okból ismert emberek is tudják, hogy ha el akarják kerülni a merényletet, vagy az
elrablást, soha nem szabad „kötött pályán mozogniuk”. A szabálytalanság sokszor az egyetlen, ami
esélyt ad a menekülésre. A szabálytalan életvitel, a megrögzött szokások kerülése.

Nos, Carrero Blanco tengernagy és miniszterelnök vagy nem volt tisztában ezzel, vagy – ami
valószínűbb – egyszerűen kutyába sem vette a jó tanácsokat. Nem volt hajlandó alárendelni az életét
annak, hogy mit akarnak a merénylők. Mellesleg ez a fajta gőg másutt is megmutatkozott nála.
Jellemző volt különben a Franco-korszak nagyhatalmú vezetőire, hogy semmibe vették a népet és
annak szenvedéseit. Nem izgatta őket, mit gondolnak róluk „odalent”. Szentül hitték, hogy az
országot csak az erő mozgatja. Nem véletlen, hogy nagy többségük a hadseregből került ki, és csak
az erőben hitt. Mivel pedig azokat „odalent” megfosztották minden erejüktől – vagy úgy hitték – hát
nem éreztek félelmet.

Még a baszk szélsőségesek terrorizmusba hajló mozgalmaitól sem tartottak annyira, amennyire
pedig kellett volna. Ez a szemlélet később aztán véres gyümölcsöket termett.

Carrero Blanco tengernagy roppant vallásos ember volt . Mindennap templomba ment, és ezt akkor
sem hagyta abba, amikor felelős posztra került a ko rmányban. Aminthogy nem költözött valamiféle
miniszterelnöki rezidenciába sem – továbbra is a város közepén, saját házában lakott.

A már unalomig ismert szertartás szerint reggelente kétszer indult el otthonról. Mivel vallásának
szokásai szerint gyónni és áldozni csak éhgyomorra lehetett, Carrero Blanco evés nélkül hagyta el
házát – először. A Hermanos Bécquer utca 6-os szám előtt minden reggel 8.45-kor fékezett a nagy
fekete limuzin. Az amerikai Dodge Dart típusú kocsi igen súlyos jármű, 1800 kilót nyom üresen.
Hogy ezt miért említettük meg itt, az olvasó majd hamarosan megérti.

Háromnegyed kilencig tehát a miniszterelnök nem reggelizett. A Dodge fékezett a ház előtt, a sofőr
a helyén maradt, a mellette ülő titkosrendőr-testőr kiszállt és a bejáratnál várakozott. Nem kellett
jeleznie jöttét – a tengernagy a pontosság megszállottja volt és ezt várta el egész környezetétől. Így
hát majdnem ugyanakkor már nyílott is az ajtó és kilépett a miniszterelnök. Mindig két kocsival
mentek – a második is ott volt a Dodge mögött, ebben négy testőre ült. Ők is titkosrendőrök voltak,
civilben jártak.

A közelben volt egy templom – nem túl ismert. A külföldi turisták, ha Madridban jártak, ritkán
keresték fel a Szent Ferenc-templomot. Nem volt fontos műemlék. A tengernagy is csak azért járt
ide, mert ez volt a legközelebb a lakásához. Az útvonal nap, mint nap ugyanaz volt – ismét egy nagy
hiba, hiszen mehettek volna mindig más útvonalon is… – a lakástól a két kocsiból álló konvoj
kikanyarodott a Lopez de Hoyos utcán, majd a Serrano-körúton ment.

A tengernagy tehát reggelente egy gyors misére ment, megáldozott, és visszaült autójába. Ekkor
mindig pontosan 9 óra 20 perc volt. A két kocsi ekkor visszahajtatott a lakására (ismét csak
ugyanazon az útvonalon, mert a tengernagy nem tűrte a „lazaságot” és nehezen viselte el a
változtatásokat…), ahol a magas rangú utas megreggelizett. Addig a járművek és a testőrök a ház
előtt várakoztak.

Mellesleg annyira rabja volt szokásainak, hogy például a templomban is mindig ugyanabba a
(hetedik) padsorba, ugyanarra a helyre ült. Ha a merénylők nem óvakodtak volna attól, hogy a
szentélyben végezzenek vele, bizony könnyen a levegőbe röpíthették volna egyik reggel. De hát a
későbbi vallomások szerint mindenképpen el akarták kerülni a felesleges áldozatokat. Mindent
megtettek azért, hogy csak a tengernagy és kísérői essenek áldozatul, a polgári vétlen áldozatok
számát a legalsó tűréshatárig akarták leszorítani, ami aztán sikerült is nekik.

Louis Carrero Blanco voltaképpen – jobb jelölt híján – Franco generalisszimusz kijelölt utóda volt. A
„Vezér” őt találta a legalkalmasabbnak a már említett politikusi „készletből”, hogy ha vele valami
történne, a helyére üljön. Az idős Franco nyilván úgy látta, hogy ez a férfi szilárdan kezében tartja
majd a jobboldali rezsimet és nem hagyja szétfoszlani a „nemzeti” reményeket.

A tengernagyot már kis túlzással két évtizede tartották sokan az ország második legfontosabb
emberének. Persze jó ideig csak Franco árnyékában élt, és alig fél évvel korábban nevezték ki
miniszterelnöknek – addig ezt a posztot is a diktátor töltötte be. Blanco ekkor hetven éves volt és
mindent megtett, hogy a Vezér kedvében járjon. Növelte a belső állami terrort, az elnyomást, és a
szakadárokkal, a szélsőségesekkel, de az egyetemistákkal szemben is igen kegyetlenül lépett fel a
rendőrség és a titkosrendőrség.

És most lássuk az eset előzményeit.

Alig egy hónappal a merénylet előtt, 1973. november 15-én a madridi Claudio Coello utca 104-es
számú házába, az egyik alagsori lakásba két fiatalember költözött. A háztulajdonos semmi
kivetnivalót sem talált bennük, rajtuk. Azt mondták, mindketten szobrászok és az alagsorban is
szobrokat készítenek majd. Miután a bérleti díjat alkudozás nélkül kifizették, beköltöztek szerény
motyójukkal. A szobák igen tágasak, több mint nyolc méteresek voltak és elég magasak is.
Voltaképpen műteremnek is alkalmasak lehettek. Persze senki sem ellenőrizte, hogy mit is művelnek
odabent. Márpedig a fiatalemberek általában otthon voltak – a lakást sohasem hagyták őrizet nélkül
– és kopácsolás, kövek, vésők zaja is hallatszott. Vagyis minden azt sugallta, hogy a lakók valóban
szobrokat készítenek. A lakók közül senkinek sem tűnt fel semmi. Az sem, hogy olykor hozzájuk
hasonló korú fiatalok jöttek látogatóba, vagy, hogy egyszer például nagy köteg szigetelt vezetéket
hoztak haza. Amikor az egyik szomszéd rákérdezett, rutinosan felelte egyikük: a villanyvezetékek
cserére szorulnak.
Talán mondanom sem kell, hogy egyetlen darab szobor sem készült a „műteremben”. Az alagsorból
a lakók egy alagutat fúrtak az úttest alá. Ezen az utcán minden reggel elhaladt Carrero Blanco
tengernagy és miniszterelnök kocsija. A cél egyértelmű volt a tettesek számára: ha Blanco minden
nap ugyanabban az időben erre autózik, akkor őt onnan felrobbanthatják. Maga az ötlet persze nem
új még a merényletek történetében sem – Napóleont is próbálták felrobbantani, II. Sándort pedig,
minden oroszok egyik leggyűlöltebb cárját is megpróbálták egy úttest alá fúrt alagúttal és bombával
a levegőbe röpíteni. De Sándor már 1880-ban többet tudott az ilyesmiről, mint Carrero Blanco 1973-
ban. A cár gyakran ment másfelé, a merénylet „nem jött össze”. A spanyol tengernagynak nem volt
ilyen szerencséje.

Az építők mellesleg igen szakszerűen dolgoztak, kétségtelenül vagy voltak ilyen irányú
tapasztalataik, vagy jó tanácsadókkal rendelkeztek. Az alagút keskeny volt, de kétoldalt rendesen
kitámasztva, nehogy beomoljon a fölötte zajló gépkocsiforgalomtól. Az alagút az úttest közepéig
nyúlt be, tehát csak akkor hajthatták végre a merényletet, ha a miniszterelnök kocsija az egyik
irányba haladt. Ide három tankelhárító aknát helyeztek el. Ezek bizony szinte fölösleges
„túlbiztosítást" jelentettek, hiszen egyetlen aknával egy modern, több tíz tonnás páncélost lehetett
felrobbantani és teljesen harcképtelenné tenni. Egy-egy akna a szakértők későbbi véleménye szerint
50 kilogramm, vagyis fél mázsa TNT-t (trinitrotoluol) tartalmazott, vagyis 150 kg robbanóanyag
lapult a föld alatt és várta zsákmányát.

