NEMERE ISTVÁN

Királyok és királynők a vérpadon

Előszó helyett, röviden

 A történelem folyamán nem túl gyakran fordult elő, hogy koronás fők
hullottak volna a vérpad sikamlós deszkáira. Az ókorban ez azért nemegyszer
megesett - de az így kivégzett királyok nem voltak igazán jelentős országok
fejei és hatalmuk is a legtöbbször egy-egy városra, vagy kis kiterjedésű földre
korlátozódott.
Mint később, így már akkor is inkább csatában vagy betegágyban veszett
oda az uralkodók nagy többsége. Különösen a férfiak, akik végső soron talán
az uralkodók 98 százalékát képviselték az emberi történelem folyamán. Nő-
ket ritkábban végeztek ki - e téren inkább az újabb kor jeleskedett. De ne
higgyük, hogy királynak, császárnak lenni valaha is életbiztosítást jelentett.
Éppen ellenkezőleg, minden uralkodónak számtalan ellensége volt. Nemcsak
egyes személyek, de egész törzsek, nemzetségek, klánok, még később
osztályok és népcsoportok, rétegek is szembekerülhettek vele. Mindazok,
akik reményei nem teljesültek, amikor ő trónra került. Mindazok, akik
maguk ültek volna a helyébe. És mind, ki őt nem szívelhette más okból, kik-
nek érdekeit sértette, kikkel szembefordult. Kiket kisemmizett, vagyonától
vagy családtagjaitól megfosztott, kiket száműzetésbe kényszerített, kiket
legyőzött és börtönbe vetett. És mindezek családtagjai, rokonai, széles
nemzetsége…
A koronás fők hát kedvükre válogathattak halálos ellenségekben.
Ritkaságnak számított az olyan király, királynő, aki senkivel sem tűzött össze,
senki érdekét nem sértette meg. Könyvünk nem is róluk szól. Olyan
embereket éneklünk meg, akik életüket fényes külsőségek között kezdték.
Ám végül igen drámai körülmények között voltak kénytelenek szembenézni
a hóhérral. Nem titokban meggyilkolt, lemészárolt vagy merénylők
áldozatául esett uralkodók a hőseink - róluk sok vaskos kötetet írhatnánk, de
ezt előttünk megtették már mások.
A nők és férfiak, kik a következő lapokon szerepelnek, nagy reményekkel
indultak az életbe. Egyikük sem sejtette, hogy rövidebb vagy hosszabb idő
múltával mások akaratából túl korán és ilyen szégyenletes körülmények
között kell befejezniük az életet. Az utolsó hangok, amit fülük befogadott, a
vérszomjas tömeg üvöltése volt. Az utolsó látvány pedig, amely szemükön
keresztül zaklatott tudatukba hatolt, a vérpadot körülvevő tömeg hullámzása,
a hóhér és gyilkos szerszámainak látványa…
Ők álltak ott halálra ítélve, ők, akik addig csak másokat ítélhettek erre a
sorsra. Ők, akik soha nem gondolták volna, hogy ilyesmi megeshet velük is.
Ők, akik addig mindig felemelt fővel jártak, mert hitték, hogy fölöttük már
nincs senki. Legfeljebb egy nagy szellem, egy mindenható, egy isten - akitől
mellesleg uralmukat és hatalmukat eredeztették is. Némelyikük talán valóban
hitte is, hogy egy felsőbb akaratból uralkodhat embertársai fölött. Am itt, a
vérpadon, az utolsó percben, amikor már nem volt kétsége, hogy halnia kell -
értette meg, milyen szánalmas is volt ez a vélekedése. Ez a hamis hite.
És hogy ez sem mentette meg őt attól a kegyetlen sorstól, amelyre más
vagy mások akarata ítélte őt.
 A forradalmi bíróság első áldozata
(I. Károly angol király)

Már a családja sem volt igazán jó és annak tagjai nem voltak igazán
követésre méltóak. Sem a későbbi utódok, sem mások számára.
Károly a Stuartok híres-hírhedett nemzetségéből származott. E könyvben
találkozunk majd még egy Stuarttal, aki szintén koronát viselt és életének
szintén a hóhér vetett véget. De most lássuk előbb Károlyt, aki születésétől
magán viselte a Stuartok minden rossz bélyegét.
Ami már csak azért sem furcsa, mert hiszen a Stuartok gyakorta egymás
között házasodtak, és a sok unokatestvér-házaspár gyermekei vérükben
hordozták a genetika minden átkát. Talán nem véletlen, hogy már a Föld
őskorában élő, szinte legelső emberek is rájöttek: a túl közeli rokonok
házasságából nem éppen a legsikerültebb utódok szármáznak. És az is
elgondolkoztató kellett (volna) legyen, hogy már a Bibliában is tiltották a
közeli rokonok házasságát.
Mindez azonban a jelek szerint a legkisebb mértékben sem zavarta a
Stuartokat. A tizenhatodik és tizenhetedik századi Anglia nem tartozott
Európa nyugalmas vidékei közé. Hogy megértsük Károly tragikus történetét,
vissza kell mennünk az időben legalább negyven-ötven évet. Így válik majd
világossá számunkra, ki is volt ő, honnan jött és milyen céloknak kellett
volna megfelelnie?
VIII. Henrik 1547-ben halt meg és bizony eléggé zavaros állapotokat
hagyott maga után. Tény, hogy csaknem negyvenéves uralkodása alatt
alaposan felforgatta Angliát és halálakor az már csöppet sem emlékeztetett a
régebbi országra. I. Erzsébet, a lánya, komoly torzsalkodások után került csak
trónra. „Taktikus zsarnoknak” is nevezték, joggal. Végigvitte a maga akaratát,
de olykor tapintatos volt, olykor meg könyörtelen - viszont céltudatos. A
szűz királynő 1603-as halála már egy erősödő szigetországot és leendő tengeri
hatalmat sugallt.
Utóda - már Károlyunk életében - I. Jakab skót király, Károly apja lett. A
vallási és egyházi kérdésekben nem mindig ismerte ki magát. Márpedig ezek
a katolikus Európával szembehelyezkedő protestáns Angliában
létfontosságúak voltak. Jakab a belpolitikai erőviszonyokat sem igazán
értette, ezért sokszor melléfogott.
 Úgy vélik manapság, hogy Jakab nem volt tehetségtelen ember, de a feladat
túlnőtt rajta. Régi skót előítéleteit angol királyként nem volt képes levetni,
különféle politikai fóbiákkal is bőven el volt látva. A sors kegyelméből
teljesen váratlanul került az angol trónra és ő, aki a szegény Skóciához
szokott, meglepve látta a gazdag angolok birtokait. Néha fejébe szállt a
dicsőség és már hajlamos volt azt hinni, hogy mindezt ő érte el, egyes-
egyedül a saját, erejéből. Nem értett a pénzügyekhez és egyik bajt a másik
után okozta ostoba rendeleteivel. Nem volt képes együttműködni a
parlamenttel, amely pedig ellensúlya lévén a királyi hatalomnak, mondhatni
„hivatalból” fékezte annak lendületét. Éppen azért, nehogy a király abszolút
uralkodóként kényszerítse akaratát a népre, amit Jakab semmiképpen sem
tudott felfogni. Hát most akkor ő király, vagy sem?
Sok egyéb mellett gondot okozott az is, hogy Jakab biszexuális volt. Vagyis
élt házaséletet és gyermeket is nemzett, de angol király korában már inkább
Buckingham herceggel, férfiszeretőjével töltötte idejét és annak befolyása alá
is került. Vallási és világi önkényt vezetett be ez a „furcsa pár”, a társadalom
életének minden apró részletét szabályozni akarták, tilalmak és büntetések
sorozatát zúdították az angol polgárokra. Elég, ha annyit mondunk: a
népharag mindenképpen elsöpörte volna Jakabot - már éppen elég sokan
szervezkedtek ellene - amikor a jótékony halál megmentette ettől.
Fia, I. Károly követte őt a trónon. Mint címünkből már sejthető - az újkori
történelemben ő volt az első európai király, akit egy forradalmi bíróság ítélt
halálra. Persze, amikor csecsemőként a világra jött, ezt még senki sem
sejthette.
Károly meglepő életpályát futott be. El kell ismerni, ilyesmi ritkán fordul
elő. Egy ember egész életében csak negatív dolgokat művel, minden
vonatkozásban rossz dolgokról híresül el, viselkedése, életmódja, tettei senki
tetszését nem nyerik el - aztán élete utolsó napjaiban váratlanul mégis
pozitívba fordul az egész ember, amivel viszont még ellenfelei csodálatát is
kivívja.
Apja mellett élte le első huszonnégy-huszonöt évét. Ez egy olyan előnyt
adott neki, amire mások ritkán számíthattak: időt kapott a felkészülésre.
Vagyis egész gyermek- és ifjúkorában arra nevelték, hogy ő lesz Anglia és
Skócia királya. Ezt tudatosították benne.
Persze előbb a testét kellett felkészíteni, nem(csak) az elméjét. Ugyanis
roppant csenevész gyermek volt, kis korában többször is azt hitték, nem éri
meg a másnapot vagy a következő hetet. Voltaképpen az első években senki
sem hitte, hogy megmarad, ezért csak legyintettek, ha valaki Károlyt
említette. Szinte csodával határos módon túlélte a gyermekbetegségeket is,
amelyekbe pedig abban az időben mindén tíz gyerekből hat-hét belehalt.
Három éves koráig járni sem tudott, csökött volt, alig fejlődött. Még
beszélni sem tudott rendesen, minden erősebb zajra idegesen összerezzent.
Ma nagyon könnyen rámondanánk, hogy a genetikai defektusok
összegződéseként jött erre a világra. Már szülei is unokatestvérek gyermekei
voltak, nagyapja ismert alkoholista volt, apja pedig - mint írtuk fentebb -
szintén nem a nemes erkölcsökről és á józan életmódjáról volt híres. Károly
több testvére szintén meghalt kisgyermekként. Voltaképpen nem is tudható,
mely vaksorsnak köszönhető, hogy ő, és éppen ő maradt életben.
Nem is tartották a lármás királyi udvarban. A gyermekről akkor már tudni
lehetett, hogy alkalmasabb jelölt híján majd ő követi apját, Jakabot a trónon -
hát külön udvartartást szerveztek neki. Remek nevelőket szereztek a gyerek
mellé, ennek köszönhette, hogy görbe lábai, dadogása és más fogyatékosságai
ellenére mégis aránylag értelmes gyerekké lett később. Tizenegy évesen érte
utol a többi gyerek értelmi szintjét, már alig dadogott, képes volt figyelmét
összpontosítani egy-egy témára, dologra. A család, különösen anyjuk
hatására, elég jól összetartott, a fivérek és nővérek szerették egymást.
Sokat értett hát a dolgokból a kamasz király-jelölt, esik éppen nem
kapcsolta össze az eseményeket, a dolgok logikája ismeretlen maradt előtte.
Úgy készült az uralkodóra, hogy voltaképpen nem fogta fel teljes egészében,
mit várnak el tőle, és hogyan is kell uralkodni! Pedig - ismét- len - készült
minderre, és alapos szakembereket bíztak meg felkészítésével. De hát, ami az
eszéből hiányzott, azt nem lehetett pótolni sehonnan.
Amikor apja meghalt, igen feszült volt a viszony a palament és az udvar, a
nép és a király között. A polgárság, a protestánsok többet vártak el a királyi
hatalomtól - nem azt, hogy az szinte kizárólag csak őket korlátozza, adóztatja
és így tovább. Hamarosan törvénybe is iktatták, hegy a király nevében senkit
nem lehet adófizetésre kényszeríteni, semmilyen anyagi kárt okozni, de még
csak letartóztatni sem egy-egy polgárt - mindez a parlament joga lesz ezután,
nem a királyé. Amiből aztán Károly azt a (hamis) tanulságot vonta le, hogy
nem is kellett volna összehívni a parlamentet, és legközelebb majd nem is
teszi meg. Anyja egykori szeretőjét, Buckingham herceget sem akarta
eltávolítani, pedig az egész ország ezt követelte (a homoszexuális herceggel
végül saját testőre végzett).
Mondják azt is, hogy Károlynak nem volt érzéke a politikához. Felvállalt
néhány - főleg vallási - eszmét, amelyek mellesleg önmagukban nem is voltak
negatívak - de aztán azokról semmilyen körülmények között nem tudott,
nem akart lemondani. Vagyis ha politikus lett volna, kellő rugalmassággal
viselkedik minden ügyben, és amit tegnap még erkölcsösnek és törvényesnek
tartott, azt ma már elveti (hiszen mint látjuk, így viselkednek a mi mai
politikusaink is, szerte a világban…).
Ámde Károly jobb ügyhöz méltó buzgalommal erősködött és kitartott
amellett is, aminek semmi értelme nem volt. Csupáncsak azért, mert nem
bírta elviselni, hogy a királyi hatalmat bármilyen egyéb intézmények - holmi
parlament, meg bíróságok? - korlátozzák. Ahol nem kellett volna
megütköznie a más erőkkel, ott is egyenesen kiprovokálta az összecsapásokat.
Eleinte nem ő húzta a rövidebbet, de aztán egy szép napon fordult a helyzet.
Károly pechjére éppen vele egyidőben inogtak meg az európai trónok - de
ő volt az egyetlen, aki az életét is elvesztette miattuk. A másik baja az volt,
hogy egyidőben élt Oliver Cromwellel, aki a politika egyik (későn elismert)
zsenije volt és különösen a forradalmakhoz értett. Ez az ember egy ideig
teljesen ismeretlen volt az országban, majd csillaga hamarosan emelkedni
kezdett. Cromwell egyaránt vezetett igaz hadjáratokat és vívott ütközeteket a
csatatereken, mint parlamenti csatározásokat és összecsapásokat más
hatalmakkal. Igazi puritán volt, egy eszme követője, aki hol karddal irtotta
ellenfeleit, hol vallási, teológiai vitákban erkölcsileg semmisítette meg őket.
Volt, akit vérpadra küldött és volt, akinek megkegyelmezett. Nagyon értett
ahhoz, hogyan kell leszámolni egy személlyel, egy réteggel vagy bármilyen
hatalmi intézménnyel. A forradalom volt a mesterműve. Az a forradalom,
amely aztán végzett Károllyal is.

Nem csoda, hogy hamarosan összeütközött ez a két ember.

Az egyik tehát Károly, aki tizenegy évig össze sem hívta a parlamentet,
nehogy abban a valós és erős ellenállás kifejlődjön a királyi hatalommal
szemben. A másik oldalon ott volt Cromwell, aki ha kellett, képes volt
sereget szervezni vagy hadiflottát létrehozni, aki bármely vitában bárki ellen
be tudta bizonyítani igazát. És akit aztán nemsokára már az ország tényleges
királyának tartottak, hiszen csakugyan a kezébe kaparintotta az országot. O
ellenőrzött mindent, az ő emberei osztogatták a kegyeket és birtokokat. A
nagykereskedők számára pedig valóságos paradicsomi állapotokat teremtett.
Akkoriban kezdett megnyílni a világ is a leendő brit imperializmus előtt.
Ezenközben a királyok jogait és jogköreit, ezáltal hatalmát is fokozatosan
megnyirbálta a parlament. Lassan már mindenről az döntött, a királyt pedig
egyre közelebb vitték - kényszer útján - ahhoz az állapothoz, amelyben ma is
van. Vagyis oda juttatták, hogy a király legyen inkább egy jelkép, egy uralmi,
állami forma megtestesítője - de semmi egyéb!
Ne legyen tényleges hatalma, mert akkor a dolgok rosszra fordulnak.
Számos negatív példa állt a parlament és a polgárság rendelkezésére a közeli
európai kontinensről. Ahol egyeduralom volt, ott a király és „bandája”, vagyis
kegyenceinek - főnemeseknek, főpapoknak és néhány, az udvarhoz
dörgölődző személynek - hihetetlen gazdagság és befolyás jutott - míg a
társadalom összes többi tagját így vagy úgy megrövidítették. Kegyetlen adók
és még kegyetlenebb törvények kötötték gúzsba az üzleti világot, a pol-
gárokat, kézműveseket, nem is szólva a mindenütt rossz sorsot „élvező”
parasztságról.
Cromwell számára elejétől világos volt, hogy meg fog ütközni a királlyal.
Mert az képviselte a tekintélyelvű, maradi, polgárellenes rendszert, afféle
feudális maradványt (bár ezt persze akkor nem így hívták), amely ellen az új
rendnek mindenképpen cselekednie kellett.
Károly élete tele volt ellentmondásokkal. Az egyik ilyen az, hogy míg a
politikában bajt bajra halmozott és semmiben nem járt jól, nem volt
szerencséje vagy tehetsége - a magánélete remekül alakult. Ha nem hangzana
kicsit furcsán, azt is mondhatnánk, hogy később az erőszakos halál egy
boldog élet végére tett pontot…
Persze ez sem indult el egykönnyen, akárcsak Károly élete a
gyermekkorban. Mint apja, úgy ő is kamaszként került a homoszexualitásba.
Ma már tudható, hogy ezt a hajlamot nagyobbrészt éppen genetikailag
öröklik annak gyakorlói és feltehetően Károly is így járt. A már többször
említett Buckingham herceg (akiről mellesleg a mai brit lexikonokban egy
szóval sem említik eme késztetését) szintén elcsábította, „megrontotta” a
kisfiút, királyi szeretője fiát.
A herceg egyik mániája a folytonos háborúzás volt és mindenképpen
belevitte koronás ágyastársait az esztelen háborúkba. Amelyek persze igen
sokba kerültek - innen datálódtak aztán Károly első összetűzései a
parlamenttel. Buckingham herceg minden rossz ötletét ő valósította meg, a
férfi barátsága számára kizárólag bajokat hozott.
Károly rögtön trónra lépése után elvett egy katolikus francia királylányt,
Henrietta Máriát. Aki mellesleg Medici Katalin és IV. Henrik király lánya
volt, ereiben tehát egyszerre csörgedezett olasz kereskedő-hercegek és
francia királyok vére. Csak hát Károly nem lett volna az, aki, ha ezen a téren
is normálisan viselkedik. Feltehetően éppen Buckingham herceggel folytatott
homoszexuális viszonya miatt három éven át rá sem nézett feleségére.
Amikor azonban 1828-ban merénylő végzett a hercegi szeretővel.
Károly jobb híján visszatért a nőkhöz és „ráfanyalodott” saját feleségére…
A viszony később sem lett szívélyes, ugyanis az asszony élénk természete,
társaság- és pompakedvelése elriasztotta a nőktől amúgy is félő, magába
zárkózó fiatal királyt. Ráadásul az asszony katolikus vallása miatt is sokszor
összekaptak. Sokat veszekedtek, de azért az ágyban is összetalálkozhattak
legalább néhányszor, mert a következő évben már gyermekük is született. A
dolog úgy látszik mégis elnyerte a férfi tetszését, mert a következő másfél
évtizedben felesége kilenc gyermeket szült, akik közül hat maradt életben.
Amikor Károly körül már igen zavaros lett a (bel)politikai helyzet, az asszony
utolsó újszülött csecsemőjével kalandos körülmények között, egyedül
menekült el hajón Franciaországba.
Károly állítólag mindvégig szerette feleségét és rajongott gyermekeiért (fiai
közül kettő követte őt a trónon, amikor hamarosan ugyanazok a
forradalmárok, akik őt vérpadra küldték, diadalmenetben hozták vissza a
trónra legnagyobb fiát… Ennyit a „forradalmi hevület” értékéről). Mindez
viszont csak vigaszt jelenthetett ennek a zűrzavaros lelkületű embernek,
amikor az élet összes más területén egyik vereséget a másik után szenvedte el.
Nem hallgatott tanácsadóira, akik között pedig egészen világos elmék is
akadtak. A saját feje után ment, szeszélyes volt, önnön ígéreteit megszegte,
ami persze ellene fordította a közhangulatot még saját királyi udvarában is -
nem is szólva az ország népéről, ahol sohasem volt népszerű.
Mai ésszel végiggondolva a dolgot már fel sem tűnik, hogy Károly hitte: a
királyok isteni eredetűek és egyenesen az égiektől kapták a jogot, hogy
másokon uralkodjanak. Ez az ókori eszme már sok próbát kiállt, és egyre
kevesebb fejben létezett - de akkoriban ő volt az, aki még hitt ebben.
A parlament, mint említettük, apránként minden jogot elvett a királytól és
Károly hamarosan azt vette észre: sem békében, sem háborúban nem uralja
az ország polgárait. Nem vethet ki adókat, haditörvényszékkel nem
fenyegethet meg civil polgárokat - vagyis politikai ellenfeleinek hajuk szála
sem görbülhet az ő „jó”voltából - tehát voltaképpen nem is uralkodik!
Márpedig ő uralkodni akart. Hiszen hitte, hogy őt az Isten erre teremtette.
És persze csak őt, nem mást!
Makacs volt és gőgös, nem volt képes megalkudni, csak akkor, ha már
végérvényesen sarokba szorították. A sötéthajú, kackiás bajuszú, komor
tekintetű férfi minduntalan összetűzött minden lehetséges erővel, amely csak
létezett a királyságban. Amikor pedig minden kötél elszakadt, 1642-ben odáig
fejlődtek a dolgok, hogy mindenki szembefordult vele, és kitört a
polgárháború.
Akkor aztán eldobta addigi, joviálisnak hitt álarcát is. Minden szabályt
felrúgott - szerinte csak azt tette, amit a parlament - és a törvények teljes
figyelmen kívül hagyásával indította el embereit letartóztatni az ellenállás
vezéreit, és egyáltalán „rendet csinálni”.
Hamarosan eljött az idő, amikor Károly már maga sem tudta, mi történik
országában és csak halványan sejtette, mennyi bajt hozott a királyi házra, de
elsősorban saját fejére. Azt, hogy szinte senki sem áll mellette, lemérhette
azon, hogy döntéseit bíróságokon támadják meg (egy szuverén uralkodóét! -
kesergett, ismételten félreértelmezve a helyzetet), akiket ő elítélt, azokat
tömegek éljenzik, és rendeleteit nem hajtják végre. A Parlament elvetette
kívánságait, elvette pénzét, nyirbálta hatalmát, feleségét a római pápa
ügynökének vélték, sőt olykor őt magát is - ami a protestáns országban igazán
nem számított életbiztosításnak. Amikor pedig skótjai fellázadtak Anglia
ellen, sikertelen hadjáratot viselt ellenük, amit csúfosan el is veszített. Így
nem csoda, hogy már a forradalom előtt is ő volt a sziget- ország
legnépszerűtlenebb, vagy mondjuk ki kereken: legjobban utált személyisége.
Az utálat pedig hamarosan gyűlöletté fokozódott.
Nemegyszer már a királyi palota előtt tombolt a tömeg és bedobálta „ura és
uralkodója” ablakait. A parlamenti képviselők nyíltan és szabadon
gyalázhatták őt, a tehetségtelen hadvezért és kolosszális senkit. Károly egy
idő után úgy vélte, hadban áll saját országával és úgy is viselkedett. Felrúgott
minden törvényt, hogy érvényt szerezzen akaratának - de szinte senki sem
állt mellé, ezért veszített.
Amikor már az összes kártyát kijátszotta és semmi sem maradt a kezében -
vesztenie kellett. Cromwell nem tűrte tovább a packázást - most már ő
packázott a királlyal. Amikor már szorult helyzetben volt, a skótokhoz
menekült, de azok pár százezer aranypénzért kiadták őt az angol
parlamentnek. Cromwell megelégedett volna azzal, ha a király csak
börtönben van - legfeljebb egyik várból a másikba vitette volna, nehogy
kiszabadítsák a hívei (akik száma viszont hónapról hónapra fogyatkozott). De
hát Károly maga provokálta a hadvezért és a parlamentet. Addig taktikázott,
míg 1647-ben sikerült megszöknie - igaz, nem is őrizték olyan erősen,
ahogyan kellett volna.
Amikor ismét elfogták, már nem is hallgatták meg ígéreteit. Szava
hihetetlen és gyűlölt emberré lett. Mivel Károly még a fogságban is intrikált
és hol ezzel, hol azzal szűrte össze a levet, próbált meg szövetkezni - hát
Cromwell elintézte a parlamentben, hogy a királyt helyezzék vád alá.
Összeült a forradalmi vádbíróság és tíz nappal később minden készen állt
arra, hogy a királyt kivégezzék. Mert hiszen az ítélet nem is lehetett más,
mint halál. Mindenkinek elege volt abból a macska-egér harcból, amit a
tehetségtelen király vívott népével.
Bírái szemére vetették, hogy rosszhiszeműen uralkodott, áruló eszközöket
vetett be a néphatalmat képviselő parlament ellen.
Említettük történetünk elején, hogy Károly csak élete utolsó napjaiban
emelkedett a helyzet magaslatára. Talán csak ekkor fogta fel, hogy milyen
komoly bajba került? A bírálatokra azt válaszolta: a törvény az ő oldalán áll,
mert senkinek sincs joga őt elítélni. „A királyotok vagyok!” - harsogta és
jelezte, nemcsak isten, de a többi európai hatalom is mélyen elítéli majd
Angliát. Ez ugyan nem izgatta túlságosan a bírákat, de mivel Károly folyton a
törvényességre, a törvényekre hivatkozott, végül is sikerült megfélemlítenie a
bírák csaknem felét. De a másik fele is elég volt ahhoz, hogy őt elítéljék.
Meglepő nyugalommal fogadta az ítéletet. Úgy látszik, most végre
lecsillapodott és sejtette: az egyetlen, amit még tehet, hogy viselkedésével
hagy nyomot a honfitársaiban. Akiket mellesleg megvetett és azt - korábban -
nem is titkolta.
Ami a külföld reakcióját illeti - Károlynak igaza lett. Egyetlen európai
ország (értsd: monarchia, hisz másfélék nem léteztek, ha csak nem számítjuk
Velencét, ahol bizonyos értelemben köztársasági államforma volt) sem hagyta
jóvá Károly kivégzését, mindegyik ellenezte azt. Olyannyira, hogy a
Cromwell-féle Anglia akkor évekre diplomáciai légüres térbe került.
Követeket sem küldhetett sehová, mert egyszerűen nem fogadták őket.
Anglia magára maradt.
De ne rohanjunk az események elébe. Károly még élt. 1649. január 2-án
kezdődött pere, ahol bátran és harsányan odamondogatott bíráinak, mi több,
azok egy részét sikerült is megfélemlítenie. Olyannyira, hogy nem írták alá az
ítéletet, vagy el sem mentek a tárgyalásokra. Ő persze ott volt, hisz
fogolyként vezették elő nap, mint nap.
Károly meglehetősen kereken fogalmazott, amikor szemére hányták, hogy
a nép érdekei ellen kormányozta az országot és soha nem vette figyelembe az
alsóbb néposztályok akaratát. „A nép nem képes önmagát kormányozni és
erre nem is való!”. Volt erre nagy felhördülés. Hiszen a nép éppen akkor
kormányozta magát - Károly ellenében.
Hogy a király sokkal több, mint az ország bármelyik lakója, azt Károly
szintén bátran vágta bírái arcába: „Alattvaló és király? E kettő között ég és
föld a különbség!” Nyilván nem az alattvalókat emelte fel e szavakkal, nem a
királyt alázta a mélybe. Büszke volt és nem félt a haláltól.
Merthogy tudnia kellett, itt csak halálos ítélet születhet. Cromwell, aki
maga egyáltalán nem volt a demokrácia híve és gyakorlója sem, Károly vérét
akarta - felmutatni levágott fejét a tömegnek, hadd higgyenek erejükben és a
„forradalomban”. Lássák, hogy a parlament és fegyveresei mindenre képesek,
semmilyen akadály előtt nem hátrálnak meg.
Így is lett. És amikor kihirdették a halálos ítéletet, Károly arcán így izom
sem rándult meg. Biztosan tudta, hogy így lesz, felkészült és attól a perctől
kezdve szerepet játszott. Ami mellesleg gyakorta megfigyelhető mindmáig
(ott, ahol még vannak halálos ítéletek és végre is hajtják azokat): az
értelmesebb rabok pompásan viselkednek. Miután kimerítették a kegyelem
összes lehetséges fokozatát és egyik sem jött be, elhatározzák, hogy
emlékezetes módon fognak meghalni. Nem marad számukra más, mint az
utolsó „közönségben” kelteni fel önmaguk másféle képét. A legelvetemültebb
gyilkos is igyekszik méltósággal meghalni, ha így akarja és képes az utolsó
másodpercig végigjátszani ezt a szerepet. Ideológiailag meggyőződéses
emberek esetében ez a fajta viselkedés meg egyenesen törvényszerű és
csaknem kizárólagos.
Károlyt még az is motiválhatta, hogy a korabeli szokások szerint a
kivégzéseket nyilvánosan, nagy tömeg előtt rendezték. Hát hogyne jöttek
volna el tíz- és tízezrek, hogy egy igazi király lefejezését láthassák! Mert még
a legegyszerűbb angolok is tudták, hogy emberemlékezet óta soha sehol nem
végeztek ki uralkodót. Ez most náluk fog megtörténni - első ízben!
A sajátos „premier” valóban nagy tömegeket vonzott.
Január 30-án délelőtt készítették őt fel. Mivel odakünn téli hideg volt, ő
pedig tudta, hogy ingre vetkőztetik a könnyebb „kivitelezés” kedvéért, két
inget öltött:
- Alattvalóim ne lássanak remegni. Még azt hinnék, nem a hidegtől,
hanem a félelemtől reszketek!
Lám, az esze ekkor is azon járt, mit fognak róla gondolni, milyen
benyomást kelt majd? Azokban az alattvalókban, akiket teljes mértékben
megvetett, és akikért soha az ujját sem mozdította.
Mielőtt kihozták a börtönből, a közönséggel ismertették az ítéletet.
Károlyt, mint zsarnokot ítélték el. A társadalom és Anglia ellenségét, és mint
gyilkost is, mellesleg. Károly maga, aki persze már korábban hallotta az
ítéletet, még mindig abban bízott, hogy nem merik végrehajtani. Azt
emlegette, hogy isten ítélete ezen papiros felett áll, minden értelemben.
 De azért rendben voltak az idegei. Amikor már tudta, hogy másnap
kivégzik, azért éjszaka még aludt néhány órát. Aztán szolgái segítségével -
mint minden nap - felöltözött. Azok persze rettentően idegesek voltak,
hiszen világos volt, hogy ez az utolsó reggel, amit urukkal töltenek.
Károly azonban tovább játszotta a vasidegzetű férfiút. Még le is tolta egyik
szolgáját, hogy nem eléggé gondosan fésülte meg a haját:
- Ugyanolyan gondosan fésülj meg, mint mindig. Akkor is, ha a fejem
már nem sokáig marad a nyakamon. Ennek ellenére csinosnak akarok
látszani!
Tudta, hogy sok nő lesz a kivégzésén és azok - mivel többségükben eleve
életpártiak - hát majd sajnálni fogják őt. És akkor jól jön az összképhez az is,
hogy rendezett külsővel, „csinosan” jelenik meg előttük. Úgy akart
megmaradni az emlékezetükben.
Később még imádkozott is, ami számára teljesen megszokott, mondhatni
gépies dolog lehetett - máskor. Most nyilván sok minden járt eszében ima
közben…
Már késő délelőtt volt, amikor jött érte az őrség parancsnoka, hogy
elkísérje utolsó útjára. Ámde ugyanakkor jelentették, hogy kész az ebéd is.
Merthogy aznap a várható „esemény” miatt úgy látszik, a szakácsok siettek
egy kicsit. Szerettek volna időben elkészülni? Egy utolsó ebéddel lepni meg a
királyt? Vagy netán maguk is siettek a kivégzésre és féltek: a konyhában lesz
még dolguk, amikor lezajlik ez a jelentős esemény?
Károlynak azonban, érthető okokból, valahogy nem volt étvágya…
Ekkor kíséretének egyik tagja kezdte rábeszélni:
- Felséged reggel óta semmit sem evett, viszont szüksége lesz az
erejére…
Ebből a feljegyzett mondatból tudjuk, hogy kivégzése napján reggelizett is,
bár erről nem maradtak fenn adatok.
- Igazatok van - jelentette ki ekkor Károly. - Valamit mégiscsak kellene
ennen.
És megevett egy süteményt, jóízűen elropogtatta azt, majd ivott rá egy
pohár bort.
A kivégzés színhelye az utolsó börtöne, a Whitehall palota mellett volt.
Még meg is bontották a falat egy ponton, hogy a királyt ne kelljen
körbevinni. Így a számára lefoglalt és persze alaposan őrzött lakosztályból
egyenesen kisétálhatott a fekete posztóval bevont fahídra, amely a vérpadra
vitt. Károly kilépett. Míg odabent maradtak hívei és szolgái, akik imádkoztak
érte - odakünn már csak a jobbára ellenséges tömeg várta hatalmas üvöltéssel.
Egyes források tízezer, mások még több nézőről számoltak be. Abban
biztosak lehetünk, hogy nagyon sokan voltak kíváncsiak Károly kivégzésére.
Tudjuk azt is, főig korabeli szemtanúk másoknak címzett leveleiből és
egyéb akkori „hangulatjelentésekből”, hogy az emberek nagyobb része az
utolsó pillanatig nem hitte: valóban kivégzik a királyt. Meg voltak győződve
arról, hogy majd csak jön egy küldönc Cromwell vagy a parlament levelével,
fehér keszkenőt lobogtat már messziről és az illetékesek visszavonják a
halálos ítéletet. Hiszen elég lett volna Károlyt élete végéig börtönben tartani.
Az okokról, amelyik mégis a halál mellett szóltak, fentebb már írtunk.
Ezek az emberek is csalódtak, mert nem érkezett kegyelem.
Nem csalódtak viszont azok, akik királyi vért akartak látni. Károly
határozott léptekkel ment a vérpadra. Látszott rajta az elszántság, hogy igenis
- ha már idáig süllyedt ez a nép - majd ő megmutatja nekik, hogyan kell
meghalni. Hogyan hal meg egy király! Akit természetesen aljasul tőrbecsaltak
és minden törvény és szokás kijátszásival juttathattak csak ilyen helyzetbe…
Ez az arcára volt írva.
Gondoskodott a külsőségekről. Azon túl, hogy a megfelelő arcot vágta és
előkelően, határozottan, férfiasan mozgott (amivel mellesleg csakugyan nagy
hatást ért el a közönség körében, és ez nem csupán a jelen lévő hölgyekre
vonatkozott…), még egyéb apróságokról sem feledkezett meg. Hangsúlyozta
öltözetét, haját egy sapka alá igazította. Mintha meg akarná könnyíteni a
hóhérok dolgát - azok ugyanis valami okból utálták, ha a lefejezendő
elítéltnek hosszú haja van. Márpedig akkoriban a férfi divat is ilyen volt
(kivéve a parasztok és mesteremberék körében). Ha pedig nőt kellett
lefejezni, eleve levágták a hajukat.
Nos, Károly mindezt megelőzendő egy sapka alá gyűrte hosszú fürtjeit,
majd - továbbra is rendületlen nyugalommal - imádkozott egyet az egyik
jelen lévő püspökkel. Az más kérdés, hogy egy protestáns országban
katolikusként nem is engedte magához a protestáns papokat és a vérpadon
sem tűrte el őket. Csak katolikus püspöknek gyónt, és vele imádkozott az
egyelőre vértelen, száraz deszkákon.
Az utolsó másodpercig eljátszotta a maga vállalta szerepet. Halálos
nyugalommal (a jelző itt kétségkívül igen helyénvaló) mozgott, szólott,
cselekedett.
Aztán eljött az utolsó perc, tovább már nem játszhatott. A közönség a
lélegzetét is visszatartotta. Károly nem tűrte volna el, hogy holmi
hóhérsegédek rángassák őt a helyére. Erre nem is tettek kísérletet, hiszen
tudták, megy ez enélkül is. És csakugyan, maga ment a fatönkhöz. Határozott
léptekkel. Egyes források folyton pallost emlegetnek, mások - és ezek vannak
többségben - bárdról szólnak. Tény, hogy a hóhér nem habozott, amikor
Károly a tönkre hajtotta a fejét. Neki az is csak egy elítélt volt, egy sajátos
„munkadarab”. Habozás nélkül lecsapott és egyetlen ütéssel el is választotta a
király fejét a törzsétől.
Utána a szokás azt követelte, hogy mutassa fel a levágott fejet. Nehogy
valami manipuláció történjen, vagy a távolabb állók esetleg azt higgyék, nem
is vágták le a fejét! A hóhér hát a sapkájától megfosztott fej hajába markolt és
felemelte. Bőven csöpögött belőle a vér - jutott a vérpad körül őrálló több
mint száz katona fejére, arcába is.
- Íme…
A hóhér körbejárta a padot és minden irányba megmutatta a fejet. Aztán
ledobta a test mellé - a látványosság véget ért. Lassan elvonultak a katonák.
Néhányan ekkor keszkenőikkel a vérpadhoz tolakodtak, sőt rohantak. Az
volt ugyanis a szokás, hogy kendőjüket a kivégzett vérébe mártsák, mert az
efféle kendőket egyrészt eltehették emlékbe, másrészt jó pénzért eladhatták
olyanoknak (különösen vidéken), akik nem lehettek jelen a kivégzésnél. De
maradt még ott annyi katona, hogy elkergesse, visszaszorítsa az emléktárgy-
gyűjtők e sajátos csoportját.
Majdnem alkonyatig feküdt Károly törzse és feje a vérpadon, míg végre
eloszlott a tömeg. Addig nem nyúltak hozzá. Amikor aztán az utolsó néző is
eloldalgott, a hóhér emberei egy koporsóba helyezték a testet a fejjel együtt.
Lassan mindenki elment onnan. A szél még lobogtatta a vérpad fekete
posztóját, és valahol a közelben varjak károgtak panaszosan.
 Gyors karrier és gyors bukás
(Boleyn Anna)

