NEMERE ISTVÁN

Rejtélyes elődök 2.

ELŐSZÓ helyett: kétségeimről

Az 1980-as évek elején írtam egy kalandos sorsú könyvet. Ennek lényeges,
igazi tartalma alig 84 oldalt tett ki; a többit csak azért voltunk kénytelenek
elhelyezni a két borító között, hogy az akkori cenzúrán a mű átmenjen, és az
olvasók megismerhessék forradalmian újnak számító gondolataimat.
Félreértés ne essék, a legtöbbjüket nem én találtam ki. A világban az efféle
eretnek gondolatok már jó ideje ismertek voltak, csak a magyar olvasókat
fosztották meg tőlük. Mint oly sok témában, úgy ebben sem volt teljes a
kínálat (és akkor még finoman fogalmaztam, hisz tulajdonképpen a
tudományos élet egyes akkori „kiválóságai" élen jártak a népszerű-
tudományos irodalom megcenzúrázásában, a szerintük nem odavaló eszmék
és események elhallgattatásában).
Kétségeimnek adtam hangot, hogy vajon csakugyan úgy zajlott-e le az
emberiség ködbe vesző őstörténete, ahogyan azt nekünk az iskolákban,
gimnáziumokban, egyetemeken stb. tanították? Vajon úgy, akkor és az
történt-e, ahogyan a tankönyvek megfogalmazták, és mint egy szentírást,
kinyilatkoztatásszerűen elénk tárták? Nem lehetséges, hogy logikai
bukfencek vannak az erről szóló elméletekben, nem történt-e egy és más
kicsit a hivatalostól eltérően? Nem magyaráznak-e bele jelentéktelen
dolgokba nagy eseményeket és folyamatokat, miközben éppen ellenkezőleg,
elhallgatnak valóban fontos dolgokat, amelyek egy, a hivatalossal szembeni
másik verziót látszanak bizonyítani?
Alább majd részletezem, mi nem tetszett az őskori elméletek terén. De
voltaképpen nem értettem egyet az ember fejlődésével sem; túl sok ott a
homályos hiány, amelyet csak hangzatos szólamokkal, ámde vajmi kevés
tudományos érvvel tudnak kitölteni.
Amikor pedig megtudtam, hogy a darwini elmélet egyáltalán nem olyan
általánosan elismert és elfogadott, ahogyan azt szintén tanították nekünk, sőt,
hogy neves tudósok egész szervezete tiltakozik ellene - megrendültem. Arra
is fény derült, hogy a darwinizmus ellen nagyon sok bizonyítéka van a
régészetnek, a paleontológiának és más tudományágakban tevékenykedő
anti-darwinistáknak - amelyeket azonban a hivatalos tudomány igyekszik
elhallgatni, sőt elhallgattatni!
Mindezek után évtizedek kutatómunkája során számos olyan tényre derült
fény, amely nem illeszthető bele az általánosan elfogadott elméletekbe.
Amelyek miatt egész történelmünk, különösen pedig a 10-20 ezer évvel
ezelőtti őstörténetünk a valóságban feltehetően egészen másképpen volt,
mint ahogyan hittük. Rejtélyes, korukba egyáltalán nem illő tárgyak kerültek
elő, olyan tényekről szereztünk tudomást az utóbbi években, amelyek miatt
ez az őstörténet voltaképpen „fejre állt”.
 Ha pedig mindehhez hozzászámítjuk a közkézen forgó, és némely esetben
igen hihető, sőt bizonyítható elméleteket is - amelyek szintén nem egyeznek
a hivatalossal -, bizony az ember óhatatlanul felteszi a kérdéseket: Ki téved?
Ki hazudik? Kit vezettek félre? Kik és milyen érdektől diktáltan próbálnak
bennünket becsapni?
A következő, ide illő, de veszélyes kérdést már csak halkan teszem fel: ha
bebizonyosodik, hogy nem a hivatalos tudománynak van igaza, vagyis hogy
az egész régmúltunk másképpen zajlott le, mint ahogyan azt tanítják és hiszik
- akkor mi lesz? Mennyiben változik meg mai világképünk visszamenőleg is,
és milyen hatalmas befolyással lesz ez a jövőnkre? Mert igenis befolyással
lesz.
Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy ha rejtélyes múltunkról és még
rejtélyesebb, okos elődeinkről írok, akik egyszer már kifejlesztettek egy
értelmes civilizációt - akkor valóban csak a múltunk lenne a tét. Olyan
szenzációs dolgokról lesz itt szó, amelyek alapjaiban változtathatják meg
szemléletünket nem csupán saját múltunkkal, de jelenünkkel szemben is.
Nem is szólva arról, hogy akkor tulajdonképpen a jövőnk is más irányba visz
el bennünket!
 Honnan származunk?

Legalább három elméletet ismerünk ezzel kapcsolatban, és egyik sem

egyeztethető össze a másik kettővel.
Azzal kezdem, amely időben a legrégibb és amelyet - bármilyen furcsán
hangzik is - Nobel-díjas kutatók is támogatnak és hirdetnek, holott a
hivatalosnak nevezett (én inkább merev szemléletűt vagy vaskalapost
mondanék), intézményes tudomány egyáltalán nem vesz komolyan.
A kozmikus eredet tulajdonképpen nagyon is magától értetődő és abszolút
logikus elmélet. Arról szól, hogy a többféle módon is végtelen
világegyetemben nyilvánvalóan volt, van és lesz élet a Földön kívül is. Ez az a
pont, amivel az intézményes tudomány is egyetért - csak azzal nem, ami
utána kezdődik.
Az elmélet már legalább százéves, még Swante Arrhenius svéd tudós
kezdeményezte. Szerinte nehéz lenne elképzelni, hogy az élet csak a Földön
tenyészik ki, sehol másutt. Márpedig ha térben másutt, időben pedig
korábban (és természetesen később is) kifejlődhetett, akkor valamilyen
módon ez az élet vándorolhat a kozmoszban, eljuthat - elegendő idő alatt -
gyakorlatilag bárhová. Fred Hoyle és szerzőtársa már 1981-ben kiadták az
„Evolution from Space" c. könyvüket, az is erről szól. Ők az irányított
pánspermia mellett tették le a garast, amiről szintén szó lesz alább. A Nobel-
díjas Francis Crick eleve úgy beszél erről, mintha a „csillagokból érkezett
spermáról" lenne szó, „amely megtermékenyítette a Földet”. Az elmélet
hirdetői szerint valamiféle pánspermia vándorol a világűrben, vagyis az élet
csíráit hordozzák amúgy halott égitestek, például az üstökösök, kisbolygók
stb., és amelyek meteorit formájában olykor leesnek a bolygók felszínére.
Feltételezhető, hogy az így vándorló szerves anyag nagyobb része rosszkor,
rossz helyre kerül, és nem lesz belőle szerves élet, nem lehet belőle értelmes
élet, és így természetesen majdani fejlett civilizáció sem. Ám az életet
hordozó anyag egy kisebb része megfelelő „termőtalajra”, kedvező
körülmények közé kerül, és akkor már csak pár milliárd év kell hozzá, hogy a
szóban forgó bolygó fizikai, biológiai stb. viszonyaihoz, körülményeihez
(gravitációs vonzás, fényviszonyok, hőmérséklet és sokáig lehetne folytatni a
fontos és alapvető feltételeket) alkalmazkodva valamilyen életet hozzon létre,
amely aztán elteljed azon az égitesten.
 Az elmélet hívei szerint az élet tehát egy meglehetősen általános jelenség a
mindenségben, és azon belül örökké terjed. Ne felejtsük el, hogy egy nagyon
kiterjedt dologról lehet szó. Hiszen a közfelfogással ellentétben (amely a
tudományos elmék és közvélemények egy részét is uralja) a kozmosz, az
univerzum nem csupán az a viszonylag „kicsiny” térség, amelyben a „mi"
ősrobbanásunkból keletkezett anyag száguld, tágul, repül tízegynéhány
milliárd éve. A kozmosz térben és időben végtelen, tehát annak számos,
elképzelhetetlenül távoli pontján is zajlottak, zajlanak és zajlani fognak
ugyanilyen ősrobbanások, ahol más anyag formálja meg az ottani
„világmindenséget” - a valóságban persze a végtelen mindenségnek azok is
csak aprócska darabjait jelentik, akárcsak ez a mi „mindenségünk”.
És mivel az univerzum időben is végtelen, tehát örökké volt és örökké lesz
is, már n-számú táguló vagy szűkülő, fejlődő vagy megsemmisülő „világ” volt,
van és lesz benne. Ha pedig ráadásul azt is elképzeljük (bár ehhez könyvünk
témájához nincs szükségünk), hogy ez az általunk látható, tapasztalható
fizikai térség sem csak olyan, amilyennek hisszük, hanem számtalan más
dimenzióra, vagyis más tulajdonságú térre oszlik, tehát az egész univerzum
megszorozható a még ismeretlen mennyiségű dimenziók számával, vagyis n-
szer több az univerzum, mint ahogyan most hisszük - akkor szinte belefájdul
a fejünk is!
De visszatérve az elmélet első változatához: ha tehát az élet
véletlenszerűen vándorol, és hol itt, hol ott „vet horgonyt", bizony elég lassan
terjedhet. Persze az eseményeket kozmikus szempontból nézve nincs „lassan”
vagy „gyorsan”, mint ahogy nincs „közel" vagy „távol” sem. Itt minden
viszonylagos és nagyobb léptékű, mint a bolygólakók időszámítása.
Az elmélet szerzői és vallói feltételezik, hogy az élet éppen olyan
természetes része a kozmosznak - tehát magának a nagybetűs Természetnek -
, mint a holt anyag, a kövek, a gázok, az atomok, a csillagokban zajló fúziós
folyamatok. Vagyis olyan szerves része a térnek, mint a fizikai
törvényszerűségek és folyamatok. A biológiai események, jelenségek és ezek
eredményei is hozzátartoznak a kozmoszhoz, egészen normálisan,
természetesen.
Az elmélet tehát rokonszenves, semmit nem magyaráz túl vagy
nyakatekerten; elfogadható. Egyáltalán nincs kizárva, hogy valóban így
működik az, amit mi világegyetemnek hívunk.
Ám ebből az elméletből kiágazik annak B-változata is, amit szintén többen
vallunk. Ez elismeri, hogy az élet természetes úton, értelmes lények
beavatkozása nélkül is vándorolhat és vándorol a kozmoszban. Fontosabbnak
tartja azonban - mi több, csak ezt tartja igazán fontosnak! -, hogy az élet
terjedését valakik irányítják. Innen ered a teória tudományos körökben is
használatos elnevezése, az irányított pánspermia elmélete.
Itt feltételezzük, hogy azok az értelmes civilizációk, amelyek a mi mostani
létezésünknél korábban fejlődtek ki, a fejlődésük egy bizonyos szakaszában
(semmiképpen sem annak elején…) megértik: az a szerepük, feladatuk a
kozmoszban, hogy terjesszék az értelmes életet. Mivel nehéz lenne magát az
értelmet terjeszteni ott, ahol még semmilyen élet nincs, ezért egészen
normális módon magát a puszta létezést, annak lehetőségét terjesztik.
Egyszerűbb nyelvezetre lefordítva: a műszakilag nagyon fejlett civilizáció
kicsiny űrhajók százait vagy akár ezreit, tízezreit küldheti ki a világűr
minden irányába azzal a vezérlésbe táplált programmal, hogy keressenek
életre alkalmas bolygókat. A vezérlőberendezés természetesen „tudja",
milyen kritériumoknak kell megfelelniük azoknak a bolygóknak, ahol már
érdemes esélyt adni az életnek. Egy-egy galaxisba, naprendszerbe jutva ezek
az automata szerkezetek felmérik az útjukba kerülő bolygók fizikai
viszonyait, és vagy közömbösen, reakció nélkül elsuhannak mellettük, vagy
kilőnek rájuk egy kicsiny tartályt. Ez belemerül az ottani „őslevesbe”,
ráhullik a bolygó szerves élet befogadására, továbbtenyésztésére, alkalmas
felületrészére, és attól kezdve az élet vagy elindul ott, vagy nem. Ha mégis
kihal, nem történik semmi - a végtelen világegyetemhez viszonyítva teljesen
jelentéktelen dolog, egy bolygóval több vagy kevesebb élet lesz-e.
Az értelmes civilizáció feltételezésünk szerint nem jár utána az ügyeknek,
ezt nem tartja feladatának. Magyarul: ha valahol az ő beavatkozásuk nyomán
kifejlődik a szerves, biológiai élet, majd az átfordul értelmes életbe, a bolygó
egyik lakója civilizációs lénnyé válik, és tudatosan műveli környezetét -
akkor sem mennek el arra a bolygóra évmilliárdok múlva, hogy jelezzék:
„lám, ti a mi »gyermekeink« vagytok, mi kezdeményeztük létezéseteket,
legyetek érte hálásak vagy csináljátok azt, amit parancsolunk.” Erről szó
sincs, nem is lehet.
Például azért sem, mert könnyen előfordulhat: mire az „elültetett" élet
civilizációvá változik, a közben eltelt három-négy (vagy több) milliárd, tehát
ezerszer millió év alatt már eltűnt az életadó civilizáció! Kicsi az esélye, hogy
valamilyen kozmikus katasztrófa érte, bár ez is megeshet. Még kisebb az
esélye, hogy kihalt - ilyesmi csak a rossz sci-fikben és a még kevésbé
megalapozott „tudományos” elméletekben szerepel, mint tényező. A nagyon
fejlett, már űrbe kiszóródott civilizációk nem semmisülhetnek meg - hacsak
nem az egész világukkal együtt (pl. annak összehúzódása, megsemmisülése
által). De ez sem biztos, hisz a) lehet, hogy a mi ősrobbanásunk sem történt
meg, és világunk nem úgy, nem azért tágul, amit egy ősrobbanás, egy
csodaszerű, pillanatok alatt bekövetkező keletkezés okozott volna, vagy b) a
nagyon fejlett civilizáció időközben felfedezi, hogyan juthat át egy másik
dimenzióba, és így elmenekül az esetleg megsemmisülő kozmoszdarabból,
amely addig egyetlen lehetséges élettere volt.
A hasonló elméleteket még sokáig folytathatnánk. A lényeg az, hogy az
irányított pánspermia-elmélet két dolgot állít teljes határozottsággal:

1. A Földön is így keletkezett az élet. Valakik valahonnan valamikor

idejuttatták azt a kékalgákat vagy bármilyen más, primitív
életkezdeményezéseket tartalmazó szondát, amelyből aztán minden földi élet
lett. Az elmélet mellett szól például az is, hogy az összes földi élőlénynek,
legyen az növény, állat vagy ember, azonos a genetikai kódja. Vagyis minden
élet egyetlen pontból indult el, egyazon forrásban keletkezett. Ebbe
nyilvánvalóan bele volt kódolva az EMBER majdani létrejötte és milyensége
is.
2. Vagyis akkor valamilyen részben olyanok vagyunk, mint ŐK. Ha a testi
felépítésünk nem is hasonlít túlságosan (hiszen külsőnket jórészt a földi
viszonyoknak köszönhetjük), azért valahol nem csupán lelki rokonok
vagyunk.

Ehhez a ponthoz tartozik ezért még az is, hogy ha eljön az ideje, nekünk is
ugyanezt kell majd tennünk! Ha elég fejlettek leszünk hozzá, majd mi is
elindítjuk az űrbe szondáink ezreit vagy akár millióit a kékalga-tartályokkal:
„Keressétek az élet helyeit, és ha találtok olyat, hát vessétek el az élet
magvait!”
Mindebből nyilvánvaló: akár az egyszerű pánspermia, akár az irányított
pánspermia elméletét fogadjuk el - a földi élet keletkezésének okát a
kozmoszban találjuk meg, nem pedig itt a bolygón.
Nézzük most a második elméletet a „honnan származunk?” - kérdéssel
kapcsolatban! Ez az unalomig ismert darwini tételsor, amelyet itt csak nagyon
röviden foglalunk össze:
A Földön élő fajok egyedi változatokat mutatnak. Egy-egy fajon belül
mindig több utód jön világra, mint amennyit a szülők felváltása kíván -
ennek ellenére a természetben egy-egy populáció nagysága nagyjából állandó
marad. Vagyis mivel az adott területre, táplálékra stb. több az áhítozó jelölt,
mint amennyi életben tarthatja magát, éles verseny folyik a túlélésért. Így
természetesen azok maradnak életben, amelyek a leginkább képesek ezekhez
a körülményekhez alkalmazkodni, vagyis ők a legjobbak, a legalkalmasabbak.
A többiek elpusztulnak, a „jobbak" viszont tovább élnek, és ők hoznak létre
utódokat - akiknél a fenti folyamat megismétlődik. És így tovább, millió éven
és millió nemzedéken keresztül tökéletesedik a faj.
Amikor aztán a természetes kiválasztódáson keresztül egyre célratörőbb,
jobb egyedek maradnak életben, akkor tökéletes az evolúció, a fejlődés.
Később persze, a genetika felfedezésével létrejött a darwinizmusnak egy
továbbfejlesztett változata, módosított elmélete, amit neodarwinizmusnak
hívnak.
A baj csak az - amint arra egy másik munkámban („Evolúció vagy
teremtés?”), rámutattam -, hogy a darwini elmélet ezer sebből vérzik, és
csípős nyelvű, ámde nagy tudású és tekintélyes ellenfelei szerint szinte semmi
bizonyítéka nincs - ami pedig akad, az elfér egy biliárdasztalon. Valóban, a
darwinistáknak nem sikerült bemutatniuk az egymásból évmilliók során
változva kifejlődő, egyre tökéletesebb állatokat ugyanazon fajon belül,
például a ló esetében sem, nem is szólva másról. Az ember fejlődéstörténete is
roppant hiányos, nemegyszer erőltetetten magyarázott, nem hiteles.
De térjünk vissza a keletkezéshez! Még az ötvenes években is azt tanították
nekünk (sőt később is), hogy az élet véletlenek összjátéka folytán jött létre
(Oparin-Haldane-elmélet). Vagyis volt egy ősleves, abban mindenféle
aminosavak keletkeztek, aztán több körülmény egyidejű, ámde senkitől sem
tervezett, tehát véletlenszerű bekövetkezése miatt (villámcsapás stb.) egyszer
csak létrejöttek azok az anyagok, amelyekből elindulhatott az élet a Földön.
Nem véletlen, hogy ez az elmélet - bármennyire is erőltették hivatalosan -
nem igazán volt meggyőző. Akadt kutató, aki szerint az élet ilyen
keletkezésmagyarázata gyermekes és köszönőviszonyban sincsen a
matematikai valószínűséggel. Egy jó példa erre a következő: ha egy
repülőgép-roncstelepen több tucat, apró darabokra, elemi alkotórészekre
szétszedett Boeing repülőgép hever, s jön egy nagy szélvihar, felkapja a
roncsokat és azokból, hipp-hopp, egyetlen másodperc alatt egy kész Boeing
utasszállítót rak össze - nos, ha ez lehetséges, akkor lehetséges az élet
valószínűtlen keletkezése is. Mert az esély éppen annyi mindkét esetben.
De beszéltek olyan „esélyről” is, hogy egy majom ül egy régimódi írógép
előtt, összevissza pötyögteti a billentyűket, és egyszer csak lám! Megírta
Shakespeare Rómeó is Júliáját! - hát körülbelül ennyi valószínűsége lehetett a
véletlen életkeletkezésnek.
 Ez a kettesszámú elmélet tehát nagyon sántít. Már az eleje is hihetetlen,
nem is szólva a továbbiakról. Ami aztán köztudottan úgy folytatódik, hogy
sok millió évvel korábban az egyik majomfajtánál kétfelé szakadt az evolúciós
lánc, és bár a közös ős kihalt, az egyik ágon a mai majmok fejlődtek ki és
léteznek, a másikon a sorozatos változások, jobbulások, evolúciós lépések
nyomán aztán végül is kialakult a mai ember.
Hogy ez az elmélet hol sántít, kiderül majd a továbbiakban. De most lássuk
a harmadik verziót, amely a fenti kettőnek egy sajátságos keveréke, ennek
ellenére önállóan is értékelhető, és egyik legismertebb, csöppet sem tudós
hirdetője Erich von Däniken.
Próbáljunk felülemelkedni azon, hogy ezzel nem kutató, nem általánosan
elismert személy állt elő. Sőt még arra se gondoljunk, hogy nem csupán ő
hangoztatta ezt, hanem népszerű írók és szabadon gondolkodók egész tábora.
A lényeg úgysem a szerző(k)ben rejlik.
Nos, az elmélet szerint a rendkívül gazdag földi biológiai élet még ma is és
évmilliók múlva is ugyanúgy zajlana - vagyis a növényeken kívül a bolygón
csak állatok lennének -, ha nem történik egy „beavatkozás”. Méghozzá nem is
olyan régen - talán mindössze pár százezer évvel ezelőtt, vagy egy alváltozat
szerint még később. Vagyis hozzánk már nagyon közeli időben. A Däniken-
változat szerint tehát az történt, hogy éldegéltek a Földön a majmok, amikor
egyszer csak idegen világból érkezett űrhajók szálltak le itt. Ennek utasai a
maguk rendkívül fejlett technikájával (elérték vagy meghaladták a mi
tudásszintünket) genetikailag beavatkoztak a földi élet fejlődésébe. A cél:
létre akarták hozni az itteni értelmes életet, és mivel a majmok között láttak
erre a célra alkalmas élőanyagot, hát néhány száz példányon mutációs
változtatást hajtottak végre. Magyarul: mivel a természet még évmilliókig
nem tett volna semmit (Däniken szerint ez egyben a darwinizmus bírálata is),
a fejlődést mesterségesen idézték elő. Minderre biológiai, genetikai
bizonyítékunk aligha van (viszont az ellenkezőjére éppenséggel akad, vagyis
a molekuláris biológia szerint ma már tudható, hogy hány millió évvel ezelőtt
vált el őseink útja). Däniken azt állítja, hogy az idegenek nem voltak
megelégedve az első próbálkozás eredményével, ezért azt a rosszul felhasznált
„élőanyagot” egyszerűen megsemmisítették. Mivelhogy globálisan kellett
elpusztítaniuk a kezdetleges és „elfuserált” emberek tíz- vagy százezreit, akik
időközben szétszóródtak a bolygó felszínén - hát mesterségesen idéztek elő
egy globális méretű katasztrófát (özönvíz), és így sikerült megszabadulniuk a
„rontott példányoktól”. Persze gondoskodtak arról, hogy fennmaradjanak
még érintetlen állatok is, ők lettek a következő kísérlet alanyai. Ezt követően
aztán ismét műtéteket végeztek, és a már tökéletes példányokból lettünk mi,
a mai civilizáció és kultúra hordozói.
Felmerülhet persze az a gondolat is, hogy miért volt erre szükség? És ha az
idegenek olyan nagy tudásúak voltak, hogyan ronthatták el a műveletet?
Däniken ugyan azt írja, az idegenek nem hibáztak, hanem szigorú intések
ellenére a földi, „javított” emberpéldányok keveredtek össze a régi, nem
javított nemzedékek képviselőivel, így indult ismét romlásnak az egyszer már
kijavított genetikai anyag. Akkor meg arra kell gondolnunk: a sokat tudó
idegenek erre nem gondoltak előre, nem gondoskodtak a probléma
kivédéséről, megoldásáról?
Azon mindenképpen érdemes elgondolkodni: a ma velünk együtt a Földön
élő majmok semmi jelét sem adják annak, hogy hamarosan elindulnának a
fejlődés útján. Hogy tovább fejlődnének. Ők most is pontosan ugyanott
tartanak, ahol pár tíz- vagy százmillió évvel ezelőtt tartottak, hasonlóan a
többi állathoz. Az intelligenciával „gyanúsított” delfinek fejlődésének sem
látjuk nyomát.
Akkor az ember miért száguld ilyen iszonyú gyorsan előre a tudás
megszerzésében, feldolgozásában? Mi történhetett az őseinkkel, hogy mi meg
ennyire különbözünk az állatvilágtól? Hogy ennyire másképpen élünk és
fejlődünk, mint bármilyen egyéb élőlény ezen a bolygón? Hiszen a
darwinisták szerint mi is ebből az élőanyagból származunk, valaha az
égvilágon semmi különbség nem volt köztünk és köztük!
Égbekiáltó a jelenlegi különbség, tehát logikus, hogy Däniken és társai
ennek okát kutatják. Ugyanakkor néha vérlázító az a közönyösség, amellyel a
hivatalos tudomány viseltetik az ember és a többi lény közötti különbség
iránt. Még a laikus is látja, hogy ez a különbség túl nagy ahhoz képest, hogy
állítólag pár százezer évvel ezelőtt még mi is éppen olyan állatok
(„majomemberek”) voltunk, mint a többiek akkor, és mint ők ma is.
Okvetlenül meg kelt említeni itt is (később is lesz róla szó), hogy az
elmélet hívei erősítéseket kapnak bizonyos ősi, az emberiség régi emlékeit
őrző nem vallási tárgyú, valamint vallási témájú kéziratokból is. Ezekben,
nagy vonalakban ugyanerről esik szó.
Däniken elmélete szerint tehát nem az evolúció emelt ki bennünket az
állatvilágból, hanem egy külső beavatkozás. Felmerül persze akkor az is, hogy
kik tették ezt? Miért tették? Csupáncsak egy genetikai jellegű kísérlet zajlott a
kozmoszban, vagy volt ennek valamilyen jövőbe mutató, komoly célja?
Vannak a dolognak távlatai - számunkra is?
 Mert az is elképzelhető, hogy igenis, a kozmikus életteremtés és
értelemteremtés egy másik változatával állunk szemben. Lehet, hogy azok,
akik az életet milliárd évekkel korábban elküldték a kozmoszba, ma is
léteznek, és el-eljárnak egykori szondáik nyomába? Tudják, hol „ültettek el
azok" életet, és felkeresik az adott helyeket? Talán nagyon türelmetlenek, és
így siettetik az értelem kialakulását?
Vagy ezek nem ugyanazok, hanem mások? Akik a feladatnak ezt a részét
„örökségbe” kapták, átvállalták, akikre azt kiosztották? Vagy semmi közük a
valamikori kozmoszbeli közös ősökhöz, hanem mások ők, akiket iszonyú
régen szintén megteremtettek, és most sorra járják a fejlődésben még hátrább
tartó élettereket, s igyekeznek ott egy kicsit „besegíteni” a fejlődésbe? Vagy
valami alapvetően, totálisan másról lehet szó?
Netán a beavatkozást az emberi fejlődésbe (már ha ilyesmi valóban
megtörtént) akkor egy, a kozmikus etika ellen cselekvő renitens tudóscsoport
végezte el, és arról a mai napig sem tud semmiféle, remélhetőleg létező
felsőbb hatalom a világűrben? Afféle féltudományos kalózakció eredménye
lenne az emberiség?
Mint látják, kérdésekben nincs hiány, és nyilván még mások is
sorolhatnának hasonlókat.
Visszatérve azonban alapvető kérdésünkhöz - honnan származunk? - több
választ is kaptunk, mint amennyire szükségünk volt. A fenti három persze
még nem is képviseli a teljes palettát.
Hiszen itt van még a teremtésmítosz is. Vagyis az, hogy egyszerűen volt
egy Isten (és ha volt, nyilván van is…), aki annyit jelentett ki, hogy
„Legyen!”, és lett mindaz, ami most bennünket körülvesz, ami az életünk
színtere, és mi magunk is. A földi vallások gyakorlatilag kivétel nélkül ezt
tanítják, és a bolygó lakosságának jelentős része (mindenképpen több mint a
fele) hiszi is ezt.
Más, szintén idevágó fejtegetés (túlzás lenne önálló elméletnek nevezni)
az, amelyik szerint az emberek a Földre… a Marsról kerültek.
A dolog sokkal komolyabb, mint hinnénk, legalábbis azon a szinten, hogy
számosan vallják ezt, és lázasan keresik a mellette szóló bizonyítékokat. Az
utóbbi évtizedben elég kinyitni az ufókkal foglalkozó folyóiratok bármelyikét
vagy számos, e témában írott művet, és gyakran találkozunk bennük a híres-
hírhedett Mars-arc fényképével, a „piramisokkal” valamint egyéb állítólagos
bizonyítékokkal. A Mars-arc különben megdöbbentő, és első pillantásra
rögtön azt látszik igazolni, hogy a „testvérbolygónkon” valóban értelmes
lényeknek kellett élniük valaha. Hisz lám, kifaragták egy földi ember
arcmását, méghozzá hatalmas méretben. A piramisoknak nevezett alakzatok
viszont lehetnek természetesek is.
Amikor könyvünket nyomdába adjuk, a Mars-kutatás ismét gőzerővel
folyik, és nyilván számos meglepetés várható. Azonban az ember marsi
eredetének hívei nem vártak további megerősítésekre; folyton két olyan
fotóra hivatkoznak, amely azt a bizonyos arcot ábrázolja. A műholdról
készített képek ugyanabban a napszakban, ugyanabból a szögből ábrázolják
az „Arcot”; bizony könnyen meglehet, ha majd egy másik marsi műhold vagy
arra elrepülő szonda más napszakban, más fényviszonyok közepette,
máshonnan beeső árnyékokkal fotózza le ugyanazt a tárgyat, az már
emlékeztetni sem fog egy földi „arcra”. Bármi is lesz a végeredmény, a
fanatikus hívek hibát követtek el. Meg kellett volna várniuk a többi
fényképet, a további felderítést, és csak akkor építeni fel elméleteket az
Arccal kapcsolatban. Szerintem túl korai volt arra alapozni, hogy az valóban
mesterséges készítmény. Amíg erre nincs bizonyítékunk, addig ez a
„bizonyíték” sem valódi.
Az más kérdés, hogy érthető az emberi türelmetlenség, különösen akkor,
ha további Mars-expedíciókra éveken át nincs kilátás, sőt egyes oda küldött
földi szondákkal különféle rejtélyes balesetek történnek. (Ami ismét csak
tápot ad akár a legvadabb, mostani értelmes marsi életről szóló fantaziálásnak
is. Ámbár, ki tudhatja?).
Nos, visszatérve az elméletre, az több valós dolgon alapul.
Az egyik az, hogy ha ma nincs is élet a vörös bolygón (eddig legalábbis
nem láttuk nyomait), régebben akkor is lehetett ott élet. A Mars geológiája
(logikusan: marsológiája) számos bizonyítékot ad arra nézve, hogy
évmilliókkal vagy milliárdokkal korábban a ma is ott található víz akkor nem
hó vagy pára formájában, hanem felszíni szabadvízként létezett a bolygón.
Ha pedig így volt, és mivel légkör ma is van, a Földnél felerészben kisebb,
tömegét tekintve pedig alig egytizednyi bolygón létezhetett élet. No persze,
nem kellett okvetlenül léteznie, de nem zárható ki.
Nos, az elmélet hívei azt állítják: az ember nevű élőlény nem is a Földön
fejlődött ki, hanem a Marson, aztán ott egy természeti katasztrófa
elviselhetetlenné tette az életet, és akkor a fejlett technikával rendelkező
marslakók átköltöztek a Földre, ottani hazájuk pedig elpusztult.
Az elméletet később finomítók szerint viszont nem így zajlott le a dolog.
Hiszen, ha a fejlett technikával érkező marslakók letelepedtek a Földön,
akkor hová tűnt a technikájuk? Kicsi az esélye, hogy ők önszántukból
elvetették volna egész addigi technológiájukat, tudásszintjüket, és önként
ismét a nulláról, vagyis az ősemberi létről kezdték volna a fejlődést.
Ezért a helyesbített elmélet hívei azt állítják: nem, a marsbeli emberek
egyáltalán nem értek el magas szintet. Ebből következően az áttelepülést nem
is ők maguk, hanem jó szándékú idegenek kezdeményezték és végezték el.
Tehát voltaképpen áttelepítés történt.
Innen már csak egy lépés kell a remek fantasztikus regények vagy filmek
irányába, hisz elképzelhető, hogy az áttelepített ősemberi társadalomban
voltak fejlettebbek, akiket külön hoztak át, és itt is külön helyet kaptak -
belőlük lett később a tudásában előbbre tartó Atlantisz?
Az elmélet különben tovább is bontható. Nincs okunk nem feltételezni,
hogy a marsi emberiségtől függetlenül itt is éltek emberek. Akik ilyen
akadálytalanul száguldozhattak az űrben, mint azok a rejtélyes idegenek,
azok éppenséggel párhuzamosan is építgethették mindkét értelmes
civilizációt, a marsit és a földit, lehettek mindkettőnek mentorai, segítői,
netán kezdeményezői, életre hozói is!
 A teremtésmítosz és ellenzői

Az, hogy egy mindenható egyszerűen megteremtette a világmindenséget,

voltaképpen már régi történet. Mint említettem néhány oldallal előbb, ezt
ma Földünkön a vallásosak tömege szentül hiszi. Ezen felül érdekes módon
történtek próbálkozások arra is, hogy ezt tudományosan is alátámasszák.
Mivel a világ tudósainak tekintélyes része (a huszadik században is!), vallásos
ember volt, hát nem csoda, ha valamilyen módon próbálták összeegyeztetni a
két gyökeresen eltérő elméletet. Tulajdonképpen nevetségesnek tetszik az a
törekvés, amellyel eddig legalább százezer tudós próbálta boncolgatni, mi is
történt, hogyan is történt a világ kezdetekor, az ősrobbanás alkalmával stb. -
miközben ugyanezek az emberek pénteken, szombaton vagy vasárnap
(vallásuktól függően) szentélyekben imádkoztak a Teremtőhöz, aki mindezt
létrehozta.
A ma általánosan elfogadott szemlélet voltaképpen kielégíti a vallásosakat
és a tudomány híveit is: Isten megteremtette a világot, de attól a pillanattól
kezdve aztán minden úgy zajlott le, ahogyan azt a modern tudományok
feltárták. Ezen túlmenően történtek még „pontosítások” is: számos tudós
vallotta-vallja, hogy a világ kezdete voltaképpen nem tér el egymástól a két
szemléletben, éppen ellenkezőleg, azok egyszerűen azonosak. Vagyis a
„Legyen!”- aktus azonos az ősrobbanással és minden világunk, terünk, időnk
stb. kezdetével.
Persze ez a nagy közös akarat és annak görcsös bizonyítása könnyedén
cáfolható (nem csupán ateista kiindulópontból, amely úgyis inkább érzelmi,
mint valós alap lehet). Ma már tudjuk, hogy az végtelen. Céloztam már arra,
hogy ami a végtelen méretű térség egyik kicsiny pontján történt - egy
ősrobbanás nem elégséges arra, hogy egy igazi világ keletkezéséről
beszéljünk. Persze ez nem zárja ki azt, hogy egyazon mindenható lény a
világegyetem más pontjaiban is kezdeményezhet ősrobbanásokat, hihetetlen
méretű világokat indíthat el a fejlődés felé, vagy pusztíthat is.
De ha lenne Isten, akkor mi értelme volna a világnak? Ha lenne egy
központi akarat, amely úgyis mindent előre lát, kezdeményez, megtesz és
mindenről dönt - mi értelme volna, hogy ezekben a világokban kifejlődik az
értelmes lények csoportja, és az bármit is tesz létezése során? Isten nem lehet
olyan gonosz, hogy elpusztítsa Mozart személyét!
 Mert hiszen ha tőle függ, hogy világunk befutva pályáját a kozmoszban
megsemmisül, és majd később esetleg egy másik ősrobbanásban újjászületik -,
akkor Mozart csak ennek az anyagtágulásnak az időszakában fért el. Itt
született, alkotott, zenéjét hallgatják majd az emberek akkor is, amikor a
civilizáció kiteljesedik előbb a Naprendszerre, aztán a galaxisunkra, majd a
többi galaxisra is. De ha ez a világ egy Isten akaratából megszűnik létezni,
fizikailag megsemmisül, velünk, emberekkel együtt - akkor megszűnik
létezni Mozart zenéje is. Hisz az csak ismerőiben, hallgatóiban és azok
technikájában élhet(ne) tovább. Vagyis Mozart (és minden más zseni ember)
hiába élt és alkotott. Ha tehát egy Isten uralja a mindenséget, akkor az
percenként el is pusztít valahol egy-egy Mozartot, nemcsak létrehozza őket!
A Mozart-zenének, vagyis Mozartnak örökké kell majd léteznie, velünk
együtt!
De hagyjuk ezt a fejtegetést, térjünk vissza eredeti kiindulópontunkhoz!
Az egyik oldal azt állítja, hogy a Földön minden kifejlődhetett és ki is
fejlődött bármiféle felsőbb beavatkozás (Isten vagy kozmikus idegenek)
nélkül. A másik, vallásos oldal meg amellett teszi le a garast, hogy bizony
nem fejlődött itt semmi: ugyanis a teremtéspártiak szerint mindössze
ezeréves (max. tízezer éves) az egész emberi fejődés, és a Föld sem régebbi
ennél!
Ha a tudósok az akár csak a geológiában tapasztalható több százmilliós
vagy milliárdos időszakaszok bizonyítékait tárják elő, ők meg előkapnak
olyan geológiai furcsaságokat, amelyek nevetségessé teszik ezeket a hivatalos
és szerfelett tudományos számításokat. Bizony szép számban akadnak a
Földön olyan pontok, ahol bizonyítottan a régebbi geológiai rétegek vannak
felül és az újak alul. Ha pedig az emberi evolúcióról esik szó,
felhánytorgatják, hogy a hivatalos darwinista tudomány állításával szemben
szinte semmilyen bizonyíték nincs az ember (és az állatok) fokozatos
fejlődésére. Az utolsó százezer év leleteit sem ismerik el, hisz szerintük a
Földet nem is olyan régen a teremtés aktusa hozta létre.
A teremtéspártiak olykor elgondolkoztató kérdéseket tudnak feltenni.
Ezek közül az egyik legjobb a következő. A tudomány állítja, hogy az űrből a
Földre mindennap komoly mennyiségű kozmikus anyag hull a bolygó
tömegvonzása következtében. Ez az anyag a porszemektől a meteoritokig
terjed, és huszonnégy óránként állítólag több tonna érkezik belőle hívatlanul.
Ennek egy része elég a légköri súrlódás folytán, más része az óceánokba
süllyed, egy tekintélyes része viszont a szárazföldekre hull. Nos, a
teremtéspártiak azt mondják: ha ez igaz lenne, akkor a bolygónk felszínének
megszilárdulásától eltelt minimum 3 milliárd (3 ezerszer millió) év alatt
vaskos meteorréteg rakódott volna a szárazföldekre! Legalább 45 méter
magas, meteorporból álló rétegnek kellene itt lennie!
Márpedig ha így lenne, semmiféle mezőgazdaság, és így az élet sem létezne
a Földön! Hová tűnt hát milliárd évek alatt a meteorpor? Ráadásul, érvelnek a
teremtéspártiak, a meteorpor nikkelben gazdag, de a Földön igen kevés a
nikkel. Így tehát egyértelmű, mondják, hogy a Föld mindössze pár ezer éve
létezik!
Bármilyen meglepőnek tűnik, mellettük szól még két emberi szerv
minősége is. Az agyról és a szemről van szó. Mindkettő olyan bonyolult
funkciókra képes, amelyek kialakulásához nem elég az a pár millió év, amit
emlegetnek. Hihetetlen, vélik, hogy az ősidőkben rendelkezésre álló
anyagokból olyan bonyolult és sokoldalú szerv jöhessen létre, mint a szem.
A másik az emberi agy, erről már esett szó. Az ősemberekről szóló
fejezetben pedig részletesen taglaljuk a dolgot. Minden földi élőlénynek csak
olyan agya van, amely az ő életviszonyai között szükséges, mondhatni az
életvitelére alkalmas csupán, nem többre. Az emberi agy viszont sokkal
bonyolultabb, fejlődésének minden szakaszában sokkal többre volt képes - és
reméljük, így lesz a jövőben is -, mint amennyire az ember nevű élőlénynek
normális, állati vagy félmajom-félemberi életviteléhez szüksége volt. Vagyis
valaki előre ismerte egész fejlődésünket, és gondoskodott arról, hogy
bonyolult, szerteágazó műveletekre képes agyunk legyen már akkor is,
amikor arra semmi szükségünk nem volt. Hisz egyike voltunk a Föld nagy
állatainak.
A valakik mögött persze csak a teremtéspártiak vélnek egy mindenhatót, a
pánsperma-elmélet hívei inkább egy ősi, kozmikus civilizáció értelmes
egyedeit sejtik ott.
A lényeg persze nem ez, a mostani szempontunkból, és könyvünk témája
miatt az ősemberi lét érdekel bennünket, így aztán arra is figyelnünk kell,
amit fentebb írtunk az özönvízzel kapcsolatban.
Ugyanis ha valami köze van az igazsághoz annak, hogyan alakultak ki az
emberek, és volt-e ebbe bármiféleidegen beavatkozás - akkor feltehetően
lennie kellett özönvíznek is. Aminek a megtörténte persze nem okvetlenül
bizonyítja azt, hogy itt idegenek tevékenykedtek, genetikusan beavatkoztak
fajunk fejlődésébe, és a katasztrófa éppen a sikerületlen első sorozatú egyedek
elpusztítását célozta. Még azt sem tudhatjuk, hogy valóban mesterségesen
idézték-e elő?
 Az emberi történelem folyamán katasztrófák mindig voltak, és
nyilvánvalóan azt megelőzően is. Ismeretes, hogy 65 millió évvel ezelőtt a
dinoszauruszok kihalását is egy globális katasztrófa okozhatta, amiről
könyvünkben lesz még szó.
Kisebb katasztrófáknak, szerencsétlenségeknek pedig szinte naponta ki
voltak téve őseink. Képzelhetjük, egy váratlan árvíz vagy földrengés, netán
vulkánkitörés milyen csapdahelyzetekbe sodorta őket, és mekkora pánikot
keltett közöttük!
Időugrást végzünk, mert most otthagyjuk az ősembereket, és elmegyünk
egy kicsit későbbi korszakba, bár az emberek nagyobb része akkor is ősember
volt még. Visszatérünk még az ősemberek szellemi fejlettségére és
fejlődésére, de most nézzük csak meg az özönvíz kérdését!
Tévedés lenne azt hinni, hogy annyi legenda után végre a tudomány is
elfogadta az özönvíz tényét. Akadnak, akik igen, és akadnak, akik nem.
Messze van már ugyan a diluviális elmélet képviselőinek és ellenzőinek
emlékezetes harca a geológiában, amely száz évvel ezelőtt nagy port vert fel.
Akkoriban sok tudós meggyőződéssel állította, hogy rengeteg globális áradás
pusztította a Földet, és azok között csak a sorban az utolsó volt az a bizonyos,
„bibliai” özönvíz.
Hogy valaminek lennie kellett, azt a mondák bizonyítják. Szinte alig van
olyan nép, amelynek mondáiban (feltéve hogy az a népcsoport valamilyen ősi
formában már akkor is létezett) ne találnánk utalásokat a nagy természeti
csapásra. Körülbelül 12 000 évvel ezelőtt - mesélik az észak-amerikai hopi és
egyéb indiánok, de szó van róla a maják krónikáiban, a dél-amerikai és ázsiai
népek mitológiájában is - hatalmas áradás öntötte el a Földet. Az özönvizet
számos forrás szerint egy „tűzeső” előzte meg. Ennek oka feltehetően a
vulkánok tömeges „életre kelése” vagy működése volt. Tehát olyan vulkánok
is működésbe jöhettek, amelyek addig „aludtak", esetleg évszázadok vagy
évezredek óta.
A két jelzés egybecsengően mutatja, miről lehetett szó. Ha valóban
idegenek okozták az özönvizet - károsra sikerült genetikai nyomaik
eltüntetése céljából akkor eléggé nagyhatalmúak lehettek, és olyan technika
állt a rendelkezésükre, amilyet mi még ma sem ismerünk. Hiszen egy
kisbolygót kellett szándékosan ütköztetni a Földdel azért, hogy egy globális
méretű katasztrófát idézzenek elő! Hogy ezt valóban valamiféle idegenek
szervezték és vitték volna véghez, több okból sem igazán hihető.
Az egyik egy általános genetikai ok: kicsi az esély, hogy erre csak Kr. e. 12
ezer évvel került volna sor! Ha annak előtte oly sokáig kísérletezgettek itt
őseinkkel, akkor a hibákra is nyilván rájöttek már korábban. Tehát a totális
megsemmisítéssel sem kellett volna várniuk addig - és itt a második érvem,
amikor már létezett egy fejlettebb civilizáció, maga Atlantisz!
Persze nem zárható ki, hogy Atlantisz az ő művük volt, és tettek is azért
valamit, hogy ne pusztuljon el végleg.
Ám a legfontosabb ellenérvem az, hogy az idegenek - amennyiben valóban
itt voltak és azt tették, amit ezen elmélet hívei feltételeznek - talán álltak
olyan magas erkölcsi szinten, hogy ne játsszanak így egy-egy bolygó teljes
élővilágával? Mint arról az előző kérdőjel is árulkodik, azért magam sem
vagyok ebben olyan biztos, inkább ezt szeretném remélni csupán.
Ámde aligha tagadható, hogy ha az azt megelőző katasztrófákról nem is
tudunk, ez az „utolsó” valóban megtörtént. A vulkánok a vízáradás előtt azért
törtek ki, mert a Földhöz közeledő másik égitest gravitációs anomáliákat,
tömegvonzási zavarokat okozott a földkéregben. Az ütközést követően pedig
hatalmas árhullámok keltek életre az óceánokban. Hogy ezek milyen hatást
tudnak kiváltani, azt - tudományos előrejelzések alapján ugyan - egy
regényben írtam meg a nyolcvanas években („Játszma tízmilliárdért”). A
hatás valóban szörnyűséges lenne még ma is, sőt egy jövőbeni földi
civilizációt is elpusztíthatna.
A több kilométer magas árhullámok akár több ízben is megkerülték a
földgolyót; a nagyon magas hegycsúcsok és fennsíkok kivételével mindenhol
letarolták, elpusztították a civilizált életet, sőt az azt életben tartó
körülményeket is! Ne feledjük, sós tengervíz volt, amely az árhullámok után
ott maradt a völgyekben, a mélyebben fekvő területeken, és kiirtotta a
növényzetet (az állatvilág már az árhullámok alatt megsemmisült).
Feltehetően így jártak az emberek is majdnem mindenütt.
Hogy ilyesmi történt, azt nem csupán a Biblia bizonyítja, ahol is - mint
tudjuk - Noé az Úr, figyelmeztető szavára még idejében bárkát épített. Ott
ugyan nem árhullámról írnak, hanem sokáig tartó, makacs esőzés okozza az
özönvizet. A Biblia szerint az ősi „árvízi hajós”, Noé a bárkába zsúfolt,
átmentendő emberekkel és állatokkal a mai Törökország területén található
Ararát hegyén kötött ki (tengerszint feletti magassága jelenleg 5156 méter).
De más források is ugyanezt regélik, csupán az „árvízi hajós” neve és a
kikötés helye változik meg. Az indiai mitológia törvényhozója, Manu az
özönvíz elől a Himalájába menekült. A kolumbiai (tehát dél-amerikai)
indiánok ősapja, Bochicha a kolumbiai Andokban talált csak száraz helyet,
ahol túlélhette a csapást. Ugyanezt tette a csibcsa indiánok őse is. Noé
mexikói megfelelője, Coxcox a Sierra Madre hegyén lelt menekvést. Az
észak-amerikai síkon élő indiánok legtöbbje azt állítja, őseik az árvíz elől a
Sziklás-hegységbe menekültek, az afrikai legendák szerint náluk az etiópiai
hegyek adtak lehetőséget a túlélésre.
Akadnak erősen túlzó szerzők is. Robert Charroux egy, a hetvenes években
kiadott könyvében („Meister der Welt”, 1972) úgy véli, a jelzett korszakban,
tehát körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt a Földön nem is éltek mások, csak
atlantisziak! Közülük menekült meg egy kis rész, és belőlük lett a mai
emberiség.
Mindenesetre egyesek elfogadni látszanak azt a tényt, hogy ekkor vesztek
oda a mamutok és nagyon sok egyéb élőlény is. Ne feledjük, hogy a csapás
nem ért véget az árhullámmal - és ez is remekül követhető a legendákban.
Márpedig honnan tudhatták volna azok az egyszerű emberek, milyen kísérő
körülményekkel jár egy kozmikus ütközés a Föld esetében - ha azt nem élték
át? Nem rendelkeztek semmiféle elméleti képzéssel, hogy kiszámíthassák, mi
mindennek kell ilyenkor történnie. Fogalmuk sem lehetett arról, hogy egy
Föld méretű bolygó hogyan reagál a csapásra, milyen „tünetek” jelentkeznek
majd és milyen sorrendben. Mégis nagyon pontosan mondják el annak az
eseménynek a következményeit, ami csak és kizárólag ilyen és nem másféle
csapás esetén várható.
Az egyik „járulékos” következmény: a csapás miatt itt-ott megreped a
földkéreg. Ha az ütközés másik „résztvevője” egy mindössze 15 kilométer
átmérőjű égitest volt (és Ilyen nagyon sok repdes ma is a Nap vonzáskörében,
vagyis a Naprendszerünkben, kozmikus értelemben bizony eléggé közel),
akkor ez a fentebb már említett és alább még sorolandó egyéb katasztrófákat
okozta:
Az árhullámok nyomában megszűnt a biológiai élet, Illetve csak nagyon
kevés élőlény maradt életben. Ezek tekintélyes része is elpusztult a következő
napokban és hetekben, mivel nem talált magának elegendő táplálékot (sem
növényi, sem állati táplálékot). Azon felül akkora porfelhők keletkeztek,
amelyek száz és száz négyzetkilométeres területeket fedtek el, de ezekbe
belevegyültek a vulkáni füstök és gázok is. A bolygó forgása következtében
ezek hamarosan eloszlottak a légkörben, egyenletesen és szinte
maradéktalanul árnyékolva el a felszínt a napfénytől. Ez az állapot akár
évekig is eltartott; így lenne ez most is egy nukleáris háború után. Az
atomháború eszközeivel megvívott globálisan pusztító csapásokat követné a
„nukleáris télnek” nevezett jelenség, amely éppen a fent említett módon
pusztítaná a maradék életet. Furcsa belegondolni, de ilyen „nukleáris háború”
már többször is lezajlott a Földön. Akkor is, amikor emberek még nem éltek
és legalább egyszer akkor is, amikor már éltek, s ezt az özönvíz is
súlyosbította.
Ezen túlmenően történne még valami. A Föld ugyanis úgy működik, mint
egy áramtermelő dinamó. A külső, szilárd rétege gyorsabban forog, mint a
folyékony közepe. Az állandó, gigantikus méretű súrlódás kelti ezt az
„áramot”, amely mágneses hatás formájában tör elő a földből, és kialakít a
Föld körül egy többrétegű mágneses védőburkot. Mint nemrég kiderült, ez a
mágneses övezet védi a Föld felszínén élő biológiai lényeket a kozmosz káros,
sőt gyilkos sugárzásától. A földtani jelenségek tanulmányozásából tudjuk,
hogy az elmúlt pár százmillió évben aránylag gyakran előfordult, hogy ez a
védőburok rövidebb-hosszabb időre eltűnt. Nincs kizárva, hogy ugyanilyen
ütközéses jellegű katasztrófák nyomán történt ez, de akkoriban még nem
éltek emberek a Földön. Bizonyos jelek arra mutatnak, az életnek a Földön
már néhányszor újra és újra „neki kellett szaladnia”, hogy ne pusztuljon ki a
biológiai élet ezen a bolygón. Mióta viszont emberek is élnek itt, azóta csak
egyszer esett meg a dolog, legalábbis mai tudásunk szerint. És ez éppen az
özönvízzel együtt járó „mellékes” csapás volt. Nem tudjuk persze, hány hétig,
hónapig vagy évig tartott; mindenesetre nyilván ez is segített megritkítani az
életet a bolygón.
Az elektromos „kihagyás” egy idő után helyreáll, hiszen a Föld belsejében a
súrlódás ismét termeli az áramot. Ám ilyenkor megcserélődnek a Föld
mágneses sarkai. Az özönvíz előtti időszakban például az iránytű - ha volt
valakinek - nem északra, hanem a Déli-sark irányába, egy déli mágneses
pólus felé mutatott. És ha ma történne egy ehhez fogható ütközés, egy
mágnestelen időszak után feltehetően a mi iránytűink is délre mutatnának
több ezer vagy esetleg millió éven keresztül.
Mindezt csak azért említettük itt, hogy lássuk: a csapás komoly lehetett. De
még inkább azért, hogy lássuk: bíznunk kell az úgynevezett „legendákban”,
mondákban, ősi időkből ilyen vagy olyan módon átmentett hírekben,
leírásokban. Sajnos ez ma csöppet sem általános és még kevésbé elfogadott. A
kutatók sem indulnak el ezeken a nyomokon, pedig ha komolyan vesszük a
régi időkből kapott jelzéseket, nagyon sokat megtudhatunk fizikai és emberi
világunk kezdeteiről.
Mint említettem, akadnak azért, akik reálisnak fogják fel az egykori
katasztrófát, és ilyen szempontból nézik a korabeli történéseket. Hiszen
éppen ezt állítják a közelkeleti: sumer, kaldeus és más mitológiák is.
Aki bármilyen fordításban hozzájut egy rendkívül érdekes perui
kiadványhoz, már sejti, nem mindennapi műről van szó. A kecsua nyelvű
eredeti címet - „Runa yndio niscap Machoncuna naripa…” - az első, spanyol
nyelvű kiadásnál „Istenek és emberek Huarochiriből”-re változtatták.
Eredetileg része volt az ún. Avila-kódexnek is. A lényeg persze a tartalma. A
szöveg a Kolumbusz előtti dél-amerikai indiánok mondavilágából ragad ki
egy-egy jellemző részletet, és bőven közli azt. A harmadik fejezet a „nagyon
régi emberek” történeteit tartalmazza. Itt a „világ öngyilkosságáról” esik szó,
valamint arról, hogy a közelgő katasztrófát egy láma jelezte, „aki” váratlanul
emberi hangon szólalt meg, és azt mondta a gazdájának: „Öt nap múlva kiönt
a tenger, és vége lesz a világnak”. A gazdája azt kérdezte, hogyan
menekülhetnének meg. A válasz: „Menjünk a Villcacoto csúcsára, ott
megmenekülünk. Hozz magaddal öt napra való élelmet!” És lám, a láma
igazat mondott. A történet szerint a Villcacoto csúcsán rengeteg, hasonlóan
értesült állat és ember volt már. Összezsúfolva ültek ott, mert a tenger
valóban kiöntött, a hegycsúcs pedig, mint egy sziget állt ki a hirtelen jött
vízből.
Az indián szövegben megtaláljuk Atlantisz pusztulásának nyomát is, ami
persze ugyanerről a katasztrófáról szól. Az „Amikor a nap meghalt” című
eredeti szövegben persze nem az égen ragyogó Napról, hanem az éjszaka
ellentétéről, a nappalról esik szó. Persze a napvilággal együtt az igazi Nap is
odalett. A szöveg szerint: „Hallottam, hogy nagyon-nagyon régen meghalt a
nap. A halálától kezdve mindig csak éjszaka volt. A kövek egymásnak
ütköztek. Később a magvak kezdték enni az embereket, a hím lámák meg úgy
hajtották az embereket, mintha azok lennének a teherhordó állatok… a nap
öt napra halt meg, aztán feltámadt.”
A Villcacoto csúcsán szorongó emberek és állatok sorsáról írva egy
rejtélyes vagy éppenséggel árulkodó mondat is található: „A víz felemelkedve
elérte egy róka farkát, amely attól azonnal megfeketedett”. Ami mai
olvasatban azt jelentheti, hogy a víz fertőzött volt.
A másik árulkodó mondat: „A kövek egymásnak ütköztek.” Ez jelentheti
azt is, hogy a talaj rengett vulkanikus tevékenység vagy földrengés
következtében. De jelentheti Azt is, hogy valamiféle ezeknél sokkal nagyobb
„kövek”, értsd: maga a Föld és egy másik kozmoszbeli „kő”, egy Idegen égitest
ütközött össze.
Nincs értelme előrángatni egyre újabb és újabb bizonyítékait annak, hogy
az emberi emlékezet nagyon mélyre nyúlt vissza, itt tízezernél több év sem
volt akadály. Később, amikor arról lesz szó e könyvben, hogy az emberek
valaha igencsak fejlett technikát, eszközöket, gépeket stb. használtak, ismét
kiderül majd, hogy ennek a döbbenetes ténynek is maradtak fenn emlékei
szóban és írásban.
 Ősember szupersztár?