A „legpontosabb merénylet” tehát nem hazugság. A merénylők nagy szakértelemmel végeztek el

mindent, az utolsó simításig elkészültek az alagúttal és a tökéletes kivitelezést szinte
törvényszerűen követte a tökéletes végrehajtás is. A robbantást úgy készítették elő, hogy a vezeték
egyik végét az aknákhoz kapcsolták, a másikat észrevétlenül kihozták a házból, felvitték egy
villanyoszlopra. Az elég távol állt a háztól. Egy alkalmas pillanatban – talán éjszaka – egy vékony
vörös vonalat festettek a kövezetre pontosan ott, ahol a mélyben az alagút rejtőzött.

A földet nem hordták ki a lakásból, felhalmozták az egyik szobában. Amikor aztán eljött az idő, egy
villanyszerelő kezeslábast viselő férfi könnyű kis létrával felmászott az egyik oszlopra „szerelni”. Ő
volt a figyelő, és ő nyomhatta meg a detonátor gombját is, amikor Carrero Blanco kocsija a piros
vonal fölé ért…

1973. december 20-án reggel ugyanúgy történt minden, mint a többi napon. A Dodge Dart felvette a
miniszterelnököt lakása előtt, természetesen pontosan 8 óra 45 perckor – egy másodperccel sem
később… a templomban a tengernagy szokott helyére, a hetedik padsorba ült, testőre mögötte, a
nyolcadik sorban ült. Kilenc óra tizennyolc perckor megáldozott, és mint mindig, kilenc-húszkor
kilépett a templomból. Beült a kocsiba, hogy hazamenjen reggelizni. Elhaladt a szokásos utcákon,
aztán a két kocsis „konvoj” befordult a Claudio Coello utcára…

Kilenc óra huszonöt percet mutattak az órák, amikor hatalmas detonáció rázta meg a környéket.
Ehhez fogható dörrenést a környékbeliek nem éltek át. Sok közelben lakó madridi azt hitte, hogy
földrengés van, úgy remegett a talaj. Az egyik templomból a misén résztvevők kirohantak. Mások is
gyorsan elhagyták házaikat, lakásaikat.

A három akna pontosan akkor robbant fel, amikor a nagy autó az alagút fölé ért. Aki a távolból
vezényelte a detonátort, remekül végezte munkáját („A világ legpontosabb merénylete…”). A
detonáció a kocsit – természetesen a benne ülőkkel együtt – húsz méter magasra röpítette!

Később a szemtanúk elmondták, hogy még a szomszédos utcában is találtak autó– és emberi
maradványokat. A Dodge egyik darabja például az egyik négyemeletes ház fölött is elszállt, majd
beesett az egyik lakáshoz tartozó teraszra – a ház másik oldalán.

Természetesen életét vesztette mind a három, a Dodgeban ülő személy: a sofőr-testőr, a másik testőr
és Carrero Blanco tengernagy, miniszterelnök. Mivel az utcán ugyanakkor volt némi forgalom is, egy
véletlenül arra haladó taxi utasa is megsebesült. A szerterepülő kövek és üvegcserepek néhány
polgári lakost – köztük egy gyermeket – könnyebben megsebesítettek. A detonáció az egész
környéken minden ház ablakát kitörte és a 104-es házat, valamint a szembe lévő épületet a
homlokzatán is megrongálta.

A miniszterelnök kocsiját követő másik autó négy titkosrendőr utasa közül három megsebesült. A
robbanás helyén hatalmas, több mint tíz méter átmérőjű kráter keletkezett, több méter mély is volt,
hiszen magába omlasztotta az alagutat is.

A rádiók megszakították adásaikat, bár a kormány nyomására a hírközlés egyelőre csak „ismeretlen
eredetű robbanásról” beszélt és azt sugallták, hogy egy gázvezeték repült a levegőbe „éppen akkor,
amikor a közelben a miniszterelnök kocsija elhaladt”. Ez persze nagyon is átlátszó dolog volt. A
rezsim hívei alighanem megrettentek egy kis időre – hiszen a merénylők azt az embert érték el és
ölték meg, aki Franco után a második legfontosabb volt a köztársaságban. Vagyis a többieket ennél
sokkal könnyebben is elérhetnék – értették meg.

Ami persze nem volt igaz. Ha Carrero Blanco nem ragaszkodik oly mereven a szokásaihoz, ha – ezt a
szót kell használnunk – nem olyan ostoba, hogy mindig mindent ugyanúgy és ugyanakkor csináljon –
nem őt választják áldozatnak, hanem valamilyen alacsonyabb rangú állami főtisztviselőt, akit viszont
könnyebb elérni és fizikailag megsemmisíteni.

Persze a madridi rendőrség, a hadsereg és a titkosszolgálat azonnal lezárta a városból kivezető

utakat és a repülőteret, de ennek már nem sok hasznát látták.

Persze mivel tetteseket a hatóságok nem tudtak produkálni, hát a legvadabb pletykák keltek lábra.
Másrészt a fasiszta szervezetek és intézmények egymással versengve kezdtek nyomozni, nem is
szólva persze a rendőrségről, a belbiztonsági alakulatokról és a titkosszolgálatokról. Több
lehetséges „intézményes tettes” merült fel. Azokban a hetekben sok baj volt a tüntető
egyetemistákkal, a szakszervezetekkel, és mint mindig, a baszkokkal.

Még aznap éjfélkor a baszk felszabadítási mozgalom vállalta magára a merényletet. Később viszont
a hivatalos baszk szervezetek azt állították, szó sincs róla, nem ők követték el a merényletet.
Mindenesetre a hivatalos Madrid a baszkokat vádolta, ráadásul már két nappal a merénylet után,
pedig annyi idő alatt még gyakorlatilag semmit sem nyomozhattak ki egy ilyen szövevényes ügyben.
Mi több, ezen a napon már kiplakátolták szerte Spanyolországban annak a hat férfinak az arcképét,
aki a kormány szerint a baszk ETA függetlenségi mozgalom kezdeményezésére a merényletet
végrehajtotta…

A lista szerint a tettesek mind 23 és 28 év közötti, nevükből ítélve jobbára baszk származású
spanyol állampolgárok voltak. A madridi rendőrség közleményében közölte mindegyiknek a pontos
adatait, a fényképüket és azt is, melyiküknek milyen szerepe volt a merénylet előkészítésében és
végrehajtásában. Kik ásták az alagutat, ki állította be a gyújtószerkezetet, ki robbantotta fel a
töltetet, és így tovább.

Persze mindjárt másnap megkezdődtek a tiltakozások – a „tettesek” részéről. Előbb José I. Abiztua
Gómer, a bomba, állítólagos konstruktőre jelentkezett a francia hatóságoknál – bizonyíthatón évek
óta Franciaországban élt, tanúi voltak rá, hogy már régóta nem hagyta el lakóhelyét, semmiképpen
sem járhatott hát Spanyolországban és semmi köze az egészhez. Úgy gyanította: mivel szakmája
szerint bányamérnök és ért a tárnák építéséhez, talán ezért kapcsolták őt az összeesküvéshez, bár a
robbanószerek terén igencsak laikus…

Két másik állítólagos merénylőről meg az derült ki, hogy Belgiumban éltek és folyamatosan ott
tartózkodtak, aligha áshattak hát öt héten keresztül egy madridi alagsorban.

1974 tavaszán a spanyol rendőrség még mindig nem tudott semmit – vagyis négy-öt hónappal a
merénylet után még sötétben tapogatóztak. A világsajtót ekkor egy másik hír járta be. Állítólag egy
igen nagy szakembert – a nevét nem közölték – bíztak meg ismeretlen tettesek azzal, hogy végezzen
Carrero Blancóval. Az illető francia volt, egy időben, az Idegenlégióban, aztán az algériai francia
telepesek fasizáló szövetségében, az OAS-ban tevékenykedett. Ez a specialista jó pénzért bárki
meggyilkolását vállalta – és bizony úgymond jól megfizették, hát ezt sem hagyta ki. Az ő ötlete lett
volna az alagút az aknákkal és a többi körülmény.

Igazából az elkövetők sohasem kerültek elő. Az igazi tettesek kilétére nem derült fény. Viszont ha
összevetjük ezt a tényt néhány más, gyanús jellel, akkor óhatatlanul valami egyébre kell
gondolnunk.