Bár a fiatal hölgy folyton azt terjesztette magáról, hogy királyi vérből
származik - igazából nagyon egyszerű kereskedőcsaládból eredt. Még azt sem
tudhatjuk pontosan, hogy melyik évben látta meg a napvilágot: 1500-ban
vagy 1501-ben? De hát ezt ne vessük a szemére. Nem az ő hibája volt, hogy a
nőkről akkoriban nem vezettek olyan nyilvántartásokat még a családokon
belül sem, mint a fiú újszülöttekről. Akikben a nemzetségek büszkeségét
vélték látni - minden egyes alkalommal, újra és újra…
Az biztos, hogy közvetlen ősei és szülei sem voltak szegény emberek. Mire
Anna megszületett, már egészen magasra vergődtek, kastélyokban laktak, a
távolabbi rokonok között lordok is akadtak. Ennek köszönhető, hogy a fiatal
lány bekerülhetett VIII. Henrik király udvarába. Mint oly sok fiatal nő, ő is a
király felesége, Aragóniai Katalin saját női udvartartásának része lehetett. Az
udvarhölgyek egyik első feladata a tömény unalom elűzése volt. Vagyis
mulattatták az aktuális királynőt, beszélgettek vele, pletykákat szállítottak.
Kézimunkáztak, kártyáztak (Aragóniai Katalin a játékoknak nagy mestere
volt), felolvastak az amúgy ritkán fellelhető könyvekből. Ha a királynő
kilovagolt vagy templomba ment, ha jótékonykodott vagy hivatalos ügyet
intézett, néhány udvarhölgye ment vele. Egyedül semmiképpen sem
mozdulhatott ki lakosztályából. Akkoriban ez így volt az összes európai
királyi udvarban.
Anna karrierjét megelőzően évtizedeken át mindig volt legalább egy
Boleyn, aki már bent volt az udvarban, ott valamilyen magasabb beosztásra
szert tett. Ezt más családi „klánok” is így tették. A már bentlévőnek kutya
kötelessége volt aztán segíteni a kintmaradottakat - behozni őket, birtokot
juttatni nekik, vagy egyelőre csak valami jelentéktelen tisztséget. Ami
alkalmat adhatott az uraknak és hölgyeknek, hogy a tehetősek, a döntéshozók
körébe férkőzzenek és maguk kapaszkodjanak feljebb.
Végül is Annát az apja, Sir Thomas Boleyn hozta be az udvarba. Sir
Thomas Anglia franciaországi nagykövete, diplomata volt. A fiatal hölgy már
évek óta élt az udvarban, amikor a kövéredő, ellenszenves és apodiktikus
király felfigyelt rá. Igaz, először a nővérét csábította el, majd amikor ez a falat
elfogyott, akkor vetett szemet Annára…
 A lányokra akkoriban nem várt nagy örökség, hiszen a nemesi családok
elsőszülött fiai Angliában is szinte mindent „elvittek”, a többi gyereknek alig
maradt valami.
Anna nem volt feltűnő szépség. És amikor történetünk elkezdődött, már
bizony huszonöt vagy huszonhat éves lehetett. Ami arra is utal, hogy mivel
nem nézett ki nagy örökség, a leendő férjjelöltek nem tülekedtek körülötte.
Tudjuk a korabeli beszámolókból, hogy Anna Boleyn egyáltalán nem volt
például szőke, amit sokan már akkor is szépségideálnak tartottak. Sötét haja
volt és a szeme is sötét volt, amivel Anna elütött az ottani nők többségétől.
Különösen egy olyan udvarban, ahol a spanyol földről hozott királynő is
valódi, nem festett szőkeség volt!
Amely hölgynek barna volt a bőre, az rossz származásra utalt, vagy arra,
hogy az illető paraszti munkát végez. Nos, Anna éppenséggel barnabőrű nő
volt. Talán ezért telt el pár év is, mire Henrik, ez a nőfaló felfigyelt rá?
Már csak azért is, mert volt neki olyasmi, amit ma szexuális vonzerőnek
nevezünk. Korabeli levelezésekből tudjuk, hogy minden társaságban magára
vonta a férfiak figyelmét annak ellenére, hogy nem volt szép. Volt valamelyes
kisugárzása, amelyet a férfiak érzékeltek.
Előzőleg megjárta Franciaországot (a nyelvet is jól beszélte), onnan hozatta
ruháit és francia divat szerint öltözött. Ráadásul francia módon viselkedett is,
ami főleg a táncok kedvelésében és a kokettálásban, kacérkodásban
mutatkozott meg. Ugyanakkor éles nyelvű pletykás volt, a társasági élet egyik
jellegzetes „hírhozója”.
Állítólag Henrik előtt volt egy előkelő szeretője, fiatal és csinos ifjú, de
annak rokonai lebeszélték a vagyontalan lányról, a viszony - ha ugyan
egyáltalán az volt - véget ért, mielőtt még igazán kibontakozhatott volna.
Úgy tudták akkoriban, hogy voltak más szeretői is, de azt nem tudhatjuk,
hogy ezek bármelyikében is eljutottak volna a fiatalok a szexuális
közeledésig. Azokban az időkben ez azért messze nem olyan gyorsan ment,
mint manapság.
Nekünk, magyaroknak kellemetlen időszak volt ez. A mohácsi csatavesztés
időpontjában 1526-ban - amikor Európa keleti végein a török tört előre - a
kontinens nyugati felén és különösen a szigetországban az volt a legnagyobb
téma, hogy a király szerelmi lázba esett. 1526 farsangján Henrik teljesen
belebolondult egy jelentéktelen udvarhölgyecskébe, akit Anna Boleyn-nek
hívtak.
Henrik akkor múlott harmincöt éves, meghízott és bár még akkor is egy
atléta külsejét viselte, látszott, túl sokat eszik és iszik, kezd lelassulni. A haja
hullott, már szinte kopasz volt, persze a kor előkelőinek szokásai szerint
parókát hordott. Mivel kora ifjúságától egyszemélyben uralta Angliát, hát
már úgy vélte, senki sem mondhat neki ellent. Már ott tartott, ahol a korábbi
és későbbi diktátorok: minden ötletét kivitelezhetőnek vélte, csak parancsolt
és teljesítést várt. Ha pedig valaki szembefordult vele, vagy akár csak nem
teljesítette utasítását, azzal véresen leszámolt.
Arra viszont senki sem számított, ami ekkor történt - Henrik király
szerelmes lett Annába. Úgy viselkedett, mint egy gimnazista, irult-pirult a
lány közelében, sajátkezüleg fabrikált szerelmes verseket és olyan erotikusan
fűtött leveleket írt neki, ha Anna a királynéval távol volt az udvartól - hogy
azokat sokan ma is megirigyelhetnék.
Márpedig a lány egyre gyakrabban került tőle távol - ugyanis a spanyol
Katalinnak hamar besúgták, mi zajlik a háta mögött és különféle feladatokkal
küldte el Annát. Mivel mindketten folyékonyan beszéltek és írtak franciául -
ami nem volt általános az udvarnál - a király és Anna hát ezen a „titkos
tolvajnyelven” folytatták szerelmi levelezésüket.
Mindenesetre nem tudtak azonnal közelebb kerülni egymáshoz. Talán
nem is akartak? Nem siették el a dolgot? Tény, hogy több mint egy évig
kellett várniuk, míg végre áttörték a gátakat és - hogy költőien fogalmazzunk,
különösen azon kor stílusában - végre „leszakíthatták a rózsákat”, „egymáséi
lehettek”.
Ma már nehéz lenne megállapítani, vajon nem Anna intézte így a dolgot?
Addig kellette magát Henrik előtt, míg a király beleszeretett, utána meg jó
ideig hagyta magát kérlelni, hogy annál jobban magához láncolja a férfit?
Nem csodálkozhatnánk, bizony, ha ez kiderülne.
Ugyanakkor tény az is, hogy Katalin nem volt képes életerős fiút szülni a
királynak. Henriken már akkor kezdett elhatalmasodni az a későbbi vágy -
nevezhetjük mániának is! - amely miatt aztán rengeteg nővel állt össze, hogy
végre valamelyik szüljön neki egy törvényes fiút, a trónörököst. Nem kis
részben ezért lett hat felesége…
Nos, 1527 táján Henrik meg volt győződve, hogy majd Anna Boleyn szül
neki egy fiút. Mint minden diktátor, őt sem érdekelte különösebben, hogy a
lányt nem veheti csak úgy feleségül - hiszen van már egy felesége! Akit pápai
áldással vett magához, akinek erős családja és egy nagyhatalom áll a háta
mögött.
Nem célunk ebben a könyvben sem Henrik politikai cselekedeteivel, sem
magánéletével foglalkozni. Próbálunk inkább Annára és kettejük viszonyára
összpontosítani. Henriknek elég sok fricskát kellett elviselnie, míg felfogta
végre: vannak azért olyan szabályok és törvények, amelyeket ő sem léphet át.
Vagy legalábbis - sokba fog ez neki kerülni…
Mellesleg a negyvenhez közeledett, ami akkoriban szép férfikornak
számított, és még mindig nem volt fia. Egy mániákus makacsságával fejébe
vette, hogy ez a lány - és nem más! - fog neki fiút szülni.
Ahhoz, hogy egy másik nő törvényes trónörököst szülhessen a királynak,
Henriknek valahogyan - bárhogyan! - meg kellett szüntetni az akkor éppen
aktuális házasságát. A válás, mint olyan nem jött szóba, Henrik a következő
évek vallási, jogi, politikai stb. csatározásaiban azt akarta elérni, hogy
Aragóniai Katalinnal kötött házasságát elejétől fogva semmisnek ismerjék el
az illetékes hatóságok. Bár ma abszurdnak tűnhet számunkra, de az volt az
igazság: Henrik be akarta bizonyítani, hogy ő soha nem is volt házas! Tehát
mint afféle legényember állt volna az oltár elé - Annával. Akibe csakugyan
szerelmes volt.
Csak azt nem tudhatjuk teljes bizonyossággal - vajon Anna is szerette-e a
királyt? Lehet, csak a harc izgatta: hogy szembeszállhat az „öreg” királynéval?
Vagy, hogy az ő fia lesz Anglia következő királya?
Ezért nincs kizárva, hogy az utókor igazságtalan Annával szemben.
Egyeseket megindít későbbi sorsa, mások viszont egy számító némbernek
vélik, aki addig nyüzsgött, míg bejutott Henrik ágyába, aztán kitúrta onnan a
törvényes királynőt is.
Mindenesetre Henrik hajlandó volt szembeszállni a kor legnagyobb
hatalmával, a spanyol birodalommal is, amely persze a házassági-válási
vitában egyértelműen a spanyol Katalint támogatta és különféle szankciókkal
fenyegette Angliát. Sokan az országon beül is féltek attól, hogy
szembekerülnek a nagy birodalommal - csak azért, mert Henrik a fejébe
vette, hogy Anna Boleyntől akar törvényes gyereket!
Henrik még arra sem számíttatott, hogy a pápa majd melléje áll. Anglia
akkoriban kies és jelentéktelen, erőtlen ország volt Európa szélén – míg a
spanyolok már egy több világrészre kiterjedő, abszolút katolikus birodalmat
uraltak. Amely persze sokkal fontosabb volt a mindenkori pápának, mint
Henrik és az ő kicsiny országa.
Anna sok jel szerint tudatosan vállalta a játszmát, el-eljátszott a király
érzékeivel és addig „cukkolta” őt, míg az mindenre hajlandó lett érte. És
persze - ne feledjük - a gyermekért. Ez akkortól lett a király sajátos fixa
ideája.
Nem megyünk bele annak a hosszú, éveken át tartó harcnak a leírásába.
Maradjunk csak Annánál, aki ugyan nem volt szűz, de ügyes módszerekkel
tudta Henriket magához láncolni. Tisztában volt vele, hogy a királynak most
nincs egyéb szexuális kapcsolata, csak ő, és erre féltékenyen vigyázott is. Az
ágyban holmi francia praktikákkal (állítólag) szinte megbolondította
Henriket, aki az idő múlásával egyre inkább kitartott mellette. Minél
nehezebbnek bizonyult a válás (illetve előző házasságának érvénytelenítése),
annál inkább megmakacsolta magát. Az udvarnál jószerével senki sem értette,
miért ragaszkodik hozzá annyira? Hiszen mint írtuk, Anna nem volt egy
világraszóló szépség, sőt.
De Henriknek csak ő kellett… talán, mint szülőanya, és nem is annyira
kizárólag, mint szerető?
Azt beszélték akkoriban az udvarnál. Anna ismervén a király gyengéit,
ügyesen elhitette vele, hogy éppen ő az, aki méltó fiút fog neki szülni, amint
erre alkalma nyílik. Henrik persze már jóval korábban teherbe ejthette volna
a lányt, ámde ha az annyira várt fiú nem Anglia akkori törvényes
királynőjétől születik meg, éppen olyan fattyú lesz, mint a többiek (voltak
ilyenek az udvarban). Tehát addig kellett harcolnia a királynak, míg a
pápával, fél Európával és saját lakossága egy részével szemben is
érvényesíthette akaratát. Mint tudjuk, ez végül is egy új egyház és (részben)
másik vallás létrehozásával sikerült csak neki. Ami igen sokat rontott Anglia
helyzetén a világban.
De Henriket nem lehetett megállítani. Pontosan máig nem sejthető, mivel
bolondította őt meg Anna - vagy, hogy egyáltalán ez történt-e? Tény, hogy a
férfi nemesemberhez, lovaghoz (amelynek tartotta magát) méltatlan módon
viselkedett. Össze-vissza hazudozott spanyol nejének, miután előzőleg sokáig
tagadta is az Anna-ügyet. Még később azt sem túl gyorsan közölte vele, hogy
félre akarja őt állítani - Katalinnak ezt udvaroncai, hűséges emberei súgták
meg.
De hát a mi történetünk Annáról szól. Akinek nevét közölni kellett
Rómával is. Valamilyen, ma már érthetetlen vallásjogi procedúra
megkövetelte ezt. Így hát Henrik többé nyilvánosan sem tagadhatta, kinek
szánja a megüresedő királynői trónt, ki teszi majd fejére Anglia királynőjének
koronáját?
Mindez persze igen lassan történt. Hónapok teltek el egy-egy hivatalos
levélváltás között, az események a maguk középkori tempójában zajlottak.
Mindenesetre Boleynék már erősen készülődtek a sajátos „hatalomátvételre”,
rangokért, posztokért és birtokokért kuncsorogtak Henriknél. Közben
felkészítették Annát is. Megtanították a királynői viselkedésre és egyéb, csak
a trónon szükséges dolgokra. Miközben még a spanyol Katalin ült azon a tró-
non…
A nép nagyobb része nem rajongott Annáért, inkább Katalin mellett állt, az
urak is hasonlóképpen. A pápa ugyan elrendelte, hogy vizsgálják felül Katalin
és Henrik házasságát, de ez persze még semmit sem jelentett. Henrik és
szerelmese mindenesetre már ettől is oly (vakon) boldogok lettek, hogy
kitűzték az esküvőjük dátumát is!
Nem feladatunk itt részletesen papírra vetni, milyen hosszú és bonyolult
harcot kellett megvívnia Henriknek azért, hogy végül is ezer veszedelmen és
akadályon keresztül vigye akaratát. Minderről sokat olvashatnak a VIII.
Henrik (magán)életéről szóló könyvekben csakúgy, mint korabeli és későbbi
történelmi-politikai művekben. Mindenesetre könnyű elképzelni, hogy nem
voltak békések ezek az évek a greenwichi királyi kastélyban, hiszen egyazon
fedél alatt élt a háromszög: a férj, a (még) törvényes feleség és a szerető. A két
hölgy ráadásul napközben is együtt volt, hiszen Boleyn Anna éppen Katalin
udvarhölgye lévén, napközben annak parancsait kellett teljesítenie! El-
elkártyázgattak olykor órák hosszat, ők ketten. Fogcsikorgatva, magukra
erőltetett méltósággal, hiszen mások előtt játszaniuk kellett a szerepeiket.
Éjszaka aztán Anna a király ágyasházában hált, majdnem mindig. Legalábbis
gyakran.
Mindenesetre Henrik akkoriban két, folyton panaszkodó nő között
őrlődött. Azért ő is megtett mindent, hogy leendő feleségét egyre feljebb
emelje. Címeket, birtokokat adományozott neki, hamarosan „Lady” lett,
vagyis a férfiaknak adományozott Lord rang megfelelőjét kapta. Az udvari
vacsorákon mind előbbre került, már majdhogynem megelőzte Katalint is.
Aki egyre ritkábban vett részt az efféle sajátos mulatságokon. Amit Anna
akkoriban megkívánt, legyen az protekció a rokonainak, drágakövek, kelmék,
ruhák, aranyak, bundák - azt Henrik az államkincstárból kifizette és még
örült is, hogy az ő drága Annája méltóztatott mindezt elfogadni.
Mivel a pápa éveken át nem döntött, ez az állapot szinte megkövesedett és
így maradt! Henrik dühöngött és fenyegetőzött, a pápa - mint általában a
Vatikán az elmúlt másfél ezer évben - most sem kapkodta el a dolgokat. Nem
döntött. Henrik előző, mindenki szerint törvényes házassága ekkor már több
mint húsz éve tartott, sajátos „jegyessége” Annával pedig szintén kezdett
évekre kinyúlni. És mikor szüli meg neki Anna az annyira áhított fiú
trónörököst?
Aztán Katalint eltávolították Londonból, évekig különféle vidéki
kastélyokban volt kénytelen élni, míg a király és Anna élték világukat - ámde
fiút nem volt szabad szülnie a szeretőnek („ágyasnak”), mert az még
törvénytelen lett volna.
Ettől függetlenül végül is oly sokat éltek együtt, hogy 1532 végén Anna
minden óvó intézkedése ellenére is teherbe esett. Erre Henrik titokban
feleségül vette őt, vagyis a katolikus egyház jogértelmezése szerint bigámiát
követett el. A pápa persze (hónapokkal később, amikor a hír megérkezett
Rómába) érvénytelennek tartotta ezt a házasságot és sietett közölni: a belőle
születő gyermekek fattyak lesznek. A későbbi Angliai Erzsébet királynő -
mert ő fejlődött ekkor Boleyn Anna méhében - sok akadállyal találkozott
emiatt.
Azt sokan Anna „melléfogásának” vették, hogy nem fiút szült Henriknek.
Mivel a király a maga módján már törvényesítette ezt a házasságot, a belőle
születő gyermek is törvényes volt, vagy annak lehetett nevezni. De hát lány
született.
Anna nagyon jól tudta, mekkora a kockázat. Veszélyes játékba kezdett,
ahol az első csatát elvesztette. „Csak” lányt szült, és mi lesz, ha a király
érdeklődése elfordul tőle? Ha jön majd egy másik, még nála is fiatalabb és
csinosabb szerető, akinek Henrik egy gyenge pillanatában házasságot ígér?
Mindezt úgy képzeljük el, hogy éveken keresztül tartott ez a „meccs” és
minden napra jutott valamilyen intrika. Egyesek a saját pecsenyéjüket
sütögették, mások igyekeztek összeugrasztani Henriket, Katalint, Annát, vagy
éppenséggel Máriát, Henrik már felnőtt lányát. No és a pápát, a spanyol
királyt, és akiket csak lehetett…
Henrik megmakacsolta magát - csak Anna kell neki és senki más! Anna
már a felesége! Az állami hivatalnokokat feleskette Annára is, mint Anglia új
királynőjére. Akik ezt megtagadták - köztük neves és magas állású személyek
is voltak - azokat lefejeztette. Aztán hadjáratot kezdett a katolikus egyház
ellen, irtotta a papokat. Elkobozta az egyházi vagyont, szétzavarta a
szerzetesrendeket, elfoglalta a kolostorokat. Mindezt egy nőért -
helyesebben: a remélt fiú trónörökösért tette.
Anna akkor már teljesen úgy élt és viselkedett, mintha valóban Anglia
királynője lenne. A maga, a környezete és legfőképpen a király véleménye
szerint valóban az is volt! Jótékonykodott, művészeket tartott udvarában,
palotákat építtetett Henrikkel közösen. Rettenetesen hiú nő volt, becsvágya
sem kicsi - étvágya pedig egyre csak nőtt.
Mire végre Anna úgy érezhette, hogy elérte célját és beférkőzött Anglia
legmagasabb köreibe és királynő lett - nyugtalanító jelek kezdtek szaporodni.
Henrik más nőkre is fel-felfigyelt, napirenden voltak kisebb kiruccanásai eme
hölgyek irányába. Ugyanakkor a szexuális életük romlott, Anna nemegyszer
bizalmas környezetben már emlegette is, hogy a mind kövérebb, tohonyább,
pocakosabb Henrik nem képes „eleget tenni férji kötelezettségeinek”.
Pedig más jelek meg nem erre utaltak. 1534-től kezdve Henriknek már
voltak más szeretői is, nem csupán Anna. Aki persze előlépett a feleségek
közé, ezzel aztán tudtán kívül ő is belépett a megcsalható és megcsalandó
feleségek klubjába. Henriknél már csak így mentek a dolgok.
Nagyon elégedetlen és nyugtalan lett Anna, amikor bebizonyosodott, hogy
az egyik ilyen vetélytársa nem más, mint unokatestvére, Jane Seymour, aki
szintén bekerült valahogyan Henrik ágyába. Azt kell mondanunk, hogy Anna
jól látta előre a jövőt. Felbukkant hát az a névtelen csinos kis hölgy, aki
ugyanazt a pályát futotta be, mint ő maga. Udvarhölgy volt, aztán egy napon
megakadt rajta a király szeme, és… innentől már ismerős a történet,
különösen annak Henrik-féle „kiadása”.
Anna rosszul tette, hogy ekkor botrányt kavart. Hatalmas veszekedéseket
rendezett a királynak - de nyilvánosan is! Talán így akarta őt színvallásra
késztetni - és persze arra, hogy hagyjon fel a más nőkkel folytatott szerelmi
kalandokkal és maradjon meg mellette, hiszen most már ő, Anna az egyetlen
hitves, Anglia királynője!
Kezdte látni, hogy nagy erők működnek az udvarban, amelyek Henriket el
akarják tőle távolítani. Ezek egy része Katalint akarta visszahozni a trónra, a
másik csapat pedig már Jane Seymourban látta a következő királynőt. Ismét
mások pedig egyszerűen gyűlölték a beképzelt és nagyratörő Annát, ezért
tettek meg mindent - ellene.
Ezenközben Henrik negyvenöt éves lett, majd több, és legalább tíz évvel
idősebbnek nézett ki. Teste egyre inkább deformálódott, már rettentően
kövér és gusztustalan volt. Bár mindig igen szép ruhákat hordott. Anna meg
egyenesen csúnyának tűnik azon a néhány rajzon és festményen, amelyek
állítólag őt ábrázolják. A rossz nyelvek szerint már huszonöt évesen pont
olyan csúnya és öreges volt, mint a spanyol Katalin közel az ötvenhez…
Miközben Anna próbált elűzni a királyi udvarból minden fiatal, csinos nőt
- azonközben azért arról sem feledkezett meg, hogy végre megszülje
Henriknek az annyira várt fiút. Hamarosan ismét teherbe esett, de az a
gyermek holtan jött a világra.
Ez lehetett az a pont, ahol Henrik megint csak elgondolkozott. Szüksége
van neki egyáltalán erre az Annára? Amíg a neje terhes volt, megint kirúgott
a hámból, balra-jobbra lefeküdt néhány másik nővel. Anna ekkor sem adta
fel - meg kell hagyni, makacs teremtés volt. Ezen kívül mindinkább sejtette:
csak akkor nem eshet ki a király kegyeiből, ha csakugyan megszüli azt a
fiúgyermeket. Utána szabadon élhet, már Henrikkel sem kell majd ágyba
bújnia, viszont élete biztonságban lesz és vagyonos asszonyként, mint
nemzetsége, családja büszkesége vonulhat valamiféle jól megérdemelt
„nyugdíjba”.
Anna hát harmadszor is teherbe esett. Míg ez zajlott, Katalin meghalt.
Vagyis most már minden egyéb akadály is elhárult - mindazok, akik az
udvarban, bel- és külföldön a spanyol feleséget pártolták, kénytelenek voltak
feladni a küzdelmet. Hiszén Henrik most már minden törvény szerint Annát
tekinthette egyetlen törvényes feleségének. No és ha csakugyan egy kisfiú
lapul egyre gömbölyödő pocakjában? - örvendezett a király. Nem csoda, hogy
Katalin halálának hírére majdhogynem nemzeti örömünnepet rendeltek el.
Mindenesetre a királyi udvar nagy pompával meg is ülte ezt az ünnepet.
Anna lecsapott Katalin ruháira, ékszereire, mindent megkaparintott
magának. Még nem igazán sejtette a veszélyt, amit rokona Jane Seymour
jelentett számára.
Anna gyermekét 1536 nyarára várták. Ám még tavasszal elvetélt. Igaz
viszont, hogy a holtan világra jött magzat fiú lett volna - de ez senkit sem
vigasztalt. Mondanunk sem kell, hogy Annát megrázta ez a halál, hiszen már
sejthette, hogy eltűnt az esélye, talán az utolsó… Henriket is megviselte a
dolog. Már azt hitte, maga az Isten ellenzi, hogy neki valaha is, bárkitől,
fiúgyermeke szülessen!
Jane Seymour is huszonöt-huszonhat éves lehetett ekkor, és ő sem volt
szép. Kísértetiesen egyeztek a dolgok. Mire Anna megsejtette a veszélyt, késő
volt. Henrik megüzente, nem akar vele többé találkozni, szerelemről szó sem
volt. De mi lesz a királynői címmel és a házasságukkal?
Azt kell mondanunk - az akkori források mind egyetértenek ezzel - hogy
Henrik már akkor eldöntötte: Jane Seymour lesz a következő felesége. Ő már
csak ilyen volt - az egyik még el sem ment, ő már a következő helyét ké-
szítette elő. És a legtöbbször nem is titkolta ebbéli szándékát.
Annának régebben voltak botrányai, voltak szerelmi ügyei is. Jane ehhez
képest szelíd teremtés volt, erényes, aki még ebben a korban is szűz maradt,
soha senki csábításának nem engedett - okunk van feltételezni, hogy többek
között ez a szüzesség és szűzies magatartás volt az, ami hatott a királyra.
Vannak jelek, amelyek arra utalnak: látva a király érdeklődését, a
Seymour-család csak lekoppintotta azt a módszert, amellyel, évekkel
korábban a Boleynek „megcsinálták” Annát. Vagyis ugyanúgy tolták őt
előtérbe, és Henrik ráharapott a csalira.
 Ami persze egy csöppet sem vigasztalta Annát. Hamarosan észre kellett
vennie, hogy Jane-ből vetélytársat csináltak és az ő összes ellensége a
Seymourok képzelt zászlaja alatt gyülekezik.
Talán az ő helyében mi is pánikba estünk volna. Márpedig a kapkodás
ilyenkor nem szülhet jó megoldást.
Az sem szolgálta Anna javát, hogy mind többen kezdték őt utálni,
függetlenül az eseményektől. Vallási okokból, és befolyását csökkentendő is
lázadoztak uralma, egyre csökkenő hatalma ellen. Már mind többen
duruzsolták Henrik fülébe azt, amit a király amúgy is mind szívesebben
hallgatott: hogy váltson feleséget: Anna bizonyos értelemben elhasználódott,
és nem is fog neki már fiút szülni, átkozott az öle, beteg a vére. Nem alkalmas
arra, hogy trónörököst szüljön, ergo nem alkalmas arra sem, hogy feleség és
Anglia királynéja legyen.
Ismétlem, a dolgok kísérteties pontossággal ismétlődtek. Főleg azért, mert
Henrik nem volt túlságosan találékony, elmés, inkább a már egyszer
kitaposott ösvényen haladt. Most Anna volt a nem szeretett felesége, ő
közben pedig érzelmes szerelmes leveleket írogatott Jane-nek és azon
mesterkedett, hogyan szabaduljon meg a feleségétől. Aki a harmadik
kétségbeesett gyermekszülési kísérlet után kénytelen volt feladni a játszmát.
Azt senki sem értette, mi volt olyan vonzó Jane-ban, ami miatt Henrik
képes volt ismét felrúgni mindent? Csak a fiúgyermek utáni, már-már eszelős
vágy irányította lépteit, gondolatait - tetteit? Vagy más volt a dologban?
Tény, hogy a csúnya Jane addig nem akarta odaadni magát neki, míg el nem
veszi feleségül. Az erényes lány számára az másképpen nem is történhetett
meg. Különösen azért, mert a Seymour-párt folyton arra bíztatta, így tegyen.
Ne engedjen Henrik rábeszélésének! Ekkor van esély rá, hogy a király
feleségül veszi őt. Az udvaroncok, főurak persze jól ismerték már Henriket és
biztosra mentek.
Amikor Anna megtudta, hogy Jane-t már beköltöztették a királyi
lakosztályba, hogy Henrik mindig közel lehessen hozzá - sejtette, a következő
lépés az ő eltávolítása lesz. De még mindig abban bizakodott, hogy úgy jár,
mint elődje, Katalin. A spanyol királynénak ugyanis meghagyták az életét,
élhetett ugyan, persze távol az udvartól és befolyás nélkül.
Az nem jutott eszébe, hogy Katalinnak igen hatalmas rokonsága volt,
hiszen mögötte állt a nagyhatalom, Spanyolország. Igaz, ez nem védte meg őt
a szégyenteljes eseményektől - de Henriknek eszébe sem juthatott, hogy
kivégzés útján szabaduljon meg tőle.
De ki védelmezte volna meg Boleyn Annát?
 Végül valahol a király és szűkebb környezete, a bizalmas tanácsadók
belátták: a nép sem kedveli Annát, milliók szemét szúrta a sok flanc, a pénz
esztelen költése, amit Anna művelt addig (és persze Henrik is vele együtt, de
erről a tanácsos urak tapintatosan hallgattak). Végül is Henrik elhatározta,
hogy egy hamis pert akasztat Anna nyakába. A végén pedig halálra ítélik őt
és kivégzik - ezzel megoldódik a problémája. Mármint Henriké.
Anna nem sejtette, hogy ilyesmire ragadtatja magát a király, a férje. Aki
néhány évvel ezelőtt még szerelmes leveleket körmölt hozzá és az egész
világon őt tartotta a legfontosabbnak. Anna annyira fontos volt számára,
hogy miatta elűzte feleségét, akivel két évtizedet töltött együtt, a befolyásos
spanyolok rokonát, aki miatta még a pápával is tengelyt akasztott és egy új
egyházat hozott létre…
Nem csodálhatjuk, hogy Anna nem is akarta elhinni, mi készül. De
hamarosan meg kellett tudnia. Nem hitte volna, hogy ilyen aljas módszert
eszelnek ki ellene. A koncepciós perek pedig akkoriban másutt is divatban
voltak. Egyes itáliai városállamokban, vagy éppenséggel keleten, az oroszok
államában is. Henrik tehát nem tekinthető a módszer kitalálójának - annál
inkább lelkes alkalmazójának.
Mindenesetre kiszemelt Anna környezetében egy fiatalembert, akivel -
hogy mai kifejezéssel éljünk – szakmai okokból sokszor kellett találkoznia az
udvarban, a szűkebb környezetéhez tartozott.
A fiatal férfi zenész volt, ráadásul külföldről vándorol: be munkát keresve.
Sok szempontból alkalmas volt hát erre a szerepre. Nem volt angol, nem
voltak itt rokonai, senki sem állt ki a védelmében. Nem volt nemes ember,
tehát még a nemesség sem látott semmi törvénysértőt abban, hogy az illetőt
letartóztatták.
Mondanunk sem kell, hogy a fiatalembernek semmi köze sem volt
Annához, szexuálisan soha nem közeledet, hozzá és Annának sem voltak vele
ilyen szándékai, tán még gondolatai sem.
De mit számított mindez? Ha egyszer a király elrendelte, hogy ez az ember
volt Anna szeretője, akivel a királyné megcsalta a királyt, akkor ezt kellett
elfogadniuk, és punktum!
Hogy milyen módszerekkel érték el a beismerő vallomást, az semmiben
sem különbözött a huszadik század: kommunista koncepciós perek
brutalitásától. A kínzókamrákban oldották meg Henrik házassági gondjait a
mindig szolgálatkész urak, szolgák, és a bírák sem maradtak el mögöttük a
lázas talpnyalásban.
 Nem csoda tehát, hogy a szerencsétlen férfi hamarosan aláírta „vallomását”,
miszerint ő igenis többször, sőt „nagyon sokszor” szeretkezett Anna
királynéval és ez által a házasságtörésen kívül felségsértést is elkövetett.
Hiszen az akkori jogrend szerint, aki bármilyen módon is megsértette a
királyi tulajdont, azt általában halállal büntették. Ez egyaránt vonatkozott a
vadorzóra, aki a királyi erőben ejtett el egyetlen nyulat és ezért kivégezhették
- vagy azt, aki királyi birtokot háborított, vett el magának. De azt is, aki kezet
emelt a király rokonaira, vagy éppenséggel megerőszakolta volna a feleségét.
Nos, ezt a paragrafust alkalmazták itt. De alighanem az volt a jelszavuk,
hogy „ha lúd, legyen kövér” és nem csak egyetlen szeretőt találtak ki
Annának, hanem többet. És ha már itt tartottak, hát miért ne vádolták volna
meg Annát valami mással is? Például a vérfertőzéssel…
Hogy ez kinek az agyában termett, ma már nehezen nyomozható ki, vagy
éppen sehogyan sem. Tény, hogy mivel Henriknek amúgy is elege volt a
Boleyn-családból - talán a lelke mélyén őket okolta, hogy rásózták a lányt,
akivel annyi baja lett később - hát rájuk is haragudott. Nem vette észre, hogy
most ugyanazt művelik vele a Seymourok. Mindenképpen belekeverték hát
Anna fivérét is, mondván, az is a szeretője volt… a dolog meglehetősen
abszurdnak tűnt még a korabeli királyi udvart ismerők számára is. Tanúsítják
ezt egynémely fennmaradt Vélemények, levelek. Pedig akkoriban sem volt
tanácsos ilyesmiket leírni, elküldeni vagy otthon őrizgetni. Ennek is
köszönhető, hogy Henrik korából azért nem olyan sok bíráló megjegyzés,
kellemetlen történet vagy más, Henrikre nézve negatív esemény híre maradt
fenn. Persze bőven elég annyi is, amennyit mégis ismerünk. Az sem volt
kevés.
De Henriknek még ez sem volt elég. Ahogyan a huszadik századi nagy
koncepciós perekben - itt is éppen az volt a pszichológiai cél, hogy akár a
legabszurdabb vádat is el akarták hitetni a nagyközönséggel. Mondhatjuk a
közvéleménnyel, bár éppen elmúlt századunkban az efféle pereket
diktatúrákban rendezték, ott pedig nem beszélhetünk közvéleményről.
Független közvéleményről és annak megnyilvánulási módjairól, például
független tájékoztatásról, médiáról semmiképpen.
Nos, Henrik korában kevesen tudtak írni és olvasni. A nép túlnyomó része
számára az események híre szájról szájra terjedt, akár a népmesék vagy
mondák. Henrik ugyan megpróbálta felvenni a harcot ezzel a szemlélettel.
Amikor viszonya még felhőtlen volt Annával, hallotta, hogy „odalent”, a nép
körében a legvadabb pletykák keringenek arról, Anna mennyi pénzt fogyaszt,
és hogyan dőzsöl, költekezik. Hogy mennyire népszerűtlen kedves asszonya,
akit olyan nehezen szerzett meg magának.
Nos, akkor még Henrik Anna védelmében lépett fel sajátos pedagógiai
eszköztárral és egy korabeli „média” révén. Hírnököket alkalmazott, akik
egyszerűen fogalmazott királyi leiratokat, hirdetményeket olvastak fel
hangosan a nagyobb városok forgalmasabb pontjain. Így Londonban is
óránként el-elhangzott a magasról érkező dörgedelem - miszerint a nép csak
ne üljön fel az ostoba és igaztalan híreszteléseknek, mert Anna királynő
nagyon is jól gazdálkodik, jótékonykodik és ő királyi felségének szeretett
hitvese…
A pedagógia ebben az volt, hogy aki a tilalmak ellenére mégis ilyen
pletykákat terjesztett, azt a poroszlók elfogták, pellengérre állították.
Súlyosabb esetben megbotozták, kivágták a nyelvét, vagy egyenesen
kivégezték. Leginkább az akkoriban már létező, igen közkedvelt, és csak
Angliában gyakorolt módszerekkel - az élve kibelezéssel…
Sejthetjük, hogy ezek az épületes látványok sem nyomhatták el a nép
szavát.
Nos, fordult az idők kereke. Röpke pár év múlva éppen Henrik akarta, az ő
érdeke volt, hogy a közvélemény elfogadja az ő (hamis) verzióját. Hogy a nép
legszélesebb tömegei is elhiggyék: a felesége bizony ilyen-olyan repedtsarkú,
aki lefeküdt mindenkivel az udvarban, nem válogatott szolga és urak között,
hiszen lám, még a saját bátyjával is ágyba bújt a némber!
Hogy ennek a propagandának milyen sikere volt, csak sejthetjük.
„Odafönt” általában nem hitték és ma sem hiszik el, hogy „odalent” az
embereknek megvan a maguk józan esze és a nagy többség soha nem ül fel
vad pletykáknak, kitalált híreknek - bárki is terjessze azt bármilyen
magasságból. Így lehetett hát Londonban és szerte Angliában is.
Nagyon jellemző Henrikre, hogy adta elő mindezt Annának. Hát…
sehogyan! Amikor Anna szemébe kellett volna nézni és közölni vele:
„Kedvesem, vége a szerelemnek. Mivel nem szültél gyereket, megvádollak
sok mindennel, de a lényeg az, hogy nem lehetsz többé Anglia királynéja…”
Így tett? Dehogy! Pedig akkor talán még a brutálisabb megoldáshoz sem
kellett volna folyamodnia. Ha sikerül „bebizonyítania”, hogy Annával kötött
házassága is érvénytelen - például azért, mert az előző felesége még élt és
nem is vált el tőle, amikor Annát elvette - hát minden simábban mehetett
volna. Igazából nem is tudni, Henrik miért nem ezt a simább, egyszerűbb és
főleg gyorsabb módszert választotta?
 Hát nem merte Anna szemébe mondani, mit tervez. Sőt, nagyon gyáván és
sunyin viselkedett ez a „lovag” - merthogy egész életében afféle kissé elkésett,
ám mégis gáncs nélküli keresztes lovagnak tartotta magát. Amit akkor tett, az
enyhén szólva ellene szólt e hiedelmének.
Egy lovagi tornán ültek nézőként, Henrik és Anna. Egymás mellett a
gazdagon díszített székeken, vörös-arany palástban és ennek megfelelő
csillogó-villogó díszletben. Ahogyan az ott és akkor szokás volt. A középkor
még igazából nem is ért véget, vagy legalábbis az akkori emberek erről nem
tudtak. Ezt a korszakhatárt a későbbi korok történésze: vonták meg.
Az előre elrendezett forgatókönyv szerint a lovagi torna kellős közepén -
lent előttük a pályán páncélos-kopjás nemes urak ütköztek meg a korlát két
oldalán, ki az erősebb, ügyesebb, ki tudja a másikat kivetni a nyeregből…
Anna gondfelhős arccal ült, de azért azt nem sejtette volna, hogy ekkora
aljasság készül ellene. Javában zajlott a sajátos verseny nagy közönség előtt,
amikor egy úr közeledett Henrikhez és valamit súgott a fülébe.
Henrik ekkor felállt és pár szót szólott nejének:
- Váratlan eseményről kaptam hírt, kedvesem. Most el kell mennem - és
máris elhúzott, ahogyan csak a lábai vitték. A tribünön Anna magára maradt,
és ahogyan az illem kívánta, férjét helyettesítve végigülte a tornát. Nem is
sejtette, hogy Henriket ekkor látta utoljára…

Mellesleg Henrik nem először dobta be ezt a trükköt. Már annak idején
Katalinnal sem merte közölni a szándékait, a végleges döntését - amely oly
tragikus lett aztán Aragóniai Katalin számára. Ott egy vadászaton voltak
éppen együtt, amikor Henrik valami ürüggyel ellovagolt a sűrű erdőben -
talán azt hazudta: kapitális vadról hoztak hírt, amit egyedül neki szabad
elejtenie? - és Katalin még egy percig látta férjeura széles hátát, meg lova
farát - aztán annyit sem, soha többé nem kerülhetett eléje.
Nos, most Anna járt így. A „bűnösöket” a király elfogatta. Az udvarban és a
város, különböző pontjain szedték őket össze - kivéve persze a szerencsétlen
külföldi zenészt, aki ekkor már sejthette, milyen vég vár rá. Előbb csak a
férfiakat, az állítólagos szeretőit fogta le a királyi őrság (többen is voltak),
Annára csak pár nappal később került sor.
Mondani sem kell, hogy a dolognak percek alatt híre futott nem csak
Greenwichben (akkor ott székelt a királyi udvar), hanem London városában
is. A nép fürgébb fiai és lányai még láthatták is a Tower felé tartó menetet.
A Towernek igen rossz híre volt akkoriban. A Temze-parti erőd egyben az
állam legfőbb börtöne is volt. Már jó ideje ide zárták az összeesküvőket, vagy
akiket csak azzal vádoltak (mert koncepciós ötletekben már az előző királyok
sem szűkölködtek). Itt kaptak cellát a királlyal szembenálló főurak és
mindenki, aki az aktuális hatalom ellensége lett. Itt voltak a kínzókamrák és
nemegyszer itt ítélkezett a bíróság is. Ha titkokban kellett valakit kivégezni,
akkor erre is a Tower komor falai között kerítettek sort.
Így nem csoda, hogy az amúgy is zaklatott Annának akkor szállt el végleg
minden reménye, amikor a folyó partján haladó gyászos menet - ő és
letartóztatói, marcona és fegyveres őrzői - nem kanyarodtak el a város felé,
hanem a Tower felé fordultak. Ekkor, és csak ekkor hullott le Anna szeméről
a hályog.
Feljegyezték, hogy Anna a falakhoz közeledve hangosan sikoltozott, sőt
egyes források szerint el is ájult. A kapu elé érve magához tért, akkor meg
egyszer sikított és nevetett. Ma már tudható, hogy a megrázkódtatástól hisz-
tériás rohamot kapott. Megértette - meg kellett értenie - hogy ebből a
kelepcéből nem lesz kiút. Átkozta Henriket es önmagát is. Gyors
felemelkedésének most jött meg a böjtje. A bukás sokkal gyorsabb lesz - ezzel
is tisztában kellett lennie és azt hiszem, nem maradtak már kétségei.
Legfeljebb a meglehetősen irracionális remény.
Henrik tisztában volt vele, hogy bár Angliában vannak szokásjogok és
törvények, amelyeket majdnem mindenkivel betartatnak - ő maga törvényen
felül áll. Végtére is egy monarchia volt, ahol minden egyetlen ember
akaratától függ. És ha ez az ember - a király - törvénytelen lépésekre készül,
az államgépezetnek akkor is ki kell őt szolgálnia.
Így aztán nem voltak kétségei afelől, hogy ezt a játszmát is ő nyeri meg.
Csupán a módszert, a formát választotta meg, talán magától, talán némely
tanácsnokok sugalmazására. Henrik különben más, nem házassági esetekben
is azt vallotta, amit a többi király szerte Európában: aki szembeszegül a
hatalommal, azt el kell taposni. Aki pedig csak úgy simán, mondhatni
„spontán”, véletlenül került az útjába, azzal is e kell számolni, azt is el kell
onnan távolítani.
Ez volt az akkori uralkodók túlélési technikája!
Mindenesetre úgy tűnik, Henrik mindent el akart felejteni. Nem kell neki
egy életben lévő feleség akkor sem, ha az már nem az. Minek végigjátszani
ismét az érvénytelenítési procedúrát, még ha az most kétségtelenül
gyorsabban zajlana is le, mint az első esetben? Önmaga előtt is szépen meg
tudta ideologizálni saját tetteit (miként a legtöbb ember ma is teszi) hát a
trónörökös hiányával magyarázott mindent.
 Külön bejáratú saját mániáját államérdeknek állította be - amiben részben
ugyan igaza volt - de később ez kellemes ürügy lett arra, hogy aztán másokkal
is leszámoljon, mint majd látni fogjuk.
Ekkor viszont Boleyn Anna volt az ellenfele. Aki mellett senki sem emelt
szót, hiszen még a nő családja is tudta, milyen veszélyekkel járna. Anna
fivérét, aki jó képességű, értelmes és ügyes fiatalember volt, sem menthették
ki a hóhérok karmaiból. Jobb volt csöndben meghúzódni, a diktatúra
rémületes árnya mindenkire rávetült.
Aki veszélyben érezte magát, külföldre szökött - a Csatorna már akkor is
elég keskeny volt. Londonból pár óra alatt el lehetett oda érni váltott
lovakkal, aztán felülni egy kisebb hajóra és máris kivonni magukat az angol
király fennhatósága alól. A másik menekülési mód az volt, ha valaki sebesen
szedte a sátorfáját és meg sem állt a skót-angol határig, amit persze akkoriban
nem őriztek fegyveresen. Aki még inkább félt, az Skóciából áthajózhatott az
ír szigetre is, ott már - általában - nem fenyegette veszély. Ha csak Henrik
nem küldött utána bérgyilkosokat…
Más diktatúráktól és diktátoroktól eltérően itt maga a király is vallomást
tett az ügyben. Mint a koncepciós perek kiagyalói és végrehajtói, ő is
mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy mindenben megőrizzék a törvényesség
látszatát. Ezért ő is a bírák elé állt, mint érintett fél. Azt sem szégyellte, hogy
a felszarvazott, megcsalt férj szerepét kénytelen vállalni. Hiszen ez is része
volt a koncepciónak.
Amikor a parókás bírák - csöpögő tisztelettel és félelemmel - arról
merészelték faggatni a szintén (de hajhullását titkolandó) parókás uralkodót,
hogyan is történt házasságkötésük, vagyis miért vette el ezt a rettenetes
asszonyt
- Henrik kijelentette: Anna valószínűleg valamilyen varázsitallal vagy
egyéb praktikával vette őt rá a házasságra. Sőt, már eleve ezzel csalogatta őt
az ágyába! Valahogyan szó sem esett azokról a valóban szép és akkor nyilván
igaz szerelmes szavakról, amelyeket Henrik oly gyakorta írogatott Annának.
Akibe akkor bizony kétségtelenül szerelmes volt…
A bírák annyira elébe akartak menni Henrik akaratának, hogy meghallván
a fenti érvelést, gyorsan a vádhoz csaptak még egy pontot: attól kezdve Annát
boszorkánysággal is vádolták… mint tudjuk, azokban a századokban ez
igencsak kemény dolog volt. Az ilyen vádlottakat szerfölött ritkán mentették
fel, statisztikailag elsöprő többségük máglyán vagy más egyéb vérpadon
fejezte be az életét.
 Anna már ekkor tudta, tudnia kellett, hogy esélyei a minimálisnál is
kisebbre csökkentek.
A bírák, mint fentebb céloztunk rá, tisztában voltak uruk kívánságával.
Henrik most özvegy akart lenni, hát elő kellett készíteni a terepet egy ennek
megfelelő ítélet számára. Hiszen maga a király is tevőlegesen részt vett
felesége elítéltetésében, pedig egyáltalán nem kellett volna vállalnia ezt a
szerepet.
Ugyanakkor Henrik nem lett volna az, aki volt - ha nem használja ki az
alkalmat egyéb célokra is. Voltak neki az udvarban és a főurak között régebbi
ellenfelei is, akikkel addig nem számolt le. Most elérkezettnek látta az időt,
hogy ha már Annát összeesküvéssel is megvádolták, akkor a vádlottak számát
néhány neki „kedves” névvel szaporítsa. Meglehetősen abszurd dolog volt azt
hangoztatni, hogy a királyné és vérfertőző fivére, meg néhány más személy
azt tervezték, meggyilkolják Henriket - de hát sokan elhitték. Hiszen a
királyi udvarokban napirenden voltak az efféle események másutt is a
kontinensen és biztosan más, akkor még fel nem fedezett világrészekben is.
Minden diktátor joggal gondolhatja, hogy ellene szövetkeznek - éppen
azért, mert diktátor. Hogy sokszor viszont csupán kényszerképzet az egész,
hogy rémeket lát - az más kérdés. Tegyük hozzá viszont azt is, hogy gyakorta
bizony egyáltalán nem téved…
Nos, Henrik még „kinevezett” pár összeesküvőt, akiket szintén lefogtak és
a Towerbe hurcoltak. Megsütött még néhány pecsenyét az Anna-ügy
lángjainál, kiegyenlített egy-két régi, valós vagy vélt számlát. A szolgalelkű
bírák természetesen azt tették, amit a nagyhatalmú király parancsolt.
Ő pedig valósággal tobzódott az élet-halál kérdésekben.
A vád mind szélesebb körben csorgott lefelé, és egyre több áldozatot,
„vádlottat” és „bűnöst” érintett. Ez természetesen szintén Henrik műve és
akarata volt. Akárkit megvádolhattak, aki nem volt rokonszenves nemcsak a
királynak, de bárki másnak is az udvarban. Régi ellenszenvek és
érdekkülönbségek bukkantak fel és nyertek ilyen sajátos megoldást. Az
udvaroncok persze veszélyes játszmát űztek, hiszen ők is bevádolhattak mást
- de őket is bármikor az „összeesküvőkhöz” sorolhatta egyik-másik ellenségük
vagy vetélytársuk.
A következő napokban és hetekben minden úgy zajlott le, ahogyan
négyszáz évvel később a sztalini koncepciós perek előtt. A vád lassan, de
biztosan terjedt szét, ugyanakkor maga is szélesedett. Végül is hogyan állt a
dolog a greenwichi királyi kastélyban pár héttel Anna letartóztatása után?
Mit írtak a lassan formálódó vádiratban?
 Azzal kezdődött, hogy Anna és négy férfi egyre gyakrabban beszélgetett
arról, milyen jó is lenne megszabadulni Henriktől, annak uralmától. A
kezdetek során nem volt még szerelmi, testi kapcsolat Anna és nevezett
férfiak között - akik egyike, mint tudjuk, a bátyja volt. Hanem aztán a sok
intim együttlét szerelmi viszonyokba fordult és Anna idővel mind a négy
úrra kivetette hálóját…
A dolog abszurditása nem ijesztette el az illetékeseket. Henrik bizalmas
tanácsadói, akik a vádiratot fogalmazták és a pert előkészítették, talán maguk
is elrettentek időnként valamelyik vádpont megfogalmazásától -
mindazonáltal beírták a listára azt is. Talán csak a szemük rebbent kissé.
Annát ezenközben a Towerben tartották.
Nem egy barátságos épület, az biztos. Akkoriban pedig még ridegebb volt,
mint manapság. Ahol ma a megilletődött, mégis alapjában véve nyugodt és
vidám turisták neszeznek, járkálnak és fényképeznek, ott akkoriban a
rémület uralkodott. A helyiségek sötétek, nyirkosak, egészségtelenek voltak.
Minden fal előző szörnyű szenvedésekről árulkodott. A királynő ugyan nem
ablaktalan földalatti tömlöcbe került.
Itt morzsolgatta napjait. Túl azon, hogy egész nap semmi sem történt és
ezért rettenetesen unalmas lehetett az ilyen fogság - a vártorony szobájába
zárt, szolgáitól egy-két kivétellel megfosztott királyné a jövőjéért reszketett.
Helyesebben szólva, és ezt maga is tudta - az életéért rettegett. Nagy néha
szivárgott csak be valami hír. Lefizetett őrök, ki-kijáró szolgák hozták a
vadabbnál vadabb álhíreket, rémhíreket, pletykákat. És sohasem lehetett
tudni, melyik igaz és melyik nem…
Anna félt és ez a félelem lassan átitatta testét-lelkét. Ahányszor egy-egy
újabb lefogott áldozatról hallott - azokat is a Towerbe hozták, így hát előbb-
utóbb ő is tudomást szerzett róluk - annyiszor szörnyedt el. Hát mit képzel
Henrik? Meddig feszíti még a húrt? És azok a nyavalyások ott az udvarban -
minek hiszik magukat? Annát a leginkább az borzasztotta el, hogy ilyen
nagyot zuhant. Egyik nap még Anglia királynéja volt, akinek befolyása
hegyeket mozgatott meg. Ő volt az, akinek névbetűjét Henrikével együtt
vésték minden újonnan épülő palota falába, várak kapuja fölé. Az A és H
betűk összefonódva, együtt jelentek meg a templomok festett ablakain is. Ez
már valóságos szentségnek számított - hitte a fiatal nő.
Most meg kellett győződnie arról, hogy minden szentség lefokozható,
minden emlék eltörölhető. Sőt, a múlt is megváltoztatható - ami pedig a
koncepciós perek egyik kísérőjelensége, sőt igazi tartalma, nélkülözhetetlen
feltétele. Megváltozik az egykor szeretett férj emlékezete, elmúlik szerelme.
Az uralkodással járó gondok egy idő után felülkerekednek minden érzelmen
- már ha ilyen érzelmek egyáltalán vannak, voltak. Anna most úgy látta,
hogy az utolsó években Henriket csak egyetlen dolog érdekelte: a trónörökös
hiánya. És ez lehet bosszújának alapja, indoka is.
Ez a tudat azonban aligha vigasztalta a szerencsétlen nőt.
Rettenetes félelemben élte azokat a napokat. És persze reménykedett. Azt
remélte, hogy Henrik őt valahogyan kihagyja majd a perből és az ítéletből.
Abban bízott - mi mást tehetett volna? - hogy ha szóba is kerül valamilyen
összeesküvés, őt a király csak nem sorolja az összeesküvők közé? Még mindig
elődje, Katalin sorsa lebegett szeme előtt. Akinek ugyan nem volt könnyű
dolga, de végső soron afféle házi őrizetben, vidéki kastélyokban, szolgáktól
kiszolgálva élhetett. A pénz ugyan nem vetette fel, például azért sem, mert
Henrik és Anna kéjes örömmel kobozták el vagyonát, ékszereit, még ruhái
egy részét is.
De Katalin életben maradt, ily módon megúszta a pert is. Később
betegségben hunyt el, igaz, vagy ötven éves is volt már akkor.
Anna azonban még harminc sem volt, és élni akart. De egyre jobban
elrettent, amikor hallomásból értesülni kezdett egyes vádpontokról - hiszen
azokat hivatalosan még nem ismertették vele. Döbbenten kellett tapasztalnia,
hogy mennyi mindent tudnak róla, és mennyit vélnek tudni! Minden szó,
amit környezetével váltott, valahol feljegyzésre került. Minden korabeli
szóvirág, amit udvaroncok mondtak a szépségéről például - az most terhelő
adatként jelent meg ezeken a papírokon.
Ha valaki egykor a kor szokásainak megfelelően egy dalt énekelt a
királynéhoz, az most vádponttá lett - ha az énekeskedvű úr neve rákerült a
Henrik-sugallta vádlottlistára. Ha nem került rá, akkor senkit sem érdekelt,
mit mondott egy-két évvel korábban a királynénak.
Számos komolytalan, vidám félmondat, amit a királyné nyájasan váltott
egy-egy ilyen úrral valaha - és aminek akkor persze nem volt jelentősége -
most hirtelen a vádirat egyik bizonyító erejű állításává magasodott. Minden
romantikus hangulatú félmondat, ami elhangzott Anna szájából, most
hirtelen „titkos jelszó”, „értesítés” és „buzdító felhívás” lett a sajátos esemény,
a koncepciós per rendezőinek előadásában.
Már régen nem csupán a szerencsétlen összetört és megfélemlített külföldi
muzsikusról volt szó. Nem csak őt vádolták azzal, hogy Anna kegyeibe
férkőzött. Ahogyan sorba újabb és újabb nevek kerültek a vádlottak listájára,
úgy szaporodott az urak létszáma Anna ágyában - visszamenőleg. Az urakat
az összeesküvés mellett tehát azzal is megvádolták, hogy „előzetes és közös
megegyezés alapján” jutottak el a királyné ágyába. Ily módon tehát
felségsértést követtek el. De persze ennél fontosabb vád volt a hatalom elleni
összeesküvés és az az állítólagos szövetkezés, amelynek célja a király
meggyilkolása lett volna.
Anna feje felett összecsaptak a hullámok - ő azonban még mindig
reménykedett. Ha a bírákban nem is - de Henrikben. Még mindig hitte, hogy
férjében lapul valamilyen emberiesség, hogy Henrik végül - ha nem előbb,
hát az utolsó percben - megkegyelmez neki. Legalább neki! Kit érdekelnek az
urak? Azt már nem merte hinni, hogy fivére is megszabadul. Aki éppen olyan
ártatlan volt, mint ő.
El kell ismerni - Henrik és társai (voltaképpen ők voltak az igazi
összeesküvők, akik több ember élete ellen törtek) nagyon alaposan
megszervezték a pert és kitettek magukért,- ami a bíróság létszámát és tagjait
illeti.
Mert hát ez nem is történhetett másképpen. Abban a korban a vádlottak
„minősége” döntötte el a bíróság összetételét is. Ha kisnemeseket vagy
kalmárokat kellett elítélni, alacsonyabb rendű, mélyebbről származó bírák is
megtették. Ha udvari emberek, főnemesek fölött kellett ítélkezni, a bíróság
tagjai is legalább olyan magas származásúak voltak. Mert ne feledjük, a bírák
az esetek többségében nem hivatásos jogászok voltak, hanem idősebb férfiak,
akik némi jártasságot szereztek e téren. Vagy ha nem is voltak jártasak, a
hiányos tapasztalatot és kevéske tudást pótolta egy királyi kinevezés…
Ebben az esetben magát Anglia királynéját kellett elítéltetni, hát a bírák
sem lehettek akárkik. Régi szokás szerint főpapoknak éppen úgy kellett
ülniük a bírói padokban, mint főnemeseknek, mágnásoknak. Nők
természetesen nem kerülhettek közéjük, minden bíró férfi volt a
középkorban és még azután is sokáig - nem csupán Angliában.
Így viszont aligha tételezhető fel, hogy a nők speciális helyzete,
természete, törekvései és indokai mondottak volna valamit a bíráknak? A
legtöbbjük a nőket eleve nem vette még emberszámba sem.
És adott esetben ez alól a királyné sem volt kivétel. Ez az „adott eset” most
éppen itt volt előttük. Mivel maga a király, félelmetes uruk és parancsolójuk
fordult szembe feleségével, hát a királyné már nem ébresztett bennük
félelmet. Anna ez által senkivé vált, akit nyugodtan porig alázhattak és
halálra is ítélhettek. Mi több, a király, értésükre adta, hogy ez utóbbit várja el
tőlük.
És ezek a „bírák” lelkiismeretes hívei voltak Henriknek.
 Az sem zavarta, zavarhatta őket, hogy némelyik egyenesen Anna rokona
volt. Henrik nagy ravaszul őket is beválasztatta, hogy a pártatlanság látszatát
keltse. És ahogyan négyszáz évvel később a rettegett diktátor Sztalin sem
befolyásolta - látszólag! - a szovjet koncepciós perek bíráit, úgy Henrik is
ösztönösen úgy tett, mint aki távol tartja magát a pertől. Ahol persze azért
neki is vallomást kellett tennie, hiszen a legfőbb vádpontokban ő is érintett
volt. Mint „áldozat”, mint „célpont”, mint az események „szenvedő alanya”…
Természetesen eljött az a nap is, amikor Annának meg kellett jelennie a
bíróságon. A megjelenés kötelező volt, nem tagadhatta meg. Odavitték.
Egyszerű ruhában és ártatlan arccal állt a huszonkilenc éves asszony a terem
közepén. A bírák, az urak nem mindig mertek a szemébe nézni. Bár nyilván
olyanok is akadtak közöttük, akik nem ismervén kellőképpen az udvari
intrikák mechanizmusát, nem gyanakodtak ármányra. A legkevésbé sem
hitték volna el, hogy maga Henrik, a két-három évvel ezelőtt még boldog férj
akarja neje halálát.
De a többség bizony tudta és nem meggyőződésből, hanem érdekből
és/vagy félelemből követte a király titkos utasításait. Anna és öt társa
meglehetősen esélytelenül állt a bíróság (vagy „bíróság”…) előtt.
Anna normálisan viselkedett. Az odáig vezető úton, a Towerbe
hurcolásától eltelt hetek alatt volt ideje valamiféle taktikát választani. De
amúgy sem tehetett mást - egyszerű szavakkal tagadta a vádat, annak összes
pontját.
- Anna királyné, más férfiakkal megcsaltad-e férjedet, Henrik királyt? -
kérdezte végül dörgő hangon a vezető bíró.
- Nem. Sohasem csaltam meg az én uramat. Rajta kívül más férfi nem
érintette testemet.
- Beismered-e, hogy tervezted férjed, a király meggyilkolását vagy
orgyilkosok, összeesküvők, merénylők általi megöletését?
- Nem. Ennek sem szándéka, sem gondolata soha meg nem fordult a
fejemben.
Később vádlói kitaláltak egy újabb pontot is, erre vonatkozott a következő
kérdés:
- Anna királyné, tervezted-e Henrik urunk lányának, Máriának
megmérgezését?
- Sohasem tennék ilyent. Nem gondoltam rá és nem terveztem.
- Soha, senki életére nem törtél?
- Isten látja a lelkemet, hát nyugodtan állítom: nem törtem senki életére.
 Mai ésszel sejthető, hogy Anna addigra belátta: nem adnak lehetőséget
állításai bebizonyítására. És mint a koncepciós perekben később, úgy bizony
már akkor is így működtek a dolgok. Csak a vád „bizonyítékait” engedték a
bírák elé a rendezők, a védelem kénytelen volt néhány semmitmondó szóval,
hangzatos beszéddel megelégedni. A védelemnek nem lehettek tanúi vagy
más bizonyítékai. Ezzel azt is elérték, hogy az eléggé be nem avatott, még
netán habozó bírák is a vád mellé álljanak, a vádlottak bűnösségére
szavazzanak.
Anna fivérét az immár szokásos összeesküvésen kívül, egy másik, sajátos
dologgal is megvádolták. A rendezők kitalálták, hogy egyszer Anna és fivére
között lezajlott egy párbeszéd. Amelyet persze senki sem hallhatott, így re-
konstruálni is lehetetlen volt - ámde a bírák elfogadták, hogy az körülbelül
így történhetett és máris a vádpontok közé sorolták. A szerencsétlen Boleyn-
fivér és Anna tehát egyszer arról beszélgettek, hogy…
- Minden gyermekem, kit Henrik nemzett, meghalt.
- Akkor, kedves Anna, mástól kellene fiút szülnöd.
- És Henrik majd elhiszi, hogy az övé?
- Ha eleget szorgoskodik körülötted, kénytelen lesz elhinni. Mellesleg
magad is tudod, mennyire vágyik már egy fiúgyermekre, ki trónját majdan
örökölheti.
- Ezért elvakul és az idegen gyermeket is sajátjaként fogadja el?
- Méghozzá nagy örömmel.
- Most már csak apát kell találni a gyermeknek.
- Mivel idegent veszélyes lenne beavatni… itt vagyok én.
- Te a fivérem vagy!
- És a bizalmasod. Hisz ezt a titkot nem bízhatod egy idegenre. Ki tudja,
mikor jár el a szája? Mikor dönti halomba életünk palotáját egyetlen
meggondolatlan szóval? Vagy italozás után? Vagy halálfélelmében elkotyogja
egy gyóntató papnak, vagy bárki másnak? És ha később zsarolni kezd téged a
szörnyű titokkal? Vagy ország-világnak hirdetni kezdi, hogy Anglia jövendő
trónörököse voltaképpen az ő fia?
- Azt hiszem, bátyám, igazad van.
A bírák számára ez az állítólagos párbeszéd igen logikusnak tűnt. Azonnal
el is hitték és fejet hajtottak a büntetést követelő akarat előtt. No, hát persze!
Ha Anna ennyire ledér, ha képes még a saját fivérével is lefeküdni csak azért,
hogy becsapja, elárulja királyát és férjét, vagyis Angliát - akkor tőle minden
kitelik!
 Magával a váddal magyarázták és valószínűsítették a vádat, de ez nem tűnt
fel nekik. Aminthogy azt sem vette észre a korabeli tisztelt bíróság - és
Henrik sem, aki pedig kétségtelenül okos ember volt - hogy a két fő vádpont
ütközik. Mi több, logikai alapon kölcsönösen ki is zárják egymást.
Ugyanis mi értelme lett volna ilyen bonyolult módon létrehozni egy fiú
trónörököst Henrik számára - ha őt úgyis el akarták tenni láb alól? Méghozzá
hamarosan? Minek kísérleteztek volna a Boleynek a családon belüli, amúgy
köztudottan (már akkor is tudottan) igen kockázatos „rokonházassággal”, ha
Henriket heteken belül félre akarták állítani? Azt sejthették, hogy a kövér és
ellenszenves diktátor halála után úgysem az a csecsemő lesz a király (aki még
meg sem született, hanem valamelyik régi trónkövetelő család valamelyik
tagja teszi fejére a koronát - még az is lehet, hogy történelmileg-törvényileg
jogosan…).
Úgy Anna, mint fivére tagadták, hogy bármiben is bűnösök lennének. De a
koncepciós perek logikája szerint ennek nem volt a legkisebb jelentősége sem
és nem hathatta meg a bíróságot.
Amikor eljött az ítélethirdetés napja, tulajdonképpen senki sem
csodálkozott. A királlyal a háttérben a főúri bíróság Annát is, fivérét is halálra
ítélte. Természetesen másokat is, és mint tudjuk, azok is ártatlanok voltak.
Anna nyugodtan fogadta az ítéletet.
Talán azért, mert a per folyamán belátta: itt nem győzhet. Talán eljutott
hozzá Henrik egyik-másik, szélesebb körben tett kijelentése, miszerint neki
most csak egy vágya van: hogy özvegy legyen belőle. No és persze volt még
egy igencsak forró vágyakozása is: hogy feleségül vehesse Jane Seymourt…
Ezért kellett Annának vérpadra lépnie.
A bíróság ítélete ma egy kicsit szokatlanul hangzik, de akkor ez teljesen
normális, bevett dolog volt.
- Anna királynét megégetésre vagy lefejezésre ítéljük, kegyes Henrik
urunk döntése szerint.
Vagyis a szokásjog szerint ilyen magasállású személyek esetében a bíróság
adott egy lehetőséget a királynak - mérlegelje, szerinte melyik halálnem felel
meg leginkább a vádlott lelkületének, tettének, avagy hogy a király szeretné-
e nagyon megbecsteleníteni az elítéltet még halálában is, vagy sem?
Ennek akkor volt jelentősége. Anna állítólag csak attól rettegett, hogy
máglyára vetik - a tűzhalál kínjait iszonyatosnak tartotta. Szerencséjére
azonban a per folyamán a „boszorkányság” vádját Henrik már nem látta olyan
fontosnak, ezt nem erőltette. így is maradt elég vádpont, de végül is a „kegyes
király” inkább a lefejezés mellett döntött.
 Tavasz volt, 1536. május közepe. Tizenötödikén hirdették ki az ítéletet. És
azt Anna meglepő nyugalommal fogadta. Manapság a történészek hada így
utólag megegyezik abban, hogy addigra az asszony belátta: veszített. Számára
nem maradt más, mint hogy megőrizze arcát, látszólagos nyugalmát és ezzel
ébresszen tiszteletet a környezetében, és majdan a közönségben. Gyakori
törekvés ez az egykor magasállású halálraítéltek esetében.
Az „egykor magasállású” sajátos jelző vagy cím mindenképpen kijárt már
Annának. Ugyanis Henrik azt sem bírta elviselni, hogy Boleyn Anna valaha is
a felesége volt. És a már jól begyakorolt módszerhez folyamodott. Érdekes,
amit nem tudott - vagy nem akart? - elérni előzőleg, azt most minden
nehézség nélkül a szó szoros értelmében pár nap alatt elintézte:
érvénytelenítette Annával kötött házasságát!
Ha kezdettől ezen az úton jár, sok bajtól kímélte volna meg önmagát, időt
is nyer és Anna is életben maradhat: nem tudni, miért ekkor jutott eszébe a
dolog, vagy miért habozott ettől - korábban. Vagy csak most lett hirtelen
olyan fontos, amikor mintegy „megtudta”, hogy a bíróság halálra ítélte a
nejét? Eljátszotta a fájdalomtól őrjöngő férjet - ő, aki ekkor már javában
körmölte szerelmes leveleit Jane Seymourhoz?
Mint mondotta volt Henrik, „elveivel nem egyezett, hogy Anglia tényleges
királynőjét kivégezzék”. Ez ellen mást is tehetett volna, például nem ítélteti
őt halálra, vagy uralkodói jogával élve egyszerűen megkegyelmez neki és
száműzi valahová vidékre, egy jól őrzött várba.
De nem - ő Annát már holtan akarta látni, viszont elérte, hogy ne, mint
királynét, hanem mint egyszerű asszonyt végezzék ki.
Így aztán intézkedett. Az anglikán egyház érseke - akinek az új egyházi
szabályok értelmében éppen Henrik király volt a főnöke, lévén az anglikán
egyház mindenkori vezetője a mindenkori angol király (micsoda véletlen
egybeesés!) - azonnal engedelmeskedett. Így aztán az egyházi vezető egy
villámgyorsan hozott határozattal és visszamenőleges hatállyal kezdettől
érvénytelennek nyilvánította Henrik és Anna Boleyn házasságát .
Nem kell ahhoz jogilag képzett embernek lennünk, hogy felfogjuk az itt
rejtőző, újabb logikai csapdát. Ami voltaképpen már az abszurdumig
fokozható. Hiszen ha - az új helyzet az érvénytelenítés értelmében - Anna
nem volt Henrik felesége, akkor nem volt Anglia királynője sem. Ám ha nem
volt Henrik felesége - hogyan is csalhatta volna meg őt?
Ha pedig nem csalhatta meg, akkor miféle vád az, hogy mint feleség,
házasságtörést követett el a király ellen?
 Persze ettől a felségárulás, vagyis a király élete elleni összeesküvés vádja
fennmaradt. Mit sem ér, ha ma, itt, mi már tudjuk: hamis vád volt. Az
események menetén általában a logika tud a legkevésbé változtatni, hiszen
azt is embereknek kellene alkalmazniuk. De az emberek a történések idején
általában nem ismerik fel a logikai csapdákat. Vagy ha igen, érdeküktől
vezérelve nem törődnek velük.
Jogi furfangoskodás nem akadályozhatta meg az ítélet végrehajtását. A
huszonkilenc éves fiatal nő külsején sokat rontottak az utolsó hetek. Azt
mondják, nagyon rosszul nézett ki. Sokkal öregebbnek látszott a koránál. A
nép egy része persze továbbra sem kedvelte őt. Mégis akadtak, akiknek ismét
nem tetszett - mint már egyszer Katalin esetében - hogy Henrik „lecseréli”
megunt nejét egy újabbra. Ahogyan akkor azt nehezményezték: Katalint
száműzik, kisemmizik, fogságban tartják és eldobják - most számos polgár
csak ezért állt volna Anna mellé.
De „odafönt” ezt nehezményezték. Henrik ismét kiküldte London utcáira a
királyi udvar szolgáinak egyenruháját viselő hírnökeit, akik élénk dobpergés
közepette olvasták fel a város forgalmasabb pontjain a király üzenetét.
Ezekben Henrik természetesen arra szólította fel alattvalóit, csillapodjanak le
és ne merészeljenek kételkedni a „független bíróság” ítéletében (a gunyoros
idézőjel természetesen tőlem származik - a szerző megjegyzése). A népet nem
hatotta meg ez az érvelés, és ezt a király is észrevehette. Ismét
megsokszorozódtak hát a pellengér-ítéletek.

Anna a kivégzést már nem kerülhette el.