A gondok az ember megjelenésével egy időben kezdődnek - manapság a mi

számunkra!
Ugyanis azzal ki tudunk békülni, hogy nem lehet így utólag meghúzni a
határt az állat és az ember között. Vagyis ma már nehéz megmondani,
mikortól nevezhető embernek az a két lábra állt lény, amely annak idején
még igencsak állati módon viselkedett? (Mint olykor bizony ma is…) De nem
ez a legfőbb baj. A tudósok megegyeznek abban, hogy körülbelül százezer
évvel ezelőtt már olyan ember formájú lények szaladgáltak a földgolyó
különféle kontinenseinek felszínén, amelyek embernek látszottak, s mai
szemlélettel is már-már annak nevezhetők voltak.
Kétszázezer évvel ezelőtt egy, később Neander-völgyinek nevezett
emberfaj egyedei népesítették be a bolygót. Ezt persze nem lehet szó szerint
venni; a népesség létszáma mindössze pár tízezer lehetett, körülbelül százezer
évvel ezelőtt mindösszesen sem lehettek többen százötven-kétszázezernél az
öt földrészen együttvéve. Ezek az emberek pár tízfős csoportokban,
hordákban éltek, és idejük java részét vadászattal, élelemkereséssel töltötték.
Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy amikor nem aludtak, folyamatosan
mozgásban voltak, másképpen nem tudták megszerezni az aznapra szükséges
táplálékot. Később ismerték meg a tüzet, kezdtek beszélni egymás között, de
ez nem változtatott a fenti intenzív életmódon. Mivel semmi sem volt biztos
az életükben, mindenért nap, mint nap, újra és újra meg kellett küzdeniük.
Az élelemért, a vízért, a megmenekülésért. Tömérdek veszély fenyegette
őket. Minden tíz csecsemőből nyolc-kilenc meghalt még gyermekkorban,
ezért az átlagéletkor igencsak alacsony lehetett. A felnőttek sem nagyon élték
túl a harmincadik évüket, aki pedig megérte a negyvenet, az már igen
szerencsésnek számíthatott. Afféle bölcs öreg státusát nyerhette el, és
csakugyan voltak tapasztalatai, hisz kétszer annyi ideig élt, mint az átlag.
Mostantól visszafelé számítva százötven-kétszázezer évvel ezelőtt tehát
utóbb Neander-völgyinek nevezett ősemberek éltek a Földön. Akik -
mondjuk ki kereken - külsőleg nem igazán különböztek tőlünk. Vagyis ha ma
teszem azt, egy strandon felbukkanna egy Neander-völgyi a maga kis
ágyékkötőjében (amit nézhetnénk egyes divattervezők legújabb, roppant
szellemes és ötletes termékének…), nem keltene feltűnést. Felejtsük el az
„előembereket” és más hasonlókat, akikről most szólunk, azok már későbbi,
majdnem igazi emberek voltak.
Ez az embercsoport több mint százezer évig, más források szerint legalább
150 ezer évig élt a Földön egyeduralkodóként. Igaz, akkoriban egy
mamutcsorda vagy akár egy szál kardfogú tigris is nagyobb erőt képviselt,
mint egy emberhorda, őseinket bármelyik szétkergethette.
A mindennapjaik szörnyűek lehettek. Minden összeesküdött ellenük: a táj,
a hőmérséklet, az időjárás, az egészségügyi viszonyok. Azok az emberek
betegeskedtek, és minden egyszerű kór el is vitte áldozatát a halálba, hisz
nem létezett gyógyítás, és nem voltak gyógyszerek, gyógymódok. Aki
megbetegedett, nem bírta az iramot a folyton mozgásban lévő hordával,
vagyis nem kereshetett magának élelmet, nem vadászhatott. Az öregek,
betegek, sebesültek ily módon elmaradtak a többiektől. Ritkán fordulhatott
elő, hogy valamiért hálából vagy érzelmi kötődés okán a többiek vagy akár
csak egyvalaki is kétszer annyi élelmet szerzett nap, mint nap, hogy azt
megoszthassa az élelemszerzésre képtelen személlyel. A terhes nők is
kitartóan vándoroltak egészen a szülésig, majd utána ismét. Az erőtlen
öregeket, betegeket egyes korszakokban és tájakon egészen biztosan
agyonütötték. Sőt megették őket, elejtett emberi ellenfeleiket, vetélytársaikat
- merthogy az ősemberek bizony kannibálok is voltak, csak erről
szemérmesen hallgatunk…
A fizikai környezet szigorú volt. Ha eléjük került egy szélesebb patak,
netán folyó, azon semmiképpen sem tudtak átkelni, mert eleinte úszni sem
tudtak. De rájöttek, hogy az áramlattól sodort fatörzsekkel sikerülhet a dolog.
Sohasem tudjuk már meg, hány ilyen ős-„tengerész”, a hajózás voltaképpeni
feltalálója veszett a vízbe, míg elsajátították ennek módjait is. A rossz időjárás
szintén szedte áldozatait, a tüdőgyulladás napirenden lehetett. A villámok is
agyoncsaptak sok ősembert, beomló barlangok is végeztek velük. A
vadállatok nagy pusztítást végeztek közöttük. Ne feledjük: elég volt egy
sebesülés, egy tigriskarom-karcolás, hogy az áldozat vérmérgezésben haljon
meg. Ha pedig megsebesült és így vált életképtelenné, hát fentebb már írtuk,
milyen sors várt rá.
Valójában azt kell mondani, hogy látszólag még a Neander-völgyiek is
részei voltak az állatvilágnak. Ugyanazok a szabályok, törvények vonatkoztak
rájuk, ugyanott, majdnem ugyanúgy éltek, mint a bolygó állatvilágának
tagjai.
És mégsem ez a helyzet!
 Erre olyan kutatások alapján következtethetünk, amelyekkel a hivatalos
tudomány szintén nem sokat dicsekszik, legfeljebb bizonyos tényeket
regisztrál. De mivel nem tudja - olykor nem is akarja - őket megmagyarázni,
hát inkább a hallgatás útját választja.
Az egyik ilyen gondot az ősemberek agya jelenti.
Nem mintha a mai ember agya kevésbé lenne titokzatos és
problémamentes! Míg nem alkotunk meg egy olyan mesterséges
intelligenciát, amely az általunk ismert és belakott világegyetem részben a
legtökéletesebb lesz (ami nem zárja ki persze, hogy valahol a mérhetetlen
kozmoszban mások másutt már réges-régen alkottak ilyet, tehát a mi
termékünk semmiképpen, sehol a térben és soha az időben nem lehet már az
első vagy a legjobb!) - addig az emberi agy viszi el a pálmát.
Az agy működését már futólag említettük, de most nem arról a paradox
tulajdonságáról lesz szó, hogy teljesítménye megelőzi a szükségességi
színvonalat. Hanem arról, hogy bár könyvtárnyi irodalma van már, és az
agykutatás roppant fejlettnek tűnik), a rejtélyek egyre-másra csak
szaporodnak. Külön pikánssá teszi a kérdést az az apróság, hogy az agy, mint
olyan működését éppen az agyunkkal kell és lehet felfognunk - bár utunk-
módunk nincs erre. Röviden: vajon az agy képes megérteni önmagát?
A mai tudomány szerint az agyat a biológiai evolúció alakította ki (hogy ez
az elmélet mennyire sántít, már megtárgyaltuk). A másik paradoxon
folytatásaként említhető, hogy az agy mennyi mindent megtudott már az őt
(minket) körülvevő világról, de a legkevésbé éppen önmagát ismeri. Sokat
tudunk az agy működéséről, az egyes részek funkcióiról, szerepéről. Csak
éppen a lényege titok mindmáig.
Mert nem tudjuk, mi a tudat, mi az intelligencia, mi voltaképpen a
gondolkodás? Sőt, mi az intuíció, a megértés? Ez utóbbi szerves része-e az agy
működésének, vagy valamiképpen összefügg egy ismeretlen külső
tényezővel? Amely egyben a telepátiához is kapcsolódna, hiszen az agy
bizonyítottan képes gondolati energiák kisugárzására és vételére? Ha nagyon
messze eltávolodunk a témában, kiderül: feltehetően az agy és valamilyen
„külső világbeli”, ámde térben meg nem határozható információs központ
között is van összeköttetés.
De maradjunk most a minket érdeklő témánál, az ősember agyánál és a mi
agyunknál! A nagy kérdés az: ha az agy működését valamiféle rendszer
irányítja - akkor ezt a rendszert megmagyarázhatjuk-e éppen a rendszer
keretei között? Vagy a magyarázatra majd csak a távoli jövőben, egy a
miénknél bonyolultabb és jobb gondolkodási rendszer megismerése után
lehet számítani?
Az ember óhatatlanul is a Kurt Gödel-féle formulára gondol. A híres
matematikus bebizonyította, hogy léteznek formális rendszerek, amelyek
igazságát vagy hamisságát rajtuk keresztül nem lehet bizonyítani - ehhez egy
magasabb rendszert kell használni. Így van ez a matematikában, de nem
tudhatjuk, mit szól ehhez a természet? Mi van akkor, ha a biológia terén -
hisz agyunk is annak terméke, legalábbis úgy tűnik - is érvényes ez a szabály?
A már említett, a szükségességet messze felülmúló színvonal nem csupán
ma ütközik ki. Legfeljebb ma töprengünk el ezen komolyabban. De a „bajt”
csak növeli, hogy bizonyítékaink vannak rá: ugyanez gond volt már a
Neander-völgyi ősemberek korában is!
Mondhatná erre valaki, hogy hát persze, hiszen az ősemberek is már
nagyon régen kezdtek kijönni az állati sorból, tehát az agyuk azzal együtt
fejlődött, ahogyan leváltak róla a kizárólag biológiai szükségességek. Az
ősembernek is volt valamilyen lelki élete, tehát az agyának többet kellett
produkálnia, mint mondjuk egy hiénáénak vagy majoménak. Sőt néhány
agykutató azt is állítja, hogy éppen ebben a százötven-kétszázezer évben érte
el mai fejlettségét az agy - ami viszont nem nagyon egyezik a darwini
evolúció szabályaival. Hiszen azokban a százezer években az emberrel kevés
dolog történt. Nem volt végig olyan nagy a nyomás a környezet részéről,
annyi inger azért nem érte, amely intellektuális fejlődésében napról napra
előbbre „lökdöste” volna. Inkább egy sokkal rövidebb, de intenzívebb időszak
hathatott rá. Tudjuk, mennyi idő szükséges ehhez, ezért ki merjük jelenteni:
az emberi ágy már akkor ilyen volt, amikor a Neander-völgyiek felbukkantak
a Földön.
Már csak azért is, mert egyéb érvek is szólnak e változat és meggyőződés
mellett. Vagy elfogadjuk, hogy az emberi agyat eleve sokkal többre tervezték,
mint amennyire a régi korok szelekciós nyomása alatt szüksége volt, vagy a
fejlődés egy bizonyos korban sokkal gyorsabban zajlott le. Vagy olyan agya
volt a majomembernek, amire egyáltalán nem volt szüksége, ami neki „túl jó"
volt - pedig hát az evolúció soha sehol másutt a Földön az elmúlt milliárd
években nem alkotott semmit, amire ne lett volna szükség!
Egyes kutatók merész állítása is abba az irányba megy el, hogy körülbelül 2
millió évvel ezelőtt igen nagy fejlődésnek indult az emberszerű vagy
emberhez közelítő lények agya. Ezen időszak alatt a lények agya a
háromszorosára nőtt! Ami már önmagában is nagy rejtély. Csak bizonyíték
nincs arra, hogy valóban így történt.
 Ráadásul a koponyamérésekre támaszkodva azt is állítják, hogy ez a
hirtelen növekedés körülbelül százezer évvel ezelőtt megtorpant. Az egyik
állítás éppen olyan hihetetlen, mint a másik - de attól még igaz lehet
mindkettő, másképpen a „miért?”-re nincs válasz.
De az elmélet hívei szerint a folyamatnak még nincs vége - és a
furcsaságoknak sem. Körülbelül 15 ezer évvel ezelőtt ugyanis az emberek
agytérfogata csökkenni kezdett!
Ez persze csak az átlagértékekre vonatkozik, szélsőségek mindig voltak,
vannak. Érdekes módon az a 15 ezer utolsó év éppen egybeesik a jelenlegi
civilizációnk kialakulásával, fejlődésével.
Így aztán már tényleg nem tudjuk, mit gondoljunk. Százezer évekkel
korábban az őseinknek elégséges lett volna egy kisebb térfogatú és persze
kisebb teljesítményű agy, ehelyett „kaptak” egy jóval nagyobbat. És míg ma
sokkal nagyobbra lenne szükségünk, annak méretei csökkenni kezdenek… Ki
érti ezt? Lehet, hogy minden éppen fordítva volt és van?
Az antropológusok kiderítették, hogy már a régebbi kőkorszakban - vagyis
a felső paleolit korban, körülbelül 40 ezer évvel ezelőtt és nyilván régebben is
- az embereknek olyan agytérfogatuk és olyan szellemi lehetőségeik voltak,
mint a mai embereknek. Bielicki professzor, élenjáró lengyel antropológus is
rájött, hogy itt valami nincs rendben, a természet erőfeszítése egyáltalán
nincs arányban az eredménnyel, legalábbis a régi korokat illetően.
Azt már én teszem hozzá: mi van akkor, ha a kőkorszaki emberek ezt a
képességüket mégiscsak kihasználták? Ha az őskor nem olyan volt,
amilyennek tanítják manapság, az őskori emberek is tudtak már számos
dolgot, amiről ma azt hisszük, a későbbi, náluk fejlettebb utódaik hoztak csak
létre?
Azt most csupán mellékesen említem meg: vajon milyen magas szintet ért
volna el már civilizációnk, ha kezdettől ki tudjuk használni az agyunkban
rejlő összes lehetőséget? Vagy akár csak nagyobb hatásfokkal tudjuk azt
működtetni pár tízezer éven keresztül?
És vajon nem abban különböznek-e a zsenik tőlünk, átlagemberektől, hogy
ők magasabb fokon használják ki az agyukat?
Műszaki szakszóval élve, minden számítógéppel és emberi aggyal egyszerre
foglalkozó szakember tudja: az agyunk óriási redundanciával működik.
Vagyis olyan rendszer, amelyben jóval több az elem, a rész, mint amennyire a
működéshez szükség van!
Ez persze nem okvetlenül jelent negatív tulajdonságot, a redundancia
túlzott biztosítékot is jelent, vagyis ahol ennyi a rész, a tartalék, ott a
szerkezet működésében ritkábban állhatnak be zavarok. Csak hát megint
felmerül a kérdés: a barlanglakó primitív ősembernek valóban szüksége volt
ilyen szuperbiztosan működő agyra? Ilyen fel nem használt intellektuális
potenciára? Amikor a mai embernek - pedig kétségkívül sokkal jobban kell
dolgoztatnia az agyát, hogy életben maradjon bonyolult világunkban - még
mindig állítólag elég az agy tíz százalékát működtetni, az „alvó” kilencven
százaléka mellett? És persze az is eszünkbe jut: a krokodil, a pinty vagy a cápa
agyának nincs redundanciája? Tényleg nincs, vagy csak nem tudunk róla?
Mondanom sem kell, érdekfeszítő kérdés. Honnan vette ősapánk a túl sok
intelligenciát, és mihez kezdett vele?
A kérdést elsőnek nem én tettem fel. Választ kaptunk már a fantasztikus
művek szerzőitől (Däniken és mások). Ezt a fájó információhiányt és logikai
bukfencet akarták megmagyarázni például azzal is, hogy idegenek genetikai
műtétei következtében lett az agyunk is fejlettebbé, mint azt a környezetet
uraló igen lassú evolúció - „a természeti út” - diktálta volna.
Csak az a baj, hogy erre nincsenek bizonyítékok. Nyugtalanító kérdések
feltevésével nem érhetünk célt.
Egy másik alelmélet szerint azért nőtt az emberek agya a régi korban, mert
nőtt… a testük is! Ezzel arányosan persze növekednie kellett a fejüknek és
benne az agyuknak is. Az agy mind nagyobb szervezetet szolgált, irányított,
tehát logikus, hogy a méretei is nőttek. Ennek az elméletnek több vérző
pontja is van. Ugyanis a természetben nem ilyen egyértelmű a dolog, az agy
arányos súlya a testhez viszonyítva más és más. Az elefánt esetében az agy
súlya a testsúlynak mindössze a hatszázad része, az embernél a negyvenötöd
része, az egereknél a negyvened része, a majmok egy részénél pedig
mindössze tizenötöd része. Vagyis arányosan nézve a kistermetű majmoknak
sokkal „nagyobb” agyuk van, mint az embernek! De még az egérnek is
„eszesebbnek” kéne lennie, ha ezt komolyan vesszük. Ettől függetlenül a
tudomány szerint az agy növekedésének üteme meghaladta a test
növekedésének ütemét, vagyis nincs igazi kapcsolat, a tudósok kedvelt
szavával élve „korreláció” a két tény között.
Egy másik elmélet szerint az agynövekedés a természetes, intelligenciára
„kihegyezett” szelekció eredménye volt. Csak az a baj, hogy ma sem látjuk: az
okosabb embernek nagyobb feje, nagyobb agya lenne, hisz nyilvánvalóan
nem igazán a méret a döntő az egy időben, hasonló körülmények között élő
emberi faj egyedeinek intelligenciájában Azonfelül a fentebb ismertetett
adatok szerint a legnagyobb agy akkor kezdett kisebbedni, amikor az emberi
faj történetében éppen a legintelligensebb cselekvésekre került sor…
 No és azt is nehéz lenne állítani, hogy a természet e közbelépése nyomán a
nagyobb agyú majomemberek jobban szaporodtak volna, s a hímek
nőstényekért folytatott párharcában erősebbek lettek volna azok az egyedek,
akiknek egyazon élettérben pár köbcentiméterrel nagyobb agyuk volt, mint
vetélytársaiknak.
Egy rendkívül ravasz, szellemes harmadik elmélet szerint mindez egy más
irányú biológiai folyamat mellékterméke. Egy számítógépes szakember
szerint a forró szavannákon egész nap élelem után futkosó ősemberek
agyának a természetesnél nagyobb hűtésre volt szüksége. Mivel ez biológiai
úton akkor nem volt elérhető, hát az agy maga gondoskodott róla, hogy ne
álljanak be zavarok a működésben. Fejleszteni kezdte önmagát, több
neuronnal rendelkezett, és mikroszkopikus részei között több összekapcsolást
épített ki - milliókkal, milliárdokkal többet, mint amennyi előzőleg volt. Így
a munkából nem eshettek ki a részek, a forróság, a túlfűtöttség miatt, az agy a
legnagyobb hőségben is hibátlanul működött…
Ebben tényleg nincs kivetnivaló - csak éppenséggel be kéne valahogyan
bizonyítani, hogy így történt. Ettől persze még sokak számára meglehetősen
sértő marad a feltételezés, hogy mi csak afféle melléktermék vagyunk a „nagy
eszünkkel” együtt…
 Rejtélyes kihalás

A tudomány mindmáig adós egy másik korabeli rejtély magyarázatával.

Azt mondják nekünk, hogy a Neander-völgyiek - akikről eddig oly szép
dolgokat állítottunk e lapokon, különösen agyi fejlettségüket tekintve -
átadták helyüket egy még fejlettebb csoportnak. Ezeket a tudomány - szintén
jellegzetes képviselőik első lelőhelye után - cro-magnoniaknak nevezte el. (A
németországi Neander-folyó völgye és a franciaországi Cro-Magnon volt a
két lelőhely.) Ezektől az utóbbiaktól származunk mi magunk is, vagyis
jelenleg a földön élő összes ember.
De sohasem magyarázták meg a történteket. Az akkor már legalább
százötvenezer éve itt élő Neander-völgyiek - vagyis élt itt minimum harminc
nemzedék ezerévenként! - egy szép napon fogták magukat és elköltöztek?
Hová mehettek volna?
És honnan jöttek a cro-magnoniak?
Az egyidejű eltűnést és felbukkanást úgy kellene értenünk, hogy az ember
nevű Neander-völgyi lénycsoportoknak nyomuk veszett Palesztinában,
Kelet-Afrikában, Ázsiában, Európában és ki tudja még hol - hogy
felbukkanjon helyettük egy másik csoport, szintén egyszerre az említett és
nem említett földrészeken?
Bár 1997 nyarán meglepő bizonyítékkal álltak elő német génkutatók.
Neander-völgyi ősök géntechnológiai vizsgálata során kiderült, hogy azok…
nem a mi őseink voltak! Igaz, csak egyetlen kísérletsorozat
eredményeképpen, de kijelentették, hogy a Neander-völgyiek és a mai
emberek DNS-szekvenciájában 27 eltérés tapasztalható. Vagyis mi nem tőlük
származunk. A feltételezés szerint a két csoport útjai már 600 ezer évvel
korábban elváltak.
Ez azt jelenti, hogy mi - mint ahogyan eddig is tudtuk - a cro-magnoniak
leszármazottai vagyunk. De továbbra sem érthető - ettől teljesen függetlenül
- hogy akkor mi is történt itt azokban az évtizedekben, amikor a cro-
magnoniak már elszaporodtak mindenfelé a Földön, de még éltek Neander-
völgyiek? A génkutatók úgy vélik, a két csoport nem tudott egymással
szaporodni, ezért a Neander-völgyiek kihaltak. Már elnézést, kérdem én,
azért ugye egymás között csak szaporodhattak? És ha igén - hisz pár százezer
éven keresztül azért csak fennmaradtak így - mi az oka, hogy egyszer csak ez
már nem ment olyan jól, és rettentő ütemben fogyásnak indultak?
 Nincs magyarázat, miért kellett eltűnniük a Neander-völgyieknek, és arra
sem, kik voltak a cro-magnoniak, honnan kerültek elő, és miért voltak ők
jobbak a Neander-völgyieknél? Hisz az előbb már láttuk, hogy az agyuk
fejlettségét, ergo szellemi szintjüket tekintve semmiben sem maradtak el a
cro-magnoniak mögött. Akkor hát?
A természet nem szokott ilyen nagyot tévedni. Természetes okból már
eleve az sem képzelhető el, hogy egyazon térben és időben ugyanabból az
állatfajtából kettőt teremt, és azok rivalizálnak egymással. Nem tudunk róla,
hogy egyazon élettérben két, egymáshoz nagyon hasonló elefánt-, farkas-
vagy verébfajta élt volna, élne, és csak egymás ellenében létezhetne. Az
evolúció a fajokon belül, az azonos egyedek között a jobbik kiszűrésére
szolgál (már ha tényleg úgy működik, ahogyan azt tanítják). Konkurens
fajokról nem szól a darwini elmélet.
No és ha komolyan vesszük az őstörténettel foglalkozó tudomány állításait,
akkor felmerül a következő kérdés a Neander-völgyiekkel kapcsolatban:
hogyan tűnhet el mindenki megközelítőleg egyszerre?
Vidámabban fogalmazva: honnan tudták meg az egyes hordák, hogy nekik
most el kell tűnniük? A világ nem egy színpad (bár sokszor valóban arra
hasonlít, hisz tele van ripacsokkal), ahonnan valamiféle rendezői utasításra
(„Neander-völgyi jobbra el, cro-magnoni balról be!”), bárki egyszerűen
levonulhat.
No persze, nem is egyetlen napon vagy évben zajlott le, a folyamat ennél
összetettebb lehetett. A Neander-völgyiek kihaltak, helyüket pedig
fokozatosan a cro-magnoniak töltötték be.
Igen ám, de ekkor meg itt a következő, éppen olyan nyugtalanító kérdés:
kik voltak a cro-magnoniak és honnan jöttek?
Nehezen képzelhető el - és ezt a tudomány sem állítja, hogy a cro-
magnoniak valamilyen külön emberi fajtát alkottak volna, amely mintegy a
Neander-völgyiek árnyékában fejlődött, míg aztán egyszer csak megelőzte
amazokat, jobbnak bizonyult náluk, és elvette tőlük a terepet. Ugyanis ha így
lenne, akkor a cro-magnoni ember - míg nem volt jobb a másiknál, és
kezdetben nyilván nem lehetett az - már ki sem fejlődik! Nem lett volna
élettere ott, ahol a darwini szemlélet értelmében csak a jobbakat tűri meg a
természet.
A cro-magnoniaknak tehát jobbnak kellett lenniük a Neander-völgyieknél
- ezt bizonyítja az utóbbiak végleges eltűnése is. De ha a Neander-völgyiek,
mint faj nem voltak elég jók, akkor hogyan érhették el fejlődésük csúcsát?
 Bizonyos értelemben úgy kellene fogalmaznunk: a cro-magnoniak is
Neander-völgyiek voltak, azoknak kellett lenniük, mivelhogy csak egyfajta
ember fejlődött ki a Földön. Ha így volt, hol rejtőztek addig? Körülbelül
mindössze negyvenezer évvel ezelőtt tűnt fel az újabb emberváltozat. Ha
pedig ők is a Neander-völgyiektől származtak, ismétlem: hol lapultak addig,
míg eljött a „váltás” pillanata? Mikor váltak el a Neander-völgyiektől? Volt
olyan cro-magnoni, akinek a nagyapja még Neander-völgyi volt? Vagy
tényleg nem volt egymáshoz semmi közük s szó biológiai, genetikai
értelmében - az újabb kutatások ezt látszanak bizonyítani -, és mégiscsak két
„emberfaj” élt egyszerre a Földön? Hogyan zajlott le a szétválási folyamat,
voltak-e annak külső jegyei és legfőképpen: mi volt az indoka?
Attól tartok, mindezekre nem kaphatunk értékelhető választ, anélkül
pedig az egész dolog továbbra is nagy homályban marad.
De még ez sem minden. Ráadásul a képet némileg zavarja a rasszok
véleményem szerint túl korai feltűnése.
Mert az a helyzet, hogy 200 000-től visszafelé számolva az éveket Kr. előtt
kb. 40 000-ig uralkodtak a Földön a Neander-völgyiek. Ezek hozzánk nagyon
hasonló emberek voltak, és mint többször hangsúlyoztuk, nem ok nélkül:
agyuk térfogata igencsak megközelítette, sőt olykor meg is haladta a mai
ember agyának térfogatát.
40 000 körül felbukkantak a cro-magnoniak, és átvették a Neander-
völgyiek helyét. Ám minden tudományos bizonyíték, csontmaradvány stb.
szerint a rasszok - az ember, különböző bőrszínű és egyéb jellegzetes
eltéréseket felmutató fajtáit hívják így az emberek, ami semmi esetre sem
jelent értékítéletet! - már 15-20 ezer évvel ezelőtt szépen, láthatóan,
bizonyíthatóan elkülönültek egymástól.
Ez magyarul ugyanazt jelenti, hogy húszezer évvel ezelőtt már voltak a
bolygón fekete, sárga, barna, fehér, vörös emberek.
Itt az újabb rejtély az elődeinkkel kapcsolatban. Ha a természet csak az
„imént” döntött úgy, hogy mégis jobb lesz a cro-magnoni, de míg a rassz-
jellegzetességek nélküli ősember, a Neander-völgyi előtt százötvenezer éven
át „jó volt” a természetnek fajilag és „eszébe sem jutott”, hogy éghajlati és
egyéb tényezők alapján variálja őket. Hogy a fajon belül különböző külsejű
egyedeket hozzon létre - a cro-magnoniakat bedobva a harcba már szinte
rögtön azután kezdte őket rassz-alapon különbözőre formálni? Vajon azok az
éghajlati hatások, amelyek Kr. e. 15 ezerben már fekete bőrű embereket
eredményeztek Afrikában és sárgákat Ázsiában - nem léteztek, nem
működtek volna húszezer évvel korábban ugyanott, ugyanúgy? És nem
működtek előtte pár százezer éven át sem?
Azt itt csak szinte jelképesen jegyezzük meg, hogy egyes elméletek szerint
a Neander-völgyiek máig nem haltak ki! Ugyanis nyilvánvaló, hogy miként a
cro-magnoniak sem péntek estéről szombat reggelre foglalták el a világot, úgy
az egész „lecserélődési folyamat" eltarthatott ezer éveken át. A merészebb
elméletgyártók nemrégen azzal léptek elő, hogy a folyamat voltaképpen mind
a mai napig tart, és ennek bizonyítékai is vannak: Észak-Amerikában a big-
footnak, nagylábúnak, míg Ázsiában a jetinek nevezett lények.
Tulajdonképpen nem tagadható, hogy ezek a lények valóban élnek az
említett helyeken, sőt másfelé is, ahová az emberi civilizáció még nem igazán
jutott el. Észak-Amerika végtelen, sokfelé érintetlen erdői vagy a Himalája
ideális terepet jelentenek (még) azoknak, akik már negyvenezer éve
folyamatosan csak visszavonulnak és átengedik a teret a náluk fejlettebb,
ravaszabb, harciasabb, ötletesebb és mindenekfelett terjeszkedőbb kedvű
utódaiknak. Ha ezt a szót nem is biológiai, de valamiféle uralmi, társadalmi
értelemben kell értenünk.
Nem szándékozunk könyvünkhöz csatolni a jeti irodalom és persze a
jelenség, a lények létezésének bizonyítékait. Nem beszélünk tehát a film- és
fényképfelvételekről, a legendákról és igaz történetekről a jetikkel, big-
footokkal kapcsolatban. Csupáncsak megemlítjük a dolgot. Nem zárható ki,
hogy valóban erről van szó. Vagyis a jetik nem állatok, hanem totálisan állati
viszonyok között élő egykori ősemberek, akik nem tudtak előbbre lépni a
fejlődésben, hisz minden adut kivettek-kivertek a kezükből a később jött, de
élelmesebb, alkalmazkodóbb, ügyesebb utódok. Sokat segítene, ha a hivatalos
tudomány nem állna olyan szkeptikusan a kérdéshez. Hiszen vissza nem térő
esély van a kezünkben arra, hogy találkozzunk saját ősünkkel (vagy nem is
ősünkkel, de mindenképpen egy ősemberrel!), és megvizsgáljuk őt
mindenféle szempontból! Ehhez persze nem is annyira kutatóexpedíciót
kellene indítani az említett helyekre, hanem első lépésként elhinni a jetik
létezését…
De térjünk vissza az ősökhöz és a rejtélyekhez! Nem tudjuk tehát, honnan
kerültek elő a cro-magnoniak, vagyis mondjuk ki már kereken, merthogy így
hívnak bennünket: a homo sapiensek, a bölcs emberek. A tudomány nem
talált bizonyítékot arra, hogy a két faj valaha is együtt élt volna! Ez újabb
rejtély. Ha felváltották egymást, és ez a folyamat sokáig tartott, akkor nyilván
voltak olyan pontok az időben és a térben, ahol a két csoportnak együtt
kellett léteznie, vagy legalábbis egymás mellett - és jó pár ezer vagy tízezer
éven keresztül. De ilyet sem találtak. Folyamatosan és állandóan ellenségek
lettek volna?
Arra sincs persze bizonyíték, hogy a sapiens, vagyis a cro-magnoni élt
volna a Neander-völgyiek előtt. Kétszázezer évvel ezelőtt, de még százezerrel
korábban is csak Neander-völgyiek éltek itt. Nem tudhatjuk tehát, kitől és
honnan származtak a cro-magnoniak - vagyis még azt sem tudjuk, kik
vagyunk mi, most, itt? Akkor hát honnan jött a mai ember? Egy homályos
egykori közös majomős van valahol tíz-tizenöt millió évvel hátrébb, és egy
teljesen zavaros ügy cro-magnoni őseink felbukkanásával, úgy negyvenezer
évvel ezelőtt. Hogy mi történt a két dátum között, hogy mi zajlott le az
elmúlt ötvenezer évben a Földön, arról fogalmunk sincs!
De mi ettől függetlenül bölcs embernek nevezzük önmagunkat…
Megszoktuk már, hogy azt higgyük: az ősemberek nagyon primitív lények
voltak. Általános iskolai tanulmányaink után valahol az emlékezetünk
mélyén még ott lapulnak az akkor használatos illusztrációk: az „áramvonalas”
arcú, tehát erősen előreugró állkapcsú, félig még majomhoz hasonlító, meg az
emberekhez már közelebb álló, ámde szerfölött szőrös és a kellő pontokon
önmagukat állatbőrökkel eltakaró valamikori őseink képei. Hallottunk a
hordákról (a szó már önmagában is a tudatlan barbárság egyik szinonimája
lett agyunkban), az állatias vadászatokról, az ösztönök kielégítéséről és a
számos veszélyről, melyek között egy ősembernek élni rendeltetett.
De jóval kevesebbet hallottunk őseink lelki életéről, pedig az is volt nekik.
Bizonyítják ezt mágikus szertartásaik, ehhez használt eszközeik, a képek,
amelyeket falra véstek vagy festettek, a szent helyek és a sírok.
Még kevesebb szó esik a tudásukról. Márpedig azzal is rendelkeztek - és a
kép itt kezd ismét zavarossá válni. Egyszerre él ugyanis a köztudatban a
primitív, „bunkó” ősember - és egyszerre hallunk olykor megdöbbentő őskori
felfedezésekről, létesítményekről, valamiféle tudásszintről, amellyel ezek
szerint ősünk mégis rendelkezett.
Lássunk néhányat ezek közül.
 Titokzatos építmények és ábrák

Ahhoz képest, hogy őseink tíz-tizenötezer évvel ezelőtt hol tartottak,

egészen meglepő, sőt döbbenetes dolgokra derült fény az utóbbi években.
A tudomány vagy a véletlenek által feltárt őskori építményeket sok
kontinensen meg lehet találni. A róluk eddig hallott egyetlen magyarázat
minden esetben az volt, hogy ezek sírok, sírhelyek. Az egyetlen és nagy
ritkán megengedett más rendeltetés (a mai tudósok szerint) az, ha az
építményre rá lehet fogni valamilyen kultikus célt. Tehát feltételezik, hogy
kizárólag lelki okokból emelt az ősember bármiféle építményt, az élőkre nem
is gondolt?
Pár ezer évvel azelőtt, hogy a piramisok keletkeztek volna és egyáltalán
„megkezdődött az ismert történelem”, őseink bizony számos kőépítményt
hoztak létre például a brit szigeteken, a mai Franciaországban, spanyol földön
vagy éppenséggel a Közel-Keleten, Málta szigetén és másutt. Bizonyos jelek
arra utalnak, hogy ahogyan Stonehenge sem volt soha szentély (mint sokáig
állították), hanem csillagászati célokat szolgáló „obszervatórium”, úgy például
számos föld alá rejtett kőépítmény is ilyesfajta célokat szolgált. Némelyikről
azóta kiderítették, hogy az időszámítást segítette, eleve úgy épült, hogy
bizonyos dátumokat megmutatott a használóinak.
Az ír-tenger két partján egész sor metagalaktikus építmény található.
Sokáig sorolhatnánk a neveket (Castle Archdale, Carnanmore, Carrowmore
stb.). Ott van New Grange is, amelyről már sokat tudunk, és amely valóban
impozáns. Erről egyrészt tudományos beszámolók is rendelkezésre állnak,
másrészt Däniken is felhozta példatárában.
Csakhogy az olvasónak fogalma legyen a méretekről és célokról, leírom a
New Grange mellett talált megalitikus építményt. Egy közel 7 ezer
négyzetméteres területről van szó, ahol egy 90 méter széles és majdnem 15
méter magas „domb” áll. A régészek, akik felásták, mindenféle sírokat,
sírkamrákat képzeltek a belsejébe. A lényeg azonban nem ez. Ha ide csak a
halottaikat temették volna el egyes „hordák” vagy természetesen már
letelepült őseink, akkor miért hordoz a domb csillagászati jellegzetességeket,
vagy ahogyan én nevezem: feladatokat?
A mesterségesen létrehozott földalatti folyosón persze vannak rések,
amelyeken betörhet a kinti fény. Ám a leghosszabb, harmincméteres folyosó
egyik végén december 21-én, a téli napforduló idején délelőtt pár perc alatt
csodálatos élményben lehet része a látogatónak. A nap betűz egy minden jel
szerint külön erre a célra épített nyíláson, és míg a sugarak néhány perc alatt
átfutnak a folyosón, valóságos színjátékot produkálnak. Vagyis akik ezt
felépítették, nem lehettek éppenhogy csak letelepedett, az állattenyésztés
kezdeteivel, a primitív növénytermesztéssel megismerkedett vademberek.
Hiszen sokat kellett tudniuk a csillagok járásáról, sőt arról is, hogy a földi
évszakváltás és a csillagok járása között összefüggés van - legalábbis az
egyiket a másikból lehet megállapítani, kiszámolni, megjósolni, készülni rá! A
csaknem tíztonnás bejárati kövek, úgynevezett monolitok (vajon hogyan
mozgatták őket?), közé beépítettek egy alig arasznyi széles nyílást azért, hogy
a december 21-én itt átfutó napsugár nagy hatást gyakorolhasson az
egybegyűlt nézőkre. Vagyis akik ezt a látványosságot produkálták, és nyilván
azonosak voltak az építtetőkkel, netán azok leszármazottaival - előre tudták,
mi fog ott történni. A napokat is számolhatták már valamiféle naptárral -
nem a fénysugárból tudták meg, hogy ma december 21-e, a téli napforduló
ideje van, hisz akkor nem hívhattak volna előre nézőket a látványossághoz,
nem igazolhatták volna ezzel a saját tudásukat. Amely abban a korban
nyilván hatalmat adott a kezükbe. A barlangépítmény használói a maguk
korának tudósai, vagyis papjai lehettek. Végső soron oly mindegy, hogy
mágusnak, papnak, sámánnak vagy kutatónak nevezzük azt, aki birtokában
van a természetes környezetről szóló információknak!
Gondoljuk végig még egyszer a New Grange-i csodát! A kutatók
megállapítása szerint 5-6000 éve állhat a helyén. Már az építtetők is földet
borítottak rá, később pedig az elhagyatottság évezredei alatt feltehetően még
több földet hordtak oda a szelek. Úgy készült az egész mesterséges „barlang”,
hogy azon az arasznyi nyíláson éppen december 21-én - és csak akkor! -
süssön be a nap. Később számítógépes kísérletekkel igazolták, hogy az óta
Földünk kissé elmozdult a Naphoz képest, bár a dolog ma is működik. Ám pl.
Kr. e. 3153-ban - igazolta a komputer - a nap nagyon pontosan itt sütött be.
Sőt nem csupán akkor, de azt követően még vagy ezer éven át! Bár manapság
már nem működik ennyire precízen a dolog, azért a ma december 21-én
odagyűlő nézők hátán is végigfut a hideg, amikor majdnem pontosan
beérkeznek a fénysugarak, és sorban végigvilágítják a különféle színes
kövekből épült falakat. Feltehető, hogy az építők, tudatosan számítottak a
hatalmukat, tekintélyüket növelő tömeglélektani hatásra!
És itt már sugalltam is könyvünk egyik fő témáját. Nevezetesen arról az
állításról van szó, hogy a tudomány által ma hirdetett nézetektől eltérően
őseink egész élete a gépek jegyében telt el! Igenis millió jel mutat arra, hogy
használtak kezdetleges és bonyolult, szellemes és egyszerű gépeket! Különben
nem tudták volna létrehozni a máig fennmaradt építményeket, sőt nem
utazhattak, nem fedezhettek volna fel más világokat, és… De ne vágjunk
elébe!
Persze ezt nem vallják be a tudósok. Érdekes a New Grange-ről szóló
hivatalos kiadványokban szembeszökő két dolog. Folyton sírokat emlegetnek,
viszont egyetlen szót sem szólnak a fentebb leírt, december 21-én
tapasztalható jelenségről. És ez így van nagyon sok európai megalitikus,
vagyis méreteiben lenyűgöző kőkorszaki épülettel kapcsolatban is. Ne
feledjük, több tízezer megalitikus építmény található csak Európában - s
ebből csak 50 ezer a biztosan sírhely. No de mi a többi? Az utóbbi tízezer
évben mondhatni százezer számra emeltek ilyeneket Európán kívül
mindenütt. Ausztráliában éppen úgy megtalálhatók, mint a Kaukázusban, a
Közel-Keleten, az Arab-félszigeten. Mongóliából sem hiányoznak, de ott
találhatók Kínában, Japánban, Óceániában és mindkét Amerikában. A
megalitikus tudományos szakirodalom 1990-ig legalább 5000 művet számlál.
Könnyű megérteni a középkori nagy katedrálisok építőinek lelkivilágát.
Hatalmas akaraterő, sőt mondhatni fanatizmus dolgozott bennük, különben
soha nem vágtak volna bele olyan építkezésekbe, amelyek azokban az
időkben nemegyszer ötszáz évig is eltartottak. Vagyis építők egész
nemzedékeinek adott munkát egy-egy máig híres és gyönyörű dóm. Nem
csoda az sem, hogy a jobb építők végül is saját titkos szervezeteket hoztak
létre (belőlük származnak a szabadkőművesek), és másoknál mindenképpen
jobbaknak vélték magukat. Olykor nem is ok nélkül.
Nos, akik pár ezer évvel korábban például Stonehenge-et építették,
ugyanilyen makacs és kitartó emberek lehettek. Hisz a köveket nem a
közelből, hanem más tartományokból kellett a helyszínre szállítaniuk sok
hónapos munkával, emberfeletti erőfeszítéssel.
Mi ösztönözte őket erre? Csak az, hogy eggyel több „szentélyt" emeljenek
ott, ahol már úgyis volt ilyen, nem is egy? Vagy éppen a tudásvágy mozgatta
az építőket? Hiszen mint azt az óta igen neves, ámde a konformista
többséggel szemben fellépő kutatók bebizonyították, a híres dél-angliai síkon
található Stonehenge nem volt más, mint csillagda.
Minden jel arra mutat (és hagyjuk Stonehenge-et, hisz arról vagy ezer
könyvet írtak már, magyarul is olvashatók a legjobbak), hogy legalább száz-
százhúsz pontján a földkerekségnek maradtak fenn ősemberek által épített
nagy, megalitikus „valamik”, amelyek pár ezer évvel korábban minden
ellenkező híreszteléssel szemben nem sírhelyek voltak, hanem így vagy úgy a
tudást szolgálták.
És a fent leírt napfordulókori fényjelenség éppen úgy megismételhető a
mexikói, mint a máltai vagy ázsiai kőkori megalitikumokban. Tehát ott is
ugyanez az akarat hozhatta őket létre.
A kőkörök is különleges hatást keltenek a mai látogatókban. Hát még
milyen mágikus hatást gyakorolhattak a korabeli nézőkre!
Főleg ha azoknak valamilyen módon részvételi lehetőséget is nyújtottak.
Magam is jártam néhány ilyenben; számomra a legemlékezetesebbek a
lengyelországi Odry őskori kultikus kőkörei. 1996 nyarán kerestem fel őket,
és számos jelét találtam annak, hogy az amúgy múzeumként működtetett,
belépti díjas, rendben tartott jókora területen éjszakánként mindenféle
szekták tagjai gyülekeznek, tüzeket gyújtanak, és mágikus vagy annak vélt
szertartásokat rendeznek. Ezt a személyzet is megerősítette.
Furcsa érzés állni egy erdei tisztáson vagy éppen fák között, és látni
középen egy félháznyi követ. Tőle egyenlő távolságban sorakoznak a
különféle alakú és méretű kőkörök. Néhol nagyon sűrűn egymás mellett,
másutt több méterre egymástól, de mindig pontosan ugyanolyan távolban a
középponttól. Így akár harmincméteres is lehet a legnagyobb kör.
És eközben az ilyen nagy fantáziával megáldott (megátkozott) ember már
rég kiszakadt az időből, s azt látja, ami volt… vagyis mintegy visszamegy
hatezer évet, és az őseit látja ott ülni a kövek mellett. Vajon mit csinálnak és
miért? Miért ásták bele a talajba ezeket a köveket - némelyik
megmozdításához húsz-harminc felnőtt férfi erejére lehetett szükség,
ahogyan a távoli tengerpartokon menhireket, dolmeneket és másfajta
köveket ástak a földbe? Kinek jeleztek velük és mit? Csak önös hasznukat
szolgálhatta-e, vagy valamiféle kultikus helyeket is jelöltek ugyanakkor?
Netán el kell fogadnunk azok sugallatát, akik szerint ezeken a helyeken
valaha az „idegenek” - talán éppen atlantisziak - szálltak le égi járműveikkel,
és attól kezdve ezeket a helyeket imádták a helybeliek, majd a további
nemzedékek, akiknek már nem volt szerencséjük látni az idegeneket?
És vajon miért áll belőlük annyi az atlanti partokon - vagyis ahol egykor
feltehetően (igaz, pár ezer kilométerrel távolabb) a legendás Atlantisz
létezett? Akadnak helyek, ahol a beásott kövek legalább hét kilométer
hosszan sorjáznak, sőt a tengerparton az is előfordul, hogy a kövek egy része
már a tengerbe fut. Vagyis akkor épültek oda, amikor ott még part, szárazföld
húzódott. A világtengerek szintje az utóbbi hat-hétezer évben nem
emelkedett jelentősen. Ezek a kősorok tehát ennél régebben keletkeztek.
Feltehetően az utolsó vízözön, vagyis jégkorszak előtt, amit minimum 9 ezer
évre tesz a tudomány.
Nem távolodunk el az igazságtól, ha kijelentjük: ezek a kősorok néhol
minimum tízezer évesek lehetnek, vagy annál is régebben kerültek a földbe.
És mivel a tudomány megbízható állítása szerint az Északi-sark jege utoljára
körülbelül 10 500-10 700 évvel ezelőtt olvadt meg utoljára - legalábbis mind
a mai napig - akkor némelyik megalitikus építmény, kőkör és kősor ezen
időszak előtt kellett, hogy épüljön.
Azt most csak futólag említem meg, hogy némelyik, az őskoriak által a
felállítás helyére messziről (néha több mint száz kilométeres távolságból)
odaszállított kő (kövek) súlya több száz tonnát nyom! Az eredetüket nem
nehéz meghatározni, valóban messziről szállították oda őket. De miért, és
főleg hogyan? Hacsak nem valamiféle gépekkel…
 Ősemberek egyéb művei

Hátha mégis voltak valamiféle gépek az őskorban? Tízezer vagy több,

esetleg kevesebb évvel ezelőtt?
A tudósok persze csak a fejüket ingatják gúnyosan az efféle kijelentésekre,
kérdésekre.
A robotok is gépek, célszerszámok, amelyeket ma is használunk. De ha azt
mondom, sok ezer évvel ezelőtt valakik már ilyen robotokat ábrázoltak,
akkor mit szólnak hozzá? Különösen az egyetemeken és a tudományos
akadémiákon?
Bizony léteznek ilyen ábrázolások. A hamburgi Néprajzi Múzeumban
látható egy feltehetően Amerikából hozott rajz. Repülő sárkányt és egy
„indiánt” ábrázol. Kettőjüket egy cső kapcsolja össze. És most kezdődnek a
„bajok”.
Az indián ugyanis voltaképpen egy űrhajós, mert jól láthatóan űrruhát,
szkafandert visel, a fején a sisak tele van mindenféle szerkezettel, csapokkal.
A sárkányt viszont alighanem azért rajzolták oda, mert ugyan nem látták az
űrhajót, csak valahol az űrhajóst -, és ha azt akarták megjeleníteni, hogy az
illető szervesen összekapcsolva közlekedik egy mennydörgő, port és szelet
kavaró, félelmetes szerkezettel akkor az csak egy sárkány lehet. Vagyis egy
nagytermetű állat, amely szerintük igenis létezik, tüzet okád és üvölt.
A rajzon található még két kisebb ábrázolás. Egy nagyobb és egy-egy
kisebb… robot szerepel rajtuk. Mindegyik kúp alakú szerkezet, alul négy
lábbal, egy kivezető csőcsonkkal és a szokásos, a tárgy csillogását - fémes
voltát - jelző hullámos vonallal. A tárgyak nem hasonlítanak valamiféle
ülőkére, székre, egyéb használati tárgyra vagy kezdetleges bútorra sem.
A krónikákban is szó esik néha ezekről a szerkezetekről. A közép- és dél-
amerikai indiánok köztudottan kukoricát ettek, ez volt a fő táplálékuk. Még
istenként is kukoricaistent imádtak sokfelé. Nos, a fennmaradt írott
szövegekben ezekről a valamikről azt írták, hogy „ezek a lények nem esznek
kukoricalisztet, és nem isznak vizet". Azt hiszem, egyértelműen azt jelezték
ezzel, hogy ezek a munkálkodó szerkezetek nem élőlények.
„Lény”-nek nevezik őket, mert mozogtak, cselekedtek - csak éppen általuk
érthetetlen módon nem vettek fel energiát, tehát mégsem hasonlítottak az
emberekhez, az élőlényekhez!
 Itt persze mondhatja valaki, hogy az indiánok ipari háttér nélkül nem
gyárthattak fémrobotokat, tudásuk sem volt hozzá, ergo ezek a rajzok mást
ábrázolnak, és csak most magyarázunk bele ilyesmit. Hogy miféle ábrázolások
léteznek még a régi korokból, természetesen kitérünk még rá bőven ebben a
könyvben.
Ha csak egyetlen ilyen robotábrázolásról tudnánk, talán elfogadhatnánk
ezt a lekicsinylő érvelést. De van ám több is!
Már a maja kódexek, a megszállás után Spanyolországba került ábrázolás
gyűjtemények és illusztrált krónikák lapjain is gyakorta láthatunk
emberalakokat különféle gépi berendezésekkel a mellükön vagy a hátukon.
Az efféle indián „képregényeket” nem árt néha nagyítóval a kézben átlapozni
- kemény meglepetésekben lesz részünk.
Már tudni lehet, hogy a dél-amerikai sivatagokban, különösen pedig a ma
még fel nem tárt területeken léteznek nagyméretű talajrajzok (nazcai módon
a földbe „vésve”), amelyeket még nem fedeztek fel. Néhányra persze már
rábukkantak a repülés feltalálását követően. Ilyen például Chile elhagyatott
hegyvidéki területe is, ahol nagyon ritkán esik az eső, a föld meg nem
művelhető, tehát a vidék lakhatatlan és lakatlan.
A chilei Antofagasta tartományban repülőgépes megfigyeléseket és
felderítéseket végeztek. A Taratacar sivatag északi részén egy körülbelül
százméteres robotot találtak. Ismeretlen emberek ismeretlen időben
rajzolták-vésték a talajba a hatalmas ábrát. Nem is hasonlít emberhez, viszont
nagyon hasonlít a huszadik századi primitív képregényekben ábrázolt
kezdetleges robotokra: négyszögletes fej, egyenes géplábak. Fején tizenkét
antenna - négy felfelé, négy-négy jobbra és balra áll. A csípője alatt kétoldalt
stabilizátorok vannak, mint a rakétákon.
Ismétlem, ha ebből is csak egy lenne… ám leltek még egyet! Ez nagyobb is
az elsőnél, 121 méter hosszú és csak kevés részletében különbözik az
előzőtől. Vagyis akik valaha azt nem kevés munka árán odarajzolták,
feltehetően láttak ilyen szerkezetet! Hisz mások elmondása alapján ilyen soha
nem látott dolgot igen nehéz lenne ábrázolni.
A nagyobb, szintén láthatóan fémtestű robot fején két négyzet alakú szem-
vagy kameranyílás látható. Neki is tizenkét antenna van a fején. A nyaka
helyén kettős csővezeték helyezkedik el; az egyik ferde, a másik egyenes. A
robotnak két „keze” van, az egyik valamilyen puskához hasonló szerkezetben
végződik, a másik meg egy… csavarhúzóban.
Az efféle régi rajzok esetében mindig két dolog merül fel. Az egyik az,
hogy miért rajzolták őket oda, ahová, és akkora méretekben? Ugyanis a
sivatag emberi életre meglehetősen alkalmatlan, ez a világ egyik
legsanyarúbb pontja. Azon a vidéken gyakorlatilag a történelem folyamán
soha nem éltek emberek. Ahogyan a nazcai furcsa rajzok (amelyek értelmét
és szerepét mind a mai napig nem fejtették meg) is ilyen sivatagban készültek
és akkorák, hogy a földről láthatatlanok, ám a levegőből jól láthatók. Csak hát
úgy tudjuk, az emberek csak a huszadik század elején „tanultak meg”
repülni… Vagy ez is másképpen volt?
A másik kérdés még ennél is izgalmasabb - és számomra azért is, mert itt
tetten érhető a vaskalapos tudomány gyanús hallgatása, a magyarázatoktól
való elzárkózása. Ha maja indiánok vagy ismeretlen őslakosok bárhol
bármilyen formában ilyen, fentebb leírt „nyomokat hagytak”, ha műszaki
tárgyakat, technikai jellegű berendezéseket ábrázoltak a maguk idejében, sok
száz vagy éppen több ezer évvel ezelőtt az ősemberek - a mai kutatók miért
nem szólnak hozzá a kérdéshez? Hiszen a logika azt diktálná: azok az
emberek láttak ilyen szerkezetet, különben semmi esélyük sem lett volna
annak ábrázolására. Ugyanis mi sem tudnánk ma - pedig a technika
századában élünk, és millió műszaki dolgot láttunk, tanultunk, azok vesznek
bennünket körül - a jövő évezred műszaki eszközeit ábrázolni elképzelés
alapján!
No, most akkor sejthető, hogy a természeti körülmények között élő
ősemberek vagy pár ezer évvel később az indiánok közül - mindenképpen a
Kolumbusz előtti időkről van szó, amikor az inkák például még a kereket sem
ismerték! - kik rajzolhattak robotokat vagy repülő szerkezeteket, űrruhákat?
Azok, akik kezében egyetlen ilyen tárgy volt: az íj a nyílvesszővel, azokon,
akik pár fém használati eszközt vagy ékszert voltak képesek előállítani, azon
kívül teljesen technikamentes életet éltek? Akik soha életükben nem láttak,
mert nem is láthattak semmilyen gépet?
A helyzet nyilván az, hogy a rajzok, vésetek, falfestmények, ábrák
készítőinek látniuk kellett legalább egyszer vagy többször azokat a
szerszámokat, amiket lerajzollak. Ugyanis nem rajzolható le egy csavarhúzó
abban a korban, amikor még csavarok sem léteznek!
Ha építményekről is beszélünk, természetesen szót kell(ene) ejteni a
piramisokról. Az emberek ritkán gondolnak rá, hogy azok körülbelül 4-5000
évvel ezelőtt épültek, vagyis még a vaskor előtt. Akik azokat emelték,
mindössze gyenge rézszerszámokkal rendelkeztek.
Úgy döntöttem azonban, hogy mivel az elmúlt években, több könyvemben
is külön foglalkoztam a piramisok körüli rejtélyekkel és álrejtélyekkel (a
legtöbbet az 1997-ben megjelent Titkok könyve 3.-ban), ezért ezt most
mellőzzük. Akit ez a kérdés érdekel, az említett műben megtalál mindent,
amit én fontosnak véltem leírni.
Számos olyan építmény található a Földön, amit a mai kor emberei
gyanúsan nagynak, sőt óriásinak vagy egyszerűen érthetetlennek találnak. A
húsvét-szigeti emberfej-kőszobrok felállításának céljával ugyan ma sem
vagyunk tisztában, de legalább két elfogadható elmélet áll rendelkezésre
(mindkettőt kipróbálták a gyakorlatban is) arra vonatkozóan, hogyan
szállíthatták és állíthatták fel a fejeket mai helyükre.
Meggyőződésem, hogy hibát követünk el, ha építményügyben ott is
titkokra vadászunk, ahol léteznek sokkal egyszerűbb, kézzelfoghatóbb
magyarázatok. Amelyek ráadásul elérhető megoldásokat jelentettek a
keletkezés korában is.
Például a rendkívül nagy súlyú, több tíz vagy száz tonnás köveket is tudták
szállítani, helyükre tenni, más kövekre emelni. Nem kell okvetlenül
földönkívüli segítőket sejteni minden ilyen eset mögött. Annál is inkább,
mert az igazi rejtélyek nem is annyira a tárgyakban, hanem a
megmagyarázhatatlan tudásban, intelligenciaszintben rejlenek. Az ezekről
árulkodó jelek sokkal izgalmasabbak, mint az építmények!
 Fémek, bányák, kereskedők