Arra például, hogy a gaztett mögött egészen másféle erők állhatnak, mint sokáig sejtették. Már csak
az is, hogy két nappal később olyanokat vádoltak meg a merénylet elkövetésével, akik abban
biztosan nem vehettek részt, utal valamire. No, nem arra, hogy a rendőrség össze-visszakapkodott
és talán elhamarkodta a dolgot. Nem, itt mélyebb összefüggésekről lehet szó. Feledve a rébuszokat,
sokan azt gyanítják: a merényletet maga az államhatalom szervezte meg!

De mi értelme lett volna eltenni láb alól az egyik legmegbízhatóbb, hűséges bajtársat? Aki amúgy
nem sok vizet zavart volna. Egészen biztos, hogy nem tört Franco helyére, tehát nem volt olyan
potenciális vetélytárs, akit félre kellett volna állítani az útból. A diktátornak nem voltak számba
jöhető vetélytársai a spanyol politikai életben. Ezért is döntött úgy halála előtt, hogy a köztársaság
helyett visszaállítja a királyságot és a Borbon házból való Juan Carlost János Károlyt állítja az ország
élére.

Mi úgy véljük – és ezt sok jel támasztja alá –, hogy Carrero Blanco élve már nem sokat tehetett
Francoért és annak különös birodalmáért – de holtan még tehetett egy nagy szívességet. Ugyanis
miután elpusztult a merényletben, ezt az eseményt a hatóságok ürügyként használták fel arra, hogy
leszámoljanak szinte az egész ellenzékkel. Perbe fogták a szakszervezeti vezetőket, több száz
tüntető egyetemistát vettek őrizetbe és közülük is sokakat elítéltek, továbbtanulásukat
megakadályozták. Abban az évben több mint ezer politikai pert indítottak Spanyolországban és ezek
mind azt a célt szolgálták, hogy elnémítsák az ellenzéket.

Ily módon tehát Carrero Blanco tengernagy halála az ügyben tájékozatlan, apolitikus tömegek előtt
azt a látszatot keltette, hogy „lám, az ellenzék már semmitől sem riad vissza, most kell elkapni a
torkukat, mielőtt még komolyabb bajt csinálnak, mielőtt mindnyájunk torkának szegezik a kést”. És
ez – egy időre – sikerrel is járt, a politikai rémuralom erősödött. Az országban sokakat kivégeztek, a
diktatúra szekere pedig lassan tovább gördült. Már nem ment sokáig…

De a tengernagy már sohasem tudhatta meg, miféle bonyolult politikai játszma áldozata lett.

Merénylet a földi helytartó ellen

Vatikán, 1981

(Karol Wojtyla – II. János Pál)

Sok jel mutat arra, hogy a Vatikán némely államnak, ideológiának és szervezetnek erősen az útjában
volt – már korábban is. Elég itt arra utalnunk, hogy nagyon sok jel (bár nem egyértelmű bizonyíték)
szerint vagy az olasz alvilág önmagában, vagy a szovjet KGB-vel megerősítve gyilkolta meg az előző
pápát. I. János Pál alig egy hónapos uralkodás után teljesen váratlanul és roppant gyanús
körülmények között halt meg. Erről szóló könyvemben (A Vatikán és a KGB) eléggé részletesen
taglaltam azt az ügyet.

Sokkal egyértelműbbnek tűnik a külső kéz, az idegen akarat a huszadik század második pápaellenes
merényletében. Itt az áldozat II. János Pál, vagyis az egykori krakkói érsek, aki egész
magatartásával eléggé érthetően szemben állt a kommunizmussal.

Karol Wojtyla életútja során közelről ismerhette meg, hogyan élnek az emberek az elnyomó
diktatúrákban. Egész papi pályafutása – több mint harminc esztendő – az egyik szovjetektől
megszállott országban zajlott. És ő még kivételezettnek számíthatott Lengyelországban, több
tekintetben is. Egyrészt, mint feltörekvő fiatal pap, egyháza segítségével sok időt tölthetett
Nyugaton. Ott tanulta a nyelveket és a viselkedést, az egyházi lét fortélyait. Később is sokszor
mehetett külföldre és bejárta az összes kontinenst. Nos, talán nem kell mondanom, hogy többi
honfitársa eközben bizony aligha járhatta a világ útjait, sőt…

A másik előnye ismét papi, sőt később főpapi mivoltából fakadt. Ugyanis amikor a hetvenes évek
végén – de voltaképpen az elején is, más okból – elfogyott a piacon az élelmiszer és az emberek
hiába járták a boltokat, a családok kénytelenek voltak összehúzni magukat, a munkások pedig
nemegyszer kivonultak az utcákra és a rendszer hűséges alakulatai közéjük lövettek – a főpapok a
nekik juttatott nyugati segélyekből egészen jól megéltek…

Mindez azonban nem változtat azon, hogy ez a pápa egészen más volt, mint a többi. Négy évszázad
után nem olasz pápaként került a vatikáni „trónra” 1978 végén, éppen a nagyon gyanús
körülmények között elhunyt elődje helyére. Tudnia kellett róla, hogy ki lesz téve merényleteknek. Az
első pápa volt, aki egy „szocialista” országból érkezett, aki belülről ismerte a moszkvai ideológia
kétszínűségét. Aki tudott oroszul és egyéb szláv nyelveken is, aki meg tudta ismertetni a világ,
vezető államférfiaival a valós helyzetet a vasfüggönyön túl.

Éppen ezért tudnia kellett, hogy hamarosan meggyűlhet a baja a nagy keleti birodalommal. Mégis,
az első másfél évben nem volt vele „baj” – mármint Moszkva felől nézve. A dolgok akkor fordultak
rosszabbra Moszkva szempontjából, amikor Lengyelországban a Szolidaritás mozgalom
kibontakozott és elsőként az egész „keleti blokkban” a munkásság szervezett formában, saját
antikommunista szakszervezetével szállt szembe Moszkvával. A pápa kezdettől nyíltan támogatta a
mozgalmat. És mint vagy tíz évvel később kiderült, Reagan elnökkel közösen próbálták segíteni a
Szolidaritást pénzzel, nyomdai eszközökkel és egyéb módokon.

János Pál minden lengyelországi útja nemzeti tüntetéssé fajult. A Szolidaritás tízmilliós tagsága és
az amúgy is nagyon vallásos lakosság ösztönösen is afféle zászlónak használta a pápát, akivel
szemben a kommunista hatóságok tehetetlenek voltak. Fogcsikorgatva kellett végignézniük akkor,
és a Szolidaritás fegyveres leverése, vezetőinek internálása után is azt, hogy a pápa jelenti az
egyetlen reményt a lengyeleknek, és talán nem csupán nekik.

Az értők már 1978 októberében sejtették, hogy az új pápa nem fog konfliktusok nélkül együtt élni a
Szovjetunióval, és hogy kölcsönösen sok borsot törnek majd egymás orra alá. Ma már tudható, hogy
a KGB rögtön az új pápa beiktatása után jelezte egyetlen felettesének, a Szovjet Kommunista Párt
Politikai Bizottságának (pártnyelven „Politbüró”), hogy olyan személy került a világ katolikusainak
élére, aki a legcsekélyebb jóindulattal sincs a rendszer iránt. A KGB „Első Főigazgatósága” a világ
összes nevezetesebb személyéről pontos „leltárt” vezetett folyamatosan, abban az illetők
karrierjének minden állomása szerepelt jellemzésükkel és egyéb adataikkal együtt. 1978
októberében aztán gyakorta forgattál hát Karol Wojtyla adatlapjait is. Nem ok nélkül.

Moszkva szerint felmerült a veszély, hogy a katolikus egyházfő néhány nyugati „héjával” közösen
akciót indít a rendszer fellazítására. És igazuk is volt.

Már csak azért is, mert hiszen előtte évtizedeken keresztül ezt csinálták ők is. Próbálták szétzilálni a
katolikus egyházat elsősorban Latin-Amerikában (az említett könyvem nagyobb részben éppen erről
szól) és másutt. Attól tartottak, hogy az egyháznak most alkalma nyílik az ellencsapásra.

Moszkvában az első vádpont tehát a Szolidaritásnak nyújtott anyagi segítség volt. A második: János
Pál megakadályozta, hogy a kommunista behatolók szétverjék a latin-amerikai egyházat, lerántotta a
leplet a „felszabadítási teológia” és egyéb neveken elhíresült moszkvai tervekről. Nicaraguában a
pápa egyenesen megfegyelmezte a „marxista papokat” (micsoda fából vaskarika fogalom…) és
másutt is hamar véget vetett a marxisták garázdálkodásának.