A király akarta így, és Anna semmit sem tehetett ellene. Persze mások sem.
Henrik a lenyakazás mellett döntött, a máglya ötletét elvetették. Ráadásul
Anna még hálás is lehetett ezért.
Mire gondolhatott az utolsó napokban? Mire gondolhatott a május 18-ról
19-re virradó éjszakán? Aludt-e valamicskét egyáltalán?
Vagy csak feküdt nyomorúságos ágyán és nézte a sötét falakat? Embert úgy
még nem rémisztett el a közelgő pirkadat, mint őt - sejthetjük. Hiszen amíg
csak az éj sötétje vette körül, nyugodt lehetett. Éjszaka nincsenek kivégzések.
Azt már meghirdették délelőttre, addigra odagyűlnek majd a bámészkodók
is… Ha tehát közeleg a nappal, közeleg az utolsó óra is.
Az utolsó perc…
Reggelre lecsillapodott. Ismét felvette álarcát. Már csak azért játszott, hogy
megmutassa „ezeknek”, hogyan kell méltósággal meghalni. Sejthetjük, kiket
értett „ezek” alatt. Elsősorban persze magát Henriket, meg elvtelen
tanácsadóit, azt a sok udvari gazembert, akik utólag kiforgatták Anna szavait.
Akik besúgták minden mondatát, cselekedetét, és akik így segítettek abban,
hogy ő a vérpadra jusson. Talán rossz gondolatai voltak rokonairól is, akik a
„bíróság” soraiban ülve szintén az ő halálára szavaztak. Akkor is, ha a kedves
rokonok a saját életüket, családjukat, szabadságukat és vagyonukat féltették.
Hát még miket gondolt volna Henrikről, ha tudja: exférje már arra
készülődik, hogy feleségül veszi Jane Seymourt! De ezt tessék most szó
szerint érteni. Henrik és alázatos talpnyalói úgy készültek, hogy amikor
megérkezik a hír a Towerből: Annával végeztek - máris rohanhasson a
greenwichi királyi palota kápolnájába és megesküdhessen Jane-nel!
Sőt mi több: hogy addig se kelljen várni, míg a két épület közti pár
mérföldes távolságot megteszi egy nyargaló lovas futár - a „modern hírközlési
technikát” vetették be. A Tower parancsnokával közölték: abban a
pillanatban, amikor Anna feje lehull, egy ágyúlövéssel adjon jelt.
Greenwichben ezt már nagyon várták - legfőképpen pedig maga Henrik
király… Aki korábban - a jelek szerint - csakugyan nem kapta meg Jane-t az
ágyban és többek között a szexuális vágy is feszíthette őt.
Számos krónikában, emlékiratban leírták azok, akik jelen voltak a
kivégzésen - hogy Anna igen elegánsan öltözött fel. Valóban megmutatta
most „ezeknek”, ki az igazi hölgy. Ki az igazi angol királyné! Semmibe vette
az anglikán érsek szolgalelkű tettét. A saját véleménye szerint ő most is a
király felesége és az ország társuralkodója volt. A királynénak járó trón persze
most messze volt, de akadt két másik dolog, amivel a jelenlévők orra alá
dörgölhette, kicsoda is ő valójában.
Az egyik az öltözködés, a másik a viselkedés volt.
Mindkettőben nagyot alkotott, el kell ismerni. Remek ruhát öltött, amely
kiemelte termetét (amely mint tudjuk alacsony volt, és mégis!), valahogyan
elkendőzte arcát. Nincs kizárva, hogy utolsó kívánságként szépítőszereket is
kapott. Meg sem fordult a fejében, hogy azt az arcot, azt a fejet ékesíti
festékekkel és egyéb kenőcsökkel, pirosítókkal, amelyet egy óra múlva egy
ismeretlen, faragatlan bakó úgyis lecsap majd… Most számára a véres tettet
megelőző percek voltak fontosak. Csak azok számítottak.
Ruháján hermelinpalástot viselt! Ez ma semmit sem mondana nekünk - ha
nem tudnánk, hogy ezen ritka kis állatkák hófehér bundájából akkoriban
csak roppant drága öltözetet készíthettek. Amit az uralkodók, az
államkasszák voltak képesek megfizetni. Így már igen korán a hermelinpalást
éppen olyan királyi jelkép lett, mint a korona vagy a jogar.
 Nos, Anna elintézte, hogy azt a vörös ruháját viselhesse, amelyet
hermelinprémmel szegtek be. Az értők felszisszentek - vették a célzást. És
később nyilván elmondták Henriknek is (akit, valljuk be, ez már kevéssé
izgathatott). A pórnép persze csak azt látta, hogy lám, milyen szép Anna!
Akit a többség talán akkor látott életében először.
És utoljára.
A másik támadási felületet Anna számára a viselkedés adta. Mondani sem
kell, hogy itt még inkább élhetett régen elsajátított eszközeivel. Amit fiatal
lányként a párizsi francia udvarban tanult, aztán amit az utóbbi években az
angol trónon még hozzátett - azt mind bemutatta néhány perc alatt. Olyan
méltóságteljesen vonult a Tower fala mentén, hogy a több ezres tömegnek a
lélegzete is elakadt. Egy percig sem kételkedhetett senki abban, hogy lám, itt
megy Anglia királynéja!
Hallatszottak is efféle kiáltások a tömegből:
- Éljen a királyné!
A főurak és előkelő hölgyek a nekik ácsolt tribünön ajkukba haraptak.
Anna leiskolázta őket, ha szabad így mondani. Megmutatta, hogyan kell
méltósággal, mintegy oda sem figyelve meghalni. Mellékes, egyáltalán nem
fontos dolognak felfogni azt, amiről az őt eláruló, ármányosan csapdába csaló
férje azt hitte, majd kemény büntetés lesz Anna számára és másokat is féken
tarthat a példájával.
Lehet, másokra nézve igaza lett.
De Anna viselkedése azokban a percekben sokakkal megértette: vissza
lehet ütni Henriknek. Ha nem másképpen, hát legalább így. Anna különben
kísérletet sem tett arra, hogy beszédet tartson vagy, hogy bármit mondjon a
közönségnek. Erre nem is adtak volna módot - erre a célra szolgáltak a
vérpad emelvénye körül odalent elhelyezett dobosok. Ha a politikai okokból
elítélt személy - és ne kerteljünk, kimondhatjuk nyugodtan: Anna ilyen volt -
lázítani próbálná a tömeget, akkor egy tiszt intésére azok rögtön megverik a
dobokat. Az éktelen lármában, amihez mellesleg maga a tömeg is hozzájárult
ordítozással, kiabálással, zúgással - úgysem lehetne hallani a szavait.
De hát Anna méltósággal akart meghalni. Nem gyalázkodva, lázítva,
kiabálva. Ő dáma volt, udvari hölgy, sőt királyné. És a királynék nem
viselkednek felelőtlenül, nem viselkednek nevetségesen. Ettől tartott,
biztosan.
Gyalog ment fel a vérpad lépcsőjén. Olyan testtartással, hogy senkinek még
csak eszébe sem jutott volna segíteni, netán lökdösni őt. Meg sem
érinthették. Hiszen királyné volt!
 Vigyázott rá, nehogy könnyeivel szerezzen örömet ellenségeinek. Talán
még látszólagos jókedvet is varázsolt arcára. Néhány forrás a fentiekkel
szemben azt állítja, hogy Anna a vérpadig rövid beszédet is tartott és abban
dicsérte… Henriket. Ami enyhén szólva is hihetetlen és vagy a fantázia, vagy
a Henrik-féle udvari propaganda terméke lehet csupán.
Aztán Anna engedelmesen ment a tőkéhez. Letérdelt és fejét a durva
fatörzsre hajtotta. A gyakorlott hóhér pedig egyetlen csapással elválasztotta a
fejet a törzstől, ami a jelenlévők egy részének élénk tetszésével találkozott,
tapsoltak és kiabáltak is.
A bástyán eldörrent az ágyú, és Henrik ismét nősülhetett.
 Aki megtáncoltatta Henrik királyt…
(Katherine Howard)

A fejezet címéhez kapcsolódva meg kell jegyeznünk: nem afféle

szórakoztató, zenés társastáncról volt szó ebben az esetben. Henrik pár évvel
később az ötödik feleségétől, kamatostól visszakapta mindazt a valóságban is,
amivel Boleyn Annát igaztalanul megvádolta.
Négy év sem telt el Boleyn Anna kivégzése óta. Időközben Jane Seymour
szülés után gyermekágyi betegségben meghalt, aztán a kontinensről, egy
ismeretlen protestáns kis német országocskából hoztak neki egy feleséget,
Cleve-i Annát. Aki csúnya volt és angolul sem tudott. Akivel Henrik
egyszerűen nem tudott mit kezdeni, voltaképpen érintetlenül hagyta.
Szexuálisan nemhogy vágyat nem ébresztett benne, hanem éppen
ellenkezőleg, csak undort és irtózatot érzett, ha megpillantotta. Házaséletről
és utódok nemzéséről szó sem lehetett.
Volt viszont Anna királynő udvarhölgyei között egy csinos fiatal lány…
A történet már az unalomig ismert. Henrik eléggé egysíkú, fantáziátlan
férfi lehetett, ha nem átallotta kevesebb, mint tíz év alatt immár harmadszor
is eljátszani ugyanazt a mókát. Ám őt láthatóan nem zavarták efféle
„áthallások”. Nem volt déja vu-érzése és talán meg sem fordult a fejében,
hogy ilyen helyzetben mintha már lett volna… kétszer is.
Ahogyan ő maga egyre nagyobb, kövérebb lett, végül valóságos emberi
szörnyeteg-külsőt öltött örökké fekélyes, beteg lábaival, heredaganatával és
fogainak hullásával, valamint számos egyéb nyavalyájával - úgy vágyott a
kistermetű hölgyekre. Világéletében tulajdonképpen a kis nők körül
sürgölődött ő, a hatalmas, megtermett férfi.
Mégis, a leginkább „törpe” minden addigi felesége-szeretője közül a leendő
ötödik, Katherine Howard volt.
A Howardok sem akkor bukkantak fel az udvarban. A szapora család
régóta nyüzsgött a királyok körül. Különféle tisztségeket is viseltek már.
Előkelő származásuk révén tudták Katherine-t „benyomni” az udvarhölgyek
közé. Nem tudjuk persze, Katherine hogyan nézett ki - VIII. Henrik angol
király hat felesége közül ő volt az egyetlen, akiről semmiféle ábrázolás nem
maradt fenn. Persze a kortársak leírták őt is, de ezek a beszámolók nagyon
ellenkeznek egymással és ettől nem leszünk okosabbak. Abban maradhatunk,
hogy Katherine sem volt egy szépség.
Nem tudni, miért kedvelte Henrik a csúnya nőket. Arról nem is beszélve,
hogy ráadásul így vagy úgy, de általában mindig megjárta velük. A legjobban
talán éppen az ötödikkel.
De ne vágjunk a történet elé. Az 1540-es év már úgy indult, hogy Henrik
ismét a számára már-már megszokottnak tűnő „alaphelyzetben” találta magát:
volt egy kellemetlen felesége, akit utált, és akitől meg akart szabadulni - és
volt egy reménybeli szeretője, akit máris olyannyira akart volna feleségül
venni. Akadnak férfiak, akik nősülési mániában szenvednek, minden
bizonnyal közéjük sorolható Henrik is.

Katherine Howard minden valószínűség szerint valamikor 1521 táján látta

meg a napvilágot. Ne csodálkozzunk, hogy nem ismerjük a pontos dátumot -
még a jobb családokban sem mindig jegyezték fel pontosan a lányok
születését, hiszen csak a fiúk számítottak igazán. Azon felül, ha fel is
jegyezték, erre később nem sok gondot fordítottak, nem őrizgették azt a
dátumot, másokkal sem közölték és ezért nem maradt fenn.
De végső soron ennek nincs is nagyobb jelentősége.
Tehát amikor 1539-ben megakadt rajta Henrik szeme, a lány tizennyolc,
tizenkilenc, legfeljebb húsz éves lehetett. Ezzel máris megtörte a szokásos
rendet, hiszen az addigi, az éppen aktuális feleségek mellett tartott szeretők
általában huszonöt évesnél nem voltak fiatalabbak. Mindenesetre érdemes
elgondolkodni azon, amin akkoriban az udvarban némelyek - óvatosan! -
ékelődtek is egy kicsit. Hogy pár évvel korábban Henriknek volt egy Katalin
(Katherine) nevű felesége, és szerzett melléje egy Anna nevű szeretőt. Aztán
lám, nem sokkal később meg volt egy Anna nevű felesége, aki mellé kerített
egy Katalin nevű szeretőt…
Nem ez az egy volt ilyen „vicces” dolog a férfi és a király életében.
Katherine Howard a megismerkedés pillanatában kistermetű, nagyon fiatal
lány volt - csaknem harminc évvel fiatalabb a királynál! De ez akkoriban
senkit sem izgatott, legkevésbé éppen az angol udvaroncokat vagy tanácsadó-
kat. Mint az eddigi esetekben is mindig, a Howardok körül azonnal valóságos
holdudvar gyűlt össze. Akik nem voltak megelégedve Kleve-i Annával, a
csakugyan gyermeteg, ügyefogyott „királynéval”, azok az új csillag befolyásos
rokonai révén szerettek volna negatív döntést kicsikarni az aktuális királyné
ellen. Mások már eleve a Howardok kegyeibe akartak férkőzni.
Körüludvarolták a kis Katherinet is.
 Történetünk ugyan csak áttételesen szól Henrikről - a mi hősünk a csúfos
véget ért Katherine - de azért meg kell említeni, hogy Henrik a Boleyn
Annával folytatott viszony, majd házasság után, és Jane Seymour szomorú
sorsa miatt még mindig legfőbb céljának a trónörökös világrahozatalát
(nemzését) tartotta. Libidója alaposan lecsökkent, számos kór kínozta. Még
így is tovább élt, mint akkoriban az angol átlagemberek, és még mindig nem
volt fia.
Úgy regélik a krónikák, hogy amikor először megpillantotta a lányt,
azonnal beleszeretett. Teljesen a hatása alá került, amit környezete sem
igazán értett. Katherine nem volt olyan mindent elsöprő szépség. Ennek a
szerelemnek - ha ugyan az volt a férfi részéről - nem volt semmi előzménye.
Nem figyelték egymást huzamosabb időn keresztül. Amikor Henrik meglátta
Katherinet, azonnal döntött: szüksége van erre a lányra!
Hogy rögtön tudta-e azt is: ez lesz a szeretője, aztán a következő felesége -
nem tudható. De ismerve Henrik hasonló megmozdulásait, nyilvánvalóan így
lehetett ezúttal is.
Katherine egy fejjel volt alacsonyabb a királynál, sokat mosolygott, vidám
volt. Ezzel talán leplezte azt is, hogy nem igazán szép nő.
Henrik mindenesetre azonnal kimutatta, hogy tetszik neki a lány.
Ahogyan az lenni szokott, erre azonnal „rámozdult” az érdekeltek egész hada
is. Elég volt elragadtatást látni a király arcán, vagy örömének egyéb jeleit
leolvasni mozgásáról - máris beindultak azok, akik meg akarták szerezni
számára a lányt, és akik az új viszony létrehozásában bátorkodtak segédkezni.
Természetesen azért, hogy később learathassák ennek gyümölcseit.
Maga a Howard-család és klienseik is azonnal rájöttek, micsoda kincs van a
kezükben. A lányt addig maguk sem vették számításba - egy volt a sok közül.
De ebben a pillanatban hirtelen megváltozott minden. Katherine értéke a
magasba szökött és máris nyüzsögni kezdtek a kedves rokonok, hogy minél
többet sajtolhassanak ki Henrikből a lányért cserébe. Ahogyan az Henrik
udvarában lenni szokott: már mindenki tudott az ügyről, csak Anna, az
aktuális feleség nem sejtett semmit.
Henrik megint szerelmes volt - vagy azt hitte. Mindenesetre valóban úgy
viselkedett, akár egy zöldfülű fiatalember, aki életében először esik bele egy
nőbe. Katherine kedvéért ez a beteg, sokszor alig járóképes férfi hirtelen
mozgékony lett, olykor késő éjjel csónakon átvitette magát a Temzén, pár
testőr kíséretében nagy éjszakai vándorlásokba kezdett. Persze azért, hogy
bizonyos udvaroncok birtokain, palotáiban lakomázzon - miután
gondoskodott róla, hogy a vendégek közé okvetlenül meginvitálják a kis
Katherine-t is.
A negyvennyolc-negyvenkilenc éves férfi és a tizenkilenc éves lány között
persze másféle kapcsolat is kialakulhatott - volna. De ott és akkor Henrik
esetében szó sem volt atyáskodásról. Henrik szokása szerint nem hagyott
kétséget, szándékait illetően. Nem az öregedő férfi utolsó fellobbanása volt ez
valamiféle tizenéves, túlfejlett „Lolita” iránt - dehogy. Rettenetesen csúnya
feleségével nem élt házaséletet, szexuális vágyai viszont tovább éltek. Maga
mondta olykor orvosainak, hogy reggelente merevedése van, éjjel álmában
pedig nemegyszer magömlése is… Vágyott a nőkre, a szexre, a kapcsolatra.
És most Katherine-ben vélte megtalálni az igazit. Henrik, aki egész
életében az igazi feleséget, szeretőt, anyát hajszolta, aki trónörököst akart -
ekkor, 1539 végén, 1540 elején éppen a kis Howard-lányban vélte megtalálni
az igazit.

Most hát létrejött ez a helyzet. Ott volt Katherine, aki sok más főúri-
nemesi származású hölggyel ellentétben úgy-ahogy tudott írni-olvasni is,
kedvesen nevetett és vidámságot lopott az öregedő király életébe - és ott volt
a szörnyű feleség. Hogyan szabaduljon meg tőle?
Mivel Kleve-i Anna külföldi volt - és nem katolikus, mint a spanyol
Katalin annakidején - hanem protestáns, amely hitvilág államaival Henrik
éppen szövetséget kötött - hát semmiképpen sem lehetett Annát kivégeztetni.
Az egyszer már hatásos recept most nem volt alkalmazható.
Valami mást kellett kitalálni, hogy megszabaduljon tőle, de ez elég sok
fejtörést okozott neki és tanácsosainak. Ugyanakkor Katherine
elfogadtatásával aligha lehetett baj. Igaz, nem túl előkelő és főleg nem nagyon
gazdag családból származott, de azért nem volt akárki. Külföldön soha nem
járt a lány, idegen nyelveken egyetlen szót sem prüntyögött - de volt, egy
nagy előnye:
Tetszett a királynak!
No és a családja még inkább elnyerte Henrik tetszését. Ugyanis itt végre
biztos lehetett abban, hogy Katherine majd szül neki fiút - tán nem is egyet!
Ugyanis rendkívül szapora családból származott. A Howardok egyik ágán
nem volt ritka, hogy tízen-tizenöten voltak testvérek - Katherine apjának
viszont összesen huszonegy testvére volt! Vagyis anyjuk huszonkét
gyermeket szült a világra!
Katherine-nek magának is kilenc testvére volt, vagyis ők tízen voltak.
Henrik hát kezét dörzsölgetve hallgatta a Howardok mezei nyulakhoz
hasonlatos szaporaságáról szóló adatokat és nyilván az járt a fejében: ez a lány
csak tud szülni neki egy fiút? Ő nem tízet, húszat vagy többet akart - csak
egyetlen egyet, de az legyen egészséges, érje meg a felnőtt kort és örökölje
utána az angol trónt!
Csak azt kellett még - de okvetlenül - megjegyeznünk, hogy Katherine
nem volt ám egy ártatlan, naiv kislány! Bőven voltak már tapasztalatai.
Amennyire így utólag rekonstruálni lehetett, számos kutató véli úgy, hogy
bizony nem volt szűz és a szexuális élet terén nem számított beavatatlannak -
már jóval azelőtt, hogy Henrik megismerte őt.
Már tizenöt évesen „cicázott” zeneoktatójával. Amikor később, királyné
korában erre emlékeztették régi környezetéből, hevesen tagadta, hogy a
muzsikus ifjonchoz bármi közelebbi köze is lett volna. Hogy az csak a
hangszerek világába vezette be őt és csak a hangszereken okította kéz-
ügyességre… Katherine következetesen tagadta, hogy tizenöt évesen
vesztette volna el szüzességét, a zenész csak „ismerkedett testével”, de semmi
többet nem kapott.
Hát persze nincs is jelentősége, mikor kezdte. Másfél év múlva - a lányok
akkoriban már fejlett nőnek számítottak, általában - volt egy másik férfi az
életében. Ezzel bizony eljutottak az ágyig, mi több, azt is tervezték, hogy
összeházasodnak.
Hogy ebből miért nem lett semmi, nem igazán tudható. Katherine-nek
tizenkilenc éves kora körül - tehát akkor, amikor Henrik felfigyelt rá - volt
már egy harmadik kapcsolata is. Mivel anyja korán meghalt, apja pedig új
asszonyt hozott a házhoz, a serdülő Katherine gyakorta időzött távoli és
közeli rokonoknál. Ahol természetesen többet engedhetett meg magának, és
a rokonok sem szülői szigorral ügyeltek fel rá. Így nem csoda, ha szexuális
kapcsolatokat is létesített - bár az ilyesmihez akkoriban több óvatosságra volt
szükség. Egyrészt a társadalom a mainál sokkal-sokkal konzervatívabb volt és
nem nézte jó szemmel az efféle viselkedést. Tehát titkolózni, konspirálni,
hazudni kellett.
A másik ok - a tapasztalatlanság miatt - a könnyű teherbeesés veszélye
volt. Persze, a női szolidaritás itt is működött és a különféle, hatásos vagy
annak tartott szerek és módszerek (női) szájról szájra terjedtek. Tehát
feltételezhető, hogy Katherine Howard nemcsak a szexről tudott jó sokat,
hanem egyes „bajok” megelőzésében is jártas volt már. Vagyis ha úgy hozták
az események és terhes lett volna egy idegen férfitól, el tudta hárítani a
veszélyt.
 Mindezzel azt akarom jelezni, hogy a későbbi események magyarázata
éppenséggel lapulhat ezekben a tényekben is. Katherine Howard szabados
viselkedése és az, ahogyan és ahányszor megcsalta férjét, talán a fiatalkori
viselkedésében és szokásaiban gyökerezett?
Ha ilyen korán kezdte, hát tizenkilenc-húsz éves korára alaposan
kitanulhatta a kacérkodás mesterségét. Azt is, hogyan kell tettetni, hogy őt
nem érdekli egy férfi - legyen az bár Anglia királya is. Megtanulhatta a
kendőzés, vagyis a kozmetika, smink fogásait is. És bár nem járt Franciaor-
szágban és nem öltözött francia divat szerint, mint boldogult elődje, Boleyn
Anna - azért elérhette, hogy feltűnjön valakinek.
Ezzel arra is céloztam: talán nem teljesen a véletlen műve volt, hogy
Katherine Howardon akadt meg Henrik szeme…
Mindenesetre Katherine alig pár hónapja volt csak az udvarban, amikor
Henrik meglátta. A családban és kiterjedt rokonságában (ahol, emlékezzünk
csak, Katherine-nek is volt vagy húsz nagybátyja és nagynénje,
megszámlálhatatlan unokatestvére és így tovább) akadtak nála szebb lányok
is. Ezek is fel-feltűntek az udvarban, furcsa tehát, hogy Henrik éppen erre
figyelt fel. De a leírásokból úgy tűnik, hogy Katherine csinos, jó eszű,
jókedvű, csábos leányzó volt. Volt valamilyen szexuális kisugárzása, amelyre
a férfiak kortól függetlenül általában „vevők” szoktak lenni.
Volt egy apróság, ami megzavarhatta a királyi kapcsolatot - Katherine
akkor már jegyben járt egy úrral, akinek szándékai alighanem komolyak
voltak. Mindenesetre a lány kezét e férfinak ígérték - de még akkor, amikor
senki sem sejtette, hogy a király hamarosan „bejön a képbe”.
Nos, ne vesztegessünk sok időt az előzményekre. Ahogyan azt Henrik sem
tette. Ismét, és mondhatni ezúttal már olajozottan, begyakorlott módon -
szinte hetek alatt sikerült elválnia mamlasz és semmit sem értő feleségétől,
Kleve-i Annától. Aki talán még örült is, hogy férje nem olyan drasztikus
módon szabadult meg tőle is, mint Annától. Kis túlzással még azt is
írhatnánk, hogy a házasságot „a felek kölcsönös egyetértésével” mintegy
„megszüntették”, befejezték. Kleve-i Anna roppant szerény szellemi
képességeivel is belátta: jobb, ha nem ellenkezik, mindenben aláveti magát a
király akaratának, és akkor megússza a dolgot.
Meg is úszta. Még sokáig élt Angliában (haza, és egyáltalán külföldre nem
engedte el Henrik), meg lehetősen gazdag is volt és semmi dolga nem lévén,
később élhette világát. A házasságot semmissé tették. Az ürügy most valóban
megalapozottnak látszott: hogy férj és feleség között nemi közeledés nem
történt. Minden jel szerint ez csakugyan így volt. Hiszen nemcsak Henrik
viszolygott ettől a rémisztőén csúnya nőtől, hanem mindenki más is roppant
rondának találta.
Henrik teljesítménye ettől függetlenül valóban bámulatra méltó volt és ezt
az európai udvari körökben is akként nyugtázták. Röpke néhány év alatt már
három feleségétől vált el békésen vagy békétlenül (a negyedik, Jane Seymour
meghalt) és bár az ürügy vagy indok más volt, végső soron mindig úgy jött ki
az eseményből, hogy ő még sohasem volt nős! Hogy ő még mindig agglegény,
nősületlen férfiú… Ekkor már meglett férfikorban volt, sőt a statisztikai
európai férfi meg sem érte azt a kort.
Kleve-i Anna további sorsa nem érdekel bennünket. Tény, hogy viszonya a
válást követően megjavult, gyakorta eljött meglátogatni Henriket és annak új
feleségével, Katherine Howarddal is összebarátkozott. Ő volt az egyetlen
Henrik-feleség, aki huszonöt évesen simán megszabadult a királytól, de
továbbra is jó viszonyt ápolt vele. Gazdagon és gondok nélkül élhetett, nagy
jövedelmét ruhákra, italokra, utazásokra költötte és a jobb társaság is
befogadta őt. Akkor jelenhetett meg a királyi udvarban, amikor erre kedve
támadt. Mivel már nem volt ellenfél és semmit sem akart a királytól, hát
Henrik is gyakran fogadta és jókedvűen el-elbeszélgetett vele.
De térjünk vissza Katherine-re, aki hamarosan „vette a lapot” és a
rokonoknak nem kellett őt túlságosan unszolniuk: fogadja el a király
közeledését. Bizony elfogadta, örömmel. Arról az úrról, akinek a Howardok a
lány kezét ígérték, többé nem esett szó, félreállították. Katherine teljességgel
kinyílt a király felé.
Henrik pedig szépen belesétált a csapdába.
Mentségére szolgáljon, hogy akkor még sem ő, sem mások nem sejtettek
két dolgot. Az egyik az volt, hogy maga a király egyre rosszabb egészségi
állapotban van, már akkor sem volt egészséges, amikor belement ebbe a
házasságba. A második: nem sejthették, hogy Katherine ezért is, másért is
olyan kicsapongó életet fog folytatni, amit nem tűrhetnek majd el szó nélkül.
Különösen nem maga a férj, a felszarvazott Henrik!
De ismétlem, még minden olyan szépnek látszott. 1540 nyara nagyon forró
és száraz volt, a parasztok panaszkodtak az eső hiányára, de a londoni urakat
ez nem érdekelte. Őket a király ötödik házassága, az azzal kapcsolatos
szertartások tartották izgalomban.
Július 28-án volt az esküvő. Henrik hat hét alatt lefutotta köreit. Hat héttel
korábban még Kleve-i Anna férje volt, aki megismerkedett Katherine-nal.
Hogy a lány mikor és hogyan jutott a király agyába és ott miket művelt a cso-
dálkozó férfival - csak sejthető. Tény, hogy Henrik június elején tudatta
Annával, házasságuknak vége, és lám, július végén már meg is esküdött új
nejével. Aki harminc évvel volt nála fiatalabb.
Érdekes kérdés: miért nem akadt senki az udvarban, aki felvilágosította
volna Henriket a menyasszony igazi természetéről? Talán magunk is
megadhatjuk a választ, hiszen saját életünkben is találkoztunk már ehhez
hasonló esetekkel. Ha egy férfi - különösen, ha idősebb, a hölgy pedig sokkal
fiatalabb nála - ritkán hallgat az észérvekre. Ha pedig az egy király a maga
uralkodói allűrjeivel, több évtizedes szokásaival - az még kevésbé hajlítható.
Henrik abban a hitben lett férfivá és uralta országát több mint harminc éven
át - hogy a szava parancs, mindig mindennek úgy kell történnie, ahogyan ő
akarja. Amúgy is apodiktikus természet lévén nehezen viselte (volna) el, ha
valaki ellentmond neki. Az ilyen ellenkezők nemegyszer a Towerben találták
magukat és az sem ritkaság, hogy a hóhérnak adtak munkát.
Tehát félelemből sem szóltak neki - és mert tudták, fölösleges lenne.
Henrik minden ilyen alkalommal fülig szerelmes lett a kiválasztott fiatal
hölgybe, és ha elhatározta, feleségül veszi - már senkire sem hallgatott. Így
hát azt is mondhatjuk így utólag: csak magának köszönheti a bajt.
Aminthogy Katherine is magának köszönhette sorsát.
Tény, a jelek arra utalnak, hogy Henriknek fogalma sem volt Katherine
előéletéről, annak már nem szűz voltáról, az előző férfiakról. Ha valaki mégis
szól neki, az illetőt alighanem rágalmazónak kiáltja ki és megbünteti. Vakon
hitt Katherine-ben. Amikor először lefeküdtek, Katherine valahogyan
megtévesztette a királyt. Szűz még, hitette el vele valami ügyes trükk révén,
és Henrik ezt el is hitte.
Imádta a lányt. Ahogyan csak az ötvenes vagy idősebb urak képesek
odalenni egy fiatal nőért. Katherine az unokája lehetett volna. Úgy imádta,
mint egy elmebeteg - mert néha ez már csakugyan kóros tüneteket öltött.
Henrik az első időkben makacsul hitte, hogy annyi hiábavaló keresés és
fáradozás után végre fellelte Anglia igazi királynéját! Mit számít, hogy ilyen
fiatal? Hogy nem művelt? Hogy nem származik túlságosan előkelő családból?
Henriknek ő tetszett, és kész - el kellett fogadnia az országnak is.
Valamivel biztosan nagy hatást gyakorolhatott rá, és sejthetően nem az
eszével vagy a tapintatos viselkedésével. Tehát csak a szex marad. Mire eljött
az esküvő ideje, Henrik már hónapok óta együtt hált a lánnyal és az nyilván
még mindig tudott valami újat mutatni a királynak. Aki akkor már roppant
kövér és beteges volt. Lábszárfekélyei folyton kiújultak, néha járni sem
tudott, székével együtt vitték ide-oda, vagy lóháton tett meg egészen kis
távolságokat is. Zsémbes volt és gyanakvó, rosszindulatú és veszekedős.
 De nem az imádott Katherine-nel, természetesen!
Mint minden eddigi szeretője és felesége (Kleve-i Anna kivételével)
Katherine is aprótermetű nő volt. Csinos pofika, nevető arc és szemek… „Hát
nem ennivaló?” - kérdezgette Henrik a környezetét. A komoly urak,
tanácsosok, főemberek és feleségeik pedig egy emberként bólogattak és
áradoztak Henriknek választottja szépségéről és eszéről, így nem csoda, ha
minduntalan megerősítették őt abban: jól választott.
De hát neki nem is voltak kétségei. Mint az öregedő férfiak, akik
ragaszkodásukat, szeretetüket általában már csak tárgyakkal képesek
kimutatni - hát tárgyakat ajándékozott a feleségének. Mivel pénze volt
bőven, és már gyakorlata is az ilyesmiben (emlékezzünk csak, Boleyn Annát
is elhalmozta és mennyit építkeztek együtt!), hát Katherine olyan luxusba
csöppent, amiről azelőtt nem is álmodhatott. Vagy éppenséggel éppen ez volt
a célja, és miután a király szemet vetett rá, mindent meg is tett azért, hogy
behálózza az öreg férfit?
Nos, Katherine attól kezdve dúskálhatott például az ékszerekben. Angol
királynőt így még nem halmoztak el drága és mutatós holmikkal, mint őt. És
mivel Henrik látta, hogyan örül, tapsikol a „kislány” minden újabb darabnak,
hát szinte naponta megajándékozta valamivel. De adott drágaköveket, idegen
földekről hozott - és ezért értelemszerűen igen drága - kelméket is. Kapott
aranyórákat és drágakő-berakásos ruhákat is, amikkel elkápráztathatta az
irigységtől sárguló udvari dámákat.
Cobolybundák és gyémántok, igazgyöngyök és uradalmak, birtokok és
egész grófságok hullottak a lány - és a Howardok! - kezébe. Palotákat és
várkastélyokat, nagybirtokokat kaptak a családtagok is. Akik ezt szemtelenül
el is várták, és ha nem kapták meg rögtön, hát kikunyerálták vagy
kikönyörögték maguknak. Fennen hirdették, hogy ez nekik jár is, mivel ők a
király rokonai lettek Katherine házassága révén! Így tett szert Henrik
megszámlálhatatlan sógorra is…
A tizenkilenc éves lány tehát hihetetlen karriert futott be mindössze pár
hónap alatt. Egy huszadrangú senkiből, arctalan udvar-töltelékből,
majdhogynem „személyzetből” hirtelen az ország második legfontosabb
személyisége lett. Joggal érezhette úgy, hogy most körülötte forog a világ és
minden, mindenki csak őérte létezik. Elsősorban persze a mafla Henrik, aki
ezt a hitet szorgosan táplálta is napi ajándékaival, hízelkedésével. Azzal,
ahogyan körüldongta a fiatalasszonyt.
Minden jel arra mutat, hogy Katherine nem szerette Henriket. Csak a
pompa, az udvarlás, a házasság és a gazdag élet tetszett neki. Ez más fiatal
lányt is elámított volna legalább ennyire. Az viszont már rossz pontnak
számít, hogy meghagyta Henriket abban a hitében: ő is szerelmes bele.
Biztosan mondta is a férfinak, aki meg elhitte. Mint afféle fiatal nő,
mindenképpen tetszettek neki az ajándékok és az új élethelyzet. Ezért hálás
volt Henriknek, aki ezt a hálát szerelemnek hihette.
Ugyanakkor ne terheljünk mindent egy személyre - ha a mérleg másik
serpenyőjében is találhatunk éppen elég terhelőt. Ami később történt, arra
nyilván rányomta bélyegét Henrik számos betegsége és rossz természete is.
A házasság első fél éve, az ősz és a tél még nagyobb nyugtalanító jelek
nélkül múlott el. Katherine csak menet közben érezte meg az együttlét
súlyát. Az egykor megnyerő külsejű, daliás férfi - aki Henrik kétségtelenül
volt, külföldi követek szerint is Európa egyik legszebb férfiaként tartották
számon! - már a legendás múlt ködébe veszett. A valamikori aranyhajú,
kékszemű, lovagi tornákat megnyerő és a hadjáratokban is jeleskedő
nagytermetű férfiúból Katherine idejére egy roppant módon elhízott, hájas
alak lett. Utólagos orvosi vélemények szerint egy emberi roncs volt, hiszen
annyi nyavalya kínozta. Olyan nagyra hízott, hogy ezt a súlyt amúgy is beteg
lábai alig bírták el. Csak lovon vagy kocsin tudott közlekedni, ezért persze az
alattvalók, akik a köztereken látták őt néha-néha, nem is sejthették,
mennyire dögrováson van „szeretett” uralkodójuk.
Elég, ha megjegyezzük: fennmaradt korabeli öltözetei és páncéljai szerint
Henrik körmérete akkor már meghaladta a másfél métert! Ellustult, ami ilyen
méretek mellett nem is csoda. Rengeteget evett, haja kihullott, parókát viselt.
Zsémbes volt a természete, a sok fájdalom és az állandó betegségtudat
rányomta bélyegét az idegeire, a viselkedésére. Mint minden egyeduralkodó,
élete vége felé roppant gyanakvó lett. Folyton összeesküvésektől,
merényletektől tartott.
Mivel azelőtt sem volt békés természetű ember, mindezek hatására nagyon
veszekedős és békétlen lett. Nem lehetett vele könnyen együtt élni, ezt
Katherine is megtapasztalhatta.
Bár fiatal felesége kedvéért szeretett volna lefogyni, ez nem sikerült. Az
életmódján, szemléletén és legfőképpen ellenszenves természetén sem tudott
már változtatni - túl öreg volt az ilyesmihez. Katherine megszokta, hogy
naponta órákon át hallgassa a király panaszkodását. Mert folyton siránkozott,
panaszkodott a világra, környezetére - csak önmagát hitte hibátlannak és
tökéletesnek.
Katherine szerencséjére Henrikben maradt még annyi férfiúi önérzet, vagy
tapintat - netán hiúság? - hogy azokban a hetekben, amikor valamelyik
betegsége ledöntötte lábáról, akkor nem engedte magához az asszonyt. Nem
akarta, hogy az életerős, vidám, fiatal teremtés ilyen roncsállapotban lássa őt.
Nem akart szánalomra méltónak látszani, és ebben igaza volt.
Csak hát ez a hozzáállás meg azt eredményezte, hogy Katherine sohasem
tapasztalta meg a házasság igazi árnyoldalait. Nem volt hát feleség a szó igazi
értelmében. Csak a jóból részesült, Henrik rossz oldalairól ugyan tudott és
ritkán meg is tapasztalta - de annak igazi negatív voltát nem kellett nap, mint
nap elviselnie.
Ráadásul tömérdek szabad ideje lett, amivel eleinte nem tudott mit
kezdeni.
Az eszébe sem jutott, hogy minden áron Henrik mellett akarjon lenni és
ezért a tilalmat semmibe véve bemenjen hozzá és ápolja őt. Dehogy! Repesve
ment el ilyenkor, vadászatokra, bálokra, utazásokra. Míg élvezte a Henriktől
kapott luxust és hatalmat, addig hiányzott neki a szex. Amit előbb már
megszokott és élvezett is.
Henriktől az ágybéli teljesítményeket hiába is várta volna el. Talán csak a
megismerkedésük utáni hónapokban sarkallta magát a férfi egy közepes
teljesítményre - de az esküvő után már alábbhagyott lelkesedése és jöttek a
betegségek is. Katherine meg ottmaradt szexpartner nélkül - pedig erre
mindig is vágyott, mióta először megízlelte…
A következő évben azért várt még rájuk egy közös program - a trónörökös
„létrehozása”. Ebben Henrik nem várhatott mások segítségére, és mivel a
dolog továbbra is fixa ideája volt, hát mindent megtett volna érte. Egészségi
állapota is javult valamelyest azon év tavaszán, hát sikerült is teherbe ejtenie
Katherine-t. Így már arról is elgondolkozhatott, hogy megkoronáztatja a
Howard-lányt Anglia királynéjává Jellemző Henrik gyanakvó természetére:
addig szóba sem jött a koronázás, míg Katherine nem lett terhes. Hát csak
nem fog egy meddő nőt megkoronáztatni…
Mivel a Howard-lány (vagy inkább „lány”…) érdeke is az volt, hogy fiút
szüljön Henriknek, hát nyilvánvalóan nem egy éjszakán összeszorított
fogakkal tűrte, hogy Henrik ott lihegjen fölötte és nagy erőlködve végre
produkáljon is valamit. Nem kell nagyon rosszmájúnak lenni ahhoz, hogy
elképzeljük: ez a velejéig beteg ember számára nem mindennapi erőlködést
jelentett. De hát a szent cél érdekében miért ne tette volna meg? Nem volt
impotens, csak beteg.
Persze már akkoriban is sokan suttogták az udvarnál, hogy talán nem is
Henriktől van az a gyermek, aki ott fejlődik a királyné méhében. Volt-e
szeretője Katherine-nek házassága első évében? Erre nézve nincsenek
megbízható adatok. Igaz, voltak ilyen pletykák, de hát minden királynét
kitárgyaltak egymás között az udvaroncok, főleg azért, mert nem is akadt
egyéb dolguk. De lehet, Katherine már akkor is okot szolgáltatott a
pletykákra? Mégis az a véleményünk, hogy az első időkben nagyon meg volt
illetődve és roppantul élvezte az új helyzetet. És akkor még nem annyira
hiányzott neki a szexuális kapcsolat. Ráadásul időnként - ha nem is tökéletes
módon - de Henrik király is ki tudta őt elégíteni. Ezért inkább azt tételezzük
fel, hogy eleinte Katherine hűséges volt Henrikhez és az a terhesség is tőle
származott.
Viszont teljesen biztos, hogy volt egy szeretője - valamivel később. Az a
férfi, akinek már-már a jegyese lett volna, ha nem jön közbe Henrik és az
általa villámgyorsan megszervezett válás és házasság. Thomas Culpepernek
hívták az aranyifjút, aki szintén az udvarban szolgált a király mellett
valamilyen látszat-poszton. Az efféle nemes urak ugyan semmihez sem
értettek, csak lebzseltek és egy-egy gazdag lányra vadásztak. Ha nem volt
ilyen lány, és maguk is elég szegények voltak - például nem elsőszülött fiúk,
akik így nem örökölhették szüleik birtokait - hát a királyi udvarban
gyülekeztek és hiábavalóságokkal, szórakozva ütötték agyon az időt.
Néhányan aztán később csak kimesterkedtek maguknak valamilyen uralkodói
hálát, birtokot, szolgálatot vagy posztot.
Nos, ha rövidre akarjuk fogni Katherine történetét - ne szánjunk neki
nagyobb teret, mint amennyit megérdemel egy ilyen gyűjteményes
munkában - hát azt kell mondanunk: a jelek szerint egy évig bírta ki Thomas
nélkül. Aztán, mivel a férfi folyton szem előtt volt és nyilván továbbra is tette
a szépet az időközben magasra kapaszkodott egykori szeretőjének - hát végül
is engedett a csábításnak!
Ez a Thomas mindenképpen bátor ember volt, ha szeretőjévé merte tenni a
király feleségét. Ugyanakkor tudjuk, hogy egy gátlástalan szélhámos és
karrierista is volt egyben, aki mindenre képes volt azért, hogy feljebb
kapaszkodhasson. Afféle fiók-Casanova angol kiadásban, aki tudatában lévén,
hogy milyen csinos és megnyerő a hölgyek körében - hát ott építgette
karrierjét. Számos szerelmi viszonya volt már előzőleg is. Mindig befolyásos
urak lányaival vagy feleségeivel bújt ágyba, és azok intéztek el neki egyre
zsírosabb jövedelmeket és feladatokat. Szépen kapaszkodott hát felfelé,
amikor Katherine-nel találkozott. Általa a Howardok klánját akarta
megnyerni magának és kész volt a házasságra is. Remélte, a Howardokkal
rokonságban álló hercegi családok közé is bejuthat Katherine révén.
 Kezdetben a számításait alaposan áthúzta Henrik szeszélye és az, hogy a
lányt elragadta tőle és királynévá tette. De később Culpeper úr végiggondolta
a dolgot és arra a belátásra jutott: egykori szeretőjének, sőt jegyesének igen
nagy befolyása van a királyra. No és Henrik láthatóan nem sokáig húzza már.
Akkor pedig nem ártana, ha a felesége révén beférkőzhetne Henrik kegyeibe,
adományokat, birtokokat, rangokat kapna tőle - és ha közben Katherine fiút
szül Henriknek, akkor még jobb lesz a helyzet! Hiszen Henrik halála után
nyilván Katherine lesz a kisfiú gyámja, mígnem az felnő és megkoronázzák.
Vagy az anya legalábbis tagja lesz a gyámok tanácsának, egyike lesz a
régenseknek, ily módon az országot is uralhatja. Ha pedig akkor ő lesz
Katherine szeretője, akár Angliát is igazgathatja majd afféle háttérbe vonult
„szürke eminenciásként”!
Nem volt ez rossz terv, ismerjük el.
Ugyanakkor Thomas Culpeper közönséges bűnöző is volt, aki korabeli
krimikbe keveredett. Egyszer megerőszakolt egy asszonyt, majd a férjet, aki
őt ezért felelősségre vonta, simán megölte.
És semmi baja sem lett - éppen azért, mert az udvarban élt és a királyt
szolgálta. Maga Henrik jót nevetett az ügyön, amikor elmesélték neki. Hogy
ez a Thomas milyen ravasz fickó, és hogy’ kivágta magát a bajból! - mulatott
Henrik, és ennyi volt az ügy visszhangja. Az udvaroncok mindig is a király
fennhatósága alá tartoztak és nem akadt bíróság, amelyik vádolni merte volna
őket.
Persze, ha Henrik tudta volna, hogy ez a férfi csábítja el a feleségét, talán
nem lett volna vele ilyen kegyes!
Más kérdés, hogy azért Katherine-nek is lehetett volna több esze. Éppen
egy ilyen férfira kellett bíznia legféltettebb titkát, ami akár az életébe is
kerülhetett? Ez nagy hiba volt részéről, ami később aztán tragikusnak
bizonyult.
Mindenesetre annyi bizonyos: a házasságuk első évében Henrik még nem
sejtette, miért kering Thomas a felesége körül. Persze keringtek ott mások is,
a legtöbben valamilyen protekció reményében - ez megszokott dolog volt
akkoriban. A királyi udvarokban tömérdek „frakció”, érdekcsoport, lobbi
működött, ezek egymás ellen is intrikáltak és a király kegyeit maguk felé
akarták hajlítani. Eleinte tehát Thomas feltűnése a királyné mellett még nem
volt olyan gyakori dolog.
Azt még nem sejtette, hogy Thomas és a felesége ismét összejöttek. Hogy
már van is köztük szexuális kapcsolat, mi több, Katherine annyira elvesztette
a fejét, hogy a királytól kapott ékszerek és más drága tárgyak egy részét…
Thomasnak ajándékozta!
Ez főbenjáró dolog lett volna. Erről tudott persze a férfi és ezért egy ideig
még titkolni igyekezett, elzárta az ajándékokat és legszűkebb környezetének
sem említette. Aminthogy természetesen titkolta viszonyát a fiatal, alig húsz
éves királynéval is.
Vannak források, amelyek arra utalnak, hogy Thomas a szerelmi
szolgálatok fejében - vagy, csak mert Katherine olyannyira kedvelte őt? -
pénzt is elfogadott volna tőle. De erre nincsenek bizonyítékok, viszont
ismerve a férfi jellemét (ha azt ugyan jellemnek nevezhetjük), hát nem
zárható ki a feltételezés.
Katherine csakugyan túl kevés időt töltött az udvarnál már előzőleg is,
mint sima udvarhölgy - különben ismerte volna az ott uralkodó szokásokat és
a veszélyekkel is tisztában lett volna. A jelek szerint minderről fogalma sem
volt, mert szerelmes leveleket írogatott Thomasnak ! Aki ott, akkor, az ő
helyzetében ilyen írásos bizonyítékokat ad ki a kezéből, csakugyan nagyon
„zöld” lehetett udvari ügyekben. És egyáltalán, nem fogta fel a halálos
veszedelmet, amit mindez jelenthetett rá nézve.
Katherine nem volt nagyon művelt, éppen hogy tudott írni-olvasni -
hibásan. Ezekben a (részben fennmaradt) levelekben hemzsegnek a
helyesírási hibák - de aligha ezen csámcsogott volna Henrik, ha a kezébe
jutnak, már akkor.
Az amúgy is gyanakvó, elméjében is mind betegesebb király hamarosan
dühös vadállattá változott volna, ha megtudja, mi történik a háta mögött!

Bonyolította a dolgokat, hogy 1541-ben a belpolitikai helyzet egy hosszabb

utazást kívánt Henriktől.
Fent északon, a skót határ közelében szinte folyton izzott a lázadás parazsa,
amit a határ túloldaláról a skótok is igyekeztek szítani. Mivel Henrik addigi
életében maga is elég sok okot szolgáltatott arra, hogy egyes vidékeken úgy az
urak, mint a parasztok elégedetlenek legyenek vele - hát tennie kellett
valamit. Mivel már azt suttogták országszerte, hogy végleg dögrováson van,
hogy neki már „annyi” és nem is fog felépülni, inkább gyors halála várható -
hát nyilván készülődtek azok, akik a trónörökös nélkül maradt királyságban
szeretnék megkaparintani a hatalmat.
Ezért hát úgy döntött, pár hónapos körutat tesz északon, elmegy minden
jelentősebb városba és maga rendszabályozza meg az engedetlen vidéki
urakat. Elsősorban pedig egészségesnek, erősnek mutatja magát, hogy ezzel is
elvegye a kedvüket a lázadástól.
Jókora kíséretet jelölt ki, nem is szólva persze az őrzésére rendelt
katonákról. Az udvar egy része felkerekedett és a király magával vitte nejét
is, annak teljes udvartartásával - ahogyan azt az illem és a szokások is
kívánták.
Így aztán nem csupán Katherine kelt útra, hanem… Thomas úr is.
A szerelmi háromszög tagjai egy kivétellel tudtak egymásról. Ahogyan az
lenni szokott, csak a felszarvazott férj nem volt tudatában az ügynek -
fogalma sem volt róla, hogy a feleségének már „van valakije”, ahogyan ezt
későbbi korokban mondták.
A következő hónapokban hát a királyi pár együtt járta az északi
tartományokat. Henriket persze kocsin vitték mindig, hisz járni sem tudott.
Mielőtt ünnepélyes fogadtatást rendeztek volna valamelyik várban vagy
városban, a királyt levették a hintóról és vagy lóra tették, vagy állva hagyták,
esetleg trónszékre ült. A legtöbb ember érdeklődve tolongott, hiszen a
köznép számára ez volt az egyetlen alkalom, hogy saját szemükkel láthassák
hazájuk királyát és feleségét. Kicsit meglepődtek, amikor együtt pillantották
meg az előkelő párt. Mert Henrik legyen bármilyen beteges, azért még
széltében-hosszában nagydarab, magas ember volt - a felesége pedig olyan
kicsi! És milyen fiatal ehhez a vénemberhez képest!
Henrik ekkor különben kicsit jobban érezte magát. Nemcsak testileg, de
lelkileg is feldobta őt ez az utazás. Sokkal többet lehetett Katherine-nel és
úgy érezte, minden rendben van. Mint általában a felszarvazott férjek
többsége, ő sem gyanított semmit.
Összességében másfél évig tartott mindaz, ami jó volt közöttük. 1541
tavaszán ismerkedtek meg és akkor kerültek össze az ágyban is. Később jött a
házasság, a betegségek és a várakozás arra, hogy Katherine csakugyan terhes
legyen és trónörököst szüljön az országnak - aztán az a hosszú utazás azon a
nyáron, kora őszön. Henrik, mivel nem volt tisztában a háttérben zajló
eseményekkel, voltaképpen boldognak érezhette magát. Ez volt életében az
utolsó ilyen időszak, hiszen most a kórok sem kínozták annyira. Úgy érezte,
Katherine szerelme a sors utolsó nagy ajándéka a számára.
Feljegyezték, hogy még útközben, a táborhelyeken, szállásukként szolgáló
kastélyokban is együtt háltak, de ez már mind ritkábban történt meg. Nem
tudjuk, csak sejthetjük, hogy talán a fiatal feleség húzódozott a dologtól. Min-
dez nem változtatott Henrik érzelmein, amit ekkor is a már szokásos módon
mutatott ki: feleségét ajándékokkal halmozta el. Tucatszám kapta a
gyémántokat és roppant drága ékszereket.
De hát a vég már nagy léptekkel közeledett. Hiszen előbb vagy utóbb
nyilván megbosszulta magát az a tény, hogy Katherine olyannyira nem
számolt az udvaroncokkal. Akik sokat láttak, még többet kinyomoztak, és
amit még így sem tudtak meg, azt kitalálták egyéb jelekből!
Márpedig az udvarban nem csak Howard-párti frakciók és csoportok
léteztek. Éppen ellenkezőleg, más nemesi, családi klánok is szerettek volna a
királyhoz férkőzni, kegyeit elnyerni. Netán már készítgettek egy újabb
feleségjelöltet is? Hiszen ami háromszor bevált, az beválhat negyedszer is -
gondolhatták a családi tanácskozások résztvevői. Ha Henrik király háromszor
egymás után feleségnek választotta előző felesége valamelyik fiatal
udvarhölgyét - miért ne tenné meg ismét? Feltehetően akkoriban számos
fiatal hölgy került be az udvarba különféle szolgálatokra és posztokra,
legfőképpen persze a királyné - Katherine - udvartartásába…
Ma már tudható, hogy az irigyek, a felháborodottak, az erkölcsi tisztaság
nevében fellépők és az egyszerű érdekcsoportok tagjai mind-mind egyre
nagyobb felháborodással figyelték, miket művel a királyné Thomas Culpeper
úrral. A hosszú utazás alatt is figyelték őket. Lefizették a szolgákat és
mindenkit, aki csak tudhatott bármit is. Mert bizony hamisan értelmezett
szolidaritásból nem egy udvarhölgy mai kifejezéssel élve szorgalmasan és
hosszú időn át „falazott” a Katherine-Thomas párosnak.
Mit láthatott Katherine ebben a férfiban?
Csinos volt, persze, és értett a nők nyelvén. De hát egy szélhámos alkat
volt, aki ha kellett, nem habozott alantas eszközöket is bevetni céljait
elérendő. Aki embert is ölt már, és aki értéktárgyakat fogadott el szerelmétől
- miféle férfi lehet? Talán úgy vélte, Katherine még fizetséggel is tartozik
neki szerelmi-szexuális szolgáltatásai fejében?
Mindenesetre legyen bármilyen gyakorlott csábító is Thomas, ezúttal
cserbenhagyta őt ösztöne. Óvatosabbnak kellett volna lennie. Alábecsülte
ellenfelét, a férjet - de legfőképpen azt felejtette el, hogy a királyi udvarban
ezer és ezer szem és fül figyeli az eseményeket. Törvényszerű volt, hogy egy
idő után a titoknak ki kell pattannia.
Azt beszélték később - merthogy Henrik állítólag nagy felindulásában ezt
kifecsegte - hogy a királyt az ellene elkövetett bűnön kívül a legjobban az
dühítette fel: mások előbb szereztek tudomást felesége tetteiről, mint ő maga!
Nevetségesnek érezte magát, hiszen a titkokról már a háta mögött beszéltek
előkelő urak is - és ő, a király még mindig nem tudott semmit!
 „Hogy ezek meddig csámcsoghattak azon, milyen ügyefogyott és
szerencsétlen vagyok én - kesergett. - Nemcsak kinevettek, hanem még
sajnáltak is talán! Ez elviselhetetlen!”
A legszörnyűbb az volt, hogy - mint azt maga is sejtette - bizony csakugyan
ez történt. Kinevették és sajnálták Anglia királyát, aki egy tizenéves csitrit
tett meg országa királynéjává, aki erre enyhén szólva egyáltalán nem szolgált
rá. Utólag hát igaza lett mindazoknak, akik kezdettől nem pártolták a király
szerelmét és házasságát… Akik most verhették a mellüket: „hát nem
megmondtam?” - felkiáltással. Jogosan.

Thomast nem a szerelem vakította el. Ő va banque játszott, vagyis mindent

egy lapra tett fel. Az ő számításai szerint Henriknek meg kellett volna halnia,
mielőtt a titkos viszony kipattan, és ezért már nem fenyegetheti őt veszély.
Ha mást nem is, de egy jókora birtokot mindenképpen kihasít majd magának
- gondolhatta. Ezt tervezte.
Abban is bízott, hogy ha egyesek meg is tudnak valamit, nem rohannak
vele azonnal a királyhoz. Mert nem merik majd neki előadni az eseményt. És
míg haboznak, az idő múlik, múlik… De az is megeshet - okoskodott Thomas
- hogy a mindent tudók nem is a királyhoz mennek, talán inkább éppen
hozzá! Hogy őt zsarolják meg. Ezzel felderítheti ellenfeleit, tudja majd, kiktől
kell tartania. Henrik pedig olyan rozoga volt - ahányszor csak látta, a király
mindinkább elesettnek tűnt. Hát nagyon számított hamarosan bekövetkező
halálára. Akkor aztán Katherine az övé lesz, és vele elnyerheti a legmagasabb
tisztségeket és hatalmas birtokokat is!
Egy dologban csakugyan igaza lett - bár ez őt semmiképpen sem
vigasztalhatta. Ugyanis azok kerültek bajba, akik értesültek a fiatal pár gonosz
játszmájáról - és ezt közölniük kellett volna a királlyal.
Ugyanis rettegtek Henriktől és ezért eleinte nem is mertek neki szólni !
Tudták, a rossz hír hozójának levágják a fejét - és talán nem is csak
képletesen! Akkoriban sok üres hely volt a Towerben és a hóhérok is mindig
készen álltak. Az urak, akik a király környezetében megkapták az első
bizonyítékokat Katherine hűtlenségéről, attól tartottak: Henrik nem hisz
nekik, sőt rágalmazóknak véli majd őket és mire felocsúdnának, máris a
hóhérok karmaiban találják magukat. Márpedig senki sem akart az első lenni,
aki beállít Henrikhez a hírrel.
Már csak azért is, mert tudták, hogy Henrik még mindig szerelmes
Katherine-be, ragaszkodik hozzá és nem kételkedik erényeiben. Így aztán
csak a fogukat szívhatták, összedugták a fejüket és aggodalmaskodva
pislogtak.
Közben múlott az értékes idő - Henrik egyre értékesebb ajándékokkal
halmozta el erre méltatlan nejét. Egy idő után meg azért kezdtek rettegni az
urak, mert ha kiderül, hogy ők már milyen régóta tudják a titkot, akkor meg
az lesz a baj: miért nem szóltak korábban? Miért hagyták, hogy a király még
heteken, hónapokon keresztül nevetségessé tegye magát? Hogy hagyja magát
becsapni nap, mint nap?
Így hát az illetők vacilláltak. Jobb híján arra használták fel a sebesen múló
időt, hogy még több bizonyítékot gyűjtsenek a hűtlen párról. És ez sikerült is
nekik.