Az ember nem is hinné, mennyi titoknak, érthetetlen eseménynek

bukkanhat nyomára ezen a téren is. Ami a mi számunkra teljesen
normálisnak tűnik: hogy vannak ércbányák, az onnan kibányászott ércekből
bonyolult úton-módon fémtárgyakat készítenek, és mi azokat
megvásárolhatjuk, használhatjuk - korántsem volt, és nem is lehetett ennyire
magától értetődő.
Kezdjük a bányákkal!
Már az ősember is bányászott. Ahol külső jelekből úgy ítélte, hogy a
felszínhez közel van a keresett érc (hisz mélyfúrásokra természetesen nem
vállalkozhatott), ott folyamatosan mélyítgette a talajt, akár a függőleges
szikla- vagy kőfalakba is belefúrt, mélyedéseket vájt, csak hogy hozzájusson
az érchez.
Tudjuk, hogy Délkelet-Angliában és a szigeten másutt is, különösen
Cornwall vidékén már legalább ötezer évvel ezelőtt valakik cinkércet
termeltek ki és szállítottak át egész Európán, kelet felé. Feltehetően a későbbi
Görögországban ért véget a szállítmány útja. Vajon kik tették ezt, és miért?
A később fellelt maradványokból állapítható meg, merre is vitték a szóban
forgó érceket. Minden földi lelőhely különbözik a tartalmát illetően a
többitől. A cornwalli ősi cinkbánya érce százalékos tartalmában és egyéb
vegyi jellegzetességeiben eltér a Földön található többi cinkércbánya
anyagától. A régészek különféle őskori települések nyomait kutatva mellettük
Európa-szerte ércdarabokat leltek. Az azonosítás kiderítette, hogy mind
Cornwallból származik, a nyomok pedig elvezettek egészen Krétára.
Tehát ötezer évvel ezelőtt a cinkércnek valahol jó piaca lehetett, ha őseink
személyesen cipelték végig a földrészen. Ezt persze ne így értsük; a
bőrzsákokba töltött ércdarabok valahogyan átkerültek a Csatornán (pedig úgy
tudjuk, az ősemberek még nem hajóztak!), aztán ott partra tették és eladták
őket. A vevő vitte tovább, de az sem távolabb esetleg pár száz kilométernél,
hogy ott mások vegyék meg és át, így kézről kézre, kereskedőről kereskedőre
jutott el az anyag a rendeltetési helyére.
Bányák nem csupán Európában voltak. A dél-afrikai aranyat már akkor is
szállították Ázsiába, Jeruzsálembe.
 Még ennél is régebben történt, hogy Észak-Amerikában, az USA mai
Michigan államának területén 6 ezer évvel ezelőtt valakik vörösrézércet
bányásztak. A jelek szerint körülbelül és minimum 200 ezer tonna ércet - ami
hatalmas mennyiség! - vittek el onnan. Csak az a „baj”, hogy később azon a
földrészen sehol nem bukkantak a kivitt réz nyomaira! Valódi, Dänikennek
való feladat kideríteni: kiknek volt szükségük ilyen irdatlan mennyiségű
ércre és az hová lett?
Az eddig feltárt bányákra az jellemző, hogy általában sokkal több fémet
termeltek ki bennük, mint amennyire a helyben élőknek egy adott időszakon
belül szükségük lehetett. Ismerve őseink gondolkodásmódját - amely nyilván
megegyezik sok mai, hibásan „primitívnek” nevezett népcsoport felfogásával
-, tudhatjuk, hogy nem dolgoztak hiába, és nem dolgoztak előre. A jövő
nagyon ködös dolog lehetett a számukra. Elképzelhetetlen tehát, hogy az
ősök egész nap kemény fizikai munkát végeztek csupáncsak azért, hogy jó
sok ércet halmozzanak fel - a leendő unokáik számára? Biztosak lehetünk
benne: ha termeltek, egyszerre mindig csak annyit, amennyit ők maguk
használtak fel, és amennyit el tudtak adni a rendszeresen érkező szállítóknak,
kereskedőknek (vagy ők vitték el hozzájuk, amit már kitermeltek). A jelek
arra mutatnak, hogy nemegyszer tízszer annyit termeltek ki aránylag rövid
idő alatt, mint amennyire az ott élő csekély számú csoportnak szüksége
lehetett.
Mindez azért is furcsa, mert hiszen a fent leírt események a kőkorszakban
játszódtak le! Vagyis akkor, amikor őseink legfőbb szerszámanyaga a kő volt.
Fémekkel még csak ritkán foglalkoztak, nagyon kezdetleges módon. Ennél
furcsább, hogy jelentős mennyiségű ércet hurcoltak szerteszét nemcsak
Európában, de más földrészeken is! Ezek közül talán egyedül az arany
megmagyarázható, hisz az fizikai tulajdonságai és ritkasága miatt kezdettől
inkább ékszer-, majd pénzkészítésre szolgált. Aranyeszközökkel senki sem
dolgozott. Hasonló okból létezett már a borostyánútvonal is, ami szintén nem
szerszámkészítést eredményezett.
Közbevetőleg meg kell említeni itt egy rejtélyt: kinyomozták, hogy
Cornwallból Krétára ötezer évvel ezelőtt uránércet is szállítottak. Aligha
hihető, hogy éppen őseinknek volt erre szüksége - no de akkor kinek?
Egyesek rögtön rávágnák: az idegeneknek, akik biztosan ismerték már az
atomtechnikát, és éppenséggel nekik volt szükségük mondjuk űrhajó-
hajtóanyagra. De ezt most ne firtassuk!
Mindenesetre akadnak, akik a michigani bányákból hiányzó rézércet is
idegenek számlájára írják. Ám erre nincs bizonyíték.
 Viszont meggondolandó, hogy akkoriban igen kevés ember élhetett az
észak-amerikai földrészen. A hiányzó réz mennyisége viszont többszörösen
elég lett volna minden ott élőnek! Tehát nyilvánvaló, valami történt a
fölösleggel, sőt az egész mennyiség elkerült onnan.
Ez már elméletünket látszik bizonyítani. Az ősemberek kőszerszámaikkal
fémérceket termeltek ki valakik számára. Mi van, ha ezek a valakik az
atlantisziak voltak? A már gépeket használó, a bolygó felszínén ide-oda
röpködő intelligens emberek? Akik azzal, hogy adott időre fémet, érceket és
talán más árukat is „rendeltek” az ősemberektől, ily módon is „húzták őket
egyre feljebb” a fejlődés vonalán?
Nem kevésbé érdekes a bronz, mint fém története sem. Itt sem hiányoznak
a titkok.
Ugyanis már arra a kérdésre is nehéz válaszolni, honnan van nekünk
bronzunk? Vagyis, az akkori embereknek honnan volt?
A bronz ugyanis nem természetes fém, a réz és az ón ötvözetéből,
összeolvasztásából keletkezik. Mindkét fém puha, lágy, ezért igazából nem
alkalmas szerszámkészítésre (az ón már 232 fokon elolvad), külön-külön
egyik sem vehette fel a versenyt a jó kis kőszerszámokkal. Ám ha egy
bizonyos arányban összekeverik a kettőt, például 10 százalék ónt adnak a
rézhez, akkor ágyúöntésre, fogaskerekek vagy bármi más készítésére alkalmas
kemény bronzot kapnak. Az erről a fémről elnevezett embertörténeti
korszak, a bronzkor pár ezer évig tartott, és a nyomait négy földrészen
fedezték fel. Felmerül a kérdés: az ősök honnan tudták meg majdnem
egyszerre négy kontinensen (amelyek között - állítja a tudomány igen
kitartóan - semmiféle komolyabb közlekedés nem volt), milyen arányban kell
keverni a két megolvasztott fémet, hogy jól használható kemény bronzot
kapjanak? Egyáltalán hogyan jöttek rá az olvasztási technikára? Jól kellett
ismerniük mindkét fém tulajdonságait. Tehát például a rézét - de igazi
rézkorszak nem is volt az újkőkor és a bronzkor között. Nagyon kevés
réztárgyat találtak, a legtöbbet Bulgária területén, ahol hatezer évvel ezelőtt
folyt valamiféle réztermelés. Amerikában létezett ugyan 7500 évvel korábban
egy teljesen ismeretlen civilizáció a mai USA és Kanada határvidékén, amely
rezet használt. Aztán később, sok ezer kilométerre ettől délre, Mexikóban,
teljesen váratlanul és azonnal magas fokon bukkan fel a bronz használata,
ráadásul a bronztárgyak igen nagy mennyiségben jelentek meg.
Hogy a dolog még rejtélyesebb legyen, őseink rájöttek, hogy az annyira
szükséges ónt hol találják meg. Az egyiptomi és európai leletekben az ón
kimutathatóan Indiából, a Pireneusi-félszigetről és Angliából származik.
Ebből következik egy érdekes kérdés: ha ott, ahol a bronzszerszámokat
később felhasználták (és persze előzőleg legyártották) nem volt ón - hogyan
jöttek rá, hogy erre a fémre van szükségük? Hogy a rézből csak ón
hozzáadásával lesz bronz?
Ismét mintha Dänikennek lenne igaza: kellett valaki, aki megmutassa
őseinknek a metallurgia, vagyis a fémkohászat alapjait, titkait. Sőt, még arra is
rá kellett, hogy vegye őket, hogy menjenek el távoli vidékekre, és ott
keressenek ónt. Vagyis keressenek olyan helyet, ahol a talaj ezt az ércet
rejti… Nem túl bonyolult dolog ez az ősemberek számára?
Bizony maguktól aligha jöttek volna rá, hogy ha a nagyon lágy rezet az
annál még lágyabb ónnal összeöntik, akkor a két lágyból egy kemény fém
lesz! Könnyű azt mondani, hát istenem, egy tűzön olvasztották a két fémet,
közben feldőltek az edények, az olvadt fémek összefolytak, és amikor
kihűltek, kiderült, ez bizony kemény! Hiszen ón nem volt a környéken, de ha
lett is volna, sohasem olvasztják meg, mert nagyon puha volt,
használhatatlanul lágy!
Azt már ne is feszegessük, hogy maguktól hogyan jöttek volna rá a helyes
keverési arányra?
1968-ban az örményországi Medzamor város mellett - a név is kapcsolódik
a témához - a mai régészek egy teljes fémkohászati központot ástak ki,
melyben „rézművesek” dolgoztak. Legkevesebb ötezer, de inkább több évvel
korábban működött ez a metallurgiai „nagyüzem” - akkor, amikor az
emberek még a piramisokat sem kezdték el építeni. Az érdekes az, hogy a
régészek a hamurétegben acélfogókat találtak! A helyszínen szintén kutató
franciák szerint voltaképpen nem is egyszerű rézművesek dolgoztak ott,
hanem korabeli tudósok, akik felhasználták mindazt a tudást, amit akkoriban
a világ, különböző részein a fémöntés terén csak tudtak az emberek. Felmerül
persze a kérdés: kik voltak ezek? Honnan tudták, amit tudtak? Hogyan
szerezték meg a más világrészeken tett felfedezések adatait?
Kilencezer évvel ezelőtt Ázsiában (Törökország) és Európában már
réztárgyakat készítettek olvasztás útján. De ilyesmire leltek Kínában,
Peruban és másutt is. Kiderült, Kínából vitték a fémkohászati eljárások titkát
Dél-Amerikába. Tehát mégis volt szervezett közlekedés a két kontinens
között? Kevéssé hihető, hogy a kínaiak expedíciót indítottak Ázsián át, fel
északra, át a Bering-szoroson és sok ezer kilométert lefelé, míg eljutottak
Peruba. A tengeren ez sokkal-sokkal egyszerűbb volt.
Akkor most már csak egy kérdés marad: honnan tudták a kínaiak, hogy
Tonkinból el kell indulniuk kelet felé, ott találnak egy másik kontinenst, egy
szárazföldet, és ott értelmes embereket, akik nem gyilkolják le az érkező
különös bőrszínű, öltözetű, szokású és nyelvű embereket, hanem
barátságosan fogadják és meghallgatják metallurgiai felfedezésüket, sőt helyet
adnak az új technika bevezetésére az idegeneknek?
Vagy nem is maguk a kínaiak vitték ezt el oda, hanem valamiféle
járművekkel is rendelkező mások?
Lépten-nyomon felbukkan ugyanaz a dolog: valamiféle tervszerűség
nyomaira lelünk. Mintha mindez nem véletlenül zajlott volna le, a dolgok
ok-okozati összefüggésekben történtek, ráadásul átszőtték az egész bolygót!
Elhiggyük-e ezek után, hogy nem volt itt semmilyen vezérlő elv és erő, hogy
mindez abban a rövid korszakban zajlott le, amit a mai hivatalos tudomány
erre engedélyez, és hogy valóban „buta ősemberek" tették mindezt a sok
elgondolkoztató, remek dolgot?
Pedig hát eddig még csak alig néhányról számoltunk be. A java még
hátravan!
 Gyanús jelek

Sok olyan eseményről, személyről, tárgyról tudunk a több ezer évvel

ezelőtti időkből, amelyeknek létezése ma döbbenetet okoz számunkra.
Olykor valóságos sokkról is beszélhetünk, hisz olyasmikről szerzünk
tudomást, amik mai eszünkkel elképzelhetetlenek azokban az időkben.
Ilyen például a tudás.
Mert hát ezen a téren bizony érnek bennünket meglepetések. Egyszerű
lelkületű őseink számos esetben olyan tudással rendelkeztek, amit
semmiképpen sem sajátíthattak el maguktól. Így hát ismét kénytelenek
vagyunk feltételezni valamilyen rejtélyes elődök létezését, akik ezt a tudást
megszerezték, gyűjtötték, rendszerezték és továbbadták, valamint
természetesen egész idő alatt használták, alkalmazták is.
Nemcsak eszközigényes tudásról lehet ám szó, sőt elsősorban nem is arról
van szó könyvünk e helyén. Ilyen például a csillagászat, a matematika.
Mindkét téren van miről beszélni.
Mezopotámiában a papok - vagyis a korabeli tudósok, ezt nem győzzük
elégszer hangsúlyozni - nyilván nagyon intenzíven figyelték az égi
jelenségeket, mert például azt is kiszámították, hogy a Hold mennyi idő alatt
kerüli meg a Földet. Nem árt tudnunk, hogy mai kalkulációnk szerint
mindössze 0,4 másodpercet tévedtek!
Ugyanakkor nem szabad elhallgatnunk, hogy a mai tudománytörténet
szerint azért a babiloniak például nem igazán törekedtek a megfigyelésekre,
inkább a matematikai elmélet volt a kedvencük. Ez persze nem jelenti azt,
hogy megmagyarázható lenne a tudásuk, hiszen matematikaelmélettel
foglalkozni egy olyan korban bizony nem lehetett hálás feladat, és aligha volt
rá elismert társadalmi igény. Magyarul: a papok olyasmiket engedtek meg
maguknak a tiszta tudásvágy nevében, amire a környezetüknek nem volt
szüksége. Mégis kutattak olyasmiket - no, vajon miért? Ottó Neugebauer
híres művében („The Exact Science in the Antiquity”. Egzakt tudományok az
ókorban, 1957) voltaképpen megsemmisítő képet rajzol e tudásról, mesének
tartva pontosságát. De nem kapunk választ a szinte magától felmerülő
kérdésre: mi késztette az ősöket arra, hogy ilyesmiket kutassanak, ebbe annyi
energiát és időt fektessenek? Ám ugyanabban a műben később a szerző
meglehetősen következetlenül viszont leírja, szinte áradozva, hogy a
babiloniak remek módszert fejlesztettek ki a bekövetkező holdfogyatkozások
felismerésére, nagyságuk kiszámítására, amely a Hold látható szélességének
függvénye. Igen figyelemreméltó absztrakciós eljárás, írja Neugebauer és
megjegyzi, hogy a módszer tisztán matematikai jelentőségű értékeket vezet
be, amely metódus igencsak hasonlít a mai mérnöki tudományokban
alkalmazott komplex számok használatához.
Szóval akkor talán mégis tudtak valamit? A sumer csillagászok számos
bolygót ismertek, ötezer évvel ezelőtt majdnem tökéletes pontossággal
(eltérés: csak 0,3 másodperc) adták meg a holdfogyatkozások
bekövetkezésének idejét. Ennél többre ma aligha vagyunk képesek.
Képzeljük el azt a papot, aki a társai között a csillagok járásáért volt
„felelős”, azzal foglalkozott. Ahhoz, hogy növelje a papi rend világi hatalmát,
úgymond előre kellett tudnia sok eseményről, amely majd az égen
következik be. Ez tipikus csillagászati munkát jelentett. Az illetőnek figyelnie
kellett az eget, tudnia, mikor lesznek a Hold fázisváltozásai, mikor bukkan fel
az ottani vallásban „szent” szerepet játszó csillag vagy bolygó. Ismernie kellett
a mozgásukat stb.
De nem jöhetett zavarba, ha mondjuk 120 évenként tűnt fel egy üstökös.
Neki erről is tudnia kellett, hogy érkezését előre jelezhesse. Így hatalmas
tekintélyt szerzett vele magának vagy a papoknak általában, esetleg a
mindezt vezénylő világi uralkodónak.
Nos, gondolkozzunk csak: ahhoz, hogy egy 120 évenként ismétlődő égi
jelenséget nagyon biztosan előre jelezzenek, hogy egy papi kaszt a teljes
tudását, hatalmát, tekintélyét rá merje tenni a dologra - százszázalékos
biztonsággal kellett tudniuk a dologról! Vagyis azt az üstököst előzőleg
legalább ötször, hatszor vagy többször kellett megfigyelniük a csillagász-
papoknak. Ha csak egyszer tévesen jósolnak meg egy ilyen eseményt, az
beláthatatlan politikai következményekkel jár; a nép elveszíti beléjük vetett
hitét, talán el is kergeti a „sarlatánokat”.
Ha viszont ennyiszer kellett az üstököst előtte látni, a megfigyelési
időtartam legalább hat-nyolcszáz év, esetleg ezernél is több (a nagyobb
biztonság és bizonyosság kedvéért). Vagyis ahhoz, hogy Kr. e. 3000 körül egy
paptudós jó előre megjósolhassa népének, hogy az idei év ilyen és ilyen
hónapjának ilyen és ilyen napján „ott!” - és meg kell jelölnie a pontos helyet
az égbolton! - fel fog bukkanni egy ilyen és ilyen külsejű égitest, amelynek
akkora lesz a nagysága, abban az irányban olyan sebességgel fog mozogni,
amit ő előre jelez, és az égitest hogyan fog viselkedni a Föld mellett
elhaladván, majd pedig milyen irányban és mikor tűnik el a kozmoszban -
hát ahhoz valóban mindent kellett róla tudni. Vagyis az előző évszázadokban,
sőt évezredekben a megfigyelőknek nemcsak hogy mindezt alaposan meg
kellett szemlélniük - ráadásul, az így szerzett tudást, a részmegfigyeléseket,
részeredményeket valamilyen módon hagyományozniuk kellett az utódokra
is! Nyilván írásban, tesszük hozzá mi, mert azt hisszük néha, hogy írás
mindig is volt, mert az olyan természetes dolog. De egyrészt a
megfigyeléseknek még akkor kellett kezdődniük, amikor legjobb tudomásunk
szerint még nem volt írás, másrészt akkor még… csak ősemberek futkostak a
Földön!
Ezért nem áll meg tehát az a tudományos állítás, hogy az ókorban az akkor
már bizonyítottan létező tudást maguk az ókori emberek gyűjtötték össze!
Ezt már csak azért sem tehették meg, mert egyszerűen nem volt rá idejük.
Azt a nagy tudást csak egy előtte lévő, több ezer éves „kifutási idővel”
szerezhették volna meg - abban a korban azonban még nem voltak erre
képesek.
A megoldások: vagy régebben kezdték gyűjteni a tudást, és akkor a mai
tudományos kronológia nem érvényes - vagy valaki más gyűjtötte össze ezt a
tudást és bocsátotta az ókoriak rendelkezésére. (És itt a „más” alatt nem kell
okvetlenül idegent érteni, lehetett az egy itteni nagy tudású embercsoport is,
pl. Atlantisz népe.) Ez esetben is eldobhatjuk a történelemtankönyveket
nemcsak a középiskolai, de az egyetemi szinten is.
Egy görög történetíró, a neves Diogenész Laertiosz feljegyezte, hogy
ismeretei szerint az egyiptomiak az ő életét megelőző korokban (Laertiosz a
III. században élt és alkotott) 373 napfogyatkozást és 832 holdfogyatkozást
jegyeztek fel. Ez szerény becslések szerint is azt jelenti, hogy sok ezer évvel
Laertiosz születése előtt az egyiptomi papok már az eget kémlelték napi
rendszerességgel. Amit láttak, azt fel is jegyezték, máskülönben nem állhatott
volna rendelkezésükre ilyen statisztikai jellegű adatsor. A jelek szerint
azonban az egyiptomiaknak már akkor el kellett volna kezdeniük az égbolt
figyelését, amikor ők még (a mai tudományos álláspont szerint)… nem is
léteztek! Akkor hát kik végezték ezeket a megfigyeléseket - helyettük?
Ide kívánkozik egy megjegyzés: pontosan nem lehet manapság
megállapítani, hogy pl. 373 napfogyatkozás pontosan hány év elteltét jelenti
itt a Földön. Ugyanis az, hogy a Földről hány napfogyatkozást lehet
megfigyelni, erősen függ annak a pontnak a földrajzi szélességétől, helyétől,
ahol a megfigyelő tartózkodik.
A matematikatudás is szolgál meglepetésekkel.
Különös, hogy régebben jobban ismerték az emberek a matematikát, mint
a későbbi korokban, holott a logika a fordított sorrendet diktálná. Az annyit
emlegetett és olykor szinte minden tudás birtokosának tartott „régi görögök”
már a 10 000-es számot is csak üggyel-bajjal használták - volna, ugyanis végső
soron nem értették és nem használták. Vajon nem volt rá szükségük? Vagy
meghaladta a szellemi képességeiket? Furcsa, de igaz. Aminthogy az is, hogy
a „millió” fogalma Európában éppen olyan nehezen érthető volt, mint a
görögöknek a tízezres; csak a tizenkilencedik században kezdett
meghonosodni. Ám mint kiderül a fennmaradt írásos anyagokból, a sumerok
sok ezer évvel korábban matematikai műveletekben eljutottak a 195 955 200
000 000-es számig, amit úgy kell kiejteni: százkilencvenötbillió-
kilencszázötvenötmilliárd-kétszáz-millió!
Vagyis nyomon vagyunk. Mindez azt látszik jelezni, hogy volt itt tudás,
nem nagyobb ugyan a mainál, és annál szelektáltabb. A jelek szerint az
ókoriak valahonnan szereztek már jelentős tudást különféle területeken,
ugyanakkor más területeken sokkal kisebb volt a tudásuk. Ráadásul
kezdetben mindez földrajzilag erősen behatárolt lehetett, vagyis itt-ott
kaptak a tudásból, másutt meg nem. Végül azonban ugyanez a tudás terjedt el
mindenfelé, és okoz ma jelentős fejtörést - de nem a vaskalapos, minden új
előtt zártnak mutatkozó tudományos elmék számára.
 Növények, házak, emlékek

Ki hitte volna, hogy a növénytermesztés, mint olyan is árulkodó jel lehet?

Ugyanis egyre-másra hátrébb tolódik az időben az a dátum, amit a tudomány
elfogad a növénytermesztés kezdeteként. Egyes haszonnövényeket pedig az
emberiség egyszerűen túl régóta termel! Mint tudjuk, a búza vagy más
gabonák nemesítésének esetében minden egyes alfajnál vissza lehet számolni
- a növény tulajdonságainak és a legújabb növénygenetikai kutatási
eredmények ismeretében -, hogy mikortól alakítja azt az ember, mennyi időt
vett igénybe, míg a valamikori vadnövény levetkőzte káros vagy nem eléggé
hasznos tulajdonságait, és átvedlett a ma ismert növénnyé. Nos, ez a
„hátrafelé számolás" azt eredményezi, hogy a növénynemesítés megkezdése
már jól kicsúszik az ember intelligens tevékenységének időhatárából!
A Triticum-nemzetség eredetét a kromoszómaszám és más paraméterek
figyelembevételével a legújabb kutatások szerint jóval a csiszolt kőkorszak
előtti időkre tehetjük. Ez azt jelenti, hogy a búza (és más haszonnövények)
nemesítését az ember még akkor elkezdte, amikor ugyanazon tudomány
állítása szerint nem is telepedett le! Amikor még hordákban vándorolt,
vadászott és folyton úton volt. Egy tudóscsoport úgy próbált kibújni a
dilemma alól, hogy kijelentette: egyes növényfajokat az ember mindjárt
keletkezésekor művelni, nemesíteni kezdett. Felmerül a találós kérdés:
melyik ember? Netán a Neander-völgyi? Vagy a cro-magnoni? Miközben
még egyetlenegy ember sem telepedett le sehol a bolygón? És így persze
földet sem művelt?
Az ősemberek tízezer évvel ezelőtt is csak gallyakból épített hevenyészett
kunyhókban laktak, már ha egyáltalán letelepedtek. Vagy a természetes
barlangokban találtak menedéket az időjárás és a vadállatok ellen. Északon,
ahol mostoha volt az időjárás, nagyon primitív házakat emeltek, amelyek
voltaképpen szintén csak kunyhóknak tekinthetőek. De inkább délebbre, a
kevésbé mostoha viszonyok közé húzódtak, ha tehették.
Ha a hivatalos tudomány állításait komolyan vesszük, nem tudunk semmi
olyan lelki vagy fizikai tényezőről, amely arra inspirálta volna az
ősembereket, hogy a mai modern városokhoz hasonló településeket
emeljenek maguknak…
Pedig ez történt! Igaz, nem mindenütt, de ahol mégis, ott döbbenetes ez a
változás. A nagy babiloni síkságon Kr. előtt a III. évezredben, tehát ötezer
évvel ezelőtt, és az ó-indiai kultúrák színhelyein még ennél is korábban.
Teljesen váratlanul profi módon kiégetett téglákból hatalmas nagyvárosok
épültek! Az emberek megtervezték azokat a városokat, ezt elárulja az utcák
sakktáblaalaprajza is. Valamennyi utca kilencvenfokos szögben metszette a
többit, az utcák között pedig sokemeletes házak álltak. Minden szinten
lakások sorakoztak - aminthogy ma is mindenfelé a világban -, melyekhez
fürdőszoba is tartozott (ami ma már korántsem oly jellemző még Európában
vagy Észak-Amerikában sem). A házakat csatornázták, és mindegyikben volt
alul egy portásfülke is… Ezekben a városokban közfürdőket is találtunk
volna, de sport- és művelődési intézményekben sem volt hiány.
Nos, gondolkozzunk csak egy kicsit: az ilyesmi nem megy egyik napról a
másikra. Hol vannak a sokemeletes, csatornázott, fürdőszobás házakból álló
városokat megelőző egyszerűbb, nem olyan tökéletes városok romjai? A
logika két dolgot diktálna:
1. Előbb épültek a primitívebb lakóhelyek, később a lakók önnön
tapasztalataik alapján a jobbak, tökéletesebbek, „modernebbek”.
2. Nyoma kellene, hogy legyen a fejlődésnek ezt megelőzően. De mint
annyiszor az ókorban, ismét időhiányra bukkanunk! Vagyis nehezen
képzelhető el, hogy azok az emberek, akik pár ezer évvel korábban még a
mamutokat hajkurászták, állatbőrbe öltöztek, kőbaltával, nyíllal, dárdákkal
hadakoztak és még vándoroltak, vagy primitív kunyhókban élve
próbálkoztak egy kis növénytermesztést vagy állattenyésztést művelni -
egyszer csak ilyen városokat építenek!
Mert hát nyilván ugyanazokról van szó, hisz csak egy emberiség él a
Földön. Az a két-háromezer év, ami a két állapot között volt - ha volt
egyáltalán -, döbbenetesen kevés ahhoz, hogy ilyen nagy változás jöjjön létre
a fejekben, a tudásban, az igényekben!
Igen, az igényekben! Akik primitív módon éltek, nem rendelkeztek
megfelelő tudással, azokban fel sem merülhetett a modern nagyvárosban való
élet, mint lehetőség, még kevésbé, mint cél!
Tehát akkoriban történt valami.
Valami beavatkozás, valamilyen esemény, mindegy, hogyan nevezzük -
hisz a lényegét nem ismerjük. Valakik valamilyen módon hatottak ezekre az
egyszerű emberekre. Vagy igényt ébresztettek bennük, vagy tudást vittek a
fejükbe, vagy mind a kettő. De a civilizációs ugrást csak úgy hajthatták végre,
ha érdekük fűződött hozzá. Ha maguk is akarták ezt a hihetetlenül nagy,
hatalmas változást!
 No, már most, mi indíthatta volna a meglehetősen egyszerű agyú és
gondolkodású embereket arra, hogy valami olyasmire vágyjanak, amit
azelőtt… sohasem láttak? Amelynek tehát még a létezéséről, a lehetőségéről
sem lehetett tudomásuk?
Mint látják, az ókori világ sokkal bonyolultabb volt, mint azt ma hinnénk.
A dolgot ráadásul komplikálják az… emlékek is.
Mondákról és írásos anyagokról van szó.
Az egyik arról szól, hogy mintha valaha régen minden emberi „faj” - vagyis
a rasszok - együtt élt volna. Ami mellesleg ellenkezik a logikával, legalábbis a
darwinival. Amely ugyanis azt állítja: a rasszok azért alakultak ki, mert az
emberek különféle égtájakon, különböző időjárási viszonyok között éltek, és
alkalmazkodtak az eltérő fizikai körülményekhez (hideg, mérsékelt vagy
forró éghajlat, hegyvidék vagy síkság, napsütéses órák száma és
intenzitása…). Így lettek például feketék az afrikaiak.
Ámde egyrészt az egyiptomi régészek és antropológusok olyan csontokra
bukkantak, amelyekből kiderült: egy időben többféle rassz képviselői éltek
együtt, ugyanott. Másrészt ez volt a helyzet Latin-Amerikában is. A perui
Marcahuasiban rengeteg szobrot, domborművet találtak, amelyekről
leolvasható alkotóik szilárd meggyőződése - hogy a Földön többféle rassz
képviselői élnek. A szobrok ugyanis nemegyszer negroid vonású vagy ferde
szemű embereket ábrázolnak (tehát sárgákat, ázsiaiakat). Ha elfogadjuk azt az
elméletet, miszerint oly sok ezer évvel ezelőtt a kontinensek között nem volt
semmilyen közlekedés, akkor a dél-amerikai indiánok honnan tudhattak
például a négerek létezéséről?
Annál is inkább, mert ezt az ősi tudást több, egymástól független forrásból
is megerősíthetjük. Az egyik az olmék kőfejek, ezekből szerte Közép-
Amerikában találtak, a legtöbbet Mexikó déli részén és néhány kis közép-
amerikai ország területén. Az irdatlan nagyságú fejek (átmérőjük eléri a két
métert, súlyuk pedig meghaladja a több mázsát is!), egy része más, ott
ismeretlen rasszok külső jegyeit viseli.
A másik bizonyíték az ecuadori Cuenca város múzeumában látható arany-
és ezüstlapocskák, amelyeken például elefántokat láthatunk. Ezeket is nagyon
régen készítették az ottaniak, ma már nem is tudjuk pontosan, melyik ókori
vagy későbbi törzs, nemzetség, csoport tagjai. Ezzel az ábrázolattal nem
kevesebbet állítanak, mint azt, hogy a szerzők tudtak az elefántok létezéséről
- holott ilyen állat sohasem élt az amerikai kontinensen!
A fantázia termékeivel állnánk szemben? Aligha hiszem. Vagy volt tehát
közlekedés a földrészek között, vagy valamilyen más módon értesültek a dél-
amerikaiak az Afrikában és Ázsiában honos állatok létezéséről és külső
jegyeiről. Egy megjegyzés: a kontinensek közti közlekedés nem
szorítkozhatott arra, hogy mondjuk százévenként egyszer a viharos szél
elsodort valamilyen primitív csónakot vagy tutajt, és a rajta lévők így
akaratuk ellenére eljutottak más földrészre. Éppen az a „baj”, hogy az igazi
közlekedés a kontinensek között csak sokkal rendszeresebben és modernebb
közlekedési eszközökkel történhetett; vagyis újra fel kell tételeznünk egy
(legalább egy) fejlett csoportot, amely a többiek részvétele nélkül is képes
volt megvalósítani ezt a kommunikációt és összekapcsolni nemcsak
kereskedelmileg, de kulturálisan, információsan is az egyes, távoli
földrészeket!
No és mennyire emlékeznek-emlékeztek a népek a múltra? Hérodotosz
görög történetírónak azt mondták az egyiptomi papok, hogy főpapjaik -
akiket ilyen értelemben a mai, de lokális pápához hasonlíthatnánk - oly sok
generáció óta uralkodtak, hogy azt emberéletek hosszára lefordítva
körülbelül 11 340 évet nyerünk. Más források szerint az egyiptomiak írásos
hagyatéka 17 ezer évvel ezelőtti dátumoknál kezdődik, más kutatók ennél
rövidebb vagy hosszabb időszakokat emlegetnek. A „nagy”, a hivatalos és
ezért meglehetősen merev, intézményes tudomány természetesen sohasem
beszél 5 ezernél több évről.
Ugyanakkor rendelkezésre áll egy írásos emlék, amit egy pap írt, és az
illető abban azt állítja: műve (átszámítva) Kr. e. 30 627-ben keletkezett.
Bizánci történészek sok később megsemmisült egyiptomi írást
tanulmányozva arra a belátásra jutottak még a maguk idejében, hogy az
egyiptomiak legkevesebb 36 ezer 500 éven át vezették krónikáikat…
Említettük már, hogy sok nép „emlékezik” a vízözönre vagy más
katasztrófára, amely elpusztította az addig létezett világot, és amely után egy
egészen más világ következett.
Gondolkozhatunk azon is, milyen emlékei lehettek az akkori embereknek
saját magukról? Vagyis az őseikről? Tudták-e, hogy elődeik milyen szinten
éltek, mit tudtak és mit nem?
Mert nézzük csak meg sorban, miről is van szó! Azt tanítják nekünk, hogy
a Neander-völgyinek - akire legalábbis kezdetben nem is illett ez a szó:
ember - a valamilyen szintű kifejlődéséhez legalább kétszázezer évre volt
szüksége, aztán jött a cro-magnoni, amely fennállásának első harmincezer
évében nem sokat haladt előre - szóval az utóbbiból keletkezett ókori ember
egyszer csak olyannyira sokat tudott? Mitől lett ő ilyen szerteágazóan
érdeklődő, ügyes, okos, megfontolt, sokoldalú? Rendben van, felhagytak a
hordákban történő vadászattal (közel sem mindenütt), letelepedtek és
növényekkel foglalkoztak, állatokat tartottak, egymással háborúztak a jobb
termőföldért, a forrásokért. A csoportok között laza kapcsolatok léteztek,
valamilyen cserekereskedelem is kialakult - ám mindössze pár száz évvel
később ez a társaság hirtelen „gázt ad”, előrerohan a fejlődés skáláján.
Kulturális fejlődését freskókkal, mérnöki tudományát emeletes házakkal,
rituális, valamint tudományos célzatú tornyokkal, egész városok
megtervezésével elégíti ki, csillagokat figyel, méricskél, tapasztal, feltalálja az
írást, a zenét, a sportot, a fémkohászatot… és a társadalomszervező feladatok?
A korabeli sajátos „munkaköri leírások” felbukkanása, amelyekben a királytól
az utolsó foltozó vargáig mindenkinek leírták, milyen feladatai vannak az
emberi közösségben? Az élet minden területére vonatkozó törvénykönyvek
is az égből estek alá? Nyilván nem.
Eközben a tudósok, a régészek még ma is egyre-másra fedeznek fel -
különösen Ázsiában - olyan városokat, amelyekről azelőtt, nemcsak hogy
nem is hallottak, hanem kiderül: időben nem kapcsolódnak az előttük
létezett civilizációkhoz, vagy nem kapcsolódnak az utánuk következőkhöz.
Mintha időkön kívül lebegtek volna…
No és megismétlem a régi kérdésemet: hol a kifutási idő? Hisz minden
civilizációnak, mielőtt felfedezi legértékesebb találmányait és megvalósítja
fizikális értékeit (épületek, erődítmények, csatornák… stb.) mindezt valahol
ki kell kísérleteznie, primitívebb építményeken begyakorolnia. Efféle
„gyakorlásokra” nincsenek bizonyítékok ott a kezdetben - később annál több
van.
Mert azért csak feltűnő kissé, hogy a bolygó legkülönfélébb pontjain -
szinte minden kontinensen, de három ilyenről biztosan beszélhetünk (Ázsia,
Afrika, Amerika) - hatezer, hétezer vagy több évvel ezelőtt az állítólag
egymástól elszigetelt népek oly sokat tudtak. És ez a tudás nagyobbrészt
meglehetősen hasonló volt, vagyis a különféle népek ugyanazt tudták, ha
nem is ugyanabban az időben vagy helyen, de fejlettségük megfelelő
szakaszában. Még nem volt Püthagorasz vagy Eukleidész, amikor másutt
mások már ismerték a később majd róluk elnevezendő tételeket és
elméleteket. Ismerték a naptárt. Használták a matematika alapjait, ki tudták
számítani a csonka gúla köbtartalmát, és volt némi fogalmuk a
trigonometriáról. Tudták, mi fán terem a csillagászat és ennek megfelelő,
szabályainak alárendelt célzatos megfigyeléseket végeztek. Jacques Pirenne és
mások is felfigyeltek rá, hogy a Kr. előtti IV évezredben valamilyen
ismeretlen okból gyors átalakulás következett be az akkori kultúrákban.
Mintha mindenki „megvadult" volna, az egyes néptörzsek villámgyorsan
sebességet váltottak, és megtáltosodva száguldottak előre - ugyanazon az
úton, amelyen annak előtte oly kényelmesen ballagtak… Olyan rövid idő
alatt, amit csupán nyolc-tíz nemzedék életével mérhetünk, megváltozott
egész világuk.
A kultúrák, mint említettük, nem mindig kapcsolódnak egymáshoz.
Nemegyszer az eredetük is roppant bizonytalan, mondhatni titokzatos. Az
egyiptomiaknak például nincs előzményük, legalábbis a régészet a mai napig
nem tárt fel semmilyen kultúrát - akár Észak-Afrikában, akár Nyugat-
Ázsiában -, amelyre azt mondhatnánk, hogy lám, innen erednek az
egyiptomiak, mint emberek, és innen vették azt a tudást, amit aztán később
ők fejlesztettek tovább. Manapság úgy állunk az egyiptomi adatokkal, hogy az
első híradások a Kr. e. 3200-as évek körüli időkből származnak. Akkor lépett
trónra az első dinasztia első fáraója. De valóban az első dinasztia volt-e az?
Vagy csak azért nevezték így, mert korábban más államformában éltek az
egyiptomiak elődei - netán nem is Egyiptom földjén, hanem valahol másutt?
Vagy nem volt szokás számolni a dinasztiákat? Hogy nem így és nem akkor
kezdődött az egyiptomi kultúra, bizonyítja egy érdekes és látszólag magától
értetődő tény: az elsőnek nevezett dinasztia első fáraójának idején már
kialakult a később olyannyira csodált (és összetettebbé vált) vallás, építészet,
szobrászat, festészet, stb. vagyis mindennek már korábban meg kellett
születnie, hogy aztán tovább fejlődhessen.
Így jutunk el ahhoz a mellékesnek tűnő, ámbár igen fontos problémához,
hogy feltehetően az ókor sötétségbe nyúló kezdeti korszakában (és nincs
kizárva, hogy később is) volt valamiféle emberi vándorlás az akkori világban.
Hogy ezt kik és milyen eszközökkel szervezhették meg, majd később
tárgyaljuk. De gondoljuk csak el: vannak nyomok, amelyeken elindulhatunk.
Igaz, eddig sehová sem jutottunk, csak megsokszoroztuk a rejtélyeket.
Itt van például a vérvizsgálat, mint „nyomozati eszköz”. Kiderült, hogy a
perui inkák származása e tekintetben is rejtélyesebb, mint gondoltuk volna.
A felfedezett inka múmiák elemzése során természetesen kiderítették a
vércsoportjukat is. Kivétel nélkül mindegyik az „A” vércsoporthoz tartozott,
amelyet az amerikai kontinensre csak jóval később hoztak el… az európaiak!
Vagyis a tizenhatodik század elejéig ez a vércsoport teljesen ismeretlen volt a
kontinensen - hittük, de lám, volt egy embercsapat, amely éppen ezzel
rendelkezett! Ráadásul a vércsoport nem csupán az ismert típusokból áll, no
és az Rh-faktorból, hanem ma már minden ember vérét sokkal bonyolultabb
alcsoportokra tudjuk osztani.
 Ez a múmiák vérével is megtörtént, vagyis mintegy visszamenőlegesen
megvizsgálták egy amúgy is rejtélyes népcsoport vérét. És mi derült ki? Olyan
ritka volt ez a vércsoport, amivel manapság az egész világon mindössze
néhányszor tíz ember rendelkezik!
Nem köszönt be itt Atlantisz vagy valami ókori és későbbi, különleges
emberekből álló csoport lehetősége? Lehet, ma is élnek közöttünk
atlantisziak - írtam egyik könyvemben -, és lehet: éppen a vérvizsgálat az
egyetlen nyomravezető jel? Amellyel esetleg „leleplezhetnénk" őket? De
lehet, ez csupán fantázia, ugyanis az atlantisziaknak kevés okuk lehet arra,
hogy életüket veszélyeztetve éljenek közöttünk, amikor élhetnek igen nagy
biztonságban a rejtekhelyeiken is.
A furcsaságokat hosszan sorolhatjuk tovább. Itt vannak például egyes ősi
naptárak. Tiahuanaco ősi város egy dél-amerikai fennsíkon. A korát eddig
senki sem tudta megállapítani. Az egyik régészhíresség, A. Poznansky
minimum 14 ezer évesnek ítélte, és úgy vélte, körülbelül 10 ezer évvel
ezelőtt történt ott valami katasztrófa, ami romba döntötte a várost. Későbbi
régészek a romok között kikötői berendezések nyomait, biológusok pedig
víziállatok és - növények maradványait lelték fel. Ebből arra következtetnek,
hogy a város valaha a közeli Titicaca-tó partján terült el, és lényegében
kikötőváros lehetett.
Csak az a baj, hogy ma már 25 kilométerre van a tótól!
És hogy mindez még érdekesebb legyen: kinyomozták, hogy az utolsó
tektonikus mozgások, amelyek lecsökkentve a talajszintet, a tó vizét ilyen
messzire elvitték - körülbelül 20-23 ezer évvel ezelőtt következtek be!
Vagyis ha ez igaz, Tiahuanaco a világ jelenleg ismert legrégibb városa
(egyesek magát Atlantiszt sejtették benne, de ez sem nyert igazolást).
Kétségtelen az is, hogy az inkák előtt sok ezer évvel már létező város egy
kultúrát, civilizációt, egy népet is takart - ám ezekről ma már semmit sem
tudunk. Azt viszont tudjuk, hogy itt már akkor ismerték a bronzeszközöket, a
bronz fémöntés technikáját stb., amikor azt ezen a földrészen még senki más
nem ismerte! Találtak itt olyan fémtárgyakat, amelyek elkészítési módja a
mai napig ismeretlen - mert hiszen úgy tudjuk, „akkor” még ilyenre nem volt
képes az ember. A fémeket Tiahuanacóban öntötték, ezüstözték, hidegen
munkálták meg, sőt fémből szobrokat is faragtak. A legtöbb építményt már a
Kolumbusz előtti időkben elpusztították, vagy elpusztult az magától is.
Tudjuk, hogy minden korábbi indián nép már ott találta a várost mintegy
„készen”, és fogalma sem volt az idők homályába veszett építőiről. Könyvünk
egy másik helyén még majd említjük a várost, mint egykori „istenek”
lakóhelyét.
De a naptárakról van szó tulajdonképpen, és Tiahuanacóban található az
egyik, amely máig nagy bonyodalmakat okoz.
A tiahuanacói Nap-kapun egy meglehetősen furcsa naptár díszeleg. Ez az
évet nem 365, hanem… 288 napra osztja. Hogy még érdekesebb legyen a
dolog, a később Közép-Amerikában élő maja indiánok több kéziratban is
fennmaradt ábrázolása szerint 260 napra osztották az évet!
Ezen aztán sok tudósnemzedék törhette a fejét. Próbálták így, próbálták
úgy, de sehogyan sem jöttek rá, miféle naptár lehetett az, ahol így számolták
az évet. Holdhónapok, a nők terhességének bizonyos bonyolult számítása, a
kukorica (a maják alapvető növénye és tápláléka) termelési ciklusai stb. stb. -
egyik sem adta ki éppen ezt a 260 vagy 288 napot.
Más kérdés, hogy Däniken és társai azonnal lecsaptak erre a kínálkozó
alkalomra, és természetesen kijelentették: ezeket a naptárakat nem a földi
emberek készítették, hanem egy távoli bolygó - az idegen civilizáció lakhelye
- csillagászati viszonyait tükrözik! Magyarul: azon a bolygón tart az év 260
vagy 288 napig! Tehát a naptár önmagában és eleve a földönkívüli eredetet
bizonyította, de mi nem vagyunk könnyen meggyőzhetők.
Naptárakat találtak… csontokon is. Franciaországban, Egyiptomban és
másutt az ásatások során olyan csontok kerültek elő, amelyekre rejtélyesnek
tűnő vonásokat róttak ismeretlen, régi kezek. Később ugyanilyeneket találtak
Szibériában, Spanyolországban, Bulgáriában is. Komoly tudósok gyanítják,
hogy ezeken a Hold fázisait jegyezték fel az ősemberek. Ha ez igaz, akkor már
némileg sejthető, miért tudtak olyan sokat a csillagok járásáról az emberek az
ókor elején. Ugyanis egynémely ősemberi „csont-naptár” korát több mint
harmincezer évben állapították meg! Ez lenne az annyit keresett „kifutási
idő” egyik jele?
Ám ne feledjük, hogy a hivatalos régészet tekintélyei bizony nem ismerik
el e csontokat naptáraknak, aminthogy az említett ősemberi időkben készült
barlangokat, kőköröket, Stonehenge-et és más hasonló építményeket sem
tartják csillagászati létesítményeknek. Sőt, azok csillagászati rendeltetésével
egyáltalán nem értenek egyet, és ahol csak lehet, ott harcolnak ezen nézetek
ellen.
De hát nem csupán ennyi bizonyíték van arra - amennyit eddig
felsoroltunk -, hogy valami egészen más történt az ókort megelőző időkben,
mint amit tanítanak. Az igazán jó, látványos, és ami fő: gondolkodásra
késztető bizonyítékokat még csak ezután soroljuk fel.
 Kövek és rajzok