1979végén és 1980 elején – újabb ismereteink szerint – több ülést tartottak a KGB Első
Főigazgatóságának illetékesei és az SZKP politikai bizottságának tagjai, vagyis a világ egy részének
sorsát eldöntő szűkebb vezetőség tagjai. A téma kizárólag a pápa megfékezése volt, ennek többféle
módját tárgyalták.

Az egyik lehetőség az volt, hogy valamilyen kolosszális botrányba keverik őt, akár visszamenőleg is.
Erre volt egy kísérlet, amikor egy retusált fotó segítségével a meztelen pápát próbálták
„népszerűsíteni”.

Már1979 őszén több változatban dolgozták ki a terveket. Az 1-es számú szerint csak kompromittálni
kellett volna a pápát. A 2-esnek több alváltozata volt, de ezek is mind a súlyos megsebesítését vagy
halálát hozták ki végeredménynek.

Amikor a 2-es változat mellett döntött a Politbüró, még mindig több út állt előttük. Eleinte meg sem
fordult a fejükben, hogy külső emberre, „alvállalkozóra” bíznák a feladatot. Ez csak 1980 elején
merült fel. Kezdetben mérgezésre gondoltak – hiszen ma már köztudott, hogy voltak a KGB-nek
emberei a Vatikánban is. De a régi pápa helyére lépve Wojtyla új emberekkel vette magát körül, és
olyan mélységbe nem tudtak behatolni, ami egy méreg becsempészéséhez, alkalmazásához
szükséges.

Egyes, 1992-után megnyílott KGB-források ugyan arra utalnak, hogy már 1979 decemberében
rábólintottak a Kreml urai a gyilkosságra, míg mások úgy vélik, hogy a döntésre csak 1980 elején
került sor. Ennek persze nincs jelentősége. Hamarosan kiderült az is, hogy nem szabad saját
emberrel végeztetni, nagy a lebukás veszélye. Végignézték – és kiselejtezték – a velük kapcsolatban
álló ideologikus balos terrorszervezeteket is. Rájöttek, hogy olyan férfit kell keresni, aki már vallása
alapján is szemben áll a katolikus egyházzal és értelemszerűen annak vezetőjével is. Így a világ nem
fog Moszkvára gyanakodni.

Nem kellett sokáig keresgélniük. Majdnem pontosan ugyanezekben a hetekben, 1980 januárjában
egy más ügy miatt lecsukott török terrorista, bizonyos Ali Agca megszökött a börtönből. Utána
levelet írt egy török újságnak, és bejelentette, hogy meg fogja gyilkolni János Pál pápát!

Ez még nem a KGB műve volt, dehogy. Ám a mondat megjelent a világsajtóban, és Moszkvában is
tudtak róla. Bár kevés adat állt rendelkezésükre a török terroristáról. De ez a mondat benne volt a
terrorista moszkvai aktáiban – mint ahogyan nyilván aktát vezettek róla a CIA-nál, a francia SDECE-
nél és persze az izraeli Moszadnál is.
Adva volt hát a feladat a KGB-számára: meg kellett keresnie ezt a ki tudja, hol bujkáló Agcát.
Felvenni vele a kapcsolatot, persze úgy, hogy még számára se derüljön ki soha, kinek is dolgozik. A
legjobb lenne, ha ezt is „baráti szervek” végeznék el, ráadásul azok sem túl nyíltan.

A KGB-nek a legjobb kapcsolata közismerten mindig is a bolgár titkosszolgálattal volt, hiszen azt
minden különösebb álcázás nélkül eleve a Bulgáriába áttelepített szovjet KGB-tisztek irányították. A
szervezet részt vett nemcsak a nemzetközi terrorizmusban, hanem a kábítószerek terjesztésében is.
Mindezt főképpen török dohány– és cigarettacsempészettel egészítette ki, így a bolgár és a szovjet
ügynökök mellékesen is igen jól kerestek. A bolgárok, lévén amúgy is török eredetű nép (csak szláv
nyelvet vettek át) igen jó kapcsolatokat ápoltak a török földalatti mozgalommal és az alvilággal is.
Így számukra nem okozott nehézséget fellelni végre a bujkáló férfit. Az ideális merénylőt, ahogyan
őt Moszkvában az elvtársak egymás között nevezték.

Ejtsünk pár szót a merénylőről.

Mehmet Ali Agca 1958-ban született Malatya város közelében egy kis faluban. Amikor nyolcéves
lett, részeges apjuk meghalt, anyjuk a három gyerekkel maradt egyedül. Agcáék a törökországi siíta
mohamedánokhoz tartoztak. Minden forrásunk arra utal, hogy az izgága fiatalember különféle
ideológiákkal ismerkedett, kacérkodott számos mozgalommal, leginkább a nacionalista, fanatikus
jellegű pártok és eszmék érdekelték akkoriban. Még később pedig több földalatti szervezetbe lépett
be, ahol megtanulta a fegyverforgatást is. Imádta a konspirációt és szemben állt a mindenkori
hatalommal, legyen az bármilyen is.

Nagy becsvágy dolgozott benne, ám fogalma sem volt róla, mit is akar tulajdonkép pen. Valami nagy
tettet akart elkövetni, ami ráirányítja a világ figyelmét és ezzel természetesen meghozza az anyagi
jólétet is. Jellemző rá – amit később az olaszországi vizsgálat során is elismert – hogy 1976 és 1980
között egyszerre tartott kapcsolatokat szélsőbalos és szélsőjobbos csoportokkal és szervezetekkel!

Tizenkilenc évesen palesztin területre utazott illegálisan. Szírián keresztül jutott célba és a sok
terrorista kiképzőtábor egyikében töltött pár hónapot. Sok más török és más nemzetiségű
fiatalemberhez hasonlóan ő is kiképzett terrorista lett, aki tudott lőfegyverekkel,
robbanóanyagokkal bánni, megtanulta az illegális viselkedés szabályait is.

Amikor illegálisan visszatért Törökországba, már közelebbről nem ismert terrorszervezetek zsoldján
élt. Gyanúnk szerint egyszerre többen is fizettek neki és készenlétben tartották, mint afféle mindig
mindenre előkapható ügynököt, netán bérgyilkost. Soha nem árulta el ezeket a forrásait, rejtélyes
támogatóit. De ezek még nem a KGB voltak. Végül még 21 éves sem volt, akkor már célt mutattak
neki és Agca lecsapott. Meggyilkolt egy tekintélyes isztambuli újságírót és ezzel tekintélyt szerzett
magának földalatti körökben, hiszen már bebizonyította, hogy nem fél. „Agca, a merénylő” – így
emlegették akkoriban e meglehetősen zárt körökben.

Persze nem tett neki jót a hírnév, mert így a rendőrség is nyomára akadt. 1979 nyarán elfogták, de
titokzatos segítői hamarosan kiszabadították. Pedig az egyik legjobban őrzött török katonai
börtönben őrizték! Valakik elintézték, hogy cellájába katonai egyenruhát csempésszenek be, sőt két
őrét is megvásárolták vagy kényszerítették – mert nyolc ajtón és kapun át vitték ki magukkal
egyenruhás harmadik „társukat”, és Agcának ismét nyoma veszett. Nyilvánvaló, hogy erre külső
segítség nélkül nem lett volna képes.

Innentől kezdve Agca útja, ha nem is nyílegyenesen, inkább kanyargósan – a római Szent Péter térre
vezetett.

A moszkvai dezinformációs propaganda később minden erővel azon volt, hogy Ali Agcát a Szürke
Farkasok nevű nacionalista, szinte „náci” jellegű párttal azonosítsa, azok emberének tüntesse fel.
De bár Agca egy időben velük is kacérkodott és kapcsolatokat keresett hozzájuk, igazából egy
nagyon is balos beállítottságú szervezetnek dolgozhatott, ez kiderült akkoriban nyilvánosságra
hozott fenyegető leveleiből is.

Még talált rá alkalmat és időt, hogy meggyilkolja azt a rendőrségi besúgót, aki őt feladta előzőleg,
aztán jó okmányokkal és sok pénzzel elhagyta az országot és Iránba ment.

1980nyarán Bulgáriába érkezett. Ekkor már nem véletlenül, vaktában utazgatott. Szófiába hívták őt
azok, akik egy „munkát” akartak rábízni.
Agca pedig felajzva érkezett meg Szófiába és foglalta el az ottani titkosszolgálat által számára
lefoglalt szállodai lakosztályt. Hamarosan megtudta, mi lesz a feladata, és ez nagyon is ínyére volt.
Megölheti a pápát! Ez igen, ez egyrészt zavaros elveivel is egyezett kissé, másrészt a zaklatott
lelkületű fiatalember régi, szinte gyermekkori vágyát is jelentette. Íme, a nagy tett, amely világhírt
hozhat számára!