Az urak végül is arra a belátásra jutottak, hogy nem lehet tovább várni -
már 1541 ősze volt - mert később még nagyobb lesz a botrány, nagyobb lesz a
király haragja is. Ugyanakkor nem voltak hívei a „sokkterápiának” sem, mert
erre nem vállalkoztak. Féltek a dühkitörésektől és persze saját
egzisztenciájukért is aggódniuk kellett.
Hát inkább az apró adagokban történő „beadás” mellett döntöttek.
Megvárták, míg véget ért a nagy északi körutazás. Ez már november volt.
Mivel még mindig attól tartottak, hogy a rossz hír hozójának levágják a fejét,
olyan személyt választottak erre a célra, akivel a király ezt aligha teszi meg:
az anglikán egyház érsekét. Ez egy királyi misén bizalmasan csúsztatta a
király kezébe az első papírokat. Ezek vallomások voltak. Amelyeket egy,
senki által még létre nem hozott láthatatlan „törvényszék” gyűjtött össze,
természetesen felhatalmazás nélkül. A dologba beavatott urak kikérdeztek
néhány személyt, akik Katherine környezetében éltek. Akadt köztük olyan,
aki minden kényszer, vagy akár csak kérdés nélkül is boldogan
megnyilatkozott. Hiszen eleve így is pattant ki az ügy, hogy egy udvarhölgy -
kit Katherine bizalmas barátnőjének vélt - előbb csak arról mesélt, miket
művelt Katherine a házassága előtt. Hogy volt egy partnere, akivel ágyba is
bújt, tehát nem lehetett szűz.
Egy másik hozzátette, hogy azt az urat Thomas Culpepernek hívták. Innen
már csak egy lépés kellett, hogy egy harmadik agyában megfoganjon a gyanú:
hiszen ez a Culpeper úr ma is gyakorta találkozik a királynéval, mindig ott
látni annak „sleppjében”. Igazán nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy egyre
többen kezdjenek gyanakodni: vajon ez a Thomas úrfi nem folytatja-e a
viszonyát a királynéval most is? Aztán már csak körbe kellett járni az ügyet,
megkaparni egyeseket, vallomásra bírni őket. Még jobb volt, ha azt maguk
írták le egy papírra…
Ilyen vallomások kerültek elsőre a király kezébe. Az érsek és a mögötte
állók finoman adagolták a mérget, nehogy egyszerre hasson. Nem örültek
volna, ha Henriket a hír hallatán megüti a guta és ott helyben kileheli a
lelkét. Nekik még szükségük volt rá, hiszen tőle kapták a kegyes juttatásokat,
hivatalokat, a hatalmat. Ha a király így vagy úgy elmegy, nekik is megrendül
a helyzetük.
A király abban a sorrendben kapta meg e sajátos és roppant bizalmas
jelzéseket-jelentéseket, amelyekben azok keletkeztek. Vagyis elsőre ő is csak
Katherine házasság előtti múltjáról értesült. Az urak a háttérben persze már
sokkal többet tudtak az aktuális helyzetről és a szerelmi viszonyról is - de azt
egyelőre nem adták tovább a királynak. Úgy vélték, jobb, ha először azzal
ismerkedik meg. Sejthetően az is nagy csapás lesz számára. Ha azt átvészeli,
jöhetnek a további „adagok” is.
Henrik előbb arra gyanakodott, hogy a szokásos udvari intrikák egyikével
van dolga. Hogy valamelyik klán áll a dolog mögött, amely nem
rokonszenvez a Howardokkal, azért akarják előtte befeketíteni imádott kis
feleségét. Később, ahogyan az adatok szaporodtak, már sejtette: baj van. Most
a fejéhez kaphatott - ha csakugyan ilyen volt Katherine múltja, hogy-hogy ő
erről semmit sem tudott? Pedig hát a férj feladata lett volna megtudni
mindent a lányról, mielőtt feleségévé tette! Az, hogy előbb a szeretője volt,
nem jelentett még semmit. Királyi szerető lehet bármelyik nő, annak
„minőségével” nem tartozik elszámolással senkinek. De Anglia trónjára nem
ültethetett volna egy olyan nőt, akinek ilyen feslett az előélete!
Mint férfi is szégyellhette magát. Most égő arccal olvashatta, miket művelt
kedves neje lány korában - vagyis nem volt szűz! Őt pedig hogy’ becsapta!
Méghozzá nem is egy férfival élt együtt hosszabb-rövidebb ideig - tudta
most meg a szemtanúktól. Már az is felizgatta és dühítette, hogy erről mit
sem tudott - és nem csökkentette a vád súlyát, hogy mindez régebben, őelőtte
játszódott le. Abban a korban az ilyesmi utólag is bemocskolhatta a férfit. A
nemesembert, a lovagot is - hát még magát a királyt! Felesége múltja
áthúzhatta egy úr jelenét, sőt jövőjét is. És ez így volt még később is, az
arisztokrata körökben négyszáz éven át - sokfelé pedig még ma is.
Persze a királynak időre volt szüksége, hogy megeméssze ezt a gyalázatos
múltat. Még nem beszélt a feleségével. Egy ideig csak töprengett, mit tegyen.
Azt hitte, csak ennyi a baj - de persze ekkor is lépnie kellett. Mindenesetre
maga jelezte aztán az érseken keresztül a háttérben álló, szerfölött informáló
kedvű uraknak: szeretne többet is tudni feleségéről!
Nos, azoknak nem kellett kétszer mondani. Legközelebb, vagy mondjuk
így: sajátos „postafordultával” máris küldtek a királynak újabb
dokumentumokat, amelyek még inkább megterhelték Katherine Howardot.
Ezekből a király számára csöppent egy kis reménysugár: megtudta, hogy a
kedves rokonok egyetértésével Katherine kezét elígérték valaki másnak. A
XVI. századi szokások szerint tehát a lányt nem lett volna szabad a királyhoz
(és bárki máshoz) feleségül adni. Hanem csak ahhoz az úrhoz, akivel már af-
féle jegyességben is járt. Henrik dühöngött ugyan, mert erről sem tudott - de
ez adta a lehetőséget, hogy majdan ezt a házasságát is érvényteleníthesse.
Ráadásul nem valami mondvacsinált ürüggyel, hanem a kor szabályainak
megfelelő, teljesen legális és mindenki számára egyértelműen elfogadható
indokkal.
De itt még nem tartott. Még mindig kétségek között hányódott. Hol
elfogadta, hogy felesége bűnös, hol meg hitte, hogy ártatlan. Hol csak a
Howardokat hibáztatta, hol meg úgy vélte: csapdába esett. A Howard-klán
kelepcét állított neki és ő beleesett! Ilyen öreg és ravasz, uralkodásban
évtizedek óta járatos, diplomáciai trükköket is jól ismerő ember létére
bekapta a csalit, lépre ment nekik!
Hát nehéz volt belenyugodnia a vereségbe, az biztos. Különösen, amikor az
urak újabb híreket szivárogtattak ki számára. Ráadásul, ha válásra kerül a sor
- filozofált - már nemcsak afféle összeférhetetlen alaknak tartják majd szerte
Európában, aki folyton minden nejétől elválik - hanem majd azt hiszik: most
is „tartalékolt” már magának egy következő udvarhölgyet és ezért kell
megszabadulnia az előző nejétől? Akivel ráadásul alig egy éve esküdött meg?
Mindez nem volt elég. Henrik most abban is biztos lehetett, hogy nem
lenne jó világgá kürtölni, miért is kell búcsút mondania nejének. Hogy őt
becsapta a lány és családja? Pedig Henrik még nem is tudott mindent. Időre
volt szüksége a döntéshez.
És akkor, amikor már úgyis ennyire lesújtották az addigi hírek - megkapta
a következő bizonyíték-adagot. Ez már nem takargatta a dolgot. A bejelentők
nem kerülgették a forró kását - úgy vélték, Henrik most már kibírja majd a
nagyobb adagot. Azt az utolsót, azt a véglegeset, a mindent leleplezőt. Hogy a
király hogyan reagált, csak sejthetjük. Talán üvöltött is, mint a sebzett
oroszlán. Fájt neki a hűtlenség, de fájt az is, hogy mindez a háta mögött tör-
tént, hogy éppen olyan nevetségesen becsapták és elárulták őt, mint
bármelyik városi kalmárt vagy iparost. Felszarvazták, mint egy közönséges
férjet - őt, a királyt! Henrik vérbeli arisztokrata lévén azt tartotta a
legrosszabbnak, ha maga is a köznéphez vált hasonlatossá.
Henrik nem szokta meg a gondolatot. Ezt nem is lehet. Amikor a
szemtanúk beszámolóit olvasgatta arról, hogyan csalta meg őt asszonya
Thomas Culpeperrel az északi nagy utazása idején nem is egyszer - miközben
ő, a király csapatait szemlélte, vezetőkkel tárgyalt, vagy éppen új
erődítményeket vizitált - hát felforrt a vére.
Azt is meg kellett tudnia - fenékig itta a keserű poharat! - hogy Katherine
számos udvarhölgye benne volt az ügyben. „Falaztak” a húsz éves
királynénak, segítettek neki elkendőzni a valóságot. Ott álltak a vártán,
miközben Katherine szerelmesével enyelgett a királyi ágyasházban.
Ahányszor ő, a király szorgosan és kínlódva elment valahová megnézni egy
várat - szekéren vagy lóháton kínlódott fájós lábával és amúgy is szenvedett a
nyavalyáitól, akár egy kutya! - az alatt felesége azzal a fickóval hentergett.
Ahányszor ő, a tapintatos férj távol tartotta magától fiatal feleségét, ne legyen
kénytelen egy beteg öregembert látni - az asszony, sajnálkozás és imádság
helyett megint csak Thomas úrfival szeretkezett!
Úgy beszélték akkoriban a beavatottak szűk körében - amely aztán az ítélet
után természetesen kiszivárgott előbb csak az udvarba, aztán a köznép közé is
- hogy némelyik ilyen tanúvallomás, első kézből származó beszámoló nagyon
is részletes volt. Henriknek égnek állt volna a haja, ha addig nem hullik ki az
utolsó szálig - amikor olvasta, hogy Katherine igazi szeretkezés közben (nem
olyankor, amikor vele, a férjével volt…) bizony hangosan sikongatott. Vagyis
Culpeper ennyivel jobb férfi, legény a talpán az ágyban - mint ő, a király?
Mert bizony Katherine csak csöndesen hevert szegény, amikor Henrikkel
volt. Tehát a férjével sohasem volt jó neki az ágyban, akárhogyan is
erőlködött a férj?
Az iratokban - horribile dietu! - nem csak Culpeper neve állt. Akadt ott
más férfi is, például az az „úr”, aki egykoron a tizenhat vagy tizenhét éves
lány szüzességét elvette, persze Katherine Howard legteljesebb
beleegyezésével, azonos akaratával.
Nem tudható persze, úgy igazán mi járt Henrik fejében. A sors különösen
kegyetlen tréfát űzött vele, aki másokat szokott néha tragikusan megtréfálni.
Kénytelen volt visszaemlékezni Boleyn Annára, ez szinte biztos. Neki kellett
tudnia a legjobban, hogy négy évvel korábban Anna semmit sem követett el
abból, amivel ő megvádolta. Most viszont a sors visszaadta neki mindazt a
becstelenséget, amit Annával szemben elkövetett. Lám, megkapta azt a
feleséget, akitől tudat alatt mindig rettegett. Aki a háta mögött megcsalja,
becsapja, nevetségessé teszi.
Bármennyire is egyeduralkodó volt Henrik, most kényszerhelyzetbe
került. Bizalmasai, akik már ismerték az ügyet, elvárták, hogy lépjen valamit.
Hogy csapjon le Katherine-re és a Howard-klánra. Vagyis akarata ellenére
kellett tennie valamit. Ugyanakkor saját belső dühe is dolgozott és bosszúért
kiáltott.
Mint hasonló esetekben mindig, most is a lehető legszélesebb körű csapást
tervezte el. Ezért úgy döntött, nem csak Thomas Culpepernek kell lakolnia,
hanem még annak a férfinak is, aki évekkel korábban volt Katherine
szeretője. Ez teljesen logikátlan volt, de hát a megcsalt férj esze nem a logika
mentén működik, nyilvánvalóan.
Így aztán eljött a nap, a leszámolás napja. Megindult a lavina, miután
Henrik kiadta a szükséges parancsokat. A poroszlók aznap nagyot arattak.
Minden listára vett személyt a Towerba hurcoltak és korabeli szokás szerint
(amit csak jóval később Henrik lánya, Erzsébet törölt el, legalább részben)
kínvallatásnak vetettek alá.
Ennek alapján persze újabb nevek kerültek elő. Akiket lefogtak, nem látták
okát, miért hallgatnák el a többiek nevét? Akik szintén tudtak az ügyről, vagy
segítettek Katherine-nek, esetleg éppenséggel azok is szeretői voltak? Thomas
Culpeper sem kerülhette el a sorsát. Rá érthető módon különösen fente a
fogát a király. Hiszen őt szolgálta, az ő kenyerét ette, mellette volt évekig - és
közben az ő fiatal feleségével…
Katherine jelene és múltja igen fekete volt, mint kiderült - és ezért a jövőse
sem látszott fényesnek. Henrik már csak azért is hibáztathatta magát, hogy az
esküvő előtt nem nézett utána alaposabban a lány múltjának. No és ennyire
becsaphatták őt? Hát több mint harmincévi uralkodás után ilyen kevéssé
ismeri az embereket általában? És azokat is, akiket maga mellett tud hosszabb
ideje?
Szóval volt mit a saját szemére hánynia. Nem volt buta ember Henrik,
ellenkezőleg: éppen ezért még inkább éreznie kellett, mekkora baklövést
követett el. Mesélték, hogy ekkoriban már nyilvánosan dühöngött, maga
akart egy karddal felesége szobájába rohanni, hogy személyesen végezzen
vele. A betegség megakadályozta ebben - nem kétséges, meg is tette volna,
hiszen a testi és lelki fájdalomtól félőrült volt. Mindez nem sok jót jósolt a
vádlottaknak.
Katherine a krónikák szerint utolsónak értesült a dologról. A bukásáról.
Már mindenkit elfogtak és azok mindent be is vallottak, amikor ő még nem
sejtette, mi zajlik. Csak amikor megérkezett hozzá a király egyik bizalmas
tanácsadója, akit maga Henrik küldött érte - fogta fel teljes mélységében a
tragédiát. Az asszony rémületbe zuhant. Egy beszámoló szerint csak ekkor
fogta fel, valójában mit is követett el. Mit kockáztatott?
Mindenesetre érthető a csapás hatása. Henriknek tíz nap kellett, míg
fokozatosan megismerte a papírokat és felfogta, mi történik. Katherine-nek
erre csak perceket, órákat adtak - és máris vitték a Towerbe, ahol sikoltozott,
pánikba esett, nem tudott összefüggően beszélni sem. Nem volt annyira okos,
sem ravasz, hogy kapásból kidolgozzon valamilyen védekezési tervet, vagy,
hogy képes legyen logikusan… hazudni.
Henrik szokása szerint most sem ment el személyesen a feleségéhez, és ő
maga nem tett neki szemrehányásokat. Ahogyan az előző nejeknek sem
jelentette be válási terveit vagy a tragikus végkifejletet - úgy Katherine
Howarddal sem állt már szóba, soha többé. Aki mellesleg abban
reménykedett, hogy a király végül is megbocsát neki. Fogadkozott is, hogy ez
esetben már soha senkivel nem csalja meg őt, élete végéig hű lesz hozzá! De
senki sem hallgatott rá. A királyi palota hallgatott, a király sem jött el felesége
cellájába - ahol az asszony a lábához vethetné magát - és üzenet sem jött a
börtön parancsnokához.
A király a következő napokban - két hete tudta az igazságot - a vallatók
jelentéseit és a vallomásokat olvasta. A szeme előtt egyre nagyobb
„összeesküvés” rajzolódott ki. Az urak és hölgyek nem az államhatalom,
hanem a királyi férj ellen esküdtek össze, amikor Katherine királynét
pártolták és titokban segítették őt megcsalni Henriket. Bizonyos mai
történészek úgy tesznek, mintha csak Culpeper neve került volna szóba,
mintha Katherine csak vele csalta volna meg a férjét. Mások szerint ez a lista
bizony jóval hosszabb volt, Henriknek számos férfival osztoznia kellett a
feleségén…
Most már nem bánkódott Henrik azon sem, hogy felesége nem szült egy
fiút. Mert akkor honnan is tudhatná, annak ki az apja? Szinte biztos, hogy
nem ő, a férj!
Így aztán hamar döntött, és senkinek sem kegyelmezett. A szeretők
mindegyikét kibelezésre ítélte, amit kasztrálással súlyosbított. Nem valószínű,
hogy az elítéltet ez már különösebben izgatta, hiszen így is, úgy is hamar
meghalt a vérpadon.
Thomas Culpepert lefejezésre ítélték és az ítéletet természetesen
hamarosan végrehajtották. A Katherine-nek falazó udvarhölgyeknek - mivel
nők voltak - nem kellett tartaniuk a haláltól, sőt mondhatni voltaképpen még
megúszták. Távozniuk kellett az udvartól és oda soha életükben nem
térhettek vissza.
Katherine-t egyelőre nem a Towerben őrizték, hanem egy közeli
kastélyban, de persze rácsok mögött. Üzengetett Henriknek, engedje
magához, hadd magyarázza meg a dolgot - mintha ezen, bármiféle
magyarázat segíthetett volna. De Henrik - talán mert nem mert a könnyes
szemekbe nézni, nehogy elgyengüljön és megbocsásson? - semmiképpen sem
bocsátotta őt maga elé. Fogcsikorgatva olvasta a vallomásokat arról, hogy
Katherine kijelentette: nem szereti az öreg és undorító királyt, mindenét
odaadná inkább egy fiatal férfiért. Mondjuk, Thomasért…
Csak a hivatalos, ámde szükséges formaságok miatt vártak a további
lépéssel. Henrik először is bizottságot hozott létre, amely megfosztotta
Katherine asszonyt hivatalos címeitől. Nem volt hát többé királyné - igaz,
szerencsére nem is koronázták meg, hisz nem szült trónörököst. Utána
megírták - közösen - a vádiratot, ahol nagyon részletesen felsorolták
Katherine minden bűnét, amiről a vizsgálat során tudomást szereztek. A
lehetséges paletta minden „színét” rákenték, ördögien viselkedő, parázna,
kéjvágyó nőszemély lett, aki először is eltitkolta a király előtt, hogy a kezét
már régebben másnak ígérte, aztán megjátszotta magát, hogy elleplezze igazi
természetét. A vádiratban természetesen olyan szavak is szerepeltek, mint
szajha…
Természetesen ezenközben börtönbe került néhány nemesúr is, akik
szintén segítették a királynét, de a Howard-család több magas rangú tagja is.
Rájuk azért sújtott le Henrik, mert a házasságkötés előtt eltagadták Katherine
múltját. Végül is a Towerben egy egész épületszárnyat töltöttek meg az
ügyben érdekelt letartóztatottak. Persze Henrik haragja az urak iránt lassan
elpárolgott vagy azok birtokokkal váltották ki magukat, így hónapokkal
később a legtöbbjüket szabadon engedték.
Katherine a börtönben értesült barátai, szeretői kivégzéséről. Ez is eléggé
megrázta, de nem adta fel a reményt - még mindig hitte, hogy kegyelmet
kaphat.
Két hónapig váratta őt Henrik. Talán szándékosan hagyta őt remény és
kétségbeesés között lebegni ennyi ideig? Ez is a bosszúhoz tartozott? De aztán
egy nap parancsot hoztak marcona katonák, hogy a királynőt a Towerbe kell
szállítaniuk.
Akkor értette meg a húszéves asszony: nincs már remény. Az ítélet
megszületett, bár vele még nem közölték. A kistermetű hölgy ekkor
ellenállni próbált - de persze testi ereje nem vetélkedhetett a poroszlókéval.
A kastély, ahol addig tartották, a Themze partján állt. A Tower katonái egy
jellegzetes feketére festett, kis cellával ellátott bárkán jöttek érte. Amikor
Katherine meglátta a bárkát, már nem lehettek kétségei. Sikoltozott és sírt,
harcolt, veszekedett. Elkapta az ajtófélfát, úgy kellett róla lefejteni a kezét.
Aztán még a stégen is vergődött, több katona volt kénytelen lefogni. Nem
ment ellenállás nélkül az sem, amíg a bárkába tuszkolták. Az utolsó
pillanatban még az őrökre vetette magát, hogy kikaparja a szemüket. Nagyon
dühös volt és érezte, most már minden mindegy - akkor miért ne harcolna? A
katonák csak arra vigyáztak, nehogy a vízbe vesse magát. A korabeli emberek
többségéhez hasonlóan sem Katherine, sem az őrök nem tudtak úszni, így hát
a hűtlen asszonyt elnyelné a folyó, Henrik pedig nagyon csalódott lenne!
A szokás azt követelte, hogy ismét magas rangú bíróságot szervezzenek,
mint Anna Boleyn esetében. Az iratok, tanúvallomások, tanúk is mind készen
voltak és a bíróság ismerte Henrik akaratát, lelkiállapotát is. így nem volt
kétséges a „tárgyalás” kimenetele.
1542 februárjában a bíróság kimondta a halálos ítéletet.
Katherine akkor már rájött, nincs mit tenni. Ellene volt a bíróság minden
egyes tagja és persze a király sem akart kegyelmet adni. Így hát belenyugodni
látszott. Nem kétséges, hogy valóban és mélyen megbánta, amit tett. Némi,
örömök fejében eldobta magától az életet. Még csak húsz éves múlott. De már
késő volt.
Bizony késő, mert a bánatos, önmagát roppantul sajnáló király ekkor egy
csöppet sem volt megbocsátó kedvében. Ellenkezőleg, sürgette a folyamatot,
legyen már vége! Hulljon le a volt királyné feje, érjen véget élete újabb
kudarca!
Katherine nem egyedül ment a vérpadra. Egy hölgyet, csak az egyik
udvarhölgyét, aki végig mindenről tudott, aki a randevúkat szervezte és
folyamatosan titkolt mindent a környezet előtt - vele együtt végezték ki.
Katherine-nek végig kellett nézni a szívének oly kedves barátnő iszonyú
pusztulását - őt is lefejezték. Amikor vére szétfröccsent, a közönség
felhördült.
A Tower mellett ismét ezrek gyűltek össze, hogy lássák Henrik újabb
áldozatát. Ám akik arra számítottak, hogy Katherine-t összetörve látják,
csalódniuk kellett. Felülemelkedett mindenen, valamiféle önkábítással
tompította el érzékeit. Méltóságteljesen viselkedett. Nyilvánosan csak annyit
jelentett ki a vérpad szélén, hogy megbánta bűneit. Február 13-a volt, igen
hűvös reggel… Emelt fővel nézett végig a téren. Talán sokan érezték úgy,
hogy a szemükbe néz? Ám ez nem egy ártatlan asszony volt, akit
sajnálhattak, aki példakép lehetett volna. Nem Anna volt, aki áldozatul esett
egy politikai játszmának. Az asszony, akit félre kellett tenni az útból.
Ez itt most Katherine Howard volt, aki fűvel-fával megcsalta királyi férjét.
A tizenhatodik századi általános társadalmi igazságérzet (ha volt ilyen)
szerint teljesen jogosan került oda, ahol akkor éppen őt látták. Vagyis a
vérpadon.
Katherine talán tudatában volt annak, hogy pontosan ugyanazon a
vérpadon áll, ahol hat évvel korábban Annára csapott le a hóhér. Mi több,
még a tönk is ugyanaz volt, mesélik a krónikások. Vagyis Anna és Katherine
vére egymásba folyt, talán nem csak jelképesen.
Katherine pontosan másfél évig volt Anglia (ugyan koronázatlan)
királynéja. Senki sem tudta pontosan, de úgy gyanították és mi is azt hisszük,
hogy alig múlott el húsz éves, amikor a tömeg üvöltése közben szelíden
letérdelt és fejét a tönkre hajtotta.
A hóhér még egy szakértő mozdulattal megigazította az asszony fejét,
lesöpörte nyakáról a haját, aztán felemelte a gyilkos szerszámot. A tömeg már
egy torokként üvöltött, az idő pedig - egy végtelen pillanatra - mintha
megfagyott volna. Megtorpant futása, és úgy tűnt, hogy nem is folytatódik…
De a varázs elmúlt, a hóhér lecsapott, a tömeg pedig még hangosabban
üvöltött.
Katherine Howard feje a véres kosárba gurult. A hóhér lassan, elégedetten
mozdult, hogy kimarkolja hajánál fogva és felmutassa a népnek.
 Indián király a vesztőhelyen
(Atahualpa)

Most szakadjunk el Európától és menjünk egy olyan vidékre, amely a maga

idejében az európaiak számára teljesen ismeretlen volt. Annak meghódítására
éppen akkoriban indultak el.
Peruról és az inka birodalomról van szó, amely a tizenhatodik század
elején nagyon fejlett vidék volt. Amerika felfedezése óta még csak másfél-két
évtized tellett el, de erről az inkák mit sem tudtak. Akkor még nem.
Európában is kevesen hallották a hírt, hogy spanyol tengerészek fo-
lyamatosan napnyugat felé hajózva egy másik földrészre jutottak el.
Akkoriban persze még maguk a felfedezők is azt hitték, hogy Ázsia keleti
partjait, „Indiát” találták meg. Ezért nevezték el az ott talált bennszülötteket
„indiánoknak”. Az akkor még senkinek sem jutott eszébe, hogy Ázsia és
Nyugat-Európa között egy másik földrész húzódik északtól le egészen délig,
és hogy a spanyol hajósok tulajdonképpen oda jutottak el.
Most szakítsunk a hagyományokkal és ne európai szemszögből és
kronológia szerint nézzük az eseményeket. Lélekben költözzünk át a nyugati
féltekére és már évtizeddel korábban figyeljünk arra, ami az Andok hegyei
között történt.

Európában akkor 1527-et írtak. De az inka birodalomban, amely négy-öt

mai andokbeli dél-amerikai ország területére terjedt ki, nem így számolták az
időt. Még arról sem volt tudomásuk, hogy mi lehet az ország határain kívül.
Néhány vad törzzsel időnként háborúztak, másokat meghódítottak és
beolvasztottak. Ilyenkor rabszolgák ezreit hajtották az aranybányákba, az
ültetvényekre. Az inka birodalom a maga idejében és a környékbeli többi
népekhez viszonyítva igen fejlett volt. Utakat építettek az inkáknak nevezett
vezetők, hogy az indián lakossággal könnyebb legyen az érintkezés. Komoly,
több tízezer fős haderő állt állandó készenlétben, és erős központi hatalom
működött. A birodalom minden szegletéből - a kiterjedése észak-déli
irányban több mint ezer kilométer volt! - egy-két nap alatt megérkeztek az
üzenetek. Remekül megszervezett futárszolgálat hozta-vitte az üzeneteket,
parancsokat. A lakosság - igaz, némi erőszak hatására - de tisztelettel vette
körül az inkáknak nevezett vezető réteget, akikről aztán később (az
európaiak) az egész birodalmat elnevezték. A kecsua vagy kicsua indiánok
csupán a kereket nem ismerték - ezen kívül mindenféle, akkor ismert
civilizációs eszközt felfedeztek önállóan és azokat használták is. Nagyon
fejlett volt a művészetük, sok istent imádtak és bátor harcosok voltak.
A királyuk akkor már negyven éve Huayna Capac volt. Bölcs uralkodóként
emlékeztek rá, de életének utolsó éveiben túl sok lázadás tört ki, az
elnyomott népek forrongásai sajátos belharcokat eredményeztek az inka
birodalomban. Ráadásul a szokásos trónöröklési viták is kiéleződtek, mint
mindig, ha előre látható volt az aktuális király halála. Márpedig ahogyan a
király ment előre a korban, sejthető volt, hogy bármelyik pillanatban
elhalálozhat.
Az inka királynak kétszáz felesége és ágyasa volt, amit részben a szokások,
részben a körülmények diktáltak. Minden meghódított törzs főnökének
legalább egy lányát feleségül kellett vennie ahhoz, hogy az állam és a
befogadott törzs között megszűnjön a hadiállapot, megpecsételtessen a béke.
Ezen felül befolyásos emberek is gyakorta adományoztak neki szép fiatal
hölgyeket. Ráadásul a hadjáratok során elfogott szebb nők, néha még
gyermeki korban is ezt a sajátos dél-amerikai háremet gazdagították. Így a jó
öreg angliai Henrikkel ellentétben (ugyanazokban az évtizedekben vagyunk!)
Huayna Capac (ejtsd. Kapak) számára nem az volt gond, hogy nem lett volna
trónörököse. A helyzet éppen fordítottja volt, hiszen a kétszáz nőtől fölös
számban születtek fiúk is. Általában az uralkodónak kellett eldöntenie, hogy
melyik fia örökli utána a birodalom trónját. Ott és akkor két jelölt jöhetett
szóba. Az egyik törvényes fia volt, első feleségétől származott, Huascarnak
hívták. A másik törvénytelennek számított ugyan, merthogy a király egyik
ágyasa szűke - ő volt Atahualpa.
A két jelölt között elég nagy különbség volt - Atahualpa javára. Örökölte
apja közigazgatási vénáját, értett az államügyek intézéséhez, ráadásul jó
katonaként értett a hadvezetéshez is. Volt olyan időszak - már éppen az agg
király életének vége felé - amikor voltaképpen Atahualpán múlott a
birodalom egysége és biztonsága. Ügyesen megfékezte a lázadó törzseket,
seregével, ha kellett egyszerre csapott le, máskor megosztotta erőit és több
fronton is győzedelmeskedett.
Sok minden történt akkoriban. A birodalom északi felében - a mai
Kolumbia területén - valamilyen addig ismeretlen járvány pusztította az
embereket tízezrével. Ma már sejthető, hogy azt a jó ideje Panamában
letelepedett spanyolok hurcolták be. Himlő volt, ami ellen az amerikai
indiánokat semmi sem védte. Szervezetük nem ismerhette ezt a bajt, így
biológiai védelmük sem volt. Az öreg király elől ugyan titokban tartották
volna a félelmetes kórt, de az így is tudomást szerzett róla - a jelek szerint
volt saját titkosszolgálata, amiről még közeli emberei, titkárai, ügyintézői sem
értesültek annak előtte.
És mintha nem lett volna elég ez a baj, a tengerparti terület kormányzója
egy napon rémisztő hírt küldött a fővárosba, a királyi palotába.
„A tenger felől furcsa hajón nagyon különös külsejű emberek érkeztek.
Fehér a bőrük és szőrös az arcuk. Kezükben olyan szerkezetet tartanak,
amivel bármikor villámokat és mennydörgést képesek előidézni. Nagy
lámákon ülnek, amelyek engedelmeskednek nekik. A vezérüket Pizarró-nak
hívják, ilyen különös, barbár elnevezéssel illeti magát. Az idegenek partra
szálltak és azt állítják: őket valahonnan nagyon messziről, a tengeren túli
vidékről a világ legnagyobb uralkodója küldte.”
Ezek után a jelentés úgy folytatódott, hogy mivel az idegenek szelídnek
mutatkoztak, a kormányzó lakomára hívta őket. A lakosság azt hitte, hogy az
egykor itt járt, szintén fehérbőrű és szakállas Viracocha isten küldöttei,
akikre az inka nép oly sokezer év után is boldogan emlékezik vissza. Az
idegenek senkit sem bántottak, pár nappal később visszamentek hajójukra és
eltűntek. De jelezték, hogy majd még visszajönnek.
Abban - a későbbi európai legendákkal ellentétben - igazán senki sem hitt,
hogy ezek az idegenek valóban Viracocha isten küldöttei lennének. Bár az
egyszerűbb nép persze örömmel fogadta az idegeneket, az állami vezetés
csapdát és veszélyt szimatolt. Cuzcóban az inka papok is bajt sejtettek és erről
értesítették a királyt.
Mintha mindez nem lenne elég, Huayna Capac hirtelen beteg lett. Az
orvosai ugyan tengeri fürdőt javasoltak neki, de nem túl meggyőzően -
sejtették, eljött a vég. Ez a jóslatuk kivételesen bevált - hamarosan haldokolni
kezdett az öreg uralkodó. Az király tudta, hogy eljött a vég és
végrendelkezett. Királlyá a törvényes származású Huascart nevezte ki - így
kívánta a törvény és a szokások - de hangsúlyozta: nehéz idők következnek,
ahol az államnak nagy szüksége lesz majd egy jó hadvezérre. Aki pedig -
jelezte - nem is lehet más, csak Atahualpa. A kettős döntés persze már eleve
magában hordozta a későbbi viszály magvát, amire egy olyan bölcs
uralkodónak, mint Huayna Capac, bizony gondolnia kellett volna.
Feltehetően egyik kedvencét sem akarta kisemmizni - ezért aztán akaratán
kívül komoly bajokba sodorta mindkettőt.
Inka szokás szerint a királyok testét mumifikálták és ülő helyzetben egy
trónra helyezték. Felöltöztették a legszebb, leggazdagabb, arannyal bőven
díszített ruhába, aztán elhelyezték a többi régi király között. Meglehetősen
morbid látványt nyújthatott a halott uralkodók terme, ahol egy asztal körül
úgy ültek a csillogó múmiák, mintha élnének. Nagy vallási ünnepeken olykor
elő is hozták őket és afféle körmenetben vitték megmutatni a népnek a dicső
múlt e sajátos „emlékeit”.
Utána pedig halálukat lelték azok az ágyasai, akik mély gyászukban önként
jelentkeztek arra, hogy a túlvilágon is elkísérik a király lelkét. Őket előbb
dobbal, tánccal és kábító füvekkel vitték önkívületi állapotba, aztán az
áldozati papok sorban megfojtották mindegyiket. Az ágyasokat ezután egy
kiemelt temetőben helyezték örök nyugalomra, a királyt pedig a már említett
szentély termébe vitték, ahol elődeivel együtt várhatta a feltámadást.

Ez után öt év telt el úgy, hogy gyakorlatilag semmi sem történt.

A fehérek még nem jöttek vissza, ahogyan ígérték. Huascar lett
Tawantinsuyu királya - az inkák a saját nyelvükön így nevezték birodalmukat
- Atahualpa pedig apja akarata szerint megkapta Quito királyságát, de csak,
mint Huascar hűbérese uralkodhatott benne és engedelmességgel tartozott
féltestvérének. Akinek különben - idegen behatolás vagy lázadás esetén -
hadvezéri szolgálatokkal is tartozott.
Ám a következő idők egy csöppet sem voltak békések.
Atahualpa ugyanis igen becsvágyó, ravasz és kitartó ember volt. Ha már
apja akaratából nem lehetett király, azért folyamatosan igyekezett bővíteni a
maga hatalmát. Szerencséjére ezt meg is tehette, mert a Quitói-i királyság - a
birodalom szerves része - északon határos volt a birodalomhoz nem tartozó,
más indián törzsek által uralt földekkel. Nos, Atahualpa hát betartotta a
halott akaratát és nem lázadt Huascar ellen, attól területeket sem vett el -
viszont erős seregével folyton északon hódított és mivel nagyon értett a
hadviseléshez, sikerült is egyre nagyobb területeket uralma alá hajtani.
Ez persze haragra gerjesztette, sőt némi aggodalomba is taszította
féltestvérét. Huascar és tanácsadói attól féltek, hogy még néhány év és az
országon belüli király hatalmasabb lesz, mint annak igazi, felkent ura. Bár
Huascar egy idő után kifejezetten megtiltotta neki a hódításokat, azért
Atahualpát ez nem fékezte. Hamarosan két táborra szakadt az ország. Délen
az „igazi inka király” uralkodott, ő és követői szerint Atahualpa egy fattyú
volt, ágyas fia, aki nem érdemelt volna akkora hatalmat, amelyet apjától
kapott. Annyit pedig végképpen nem, amennyit saját erejével szerzett
magának…
Mindenki sejtette, hogy előbb-utóbb kenyértörésre kerül sor.
 Nehéz elképzelni nagyobb különbséget, mint ami a két férfi között
létezett. Huascar nőies alkat volt, a kényelem és a szórakozás érdekelte
elsősorban - nem lehet véletlen, hogy apja annyit habozott, mielőtt ráhagyta
birodalmát. Huascar a mutatványosok, csepűrágók között érezte jól magát, no
és az idomított állatok voltak a kedvencei. Mivel helyette tehetségtelen
tanácsadók, legfőképpen a hadi ügyekhez nem értő főpapok kormányoztak,
hát a sereg elzüllött. Ha akkor egy külső ellenség támad az országra, csak
Atahualpa jól szervezett és erős seregére számíthattak volna az inkák.
Huascar hamarosan kemény leckét kapott - más, ágyasoktól származó
féltestvérei palotaforradalmat kezdeményeztek ellene, de az elbukott.
Huascar inka szokás szerint nagyon kegyetlen, véres módon torolta meg a
lázadást, hiszen ott és akkor nem csupán a férfiakat, hanem azok feleségeit,
gyermekeit, sőt ágyasait és szolgáit is kivégezték.
Huascar azt gondolta, elég már a folytonos félelemből. Üzenetet küldött
Atahualpának: jöjjön délre, Cuzcóba és ismét tegyen tanúságot arról, hogy
engedelmeskedik Tawantinsuyu igazi, felkent királyának - vagyis neki.
Közben persze azt tervezte, hogy a csapdába csalt Atahualpát kivégezteti és
ezzel végre nyugodtan élhet majd…
Persze emberére akadt. Atahualpa maga is az efféle fortélyok ármányos
mestere lévén rögtön átlátott a szitán. Előbb úgy tett, mint aki alázatos híve
féltestvérének és visszaüzent, hogy hamarosan indul és magával viszi azokat a
bátor férfiakat, akiket szeretne bemutatni Huascarnak, „kegyes királyának”.
Ezzel egyelőre elaltatta Huascar éberségét, közben összehívta tanácsadóit,
tábornokait és a legnagyobb titokban beavatta őket tervébe: végez Huascarral
és maga ül az inkák trónjára, ura lesz az egész birodalomnak! Azok - mondani
sem kell - nagyon örültek tervének, torkig voltak már Huascar uralmával.
Arról nem is szólva, hogy mint Atahualpa több évtizedes barátai,
harcostársai, nyilván magas méltóságokat nyernek majd el az
uralkodóváltozás után.
Aztán el is indult - pár száz válogatott katona kísérte, de azok mind
ünnepi, békés öltözetet viseltek (igaz, alatta voltak fegyvereik) és rengeteg
ajándékot vittek Huascarnak. Atahualpa pedig előre üzente, hogy amint
megérkezik, azonnal fivére lábához borul és megcsókolja palástja szegélyét.
Ez egyértelműen a behódolásra utalt. Huascar kémei persze kifigyelték a
menetet és azt jelentették haza, hogy Atahualpa nem tervez semmit.
Azt persze nem tudhatták, hogy a délre tartó vezér harmincezer katonáját
erdei és hegyi ösvényeken indította el. Ezek kis csapatokban, nem keltve
feltűnést szivárogtak le Cuzco felé. Hatvan mérföldet tettek meg így a
csapatok, miközben vezéreik nagy zenebonával vonultak ugyanabba az
irányba. Huascar egyik rokonát küldte csapatokkal a menet elé - remélte,
Atahualpát már csak láncra verve pillantja meg a fővárosban.
Ehelyett teljesen váratlanul, szinte a föld alól nőtt ki egy hatalmas sereg,
amelynek Atahualpa azonnal az élére állt és megütközött féltestvére
katonáival. Több óráig tartott a csata a híres Chimborazo-hegy alatt, és estére
a királyi csapatok megfutamodtak. Atahualpa győzött.
Nem vesztegette az időt. Arra számítva, hogy több tartományt is
meghódíthat, mielőtt a vereség híre eljut Cuzcóba, gyorsan ostrom alá fogott
néhány környékbeli várat. Mivel a védők nem adták meg magukat,
kegyetlenül lemészároltatta őket, beleértve a nőket és gyermekeket is. Népes
és gazdag tartományokban csak romok, üszkös falak és hullák maradtak
Atahualpa nyomában.
Mint látjuk, ez a király sem volt egy talpig pozitív hős. De hát azokban az
időkben minden hadvezér, hódító, uralkodó ugyanezt tette - és nem csak ott,
hanem Európában is.
Aztán hamarosan sor került a döntő ütközetre. Ami előtt egy jós ugyan azt
mondta Atahualpának, hogy a leölt áldozati láma belső részei azt sugallják
neki: a diadalmas hadvezér nemsokára erőszakos halállal hal meg. Atahualpát
annyira feldühítette a jóslat, hogy önkezével vágta le a jós fejét. Mint majd
látni fogjuk, ezzel a módszerrel nem lehetett változtatni az eseményeken…
Cotabamba városa előtt zajlott le a végső csata - miután Atahualpa egész
hadserege átkelt egy félelmetes szakadék fölött szélben himbálózó
kötélhídon. Huascarnak alig volt már katonája, afféle népfelkelést hirdetett
hát és a harchoz nem értő, főleg fiatalokból álló serege össze-visszarohangált
a csatatéren. A roppant fegyelmezett és ezért erős Atahualpa-féle sereg pedig
csak az alkalomra várt, mikor csaphat le.
Aztán ennek is eljött az ideje. Ám furcsa dolog történt - a csata első
percében Atahualpa seregében törzsi ellentétek törtek ki, és a király szedett-
vedett seregei is hirtelen erősebbnek bizonyultak, mint a tapasztalt katonák.
Ma azt mondanánk, nem jött be a papírforma - mindenki Atahualpára
fogadott volna, mégis ő veszített. Végül a maradék serege egy könnyen
védhető szakadékba menekült. A hírre maga Huascar is eljött a szakadékhoz.
Mivel ellenfeleiket nem látták, a fiatal harcosok és maga Huascar is
behatoltak a szakadékba, hogy ott lepjék meg az ellenséget és végezzenek
végre a lázadókkal.
Atahualpa nem volt ekkor a sereggel, távolabb várakozott. De minden
utasításai szerint történt. Amikor Huascar gyaloghintója is beért a
szakadékba, Atahualpa harcosai előugrottak rejtekükről és lecsaptak az
ellenségre. Huascar testőreit is elveszítette, végül gyalog menekült tovább.
Mígnem fogságba esett. Az inka birodalom - Tawaninsuyu - első és utolsó
polgárháborúja ezzel véget ért. Atahualpa mégis győzött.
Amikor a győztes és megszállónak hitt sereg bevonult Cuzcóba, a Huascar-
párti lakosság rémületes vérfürdőtől tartott, rettegett. De Atahualpa nem
hiába volt jó hadvezér - értett a társadalom megnyugtatásához is. Csupán
háromnégy olyan főembert végeztetett ki, akikkel régi leszámolnivalója volt.
Az előző király bizalmas tanácsosait pedig nagy közönség előtt nyilvánosan
megvesszőzték, akár a rakoncátlan gyerekeket. Huascarnak végig kellett
néznie főbb emberei kivégzését. Rá jellemző módon ekkor sem tett semmit,
még csak szavakban sem védelmezte embereit. Erre az ott lévő anyja
odaszaladt hozzá és a nép szeme láttára felpofozta felnőtt gyermekét - jelezve,
mit gondol róla. Ez igen nagy hatást gyakorolt a népre és most már azok is
elfordultak Huascartól, akik addig az ő pártját fogták. Az ország népe
hamarosan elfogadta, mi több, egészen természetesnek tartotta, hogy az igazi
„inka” hagyományokat Atahualpa képviseli és elfogadták őt uralkodójuknak.
Atahualpa a később Napóleon által ismételt módon lett király - egyszerűen
a saját fejére illesztette az inka birodalom koronáját és kihirdette, hogy attól a
naptól kezdve ő uralja Tawantinsuyut. Ám nem igazán lehetett biztos a
dolgában, hiszen még élt Huascar, és elég sok egyéb féltestvér, természetes
trónörökös élt szanaszét a fővárosban, a királyi palota környékén. Ezek
között nem egy olyan is akadt, aki származása révén sokkal több jogot
formálhatott volna a trónra, mint Atahualpa, az ágyas fia. Azon kívül a papok
sem rokonszenveztek vele.
Ezért úgy döntött, végez mindenkivel, aki szembeszállhat vele, aki
bármilyen erőt képvisel. Ördögi módszert eszelt ki - és végre is hajtotta.
Huascar szeme láttára végezték ki összes feleségét, ágyasát és gyermekét! Még
az éppen tőle terhes nőket sem kímélték. A bosszú kiterjedt a távolabbi
családtagokra: nagybácsikra, nagynénikre és azok gyermekeire is! Volt olyan,
akit Huascar szeme láttára élve négyeltek fel, miután megkínozták. A
hullákat el sem temették, hanem a gyors hegyi folyókba dobták.
Atahualpa itt tartott hát, amikor kellemetlen hírt kapott a tengerpartról.
Ugyanabba a városba, ahová öt évvel korábban egyszer már ellátogattak
„Viracocha” küldöttei - ismét fehérbőrű, szőrös arcú emberek érkeztek
különös hajóikon. Ezek az idegenek partra szálltak ott, és… és nem lehetett
tudni, mi a szándékuk? Mit akarnak? Kik ők és honnan jöttek?
1532 tavaszát írták a keresztény világban.
 És a mi történetünk tulajdonképpen itt kezdődik. Mindaz, amit eddig
olvashattak ebben a fejezetben, csupán előszó volt ahhoz, ami ezután vette
kezdetét.

A spanyol megszálló kalandorok és kereskedők, katonák és papok már vagy

húsz éve birtokolták Panamát. Onnan indultak drágakő- és aranyszerző
útjaikra. Folyton a mesés-legendás Eldorádó lázában égtek és szentül hitték.
Valahol a hegyeken túl, ezen az irdatlanul nagy földrészen már biztosan
vannak arannyal teli városok, sőt egész birodalmak! És miközben
hihetetlenül gazdag smaragdbányákra leltek, az indiánoktól is azt hallották,
hogy arra lent délen, jó messze Panamától van egy nagy ország, ahol
mindenki aranyedényekből eszik, arany ékszereket visel és ahol tömérdek
bánya ontja az ércet. A tábortüzek mellett a mindenre kész kalandorok egész
kisebb serege gyűlt már össze és türelmetlenül várt valakit, aki elvezeti őket
oda.
Meg is érkezett Francisco Pizarro, a kalandorok kalandora, a nagy szervező
és egyben hadvezér. Egy minden ármányra kész férfi, aki fejébe vette, hogy a
spanyol király számára hatalmas földeket hódít meg. De miként néhai elődje,
a később oly dicstelen véget ért Kolumbusz (Colombo), ő is uralni szerette
volna e földeket. Hát úgy indult el dél felé, hogy amit meghódít névleg a
spanyol királynak, azt maga fogja vezetni, mint Őfelsége kormányzója.
Útjaira mindig elkísérte egyik fivére, Hernando Pizarro is.
Végül is több kisebb csatározás után, amit indiánokkal vívtak, sikerült két
karavellát szerezniük Ez természetesen már a Csendes-óceánon történt,
vagyis Amerika nyugati partjainál. Egy napon aztán a hajókon, de a
fedélzeten lovaikat is magukkal vivő spanyol martalócok ismét megérkeztek
Tumbes kikötőjébe, az első inka városba, amit meg is hódítottak rögtön.
Kifaggatták az elfogott törzsfőnököket és kormányzókat, és ámulva hallgatták
a tolmácsok szavait: itt a hegyekben egy nagy és szép és gazdag ország van,
telis-tele arannyal!
Igaz hát a legenda! Nem is legenda többé, hanem maga a színtiszta igazság!
Akkor hát mire várjanak? Hódítsák meg, még mielőtt mások fosztják azt ki -
helyettük!
Hamarosan követség érkezett a várost megszállva tartó idegenekhez.
Pizarro így értesült arról, hogy az inka birodalomban éppen most zajlott le
egy polgárháború és a helyzet - belülről nézve - egyáltalán nem rózsás.
Megtudta, hogy a követek Huascar-pártiak, akik ara kérik őt, álljon
bebörtönzött uruk oldalára és avatkozzon be a háborúba - Atahualpa ellen!
 Pizarro először hallotta Atahualpa nevét. Akkor igazából még nem tudta,
ki ez a férfi. Hogy ez lesz majd legfőbb ellenfele, akinek ő fogja elvenni az
életét.
Elsőre csak annyit ígért meg, hogy társaival együtt elmegy Cuzcóba és ott
„igazságot tesz” a két békétlen helyi király között. Ez a szerep már csak azért
is megtetszett neki, mert így időt nyernek és megtudják, hányadán állnak is
egyáltalán? Valóban olyan gazdag ez az ország, hogy érdemes meghódítani?
Persze a spanyolok remélték, igaz a hír és egy háborúban meggyengült,
kettészakadt országba érkeztek, ahol ügyesen kijátszhatják egymás ellen a
maradék erőket, hogy aztán az alkalmas időben mindkettővel
leszámolhassanak és csakugyan a spanyol birodalomhoz csatolják a hegyes
országot.
Amikor végre a spanyolok a szárazföldön indultak dél felé, csodálkozva
tapasztalták: olyan kiépített kőúton haladtak, amihez foghatót otthon
Spanyolországban sem láttak. Civilizált vidék volt ez, békesség uralta a
falvakat, a nép mindenütt vendégszerető volt. Aztán máris támaszpontot,
majd várost alapítottak (San Miguel néven). Levetették álarcukat és bár
mindösszesen százvalahányan voltak csak, több ezer indián ellen is harcba
szálltak. Rabjaikat kényszermunkára fogták, a környező falvak főnökeit élve
máglyára vetették, csak hogy az indián lakosság lássa, kikkel van dolguk.
Akkor mát senki sem hitte, hogy a fehér idegenek a jóságos Viracocha isten
küldöttei lennének…
Végül alig 160 emberrel indult tovább Pizarro, amihez okvetlenül kellett
némi bátorság. Hiszen egy számukra teljesen ismeretlen földön, ellenséges
nép között voltak. De hát a kalandorokat éppen erről ismerni meg - a
legvakmerőbb módon belevágnak azokba a feladatokba is, amelyek látszólag
eleve meghaladják erejüket. Aztán vagy elbuknak, vagy győznek.
Atahualpa folyamatosan tisztában volt vele, mi történik. Kémei jelentették
az eseményeket. Egyelőre megtiltotta seregeinek, hogy csatába szálljanak az
idegenekkel. Már tudta azt is, hogy Huascar idejében elkezdett „helyezkedni”
a spanyoloknál. Hamarosan arról is tudomást szerzett, hogy egyik csapatuk
kifosztott egy várost, megölte a férfiakat, majd a nőket - a napszüzek
kolostorban élő érintetlen lányaival együtt - megerőszakolták. Atahualpa erre
még csak összevonta szemöldökét - pedig ez főbenjáró bűnnek számított, az
inka birodalomban ennél sokkal kevesebbért is kivégezték az embereket.
Éppen ettől könnyebbült meg az inka király - hiszen az istenek küldöttei
nem erőszakolnak kolostorbeli szüzeket… tehát ezek is csak emberek, akik
ellen majd bevetheti hadseregét és leszámol velük.
 Ebben biztos volt. Hiszen nem tudott róluk semmit. Ahogyan a spanyolok
még mindig csak halványan sejtették, milyen erős birodalomban találták
magukat - úgy a szembelévő oldalon Atahualpának sem volt fogalma arról, mi
is az a világszerte kiterjedő spanyol birodalom és micsoda tudást, technikát és
akaratot képes felsorakoztatni Tawaninsuyu ellen.
Akárcsak Huascar, Atahualpa is szerette volna megnyerni magának a kis
létszámú, de elszánt és erős idegent. Akiknek olyan harci eszközeik vannak,
amikhez foghatót arrafelé még soha senki sem látott. Jól jönne egy ilyen
csapat a seregemben, adta elő Atahualpa a hadvezéreinek és tanácsosainak.
Akik persze nem voltak ilyen derűlátók és azt javasolták, útközben üssön
rajta a közeledő Pizarrón. Hiszen sok szurdok, hegyszoros van azon az úton,
amelyen az idegenek az inka királyok szokásos fürdővárosába, a kénes
forrásairól ismert Cajmarcába igyekeztek.
Atahualpa hibát követett el - de persze ezt már csak most, a későbbi
fejlemények fényében tudhatjuk ilyen bizonyosan. Többször lett volna
alkalma megsemmisítenie a betolakodókat, és akkor talán pár évtizeddel
késleltethette volna a földrész meghódítását. Végső soron azonban azt az
áradatot nem lehetett megállítani. Akkor, vagy valamivel később - a dühös
vadállatokhoz hasonló, vérre és kincsekre szomjazó spanyolok
mindenképpen eljutottak volna az Andok hegyei közé és lerohanták volna a
termékeny völgyeket, a fényes városokat, és elpusztították volna azt a nagyon
fejlett országot.
Aminthogy éppen ezt tették.
Atahualpa kettős szorításban volt, de erről a spanyolok még nem
értesültek.
A lázadás ugyanis nem ért véget. A Huascar-pártiak még szervezkedtek,
csak az alkalomra vártak, hogy vezérüket kiszabadítsák és visszavágjanak az
ágyas fiának. Hogy Atahualpa nem képzelődött, bizonyította: a vidék még
mindig Huascarnak engedelmeskedett, neki csak régi hazája, az északi
tartomány, és az elfoglalt, rémületben tartott főváros engedelmeskedett.
Így nem akart elmozdulni a városból, nem ütközhetett meg a spanyolokkal
a tengerparton. Pedig az lett volna stratégiailag a legjobb. Vagy becsalni őket
egy szakadékba, hegyszorosba - miként hadvezérei tanácsolták.
Viszont a király meglehetősen kíváncsi természetű ember is volt egyben.
Mindenképpen látni akarta a különös idegeneket. És mivel bátor is volt, hát
nem félt tőlük. Arra gondolt: ha amazok lesznek annyira ostobák, hogy
eljönnek Cuzcóig, vagy legalább Cajamarcáig, ahol Atahualpa akkor kénes
fürdőkkel kúrálta magát, no persze nagyszámú testőrség és hadak élén -
akkor ott számolhat le velük.
Persze a spanyolok is értesültek a belviszályokról. Néhány Huascar-párti
törzs, akiknek elegük volt Atahualpa kegyetlenkedéseiből, megkereste őket
és felajánlotta a szövetséget. Atahualpának ezzel is számolnia kellett. Végül is
harmincezer katonája volt - csak nem ijed meg százhatvan idegentől? Még ha
náluk van is a villámot szóró fegyver vagy akármilyen nagy „lámákon” ülnek,
és legyen bár szürke fémből a ruhájuk, legyenek úgymond sérthetetlenek!
Ha emberek, halandók. Ha pedig halandók, akkor az ő katonái majd
végeznek velük!
Volt annyira diplomata, hogy arra is gondolt: nem okvetlenül kell magukra
haragítaniuk a fehéreket. Hátha szövetségeseikké tehetik őket?
Pizarro és katonái egyre magasabb hegyek között jártak, néha elfogyott az
oxigénjük, valósággal fuldokoltak, míg szervezetük átállt a több ezer méteres
magasságra és a ritkább levegőre. Közülük a legtöbben életükben először ott
láttak havat is. De láttak szépen kiépített utakat és üresen álló, hatalmas
erődöket. Atahualpa visszavonta katonáit, semmi se ijessze el az idegeneket.
Közben követeket is küldözgettek egymáshoz és bár mindkét fél gyanakodott
arra, hogy a másik valamilyen fortélyra készül - csak közeledtek egymáshoz.
Amikor végre megérkeztek Cajamarcába, a láthatárig nyúló katonai tábort
láttak. Itt csakugyan több tízezer indián harcos várakozott rájuk. De láttak
egy szép várost is - soha nem hitték volna, hogy az indiánok ilyesmire is
képesek! Ezek a spanyolok Közép-Amerika szigetvilágát és Panamát ismerték
csak. Az ottani indiánok kunyhókban éltek és primitívek voltak. Itt azonban
egy fejlett civilizációt találtak, kiépített államszervezettel. A város, amelyet
láttak, nem volt nagy, de szép épületek magasodtak benne. Arannyal díszített
templomok, napszüzek kolostora, kormányzati építmények, erődök és számos
ház.
A spanyolokat a város közepébe vezették. Ez csapda is lehetett
éppenséggel, bár egy régi kiürített erődben szállásolták el őket, amelyet baj
esetén meg is védhettek. Végre aztán szemtől szemben állhattak azzal az
emberrel, aki egyszemélyben uralta ezt a hatalmas, negyed-kontinensnyi
országot.
Atahualpa az akkori spanyol krónikások szerint - ezek némelyike,
találkozott is vele, tehát saját szemével látta őt - magas termetű, jó kiállású,
izmos férfi volt. Az arca nagyon barna és általában komor is - bár lehet, ezt az
arcát csak akkor vette elő, ha spanyolokkal tárgyalt. Mégis van okunk
feltételezni, hogy nem szelíd vagy vidám ember volt. Az uralkodás, a
hadvezetés, a folytonos résen lévő állapot a hatalom mindenáron való
megőrzése tette őt ilyenné.
Büszke volt, ez minden mozdulatán látszott. Huayna Capac, a nagy előd
méltó utódjának, apja jó fiának akart látszani. Kétségtelen, hogy csakugyan
alkalmasabb volt az inka birodalom trónjára, mint Huascar vagy bárki más a
királyi ivadékok közül.
Ahányszor spanyolokkal találkozott az első időszakban, mindig komoly
volt, sohasem nevetett. Feljegyezték, hogy véreres szeme egészen vadul
nézett. Míg társai döbbenten nézték a spanyolokat - Pizarro egyik alvezérét
küldte hozzá - akik lóháton feszítettek, páncélban, ismeretlen fegyverekkel
kezükben - Atahualpa úgy tett, mintha nem is látná őket. Egy igazi inka
király nem csodálkozik, nem döbben meg, nem bámészkodik. Neki úgy kell
viselkednie, mintha mindezt már látta volna, vagy nem is gyakorolna rá
hatást. Nos, Atahualpa remekül megjátszottá az unatkozó, nem is érdeklődő
férfit. Az első spanyol követeknek olyan érzésük volt, hogy a férfi nem is
őket figyeli, hanem elnéz valahol a fejük mellett, a hegyek havas csúcsaira.
Az inka az üdvözlő beszédre még csak nem is válaszolt. Később derült ki,
az ottani szokások szerint a király közvetlenül nem állhatott szóba - mindjárt
első alkalommal - az idegenekkel. A meghívás elfogadását is egyik emberére
bízta. Csak amikor ez az első találkozás elmúlt, Atahualpáról kiderült, hogy
még mosolyogni is tud - igaz, egyetlen másodpercre lett csak ilyen „laza”, és
rögtön visszanyerte előbbi komorságát. Ezt megőrizte, amíg lehetett.
A történelem egy igen jellegzetes és fontos pillanata volt ez. Sokkal
fontosabb, mint az, amikor Kolumbusz partot ért egy közép-amerikai
szigeten és a világtól amúgy is elszigetelt indián törzs embereivel próbált szót
érteni. A két világ igazán ott Cajamarcában találkozott. Az emberiség
történetében első ízben jött össze két civilizáció - aminthogy hasonló eset
történt Mexikóban a másik spanyol kalandor, Cortez és az aztékok királya, a
szintén szomorú véget ért Montezuma uralkodó között.
A spanyolok persze tisztában voltak vele, hogy Atahualpa csapdát készített
elő nekik. Ugyanakkor Atahualpa is ettől tartott. Az első találkozást az
ármány hozta létre és az éltette tovább. Később a kétségbeesett ravaszság, a
rémület és a mohó szerzésvágy mozgatta a további eseményeket.
A spanyolok nagy keresztényeknek tartották magukat. Mi több, a
legnagyobb keresztény király nevében jöttek ide és annak érdekében
cselekedtek. Számos pap és szerzetes is elkísérte őket és szinte óránként
imádkoztak. Ennek fényében kissé furcsának tűnik ma már, hogy egyetlen
ötletük az esküszegés volt. A keresztényi szeretet megcsúfolása. Az adott szó
és a vendégjog megszegése. A legaljasabb csel, amit ott és akkor kitalálhattak.
Erre nem mentség az sem, hogy halálfélelemben éltek azokban a
napokban, vagy már hetek, hónapok óta, mióta az inka birodalom területére
tették a lábukat. Az az igazság, hogy ezek a martalócok mindenre készek
voltak két dologért. Az egyik: hogy mentsék az irhájukat, a másik: hogy
alaposan megszedjék magukat.
Bár a későbbi spanyol történetírás egyes korszakaiban valóságos nemzeti
hősöket faragott a konkvisztádorokból, a diadalmas hódítókból és elhallgatta
valós tetteik javarészét - azért nem szabad nekünk is ebbe a hibába esnünk.
Pizarróval az élen - akinek ugyan volt némi küldetéstudata túl a
zsákmányoláson is - a Peruba érkezett csapat nagyobbrészt kétféle emberből
állott. Az egyik csoportot a szerzetesek képezték, akik pogányokat hódítani
akartak Isten nagyobb dicsőségére, és semmiféle kegyetlenségtől sem riadtak
vissza, hogy ezt a célt elérjék. Ma már tudjuk, miket művelt akkor és később
a katolikus klérus azon a földrészen.
A másik csoportot a zsákmányra éhes katonák alkották. Ők már otthon
spanyol földön vagy Panamában sem éppen erkölcsös életvitelükről,
szavatartásukról, nemes jellemükről és lelki szilárdságukról voltak ismertek.
Javarészt aljanép voltak, amelyekhez hasonló réteg a XVI. században és
később bőven termettek minden európai országban. A gyarmatosító népek
efféle fiai kiáramlottak a többi kontinensre és még jó ideig (voltaképpen pár
száz éven át) viselkedtek martalóc előőrsként, így alapozva meg arrafelé az
európai civilizáció „hírnevét.”