Talán furcsa, hogy ez a két dolog így egymás mellé került ebben a
könyvben. De amikor a köveken is rajzokat látunk, akkor bizony nem
választhatjuk el őket. És a sziklákra vésett, karcolt, netán festett ábrázolatok
is szervesen ebbe a csoportba tartoznak.
Többféle szikla- és kőrajz maradt fenn az idők mérhetetlen távolából. Az
egyik fajta ősemberi vagy mély-ókori termék - természeti népek esetében
abból a korból való, amikor a fehér emberek világa még nem talált rájuk, nem
fedezte fel őket -, az ősembereket körülvevő valós világot ábrázolja: a
vadállatokat, netán magukat az ősembereket, a növényzetet stb.
Aztán létezik olyan rajzfajta, amely meglehetősen különös dolgokat mutat.
Ezeket semmilyen módon nem lehet az ősemberek reális, mindennapi
világához hasonlítani, mert teljesen eltérnek attól, amit mi itt és most
visszamenőleg elképzelünk az ősemberekről.
A harmadik fajtánál kozmikus kapcsolatokra utaló jelek tömegét találjuk -
ámbár lehet, nem pontos a meghatározás. Nincs kizárva ugyanis, hogy azok a
jelenségek, járművek, alakok stb., amiket őseink így ábrázoltak, nem a
kozmosszal, hanem egy itteni fejlettebb civilizációval függenek össze.
A franciaországi Lussac-les-Chateaux nevű barlangban egy sziklába vésett
rajzot találtak, amely nagyon megdöbbentette a kutatókat. Olyannyira, hogy
a rajzról a mai napig sem szívesen beszélnek. Állítólag csupán 12 ezer évvel
ezelőttről származik, bár akadnak források, amelyek a korát régebbre teszik.
A lényeg: egy ülő nőt látunk igencsak modern felfogásban ábrázolva, amely
mellesleg hasonlít a mai grafikusművészek rajzaihoz. Jószerével meg sem
különböztethető ezektől. Az ülő alak fején turbánszerű sapka látható, amit
viszont jelen tudásunk szerint annak idején az ősemberek nem viseltek.
Feltűnő még, hogy a hölgy nadrágot visel, sőt annak szélét térd alatt,
valamint zubbonyának csuklórészét egy odavarrt szalag szorítja le. Egészen
úgy, mint a mai sportruházatoknál tapasztaljuk. Ami még feltűnő, az a keze
ügyében lévő, a ruhára kívülről rávarrt zseb. Igen, az ősember, aki teljes
testét befedő modern mezt visel, és azon zsebet is hord!
Mintha nem ilyennek láttuk volna az ősember-ábrázolásokat a hivatalos
tudomány szakkönyveiben, ugye?
De más csodák is várnak ránk. Őseinkben erős volt a vágy arra, hogy
megörökítsék mindazt, amit erre méltónak tartottak. Nemcsak színes
anyagot, hanem színes kövekből fáradságos munkával őrölt festékeket is
használtak. Ezeket állati zsiradékokkal keverték. Képzelhetjük, hány ezer
próbálkozás kellett, míg az első „művész” kialakította a maga kedvenc
festékét, amit aztán átadott másoknak is. Nagy vágy fűthette, ha nem adta fel
a próbálkozást. Akkoriban a primitív eszközökkel (vagy azok hiányában) a
sziklákba rajzokat vésni nem lehetett egyszerű dolog. És mindezt tudta már a
Neander-völgyi is, nem csupán a cro-magnoni, akitől mi származunk.
Hogy őseinknek volt lelki életük, erre nézve nincsenek kétségek. Tudjuk,
hogy szertartással temették halottaikat, a gyásznak és a szellemvilágnak sok
jelét hagyták a temetkezési helyeken. Hittek valamilyen felsőbb lélekben,
„akit” még nem nevezhettek istennek. Nyilván hittek a túlvilági létben is.
Csak Franciaországban és Spanyolországban eddig körülbelül száznegyven
olyan barlangot fedeztek fel, amelyekben az ősemberek alkottak; így hagytak
ránk legalább négyezer sziklarajzot. Ezek tekintélyes része minimum 12-20
ezer éves lehet. Ezt bizonyítják a mamutábrázolások is; ez az állat jelenlegi
tudásunk szerint az utolsó jégkorszak végén halt ki. Egyes területeken
nyilván már korábban megritkult vagy teljesen eltűnt. léhát 12-13 ezer évvel
ezelőtt az őseink már elég ritkán láthattak mamutot a Földön.
A Szahara sivatag algériai részén, a Tassili sziklás fennsíkján több ezer
festményre leltek.
A rajzok és festmények felfedezésének története közismert, ezt tehát most
ne feszegessük. Annyi bizonyos, hogy az „idegenek látogatása a Földre" című
elmélet híveinek ezek adták a legismertebb érveket. Bár csak néhány
„marslakó-ábrázolás” látható a Tassiliben, míg az igazán érdekes rajzok,
vésetek, képek a világ más részein kerültek elő. A rajzok nagyobb része
tizenötezer évvel ezelőttről származik, amikor a Szahara még egyáltalán nem
sivatag, hanem termékeny és csodaszép szavanna lehetett (mint oly sok
terület tőle jóval délebbre ma is). A rajzok emberhez nem, alig, vagy csak
kissé hasonlító figurákat is ábrázolnak; furcsa félkörök kíséretében levegőbe
emelkedő alakokat láthatunk. Például női alakot, amely maga után húzza a
„mennyekbe” a férfit. Akadnak kör alakú repülő tárgyak, amelyekből valami
antennaféle áll ki. Előfordul olyan emberalak - a leggyakrabban idézett és
mindenfelé leközölt rajzon -, amelyet sokan egyöntetűen egy nagytermetű,
szkafandert viselő lénynek látnak. Egy másik helyen öt alak repülni készül; a
fehér alakoknak vörös sisak van a fején…
A sziklába rajzolt-vésett ábrázolásokat a szaknyelv petroglifáknak nevezi.
Pontos számukról fogalmunk sem lehet, de mindenképpen több millió
létezhet belőlük. Találtak már Jemenben éppen úgy, mint Olaszországban,
Brazíliában, Ausztráliában, Kínában, Szibériában vagy a brit szigeteken. A szó
szoros értelmében mindenütt.
Vajon az ősemberek látták az aurát? - kérdezte valaki, átlapozva néhány
kiadványt, ahol az efféle rajzokat színesben is közlik. Ugyanis a világ számos
pontján sugárkoronával körülvett fejű alakokat látni. Az olasz Val
Camonicába, közel a svájci határhoz sok ezer éven keresztül visszajártak
őseink (Vajon miért éppen oda? Milyen belső parancs tudatta a vidéken élő,
majd kihaló vagy elvándorló és újra odaérkező ősemberekkel, hogy itt, és
nem másutt kell képeket vésni a sziklákba?), és „sugárzó fejű” alakokat véstek
kőbe, feltehetően nem kis fáradság árán. No és honnan került a testükre az a
fura öltözet, amely olyannyira emlékeztet a mai űrruhákra?
Hasonló rajzokat fedeztek fel az Itáliától igencsak távol eső Üzbegisztán
vad hegyei között. Itt még űrhajószerű szerkezeteket is látunk, amelyekben
belül ezek az emberhez hasonló lények utaznak.
Ausztrália egyik barlangjának falát még furább ábrákkal díszítették az
őslakosok. Azon a környéken különben több tucat barlang van, a
felfedezésük története pedig érdekesebb egy kalandregénynél vagy filmnél
(hajótörést szenvedett kutató és emberei ötszáz mérföldet vándorolnak a
tengerparton a múlt század közepe előtt, s véletlenül fedezik fel a barlangokat
stb). Ami azonnal feltűnik mindenkinek: az őslakosok sok ezer évvel
korábban olyan ruhákba bújtatták az ábrázolt alakokat, amelyeket soha nem
hordtak errefelé - már csak azért sem, mert ők maguk a meleg éghajlat miatt
egyáltalán nem viseltek ruhát!
A dologra majdnem száz évvel később figyeltek csak fel igazán, amikor
újabb ausztráliai barlang- és sziklarajzokat fedeztek fel a hatalmas ország más
vidékein is.
Míg az akkoriban ott élő és alig kétszáz éve ismert bennszülött törzs tagjai
meg lehetősen egyszerű életvitelt folytattak, szellemi képességeik sem voltak
túl magasak - a rajzok készítői nagyfokú műveltségről tettek tanúbizonyságot,
műveik bonyolultak és sokrétűek voltak. Míg például a bennszülöttek az
emberalakok ábrázolásakor a kezeket, lábakat egyetlen vonallal vésték ki,
rajzolták le, akár a gyerekek - azok a rejtélyes rajzolók sok ezer évvel
korábban különféle ruhákba öltöztették alakjaikat, és nemegyszer… tíz méter
magasra vésték, rajzolták, festették őket! Vagyis a nagy sziklafalak elé egy mai
háromemeletes ház magasságának megfelelő bonyolult állványzatot kellett
építeniük, hogy odavéshessék rajzaikat. Amire mellesleg a máig a
kőkorszakban élő bennszülöttek nem képesek.
 1961-ben Alice Springs mellett újabb több száz rajzot fedeztek fel, és a
szakemberek kijelentették: ez nem lehet a helyi kultúrák műve.
Akkor kié? Ki élt még Ausztráliában az utolsó 10-20 ezer év folyamán,
akiről semmit sem tud a tudomány?
A mítoszok szépen regélnek egy férfiról, valamint két nőről, akik az Örök
Lelkek Hazájából érkeztek a tengeren keresztül. A mai bennszülöttek és őseik
a mondát-legendát ismételgetik, ki tudja hány száz nemzedék óta? A legenda
azzal folytatódik - mesélik a milingimbi és virítja törzsekben -, hogy volt már
ugyan élet a Földön, éltek növények és állatok, ámde nem szaporodtak.
Minden csak állt, míg aztán a két nővér el nem kezdte szülni a gyerekeket, és
akkor a természet is belelendült. A nővérek saját fivérüktől estek teherbe, s a
természetnek is átadták mérhetetlen termékenységüket.
Arra a kérdésre, honnan jöhettek ezek a hajósok, és kik voltak, a régészek
már több választ is adtak. Ausztrália partjainál a földben felleltek olyan
pénzérmét, amelyet a Kr. e. III. században vertek… Egyiptomban!
De találtak egyiptomi módra „készített” múmiákat, és bizonyos vidékeken
elterjedt a nílusi lótusz is, ami szintén csak Egyiptomban élt régebben.
Vannak elméletek, amelyek szerint egyiptomiak népesítették be
Polinéziát, de - mint fentebb láttuk - talán még Ausztráliát is abban az
időben, amikor - a tudomány szerint - igazi közlekedés még nem volt, nem
lehetett a földrészek között. Léteznek erősen túlzó és tudományosan
megalapozottnak aligha nevezhető elméletek, amelyek szerint a Földön
szinte mindent az egyiptomiaktól lehet eredeztetni: civilizációkat,
társadalmakat, tudást, államberendezéseket stb. Ezek szerzői csak arról
feledkeznek meg, hogy az egyiptomiak előtt is voltak más civilizációk, no és
az egyiptomi civilizáció keletkezéséről sem tudunk semmit. Legalábbis ami
annak általam annyit emlegetett „felfutási idejét" illeti, ami belevész az
ismeretlen történetű évezredekbe.
A rajzok kulturális bizonyítékok, régi korok és események üzenetei.
Valamilyen módon elterjedt ez a szokás az egész őskorban, mindenfelé a
bolygón. Tehát egyben azt is bizonyítják, hogy az embereknek is utazniuk,
vándorolniuk kellett, másképpen nem juthattak volna el nagyon hasonló
motívumok mindenfelé. Vagy azok vándoroltak, akiket lerajzoltak, akiket
ábrázoltak? Azok a szkafanderes, furcsa ruhás, különös viselkedésű alakok és
eszközeik? Akiket ott látunk az őskori itáliai, ausztrál, ázsiai, latin-amerikai
ábrázolásokon?
Mindenesetre furcsa dolgokkal találkozunk, ha ezen a téren kutatgatunk
egy kicsit. A földgolyó legmagányosabb földdarabja az a 400
négyzetkilométeres sziget a Csendes óceán közepén, amelytől a legközelebbi
sziget, a jelentéktelen Pitcairn 2000 kilométerre, a legközelebbi szárazföld, a
dél-amerikai kontinens több mint 3500 kilométerre fekszik! Mégis, amikor
1722. húsvét napján felfedezte egy holland hajós, és ezért Húsvét-szigetnek
nevezte el - a sziget lakott volt!
A kérdésre: hogyan kerültek oda az őslakók - máig senki sem tudott biztos
választ adni. Csak feltevések, elméletek léteznek. Mindenesetre
elgondolkoztató, hogy a sziget egyik bennszülött neve - lefordítva - „a föld
végét” jelenti. Vagyis az ottlakók - odaindulók? - tudatában voltak annak,
milyen helyet foglal el a sziget a Földön! Érdekes lenne a szigetlakók körében
genetikai kutatásokat végezni - persze jobb lett volna ezt a felfedezésük után
megtenni, így kiderülhetett volna, mennyire degenerálódtak a beltenyészet
miatt, ha egyáltalán degenerálódtak genetikai értelemben?
Heyerdahl és társai azt állították, sőt próbálták bizonyítani, hogy a latin-
amerikai őslakosok eljuthattak Óceániába. Mások úgy vélik, az óceániai
szigetvilágot Atlantisz csendes-óceáni megfelelőjéről, a pusztuló Mu nevű
kontinensről menekülők lakták be valaha nagyon régen. Akadnak egyéb
elméletek is.
De minket most az ábrázolások érdekelnek, és még mindig a Húsvét-
szigeten vagyunk. Az 1860-as években találtak olyan fába faragott
szobrocskákat, amelyek ott sohasem élt állatokat ábrázoltak. Honnan
tudhattak hát ezekről a szigetlakok? De találtak ókori inka kerámiát is. 1934-
ben egy magyar kutató - külföldi forrásaim a nevét feltehetően nem túl
pontosan W. Heresynek írják - megállapított, hogy a húsvét-szigeti fatáblákra
rótt hieroglifák (ez az ottani jellegzetes írásmód) jelei feltűnő hasonlóságot
mutatnak a mohendzsodárói romok között felfedezett indiai hieroglifákkal!
De találtak ott kínai írásjeleket is…
A perui Pisco kikötőtől nem messze, de pár kilométerre a tengertől a
sziklába véstek egy „kandelábert”. Lehet, hogy fa akart lenni ágakkal, lehet,
hogy valamilyenjel a tengerészeknek? Csakhogy a véset pár ezer éves, és a
méretei imponálóak: a középső rész hossza 128 méter (vagyis hosszabb, mint
a budapesti Országház), a szélessége pedig eléri a 74 métert. Megállapították,
hogy ugyanazzal a technikával készült, mint Angliában a híres uffingtoni
„Fehér Ló”. Vagyis az ősemberek baltával vésték a sziklába a rajzot. De kik
tették, mikor és főleg: miért?
Kiknek jeleztek vele? Mert egy ilyen kőbe vésett ábrázolás mindig fontos
dolgot takar. Senki sem veszi magának a fáradságot, hogy netán többéves
munkával, egy sziklafalon élet és halál között lógva kivéssen valami jelet csak
úgy, a maga szórakozására. Ez valamilyen csoport hátterét is megköveteli.
Vagyis kell néhány ember, akik a rajzolók helyett dolgoznak, megtermelik az
ő élelmüket is azért, hogy ezek zavartalanul végezhessék ezt a munkát. Tehát
nem lehet ez egyetlen személy ötlete és kivitelezése; kell mögötte lennie
valamilyen (minimum csoport-) érdeknek, igénynek és egyetértésnek.
A jelet azért vésik kőbe, mert a) még nem találták fel a papírt (pergamen),
b) a rendelkezésre álló egyéb anyagok nem tartósak (állati bőr stb.), c) mert
nagyon fontos az átadni kívánt információ.
Az utóbbi esettel állhatunk szemben a „kandeláber” kapcsán, ezen felül,
mint minden rögzítés, ez is időutazást jelent. Vagyis az üzenetnek ki kell
tartania sok elkövetkező hónapon, éven, sőt évszázadon keresztül, mert
valamilyen értelemben a „jövőnek” is szól. Így nem csoda, ha akadnak, akik
szerint a jel eleve olyanoknak készült, akik a tenger felől jönnek majd valaha,
mindenképpen később, mint amikor a jelet bevésték, és számukra az
egyértelmű üzenet lesz.
De vajon kikre vártak olyannyira azok a ma már tökéletesen ismeretlen
emberek, akik annak idején, e partokon éltek?
A már említett itáliai Val Camonicában világosan láthatóak azok az
emberalakok, akik a fejükön űrsisakot viselnek és kezükben fura, idegenszerű
tárgyakat tartanak - ilyenekkel biztosan nem rendelkeztek a régi korok
emberei. Némelyik félkörvonalzóra vagy szerszámokra emlékeztet.
Emmanuel Anati könyvet is írt a felfedezéséről („La Civilisation du Val
Camonica”), amiből kiderül, hogy a környéken élő „nép” (csoport?), legalább
négyezer évvel ezelőtt lakott arrafelé, a temetőikben talált kerámiák, szobrok,
fegyvereik stb. pedig bizonyították, hogy jóval magasabb tudásszintjük volt,
mint az ugyanakkor arrafelé élő más csoportoknak. Honnan eredhetett hát a
tudásuk? Miért előzték meg a többieket?
Dinamikus fejlődésüket azonban valami félbeszakította. Ismeretlen
esemény törte meg ezt a lendületet, és tüntette el azokat az embereket arról a
környékről (vagy tán - ahogyan mondani szokták - a Föld színéről is). Nem
tudok megszabadulni a gondolattól: lehetséges, hogy a tehetségesebb
csoportokat az atlantisziak elvitték magukhoz vagy a Föld egy másik,
számukra kedvezőbb éghajlatú pontjára, ahol sokkal jobban fejlődhettek, és
később másféle nép lett belőlük, így máig közöttünk élnek, de már ők sem
tudnak egykori kapcsolataikról az atlantisziakkal? Vagy teljes létszámban
lekerültek az atlantisziak földalatti rejtekhelyeire, és a valamikori Val
Camonica-i népesség utódai most már űrkutatással foglalkoznak Atlantisz
rejtett berkeiben - vagy éppenséggel odakinn a világűrben?
 A már szintén említett ferganai (Üzbegisztán) leletek ijesztően
emlékeztetnek az olaszországiakra. Itt Ny. Scsackij a hatvanas években
majdnem pontosan ugyanilyen ábrázolásokat talált. No és a mexikói Monte
Albánban ábrázolt egyik isten teljesen nyilvánvalóan jól műszerezett sisakot
visel a fején; a mellén is különféle műszerek kapcsolói láthatók. Kötve
hiszem, hogy az ismeretlen rajzolók, vésők csupáncsak azért rajzolták oda azt
a sok apróságot, hogy kitöltsék az üresen maradt helyet! Amellett ezek
műszaki jellege is szinte süt az ábrákról. Ugyanott különben fellelték a
zapoték törzs isteneinek ábrázolatát is. Az istenek itt katonásan menetelnek
egymás után libasorban egy polikróm képen; az ábra a zapotékok klasszikus
korszakából, kultúrájuk egyik fénypontjából származik: Kr. e. 800 évvel
keletkezett.
Csak az feltűnő kissé, hogy a hagyományos ottani népviseletbe öltözött
istenek közül az egyik meglehetősen „kilóg”. Ő ugyanis űrruhát visel, és
űrsisakot hord a fején…
Ilyen űrruhás alakokat különben találtak arrafelé nem rajzolva, hanem
kicsiny agyagszobrok formájában is. Tehát többféle művészeti ágból van
megerősítésünk arra nézve, hogy talán mégsem csak az ábrázolt személyek
„auráját” vésték kőbe, hanem igenis sisakot akartak ily módon ábrázolni.
Szintén érdekes egy mai közép-európai templom köveinek története. A
sokat szenvedett vidékekre is beköszöntenek a különös, régi üzenetek.
Horvátország egyik falujában, Brodzki Drenovecben áll egy kis templom.
Már 1734-ben észrevették, hogy némelyik kövén régi rajzok láthatók… De az
igazi érdekesség a következő két és fél évszázad alatt került napvilágra.
Ahogyan a XII. századból való templom falai romlottak, ahogy lehullott a
vakolat, úgy tárultak fel egyre újabb és újabb vésetek. Meglehetősen különös
ábrák…
Már a kövek eredete is megfejthetetlen titkot rejt; a kutatók rájöttek, hogy
több tíz kilométeres körzetben nincsenek ilyen kövek. Bár amúgy kő van ott
éppen elég. Akkor hát miért hozták ezeket ilyen messziről, miért nem voltak
jók a helybeli kövek, amikből a környéken, évszázadokon át minden épületet
emeltek?
A legközelebbi hasonló anyagú kövekre távolabb, neolitkori barlangok
közelében bukkantak. Vagyis ahol újkőkori ősemberek életének nyomait
fedezték fel, a templomkövektől teljesen függetlenül.
Felteszik tehát, hogy az újkőkori ősemberek véstek a kövekbe mindenféle
rajzokat, aztán a középkori emberek valami okból éppen ezeket a köveket
termelték ki és vitték az említett faluba, hogy ott szentélyt emeljenek
belőlük. Igaz, még korábban ugyanezekből a kövekből az itt élt kelták
erődítményt építettek maguknak, később a már kész, szépen megfaragott
köveket a rómaiak is felhasználták (ezen a vidéken több településük is
létezett: Urbate, Servitius, Marsonia). Csak ezután került sor a keresztény
templom emelésére - ismét csak ugyanazokból a kövekből.
Ám mindez csak a kövek eredetét, származását magyarázza meg - de nem a
rajzokét! Az őskorban arrafelé élt szarvas ábrázolásán kívül bizony van itt
japán és indiai szerencsejel, akad szintén indiai eredetű horogkereszt (ez
vallásos jel volt valaha, pár ezer évvel azelőtt, hogy a német fasiszták
kisajátították maguknak, mint „árja” szimbólumot). No és ott láthatók,
bizony, a már szinte unalomig ismerős szkafanderes alakok is!
Tehát az űrruhás alakok ott voltak e köveken az újkőkortól kezdve a kelta,
majd római és korai keresztény időkön át mind a mai napig. Akik egymás
mellé vésték a szarvast és az űrhajóst - ugye mindkettőt látták? Nem lehet az
egyik a reális világ, a másik pedig csupán a színtiszta fantázia terméke?
Talán nem véletlenül nevezte el Henri Lothe az általa felfedezett tassili
vésetek közül a legmeglepőbbet „nagy marslakónak”. Mert az ábrázolások egy
része szinte minden kétséget kizáróan nem emberre, hanem idegenre
emlékeztet.
Mariana Deblet (egykor szovjet) kutatónő a Jenyiszej folyó közelében a
hatvanas években talált rejtélyes sziklarajzokat, amelyekről csak húsz-
egynéhány évvel később írt szakkönyvet („Táncoló emberkék”, 1976).
Minden ábrázolt alak behajtott lábbal látható, vagyis nem a talajon áll, hanem
lebeg a levegőben. Ugyanakkor a vadállatok nem menekülnek előlük - mint
ahogyan azt az efféle rajzokon megszokhattuk, hiszen az állatok
vadászzsákmányt jelentettek, hanem éppen ellenkezőleg, barátságosan
közelednek hozzájuk. Igaz, akaratuk ellenére tesznek így, amit a hátukon
felborzolódó szőr is jelez. Ám mégis közelednek… vajon milyen erő vagy
ösztön hatására teszik ezt? Ami miatt itt említjük ezt a leletet, az ismét a
furcsa fejfedők, sisakok.
A Földön, több helyen bukkantak olyan vésetekre, amelyeken a régi korok
emberei a… Naprendszert ábrázolták! Ilyen megdöbbentő sziklavésetek
találhatók Kubában, a Piros-szigeten. Akadémikusok is látták őket, és csak
annyit írtak-mondtak róluk, hogy „ezen rajzok témái kozmikus és
csillagászati jelenségek" (A. Jimenez, a kubai Tudományos Akadémia elnöke).
Más Kubai barlangokban szintén vannak ilyen ábrázolások, de akadnak
belőlük Venezuelában, Las Delicias város közelében is. A. Montalvao 1974-
ben hatalmas barlangot talált Brazíliában, amelyben több száz rejtélyes rajz,
véset, ábrázolás látható. Titokzatos emberi és nem emberi alakok, nap, hold,
csillagok, mindez pedig valamilyen rendszerbe áll össze. Itt több naprendszer
is megfigyelhető! Az egyik planéta mellé egy félholdat rajzoltak - ez lenne
tehát a Föld? De összezavarodik a kép, mert ugyanott egy háromujjú emberi
kezet is láthatunk. És akad ott félig ember, félig hal, aki háromágú szigonyt
tart a kezében, s szerfölött emlékeztet a görögök Poszeidón istenére…
Láthatók ott valamiféle levegőbe emelkedő szerkezetek is, amelyek alján
mintha sugárhajtómű lövellné ki a lángokat!
A mexikói Baja-félszigeten - amely voltaképpen Baja California név alatt
Kalifornia USA-állam „folytatása” le dél felé - 1977-ben egész sereg rajzos
barlangot leltek. Mivel a kutatások még folynak, és érdekes módon e ténynél
sokkal többet vagy húsz éve nem hoztak nyilvánosságra - csak annyi tudható,
hogy néhol 16 méteres állatábrázolások láthatóak nem kevesebb, mint 193
barlangban!
De ha már ősi rajzokról van szó, mindenképpen szót kell ejtenünk
Christine Dequerlor felfedezéséről. A hölgy még a hetvenes évek második
felében tudatta a világgal, milyen csodálatos dolgot találtak ő és mások
Peruban. („Ces dieux venus d’ailleurs”, talán így fordíthatnánk a könyv
címét: „A máshonnan jött istenek”, Párizs, 1977). Érdekes módon - bár ezen
egy csöppet sem csodálkozhatunk - a műben foglalt információknak
forradalmasítaniuk kellett volna a történettudományt! De ez, mint tudjuk,
nem történt meg. A hivatalos tudomány amennyire én tudom, totálisan
ignorálta a könyvet, nem vették figyelembe a felfedezés tényét és tartalmát.
No persze, akkor igencsak át kellett volna írni jó néhány egyetemi
tankönyvet.
A Rejtélyes elődök első megírása és kiadása idején még én sem tudtam
erről a felfedezésről. A kutatónő művének híre csak jóval később jutott el
Kelet-Európába, ahogyan azt már megszoktuk…
Christine Dequerlor amerikanista, történész, néprajzos, aki Latin-
Amerikában született, ott is nőtt fel, s beszél néhány indián nyelvet is.
Egyszer a Kordillerák között Peruban járva egy elromlott autó miatt
várakozni kényszerült, közben megkérdezte a helybelieket, akad-e a
környéken sziklarajz, tudnak-e ilyenekről? Így jutott el El Toróba, ahol
hihetetlen mennyiségű petroglifát, őskori sziklarajzot láthatott!
Az indiánok megmutatták neki a helyet, de ők maguk nem akartak
közelebb menni - szerintük arrafelé „rossz” a vidék. A kutatónő végső soron
több ezer rajzot fedezett fel, java részük jelenleg a földtől 50-60 centiméter
magasságban vagy a föld felszínén található. Így derült ki, hogy nagyon
régiek, a szél már jó vastagon ráhordta a földet a régebben sokkal jobban
kiálló kövekre. A homokot és földet eltakarítva onnan a mélyben egyre-
másra tűntek elő a vésetek…
Geometriai formákon kívül kozmikus jelek, csillagok, égitestek bukkantak
elő. Hiteles korabeli növénye és állatvilág közepette fel-felbukkantak a
csillagok, a Nap jelképei.
De a legérdekesebbek azok az alakok voltak, akik - mint oly sok más
pontján a világnak - itt is szkafandert viseltek, és olykor meglehetősen
különösen „viselkedtek”. Egyesével vagy társaikkal együtt… felemelkedtek,
repültek a levegőben!
A fura alakok néhol egész sziklalapokat foglaltak el; szemlátomást nagyon
fontosak lehettek azok számára, akik e rajzokat készítették. A legtöbb kép
„róluk szólt”.
El Toro (teljes nevén Toro Muerto) űrhajósai nagyon is hasonlítanak az
olaszországi sziklarajzok űrhajósaira, amit már maga a felfedezőnő is
észrevett. Több ezer volt ám itt belőlük! Dequerlort annyira meggyőzték,
hogy kertelés nélkül leírta könyvében: „Ezek tagadhatatlan bizonyítékai
annak, hogy valamiféle vendégek érkeztek a világűrből, és őket látták az
indiánok, akik ilyen öltözetet maguktól nem találhattak ki”. A hölgy
ugyanazt mondja, amit én állítok immár pár évtizede, és állítják ugyanezt
mások is. Így talán már érthető, miért ez a nagy csönd Dequerlor felfedezése
körül, miért hallgatják el Toro Muerto sziklarajzait…
Közbevetőleg meg kell jegyeznem: a környéken kormeghatározást is
végeztek. Bár a kövekbe vésett rajzok keletkezésének időpontját igen nehéz
meghatározni, azért néhány német kutatónak sikerült 1000-1200 évre
becsülnie ezt. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az „ősi" rajzok - bár
azokat a mi cro-magnoni őseink színvonalán lévő, „elkésett" indiánok
rajzolták - sokkal-sokkal későbbiek, mint bármilyen hasonló ábrázolás bárhol
a világban! Az annyit emlegetett Val Camonica-i sziklarajzok korát 4000
évesre becsülik, a franciaországi Vallée des Merveilles („Csodák Völgye”)
sziklarajzait 4511 évesnek számítják. Tegyük hozzá, hogy Peru és Chile ehhez
a ponthoz közeli vidékein, különösen a Nazca-Cuzco-Tiahuanaco-Toquepala
négyszögben nem Toro Muerto az egyetlen ilyenfajta lelőhely - ám a többi
rajz korát egyöntetűen 6-9 ezer évesre becsülik.
Most már bevallhatjuk azt is, amit Dequerlor is csak később tudott meg:
amit felfedezett, azt voltaképpen… nem ő fedezte fel! Már 1953-ban járt ott
egy expedíció, sőt a következő évtizedekben néhány szakmunka is született a
leletekről! Ám ezeket a munkákat elzárták az íróasztalok fiókjaiba. Az
igazgatók, a kutatások felügyelői voltak a „hunyók”; egyszerűen olyannyira
kockázatosak tartották a Toro Muertó-i leletek világ elé tárását, hogy inkább
visszafogták az ottani kutatást, az erről született munkák elterjesztését pedig
egyszerűen megakadályozták. Régi tünet - a hivatalnoklelkületű emberek
nem képesek vállalni a botrány kockázatát, és ezzel együtt a nagy felfedezés
lehetősége is kicsúszik a kezükből. Azt sem árt tudni, hogy általában a latin-
amerikai sziklarajzokról csak 1966-ban rendeztek egy nemzetközi
szimpóziumot - addig ez a téma egyáltalán nem szerepelt a kutatók
lehetőségei között. Abban az évben a Mar del Plata-i (Argentína)
amerikanista kongresszus keretében szakítottak időt a sziklarajzok
szakembereinek összehívására, találkozójára.
De térjünk vissza Dequerlor kisasszonyhoz! A kutató észrevette, hogy
latin-amerikai sziklarajzoknál két hasonlómotívum is felbukkant már.
Hasonló azokhoz, amiket ő talált Toro Muertóban. Az egyik a tiahuanacói
Nap-kapun ábrázolt humanoidok, vagyis emberhez hasonlító, ám mégsem
ember élőlények. A másik a nazcai talajábrázolások, ezek a sokszor több száz
méteres állat- és egyéb rajzok. A Toro Muertó-i alkotók szellemisége,
tematikája hasonlít Nazcára.
De lássuk részletesebben a sziklarajzokat! Közülük is főleg azokat, amelyek
a minket érdeklő témához szolgáltatnak adalékokat, sőt mondjuk ki nyíltan:
bizonyítékokat.
A legfeltűnőbbek az emberalakok, az „idegenek”, valamint a jelképek.
Az emberalakok - vagyis a rajzolók kortársai, esetleg ők maguk - meg
lehetősen gyermekesen vannak ábrázolva. Ahogyan abban a korban sokfelé
ábrázolták az embereket: szinte csak egy-egy vesszővonással, egyetlen
vonallal a testet, a végtagokat.
Bár a lerajzoltak között van egy embercsoport, amelyet dinamikusabban és
vastagabb vonallal ábrázoltak, mint a többit. Mintha a többiek csak afféle
„statiszták” lennének, egyáltalán nem fontos személyek a művészek számára.
Ugyanakkor az idegenek, az űrhajósok ábrázolása nagyon is jól
értelmezhető. Ezek általában sisakot és vastag ruhát viselnek.
A képek egy része a békés pásztor- és földműves nép mindennapjait
mutatja be. Meg kell jegyezni - és ez feltűnt másoknak is -, hogy nincs
egyetlen erőszakos jelenet sem! Nincs kegyetlen vadászat, csata vagy
emberáldozat ábrázolása sem. Az itt lakók tehát feltehetően békében éltek,
szelídek voltak, az erőszak nem volt kenyerük.
A jelképrendszer hasonlít ahhoz, amit hasonló rajzokon láthatni az egész
világon: a Földet kapcsolják össze a kozmosszal. Függőleges vonalak mennek
le és fel egyenesen, olykor hullámvonalak jelzik ezt az összeköttetést. A
Földet jelképező kígyót vonal kapcsolja a magasban repülő madárhoz. Őseink
mindezzel azt akarták kifejezni, hogy igenis lehetséges a kapcsolat az ember
és az „istenek”, vagyis az érthetetlen magasságból érkezett lény(ek) között.
Az idegeneket eleve úgy ábrázolják, hogy azok az égi jelképek között
lebegnek, mutatván: onnan jöttek, odavalók, oda is mennek, mehetnek vissza
bármikor. Az idegenek gyakorta felemelt kézzel mutatják az eget - mintha
mondanák: „Onnan jöttünk!”
Elkerülendő a későbbi vitákat, okvetlenül le kell szögeznünk azokat a
jellemzőket, amelyek révén ezek az „idegenek” különböznek a földi
emberektől, vagyis a kortárs indiánoktól. Természetesen a találkozás idején
élő kortársakra gondolunk.
Ami nagyon érdekes: ezek az idegenek együtt szerepelnek az emberekkel.
Vagyis az ő életüket ábrázoló jeleneteknél is ott vannak közöttük. Ami
kétségtelenül arra utal, hogy nem egyszeri látogatásról volt szó, hanem az
idegenek huzamosabb ideig, mondhatni a mindennapok szintjén is ott éltek
köztük.
Az idegenek jól felismerhetők és megkülönböztethetők a helybeliektől. Az
első és leginkább szembetűnő „jelzés” az öltözetük. Minden pártatlan
szemlélő megerősítheti, hogy az indiánokkal ellentétben ezek az alakok afféle
repülős overallt, néhol ennél vastagabb űrruhát viselnek. Talán mondani sem
kell, hogy arrafelé soha semmilyen törzs, népcsoport tagjai nem hordtak még
ehhez kicsit hasonlót sem. Mellesleg a meleg éghajlat sem tette szükségessé,
hogy egész testet bezáró ruhát öltsenek.
A másik jellemző a sisak, ami körülveszi az idegenek fejét, és egységet alkot
az űrruhával. A sisak tetején szinte mindig antennákat látni. Ezek száma
három vagy négy. Meg kell jegyezni: ilyesmit szintén nem találhattak ki a
rajzolók, ha valóban nem láttak volna így öltözött idegeneket. Ugyanis
ahhoz, hogy „feltalálják" az antennát, tudniuk kellett volna a
rádióhullámokról és arról is, hogy azokat mi célból és hogyan alkalmazzák az
idegenek. A tökéletes semmiből ki kellett volna találniuk, hogy a rádiójeleket
az antennák veszik, és azokat a sisakokba épített készülékekhez továbbítják…
nos, ilyesmi lehetetlen.
A másik nagyon érdekes dolog, hogy a rajzok többségén a sisakok
arcrészére hullámos, cikcakkos vonalakat rajzoltak az alkotók. Ez egy remek
optikai trükk volt, amelyre már ott és akkor rájöttek. Minden valószínűség
szerint ugyanis ezzel azt akarták jelezni, hogy a sisakok nem voltak nyitottak.
Hogy átlátszó, csillogó anyagból készültek, és így az idegenek mozgása
közben a külső megfigyelő a sisakokról visszatükröződő fényvillanásokat
látott! Vajon ez a fantázia terméke lehetett? Nem inkább egy rémisztőén
alapos és reális megfigyelési készséget és annak művészeti megfelelőjét,
ábrázolását?
Az is érdekes és nyilván fontos, hogy az idegenek nem egyforma öltözetet
viselnek. Tehát nem egyenruhát hordanak. Három típust lehet
megkülönböztetni. Az egyik - a kutatónő nyomán nevezzük „A-típusnak” - a
már leírt, a test vonalához igazodó overallból és a hozzá csatlakozó sisakból
áll. Itt néha átlátni a sisakon is, halványan mintha látszana egy-egy arc.
A „B-típus” már nem hord szorosan testhez simuló öltözetet, hanem az
inkább afféle tunikára emlékeztet. A sisakjuk négyszögletes vagy téglalap
alakú, elülső oldalán itt is látni a visszaverődő fényt jelképező
cikcakkvonalakat. Azon a ponton, ahol az idegennek - a sisak alatt - a két
szemét kellene találnunk, néha a művész (mintha maga is érezné a tekintet,
az arc hiányát) két kis kört rajzolt.
A „C-típus” alakjai valamivel kisebb termetűek, mint a többiek. Ezek az
„űrhajósok" kicsit eltérő ruhát hordanak, másféle overall fedi a testüket, és
minden esetben övet is viselnek. És érdekes módon éppen ezek az alakok
mintha folyton mozognának - ők sehol sem statikusak. Nagyon tevékenyek
lehettek, az ábrázolásokon örökké mozgásban vannak.
A különféle méretű és alakú sisakok egy meglepő feltételezést is sugallnak
- mi van akkor, ha a sziklarajzok nem egy időben készültek? Ha az idegenek
többször jöttek el ehhez a békés törzshöz, s több alkalommal töltöttek ott
rövidebb-hosszabb időt? Lehet, időközben náluk is végbement valamilyen
műszaki fejlődés, ez okozta a sisakok alakváltozását. Vagy más és más céllal
érkezett űrhajósokkal találkoztak az indiánok? Lehet, hogy azok öltözetében
is volt különbség, amit vagy az idő múlása, vagy a máshonnan érkezett
idegenek ruházata jelöl így a több ezer rajzon?
Az is szembetűnő, hogy az idegenek mintha fittyet hánynának a
gravitációra! Rájuk nem vonatkozik a fizika törvénye. Ők mindig lebegnek,
szabadon és szemlátomást elégedetten, mi több: otthonosan és természetesen.
Mert az ő számukra ez nyilván természetes is volt.
Nem lehet összetéveszteni az indiánokat az idegenekkel. Olybá tűnik, a
sziklarajzok készítői erre különösen ügyeltek. Tehát fontos volt számukra,
hogy a rajzok megtekintői később jól lássák és tudják, hogy itt nem
ugyanolyan, hozzájuk hasonló, velük sorsközösséget vállaló emberekről, a
társaikról van szó - hanem ezek máshonnan jöttek, mások, nem olyanok,
mint ők. Ettől még lehettek igen jó kapcsolatban - mint ahogy voltak is.
 Az is nyilvánvaló, hogy nagyon fontosnak számítottak az idegenek, mert
sehol a világon nincsenek ilyen tömegesen ábrázolva az indiánok - hogy úgy
mondjam - „kárára”. Vagyis kevés földi embert láthatunk és sokkal-sokkal
több idegent. Az emberek különben is kicsik, mesterségesen
jelentéktelenítettek, míg az idegenek nagyobbak és sokfelé láthatóak.
Az sem mellékes, hogy a sisakos idegenek sohasem végeznek semmilyen
kétkezi, mondhatni fizikai munkát. De nem is afféle munkafelügyelők vagy
netán börtönőrök ők; éppen ellenkezőleg, semmi ellenségeskedés nem látszik
az idegenek és a bennszülöttek között. Sőt, az indiánok számos képen
valósággal imádják őket, kinyújtott karral, tisztelettel és szeretettel
közelednek feléjük. Némelyik rajzon ez afféle „imának” látszik.
De nem szabad megfeledkeznünk egy még érdekesebb dologról - már ha
egyáltalán lehet itt még fokozni a hatást. Az idegenek ugyanis nemcsak
önmagukban láthatók, hanem… járműveiken!
Vízszintes vonalakkal jelölt „csónakokon” is közlekednek, vagy pedig
minden oldalról zárt terekbe szállnak be vagy ki. A jelek szerint ezek aligha
lehettek igazi űrhajók, talán csak a bolygóra leszálló egységek. Néhol
csónaknak tetszenek - de mivel az igazi csónakokat az indiánok mindig
hullámok között, sőt halakkal körítve ábrázolták, itt nyilvánvaló, hogy nem
erről van szó. A lapos, csónakhoz hasonló tárgy pontosan ugyanolyan,
amilyet az itáliai, bár több ezer évvel korábbi sziklarajzokon is látni!
Amikor azt akarják ábrázolni, hogy a szerkezet repül, akkor nem pontosan
vízszintesen rajzolják le, hanem az orrával kicsit felfelé emelkedik. Képesek
lettek volna erre, ha soha életükben nem látnak ilyesmit repülni?
Nagyon jó az a rajz, amelyen egy minden oldalról zárt hajójából kilépő
idegent üdvözölnek az indiánok. Maga a kis leszállóegység itt nem csónak
alakú, hanem zárt kabinnak látszik, amelyen természetesen vannak antennák
is.
Amikor Dequerlor könyvéről néhány európai ország sajtója mégis írt, a
szerzők hangsúlyozták: ez a jelenet mintha a mai ostoba űrkalandfilmek véres
jeleneteit ellensúlyozná! Ugyanis néhány kivételtől eltekintve ezekben a
filmekben a kozmikus idegeneket rettentő egyoldalúan, mint véres
gyilkosokat mutatják be - míg ez a Toro Muertói kis jelenet valósággal építő
jellegű, és megmutatja az idegenek igazi fogadtatását.
Az egyik rajzon látható egy repülő tárgy is, amely szintén a kozmikus
idegenek tulajdonát képezi, minden arra vall, hogy őket szolgálja.
Magyarán szólva: itt bizony ufókat látunk! Néhol ugyanis a sziklarajzoló
művész igyekezett mintegy bepillantást engedni a repülő „kabinok” belsejébe
is, ahol háromlábú szerkezetet figyelhetünk meg, sőt egy nagyobb ufóban
több kisebb, ugyanolyan repülő szerkezetet. Ez megegyezik azzal, amit már
sokfelé láttak manapság is: egyes ufó-„anyahajók” sok kisebbet visznek
magukkal, azokat olykor kibocsátják testükből, majd később ismét
visszafogadják őket.
Természetesen felmerül az ellenvetés: nem valamiféle meséről van-e szó?
Már nem úgy értve, hogy a rajzok nem is léteznek, dehogy hanem úgy, hogy
talán itt valami egészen másról van szó? Hogy a rajzok nem idegeneket és
nem az ő űrjárműveiket ábrázolják, hanem valamilyen történetet,
fantáziadús, elképzelt kalandokat adnak elő a maguk sajátos módján? És
persze az indiánok saját életéből, amelybe nem „kontárkodtak" bele
semmiféle idegenek?
Valaki azt kérdezte: mi a helyzet akkor, ha ez az „Ezeregyéjszaka meséi”-
nek indián változata, annak illusztrációja? Így mindjárt meg lehetne
magyarázni, mi is az a repülő szerkezet. Nem más, mint csak a fantáziában
létező repülő szőnyeg!
De mit mond a „hivatalos tudomány”, ha ugyan mond egyáltalán valamit
ez ügyben?
Nos, van véleménye…
Az első, elhanyagoló, sőt tagadó változat után a sáncok mögött ülő régészek
egyszerűen azt jelentették ki: azok a szemlátomást levegőbe emelkedő
valamik bizony nem egyebek, mint… csónakok! Igen, primitív ladikok! Mint
erre valaki írta a Toro Muertó-i rajzokról szóló európai könyvében - „némely
tudósnak könnyebb hamisítania, mintsem bevallania, hogy a repülni tudás
nem okvetlenül csak a Föld lakóinak képessége lehet, vagy, hogy egy
földönkívüli civilizáció is részese lehet a dolognak”.
Dequerlor is találkozott ezekkel az ellentétes, tagadó nézetekkel, mert a
könyve vége felé rögtön így érvel:
1. Miért emelkednek ezek a „deszkák” minden rajzon az ég felé, és miért
veszi őket körül annyi madár - hal helyett? Hasonlóan ahhoz, ahogyan más
indiánok - de ugyanezek is - egyéb rajzaikon a csónakokat mutatják.
2. Miért állnak az indiánok oly gyakran e „csónakok” alatt? Alájuk
rajzolták őket, de nyilván nem azt akarták ábrázolni, hogy ők szegények a
vízben fuldokolnak, míg az idegenek ott „csónakáznak”.
3. Ha azok valóban vízben úszó csónakok lennének, akkor miért nem
jelölték a rajzolók a vizet - ahogyan máshol is tették - hullámos vonalakkal?
Mellesleg, ezeken a járműveken semmi olyat nem látni, ami másutt része
szokott lenni a csónakrajzoknak: például evező, netán árboc kis vitorlával
vagy kormánylapát stb. A perui kerámiákon kivétel nélkül - ahányszor vízi
jelenetet ábrázolnak az alkotók - mindez jól látható. Nem győzzük
hangsúlyozni, hogy a Toro Muertó-i rajzokon is vannak igazi csónakok
evezőkkel stb. - de ezek a furcsa járművek szemmel láthatóan másfélék, nem
ugyanazt a célt szolgálják, és csak az idegenekhez tartoznak.
4. Így aztán az sem tételezhető fel, hogy azok, akik olyan szépen
lerajzolták egész valós környezetüket, egy, csak egyetlen esetben: a csónakok
esetében végeztek ilyen hanyag munkát, és azokat minden részlet nélkül,
pusztán deszkaként ábrázolták.
Más kutatók voltak annyira óvatosak, hogy ez ügyben… egyáltalán nem
nyilatkoztak. Úgy tettek, mintha a „csónakügy” egyáltalán nem is létezne,
másra fordítottak figyelmet.
Ám a „csónakokon” álló szkafanderes idegeneket villámgyorsan kinevezték
„táncoló indiánoknak”. Csak ezzel meg az a baj, hogy ha a latin-amerikai
indián alkotók táncosokat akartak ábrázolni, egészen másképpen fogtak a
dologhoz - amint azt ezernyi egyéb példa is bizonyítja. Sajnos - már a
hivatalos tudomány számára sajnos egyetlen ehhez fogható „táncos”
ábrázolást nem találtak egész Latin-Amerikában! Sehol sem látni sisakban,
szkafanderben, egy-egy szál „deszkán” táncot ropó alakokat a korabeli
kerámiákon, sziklafestményeken, rajzokon vagy szöveteken.
Mindez persze nem jelentett akadályt a sáncon belül erős állásokat elfoglalt
hivatalos régészetnek, hogy a Toro Muertó-i leletek közt látható fura
alakokat „indián táncosoknak” tartsa és tartassa. Végső soron az, amit a
tudomány javasol - vagyis a táncos változat - legalább annyira irracionális,
mint sokak számára az, hogy elfogadja ott igenis más világból érkezett, repülő
szerkezetekkel rendelkező, szkafandereket, űrsisakokat viselő,
rádióantennákat is használó idegenek láthatók.
Bármilyen fantasztikusnak, hihetetlennek tetszik is az űrhajós-magyarázat
- jusson eszünkbe Teilhard de Chardin, a nagy filozófus és természettudós
aforizmája
„A kozmikus skálán csak annak, ami fantasztikus, van esélye, hogy igaz
legyen.”
 Üzenetek a köveken

Őseink nem csupán sziklákra rajzoltak, hanem egyes darab kövekre is.
Hogy ez miért volt jobb, mint az álló, mondhatni szinte örökre „rögzített”
szikla- és barlangfalakra történő megörökítés, többet találgathatunk.
Az egyik ok talán az lehetett, hogy olyan információkat, fontos dolgokat
véstek kövekre, amiket ily módon elszállíthattak! Vagyis inkább sok kicsi,
könnyen kezelhető, mozgatható tárgyon ábrázolták mindazt, amit a nagy
sziklafalon kétségtelenül kényelmesebb volt megrajzolni - de onnan nem
lehetett elvinni.
Azt sem zárhatjuk ki - a később sorra kerülő információk fényében -, hogy
így talán kezdetleges módon, de sokszorosíthattak bizonyos ábrázolásokat, s
nemcsak egyszer, egyetlen helyen mutathatták be azokat, hanem sokszor,
sokfelé, és esetleg osztogathatták is őket!
De lássuk a legismertebb információhordozó köveket!
Az Ica nevű perui helységben talált kövek története sem mostanában
kezdődött. A világsajtó szélesebb körben csak 1969 után kezdett el írni róluk.
Sok neves szerző hivatkozott rájuk, csak az a „baj”, hogy e szerzőket a
hivatalos tudomány nemhogy nem ismeri el ismeretterjesztőként, de még
íróként sem. Állításaikat erős kétségekkel fogadják, és akkor még finoman
fogalmaztunk.
Mindez persze nem jelent semmit, hisz a kövek valóban léteznek, és
hordoznak bizonyos meghökkentő információkat.
Egy életrajzzal kell kezdenünk. Doktor Cabrera Darquen meglehetősen
ismert sebészként dolgozott Ica városában pár évtizeddel ezelőtt. A helyi
egyetem professzora is volt egyben, valamint egyenes ági leszármazottja a
várost 1565-ben megalapító Jeronimo Luisnak.
Már az ötvenes évek vége óta megszállottan gyűjtötte azokat a köveket,
amelyekről Ica később híres is lett. Az ökölnyi vagy annál kisebb, esetleg
nagyobb fekete kövek között számos olyat leltek, amelyen vékony vonallal
készült fura rajzolatokat fedeztek fel. Az európai kutatók - akik például
Nazca-ügyben számtalanszor felkeresték Perut - másoktól hallottak először
Cabrera doktor már-már híres gyűjteményéről. Aztán amikor az első „értők”
meglátták azt a sok ezer rajzolt követ, valóságos Ica-láz tört ki közöttük.
A köveket a helybeliek találták-találják a talaj üregeiben, általában másfél-
két méterre a föld alatt, de voltaképpen nem Icában, hanem attól tíz-
egynéhány kilométerre. Olyan sok van belőlük, hogy az indiánok már a
turistáknak is árulják őket. (Ez később komolyan aláásta a hitelességükbe
vetett hitet, mint látni fogjuk.)
A legtöbb kő kicsi, mint említettük, de olykor kivételesen akadnak dinnye
nagyságú, sőt több tíz kilós darabok is. Cabrera doktor később múzeummá
előléptetett gyűjteményébe az évtizedek során körülbelül tizenhat-
tizenhétezer darab került, és a gyűjtés folytatódik. De található belőlük egy
helyi múzeumban és több más perui város múzeumában is.
Aki már látta e köveket, vagy akár csak a fotóikat nézte, kénytelen volt
ugyanarra gondolni: két választás van. Két lehetőség. Vagy zseniális
hamisítványokkal állunk szemben, vagy ez a régészet egyik legnagyobb
felfedezése, mióta világ a világ!
Mielőtt tovább beszélnénk e kövekről, térjünk ki gyorsan Mexikóba. Egy
ehhez hasonló, bár más állagú leletcsoportról kell megemlékeznünk. A kettő
ugyanis valahol tematikusan nagyon is összefügg.
 Az acambarói leletek

1945-ben egy kereskedő Mexikó középső részén, Acambaro városa mellett

észrevette: a nemrégen lezajlott nagy esőzés furcsa agyagszobrocskákat
mosott elő a talajból, ahol eddig nyilván valamiféle barlangban pihentek.
A lelőhely igen gazdagnak bizonyult, százával, sőt ezrével kerültek elő a
föld alól a valaha valakik által oda elrejtett szobrok. Hét évvel később a
kereskedőnek már több mint 30 ezer darabja volt belőlük!
A szakértők megállapították, hogy a szobrokat több mint 500 Celsius-fokos
hőmérsékleten égették ki a helyben is megtalálható egyszerű agyagból. A
legnagyobb figura magassága kilencvennyolc centiméter, némelyik hossza
meghaladja a másfél métert - igaz, többségük nagyon kicsi, mindössze
arasznyi. A szobrocskák embereket és állatokat ábrázolnak. Csak az a baj,
hogy azok az állatok… jóval az ember színre lépte előtt kihalt őslények! És
akadnak ott olyanok is, amelyeket mindeddig nem ismer a tudomány, ezek
maradványaira (még?), nem is leltek a paleontológusok.
Gyakoriak az egész kis szoborcsoportok is, amelyek jeleneteket ábrázolnak.
Hogy milyen nagy fantáziájuk volt az alkotóknak, hadd emlékeztessen
egyetlen tény: a több mint harmincezer szobrocska között nincs két
egyforma! Mind mást és másképpen ábrázol.
Egy Willis nevű szakember huszonegy tematikus csoportba osztotta a
szobrokat. Vannak ott taraszk edények is. A taraszk egy rejtélyes nép volt,
sok századdal korábban laktak ott, ahol most Acambaro található. A
nyelvüket senki sem érti - jegyezték fel a korabeli indiánok. Könnyen lehet,
hogy Peruból származtak, és valami okból ilyen messzi északra vándoroltak -
ez sok mindent megmagyarázna Icával kapcsolatban is.
A legnagyobb szenzációt persze az „özönvíz előtti” állatábrázolások
jelentik. Dinoszauruszok, plezioszauruszok, brontoszauruszok „nyüzsögnek"
a szobrok között. És ami fura - a szobrok szerint ezek az állatok a lehető
legjobb viszonyban voltak az emberekkel! Hiszen némelyik ilyen
„csoportban” együtt láthatók, sőt akad olyan dínó ábrázolás is, ahol egy
emberalak például a dínó farkát fogva incselkedik az ősállattal.
Ehhez képest mi úgy tudjuk, hogy a dinoszauruszok legkésőbb
hatvanötmillió évvel ezelőtt kihaltak. Az ember pedig nincs itt több mint
kétmillió éve! Ebből is alig ötven-százezer év az, amit a mai értelemben vett
„ember” fejlődési időszakának hihetünk.
Akkor hát mi a megoldás?
 Egyszerre kellene magyaráznunk több dolgot is. Az egyik: a pár ezer éve
élt indiánok - mert hiszen nem később készülhettek a szobrok, és ez az
akkori őslakosok között majdhogynem az európai kőkorszaknak felelt meg -
honnan ismerhették az ősállatokat?
Ugyanis ne feledjük el: az egész paleontológia, mint új tudományág, amely
a már kihalt állatokkal foglalkozott, a tizennyolcadik század végén kezdődött,
amikor itt-ott bányákban mamutcsontokat és más, méreteikkel megdöbbentő
ősállatleleteket találtak. Valójában az egész paleontológia nem is annyira a
tizenkilencedik, mint inkább a huszadik században kezdett igazán
kibontakozni. Jórészt tehát elmondható, hogy még száz évvel ezelőtt sem lett
volna képes senki a Földön lerajzolni egy dinoszauruszt - ahogyan ma
képesek vagyunk erre, az időközben feltárt leletek birtokában.
De hová mentek volna azok az agyagszobrász indiánok, hogy ilyen
állatokat lássanak? Egyetlen múzeum sem volt a Földön, egyetlen dínó
csontvázat sem ástak ki sehol! Főleg nem ott, ahol ők éltek! Ám ha valahol a
nagy esőzések netán mégis kifordítottak egy mamut- vagy dínó csontvázat -
hogyan szereztek tudomást az állat külső jegyeiről? És a többi fajta dínó
külsejéről?
Hogy még érdekesebb legyen: a szobrok olyan állatokat is ábrázolnak,
amelyek alig tízezer éve pusztultak ki - mint például a mamutok. De hát a
szobrok alkotói ezeket sem láthatták! Nem éltek ők sem tizenkétezer éve, az
utolsó nagy jégkorszak vége előtt! Vagy mégis?
Az igazsághoz tartozik, hogy az agyagszobrok között akadnak még
másfélék is: edények, pipák, múmiaábrázolások valamint számos olyan tárgy
is, amelyek rendeltetéséről fogalmunk sincs. Ez 1945 óta nem derült ki.
A tudomány emberei természetesen - mondhatni zsigerből! - hamisítványt
kiáltanak. Tényleg erre gondol az ember, hisz úgy tudjuk, hogy ember és
ősállat nem élhetett együtt bolygónkon, tehát aki e kettőt együtt ábrázolja,
valahol téved vagy szándékosan megtéveszt.
Nem is tudjuk megmagyarázni - ha nem fogadjuk el a hamisítás vádját -
hogyan lehetséges ez?
Ám aki hamisítást gyanít, az gondoljon az ilyenkor elkerülhetetlen
célszerűségre! Valami okának kellett volna lennie, hogy valaki ilyen
szobrocskákat gyártson - tízezer számra!
Egyszerű utánaszámolással is döbbenetes eredményeket kapunk. A
kereskedő hét éven át gyűjtötte és másokkal begyűjtette a föld alól a
szobrokat - ezen időszak alatt körülbelül háromszáz dollárnak megfelelő
összeget juttatott a megtalálóknak. Hát ez nem sok, bár akkoriban Mexikóban
nyilván szép keresetnek számított. De ebből aztán senki sem gazdagodott
meg, tekintve ráadásul, hogy sokan osztoztak ezen az összegen.
Kiszámították, hogy ha egy hamisító brigád áll neki több mint 30 ezer
ilyen szobrot csinálni, akkor a munkájuk több száz évig tartott volna! (Három
embernek háromszáz évig, például.) És akkor még nem vettük figyelembe,
hogy az agyag kiégetéséhez tonnaszámra kellett volna fát hozatniuk távolabbi
vidékekről, mert Acambaro környékéről a fát már századokkal korábban
kiirtották, ezért is okoznak olyan talajeróziót az ottani nagyobb esőzések.
Arról nem is beszélve, hogy a hamisítással megvádolt néhány kézműves
család tagjainak hihetetlen paleontológiai és egyéb műveltséggel kellett volna
rendelkezniük, hogy elvégezzék a munkát (háromszáz év alatt…), holott a
valóságban épphogy tudtak írni-olvasni…
Szintén a hamisítás ellen szól, hogy amikor a dolognak híre ment, ilyen
szobrokat másutt is találtak a környéken. Sőt magában a városban is, ahol egy
ház lebontását követően, az új alap ásásakor negyvennégy darab agyagból
kiégetett szoborra bukkantak, márpedig azoknak több száz éve ott kellett
lenniük a ház alatt, hisz az régen épült.
Természetesen különböző gyűjtők, kutatók kormeghatározást is
végeztettek a szobrokon. Mivel agyagból voltak, a meghatározóknak nem
volt túl nehéz dolguk. Az agyag elég sok szerves anyagot is tartalmaz. Akár az
izotópos, akár a termolumineszcenciás módszert vetik be, általában sikerrel
járnak.
A radioaktív szennyezések tehát segíthettek, de a C-14-es módszer is - bár
ennek, hibáiról elég sok szó esik tudományos berkekben. 1968-ban egy New
Jersey-i laboratóriumban a C-14-es módszerrel végzett kormeghatározás az
agyagszobrok korát tekintve 3600 évet állapított meg, a tévedés-eltérés
lehetősége mindkét irányban száz évet tett ki. Tehát valahol a 3500 és 3700
év között volt a szobrok kora. Vagyis minimum Kr.e. 2500 évvel készítették
őket az ismeretlen alkotók!
Három olyan szobrot, amelyeket egy híres amerikai régész eleve hamisnak
bélyegzett, termolumineszcenciás módszerrel vizsgáltak meg a Pennsylvania
Múzeum laboratóriumában. Az eredmény: négy és fél ezer évesek!
Ez nem mond ellent az előző, másik módszerrel végzett kormeghatározás
eredményének; régóta gyanították ugyanis, hogy a szobrok nem egyszerre
készültek, nem ugyanazok nem ugyanabban a műhelyben, nem ugyanolyan
technológiával állították elő őket. Ettől függetlenül, az egész ügy „ideológiai
és tudományos háttere” továbbra is eléggé zavaros maradt.
 Ezért van az, hogy bár az acambarói szobrok ügye már lassan hat-hét
évtizede ismert, a tudományos kutatások eredményeit is megkaptuk jó
harminc-negyven éve - mégsem beszélnek róla. Még a nem éppen
tudományos felkészültségéről ismert tábor is nagyokat hallgat. Mert hát a
„logikai bukfenc” továbbra is fennáll: akár 3600, akár 4500 évvel ezelőtt kik
tudhattak az ősállatokról? Kik és miért készítették azokat a szobrokat? Miért
rejtették el őket? Mi történt az alkotókkal?
E sok kérdésre megpróbálunk valami választ adni - visszatérve az icai
kövek ügyéhez.
 Őskori üzenet?

Lássuk hát ismét az icai köveket! Azért tértünk ki közben az acambarói

szobrokra, mert… részben ugyanaz látható ezeken az ősi köveken is!
Igen, a karcolva rajzolt-vésett köveken is valakik valaha ősállatokat
ábrázoltak.
Tíz- és százmillió évekkel korábbi ősállatgyűjteményt láthatunk. Olyan
állatok nyüzsögnek e rajzokon, mint a brontoszauruszok, brachioszauruszok,
stegoszauruszok, stychoszauruszok - olyan jól ismertek mellett, mint a
dinoszauruszok. Ismétlem: akad köztük jó néhány, amelynek küllemét a mai
átlagműveltségű ember sem ismeri, legfeljebb a szakkönyvek lapjain láthatja
őket.
Más köveken meg mintha az ismeretlen művészek szándékosan ugrottak
volna több tízmillió évet, netán többet is. Felbukkannak a ma általunk is
ismert állatok: a struccok, kenguruk, denevérek, tevék stb.
Nem tudom, észrevették-e? Az imént felsorolt öt állatból - ezek gyakori
elemei az icai köveknek - négy nem él és soha nem is élt az amerikai
földrészen! Akkor hát honnan tudott róluk az ismeretlen rajzoló-véső ember?
Honnan sejthette ott Peruban, hogy a világ más részein vannak ilyen fura,
általa soha nem látott állatok, mint a teve és a strucc Afrikában, vagy a
kenguru Ausztráliában?
Vagyis tudott Afrikáról, Ausztráliáról?
De honnan tudott a különféle szauruszokról, dínókról és más ősállatokról?
És akkor még hozzátehetjük azt is, hogy sem az acambarói szobrocskák,
sem az icai kövek nem jelentenek valamilyen teljesen egyedülálló kivételt!
Tiahuanacóban is leltek furcsa ábrázolásokat. Ott is előkerült olyan
agyagedény, amelyen egy toxodontusz nevű ősállat előfordul. Hasonló
mexikói rajzokon is látható. A Kolumbusz előtti korszak indiánábrázolásai
között pedig rábukkantak olyan ősgyík - pontosan paleotherium magnum -
ábrázolására is, amely ötvenmillió évvel ezelőtt halt ki!
Kérdezem az olvasót: ha nem hallott Acambaróról vagy Icáról, talán
érthető. De miért nem hallott a fentebb említett többi régészeti leletről? Ez
aligha az ő hibája. Valahol valakik ismét homályban tartottak és tartanak
bizonyos szenzációs információkat, valamint leleteket. Éppen azért, mert
ezek szenzációsak, vagyis olyasmit látszanak bizonyítani, ami fenekestül
forgatná fel a tudomány által már-már „szentnek" tartott időrendiséget…
 Az egyik icai fekete kövön a rajzolat minden kétség nélkül egy embert
mutat, aki valamilyen nagyítószerű tárgyon, üvegen keresztül néz valamit.
Más rajzokon csillagászok az eget figyelik, ők is átnéznek valamilyen
szerkezeten, amit ma távcsőnek neveznénk.
Néhány nagyméretű, a súlyát tekintve csaknem százkilós kövön pedig
kontinensek térképeit látjuk. Csakhogy ezek semmiképpen sem hasonlítanak
az általunk ma ismert földrészek körvonalaira!
Lehet, hogy nem a Föld részeit ábrázolják, hanem egy másik égitestét?
Vagy mégis a Földét - de annak egy korábbi állapotában? Sok százmillió évvel
korábban valóban nem így néztek ki a kontinensek. De hát úgy tudjuk, akkor
még nem élt ember a Földön, így ezen változásokat, vagy a régebbi
állapotokat nem rögzíthette.
Mondhatnánk: ember nem élt, de már akkor is járhatott erre valaki más,
valami idegen?
Ne ragozzuk tovább a dolgot! Az a lényeg, hogy az icai kövek legtöbbjére
olyan információkat rajzoltak, amelyek azt látszanak bizonyítani: előttünk
volt már egy másik civilizáció a maga fejlettnek mondható technikájával,
eszközeivel, tudásával!
Ez lett volna rejtélyes elődeink civilizációja?
Sok jel mutat rá. Az icai leletek egy része kétségtelenül ezt sugallja, erre
utal, sőt néha kifejezetten nem is mond mást, csak ezt a verziót támasztja alá.
Az andezit kövek egyikén egy műtétet látunk. Méghozzá egy szülést, amit
az orvos… császármetszéssel végez el!
A történelem előtti sebészek, orvosok más dolgokat is tudtak. Például jól
felismerhető némelyik rajzon, hogy szervátültetéseket végeznek. Vesét,
szívet, sőt agyat ültetnek át egyik testből a másikba…
Az eddig előkerült pár ezer kőből körülbelül húsz ábrázol ilyen
szervátültetéseket. Az egésznek olyan benyomása van, mintha egy korabeli
tudományos előadás illusztrációit látnánk.
Egy másik kövön vérátömlesztés történik. Érdekes módon a donor egy
terhes nő, aki pedig a vért kapja, az egy férfi, akin éppen valamilyen
szervátültetést hajtanak végre Miért jobb ilyenkor a terhes asszony vére, mint
másé? Természetesen, ha a vércsoportjuk egyezik. Nincs okunk feltételezni,
hogy akik átömlesztést végeztek, ne tudtak volna a vércsoportokról. Sőt, talán
a vérről többet is, mint a mai tudomány?
Ugyanis ma a tudomány még csak arrafelé tapogatózik, amire a rajz utal: a
terhes nő vére más immunológiai tulajdonságokat mutat, mint mások vére.
Tehát elképzelhető, éppen az ilyen vérrel lehetett megelőzni az átültetett
szerv kivetését a szervezet által?
 Igazi vagy hamis?