Nem habozott hát sokáig. Persze, kevés bolgár ügynökkel találkozott – ezeket inkább azok az
alvilági törökök helyettesítették, akik a török-bolgár-nyugat-európai kábítószer – és cigaretta
csempészetben ügyködtek. Ezektől kapott Agca egy hamis török útlevelet, amellyel szabadon
kószálhatott Nyugat-Európában. Hogy ne kelljen túl sokáig Rómában időznie, nehogy lebukjon. Attól
kezdve hosszú időn keresztül folyton úton volt.

Természetesen Agca nem volt tudatában még annak sem, hogy a bolgár titkosszolgálat keze is
benne van a dologban – nemhogy az orosz KGB-re gyanakodhatott volna. Bár éppenséggel sejthette,
hogy egy bolgár luxusszállodában őt minden földi jóval és szép ígéretekkel traktáló, nagy pénzt
ajánló „törökök” talán nem a saját szakállaikra cselekednek…

Bulgáriai tartózkodása majdnem két hónapig tartott, pedig közben alig hagyta el a szállodát. Tehát
elég intenzív tárgyalások folyhattak. Utána aztán Agca többször átutazott Magyarországon és más
„szocialista” országokon is, ahol az ellene érvényben lévő nemzetközi körözés ellenére nyugodtan
közlekedett. Persze Nyugat-Európában sem bukott le, hiszen külsejét némileg elváltoztatta és
nagyon is valódi török útlevele és egyéb okmányai voltak.

Nincs annyi helyünk, hogy itt részletesen leírjuk, merre mozgott a következő hónapokban és hol,
hogyan, hányszor találkoztak vele török társai, megbízói. Egy hónappal a merénylet előtt olasz
földre érkezett, immár tartósan és beiratkozott egy vidéki egyetemre, holott egy szót sem tudott
olaszul. Angolul is csak pötyögött, a törökön kívül nem tudott más nyelven.

1981áprilisában a KGB már biztos volt abban is, hogy Agca lesz a messze kinyújtott moszkvai kar, és
hogy a pápát el kell hallgattatni. Akkor már nagyon forró volt a helyzet Lengyelországban és senki
előtt nem volt titok, hogy Reagan és a pápa szövetkeztek a Szolidaritás megsegítésére. Szorított az
idő, a Kreml urai eredményért sürgették a KGB-t. Azok továbbadták a sürgetést Szófiának, onnan
pedig az Agcával elég gyakran kapcsolatba lépő olaszországi bolgár, és e célból odaküldött török
ügynökök felé ment tovább a sürgetés.

A tett előtt Agca több mint egy hónapot Rómában töltött. Mióta eljött Szófiából, ez már a negyedik
római tartózkodása volt. Elég jól ismerhette hát a várost, sokszor járt a leendő helyszínen, a Szent
Péter téren is. Mire idáig jutott, már 50 ezer dollárt költött el ide-oda utazgatással és luxusélettel
Európában – mint azt később az útját nyomozó hatóságok kiszámították. Vajon ezt a pénzt kitől
kapta? Persze fény a tárgyalásokon sem derült erre, de hát tudható.

Persze mint kiderült, a KGB nem bízott teljes mértékben Agcában, ezért vele párhuzamosan
felkészített egy másik török merénylőt is! Omer Ay is hamis útlevelekkel járta meg ugyanazt az utat
Törökországon, Szófián és Nyugat-Európán keresztül. Később furcsa dolgok derültek ki róla – de
erről majd később.

Agca római kapcsolatát aztán végre nem csak „törökök”, hanem az olasz fővárosban hivatalosan élő
bolgárok felé is megnyitották. Így került kapcsolatba Antonovval, aki a bolgár légitársaság római
képviseletét vezette. A merénylet után Agcánál megtalált telefonszámok is erre az emberre és annak
hivatali, valamint lakás-számaira utaltak. Agcának ugyan fejben kellett volna tartania ezeket a
számokat, ehelyett konspirációs hibát elkövetve, a merénylet idején is leírva hordta magánál.
Nyilván arra számított, hogy nem esik, nem eshet fogságba.

Négy nappal a merénylet előtt Agca Milánóban megkapta cinkosaitól a fegyverét, a 9 milliméteres
Browning pisztolyt. Azt az embert, aki a kapcsolatot sokáig tartotta vele és ezt a fegyvert is átadta,
később az Agca elleni per során próbálták megidézni. De a bolgárok maguknál tartották őt, nem is
tagadták, hogy Szófiában van, majd végül két évvel később Törökországba toloncolták, ott börtönbe
került – ám mielőtt kiadták volna Olaszországnak, a KGB bérgyilkosa végzett vele.

Az ügyet alaposan ismerők úgy vélik, hogy Agca ekkor tudta meg, kik a megbízói. Hiszen
valahogyan meg kellett magyarázni neki, miért fog most Rómában törökök helyett bolgárokkal
találkozni, akiktől megkapta a további instrukciókat és szükség esetén a menedéket is. A merénylet
után a diplomáciai mentességet élvező bolgárok fogják őt elszállítani biztonságos helyre – ígérték
neki.
Az a szokás a Vatikánban (helyesebben: addig a napig az volt a szokás…) hogy szerdai napokon a
pápa nagy, szinte nyilvános „fogadást” tart a Szent Péter téren. Ilyenkor egy autóval vitték őt körbe
és megáldotta a tömeget. Természetesen sokan voltak mindig, a hatalmas téren sok ezer ember
várakozott már órák óta. Amikor aztán a pápa megjelent, mindenki arra tolakodott, hogy közel
kerülhessen hozzá.

Azt hiszem, ennél jobb alkalmat keresve sem találhattak volna ki a merénylők számára. Olyan volt
ez, mintha az egyházi állam feje hetente egyszer, mindig azonos időpontban és helyen felkínálná
magát az életére törő merénylőnek. És lényegében csakugyan ez történt.

A római szovjet követségen is nagy élénkség uralkodott 1981. május 11-e, hétfőtől kezdve két napon
át. A szokásosnál több kódolt rádióüzenetet küldtek haza és kaptak is Moszkvából. Jurij Andropov
előbb a KGB, majd hamarosan a Szovjetunió vezetője volt és kiadta az utasítást a pápa
meggyilkolására. Ezt orosz vallási vezetők közölték a Nyugattal, de ugyanezt a hírt hozta ki a „keleti
tömbből” a bolgár titkosszolgálat Párizsban szolgáló magas rangú tisztje is, aki a merénylet után
átszökött Nyugatra. De sajnos kevesen hittek nekik. Vagy csak úgy tettek, nehogy konfrontációra
kényszerüljenek Moszkvával…

Nos, 1981. május 11-én és 12-én Agca többször is találkozott Antonovval és bolgár megbízóival,
cinkosaival, és egy törökkel is. A már említett Omer Ay-nak volt egy másik feladata is, amiről Agca
akkor nem tudhatott: ha Agca elhibázza a célt vagy az utolsó, döntő másodpercben nem meri
vállalni a tettet, nem lő a pápára – akkor Omer fog vele végezni. Később Agca elég pontosan írta le
Antonov bolgár légitársaságiroda-vezető lakását, sőt annak családtagjait is. Abban maradtak, hogy
ha nem sikerülne a merénylet valamilyen „technikai ok” miatt, akkor egy hét múlva ismét
próbálkoznak. Azt tervezték különben, hogy Omer Ay is lőni fog, tehát dupla esély lesz a sikerre.
Agca nem sejtette, hogy a Szófiában és Moszkvában kitalált igazi terv szerint ő sem fogja élve
elhagyni a teret – cinkosai azt az utasítást kapták, hogy lőjék le őt, mielőtt még elhagyná a teret. Így
aztán a hatóság hamarosan megállapítja Agca igazi személyazonosságát és természetesen
„szélsőjobboldali török nacionalistákra” terelik a gyanút.

Elmondható, hogy a merénylet előtti napon végül is heten voltak a beavatottak – nem számítva a
római szovjet nagykövetségen éberen figyelő KGB-seket, akik távolról felügyelték az akciót. Agca,
Doncsev, Antonov, két másik bolgár és két török cinkos „gombolta be” az akció utolsó kicsiny
részleteit is. Agcára már Rómába érkezése óta úgy vigyáztak a bolgárok, akár a szemük fényére.
Nem nagyon engedték ki látókörükből, de persze meg kellett őrizniük a látszatot. Ezért például a fő-
merénylő nem alhatott Antonov vagy bárki más lakásán. Hiszen tudták, az eset után a hatóságok
majd keresni fogják Agca nyomait és erre egy semleges helyen, a panzióban kell rábukkanniuk.