Nos, Pizarro úgy érezte, ő és emberei csapdában vannak. Nagyon merész

ötletnek tartotta ekkor kiagyalt tervét - viszont az egyetlen lehetséges
menekülést is csak ez jelenthette, hitte. És ezt a hitét sajnos átvitte,
beleoltotta embereibe is.
Eldöntötték ugyanis, hogy másnap, amikor Atahualpa kíséretével
megérkezik hozzájuk, vendégségbe, a kíséretét, testőreit levágják, őt magát
pedig foglyul ejtik. Mivel már rájöttek, hogy az inkáknál a király
félelmetesen erős és mindenki feltétel nélkül engedelmeskedik neki - hát ez
két újabb reményt adott nekik.
Az egyik: ha kezükben a király, fejetlenség lesz az országban, senki sem
mer tenni semmit Atahualpa nélkül.
A másik: Atahualpát rákényszeríthetik, hogy az ő utasításaikat kövesse,
akkor pedig… ők, a spanyol hódítók lesznek az Inka Birodalom igazi urai!
 Tehát egy huszáros csínnyel átvágják a gordiuszi csomót, minden
gondjukat megoldják. Ehhez nem kell más, mint egy csalás, egy árulás. No de
az sem árulás! - segítettek rögtön a vélt lelki bajokon a velük jött keresztény
papok - hiszen az úr megbocsát! Különben sem érvényes az az ígéret, amit
hitetlen pogányoknak teszünk! Velük szemben nem kell betartanunk a
nálunk kötelező erkölcsi normákat - érveltek a papok és ezzel megnyugtatták
azt a néhány spanyolt is, aki esetleg kifogásolta volna önnön viselkedésüket.
Hiszen Atahualpa jóhiszeműen jön hozzájuk, hogy elköltsön velük egy
vacsorát - mondhatták.
- De Atahualpa csapdába csalt minket, mi most csak védekezünk majd! -
érvelt ezzel szemben Pizarro. Mivel övé volt az ötlet, és ő volt a parancsnok,
akiben emberei megbíztak - hát nem ellenezték a roppant merész tervet.
Mert hát csakugyan az volt. Egy idegen birodalom kellős közepére
merészkedtek be százhatvanegynéhányan, akik között nem is mindenki
fegyverforgató férfi. Voltak köztük egészen fiatalok és meglehetősen öregek
is. Maga Pizarro sem fiatal már, hasonlóan jó negyvenes-ötvenesek a
kapitányai, alvezérei. Van puskaporuk - de ha komoly összetűzések
kezdődnének, meddig lesz elég?
Ugyanakkor sejtették, hogy Pizarrónak igaza lesz. A kapitány szavaival
élve „holnap minden erőfeszítés nélkül egy ország urai leszünk”. Hát így
készültek a nagy árulásra.
Abban igazuk volt a spanyoloknak, hogy Atahualpától nem várhatnak
kegyelmet, ha fordított helyzetben az csalja őket csapdába. Tudták már róla,
hogy kiirtatta saját féltestvéreit, sőt azok feleségeit, gyermekeit is. Egy ilyen
férfi nem habozna megöletni az idegeneket mind egy szálig, ha azt diktálja az
érdeke. Akkor már csakugyan jobb elsőként lecsapni és megszerezni a
kezdeményezést, netán ennek révén azonnal győzni is! A nagy többség hát
támogatta Pizarro tervét…
És másnap meg is valósították azt.

Atahualpa hadvezérei sem hittek a spanyoloknak. Ők is próbálták

lebeszélni az uralkodót, ne merészkedjen be az oroszlán torkába. De
Atahualpa inka volt. Abban a hitben nőtt fel apja, Huayna Capac mellett,
hogy az uralkodó érinthetetlen, neki semmi baja nem eshet. Hogy hozzá nem
érhet emberfia. Talán ezért kímélte meg eddig a fogságban tartott Huascar
életét is - hiszen az is ült már az inka királyok trónján, mígnem letaszította
róla?
 Atahualpa meg volt győződve saját felsőbbrendűségéről. Ha így vesszük, ő
volt az első igazi áldozata a két civilizáció összeütközésének. Mert nem volt
képes felfogni, hogy egy más világból jött embercsoport más neveltetése és
más érdekei miatt más módszereket követ, másképpen néz az életre. Ami az
egyik oldalon szent dolog, az a másikon mit sem jelent. Ahogyan az indiánok
sem értették, mit jelentenek Kasztília zászlói vagy a papok által magasba
emelt keresztek, és e tárgyakat letaposták, összetépték volna, ha kezükbe
kerülnek - úgy álltak értetlenül az európaiak az inkák hitvilága, jelképei,
szokásai előtt.
Az is érdekes volt, hogy ugyanazt a dolgot mindkét fél másképpen
magyarázta. Pizarro elrejtette katonáit a városka közepén álló tér házaiban.
Ezt a kiürített városrészt ugyanis az inkák átengedték a spanyol
vendégeknek. A katonák a téren táboroztak, de a házakba is bemehettek.
Nos, itt várták fegyverrel a kézben, hogy megjöjjön végre az inka király és
lecsaphassanak rá.
Atahualpa értesült erről, de úgy gondolta - és tanácsosai megerősítették
ebben - hogy a fehérek azért rejtőztek el a házban, mert szinte félnek
megpillantani a Nap Fiát, az Inka Királyt, az istenek egyenes ági
leszármazottját!
Ha az inkák ismerik az európai harci szokásokat, a cselvetéseiket,
fortélyaikat, biztosan nem mennek bele a csapdába. Így azonban Atahualpa
még büszke is volt rá, hogy ezek az idegenek ennyire rettegnek tőle, és
kevesebb testőrrel vonult be a térre. Ahol aztán elérte a végzete.
Adott jelre a spanyolok ágyútűzzel mészárolták le a testőrséget, az úri
kíséretet, köztük tanácsosokat, főurakat, ágyasokat, papokat - karddal
aprítottak fel, lovakkal gázoltak le. Atahualpát a testőrei sokáig védték, de
lassan ők is elfogytak. Mielőtt a város körül állomásozó sereg közbeléphetett
volna, a spanyolok igen durván elfogták a királyt. Letépték róla arany
ékszereit, kékre-zöldre verték, sőt kis híján le is vágták volna, ha Pizarro
személyesen nem lép közbe az értékes túsz védelmében.
Ismét egy érdekes, európaiak számára érthetetlen momentum következett
- amikor a körös-körül állomásozó harmincezer fős inka sereg megtudta, mi
történt, nem támadta meg a fehéreket. Ellenkezőleg - rémült menekülésbe
fogott! Mintha bárki is kergetné őket! Így aztán a kalandorok nyugodtan
nekiállhattak kifosztani a várost, az ottani királyi palotát, a templomokat és
egyéb középületeket. Még az oromzatra díszítő elemként felrakott
aranylemezeket is letépték. Barbárságuk nem ismert határt. Végül is több
ezer rabot ejtettek, köztük például Atahualpa több száz fős háremét is.
 Bebizonyosodott, hogy Pizarrónak igaza van. Levágott kétezer indiánt úgy,
hogy egyetlen spanyol sem veszett oda, igazából még sebesültjeik sem voltak.
Ölükbe hullott a birodalom - vagy nem?
Atahualpa a rabságban sem változott meg. Akárcsak első találkozásuk
idején, most is átnézett rabtartóin, mintha azok üvegből lennének.
Nyugalmát látszólag semmi sem zavarta meg. Ott előtte becstelenítették meg
nővéreit és ágyasait, feleségeit - a szeme sem rebbent. Mivel továbbra is az
állam vezetőjének tartotta magát - és hívei is így vélték - a spanyol rabtartók
engedélyével naponta fogadhatta főembereit. Az indián alattvalókkal
meglehetősen durván bánt, lenézte őket és ezt ki is mutatta. Azok azonban
ezt természetesnek tartották, hiszen minden király így bánt alattvalóival.
Az elhúzódó fogságban érdekes változások álltak be Atahualpa
lelkivilágában. Majdnem megkedvelte legyőzőjét, Pizarrót. De igazi
barátságot annak amúgy durvalelkű fivérével, Hernando-val kötött, aki
valamilyen ismeretlen okból nagyon tisztelte az indián királyt. Megtanították
sakkozni is - hamarosan olyan jó lett ebben a játékban, hogy attól kezdve
bármelyik spanyolt megverte, aki még kiállt ellenében. Ilyenkor Atahualpa
mosolyogni is tudott és beszédes lett. Persze most is csak tolmács útján
érintkezhettek - egyetlen spanyol sem akadt, aki megtanulta volna az ország
nyelvét (erre később néhány hittérítő és félvér volt csak képes), és
természetesen Atahualpa sem ejtett ki száján spanyol szavakat. Az egyik
szerzetes nagy hitvitákat folytatott véle, ahol azonban az európai pap rendre
alulmaradt, mert Atahualpa kimutatta, mennyire illogikus a keresztény hit.
Ha egy istent imádnak - érvelt - akkor miféle „szentháromságról” beszélnek
neki? Ha az emberek szeretik istenüket, miért feszítették keresztre a fiát? A
keresztények felebaráti szeretetéről pedig gúnyosan jegyezte meg:
- Nem látom, hogy magatok között gyakorolnátok ezt az erényt…
Amivel persze nem nyerte meg magának a spanyolok rokonszenvét. De ez
nem is volt célja. A történtek ellenére hitte, hogy ő uralja ezt az országot, és
bár egyszer megjegyezte: „A király sorsa: győzni vagy legyőzetni” - azért
aligha nyugodott bele.
Persze távolléte újabb bonyodalmakat szült. Északon egyik hadvezére
önhatalmúlag királynak kiáltotta ki magát, Atahualpa megmaradt rokonait
csellel magához csalta és legyilkoltatta, nehogy vetélytársai támadjanak.
Huascar, bár őt Atahualpa hívei továbbra is börtönében tartottak, elég nagy
támogatással rendelkezett. Mi több, követeket küldött Pizarróhoz és igen
nagy, szinte fantasztikus összegű arany-váltságdíjat ígért, ha a spanyolok őt
kiszabadítják és visszahelyezik jogos trónjára.
 Pizarrónak is jobban tetszett volna az a szelíd, engedelmes természetű
király, akit a befolyása alatt tartva gyakorolhatta volna a hatalmat az
országban. Atahualpa ezt gyorsan felfogta és a hozzá bejáró híveit utasította,
öljék meg a foglyot. Az Atahualpához hűséges katonák egy folyóba fojtották
hát Huascart, az utolsó, még igazán törvényes inkát, akit apja, Huayna Capac
nevezett ki utódjául. A trónbitorló, de végső soron legalább annyira
törvényes király, Atahualpa viszont továbbra is spanyol fogságban volt és
kiismerhetetlen arccal hallgatta Pizarro dühkitöréseit.
A spanyol vezér két dolgot mindenesetre felfogott. Az egyik az volt, hogy
bár Atahualpa fogságban van, országa egyik részében az történik, amit ő akar,
amire parancsot ad.
A másik egy érzékeny veszteség volt. Ha Huascar nem fog a spanyoloknak
váltságdíjat fizetni - akkor azt valaki mástól kell behajtani. És ki lenne erre
alkalmasabb, mint maga Atahualpa? Vásárolja hát meg a szabadságát!
Hogy Pizarro már akkor eldöntötte: mindenképpen megöleti a királyt -
nem tudható. Az biztos, hogy minél tovább fogságban akarta tartani, mert
ilyen jó ütőkártyát nem engedhetett ki a kezéből. Az meg plusz haszon, ha
sikerül érte-tőle-általa rengeteg pénzhez, zsákmányhoz jutni!
Atahualpa maga is gondolkodott a váltságdíj kérdésén. Végül is ma már
nehezen állapítható meg, melyikük mondta el először a másiknak. Egyes
források szerint Atahualpa volt az, mások viszont a pénzéhes Pizarrót vélik az
ötlet szerzőjének. Tény azonban, hogy az inka király szabadsága fejében egy
hatalmas, körülbelül hat méterszer hét méteres, két és fél méter magas szobát
akart megtölteni arannyal, és hozzátette: ezen felül ezen mennyiség
kétszeresét adná ezüstben is. Ha Pizarro hajlandó megegyezni vele, akkor
szól az embereinek és azok összegyűjtik, elhozzák az aranyat.
A spanyolok persze kapva kaptak a dolgon. Már csak azért is, mert el sem
tudták képzelni, hogy egyetlen „vad” országban ennyi arany létezzen! Nem is
szólva a szintén értékes ezüstről. Mindezek a kincsek - ha realizálódnak -
mérhetetlen vagyonhoz juttatják az összes spanyolt, aki akkor Peruban volt.
Hiszen a két nemesfém értéke akkor már igen magasra hágott Európában!
Ennek csak a töredékéért is egész birtokokat és nemesi címeket vásárolhatnak
maguknak - még akkor is, ha a zsákmány egy részét az előzetes szerződés
szerint a spanyol királyi udvarnak és az Egyháznak kell adniuk…
Pizarro természetesen beleegyezett. Hiszen maga is erről álmodott már egy
ideje… Ünnepélyes ígéretet tett, hogy amikor az a szoba megtelik arannyal és
megérkezik az ezüst is, akkor Atahualpa szabadon távozhat. Mindezt írásba is
foglalták és az okmány aljára mindketten keresztet rajzoltak (ugyanis Pizarro
éppen olyan analfabéta volt, mint az indián király).
A futárok elmentek Cajamarcából Tawantinsuyu minden sarkába.
Atahualpa hívei, papjai, katonái és a lakosság mindenre képes volt, hogy
urukat kiszabadítsák (bár a serege dicstelen elmenekülése mintha nem ezt
bizonyította volna…). De most valóban a régi beidegződés
győzedelmeskedett: a népnek feltétlenül engedelmeskednie kellett ura
parancsának. Az egyszerű emberek kicsiny ékszereiket adták be a közösbe, a
gazdagabb polgárok arany és ezüst tárgyaiktól váltak meg. Minden királyi
raktár és aranybánya, mozgásba jött, a tehetősek természetesen többet adtak,
mint a nincstelenek. De szinte mindenki adományozott valamit. A
templomok is megváltak aranykincseik egy részétől.
Pizarro és Atahualpa két hónapban egyeztek meg. Az első hetekben szinte
semmi sem történt - de aztán áramlani kezdtek a küldöttségek Cajamarcába
és mind több aranyat hoztak. A kincseket eleinte áhítattal helyezték le a
nevezetes szoba padlójára, később azonban már csak az ajtóból dobálták be az
újabb tárgyakat - ugyanis belépni sem lehetett már. Az ajtófélfák között mind
magasabban deszkázták fel a nyílást, ki ne ömöljön belőle a rengeteg arany. A
spanyol katonák csodájára jártak és már a legvadabb terveket szövögették
leendő gazdagságukkal kapcsolatban. Amelyek többek esetében végül is
beváltak. De még sokan elestek később az indiánokkal folytatott
csatározásokban, a betegségek is arattak közöttük. Kevesen jutottak vissza
Európába vagy a már-már civilizáltnak tekinthető Panamába és karibi
szigetekre, ahol akkoriban egy ideje spanyol városokat alapítottak.
Csészék, edények, tálak, inka fegyverek, vallási kegytárgyak, férfi és női
ékszerek, hatalmi jelvények kerültek be abba a szobába. Egy ideig bőven
áramlott a sok arany, aztán elapadt a forrás. Bár még nem telt le az
egyezségben megállapított határidő, a spanyolok roppant mohók lettek és a
megállapodás szabotálásával vádolták Atahualpát. Aki szokása szerint ekkor
csak átnézett rajtuk, véreres szemével, mozdulatlan arcával a
megközelíthetetlenség szobra lett. Csak akkor derült fel, ha sakkpartira
hívták…
Az elapadás oka az volt, hogy a meggyilkolt Huascar hívei bosszúból
letiltották az aranytárgyak hordását Cajamarcába, a fehérekhez. Inkább
elrejtették a kincseket. Azokban a tartományokban, ahol még Huascar hívei
vagy rokonai voltak az állami vezetők, a kincseket hegyi szakadékokba,
barlangokba, sőt tavak és folyók vizébe rejtették el. A következő évszázadban
ilyen kincsek, gyűjtemények nemegyszer előkerültek még.
 Amikor az aranyáradat elapadt, a szoba pedig nem telt meg mennyezetéig,
Atahualpának fel kellett fognia: az alattvalók már nem engedelmeskednek
neki olyan mértékben, mint azelőtt. A spanyolok érkezése, a polgárháború,
Huascar meggyilkoltatása mind-mind visszavetették az inka király
tekintélyét, uralmát. Az sem segített, hogy a nagy hadvezér ilyen ostoba
módon esett százegynéhány idegen fogságába - ő, aki harmincezer katonának
parancsolhatott!
Ez a helyzet alaposan megviselte Atahualpa lelkét.
Végül is a spanyolok - Atahualpa beleegyezésével, sőt támogatásával -
maguk mentek el a fontosabb városokba. Mindenütt igen erőszakos és barbár
módra viselkedtek, de több száz kiló aranytárgyat gyűjtöttek össze, a király
utasítására hivatkozva. Senki, sem mert velük szembeszállni még akkor sem,
amikor a kolostorok „apácáit”, a napszüzeket erőszakolták meg, vagy
kifosztották a templomokat és szentélyeket, de még a halottas kamrákból, a
mumifikált halottakról is letépték az arany ékszereket és díszeket.
A spanyolok azért, hogy magukkal vihessék a kincset és főleg, hogy
egyenlő arányban oszthassák el egymás között, a mérhetetlen műkincs-
értéket beolvasztották és egyforma aranytömböket öntöttek belőlük - ami
szintén nagyon barbár cselekedet volt. Minden lovas spanyol kb. 40 kiló
aranyat és 80 kiló ezüstöt kapott (természetesen akkor még más
súlymértékegységeket használtak), a gyalogosok e mennyiség felét kapták.
Mondani sem kell, hogy Pizarro és vezértársai mai értékben sok millió dollár
értékű zsákmányra tettek szert. Persze nem indultak haza azonnal, ezért a
legénység nagyobb része kockázni kezdett, és mivel sokan elvesztették
aranyukat, kétségbeesésükben fegyvert fogtak egymásra. És mivel túl sok
arany, de kevés élelem volt, iszonyú infláció vette kezdetét - hihetetlen
mennyiségű arannyal kellett fizetni mindenért. Közben kisebb járványok is
fel-felütötték a fejüket. Egymást érték az intrikák is.
Maga Atahualpa is intrikált, mivel sejtette, hogy Pizarro megszegi szavát.
És csakugyan, hiába gyűlt az arany és telt el a meghatározott idő, Pizarrónak
esze ágában sem volt szabadon bocsátania foglyát. Atahualpa indián ellenfelei
pedig olyan rémhíreket terjesztettek, hogy erős indián sereg közeledik
kiszabadítandó királyukat. Ebből egy szó sem volt igaz, de a spanyolok
elhitték és egyre jobban féltek a fogolytól. Úgy sejtették, annak befolyása és
szava ma is töretlen, meghallgatásra talál minden utasítása. Ha pedig
szabadon engedik, maga áll serege élére és visszatér, hogy szörnyű bosszút
álljon a fehéreken. Ha viszont nem engedik el, akkor meg a serege jön el érte,
hogy kiszabadítsa…
 Pizarro addig nem sejtett dilemmába bonyolódott. Még megúszhatta volna
az egészet, ha társait, az aranyat és Atahualpát magával viszi valamelyik
kikötőbe és csak akkor bocsátja szabadon, amikor hajóra szállnak. Így
aránylag békésen végződött volna ez a kaland. Hogy aztán kijön utána Peruba
és mit kezd ezzel a helyzettel a spanyol király nevében - akkor már nem az ő
gondja lett volna.
De Pizarro úgy érezte, megvetette a lábát Peruban, és mint alkirály, élete
végéig akart ott uralkodni. (Később saját fellázadt hívei végeztek vele, az
indiánok mindenféle közreműködése nélkül.) Eszébe sem jutott erről
lemondani, ő már nemhogy Spanyolországba, de még Panamába sem akart
visszatérni. Ellenkezőleg, egy nagy vízió kezdett kirajzolódni előtte az új
amerikai spanyol birodalomról, amelynek ő lesz az ura. Természetesen
Károly spanyol király fennhatósága alatt - de mivel ilyen messze lesz
Madridtól, azt tehet majd, amit akar. Csak évente küldjön bizonyos
mennyiségű aranyat haza, és békén hagyják. Jönnek majd, áradnak a spanyol
férfiak és nők, az indiánokat pedig keresztény hitre térítik, rabszolgává teszik
és élnek majd mérhetetlen jólétben és biztonságban!
Végül is Pizarro úgy döntött: tanácskozást hív össze és a vezetők elé tárja a
helyzetet. Persze már az, ahogyan ő azt előadta, megpecsételte Atahualpa
sorsát. Hiszen Pizarro azt sugallta embereinek: az egyetlen kiút Atahualpa
kivégzése lehet. Ekkor megszűnik létezni egy ellenséges góc, és az indiánok is
elvesztik urukat. Huascar híveinek sem lesz okuk többé lázadozni, mi több,
örülnek majd, hogy a spanyolok bosszút álltak szerencsétlen, vízbe fojtott
királyukért. Atahualpa hívei pedig meg tanulják tisztelni a kemény fehér
ellenfeleket. Ami pedig az esetleg csakugyan létező indián hadsereget illeti:
ha a király meghal, az a sereg tanácstalanul szétoszlik majd. Hisz nem lesz
már miért és kiért harcba indulnia.
Ilyen „előszó” után nem csoda, ha a tanácskozók többsége Atahualpa
halálára szavazott. Nem mintha Pizarro addig, vagy azután a demokratikus
játékszabályokat kedvelte vagy gyakorolta volna. De most kapóra jött neki,
hogy ne egyedül vállalja magára tette terhét. Nem árt azonban megjegyezni,
hogy a becsületesebb spanyolok - kevesen, túl kevesen voltak, de ilyen is
akadt! - elítélték az egyezség megszegését és amellett voltak, hogy Atahualpa
maradjon életben. Pizarro ezeket különféle ürügyekkel eltávolította a
táborból, feladatokat adott nekik, felderítésre küldte őket az állítólagos indián
csapatok elé. De csak azért volt erre szükség, mert már eldöntötte a kivégzést
és azt akarta, a döntéshozók is helyeseljék javaslatát.
 Atahualpa az utolsó hetekben már sejtette, mire megy ki a játék. Láthatóan
szomorú volt és sakkozni sem akart. Látszólag közönyösen fogadta a hírt: a
spanyolok bíróság elé állítják azzal a váddal, hogy megszegte az egyezséget és
lázadást szított hívei körében a spanyolok ellen. A vád teljesen abszurd volt,
hiszen ha valóban ezt tette volna, Pizarro katonái éppen vele végeztek volna
elsőre, hiszen a kezükben volt. Amikor ilyeneket vágtak a fejéhez, csak
szomorúan mosolygott.
A spanyolok azonban meg akarták őrizni a látszatot (ki előtt? -
kérdezhetnénk, joggal) és európai mintájú bíróságot állítottak fel hamarjában.
Bár nem voltak jogvégzett emberek, azért bírókat neveztek ki - hogy, hogy
nem, ezek mind Atahualpa ellenségei voltak kezdettől - de kijelöltek
„ügyészt”, „védőt”, sőt még „tanúkat” is… Bizonyos értelemben ez is egy
koncepciós per volt. Hiszen előre tudott volt az ítélet, mi több, a per lefolyása
is. Akkor is, ha afféle „forgatókönyv” nem írásban, csak szóban készült.
Kiosztották a szerepeket, és akik ezeket elvállalták, tudták, mit várnak el
tőlük. Pizarro a spanyol király nevében tevékenykedett, ez is világos volt. Ő
ugyan a háttérben maradt, de ez nem jelent semmit.
Készült vádirat is, amiben eléggé el nem ítélhető módon a spanyolok
olyasmikkel is megvádolták Atahualpát, amit az még a fehérek érkezése előtt
művelt a saját hazájában. Tehát bármennyire is nevetséges, de a vádirat első
pontja arról szólt, hogy Atahualpa jogtalanul foglalta el Huascar trónját. A
második pont Huascar meggyilkolása volt. A harmadik - ezt nyilván a
spanyol papok sugallták - a Tízparancsolatból ismert paráznaság bűne volt,
amiért népének szokása szerint Atahualpa többnejűségben élt… Még azt is
szemére vetették, hogy „vagyonát és népe pénzét eltékozolta és azt
rokonainak juttatta”. Ez a korrupciós vád igen furcsán hangzott éppen
Pizarro és társai szájából, akik ekkor már… éppen ezen az aranyon ültek!
Jó, ha tudjuk: azért a tárgyalás minden megrendezettsége ellenére sem volt
„igazi” és nem is hasonlított az európai tárgyalásokhoz. Ugyanis a vádlottal
nem ismertették a vádiratot - fel sem olvasták, le sem fordították neki, nem is
tudott róla! - mi több, a vádlottat nem is engedték bírái elé! A tárgyalást
teljesen nélküle rendezték meg, rá a jelek szerint nem is volt szükségük
ezeknek az „igazságos és kegyes” uraknak… Minden Atahualpa háta mögött
zajlott le.
Tanúként csak olyan indiánokat idéztek be, akikről köztudott volt, hogy
Atahualpa ellenségei - nos, ezek aztán a megfelelő és elvárt mértékben
„áztatták el” a szerencsétlen királyt. A „védők” egyetlen tevékenysége abban
merült ki, hogy a végén… kegyelmet kértek a vádlott számára!
 Végső soron a tárgyalást vezető bírák - amikor ítélethozatalra vonultak
vissza - nem azon töprengtek, vajon a vádlott csakugyan bűnös-e? Elkövette-
e a tetteket, amivel vádolták? Hanem csak azon filozofáltak, mi haszna
származik majd a spanyoloknak Atahualpa halálából, nem lenne-e jobb őt
mégis életben hagyni? De a háttérben fenyegetően felmagasodott Pizarro és
az ő akarata döntött.
Az Úr 1533. esztendejét írták - Európában. Ám itt megállt az idő és senkit
sem érdekeltek az egyéb szempontok. Az sem, hogy az inka királyt árulással
csalták tőrbe, hogy egészen mást ígértek neki. Hogy egyezséget kötöttek vele,
amit nem tartottak be, és most készülnek azt végleg megszegni. A dolog odáig
fajult, hogy mielőtt meghozták az ítéletet, megszavaztatták a kalandorokat,
zsoldosokat is - ki van amellett, hogy kivégezzék a királyt és ki ellene? A
becsületes, normális gondolkodású spanyolok sajnos hiába tiltakoztak és
érveltek. A részeges katonák úgy látták jónak, végezzenek már ezzel a
kolonccal, aki különben is megtette, amit elvártak tőle: helyükbe hozatta a
mérhetetlen mennyiségű aranyat. Minek engednék őt szabadon? Hogy
nyakukra hozza katonáit?
A kisebbség hiába fenyegetőzött azzal, hogy levelet írnak V. Károly
spanyol királynak és értesítik a fejleményekről. A „bírák” jól tudták: fél év is
beletelik, mire az a levél Madridba ér - ha egyáltalán odaér - és a királyi
reagálásra is újabb fél év múlva lehet számítani, vagy még később. Vagy
soha… Hát befejezték a tanácskozást és a halál mellett döntöttek. Átmentek a
fogolyhoz, aki persze tudta, miről folyik a vita már órák óta. Sápadtan ült a
helyén, szokásos mozdulatlanságával. De most nem a távolba nézett, hanem a
belépő urak arcát kémlelte. Biztosan nem akart meghalni, hiszen
gyakorlatilag fiatal ember volt. Körülbelül harmincegynéhány éves lehetett,
bár sohasem derült ki, pontosan mikor is született.
Egykori sakkpartnerei most alig mertek a szemébe nézni, miközben
felolvasták és lefordították neki az ítélet szövegét.
- Mi rosszat tettem nektek? - kérdezte váratlanul, párás szemmel.
Csaknem sírt, de uralkodott magán. A szintén jelenlévő Pizarro is megkapta a
magáét. Atahualpa külön neki szentelt mondataiban emlékeztette őt
egyezségükre.
-… te voltál az, aki barátomnak hazudtad magadat, és akiben megbíztam.
Akit arannyal halmoztam el. Megesküdtél, hogy a fehér emberek nem szegik
meg az egyezségeket, hogy megtartják szavukat. Hát, íme, ennyit ér a fehérek
szava!
 A spanyol „bírák” egyike sem mert Atahualpa szemébe nézni. Úgy álltak
előtte, akár a csínytevő gyerekek, akiket rajtakapott tanítójuk. Pizarro maga -
állítja egy krónikás, ki ott volt és szemtanúja lévén az esetnek, hitelesnek
értékelt beszámolót hagyott ránk - kifordult a teremből és könnyeivel
küszködve várakozott a másik szobában. Bár ezt nehéz elhinnünk - nem
ilyennek ismerjük őt. És mint említettem, Pizarrónak még az a kibúvó sem
maradt, hogy ez lenne az egyetlen kiút a csapdából (amelybe mellesleg maga
manőverezte be saját magát). Hiszen lett volna egyéb megoldás is.
Atahualpa ekkor úgy hitte, meglágyult a spanyolok szíve és próbált velük
megalkudni. Közölte, hajlandó még kétszer ennyi aranyat hozatni
embereivel, ha szabadon bocsátják. De valószínűleg ebben már ő sem bízott.
Nem hittek neki a „bírák” sem, mert szó nélkül otthagyták. Katonák jöttek
helyettük.
Az ítéletet - mint annak szövegében meg is fogalmazták - még aznap este
végre kellett hajtani. Tehát a szedett-vedett és elfogult bírák ráadásul egy
statáriális bíróság szerepét is eljátszották. A rendkívüli sietségre azért volt
szükség, mert aznap estére várták egy spanyol csapat visszaérkezését.
Emlékezzünk csak - azokét, akik szerették volna bebizonyítani, hogy az
állítólagos közeledő indián sereg igaztalan kitalálás csupán. És akik Atahualpa
barátai voltak a spanyolok között. Éppen ezért távolították el őket néhány
napra…
Nos, a katonák vasra verték az indián királyt. Nem világos, hogy erre miért
volt szükség egyáltalán? Hiszen nem szökhetett meg. Sejthetően csak újabb
megaláztatásról volt szó.

Ezenközben - mint a szemtanúk feljegyezték - Atahualpa visszanyerte

hidegvérét. Tudta, a játszma elveszett és valamilyen földöntúli nyugalom
szállta meg. Igen magasról nézett le ezekre a különös, nagyon is idegen
emberekre. Ő, aki ezer és ezer ember életéről döntött uralmának alig öt éve
alatt is, most tudta: beigazolódik saját mondása. Mert mi a király sorsa?
„Győzni vagy legyőzetni”. Hát éppen elégszer győzött már addigi életében,
most viszont az utolsó, a végső legyőzettetésnek jött el az ideje.
Férfiasan viselte el a kudarcot. Nem szólt semmit, csak nézte, hogyan verik
a vasat lábára, kezére.
Közben éjszaka lett. A spanyolok szokásuk szerint kellőképpen „körítették”
is a kivégzést. Összehívták nemcsak saját katonáikat, de Atahualpa szolgáit,
ott élő híveit, alvezéreit, ágyasait, feleségeit. Persze gondoskodtak arról, hogy
mindenki fegyvertelen legyen. Nem örültek volna egy kellemetlen
meglepetésszerű akciónak az indiánok részéről. Persze a belső négyzetbe,
amit Cajamarca főterén állítottak fel, csak fehérek léphettek. A páncélos,
marcona katonák félelmetes tűzfegyvereiket és kardjaikat markolva álltak a
vártán. A sarkokban ott voltak a lovasok is - ezektől az állatoktól az indiánok
nagyon féltek.
De most a spanyolok is féltek az indiánoktól, hiszen végső soron több
ezren szorongtak a téren. Mindenki hallgatott, egyetlen jajszó sem
hallatszott. Csak a spanyolok kedélyeskedtek, többen közülük részegek
voltak.
A tér közepére a hóhéroknak kinevezett katonák egy nagy oszlopot
erősítettek, köréje pedig rőzsemáglyát raktak. Az indiánok nem mertek hinni
a szemüknek, még egy ideig abban reménykedtek, hogy nem az lesz, amit
baljósan sejtettek. Náluk nem volt szokás az elégetés, a tűzhalál. El sem
tudták képzelni, hogy a drága Atahualpának, egyetlen törvényes királyuknak
ilyen sorsot szánhatnak ezek az ördögi lények, a pokol követei, az átkozott
fehérek!
A várakozás nem tartott sokáig - hiszen Pizarro nagyon is sietett. Mielőtt
baj történik, mielőtt visszatérnek csellel eltávolított bajtársai, mielőtt netán
megmozdul ez az indián csőcselék… Hát katonái máris odahurcolták
Atahualpát. Aki a rárakott vasak miatt nem tudott rendesen lépkedni sem -
alighanem ez volt hát a megvasalás célja. Hosszú fehér tunikát viselt. Kezén-
lábán csörögtek a láncok, ez a zaj a tér legtávolabbi sarkába is elhallatszott.
Kéretlenül és minden logikus okot mellőzve egy keresztény pap jött előtte,
kezében kereszttel. Hiszen Atahualpa nem volt keresztény, mi több,
éppenséggel „pogány” volt, aki pogány szokások szerint élt. (Az egyik
vádpont ellene éppen az volt, hogy más szokásokat követett például a
többnejűség tekintetében.) Amint megpillantották a „napisten gyermekét”,
Tawantinsuyu inka birodalom urát, az indiánok mind egy szálig a földre
vetették magukat. Rettenetesen féltek tőle, és tisztelték. Pedig akkor már
semmit sem tehetett.
Atahualpa csalódott népében - hiszen lám, nem törtek ki lázadások a
spanyolok ellen, nem álltak ismét össze a szétkergetett vagy elszéledt seregek,
hogy őt kiszabadítsák. Most már késő volt - ezt arcáról is leolvashatták hívei
és az aggodalom, a félelem összeszorította szívüket.
Az a lehetőség, hogy elégetik testét - akár élve, akár holtan - elborzasztotta
az inkákat. Főleg azért, mert hitük szerint csak az a király nyerhet majd új
életet, térhet vissza a földre ismét, akinek a testét itt megőrzik. Ezért balzsa-
mozták be királyaikat az inkák, ezért őrizték őket egy erre a célra kijelölt
külön szentélyben.
Amikor Atahualpa látta, hogy el akarják őt égetni, mégsem ijedt meg. Saját
erejével ment fel a máglyára, ahol a botcsinálta hóhérok az oszlophoz
kötözték. Már ott várakoztak a fáklyával, hogy Pizarro beleegyező-parancsoló
fejbólintására meggyújtsák a rozsét - és attól a pillanattól kezdve már nem
lesz visszaút, az elítélt menthetetlenül odaveszik a lángokban. Szörnyű kínok
között fog elpusztulni - tudta mindenki.
Az őt kísérő szerzetes ekkor a tolmács segítségével felszólította a királyt,
tagadja meg ősei hitét. Ha most, az utolsó percben áttér a keresztény hitre -
ígérte - akkor nem égetik el, hanem csak megfojtják. A spanyolok kivégző
módja akkor is és később is a garrote vagy garrota volt. Ezzel egy oszlophoz
kötött ember torkát kötéllel elszorították, mind közelebb az oszlophoz,
mígnem megfulladt.
Atahualpa érzékelte a különbséget. Élete utolsó döntése volt ez. Nem
olvasták fel neki az ítéletet - minek is? Tiszta volt a helyzet, mindenki értette.
Csak ez az utolsó momentum változtatott valamicskét is az előre elhatározott
eseménysorozaton. Ugyanis az inka király a rőzsehalom tetején, az oszlophoz
láncolva váratlanul beleegyezett, hogy áttér a keresztény hitre. Amelyet,
annyit gúnyolt eddig és bizony jogosan, ha csak a martalócok viselkedése
alapján ítélhette meg azt a hitet és híveit…
Hát beleegyezett és „megtért”. Hogy ennek semmi köze sem volt a békés
meggyőzéshez és az áldozat hitbeli meggyőződéséhez sem - az mindenki
számára világos volt. Az inkák értették, miért tett így uruk. A spanyolok egy
része - a primitívebbek, és a szerzetesek - meg Krisztus urunk nagy
diadalának tartották, hogy lám, ha csak az utolsó percben is, de a pogány
király „megvilágosodott” és elfogadta az igaz hitet. Így legalább
keresztényként fog meghalni…
A keresztelési szertartást ott helyben - a máglyán! - el is végezték. Senki
sem látott ebben semmi furcsát, netán abszurdot, és persze mélyen igaztalant.
Az európaiak számára ez nem volt álságos dolog. Az oszlophoz láncolt ember,
egy percre a haláltól hirtelen megtér…
Mindegy, ez történt. A spanyol szerzetesek a „Juan” névre keresztelték
Atahualpát és olyan komolyan tettek-vettek körülötte, mintha ennek
csakugyan lett volna még bármilyen jelentősége. Hogy a király egyáltalán
felfogta-e a dolog értelmét, vagy csak a tűzhalál elkerülésére koncentrált,
természetesen nem tudható. Megint elnézett a távolba, láthatóan nem vett
már tudomást a körülötte sürgölődő csuhásokról és a katonákról, akik lám,
megmutatták neki, milyen is az a keresztény hit és a felebaráti szeretet.
Aztán Pizarro intett, és a hóhér megfojtotta az inkák utolsó királyát.

Talán annyit még illene hozzátennünk: a spanyolok természetesen nem

teljesítették Atahualpa utolsó kívánságát sem, pedig a konkvisztádorok vezére
azt is ünnepélyesen megígérte neki. Nem Quitóban temették el ősei mellé, és
holttestét sem adták ki rokonainak, családjának. Miközben háremének
számos tagja - a leghűségesebb ágyasok és feleségek - önként elvonultak a
hegyekbe és egy szakadékba vetették magukat, hogy a halálban is együtt
lehessenek urukkal - a spanyolok a holttestet nem adták át balzsamozásra.
Inkább az akkor hamarjában alapított cajamarcai katolikus temetőben
földelték el őt. Hiszen katolikusként halt meg, és ezért biztosan a mennyekbe
jut! - hirdették boldogan a dominikánus szerzetesek.
Hívei azonban már az első éjszakán kilopták a tetemet és elvitték északra.
Csak annyit lehet tudni, hogy azt a szokásoknak megfelelően bebalzsamozták
és arany ékszerekkel, királyi jelvényekkel díszítve ülő testtartással tették egy
trónra.
Hogy mindez hová került és hol van - senki sem tudja! A legenda szerint az
Andok valamelyik barlangjába rejtették el. Mind a mai napig ott ül valahol a
bebalzsamozott test az arany trónuson, a sötétben. Az ígért feltámadásra
vár…
 Rosszul kezdte és rossz végezte
(Stuart Mária)

Nem véletlenül mondták a maga korában, hogy ez a királynő rosszkor,

rossz helyre született, rosszul élte életét és a végén is eléggé dicstelenül
távozott ebből az „árnyékvilágból”. Kedvelői is akadtak, természetesen, ezek
abban reménykedtek: ha már az itteni, földi élete nem sikerült hát talán
odaát, a túlvilági létben talált valami örömöt és az örömök is megtalálták őt.
Az a királynő volt, akit halála után számos drámában, regényben
feldolgoztak, akinek történetéről a kevésbé műveltek is hallottak - ha
máshonnan nem, hát a huszadik századi filmváltozatok vagy tévésorozatok
révén. Mária története beszivárgott a tudatokba és minden korban magához
láncolta néhány művész figyelmét. Alkotásra ösztökélte mindazokat, akik
átérezték Mária szerencsétlen életét és képesek voltak benne meglátni valami
vonzót. Mert az is akadt.
Az élete csakugyan kedvezőtlen csillagállásnál vette kezdetét. Amiről
persze nem az a csecsemő tehet, aki 1542. december elején egy rendkívül
hideg, szeles napon jött e világra Skóciában. Abban a Skóciában, amely már jó
ideje tengeri viharban dülöngélő hajóhoz hasonlított. Hiába álltak szilárdan
partjai és hegyei, hiába bírták a szelek és hullámok ostromát sziklás partjai -
az ország sorsa többször is hajszálon függött. Régóta harcban álltak az
angolokkal és már-már sejthető volt, hogy végül is az a déli ország eluralja
őket is. Ám a skótok ezt nem akarták és általában ez angolok régi ellenségével
és vetélytársával, a franciákkal szövetkeztek függetlenségük megóvása
érdekében.
Amúgy is viharos volt a kor, és Mária éppen beleszületett a kellős
közepébe. Mint amikor valaki egy hurrikán középén, a vihar „szemében”
találja magát - úgy kezdődött az élete.
Skócia önállóságáért küzdött és ehhez minden középkori politikai, katonai
eszközt felhasznált, a tervek, cselszövések, akciók egymást követték. Pedig a
középkor úgy igazán már véget ért, csak a benne élők még nem tudtak róla.
De maguk is érezték, hogy új szelek fújdogálnak. Felfedezők járták be a még
ismeretlen távoli kontinenseket, ismeretlen tájakról addig sohasem hallott
vagy látott emberek, álatok, növények, fogalmak érkeztek. Az addig
egyeduralkodó hit is megrendült, protestáns, szakadár vallások és egyházak
alakultak ki, hogy megreformálják a szerintük elöregedett és tévutakon járó
római keresztény egyházat. Lent délen, Angliában pedig VIII. Henrik - mint
már láttuk ebben a könyvben, két fejezetben is - még magánéleti okokból is
képes támogatni az új hitet és maga is részt vesz a központi és egyetlen
egyház elleni támadásokban. Az új hit Skóciában is hódít.
Azon a hideg téli napon, amikor Mária megszületik, Anglia és Skócia ismét
hadban állnak, senki sem számolja, hányadszor már abban a században. Anyja
egy francia hercegnő a híres Guise-nemzetségből, apja pedig V. Jakab, a
skótok királya. Stuart Jakab, és általában a Stuartok aránylag közeli rokonai
VIII. Henriknek, hiszen Henrik és Jakab apja ugyanaz a VII. Henrik angol
király volt. De a skót unoka, Jakab nem ügyel a londoni rokonokra, és főként
nem bízik bennük. Sok oka van rá.
A Stuartok már kétszáz éve ülnek Skócia trónján és egyetlen céljuk van
csak: megelőzni az angol hódítást. Ami nem könnyű dolog, olykor mindkét
ország beleroppan. Ugyanakkor egyik sem felejti, hogy ködös vagy éppen
nagyon is világos régi összefonódások és újabbkori házasságok révén
mindegyik jogosult a másik trónjára is. Történt és ez után is történik majd
számos próbálkozás, hogy összekössék a két országot, de erre még nem most
kerül sor.
Ahányszor összecsapnak a hadak ezen a sokat szenvedett földön,
lényegében mindig két európai hatalom: a nagy, pompázatos és valóban erős
franciák és a még gyenge, de oroszlánkarmaikat már nagyon mutogatni akaró
angolok. Nemegyszer skótok állnak a csatatér mindkét oldalán - egyik
csoportjuk abban hisz, hogy az angolok oldalán van a megoldás, más skótok
pedig a francia szövetségesekkel tartva törnek rá… saját testvéreikre.
Pár héttel Mária születése előtt az angolok éppen jól elverték a skótokat.
Maga Jakab király is megsebesült. Lassan fogyott a reménye, hogy még
felépül és tovább vezetheti az országot. Ámde a sebesülés súlyosnak
bizonyult. Ő is, fővezérei és bizalmasai is abban reménykedtek, hogy francia
felesége fiút szül. Már előre ittak a medve bőrére a skót urak, és bizonygatták
a haldokló Jakabnak: ezt a fiút igaz skót hazafivá és nagy királlyá nevelik.
Olyanná, aki nemhogy Skócia földjét védelmezi meg majd a régi ellenségtől,
hanem bátor hadai élén maga foglalja el az átkozott angolok földjeit!
Ehhez képest decemberben egy kislány született.
Jakab állapotának romlását nyilván ez a tény is befolyásolta. Elszállt hát
utolsó reménye! Nem lesz fia, aki diadalra viszi a skótokat. Öt nappal, lánya
születése után bele is halt sebeibe. Ma már tudjuk, amit abban a korban még
csak nem is sejtett senki. A lelkiállapotok nagymértékben hatnak a
betegségek lefolyására, a psziché uralja és irányítja a tudatot, a lélek az agyat.
Aki súlyos kórban szenvedve elveszíti életcélját, az elveszíti élni akarását is.
A szervezete fizikai része csak engedelmeskedik ennek a tudattalan
parancsnak…
Jakab meghalt hát, amikor lánya öt napos volt. A Stuartokról különben is
járta egy ősi mondás, vagy inkább jóslat: „Lánnyal kezdődött, lánnyal
végződik”. Vagyis a nemzetség története egy nővel kezdődött - kétszáz évvel
korábban egy Stuart feleségül vett egy skót királylányt, a család így került be
a történelem viharába - és a jóslat szerint, ha a csúcsára ismét egy nő kerül,
akkor véget ér a Stuartok uralkodása. Ekkor a nemzetség ismét eltűnik a
homályban, amelyből jött…
Henrik angol királynak sok alkalma lett volna ekkor, hogy lecsapjon a
skótokra és a siker reményében vegye fel velük a harcot. De talán a
magánéleti „akciói” akadályozták meg ebben?
Ehelyett Henrik Jane Seymourtól született egyetlen fia, a kis Edward
számára kéri meg Mária kezét, tehát a politikai játszmában reménykedik.
Nem lenne rossz a skótok számára sem, ha véres harcok helyett egy házasság
egyesítené a két országot. De mivel Henrik azt követeli, hogy Máriát
Londonban neveljék felnőtt koráig, ebbe azért nem mennek bele a skót urak.
Inkább gyámokat neveznek ki a kislány mellé, aki még mit sem tud a
világról. Végül azért aláírnak egy házassági szerződést a két kiskorú gyermek
nevében, de egyik fél sem bízik a másikban.
Máriát akkor még katolikus egyházi szertartások szerint kilenc hónapos
korában koronázták meg Skócia jövendő királynőjének. Persze a házassági és
egyéb szerződések már akkor (is) azért voltak, hogy megszegjék őket - itt sem
történt másképpen. Aztán öt évvel később Henrik meghalt és úgy Skócia,
mint Anglia trónján egy-egy gyermek ült. Persze helyettük a gyámok
uralkodtak és azok természetüktől, érdekeiktől függően iparkodtak hol ebbe,
hol abba az irányba. Mivel kiújultak a háborúk, a skótok úgy döntöttek, jobb,
ha a hatéves kislányt franciaországi rokonaihoz menekítik, míg felnő. A
tervet megkönnyítette az is, hogy nemcsak anyja volt francia, hanem a
francia trónörökössel tervezték összeházasítani őt. Aki akkor szintén csak öt
éves volt…
Az addig zord északi éghajlaton, kevéssé erdős tájakon, inkább legelők és
komor várak között növekedő kislány számára nyilván maga a paradicsom
lehetett a szép és meleg francia táj. Itt is a királyi udvarba került és nagy
gonddal nevelték. Anyja is elhagyta egy idő után, visszament Skóciába az
ügyeket kézben tartani. Így a kislány attól kezdve csak franciául beszélt, írt és
olvasott, dalolt, játszott, tanult. De anyanyelvét nem felejtette el.
Tíz év telt el. 1558 tavaszán férjhez ment az időközben szintén „felserdült”,
ámde nála valamicskével így is fiatalabb vőlegényéhez, a francia trón
örököséhez, Ferenchez. A lány tizenhat éves volt ekkor, és nagyon szép.
Mert Mária csakugyan szép volt!
Már gyermekként is nagyon kedvelték a szépségéért, amelyet még
ellenségei, a vele nem rokonszenvezők is kénytelenek voltak elismerni. A
fennmaradt metszeteken és festményeken nem látszik ugyan szépnek, de ezt
talán a mai néző meggyökeresedett ízlése mondatja velünk. Ne feledjük,
akkoriban nem léteztek a hollywoodi vagy egyéb, vetített és lapokban,
tévékben sokszorosított-sulykolt minták, amelyekhez igazodva már mi is csak
a szőke, kékszemű, fehérbőrű nőket hisszük igazán szépeknek… (tisztelet a
kivételnek).
Nevelését Medici Katalin felügyelte, aki anyósa is lett később - igaz, csak
rövid időre. Mária abban a korban nőknél ritkán tapasztalt magasságot - kb.
száznyolcvan centimétert ért el, amivel kirítt az udvari környezetből, még a
férfiak javát is felülmúlta. A szeme és a haja egyaránt gesztenyebarna volt.
Bár egyes források „dús szőke hajról” írtak. Szépségét neves költők és írók
(Du Bellay, Ronsard, Lope de Vega) is magasztalták. Ámde a fiatal hölgy eszét
is szorgosan pallérozták, két anyanyelve mellett alaposan megtanult latinul,
de a holt nyelvek mellett persze az akkori élők: az olasz és a spanyol is
szerepelt a tanulnivalók között. Tud énekelni és táncolni, öltözete szerény, de
ha valamilyen ünnepi eseményre ki kell öltözni, az udvar szeme-szája eláll.
Hímezni is tud, méghozzá művészi érzékkel teszi ezt is. Egyszóval kis híján
maga a tökély.
Stuart Mária a francia udvar kedvence volt, de nem sokáig élvezhette ezt
az életet. A jelek szerint nem feledkezett meg Skóciáról, de ha tovább tart
házassága, akkor Franciaországban marad és férje annak királya, ő pedig
annak királynéja lesz. Emellett sokat segíthetett volna Skóciának - külföldről
is. Akadtak akkor a skót felföldön, akiknek ez a megoldás is megfelelt volna,
sőt számítottak a hathatós francia segítségre Henrik utódai és lánya, Erzsébet
elleni harcukban. De ekkor egy előre kiszámíthatatlan dolog történt. Ferenc,
Mária férje eleve betegen született és mindig is beteges gyermek volt. Bár
közben az apja, II. Henrik egy lovagi tornán halálos sebet kapott és meghalt,
tehát Ferenc lett váratlanul Franciaország királya - mindez nem tartott
sokáig. Ferencet tizenhét évesen elvitte egy kór és Mária tizennyolc évesen
már özvegy volt…
 Otthon Skóciában addig az anyja uralkodott helyette. Ámde Mária
távolléte alatt nagy változások álltak be az országban - elterjedt a protestáns
vallás, miközben Mária egy erősen katolikus, ország erősen katolikus
királynéja volt. Mivel férje meghalt, haza kellett mennie - az időközben
protestánssá lett országba. Sejtette, nem lesz könnyű az átállás a napfényes
francia föld és az ottani emberek világa után a nyomott skót hangulatba, a
„primitív urak és még primitívebb szolgáik” közé. Egy évig habozott, mit is
tegyen, de aztán engedett a sürgető felszólításoknak és hazahajózott. Ahol
közben anyja is meghalt és apja egy szerelmi viszonyából származó, szintén
Jakab nevű fia - Mária törvénytelen féltestvére - lett a régens.
A legtöbb skót úr arra várt, hogy Mária hazajön és rendet csinál úgy
belföldön, mint az angolokkal is. Persze már az első hetekben kitörnek az
ellentétek - Mária tökéletesen katolikus, az ország meg, élén a törvényhozó
parlamenttel, a protestáns hit mellett tette le a garast és ennek szellemében
hoz törvényeket. A katolikus egyházat üldözik, peremre szorítják, protestáns
prédikátorok uralják az emberek lelkét, ez a vezető ideológia. Mária
áttérhetett volna a protestáns hitre - sok minden másképpen alakult volna és
talán ő is tovább élt volna. Még nem sejtette, hogy hite miatt, másféle
neveltetése miatt, és egyáltalán sok egyéb okból sem felel ő meg a legtöbb
skót úrnak. Ha nem Stuart lenne, szóba sem állnának vele - ennyit megértett
már az elején. Később sem sokkal többet.
Skóciában akkoriban jószerével utak sem voltak. Ezért például hintót sem
használhattak az előkelők, a férfiak lóháton zötykölődtek a felázott vagy
gödrös ösvényeken, amelyeket utaknak hittek. A nők szekereken mentek, a
házak fűtetlenek, hidegek voltak. Az egyszerű emberek között számos
betegség és persze a halál aratott tömegesen. Az urak különben is sokan, túl
sokan voltak, családi birtokaikon éltek javarészt, ahol élet-halál urainak
tartották magukat és a királyok uralmát csak szóban ismerték el. A klánok
voltak a legfontosabb, azok érdekei számítottak, és ha két klán között
ellentétek támadtak, az akár országos háborúskodássá is fajulhatott. Mindenki
utálta az angolokat, többen a franciákat is, a legtöbben ki nem állhatták a
farizeus katolikusokat és főleg nem az egyházat, amelynek számos hibájára és
rossz szokására jogosan mutattak rá a prédikátorok. Máriának meg kellett
tanulnia - döbbenten vette tudomásul - hogy itt az urak sem kellemes
modorú „Monsieur”-ök, mint francia földön - hanem whiskyt vedelő
műveletlen alakok, legtöbbjük még írni-olvasni sem tudott.
Nos, képzeljük csak el ezek között a tizenkilenc éves fiatal özvegyet, aki
azért jött, hogy uralkodjon fölöttük! Hát nemcsak neki nem tetszettek ezek az
urak, de azoknak sem tetszett ő. Ezeknek az uraknak semmi sem volt szent,
legkevésbé saját királyuk vagy királynőjük. Különösen, ha az idegenből jött,
azelőtt sohasem látták, katolikus hite mellett bátran kiállt… Minek ide ez a
nő, - kérdezték sokan. Előbb halkan, aztán egyre hangosabban.
Milyen volt Mária ezekben az években? Fiatal, sudár, sportos, úgy is
viselkedett. Bevezette azt a szokást, hogy a komor skót udvarban is gyakorta
rendeztek zenés estéket, táncoltak a hölgyek és az urak. A protestáns
prédikátorok (kik a katolikus dogmák elleni küzdelmük során észrevétlenül
és gyorsan maguk is roppant dogmatikusakká váltak…) ebben a pokol
csábításait, az ördög, kísértő művét látták és ellenezték. A nép nem kedvelte
Máriát. Aki hol vidám és felszabadult, minden bánatát feledni látszik -
máskor meg hirtelen rájön valami komor hangulat, ilyenkor senkit sem akar
látni, semmilyen ügyben dönteni. Az akkoriak még nem tudhatták, hogy mai
szakkifejezéssel élve Mária depressziós volt. Búskomorságra hajlamos
természetét talán őseitől örökölte.