Ha a tudomány totálisan ignorálná, vagyis egyáltalán nem venné

figyelembe az icai leleteket, akkor nem is próbálná bizonyítani, hogy
hamisítványokról van szó.
Elismerem, ez kicsit nyakatekert érvelés, de az icai kövek körül
kibontakozott „tudományos” vita - amely mellesleg a hatvanas-hetvenes
években le is zajlott, és az óta nincs folytatása - ezt bizonyítja az én
számomra. Ugyanakkor tény, hogy úgynevezett „szenzációhajhász” írók és
újságírók több könyvet írtak Ica leleteiről. A világ, ha tud valamit, csak tőlük
tudja, nem pedig a tudományos munkákból…
Az első igazi tudós, akinek megmutatták a leleteket, Rowe professzor,
amerikai régész volt. Ő azonnal hamisnak deklarálta az összeset!
Természetesen azokat is, amelyeket sohasem látott.
Ám felmerül ugyanaz az érv, mint az acambarói szobroknál: hol az a
hamisító, aki ilyen óriási munkát el tudna végezni - ráadásul mi lenne ebből a
haszna?
Arról nem is szólva, hogy akik a köveket rajzolták, azoknak hatalmas és
igen kiterjedt tudással kellett (volna) rendelkezniük! Hiszen itt nem csupán
ősállatokról van szó, mint a szobrok esetében. A rajzok az
orvostudományban, fizikában, földrajzban, technikában, zoológiában és vagy
húsz egyéb tudományágban való jártasságot tételeznek fel… Hol az az indián
vagy nem indián helyi mester, aki tízezer számra vési a köveket? Hogyhogy
nem tud arról senki a környezetében? Hol van ebből az ő haszna?
Ráadásul kiderült, hogy nem doktor Cabrera, a műgyűjtő sebész az első, aki
efféle köveket összeszedett Icában. Amikor a dolognak híre ment - sokszor
említette a Paris Match című újság, ami a köveknek már önmagában is
biztosította a világhírt - néhányan utánanéztek a bibliográfiákban: régebben
nem írt-e már valaki ezekről a kövekről?
És lám, kiderült, hogy egy Pedro Simon nevű jezsuita szerzetes és egyben
tudós férfiú már 1926-ban, „Noticias Historiales”(Történelmi jegyzetek) című
spanyol nyelvű könyvében úgy írt az icai kövekről, mint ismert tárgyakról!
Úgy említi őket, hogy azokat a vele kortárs régészek jól ismerik. Vagyis
ismerték, de nem „reklámozták”, tehát elhallgatták!
Amikor tovább kutattak, még régebbi említésre is leltek. Perui régészek
már a tizenkilencedik században megszemlélték az akkoriban előkerült első
köveket, sőt némelyiket le is írták. Vagyis egy dolog bizonyos: nem a
huszadik század második felében, a turisták kedvéért hamisították az őslakók
a köveket!
Mert voltak ilyen vádak is. Természetesen a „szent tudomány védelmében"
az úgynevezett „szkeptikusok” szájából hangzottak el. Sőt, nem kétséges,
hogy amikor néhány bennszülött látta, hogy az odaérkező idegenek ilyen
kövek iránt érdeklődnek, maga is próbált ilyeneket előállítani Tudunk arról,
hogy egyesek fogorvosi fúróval próbáltak üres fekete andezit kövekre
rajzokat felvinni. De hát az andezit vulkáni eredetű, igen kemény kő, az így
készült rajzok pedig annyira primitívek a kivitelezést tekintve, hogy csak
nagyon zöldfülű turistát lehet velük megtéveszteni. Messze nem is
hasonlítanak az igaziakra.
Marad tehát az eredeti probléma: kik, mikor és miért készítették az icai
kőrajzolatokat?
A tizenkilencedik század vége felé pedig semmiféle kereslet nem volt e
kövek iránt, mert hisz senki sem tudott róluk. Eltelt még vagy hét évtized,
mire ismét felmerült a dolog, és akkor már ráharapott a világsajtó is. A
hamisításnak nem volt hát tétje, mivelhogy nem sok turista járhatott a
tizenkilencedik század végén Peruban. A perui sajtó már 1975-ben nagy
cikkekben követelte, hogy a tudomány emberei foglalkozzanak az üggyel -
sugallva, hogy hiteles nemzeti értékek vesznek el, ha hagyják, hogy
akármelyik turista annyi követ vigyen ki az országból, amennyit nem
szégyell, vagy amennyinek a súlyát elbírják a repülőgépek és a hajók…
A dolgot nevükkel is vállaló perui régészek határozottan állítják, hogy
eltekintve a legújabb időkben készült szánalmas utánzatoktól, az icai kövek
eredetiek, nem hamisítványok.
Kutatók az ottani sajtóban írják le Cabrera múzeumában tett látogatásaikat
és benyomásaikat. Az eredeti köveken a rajzolatok roppant finomak,
bonyolultak, szerteágazóak és azonnal megkülönböztethetők az utánzók
ócska műveitől.
A kövek legjavát 1960-ban kezdték találni, nem is Ica városában, hanem az
Ica folyó medrében, amikor az váratlanul elkezdte őket kimosni medre egy
rejtekéből.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy - hála a sajtó felszólításainak - végül is a
perui kormány megtiltotta a kövek kivitelét. Éppen ez okozta a későbbi
hamisítványok készítését bizonyos helyi lakosok által - akiket megnevez a
sajtó is, és azok sem titkolják, hogy egyedül a kormánytilalom, valamint a
turisták fokozott érdeklődése miatt kezdtek utánzatokat gyártani. Mert
ezeket minden turista kivihette magával, hisz a tilalom csak az eredeti,
hiteles, igazi kövekre vonatkozott!
Az egyik legismertebb utánzó különben később bevallotta: jobbnak látta,
ha inkább hamisítónak nevezik őt - ezért ott és akkor tulajdonképpen nem
járt semmilyen büntetés -, mintha elismeri az igazságot, vagyis hogy a
turistáknak ő bizony eladott igazi köveket is! Csak megbeszélte velük, a
határon mondják azt a vámosoknak, hogy tőle vették, aki utánzatokat gyárt.
Így mindenki jól járt, kivéve tán a perui kormányt és az igazi tudományt.
Azt az igazi tudományt, amely ugyan még nem mutatta ki az erejét Icában,
de reméljük, egyszer még akadnak olyan tudósok, akik egy-egy icai kő láttán
nem hamisítványt kiáltanak, hanem belemélyednek a kő által hordozott
üzenet megfejtésébe. Akik azon fognak töprengeni, kik, mikor és miért
rajzoltak fáradságos munkával sok ezer kőre ilyen és nem másmilyen rajzokat
- információkat - s kinek szánták azokat?
Mivel a hetvenes években már tömegesen árultak az odalátogatóknak
hamis köveket, jogos a kérdés: mi lesz az eredetiekkel? Elvesznek-e a
tudomány számára, vagy maradt még belőlük annyi a múzeumokban, hogy
egykor majd rekonstruálni lehet a segítségükkel azt a hatalmas, mindmáig
ismeretlen eredetű tudásanyagot, amit a kövek rajzolói felhalmoztak, és át
akartak örökíteni?
Később már nem csupán az Ica folyó medrében, hanem ősi indián sírokban
is találtak ilyen köveket. Kormegállapítás nem jöhet számításba - hisz nem a
vulkanikus eredetű kövek, hanem a beléjük vésett rajzok kora érdekelne
bennünket, de erre ma még nincs tudományos módszer így az sem világos,
hogy a sírokban nyugvó indiánok rajzolták-e a köveket - vagy ők is már
készen találták, és mágikusnak, varázserejűnek vélve azokat, magukkal vitték
a sírjukba is?
Az ismert ottani régész, az icai múzeum igazgatója, Nimio Antezana
professzor nagy könyvet is írt minderről „Icayel Porú Precolombino” címmel.
Ebben többek között pontos térképeket látunk azokról a sírokról,
amelyekben icai köveket találtak.
Nos, többedszer ismétlem: voltaképpen érthető a tudomány hatalmas
hallgatása minderről. Hiszen ha beismernék, hogy valós dologgal állunk
szemben, felelni kellene számos egyéb kérdésre is. Márpedig a tudomány a
maga kétségkívül rengeteg értéket hordozó, ám azért sokszor mégis önmagát
bilincsbe verő merev rendszerének köszönhetően nem tud elég gyorsan
reagálni az efféle leletekre. Túl sok téglát kellene kivenni a falból az
átrendezéshez, és akkor az a fal le is omlana. Márpedig mindenki szeret egy
aránylag biztosnak látszó építményben lakni; a tudósok is.
Lássuk azért, mi juthat egy logikusan gondolkozó átlagember eszébe a
szobrokról és a kövekről?
Mindkét csoportleletet együtt, egy helyen találták. A kövek például ily
módon arra utalnak, hogy valamiféle információs tárház („könyvtár”?),
lehetett ez a hely. Nem véletlen tehát, hogy egy helyen bukkantak rájuk;
akik elrejtették őket, ezzel a céllal tették.
A másik gondolat: ha ilyen fejlett technikával rendelkeztek azok, akik a
rajzokat készítették, miért nem maradt fenn róluk valami más? Valami
magasabb technikával elkészített emlék vagy ilyen tárgyak összessége?
Itt tegyünk egy hosszabb kitérőt, amely szinte teljes egészében a rejtélyes
elődökről szól. Utána remélhetőleg lókkal többet tudunk majd, és annyi
mindent meg fogunk érteni!
 A rejtélyes elődök

Azt állítjuk, hogy valaha, minimum 12-15 ezer évvel ezelőtt - de nincs
kizárva, hogy ez 20 ezer évre is visszanyúlott - volt a Földön egy olyan
embercsoport, amelynek akkori tudása messze meghaladta a velük egy
időben élő többi ember tudását.
Ezt majd be is bizonyítjuk. De előbb nézzük azt az érdekes kérdést: honnan
tehetett szert nagyobb tudásra egy bizonyos csoport, és miért nem
rendelkezett ugyanezzel a tudással más akkori embercsoport?
Erre többféle valószínű vagy legalábbis hihető válasz létezik. Az egyiket
egy Atlantiszról is írott könyvben fejtettem ki („Titkok könyve 3.”). Ez arról
szól, hogy a különféle törzsekből furcsa magatartás miatt kiközösített
egyének valahol találkoztak, s attól kezdve összetartottak, majd külön
csoportot alkottak, és az utódaikat is arra nevelték, ami őket érdekelte: hogy
figyeljék a körülöttük lévő világot, gyűjtsék a tudást. A megélhetés mellett
főleg ezzel foglalkoztak, és messzire jutottak - sokkal messzebbre, mint a
körülöttük vándorló hordák, primitív ősemberek Később pedig biztonságos
helyre - feltehetően egy szigetre - költöztek, s átadták magukat a
mezőgazdaságnak, a tudományos kutatásnak, még később pedig felfedeztek a
közlekedési eszközöket és bejárták a világot.
Az már csak egy mellékes szála a történetnek, hogy kevéssé hihető: ezek az
emberek minderre maguktól jöttek rá. Bár ez is feltételezhető.
A másik változat ugyanis amellett kardoskodik (Däniken és társai), hogy az
ember önmagától szinte semmit sem ért el itt a Földön, mindenre a
kozmoszból érkezett idegenek tanították meg. Sőt, mint emlékszünk, eleve
ők tették az embert emberré egy vagy több réges-régi genetikai
beavatkozással!
Így ezen elmélet hívei szerint, ha létezett is Atlantisz, annak tudásanyagát
az idegenek adták, kezdeményezték, és a későbbi emberek legfeljebb csak
hozzágyűjtöttek még ezt, s azt. Tehát minden, amit az emberiség akkoriban
az őt körülvevő világról tudott, az idegenek hatásának és segítségének
köszönhető - állítják az elmélet hívei.
Ez a történet is kétfelé ágaztatható. Az egyik szerint az idegenek csupán a
„kezdőlökést” adták meg nekünk mindezzel, a többi aztán már a mi dolgunk
(volt és lesz). A másik változat szerint az idegenek mind a mai napig
visszajárnak (ufók), és figyelik, „terelgetik” az emberiséget.
 Talán mondanom sem kell, hogy a hivatalos tudomány egyik változatot
sem fogadja el. Olyannyira, hogy nem is töpreng egyiken sem, hanem
változatlanul becsukja a szemét az ókor sok rendellenességét, anakronisztikus
tárgyait, valamint egyéb bizonyítékait látva, helyesebben nem látva, és
makacsul ismételgeti a régtől ismert, unalmas téziseket az ősemberekről…
Voltaképpen mindegy, vagy majdnem mindegy, melyik magyarázatot
fogadjuk el. Bizonyítható, hogy valami történt abban az időlyukban, abban a
nagyon homályos korszakban, amely valahol a Kr. előtti tízedik-kilencedik
évezred és a még korábbi időszak között volt. Ennek számos jelét gyűjtötte
össze… maga a tudomány! A régészet és egyéb tudományágak eredményeire
gyakran fogunk hivatkozni, és ez nem véletlen.
Hogy valami Atlantisz-féle szigetnek, földrésznek léteznie kellett, arra
számos jel utal. Főleg az, hogy ennek a névnek sok alakja létezett már a régi
korokban is, és mind valami ilyesmit jelölt. Márpedig egymástól igen távol
eső területeken, egymás számára idegen civilizációk is hasonlóan nevezték
azt a misztikus, valaha viszont - állításuk szerint - igenis létezett civilizációt,
társadalmat és földrajzi fogalmat.
Platón és az ógörögök természetesen az Atlantisz vagy Poszeidónia nevet
használták. Állításuk szerint ez egy atlanti-óceáni szigeten élő, igen fejlett
civilizáció volt. Voltaképpen a valaha állítólag létezett „aranykorra"
emlékeztette a görög filozófusokat és történetírókat. Ezért még
tekinthetnénk afféle vágyakozásnak, egy nagy nosztalgia semmiből
elővarázsolt tárgyának is…
Ha nem szaporodnának a nyugtalanító jelek! A babiloni és sumer
kultúrában Arallunak nevezett terület ismét csak egy sziget volt az Atlanti-
óceán nyugati részén. Lehet, vándorolt a nosztalgia, és sorra minden nép
elnevezte a maga valaha sejtett, de már rég elmúlott és többé át nem élhető
aranykorát - Atlantisznak, Arallunak és másnak?
A föníciaiak - Karthágó népe, akik sok tengert bejártak, és Afrikát is
megkerülték akkor, amikor más tengerparti népek éppen csak a kisstílű part
menti hajózásban voltak jártasak - azt állították (ismétlem unalomig), hogy
van az Atlanti-óceán (a nagy nyugati óceán) nyugati részén egy sziget. Náluk
Antilia volt a neve. Nem mondták ki nyíltan, de sejtették, hogy az ő
kereskedelmi hajóik arrafelé is megfordultak. A korabeli szokásoknak
megfelelően a kereskedő tengerészek eltitkolták felfedezéseiket, áruik
származási helyét, a szorosokat, átjárókat, gyakori szeleket, valamint
áramlatokat. Akik ismerték ezt, azok gyorsabban és biztonságosabban
hozhattak árut onnan, ahová a konkurencia nem vagy csak később, jelentős
kockázatok árán jutott el.
A rómaiaknak is rémlett valami e témában. Nem véletlenül nevezték el az
Atlanti-óceán keleti partján, Nyugat-Afrikában azt a hatalmas hegyláncot
Atlasznak. Valahogy úgy hitték, hogy a hegylánc a parton lebukik a víz alá,
és az óceánban folytatódik, majd valahol ismét a felszínre bukkan, és ott a
hegyháton, a képzelt szigeteken van Atlantisz. Vagyis ott, ahol egykor volt?
Az egyiptomiak sem lógtak ki a sorból. Valóságos paradicsomi állapotokat
sejtettek a nyugati óceán túlsó részén, és azt Amentinek. vagy Alaunak
nevezték.
A szerencsétlen kanári-szigeteki őslakók, míg a spanyolok nem sokkal
odaérkezésük után ki nem irtották őket, azt állították: létezett egy később
elsüllyedt atlanti birodalom, amely szigeteken helyezkedett el, és amelynek
természetesen részét képezte az ő hét szigetük is. A birodalom neve Atalaya
volt.
A mexikói aztékok a keleten lévő tengerre tették ezt az országot, ami azért
nem csoda, mert ők attól nyugatra éltek. Vagyis ők is folyamatosan és végig
az Atlanti-óceánra mutogattak. A nosztalgikus állam egy óceáni szigeten
helyezkedett el, annak közepén pedig egy hegy magasodott. Ők maguk mind
egy szálig onnan származtak -, állították, és a szigetet Aztlánnak nevezték.
Ugráljunk egy kicsit az időrendben és a földrajzban, hisz ennek most úgy
sincs jelentősége. A walesi kelták is egy paradicsomi szigetállamot sejtettek
nyugaton, az óceánban, és azt szerintük Avalonnak hívták. A spanyol földön
valaha élt kelták (mert ilyenek is voltak) úgy vélték, ez az állam egykor
Hispánia, vagyis az Ibériai-félsziget nyugati partjaihoz közel (minden
távolság relatív…) helyezkedett el, a neve pedig Antilla vagy Atlantida volt.
(Az elsővel ma egy más, bár szintén az Atlanti-óceán nyugati részén elterülő
vidéket jelölünk, a másik viszont számos szláv és egyéb nyelvben
egyenértékű az Atlantisz névvel.)
Az Északnyugat-Afrikában élt és ma is ott élő berbereknek nem lehettek
kellemes emlékeik Atlantisszal kapcsolatban. Őseiket feltehetően
megtámadták onnan, legalábbis ezt fejezi ki a szó, amit arra az országra
használtak: Atarantes. Némely észak-afrikai törzs nyelvében a szóban forgó
helyet máig Atlantióinak hívják; az ógörög többes számra emlékeztető
végződés már esetleg görög beütésre utal. Más törzsek szerint azt a
birodalmat, azt a tengeri szigetet északnyugaton Attalának hívták.
Érdemes felfigyelni arra, hogy ők meg északnyugatot emlegetnek, vagyis a
mai Szahara nyugati vidékeitől ez arrafelé eshetett?
 Az arabok szerint Atlantisz a vízözön előtt a Földközi tenger nyugati
részén foglalt helyet; ők ma Adként emlegetik.
A baszk mitológia szerint Atlantisz nem volt kevesebb, mint egyenesen az
ő őshazájuk! Egy elsüllyedt sziget az óceán nyugati felében. A neve pedig
Atalaintika volt. Ezt alátámasztani látszik egy nyelvészeti bizonyíték: a baszk
nyelvnek nem akadtak rokonára ezen a tájon, sőt sehol a világon úgy igazán.
Ugyanakkor arról sem tudunk, hogy őseik vándorlás révén jutottak-e el
Európába? Valamilyen értelemben inkább „őshonosnak” tűnnek ezen a
kontinensen. Ha ugyan valóban a cro-magnoni ősemberek egy korán
letelepült, vidékéhez ragaszkodó embercsoportja voltak ők, és nem igazi
atlantiszi menekültek?
A maják, akiknek pedig nem sok közük volt az aztékokhoz, ugyanazt az
elnevezést használják: Aztlán volt az elsüllyedt föld a keleti tengeren
(merthogy ők is nyugatra éltek az Atlanti-óceántól).
Más amerikai indián törzsek - éljenek bár Panamától északra vagy délre -
mind egységesen Atlant emlegetnek, és úgy vélik, e „keleti tengeri” szigetről
származnak őseik.
Nos, két dolog rögtön szembetűnik. Az egyik, hogy még véletlenül sem
találunk e nevek között akár egyetlenegyet is, amely nem A-hanggal, betűvel
kezdődne. Pedig ismétlem, négy kontinens népei adtak nevet a „mitikus
földrésznek”! Vagyis kellett lennie valamilyen közös eredetnek, valami olyan
névnek, amelyet mindezen népek hallottak az évezredek folyamán, és azt
többé-kevésbé kiforgatva, kiejtve így használták tovább, illetve használnak
máig is. A nyelvészek és nyelvpszichológusok tudják, milyen jelentősége van
a szó első hangjának. Ez sokszor mintegy „viszi” magával az egész jelentést, rá
épülnek a kevésbé jelentős további szótagok.
A másik az, hogy egyetlen népi mitológia sem emlegeti Atlantiszt nem
létezőnek - sehol sem mondják róla, hogy sohasem volt, hogy csak jó
szándékú álmodozás tárgya. Éppen ellenkezőleg, nagyon is valósnak írják le,
egyesek aránylag pontosan meghatározzák a földrajzi helyét is - sőt céloznak
társadalmi berendezkedésére („paradicsom”), és ez mindenképpen egy
valóban létezett állam benyomását kelti.
Arról nem is szólva, hogy két kontinensen élő csoportok is az őseik
földjének, eredetük, származásuk kiindulópontjának vélik (a baszkok
Európában, valamint az indiánok Amerikában).
Az már csak a késői utódok nemes gesztusa, hogy mind a szóban forgó
óceánt, mind annak egyes részeit erről a „misztikus" földdarabról nevezték el.
 Az elődök technikai tudásáról külön fejezetben számolunk majd be. Most
inkább nézzük egyéb tudásukat, amelynek igenis fennmaradtak emlékei.
Az első dolog a társadalomtudományi gyakorlat. Az ógörögök, különösen a
Kr. e. V század nagy emberei feltehetően „el voltak ájulva” saját civilizációs
eredményeiktől, és mondjuk meg őszintén: nem is ok nélkül. A görög
aranykorban igen sok szép és értelmes dolog született. Platón, aki éppen
ekkor élt és alkotott, megrajzolta az ideális világot. Hogy Atlantisz remek
példa volt, mondhatni kapóra jött neki, nem vitás. Az ideális államban a
bölcsek uralkodnak, hirdette, és ilyennek írta le Atlantiszt is.
De más dologra is gondolnunk kell! Vajon mennyire erős lehetett még
Atlantisz befolyása, sőt emléke - ha Platón is hivatkozott rá? Ha még neki, az
ötödik századi aranykorban élő görög polgárnak és tudósnak is például
szolgált? Ami olyan fényes és nagyszerű volt, hogy nem lehetett elfelejteni?
Ami örök mércévé vált?
Nos, térjünk vissza Atlantiszba! Akik ott vezették az államot, aligha
vérszomjas diktátorok voltak. Minden jel arra mutat, hogy azt az államot a
szokásos hibáktól mentesen vezették. Vagyis valakik tudatosan törekedtek
arra, hogy ne kövessék el a másutt még ki sem alakult leendő államok
vezetésének hibáit!
Nem biztos, hogy ott nem voltak rabszolgák, bár feltételezhetően rájöttek
az ottani bölcsek, hogy a szabad emberek önkéntes összefogásával, sokkal
messzebbre juthatnak. Hogy ezt a bölcsességet honnan szerezték, nem
tudható. Az eredményeik mégis azt bizonyítják, hogy nem kellett tartaniuk
belső konfliktusoktól, elégedetlen néprétegek lázadásaitól. Katonáik, ha
voltak is, bölcs - ma azt mondanánk: civil - vezetés alatt álltak, és ők is
követték az állam érdekeit.
Márpedig ebben az államban az érdekek is alapvetően különböztek a többi
hasonló - és feltehetően sok későbbi - állam érdekeitől. Itt a tudás gyűjtése, a
világ megismerése volt az elsődleges és legfontosabb cél, ennek rendeltek alá
mindent.
Mivel ők el tudtak menni valamennyi kontinensre - később látjuk majd
ennek bizonyítékait - nyilvánvaló, hogy „megjelentek” minden egykori
jelentősebb népnek. És mivel előzőleg a maguk területén - vagyis
Atlantiszban - már szinte mindent kipróbáltak a tudomány és a technika
területén, hát e tudás egy részét átadták a primitívebb népeknek.
Természetesen csak azt, és olyanfajta tudást, amelyet azok nem
használhattak fel egymás ellen gyilkolásra, befolyás- vagy területszerzésre,
amelynek révén egyik törzs, csoport nem kerekedhetett a másik fölé. És
persze amit azok nem fordíthattak saját jótevőik, az atlantisziak ellen sem, ha
később megváltoznának az érzelmeik. Vagyis átadták a mezőgazdasági
tudásukat, a szerszámkészítés, a fémöntés stb. területén szerzett előnyüket
apasztották tudatosan, de veszélytelenül.
És fel kell tételeznünk, hogy a korabeli egyszerű társadalmakat is szerették
volna megjavítani. Vagyis olyan erkölcsiséget kiépíteni amazok között, amely
megakadályozza a majdani háborúkat. Mint tudjuk, ez a törekvésük nem járt
túl nagy sikerrel. Ettől függetlenül elhihető, hogy azok, akik bármikor
eljuthattak a földgolyó bármelyik pontjára, és ott hatást gyakorolhattak a
„kiválasztottakra”, azzal csak elértek valamit.
Annak idején a rejtélyes elődökről szóló első kis könyvemben azt a
feltételezést írtam le, hogy az atlantisziakat végül elpusztította egy kozmikus
eredetű földi, globális méretű katasztrófa. De már akkor is céloztam rá: nem
mindenki veszett oda. Hiszen lehetetlenség, hogy annyi nép mitológiája
állítsa folyton ugyanazt. Vagyis azt, hogy a Csapás (vízözön, földrengések,
hosszú felhősödés, „nukleáris tél”-szerű jelenség, majdnem totális pusztulás)
után is felbukkantak a jólelkű idegenek. Akik mindenütt az illető népek
maradványait keresték fel, a saját nyelvükön szóltak hozzájuk, békét és
erőszakmentességet hirdettek, no és ami fontosabb: magukkal hozták a
vetőmagot az elpusztult, megsemmisült vetések, földek újraélesztése céljából.
Hoztak élelmet és tudást, újfajta erkölcsiséget. Amit feltehetően előtte is
propagáltak, de csak néhány „kiválasztott” csoportnak. Most felkerestek
minden életben maradt csoportot, ezért maradhattak meg ezek az „istenek”
olyannyira az ősök emlékezetében. Sejthető, hogy az éppen csak átélt iszonyú
Csapás amúgy is békésebb hajlamokat ébresztett a természeti népekben, s
akkor aztán igazán nem az egymás elleni háborúk jártak az emberek eszében.
Ilyen szempontból az ekkor rendezett „felbukkanások” és a nyújtott fizikai,
lelki segítség pszichológiai telitalálat lehetett!
Nem mindig érkeztek repülő szerkezetekkel - pl. Latin-Amerika keleti
parton lakó törzseinek mitológiájában kivétel nélkül mindenütt a tengerből
jönnek az istenek!
Vagyis valamilyen hajóval jöhettek, vagy olyan járművel, ami kora
hajnalban partra tette őket, és elment. Így az „istenek” - akik minden esetben
fehér bőrű, szakállas, megtermett férfiak voltak - azzal álltak elő, hogy
eljönnek majd a jövőben is…
Fehérek? Atlantisz lakói csak fehérek lettek volna?
Mint azt például a tiahuanacói, több fajt bemutató szobrok is bizonyítják,
az ott lakóknak tudniuk kellett a feketék és az ázsiaiak létezéséről is. Talán
nem tévedek, ha kimondom: az atlantisziak tudatosan jelentek meg más és
másfajú képviselőikkel az egyszerűbb népcsoportok között. Éppen azért, hogy
másságukat bizonyítsák, hogy szembetűnőbb legyen: ők nem idevalósiak.
Könnyen előfordulhat - csak erre még nem kerültek elő bizonyítékok -, hogy
az ázsiai vagy afrikai népeknél is fehér bőrű képviselőik jelentek meg a
Csapás előtt és után is - míg Európa egyes vidékein a már letelepült, de még
igencsak egyszerű életmódot folytató ősi népeknél pedig valamelyik másik
csoportjuk képviselői?
És mielőtt bárki is azzal a „váddal” lépne elő, hogy nem lehetséges a magas
tudást a primitív tudással összeegyeztetni egy időben és helyen - annak két
dologra hívom fel a figyelmét. Világunk ma is pontosan így működik,
egyszerre van jelen a kezdetleges ösztönvilág a legmodernebb tudással. Amíg
léteznek a Földön őserdőben élő, általunk (biztosan helytelenül) primitívnek
nevezett népek, akik kevés anyagot használnak fel, keveset tudnak a világról
és nagyon egyszerű, mondhatni spártai életmódot kénytelenek folytatni -
miközben ugye „mi”, a civilizáltabbak, a nagy tudásúak már a technika
minden kényelmét élvezzük, informatikai értelemben vett szabadságunk
szinte végtelen, szabadon mozgunk az egész Földön, és tudásunk
majdhogynem határtalanul tágítható -, addig bárki beláthatja: ez a kettősség
mindig volt, és még sokáig lesz a Földön. (De nem örökké.)
A másik dolog, amiről nem szabad megfeledkezni: már ókori példák is
bizonyítják, hogy az egyik dolog nem okvetlenül előfeltétele a másiknak.
Vagyis a tudás nem az anyagi kultúra következménye!
Lássuk például a sumerokat! Az egyik oldalon ők találtak fel és vezették be
a korabeli „tudományos” életükbe a millió, a nulla, a másodperc fogalmát,
amelyekre mi itt Európában csak évezredekkel később, tudományos
szükségszerűség (mérések, számolás) hatására jöttünk rá. A sumerok
fejlettnek mondható csillagászati méréseket végeztek, a matematikában a fent
említett fogalmakkal is operáltak - ugyanakkor agyagból meglehetősen
szánalmas fazekakat égettek ki. Még a korabeli technikai szinthez képest is
eléggé elmaradottak, csúnyák ezek az edények.
És akkor ez csak a legkisebb, legártatlanabb példa arra a bizonyos
kettősségre, amiről fentebb szóltunk. Azóta az egész emberiség történetében
valamennyi földrészen, minden nép vagy csoport fejlődése során ilyen
kettősségekkel találkozunk szinte hihetetlen mennyiségben. Oly sok van
belőlük, hogy már fel sem figyelünk rájuk, vagyis normálisnak hisszük őket -
és igazunk van. Ez így normális, a lélek szerint sokáig így kellett és kell majd
lennie. De ismétlem, eljön az idő, amikor az egész Földön élő emberiség már
nagyon is hasonló szinten lesz. Nem lesznek olyan régiók földrajzi vagy más
értelemben, ahol az ott élők mindig a többiek után kullognának ilyen vagy
olyan - általában társadalmi, „politikai” - okokból. Ma már aligha vitatható,
hogy az egész itt élő, körülbelül hatmilliárd embernek azonos az értelmi
színvonala, nincsenek a természettől örök lemaradásra ítélt, „butább”
csoportok, éljenek azok bárhol, bármilyen körülmények között, bármilyen
rendszerben és bőrszínnel. Egyszer a legutolsók is utolérik az elsőket;
Az, hogy az atlantisziak számtalanszor körbejárták a Földet, és kapcsolatba
léptek az ott élőkkel, ma már szinte bizonyított ténynek számít azok számára,
akik elfogadják az erről szóló bizonyítékokat. De mielőtt erre rátérnénk,
nézzük meg, mit bizonyít sok valamikori maradvány?
Elsősorban azt, hogy a Csapás nem pusztította el Atlantiszt!
Hiába regélte ezt így maga Platón is, átadva az Atlantiszról szóló üzenetet
az újabb koroknak, a mai időknek is. Hiába hitték azt sokan az ősi népek
közül is, hogy az „aranykor" állama elsüllyedt a tengerben és az emlékeikben
- Atlantisz tovább élt, sőt azt is ki merjük jelenteni, hogy ma is él!
Vegyük sorra az erre utaló jeleket!
1. Az első és leginkább kézenfekvő jeleket maguk a primitív népek
szolgáltatják mitológiáik által. Ugyanis elmondják, hogy a Csapás előtt
megjelentek az „istenek”, a nagy tudású, de teljesen ugyanolyan külsejű
idegenek, amilyenek ők maguk is voltak, és figyelmeztették őket a veszélyre!
Hogy ez hogyan bizonyítja az atlantisziak túlélését? Áttételesen. Ugyanis
ha másokat figyelmeztettek a közelgő Csapásra, akkor arról nyilván előre
tudtak. Kérdés, mennyivel előbb? De mindegy is a válasz, hiszen ez
egyértelmű azzal, hogy maguk is felkészülhettek rá! Tehát nyilván
felkészültek, amennyire lehetett, gondoskodtak a kivédésről. A korabeli tudás
szintjén ez csöppet sem számított könnyű feladatnak és sok energiát, munkát
követelt. Mivel az idő nyilván nagyon kevés volt, nem menekülhetett meg
minden és mindenki. A létesítményeik nagyobb részének el kellett
pusztulnia. A tudást át kellett menteniük olyan hely (ek)re, ahol az
biztonságosan megmaradt. Mivel feltehetően nem ismertek az írásnál jobb
rögzítő technikát, csak arra hagyatkozhattak. Nem voltak filmjeik,
mágneslemezeik, elektromágneses úton-módon rögzített anyagaik - hát ezt az
írásos vagy rajzolt anyagot kellett átmenteniük. Azzal is számolhattak, hogy
ők maguk - ha nem is mindenki - szintén áldozatul esnek. A rendelkezésre
álló kevés idő alatt nem rejthettek el mindent. Csak halványan sejthették,
mivel jár majd a Csapás; az idegen égitest ütközése a Földdel komoly
gondokat okoz, könnyen lehet, hogy minden megsemmisül. Ezért többféle
óvó intézkedést tettek: vetőmagvakat gyűjtöttek, a civilizációt szolgáló egyéb
tárgyakat rejtettek el mély hegyi barlangokba (pl. tűzgyújtást szolgáló
szerkezeteket), és az ismereteket mindenképpen szerették volna megőrizni.
Mindazt, amit már tudtak, átadni valahogy azoknak, akik majd utánuk
jönnek - ha ők, a jelenlegiek éppenséggel mind odavesznének. Tehát olyan
módszert kellett kitalálniuk, hogy ha ők odavesznek, és az írásos anyag sem
kerül elő, akkor legyen valamilyen nem annyira törékeny, szinte minden
körülmények között megmaradó információ arról, amit ők már felfedeztek.
Hogy ne kelljen a majdani utódoknak mindent a nulláról kezdeni.
Az sincs kizárva, hogy az atlantisziak - ha figyelték az eget - a közeledő
bajról akár egy évvel előbb is tudomást szerezhettek. És akkor megszületett
ez az akcióterv, amit itt fentebb csak vázlatosan ábrázoltunk. Nekiültettek
ötven, száz vagy több „jelöltet” a munkának.
„Jelölt” alatt azokat a még teljességgel be nem avatott, de már Atlantiszért
dolgozó fiatal és lelkes indiánokat, afrikaiakat, fehéreket, ázsiaiakat stb.
nevezzük most utólag, akik az atlantisziak valamelyik - feltehetően Karib
tengeri vagy yucatáni, tehát mindenképpen közép-amerikai - telepén éltek és
tanultak. Az atlantisziak nyilván gyakorta járták az említett vidéket, és
kiválasztották a fiatal, tehetséges férfiakat és nőket. Az sincs kizárva, hogy
elrabolták őket a nemes cél érdekében. De az is lehet, időnként beköszöntek
egy-egy törzshöz, ahol természetesen isteneknek vélték őket, és minden
parancsukat „ész nélkül”, azonnal teljesítették. Lehet, afféle „adóként”
vetették ki rájuk, hogy két-háromévente a tehetségesnek, élelmesnek,
okosnak, nyitottnak mutatkozó fiatalokból egyet-kettőt engedjenek át nekik.
Ezek a fiatalok nem jártak rosszul, és nem is szakadtak el a törzsüktől.
Gondoljunk csak arra a tényre, hogy a felbukkanó atlantisziak - legyenek bár
fehérek - mindig a helyi nyelven szóltak az ottaniakhoz (másképpen,
ugyebár, nem is tudták volna megértetni magukat…). A nyelvet nyilván
ezektől a helyi indiánoktól tanulták. Gyanítom, a „közönségkapcsolatokkal"
foglalkozó atlantiszi férfiak és nők mind beszél tek két-három törzsi nyelvet
is. Erre okvetlenül szűkség volt a feladatkörük ellátásához.
Hogy az atlantisziak nem haltak ki és nem pusztultak el, egyik bizonyítéka
lehet éppenséggel az icai és acambarói leletek!
2. Nekiültették hát az indiánokat és másokat, eléjük tették az ábrákat:
másoljatok! Tonnaszámra hevertek ott a fekete kövek. Rajzoljátok le, véssétek
bele mindazt, amit itt nálunk láttatok, amit már tudtok, és azt is, amit csak a
mi rajzainkon láttok!
 És ők véstek, rajzoltak, dolgoztak. Mivel elég sokan voltak, hát aránylag
szaporán ment a munka. A jól rajzoló beavatottak által mintaként megrajzolt
köveket aztán ezek a kevésbé képzettek, de másolni tudók sokszorosították.
Tíz- és tízezer rajzolt kő került ki a kezük alól, mielőtt eljött volna a Csapás
ideje. Az atlantisziak repülő járműveiken elvitték a köveket néhány -
okvetlenül egynél több! - előzőleg kiválasztott helyre. Nem dugták el őket
nagyon, vagy legalábbis nem mindet. Szándékosan olyan helyre tették
azokat, ahol egy idő után előkerülhettek és regélhettek arról, mi mindent
tudott itt már egy előző civilizáció. Megjegyezték a helyeket; hisz ha
néhányan közülük túlélik a Csapást, és minden más anyaguk megsemmisül,
kénytelenek lesznek ők maguk előásni a fekete vésett köveket. Azokon ott
szerepel mindennek - ha nem is a pontos leírása, de legalább az illusztrációja!
Ami rávezetheti majd a túlélőket, az utódaikat mindarra, amit előzőleg már
elértek a tudomány, az ismeretek gyűjtése területén.
Az más kérdés, hogy miért olyan későn kerültek elő az icai kövek? Ezzel
kapcsolatban több dolgot is vélhetünk.
Az egyik az, hogy csak ez a leletfészek került elő későn, már a mi
időnkben, a huszadik században. Vagyis alig tizenegyezer évvel az elrejtése
után! De nem tudhatjuk, mi lett a többi lelettel? Nincs kizárva, hogy máshová
is rejtettek ilyeneket, feltehetően legalább egyet-egyet minden kontinensre,
valahol.
Hogy ezek miért nem kerültek elő? Két eset lehetséges: még mindig a
földben lapulnak valahol, vagy egy mély barlangban, szakadékban stb.
A másik lehetőség: miután túlélték a katasztrófát (ha nem is teljes
létszámban), az atlantisziak ismét felkeresték a rejtekhelyeket, és kiszedték a
köveket. Mint már fölösleges és később esetleg csak zavart okozó tényezőt
mintegy „megszüntették” őket.
Akkor hogyan maradhatott fenn az icai kövek készlete?
Erre nézve is több a lehetőség. Az egyik, ismétlem az, hogy a Csapás után
az atlantisziaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy a már
nem is olyan fontos kőrakományok előbányászásával vesztegessék az
idejüket, energiájukat.
De az is lehet, hogy keresték, ám nem találták meg mivel a több kilométer
magas árhullámok még a perui vidéket is úgy átalakították, máshová
helyeztek kisebb hegyeket és völgyeket, hogy egy idő után az atlantisziak úgy
vélték: nem éri meg a fáradságot a dolog, a kövek csak maradjanak ott, ahol
vannak.
 És ott is maradtak még több mint tízezer éven át… Ők pedig túlélték a
Csapást, ezért nem volt szükségük, emlékezetük felfrissítésére. Az sincs
kizárva, hogy még jobb rejtekhelyeken igenis fennmaradtak az igazi anyagok,
amelyek átmentették a teljes tudásanyagukat, amit pár ezer éve gyűjtögettek.
Megmaradtak vagy legalábbis részben megmenekültek - közlekedési,
hírközlő eszközeik. Így hát még a beálló „nukleáris télben”, a fénytelen
hónapokban, sőt években is mozoghattak a felszínen. Ha pedig megszűnt
létezni a mágneses ernyő, biztosan kitaláltak valamit, hogy megvédjék
magukat a kozmosz szinte akadálytalanul a felszínig ható ártó sugarai elől.
Már nem gondoltak a kövekre, amelyekre rávésették a vérátömlesztést, a
kontinensek rajzait (amelyek az akkori alacsonyabb tengerszintmagasság
miatt egészen más alakúak lehettek, mint amilyennek manapság ismerjük
őket) és egyéb felfedezéseiket. Előszedték a tartalékolt vetőmagokat és
járműveiket, felfrissítették a nyelvtudásukat és… ismét elindultak!
3. Túlélésük harmadik bizonyítékát jelentik azok a beszámolók, amelyek
arról tudósítanak minket, késői utódokat, hogy elődeink felbukkantak a
Csapás után is.
Erről árulkodnak a legendák. Hol egyesével, hol kisebb csoportokban, hol
pedig - ez is gyakori - egy nő és egy férfi együtt jött el a hordákhoz,
törzsekhez. Akiket - gyanítom - nem is volt olyan egyszerű fellelni a teljesen
szétzilált viszonyok között. A mégis életben maradottakat elsősorban a
túlélési technikákban segítették, vagyis vetőmagot adtak nekik, valamint
orvosi ellátásban részesítették a sebesülteket, betegeket. Erkölcsi normákat és
egyéb tudásanyagot is átadtak. Küldetésük pár hétig vagy pár hónapig
tarthatott egyazon helyen; ez arra vall, hogy nem sok népcsoport
maradhatott életben a Csapás után. De azért a megmaradt atlantisziaknak így
is volt munkájuk pár évig, míg úgy-ahogy „helyrehozták” a Csapás okozta
károkat, és a megmaradt emberiséget elindították az úton.
Arra is ügyeltek, hogy halhatatlanoknak - tehát isteneknek! - higgyék őket.
Ezért soha nem betegeskedtek az egyszerű emberek között, még kevésbé ott
haltak meg. Gondolom, ilyen esetben társaik időben kimentették őket arról a
területről. Hja, meg kellett őrizni a tekintélyt! Csak addig gyakorolhattak -
szerencsére pozitív - hatást az egyszerű emberekre, amíg azok
természetfölötti képességekkel rendelkező lényeknek, „isteneknek” hitték
őket.
Elsimították a törzsi ellentéteket, és oktatták nem csupán a túlélés, hanem
a későbbi könnyebb, értelmesebb élet módjait is.
 Egy dolog mindenképpen biztosnak látszik, és ez igen jó fényt vet az
atlantisziakra: egész tevékenységük egyik központja (a tudás gyűjtésén kívül)
az emberiség iránti gondoskodás volt!
4. A Csapás már csak azért sem pusztíthatta el az atlantisziakat (legfeljebb
részben, de a túlélők a károkat kijavították), mert ha akkor ők odavesznek, az
ókori népek nem mutathatnak fel olyan érthetetlenül nagy tudást. Vagyis az
atlantisziak tovább léteztek valahol a Földön, és tovább tevékenykedtek. Csak
valamikor az ókor végére értek el ők is olyan technikai szintet, hogy
mindenüket lementhették a föld alá, tengerek alá. A Titkok könyve 3.-ban
megírtam ennek lehetséges technikáit, okait. Itt csak röviden szólok ezekről.
Az atlantisziak látva, hogy a földi emberek egyre mozgékonyabbak és mind
többet tudnak - és tudni akarnak! - világukról, sejtették, hogy tovább nem
tartható fenn Atlantisz létezése a felszínen. Nem akartak konfrontációt, és
nem akarták azt sem, hogy az emberek tudomást szerezzenek a létezésükről.
Sejtették minden korban lennének majd olyan mindenre elszánt emberek,
akik szeretnék megszerezni Atlantisz titkait. Vagyis: olyan eszközeit,
amelyeket a többi ember ellen fegyverként vethetnek be. Ilyenek még egy
abszolút békére törekvő civilizációban is bőven akadnak - gondoljunk csak
például a szárazföldi, tengeri és légi járművekre, amelyekkel Atlantisz
kétségtelenül rendelkezett már az ókorban is. Nem is beszélve egyéb
tárgyakról, pl. energetikai berendezésekről, valamint eszközökről, amelyeket
szintén fegyverként használhattak volna.
Ezen felül Atlantisznak számos egyéb oka lehetett arra, hogy elrejtőzzön
előlünk. Ezek az okok ma is fennállnak - hiszen elméletünk értelmében
Atlantisz ma is létezik, valahol itt a bolygón, csak éppen nem annak
felszínén. Ma már nekünk is egyre jobb a technikánk, és talán nincs messze
az a nap, amikor az atlantisziak minden igyekezete ellenére is felfedezzük
létezésük valamilyen konkrét, bizonyítható és csak nekik tulajdonítható jelét!
De az sincs kizárva, hogy ügyesen vezetik ezt a „játékot”, és addig
semmiképpen sem bukkanhatunk a nyomaikra, míg az emberiség megosztott
ezen a bolygón, és nem akar egyként egyet. Vagyis míg nem lesz belőle
globális társadalom, ahonnan már kiirtották a fegyveres konfliktusok
veszélyét, sőt eleve a lehetőségét is. Ez esetben azonban még jó ideig kell
várnunk a forradalmi „találkozóra”.
Mert hát nem egyébről van itt szó, mint arról, hogy az emberiség fejlődése
már kb. 15 ezer évvel ezelőtt (vagy régebben?), két ágra szakadt, és az óta
folyamatosan két ágon folyik tovább. Az egyik, a szám szerint
összehasonlíthatatlanul kisebb társadalom (Atlantisz) elkerülte azokat a
csapdákat, amelyekbe mi kivétel nélkül beleestünk: „országok” teremtése,
„népek” létrejötte, nacionalizmus, háborúk, fegyverkezés. Ők csak a tudást
gyűjtötték iszonyú energiával és lehetőségekkel, miközben mi „világokat
hódítottunk”, járványoktól szenvedtünk, világháborúkat vívtunk, és
szorgalmasan irtottuk egymást, olykor egyazon helyen és időben
milliószámra (Auschwitz, Kolima stb.). És bár nekünk is vannak
eredményeink a világ megismerése terén, ők kihagyva minden akadályozó
tényezőt, és jóval előbb startolva ma már nagyon messzire lehetnek.
Egyáltalán nem zárható ki, mi több, logikusan következő fejlemény, hogy a
földi ember már régen eljutott a Marsra, valamint a Naprendszer összes
bolygójára, mi több, talán már kiment a távolabbi, Naprendszeren kívüli
világűrbe is - csak azokon az űrhajókon nem valamelyik földi hatalom jele,
hanem Atlantisz jelvénye látható?
De térjünk vissza a régi korokhoz! Arra keresünk bizonyítékokat, hogy
Atlantisz emberei túlélték a Csapást.
Ehhez előbb tudnunk kell valami mást is. Mikor volt a Csapás? Ha ezt
tudjuk, akkor ehhez a dátumhoz igazíthatjuk azokat a jeleket, amelyek az
atlantisziak későbbi felbukkanásához kapcsolódnak. Így mintegy tetten
érhető a Csapás utáni létezésük is.
Van módszer arra, hogy ezt megállapítsuk? Kétféle is. Az egyik szigorúan
tudományos, a másik valamivel kevésbé az, de annak is akadnak tudományos
érvei.
Az első tehát: milyen tudományos érvekkel bizonyítható, hogy a Földet
egyáltalán érte egy Csapás, és az mikor volt? Bármennyire is meglepő,
Földünk maga szolgáltatja erre a bizonyítékokat.
1. Meglehetősen bizonytalan a demográfia kérdésköre azokban az
időkben. De megbízható kutatók becsléseire alapozva úgy tűnik: Kr. előtt 12
000 körül „valami történt” a Földön, a népesség számát illetően is. Több
kutató úgy véli, Kr. előtt 40 000 körül - tehát amikor teljes erővel „startolt” a
cro-magnoni ember, a Neander-völgyieknek pedig átvitt értelemben már
„harangoztak” - az egész bolygón körülbelül 2,5-3 millió ember élhetett. Kr.
előtt 8 000 körül azonban a lakosság csak 5 millióra szaporodott fel, vagyis
valaminek történnie kellett, hiszen a két dátum között 32 000 év telt el!
Nem létezik, hogy ennyi idő alatt a földi emberiség létszáma még a
dupláját sem érte volna el!
Ahogyan a középkori nagy (európai és nemcsak itteni) járványok olykor
hatalmas területeken pusztították ki a teljes lakosságot, úgy valamikor az
említett időben, Kr. előtt 40 000 és 8 000 között is kellett történnie
valamilyen gigantikus népirtásnak. Az ásatások során előkerülő emberi és
nem emberi leletek is arra utalnak, hogy valamikor a 8 000. év előtt
számszerű csökkenés állt be mind az emberek közt, mind az állatvilágban.
Úgy vélik, hogy az akkor élt emberek létszáma Kr. előtt 11 800 és 11500
között egy globális esemény hatására csökkenni kezdett, és ez a folyamat
eltartott több száz éven át! Így nem csoda, ha a lakosság nemhogy nem
szaporodott, de fogyott, ki tudja pontosan, milyen hosszú időn át? A
csökkenés egy idő után feltehetően (illetve biztosan, hisz a mostani
létezésünk is ezt bizonyítja) megtorpant, majd a népesség újra szaporodásnak
indult. Attól kezdve mind a mai napig globális értelemben ez a szaporodás
töretlen, sőt újabban egyre meredekebben felfelé ívelő tendenciát mutat.
A C-14-es kormeghatározó módszer felfedezője, W. Libby (1960-ban
kémiai Nobel-díjat kapott) megállapította, hogy az egész amerikai
kontinensen körülbelül 10 400 évvel ezelőtt totálisan eltűnt az emberi létezés
minden nyoma! Mintha attól kezdve jó ideig senki sem élt volna a földrészen.
Libby merészen azt állította - feltehetően más tudósok idevágó eredményeire
és megfigyeléseire hivatkozva -, hogy akkoriban ugyanez történt az egész
Földön! Olyasmi következett, amire a tudomány nagyon is bizalmatlanul
tekint: majdnem megszűnt az emberi faj! Majdnem kihaltunk!
A „majdnem” szerencsére azt is jelenti egyben, hogy egymástól elszigetelt,
itt-ott túlélő kisebb csoportok azért életben maradtak, és minden nehézség
ellenére újra nekiláttak a lét építésének.
Közép-ázsiai régészeti ásatások vezetői arról számoltak be, hogy míg előtte
és utána számos emberi település nyomait találják a talaj rétegeiben -
körülbelül 10 500 körül hirtelen „szünet” következik. Akkor sokáig nem
laktak itt emberek, de nem laktak másutt sem? Dél-Európában szerencsére
nem ez a helyzet, de például Észak-Európában nincs is 10 400 évesnél
idősebb, régebbi település. Természetesen a Csapással együtt járó
éghajlatváltozások is okozhatták ezt.
És míg a vadászterületekről, lakóbarlangokból stb. eltűntek az emberek
nyomai, sokfelé az történt, hogy ezek a helyek egy időre víz alá kerültek,
majd ismét kiszáradtak. Ez olyan területekre is érvényes, amelyek a korabeli
általános világtengerszint fölött legalább 500, sőt 800 méterrel helyezkedtek
el!
2. Az éghajlati viszonyok hirtelen változása is erre utal. Egy égitest
ütközött a Földdel, és azt okozta, hogy változás állott be nemcsak a mágneses
védőernyőben (amely megszűnt, majd egy idő után „sarkot váltva” állt
helyre, s ettől kezdve lett ott az Északi-sark, ahol ma van. Szintúgy a Déli-
sark is), hanem megváltozott a bolygó dőlésszöge, és ez által ott, ahol addig
meleg volt, váratlanul hideg éghajlatúvá változott a vidék, és ez részben
fordítva is igaz. Villámgyorsan véget ért az utolsó jégkorszak, a sarkok jege
(avagy csak az egyik saroké?), olvadásnak indult, és ez legalább háromszáz
méterrel megemelte a világtengerek szintjét. Egy több ezer évig tartó
folyamat, amely közben a Föld nagyobb részén a mainál sokkal hidegebb
éghajlat uralkodott, kiterjedtebbek voltak a hómezők, a fagyhatárok messze
lent délen helyezkedtek el - most akár huszonnégy óra alatt is
megváltozhatott!
A tudósok ugyan ódzkodnak az efféle gyors változások elfogadásától, ám
sok jel mutat arra, hogy éppen valami ilyesmi történt. És egy globális, sebes
lefolyású változást nem okozhat valami nagyon lassú folyamat. Ezért is lehet
érvényes az ütközés egy másik égitesttel - egy üstökössel vagy kisbolygóval,
amelynek átmérője semmiképpen sem haladhatta meg a 15 kilométert, de
inkább ennél is kisebb volt.
Nem véletlen, hogy - említettem fentebb - Észak-Európában 10 400 előtt
nem laktak emberek. Persze hogy nem, mert az akkor olyan vidék lehetett,
mint most Grönland; a korabeli emberek életviszonyainak az nem kedvezett.
Ám jött az Ütközés, a Csapás, a jég visszavonult a magas északra, számos
kontinens, köztük Európa nagyobb része felszabadult a jég alól. Délen viszont
sokfelé ellenkezőleg változott az éghajlat. Tudjuk, hogy az ázsiai Pamír
hegységben struccok nyomait lelték fel és cédrusfák nőttek, vagyis a Csapás
pillanatáig ott eléggé meleg lehetett. Ma meg ott van hideg. A Kaukázustól
délre rénszarvasok éltek, olyan hideg volt.
Az amerikai Michigan-tó helyén 12 ezer évvel ezelőtt még nagy
kiterjedésű erdők álltak. Tehát a tó korántsem több millió évvel korábbi
geológiai elváltozások eredményeképpen jött létre, hisz a fenék tömegesen
tartalmazza a 11 500 évvel korábban nőtt fák maradványait.
A Bermuda-szigeteken valaha nagy cédruserdők nőttek. Itt nem az
éghajlattal van baj - arrafelé azért ma sincs túl hideg! -, hanem hogy ezek az
erdők egyszer csak a tengerbe süllyedtek. Vagyis felemelkedett a vízszint, és
elöntötte az akkor nagyobb kiterjedésű szigetek alacsonyabb, part menti
területeit, és ezzel együtt ezeket az erdőket.
Kormeghatározás mutatta ki, hogy erre körülbelül - pluszmínusz pár száz
évet lehet számítani - 11 000 évvel ezelőtt került sor.
Amerikai kutatók az Azori-szigetek környékén az Atlanti-óceán mélyéről
olyan mészkődarabokat hoztak fel, amelyekről a laboratóriumi vizsgálatok
érdekes dolgot derítettek ki: azok nem a víz alatt, hanem a levegőben
keményedtek meg. A kormeghatározás itt is kb. 11 000 évet mutatott ki…
Az sem titok amerikai és volt szovjet kutatások nyomán, hogy Szibériában
a legtöbb mamut egyszerre pusztult el. És ez is körülbelül 12 ezer éve történt.
A jégbe fagyott, és századunkban fellelt állatoknál számos jelét találták annak,
hogy a halál hirtelen lepte meg őket. Legtöbbjük pusztulását fulladás okozta!
Vagyis a tajgákon mindent elsöprő víztömeg rohant végig. Nyilván így járt
ezernyi más, kisebb állat is, csak azok maradványai nem maradtak fenn.
Azelőtt Szibéria is virágzó táj volt, ma meg ott az év nagyobb részében tél
van. Az, amit ma megközelítőleg „egyenesen” rajzolunk a világ térképére,
akár az Egyenlítőt - hogy itt van észak, tehát hidegebb, ott lent meg dél, tehát
melegebb akkoriban nem így lehetett. Valószínűleg „ferde” volt ez a vonal,
minden kontinenst északkelet délnyugat irányban metszett át. A sarkok
eltolódását és az azt logikusan követő klímakatasztrófát is az ütközés okozta.
Mellesleg ilyen ütközések - kimutatták a földmágnesesség-kutatók -
amelyeknek nyomai mintegy „belefagytak” a sok százmillió évvel korábbi
kőzetekbe is -, az ember előtti földtörténeti korszakokban is meglehetősen
gyakoriak voltak bolygónk életében.
Az új helyzetben a jelek szerint az Északi-sark 30 fokkal északabbra
húzódott; addig délebbre volt. Az Egyenlítő akkoriban délnyugatról „ment”
fölfelé északkeletre, keresztül Amerikán és Ázsián, a földgolyó másik oldalán
pedig kettészelte Dél-Amerikát, szintén „ferdén”.
Akadtak tudósok, akik szentül hittek a kisbolygó ütközésben, sőt annak
pontos dátumát is kiszámították. O. Muck feltette, hogy nem „normális”
úton-módon történt ez, hanem valamilyen nagyobb kozmikus,
naprendszerbeli együttállás összeadódó vonzereje térítette el pályájáról azt a
kis égitestet, amely e hatások nélkül még ki tudja hány ezer vagy millió évig
járta volna háborítatlanul a maga útját. Muck szerint a Csapásra Kr. előtt
8498. június 5-én került sor (ez persze mai visszaszámlálás eredménye,
akkoriban még senki sem dátumozta így a múló időt). Ekkor ugyanis a Nap, a
Vénusz, a Föld és a Hold is együtt álltak, ami meglehetősen eltért a
szokásostól, és nagyobb vonzerőt jelenthetett egy véletlenül éppen akkor erre
repülő tárgynak.
Muck is úgy véli, hogy az az égitest az Atlanti-óceán nyugati medencéjébe
zuhant, vagyis a ma Bermuda-háromszög néven emlegetett területre. Ha
Atlantisz főhelye ott volt, az kétségtelenül elpusztult. Ám ha az
atlantisziaknak másutt is voltak telepeik, városaik, támaszpontjaik, sőt a
katasztrófáról előre értesülve szándékosan széttelepültek, és javaikat is
különböző pontokon (pl. magas hegycsúcsokon) helyezték el, akkor volt
esély mind az emberek, mind anyagaik egy részének átmentésére.
Akadtak olyanok is, akik szerint valami okból kettévált a ma általunk is jól
ismert Halley-üstökös, és az egyik része, engedelmeskedve az együttállásból
keletkező vonzásnak, csapódott a Földbe. Itt is egyeznének a méretek, hiszen
az üstökös akkor kb. 30 kilométer átmérőjű lehetett, bár ezt pontosan nem
lehet tudni. A Halley 76 évenként tér vissza a Föld közelébe, kiszámítható
hát visszamenőlegesen, a minket érdeklő időszakban mikor járt erre.
Az annyit emlegetett 11 500 év persze nyilván nem napra pontos, de azt is
jelenti, hogy mától visszaszámítva Kr. előtt 9500 körül kellett bekövetkeznie
a katasztrófának. Nézzünk hát meg néhány évszámot, amelyek meglehetősen
elgondolkoztatóak:
- Platón sajátos időszámítása szerint az általa Poszeidóniának nevezett
állam, amit ma Atlantisznak hívunk, a mi időszámításunkra átvéve Kr. e.
9570-ben veszett hullámsírba.
- A Golf-áramlat addig másfelé haladt. Ma már tudjuk, hogy Kr. e. 9050
körül változtatott irányt, és attól kezdve követi mai útvonalát.
- Említettük, hogy a Michigan-tó fenekén fák nőttek. A mérések szerint
az ott talált „tőzegréteg”, amely e fákból alakult ki, 9650 éves vagy annál
valamivel fiatalabb.
- A Halley-üstökös abban az időszakban, 9546-ban haladt el a Föld
mellett.
Még számos hasonló dátumot sorolhatnánk, ahol szinte ijesztő az
egybeesés. De most inkább nézzünk egy másik érvrendszert!
Kiindulópontunk a következő: már akkor éltek emberek valamilyen
társadalmi formációkban, alakzatokban, és tudjuk, hogy így volt, hisz az
akkori emberek nemegyszer már le is telepedtek, tehát működött közöttük a
társadalmi munkamegosztás. Egyesek vadásztak, mások a tüzet vigyázták,
ismét mások bőröket készítettek ki, mások kereskedtek, agyagból edényeket
égettek stb. stb. A még mindig vándorlók, vadászók, gyűjtögetők pedig
hordákba tömörültek, tehát ők is csoport életet éltek. Ennek megfelelően volt
már közöttük valamiféle kommunikáció, megerősödött a csoporttudat, a
másokhoz tartozás igénye és ténye.
Ebből az is következik, hogy voltak már közös emlékeik. Most és itt nem a
Jung-féle nagy közös tudatalattira célzunk, hanem egy-egy csoportnak egy
együttélés ideje alatt szerzett közös élményeire, amikre emlékeztek,
amelyeknek hírét átadták utódaiknak, a folyamatosan születő újabb
nemzedékek tagjainak is. És amikből tanultak, valamint tapasztalatokat
gyűjtöttek maguknak.
Nos, az őket ért Csapás megrázó erejű lehetett - a fizikai hatáson
túlmenően iszonyú lelki megrázkódtatást okozhatott. Már persze csak
azokról beszélünk, akik így vagy úgy, valamilyen csoda folytán azt túlélték.
Hogy maradtak túlélők, azt többek között bizonyítja az emberi történelem
folytatódása, és a mi mostani létezésünk is.
Lehettek vadászok, akik éppen magas hegyen kószáltak, amikor
megrendült a Föld. Amikor a tömegvonzás megváltozása miatt egyszerre sok
vulkán tört ki, öntötte el lávával a környéket. Amikor hatalmas
vízhullám(ok) zúdultak a tájra. Mások igen mély barlangokban kerestek
menedéket. Soha nem derül ki, hányan vesztek oda az ilyen ösztönösen, de
rosszul választott, hamisnak bizonyult menedékhelyeken.
Mások minden oldalról körülzárt völgyben úszhatták meg a szökőárt, és
így tovább, a példákat lehetne sorolni. Nos, el tudjuk képzelni, mit meséltek
erről az utódaiknak a túlélők? Akik személyesen látták egy világ pusztulását,
utána pedig egy új kínos, gyötrelmes, sokáig tartó, haldoklással megtűzdelt
születését? Akik látták elpusztulni mindazt, amit ismertek, akik majdnem
éhen haltak, mert semmi sem nőtt egy ideig, mert a napot eltakarták a felhők,
s messzire szállt az elhullott állatok bűze?
És a következő évtizedekben, sőt tovább is mutánsok születtek.
Nyomorékok, kéz és láb nélkül, nyitott gerinccel, félhülyék és szellemileg
teljesen elmaradottak - amilyen emberekkel, utódokkal addig csak ritkán
találkoztak. Nem tudhatták, hogy a megszűnt mágneses védőernyő miatt
jönnek világra mutánsok – természetesen ezt is csak újabb sorscsapásnak, az
istenek haragjának tartották.
Ami miatt mindezt felsoroltuk, az a következő érv: elképzelhetetlen, hogy
egy ilyen fontos esemény 1. ne került volna be a törzsi legendák közé, és 2. ez
ne mutatkozott volna meg másképpen is a történetükben.
Nos, a 2-es pontot szerintünk a dátumok adják. Minden földi nép
mondájában szó van a világ kezdetéről. Külön féle történetek léteznek, a
legtöbb valamilyen istenekről szól, akik leszálltak a mennyekből, és akkor
minden megváltozott. Nem csupán Däniken hívei kapaszkodnak tálán
jogosan abba a ténybe, hogy általában a mondák mindig több istenről
szólnak, ami az idegeneket, az űrhajóval érkező nem földieket jelentheti. Mi
több, mellettük látszik szólni az a ma már a kutatók, bibliamagyarázók által
gondosan elhallgatott tény is, hogy az ősi Biblia elődökben, és az igaziban is
annyit emlegetett Elohim, „isten” szó voltaképpen többes számot jelentett
valaha!
A világ keletkezésére senki sem találhatott jobb dátumot, mint a Csapás
napját! Hisz ez megrengetett eget, földet, eltüntette az addig létezett világot,
és egy újat, rosszabbat hozott létre, amelyben aztán igencsak kellett
igyekezniük a túlélőknek, hogy valamire jussanak.
Így nyilvánvaló, hogy ez lett a Kezdet, sokak szerint szinte maga a
Teremtés időpontja. Mindenesetre akkor vette kezdetét az ő időszámításuk is.
Elég érdekes dolgokra bukkanunk. Ha tehát azt állítjuk, hogy mától
visszaszámítva (vagyis körülbelül az egyszerűség kedvéért a 2000. évtől
számítva hátra) 11 500 évvel ezelőtt esett meg a dolog, gondolkozzunk el a
következőkön:
- Az indiai holdnaptár kiindulópontja a 11 652-es év.
- A maják naptára 2 760 éves ciklusokból tevődik össze, és kezdete a 11
653-as év.
- Az egyiptomi napciklus 1460 éves időszakokat ölel fel. Ennek
kezdőpontja a krónikák szerint (amelyek eredetiségét persze a tudomány
megkérdőjelezi) a 11 542-es évre esik.
- Az asszíroknál is a Hold járása adta a naptár alapjait. Az ő holdciklus
naptáruk 1805 éves ciklusokból áll, annak kezdőpontja is a 11 542-es évben
volt.
- Az óperzsa vallásban az az év, amikor (idézzünk szó szerint egy régi
forrást) „elkezdődött az Idő”, 11 650-ben volt.
- A hindu bráhminok ciklusait visszafelé számolva a 11 652-es évhez
jutunk.
- Hérodotosz ógörög történetíró személyesen kereste fel Egyiptomot és
„nyomozott” történelmi ügyekben a kor tudósainál, vagyis a papoknál. Ők azt
állították neki, hogy az egyiptomi állam története (félreértés ne essék: írott
története!), már akkor 11 340 évet számlál. Ez azt jelenti, hogy amikor
Hérodotosz élt, vagyis a Kr. előtti V században. Emiatt a 11 340-hez
nyugodtan hozzáadhatunk még2500 évet, hogy eljussunk a mába. Vagyis az
egyiptomiak jóval a Csapás előtt is léteztek már, és erről állítólagos írásos
forrásaik is voltak. Amelyek azonban máig nem maradtak fenn. Egyiptom,
mint szervezett állam ezek szerint már 13 800 évvel ezelőtt is létezett!
Így aztán - az utolsó információt kivéve - a vaskalapos tudósokkal
tulajdonképpen a saját fegyverükkel szállhatunk szembe. Ugyanis a fent
említett (és nem említett) dátumkezdetek, időszámítási kiindulópontok
összességükben túl „szignifikánsak" ahhoz, hogy le lehessen őket söpörni az
asztalról. A tudomány ugyanis - nagyon helyesen - megköveteli, hogy egy
érveléshez megfelelő mennyiségű és súlyú érvet sorakoztassunk fel - nos, azt
hiszem, ez itt fentebb megtörtént.
A kezdő időpontok között nincs 110 évnél több különbség, de a többségük
egyértelműen hasonló időpontra mutat. A különbségek adódhatnak az
érthető tévesztésből, számolási hibából - ami különösen a kezdeti időkben
eredményezhetett eltéréseket, amikor a túlélők hosszú időn, esetleg éveken
át alig látták a napot, és feltehetően nem az volt a legnagyobb gondjuk, hogy
pontosan számolgassák az eltelő napokat és éjszakákat…
Az sem zárható ki, hogy az egyiptomi papok „lódítottak” egy kicsit az
idegen kutatóknak, és hazájuk, valamint kultúrájuk fontosságát, ősiségét
hangsúlyozandó valamivel több évet adtak meg, mint amennyit valóban a
„számlájukon” tudhattak már.
A másik érvelés arra nézve, hogy ha a felkészületlen, szerencsétlen
körülmények között élő, a természetnek teljesen kiszolgáltatott földönfutók
között akadtak túlélők - akkor logikus, hogy még több túlélőnek kellett
lennie az atlantisziak között! Hiszen ők egyrészt előre tudtak a Csapásról,
másrészt sokkal jobb körülmények között éltek; voltak lehetőségeik a túlélés
biztosítására.
Nézzük ismét a krónikákat! Ezekből ugyanis újra kiderül, hogy az „istenek”
ismét felbukkantak, már a Csapás után. Erről már volt szó e lapokon. Érdekes,
hogy nem csupán az indián mondák emlegetik a Csapás után felbukkanó
segítőkész idegeneket, hanem Óceánia egyes népei is ugyanezt állítják.
Hogy nemhiába, beszéltek az idegenek, azt sokféle nép legendái állítják. Az
is sokszor felbukkanó motívum, hogy létezett már az írás a Csapás előtt is, és
ennek egyes maradványait sikerült is átmenteni - persze az időben jött
figyelmeztetés révén. A kelta papok és druidák is hittek abban, hogy már a
totális katasztrófa előtt voltak írásos szövegek - bár egyetlenegy sem maradt
fenn, mondták Indiában sokan állítják máig is, hogy az ókori szent
szövegeket, a Védákat a Csapás előtti időkből mentették át, azok tehát jóval
idősebbek lennének, mint azt ma is hisszük
Egy másik görög tudósnak, Szolónnak azt mondták az egyiptomi papok,
hogy a vízözön alatt ugyan elpusztultak a tengerpartokon fekvő alacsonyabb
területek (vagyis Egyiptom szinte teljes egészében), ámde „életben maradtak
azok, akik magas hegyekben éltek”. A Bibliába be nem vett, de azért
szervesen odatartozó ún. apokrif iratokban is van szó olyan félistenszerű, ám
mégis emberi lényekről, akik a Csapás után a tudással ajándékozták meg az
embereket.
 Sokfelé felbukkan a magyarázat, hogy azelőtt volt egy Tudás, amely
részben elveszett ugyan, de egy része azért túlélte a katasztrófát, és egy szűk
kör birtokává lett („titkos tudás”). Nincs okunk feltételezni, hogy azért ebből
a maradékból így vagy úgy ne jutott volna a beavatottak körén kívül eső
egyszerű emberiségnek is.
Érvelésünk igazi alapja azonban az a tudás, ami biztosan „átjött”, és ez
visszamenőleg még ma is kimutatható. Részben arról van szó, hogy sok nép
mintegy készen, e tudással felfegyverkezve lépett elő az ősi homályból, a
semmiből. Másrészt rajtakapható a tudománytörténetben, hogy számos ókori
népcsoport jóval többet tudott, mint „szabadott volna” tudnia. Az azt
megelőző kifutási időszak, a tudás megszerzésének feltétlenül fontos pár ezer
éves ideje hiányzik a történetünkből, ezért annak legalább az alapjait készen
kellett kapniuk valakiktől.
Valamint azt a hajlamot, azt a késztetést is, hogy ezt a Tudást tovább
gyűjtsék, fejlesszék, hogy ők is kutassák a világot maguk körül! Mert bizony
ez nem magától értetődő olyan emberek között, akik igen nehéz viszonyok
között élnek, s nap, mint nap meg kell küzdeniük a természettel a puszta
túlélésért is.
 Árulkodik a Biblia