Nem tudjuk még, mennyit ígértek Agcának a megbízók. De nyilván nagy összegről volt szó. Ma már
az sem titok: bármennyit ígérhettek neki, hiszen úgysem szándékoztak fizetni! Illetve az eredeti
moszkvai terv szerint egy golyót kapott volna a fejébe, „jutalmul”. Mellesleg a másik két töröknek is
ez lett volna a fizetsége, csak később, másutt. Hiszen a terv szerint nekik a merénylet után azonnal
el kellett hagyniuk Olaszországot. A szovjet és bolgár diplomata útlevéllel rendelkező cinkosok,
például Doncsev maradhattak nyugodtan. És mivel Agca elfogását követően sokáig nem adta ki
Antonovot sem, hát ő is Rómában maradhatott.

Agcának az utolsó estén ismét ünnepélyesen megígérték, hogy ha fogságba esne, kiszabadítják.
Erre már csak azért is szükségük volt a háttérben álló tervezőknek, nehogy Agca egy idő után
elmondja, kik bízták meg. Persze, a kiszabadítás után hamarosan végeztek volna vele – ez is
egyértelmű.

Előző este már kocsin vitték Antonov lakásáról a panziójába Agcát. Igyekeztek folyton szemmel
tartani. Másnap szintén kocsival vitték őt a panzióból a Szent Péter térhez vezető Via Conciliazione
útra, pedig a két pont között alig 500 méter volt a távolság…

Mondhatjuk tehát, hogy Agca komoly „konvojjal”, sokszemélyes felvezetéssel érkezett a térre. Arról
persze fogalma sem volt, hogy cinkosainak szándéka szerint ő már aligha fogja élve elhagyni a teret.
Bízott bennük, ahogyan minden felbérelt gyilkos, minden efféle „profi” merénylő bízik a
munkaadóban. Hiszen a megbízónak érdeke lehet, hogy az egyszer már jól szerepelt tettest később
más munkákban is alkalmazza. (Az eredeti tervek szerint pár hónappal korábban Agcának Lech
Walesa lengyel Szolidaritás-vezetővel kellett volna végeznie, szintén Rómában, de ez „nem jött
össze”. Ő nem is bánta, mert neki sokkal nevezetesebb, nagyobb célpontra fájt a foga, már csak a
„dicsőség” okán is…)

A bérgyilkosok ritkán gondolnak arra, milyen veszélybe kerülhetnek, és kerülnek is, éppen tettük
által. Ha ismerik a megbízót, akkor az később éppen őket is elteheti láb alól, nehogy bukás esetén rá
valljon. Ha nem ismeri, akkor is megtörténhet ugyanez. Ráadásul a szokásos fizetség is késhet,
illetve soha nem érkezhet meg. Ezért van az, hogy a profi bérgyilkosok legalább a tettért járó összeg
felét szeretik már bankszámlájukon tudni, mielőtt egyáltalán a kisujjukat is mozdítanák. Ugyanis
nemegyszer megesik ebben a sajátos szakmában, hogy miután a gyilkos teljesítette a megbízást, az
összeg másik fele soha nem érkezik meg a számlára. Ezért van az, hogy általában már az első
részletként is igen nagy összeget kérnek.

De tudunk olyan esetről is, amikor a bérgyilkos – mivel nem kapta meg a második részletet, és
ismerte a megbízót – legközelebb teljesen önzetlenül és ingyen… a megbízót lőtte le bosszúból!
Úgyhogy azért mégis csak ajánlatos fizetni a felbérelt gyilkosnak, ha az ismeri a megbízót…

Itt persze nem erről volt szó. Mehmet Ali Agca naiv volt, ugyanakkor persze elszánt és kegyetlen is.
Ideális bérgyilkos, mert végső soron fiatal kora ellenére már oly sok ideológiát szolgált, hogy…
egyiknek sem hitt. És nem is volt szüksége semmiféle ideológiára ahhoz, hogy cselekedjen
Rómában. Neki éppen elég hajtóerőt kölcsönzött az, hogy híres és gazdag akart lenni. Tekintélyt
szeretett volna az alvilágban, és ez mozgatta őt.

Nos, 1981. május 13-án, szerdán délután 17 és 19 óra között a pápa kijött a Szent Péter térre. Egy
nyitott dzsipen vitték őt körbe és szorgalmasan osztogatta áldásait. A merénylők mind ott voltak.
Maga Antonov is, aki ugyan később ezt tagadta, de a bíróság rábizonyította, hogy ott volt a téren és
nem a fiumicinoi repülőtéren, ahol állítólag éppen egy bolgár gép elindításánál segédkezett. Még
egyik saját alkalmazottja is ellene vallott. Ott voltak természetesen a törökök és a másik két bolgár
is. Egymástól nem túl messze oszlottak el a téren, ahol sok tízezer ember gyűlt össze. Tiszta idő volt,
tehát időjárási tényező nem zavarhatta meg sem a pápai fogadást, sem a merénylők munkáját.

A véletlen hozta így, vagy Agca cinkosai előzőleg már sokszor voltak kint szerdánként a Szent Péter
téren és alaposan megfigyelték a szertartást – szóval a merénylők jó helyen álltak. Ügyesen
rendezték el őket úgy, hogy a pápai autónak Agca és Omer közelében kellett elhaladnia.

Így is történt.

Az éljenző, tapsoló, áldásra váró vagy éppen hangosan imádkozó, szent dalokat éneklő felajzott
tömegben tehát ott várakozott Ali Agca is. Zsebében a kibiztosított fegyverrel nézte a közeledő
járművet. Az el akart kanyarodni, az emberek nehezen adtak neki utat. Így hát lassan haladt…

Túl lassan.

Túl lassan ahhoz, hogy a pápa ne nyújtson könnyű célpontot, amit a merénylők ki is használtak.

Nem véletlen itt a többes szám. Ugyanis érdekes dolog, hogy a per folyamán mindig csak egyetlen
merénylőt emlegettek – addig a valóságban nemcsak Agca, hanem török társa, Omer Ay is lőtt!

A szemtanúk legtöbbje később nem két lövést emlegetett – Agca kétszer tudott lőni, aztán elkapták
a karját – hanem hármat, négyet, sőt volt, aki ötöt hallott! Akadtak a tömegben olyan katonaviselt
férfiak is, akik határozottan állították, hogy két különböző fegyver dörrenéseit különböztették meg!

Érdekes módon azonban a másik török tettest soha nem vonták felelősségre, tette fel sem merült a
vádiratban. De térjünk vissza azokhoz a drámai percekhez.

Agca nagyon közelről lőtt, így nem csoda, ha mindkét golyója eltalálta a pápát. Az első találata
ugyan nem volt halálos, hiszen csak a pápa egyik ujját lőtte el – a második lövedéke azonban a pápa
hasába hatolt és ott jelentős belső roncsolást okozott. A pápa lehanyatlott. Ott és akkor úgy tűnt, a
sérülése halálos.

Akkor olyasmi történt, amire a merénylők és cinkosaik nem számítottak. Agcát néhány ember a
tömegből elkapta és fogva tartotta pár tíz értékes másodpercen keresztül – az egyik egy kistermetű,
de erős és bátor apáca volt – akik azt kiabálták, hogy ez a gyilkos, segítsenek őt lefogni! Aztán a
tömegen áttörtető olasz csendőrök fegyverezték le és fogták el Ali Agcát.

Ezenközben persze Omer Ay és a bolgárok zavartalanul távozhattak a térről. Menekülésüket

megkönnyítette az a tény, hogy a lövéseket hallva sokan szintén futva menekültek, az emberek
egymást taposták el. Látva, mi történt, Antonov, Doncsev és a bolgárok az előre megbeszéltek
szerint eltűntek a térről, mindegyik ment vissza helyére, hogy aztán később majd azt állíthassa: nem
is volt ott… Doncsev formailag persze nem, mint titkosszolgálati tiszt, hanem mint diplomata
tartózkodott az olasz fővárosban, így egyszerűen hazament. Antonov a helyén maradt, bízott
„alibijében”. A törököket azonnal kimentették, így Omer Ay – bár nem tudta véghezvinni másik
feladatát: lelőni honfitársát – szintén eltűnt onnan.