Erzsébet királynővel már korán összetűzött. Rokonok voltak, de a politikai

és vallási ellentéteket még személyes problémák is tetézték. Soha nem
találkoztak személyesen, de rengeteg levelet, diplomáciai és egyéb üzenetet
váltottak, bizalmas embereik gyakorta megfordultak a másik udvarában. A
legtöbb gondot az okozta, hogy mindketten igényt tartottak a másik trónjára
és ehhez különféle régi és újabb keletű eseményeket, jogokat, törvényeket és
szokásokat rántottak elő, ha kellett, ha nem. Vetélytársak voltak. Mária
éppenséggel Anglia útjában állt, amikor az Skóciára vetett szemet - de
Máriának valóban voltak jogai az angol trónra, amit persze Londonban
hevesen tagadtak.
Mária az uralkodás gondjait féltestvérére, Jakabra bízta, aki persze saját és
barátai érdekei szerint kormányzott. Az uralkodó tanács ülésein olykor Mária
is részt vett, de az effajta politika akkor nem nagyon érdekelte. Tisztában volt
vele, hogy milyen csinos és hogy hatással van a férfiakra. Nem sokat élhetett
addig, szexuálisan nyilván teljesen kielégítetlen volt. Így telt el öt év!
Nem csoda, ha depressziós lett, mondhatnák sokan kajánul. De ez másnak
is eszébe jutott és az udvaroncok szerettek volna alkalmatos férjet keríteni a
fiatal királynőnek. De ki legyen az? Maga Mária - tudjuk - is sokat tépelődött
ezen. A skót urak között válogatva kiemelte volna az egyik klánt, minek
következtében a többiek mind ellene fordulnak. A külföldi férj sem lett volna
jó. Előfordult persze, hogy francia titkárát a hálószobájában találták -
suttogtak is egy viszonyról, de hogy mi is történt valójában, nem derült ki,
mert Mária nem állt a férfi pártjára, ezért a felháborodott udvaroncok
gyorsan végeztek a férfival.
Elmondható, hogy Máriának fogalma sem volt az életről, legalábbis annak
kemény, átpolitizált, skóciai változatáról. Maga is tudta, neki egy kemény
férfira lenne szüksége, aki mellé áll és megvédelmezi őt is, érdekeit is, és
persze leendő gyermekeiknek biztosítja a trónt, a jólétet. Tehát egy erős főúri
családból kellett volna választania férjet.
Ehelyett amikor végre megtette, egy tökéletesen alkalmatlan, lelkileg is
nyápic, önmagánál három évvel fiatalabb férfit választott. Henry Darnley
nagy tévedés volt - nem az utolsó a fiatal királynő életében. Darnley egy
gyáva, megalkuvó féreg, aki jellemző módon, nem mert eljönni még… a saját
esküvőjére sem! Ugyanis a katolikus vallás be volt tiltva Skóciában, Mária
ennek ellenére saját kápolnát tartott fenn palotájában és ott rendezte az
esküvőt is. Darnley a skót urak haragjától tartva afféle „táv-esküvőt”
rendeztetett, amiről ő maga távol maradt, nevében megbízottja vezette
oltárhoz a fiatal özvegyet…
Ráadásul ez a szélhámos és kalandor, jellemtelen fráter teljesen eluralta a
nőt. Nem vitás, hogy szexuálisan (is) kihasználta és bár bevezette ezen élet
rejtelmeibe, csak azért tette, hogy alárendelje őt magának. El is érte a célját -
attól kezdve igazából nem is Mária, hanem ez a Darnley uralta az országot.
Minden úgy történt, ahogyan neki tetszett. Mária minden döntése előtt vele
konzultált, ami érthető módon hamarosan feldühítette a skót urakat, akik
amúgy sem szívelhették Darnleyt.
A féltestvére, Jakab úgy érezte, most ütött az ő órája. Kihasználva a
Darnley iránti ellenszenvet, csapatokat gyűjtött, hogy elvegye a hatalmat
Máriától. Ekkor azonban meglepő dolog történt - az addig passzívnak és
uralkodásra tehetségtelennek tetsző Mária is hadakat szedett össze, azokat
maga vezette féltestvére ellen, hónapokon keresztül folytak a csatározások.
Végül Mária győzött, Jakab Angliába menekült. De az asszonyt ez már nem
izgatta - visszabújt Darnley ágyába és megint elfelejtette a politikát. Pedig a
skót uraknak imponált ez a kemény fellépés és többen kezdték őt tisztelni.
Végre „kapcsolt” és kirúgta a férfit. Annál is inkább, mert már megvolt az
utóda, aki bizonyos értelemben talán még inkább fura választásnak bizonyult.
Ezúttal nem francia, hanem olasz titkára következett a szeretők sorában. Ám
ez a férfi alacsony, púpos, csúnya volt, aki azonban feltehetően fel tudta
ébreszteni a fiatal királynő érzékeit. A férfi egy olasz követtel együtt érkezett
és ott ragadt. Előbb zenész, aztán Mária inasa lett, végül titkára és szeretője.
Mindenki utálta az udvarnál, mert lekezelően bánt az emberekkel.
 Skót urak összeesküdtek és Darnleyt is bevették maguk közé, akiben talán
a sértett hiúság is munkált. Őt kidobta Mária, és helyette egy púpos törpét
fogadott be az ágyába. Hát még az is jobb nála? Egy este a királyné
kastélyában megsokasodtak az urak, majd kardot rántva rohantak be a
királynő lakosztályába. Mária később sokáig állította, hogy őt akarták
megölni, de kivágta magát és végül csak „szegény ártatlan titkára” lett az
áldozat. Az urak viszont azt állították, hogy Darnley mint formális férj csak a
„törpe” eltávolítását kérte tőlük, amihez joga volt. Végső soron a
szerencsétlen olaszt Mária szeme láttára szurkálják agyon.
Ami már csak azért is megrázó élmény lehetett a fiatal nő számára, mert
akkor már fél éve terhes volt. Darnley nem áltatta magát azzal, hogy ő lenne
a gyermek apja - annyira még ő is tudott számolni, hogy egy dologban biztos
lehessen: bárki lehet az apa, csak nem ő.
Az urak is így gondolják, ezért néhány napra letartóztatják a skótok
királynőjét és tanácskoznak, mi legye a sorsa? A formálódó vád: hűtlenség.
Hűtlen volt férjéhez és a skót néphez is - kiabálják. Ezenközben azonban
Mária rájön: az ellenséges gépezetben van egy csavar, amely nagyon laza. Ha
azt kezébe kaphatja, minden megváltozik… Ez a csavar Darnley.
Most veszi észre, hogy neki is van befolyása a férfira, sőt, nem is kicsi! Pár
óra alatt sikerül a szélhámost „megfordítania”, aki azt hiszi, Mária most már
visszafogadja őt kegyeibe és tovább uralkodhat majd rajta is, országán is.
Ezért mindenre kész. Segít még Bothwell hercege, James Hepburn is. Így
aztán Mária megszökik fogvatartói elől, egy hét múlva visszatér katonai
erővel és ismét - most már csakugyan keményen - „rendet csinál”. Szétcsap
azok között, akik megölték titkárát és rá is kezet emeltek. Megfordultak a
szelek - most mindenki körülrajongta a királynőt. Még Jakab, az áruló
féltestvér is visszatért Angliából, hogy visszakönyörögje magát Mária
kegyeibe, ami sikerült is.
Ez persze ismét azt bizonyította, hogy Mária nem uralkodásra termett,
nem értett az államvezetéshez, és ami még nagyobb baj: nem ismerte az
embereket. Ez úgy férje, mint szeretői kiválasztásán is megmutatkozott. Vagy
a szex, vagy a depresszív hajlamok hatása alatt állt, a felületes, fellengzős
viselkedésű alakok mindig nagy hatással voltak rá.
1566 nyarán megszülte Jakab nevű fiát, a trónörököst. Bothwell herceg
naponta kimutatta iránta ragaszkodását. Valahogy nem esett szó arról, ki is a
gyermek apja? Jogilag Darnley volt az, de mindenki számára nyilvánvalóan ő
éppenséggel nem lehetett az. Mária makacsul összezárta ajkát - hallgatott.
 Végre egy igazi férfival került össze. Bothwell herceg igazi skót hazafi volt,
bár a katolikusokat támogatta. Igazi férfi, tehetős, katonaviselt, kemény, de
érzelmes ember. Nem tudni pontosan, viszonyuk mikor kezdődött és
csakugyan a herceg választotta-e őt magának, vagy Mária vetett rá szemet?
Tény, sok jele volt már korábban is annak, hogy a herceg vonzódik Máriához.
Lám, megszöktette őt a fogságból és az sem zavarta, hogy akkor Mária terhes
volt.
Csak az volt a baj, hogy Bothwell herceg éppenséggel nős volt…
Mária persze becsapta Darnleyt - csak a szökéshez volt rá szüksége, így
túljárhatott a vele szemben ellenséges skót urak eszén. Utána azonban
Darnley varázsa szétpattant - talán éppen Bothwell hatására… Mindenesetre
Mária egy idő elteltével, azzal a bizalmas kéréssel fordult híveihez,
tanácsosaihoz, hogy szeretne elválni Darnleytől. Mivel ő katolikus volt, hát a
pápa aligha engedélyezné a válást, vagy ha mégis, hát évekig tartana a
hercehurca (emlékezzünk csak a nem is olyan távoli időkre, amikor két
évtizeddel korábban VIII. Henriknek is sok baja volt Rómával a válásai
miatt…)
Az urak összenéztek és azt mondták:
- Felség, megoldjuk az ügyet és mindenki elégedett lesz.
Kivéve talán az egyik főszereplőt, a kalandor férjet. Aki akkoriban anyjánál
időzött és ott kezeltette súlyos vérbaját. Nagy az esély, hogy ezzel Máriát is
megfertőzte, ami egyáltalán nem számított ritkaságnak azokban a
századokban. Királyi udvarokban még nagyobb esély volt az efféle, szexuális
úton történő betegségek terjesztésére, hiszen ott futottak össze a diplomáciai
szálak, soknemzetiségű társaság élt együtt, futárok és urak, szolgák és
kalandorok jöttek-mentek egyik udvarból a másikba feladatokkal vagy azok
nélkül. Mária különben is kedvelte a külföldieket, emlékezzünk csak titkár-
szeretőire.
Mária - nyilván Bothwell-lel és annak cinkosaival közösen - úgy döntött,
hogy megölik Darnleyt. A tett oroszlánrészét természetesen az urak vállalták
magukra, élükön Bothwell-lel. Máriának csak annyi a dolga, hogy a kalandort
egy előre elkészített, más épületektől távol álló házba „telepítse”. Ezért Mária
egyszercsak váratlanul betoppant férjéhez, segített őt ápolni, majd pár héttel
később Edinburghbe hívta. Ott persze nem a kastélyban, hanem egy annak
közelében álló magányos házban szállásolta el a férfit. Aki meg volt hatva
ennyi gondoskodás láttán. Miközben Darnley egy este az emeleti szobában
lábadozott, a földszintre merénylők lopóztak be. Nem sikerült meglepniük a
férfit, aki egy kötélen ereszkedett le az ablakon. De a kertben elkapták és
megfojtották, majd a házat aláaknázták és felrobbantották. Lehet, eleve ez
volt a tervük? Levegőbe röpítették volna az éjszakai álmát alvó férfit?
Mindenesetre a detonáció messzire hallatszott és a ház darabjaira esett szét.
Darnley holttestét azonban épségben lelték fel a kertben.
Vagyis az összeesküvők azt akarták, hogy a hulla egyértelműen bizonyítsa:
Darnley hallott, Mária tehát elfelejtheti a töprengést a „válásról” - ezt a
szolgálatkész urak élükön Bothwell-lel máris megoldották. Ahogyan ígérték.
A nép persze suttogott, a skót urak Máriával nem rokonszenvező része még
arról is meg volt győződve, hogy az egész akciót a királynő maga tervelte ki…
Maga Mária viszont azt terjesztette, hogy az „ismeretlen” merénylők rá
pályáztak, vele akartak végezni, mert azt hitték, azon az estén is ott van férje
betegágyánál. De ő akkor egy esküvőre ment, ami alibinek sem rossz.
A nép persze tudta, mi történt, és ennek számos tanújelét is adta. Mindez
nem változtatott semmin. A gyilkosokat nem büntették meg, jószerével nem
is keresték. Bothwell szerette volna behajtani szolgálatainak árát. Merészen
azt tervezte, hogy megszabadul feleségétől, elveszi Máriát és közös
gyermekük lesz Skócia királya. Tervét persze több úr is támogatta, tehát
valóságos újabb összeesküvés alakult ki. Mivel Mária nem sok hajlandóságot
mutatott erre - Bothwell már nem izgatta annyira… - hát a herceg némi
fortélyt bevetve, egyszerűen elfogta őt, elvitte egyik kastélyába és ott…
szóval a magáévá tette. Nem egyszer és nem kétszer. A számunkra kissé
megdöbbentő módszerrel sajátos „leánykérést” akart kifejezni, vagy más célja
volt?
A herceg végül elérte a célját. Alig egy hétig tartotta magánál Máriát és az
engedelmes bárányka lett. Vajon fenyegetéssel, zsarolással késztette őt erre?
Azzal fenyegette meg, hogy leleplezi a férje meggyilkolásában játszott
szerepét, netán ötletadói voltát? Vagy az ágyban, szexuális képességei révén
láncolta magához az asszonyt, aki attól kezdve már nem is akart mást az
ágyában?
Mindenesetre az események villámgyorsan követték egymást.
Szolid esküvőt tartottak, kevés vendéggel, csöndesen, hírverés nélkül.
Bothwell valahogyan megszabadult feleségétől - egyesek szerint eltette láb
alól, mások szerint betegágyban halt meg, vagy megmérgezték. Tény, hogy az
esküvő idején Bothwell is özvegy volt. Mária pedig kétszeres özvegy… és
csak pár hónap telt el Darnley különös halála óta.
Azonban az élete Bothwell-lel sem alakult jól.
Valami okból folyton veszekedtek. Talán a közösen elkövetett bűnök nem
hagyták őket nyugodni? Vagy a féltékenység ugrasztottá össze őket? Mária
még mindig huszonéves volt csupán, de nem érett meg sem az igazi
házaséletre, sem az uralkodásra. Harmadszor ment férjhez, de a jelek szerint
ezúttal sem jól.
Ráadásul összetűzött a skót urakkal is, akik szövetségbe tömörültek ellene.
Mi több, egy napon aztán fogságba ejtették saját királynőjüket és azzal
fenyegetőztek, elítéltetik őt. 1567 nyarán egy éjszaka elfogták és egy komor
tóparti rideg várbörtönbe zárták. Állítólag akkor vetélte el következő
gyermekét, a magzat még két hónapos sem volt. Talán éppen akkor fogant,
amikor Bothwell a kastélyában megerőszakolta őt? És azért lett volna szükség
a gyors esküvőre is, mert már útban volt a gyermek? De hiszen az előző
gyermekét is úgy szülte Mária, hogy voltaképpen férje csak papíron létezett.
De legalább papíron volt - most meg még úgy sem! - vethetnénk ellene. Egy
özvegy királynő a katolikus egyház szerint aligha szülhet utódot, vagy ha
mégis, hát azt nem tartják majd törvényes örökösének.
Még nem volt huszonöt éves, amikor azon az őszön az urak arra
kényszerítették, hogy írja alá lemondó nyilatkozatát. Megértették vele: csak
így maradhat életben. A protestáns uraknak enyhén szólva elegük volt a
katolikus asszonyból, aki egyik botrányt a másik után okozta, miközben nem
törődött országával és népével, annak érdekeivel. Uralkodásra alkalmatlannak
tartották, aki csak szégyent hoz a népére. Jakab fiát tartották inkább
törvényes skót uralkodó-jelöltnek, trónörökösnek, aki mellé persze majd
gyámokat neveznek ki - tervezték.
Mária tehát alig hat évig uralkodott Skóciában, de ennek az ország szinte
semmi hasznát nem látta. Mai ésszel már csak helyeselhetjük az urak
döntését - elegük volt Máriából és Skóciának is jobb volt nélküle.
Az asszony viszont nem törődött bele. Főleg azért, mert az urak továbbra is
fogságban akarták őt tartani. Ehhez semmi kedve sem volt és ez érthető is.
Gyorsan körülnézett a várban a férfiak között és hamarosan meg is találta
őrizői között azt a két fiatal férfit, akiknek különféle kegyeket ígérve - az
egyik bele is szeretett - maga mellé állított. Ezek aztán megszervezték
szökését.
De így is eltelt pár hónap és csak a következő év májusában sikerült
megszervezni a roppant kalandos, izgalmas filmbeillő szökést. Éjszaka, sziget,
vártorony, titkos kijáratok, csónak siklik a holdtalan éjszakában, parton
lovasok és pihent lovak várják a királynőt.
Híveinél talált menedékre. Rögtön kihirdette, hogy a lemondó
nyilatkozatot kikényszerítették tőle (ami igaz volt), ezért azt visszavonja,
nem érvényes, és megint harcba szállt a koronáért, de már kevesen
támogatták. Még sikerült egy hadat összeállítania, de már az első csatát
elveszítette és hívei szétszaladtak. Ő is csak úgy menekült meg, hogy páran
segítették eszeveszett vágtáját. Ismét nagyon kalandos úton, pár kísérővel
menekült, és rohant egy nap, két éjszaka át Skócia déli területein. Nem tudni
miért, de fejébe vette, hogy ha sikerül átjutnia Angliába, akkor ott megkapja
Erzsébet királynő támogatását és majd komoly haddal jön vissza, hogy
móresre tanítsa ezt a skót csőcseléket, amely merészelt vele ilyen csúfosan
elbánni…
1568 májusában, huszonöt és fél évesen, életében először Anglia földjére
lépett. Még nem sejthette, hogy attól kezdve már csak kínos meglepetések,
megalázó helyzetek és a végén a legszörnyűbb sors vár rá.

Rabságból rabságba került és erre hamar rá kellett döbbennie. Erzsébethez

nem juthatott el, mert Londonból mindig ugyanolyan parancsok érkeztek:
Máriát tartsák hol az egyik, hol a másik várban, adjanak meg neki minimális
kényelmet, ami egy volt királynőnek kijár, de azon túl semmit. És hamarosan
tudni lehetett: Mária soha többé nem nyerheti vissza szabadságát!
Mert Erzsébet, az örökké féltékeny így rendelkezett. Apjának gyermeke,
kit előbb fattyúnak tartottak (hiszen szerencsétlenségére akkor szülte őt
Boleyn Anna, amikor Henrik hivatalosan még nem vált el előző feleségétől,
bár Annát már nejének tartotta), aztán meg alulról kellett felküzdenie magát
és sok viszontagság után, elég későn nyerhette el a koronát. Ráadásul szép
nőnek sem nevezhették, talán ezért menekült a tudományokba és tanult meg
hat nyelven beszélni…
Ezzel szemben ki volt Mária - az ő szemében? Egy kis rokonlány, akit a
sors és királyi rokonsága különösen kegyelt, hiszen már gyermekként
Párizsban nevelkedhetett, aztán francia trónörökös-feleség, majd francia
királyné lett. Utána Skócia királynője! Akinek három férje is volt. Miközben
Erzsébet soha nem ismerhette meg a férfiakat, mint olyanokat, öregen és
szűzen halt meg. Erzsébetnek gyermeke sem született, míg Máriának az is
megadatott… Ezenfelül Mária szép volt és magas - Erzsébet csúnya és
alacsony!
Túl sok volt ez így együtt. Ha pedig ráadásul a komolyabb okokat is
ideszámítjuk: Angliának nem állt érdekében Máriát támogatni, hiszen nem
volt tárgyalóképes fél, ígéreteit soha nem tartotta be, nem volt képes
uralkodni, csak lejáratta önnön személyét és tekintélyét - hát nem szabadott
elengedni a madarat, ki önként repült be a kalitkába. Mert hátha jó lesz még
valamire? Hátha sikerül vele egy Mária-pártot létrehozni a skót urak között,
akik majd ott hatalomra kerülve behívják az angolokat és akkor végre
egyazon jogar alatt egyesülhet a két ország? Mert Erzsébet tervei között ez is
szerepelt, már régóta. És ő nem az a fajta volt, aki feladta volna régi terveit.
Csak mindig módosította őket, az új időkhöz alkalmazkodva.
De voltak veszélyei is annak, hogy Máriát fogságban tartotta. Az angliai
katolikus nemesek afféle vezérüket látják majd benne és fellázadnak?
Kiszabadítják Máriát, sőt mi több, talán még arra is ragadtatják magukat,
hogy haddal indulnak Erzsébet ellen, letaszítják őt a trónról és ezt a „kis
rokonlányt” ültetik Anglia trónjára is?
Volt hát Erzsébetnek min töprengenie. De az idő nem sürgette, még nem.
Csak két baj volt: Mária fogsága elég sokba került azokban a kastélyokban,
ahol szolgákat és némi pompát is kellett biztosítani számára. Hivatalosan
senki sem mondta ki, hogy fogoly lenne, de ez volt a tény. Maga Mária
igyekezett bebeszélni látogatóinak, hogy ő csak száműzetésben tartózkodik
Angliában és „amint úgy alakul a helyzet, hogy hazamehet, hát azt habozás
nélkül megteszi”. De ez ábránd volt csupán.
A másik baj - hogy Mária megszökhet! Hiszen már kétszer is megszökött a
fogságból, és mindig szépségének, vonzerejének köszönhette. Angliában is
megesett, hogy elcsavarta pár férfi fejét, mire Erzsébet észbe kapott.
Gyorsan összetákolt egy bíróságot, amelynek feladata lett: kivizsgálni…
Darnley halálát! Ösztönösen sejtette a másik királynő, a nagy ellenfél, hogy
ezzel teheti tönkre riválisát. És nem is kellett sokáig kutakodni. Elég volt
keresni Angliában és skót földön, rögtön előálltak Mária ellenfelei, hozták a
bizonyítékokat. Megkínoztak néhány szolgát, azok vallomását is csatolták a
terhelő iratokhoz. Regénybe illő módon előkerültek Mária Bothwell
herceghez írott levelei is, amelyekből eléggé kiviláglott, hogy ők ketten
tervelték ki Darnley meggyilkolását, sőt az ötletadó tán éppenséggel maga a
fogoly királynő volt…
Ez a bíróság is koncepciós alapon működött, hiszen Mária védelmével
senki sem törődött - de úgy tűnik (bár a bizonyítékokat később
megsemmisítették), hogy Mária meglehetősei bűnös volt. Bár ezt nem igazán
sikerült bebizonyítani, ezért nem is történt semmi.
Semmi - csak az, hogy az asszonyt továbbra is börtönben tartották.
Erzsébet most már leveti addigi kellemes álarcát - miután a bíróság mégsem
találta Máriát bűnösnek, szabadon kéne őt engedni. De Erzsébet felrúgva a
jogállam szokásait, erre nem hajlandó. Egyre távolabbi kastélyokba száműzeti
Máriát és ügyel arra, nehogy túl sokáig legyen ugyanott, mert akkor előbb-
utóbb elcsavarja egy felelős férfi fejét és megszökik…
 Mert még szép, és ha akarja, nagyon kacér tud lenni. Egy igazi angol
herceg szerelmes lesz bele, mindenáron el akarja őt venni feleségül. Ezért
Erzsébet árulással vádolja meg a herceget és Londonban lefejezteti. Nehéz
lenne összeszámolni, ez már hányadik olyan férfi, aki Mária miatt veszti
életét, így vagy úgy. Ahogyan a végzetes özvegy és végzetes királynő megy
előre az időben, úgy szaporodnak mögötte a sírhalmok és az összetört szívek.
De az ő szíve is összetörik, mert látnia kell: múlnak az évek és fogsága csak
nem akar véget érni.
Aztán megint szalad az idő, Mária már harminc éves. Négy éve ül sajátos
börtöneiben és akármilyen levéllel bombázza Erzsébetet, az nem engedi őt
szabadon. Mária pedig a tükör előtt ülve rémülten fedezi fel: korai szépsége
korán hervadni kezd.
Hiszen már tizenhat évesen gyönyörű nő volt. Úgy látszik, csak ennyi idő
rendeltetett neki? Alig tíz-tizennégy év? Vagy több? Kétségbeesetten próbálta
akkoriban helyrehozni széteső bájait. De a börtönlét és az, hogy nem
szerepelhetett az emberek előtt, hogy nem volt szexuális élete, hogy nem
tudhatta, milyen sorsot szán neki a távoli rokon - felőrölték idegeit és
fokozatosan megsemmisült maradék szépsége is.
Haja hullani kezdett, reumás lett a hideg várak falai között. Még azt is meg
kellett érnie, hogy Skóciában a hívei hamarosan behódoltak és fiához írott
leveleit sem juttatták el a gyereknek. Mária sejtette: fia úgy fog felnőni, hogy
anyját gyilkosnak hiszi (magunk között szólva volt alapja a pletykának, mint
tudjuk). Otthon elvesztette minden befolyását és varázsát - itt, Angliában
pedig csak élte a foglyok szürke mindennapjait. Az idő lassan lemorzsolódott,
ő pedig gyorsan megöregedett.
Huszonhat sem volt, amikor Erzsébet fogságába került - és már
negyvenhárom éves! Egy öregasszony néz rá vissza a tükörből. Már a század
nyolcvanas éveiben jártak, de ő keveset tudott a világ dolgairól. Nem tudta -
mert nem engedték hozzá a híreket - hogyan haltak meg egykori szerelmei és
azok az urak, akikkel előző életében dolga volt. Az események nagy léptekkel
haladtak előre, de ő mindenből kimaradt, kényszerűen.
Már inkább betegen feküdt ágyában, mintsem járt-kelt volna. Szépsége
elmúlott, hát az udvarlók sem toporogtak ajtaja előtt. Lassan megfogyatkozott
körülötte mindenki és gyakorlatilag teljesen egyedül maradt. Teljesen
egyedül. Azt számítgatta, hogy hamarosan annyi időt tölt majd fogságban,
mir ameddig szabad volt. Vagy - ha csak felnőtt életét vette alapul ehhez a
számításhoz - máris többet volt Erzsébet királynő rabja, mint ahány évet
azelőtt francia és skót királynőként eltölthetett!
 Persze akadtak még összeesküvők, akik szerették volna őt kiszabadítani.
Ilyenek hol Angliában, hol Skóciában szerveződtek. Néhányuknak kapóra
jött volna az az asszony, akinek a neve: Stuart - a katolikusokat és számos
klánt talán fellázíthatott volna a skóciai viszonyok ellen.
Erzsébet végül a tanácsosai minimális részvételével maga tervelte ki,
hogyan végezhet Máriával úgy, hogy az európai uralkodó körök is
elfogadhatónak tartsák indokait. Egy ál-összeesküvést szervezett és annak
tagjai behálózták Máriát is. Az egyik külföldi diplomatának, a másik lázadó-
kedvű angol úrnak adta ki magát, és így tovább. Mária pedig végtelen
magányában és kétségbeesésében hitt nekik. Meg volt róla győződve, hogy
igazi párthíveivel találkozott, akik roppant nagy konspirációval és állítólag
számos akadályt legyőzve jutottak be hozzá. Itt tervezgettek, majd ügyesen
rávették Máriát, írjon levelet egy angol főúrnak, aki szerintük az
összeesküvés vezetője lesz és nagy tisztelője Máriának.
Mária pedig belesétált a csapdába. Levelet írt, vagyis saját kezével írta meg
önnön… halálos ítéletét. 1586 volt hát az az év, amikor a 44 éves Mária ismét
elhitte, hogy lesz még belőle valaki, hogy véget érnek a fogságban töltött
évek, hogy ismét hatalomközeibe kerülhet. Netán visszajut Skóciába és ott
közösen uralkodhat fiával, Jakabbal? (Akinek igazi apjáról máig nincs
fogalmunk…)
Egy álomvilágban élt azokban a hónapokban. Fogalma sem lehetett róla,
milyen aljas játszma áldozatául vetették oda, mint egy koncot.
Hitte, hogy most majd mindén jóra fordul. Tervezgetett, talán még meg is
szépült - már amennyire abban a korban egy súlyosan beteg jó negyvenes
asszony megszépülhetett. Ez volt az az életkor, amelyet a tizenhatodik
századi nők legjava egyáltalán nem is ért el, már korábban meghaltak.
Az összeesküvők ezután arra kérték, írja le nekik, kik azok a befolyásos
urak Angliában, akiket majdan szívesen látna maga mellett… a trónon! Mert
azzal is kecsegtették, hogy spanyol vagy más külföldi segítséggel elűzik Erzsé-
betet és akkor Mária kerülhet az angol trónra!
Ő pedig ezt is elhitte, és neveket körmölt leveleiben. Azt hitte, valós
mindez, és szép terveket szőtt.
Persze, a levelek egymás után Erzsébet elé kerültek. Aki maga is megijedt,
mert mi van, ha Máriának sikerül kiszabadulnia? Akkor hát ezek a tervei? Őt
eltenni a trónról, esetleg meggyilkoltatni, aztán maga ülne a helyébe? Most
már döntött.
Nem volt nehéz dolga a bírósággal. Hiszen ott voltak Mária sajátkezüleg
írott levelei, és különben is, a bírákat is megdöbbentette az a cselszövés.
Hiszen ők - természetesen - nem tudhatták, hogy mindez egy provokáció
eredménye. Ők is komolyan hitték, hogy Mária, egykori skót királynő,
Erzsébet rokona „vidéki magányában” szörnyű dolgokat tervez. Mert azt,
hogy Mária tulajdonképpen tizennyolc éve fogoly, a bírák sem tudták, hiszen
Máriát hivatalosan soha nem tartóztatták le, nem vetették börtönbe.

Erzsébet - bár egyesek szerint nem tudott az összeesküvésről, mármint a

Mária elleni csapdáról, míg más krónikások szerint eleve ő találta ki azt -
mindenesetre úgy tesz most, mint aki egyenesen kétségbe van esve: micsoda
rettenetes dolog! Az ő kedves rokona, akit befogadott az országába, akit
otthonról elüldöztek, és akinek ő menedéket adott - lám, hálából ellene
tervez összeesküvést, őt akarja letaszítani trónjáról! Beavatatlan környezete is
elhitte a vádakat. Hiszen ők is Erzsébetből éltek, az ő hatalma és dicsősége
csorgott le rájuk, adta megélhetésüket, biztonságukat, vagyonukat.
Hát vele együtt szörnyülködtek.
A vészbíróság rögtön összeült. És mielőtt Mária egyáltalán megtudta volna,
mibe keveredett, máris hullottak az ítéletek. Erzsébet pillanatnyi politikai
ellenfeleit, akiket a szervezők oly ügyesen belekevertek az ügybe, vagyis
mindazt, akit a provokátorok tanácsára Mária gondosan néven nevezett
leveleiben - bár nem is ismerte őket - azokat mind elfogták és gyakorlatilag
szinte azonnal kivégezték. Erzsébet alighanem apjától, VIII. Henriktől tanult,
aki - mint láttuk már e könyv két fejezetében - nagy mestere volt a
koncepciós pereknek. Ha jött egy alkalom, bizony Henrik sem hagyta ki és a
nem is létező összeesküvésekbe belekeverte az éppen aktuális ellenfeleit,
vetélytársait, bárkit, akit félre akart állítani az útból. Nos, éppen így járt el
most Erzsébet is.
Azon a nyáron végre hivatalosan is letartóztatták Máriát - írtuk. De
tudnunk kell, hogy nem viszik Londonba vagy a Towerbe. Az ország
lakossága előtt még az a tény sem ismert, hogy egyáltalán őrizet alatt van
(már mióta!), és hogy azt az őrizetet most hivatalosra változtatták. Ugyanúgy
vidéki várakban, kastélyokban őrzik, a helyet gyakorta cserélik. Erzsébet már
nem habozik, csak a kellő időre vár, amikor a lehető legkisebb botrány
mellett végezhet a „kedves rokonnal”.
Mária környezete már akkor látta: a királynő belenyugodott az
elkerülhetetlenbe. Összetört, amikor rájött, micsoda csapdába csalták. Ettől
kezdve jó ideig nagyon apatikusan viselkedett. Tudta már, hogy sorsa
elkerülhetetlen és igazából nem is értette, hogy Londonban miért húzzák
még az időt?
 Egy hónappal letartóztatása után - miközben élénk levelezést folytatott
barátaival és rokonaival, köztük egykori franciaországi családjának tagjaival is
- már kifejezetten készült a halálra. Természetesen, mint katolikus akart
meghalni - legalább ennyit kényszeríthessen ki a maga számára ebben a
protestáns országban!
Természetesen nem vitték Máriát Londonba. Nem csaptak zajt az ügy
körül. Anglia népe nem tudta, mivel foglalkozik egy „tisztes ősz urakból” álló
testület egy vidéki várban. Ahol szabályos tárgyalást rendeztek (mint álta-
lában a koncepciós perekben), ahol legalábbis a látszat szerint minden készen
volt. Talán már az ítélet is, jó előre… Máriának megadták a védekezés jogát
is.
Csak éppen nem volt mivel védekeznie. Azt, hogy őt csapdába csalták,
hiába adta elő. A bírák csak a tényeket vették figyelembe, és azokat maga a
vádlott szolgáltatta sajátkezű írásaival. Volt összeesküvés? Volt. Tudjuk, kik
vettek benne részt? Tudjuk. Mi volt az összeesküvők célja? Világosan kiderül
a papírokból és amazok vallomásaiból, hogy Erzsébet félreállítása, megölése,
és helyette Máriát ültették volna a trónra, idegen katonai segítséggel. Hiszen
minden tökéletesen érthető!
Mária végül azzal védekezett, mivel tizennyolc éve törvényellenesen
tartották őt fogva, nem volt más választása, mint az összeesküvés, amelynek
révén talán kiszabadulhatna. Halvány célzást tett arra is, hogy az egésznek
Erzsébet az oka, merthogy egyik királynak sincs joga hatalmában tartani egy
másik ország királyát, akivel nem is volt hadiállapotban. A bírák válasza erre
az volt, hogy egyrészt Mária jogilag már nem volt Skócia királya, amikor
átjött Angliába - otthon leváltották, éppen ezért menekült el onnan -
másrészt nem hitték, hogy őt tizennyolc éve fogságban tartották volna.
1586. október végén hozták meg az ítéletet: halál.
Mária nem is várt mást, bár a remény azért még pislákolt benne a per
folyamán. Ezért védekezett annyira összeszedetten - de amikor ezt
kimondták, ismét magába roskadt. Az effajta ítéleteket ahhoz, hogy hatályba
lépjenek, a királynőnek is alá kellett írnia. Nos, hogy a dolog mégsem volt
olyan egyértelmű és magának Erzsébetnek is komoly aggályai lehetnek,
bizonyítja egy adat: három hónapig gondolkozott, mielőtt aláírta!
Így Mária a negyvennegyedik születésnapját is börtönben töltötte, sőt
utána még két hónapig csak vergődött fogságában. Igaz, ezenközben volt
ideje lelkileg felkészülni. Ezért van az, hogy aztán később olyannyira büszkén
és méltósággal tudott viselkedni a vérpadon.
 Erzsébet végül is 1587. február 1-én aláírta az ítéletet és ezzel saját
dilemmáitól is megszabadult. Vagy legalábbis azt hitte, mert más forrásokból
tudható, hogy élete végéig gyötörte a gondolat, mit tett a rokonával. Nyilván
az is megfordult a fejében, hogy fordított esetben ő nem várt volna
tizennyolc évet békésen arra, hogy végre szabadon engedjék. Voltaképpen
még csodálhatta is Máriát türelméért. Hiszen amikor elfogták, huszonhat éves
sem volt. Akkor kellett volna bevetnie még kétségtelenül létező szépségét,
csábos női vonzerejét, és ennek révén megszökni!
De hol volt már ez a vonzerő!
Tizenkilenc éves fogság után - életének csaknem a felét töltötte így - Mária
szépsége nemcsak megkopott, de egyenesen el is tűnt. Ha Erzsébet most látta
volna, talán érez némi elégedettséget, hiszen ő most már jobban nézett ki
Máriánál.
De hát nem, nem találkoztak. Máriának már csak egy hét adatott meg.
Február 8-ára rendelték el a kivégzés napját. Az előző időszakban Mária
leveleket írt. Nagyon kiegyensúlyozott mondatokat vetett papírra,
elbúcsúzott mindenkitől, akit erre érdemesnek tartott.
(Közbevetőleg jegyezzünk meg egy „apróságot”. Arról van szó, hogy
Erzsébet korántsem ilyen nyugodtan viselkedett a következő hetekben!
Habozásának több oka is volt. Az egyik kétségtelenül az, hogy ezzel -
Európában elsőként - olyan példát mutatott volna, amelyhez nem nagyon
volt kedve. És amit a többi udvar is ellenzett volna mindenképpen, ha
közbeszólhat. Ugyanis egy királyt, egy felkent királyt, egy uralkodót
kivégezni nagyon veszélyes példát jelentett. Az európai népek meg voltak
győződve, hogy a királyokat Isten jelölte ki uralkodásra, trónjukat csak az
isteni gondviselésnek, akaratnak köszönhetően foglalhatták el. Hogy őket is
el lehet ítélni és az ítéletet végrehajtani, sokak szemében valóságos
istenkáromlásnak tetszett! No és veszélyes példát mutathatott a tömegeknek,
netán később más királyok is vérpadra juthattak… Mint tudjuk, ez így is lett.
Nehéz elhinni, és főleg a miértjét megérteni, hogy Erzsébet ekkor egy aljas
komédiát kezdett játszani. Amikor megérkezett a hír Mária kivégzéséről,
Erzsébet kétségbeesést mímelt, azt kiabálta, hogy ő ezt nem akarta! Még a
hírhozót is lecsukatta, sőt azt az írnokot is, aki pedig az ő parancsára
fogalmazta az ítélet általa is aláírt példányát. Azt kiabálta, tévedés történt, őt
becsapták! De ez még semmi - ilyen tartalmú leveleket küldözgetett az
európai királyi udvarokba is! A francia királynak, sőt Jakabnak, Mária skót
trónon ülő fiának is azt bizonygatta, hogy ő mit sem tudott a kivégzésről, ez
az ő akarata ellenére történt! Ennél nagyobb hazugságokat is elkövetett
persze a politika - később. A XVI. században azonban ez azért még szokatlan
volt…)
A kivégzés reggelére Mária már nagyon összeszedett és nyugodt volt.
Már amennyire valaki nyugodt lehet ilyen alkalommal. Ha belül nem is,
kifelé persze mutathatja, és nyilván így tett Mária is.
Számos leírás maradt ránk erről az „ünnepélyes aktusról”.
Minden leírás megegyezett abban, hogy a kivégzést a jelentéktelen, sőt
később le is rombolt, így ma már nem létező várkastélyban rendezték. Szó
sem volt a Towerről és nagy közönségről - dehogy! Erzsébet maga is érezte,
hogy rosszat tesz, hát nem akart a dolognak nagy „publicitást” adni. Ezért
részletes utasításokat adott ezzel kapcsolatban is. Elrendelte, hogy a vár
nagytermében, korlátozott számú nézősereg előtt végezzenek Máriával, a
közönség jobbára környékbeli nemes urakból és hölgyekből állhat. Először
még Mária szolgáit sem akarták beengedni, az exkirálynőnek kellett
közbelépnie és kiharcolnia, hogy szolgái ott lehessenek. Ezek közül hatan el
is kísérték őt a terem bejáratáig. Rájuk már csak azért is szükség volt, mert
Mária reumás lábain nehezen tudott járni. Hagyta hát, hogy az ajtóig
támogassák - de amikor már a közönség is láthatta volna a cselédeket, akkor
elküldte őket és igyekezett rezzenéstelenül, fájdalmait titkolva a saját lábán
bemenni.
A vérpadot előző éjszaka ácsolták. Mivel zárt teremről volt szó, ahol nem
kellett túlságosan távol álló nézőkre számítani, nem volt értelme azt nagyon
magasra építeni. Mindössze két láb, azaz kb. hatvan centiméter magas
padozatot építettek, ennek területe alig pár négyzetöl volt. Az egészet fekete
posztóval vonták be, akár egy katafalkot. Ugyanilyen feketére festettek egy
farönköt és egy párnát is, amelyre majd a királynőnek térdepelnie kell.
Az egész építmény természetesen igen gyászos benyomást keltett, és ez is
volt a célja.
Kétoldalt egy-egy kényelmes, öblös karosszéket helyeztek el a két,
Erzsébet által delegált főúr számára. Mert Anglia királynője természetesen
nem jött el az ünnepélyes aktusra, viszont elküldte szemeit és füleit. Mi több,
jelen volt egy skót nemesúr is, Mária régi ismerőse, aki Jakab királytól
érkezett. Ő is megfigyelő volt, akinek majd otthon el kell mesélnie, hogyan
zajlott le a kivégzés. Mária tudva tudta ezt és kivégzése előtt sikerült is pár
szót váltania az úrral. Üzenetet küldött fia számára, ennek szövege is több
változatban létezik máig. A leginkább valószínű, hogy azt állította: ő sohasem
sértette meg Skócia törvényeit. Ami persze erősen vitatható, de Máriának ez
nyilván meggyőződése volt. Mellesleg Jakabot nem izgatta túlságosan anyja
kivégzése.
Mária különösen szép öltözetet viselt - szintén kivégzett sorstársai, Anna
Boleyn és Katherine Howard mintájára ezzel is jelezni akart valamit. Szolgái
reggel hattól nyolcig öltöztették, tehát nem valami egyszerű, „kivégzéshez
illő” zsákvásznat húzott magára. A leírásokból tudjuk, hogy szinte hiú módon
válogatta ki ruháit. Darabról darabra átvizsgálta - amúgy szerény - ruhatárát,
mígnem végül a következőket választotta:
Barna (mások szerint fekete, tehát nyilván sötétbarna) selyemruhát öltött.
Alája vörös színű alsóruhát vett. Erre azért volt szükség, mert a korabeli
szokás szerint a felsőruházatot a kivégzendő nőnek le kellett vennie (a
férfiakat gyakran trikószerű, nyakától megfosztott ingben, vagy éppenséggel
félmeztelenül végezték ki). Mivel a közönség nagyobb része férfi volt,
Máriának arra kellett felkészülnie, hogy előttük kell majd levetkőznie,
legalább alsóruhára.
Női furfangot sejtettek sokan abban is, hogy borvörös alsóruhát vett fel,
ami mintegy elrejti majd az óhatatlanul testére, ruhájára fröccsenő vér
színét…
A kor szokása szerint magasan felmeredő fehér gallért is visel. Arcának
sápadtsága majdnem olyan színű, mint a merevített anyag fehérsége.
Minderre aztán fekete uszályos selyemkabátot vesz, amely több lépéssel
mögötte söpri a padlót. Szolgái viszik ezt is mögötte, de aztán elengedik és az
anyag a beálló rémisztő csendben furcsán, akadozva csúszik, susog a padlón.
Mint annyi más ünnepi alkalomkor - például esküvőin is, ahol mindig sajátos
fehér özvegyi ruhákat viselt, mióta első férje meghalt - most ennek özvegyi
fátyol-változata van a fején. Ez is leér hátul a földig. Cipője is fehér, és
ékszerek helyett amúgy meglehetősen drága, szinte ékszerként is hordható
nemeskő imafüzéreket visz ujjai között.
Maga hozta a sajátjai közül azt a kendőt - korabeli nyelven: keszkenőt -
amelyet arra szánt, hogy a hóhér azzal kösse be a szemét. Ez is része volt a
kivégzési rítusoknak, bár a férfiak egy része ezt büszkén elutasította (miként
szokták azt mutatni a pozitív hősökről szóló filmekben…). Mária nem akarta
látni az utolsó perceket és maga készült fel erre.
Kezére vörös kesztyűt húzott, hiszen akkoriban előkelő hölgy nem
mutatkozhatott fedetlen karral, de még kézfejjel, ujjakkal sem. Nem véletlen,
hogy ez is vérszínű volt. Úgy tűnik, őelőtte nem volt még asszony, aki ilyen
műgonddal készült volna önnön halálának ünnepélyes pillanataira. Mindent
megtett, hogy öltözetének darabjai ne csak egymással rímeljenek, de
megfeleljenek a morbid célnak is. Emellett természetesen a viselkedése is
ráhangolódott erre. Hatásvadászat volt ez a javából, még sincs kedvünk
elítélni ezért a halálraítéltet. Hiszen élete utolsó fellépésére készült. Ez volt
az utolsó alkalom, hogy szerepelhetett mások előtt - oly hosszú, csaknem
húsz éves kényszerű magány után. Most megmutathatta, ki is ő!
Régi szépségének nyoma sem maradt már, és ezzel maga is tisztában volt.
Belátta, ennek itt már nincs jelentősége - de azért nő, asszony maradt azon a
napon is. Nem rejtette sápadtságát, de ruhájával sokat jelzett a közönségnek.
És persze a viselkedésével is.
Bár egykori száznyolcvan centis magasságából a kor, a betegségek sokat
elvettek és kissé görnyedten járt, azért még így is kiemelkedett kísérői között.
Angol nemes urak mentek mellette, de nem támaszkodott rájuk. Ajkát
összeszorítva haladt, egyik kezében a feszületet, a másikban a Bibliát vitte.
A vérpad mellé egy zsámolyt is készítettek - ez is fekete volt,
természetesen - hogy legyen hová leülnie Máriának, mikor vetkőztetik. A
korabeli rendezés egyik elemeként a hatalmas fejlevágó, kivégző bárdot is
odatették már jó előre a tönk mellé, mintegy közszemlére. A látványtól sokak
hátán végigfutott a hideg, biztosan Márián nem látszott félelem. Hiszen
nyilván jó előre felkészült a látványokra is - már amennyire efféle felkészülés
lehetséges.
Az egyetlen nem szokványos, mondhatni zavaró elem a paptól eredt. A
katolikus Máriának természetesen nem állt rendelkezésére katolikus pap (ez a
vallás be volt tiltva Angliában) és így egy protestáns lelkészt rendeltek ki. Aki
ügybuzgó, ám tehetségtelen és semmi tapintattal nem rendelkező férfiú
lévén, az ítélet felolvasása után rögtön belekezdett mondókájába és a saját
vélt történelmi szerepétől megrészegülve csak mondta, mondta. Mária
többször félbe akarta szakítani, majd amikor ez nem sikerült, leborult a földre
a feszülettel és a Bibliával, és hangosan latinul imádkozott. Az angolok persze
mind angolul követték, de Mária szolgái, háznépe viszont (akkori) katolikus
szokás szerint latinul mormolták. Így a kivégzésnek ez az akkortájt
mellőzhetetlen, szerves része általános hangzavarba, afféle kisebb tüntetésbe
és ellentüntetésbe fulladt.
Ettől az incidenstől eltekintve a dolgok az előírt, szokásos rend szerint
zajlottak le. Ezután a két hóhérsegéd és két szolgálóasszonya nekifogtak
levetkőztetni Mária királynőt. Ez nem ment egyszerűen, akkoriban a ruhák
eléggé bonyolultak voltak. De persze a közönség pisszenés nélkül, türelmesen
és feszülten várakozott. Szatén alsóruhájának vérvörös színe mintegy előre
rímelt a bekövetkező eseménnyel.
 Szokás szerint ilyenkor ékszereket, értékes tárgyakat kellett a hóhérnak
ajándékoznia, akik cserébe mintegy bocsánatát kérték azért a fájdalomért,
amit majd okoznak neki. Ez a ceremónia is elvett egy kis időt, de Mária
láthatóan már nem játszott időhúzásra. Megbocsátó hangulatban volt, csengő
hangon ki is hirdette, hogy ő bizony megbocsát az ellene vétkezőknek - bár
volt egy odaszúrása, miszerint „az Isten bocsásson meg azoknak, akik őt ide
juttatták”. Aztán pár szóval imádkozott még, majd fellépett a vérpadra.
Figyelmeztette szolgáit, ne sírjanak. Nem kell.
Ő maga a megilletődöttség, szomorúság legkisebb jelét sem mutatta. Erős
volt.
Amikor mindezzel végeztek, letérdelt a tönk mellé és átkarolta azt. Akár
egy szeretőt, egy férfit… Bekötötték a szemét azzal a bizonyos aranyszegélyű
kendővel, amit maga hímzett. Latin imát rebegett még az utolsó pillanatig.
Aztán a hóhér lecsapott. A jelenlévők visszaemlékezései mind
megegyeznek abban, hogy a hóhér rossz munkát végzett Az első ütés valami
okból nem is a nyakat, hanem a koponyatetőt találta el. Reccsenés hallatszott,
a közönség felhördült. Mária rekedten felnyögött vagy hörgött. A hóhér
javítandó, másodszor is lecsapott. Ezzel már a nyakára talált, de ez meg
erőtlen csapás volt. Nem vágta ugyan át az egész nyakat, viszont már
szertefröccsent az áldozat vére. A nők sikoltoztak, Mária szolgáinak száján
elhalt az ima. Az Erzsébet által küldött két lord - alig pár méterre az
eseménytől - némán és meredten figyelte, mi történik. Őket is megrázta a
második hiba.
A hóhér végre harmadszor is lecsapott és akkor végre minden
előírásszerűen történt. Mária nyilván már semmit sem érzett. A fej elvált a
törzstől.
A hóhér felemelte a hajánál fogva. Sokan állították később, hogy a halott
ajka még mozgott, mintha beszélne. De lehet, csak így látták. A hóhér
minden irányba felmutatta a véres fejet, de váratlan dolog történt - a haja a
kezében maradt, a fej meg koppanva zuhant a posztóval borított vérpadra.
Kiderült, hogy Máriának már régóta hullott a haja, ezért parókát viselt. A
maradék hajat és a parókát fogták össze a hóhér ujjai, de egy idő után csak a
paróka volt a kezében, abból meg kiesett a fej. Sokan ezt is valamiféle
borzasztó jelnek vélték.
Elmondhatjuk, hogy Mária tizenkilenc rettenetes év után ezen a módon
szabadult ki unokatestvére rabságából. Ő, aki életét rosszul kezdte. Hisz nem
fiúnak született, és nagyon-nagyon rosszkor jött erre a világra - néhány évig
felhőtlenül boldog lehetett. Utána azonban ismét rosszul folytatta életét és -
igaz, mások akaratából - nagyon rosszul is volt kénytelen azt befejezni.
 Koronás fők a nyaktiló alatt
(XVI. Lajos és Marie Antoinette)

Lajos meglehetősen jellegtelen, semmivel ki nem rívó fiatalember volt.