Sokan vannak arról meggyőződve, hogy a Biblia és más szent iratok

újszerű, technicista (tehát a hangsúlyt a műszaki értelmezésre fordító,
technika centrikus magyarázatokat adó) szemlélete a legegyszerűbb és
mindenki számára ésszerű módon bizonyíthatja azt a tényt, hogy valaha
idegenek jártak a Földön, s alaposan beavatkoztak fejlődésünkbe. Azért jön
nekik kapóra éppen a Biblia (többek között), mert azt nemcsak százmilliók
ismerik és használják, hanem mert hitük szerint ez a mű isteni sugallatra
született, kvázi tehát magának az Istennek a műve, az üzenete számunkra. És
mint ilyet, természetesen az utolsó betűig elfogadják, tartalmának egyetlen
apró részletében sem kételkednek.
Nos, az ötlet valóban igen jó. A mi esetünkben azonban - bár valóban több
helyen is azt látszik bizonyítani, hogy idegen űrhajósok szálltak bolygónkra -
mégis azt állítjuk, szemben Dänikennel és híveinek sokmilliós táborával,
hogy akikről itt alább szó lesz, azok nem a kozmoszból jött idegenek, hanem
a már körülbelül 10 ezer éves fejlődést produkáló Atlantisz fiai és lányai!
Mindaz, ami itt történik, talán nem is tőlünk teljesen idegenek műve, hanem
olyanoké, akik mindig is a Földön éltek. Csak éppen abban a korban, amikor
a Biblia eseményeinek egy része zajlik, vagyis az Ószövetség története alig
pár ezer évvel előzi meg Krisztust. Esetleg még annyival sem (kivéve persze a
világ, állítólagos teremtését…).
Az első ilyen történet arról szól, hogy az idegenek (maradjunk ennél a
szónál) feltehetően több törzset felkeresnek, hogy szót értsenek velük. Nincs
kizárva, hogy addigra Atlantisz fejlődése elérte azt a műszaki szintet
(amelyről a könyv vége felé még bőven lesz szó), hogy tagjai szabadon
röpdöshetnek az egész földgolyón, és azt a tájat keresik fel, amelyiket csak
akarják. Mivel vannak köztük a helyi nyelveket ismerők is, hát a kapcsolat
felvételének nincs akadálya.
Ezért, mikor a következő oldalakat olvassák, jusson eszükbe: mindez
megtörténhetett, és nyilván meg is történt, nem egyszer és nem tízszer.
Mózes II. könyvének régebbi, még Károli Gáspár által fordított változata
sokkal élet hűbb, érdekesebb szöveg, bizonyos drámai feszültségeket hordoz,
amelyek sajnos a Biblia újabb magyar fordításában már-már alig lelhetők fel.
(Ott már nem is Mózes könyveinek nevezik az első részeket, tehát a kevésbé
beavatott olvasó nehezen fogja megtalálni, amit keres.)
 Bizonyos fokig érthetetlen, hogy amit az alábbiakban idézek majd, azt
miért nem fedezték fel már régebben a bibliaforgatók? Sajnos nyilván azért,
mert elvakultan forgatták, és nem igazán olvasták. Ugyanis számtalan helyen
bukkannak elő az árulkodó jelek. Amelyek - kénytelen vagyok ezt mondani -
az Istennel kapcsolatos események örvén, helyett, helyén tulajdonképpen
nem az Istenről mesélnek, hanem másról, másokról. Akik korántsem
viselkednek Istenhez méltóan - nos, ezek azok a pontok, ahol tetten érhető a
dolog. A Biblia - legyen ez bármennyire is megrázó sokak számára (most az
Ószövetségről van szó), bizony nem az Istenről szól. Nem az ő cselekedeteit
énekli meg, különösen nem akkor, amikor Mózes II. könyvéből idézünk.
Amikor is arról van szó, hogy Izráel népe (akit a mai zsidók őseinek tartanak)
egyiptomi fogságban sínylődik. Ámde az Isten segedelmével kijut ebből az
országból, majd képviselőik immár mondhatni „tömegesen” is találkoznak az
Istennel, aki biztonságos helyre vezeti őket, megmenti különféle csapásoktól,
pusztulásoktól, és a végén „kiválasztottnak”, saját népének, kedves
csoportjának nevezi őket…
De azért érdekesek az előzmények is. Menjünk csak sorjában, és próbáljuk
mai, logikus, normális ésszel követni az ott leírtakat!
Mózes juhokat őriz az Isten hegyének is nevezett Hóreb környékén. Egy
szép napon megjelenik neki az Úr angyala egy csipkebokor lángjainál.
Félreértés ne essék - a bokor nem égett le, csak úgy lángolt, mintha égne.
Nyilván valamilyen fényeffektust alkalmaztak. A jelenség fel is hívta rá
Mózes figyelmét, oda is ment nagy csodálkozva. Az „Úr angyala” vagy
küldötte (netán egy atlantiszi) azonban nem mutatta meg neki az arcát, a
testét. Talán azért, mert akkor kiderül, ő is pont olyan ember, mint a
megszólított egyszerű pásztor? Hiszen egy Isten, ha akarja, láthatatlan is
lehet, és nem kell ilyen trükkökkel kendőznie magát. A „fogás” emberre vall!
Méghozzá olyan emberre, aki jól ismeri a másik várható reakcióját. Tudja, ha
emberként jelenik meg, kutyába sem veszik.
Mindenesetre az idegen fel is szólítja Mózest, hogy vegye le a saruját, mert
úgymond megszentelt földön áll. Régi fogás, hisz ettől egyrészt az az egyszerű
ember rögtön eltelik szent bámulattal és áhítattal, másrészt addig sem nézeget
körül.
Aztán egy váratlan - de a bibliairodalomban tudomásom szerint eddig
senki által észre nem vett fordulattal! - az illető bemutatkozik, és már nem
küldött vagy angyal ő, dehogy! Egyenesen azt mondja, „én vagyok a te
atyádnak Istene!” Nem csoda, hogy erre Mózes „pedig elrejté az orcáját, mert
fél vala az Istenre tekinteni”. Ez hát meg van oldva. Ezek után az „Úr” közli,
hogy megesett a szíve kedvencei sanyarú sorsán, le is száll hamarosan, hogy
elvezesse őket egy tejjel-mézzel folyó Kánaánba, ahol jó soruk lesz.
Hogy miért kell ehhez személyesen fáradnia, nem derül ki. Talán a
mindent elsöprő szimpátia miatt? Amit az Úr a kecske- és juhpásztorok iránt
érzett? Felszólítja Mózest, menjen el a fáraóhoz, és közölje vele, hogy az
izraeliek egyszerűen távozni fognak Egyiptomból.
Nos, újra bajban vagyunk. Egy isten ne tudná, mivel járhat ez? Úgy tűnik,
fogalma sincs arról, mi is a valós helyzet Egyiptomban, ahol a fáraó
teljhatalmú úr, akihez egy pásztor eleve be sem juthat. No de egyáltalán miért
van szükség arra, hogy Mózest ilyen veszélynek tegye ki? Istenhez méltó
dolog ez?
Mózes ennél sokkal inkább realista, szembe is szegül „Urával”, és
magyarázza neki: ez lehetetlen feladat! Hosszan vitatkoznak a részletekről, az
„Isten” már-már türelmét is veszti (ami ismét csak a nem isteni lét
bizonyítéka…). Azzal próbál hatni Mózesre, hogy elsorolja összes (saját)
nevét, és ki mindenkinek volt-van ő már az Istene! Aztán váratlanul
megjegyzi: „Én pedig tudom, hogy az egyiptomi király nem engedi meg
néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem”, vagyis akkor miért volt ez
az egész eddigi hosszas győzködés? Ha ő is tisztában van az erőviszonyokkal
és a politikai helyzettel?
Ám az „Úrnak” erre is van ellenszere: „Megveretem Egyiptomot
mindenféle csudáimmal…” Vagyis az állítólagos isten ilyen törpe módon
fenyegetőzik. „Majd adok én neked!” Ez egy istenhez méltó?
Ráadásul itt bűntényre próbálja felbujtani Mózest. A módszerek egyike
ugyanis az lehet - szerinte -, hogy Egyiptom anyagilag rosszul járjon, ezért
„Kérjen minden asszony az ő szomszédasszonyaitól és háza lakó asszonyától
ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és
leányaitokra, és így fosszátok ki Egyiptomot”.
Már elnézést kérek, de ez lopásra, rablásra történő rábírás! Ráadásul még a
zsidók becsületén is folt esne, ha teljesítenék az „Úr” utasítását: drága
holmikat kérjenek kölcsön, aztán egy napon tűnjenek el és menjenek külföld
re? A kölcsönedényeket pedig ne adják vissza jogos tulajdonosaiknak?
Manapság ezért minden jogállamban méltó büntetés várna az elkövetőkre.
Hol van hát a magas erkölcsiség követelménye? Hiszen ekkor az Úrnál
állítólag már készen vannak a parancsolatok, köztük az a bizonyos „ne lopj!”
is!
Ne részletezzük ezt a hosszúra nyúlt beszélgetést - tény, hogy Mózes
erősen ódzkodott a feladattól, de végül is az Úr így vagy úgy rávette, álljon a
kivonulók élére akkor is, ha az nem lesz olyan egyszerű dolog, addig még sok
sorscsapás éri majd a rabszolgatartó országot. Mózes ennek ellenére - szinte
látom, amint vállat von, és kétségbe esetten küzd a feladat ellen, mert ez
meghaladja erejét, közben a parancs szerint nem is mer az Úrra nézni - még
mindig ellenáll. Mire az „Úr” rettentően megharagszik, és felveti, hogy akkor
talán inkább Mózes vetélytársát, Áront kéri fel a nemes feladatra…
Ismét megkérdezem: ilyen ócska lélektani trükkökkel dolgozik egy isten?
Akár egy harmadik általánosba járó gyerek?
A mindenféle eszközzel felvértezett Mózes végül is - nagyon kelletlenül -
visszatér az övéihez, s megkezdi az emberek győzködését. Társaival eljut a
fáraóhoz is, aki nem érti a lázongás okát, és különféle sarcokat vet ki a
szerinte csak lustálkodó népre. Így aztán - nem derül ki, ez hány nap vagy
hét múlva következik be - Mózest a népe delegálja az Úrhoz. Aki a jelek
szerint még mindig ott ül a csipkebokorban, és várja a fejleményeket,
merthogy a találkozó - amennyire a szövegből kihámozható - ugyanott zajlik,
ahol az első alkalommal. Mózes szemére veti az Úrnak, hogy mióta az ő
tanácsa szerint járt el, népe sorsa még rosszabb lett. (Közbevetem: egy isten
ezt ne látta volna előre? Hiszen ő mindent tud, a jövőt is!).
Erre az „Úr” elkezd dicsekedve fenyegetőzni: „Majd meglátod, mit csinálok
én azzal a fáraóval!” Megint gyerekes a dolog, de lépjünk tovább. Ettől kezdve
különben az „Úr” lépten-nyomon szinte mániákusan ismételgeti, hogy „én
vagyok az Úr!” Vajon egy igazi istennek szüksége lenne ilyen gyermeteg
módokra?
Ráadásul esküt is emleget, melyet ő tett Mózes őseinek. Egy isten vajon
tényleg esküt tesz „alattvalóinak”, becsületszóra fogadja, hogy megteszi, amit
nekik ígért? Egyáltalán szüksége lehet erre? Melyik félnek érdeke ez?
Az „Úr” még mindig nem fogja föl a helyzet komolyságát és azt sem, mely
cselekedet milyen okozatot von maga után. Nemes egyszerűséggel odaszól
Mózesnek: „Eredj be, szólj a fáraónak, hogy bocsássa el Izráel fiait az ő
földjéről.”
Persze azzal is kecsegteti őket, hogy népévé teszi a zsidó törzseket, utat
mutatva kivezeti őket a sivatagból, „megmentelek titeket kinyújtott karral és
nagy büntető ítéletek által”. Ez utóbbi kevéssé lehetett vonzó, azt hiszem.
Hogy aztán mennyi idő telt el, nem tudni. Mindenesetre nagyon érdekes,
hogy a szövegből egyszer csak döbbenetes információ bukik elő: az „imént”
még birkákat legeltető Mózes - mire idáig fejlődtek az események -
nyolcvanéves lett, vetélytársa, Áron pedig nyolcvanhárom! Ezt követően
hosszasan leíródik, mennyi csapást zúdított az Úr Egyiptomra csak azért,
hogy azt a pár ezer embert elengedje a fáraó. Az egésznek az égvilágon semmi
gyakorlati értelme nincs, és ez is gyanús. Ennyire ostobák lettek volna az
atlantisziak? Vagy ismerték a jövőt, és tudták, hogy ez a nép egykor nagyon
eszes, ügyes lesz, minden helyzetben feltalálja magát, tehát szükség lesz rá a
következő ezredévekben, mint afféle „föld sójára”? Miért ragaszkodtak az
„istenek” éppen Izráel népéhez, kecsegtetve azzal, hogy „kiválasztott” néppé
teszik, amikor annyi egyéb, az adott korban ugyanolyan szellemi szinten lévő
csoport létezett szerte a kontinenseken? Vagy amazokat is megkörnyékezték
előzőleg, ám ismeretlen okból azok nem voltak alkalmasak a „kiválasztottak”
szerepére? Mégis furcsa, hogy egy állítólagos isten ilyen ügyetlen módon
fogott hozzá, hogy az izráelieket a maga oldalára állítsa.
De fogadjuk el a Biblia fikcióját, az Isten-verziót, és nézzük hát meg,
milyen különösen viselkedik továbbra is az „Úr”!
Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha őistensége álmot bocsát a fáraóra!
Egyetlen óra leforgása alatt megoldhatta volna ezt a jelek szerint immár
évtizedek óta húzódó problémát. De lám, az „Isten” szeretheti a bonyolult
megoldásokat és a rengeteg fölösleges munkát. Mi több, mindebbe alattvalóit
is beleviszi.
No és Istennek nevezhető-e az a lény, aki elvileg végtelen jóságáról híres,
ám a „kiválasztott” kedvencek érdekében tönkreteszi egy (akkor) nagy ország
egész gazdasági és társadalmi életét? Aki fennen hangoztatja - no persze,
megint csak Mózesnek - hogy Egyiptom minden vizei „vérré legyenek és vér
legyen Egyiptom egész földjén”? Mi ez a véres bosszú azok ellen, akik nem is
vétettek semmit? Sem a zsidók, sem az Isten ellen? Felteszem a kérdést: hát
Isten az ilyen?
A válasz: nyilván nem.
De menjünk tovább! Mivel a fáraó nem igazán veszi az üzeneteket,
képzelem, a hideg rázza, ahányszor bejelentik neki, hogy újra itt van az a
zsidó vénség; hát nem enged a negyvennyolcból. Így tíz csapás éri
Egyiptomot, miközben mindegyik leírása azzal kezdődik: „És mondá az Úr
Mózesnek: menj a fáraóhoz és beszélj vele!” A különféle ravasz csapások
között böglyök, békák, sáskák stb. is szerepelnek, majd eljön a közmondásossá
lett „egyiptomi sötétség" is. Ami a legenda szerint ugyan három napig tartott,
ezért egyszerű napfogyatkozás sem lehetett. Vagy csak húsz percig tartott, azt
hitték egyesek végtelen rémületükben három napnak? Mindegy.
Az „Úr” ekkor már - ha hihetünk a történetnek - nem tréfál, és egyre
kegyetlenebbé válik. Például egyetlen éjszaka leforgása alatt elpusztítja az
országban az összes újszülöttet, beleértve a fáraó éppen megszületett
gyermekét is. Itt ismét felteszem a kérdést: Istennek nevezhető-e ez a…
csecsemőgyilkos? Egy sorozatgyilkos?
Reménykedjünk, hogy ez is csak legenda, és semmi köze a valósághoz!
Ámbár ugye a bibliamagyarázók, a hívek és egészen komoly egyházak foggal-
körömmel ragaszkodnak ahhoz a verzióhoz, hogy a Biblia minden szava
igazság!
Nos, ha igazság, akkor az Isten egy tömeggyilkos.
De ne menjünk bele vallási vitákba, maradjunk könyvünk tárgyánál! Ez
pedig oda visz bennünket, miszerint állítjuk: aki ott a csipkebokorban
Mózesnek megjelent, s ezt az egész roppant zavaros és sok helyütt undorító
történetet a zsidókkal végigvitte, nem egy isten, hanem egy atlantiszi volt. Az
sem zárható ki, hogy a történetnek a fele sem igaz, hisz ha elfogadjuk, akkor a
logikátlanságok egészen hosszú sorával találkozunk.
(Felmerül egy kósza ötlet: esetleg az atlantisziak sem voltak olyan
ideálisak, amilyennek szeretnénk őket látni? Közöttük is voltak
nézetkülönbségek, vagy fejlődésük egyik stádiumában - mondjuk úgy ötezer
évvel ezelőtt? - tudományos, viselkedéstani, társadalmi koncepciók ütköztek
a tudományos tanács előtt? Esetleg egyes kontinenseket vagy kisebb
területeket „kiadtak” egy vagy több, erre hivatott és felkészült atlantiszi
kutatónak: csináljon ott, amit akar, aztán majd összehasonlítják eredményeit
a többiekével. Lehet, hogy a különféle földrészeken felbukkanó és a
legendákban természetesen önmagukról nyomot hagyó „idegenek” egymástól
és egy központi akarattól függetlenül tevékenykedhettek ideig-óráig itt vagy
ott? Vagy ez egy kísérlet volt - ahol a szenvedő alanyok az emberek voltak,
de talán a kísérletező atlantisziaknak is felelniük, „vizsgázniuk” kellett
később abból, amit véghezvittek a Föld egyes tájain?)
Hogy milyen aljas volt az „Úr”, bizonyítja: bár az általa csodatévő
tárgyakkal, valamint képességekkel felruházott Mózes és Áron egyre-másra
mutatta be a fáraónak, amit tudott, s folyamatosan fenyegetőztek (az Úr
nevében), ámde mindennek nem lehetett hatása, merthogy az Úr
megkeményítette a fáraó szívét. Vagyis a másik oldalon ő maga tette az
uralkodót makaccsá, csak hogy további csapásokkal illethesse azt a
szerencsétlen, már amúgy is sokat szenvedett országot!
Ott hagytuk abba, hogy ez a kedves, végtelen szeretettel telt Úr „megöle
minden elsőszülöttet Egyiptomnak földjén”, mi több, nem csupán az emberi
elsőszülötteket, hanem az állatok elsőszülött kölykeivel is elbánt ugyanígy.
„Egy ház sem vala (az országban), amelyben halott ne lett volna”. A kedves
Úr ezek után értésére adja kiválasztott, kedvenc népének, hogy most már fele
sem tréfa: ha azonnal nem vonulnak ki Egyiptomból (nem várva tovább a
fáraó engedélyére), akkor ők is meghalnak!
Képzeljük el, hogyan bánt volna velük, ha nem lettek volna kiválasztottak
és kedvencek? Normális emberek ilyen istent képzeltek el maguknak,
ilyenről ábrándoztak?
A kivonulás természetesen nem ment gondok nélkül. Az Úr elvezethette
volna a népet a filiszteusok közeli és biztonságot jelentő földjére. Ám ő ismét
ármánykodva arra gondolt: ha a fáraó utánuk küldi hadait és a zsidók
meglátják a félelmetes hadsereget, mindjárt megijednek, s visszatérnek régi
rabságuk színhelyére (amely akkor már több mint négyszáz éve tartott). Ezért
azt a megoldást választotta, amely mindenkinek sokkal nehezebb volt,
rengeteg szenvedést okozott - fölöslegesen! Mint olvasható a Bibliában, az Úr
hát „kerülő úton”, ámde felfegyverkezve vezette őket. Ez is illogikus - ha
olyan útra terelte kedvenceit, ahol azok semmilyen hadsereggel nem
találkozhattak -, miért fegyverezte fel őket?
Az Úr gyakorlatias volt: nappal felhőoszlopként ment előttük, hogy
mutassa az utat, éjjel tűzoszlop képében tette ugyanazt. Megint felmerülnek
bennünk a tiszteletlen kérdések: vajon a sok nővel és gyerekkel együtt
menetelő több ezer ember ezek szerint éjjel-nappal, erőltetett menetben
ment a sivatagban? Vagy az egyik, vagy a másik menetelés nemcsak
fölösleges, de fizikai lehetetlenség is abban a klímában!
Hogy azért ne unatkozzon közben, az „Úr” valahogyan visszament,
visszanyúlt a fáraóhoz is, „megkeményítette az ő szívét”, és így az uralkodó
nagy katonai osztagot küldött a szökevények után. Mintha az „Úr” azt
élvezné, hogy el-eljátszogathat ennyi ezer ember életével! És a jelek szerint
az „Úr” kettős játékot játszik.
Úgy tűnik, mindezt csak azért tette, hogy aztán a zsidók előtt még inkább
bizonyíthassa a hatalmát és erejét. Ez megint csak nem vall istenre, de nem
ám! Inkább egy hatalma tudatában dölyfösen viselkedő… emberre.
A bibliai történetben ezt követi az ismert jelenet: a Vörös-tenger az Úr
hatására szétválik a menekülők előtt, azok szépen vonulnak át a fenéken, a
megmerevedett vízfalak között. (Persze semmiféle iszapba nem süllyednek el,
dehogy.) Aztán amikor az üldöző egyiptomiak is bemerészkednek a mederbe,
az Úr visszazúdítja a vizet, és így odavész egy csomó ember.
Vagyis újra - minden ok nélkül, hisz a menekülők már biztonságban
vannak - eltesz láb alól sok-sok embert. Istenhez méltó cselekedet ez? Arról
nem is szólva, hogy Ő állítólag egyformán kedvel mindenkit, neki mindenki
egyaránt kedves lélek. Úgy látszik, az egyiptomiak valami okból ott és akkor
huzamosabb ideig kegyvesztettek voltak.
Hagyjuk most a vándorlást, a manna-csodát és egyebeket - bár ezek között
is szép számmal tetten érhetők az illogikus dolgok. Elég, ha arra gondolunk,
hogy a sivatagi vándorlás negyven évig tartott (a negyven különben is
mágikus szám a Bibliában, gondoljunk csak a negyvennapos esőre). Negyven
év akkoriban még egy átlagos élethossz sem lehetett, de nem is ez a baj.
Hanem az, hogy ennyi idő alatt a fél világot bejárhatták volna gyalog, ha
bírják. Negyven év alatt a zsidók elmehettek volna Ázsiába és Európába. A
közel-keleti kis sivatagban talán körbe-körbe járogattak annyi ideig?
Kialakul a „szövetség”, vagyis Isten szövetsége az izráeliekkel. Mózes,
bármilyen öreg már, még mindig a törzs szószólója az Úrral szemben.
Különféle bölcs törvényeket hoz, szokásokat alapít, rendet csinál. És az „Úr”
folyton a közelben lehet (hogy mennyi ideje volt!), mert már nem is említik
külön, hogy hol, mikor és hogyan találkoztak Mózessel. A Biblia e helyén
egyszerűen annyit olvashatunk, hogy ha valamiért szükség volt az Úr
döntésére, hát „megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét”.
Most jön az a rész, aminél nem árt a technicista szemlélet. Az a bizonyos
istenség ugyanis úgy dönt, hogy ezután már nem csak holmi csipkebokor-
takarásban és egyéb álcákban jelenik meg, hanem valami „nagyot és
hatásosat" mutat a népnek. Úgy látszik, elfelejtette, hogy a Vörös-tenger
szétválasztása is eléggé szép és hatásos dolog volt?
Közli hát Mózessel, mossák ki ruháikat és öltsenek tisztát, mert
harmadnapra leszáll hozzájuk. Szóba ugyan nem fog állni akárkivel - hogyan
is tehetné ezt egy isten, aki annyira szereti kiválasztott népét? Azért ne
vigyük túlzásba! -, de a kiválasztottak közül kiválasztottakkal szóba fog állni.
„Harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sinai hegyre” - jön
az üzenet „odafentről”.
Nos, kezdődnek a gyanús jelek. Amikor azt mondja az „Úr” Mózesnek:
„Vess határt a népnek körös-körül, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a
hegyre fel ne menjetek, és még a szélét se érintsétek - mindaz, ami a hegyet
érinti, halállal haljon meg.” Sőt, az ilyen illetőre nézve további utasítások is
hallhatók: „Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal
nyilaztassék le, akár barom, akár ember, ne éljen. Mikor a kürt hosszan
hangzik, akkor felmehetnek a hegyre.”
Nos, ezt a szöveget és az alább következő részeket is bő másfél ezer éven át
- mióta a Biblia elterjedt, hogy úgy mondjam „népi használatban is” -, tíz- és
tízmilliók olvasták és értelmezték. A huszadik század második feléig senkinek
sem juthatott eszébe mindaz, ami viszont nekünk azonnal az agyunkba ötlik:
mi ez? Mik ezek az óvatossági rendszabályok? És miért célozgat arra az Úr,
hogy környezetszennyezést fog elkövetni? Nem oldhatná meg a dolgot
enélkül?
Az első kritikus észrevételem filozófiai jellegű: ha én egy isten vagyok, és
leszállók a népem közé, azt úgy teszem, hogy senkinek se essen bántódása -
hisz szeretett híveim, felebarátaim közé megyek, akiknek éppen ezt a
szeretetet prédikálom. Tehát nem ártok nekik.
Ha viszont csak úgy tudok oda leszállni, hogy ez a bámészkodókra nézve
életveszéllyel jár - akkor én nem isten vagyok!
Hanem idegen űrhajós - így Däniken és társai. Vagy egy már fejlettebb
földi kultúra, Atlantisz képviselője - mondom én.
De az Isten-verzió semmiképpen sem állja meg a helyét, és itt le is
lepleződik a játék. Olvassuk hát tovább, és gondolkozzunk: miféle hatás lehet
az, amely a túl közel állókra jelent csak veszélyt, akik viszont távolabb
vannak, azok megúszhatják? Zajártalom? Környezetszennyezés? Vagy…
nukleáris sugárzás?
Bizony ez utóbbiról van szó. Erre egyértelmű jelzést kapunk a szöveg
második részéből, ahol is arról esik szó: aki túl közel merészkedett az
„Úrhoz”, azt öljék meg. Méghozzá úgy, hogy ne érintsék meg. Nos, a
zajártalom vagy egyéb környezeti ártalom egyrészt nem okoz olyan
betegséget, ami miatt az illetőt ki kéne irtatni a társadalomból. Ellenben a
sugárfertőzött amúgy is meghal, de ezt nem kell megvárni. Jobb, ha az illetőt
megölik úgy, hogy ők maguk ne kapják el tőle a betegség tüneteit, illetve a
sugárfertőzöttséget. Amely nem csupán a holttestbe veszi be magát, hanem
annak ruhájába is. Sőt, mint az „Úr” lojálisan figyelmezteti kedvenceit: maga
a hegy, vagyis a talaj, a föld is szennyezetté lesz!
„Ha hosszan szól a kürt”, akkor közelebb mehetnek, de addig nem. Ez is
egyértelmű: amikor leáll a nukleáris hajtómű, akkor már kisebb az esélye a
fertőzésnek, akkor közelebb mehetnek az emberek, legalább a hegy lábáig.
Oda viszont egy kört szántottak a földbe, eléggé egyértelmű jelként. Ez
jelentette a biztonsági határt.
Ezt követően az „Úr” leszállása félelmetes hanghatások, robbanások
kíséretében ment végbe. „Harmadnapon virradatkor mennydörgések,
villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés, és megrémüle
mind az egész táborbeli nép.” Ha valaki isten, és nem akarja megrémiszteni a
híveit, iszonyú hanghatások nélkül is le tud szállni. Aki viszont erre nem
képes, az egyértelműen egy pilóta, akinek a gépe ilyen hangerővel működik,
ennél csendesebb leszállása lehetetlen.
Képzeljük el a szituációt! A hegyre leereszkedik valamilyen szerkezet
(hogy az volt, már a fenti leírásból is kiderül), és abban a korban soha nem
hallott zajt csap. Egyáltalán, a füstje és az egyéb kísérő körülmények is igen
félelmetesek azoknak az alapjában véve még meg lehetősen egyszerű
embereknek. Ráadásul az a tudat, hogy korszakalkotó pillanat részesei
lehetnek - hisz nem mindennap történik meg, hogy egy isten szinte
„személyesen" ereszkedik alá az égből, hogy beszéljen a híveivel. A mai
szóval élve technikai jellegű kísérőjelenségek; fény- és hanghatások pedig
csak növelik bennük azt az izgalmat és félelmet, amit ez az Úr előzőleg már
amúgy is beléjük ültetett. Azok az emberek ott a Sínai-hegy körül pontosan
tudják, hogy egy végtelen hatalmú lény kegyeitől függ az egész létezésük -
nemcsak itt, de még a leendő túlvilágon is!
És éppen Ő érkezik most!
„Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr
tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész
hegy nagyon reng vala.”
Ha valaki ebből manapság egy isten földre szállására gondol, az magára
vessen. Nem lehet egy szöveget ilyen elvakultan értelmezni! Annak minden
szavából szinte süt a műszaki jelleg: vagyis hogy egy hatalmas hajtóművel
rendelkező szerkezet ért talajt, amely beleremegett ebbe az „érintésbe”.
Ezek után megtudjuk, hogy amint helyreállt a nyugalom, tehát az Úr
leszállt a hegyre, Mózes felméne oda és beszéle vele. Ámde közben
valaminek történnie kellett. Vagy maga az „Úr”, vagy rejtőző társai, netán
valamilyen videokamera mutatja közben az egész tájat. A monitoring-
rendszer azt jelzi, hogy az emberek fegyelmezetlenek. Az „Úr” egyszer csak
félbeszakítja a beszélgetést (amelynek témáját addig még nem ismerteti a
Biblia), és felszólítja Mózest, szaladjon már vissza a hegy lábához, s
figyelmeztesse a népet, ne feledje a rendszabályokat1 Mint a történetből
kiderül: közben az emberek át-át lépkedték a kijelölt árkot, vagyis a
határvonalat. A jelek szerint nem vették elég komolyan. „Intsd meg a népet,
ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak.” Most ne
figyeljünk az utolsó kifejezésre, amely meglehetősen állatszámba veszi az
embereket, és célozgat haláluk milyenségére.
Azon se akadjunk fel, hogy az Úr hirtelenjében nem talál egyéb módot a
tömeg visszatartására (pedig egy istennek egymillió módja kell, legyen erre
is), ezért a nyolcvan éves öregurat szalajtaná le a meredek hegyről, hogy
aztán majd visszakapaszkodjon szegény…
De ne feledjük közben a lényeget! Ismét itt a technicista jellegű részlet: aki
túl közel merészkedik az Úrhoz, az elpusztul. Netán radioaktív az „Úr”?
Igen, az, ha nem is ő személy szerint, de a járműve könnyen meglehet,
hogy Atlantisz akkor már feltehetően föld alá vitt hatalmas
kutatólaboratóriumaiban és műhelyeiben, sőt gyáraiban még csak olyan
nukleáris hajtóművet tudtak gyártani, amelynek nem volt kellő védelme.
Maga az „Úr” biztosan viselt védőruhát, de ilyen szkafandert nem adhatott a
többieknek. Az is nyilván való, hogy a gép mellett volt egy különleges
antinukleáris védőernyő, mert hisz Mózesnek - és később még másoknak is,
mint látni fogjuk - nem esett baja. Viszont jóval távolabb, a hegy alján
gyülekező kíváncsiak igencsak megjárhatták volna a több száz méteres vagy
több kilométeres távolság ellenére is.
Ezt követően az „Úr” - aki megint gyanús módon, folyton saját isteni voltát
szájbarágóan hangsúlyozgatva - elmeséli a Tízparancsolatot. Közben újabb
incidens történik. A kíváncsiak alighanem ismét szerettek volna közelebb
nyomulni. Ezt megakadályozandó az „Úr” rendezett egy kis hang- és
fényjátékot; „az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a
villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölését… és megrémüle és hátrébb
álla”. Vagyis az „Úr” újra bevetette egész fegyvertárát. Könnyen lehet: nem
csupán a radioaktivitástól féltette az embereket (eddig se nagyon sajnálta
őket, és úgy pusztított közöttük, ahogyan akart), inkább nem szerette volna,
ha észreveszik, meglátják a… járművét!
Mert hiszen nyilvánvaló, hogy nem angyalszárnyakon vagy ejtőernyőn
szállt alá ilyen éktelen zajjal. Egy ejtőernyős vagy sárkányrepülős nem rengeti
meg az egész hegyet. Feltehetően valamilyen mesterséges ködöt használt,
amire az elején van is utalás.
Aztán az „Úr” meglehetősen kaotikusan tovább mondja a parancsolatokat,
de közben el-elkalandozik, és más témákat is felvet. Például, hogy milyen
legyen a neki szentelt szentélyben az oltár. (Roppant fontos kérdés lehet ez
egy igazi istennek? Akit szerte az egész világmindenségben így vagy úgy
imádnak, és akinek azért - valljuk be - kisebb gondja is nagyobb lehet annál,
semhogy egy ilyen kis vidéki galaxis még vidékibb, százmilliomodik
naprendszerének egyik jelentéktelen bolygóján a hívek faragott vagy nem
faragott kőből épült oltárt emelnek-e a tiszteletére? Mert így, ilyen méreteket
szem előtt tartva kell nézni a kérdést - ha feltesszük, hogy egy valódi isten,
vagyis AZ ISTEN ereszkedett volna alá a Sínai-hegyre. De minden jel szerint
nem ez történt… Lássuk hát a további eseményeket!)
A Tízparancsolaton kívül számos egyéb, kisebb-nagyobb jelentőségű
ügyben is előre kimondja, milyen bűnért mennyi és miféle büntetés jár.
Mondani sem kell talán, hogy az esetek többségében (pl. ha valaki kezet emel
valamelyik szülőjére) a büntetés csak egyféle lehet: halál. Érdekes, már akkor
sem vette észre senki (egy istennek azért ezt tudnia kellett volna, különösen,
ha ő a felebaráti szeretet, a megbékélés istene, nem?), hogy a halálbüntetések
nem érik el céljukat? Erre ma bizonyíték minden bűnözési statisztika.
Ez a kedves „isten” ezek után közli, hogy kiválasztott népét beviszi a - és
sorolja a más közel-keleti törzsek által rég elfoglalt földeket, vagyis azok
hazáit (Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khiweusok,
Jebuzeusok), s mintegy mellékesen megjegyzi: „… és kiírtom azokat”. Több
ízben és meglehetős kéjjel közli ezek után, hogyan fogja elűzni a fent említett
törzseket földjeikről csak azért, hogy oda az ő kedvencei vonulhassanak be
élni. Éljen a felebaráti szeretet! - teszem hozzá én.
Mózes ezek után lement és elmondta a népnek azt, amit a Biblia apró
betűkkel sok oldalon át sorolt (jó memóriája lehetett az öregnek). De lám,
nem bízott az emlékezetében, mert másnap reggel mindent fel is írt, amíg
aránylag pontosan emlékezett a részletekre.
Az „Úr” járműve előző nap pirkadatkor érkezett; a jelek szerint még
másnap is ott parkolt a hegyen. Mózes ekkor hetven törzsi vénnel együtt
mehetett fel hozzá. A jelek szerint a már huszonnégy órája kikapcsolt
hajtómű ekkor nem, csak aktív működés közben jelenthetett nukleáris
veszélyt a biológiai szervezetekre. Nos, mit láttak ott, amikor semmiféle füst
nem fokozta a homályt? Idézzük:
„És láták az Izráel istenét, és annak lábai alatt valami zafír fényű tárgy vala,
és olyan tiszta, mint maga az ég.”
Nos, a szöveg világos. A tárgy szó felbukkanása is alaposan kijózaníthatja
azokat, akik hajlamosak voltak még az eddigiek ellenére is valami égi
jelenségszerűségre gondolni. Izráel istene egy zafírszínű tárgyon helyezkedett
el, ami a lába alatt volt. Vajon egy világító padló volt? Műszerek kijelzői,
amiket a tájékozatlan pásztorok a járművezető lába alatt véltek látni? Vagy
amikor a szerkezet álló helyzetben volt, valamilyen részét kivilágították?
Vagy csak az öregeket akarta az „Úr” elkápráztatni? Csak annyit tudunk,
hogy az ott egy TÁRGY volt. Ez már érv azok ellenében, akik szerint az Úr
egyszerűen csak úgy önmagában, eszközök nélkül ereszkedett le a Sínai-
hegyre.
 Az „Úr” várakozása nem ért véget, mert ezt követően - a történetnek
ebben a részében - még hat napig állt a jármű a Sínai-hegyen. De a hegyet
„felhő borítá hat napon át”, vagyis az „Úr” azért egy pillanatra sem hagyott fel
az álcázással. Könnyen lehet, mesterséges ködbe ültette járművét. A Biblia
különben megjegyzi azt is: „Az Úr dicsőségének jelensége pedig olyan vala
Izráel fiainak szeme előtt, mint emésztő tűz a hegy tetején.” Vagyis
valamiféle tűz azért látható volt. Gyanítom, egyszerűen a jármű körüli
kivilágítást látták annak. Az elektromos fényhez nem szokott szemnek egy-
két hatvanas égő is óriási fény lehet, ha azelőtt alkonyattól virradatig
maximum olajmécses fényében láthatta a közvetlen környezetét.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a nagy fényerejű idegen jármű
megpillantásakor Ezékiel próféta is „az Úr „dicsőségének jelensége” kifejezést
használta. Nyilvánvaló, hogy megy mennyire hatott egyszerű lelkükre, még
nem kellően képzett tudatukra már az is, ha valaki ilyen dolgok előállítására,
bemutatására volt képes. Aki egy ilyen szerkezetet uralt, az az ő számukra
természetesen csak egy isten lehetett!
Ezt követően bizonyos információk átadása, Mózesen keresztül a
kiválasztottak lelki átformálása még jó ideig tartott. Nem tudni, mennyiben
fogadható el ismét az a Bibliában többször emlegetett mágikus időtartam,
miszerint Mózes a hegyen „negyven nap, negyven éjjel” vala fent az Úrral.
Ekkor mesélte el az Úr sok egyéb között, hogyan kell frigyládát készíteni.
Hogy ez mi volt, arról számtalan elmélet született. Ezek között előkelő
helyen áll az is, hogy ez voltaképpen egy elektromos szerkezet, sőt rádió adó-
vevő volt, amelynek révén a beavatott izraeliek egyenesen az „Úrral”
beszélhettek…
Hogy az „Úr” szót valóban idézőjelbe kell tenni, bizonyítja az ezután
következő eset. A nép Mózes negyvennapos távolléte alatt bizony hamar
lemondott a megterhelő törvények fáradságos betartásáról, és mivel nem
tudott isteni útmutatás nélkül élni, aranyborjúkat kezdett imádni. Vagyis
bálványokat. Mózes lejött a kőtáblákkal, és roppant módon megharagudott
atyafiaira. Ekkor a nép két részre szakadt, a bálványimádókra és az „igaz hit
mellett lévőkre”, vagyis Mózes párthíveire. Egy isten ezt ne látta volna előre?
Miért kellett olyan helyzetbe hozni azokat az egyszerű embereket?
És itt jön az, amire céloztam. A végtelenül jóságos „Úr” ekkor ismét
vérengző fenevaddá lesz: megparancsolja, hogy a hívei kössenek kardot,
menjenek szét a táborban, és öljék meg az istentagadókat! A Biblia pedig
minden megbotránkozás nélkül - az állásfoglalásnak még az árnyéka, a
helytelenítésnek pedig semmi jele nem olvasható ki a szövegből! - számol be
a puszta tényről, miszerint Mózes hívei valóságos vérfürdőt rendeztek az
amúgy nem túl nagyszámú nép között. Pontosan háromezer férfi hullott el
azon a napon! Ráadásul az „Úr” egyenes utasítására. Mindenkinek a saját
atyafiát, barátját és rokonait kellett meggyilkolnia!
Azt ajánlom a hívőknek, gondolkozzanak el ezen a részleten. Az én
elméletemet támogatók ugyanúgy felszisszenhetnek. Bevallom, nekem sem
tetszik a történet. Hiszen ha egy atlantiszi ember a tettes, az semmit sem von
le a dolog bűntényjellegéből. Az állítólagos „Úr” itt ismét egy
tömeggyilkosságot kezdeményezett!
Nem csoda, ha ezek után Mózes is megsokallta a dolgot, mert újra felméne
az „Úrhoz” - aki a jelek szerint egészen jól berendezkedett már a hegyen -, és
kérte, bocsásson meg már a népének. Mond ekkor valami érdekeset is, ami
szintén előzmények nélkül való, és manapság eléggé furcsán hangzik. Tehát
idézem Mózest: „De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem, törölj ki
engem a te könyvedből, amelyet írtál.”
Miféle könyvről van szó? A bibliakutatóknak biztosan van erre nem is egy
magyarázatuk. De úgy tűnik, az „Úr” valamiféle könyvelést vezet az általa
uralt népcsoportokról, vagy/és azok vezető egyedeiről, s így már Mózes is
felkerült a listára. A jelek szerint az öreg tudott erről, és ha az Úr elhagyja őt
és népét, nem szeretné, ha a neve ott maradna a „könyvben”. Aztán az „Úr”
mégiscsak - így vagy úgy - elhagyja a hegycsúcsot. Odalent a síkon sem
eseménytelen az élet: az „Úr” unszolására a pásztorok felállítanak egy
szentély-sátrat a tábor szélén. Odamegy Mózes, és odamegy az „Úr” is egy
felhőoszlop képében, megáll a sátor ajtajában, és beszél Mózessel. Tehát a
távolabb állók (akiknek megtiltották a közeledést) nem láthatták őt, ám a
szinte vele szemben álló Mózes jól láthatta a lényt. „Az Úr pedig beszéle
Mózessel színről színre, amint szokott szólani ember a barátjával.” Vagyis
szemtől szembe („színről színre”) nagyon is normális beszélgetés folyhatott le
közöttük. Az atlantiszi ekkor tehát - talán elunva a felvállalt méltóságteljes
szerepet - végre szeretett volna „emberközelről” mutatkozni, és úgy is érezni
ezzel a barbár pásztorral. Aki ugyan értelmesebb volt az átlagnál, azért is
szemelte ki éppen őt. Ebből az én számomra az is következik, hogy az „Úr”
nem lehetett földidegen űrhajós, sokcsápú förtelmes lény - szegény Mózes
rögvest elszaladt volna. De nem is volt valamiféle légies, angyali, mennyei
jelenés. Egyszerűen ember volt. Mert atlantiszi létére nem is lehetett másféle.
De ahogy mindjárt látni fogják, az arcát nem mutatta meg Mózesnek. Nyilván
valamilyen álarcot, maszkot, netán szkafandersisakot viselt?
 És miért nem mutatta meg magát? Talán félt attól, hogy rájönnek: bizony
nem egy isten ő?
Mózes - igaz, nem önmagának, hanem népének - különfélejeleket kíván,
amelyek azt a népet megkülönböztetik a többitől, a ki nem választottaktól.
No és szeretné látni az „Úr” orcáját! Erre persze negatív választ kap: „Orcámat
azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember élvén.” Ami
valószínűleg nem azt jelenti, hogy csak a holtak láthatják, hanem hogy élő
embernek tilos őt megtekintenie.
Könnyen lehet, bizonyos akciók során - amikor éppen nem az volt a cél,
hogy közvetlenül, emberként bukkanjanak fel a civilizálatlan törzsek között
és úgy érjék el, amit akartak - az atlantisziak néha különleges akciókat
terveztek és vittek végbe. Az is lehetséges, hogy sorrendben ez volt az első
ilyen, azért is ment a dolog ennyire körülményesen. Az sem zárható ki, hogy
az „Úr” nem végig ugyanaz a személy volt. Feltehető azonban, hogy hiába
látta őt Mózes, nem látta az „Úr” mivoltát. Vagyis, nem látta az arcát, a
termetét, nem látta őt a maga igazi valójában, hanem valamilyen álcában.
Ami nem csupán füstköd és a fények lehettek, hanem - ismétlem -
valamilyen álöltözet is.
Az atlantiszi a következő napon - ismét fent a hegyen és ismét csak
négyszemközt - megígéri neki: olyan csodákat tesz a népével, amilyenekhez
foghatók sehol másutt a Földön nem estek meg. Lehetséges, hogy addigi
hibáikat belátva ekkor tértek át az atlantisziak egy új stratégiára? Igyekeztek
befolyásuk alá vonni néhány népet, legalább földrészenként egyet, hogy
annak átadva bizonyos erkölcsi normákat helyes útra tereljék a jövendő
emberi történelmet?
Mert ha ez igaz, nem zárható ki, hogy ilyen beavatkozások később is
voltak, sőt valamilyen nagyon rejtett és bonyolult szinten ma is zajlanak!
De térjünk vissza a bibliai Mózes történetéhez. Ezután újabb negyvennapos
tartózkodás következik a hegyen. Mózes ott van kettesben az „Úrral”, és írják
a törvényeket. Amikor Mózes ezt követően lejön a hegyről, mindenki
döbbenten látja, hogy az arca sugárzik! No, nem a jókedvtől és áttételesen,
hanem a szó szoros értelmében. Fény ömlik belőle! Nem tudjuk elhessegetni
azt a gondolatot, hogy talán a járműben kapott egy sugáradagot, és az
sugárzik róla bőre szabad felületén (az izráeli férfiak egész testüket befedték
ruhával, csak az arcuk volt szabadon).
Nos, azt hiszem, érdemes volt tehát technicista szempontból végigolvasni a
Bibliának csak egy kicsiny részét is. Szerepelnek még benne hasonlók, ki is
térünk majd rájuk. De visszatérve eredeti állításunkra: a legendák is azt
bizonyítják, hogy valami történt akkoriban. Létezett egy tudásmennyiség,
amit az ókori népek egyike-másika valahonnan átvett és gyakorolt, használt,
sőt tovább is fejlesztett.
Azt, hogy a régieknek volt ma már felmérhetetlen, de mindenképpen a
kor, szellemi színvonalát megelőző tudásuk is, leginkább az a néhány
fennmaradt tárgy bizonyíthatja, amelyek alapos fejtörést okoznak sok mai
embernek. Kár, hogy ezek között ritkán akadnak igazán kvalitásos kutatók.
 A rejtélyes tárgyak