Csak Agca maradt a bajban. Többszörösen is. Arról persze nem tudott, hogy elfogásának hála
életben maradt, cinkosai nem végezhettek vele. Viszont az ígért dollármilliók helyett csak a kétes
„dicsőség” maradt neki, sőt az sem, hiszen a pápa túlélte a merényletet – ami szakmailag
megkérdőjelezte Agca „híres bérgyilkosi” mivoltát. Ráadásul börtönbe került és nehéz pernek
nézett elébe, ami feltehetően igen súlyos, talán életfogytiglani börtönbüntetést jelent majd
számára…

2001 elején, amikor ezt a fejezetet lezártuk, az eset mindkét főszereplője élt még. A pápa ugyan
Parkinson-kórban szenved, és ezért munkáját nehezen tudja ellátni, Agcát pedig 2000-ben az
olaszok kiadták Törökországnak – így most ottani merényletéért kell felelnie és nyilván ismét sok
évre leültetik.

A merénylet végül is nem érte el célját. Viszont egy dologra mindenképpen alkalmas volt – a világ az
1981-et követő években, a római perek során végre aránylag tisztán láthatta már, miképpen
működött a KGB, a bolgár titkosszolgálat, a török alvilág és egyes politikai erők összekapcsolódása.
Az sem maradt titok: Moszkvában mindenre készek azért, hogy válogatás nélkül bármilyen
eszközzel a Nyugat vesztére törjenek.

Halál a piramisok árnyékában

Egyiptom, 1981

(Anvar el-Szadat)

Furcsa érzése támad a témával foglalkozó kutatónak, amikor a modernkori merényletekről készült
fényképeket vagy filmeket nézi. Mert hiszen manapság – a Kennedy-merénylettől kezdve – nem csak
fotók készültek az eseményekről, hanem amatőr és hivatásos filmek. Sőt nemegyszer már
tévéközvetítés is volt a fontosabb eseményekről, és a merényletre éppen akkor került sor.

Vagyis a mai krónikás láthatja a leendő áldozatok arcát akár másodpercekkel a szörnyű vég
bekövetkezte előtt. Csodálkozhat azon, hogy a mellette ülő másik személy – politikai barát,
tisztviselő, netán családtag – megúszta ugyanazt. Nézheti az arcukat és szívét elszorítja a félelem –
ennyire gyanútlanok vagyunk? Még azok is, akiket hivatalokból, hatalmukból eredően bármikor
érhet támadás?

Vagy talán arról van inkább szó, hogy erre nem mindig gondolnak? Annyira megszokták a veszélyt,
hogy eszükbe sem jut, vagy valamiféle fatalista beletörődés uralta el a lelkűket, mondván: „Ha
semmit sem tehetek ellene, akkor nem is foglalkozom vele. Nem fogom halálra aggódni magamat…”

Ilyesmit éreztem magam is, amikor néztem a filmeket, fotókat a Szadat, egyiptomi elnök elleni
merényletről. Hiszen ő sem sejtette az x-edik percben, másodpercben, hogy élete már csak néhány
pillanatig fog tartani…

Nasszer után Egyiptom vezetője Anvar el-Szadat lett.

1918-ban született. Már a király elleni 1952-es államcsínyben is részt vett Nasszer oldalán.
Egyiptomból ekkor sikerült kiűzni az angolokat is és az ország önálló lett. Szadat a katonai
ranglétrán emelkedett, de hamarosan civil politikusként előbb államminiszter volt az ötvenes
években, aztán az Arab Szocialista Unió főtitkáraként tevékenykedett. A hatvanas években szinte
végig ő volt a nemzetgyűlés elnöke, utána Nasszer őt nevezte ki alelnökének. Kimondatlanul is nem
csupán a helyettese, hanem a kiszemelt utódja is volt.

Amikor valóban Nasszer helyére került, nem mindenben követte annak politikáját. A balos Nasszer-
hívektől megszabadult, erősen lazította a Szovjetunióval fennálló túl szoros kapcsolatokat,
közeledett Izraelhez is, ami „természetesen” mérhetetlen felháborodást váltott ki az arab világban
és Egyiptomban is. A hetvenes évek végére amerikai segítséggel sikerült békét kötnie Izraellel,
amiért 1978-ban Nobel-békedíjas lett.

Nyugaton népszerű volt, de otthon csöppet sem. A Muzulmán Testvériség nevű, erősen iszlamista,
sőt mondhatni ortodox mozgalom régóta fente rá a fogát. Ez a mozgalom igen erős volt
Egyiptomban már a királyság alatt, majd Nasszer idejében is mozgolódott. Szadat nem
rokonszenvezett a baloldallal sem, hiszen például elküldte a szovjet tanácsadókat és kivonta
országát a roppant erős szovjet politikai, gazdasági nyomásból. Hazájában és a legtöbb országban
akkor romlott meg a hírneve végleg, amikor „lepaktált” Izraellel.

Míg Nasszer katonás keménységgel vezette az országot és nem tűrt ellentmondást, Szadat
meglehetősen tétován valamiféle demokráciára hajlott inkább – de nem igazán tudta ezt
megvalósítani, nem volt eléggé határozott ember és politikus sem. Nem mutatott erőt, még azt sem,
amellyel valóban rendelkezett.

A Muzulmán Testvériség mozgalma már évtizedek óta arra koncentrált, hogy Egyiptomból elűzze az
összes lehetséges nyugati befolyást. Ennek érdekében a tömeges erőszaktól és a
terrorcselekményektől sem riadtak vissza. A mozgalom sok szempontból valóban úgy nézett ki, mint
egy terrorszervezet – az élen az ideológiai vezetők álltak, mellettük az akciókra éhes parancsnokok
sorakoztak – kivitelezőket pedig mindig bőven találtak az elvakított, fanatikus nép körében.

Mivel Nasszer is betiltotta a szervezetet, ellene is több merényletet kíséreltek meg – az akkori elnök
lényegben csak a véletlennek köszönhette megmenekülését. Szadatról tudjuk, hogy környezete
figyelmeztetése ellenére nem vette komolyan a Muzulmán Testvériséget, pedig azok a fanatikusok
elég sok borsot törtek az orra alá.

Szadat például nem hallgatott biztonságügyi tanácsadóira és nyilvános szereplései alkalmával

egyenruhája alatt nem hordott golyóálló mellényt. Azt mondta, ez őt „kövéríti”, márpedig nem akart
elpuhult, kövérkés arabnak látszani (amilyen elég sok van amúgy). Mellesleg a merénylet során,
amelyről alább lesz szó, az a mellény sem védte volna meg.

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy nem vett tudomást a „testvérekről”. Sőt, eleinte igyekezett a
kedvükben járni. Feltehetően azt hitte, hogy ha szelídnek, béketűrőnek mutatkozik – anélkül, hogy
túl sokat engedne ezeknek a megszállottaknak – akkor sikerül őket lecsillapítania, mintegy
„megszelídítenie”. De hát aligha tudta, kikkel áll szemben. (Csak illusztráció kedvéért: a vak sejk,
Omar Abdel Rahman nem csak egyiptomi, de közel-keleti akciókat is irányított, azok szellemi
vezetőjeként. És hogy hová vezetett útja, arra a legjobb példa: Rahman sejk volt az, aki 1995
tavaszán New Yorkban ült a vádlottak padján, mivel részese volt a World Trade Center elleni
hatalmas bombamerényletnek…)

Az ortodox muzulmánoknak nem tetszett az, ahogyan Szadat megnyitotta az ország kapuit a Nyugat
előtt. Beözönlöttek a nyugati áruk és persze a nyugati kultúra, a nyugati szokások is. Nem kis
mértékben azért éppen Szadat elnöknek köszönhető, hogy mára Egyiptom szinte a legnyitottabb,
sok szempontból igen nyugatias arab-iszlám ország lett.

Ez persze csak növelte a „testvérek” ellene érzett ellenszenvét. Az összeesküvők váratlan segítségre
leltek az 1979-ben Iránban hatalomra került középkori főpap, Khomeini ajatollah követőiben is.
Megindultak a kapcsolatok, az összefonódások, miközben már szépen sorban kiválasztották a leendő
merénylőket is. A mozgalom kebelén belül tudták, hogy abszolút hithű és meggyőződéses
merénylőkre lesz szükség.

A Muzulmán Testvériség olykor az utcákra is kivonult, fitogtatva tömegbázisát. Azt követelték, hogy
nők és férfiak ne tanulhassanak együtt, a nőket a legszívesebben visszazavarták volna háremekbe,
házak mélyére. Vagyis a Muzulmán Testvériség folyamatosan hátrafelé menetelt anélkül, hogy hívei
ezt annak érzékelték volna. A mecsetekben a Nyugat és az ottani életstílus ellen prédikáltak és
egyre inkább Iránt állították mintának az egyiptomi társadalom elé is – ami őszintén szólva az addigi
eredmények feladását, afféle kollektív öngyilkosságot jelentett volna.