Talán túl fiatal is akkor, amikor véletlenszerűen és hirtelen királlyá lett.
Ennek oka a járvány volt, amely apját, XV. Lajost elvitte az élők sorából.
Az a Lajos igazi király volt, aki nem csupán szerelmi ügyeivel és híres
szeretőivel (pl. Madame Pompadourral) írta be magát az ország történetébe.
Számos újítást vezetett be, építkezett és törvényeket alkotott. Nem sokat
háborúzott, viszont a békés alkotómunka területén - nemegyszer éppen fent
nevezett kedvesével közösen, akivel viszonya csaknem húsz évig tartott -
jelentős eredményeket mutathatott fel. Tömérdek modern intézményt
hoztak ők létre.
XVI. Lajost már korábban kinevezték trónörökösnek - akkor, amikor még
csak tizenegy éves volt. Tizenkilenc évesen elvette feleségül az akkor
mindössze tizenöt éves osztrák hercegnőt, Mária Terézia lányát - Mária
Antóniát, akit a világ az óta is „a tragikus sorsú Marié Antoinette” néven
emleget. A fiatal pár élete meglehetősen unalmas… lett volna, ha nem
zavarja meg néhány incidens, amelyek évekre elhúzódtak.
Az egyik ilyen a fiatalember irtózása volt a szex minden formájától. Mint
később kiderült, egy fitymaszűkülete akadályozta meg abban, hogy szexuális
úton örömökhöz jusson - mi több, még abban is, hogy egyáltalán szexuális
életet élhessen. A korabeli Európában nem sokkal később már széltében
beszélték - mondhatni pletykálták, pedig ez kivételesen az utolsó szóig igaz
hír volt - hogy a fiatal férfi valósággal retteg az efféle együttlétektől.
Nagyobb baj, hogy a leendő francia király egy meglehetősen durva és
érzéketlen ember volt fiatal korában. Később ugyan némileg megváltozott, de
akkor ilyen híre volt szerte a földrészen. Nem tartották komoly
fiatalembernek és erős a gyanúnk, hogy nem is volt az. A főurak szokásos
semmittevő életét élte. Igaz, uralkodásra nevelték, de mint a francia
nagyhatalmi gőg korai megnyilvánulása, ő sem tanult nyelveket és nem
oktatták ki arra sem, hogyan kell viselkedni másokkal. Az adminisztrációs
teendők közül is csak a legszükségesebbeket sajátította el, azt is kedvetlenül.
Az viszont, hogy tudott lovagolni, vadászni, vívni és lőni, nem volt
rendkívüli teljesítmény akkoriban. Minden nemes úrfinak szüksége volt erre.
A régi lovagi erényeket ebben a században már nem követelték meg. Lajos
nem igazán értett a széptevéshez, az udvarláshoz. Mint később kiderült,
annak előtte igazából még nem is beszélt lányokkal, azt sem tudta, hogyan
kell megszólalni vagy viselkedni hölgyek társaságában. Szülei és
udvartartásának bűne, hogy nevelése során ezeket a fontos szempontokat
kihagyták.
Akkor természetesen senki sem sejtette még, hogy Lajos tizenévesen
megnősül - helyesebben: megnősítik - majd évtizedekkel később feleségével
együtt a francia forradalom egyik leghíresebb áldozatai lesznek mindketten.
Amúgy Lajos gátlásos volt és rövidlátó, de szemüveget semmi kincsért sem
hordott volna. Ezt a segédeszközt akkoriban csak idős tudósok, doktorok
viselték, mások nem.
A gyerek hát inkább titkolni akarta rövidlátását, ami persze hamarosan
kiderült a vadászatok és katonai parádék, gyakorlatok alkalmával.
Lajos apja rég meghalt, ő pedig elődje unokájaként kerülhetett trónra.
Egyelőre azonban nagypapa még javában élt. XV. Lajos meglett korban is
nagy nőcsábász volt és bőbeszédűen tette a szépet az asszonyoknak. Igazából
ő találta ki, hogy az éretlen kamaszgyereket minél előbb megnősítsék. A
politikai érdekek akkor - pillanatnyilag - azt diktálták Franciaországnak,
hogy a trónörökös felesége osztrák nő legyen. Természetesen lehetőleg
uralkodóházból származó hercegnőt kellett és illett választani. Így aztán
körülnéztek a „piacon”. Bécs nem is okozott csalódást. Volt is miből
választani, ugyanis az Ausztriában akkor uralkodó Mária Teréziának tizenhat
gyermeke született. Ezek között több lány is akadt, bár korban és egyéb
feltételek miatt csak egy illett a málészájú francia trónörököshöz.
Maradjunk még Lajosnál. Nagyapja aránylag jól uralta a nagyhatalomnak
számító országot, de az udvarban sokan attól tartottak, hogy XVI. Lajos, ha
trónra kerül, bizony alaposan elronthatja az ország esélyeit a nemzetközi
életben. Azon felül a belső nyugalmat is féltették egy olyan fiatalembertől,
aki aligha fogja ügyesen vezetni az országot
Franciaországban akkortájt 25 millió ember élt és ezzel az egyik
legnépesebb ország volt Európában. A helyzet az országon belül korántsem
volt nyugodt és feszültségmentes. Az emberek nagy többsége nyomorban,
egyik napról a másikra élt, tengődött. A polgári foglalkozásokat ugyan sokan
választották, de nem volt könnyű dolguk. Az élet igazából csak a nemesi
származásúaknak nyújtott lehetőséget a karrierre, a felemelkedésre. A
nemesek a társadalomnak csak egy kis részét alkották, mégis a javak nagyobb
része őket szolgálta. Igazi állami állást is - kevés kivétellel - csak ők
viselhettek, rájuk bízták hát a vezetést.
Az ország nagy terheket cipelt - fölöslegesen. Ezek egy részével XV. Lajos
is tisztában volt, de nem tett ellenük semmit. Például békeidőben is teljesen
indokolatlanul nagy létszámú volt a hadsereg, ennek eltartása rengeteg pénzt
emésztett fel.
Az ország költségvetésében aránytalanul nagy terhet jelentett a királyi
udvar eltartása is. Ez gyakorlatilag a „holdudvarokkal” együtt legalább 10-15
ezer ember teljes eltartását jelentette. Vagyis ennyien éltek a királyból, a
királynéból, azok gyermekeiből, unokáiból. Versailles-ban ugyanis
mindegyik említett személynek saját udvartartása volt, nemegyszer több száz
fős szolgasereggel és persze azok fizetésével, mindennapi három-négyszeri
étkeztetésével, ruházásával, lakások biztosításával. Aztán ott voltak még a
főemberek, a különféle arisztokrata megbízottak, miniszterek, ilyen-olyan
tanácsosok, hadi és polgári vezetők, csellengő papok, majd a sor túlsó végén
az udvari megrendelésekből élő mesterek, mutatványosok, javítóműhelyek,
kereskedők, szélhámosok - no és a rengeteg ingyenélő szolga. Ezek mind-
mind specializálták magukat - külön embereket kellett felfogadni
ajtónállónak, szakácsnak, kuktának, és volt, aki csak ura vagy asszonya körül
lebzselt, mások dolgoztak a lakosztályokban és megint mások vigyázták a
lovakat, mások mentek vízért a kútra - és ezek semmi mást nem csináltak,
csak ezt a feladatot, közben naphosszat henyéltek
Hihetetlen összegek mentek így el az udvarra. A hadsereg és az udvartartás
vitte el az adókból befolyt pénzek oroszlánrészét. És akkor még nem is
szóltunk a túl nagy köztisztviselői karról, amelynek nagyobb része szintén
csak ingyen, ellenszolgáltatás nélkül ette az állam kenyerét. Aki csak
megtehette akkoriban Franciaországban, az az államot nyúzta, mai szóval
minél többet igyekezett a maga számára „lenyúlni”. Viszont eleve olyan volt
a rendszer, hogy ezt nem lehetett megakadályozni, illetve csak egy átfogó,
nagy reform keretében lehetett volna mindezt megoldani.
Az egész államot alapjaitól kellett volna megreformálni. Megszűntetni
rengeteg pénznyelő intézményt. Csökkenteni a sereg és a tisztviselői kar
létszámát - méghozzá drasztikusan - aztán elvenni a sok ingyenélőtől azokat
a „jogokat”, amelyek alapján elvárták, hogy az állam tartsa el őket. A
legfontosabb pedig egy társadalmi szemlélet megválasztása lett volna. Vagyis
az, hogy az alsóbb néposztályok és rétegek tagjainak lehetőséget adjanak a
felemelkedésre, megváltoztassanak számos szabályt, amely csak a
nemeseknek engedélyezett bizonyos pályákat, utakat, módokat. Egyszóval a
polgári fejlődés útjára kellett volna lépni, de XV. Lajos - és utána az unokája,
XVI. Lajos is - úgy vélték, korai erre még gondolni. És minden jó úgy,
ahogyan van.
A nép, vagyis a korabeli, még fejletlen közvélemény nem rajongott a sok
évtizeden át uralkodó öreg Lajosért. Amikor aztán meghalt és a fiatal pár -
XVI. Lajos és osztrák felesége, Marié Antoinette került a trónra, bizony még
örültek is. Mindenki azt hitte ugyanis, hogy az unoka-Lajos a nagyapjánál
sokkal nyitottabb lesz. Eleinte így is tűnt, mert a fiatal Lajos tett is néhány
gesztust. Úgy tűnik, mintha ő találta volna ki a „nyitott kapuk” intézményét
(vagy valamelyik ravasz tanácsadója sugallta neki?). Ugyanis több ízben
megnyitotta a kastélyt az egyszerű polgárok előtt, és maga is biztosan mozgott
közöttük. Úgy vélte, nincs még ideje annak, hogy ennél szélesebb és valódi
reformokat valósítson meg. Így aztán egy idő után a népszerűsége is erősen
csökkent. Ebben sokat „segített” felesége viselkedése is.
Marié Antoinette anyja, Mária Terézia tizenötödik gyermekeként jött a
világra Bécsben és meglehetősen ostobácska fruska volt, amikor tizennégy
évesen férjhez adták Lajoshoz. Ez akkoriban szokás volt a királyi udvarokban.
Az effajta házasságokban szerelemről szó sem volt, diplomáciai-állami
érdekek okán manipulálták a fiatalokat. Legtöbbször parancsszóra esküdtek,
lettek házaspárrá és éppen ilyen módon hozták világra utódaikat is.
Nos, ami az ifjú párnál az utódokat illeti, ezzel volt egy kis baj. Mint már
említettük korábban, XVI. Lajosnak volt egy kis testi hibája, amit mellesleg
már akkoriban is egyetlen ötperces műtéttel elháríthatott volna az
orvostudomány - ha Lajos beleegyezik a műtétbe. De a fiatalember
pánikszerűen félt, és folyton elhalasztotta a beavatkozást. Mellesleg ez ad
nekünk némi betekintést természetébe, jellemébe is. Ő volt a nagy halasztó,
aki azt várta, hogy a dolgok majd mindig megoldódnak maguktól is, csak időt
kell adni nekik. Ezért nem kezdett bele a szükséges reformokba sem.
A saját életében addig várt a műtéttel, míg teljesen nevetségessé vált,
hiszen az eset híre kiszivárgott és egész Európa rajta nevetett. Ugyanis sem az
esküvő után, sem később nem élt nemi életet a feleségével (igaz, mással sem).
Az, hogy a nászéjszakájuk bizonyos értelemben (de fontos értelemben)
befejezetlen maradt, még senkiben sem ébresztett gyanút. Hiszen a vőlegény
tizenöt, a menyasszony alig tizennégy éves volt. Igaz, az üresfejű és volta-
képpen meg lehetősen műveletlen osztrák kislány testileg eléggé fejlett lévén
ébreszthetett már ösztönös vágyakat a másik kamaszban. De a jelek szerint
erre sem került sor közöttük. Egyáltalán, semmi sem történt sem akkor, sem
később…
 Hat éven keresztül!
Már mindenki értük aggódott, a francia udvar szakértő orvosokat hozatott,
a távoli Bécsben maga Mária Terézia is aggódott olyannyira, hogy kedvenc
fiát és trónjának örökösét, a későbbi II. Józsefet küldte sajátos rábeszélő
„követségbe” a vejéhez. Akit mellesleg soha nem látott, személyesen nem
találkoztak. Végül aztán Józsefnek sikerült meggyőznie a szertelen ifjú
embert, hogy most már aztán csakugyan tegyen valamit, feküdjön a sebészkés
alá, nem fog fájni! A dinasztikus, érdekek győzelme volt ez tulajdonképpen.
Hiszen ha ez a házasság is terméketlen marad, beláthatatlan következményei
lennének a dolognak.
Végül - ismétlem, hat évvel a házasságkötés után! - a kis műtét révén Lajos
visszanyerte potenciáját és hamarosan gyermeket nemzett asszonyának. Aki
viszont továbbra is éppen olyan üresfejű maradt, mint addig volt. Csak a
szerencsejátékok és a divat érdekelte. Sem ő, sem férje, nem tudta, hogyan
élnek az alattvalók az országukban. Néha el-elszólták magukat, amiből
kiderült, hogy Versailles életét hiszik mérvadónak és úgy vélik, nincs komoly
baj abban a nagy országban.
Végül is megmenekült hát a házasság és általa együtt maradt a politikai
szövetség is. Azon felül Marié-Antoinette végre megízlelhette a szerelmet, ha
nem is annak érzelmi változatát. De rákapott a szexre és később - állítólag -
megcsalta férjét is. Ehhez volt esze, máshoz nem igazán.
Ő is akarta a gyereket, nemcsak férje. És amikor végre megszületett (1778
decemberében) a kislánya, a királyné igen büszkén fogadta a gratulációkat.
Viszont mivel kislány volt és nem fiú, vagyis nem trónörökös, hát úgy
igazából csak egy dologra volt jó az újszülött: bebizonyította, hogy Lajos és
Marie-Antoinette képesek utódot a világra hozni. Ez sem volt mindegy.
Lajos persze az uralkodás terheit nem viselte - mert alig foglalkozott
valamivel. A legszívesebben kovácsmester szeretett volna lenni, nem király.
A vasakkal többet foglalkozott, mint az államvezetéssel, ezt ráhagyta a
tanácsosaira és miniszterekre. Ha jól belegondolunk és végigkísérjük Lajos
életének ezt az első és középső szakaszát, azt kell mondanunk: nem volt rossz
ember. Kicsit nehéz felfogású, de alapjában véve jámbor, vallásos, sőt talán
tisztességes ember volt. Nem sok vizet zavart volna, ha nem kerül ilyen
magas pozícióba. Természetesen úgy múlott volna el ebből a világból, hogy
semmilyen nyomot nem hagy maga után.
Pechjére azonban királynak született, úgy is kellett viselkednie és a végén
egy teljesen váratlan fordulat után még erőszakos halálát is ennek a ténynek
köszönhette!
 A férj és a feleség meg volt győződve, hogy az a lehetséges legjobb világ,
amelyben élnek. És a maguk szempontjából igazuk is volt. Még senki sem
sejtette, hogy micsoda vihar közeleg. Az emberek túlnyomó többsége azt
tartotta normálisnak, hogy vannak urak és vannak szolgák. Hogy az emberek
egytől egyig mindnyájan születéstől halálig egyenlőek, és ugyanolyan jogokat
kellene is élvezniük - nos, ez az eszme akkor még csak kevesek fejében vert
gyökeret. Néhány tudós, író, művész vallotta csupán. Mindenki más
kiegyezett az aktuális helyzettel, már csak azért is, mert nem tehetett mást.
Érezték-sejtették, zsigerből és ösztönösen is, hogy valami nagyon nem jól van
így, hogy nem tudnak érvényesülni, hogy minduntalan falakba ütköznek, de
ezek a falak és akadályok viszont a nemesemberek számára nem léteznek - de
nem fogták fel (akkor még), mit kellene tenni, hogy ezen alapjaiban
változtassanak.
Az emberek többsége a tizennyolcadik században ugyanúgy, mint
bármelyik másik korban és éppenséggel ma is - belenyugszik abba, hogy ilyen
a világ körülötte, és nem másmilyen. Csak kivételes alkalmak során, kivételes
események sodrában akarnak, mernek, és tudnak változtatni. Ilyenek a
forradalmak, lázadások, például.
Ott éltek hát ők ketten a vulkán tetején. Nem érzékelték, hogy reng
alattuk a talaj - merthogy igazából nem is rengett. Az a vulkán még aludt -
vagy aludni látszott. Milliók hitték így, és az élet csöndben zajlott. Lajos az
üllőjét verte saját kis versailles-i műhelyében, Marié-Antoinette naponta
tízszer átöltözött és a tükör előtt illegette magát, kacérkodott az urakkal,
bálokat rendezett és palotákat épített, majd átépített, újakat vásárolt és persze
az ékszerek iránti lelkesedése is közismert volt. Hála neki több száz különféle
mesterember, ilyen-olyan ruha- cipő- ékszerkészítő stb. élt meg jól, no és
szolgák százai lesték éveken keresztül ennek az ostoba kis nőnek a legkisebb
óhaját is.
Így ballagott szépen Franciaország a vesztébe.
Az sem kerülte el az emberek figyelmét, hogy nemcsak a királyi udvar
pazarolta féktelenül az ország pénzét, hanem maga Marie-Antoinette is
megtett ezért mindent, ami tőle tellett. Márpedig tőle igen sok tellett - ezen a
téren. Hetente több százezret adott ki, miközben abban az országban akkor
egy-két ezerből mások, vagy népes családok is egy teljes évig élhettek, nem is
rosszul.
És senki, senki sem intette meg őt. Legkevésbé a férje, akinek pedig észre
kellett volna vennie. Az ország költségvetése folyamatosan deficites volt, a
kincstár évről évre üresen állt, az éppen innen-onnan befolyó kisebb
összegekből tömték be a pénzügyi lyukakat, lékeket, el ne süllyedjen a „hajó”.
Marie-Antoinette még mindig nem a legnagyobb tétel volt ebben az
eredendőben veszteségeket termelő folyamatban - de jelentősen hozzájárult a
későbbi bukáshoz. A nép több okból is utálta őt. Egyrészt, mert külföldi nő
volt, másrészt mert ennyit költött, harmadszor pedig az életmódjáról
keringtek hihetetlenül vad és mocskolódó pletykák. Ezekben csak kis részben
volt hibás ő maga - talán annyiban, hogy felelőtlenül viselkedett és
kacérkodott az urakkal. Szinte senkit nem vitt ágyba, legalábbis nem az első
tíz-tizenöt évben, ámde ez volt a látszat. A versailles-i cselédség, de az urak is
erősen pletykálkodtak, minden apróságot felnagyítottak, széthordták az
országban. Marie-Antoinette-nek - mire eljött a forradalom - már
elképzelhetetlenül rossz híre volt, az egyszerűbb emberek tömegei
nemegyszer szinte őt okolták mindenért.
És Lajos - hagyta, hadd csináljon, amit akar. Szó nélkül kifizette a
százezres, sőt milliós adósságait is, nem szólt rá, nem fékezte a feleségét.
Minden úgy volt jó, ahogyan az asszony csinálta. Akiről mellesleg nem
véletlenül soroljuk fel mindezt. Ugyanis amit Lajos megengedett, és amit
Marie-Antoinette tett azokban az évtizedekben, később kapitális
jelentőséggel bírt kettejük sorsának alakulásában. Elmondható
tulajdonképpen, hogy mindketten, de főleg a királyné nap, mint nap bevert
egy szöget a saját koporsójába.
Ha a népszerűsége mélyre is süllyedt, volt egy pont, amikor ezt a
csökkenést sikerült megállítania, mi több, még fel is tornászta egy kicsit. Az
egyszerű emberek számára a trónörökös születése nagy esemény! (Bár nem
tudnák megmondani, miért, de ilyenkor örülni szoktak). Nos, ez történt itt is.
Pár évvel a kislány születése után a királyné ismét terhes lett és ezúttal fiút
szült. Így aztán az udvarban is sokan elnéztek neki mindent, amit addig tett.
Később mellesleg szült még egy fiút és egy lányt, és megállt ennél a számnál.
Ahhoz képest, hogy anyja négyszer annyit hozott a világra, és hogy a
Habsburgok mindig is közismerten „szaporák” voltak - Marie-Antoinette
nem akarta tovább rongálni az alakját a terhességekkel. Hiszen nagy hasra
hogyan is próbálhatná fel a naponta vásárolt új és újabb ruhákat?
Semmi nem ronthatta el a kedvét és semmit sem vett komolyan. Az élet -
egy bizonyos napig - az ő számára gigantikus játszótér volt. A király
szemefénye, a trónörökös anyja, az osztrák császárnő gyermeke, a francia
király felesége - hát mitől is tartott volna? Miért számolt volna bárki más
akaratával?
Így pergette éveit a fényes kastélyban, a királyi udvarban.
 Ezenközben a férje, XVI. Lajos tovább konzerválta a régi rendet. Az
anciéme régime valósággal tobzódott a jogokban és eszébe sem jutott
kötelességekről beszélni. Éppen Lajos alatt született a rendelkezés, hogy
katonatiszti rangot a francia hadseregben csak az kaphat, aki négy
nemzedékre visszamenően mindkét szülője ágán bizonyítani tudja nemesi
származását! Hát ilyesmikkel „játszottak” az urak akkor, amikor már alig
tizenkét év volt hátra a nagy égzengésig. Franciaország belekeveredett az
Egyesült Államok keletkezésébe, harcolt az angolokkal számos fronton.
Ekkor történtek a nagy felfedezések, a világ kitágult, új kontinensek, sosem
látott népek, városok, sőt országok kerültek elő. Felfedezték Ausztráliát,
bejárták Afrika és Latin-Amerika addig ismeretlen tájait. A tudományok
szédítő iramban fejlődtek - de Franciaország uralkodó rétegét mindez nem
érintette. Ők továbbra is a feudális, majdhogynem középkori viszonyok
között éltek és ezeket konzerválni is akarták.
Senki nem akarta észrevenni, hogy gyűlnek a bajok - legkevésbé maga
Lajos. Pedig az 1780-as évek második felében már elég sok kiáltás hallatszott
a mélyből és hozzá is eljutottak. Nemegyszer odáig fajultak a dolgok -
különösen 1789 felé - hogy a „harmadik rend”, a helyét követelő polgárság
küldöttségei keresték fel őt és tárták elé panaszukat. De a jelek szerint Lajos
és társai fent a csúcson siketek voltak. Annak bizonyultak a lentről kiáltozók
számára, miközben az elégedetlenség csak nőtt.
Még senki sem tudja, hogy már ott vannak Párizsban mindazok, akik
hamarosan beírják nevüket az emberiség történelmébe. Gyűléseznek a
harmadik rend képviselői: 1789 tavasza volt és egyelőre alkotmányos keretek
között, de mindinkább forrtak az indulatok. A leendő forradalom leendő
vezérei, javarészt jogászok, már ott ágáltak a rendi gyűléseken, de még
remélték, hogy Versailles észreveszi, mi a helyzet és hajlik a reformokra.
Vagyis ha XVI. Lajos nem olyan szűklátókörű, amilyen, és a nemesség nem
ragaszkodik annyira a kiváltságaihoz, ha hajlandó egy kicsit engedni és
jogokat biztosítani másoknak is - soha nem tör ki a híres francia forradalom!
Minket azonban nem ennek története és lefolyása érdekel. Mi igyekszünk
pártatlanul szemlélni azt, ami két emberrel történik majd ezekben az
években. Lajos és Marie-Antoinette egyre törékenyebb csónakban ültek, amit
hatalmas viharok ráztak.
Csak eleinte nem tudtak róla.
Június elején meghalt az első fiuk, ami nagy gyászt okozott az udvarban.
Az akkor öt éves második fiú, Károly lépett elő trónörökössé. A folyton
ülésező polgári rend azt követeli, a nemesekkel együtt szavazhassanak a
törvényekről és minden szavazat egyenlő értékű legyen. Ez afféle parlament
lenne - ha a nemesek ezzel egyetértenének. De eszük ágában sincs angol
mintára megengedni, hogy végül egy polgároktól uralt „csőcselék” vezesse az
országot, hiszen „azoktól minden kitelik”. Érdekes módon akkor még olyan
nagy volt a királyság, mint intézmény - és ez által XVI. Lajos - tekintélye is,
hogy minden szembenálló fél hozzá apellál, tőle vár támogatást, nála tesz
panaszt, őt figyelmezteti. Mondanunk sem kell, hogy Lajos nem igazán
értette, miről van szó, tanácsadói pedig kivétel nélkül nemesek lévén, így
természetesen annak a pártját fogták és neki is ilyen intézkedéseket,
magatartást tanácsoltak.
Olyannyira nem fogta fel a helyzet komolyságát, hogy a rendek
legszikrázóbb tanácskozásai idején fogta magát és az udvarral együtt vadászni
ment. Pedig már miniszterei között is akadt, aki azt tanácsolta, fogadja el a
„lázadók” javaslatait. A második rend, vagyis a papság képviselői is kezdtek
átszivárogni a polgári oldalra és ezzel megbomlott az ellenfelek szolidaritása.
Végre - még mindig a királyi pár távollétében - megtört a jég, még a nemes
urak egy része is amellett szavazott, hogy a három rend képviselői közösen
alkossanak egy Nemzetgyűlést. 491 szavazott mellette, és csak 89 ellene, ami
nagy meglepetést és örömet okozott. Ez a szervezet máris kijelentette, hogy
hamarosan alkotmányt készíttet az állam számára, amelyben már mindenki
egyenjogú lesz. Vagyis megszűnnek a nemesek és papok kiváltságai -
„Őfelsége a király egyetértésével”. Vagyis megelőlegezték Lajos
beleegyezését, mert tudtak valamit. Vagy saját erejükben, a szinte forradalmi
változtatások előretörésében és megszilárdulásában bíztak, vagy csak
egyszerűen abban, hogy Lajos hajlítható, nem eléggé tájékozott és úgyis azt
fogja tenni, amit mondanak neki?
Persze sokan látták már akkor, hogy ez egy igen veszélyes lépés, mi több
precedens, ami később még sok bajt okozhat a nemeseknek. Ma már tudható,
hogy ez volt a forradalom első lépése a nemzet önállósulása, a köztársaság, a
„szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavának megvalósítása irányában.
Persze a határozat mit sem ért addig - az érvényes törvények értelmében -
mígnem azt a király is alá nem írta. Két nappal később az egész papság és
vagy negyven nemesúr is csatlakozott a Nemzetgyűléshez - talán abból
indultak ki, hogy jobb, ha valaki az ő érdekeiket is képviseli a leendő
törvényhozó testületben, és minél többen vannak ott, annál jobb nekik.
Ekkor már a miniszterek és udvari főtanácsadók is felháborodtak és arra
tüzelték a királyt, kergesse szét a gyűlést és állítsa vissza a rendet. De már ők
sem tudták pontosan, mi lenne a legjobb, ezért volt köztük olyan is, aki
engedékeny magatartást javasolt Lajosnak.
Marie-Antoinette a fennmaradt emlékezések szerint fel sem fogta, mi
történik. Az efféle politikacsinálást unalmasnak vélte és nem foglalkozott
vele. Miközben körülötte forrongott egy ország, mindenki
lélegzetvisszafojtva várta a híreket a nemzetgyűlésből - ő továbbra is
átöltözött, illegette magát a tükör előtt és néha úgy tett, mint aki
gyermekneveléssel is foglalkozik. Közben ékszereket hajkurászott és
valamelyik, a férjétől éppen akkor kapott palotát szépítgette. Számára
azokban a napokban fontosabb volt, hogy a legújabb palotájában milyen
színű kárpitot tegyenek a mesterek a falakra és az hogyan illik majd a szintén
újonnan készíttetett bútoraihoz?
Maga Lajos viszont szenvedett.
Hiszen ő kezdettől unalmasnak és kellemetlen kötelességnek érezte az
uralkodást. Nem értett hozzá és nem is érdekelte. Néha átkozta a napot,
amiért királynak született, így aztán nem csoda, hogy egyetlen vágya volt:
minden maradjon úgy, ahogyan azt a hagyományok évszázadok óta
megszentelték, mert az az igazi és egyetlen rend. Úgy kell mindent csinálni
ezután is, ahogyan azelőtt tette azt a többi francia király, köztük nagy elődje,
Szent Lajos.
Ezért úgy döntött, majd ő megmutatja a rendeknek, ki az úr az országban!
Csak a király lehet a törvények egyetlen forrása, csak az hozhat rendeleteket
- éreztette előbb udvarával, ahol persze tapsoltak neki ezért. Nem is tűrte
tovább a „csőcselék” ülésezését, hiszen végül teljesen a fejükbe száll a képzelt
hatalom és netán az igaziért is kinyújtják a kezüket? Hatalmi szóval
megparancsolta hát, hogy a rendek fejezzék be a gyűlésezést és minden
küldött menjen haza. Első lépésként átalakítás ürügyén bezárták a
nemzetgyűlésnek addig szolgáló nagytermet. A küldöttek lázadoztak és - a
sors iróniája! - aki lecsillapította őket, nem más volt, mint dr. Guillotin,
civilben az anatómia professzora, orvos, amúgy meg most szintén nagyhangú
politikus. Igen, ő, aki feltalálta és megalkotta a később róla elnevezett lefejező
gépet („amely a minimálisra csökkenti a kivégzett ember szenvedéseit” - íme,
egy kis részlet a sajátos találmány műszaki leírásából…). A doktor egy másik
termet talált a közelben és oda invitálta küldött-társait.
Minden nappal, minden órával „meredekebb” dolgokat tárgyalt a
nemzetgyűlés és nemcsak hangulata, de az általa hozott döntések is egyre
keményebb tónusúak voltak. Ahogyan nőtt a királyi udvar ellenállása a
küldöttekkel szemben, úgy nőtt azokban is a makacs győzni akarás. Ráadásul
biztosak voltak igazukban, és meg akarták menteni az országot a további
romlástól, a közeledő végtől. Elegük volt abból, hogy a nép adóinak
tekintélyes részét a Marie-Antoinette-féle nők verik el. Mert ne feledjük -
bizonyos értelemben sem a nép nyakán élősködő király, sem a királyné nem
voltak egyedül. Az udvarban még pár ezer hasonló férfi és nő élt, akiket
szintén csak a pénzköltés érdekelt, és szerte az országban minden nemesi
kastélyban száz és százezer úri család dőzsölt. Csak költötték a mások pénzét,
de ők maguk semmivel sem járultak hozzá a nemzet bevételeihez. Ők a
kiadásban voltak nagyok, mert csak ahhoz értettek, immár sok nemzedék óta.
Hogy mi lett később XVI. Lajos sorsa, az voltaképpen június 23-án dőlt el,
amikor is a király és a Nemzetgyűlés közös ülést tartott. Ami nem sok idejét
rabolta el egyik félnek sem. Ugyanis úgy zajlott le, hogy Lajos bevonult a
terembe (a küldöttek mind egy szálig felállva üdvözölték őt!), és kijelentette:
- Eltörlöm a nemzetgyűlést létrehozó rendelkezést és annak összes
pénzügyi utasítását, mint törvényteleneket.
A döbbent csöndben aztán röviden fejtegeti, hogy reformokat tervez. De
amikor bővebben leírja őket, kiderül, ezek nem is reformok - a saját uralmát
akarja általuk még inkább megszilárdítani. Betömni a réseket, nehogy a
népakarat bárhol is behatoljon a királyság, az abszolút monarchia testébe. Bár
felcsillantja a szabad sajtó és a személyes szabadságjogok lehetőségét, igazából
továbbra is külön-külön tartaná a három rendet, azok együtt nem
léphetnének fel, különösen nem a királyi hatalommal szemben. Kerek-perec
kijelenti azt is, hogy… Hallgassuk csak:
- Ha pedig önök, uraim, azt tennék, amit el sem tudok képzelni - vagyis
hogy nem követnének engem e gyönyörű vállalkozásban - magam hozom
meg népemnek a boldogságot, mint annak egyetlen igazi képviselője.
Lajos, mint népképviselő! Ő, akinek fogalma sem volt arról, milyen
helyzetben van a nép, amelynek igazi szószólója volt hite szerint. Nem
lehetséges, hogy ennyire cinikus lett volna, és nem is volt. A helyzet még
ennél is rosszabb. Ő valóban azt hitte, ez a helyzet, a nép őt követi, ezek a
„küldöttek” pedig csak afféle handabandázó jogászok és más széllel bélelt
alakok, akik a saját pecsenyéjüket sütögetik a tűznél. De akik között ő most
majd szétcsap és visszaáll ismét az ősök által is annyira vágyott békesség!
De azért még hozzátette, hogy világos legyen a helyzet:
- Megparancsolom önöknek, uraim, hogy oszoljanak szét és holnap
reggel minden rend külön, a neki kijelölt helyiségekben gyülekezzék.
Ez majdnem az volt, mintha azt mondaná nekik: „menjetek haza, de
sebesen, amíg jól van dolgotok!”
 Úgy bánt velük, mint a makrancos kisgyerekekkel. Azok persze tudták, mit
jelent ez. Ha engednek, és ismét különválnak, soha nem fognak akkora erőt
képviselni, amellyel bármin is változtathatnak az országban. Akkor huszonöt
millióból huszonkettő-huszonhárom továbbra sem kapja meg azt, ami járna
neki. És persze a király majd egyenként áll rajtuk bosszút. Tehát a saját
életüket is félthették.
Lajos nagyon rosszul döntött. De mi mást várhattak volna tőle? Hiszen ha
nem ezt teszi, meghazudtolja önmagát, származását, gondolkodásmódját.
Nem volt felvilágosult és főleg nem volt kellően művelt ember. Nem látta a
dolgok lényegét, ráadásul fogalma sem volt arról, mi zajlik az országában. Így
hát a maga szempontjából nem is tehetett másként. De ezzel voltaképpen ő
maga váltotta ki a francia forradalmat.
Mivel a rendi küldöttek nem engedelmeskedtek, pár nappal később Lajos
engedett nekik, az ülések folytatódtak, de a hangulat egyre forróbb lett. Lajos
határozatlan volt, már maga sem tudta, mit tegyen.
Közben Marie-Antoinette ruháit próbálgatta…
De nem csak azt tette. Mivel a tanácsadók tudták, hogy Lajos hallgat rá és
semmiben sem mond neki ellent, hát rajta keresztül hatottak a királyra. Így
került bele Marie-Antoinette is a politikába azokban a hetekben. Persze csak
annyit fogott fel az egészből - ami neveltetéséből, helyzetéből logikusan
következett - hogy ha a „csőcselék” fenyegeti a király uralmát, akkor le kell
számolni a csőcselékkel. Így végül is a király, két fivére, a felesége és a
miniszterek többsége a katonai, erőszakos megoldást javasolta és persze Lajos
engedett nekik. Versailles körül több ezer katonát vontak össze, ezek az
alakulatok készek voltak a lázadó Párizs ellen is menetelni…
A többit tudjuk. Július 14-én a nép megrohanta a politikai foglyokkal (is)
teli Bastille-t és fékevesztett dühében lerombolta azt, majd kezdetét vette a
forradalom.
Most már nem volt kivel tárgyalni, még a harmadik rend, a polgárság
képviselői is elvesztették az uralmat a nép fölött. Párizs fellázadt és éhező
népe (elfogyott az élelmiszer a városban) vad farkasok módjára viselkedik.
Nem sokkal később megesett az, amire addig a kontinensen nem volt példa: a
nép nevében letartóztatták a királyt és egész családját, majd a Tuilleries-be,
ebbe a másik, de jobban szem előtt lévő párizsi palotaegyüttesbe zárták őket.
A világ döbbenten figyelte, mi történik Párizsban.
Akkor már Lajos is szívesen tett volna egy fordulatot, még a háromszínű
kokárdát is mellére tűzte és nem akarta tudomásul venni, hogy ő már a nép
foglya. Hiszen még palotában élt, szolgák és testőrök között. De a házon kívül
a népi gárda, a forradalmi rendőrség és más efféle, polgárokból toborzott
alakulatok tanyáztak és senkit sem engedtek be hozzá a forradalmár vezérek
engedélye nélkül. Ekkor fordult a kocka: Lajos összetört, és nem tudta, mit
tegyen. Viszont Marie-Antoinette, a kis osztrák hercegnő a helyzet
magaslatára emelkedett. És attól kezdve megváltozott. A veszélyt felfogva
erélyes lépéseket tervezett. Először is tartotta férjében a lelket, majd kiutakat
keresett. Nem értett a politikához és megvetette a népet, egytől egyik
csőcseléknek tartotta a harmadik rend tagjait, de azokat az urakat és papokat
is, akik átálltak a forradalom oldalára. Érezte a veszélyt és tenni akart valamit
a menekülés érdekében.
De nem sokat tehetett, már nem. Az események úgy sodorták magukkal a
királyi családot, akár a szél az őszi falevelet.
Miközben vidéken - mindenütt! - felfegyverzett parasztok támadják meg a
nemesi udvarházakat, kisebb palotákat, de a kolostorokat is, hogy élelmet
szerezzenek maguknak és kiirtsák a gyűlölt urakat mind egy szálig -
Párizsban a királyt békén hagyják, de őrzik. Fogoly ő is, családja is.
Ismét kijelentjük, nem célunk ismertetni a francia forradalom lefolyását.
Legyen hát elég annyi, hogy az események haladtak előre, a nemzetgyűlés
emberi jogokat adott mindenkinek, és persze elérte az annyira áhított
egyenlőséget is - minden téren. Többé senkit sem diszkriminálhattak azért,
mert nem volt nemesi származású, mi több, az ilyen származás előjogokat
sem adott és mintegy automatikusan senkit sem jogosított fel semmire. A
társadalom minden egyes tagja (elvileg) egyenlő esélyekkel indult az életben.
Hatalmas eredmények voltak ezek a tizennyolcadik század végén.
Mindenkit meglepett, hogy Marie-Antoinette, nyilván a veszély tudatában,
mennyire megváltozott. Összeszedett lett és kezdte felfogni az
összefüggéseket. Alapállása továbbra sem változott; hiszen királyné volt és
annak tartotta magát ezután is. De a férjénél jobban sejtette, melyik
nyilatkozatból vagy szándékból mi lehet, és annak hogyan lehet elébe vágni.
Most életmódot is változtatott, már csak azért is, mert nem látogathatta
palotáit és a divat sem érdekelte annyira. Ráadásul már pénzük sem maradt.
Mégis, Marie-Antoinette volt az erélyes, a határozott, és a király az
erélytelen, a habozó, kinek fogalma sem volt, mit kell ilyen helyzetben
csinálni. Ez az állapot nemcsak hónapokig, hanem évekig tartott! Ugyanis a
forradalom maga is elhúzódott, különféle irányzatok, pártok és személyek
nyertek benne teret - ideiglenesen, változtak az irányok, közben háborúk is
kitörtek Franciaország és más hatalmak között. A háttérben már emelkedni
kezdett egy akkor még teljesen ismeretlen ember, egy korzikai olasz ügyvéd
fia, bizonyos Buonaparte Napoleone csillaga…
Marie-Antoinette nem félt. Nem azért, merthogy olyan rettenetesen bátor
lett volna, ellenkezőleg! Annyira magas állásúnak tartotta magát, hogy őt
senki sem bánthatja - ebben halálosan biztos volt. Fölötte áll a csőcseléknek,
vélte, hitte - egy ideig.
Az állapot dühítette az asszonyt. Éveken át élt a forradalmárok fogságában,
mert azok nem tudták eldönteni: szabadon engedjék-e a királyt? Küldjék-e őt
és családját külföldre? Vagy csak a családját engedjék szabadon? Ahogyan a
bel- és külpolitikai helyzet hullámzott, változott, úgy méricskélték a
forradalmárok Lajos és családja sorsát. Bizonytalanságban éltek és ez felőrölte
idegeiket.
Marie-Antoinette nem akarta elhinni, hogy mások dönthetnek a sorsáról.
Közben döbbenten hallgatta a híreket a forradalom eseményeiről. Működött
dr. Guillotin doktor találmánya, ijesztően fogyatkoztak körülöttük a barátok.
Addig csak nemes ismerőseik voltak, másfélékkel természetesen nem
barátkoztak. Most az urak egy részét kivégezték, más része külföldre szökött
vagy vidékre menekült. A forradalom felfalta saját gyermekeit, vagyis híveit
és vezetőit, akik egymás torkának estek a győzelem mámorában és annak
vitái közepette - mint mindig, minden forradalom után.
Sajátos belső száműzetésben élt a királyi család. Ha Marie-Antoinette
kinézett az ablakon, a nemzeti gárda fegyvereseit látta, akik visszabámultak
rá, egymást lökdösték és gúnyos mozdulatokkal adták tudtára, mit gondolnak
róla. A párizsi nép egy része időnként eljött megnézni, valóban él-e még a
király? Hogy néz ki - úgy, mint más ember? És örültek annak, hogy lám, a
forradalom milyen erős! Még Franciaország királyát is fogságban tarthatja és
ezt senki sem képes megakadályozni.
Márpedig Marie-Antoinette erélytelen férje helyett is próbált
szervezkedni. Azokban az években megkomolyodott, mi több, természetesen
meg is keseredett. Már nem nevetett, csengő kacagása a múltba veszett. Abba
a múltba, amely innen nézve már talán csak sosemvolt álomnak tűnhetett.
Amikor ő volt az ország ura, mert ura volt férje akaratának is. Amikor azt
neveztetett ki miniszternek, akit akart, cicázhatott a lovag urakkal,
kártyázhatott és divatozhatott kedvére… Tényleg így volt? - töprenget el
néha abban a valóságban, amelyet a múltjához nem is hasonlíthatott.
Marie-Antoinette kisded összeesküvéseket szervezett. Például nemegyszer
nekifutott annak a tervnek is, hogy külföldi segítséggel megszöknek a
Tuilleriákból, de ez egyetlen egyszer sem sikerült. Még mindig akadtak
megrögzött, sőt fanatikus királypártiak, urak és nem urak, akik hajlandók
lettek volna segíteni. Ezek ilyen-olyan módokon fel tudták venni a
kapcsolatot a foglyokkal és akciókat terveztek, amelyek azonban rendre
kudarcra voltak ítélve. De az asszony nem adta fel és ez mindenképpen javára
szól.
Nem is emlékeztetett már az üresfejű nőre, aki korábban volt. Negyvenfelé
járt, egyszerű ruhákban hordott (mással nem rendelkezett), ékszert alig viselt.
Az egyik szökési kísérlet majdnem sikerült, ezt is ő szervezte. A király és
családja kocsit szerzett, egy éjszaka álöltözetben megszöktek a kastélyból és
külföld felé vették az irányt. De egy napig sem tartott vándorlásuk, amikor
Lajos ostobasága miatt lebuktak. A király ugyanis a lóváltó állomásokon kijött
a hintóból és szóba állt az egyszerű emberekkel. Ő, akinek arcképe több
millió példányban, a hivatalos fizetőeszközként szolgáló aranypénzeken
forgott közkézen! Valaki felismerte, elfogták őket és visszavitték Párizsba.
Maria-Antoinette dühöngött.
A forradalmárok végre belátták, így nem lehet a drága foglyokat őrizni.
Tanultak a leckéből. A „király polgártársat” és a „királyné polgártársnőt”
börtönbe zárták. Persze azért még sikerült olykor leveleket juttatni külföldre,
idegen államok fejeinek könyörögni segítségért, az északon szervezkedő
francia királypárti erőket mozgósítani - de a remény hiábavalónak bizonyult.
Végül is a forradalmárok eltörölték a királyságot is, mint intézményt és
Franciaország köztársaság lett. Ez esetben viszont a király és családja a
forradalmárok egyik része számára koloncnak tűnt. A másik része elengedte
volna őket. A harmadik párt túszként tartotta őket fogságban és a negyedik -
egyre növekvő párt - pedig úgy vélte, rajtuk is bosszút kell állnia a
forradalomnak. Egyrészt valós bűneikért, Franciaország utolsó évtizedeinek
stagnálásáért, a nép kifosztásáért, a reformok halogatásáért - no és azért, hogy
a forradalom így mutassa meg erejét: Demonstrálja a világnak, hogy milyen
erős és hogy végleg képes leszámolni a régi renddel, az elavult
államformákkal. Eljött egy olyan „pillanat” (amely a valóságban persze
hónapokig tartott), amikor az az álláspont győzött, hogy az új világot csak a
régi hulláján lehet megteremteni. És ha a forradalom leszámolt annyi régi
csökevénnyel, oly alapvetően megváltoztatta az országot - miért állna meg
itt? Miért tűrné el, hogy a divatmajom asszonyka és tehetetlen-tehetségtelen
férje tovább létezzen? Hiszen puszta (jelen)létük is sérti a forradalom
eszményeit.
Amikor pedig ráadásul királypárti idegen seregek törtek be az országba, sőt
Párizshoz közeledtek, sürgető lett a döntés. Hát úgy döntöttek, bíróság elé
állítják Lajost. Egyelőre csak róla volt szó, még nem a feleségéről. Ez meg is
történt és a „bíróság” rengeteg tanúvallomást, dokumentumot szedett össze,
amelyek szerintük a király bűnösségét bizonyították.
Az ügyben nem volt egység a forradalom vezetői között, de szinte
mindenki hozzászólt, kinek nevét a történelemkönyvekből ismerjük. Forró
hangulatú viták zajlottak. Közben aztán a Tuileriákban utólag megtalálták azt
a titkos rejtekhelyet, ahol a királyi család titkos levelezését őrizte, ezt
menekülésük alkalmával nem vitték magukkal. Ebben csakugyan számos
bizonyíték volt arra nézve, hogy a királyi pár külföldi hatalmakkal tartotta a
kapcsolatot és a forradalom ellen szervezkedett. Mindez sokat rontott a pár
helyzetén.
Az is kiderült ebből, amit mindenki sejthetett enélkül is - hogy a királyt az
események semmire sem tanították meg. Továbbra is úgy véli, hogy ő és csak
ő mentheti meg Franciaországot a csőcseléktől, kigúnyolta leveleiben a
forradalmat és a forradalmárokat. Minden érzékenyen érintette leendő bíráit,
hisz ők életüket tették erre az eszmére.
A külföldi hatalmakkal történő kapcsolattartást amúgy is tiltotta a
forradalmi törvény, de az összes többi leleplezés, valamint a régi ügyek
komoly és súlyos vádpontokat formáztak. Így aztán hamarosan kidolgozták a
vádiratot Louis Capet (XVI. Lajost nemzetsége családi nevén hívták attól
kezdve, hisz a forradalom eltörölte a királyi és egyéb nemesi címeket) ellen.
A magas rangú foglyokat elválasztották egymástól, de a gyerekek még
anyjukkal maradhattak. A nemzeti gárda katonái őrzik őket a Temple-
börtönben, és huszonnégy órás váltásban a forradalmi bizottság (vezérkar)
egy-egy megbízottja ügyel fel rájuk. Innen lehetetlen megszökni. Senki sem
állhat velük szóba, látogatókat nem fogadhatnak, leveleket nem írhatnak, és
nem kaphatnak. Marie-Antoinette nagy kegyként kap egy klaveszint (a
zongora elődje) a cellájába, hogy zenét taníthasson kislányának. Aztán a
királyt bíróság elé állították.
A helyzet hasonlított ahhoz, ami I. Károly angol királlyal történt 1649-ben
Londonban (lásd könyvünk első fejezetét). Lajos, úgy állt bírái elé, mint egy
tehetősebb polgár. Parókát nem hordott, egyszerű kabátot viselt, rövidlátóan
körülnézett a teremben. Sokan, kik azelőtt nem látták őt, el sem akarták
hinni:
- Ez lenne Franciaország volt királya?
XVI. Lajos nem igazán feszegette, vajon ez a bíróság fel van-e jogosítva
arra, hogy a királyt elítélje. Különben sem király már, hanem „Louis Capet
polgártárs”, akit a törvényszék maga elé idézett és számos pontban vádolja.
Tárgyilagosan válaszolgatott a kérdésekre, de hamar kirajzolódott védelmi
vonala: minden felelősséget másra hárított. Hol az alkotmány szövegét, hol
rendeleteket idézett, miniszterekre hivatkozott, tagadta, hogy kapcsolatban
állt volna idegen hatalmakkal. Volt egy pillanat, amikor ki is oktatta, vagy
éppen figyelmeztette bíráit:
- Európa figyeli önöket!
Tudták ezt nélküle is. Mi több, éppen Európa és a világ miatt tették, amit
tettek. Példát akartak statuálni, és sikerült nekik.
Hogy mennyire volt „objektív” a forradalmi bíróság, jelzi: Lajosnak külön
kellett kérnie, hogy kaphasson védőket! Marat ellenezte, de a többség
megszavazta. Vagyis ha Lajos nem fordul ezzel a kéréssel a bírósághoz, akkor
senkinek sem jut eszébe védőt rendelni melléje…
Hogy a per nem volt egészen „tiszta”, számos dolog bizonyítja. Például az,
hogy eléggé akadályozták az ügyvédeket munkájukban, vagy, hogy túl kevés
időt hagytak - nyilván szándékosan - a védelemnek, hogy felkészüljön. Maga
a király is látta ezt és ezt (is) mondta a bíróság előtt:
- Polgártársak! A szabad ember őszinteségével szólok önökhöz. Bírákat
keresek önök között - de csak vádlókat látok!
Amikor egyik védője a régi szóhasználattal „Sire”-nek, vagyis felségnek
szólítja, az egyik bíró közbekiabál furán: mit jelentsen ez? Mire
hetvenegynéhány éves védője (volt minisztere, mellesleg) megjegyzi:
- Az itteni szereplésemért biztosan halállal büntetnek. De tudja meg,
uram: nekem a halál éppen olyan közömbös, mint az ön személye.
Ennél persze élesebb szópárbajok is zajlottak nap, mint nap. A védők
csakugyan megtettek mindent, hogy megváltoztassák a ki nem mondott, de
végig a levegőben függő halálos ítéletet. Utolsónak persze a vádlottnak is
megadták a szót.
- Talán utoljára szólok önökhöz. Hát ünnepélyesen kijelentem, hogy a
lelkiismeretem tiszta, a védőim igazat mondtak…
Majd kifejezte sajnálatát a vérontások miatt. Jellemző, hogy végül is nem a
bíróság döntött sorsáról. 1792. december végétől majdnem január közepéig
parázs viták zajlottak a konventben (forradalmi nemzetgyűlés) arról, mi is
legyen az ítélet. Senkit sem zavart, hogy ezt a küldöttek döntik el az erre a
célra létrehozott bíróság helyett. Nyíltan felvállalta mindenki, hogy politikai
ítélet születik majd.
Megmozdultak az idegen hatalmak is, természetesen így vagy úgy
mindegyik Lajos életének megmentését tűzte ki célul. De a forradalmárokat
nem lehetett megállítani. Viszont nem mondható, hogy a dolog gyorsan
zajlott volna. Ugyan már 1793 januárjában lezajlott egy fontos szavazás, a
küldötteknek először arra a kérdésre kellett felelniük: „Louis Capet volt
francia király bűnös-e abban, hogy…” és itt főleg azt feszegették, hogy a
szabadság és az állam biztonsága ellen fejtett ki tevékenységet. 749 küldött
közül 31 óvatosan el sem ment az ülésre. 691-en feleltek a kérdésre igennel,
27 pedig tartózkodott a szavazástól.
A második kérdés adott volna egy kibúvót a királynak: „A Louis Capet-re
kiadandó ítéletről népszavazást kell-e tartanunk?” - itt a szavazatok
értelemszerűen így oszlottak meg: 287 „igen” és 424 „nem” volt. A harmadik
kérdés lehetett a döntéshozók számára a legnehezebb: „Milyen büntetést
érdemel Louis Capet, a franciák volt királya?” - mert a válaszokra - nem
tévedés - tízegynéhány órát kellett várni! Vagyis mindenki sokáig töprengett,
mielőtt szavazott, vitacsoportok alakultak ki, a képviselők veszekedtek,
győzködték egymást. Végül aztán 721-en szavaztak. 368-an a halálbüntetésre,
34-en szintén a halálra, de úgy, hogy az ítéletet felfüggesztik és nem hajtják
végre. 319-en úgy vélték, a legjobb lenne Lajost börtönben tartani, azt is csak
a háború végéig, aztán mehet, amerre akar. Vagyis a száműzetést látták jónak.
Képzeljük ehhez hozzá, hogy a küldötteknek név szerint kellett
szavazniuk, és mindenkinek joga volt „röviden” megindokolni, miért szavaz
úgy, ahogy. Így nem csoda, ha a hétszáznál is több szavazat „körítése”,
indoklása majdnem egy teljes napot vett igénybe, hisz nem mindenki
szorítkozott pár mondatra. Végül is ahhoz, hogy halálos ítélet szülessen, elég
volt a szavazatok fele + egy szavazat, vagyis 361 +1.
Így utólag érdekes visszapergetni a szavazást és a „tárgyalás” eseményeit.
Olyanok szavaztak Lajos halálára, akiket aztán később - némelyiket még
ugyanabban az évben - utolért ugyanaz a sors. Ugyanazok ítélték el őket is,
akikkel Lajos ellen együtt szavaztak.
A király halálára.
Végső soron csaknem 400-an szavaztak a halálra, 334-en a börtönre és
utána száműzetésre ítélték volna a királyt. Arról is szavaztak, hogy az ítélet
végrehajtását felfüggesszék-e? Itt már csak 610-en szavaztak, de 380-an,
vagyis a többség itt is nemmel voksolt.
A nemzeti konvent végül is kihirdette, hogy „Louis Capet polgártárs, volt
király” bűnösnek találtatott és ezért halálra ítélték.
Amikor az ítéletet felolvasták Lajosnak a cellájában, nyugodtan fogadta.
Nyilván felkészült rá, sejtette, hogy így lesz. Nem zavarta az sem, hogy ezt a
hírt… éjjel kettőkor közölték vele. Három napot kért, hogy megírhassa
búcsúleveleit és elbúcsúzhasson barátaitól, de ezt a konvent elvetette. Csak
arra kapott engedélyt, hogy találkozzon egy pappal (a forradalom az
egyházzal és papjaival sem ápolt jó viszonyt, és akkor még finoman
fogalmaztunk…), a családjától pedig csak a nyilvánosság teljes kizárásával
vehetett búcsút. A forradalmárok tehát féltek, hogy az ilyen könnyes jelenet
megindíthatja sokak szívét és a nép rokonszenvét az exkirály mellé állíthatja.
Ismét nem a bíróság, hanem a konvent döntötte el azt is, hogy a kivégzést
nagyon gyorsan, a január 19-ei ítélethozatal után szinte azonnal - 21-én
reggel hatkor hajtsák végre!
A királynak így tulajdonképpen egyetlen napja maradt ügyeinek
intézésére. Kijelölték az esemény színhelyét is. A tér akkor a „Forradalom
tere” nevet viselte, ma Place de la Concorde („Egyetértés tere”) néven ismert.
Lajos elbúcsúzott családjától, pár órát töltött gyóntatójával, majd lefeküdt
aludni (!). Hogy valóban aludt-e, nem tudja senki. Reggel ötkor ébresztették
fel és inasai megfésülték. Aztán kocsi érkezett és a párizsi nemzetőrség
parancsnokával együtt, valamint két fegyveressel ült be a kocsiba, amit
gárdisták kísértek.
Nem lehet véletlen, hogy a konvent ilyen sebesen akarta intézni a
dolgokat. A küldöttek úgy vélték, sok időt veszítettek már a sok szavazással,
és ellenséges hadak közeledtek Párizs felé. A „reakciós erők” mindenfelől
fegyvert emeltek a forradalomra. A sajnálatos versenyfutás egyetlen biztos
áldozata mindenképpen Lajos volt.
Januárban, Párizsban reggel hatkor éppen csak világosodik. Még nagyon
kevesen járnak az utcákon. De a Forradalom terén már gyülekezik a nép, sok
ezer kíváncsi ember kelt fel aznap korán. Mindenki látni akarja, hogyan hal
meg a régebben érinthetetlennek hitt, ködös magasságban éldegélő uralkodó.
Akinek színe elé sem kerülhetett egyszerű paraszt vagy városlakó - most
viszont a fejét veszik, hamarosan!
Ahogyan tudjuk a jelenlévők emlékirataiból, leveleiből - a tömeg
hallgatott. Rémisztő csönd fogadta a királyt. A forradalmi végrehajtó
bizottság két személyt delegált a kivégzés felügyeletére - a vérpadon rajtuk
kívül a hóhér és két segítője várta Lajost.
A király nyugodtan viselkedett. Amúgy sem kapkodta el a dolgokat, és
hamarosan rájött, hogy úgysem tehet semmit a sorsa ellen. Ez látszott a
mozdulatain is. Néma csöndben vetette le kabátját, legyűrte inge gallérját. A
hajnali szürkületben, mellényben állt az emelvényen. A hóhérok össze
akarták kötni a kezeit, de Lajos kérte, ne tegyék és a megbízottak engedtek a
kérésnek. Mielőtt a hóhérra bízta volna magát, Lajos csak ennyit mondott,
nem túl hangosan:
 - Ártatlanul halok meg, megbocsátok ellenségeimnek és azt kívánom:
vérem a franciák hasznára váljon és enyhítse Isten haragját.
Aztán megszólaltak a dobok. A királyt pergő dobszó közben fektették a
padra, a hóhér felhúzta, majd leejtette a Guillotin bárdját. Lajos behunyt
szemmel várakozott - nem sokáig. Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy a
távolabb állók nem is vették észre. Mire felocsúdtak, a hóhér már fel is
mutatta a király fejét.
A széleken állók halkan kiáltoztak:
- Éljen a köztársaság!
De a többség hallgatott. Ahogyan szótlanul álltak már reggel óta, most,
amikor nagyon lassan világosodott és a király halott volt, tovább hallgattak.