Előbb azonban ejtsünk szót azokról a tárgyakról, amelyek ma már - legjobb

tudomásunk szerint - nem léteznek, de valaha bizonyítottan voltak, és az
ókori népek, emberek használták őket. Utána jöhetnek majd a ma is
megtekinthető, éppen olyan különös tárgyak és azok sorsa.
Az első csoportba tartozik mindenekelőtt Ezékiel próféta furcsa repülő
eszköze. Ami különben hibás fogalmazás, hisz nem az ő tulajdona volt, de a
szerkezet már nagyon is összefonódott a nevével.
Ismét a Bibliánál vagyunk tehát. Az Ószövetség részét képezi Ezékiel
próféta „látomása”. Meg kell hagyni: a bibliaszakértők széles tömegei, akik a
világon talán a legsokoldalúbban képzett emberek és munkához csak több
évtizedes tanulás után láthatnak, meg vannak győződve arról, hogy a próféta
valóban vizionált. Vagyis nem az igazat mesélte, hanem annak „költői mását”,
fantasztikus változatát. Magyarul: képzelődött. Ehhez tudni kell, hogy az
ilyesmi akkoriban és később gyakran előfordult másokkal is. Szent életű
emberek a sok önként vállalt nélkülözés, aszkéta életmód, önsanyargatás
következtében, vagy némileg elferdült tudatuk miatt is láttak víziókat. A
legtöbbször persze „magával az Istennel” találkoztak, a mennyekben jártak,
ritkábban megjósolták a jövőt, vagy láttak valamilyen távolabb bekövetkező
eseményt. Ahogyan az indián népeknél az elmebetegeket szentként tisztelik,
úgy az efféle vizionálókra is meglehetős tisztelettel tekintettek a korabeliek.
Ehhez képest azonban Ezékiel „látomása” merőben eltér minden egyéb
víziótól, hisz ez - nem is tagadható - nagyon is „technicista” jellegű! Ezékiel
nem az Istennel találkozott - bár ő néha úgy hitte -, hanem egy repülő
tárggyal. Azonosítatlan tárggyal?
A dolog Kr. előtt 592-ben történt, legalábbis az első eset. Mert több is volt.
Számos zsidó értelmiségit száműztek akkoriban Babilóniába. Ezékiel is
közéjük tartozott. Nem véletlenül hangsúlyoztuk értelmiségi mivoltát. Tehát
nem egy egyszerű ember volt. A prófétának is nevezett Ezékiel így számol be
az eseményről:
„A harmincadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödik
napján, amikor a száműzöttek között voltam a Kébár folyó mellett, megnyílt
az ég, és isteni látomás tanúja voltam.” Mint a következő - itt nem idézett -
mondatokból kiderül, Ezékiel és sorstársai akkor már ötödik éve raboskodtak
a száműzetésben.
 „Ezt láttam: észak felől forgószél támadt és nagy felhő. Fényesség vette
körül, tűz, amelyből villámok törtek elő. A belsejében, a tűz közepén valami
fénylett, mint az érc. Középütt kivettem valamit, amely négy élőlényhez
hasonlított.”
Az utóbbi mondat Károli Gáspár fordításában így hangzik: „És belőle négy
lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájuk vala.”
Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha megkockáztatunk itt
néhány merész állítást:
1. Amit Ezékiel látott, egy gép volt. Méghozzá repülő gép, ez egyértelmű
a szövegből, és annak későbbi részeiből.
2. Az ember formájú, ámde mégsem emberi (csak azokat utánzó) alakok is
gépek lehettek. Ma úgy neveznénk őket: robotok. Szó volt már arról, hogy
ilyen totálisan gép, mégis nagyon halványan emberre emlékeztető alakokat
az ősök bevéstek dél-amerikai sivatagokba, sziklás hegyek oldalába. Vagyis ez
újabb megerősítése annak, amit a maják rajzaitól kezdve oly sokfelé láttunk
már: szerkezeteket, amelyek embert formáznak. Nyilván az atlantisziak is
úgy képzelték el - és alkották meg - a robotokat, ahogyan azt mi tettük a
huszadik században: amennyire lehet, hasonlítsanak hozzánk, úgy
elviselhetőbb lesz a létezésük a környezetünkben.
De lássuk tovább Ezékiel szövegét:
„Mindegyiknek négy arca és négy szárnya volt, a talpuk meg olyan, mint a
borjú talpa, s úgy szikráztak, akár a fényes érc. Szárnyaik alatt emberi kezek
voltak…” Hogy ezek mozogtak, azt a következő részlet bizonyítja: „Szárnyaik
egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő
orcája irányában megy vala.”
Azt hiszem, eddig ez is alátámasztja érvelésünket a gépről és a robotokról.
Amelyek önjárók voltak és mozogtak, „jártak”. A borjútalp hasonlat
telitalálat: csak mozgó gépnek lehet ilyen alapzata, amely kerek és jó
alátámasztást ad, különösen homokos talajon. Az is árulkodó jel, hogy a
szerkezetek szikráznak. Vagy azért, mert fémből vannak, és visszaverik a
napfényt, vagy azért, mert igazi elektromos szikrákról van szó. No és a
szárnyak alatt látható emberi kezek? Először is aligha szárnyakról van szó,
legfeljebb a gyakorlatlan próféta - mivel gépet még nem látott, hol is láthatott
volna? - valamiféle szelepeket vagy más alkatrészt nézett szárnynak. A
bibliamagyarázók babiloni jelképet, oroszlántestű szárnyas embert akarnak
belemagyarázni ebbe a szerkezetbe. De egyrészt ilyenek a valóságban nem
léteztek - tehát akkor csakugyan vízió, látomás lenne, amit Ezékiel elmond? -
, másrészt nem hihető, hogy a próféta ennyire részletes leírást adna
valamiről, nem hihető, hogy ennyire megdöbbentette a dolog -, ha olyasmit
látna, amit Babilonban amúgy is láthatott lépten-nyomon. No és ne
feledkezzünk meg arról, hogy ő egy repülő szerkezetet ír le, ami más
vizionálókkal nem esett meg.
„Az élőlények között olyasmit láttam, mint az égő szénfáklya, amely
imbolygott az élőlények között. A tűz lobogott, és villámok törtek elő belőle.
Az élőlények meg jöttek-mentek, akár a villámok.”
Szóval a „babiloni kultikus szobrok” jöttek-mentek? Hogy lehet az, hogy
ezekre a félmondatos, ámde fontos részekre nem figyeltek fel a
bibliaszakértők? Hogy ne legyenek kétségeink, mit állít, a próféta többször is
hangsúlyozza, hogy a központi meghajtást jelentő tűz körül, mellett,
élőlények mozogtak, jártak-keltek.
Bár a Károli-fordításban folyton „lelkes állatokról” esik szó, és nem az
„élőlények” szót használta a fordító, de ez nem változtat a lényegen.
Ezékiel ez után leírta, hogy alaposan megfigyelte ezeket az élőlényeket, s
kerekeket látott mellettük. Úgy ragyogtak, mint a krizolit, egyforma volt az
alakjuk, és úgy látszott, mintha egyik benne lenne a másikban. Négy
irányban is szaladhattak - no persze nem egyszerre -, és nem kellett
megfordulniuk, amikor irányt változtattak. Ír arról is, hogy ha az egyik
alkatrész felemelkedett a földről, akkor vele emelkedtek a többiek is,
merthogy egyek voltak.
Ezékiel aztán nagy zajt említ, valamint vízszintesen forgó szárnyakat.
Amikor a zaj elcsitult, és a szerkezet a talajon állt, e „szárnyak” lefittyedtek, a
szilárd alkatrészekhez simultak.
Azt hiszem, nyugodtan megkockáztathatjuk az állítást: Ezékiel egy gépet
látott, amely leszállt a talajra. Vagy egy magasabban szálló űrhajó
leszállóegysége volt (Däniken), vagy egy helikopter, több rotorral (hivatalos
nevén forgószárnnyal, vagyis pontosan úgy, ahogyan Ezékiel sugallta).
Említi még, hogy a gép közepe táján, de fent a magasban (amiből
következik, hogy a szerkezet nem egy mai helikopter méretű, hanem
többemeletes háznyi lehetett) vakító fényességben egy „emberhez hasonló
lényt” látott. Természetesen, mint kora gyermeke, ő sem tudott másra
gondolni, mint hogy ez maga az Isten! Annak ellenére, hogy éppen emberhez
hasonlít. Hiszen a régi görögök ugyanekkor egész bonyolult mitológiai
családfákat és rendszereket építettek fel totálisan emberhez hasonló és úgy is
viselkedő istenekből, mi meg a kereszténységben is folyton emberként
ábrázoljuk a Teremtőt (lásd pl. a Sixtus kápolna szép alakját… aki
parancsoláshoz szokott hangon szólott hozzá, és őt „Emberfiának” szólította.
„Emberfia, állj fel, beszélni akarok veled!" - szólott a megrémült prófétához,
aki természetesen már a jelenés elején térdre vetette magát.
Az már egy egészen más kérdés, hogy ezt követően a jármű parancsnoka
különféle, nem is könnyű feladatokkal bízta meg Ezékielt, sőt húsz évvel
később ismét megjelent neki, és magával vitte valahová. Egy városba, egy
szentélyhez. Ami nem Izráel területén volt, hanem annál sokkal messzebb.
Kiderült, hogy ide a későbbi fordítók egytől egyig jogtalanul és alaptalanul
bevitték az „Izráel” szót, mert el sem tudták képzelni, hogy az ott leírt
hatalmas építmény nem a Szentföldön valósult volna meg - még ha egyelőre
csak Ezékiel „víziójában” is. W. Volkrodt ebből - és más, itt nem említett
részletekből - arra a következtetésre jut, hogy az Isten (mert ő továbbra is
annak nevezi) megharagudott az elfajzott izráeliekre, akik a maguk hazájában
korrupcióba és más nemtelen dolgokba fojtották az általa kezdeményezett
szépnek ígérkező jövőt. Ezért elfordult kiválasztottaitól, és Dél-Amerikában,
konkrétan Chavin de Huantar helységben (hol sok ásatás tárt fel érdekes
dolgokat, egy valamikori fejlett kultúra nyomait) megismételte az előző,
Mózes könyvében leírt „kísérletét”. Vagyis elrepült oda, keresett egy törzset,
azzal elhitette, hogy kiválasztotta őt, és tagjainak megtanította a
Tízparancsolatot, valamint átadta tudásának egy részét. Így lett ott a híres
chavini kultúra, amely alaposan megelőzte a korát. És hogy a zsidók ne
legyenek többé oly beképzeltek jeruzsálemi „óriástemplomuk” miatt - a
parancsnok elvitte Ezékielt Chavinba, és a szeme láttára mérte le az ottani
szentélyt. Annak méretei meggyőzték Ezékielt, hogy ez lehet a Föld
legnagyobb szentélye - mindenképpen nagyobb, mint amiket valaha is
építettek Izraelben vagy másutt az ismert Földön.
Persze furcsa, hogy az „Isten” ennyire dicsekvő és hiú. No de nem ilyennek
ismertük meg őt a Mózes-féle történet során is? (Ha ugyan az az isten
ugyanaz volt, mint az Ezékiel-féle. Elvégre közben azért mégis eltelt pár ezer
év!).
Hogy aligha valódi isten járt Ezékielnél, sőt nem is más bolygóról érkezett
idegenek lehettek - több elgondolkoztató apróság is jelzi. Az egyik az, hogy
még a robotok is ember formájúak voltak a leszállóegységen vagy repülő
szerkezeten - tehát azt nem egy másik, idegen bolygón készíthették. Logikus
magyarázata annak sem lenne, hogy az itt készült az itteni értelmes lények
testmintájára - mert hát minek is? Minek fáradna ennyit egy idegen űrhajó
legénysége, miért akarnák ők olyannyira ápolgatni az emberek pszichéjét,
annyira védeni őket a döbbenettől, rémülettől? Az sem megvetendő
körülmény, hogy a parancsnok normális ottani nyelven szólott Ezékielhez.
Akinek ez persze nem tűnt fel, hiszen az „Isten” minden nyelven egyformán
tökéletesen beszél, vélhette. De mi már tudjuk, hogy az atlantisziak ebből a
szempontból szintén afféle „istenek” lehettek. Ismerték a figyelt és/vagy
befolyásolt csoportok nyelvét, szokásait, történetét, lelki életét stb.
Azon kívül nehezen képzelhető el, és még nehezebben magyarázható az,
hogy kozmikus idegenek évtizedeken át azt „játszották” volna, hogy
beavatkoznak a közel keleti népek fejlődésébe, hogy befolyásolják az ottani
(bel)politikai eseményeket. Márpedig ezek itt éppen azt tették! Arra kérték
Ezékielt, menjen el a makacs izráliekhez, és hasson rájuk. Adja át nekik az
„Úr” üzeneteit Tulajdonképpen ők csináltak belőle prófétát, kioktatták
hogyan viselkedjen, és miért nem kell tartania semmilyen veszélytől!
Először csak saját fogolytársai között kellett - ma azt mondanánk -
agitációs-propaganda tevékenységet kifejtenie. Valamilyen formában
ismétlődik itt mindaz, ami az állítólagos „Úr” és Mózes között lejátszódott a
Sínai hegyen és környékén. Az „Úr” sorolja a szabályokat, törvényeket,
elveket és elvárt magatartásformákat. Ismét elhangzanak rettentő
fenyegetések, sőt ehhez idomul aztán a valóság is. Az „Úr” a jelek szerint
ismét haragos, és itt is, akárcsak a Sínai-hegy tövében, kemény büntetéseket
szab ki egykori „kiválasztottjaira”.
Van itt egy jelenet, amit még az Ezékiellel foglalkozó művekben is ritkán
szoktak idézni. Az „Úr” bosszúra szomjas, beküld valakit a gépbe („menj be a
forgókerekek közé!”), hogy onnan vegyen tüzet, mellyel majd elpusztíthatja a
várost (ekkor már javában zajlik az „Úr” kezdeményezte tömeges öldöklés).
Egy kérub, vagyis robot adja ki a tüzet, és azt hamarosan csakugyan a városra
szórják, hogy az porig égjen. Ebben a részben Ezékiel - már nem először -
újra elmondja, milyenek azok a „kérubok” és a kerekek, milyen nagy zajt
csapnak a forgószárnyak, hogyan világít az egész szerkezet repülés közben,
valamint a földön álló helyzetben. Aztán egyszer csak elhangzik egy érdekes
mondat: „Hallám, hogy a kerekeket forgókerekeknek nevezték fülem
hallatára.”
Kik? Nyilván azok, akik értettek hozzá, akik kezelték - vagyis a gép
személyzete. Ismét elfeledhető tehát az „Úr”, aki pár ezer évvel korábban a
Sínai-hegyen még egyedül volt (egyszemélyes jármű?), most azonban a jelek
szerint nem volt egyedül. Ezékiel is emleget „gyolcsruhás” személyeket.
Ismét felmerül a régi érv: ha maga az Isten jött volna le a földre, először is
egyáltalán nem lett volna szüksége gépre, leszállóegységre, hisz ő mindenféle
módokon tud helyet változtatni, segédeszközök nélkül. Még akkor is, ha
emberalakot öltene.
 A másik dolog: ha gépe kiszolgálására segédszemélyzetre van szüksége, ez
megint csak a nem isteni mivoltát bizonyítja!
A húsz évvel későbbi (Kr. e. 572. évben) utazása alkalmával Ezékiel
megfigyel néhány különbséget a kérubok, vagyis robotok „orcái” között,
mégis megjegyzi igaza tudatában: „Ez ama lelkes állat, amelyet láttam vala a
Kébár folyó mellett.” Már nem is csodálkozik, hogy a szerkezet ismét
felemelkedik, repül - vele együtt…
Az „Úr” ezenközben annyit panaszkodik, hogy az már szinte bántó. Úgy
siránkozik, mint egy vénasszony, egyre-másra sorolja, mi lett az ő csodálatos
Izráeljéből, hová satnyultak és züllöttek egykori kedvencei. Különösen persze
az fáj neki, hogy más vallásúak „lelkekre vadásznak”, és más isteneket
imádnak, nem őt. Ez lenne egy igazi, mindenek fölött álló, bölcs isten?
Annyira rossz néven veszi a Jeruzsálemben történteket, hogy kéjes szadista
módjára hosszan sorolja, milyen megtorlást érdemel a város, és nyilván nem
ok nélkül példálózik Szodoma sorsával is. Mindent felemleget, amit arrafelé
állítólag ellene elkövettek. Ítéletek és ígéretek hangzanak el felváltva, hol
fogcsikorgatva, hol hisztérikusan, hol meg bosszúszomjasan. Hogy önnön
teljhatalmát igazolja Ezékiel előtt - amire egy igazi istennek aligha volt
szűksége -, előre megjósolta, hogy másnap megöli Ezékiel feleségét, de neki
ugyanúgy kell este az Isten mellett prédikálnia, mintha mi sem történt volna.
És csakugyan, az asszony meghalt reggel, este pedig Ezékiel száraz szemmel
harsogta-dicsérte tovább az „Úr” mindenhatóságát és az ő végtelen
kegyelmét…
Végső soron mindegy, mi történt később - legalábbis könyvünk és
elméletünk szempontjából. Ezékiel próféta kalandos utazásai azt példázzák,
hogy nem látomásról lehetett szó. Annak az embernek ilyesmi sohasem jutott
volna eszébe. A „látomás” egy teljesen műszaki jellegű eszközt írt le eléggé
aprólékosan, megmutatva főbb jellemzőit: hogy ezzel repülni lehet,
forgószárnyak hajtják, és van valamilyen központi energiája. Emberek
használják és irányítják, akik - éppen műszaki lehetőségeik és tudásuk miatt -
egy olyan egyszerű, korabeli ember számára isteneknek látszottak, annak
hihette őket. Az is világos, hogy egyetlen ember nem volt képes vezérelni a
járművet. És hogy utasainak nagyon is földi céljai voltak, valamint hogy
benne voltak a „napi politikában”, legalábbis a közel-keleti események
láncolatában.
Az a szerkezet nem maradt fenn. Más kérdés, hogy Josef Blumrich, az
amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA volt mérnöke sikerrel rekonstruálta a
„kerékben forgó kerék” elvét, és így egy mai modern, szabadalmaztatott
műszaki találmány született a valamikori próféta leírásából. Ami ékesen
bizonyítja, hogy nem vízióról volt szó, hanem Ezékiel igenis azt írta le, amit
látott. Erre a bibliaolvasók annyi sok éven át nem jöhettek rá, de ma, amikor
a technikai színvonal utolérte az atlantisziak járművének színvonalát,
világossá vált, hogy mi is volt a próféta „látomása”…
 A frigyláda

A valaha kétségtelenül létezett, de már meg nem lévő tárgyak sorában a

frigyláda következik.
Ez is Mózes történetével veszi kezdetét a Biblia ószövetségi részében. Az
„Úr” különféle dolgok elkészítését parancsolja Mózesnek: építsenek egy
hordozható „sátorszentélyt”, ahol imádják majd őt, és egy oltárt is. Ezek
pontos méreteit is közli - mintha egy igazi istennek nem lenne mindegy,
mekkora szentélyben imádják és imádkoznak hozzá! Vagy csakugyan nem
volt mindegy? Ez, ugyebár, újra egy figyelmeztető, gyanús jel a számunkra.
Aztán azt parancsolja Mózesnek, készítsen egy ládát, természetesen nem
mindegy, milyen fából. Arannyal kell azt borítani mindkét oldaláról,
legyenek rajta kapaszkodó rudak, amelyekkel - akár egy hordszéket -
folyamatosan szállíthatja néhány erős ember. Ezek rudak voltak, amelyeket a
láda külső oldalaira szerelt aranykarikákba kellett dugni. Még arra is kitér az
„Úr” részletes instrukciójában, hogy amikor a ládával megérkeznek valahová
és leteszik, a rudakat akkor se húzzák ki a karikákból.
Fedelet is kellett rá készíteni, tiszta aranyból - a méreteket itt pontosan
megadta a parancsoló. Több ízben említi az „Úr”, hogy a ládában tartsa Mózes
„a bizonyságot, amelyet néked adok”. Két „kérubot” tegyenek oda aranyból,
„orcáikkal” egymás felé fordulva, a láda tetején. Volkrodt szerint minden
kérub említés a szent iratokban egyenlő a „gép” vagy „robot” szóval, bár ez
nem látszik ilyen egyszerűnek. Éppen a frigyláda esetében, hiszen az „Úr”,
lám, úgy véli, kérubot még Mózes is tud csinálni vagy csináltatni. Tehát
akkor ez egy ártatlan díszítőelem lenne a „szövetségi”, vagyis frigyládán? És
mi lehet a „bizonyság”, amelyet maga az „Úr” fog Mózesnek adni, és amit
attól kezdve nem lehet kiszedni a ládából? Sokak szerint nem más, mint a két
kőtábla a rájuk vésett Tízparancsolattal.
Némileg árulkodó ám az, amit valamivel később mond Mózesnek: „Ott
jelenek meg néked és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két kérub közül", és
kijelenti, onnan hangzik majd el ezután minden utasítása, „amiket általad
parancsolok az Izráel fiainak”.
Nos, próbáljuk elemezni a dolgot, először a logika oldaláról!
Ha én egy isten vagyok, minderre persze nincs szűkségem. Mint isten,
bármikor szellemi (vagy fizikai) kapcsolatot teremthetek bármelyik
élőlénnyel ezen a bolygón (és elvileg az egész univerzumban, természetesen,
amelyet szintén én teremtettem!). Nem kell roppant bonyolult módon egy
primitív pásztornép egyes fiait megtanítanom arra, hogyan kezeljék azt a
készüléket, amellyel majd tőlem híreket kapnak. Az egész dolog fölösleges -
hisz mindenható létemnél fogva bármikor, bármilyen úton üzenhetek nekik!
Az viszont, hogy az „isten” szelíd erőszakkal egy nagyon is fizikai,
mondhatni valamilyen (későbbi) értelemben „földi” eszközt ad azok kezébe,
akik ezt nem igazán tudják kezelni, fogalmuk sincs működésének
mibenlétéről, sőt adott esetben a céljairól sem - ismét csak az isteni eredet
ellen szól.
Már ennyiből is világosnak kellene lennie, hogy nem az „Úr” áll a
háttérben! Márpedig - most kell erősen kapaszkodni, kérem, figyeljenek - ha
könyvemnek a Mózesről, Ezékielről és a frigyládáról szóló részei
elterjednének a világban, komoly gondjai támadnának minden keresztény
egyháznak a római katolikusoktól kezdve lefelé egészen az utolsó szektáig!
Mert mire utalnak az általam felsorolt jelek? Teljesen világosan arra, hogy
nem az „Úr”, az Isten maga kötött szövetséget az izráeliekkel, nem ő térítette
őket a Tízparancsolatban lefektetett elvek betartására. Sőt, akivel ők
tárgyaltak, találkoztak, akinek így vagy úgy engedelmeskedtek - az nem egy
isten, hanem egy ugyanolyan fizikai lény volt, mint ők maguk! Csak éppen
technikailag nagyságrendekkel fejlettebb.
Vagyis a szám szerint legnagyobb hívő tömeget képviselő földi vallás
eleve… félreértéseken alapul! Hamisan értelmezett tényeken, hamis
információkon. Hamis az egész kiindulópontja. Nem volt semmilyen isteni
beavatkozás, és ebből kifolyólag a könyv, amely mindezt elmeséli, és amely
állítólag magának az Istennek emberek által papírra vetett műve - eleve nem
igaz!
Talán le sem írható, milyen társadalmi hatása lenne ennek a hírnek!
Ugyanakkor sejthető, hogy könyvem állításai
1. nem fognak igazán elterjedni azok között, akiknek erre szükségük
lenne, ugyanis ők nem olvasnak ilyen műveket;
2. ha mégis olvasnak, nem hiszik el a benne foglaltakat;
3. akik elolvassák és nem vallásosak, azok számára pedig édesmindegy,
hogy így igaz-e, vagy úgy, ahogyan a Bibliában áll.
Most pedig elemezzük magát a szöveget!
Az a fordulat, hogy „ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél
tetejéről, a két kérub közül”, talán többet is jelent, mint amit eddig a
Däniken-hívők állítottak. Szerintük ugyanis a frigyláda egyrészt rádió adó-
vevő volt, amely kétoldalú kapcsolatot biztosított Mózes és a kiválasztott
ládakezelők (a léviták, merthogy egy külön „papi"rend is alakult az izráeliták
között, ennek tagjai csak az efféle „szent tárgyakkal" foglalatoskodtak attól
kezdve) valamint az „Úr” között - hanem a „megjelenek” szót én úgy
értelmezem, hogy ez… televíziós kapcsolat is lehetett!
Hiszen semmi akadálya annak, hogy az „Úr”, ha már ilyen szerkezethez
borítót, hordozódobozt készíttetett, akkor aztán a maga műszaki készletéből
és lehetőségeiből azt tesz bele, amit akar, amire a célszerűség okán szükség
lehet. Ha azt mondom, az egyik „kérubba”, aztán valamilyen trükkös módon
maga rejtette bele a kicsiny felvevőkamerát, a másikba vagy a képernyőt,
vagy a saját képét holografikus úton vetítette a láda tetejére a két „kérub”
révén (sztereó módszer), akkor sem járhatok messze az igazságtól!
Az „Úr” mellesleg igen ellentmondásos személyiség - ami ismét csak isteni
léte ellen szól. Olykor egymásra uszítja az izráelieket, és több ezer embert
leöldöstet velük, köztük saját közeli rokonaikat - máskor meg, mint például
Mózes harmadik könyvében, nagyon is részletes instrukciókat ad arra nézve,
milyen szabályokat kell betartaniuk. És ezek közel sem csupán erkölcsi
jellegűek, dehogy! Éppen ellenkezőleg, hosszan foglalkozik
táplálkozástudománnyal, általános egészségüggyel, a tisztálkodás részleteivel,
a járványok elkerülésének módjaival (ezek többlapnyi apró betűs részt
foglalnak el a Bibliában), a pihenőnapok betartásával, a higiéniával és így
tovább. Vagyis nagyon is szükséges felvilágosításokat ad nekik - persze
mindezt egy isten szigorúan betartandó parancsainak álcázva! Így biztos
lelhet abban, hogy azokat majdan meg is tartják (legalábbis többé-kevésbé).
Ebből a szempontból tehát nagyon is hasznos a tevékenysége. És megint csak
nem egy istenhez méltó feladat ez.
Ámde, hogy ő nem isten, arra nézve ismét ő maga szolgáltat újabb
bizonyítékot!
Ugyanis ha isten lenne, aki minden teremtményének egyformán jót akar,
mindegyik törzs, horda, nép, csoport stb. javát akarja - hát nem szabadna
kiválasztania egy törzset, és azt felruházni minden szükséges információval!
És a többiekkel mi lesz? Azok miért rosszabbak emezeknél, azoknak miért
nem járnak ugyanazok a tanácsok, ugyanaz a segítség?
Mondhatná valaki: az Isten végtelen kegyelmében úgy döntött, hogy
minden bolygón, minden korban, ahol, és amikor vannak értelmes élőlények,
egy csoportot ruház fel a szükséges információkkal és lehetőségekkel, ergo
mintegy rájuk bízza, hogy azt terjesszék el az egész bolygón. A módszert
végső soron még gazdaságosnak, takarékosnak is tarthatjuk.
Erre én azt mondom: még egy bizonyíték arra, hogy nem isten ő. Mert ha
az lenne, ismernie kellene teremtményei természetét, viszonyait és a jövőt is!
 Vagyis tudnia kellene, hogy egy új hit hirdetői, legalábbis itt a Földön,
mindig óriási nehézségekbe ütköznek, s általában roszuljárnak. Akkor is, ha
nem csupán egyedüli prófétaként tűnnek fel, hanem egész egyhitű csapatok
segítik őket. A vérengzés ilyenkor mindig elkerülhetetlennek bizonyult!
Az „Úr” mellesleg - mint Mózes további könyveiből kiderül - ismét
háborúba viszi Izráel népét, és kiirtat velük egynéhány ellenkező népet. Még
arra is utasítást ad, hogyan osszák el egymás között a hadizsákmányt… Ó,
milyen végtelenül kegyes és szeretetteljes ez az „isten”!
Ez az „Úr” különben még számtalanszor visszajárt - ha az Ószövetség
idevonatkozó részeit olvassuk, akkor kiderül, hogy az „istennek” semmi más
dolga nem volt, mint hogy legalább fél évszázadon át folyton csak az
izraeliekkel foglalkozzon. Amikor Mózes állítólag százhúsz éves korában a
halált érezte közeledni (jellemző, hogy ezt nemcsak magától érezte, hanem az
„Úr” közölte vele: ütött az óra), ez az állítólagos isten ismét nyüzsögni kezdett
körülöttük. Kijelölte Mózes utódját, és egyéb szervezeti kérdéseket is
elrendezett, miközben számtalan újabb és újabb parancsolatot, azokra nézve
pedig részletes „végrehajtási utasítást” közölt. Már nem is említik, hogyan
kommunikáltak vele, de tudható, hogy Mózes volt az összekötő, mindenről ő
értesült elsőnek.
Az „Úr” mellesleg kántálás szerűen folyton felemlegette, hogy az a hálátlan
nép megint nem teljesíti ezt vagy azt az utasítását. Ez a magatartásforma
aztán abszolút nem illik egy istenhez - különösen, ha annak denunciáló,
árulkodó jellege van…
Az „Úr” kicsinyes bosszúálló - nem engedi át Mózest az „ígéret földjére”,
Kánaánba, mert őt tartja felelősnek az elmúlt évtizedek egynémely
tévelygéseiért. Ehhez képest furcsa, hogy annyi évtizeden át mégis őt tartotta
földi helytartójának, és mindent csak rajta keresztül intézett Az illogikus
magatartás is isteni tulajdonság lenne? Fel is sorolja több alkalommal, hogy
mikor és hogyan sértette őt meg Izráel (általa kiválasztott…) népe, és ez a
tüske a jelek szerint csak nem akar begyógyulni a lelkében. Újra felteszem
hát a kérdést: így viselkedik az Isten?
Még az a gyanú is felmerülhet, hogy az „Úrnak” elege lett már Mózesből,
kinézte magának az utódait, akikben több reménye volt. Merthogy az írás
szerint „Mózes száz és húszesztendős volt, mikor meghalt; nem
homályosodott meg vala az ő szeme, sem el nem fogyatkozott vala az ő ereje”.
Amire céloztam, az egy közönséges gyilkosság. Hisz tudjuk, az „Úr” egyszer
előre megjósolt módon eltette láb alól Mózes feleségét, és látta, hogy azt
nemcsak a nép, de maga az érintett férj is zokszó nélkül elviselte (nem
maradtak fenn adatok arról, milyen feleség és ember volt Mózes neje). Most,
hogy Mózes öreg lett, és már nem felelt meg a céljainak, talán megölte őt?
Hisz a leírásból kiderül, hogy magas kora ellenére sem szellemi, sem fizikai
fogyatékossága nem volt. Az más kérdés, hogy abban a korban az emberek
átlagos életkora maximum a harmadát tette ki Mózes korának, vagy még
annyit sem. A százhúsz éves kor hihetetlennek tűnik. Hacsak előzőleg az
atlantiszi „Úr” nem juttatott Mózes testébe olyan szereket, amelyeket az
atlantisziak már ismertek, önmagukon is alkalmaztak, és ezért igen hosszú
ideig élhettek. Egy, már körülbelül tízezer éve létező civilizáció
orvostudományától ennyi igazán elvárható.
Vannak itt talán egymással ellentétes híradások is. Mózes utolsó könyve
úgy végződik, hogy Mózes volt az utolsó olyan „próféta”, aki még szemtől
szembe („színről színre”) látta az Urat, akit az „ismert.” Ám nicsak, a Mózes
utódjának, Józsuának dolgairól szóló műnek (Józsué könyve) már az első
mondatából kiderül, hogy Mózes halála után „szóla az Úr Józsuénak,
mondván…” stb. Vagy hozzá már csak „szólott” az ismert homályos
jelentkezési formákban, és Józsué őt már nem láthatta sem „személyesen”,
sem frigyláda-tévé útján?
Állításaink szerint tehát a frigyláda egy műszaki szerkezet volt - egyike
azon tárgyaknak, amelyek legjobb tudomásunk szerint nem maradtak fenn.
Néhány tudományosnak nem nevezhető elmélet szerint az sem zárható ki,
hogy abban valamilyen nukleáris meghajtású szerkezetet őriztek. De hogy
minimum magasfeszültségű elektromosság volt benne, bizonyítja több leírás.
Ezek egyfelől arról szólnak, milyen bonyolult módokon, mennyi szabály
betartásával és milyen védőfelszerelés kötelező viselésével léphettek csak
közelébe az őrzésére, kiszolgálására rendelt léviták. Másfelől tudunk halálos
balesetről is, amikor hordozás közben valaki megérintette a láda külső,
aranybevonatú falát, és azonnal meghalt. Nyilván áramütést kapott. Többen
feltételezik, hogy a szerkezet valamilyen erőgép volt, amelyben nukleáris
törpeerőmű lapult. Ilyenek már ma is léteznek szép számmal, például egyes
műholdak energiaszolgáltató egységeit alkotják.
A ládát később állítólag Salamon király tulajdonaként Jeruzsálemben
őrizték - sorsa ködbe vész. Nem lehet kizárni - ha már erről van szó -, hogy
az ókori uralkodók egy része atlantiszi volt. Így például maga Bölcs Salamon
is, akiről feljegyezték, hogy „kapcsolatban állt az egész világgal”. Mivel
nehezen hihető, hogy az atlantisziak kiadták volna kezükből tevékenységük
kulcsait - például a hírközlő eszközök hálózatát is - idegeneknek, hát inkább
az látszik valószínűnek, hogy a Mózes-történettel ellentétben és annak
kudarca után az „urak”, az atlantisziak a fontosabb helyeken időről időre
maguk vették kezükbe az irányítást.
Így aztán valószínűnek látszik, hogy Salamon halála után az atlantisziak
elvitték a frigyládát, az ősi és meglehetősen különös „szövetségkötés” egyik,
talán legfontosabb tárgyi bizonyítékát.
 Rejtélyes tárgyak