Szadat meg mintha csak szándékosan tette volna, mindig valami olyasmire ragadtatta magát, ami
éppen ellentétes volt a „testvérek” elvárásaival. Irán ügyében az onnan elűzött, gyűlölt sah mellé
állt, menedékjogot adva neki, aztán nem volt hajlandó elintézni az egyetemeken, hogy a Korán
tanulmányozására éppen annyi időt fordítsanak, mint az összes többi tantárgy oktatására
együttesen – mert a „testvérek” szerint ennyi igazán kijárna az egyetlen olvasásra méltó könyvnek,
a szent Koránnak…

Amikor már sok lövöldözés volt, sok bombamerénylet és sok tüntetés – Szadat visszavágott. Egy
hónnappal halála előtt egyetlen éjszakán csaknem háromezer „testvért” fogatott el a rendőrséggel.
Akadtak köztük neves értelmiségiek is.
A muzulmán összeesküvők ekkor már eldöntötték, hogy végeznek az elnökkel. Egyikük, Khaled
Ahmed Shavki el-Iszlambuli a hadsereg 23 éves főhadnagya volt – fivére is a letartóztatott
egyetemisták között volt, hát személyes bosszúért is lihegett. Hamarosan arra a belátásra jutottak,
hogy bár a hadseregben nincs sok hívük, mégis a fegyveres alakulat látszik a legalkalmasabbnak
arra, hogy annak révén végezzenek az elnökkel.

Így aztán attól kezdve a „hadseregben gondolkoztak”. Szóba került, hogy lelövik Szadat
helikopterét, amikor az elnök benne ül – de ez sok okból kivitelezhetetlennek bizonyult. Aztán a
nyaralója ellen akartak támadni – távolról, rakétákkal. Végül is elég sokan voltak ahhoz, hogy
katonai egyenruhában akár szemtől szembe is végezzenek vele – ha sikerül kihasználni a
meglepetés erejét.

Október 6-án mindig díszszemle volt Kairóban. A hadsereg az 1973-as Izrael elleni háborúban
aratott győzelmeit ünnepelte olyankor. Eldőlt hát, hogy ott próbálkoznak. Mindnyájan el voltak
szánva, hogy ha kell, az életüket is adják az ügyért. De nem tűrhetik tovább, hogy Szadat továbbra
is az átkozott Nyugat felé vigye Egyiptomot!

Kijelölték maguk közül azt a négy embert, akinek esélye lehet a végrehajtásra. Nem csupán
katonákra kellett számítaniuk. Ez bajokat okozhatott. Így végül is Khaled főhadnagy mellé osztották
Husszein Abbasz Mohammed őrmestert, aki valóban katona volt – de Abdel Szalam Abdel A’al
könyvkereskedőt és Ata Tayel Rahel mérnököt is. De arra már nem futotta, hogy a leendő sofőrt is
beavassák – az kívülálló volt.

Ugyanis a díszmenetben a kiglancolt katonai teherautók sora vonult el a dísztribün előtt. Ahol ott ült
Szadat elnök, Mubarak jelenlegi elnök és számos más magas rangú személy, valamint külföldi
vendég is. A kocsik sajnos több tíz méterre vonultak el – de erre is kitaláltak valamit az
összeesküvők.

És eljött 1981. október 6-a.

Khaled el-Iszlambuli volt hát a teherkocsi parancsnoka. Még a kaszárnyában a nagy felfordulásban
sikerült elintéznie, hogy egyenruhába bújtatott barátai kerüljenek fel a kocsijára. Öten ültek hát a
járműben – négy merénylő és egy kívülálló, akinek természetesen fogalma sem lehetett arról, mit
terveznek ezek négyen.

Aztán elindult a menet. Teherautó jött teherautó után, Szadat elégedetten szemlélte hadseregét. A
külföldi vendégek a tribünön szintén élvezték a látványt. Örömük persze nem tartott sokáig.

Amikor az a teherautó érkezett a tribün középpontja elé, Khaled főhadnagy pisztolyt nyomott a
sofőrkatona halántékához és ráparancsolt:

– Állj, hallod? Állj meg!

Amikor a kocsi megtorpant, Khaled leugrott a kocsiról és a tribün felé rohant. Ehhez tudni kell, hogy
ebben a másodpercben a dolog még nem volt egyértelmű. Máskor is megesett már, hogy Szadat
hűséges katonái egy-egy szemlén közelebb mentek hozzá és üdvözölték őt. Tehát ekkor még senki
sem reagált a jelenetre.

Ám a teherkocsin fent is voltak még hárman. Az egyikük mesterlövész. Amikor Khaled a tribün elé
ért, egy kézigránátot hajított Szadat felé. Ugyanakkor megszólalt a teherkocsin ülő mesterlövész
fegyvere is. Már az első lövés végzett Szadattal, hiszen a romboló erejű lövedék a nyakán találta el,
azt szinte széttépte. De a lövést sorozat, sőt sorozatok követték. Mind a négy merénylő szinte
kaszálta a tribünt és az ott ülőket. Nem válogattak a célpontok között. Lehettek azok, egyiptomiak,
vagy külföldiek, diplomaták, katonatisztek, nők és férfiak – mindegy volt.

Még csoda, hogy csak nyolcan maradtak ott holtan. Khaled felugrott a tribün szélére és
géppisztolyából lőtt, lőtt, amíg csak a tárban volt golyó. Mint utólag megállapították – ebben sokat
segítettek a televíziós felvételek is – a merénylők gyakorlatilag harminc másodpercen keresztül
uralták az eseményeket. Ez rettenetesen sok idő ilyen esetben.

Túl sok. Rossz bizonyítványt állít ki Szadat biztonsági szolgálatáról, a védelmi rendszeréről. Az a
harminc másodperc végzetesnek bizonyult az elnöknek és egész kíséretének. Maga Szadat éppen
Khaled fegyveréből még sok golyót kapott…

A tárgyaláson Khaled nem volt túl bőbeszédű. A legemlékezetesebb kijelentése ez volt: „Megöltem
az elnököt, de nem vagyok bűnös. A hitemért és a hazámért cselekedtem”. Sok, túl sok
összeesküvőtől hallottuk már e szavakat az utóbbi háromezer évben.
A nyomozás során persze nem csak a négy tettes ellen emeltek vádat. Összesen 24 ember került a
vádlottak padjára – ők tervezgették Szadat meggyilkolását és különféle okokból csak azt a négy
embert sorsolták ki maguk közül. Ezt a négyet, és egy ötödiket, aki a csoport szellemi vezetője volt,
halálra ítéltek.

A tribünön a nyolc halotton kívül huszonnyolc sebesült maradt – köztük volt Mubarak, a későbbi
elnök is. A közvéleményt nem csak Egyiptomban rázta meg a dolog. Sokan felemlegették, hogy a
nagy békeharcosok közül többen lettek erőszak áldozatai – emlegették Hammarskjöldöt, Gandhit, és
most lám, egy újabb Nobel-békedíjast ragadott el a vak erőszak és gyűlölet.

A két katonát a következő év áprilisában agyonlőtték, a három civilt pedig felakasztották. A többiek
mind általában nagyon hosszú börtönbüntetést kaptak. De mindez természetesen már nem
segíthetett áldozataikon.
 Table of Contents
Lecsap a Fekete Kéz

Szarajevó 1914 (Ferenc Ferdinánd)

Egy képviselő elbukik

Franciaország 1914 (Jean Jaurés)

A diktátor bosszúja

Mexikó 1940 (Lev Davidovics Trockij)

Egy bomba a Vezérnek

Németország 1944 (Adolf Hitler)

A modern apostol halála

India 1948 (Mahatma Gandhi)

Az ENSZ-főtitkár rejtélyes halála

Kongó 1961 (Dag Hammarskjöld)

Célkeresztben egy tábornok

Franciaország 1962 (De Gaulle)

Dallasban aratott a halál

Texas 1963 (John F. Kennedy)

Lisszabon messze van

(Spanyolország 1965) (Humberto Delgado tábornok)

A lelkész halála

Egyesült Államok, 1968 (Martin Luther King)

Egy politikuscsalád végzete

Egyesült Államok, 1968 (Robert Kennedy)

A világ legpontosabb merénylete

Spanyolország, 1973 (Luis Carrero Blanco)

Merénylet a földi helytartó ellen

Vatikán, 1981 (Karol Wojtyla – II. János Pál)

Halál a piramisok árnyékában

Egyiptom, 1981 (Anvar el-Szadat)