Mivel Lajos halála után - legalábbis a rojalisták és a külföldi „reakciósok”

szerint - annak fia lett Franciaország törvényes királya, hát a gyereket
elválasztották anyjától. Marie-Antoinette ezt a csapást már nehezebben
viselte el.
A nyolc éves kisfiút attól kezdve egy másik börtönben őrizték és rengeteg
pletyka, kitalált, de valósként megörökített történet született arról, hogy a
királypártiak kilopták a börtönből és másik gyermekkel helyettesítették.
Mindez megdőlt 2000-ben, amikor genetikai vizsgálatok alá vetették a
gyermek maradványai és bebizonyosodott, hogy ő halt meg nem sokkal
később a börtönben.
Marie-Antoinette attól kezdve nem láthatta gyermekeit. Azzal a tudattal
kellett élnie, hogy férjét kivégezte a „csőcselék”, amely bármikor ugyanazt
művelheti vele is. Itt már aligha segít külföldi származása - mi több ez csak
rontja esélyeit. De női mivolta sem állíthatja meg a forradalmárokat - ezzel is
kezdett tisztában lenni a következő hetekben.
Még abban bízott, hogy hiszen ő nem folyt bele a politikába, nem
uralkodott. Semmit sem tett - de sejthette, hogy nem feledték el neki esztelen
pazarlásait.
Abból is tudhatja, hogy egyesek őt még férjénél is jobban gyűlölik - hiszen
a tömeg nemegyszer vérfagyasztóan üvöltő tüntetéseket rendez a falak alatt,
megrémisztve őt és a gyereket - hogy a hatóság nemegyszer átkutatja celláját,
illegálisan beérkezett tárgyakat vagy inkább külföldi és belföldi rojalistáktól
származó leveleket keres. Elterjedt ugyanis a hír, hogy a királypártiak ki
akarják szabadítani a házaspárt - ám mivel időközben Lajossal végeztek, hát
most a feleségét és persze a gyermekeit is kimentenék az ezerfejű szörnyeteg,
a forradalmi nép immár nagyon is véres karmaiból.
 Ettől félt hát a forradalmi kormány - de a motozók soha semmit nem
találtak. Mindazonáltal gyanújuk nem múlott el, éberek maradtak.
Marie-Antoinette életének ez az utolsó szakasza megváltoztatta
személyiségét, ami nem is csoda. Harmincnyolc éves volt, de már legalább
negyvenötnek látszott. Mivel kegyetlen események történtek vele - férje
kivégzése, fiának elhurcolása - hát ennek nyomai kiültek arcára. Haja őszült
és nem volt lehetősége sminkelésre, semmiféle szépítésre, így sokkal
megviseltebbnek látszott, mint akár csak a Tuilleriák-beli években.
Az idegrendszere is gyengült, viszont mint ember keményebb lett. Az
elkényeztetett osztrák hercegnő, a mama egyik kedvence, aztán szeszélyesen
tékozló királyné most egyszerű fogoly volt. Annak kellett tekintenie magát
akkor is, ha nem akarta. Ha nem tudott megbarátkozni a helyzettel. Sohasem
fogadta el a gondolatot, hogy őt, Európa egyik legrégibb uralkodó
dinasztiájának nem is akármilyen rangos tagját letartóztatták, börtöncellába
vetették. Hogy elvették tőle a királyságot és egyszerű emberré fokozták le…
Ezért kifelé továbbra is úgy viselkedett, ahogyan királynőként viselkedni
illik. Ahogyan megtanulta és megszokta. Csak azért is megmutatta ennek a
csürhének, hogy kicsoda ő!
Őszhajú, kékszemű, megfáradt öregasszony benyomását keltette. Régi
hívei, környezete sem ismert volna rá, ha véletlenül találkoznak az utcán. De
nem találkozhattak, akkor még nem.
De azért nyílott erre lehetőség, mert a konvent úgy döntött: vádat emel
„Louis Capet özvegye” ellen is. Nem kellett sok találékonyság ahhoz, hogy
tudja: most már nem sok remény maradt. Ha a forradalmárok - akik nem csak
az ellenséget irtották, hanem saját soraikban is számos „tisztogatást” végeztek
- ellene vonulnak fel, akkor nem úszhatja meg. Elfoszlottak ábrándjai arról,
hogy őt, mint nőt, mint feleséget megkíméli ez a rettenetes, véres gépezet.
Mert bizony előkerültek bizonyítékok ellene is. A forradalmárok utólag
boncolgatva az 1789-es eseményeket, sőt még későbbieket is, rájöttek, hogy
Marie-Antoinette akkoriban már politikailag befolyásolta férjét. Ő intézte el
Lajosnál, hogy bocsássa el egyetlen polgári származású miniszterét, hogy
forduljanak az idegen hatalmakhoz segítségért és ellenezte, hogy bármilyen
módon is engedjenek a „csőcseléknek”. Ő tüzelte Lajost a nép ellen, erősítette
benne az amúgy is ösztönös szembenállását az egyszerű emberekkel. A
féleség soha nem ismerte el, hogy a népnek bármihez is joga lenne… Akkor
még abban bízhatott, hogy fivére, József ül az osztrák trónon és kimenekíti
őket a bajból. De aztán József 1790-ben meghalt, a francia forradalom pedig
előre gördült. És véres kereke lassan eltaposott mindent és mindenkit.
 A hírt mellesleg vele is az éjszaka kellős közepén közölték. Minden
diktatúra, legyen az bármilyen irányultságú, ösztönösen is arra törekedett
eddig, hogy megzavarja az „ellenség” biológiai óráját és életrendjét. Több száz
évvel ezelőtt is már éjszaka jöttek letartóztatni az „ellenséget”, remélve, hogy
ilyenkor otthon találják, és nem fejthet ki nagyobb ellenállást, félig kábultan
veszi tudomásul, hogy a rendszer rá is lecsapott.
A forradalmi törvényszék emberei is az éjszaka közepén riasztották fel
Marie-Antoinette-t, megmotozták, elszakították lányától és átvitték a hírhedt
Conciergerie-be, ahonnan általában már csak a kivégzés színhelyére vezették
a foglyokat. Jellemző különben, hogy erre már a vádemeléssel egyidőben
került sor, vagyis mint minden igazi koncepciós perben, az ítélet itt is készen
állt már a vádemelés pillanatában - sőt már korábban…
Lánya volt az egyetlen, aki átvészelhette a forradalmat. A kicsit pár évvel
később kiengedték Ausztriába, a Habsburg-családhoz, ott nevelkedett fel és
felnőttként megírta emlékiratait. Amelynek lapjain természetesen igen
elfogultan ír anyja utolsó hónapjairól, de azért megismerhetjük belőle Marie-
Antoinette gondolatait is. Az bizonyos, hogy az asszony személyisége nagy
változáson ment át az utolsó egy évben, és különösen férje januári kivégzése
után.
Neki a forradalmárok még hagytak egy kis időt. Nem sokat, hiszen már
csak egy nyár és némi ősz maradt hátra az életéből.
Az asszonyt hajnali háromkor vitték át az állam legfontosabb, elvileg szinte
csak főrangú foglyait őrző intézményébe. Itt kapott egy rácsos helyiséget,
amely nagyobb volt a többinél - lám, azért még működött a „királyné
mítosza”. Ez a szoba ugyan sötét, de van benne a vaságyon kívül két nádszék,
sőt a falon még egy szőnyeg is. Hetvenhét napot - élete utolsó hetvenhét
napját és éjszakáját - töltötte Marie-Antoinette e falak között. A
környezetéből többen emlékeztek meg erről a korszakról, így nagyjából
tudjuk, mi zajlott le ott és akkor.
Marie-Antoinette lassan megszokta, hogy már nincsenek cselédei. Most
már teljesen magára maradt, de hát időközben - mint maga jelentette ki a
börtönőr feleségének - mióta egyedül van, mindent maga csinál. Egy órát
hozott magával, ezt engedték. Egy falba vert szögre akasztotta, hogy lássa az
idő múlását.
Viszont még mindig nem dőlt el minden, de ezt az asszony nem sejtheti. A
konventben még elég erős az a párt, amelyik úgy véli: Marie-Antoinette elég
értékes túsz ahhoz, hogy ne végezzenek vele. Lehet, jól jön még, ha valami
nagyobb veszteség fenyegetné a forradalmi országot, és akkor felajánlhatnák
őt cserébe?
Éppen ellenkezőleg, a túsz-pártiak győzelme az, hogy a volt királynét
átviszik a politikai halálraítéltek hírhedt börtönébe. Mint az később kiderült,
ezzel a ténnyel akartak nyomást gyakorolni Ausztriára, hogy az álljon el a
Franciaország elleni intervenciótól. Így aztán az asszonyt ugyan átvitték a
„siralomházként” is emlegetett Conciergerie-be, de múltak a hetek, sőt a
hónapok, és szó sem esett a vádiratról, perről. Nagy sajtóvisszhangot csináltak
az ügynek, éppen azért, hogy a nemzetközi közvélemény kellőképpen
elszörnyedjen és ezzel is valamiféleképpen lefékezzék az osztrák hadsereg
előnyomulását.
Persze sokan ellenezték ezt a halogatást. A nép is haragudott a királynőre,
és a forradalmárok köreiben is gyakorta lehetett hallani. Ideje lenne
hóhérkézre adni a szajhát, az osztrák szukát - ezek voltak a volt királyné
népszerű nevei. Túl a franciák (teljesen az óta sem kiirtott) idegengyűlöletén,
mellyel akkor és ott az osztrák főhercegnőt övezték, a nép egyszerű fiai és
lányai továbbra is meg voltak győződve arról, hogy Marie-Antoinette a
királyság idején ideje javát az ágyban töltötte számos úrral (ami nem volt
igaz) és ezenközben két kézzel szórta az adófizetők pénzét (ami igaz volt).
Nem sok hiányzott, hogy tüntetéseket rendezzenek kivégzése érdekében. A
forradalmi kormány ezt sem ellenezte volna - jólesett tudni, hogy a Párizsban
tartózkodó idegenek mindezt jelentik haza és így az asszony életével
zsarolhatják az idegen hatalmakat.
Csak azt nem tudhatták Párizsban, hogy az osztrák politikusokat és az új
királyt a legkisebb mértékben sem izgatja Marie-Antoinette - vagy ahogyan
ott továbbra is nevezték: Mária Antónia - sorsa. Kaunitz kancellár, a
külügyek sok évtizede nagyhatalmú irányítója már régen leírta az ostoba kis
főhercegnőt. Mi több, talán arra játszott, hogy végezzék csak ki, annál
nagyobb lesz a felháborodás az európai udvarokban, annál inkább szükségét
érzik majd a fenyegetett királyok, hogy komolyan vegyék a forradalmi
veszélyt és összeálljanak azt eltiporni!
Miért is izgultak volna Bécsben, miért álltak volna ki rokonuk mellett - ha
az már nem volt tényező? Ha már nem volt francia királyné, mi több, egy
senki lett belőle? Egy politikai elítélt, egy egyszerű asszony, aki nem osztott
és nem szorzott. Már nem jelentett értéket Bécsnek, de másnak sem.
Viszont míg ez világossá vált Párizsban is, addig sok hónap tel el. Nyáron a
forradalom ellen sok irányból támadtak a reakciós erők, a védekezés vonta
magára a vezérkar figyelmét.
 Míg nem számíthatott az uralkodókra és a hadvezérekre, néhány barátja
tett ugyan egy kísérletet, hogy megvesztegesse az őrséget és kiszabadítsa a
királynét. Ez persze rosszul sült el, kiderült és arra késztette a konventet,
hogy ne várjon tovább. Már őszbe fordult az idő és végre a forradalom
botcsinálta politikusai is megértették: a túsz nem is olyan értékes, mint
hitték. Voltaképpen nem is túsz, mert senki sem adna érte cserébe semmit.
Most már csak az maradt hátra, hogy leszámoljanak vele és akkor legalább
növelik saját félelmetes hírnevüket. Senki sem veszi olybá, hogy „lám, a
dicsőséges forradalom milyen erősnek mutatkozott egy védtelen nővel
szemben”, dehogy! A forradalom urai számára „Louis Capet” özvegye jelkép,
és mint ilyent akarják megsemmisíteni, kiiktatni ebből a világból. Végeznek
vele, hogy megmutassák a világnak: így járnak azok, akik a hatalomközeliség
állapotát a nép kizsákmányolására használták fel.
Minden olyan próbálkozás, amely akár Marie-Antoinette-től eredt, akár
szórványos hívei igyekeztek, hogy őt kiszabadítsák - csak rontott a helyzetén.
Sürgősebb cselekvésre ösztökélte mindazokat a képviselőket, akik kezdettől
és eleve XVI. Lajos után özvegyével is szerettek volna leszámolni. Elvük és
vágyuk volt, hogy eltüntessék a királyság minden nyomát az országból és
ehhez hozzátartozott, hogy az emberek lelkéből is kiirtsák. A legjobb
módszernek egy véres-vészes leszámolás, egy végső nagy aktus-sorozat
látszott. Ennek már szinte utolsó felvonása lehet - és lesz is, fogadkoztak! - az
özvegy kivégzése.
Mivel csakugyan rettegtek királyné szökésétől, megkettőzték az őrséget,
cellája körül - még annak ablakai alatt is - éjjel-nappal őrök álltak.
Áthatolhatatlan vasajtókat szereltek fel, az ablakokat félmagasságig
befalazták, új rácsokat tettek az ablakokra. Marie-Antoinette, akinek fizikai
ereje is hiányzott ahhoz, hogy ezeken áttörjön, keserűen mosolygott. Miféle
erőt képvisel az a forradalom, amely így retteg egy hatalom nélküli nőtől?
Önmaga jelképértékével nem volt tisztában, pedig mindkét oldalon annak
vélték őt.
Az utolsó hónapokban folyton a halált várta, és beleőszült. Harminchét
éves volt mindössze 1793 őszén, és fehérhajú öregasszonyként lépett aztán ki
cellájából, amikor eljött az ideje. De hogy mi mindennel vádolják még meg,
nem is sejthette. Végső soron abszurd vádak sorát zúdították rá - még azzal is
megvádolták, hogy saját fiával szexuális módon szórakozott. Tudatlan és a
vádakból mit sem értő kisfiát is ellene fordították, ami biztosan nagyon fájt
neki
 Az egykori üresfejű királynét megérlelték az események - de sajnos,
túlkésőn. A per folyamán, amelyet októberben kezdtek „rendezni” (ez itt a
megfelelő kifejezés) azzal is megvádolták az asszonyt, hogy Lajos király az ő
hatására lett oly megvető saját népével szemben. Marié-Antoinette ezt persze
tagadta, de bátran bírái szemébe vágta, hogy azok vezették és vezetik félre a
népet, akik most a forradalmat csinálják. Alighanem úgy érezte, már nincs
vesztenivalója. Ravaszkodó, de jobbára tehetségtelen bírái és forradalmi
vádlói ezer módon próbálták kiforgatni szavait. Ám itt mutatkozott meg a
börtönmagány (máig fel nem mért, el nem ismert) hatása és hatékonysága. A
vádlott, ha eléggé okos ember, hónapok vagy akár évek során szépen
felkészülhet minden lehetséges kérdésre, hisz van ideje ezerszer is
végiggondolni előre, miféle kérdések, ügyek, válaszok merülhetnek majd fel a
tárgyaláson. Az özvegy is kapásból ütötte le a labdákat, bírái izzadhattak, míg
ő nyugodtan ült egy kis széken egyszerű ruhájában ősz fejjel, és egyenesen
szemébe nézett mindenkinek.
A leginkább az döbbentette és zavarta meg a vizsgálóbírót, hogy Marie-
Antoinette szinte minden válaszában a haza javát emlegette. Ő és férje is
ezért cselekedtek és most is az a legfőbb vágya. Kiderült szavaiból és
viselkedéséből - tudta már, hogy el fogják ítélni és afelől sem lehetett kétsége,
mi lesz az ítélet. Hát inkább hagyta menni az eseményeket a maguk útján, de
nem volt passzív. Védekezett, inkább talán csak azért, hogy bírálóit
nyilvánosan is megszégyenítse. Ez fontos volt neki akkor, nagyon fontos.
Jellemző a módszerre, hogy egyik este kapja meg a vádiratot és a kijelölt
ügyvéd is csak akkor találkozik vele először - és másnap reggel nyolckor
kezdődik a főtárgyalás! Ahol minden eldől. Előtte az asszony hetven napot
töltött a siralomháznak is nevezett börtönében, ahol elég sötét volt. Itt a
szeme elszokott a fénytől, véres, könnyezik, amit persze félreértenek - „lám,
szánja-bánja bűneit”, vagy ellenkezőleg: „Most bezzeg sírdogál, de amikor
kezében volt a hatalom akkor bezzeg nevetett!” - és hasonló véleményeket
suttog a közönség. Mert a forradalom természetesen nyílt tárgyalást rendez
politikai ellenfelének - ebben különbözik az őt követő huszadik századi
forradalmaktól.
Marie-Antoinette összeszedett volt, mindenre ügyelt, ostoba vagy éppen
találó kérdésekre is jó riposztokkal vágott vissza. Több mint negyven tanút
vonultattak fel, ezek persze mind őt vádolták, olykor nevetséges, olykor
viszont véresen komoly dolgokkal. Még az is megesett, hogy gyilkossági
szándékkal, összeesküvések szervezésével, természetesen százmilliók
elherdálásával, a királyt a nép elleni tüzeléssel vádolták. A végén a forradalmi
bíróság már olyan hihetetlen vádakkal állt elő, amit maga a közönség sem
fogadott el és ennek hangos jelét is adta. Néha az elképesztő vádak hallatán
nevetésben törtek ki - annak ellenére, hogy azért alapjában véve mindenki a
királyné ellen volt.
Mégis, a vérfertőzés vádjára a királyné nem is volt hajlandó válaszolni, míg
a nézők között ülő anyák szinte kifütyülték a bírót ezért a vádpontért. Marie-
Antoinette büszkén emelte fel a fejét. Néhány képtelen vádpontra csak
gúnyos mosollyal válaszolt, mintha azt mondaná: „Ez nem ér fel hozzám”. A
közönség nagyobb részét persze ez a büszkeség nagyon idegesítette és ellene
hangolta.
Viszont a legfőbb vádpontok ellene szóltak. Ahogyan Lajosra majd’ egy
évvel korábban, úgy most feleségére is rábizonyították, hogy idegen
hatalmakkal szövetkezett a köztársaság megdöntése érdekében, ez
egyértelmű volt. A levelezése, a magatartása, a mondatai mind a forradalom
elleni véleményét és akaratát jelezték. Mai jogértelmezők szerint azonban
nem tudták mindezt igazán rábizonyítani a királynéra. Tény, ha ma zajlana
egy ilyen per akár Európában, akár Amerikában, a kimenetele nagyon is
kétesélyes lenne.
Akkor csak egyesélyes volt, és ez az esély nem Marie-Antoinette oldalán
volt.
Nem is tartott sokáig a dolog. Az „esküdtek” sem igazi döntéshozók voltak
- tudták jól, ha nem teljesítik a forradalmárok vezérkara, vagyis a konvent
elvárását, az ő életük veszhet oda. Ezért hát a tárgyalás végén: másnap hajnali
négykor (!), mind a tizenketten a halálos ítélet mellett szavaztak.

Nagy kegyként kapott két szál gyertyát, papírt, tollat, tintát - leveleket
írhatott még utoljára néhány embernek a külső világba Azt kell mondanunk,
hogy ezek a levelek meglepően érett személyiségről és nagy lelki
egyensúlyról tanúskodnak. Marie-Antoinette az utolsó négy, fogságban
töltött év alatt, az állandó halálfélelemben mintegy „beérett” lelkileg és
szellemileg. Cinikusan azt kérdezhetnénk - mi haszna volt ebből, most?
1793. október 16-án hajnali öt órakor már Párizs összes kerületében
dobszóval ébresztették a lakosságot a „nagy napra”. Katonai alakulatok
szállták meg a középületeket, a hidakhoz ágyúkat vontattak, sorfalakat álltak
- minderre egy asszony kivégzése miatt került sor! De a forradalmárok
természettől fogva gyanakvó emberek. Most is attól féltek talán, hogy a
rojalisták eddig bujkáló nagy tömegei bukkannak fel, vagy a nép egy
„megtévesztett”, netán felbérelt része megrohanja majd a kivégzési menetet
és kiszabadítja az elítéltet?
Hat órakor ébresztették fel a királynét, aki azon az éjszakán mindössze pár
órát pihent. Még átöltözött fekete gyászruhába, úgy dőlt le. Mivel még ég a
levélíráshoz kapott két gyertya, szolgálólánya megdöbben - a látvány, akár
egy katafalk. Baljós. Ügyetlenül reggelit javasolnak neki, mire fáradt
mosollyal megjegyzi: neki már semmire sincsen szüksége. Gyászruháját
levetetik vele, hisz tudják, ez is a tüntetés egy fajtája lenne - meghalt,
kivégzett férjére emlékezik és emlékeztet vele. Végső soron valami
pongyolaféle öltözetben viszik a halálba. Ősz haját főkötő fedi, vállára kendőt
terít - hűvös már a reggel…
Nyolckor jön a pap, de persze már csak olyan pap „praktizálhat” a
forradalmi köztársaságban, aki hűségesküt tett ennek az új rezsimnek. Mint
ilyennel persze a királyné szóba sem áll. Marie-Antoinette udvariasan, de
határozottan közli, hogy nem fog gyónni neki, de az ellen nincs kifogása,
hogy a pap elkísérje a vérpadig.
Aztán eljött cellájába a hóhér, hogy levágja a haját. Ehhez a művelethez az
asszony karjait hátrakötözték. Pedig esze ágában sem volt ellenkezni,
jelenetet rendezni. Most már csak méltósággal és bátran akart meghalni.
Tizenegykor végre megnyíltak a Conciergerie kapui. Egyszerű szekérre tették
a királynőt, ismét megkötözték (nehogy megszökjön?). Ha tudná, sem
vigasztalná, hogy azok is hamarosan ugyanezen a szekéren mennek majd
ugyanarra a vérpadra, akik őt elítélték és elítéltették. A rossz úton
szándékosan lassan haladt a menet - körös-körül sok száz őrkatonával - hogy
mindenki megtekinthesse a királynét. Még egyszer utoljára - a legtöbben
persze első ízben látják és nincs győzelmi mámoruk. Ez a kis törékeny, beteg
asszony lenne a köztársaság oly veszélyes ellensége? Mindazok, akiknek nem
jutott hely a kivégzés terén, most legalább útközben akarnak egy pillantást
vetni rá.
Az, asszony ült a szekéren, hátrakötözött kézzel, amelynek „pórázát” egy
hóhérsegéd tartotta kezében, nem nézett a tömegre. Gyulladt, véres, vörös
szemét maga elé szegezte. Mint később ellenségei is közlik dühösen, bátran,
sőt szemtelenül viselkedett. Ők ilyennek látták.
Ugyanoda viszik, ahová az év elején a férjét. A Place de la Revolution telis-
tele van kíváncsiakkal, sok tízezer ember akar tanúja lenni a gyűlölt királyné
utolsó perceinek.
Csak sejthetjük, mit érzett Marie-Antoinette, amikor a térre ért a menet.
Egy fekete posztóval borított emelvényen magasodott kihívóan a Guillotin. A
tömeg pedig felüvöltött láttára. Hajnal óta álltak ott, hogy jó helyük legyen,
már bele is fáradtak a hosszú várakozásba, hiszen dél felé járt az idő, amikor
végre „valami történt”. Meghozták a főszereplőt, visszamenőleg értelmet
nyert a várakozás, az izgalom tetőfokára hágott. Mindenki látni akarta azt az
asszonyt, aki húsz, tíz, de még öt évvel ezelőtt is Franciaország úrnője volt.
Aki parancsolt a királynak, akinek mérhetetlen pénzek álltak rendelkezésére,
és úgy élvezte az életet, ahogyan ők sohasem tehetnék.
Nyugodtan ment fel a vérpad lépcsőin. Később persze számos anekdota és
más hol pozitív, hol negatív történet született erről az utolsó óráról, de
gyaníthatóan egyik sem igaz. Minden elég gyorsan zajlott le - gyorsabban,
mint arra a csalódott közönség, vagy esetleg maga az elítélt számított. Nem
kerítettek nagy feneket a dolognak, talán éppen azért, nehogy Marie-
Antoinette még valamilyen látványos jelenettel, vagy rövid, de lángoló
szónoklattal írja bele magát a tömeg, a nép lelkébe. A hóhérok megragadták
és rögtön a szerkezet deszkalapjára fektették. Még nem ütötte el a delet,
amikor lezuhant a bárd és hirtelen siket csönd támadt a téren. A világban.
 Sortűz Mexikóban
(Habsburg Miksa)

Az igazi neve valójában Maximilian volt, a magyar „Miksa” meglehetősen

erőltetettnek tűnik - viszont kétségtelenül rövidebb és könnyebben kiejthető,
mint a hosszú Maximilian. Nem véletlenül becézték a családban egyszerűn
csak „Max”-nak.
Ferenc Károly főherceg és Wittelsbach Zsófia második fia volt, 1832
júliusában született Bécsben. Két évvel késett el - ha ugyanis ő az elsőszülött
fiú az 1830-ban született Ferenc József helyett, akkor ő lesz az osztrák
császárság, majd az osztrák-magyar kettős állam császára és királya, vezetője
és uralkodója. És akkor nemcsak az ő személyes sorsa, de a birodalom
viszonyai és története is nyilván másképpen alakultak volna.
Miksa ugyanis sokkal érdekesebb, színesebb egyéniség volt, mint bátyja.
Ami pedig még ennél is fontosabb intellektuálisan magasan felülmúlta Ferenc
Józsefet (némi éllel megjegyezhetnénk, hogy ez nem volt olyan nagy
teljesítmény…). Fantáziadús, becsvágyó ember volt Miksa, akit élete vége
felé végül is éppen a bátyja veszejtett el, ha átvitt értelemben is. Nagyon nagy
különbség volt közöttük, mintha nem is testvérek lettek volna (ez is alapjául
szolgált a korabeli pletykának, miszerint csak az anyjuk volt közös, Ferenc
József igazi apja tulajdonképpen a Sasfiók. Napóleon Bécsben őrzött fia lett
volna, aki húsz évesen igen bizalmas barátságba került Zsófiával, Ferenc
József és Miksa anyjával…
Azt már korán sejteni kezdték, hogy a két fivér természete közti különbség
a jövőben dinasztikus ellentéteket és komoly problémákat is okozhat. Már
gyermekkorukban is csak látszólagos volt közöttük az egyetértés -
mindketten hamar rájöttek, hogy a másik komoly versenytárs, de akadály is
lehet életútjukon. Ferenc József nehezen tanult, az oktatóinak sok baja volt
vele, míg az alapvető ismereteket a fejébe tölthették. Ugyanakkor a két évvel
fiatalabb Miksa azt a taktikát választotta, hogy mindig bement „játszani” abba
a szobába, ahol bátyját tanították. Elvolt szép csöndben, a sarokban, látszólag
ólomkatonáit tologatta, ám közben fülelt - és mindent megtanult fiatalabb
létére, hamarabb és mélyebben, mint nehézfejű bátyja!
Így aztán amikor rá került a sor és a tanítók őt is elővették, már messze a
feladott anyag előtt járt és mindenkit elképesztett tudásával,
következtetéseivel. És fantáziájával is. Bár a fivérek felnőtt korukban is
leveleztek, azért kapcsolatuk messze nem volt felhőtlen. A levelezés
különben elárulja, hogy Ferenc József mennyire száraz, hivatalos volt nem
csupán stílusában, de gondolkodásában is - Miksa meg éppen az ellenkezője.
Élénkeszű, tudásvágytól feszített, jó megfigyelő és kellemes ember lett belőle.
Ráadásul Max sokkal több tehetséget árult el, mint Franz. Max-Miksa
művészi hajlamokkal is megáldott, „lelkiző” típus volt.
Nem könnyítette meg együttélésüket az sem, hogy a történelmi események
és családi viszonyok hatására (a trónon ülő Ferdinándot hirtelen őrültnek
kellett nyilvánítani állapota miatt) és ekkor a 18 éves Ferenc József került a
császári trónra. Miksa pedig nem kapott semmit. Ismervén képességeit és
önmagát, Miksa többre számított, és joggal. De hát nem ő volt az elsőszülött!
Miksa nem bírta elviselni a tétlenséget. Mivel a Habsburgok mindig igen
szaporák voltak, hát most egy legyen az udvarban ténfergő, szemlátomást
dologtalan főhercegek közül? Akiknek persze, már csak a forma kedvéért is,
időnként adtak valamilyen kormányzói, helytartói stb. posztot a Birodalom
egyik vagy másik vidékén, és ott tengődhettek intellektuális magányukban.
Nem csoda, ha sokan közülük megcsömörlöttek, alkoholizmusba,
mulatozásokba, féktelen vadászatokba menekültek. Hiszen ez a sors nem
kerülte el még a császár fiát, a tragikus sorsú Rudolfot sem. Nem olyan
embernek való a tétlenség, aki jól és tehetségesen rajzol és fest, ért a zenéhez,
épületeket, kerteket, sőt bútorokat tervez? Akinek vannak politikai ambíciói
is, de már tudja, hogy azokból semmi sem lehet?
A két fivér között az ellentétek oda vezettek, hogy kerülni kezdték
egymást. Miksa hosszú tengeri utakra indult - a tengerek mindig is vonzották,
a legszívesebben hajóskapitánnyá lett volna - európai és afrikai országokat
keresett fel hajón. Különösen a spanyol földet szerette, hiszen a Habsburgok
igazi hatalma először ott teljesedett ki V. Károly idején, kinek birodalmában
úgymond soha nem ment le a nap. Ferdinánd és Izabella, a Kolumbuszt útnak
indító királyi pár is Miksa ősei közé számított.
Mint ijesztő példát láthatta hát maga előtt bátyját, aki beszorult Közép-
Európába és egész életében csak azzal foglalkozott, hogy szűk látókörű
emberként és államfőként az ottani folyamatos ellentéteket simítsa el és
hivatalos iratokat gyártson. Ehhez nem volt kedve. Ő valahol másutt szeretett
volna hatalomra kerülni. Az a gondolat is foglalkoztatta, hogy valamiképpen
megszerezze a spanyol trónt. Vagy ha azt nem, hát a régi spanyol királyok
valamelyik országát, ahol függetleníthetné magát bátyjától és az egész
áporodott levegőjű bécsi udvartól!
 Ugyanakkor Ferenc József meg örült, hogy fivére nincs Becsben, nem
emlékezteti őt régi vetélkedésükre. A császár nagyon is tudatában volt annak,
hogy öccse sok tekintetben felülmúlja őt és sokkal alkalmasabb lenne az
uralkodásra - de ezt persze soha, sehol, senki előtt nem ismerhette el. Ugyan
osztott szerepeket öccsének is - kinevezte például Lombardia osztrák
helytartójának - ám a távolból is folyton igazgatni, rendszabályozni próbálta.
Mivel a lombardiai osztrákellenes lázongások idején Max túl kevés kivégzésre
adott parancsot, Ferenc József Bécsből alaposan leteremtette őt leveleiben és
több, több kivégzést követelt…
Amikor Ferenc József rájött, hogy öccse szeretné magát népszerűvé tenni,
megijedt. Tisztában volt vele, hogy bármi megeshet, még az is, hogy öccse
eltávolítja őt a trónról. Ennél cifrább politikai és egyéb „krimik" is megestek
akkoriban a császári udvarban, nem sokkal később például éppen a császár fia,
Rudolf is tervezett valamiféle hatalomátvételt. Ferenc József hát annak örült,
ha Miksát távol tudhatja az udvartól. Járja inkább a világtengereket, utazzon
és írjon útinaplókat, rajzoljon és festegessen, vagy igazgasson egy-két
távolabbi tartományt, ahol nem csinálhat nagyobb bajt.
Ismervén tengeri vágyait, kinevezte őt a birodalom flottája élére. Ami nagy
túlzás volt, mert akkoriban igazi osztrák flotta nem is létezett. Persze Miksa
komolyan vette a feladatot, nagy tervekkel látott a dologhoz és hamarosan
reformelképzelésekkel kezdte bombázni bátyját. Aki már csak azért sem
adott pénzt és teret elképzelései megvalósításához, nehogy öccsének
sikerélménye legyen, és persze, megízlelve a parancsolást, a hatalmat, esetleg
a népszerűséget is - megint csak veszélyt jelentsen a számára.
Közben, talán egyéb kudarcait felejtendő, Miksa elfordulni látszott az
államügyektől. Megnősült, méghozzá nem is rosszul. A belga király igen szép,
akkor mindössze 17 esztendős lányát, Charlotte-ot vette feleségül, kit e
lapokon inkább Saroltának fogunk nevezni. Trieszt mellett egy gyönyörű
kastélyt építtetett magának, a mai napig is látható Miramarét. Annyira
megundorodott bátyja kicsinyes, sőt mondjuk ki nyíltan: aljas „betartásaitól”,
hogy szilárdan eldöntötte: ő ebben a megreformálhatatlan, rozoga
birodalomban többé semmilyen feladatot nem vállal.
Aztán egyszer Miksa és Sarolta látogatóba mentek Franciaországba, ahol
akkor Napóleon egy távoli rokona, a magát III. Napóleonnak nevező férfi ült
a trónon spanyol származású feleségével. Az előzményekhez tudni kell:
Mexikó régebben nagy francia kölcsönöket vett fel, ám ott az 1860-as
években forradalom tört ki. Elűzték az arisztokratákat és Juarez vezetésével
köztársaságot alapítottak. A mexikói arisztokraták tekintélyes része
Franciaországba menekült és ott kért segítséget.
Mindez éveken át elhúzódott. III. Napóleon expedíciós hadtestet küldött
spanyol földre, de az ott nem sokra ment. Ez nem akadályozta meg a
franciákat és az emigráns mexikóiakat abban, hogy azt hirdették: a
királypártiak már visszaszerezték az ország nagyobb részét és egy minden
szempontból megfelelő európai uralkodót keresnek a mexikói trónra. Nem
zavarta őket, hogy a mexikóiak túlnyomó többsége örült a köztársaságnak, az
indián származású Juarez pedig igen tekintélyes elnök volt. Így aztán az a
különös helyzet alakult ki, hogy az európai államok rendre elismerték a
mexikói - de nem létező - királyságot, sőt császárságot - míg az amerikai
államok a létező köztársaság mellett tették le a garast és hallani sem akartak
semmiféle monarchiáról.
Miksának az 1860-as években több európai királyi koronát is felajánlottak -
lehetett volna görög vagy akár lengyel király is - de egyiket sem fogadta el. A
Párizsból érkező szirénhangoknak azonban nem tudott ellenállni. Saroltával
együtt évek óta arról álmodtak, hogy valahol az óceánon túl alapítanak egy
nagy Habsburg-birodalmat, amely erejével és fényével elhomályosítja a báty
európai országát…
Saroltának és Miksának minden igyekezetük ellenére sem születtek
gyermekeik. Bár erről még nem mondtak le: a férfi harmincas évei elején, az
asszony húszas éveiben járt - de már csak ezért is élték ki magukat egyéb
vágyakozásokban és tervezésekben.
Váratlanul úgy alakultak a dolgok, hogy merész álmuk megvalósulni
látszott. Európában sokan vélték megvalósíthatónak a tervet. Mivel az 1862-
ben mexikói földre küldött francia hadsereg csupa sikerről számolt be (ennek
javarészét a francia tábornokok az ujjukból szopták, nehogy be kelljen
ismerni a vereségeket és saját tehetetlenségüket), hát Párizsban
megszervezték a mexikói császárság kikiáltását. A leginkább alkalmas jelöltet
Miksa személyében vélték megtalálni. Hiszen Habsburg volt, spanyol
vonzatai közismertek voltak, rokonszenves egyéniség, aki talán megnyeri
majd magának a spanyol urakat is. Hogy a nép mit gondol majd róla, az senkit
sem izgatott. Az amerikai államok erősödő ellenállását sem vették figyelembe
(„Amerika az amerikaiaké!”), bár ezért próbálták az ügyet úgy beállítani,
mintha mexikói belügy lenne. Ha Mexikó polgárai császárságot akarnak, a
trónra pedig egy európai férfit ültetnének, miért ne tehetnék meg? -
kérdezték Párizsban álszent-álnok módon.
 Ferenc Józsefnek eleinte nem tetszett az ötlet. Ellentmondóak a források
abban a tekintetben, mit szólt mindehhez kettejük anyja, Zsófia. A
Habsburg-ház saját adattára szerint Zsófia nagyon ellenezte a dolgot és
könyörgött fiának, hagyjon fel a tervvel. Más források viszont éppen
ellenkezőleg, a mexikói kalandot hevesen pártoló félként mutatják be Zsófiát.
Ferenc Józsefnek mindenesetre remek alkalmat adott az ügy, hogy egyszer
s mindenkorra megszabaduljon kellemetlen és adott esetben veszélyes
öccsétől. Nehogy valami ármány történjen és öccse visszatérhessen
Mexikóból, követelve az osztrák trónt. Csak úgy volt hajlandó beleegyezését
adni a dologhoz, ha Miksa indulás előtt lemond minden osztrák
trónigényéről és persze lemond az éves apanázsáról is… a takarékos uralkodó
így sok pénzt spórolt meg az államkasszának, és egyben megszabadult
vetélytársától is!
Ráadásul mindezt úgy kellett aláírnia a fogát csikorgató Miksának, hogy a
szövegből kiderül: csak akkor mehet Mexikóba, ha ebbe beleegyezik. Mint az
osztrák császár alattvalója, annak engedélye nélkül nem mozdulhatott - és
Habsburg-szokás szerint, amely bizonyos korlátozottabb formában máig
érvényes, a kiterjedt nagycsalád feje a mindenkori császár volt, akinek
engedélye nélkül a családtagok nem utazhattak, nem nősülhettek, semmilyen
nagyobb dologba nem foghattak. Ilyen értelemben tehát Miksa voltaképpen
fogoly volt. Ahhoz, hogy ki- és megszabadulhasson, le kellett mondania
minden jogáról. A ravasz Ferenc József olyan egyezséget tett öccse elé, amely
egyértelműen kimondta: ha a mexikói vállalkozás nem sikerül, akkor sem
térhet vissza. Semmit sem csinálhat vissza, nem válhat ismét osztrák
főherceggé, nem lesz a Habsburg-ház tagja és természetesen az éves
pénzjuttatását sem kapja meg többé.
Vagyis Miksa va banque volt kénytelen játszani. Egyetlen lappal indult
bankot robbantani. Ha kudarcot vall, semmilyen visszaút nem marad
számára. Ha nem szerzi meg a mexikói trónt, akkor ő is, felesége is, sőt
esetleg ezután születendő gyermekei sem kapnak semmit a Habsburgok
mérhetetlen ausztriai vagyonából…
Vállalta. Aláírta mégis, és elindult Mexikóba.

Mivel az európai hatalmak attól tették függővé álláspontjukat, hogy

Mexikó lakossága népszavazással egyezik bele a királyságba, mint
államformába és abba is, hogy egy európai uralkodót ültessen a trónra, III.
Napóleon e hírt továbbította a mexikói megszálló francia csapatokhoz. Azok
aztán megrendezték az ál-népszavazást. A „mexikói szavazást” a
Mexikóvárosi lakosság szavazása helyettesítette! Vagyis az lényegében
csakugyan „mexikói” szavazás volt, de nem az országot, hanem csak a hasonló
nevű város lakóit érintette. Akik persze megszavazták azt, amit a megszálló
hatalom követelt tőlük. Ez az akadály tehát elhárult - csak hát Miksa nem
tudta. Sokan később úgy vélték, Sarolta és „Max” egy francia ármánynak esett
áldozatul. Amely ugyan nem ellenük irányult, de ők lettek az áldozatai.
1863 őszén végre emigráns mexikói urakból álló küldöttség kereshette fel
Miksát Triesztben és felajánlotta neki a mexikói koronát. Majd aztán
lezajlottak a fent leírt diplomáciai és egyéb előkészületek. Hogy az ügy
nagyon is kaland-jelleget öltött, talán elég felsorolni, kik vettek benne részt,
kik vezették az egészet. Miközben Miksa boldogan tervezgetett és spanyolul
tanult, vagy éppenséggel, mint zeneértő ember, majdani mexikói bevonulási
indulóját komponálta (!), addig felállt a sajátos „vezérkar”. Ebben a főszerepet
két egykori lakája, egy osztrák és egy magyar vitték, most tanácsossá léptek
elő. Volt még a „csapatban” kalandor katonatiszt, annak felesége egy ex-
műlovarnő és cirkuszi mutatványos, egy mexikói emigráns herceg magyar
menyasszonyával, egy orvos, egy jezsuita páter… Szóval ki kell jelentenünk,
hogy a csapat egy Rejtő Jenő-i regény hőseit és jellegzetességeit tartalmazta.
Pénz persze nem volt elég. Ferenc József hosszas könyörgésre,
uzsorakamatra adott kölcsön 200 ezer forintot, azzal a kikötéssel:
mindenképpen vissza kell adni, akkor is, ha a mexikói kaland nem sikerül…
óh, a kedves fivér! Némi pénzt összeszedett még III. Napóleon és Max apósa,
a belga király. Miksa különben soha nem ismerte el azt a lemondó
nyilatkozatot, amit bátyja kierőszakolt tőle - több nyilatkozatot is tett és
hivatalos okmányokban is kijelentette: bátyja, Ferenc József ezt kierőszakolta
tőle, kelepcébe csalta, erőszak hatására írta csak alá, és érvénytelennek tartja.
Persze később az események, áthúzták az irat, a lemondás jelentőségét.
A kalandorok megkapták az egyetlen használható osztrák hadihajót. A
dupla szakállú, vörhenyes hajzatú magas férfi és törékeny felesége felszálltak
rá és először Rómába hajóztak, hogy pápai áldást nyerjenek vállalkozásukhoz.
Meg is kapták és eszel az expedíciónak voltaképpen sajátos kereszteshadjárat-
jelleget is kölcsönöztek. Hiszen az istentelen forradalmárok ellen indultak
hadba a kereszténység, a katolikus egyház nevében… a végén még maguk is
elhitték ezt.
Mexikó felé útközben Miksa és felesége már udvari szertartásrendet,
rendjeleket stb. terveztek, rajzoltak. Talán nem árt megjegyezni - mielőtt
valóban felvilágosult, modern embernek tartanánk „Maxot” - hogy az a
tervezet, amely szabályozta volna, ki hogyan viselkedhet a majdani mexikói
császári udvarban, 600 oldalt tett ki! Ez fontosabb volt számukra, mint az új
„alkotmányos monarchia” alkotmánya vagy annak törvényei!
A pénze erősei fogyott, hiszen a „királycsináló” mexikói urak - egy részük
óvakodott vele tartani, mintha sejtenék, hogy otthon őket bizony nem
fogadják tárt karokkal - félretéve közmondásos spanyolos büszkeségüket,
egyre-másra komoly összegekkel „vágták meg” a leendő királyt. Az indokok
kitalálásában verhetetlenek voltak, és mindegyik hihetően hangzott…
Végül is a francia katonákkal és nemzetközi zsoldosokkal megerősíteti
hadsereg, és persze maga az új császár 1864 tavaszán érkezett meg Vera
Cruzba, Mexikó legnagyobb kikötőjébe. Itt aztán Miksának hamar észre
kellett vennie, hogy míg a megszálló hatóságok valóban uralkodóként
üdvözlik őt, addig a mexikói lakosság néma ellenszenvvel fogadja, és ahol
csak lehet, távollétével tüntet.
Miksa katonáitól védve eljutott Mexikóvárosba, ahol szintén nem
kifejezetten örültek neki. De ez nem szegte kedvét. Mint akit átitattak az
1848-as liberális eszmék, úgy viselkedett. Mindenkinek tetszeni akart, ez
persze nagy hiba volt. Először is nem akarván, hogy a katolikusok elnyomják
a máshitűeket, vallásszabadságot hirdetett. Ezzel aztán elfordította magától a
katolikus papságot, amelynek pedig nagy befolyása volt az egyszerű emberek
között. Amikor pedig az egyszerű földnélküli parasztok között akart
földosztást elrendelni, máris szembekerült a helybeli nagybirtokosokkal.
Éppen azokkal, akik behívták őt, és akiktől hatalma függött… Egyszóval
Miksának a jelek szerint fogalma sem volt a tényleges helyzetről és arról sem,
mit várnak el tőle, hol a helye? Hogyan viselkedjen, kikkel áll szemben,
egyáltalán, miféle országba került?
Amikor aztán az egyházi nagybirtokokat akarta államosítani, a püspököket
is szembefordította magával. Az efféle liberális eszméket az ottani uralkodó
osztály enyhén szólva nem kedvelte. Rögtön azt kezdték terjeszteni róla,
hogy szabadkőműves és az ördögnek dolgozik… Amikor pedig mindent
megtett azért, hogy Juarez republikánus alvezérei, bizalmi emberei közül
többeket átcsábítson a maga „császári udvarába” és ott az átállás fejében
magas rangokat, tisztségeket osztott nekik - eddigi híveit, a konzervatív
urakat lázította fel önmaga ellen.
Egyszóval Miksa az első naptól kezdve úgy viselkedett, mint aki
szándékosan hívja ki maga ellen a sorsot és mindent pontosan úgy tesz,
ahogyan nem kéne tennie. Nem ezt várták el tőle, ott és akkor némelyik
lépése előbb csak politikai öngyilkossággal ért fel. Később a hatások
megsokszorozódtak és a császári pár helyzete egyre csak romlott. Mexikó
akkor sziget lett Amerika nagy testében – hisz egyetlen ottani állam sem
ismerte el, az amerikai államok, köztük az USA követsége is inkább
Juareznél, az indián köztársasági elnöknél állomásozott.
Ostoba vagy célzatosan ármánykodó tanácsok nyomán sok népszerűtlen
intézkedést hozott Miksa. Ezek némelyike megfosztotta volna az ottani
férfiakat a fegyverviselés jogától - akinél fegyvert találtak, azt ott helyben
agyonlőhették a megszállók - ezzel aztán végképpen elfordította magától a
lakosságot. Spicliket ültettek be a nép közé, és aki le akart számolni egy
ellenségével, egyszerűen feljelentette a megszállóknál és az illetőt
elhurcolták, sőt általában kivégezték. Miksa kezéhez, ha áttételesen is, de
mind több vér tapadt.
Ezenközben fontos dolgok történtek. Igaz, közben vagy két éve telt el,
azóta „uralkodtak” Mexikóban Miksa és Sarolta. Ne feledjük, az ország egy
részét nem tudták megszállni. Saját mexikói királyi sereget kellett volna
felállítani, de erre folyton hiányzott a pénz. - Közben az egész képtelen akció
kiagyalója, III. Napóleon megunta, hogy az amerikai államok őt is
bojkottálják az eset miatt, és a Mexikóba küldött francia sereg is sokba került.
Mivel ottani tisztjei is haza akartak már menni, olyan jelentéseket küldtek
neki, amelyekből Párizs számára az derült ki: az akció „sínen” van, Miksa
helyzete megszilárdult, többé nem kell őt pátyolgatni a mexikói trónon, most
már maga végezze tovább a dolgát. Ezért a francia expedíciós sereget egy
napon visszavonták. A katonák hajóra szálltak és boldogan elhajóztak
Franciaország felé.
Miksa ott maradt szedett-vedett zsoldosaival, akik Európa minden
szögletéből álltak össze a nagy zsákmány reményében. Kicsit Cortez vagy
Pizarro háromszázötven évvel korábbi legénységéhez hasonlítottak,
mentalitásukat, céljaikat és gátlástalanságukat tekintve mindenképpen.
Miksa 27 hónapja volt Mexikó császára, amikor eltűntek védelmezői.
Pénzért folyton írogatott haza, de senki sem küldött. Az összes európai
uralkodóház, beleértve az ő és Sarolta rokonait is, nem tartotta már
olyannyira fontosnak a mexikói ötletet, mint kezdetben. Annyira
semmiképpen sem, hogy százezreket vagy milliókat áldozzon rá.
Mindez eleinte nem törte le a császári párt. Idealisták lévén tudományos
akadémiát, múzeumokat alapítottak - amelyek aztán vagy felépültek, vagy
sem. Rengeteg liberális reformtörvényt hoztak, de egyszerűen nem volt, aki
azokat megvalósíthatta volna, így csak szép ábrándok maradtak. Néha úgy
viselkedtek ők ketten, mintha a Holdról pottyantak volna le az emberek
közé. Fogalmuk sem volt arról, milyen reális szükségleteket kellene
kielégíteni és az ábrándoknak ott és akkor hol kell határt szabni. Miksa hiába
álmodott egy egészen másféle, ideális Mexikóról. A lakosság mögött akkor
már sok évtizede tartó polgárháború, nélkülözés, nyomor,
tömeggyilkosságok, éhezés volt - nem csoda, ha a legtöbben tudomást sem
vettek arról az idegen emberről, aki a távoli fővárosban ágált. Igazából nem is
tudták meg soha, ki volt ő és mit is szeretett volna elérni.
Mivel túl kevés, és egyre kevesebb pénzt kapott Franciaországtól, nem
tudta megvalósítani terveit, de arra sem volt képes, hogy kielégítse a helyi
előkelők kívánságait. Lassan szembekerült mindenkivel: a főpapokkal, az
alsópapsággal, a főurakkal, a nagybirtokosokkal és a kis létszámú hadsereg
vezetőivel. Az Európából hozott zsoldosok is elégedetlenkedtek, el-
elszökdöstek. Juarez közben tovább élte a maga életét az általa felszabadított
országrészekben, és élvezte az Egyesült Államok támogatását. Voltaképpen
csak arra várt, hogy az USA-ban véget érjen a polgárháború, amire aztán
1865-ben sor is került. Attól kezdve Amerika nagyobb figyelmet fordított a
határai melletti eseményekre.
Sarolta ekkor áthajózott Európába, hogy felrázza a hatalmasokat: küldjenek
anyagi és katonai segítséget a férjének! Iszonyú nagy idegfeszültségben járt
fővárosról fővárosra, de sehol sem ért el semmit. Az ügyet egykor kitaláló
franciák cinikusan a szemébe nevettek, apja sem segíthetett, a többi állam
elzárkózott. Végső segítséget már csak Rómában, a pápánál remélt kapni.
Ezekben a hónapokban azonban - tanúsítják ezt férjének írott levelei és
egyéb megnyilvánulásai, is - az asszony elméje fokozatosan elborult. Amikor
III. Napóleon végleg megtagadott tőle-tőlük minden segítséget, az asszony
országgal-világgal közölte, hogy a francia császár nem más, mint maga az…
ördög! Rómában már attól tartott - de egészen beteges módon - hogy III.
Napóleon őt meg akarja mérgezni. Ezért szállodai szobájába a piacon vásárolt
élő csirkéket hozatta, azokat egy madzaggal az ágy lábához kötötte és a
személyzetnek az ő szeme előtt kellett a szerencsétlen madarakat levágni,
kibelezni és megsütni - nehogy valamilyen idegen szakácsok és orgyilkosok
őt megmérgezzék! A pápa többször fogadta, de látva állapotát, ő is kezdett
tőle elhúzódni. Az utolsó kihallgatásra az asszony már hiányos öltözetben
ment be a Vatikánba, ahol hangos sikoltozással és kiáltásokkal szidta a francia
császárt. A pápa éppen szokásos délutáni csokoládéját iszogatta, amikor
Sarolta berontott hozzá és majdnem kiverte kezéből a csészét, azt kiabálta,
hogy III. Napóleon nyilván Őszentségét is meg akarja mérgezni. Utána, nem
mert kimenni az utcára, mert ott is bérgyilkosokat vélt látni. A szokásokkal
ellentétben aztán az idegen nő a Vatikán falai között tölthette az éjszakát.
Végül aztán szakorvosokat hívtak, akik megállapították rajta az elmebajt és
végül Belgiumba szállították. Kevesen tudják, hogy szinte hihetetlen sokáig
élt még - több mint ötven évet töltött elborult elmével, magatehetetlenül és
csak 1927-ben érte őt utol a halál!

Miután Miksa magára maradt, érezhette, hogy magánya politikai

értelemben is nagyon kiterjedt. Igaz, végső soron a franciák távozása után is
16 ezer embere maradt. Ez csak egy ál-létszám volt, hiszen nap, mint nap
szökdöstek tőle a mexikói katonák - hazamentek a falujukba - az európai
kalandorok pedig látva, hogy nem lesz semmi a nagy zsákmányból és még a
zsoldjukat is elmaradva, vagy éppen soha nem kapják meg, szintén
fellopakodtak az Európába induló hajókra. Vagy átszöktek az USA-ba és ott
amerikaiakká lettek.
A német, osztrák, magyar, belga, francia, szláv stb. katonáit csöppet sem
hatotta meg, hogy amikor nem volt mit enniük - akkor állítólag Miksa maga
is velük éhezett. Ők nem hősnek álltak, hanem zsoldoskatonának. De nem
biztosították számukra az ígért feltételeket, hát a legtöbben feloldozva
érezték magukat esküjük alól. A „császárnak” el kellett hagynia Mexikóvárost
is, a forradalmárok mindenfelől előrenyomultak. Látva az idegenek szorult
helyzetét, a nép is felemelte a fejét és mind gyakrabban lázadt „császára”
ellen.
Közeledett a vég. De Miksa még mindig nem fogta fel, hogyan is állnak a
dolgok. Állandóan azt várta, hogy Európából áramlani kezd a pénz, a lakosság
megérti: az ő liberális kezdeményezései a javát szolgálják, a forradalmárok
köztársasága összeomlik. De minderre hiába várt.
Eltelt még néhány hónap, amikor végre ő is kezdte belátni: összeomlóban
van elhibázott és soha ki nem teljesült uralma. Megmaradt pár ezer
emberével Queretaro városka mellett várakozott. Itt egy jól védhetőnek
tekintett magaslatra vonult vissza. Bizony az emberei ekkor már sokkal
gyorsabb ütemben fogytak és egyeseket nyilván a félelem is motivált.
Követeket küldött a forradalmárok vezéréhez, a köztársaság elnökéhez,
Juarezhez. Csak annyit kért tőle, hogy ő és kísérete szabadon elvonulhasson a
tengerpartra, ahol hajókra szállva visszamennek Európába. Ennek fejében
írásban is lemond a császári címről és minden jogigényről Mexikóval
kapcsolatban. Nem tudhatta, hogy árulás áldozata lett. Az egyik - addig
leghűségesebbnek hitt mexikói vezére - tárgyalt nevében Juarezzel. Csak azt
nem tudhatta a szerencsétlen Miksa, hogy a játék a szó legszorosabb
értelmében az ő bőrére megy. A tábornoka ugyanis nem a szabad
elvonulásról és a császár lemondásáról alkudozott Juarezzel, hanem arról: ő
mit kap, ha a köztársaságiak kezére adja Miksát?
Miután Juarez és a tábornok megegyeztek, az áruló már eleve a
köztársasági katonákkal tért vissza a táborba és azok a hajnali homály leple
alatt egyszerűen fogságba ejtették, letartóztatták Miksát és néhány emberét.
Ezzel véget is ért - volna - a kellemetlen mexikói kaland. Ha nem lett volna
hátra még egy, az eddigieknél sokkal kellemetlenebb esemény,
Egy közeli kolostor kriptájában őrizték egy hónapon keresztül, ez volt a
börtöncellája. A forradalmárok kezdetben nem nagyon tudták, mit kezdjenek
ezzel az idegen vörösszakállú úrral. A világ, amint megtudta, milyen csapdába
esett Miksa, közbelépett. Még az amerikaiak is arra szólították fel íz öreg
indián vezért, engedje szabadon foglyát. Érdekes, hogy az osztrák császárság
nagykövete csak igen mérsékelt hangon tiltakozott - mint aki voltaképpen
helyesli Maximilian Habsburg fogságát… Amikor az idegen követek pénzt
adtak össze, váltókat írtak alá Miksa kiszabadítása fejében, éppen az osztrák
követ vonakodott beszállni az ügyletbe. Elmondható tehát: Bécsnek
semmiképpen sem állt érdekében Miksát megmenteni. A „drága Max” csak
bűnhődjön a kalandjáért, az sem baj, ha soha többé nem jön vissza Európába!
Az egyik szökési tervet maga Miksa fújta le, pedig hívei már mindent
előkészítettek a menekülésre. De hogy a császárt ne ismerjék fel az őrök, le
kellett volna vágatnia közismert kétágú szakállát. Erre pedig nem volt
hajlandó - hát inkább nem szökött el…
Mellesleg Miksa nem hitte, hogy baja eshet. Még mindig hitte, hogy egy
európai uralkodóház tagját nem bánthatják ezek a forradalmárok. Akiknek
különben számos elvével egyetértett, hisz általában önmagát is afféle liberális
„forradalmárnak” vélte.
Mindez nem hatotta meg Juarezt és a mexikóiakat. Végül is eldöntötték,
hogy egy katonai törvényszék elé állítják Miksát és ott olvassák fejére bűneit.
Mivel a tárgyalásra a queretarói színházban került volna sor, és a nézők pedig
kizárólag Juarez katonái lettek volna - Miksa „lemondta részvételét”. Ugyanis
tiszteletben tartották azt a nézetét, hogy nem óhajt ilyen látványosság részese
lenni, és nem ment el a tárgyalásra. Ezzel persze eleve lemondott a hathatós
védekezés esélyéről is, de nem bánta.
Ahogyan azt mindenki várta, a katonai bíróság halálra ítélte. Maga Miksa is
belenyugodott már a megváltoztathatatlanba. Csak magyar inasa és
tanácsadója, valamint egy mexikói pap és háziorvosa volt mellette a
börtönben.
 A siralomházban tudatták vele az Európából érkezett hírt, hogy elesége
megőrült. Érdekes módon ez megnyugtatta a férfi - „így könnyebben halok
meg”, jegyezte meg közönyöse. Lehet, ő mindenki másnál korábban tudta
már, hogy felesége nem normális? Lehettek ennek jelei jóval korábban is,
amit „udvartartásuk” előtt eltitkoltak. Az sincs kizárva, hogy a Habsburgok
közismert szaporasága ellenére Miksa éppen ezért nem akart gyermeket
Saroltától?
Amikor már látszott, hogy csakugyan vége, nem kaphat kegyelmet,
szétosztotta megmaradt tárgyait, hajfürtjét és gyűrűjét elküldette anyjának,
Zsófiának. Viszont a bátyjának, Ferenc Józsefnek nem üzent egy szót sem…
és ennek is megvolt a maga üzenet-értéke.
Ne üljünk fel azoknak a romantikus filmeknek vagy regényeknek, amelyek
a kivégzés körülményeit szinte festőien és szerfölött könnyfakasztóan
ábrázolták. Nem igaz, hogy a kivégzés előtt és alatt Miksa kívánságára egy
mexikói népi zenekar az „Una paloma blanca” című - vagy ehhez hasonlóan
édeskés, más dalt - játszott volna és ennek végét szakította félbe a brutális
sortűz zaja.
A valóág - mint oly sokszor - most is sokkal szikárabb, földhöz
ragadottabb.
1867. június 19-én jöttek a kocsik Miksáért és két, végig hűsége mexikói
tábornokáért. Mindhármukat halálra ítélték, és ezért mindnyájan talpig
fekete ruhát viseltek. Ugyanoda vitték őket, arra a dombtetőre, ahol az
elfogásuk idején táboroztak. Egy téglafal elé terelték a három férfit, velük
szemben pedig felsorakozott a kivégzőosztag.
Juarez nem volt jelen. Ő már átvette az ország irányítását. Meg akarta
mutatni mindenkinek - elsősorban az európai hatalmaknak - hogy Amerika
egységes ez ügyben, és hogy Mexikó egy szabad, önálló köztársaság. Meg
akarta mutatni saját polgárainak is, hogy íme, így jár minden idegen, ki meg
akarja változtatni az ország államformáját. És hogy ez vonatkozik a
mexikóiakra is - hát ezért került Miksa mellé a két tábornok. Akik egyike
különben már egyszer köztársasági elnök is volt, mielőtt behódolt Miksa
előtt.
Így hát ideológiailag, valamint Mexikó jövője és függetlensége
szempontjából Juarez érdekei teljesen világosak, és így az ítélet is.
Miksa a kivégzés előtti percekben nagyon nyugodtan viselkedett. Maradék
pénzét szétosztotta a katonák között, akik azt el is fogadták tőle (majd
ráemelték fegyverüket…). Miksa. meglehetősen morbidnak tűnő módon - ez
azonban akkoriban a hősiesség kifejezése volt! - arra buzdította a katonákat,
hogy „aztán jól célozzanak ám, egyenest a szívébe!” Mindezt a jelenlévő
szolgáitól és egyéb emlékiratokból tudjuk. Hasonló célokat szolgáltak
következő mondatai is. Ezekben szintén szilárd hangon kifejtette abbeli
nézeteit és vágyait, hogy az ő vére lesz az utolsó, ami Mexikó földjén
kiontatik. Boldogulást kívánt az országnak és Mexikó népének. Amelytől
egyúttal rögtön búcsút is vet. Közölte: saját felfogása szerint ő csak jót akart, a
mexikóiak boldogulásáért tevékenykedett.
Végül majdhogynem ő vezényelte a tüzet is!
Legalábbis intett a kivégzőosztagot vezénylő tisztnek, mintegy jelezve,
hogy készen áll. Felszólította vele, vezényeljen tüzet, amit az haladéktalanul
meg is tett.
Miksa nem halt meg rögtön. Arcra esett véres mellel, de még mormolt
vagy hörgött valamit. A hadnagy ekkor közelről főbe lőtte - ez volt arrafelé a
szokás ilyen esetben.

A holttestet később aztán bebalzsamozva visszahozták Bécsbe. Ugyanazon

a hajón, amelyet három évvel korábban Ferenc József olyan nagylelkűen
bocsátott öccse rendelkezésére - csak menjen már, menjen abba a távoli,
idegen országba… Hát elment, és már csak holtan tért vissza.