1947-ben és 1948-ban az „Albatros” svéd kutatóhajó a Kanári-szigetek és a

brazil tengerpart között fenékfelmérési munkálatokat végzett. Ezekre a
tengerfenék feltérképezése miatt van szükség, és ilyenek néhol még ma is
folynak. Hiszen az óceánok alatti világ nagyon nagy kiterjedésű (gondoljuk
csak el, sokkal nagyobb kiterjedésű a Földnek vízzel borított felszíne, mint a
szárazföldeké). Ennek megfelelően sokkal több titkot is rejthetnek azok a
területek.
Az egyik Azori-sziget, Santa Maria közelében a gépek váratlanul a felszínre
emeltek egy vékony rézláncot, egyenesen az óceán fenekéről. A régészek
némelyike ezt egyenesen Atlantisz művének tartja! Annyi tény, hogy nem is
hasonlít semmilyen más, bárhol a Földön fellelt láncra.
Ennél is érdekesebb tárgyakra lelt az amerikai „Atlantic” kutatóhajó az
Atlanti-óceán fenekén 1950-ben: egész sereg kicsiny, szabályos, mészkőből
készült lemezt találtak odalent. A „készült” szó nagyon is helyénvaló, mert
ezek korongok, átmérőjük pedig 15 centiméter. Egyik oldaluk sima, a másik
recés, és középen kis bemélyedés található rajtuk. Mivel kb. 4 centiméter
vastagok, nem igazán hasonlítanak a mi CD-lemezeinkre, bár minden egyéb
jel arra utal, hogy valami ilyesmi lehetett mindegyik. Többéves vizsgálódás
után hivatalosan csak annyit közöltek a korongokról, hogy azok nem
természetes képződmények. Ezt persze már a leírás alapján is sejteni
lehetett… Ezek után minden logikusan gondolkodó emberben felmerül a
kérdés: miképpen kerülhettek ezek az óceán fenekére?
Hát például úgy, hogy… lesüllyedtek oda. Egyes tudósok mind a mai napig
görcsösen tartják magukat ahhoz az állításhoz, miszerint az óceánok feneke
már a geológiai idők óta mozdulatlan. Tehát annak a medre több millió éve
kialakult, s a két kontinens: Európa és Afrika, valamint a másik kettő: Észak-
és Dél-Amerika között nem volt semmilyen egyéb, nagyobb, jelentősebb
sziget vagy szárazulat.
Ehhez képest mit találtak nem is olyan régen?
1898-ban fektették le az első hírközlő kábelt Európa és Amerika között,
egyenesen az óceán fenekére. Ismét csak az Azori-szigetek környékén esett
meg a dolog. Az egyik kábelt ugyanis erre vitték, Európából lejöttek az afrikai
partok mentén, majd úgy vitték át az óceánon Brazília felé. Az Azori-
szigetektől 900 kilométerre, északra a kábel elszakadt és a mélybe süllyedt.
 Ez nem első ízben történt meg; erre a célra szolgáló hajókkal a
kábeltársaság hatalmas „gereblyéket”, horgonyokat eresztett a mélybe.
Remélték, a lent heverő kábelre merőleges irányban haladva, a horgokat a
fenéken vontatva előbb-utóbb valamelyik majdcsak beakad a kábelbe, és így
sikerül azt kiemelni. Sikerült is - de a horgonyok sok egyebet is felhoztak a
fenékről. Például beléjük akadt szikladarabokat. Kevesen sejtették akkor,
hogy az elszakadt kábelvéggel együtt fellelték az Atlantisz-„mítosz” egyik
valós bizonyítékát is!
A szikladarabokat egy időre eltették, mint érdekességeket. Csak
évtizedekkel később kezdték őket tudományosan vizsgálni, megfelelő
laboratóriumokban. Az egyik bazaltdarab egyenesen késleltetett (szenzációs)
bombának bizonyult! Vulkanikus láva volt, kristályos szerkezet nélkül, amit a
geológusok tachylitnek neveznek. Ha pedig vulkanikus eredetű a kőzet, azt
jelzi, hogy ott, az óceán közepén vulkánnak kellett működnie. Nos, vannak
persze tenger alatti vulkánok, talán több is, mint szárazföldi - de ha ennek
robbanása a víz alatt következik be, akkor a lávája kikerülve a föld mélyéből
egyenesen a tengervízbe jut, villámgyorsan lehűl, és a nagy nyomás alatt
bizony kristályos szerkezetűvé lesz. De mivel a talált anyag nem volt
kristályos, egyértelmű: amikor ez a láva megszilárdult, a vulkán a felszínen
volt! Mindenképpen a víz felszíne fölött kellett lennie.
No de történhetett ez akár millió évekkel korábban is - mondhatná valaki.
Ám jelentette ki a bazaltdarabot vizsgáló E. Termier francia geológus, a
tachylit részeit a tengervíz sótartalma maximum 15 ezer év alatt valósággal
felfalja, megsemmisíti. Vagyis egyértelmű ebből: ez a bazaltdarab - és nyilván
a fenéken maradt pár millió tonna többi is - tizenötezer évnél korábban még
a felszínen kellett, hogy legyen. Ez a vulkán nem tenger alatti vulkán volt,
ami láva pedig belőle kifolyt, az a felszínen szilárdult meg! Az Atlanti-óceán
kellős közepén…
Vagyis az óceán közepén nem is olyan régen még léteznie kellett egy
szárazfölddarabnak. Talán nem is volt olyan kicsi, de vagy a vulkanikus
tevékenység miatt, vagy más okból szinte maradéktalanul elmerült a
hullámsírban.
Nos, visszatérve a mészkőkorongokra - lehet, ezek is akkor, és ugyanabból
az okból kerültek a tengerfenékre?
Nem csupán a tengerek mélye rejt ilyen megmagyarázhatatlan kincseket.
Ugyanez a helyzet a kőzetekben, a bányákban is. Ismeretes, hogy millió, sőt
milliárd évekre visszamenően tudnak a geológusok, paleontológusok stb.
érdekes leletekre akadni, és azokból messzire vezető következtetéseket
levonni.
Itt vannak például a szegek. Igen, egyszerű, pár ujjnyi méretű szegek.
Az első, amelyről tudomást szereztünk, egy perui aranybányából került elő
még a XVI. században. Peru akkor spanyol alkirálya, Don Francisco de
Toledo meg is tartotta magának, s mindenkinek büszkén mutogatta. A jeles
helytartó csak azzal nem volt tisztában, milyen kincs lenne ez a
tudománynak. A 18 centiméter hosszú acélszeg egy olyan kőzetdarab kellős
közepén lapult, amit jóval később a geológusok… több millió évesnek
véleményeztek!
Hisz tudták, melyik bánya melyik részéből került elő. Az ottani kőzet
pedig millió évek óta megbontatlanul létezett a föld alatt!
Nem vonunk le következtetéseket, hisz az eset önmagáért beszél.
A másik ehhez hasonló felfedezésre jóval később, 1844-ben került sor.
David Bruster, a kor ismert természettudósa Angliában akkoriban az egyik
legnagyobb szaktekintélynek számított, rengeteg szakcikket közölt a
tudományos sajtóban. Azon év szeptemberében a brit tudományt támogató
társaság folyóiratában azt adta hírül a világnak, hogy „valamit” talált. A
következő évben, tehát 1845-ben a „Közlemények Szemléjé”-ben is
ismertette a tárgyat. Egy kingwoodi felszíni bányában acélszeget talált egy
kemény homokkőben. A szeg fejrésze volt a kőben, megmozdíthatatlanul, az
elkeskenyedő alja pedig kiállt abból a kődarabból. Bár acél volt, a keskenyebb
vége, amely agyagban lapult előzőleg, eléggé elrozsdásodott.
Az eset hasonlít az előzőre, duplán is. Itt is több millió éves kőzetben lelték
fel az értelmes lény által fémkohászati módszerrel készített tárgyat - olyan
korból, amikor még nemhogy értelmes ember, de semmilyen ember vagy
annak őse sem létezett! Legalábbis nem itt a Földön. Persze, elfogadhatjuk
Däniken magyarázatát, aki szerint nyilvánvalóan „idegenek” jártak a
bolygónkon, ki tudja mikor, és ki tudja, hány alkalommal, ők „veszíthették
el” a szegeket. Itt sajnos Atlantisz léte vagy nemléte sem adhat magyarázatot,
hisz a szegek nyilvánvalóan nem 15- 20 ezer évnél rövidebb időn belül
kerültek azokba a kőzetekbe…
Nem lehet tudni, mi történt később - valamiféle „divattá” lett az ilyen
tárgyak fellelése? Ugyanis ha eltekintünk az első, perui esettől, akkor a
tizenkilencedik században alig huszonöt év alatt következett be az összes
többi, hasonló eset. 1851-ben egy springfieldi (USA, de nem tudni, a négy
közül melyik ilyen nevű városban) találtak egy emberi ököl nagyságú
kvarcdarabot, amelyet sokáig őrizgetett emlékül egy volt bányász. Míg
egyszer a kő leesett és eltört, és akkor leltek benne egy „alig rozsdás szöget”.
18 évvel később, 1869-ben szintén az egyesült államokbeli Nevadában nagy
mélységről kiszedett kőzetből került elő egy kb. 4 x 5 cm-es… fémcsavar, és
benne a csavarmenet!
Azért érdemes elgondolkozni, hogy az óta miért nem találtak szegeket
vagy csavarokat? Több mint százharminc éve, miközben százával nyitották az
új bányákat a Földön?
Bár egyesek szerint voltak későbbi ilyen „szegek” is, az utolsót állítólag
1969-ben lelték fel az akkori Szovjetunióban, szintén egy bányában - de a
tudomány mai fejlettségi szintjén megállapították a csalást. Vagyis hogy
ezeket a tárgyakat vagy manapság vesztették el, vagy ügyes-ügyetlen
hamisítványok voltak. Sajnos az említett múlt századi tárgyak valahogyan
eltűntek, nincsenek a múzeumokban, még létük is bizonyíthatatlan.
De azért volt például egy másik, amelynek meglehetősen különös sors
jutott.
A salzburgi paralelepipedon (ez egy geometriai forma, amely leginkább egy
négyszögletesre formázott, középen kidudorodó, barátfüle nevű tésztára
hasonlít…) példája immár klasszikusnak is mondható. Tipikus esete annak,
hogy a különös, ámbár kétségtelenül valós tényre hogyan „növekszenek rá”
újabb, már kevésbé hihető rétegek.
Több mint száz évvel ezelőtt jelent meg róla az első híradás. 1885-ben
közhírré tették, hogy egy ausztriai barnaszénbányában fémből készült
paralelepipedont találtak. Hamarosan, még a nyolcvanas években megjelent a
paralelepipedonról szóló hiteles információ a Francia Tudományos Akadémia
jelentéseinek 103. kötetében. Ezt követően ugyanez a hír olvasható volt a
Belga Geológiai Társaság évkönyveinek 14. kötetében is. Hamarosan bekerült
az azóta is legtekintélyesebb tudományos orgánumnak számító brit „Natúré"
35. kötetébe. A francia „Astronomie”, vagyis Csillagászat című folyóirat -
szerkesztője akkor a híres C. Flammarion volt - két cikket is közölt a
salzburgi leletről. A tudományos folyóiratok után érthető, hogy a kevésbé
tudományos lapok is közölték a róla szóló híreket. Száz év alatt több mint 20
helyen ismertették a leletet, ami azért „nem semmi”.
A vita persze azonnal megindult. Egyesek úgy vélték, a tárgy a formája
ellenére sem emberkéz műve, hanem egy meteorit, amely millió évekkel
korábban esett a földre, belekerült a szenesedő rétegekbe, és úgy került a
felszínre a bányászat révén. Az ugyanis egy pillanatig sem volt kétséges, hogy
a tárgyra igazoltan egy több millió éves szénrétegben leltek.
 Mások persze amellett kardoskodtak, hogy származzon bármilyen régi
korból, ez bizony emberkéz műve! Vagyis millió évekkel korábbra kell
kitolni az ember keletkezésének idejét, mondjon bármit a tudomány és
maguk a darwinisták is!
A kutatók és elméleti szakemberek egy harmadik csoportja - látva, hogy az
ügy megfeneklett - kompromisszumot keresett. Azzal a fura hipotézissel
lepték meg az érdeklődőket, miszerint ez ugyan egy sok millió éves meteorit,
de azt… emberkéz formálta paralelepipedonná! Csak arról feledkeztek meg,
hogy ha egy ősember előkaparta is azt a fémdarabot, és valahogyan
megmunkálta - hogyan került az vissza egy érintetlen, sok (tíz) millió éves
szénrétegbe? És aki tette, miért tette volna? Hogy nagy fejvakargatást
okozzon a leendő tizenkilencedik-huszadik század tudósainak?
Nem találtam rá érvelésük részletes leírására. Végül 1919-ben a
szenzációkat kutató amerikai Charles Fort kezdett foglalkozni a lelettel. Ma
már elmondhatjuk, hogy ez az ember - akit a tudományos sajtó érthetően
sohasem kedvelt, afféle elő-Dänikennek tartott, és nem ok nélkül, hisz
többek között ő is az idegenek nyomait kereste a Földön - megszállottan
kutatta az egész bolygón az ehhez hasonló rejtélyeket. Úgy is mondhatjuk, a
két háború között ő volt az a tudományokat provokáló állandó katalizátor,
ami a későbbiek során Däniken és követői lettek.
Fort természetesen az egykor itt járt idegenek nyomának vélte a salzburgi
leletet, és úgy tűnik, ezt az állítást sem lehet megcáfolni. Igaz - bizonyítani
sem…
1955-ben egy amerikai kutató, M. K. Jessup kezdett érdeklődni a
paralelepipedon iránt, amelynek méretei - hogy végre erről is szót ejtsünk -
nem túl nagyok: a szélessége 67 milliméter, a magassága pedig 47 mm. Vagyis
elfér egy gyermek tenyerében. Ő egy újabb kompromisszummal állt elő: a
rejtélyes vasdarab kétségtelenül földönkívüli eredetű (vagyis lehetett
éppenséggel meteorit is), de éppen olyan kétségtelenül emberkéz alakította ki
szabályos alakját. Jessup amúgy, feltehetően más okokból, 1960-ban
bekövetkezett rejtélyes halála miatt e kutatások félbeszakadtak. Viszont ő
sem hozott semmi újat az ügybe, sőt elmélete több helyen illogikusnak
tetszik.
A világ azonban továbbra sem felejtkezett el a különös fémdarabról. 1961-
ben a francia „Science et Vie” (Tudomány és Élet) c. folyóiratban egy
bizonyos Georges Cutmen írt cikket, és ebben új részleteket közölt a
paralelepipedon megtalálásának körülményeiről. Először is pontosította a
megtalálás idejét: szerinte arra 1855-ben került sor - a fentebb említett 1885-
ös dátum csak a tárgyról szóló első közlés időpontja volt. Állítólag egy osztrák
fizikus találta a tárgyat a barnaszénrétegben; hogy mit keresett egy fizikus a
bányában, arról nem tesz említést. A paralelepipedon pedig - írja Cutmen - a
mai napig (vagyis 1961-ben írta ezt) a salzburgi múzeum tulajdonában
található.
Ekkor többen szerették volna megtekinteni a szóban forgó tárgyat. És
robbant a bomba - a salzburgi múzeumban nem volt ilyesmi! No, nem kell
megijedni - tényleg fellelték egy szénbányában, a régi leltárkönyvek szerint
pedig valóban ott volt a múzeumban… 1910-ig! Akkor pedig rejtélyes módon
nyoma veszett.
Újabb kérdések merülnek fel, például: hogyan tűnhet el egy ilyen tárgy,
amelyről már 1910 előtt is sok neves tudományos folyóirat közölt cikket? Ez,
ha ki is volt állítva, talán nagyobb figyelmet és őrzést igényelt volna, nem?
Ám az is eszébe jut ilyenkor az embernek, hogy valamiféle „Man in Black”, az
idegeneknek dolgozó különleges csoport tüntette el? Ha ez ma állítólag
megtörténhet, akkor miért ne történhetett volna meg a huszadik század
elején is?
De az sincs kizárva, hogy akkoriban akadt valaki - lelkes rejtélyes tárgy
gyűjtő, vagy más fanatikus -, aki birtokolni akarta ezt a több millió
(százmillió?), éves, űrből jött tárgyat. Ám az sem zárható ki, hogy egy kutató
vitte el, aki ezzel az eredeti és szerfölött hatásos módszerrel akart véget vetni
a tudományos vitának… (Mert ne higgyük, hogy a kutatók között nem
akadnak erkölcstelen emberek; gondoljunk csak az utóbbi évtizedek nagy
tudományos csalásaira. Amiket persze - ahogyan azt büszkén hirdetik -
mindig más tudósok lepleztek le. Erre mondom: ez így természetes, a dolgok
belső logikájából következően ezek az ügyek nem is tartoztak a rendőrségre
vagy más hatóságra. Egy szövevényes ügyön csak azok láthattak át, akik
maguk is ugyanazzal foglalkoztak. Így hát csöppet sem érdem, hogy a csaló
tudóst becsületes tudós leplezi le; másképpen nem is lehet. De felmerül a
kérdés: vajon leleplezték-e mindegyik csalót? És akik éppen napjainkban
csalnak, azokra is vár-e a megszolgált leleplezés?).
De lássuk a további rejtélyes tárgyakat! Mert lehet, hogy nem is millió,
csak 10-15 ezer évről visszamaradt bizonyítékai ezek az… atlantisziak
létezésének és technikájának?
A Föld, különböző pontjain gyakorta találnak kőzetbe vagy szénbe
ágyazott titokzatos, ismeretlen rendeltetésű fémtárgyakat. Az egyesült
államokbeli Dorchester bányájában, 1851 júniusában egy robbantás során -
írta a Scientific American tudományos folyóirat - egy fémtárgyra leltek, amit
a robbantás két részre tört. Egy alig 11,4 centiméter hosszú, de harang alakú,
ezért egyik végén csak 6,4 centiméter, a másikon viszont 16,5 centiméter
széles, és a falának vastagságát tekintve 3 milliméteres edényszerűség került
elő. A cinkből és valamiféle ezüstötvözetből készült tárgy egy olyan rétegből
került elő, amely 4,5 méter mélyen feküdt. Többet nem tudunk róla - még azt
sem, vizsgálta-e valaha azt valaki tudományos igénnyel?
Egy évvel később, 1852. december elején - mint arról a Skót Régészeti
Társaság 1854-es évkönyvének I. kötetében beszámolt - Glasgow közelében,
ismét egy szénbányában találtak valamit. A lelet egy széntömbben hevert.
Hat ember, írásban megerősített hivatalos igazolását is mellékelték arról,
hogy ezt a tárgyat a széntömbben találták, amely kívülről teljesen érintetlen
volt. (A túl nagy tömböket a munkások szétdarabolták, hogy felvihessék a
felszínre. Némelyik még a csillékbe sem fért volna bele.)
Annyit tudunk a tárgyról, hogy fémből készült, és „furcsa alakja volt”, írták
a skót szakemberek. Azt is hozzátették, hogy kétségtelenül emberi kéz műve,
s csodálkoztak, hogyan kerülhetett az bele a szénbe?
Éppen csak megemlítjük az 1930 táján Bagdad mellett egy ókori ásatás
során fellelt szárazelemet, amely ma az ottani múzeumban látható; erről már
nagyon sokat írtak, és a fotója is közkézen forog. Bizonyos, hogy elemként
működött, mert minden jel arra vall, az elkészített másolata, a modellje pedig
termelt is áramot. Ez vajon azt jelzi, hogy egyes ókori civilizációk ismerték és
alkalmazták az elektromos áramot? Merész állítás. Däniken és követői a
„fáraók fényét” fellelni vélték egyiptomi rajzokon, melyeken néha valóban -
úgy tűnik - mintha jókora villanyégőket ábrázoltak volna. Azon felül
érdemes elgondolkozni azon, hogy számos olyan aranyozott ékszer került elő
a régi sírokból és palotaromok alól, amelyek elkészítési módjaként az
elektrolízist alkalmazhatták - legalábbis vannak erre utaló nyomok és
gyanúk.
De lássunk egy időben sokkal közelebbi tárgyat! Vannak tájak a
bolygónkon, ahol nemegyszer szinte a felszínről szedhetők fel az úgynevezett
geodák. (Geodes görögül földhöz hasonlót jelent). Ezek narancs vagy alma
méretű földszerű gömbök, vagy szabálytalan alakú tárgyak (például
hasonlítanak a padlizsán alakjához) Nem túl kemény, agyagos földgolyóknak
tűnnek. A szakértők, akik ezekből élnek, már messziről felismerik őket
bizonyos fajta geológiai terepen. Indiában gyakran árulják őket, miután
kettéfűrészelték és valami „emléktárgyat” raktak bele.
A keresés oka igen prózai: a geodák belsejében féldrágakövek „teremnek”.
A természet itt valamilyen földtani mutatványt végez, körülveszi egy
burokkal a drága ásványt. Az ember pedig megleli, kettéfűrészeli vagy eltöri,
és így kinyeri belőle az értékes követ.
San Franciscótól 700 kilométerre, délkeletre, egy igen rossz éghajlatú
vidéken - erre található a Grand Canyon és a Death Valley („Halál-völgy”,
ami valójában egy iszonyú sivatag) - vannak a cosói hegyek. Errefelé is
gyakori a geoda, amit a helybeliek keresetkiegészítésképpen gyűjtenek is a
lakatlan vidékeken.
1961-ben három helybeli férfiú - pontosan február 13-án - szintén ebben
járt, és talált is több geodát. Az egyik padlizsán alakú, 5 centiméter átmérőjű
agyagos-kagylós kemény földréteggel övezett… fura tárgy volt, mint
szétfűrészelés után kiderült. A geoda belsejében ugyanis nem féldrágakőre
leltek, hanem 32 milliméter átmérőjű, hatszögletű kis fémrúdra, amit az idő
már eléggé törékennyé tett. Volt ott egy rézből készült spirál, amit ennek
ellenére már eléggé megviselt a korrózió. A spirál egy 18 milliméter
átmérőjű, rendkívül kemény porcelántövet ölelt körül, ennek közepén egész
hosszában pedig egy 2 milliméter átmérőjű fémszál húzódott!
Az egész - mai szemmel nézve - egy autógyertyára emlékeztetett. A
robbanómotorok e nélkülözhetetlen tartozéka kicsit zilált állapotban - de ott
volt! Nem lehetett kétséges, hogy ez valaha valamilyen gép alkatrésze volt!
A döbbenetes leletet röntgenvizsgálatnak is alávetették. A fotókon
világosan látható, hogy a porcelánburkolat alatt a vékony fémszál egy másik
fém alkatrészhez csatlakozik, amelyben drótok találkoznak.
A geoda kora kétségtelenül több ezer éves lehet - bár itt már senki sem
beszél millió vagy tízmillió évekről. És éppen ez az, ami elgondolkoztató. Ez
már - mondjon bárki bármit a „sáncok túlsó oldalán” - nagyon is arra utal,
hogy néhány ezer évvel ezelőtt, amikor az általunk ismert történelem embere
semmiféle gépet nem alkotott, valakik használtak ilyet, és annak egyik
alkatrésze hanyagság miatt vagy egyéb okból (pl. baleset vagy egyszerű
elvesztés) belekerült a geológiai formációba.
A tárgy különben ma állítólag a renói (Nevada) egyetemen található.
De még mindig nem ért véget az utóbbi idők leleteinek felsorolása! Az
igazán döbbenetesek csak ezután következnek.
1963 elején Ausztráliában arra járók véletlenül három, egymás mellett
heverő fémgömböt fedeztek fel. Mindez a földrész mélyén, a lakott helyektől
távol történt. Mindegyik átmérője 35 centiméter volt, a felületük fémesen
csillogott és érintetlennek látszott - tehát nem viselte magán a kozmoszban
tett utazás vagy a földi légkörön áthaladás égési nyomait! 1963. április 30-án
A. Fairhall ausztrál miniszter a gömbök ügyében kénytelen volt a canberrai
parlamentben egy képviselői interpellációra is válaszolni. Többek között ezt
mondta: „A kutatók minden próbálkozása, hogy a gömböket felnyissák,
kudarcot vallott. Ebben a helyzetben a rejtélyes gömböket az amerikai légierő
szakembereinek rendelkezésére bocsátottuk.”
Az amerikaiaknak nem is ártott a gyakorlás - ugyanis három évvel később,
1966 novemberében az Arkansas állambeli Conwayben is találtak egy
fémgömböt. Ez is fényes volt és érintetlen, sőt, mintha valaki előzőleg
hosszan csiszolgatta, fényesítgette volna. Ennek ellenére persze ott is elterjedt
az az álhír (már Ausztráliában is emlegették), hogy a gömbök „az égből
zuhantak alá”. Hacsak nem valamilyen titokzatos repülő tárgyról… Arról
viszont nem szól a fáma, sikerült-e felnyitni őket, és ha igen, akkor mit
találtak bennük? Gyanús ez a csönd.
Pár hónappal később, 1967. február 7-én már meg is érkezett a következő!
Ezúttal a mexikói Monterrey közelében fedeztek fel egy gömböt. Az
elvégzett vizsgálatok során kiderült, hogy az „amerikai” gömböt
rozsdamentes acélból készítették, vagy legalábbis a burkolat külső rétege volt
acél. A mexikói gömb viszont tiszta… titánból volt!
Egyes szerzők szerint hasonló gömböket találtak később néhány afrikai
országban, valamint Argentínában is. A szóbeszéd ellenére - hogy az égből
estek le - a felületükön nyomát sem találták a mikrometeoritoknak, sem az
atmoszférában történt égésnek. Nem is akadt olyan ország vagy szervezet,
amely beismerte volna, hogy ő készítette a gömböket. Akkor hát ki tette?
Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy az óta sem hallani a gömbökről. Vajon
a sok ufó-eset és más, világpolitikai szenzáció teljesen „elnyomja” a
gömböket? Hogyan lehetséges az, hogy sem a tudományos sajtóban, sem a
népszerű ismeretterjesztésben - nem is szólva a bulvárlapokról - nem
olvashattunk róluk?
De a legfurcsább gömbökkel kapcsolatban viszont vannak fotók, történtek
tudományos vizsgálatok, csak éppen… eredmény nincs!
A Betz család gömbjéről van szó. A floridai Betz család tagjai 1974. március
27-én az 53 hektáros földjükön leltek egy ragyogó fémgömböt. A család 21
éves fia hazavitte. Átmérője 20,22 centiméter, a súlya pedig 9,67 kilogramm.
Pár héttel később az ifjabb Betzet meglátogatta lányismerőse, és a fiú
gitározni kezdett neki. Ekkor észrevették, hogy a gömb a zenei hangokra
reagálva vibrálni, majd, gurulni kezdett és elindult!
Ettől kezdve aztán meg nem állt az áradat! Itt legalább semmi sem maradt
titokban. A gömböt megszemlélték a helyi és országos, sőt nemzetközi sajtó
képviselői (többek között a New York Times és a London Daily News
munkatársai), jártak ott tévéállomások, a NASA és az USA
haditengerészetének képviselői, a különféle rejtélyes dolgokat kutató
szervezetek vezetői (nemcsak az ufológusok, hanem az ellentábor, az ún.
„szkeptikusok” is).
A gömb valóban furcsán viselkedik. Ha leteszik és meglökik, csak egy ideig
halad a lökés irányába, aztán másfelé fordul, majd nemegyszer hosszas
vándorlás után visszatér ahhoz, aki elindította; de ez nem törvényszerű.
Állítólag kisebb lejtőn is felmegy, mintha rá nem vonatkoznának a fizika
törvényei. Még az amerikai haditengerészet szóvivője is foglalkozott a
dologgal a televízióban, és kénytelen volt beismerni, hogy „a gömb
döbbenetesen viselkedik”. A haditengerészet különben hivatalos
közleményben jelentette be, hogy nem képes megmagyarázni a tárgy furcsa
tulajdonságait.
1974. augusztusi számában a „Saga” folyóirat az addigi vizsgálatok alapján
röviden leírta a Betz-gömb tulajdonságait és paramétereit: ebből kiderül,
hogy a tárgy rozsdamentes acélból áll. A külső burkolata - a röntgen
vizsgálatok alapján - mindössze 1,09 és 1,14 centiméter vastag (tehát nem
egyenlő mindenütt, tökéletesen csak kívülről sima). Súlyát és átmérőjét
fentebb már közöltük. A gömb körmérete 63,47 centimétert tesz ki. Néhány
karcoláson és egy elnyúlt háromszög alakú, kb. 3 milliméteres, szinte
észrevehetetlen kidudorodáson kívül a gömb tökéletesen érintetlen, nem
látható rajta semmiféle összeeresztés, szegecselés vagy hegesztés nyoma.
A röntgenátvilágítás kimutatta, hogy a közepe azért nem üres! A gömb
belsejében sok kerek tárgy található, ezek némelyike (de nem mindegyik)
valamiféle más anyagból készült burkolattal rendelkezik.
A gömb több pontján mágneses tulajdonságot is mutat, van „északi” és
„déli” mágneses sarka, ám ezek nem pontosan egymással szemben találhatók.
A kutatók felteszik, hogy igen különös módon van neki még egy harmadik,
sőt esetleg egy negyedik mágneses sarka is, amelyeket azonban nem tudnak
megmagyarázni már elméletileg sem. A fizikusok nem tudják
megmagyarázni, hogyan lehetséges az, hogy a gömb mágneses mezőinek
ereje folyamatosan változik!
Hangra a gömb, vibrálással reagál, „és ez feltehetően kapcsolódik
valamilyen ma még ismeretlen módon a mozgásához”. A gömb mozgásában
semmilyen tervszerűséget nem fedeztek fel. A gömb, ha hagyják, céltalanul
bolyong fel-alá, majd időnként megáll. A vizsgálat során egy alkalommal 12
percig hosszabb szünet nélkül mozgásban volt. Ha üveglapra helyezték, akkor
annak egyik szélét mintegy alaposan „átkutatta”, majd - a gravitáció
törvényeinek ellentmondva - valamilyen saját hajtóerő révén felment a lejtő
ellenében is!
Nos, mit szólnak hozzá? Én azt mondanám: ha ennek csak a fele igaz,
akkor egy ilyen gömb az ezredforduló egyik legszenzációsabb lelete, és egész
tudományos intézeteket kellene alapítani „rájuk”, hogy kutassák ki mindazt,
amit tudnak, és amit egy-egy ilyen gömb az emberiségnek jelenthet. Azt is ki
merem mondani, hogy sok egyéb, ma roppant fontosnak tartott célnál
érdekesebb és jelentősebb lehetne e gömbök kutatása. Hiszen könnyen lehet:
valamilyen új energiát, újszerű módot fedezünk fel világunk és törvényeink
értelmezésére!
Más kérdés, hogy mik lehetnek ezek a gömbök? Kevéssé valószínű -
szerintem -, hogy egy idegen civilizáció ufókkal vagy másképpen szórná el
őket. Az is hihetetlen, hogy véletlenül hagynák el, mintegy „elveszítenék”
azokat. A célzatosság nem zárható ki - de akkor már inkább az atlantisziakra
gondolnék, őket gyanítanám mögöttük. Nincs kizárva, hogy mindez egy
gondosan megtervezett akciórésze. Lehet, közeledik az idő, amikor az
atlantisziak valami okból értésünkre adják saját létezésüket? Figyelmeztetnek
bennünket, hogy ne kövessünk el ostobaságot (pl. termonukleáris háborút),
mert ezzel az ő létezésük egyik alapját, a földi támaszpontjaikat is
veszélyeztetjük?
Még azt is el tudom képzelni, hogy azok a terjedőben lévő pletykák -
amelyek szerint idegen lények évtizedek óta a legtitkosabb, de jó
kapcsolatokat ápolják egyes földi nagyhatalmak kormányaival - úgy igazán
csak elterelő hadműveletek, és voltaképpen nem is idegenekről, hanem az
atlantisziakról van szó?
De lássuk tovább azokat a tárgyakat, amelyek nem illenek bele a maguk
korába, és önmagukban is rejtélyt jelentenek!
A platinarejtélyek sorát időrendben az úgynevezett azték ágyú nyitotta
meg. Az 1970-es években búvárok felszínre hozták egy valamikori spanyol
hadihajó 20 ágyúját. A tengeri régészet efféle tettei ma már nem jelentenek
szenzációt, ezzel sem nagyon törődött a világ. Valamilyen spanyol hajót
minden évben találnak, nemegyszer az általuk Mexikóból vagy Peruból
szállított egykori arany- és ezüstkincsek egy kicsi része is felszínre kerül
ilyenkor.
Ám az egyik ágyúban - miután mindet megvizsgálták laboratóriumi
körülmények között is - platinát találtak!
Ehhez tudni kell, hogy a platina normális szennyezésnek számít a
rézércekben, és mivel igen kemény és nem lehet kiolvasztani (akkor nem
lehetett kiolvasztani!), hát megnehezítette az életét a kolumbiai és általában
latin amerikai aranykeresőknek.
Az ágyúban a platinatartalom ugyan mindössze 0,12 százalékos volt, ám
egy négyméteres, több mint 3 tonnás ágyúban így is volt hát majdnem 3,5
kilogramm platina.
Ugyanakkor az is tudott - éppen a fenti érckutatások alapján hogy egyetlen
dél-amerikai bányában sincs pontosan olyan összetételű érc, pont annyi
platinatartalommal, amennyi ebben az ágyúban megjelent. Vagyis valakik az
ágyúöntés során szándékosan kevertek platinát az anyagba.
De kik, és miért? És hogyan tették ezt? Mielőtt erre kitérnénk, meg kell
mondani, hogy az az ágyú - és csak az az egyetlen! - a külsejében is
különbözött a többitől. A rajta lévő felirat és egyéb gyári jelek alapján
(ilyesmiket akkoriban szerte a világban rátettek az öntödék az általuk
készített ágyúkra, egyéb vallásos vagy politikai tárgyú feliratok mellett)
megállapították a történészek: az ágyút 1631-ben az egyik mexikói város
öntödéjében készítették. Ám a XVII. században még senki sem tudott platinát
olvasztani! Ráadásul az ágyún, amely ugyebár a roppant katolikus spanyol
királynak készült, a pogány azték napisten képmása látható!
Sajátos lélektani szabotázzsal állunk szemben, vagy ennél többről van szó?
Feltételezhető, hogy indiánok is dolgoztak az öntödében, és valaki által
arra lettek kényszerítve, hogy régi eredetű, más célra használt fémdarabokat
is olvasszanak be az ágyúk anyagába. Akkor tehát valahol már korábban
létezett a platina, amely ma felbukkant az egyik ágyúban. De erről tudniuk
kellett az öntőknek, azért is jelölték meg ezt, és csak ezt az ágyút az azték
jellel.
Akkor viszont az aztékokhoz vezetnek a nyomok, időben messze az
európaiak érkezése elé. Ámde kik tudtak akkor platinát olvasztani, amikor ez
az európaiaknak is csak 1825-ben sikerült (Szobolevszkij orosz fémkohász)?
Később azonban kiderült: mások, másutt, máskor is használtak már
platinát! Berthelot francia vegyész 1901-ben kémiai elemzést végzett egy
óegyiptomi tárggyal kapcsolatban. A Thébában talált és Kr. előtt 700-ból
származó kis doboz tetején szerepelt egy felirat, és erről kiderült, hogy…
platinából van! Vagyis már legalább 2700 évvel ezelőtt valakik az ókori
Egyiptomban képesek lettek volna platinát olvasztani? A fém olvadáspontja a
magasak közé tartozik: csak minimum 1773 Celsius-fokon olvad! Ezt még ma
sem olyan könnyű előállítani, speciális kemence vagy egyéb készülék kell
hozzá.
 Az alumíniummal sem jobb a helyzet. Mi úgy tudjuk, hogy először ezt is
csak a tizenkilencedik században sikerült előállítani. Egyes tudományos
krónikák szerint első ízben 1854-ben készítettek például alumínium
evőeszközöket (III. Napóleon francia uralkodó számára).
Ehhez képest döbbenetes, mit találtak egy kínai sírban. Egy ismert
hadvezér, aki Kr. után 265-316-ig élt, alighanem ismerhette ezt a fémet is.
Mindenesetre a sírban olyan fémből készült tárgyra is leltek, amely 10
százalék rezet, 5 százalék magnéziumot és 86 százalék alumíniumot
tartalmazott. Ezt az arányt a mai technikában általánosan alkalmazzák, mivel
a hozzáadott réz keménnyé teszi a fémet, a magnézium pedig növeli
teherbírását, és megkönnyíti a forgácsolást. De honnan tudhattak erről a
kínaiak 1600 évvel ezelőtt? És hogyan dolgozták fel a bauxitot
alumíniumnak, ha nem volt még elektromos áram, és szó sem volt a ma
alkalmazott magasabb technikáról, amely egyáltalán lehetővé teszi az
alumínium tömegtermelését?
Az anakronisztikus tárgyak csak nem fogynak el. Már említettünk
hasonlókat, különösen az acambarói dinoszaurusz-szobrokra emlékeztetem
az olvasókat. Nos, 1933-ban az egyiptomi Tell-Asmarban a régészek többek
között találtak egy alabástrom szoborcsoportot. A korát 4500 évre becsülték,
és nyilván nem tévedtek. A szoborcsoport hátoldalán az ismeretlen alkotók
egy őshüllőt ábrázoltak. A négylábú állat feltehetően, mai ismereteink szerint
brontoszaurusz lehetett. Ez az állat - e könyv olvasói számára már ez sem
okozhat meglepetést! - 70 millió évvel ezelőtt kihalt! Tehát ismét a régi
képlet: az ember, mint élőlény még csak valamilyen állat képében létezett a
Földön, amikor az utolsó brontoszaurusz kimúlt. Akkor az egyiptomiak Kr.
előtt kb. 2500 évvel honnan tudtak róla? És miért rajzolták, vésték oda az
alakját? Akart-e ez valamiféle jelzés lenni az utókornak, vagy ezt csak a mi
hiúságunk hiteti el velünk? Lehet, bizonyos helyeken és időkben teljesen
normális dolognak számított ábrázolni ezeket a lényeket, mert az ott élők
egyszerűen tudtak róluk? Tudták azt is, hogy ma már nincsenek, de voltak, és
úgy néztek ki? Ez éppen annyira volt normális és hétköznapi dolog az ő
számukra, ahogyan mi is lefestünk, szoborba faragunk mitológiai (tehát
általunk nem látott) alakokat és állatokat?
Ilyesmit különben felleltek az amerikai Colorado államban is: indiánok
jóval a fehérek megérkezése előtt hátsó lábán álló, ágaskodó dinoszauruszt
ábrázoltak. A sziklarajz ugyanazt az alaphelyzetet sugallja, amit az egyiptomi
rajz vagy az acambarói szobrok. Hiszen dinoszauruszok valóban éltek valaha
Amerikában is - csak éppen 65 millió évvel korábban kipusztultak.
 A híres hamburgi kövek viszont egészen mást sugallnak. 1957-ben egy
építkezés-alapozásánál a munkagépek két hatalmas követ fordítottak ki a
földből. Ezek emberi fejre emlékeztettek, és megtisztításuk után csakugyan
emberi kéz által készített szobrok benyomását keltették. A réteg, amelyből
előkerültek, minimum 12 ezer éves volt. Ha a szobrokat szemből nézzük,
férfiarcnak tűnnek, ám ha 120 fokkal elfordítjuk őket, női arccá változnak.
Persze csak a néző látja őket olyannak. Nos, 12 ezer évvel ezelőtt a tudomány
szerint ősemberek éltek ezen a földtekén. Ők készítettek volna ilyesmit?
A korokkal különben sokkal gyakrabban van bajban a tudomány, mintsem
azt bevallja.
Például Ecuador északi részén, Esmeralda város közelében találtak a latin-
amerikai régészek néhány különös szobrot. Minden jel szerint ezek
egyiptomi papokat ábrázolnak. Ugyanazokat a rituális öltözeti elemeket
viselik a nem dél-amerikai arcvonásokkal rendelkező figurák, és minden
egyéb „kellék” is azonos azokkal, amelyeket jó pár ezer évvel korábban
Egyiptomban viseltek a papok; ezeket ismerjük az ottani fennmaradt
ábrázolásokról. Előkerültek ott még fegyverek, ékszerek és egy kicsiny, zöld
kőből csiszolt tükör is, amely a beletekintő arcát kicsinyítve, de pontosan adja
vissza. Az atom-naptárnak is nevezett módszer segítségével végzett
kormeghatározás sokak számára talán meglepő eredményt hozott: az összes
tárgy korát 18 000 évben állapította meg!
Ami azt jelenti, hogy Krisztus előtt 16 ezer évvel készültek. Ismét akkor,
amikor a tudomány vaskalaposai szerint nem volt a Földön egyetlen pont
sem, ahol ne primitív ősemberek éltek volna! Akik ha beszéltek is egymással,
ismerték a tüzet, de még házat sem voltak képesek építeni maguknak,
hordákban vadásztak, és a legjobb esetben is nagyon kezdetleges földművelést
végezhettek egyes csoportjaik, amelyek elszánták magukat a letelepedésre.
Arról nem is szólva, hogy a tudomány szerint akkor még egész Amerika
lakatlan volt! Egyetlen ember sem élt ott, állítják!
Ehhez képest akkor itt az esmeraldai régészeti lelet, amelyet a tudomány
eszközeivel leltek fel, vizsgáltak meg és határozták meg a korát! Olyan
tárgyakról van szó különben, amelyek nem illenek bele egyetlen ismert
ottani kultúrába sem.
Arról nem is szólva, hogy 1. ha nem volt közlekedés a kontinensek között,
honnan tudhatták a szobrok alkotói, milyenek az egyiptomi papi ruhák. 2.
nemcsak a kontinensek, hanem az idők között is közlekedniük kellett az
alkotóknak, ugyanis - ismét csak a hivatalos tudomány eredményeire
hivatkozom: - állítólag az első egyiptomi birodalom, és egyáltalán az a
társadalom, amely eltartotta a papokat és az államszervezetet, mai tudásunk
szerint a legjobb esetben is csupán Kr. e. 3-4 ezer évvel jött létre? Vagyis a
szobrok minimum 12 ezer évvel megelőzték az időben azt, amit ábrázolnak!
Persze feltehető az is, hogy a szobrokon nem a későbbi egyiptomiakat
látjuk, hanem egy másik civilizáció tudós embereit, akikről később, jóval
később az egyiptomiak is lemásolták a viseletet, és talán egyebeket is
utánoztak. Ez esetben nyilván atlantisziakról van szó. Ők vitték el ezt a
viseletet, ezeket a tárgyakat, mint kötelező kellékeket Egyiptomba is.
Különben pedig ha az atomórás kormeghatározás pontos - és jelenleg ennél
pontosabb régészeti kormeghatározó eszközt nem ismerünk akkor még én is
kénytelen leszek revideálni elméletemet, és Atlantisz keletkezését nem a Kr.
előtti 13 ezer, hanem minimum a 15 ezredik év köré tenni. Vagy akár még
előbbre is?
Ha olyan leleteket keresünk, amelyek egyrészt valóban léteznek, másrészt
úgy véljük, általuk bizonyíthatjuk az ősök nagyobb tudását- olyanokat kell
bemutatnunk, amelyek nagyon meggyőzőek. Meggyőzőek olyan értelemben,
hogy többet jelentenek, mint bármelyik ókori nép általunk ismert
tudásszintje. Ha azt meghaladó tárgyakat találunk, akkor talán a vaskalaposok
és fafejűek is elhiszik: valamikor valakiknek többet kellett tudniuk, mint az
utolsó pár ezer évben élt népeknek, egészen az európai középkorig.
Nos, vannak ilyen tárgyak. Műszerek vagy számítógépek?
A Római Birodalom korából és területéről előzőleg két zsebkalkulátort
találtak, ezeket a római és párizsi múzeumokban lehet megtekinteni.
Nemrégen azonban egy aistai ásatás során bronzból készült kicsiny, „digitális”
zsebkalkulátor került elő. Mérete 13 centiméterszer 7 centiméter, vagyis
majdnem pontosan egyezik a maiakkal! Ennek nyilván az emberi tenyér
mérete az oka.
Az Antike Welt és a Frankfurter Rundschau által alaposan leírt készülék
nem más, mint az abakusznak (abacus) nevezett asztali számológép
kicsinyített és racionalizált változata. A bronzba vésett kis síneken lehet
elcsúsztatni a mennyiségeket jelző gombokat az egyestől egészen magas
értékig, amit persze írásban is jeleztek a készüléken, így hát elmondható,
hogy a régészet is felfedezett már valódi római kori digitális számítógépet.
Nyilván sokkal több is lehetett belőlük; ezt egy olyan sírban találták, ahol
ezen felül tintatartó, viasztábla, írószerszám stb. is volt.
Mindebből az derül ki, hogy egyes korokban vagy birodalmakban (az
atlantisziak sugalmazása nyomán) már ismertek olyan technikákat is,
amelyekre az adott korban még nem igazán volt szükség, így ezek az
eszközök messze megelőzték korukat.
Igen jellegzetes tárgy e témakörben az úgynevezett antiküthérai lelet. Ezt
Antiküthéra görög sziget mellett találták a huszadik század elején a
tengerben. Egy, a jelek szerint a Kr. előtti első században elsüllyedt görög
kereskedelmi gálya rakománya vagy felszerelése között volt. Először ki
kellett szabadítani a csaknem kétezer év alatt rárakódott, sőt rákövesedett
korallok közül. Nagy meglepetést okozott a szerkezet, ugyanis egy rézből
készült műszerről van szó, amelyen húsz különböző nagyságú fogaskerék
kapcsolódik egymásba. Ha ezeket ma működésbe hozzuk, skálamutatók,
kettős csavarkerekek stb. indulnak el és mutatnak különböző, most már
megfejthetetlen értékeket (hisz hiányoznak a gép tartozékai, a táblák vagy
fokbeosztások, amelyeket a fogaskerekek haladás közben mozogva elérnek és
mutatnak).
Így aztán nehéz volt kideríteni, mi célt is szolgálhatott? Derek J. de Solla
Price, az egyik leghíresebb tudománytörténész is tanulmányozta a gépet -
igaz, sok évtizeddel a felfedezése után, hiszen a különös szerkezet a század
első felében inkább csak egy múzeum raktárában feküdt.
Solla Price úgy is, mint a Yale Egyetem fizikusa munkatársaival
megvizsgálta a tárgyat. Volt rajta egy ógörög nyelvű vésett felirat, amely csak
gondos restaurálási munkálatok után tűnt elő. A felirat szerint a tárgyat -
átszámítva - Kr. előtt 82-ben gyártották, a hajó pedig Kr. e. 65-ben süllyedt
el. (Azoknak, akik még nem tudják: most, utólag, a Kr. előtti évszámokat és
korokat visszafelé számolják, számoljuk. Tehát „odalent” a nulladik évet
megelőző korban, ahogyan előrehaladunk az időben, a számok csökkennek.
0-tól kezdve pedig már normálisan felfelé mennek, ahogyan a mi éveink
számlálása is folyik a jelen időben.) A tárgy legyártása és tengerbe süllyedése
között tehát alig tizenhét év telt el. Vajon mire használhatták azt tizenhét
éven át, és miért volt egy hajón?
A kutatók véleménye végül is egybehangzó lett: a Nap, a Hold és esetleg
egyes szemmel látható bolygók mozgását tudták vele kiszámítani a használói.
Ilyen értelemben feltehetően hajókon alkalmazhatták, mint csillagászati,
tájékozódó műszert, bár ez nem biztos. Volt olyan vélemény, hogy a hajósok
bármelyik időpillanatban kiszámíthatták vele hajójuk helyzetét akár a nyílt
tengeren is, ha nem látták a partokat. De látniuk kellett legalább a Napot,
vagy éjszaka a Holdat, különben a műszert nem használhatták - vélik. Így
voltaképpen valami olyasmi lehetett, mint az újkorban a szextáns.
 Akadtak tudósok, akik a szerkezetet egy kezdetleges számítógépnek vélték!
Később meglátjuk még, hogy voltak ilyen szerkezetek is a régi időkben. Solla
Price mindenesetre leszögezte: „Nem hasonlít egyetlen akkori vagy későbbi
planetáris modellhez sem.” Amiből egy Däniken rögtön arra következtetne,
hogy a szerkezetet más naprendszerben élő idegenek hozták ide, vagy
készítették el itt. De mi értelme lett volna ilyet használni egy görög hajón, ha
a Földön nem ér semmit?
A mi számunkra teljesen nyilvánvaló, hogy mivel működésének részleteit -
és így lényegét - sem ismerjük, nem nyilatkozhatunk felhasználási módjairól,
céljáról. Azonban ezeknél sokkal fontosabb következtetéseket vonhatunk le
már a szerkezet puszta létezéséből is!
Például feltehetjük a kérdést: csak ez az egyetlen példány lett volna? Annyi
ezer éven át hajóztak a görögök és nemcsak ők a világtengereken; miért pont
éppen annak az egy, Kr. e. 65-ben szerencsétlenül járt hajónak a fedélzetén
lett volna ilyen szerkezet? Már ha egyáltalán hajózási célokat szolgált! Mert
nem zárható ki az a feltételezés sem, hogy a szerkezet egy utas tulajdonában
volt, aki vagy korabeli csillagász lehetett, vagy egy… atlantiszi! Aki beépülve
a korba és az emberek közé, talán eleve korabeli embernek álcázva magát
valamilyen kutatási céllal utazott valahonnan valahová az ógörög világban?
De mivel más görög, római, pun, föníciai, kínai, óceániai stb. feltárt
hajómaradványban nem találtak ilyet, csupáncsak ezt az egyetlen darabot,
másra kell gondolnunk. Ám összezavarodik a kép, ugyanis a párizsi Sorbonne
Egyetem professzora, R. Chauvin szintén megvizsgálva az antiküthérai leletet
észrevette, hogy a fogaskerekek fogai pontosan hatvanfokos szöget zárnak be.
Mindegyik kerék minden foga!
Márpedig Chauvin szerint kézzel nem dolgozhattak a korabeliek ilyen
pontosan. Vagyis kereken ki is mondja: ezt géppel állították elő!
De hol volt az az ipari háttér, ami ehhez szükséges? Ahhoz, hogy kétezer
évvel ezelőtt csereszabatos fogaskerekeket állítsanak elő mondhatni tömeges
méretekben, ezrével, és nagyon pontos méretezéssel - először is kell
rézércbánya, kell kohó, kellenek szakmunkások, akik ilyen finom
szerkezeteket képesek gyártani. No és mindezek után kell erre… igény is!
Vagyis szükség van egy olyan, már-már az ipari berendezések használata
felé hajló, arrafelé haladó vagy abban „nyakig” benne lévő társadalomra,
amely tömegesen igényel ilyen gépeket. Nos, ez nem a kétezer évvel ezelőtti
Görögország volt, de nem is a Földközi-tenger egész medencéje vagy
bármelyik másik földi, akkori civilizáció.
Akkor hát ki?
 A megoldás nem a hol? - hanem a mikor? - kérdésre adott válaszban rejlik.
Vagyis feltehetően puszta véletlen, hogy azon a görög gályán volt egy ilyen
műszer. Feltehetően sokkal régebben készült, és mások által használt műszert
másoltak le. Az sem zárható ki, hogy valahol máshol volt előre elkészített
több száz vagy ezer fogaskerék, és ezt a készletet használták fel Kr. e. 82-ben
a Földnek egy máig ismeretlen pontján. Feltehetően mégis Görögországban,
ha a felirat ezt állítja. De abban a korban hiányzott erre a tömeges igény,
tehát a műszer csak afféle kuriózum lehetett. Viszont valakik valahol,
valamikor (korábban) sok ilyet használhattak.
Az antiküthérai lelet egyike a tudomány mai csapdáinak. Nem megoldás
az, vagy csak ideig-óráig lehet az, hogy egyszerűen tudomást sem vesznek
róla. Létének hiteles magyarázata igencsak előbbre vinné az ókortudományt.
Említettük, több ilyen rejtélyes tárgyra is akadtak. Ezek közül a
legérdekesebbnek a most következő tűnik.
Új-Guinea északnyugati partjai közelében, ahová fehér ember és vele az
annyit áldott és átkozott civilizáció csupán alig száz-százötven éve jutott el,
Apraphul szigetén a régészek a nyolcvanas években kötelek és csigák már
porladó rendszerére bukkantak. Mindez igen leleményes elrendezésben
feküdt a talajon. Az ásatást vezető R. Ripley New Yorkból és munkatársai
arra a következtetésre jutottak, hogy ez egy kezdetleges számítógép volt, és
Kr. után 850 körül keletkezhetett! Vagyis idestova ezerszázötven évvel
ezelőtt…
Apraphul szigetének lakóiról annyit kell tudnunk, hogy kiváló tengerészek
voltak, hajóikkal bejárták a környező vizeket. Jó hajóikat maguk építették, és
különös előszeretettel szerelték fel őket mindenféle kötélzettel, csigákkal,
kampókkal. Azt még senki sem döntötte el, hogy ebbéli jártasságuk vezette
őket a kötélcsigás számítógép megalkotásához, vagy előbb tudtak
számítógépet készíteni, és éppen ez adta nekik az ötletet a kötelek és csigák
más irányú felhasználására is? Miután meglelték a konstrukció összes
részletének pontos helyét, és megértették működési elvét, Szumátra szigetén
rekonstruálták a gépet. Méghozzá olyan szerkezetről van szó, amelyet
alkotóik a bináris számrendszerben működtettek - de anélkül, hogy abban
elektronikus alkatrészeket, áramköröket stb. használtak volna. Feltehető,
hogy az alkotók maguk nem is tudtak az elektromos áram létezéséről. Valami
régen látott vagy hallott, vagy nekik csak szavakban elmagyarázott
szerkezetet próbáltak lemásolni? Kizárólag köteleket, csigákat, „dobozokat”,
horgokat, rugókat stb. alkalmaztak Ez hát lényegében egy mechanikus
számítógép volt, amely azonban főbb elveit tekintve pontosan úgy működött,
mint a mi mai gépeink?
A bináris számrendszerben a 0 és 1 számokat nem elektromos feszültségek
kódolták, hanem azokat a kötelek helyzete képviselte. Volt egy-egy doboz,
amibe egy lyukon befutott egy kötél. Ebben a helyzetben a kötél a „0”-t
képviselte. Ha meghúztuk a kötelet, belülről némi zaj hallatszott, és a kötél
néhány arasznyit kijjebb jött. Az új helyzete jelentette az „1”-es helyzetet,
számjegyet.
Nincs kizárva - írták a kutatók a Scientific American hasábjain, ahol
felfedezésükről beszámoltak -, hogy a kívülálló, a törzs egyszerű tagja fel sem
foghatta, miről van szó, és miképpen működik a szerkezet. Ezért tették a
„papok”, az ottani „tudósok” a köteleket fekete dobozokba, ládákba. A mai
kutatók leírták azt a szókapcsolatot is, hogy „esetleg a számítógépek készítése
külön műszaki papság kiváltsága volt”. Nos, könyvünk szempontjából ez egy
forradalmi mondat. Tehát léteznek olyan tudósok manapság, akik
megengedik egy ilyen fogalom valamikori létezését: „műszaki papság", vagyis
egy valamikori törzsben olyan emberek létezése, a törzs által eltartott
speciális tudású egyének léte, akik ilyesmikkel foglalkoztak ott és akkor, az
őserdőben? Ezzel együtt elismerik, hogy régebben is léteztek gépek, ki tudja,
még tán olyannyira nem a korba illők is, mint a számítógépek, és hogy azok
kezelői különleges tudással rendelkeztek.
Röviden szólva: a 0 és 1 számjegyeket nem is annyira az döntötte el, hogy a
kötél ki volt húzva vagy bent maradt, hanem a kötél mozgási iránya. Ugyanis
a régi apraphuliak feltalálták az előjelváltót, az és-kapukat, a vagy-kapukat.
Nem fogjuk itt részletesen leírni a bonyolult kötél-, rugó-, gyűrű- és
csigarendszereket. Tény, hogy e gép segítségével logikai feladványokat is meg
lehetett oldani. Volt ott a már említett inverter (előjelváltó) és multiplexer is.
Az ismeretlen alkotók még arra is gondoltak: ahol a kötél meglazulhatott, ott
gyenge előjelváltót helyeztek el, amely azért biztosította a 0 jelhez tartozó
minimális feszességet.
Az ott használatos elemekből már voltaképpen felépíthető volt (és mint
látjuk, felépült és működött is) egy digitális számítógép összes vezérlő
„áramköre”. Minden olyan áramkör, amely aritmetikai függvényeket
számíthat ki, programkódot értelmezhetnek és vezérli az információáramlást
a számítógép egyes részei között!
A géppel bonyolult számtani műveleteket is végezhettek, nem csupán
analóg szorzást. De mi a helyzet az információk tárolásával? A szakcikkből
nehezen hámozható ki, hogyan is történt az információk begyűjtése, és egy
ideig történő tárolása ismét csak egy-egy bonyolult dobozban. A lényeg a
következő: maga a gép hatalmas volt, több ezer hektáron terült el! Ebből az
„agy” körül belül egy négyzetkilométeres területet vett igénybe, amit a
kutatók szintén felleltek. E hatalmas, mára persze már gazzal benőtt térségen
több ezer korhadó fadobozt találtak. Ezek voltak azok a billenőelem-
dobozok, amelyek nyolcas sorokban sorakoztak egymás mellett, ismétlem,
ezrével!
Minden jel szerint ez lehetett a központi tároló, de a gép programozható is
volt egyben. Minden nyolc dobozból álló sor egy-egy nyolcbites szót alkotott.
A sor valamennyi billenőeleméből egy kimenő kötél vezetett a hozzárendelt
és-kapuhoz. Az és-dobozok másik bemenete egy olyan kötélről érkezett,
amelyet mondjuk az aktuális szó tartalmának előkeresésére használtak. Ha a
köteleket meghúzták, az és-dobozok kimenetei azonosakká váltak a
billenőelemek kimeneteivel. Az és-dobozok kötelei a vagy-dobozok
együtteséhez vezettek, majd onnan egy különleges billenőelemsorhoz, amit a
régészek regiszternek neveztek el, persze a mai számítógépek analógiájára. A
vizsgált szóhoz tartozó kötél egyszeri meghúzásával a regiszterbe íródtak a
szó bináris képének megfelelő kötélhelyzetek.
A központi logikai egység nemcsak a tárból a regiszterek felé történő
információáramlást vezérelte, hanem a regiszterek közöttit is. Multiplexerek
és demultiplexerek (az előbbi ellentéte) segítségével a gép bináris mintákat
küldhetett az egyik regiszterből a másikba.
Egy kis technikai apróság a kezelhetőséggel kapcsolatban: itt annyi kötelet
és oly hosszúakat kellett mozgatni, (amelyeknek már az önsúlya is több száz
kilót tehetett ki), hogy azt emberi erővel nem végezhették el. A jelek szerint
a nagy vezérlőköteleket elefántokkal húzatták meg; ezt bizonyítja a mező
szélén talált sok elefántcsont. Az állati csontvázak eltemetett maradványai
még valami másra is utalnak, amit a régészek nem vettek észre: a használati
időtartamra!
Ugyanis nem kétséges, hogy ezt a gépet - ha hihetünk a
kormeghatározásnak, amelynek mikéntjéről, fajtájáról nincs közelebbi
adatunk - huzamos időn keresztül használták. Vagy eleve itt, ezen az
apraphuli mezőn már ki tudja hány évszázada használtak ehhez hasonló, csak
idővel átépített, bonyolultabb és egyre tökéletesebb gépeket? Az elefánt
ugyanis, mint tudjuk, 70-80 évig él. Vagyis a korabeli egészségügyi viszonyok
között minimum két emberöltőn át élt egy ilyen állat. Ha csak néhány
elefántnemzedék szolgált a különös korabeli „tudományos” intézményben, az
is feltételez minimum kétszáz vagy több éves tevékenységet!
 Engem mindenesetre megdöbbentett, hogy egy komoly tudományos
folyóirat ilyen vidám hangon, nem véve eléggé komolyan a dolgot, számolt
be a szenzációs leletről. És hogy annyi éven át soha többé nem tértek rá
vissza! Sem a felfedezők, sem a folyóirat szerkesztői, de legfőképpen a
tudomány nagy szervezői!
Ugyanis itt egy óriási dolog történt. Nem az számít, hogy felfedeztek pár
csigát, kötélmaradványt, és sikerült rekonstruálni az egész gép rendszerét
valahol egy távoli szigeten. Hanem az a fontos, hogy valaha volt igény ilyen
gépre, s akadtak emberek, akik akkoriban, ezervalahány évvel ezelőtt
számítógépre áhítoztak, és azt meg is csinálták!
Ne mondja senki, hogy ez természetes fejlődés eredményeképpen,
mondhatni mintegy „normálisan” jött létre Akkor miért nem az állítólag
ötezer éves kínai kultúrában alkották meg az apraphuli számítógépet? Miért
nem jött rá senki Európában még fél vagy egy egész évezreddel később sem?
Vajon csakugyan azok a szerfölött egyszerű tengeri halászok találták ki,
teljesen maguktól? De miért, ha soha ilyesmire nem is volt szükségük ahhoz,
hogy éljék mindennapjaikat? Mit adhatott nekik ez a gép? Több halat, több és
jobb hajót, vitorlát, biztosabb életet, kevesebb betegséget, kevesebb
csecsemőhalált?
A fenti pár sorban nagyon-nagyon fontos kérdéseket soroltam fel, kérem,
olvassák el őket még egyszer! És akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy ezt az
apraphuli gépet nem az ottaniak igényelték, nem ők készítették el, és igen
kicsi az esélye, hogy ők használták volna! Az ő számukra ugyanis ennek a
szerkezetnek az égvilágon semmi értelme nem volt, semmit sem adhatott és
nem is adott nekik.
Sokkal valószínűbb tehát, hogy 1. vagy mások használták helyettük, és ők
ezeknek az idegeneknek (atlantisziaknak?), csak asszisztáltak itt, vagy 2.
valaha valahol láttak ilyet, és utánozni igyekeztek azt, esetleg rituális
okokból.
Az sem zárható ki, hogy az atlantisziak - akik akkoriban még nyugodtan
kijárhattak föld- és tenger alatti rejtekhelyeikről, nem kellett tartaniuk attól,
hogy a „fejlett” civilizációk rajtaütésszerű módon lecsapnak rájuk, és
felfedezik létezésüket - ezen a helyen oktatták a számítógépes logika elemeire
vagy a saját fiataljaikat, tanulóifjúságukat, vagy a különféle népek élőhelyéről
elvitt vagy elrabolt tehetséges fiatalokat. Persze ez sem bizonyítható, csupán
feltételezés. De a fenti érvek és kérdések miatt alighanem ez a változat is
közel járhat az igazsághoz.
 A térképek rejtélyei

Azon is joggal csodálkozhatunk, hogy az alább következő furcsaságokról a

tudományos világ nem vagy nem eléggé vesz tudomást, és így a kutatás
számára értékes idők vesztek el már eddig is.
Feltűnő ugyanis, hogy számos tizenhatodik-tizenhetedik századi térképen
olyan földrészek is láthatók, amelyeket abban az időpontban még nem is
fedeztek fel!
Már Kolumbusz életében elterjedtek olyan pletykák Európa-szerte, s ezek
egy része átterjedt az akkor török befolyás alatt lévő Észak-Afrikára és Közel-
Keletre is, hogy Kolumbusz nem „üres kézzel” indult el. Közelebbről:
egyrészt voltak ismeretlen forrásból származó információi az Újvilágról,
másrészt állítólag rendelkezett néhány titkos térképpel is.
Nem fantasztikus regényt írunk, ezért nem megyünk el abba az irányba,
hogy esetleg Kolumbusz Kristóf maga is… atlantiszi lett volna. Ezt különben
sugallja, sőt alátámasztja számos, személyével kapcsolatos rejtély. Az eddig
napvilágra került feltételezések szerint a származása szerint vagy olasz,
spanyol, brit, marokkói, baszk, sőt albánfelfedezőről tulajdonképpen nem
tudni, hol látott napvilágot. Néha úgy tűnik, a genovai származását büszkén
valló olaszok elfelejtik, hogy az egyetlen fennmaradt, állítólagos olasz
szüleihez írott levele spanyol nyelven íródott, amelyet azok nem is
érthettek… Számos furcsaság van még az előéletében is.
De nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy az Antarktiszt akkoriban még
senki sem ismerte. A rendelkezésünkre álló sok térképen 1600-ban, sőt azon
túl sem tüntetik fel a hatodik földrészt. Miután Magellán 1520 körül
körbehajózta a Földet, és áthaladt Dél-Amerika alatt egy szoroson, hát ez a
legtávolabbi pont, amit a korabeli európai térképészek a műveikre
felrajzoltak.
Ehhez tudni kell, hogy a XVI. század elején még az olasz térképrajzolóké
volt minden dicsőség, de ezt aztán vagy száz évre a hollandok vették át tőlük.
Kezdetben sok zavart okozott az is, hogy az első felfedezők - köztük maga
Kolumbusz is - azt hitték, csak Ázsia keleti partjaira értek, vagyis „Indiában”
járnak. (Úgy látszik, a nagy felfedezőnek mégsem voltak kellő információi?).
Végül jött egy ügyes szélhámos-kereskedő-tengerész, Amerigo Vespucci, aki
elhitette a térképészekkel, hogy ő fedezte fel Amerikát, ezért azt róla
nevezték el! (Megtörtént.)
 Ez nem változtat azon a minket érdeklő tényen, hogy Amerikában
Magellán déli útvonala volt a legtávolabbi pont, ami még felkerült a
térképekre a következő száz évben - Antarktisz pedig mintha nem is létezett
volna. Hát igen, arrafelé nagyon hideg volt, és a sarkvidéki táj senkit sem
vonzott.
Hogy a Ptolemaiosz-féle térképeken nyoma sem volt a Déli-sarkot övező
rideg vidéknek, azon sem csodálkozhatunk. Az 1500-1530 közötti térképek
még igen primitívek, szinte ordít róluk az információhiány. A térképészek
világtérkép-készítő törekvései különben regénybe illő kalandokkal is
fűszereződtek, rengeteg politikai, gazdasági stb. érdek fűződött hozzájuk. Így
aztán az sem mindegy, hogy mi nincs a térképeken. A hajósok kereskedelmi
érdekekből nemegyszer elhallgattak bizonyos felfedezéseket, a térképészek
egymástól lopták vagy lopatták el, esetleg megvesztegetés útján szerezték a
felrajzolandó információkat. Sok térképért embert is öltek.
De maradjunk az Antarktisznál, mindjárt világos lesz, miért! Ez a földrész
nem található Diego Ribeiro 1529-estérképén, de nincs rajta a húsz évvel
később, 1549-ben Sevillában készült Pedro de Medina-féle Újvilág-térképen
sem. Pedig egy időn keresztül a sevillai spanyol Casa de Contratacion
nevezetű kereskedelmi hivatalnak nem csupán az Újvilággal folytatott
kereskedelemre, de az ottani térképek előállítási és közlési jogaira is
monopóliuma volt!
A Magellán világ körüli útjáról készült Battista Agnese-féle olasz térkép
(1568) szerint Dél-Amerika legdélibb csúcsa alatt egyszerűen… üres tenger
található! Méghozzá világrésznyi üres óceán, egy apró sziget sincs ott.
Pontosan ugyanezt a helyzetet „regisztrálja” Edward Wright angol
világtérképe, pedig az már 1600-ban jelent meg.
Egy holland Dél-Amerika-térkép majdnem ugyanebből az időből (Arnold
F. von Langeren, Amsterdam, 1595) pedig egy olyan furcsa alakú kontinenst
feltételez, amilyen arrafelé sohasem volt. Dél-Amerikát itt egyszerűen fel
sem lehet ismerni!
Sőt, ennél később sem sokat változott a helyzet - egy 1618-as portugál
Amerika-térképen (szerző: Dominguos Sanches) ugyanúgy ürességet látunk
odalent, mint más térképeken. Vagyis akár holland, akár olasz, spanyol,
portugál vagy angol térképet nézünk abból a korból, világosan látszik: a még
fel sem fedezett földrészről senki sem tudott semmit.
És ez akkor így volt természetes.
Vagy… mégsem?
 Volt ugyanis egy térképész és egy térkép, amely esetében egészen más a
helyzet!
Élt a tizenötödik és tizenhatodik században egy török férfiú, bizonyos Piri
Reis (bár nem ez volt az igazi neve). Kalóz nagybátyja hajóin nevelkedett,
különféle török urak szolgálatában állt, bekalandozta a világtengereket,
csatákat nyert és vesztett. Az 1500-as évek kezdetétől török szultánok
szolgálatában állva lett admirális, vagyis a szultáni flotta parancsnoka. Hosszú
életét mégis egy vesztett csata miatt volt kénytelen befejezni; 86 éves korában
szultáni parancsra lefejezték.
Ez az ember a felfedezések, térképek szerelmese lévén életében sok
térképet rajzolt. Feltehetően - bár erre nincs adatunk - felkutatott régi
térképeket, és nem riadt vissza azok ellopatásától vagy más úton történő,
esetleg erőszakos megszerzésétől. Amellett a szultáni udvar legműveltebb
emberének számított; gyönyörű török nyelven írt irodalmi műveket, és
anyanyelvén kívül négy európai nyelven (görög, olasz, spanyol és portugál)
beszélt. Edmund S. Urbanski amerikai szerző Hispanoamérica e sus razas y
civilizaciones című alapvető, a Spanyol-Amerikáról szóló, New Yorkban
1972-ben kiadott könyvének térképekről szóló fejezetében sokat ír róla - ám
meg sem említi azt, ami miatt Piri Reis admirális térképe bekerült ebbe a
könyvbe, és amiről a világ azt ismeri! Más művekben erről annál több szó
esik, sőt az admirális kalandos életének az a legnagyobb rejtélye, hogy
honnan szerezte hihetetlen információit? (W. Stephenson: The Piri Reis
Chart of 1513, vagy: A. Inán: Life and Works of the Turkish Admiral Piri
Reis. The Oldest Map of America, Ankara, 1954).
Az admirális 1513-ban saját kezűleg rajzolta meg az első világtérképet,
amelyet később még több követett. Ezek a gazellabőrre festett színes
alkotások csak kis részben maradtak fenn; különféle krónikákból tudható,
hogy azokat olykor leválasztották az egésztől, elajándékozták, elvesztek stb.
A minket érdeklő térképdarab századokig lapult az isztambuli Topkapi
Múzeum gyűjteményében, míg aztán a huszadik század húszas éveiben
felfedezték. Igazi bombaként csak akkor „robbant”, amikor még két
rendkívüli dolgot fedeztek fel vele kapcsolatban a század közepén és később.
Nos, röviden: Piri Reis térképén látható az Antarktisz igen pontos északi
partvonala, sőt fel vannak ott tüntetve hegyek is. Ami akkoriban ritkaságnak
számított, a hegyeket csak úgy odarajzolták körvonalaikkal, és nem a csúcsok
pontos helyével.
Az igazság kedvéért éppen itt, közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy abban
a korai korszakban két térkép ábrázolta a hatodik földrészt. A másik
Oronteus Finaeus, francia matematikus, geográfus és csillagász 1531-ben
kiadott térképe volt, amelynek a szerző a hangzatos Nova et integra universi
orbis desriptio („A világmindenség új és teljes leírása…”) címet adta. Tény
viszont, hogy az a földrész, amelyet az európaiak csak háromszáz évvel
később fedeztek fel - teljes egészében ott szerepel a térképen! Méghozzá elég
pontos partvonalakkal!
Oronteus térképe amúgy rendkívül fura alkotás. Görögországtól Dániáig
elég pontosan ábrázolja Európát, de… teljesen hiányzik róla Skandinávia!
Ázsia és Afrika bemutatásában is hatalmas hibákat követ el. Nincs rajta a
Bering szoros; északon Ázsia és Amerika egy összenőtt földrész, ahol a
Csendes-óceán csak egy kis öbölnek tetszik… Az Antarktisz pedig, bár
pontos körvonalakkal, de a valóságosnál nagyobb alakban jelenik meg.
Mivel sem Oronteus, sem Piri Reis, sem egyetlen más ember akkoriban
nem hajózta körül az Antarktiszt - mi több, a földrésznek még a létezéséről
sem tudtak, annyira kiesett a hajózási útvonalakból, és az ottani sarki klíma
miatt nem is járt arra senki -, valami más okot kell keresnünk a dologra.
Visszatérve a török admirálishoz, aki térképein már 1513-ban ábrázolta a
hatodik földrészt, tett még valami mást is. A térkép e fennmaradt darabját
ugyanis a húszadik században évtizedekig vizsgálták. Akadt olyan híres
szakember (Nordenskjöld), aki az életéből másfél évtizedet áldozott rá, mások
csak éveket. A térkép vetülete teljesen ismeretlen volt.
Arról van szó, hogy a Föld gömb alakú, amit sík térképeken sohasem lehet
pontosan visszaadni. A mai kartográfia, a térképek előállításának művészete
több mint száz különféle vetületet, módszert ismer arra, hogy a lehető
legkevesebb veszteséggel oldják meg ezt, de a torzításokat sosem lehet
elkerülni. Az egy pontból „nézett" és onnan megrajzolt térképen attól a
ponttól távolodva, mondjuk a szélein a hibák, az eltérések a valóságtól, a
torzulások akár több ezerszeresek is lehetnek az eredeti, valóságos
viszonyokhoz képest!
Ilyen volt persze az admirális térképén is. De a kutatók erre csak a második
világháború után jöttek rá, amikor a brit légierő Kairóban állomásozó
egységei az észak-afrikai hadviselés idején saját térképeket készítettek
maguknak. Ezek középpontja Kairó volt. Ott szolgáló térképészek kerültek
kapcsolatba később Piri Reis térképével, és ők jöttek rá, hogy annak
„középpontja” szintén Egyiptomban volt - de nem Kairóban, mint azt
Däniken és utána mindenki állította, hanem az Asszuán környéki Siena
településen. (Däniken követőinek persze kapóra jött a dolog, hiszen így
azonnal össze lehetett kapcsolni a dolgot a piramisokkal, különösen a Kairó
melletti Nagy Piramissal…).
Ami viszont sokkal, de sokkal fontosabb, és némi fényt vethet a térkép
eredetére, az éppen az Antarktisz ábrázolása. A partvonalak ugyanis nem
pontosan egyeznek a mai partvonalakkal; nem egy helyen az admirális oda is
szárazföldet rajzolt, ahol ma tenger hullámzik. Vagyis a jelek szerint nem
egészen a mai Antarktiszt ábrázolja. Akkor hát… mikori Antarktiszt?
És ez volt a másik „bomba”. Egy 1949-53-as nemzetközi antarktiszi
expedíció, valamint több, az ötvenes években végzett jégfúrás és egyéb
geológiai felfedezés alapján kiderült: amit az admirális a térképére rajzolt, az
a… legalább tízezer évvel korábbi földrészt ábrázolja!
Egyes források szerint az Antarktiszt a jég teljesen ugyan 20 ezer évvel
ezelőtt lepte el, de nincs kizárva, hogy erre is a már annyit emlegetett Csapás
miatt, és közvetlenül utána került sor. Vagyis a jég az addig talán mérsékelt
égövbe tartozó nagy földrészt csupán kb. 11 ezer évvel ezelőtt lepte el?
Minden apróság egyezett, ha figyelembe vették a változásokat. Az
Antarktiszt a Tűzfölddel (Dél-Amerika legdélibb csücskével) összekapcsoló
földnyelvre is ráakadtak a jégtakaró alatt, tehát valóban létezett és ott volt.
Ám mindez egyértelműen bizonyítja, hogy az admirális egy réges-régi
térképet másolt le, amely még… a Csapás előtt készült!
Amit mellesleg maga sem tagadott, hiszen a térképen látható egy arab
betűs, de török nyelvű (akkoriban a török nyelvet még arab betűkkel írták)
felirat, miszerint Piri Reis egy Nagy Sándor idejéből való térképet használt fel
ennek készítéséhez.
Álljunk csak meg! Nagy Sándor 1800 évvel Piri Reis előtt élt (a Kr. előtti
negyedik században), és eddig nem hallottunk arról, hogy lettek volna
térképei. Pedig nyilván voltak, hisz az ifjú király három földrészen viselt
háborúkat, s gyakorlatilag az egész életét a folytonos vándorlás és hadviselés
kötötte le. Ez egyben azt is jelenti, hogy már az ő térképei is régebbről
származhattak! De milyen régről? A kevesek által ismert, nagy titokban
tartott térképek óriási kincsnek számítottak, azokat soha semmiképpen sem
tárták szélesebb közönség elé (minderre csak az admirális korszakában, és azt
követően, a nagy földrajzi felfedezések, a világ „kitágulása” után került sor).
De még mindig nincs vége. Az ötvenes és hatvanas évek Antarktisz-
kutatásai újabb döbbenetes eredményt hoztak a Piri Reis-térkép
szempontjából.
Kiderült, hogy a róla elnevezett térképen a partvonalak olyan rendkívüli
mértékben pontosak - nemcsak az Antarktiszé, de az amerikai kontinensé is -
hogy azt semmiképpen sem készíthették el arrafelé hajókázó tengerészek
elmondása vagy akár helyszíni vázlatai alapján. Több kartográfiai szempont
és árulkodó jelek összevetése világossá tette: ezeket a térképeket olyanok
készítették, akik a ma is létező legpontosabb módszert: a légi fényképezést
alkalmazták!
Ez valódi bomba, és újra csak amellett szól, azt bizonyítja, amit e
könyvünkben tárgyalunk. Valakik valaha igen magas technikai színvonallal
rendelkeztek a Földön, valamiféle (légi) járművekkel bejárták a bolygót, s
kapcsolatokat létesítettek a kontinensek és az ott élő népcsoportok között,
osztogatva a tudást!
Az atlantisziak egykori és esetleg későbbi léte, de a Csapás előtti
tevékenysége mindenképpen bizonyítható hát ezzel a térképpel. No és
Oronteus Finaeus itt-ott elrontott, az Antarktiszt azonban a maga
teljességben, mint földrészt ábrázoló térképe csak megerősíti azt a
feltevésünket, hogy itt valami egészen másról van szó. Mivel ki kell zárnunk
a feltevést, hogy a török és húsz évvel később a francia térképész is álmot
látott, vagy telepatikus úton szerezte ismereteit az Antarktiszról, és azt is
tudjuk, hogy azelőtt senki sem járt arra - nincs más magyarázat a dologra,
mint az, amit fentebb leírtunk. A térképek légifénykép-pontosságú
adathalmaza, valamint a partvonalak jégkorszak előtti ábrázolása is erre
mutat. Ha valaki olyan térképpel áll elő, amely a még senki által sem ismert
földrészt tizenegyezer évvel korábbi állapotában mutatja - és mindez nem
sokkal az európai középkor után történik -, mi másra gondolhatnánk?
Mert hát honnan lehetett ilyen információjuk a térképek rajzolóinak? Csak
valamilyen régi forrásból. Hacsaknem maguk is… atlantisziak voltak! De ez
sem oldja meg a dolgot - hisz nem éltek ők tizenegyezer évvel korábban,
hogy saját szemükkel látták volna az akkori Antarktiszt, mielőtt a
világtengerek szintje a jegek elolvadása után több száz méterrel
megemelkedett, és ezzel totálisan átrajzolta nemcsak az Antarktisz
partvonalait, de más alacsonyabban fekvő vidékeket is a bolygón.
Ez bizony kemény pofon a begyöpösödött, „hivatalos tudománynak. A
fentebb sorolt kérdéseimre - természetesen… - nincs válasz. Komoly
térképészeti munkákban vagy nem is említik Piri Reis nevét, vagy ha igen,
hát a fenti „apró részletek” mellőzésével.
Mindez azonban nem ad feloldozást. Meg kellene magyarázni valahogyan
a dolgot, vagy - mivel erre nincs igazi lehetőség - nekifogni végre két
dolognak: átírni a történelemkönyveket, hátrébb tolni az ősemberes világ
kezdetét és végét, valamint komoly Atlantisz-kutatásba kezdeni. Hiszen
egyre több a jele annak, hogy valóban létezett az elődök kultúrája, volt egy
bonyolult és nagy tudással rendelkező világuk, amely lám, még
tizenvalahány-ezer évvel később is kihatott a mi világunkra. Mi több, azt
sokfelé még ekkor is segítette! Hiszen azok a tengerészek, akik egy Atlantisz-
Nagy Sándor-Piri Reis életutat befutott térképrendszer segítségével indultak
útnak, biztosabban célba értek, mint azok, akik csak elbeszélések,
fantaziálások, hamis hírek alapján rajzolt kezdetleges térképekkel vágtak neki
a veszélyes világtengereknek.
De voltak más árulkodó jelek is.
 Ismeretlen eredetű tudás

A közép-afrikai Mali Köztársaságban élő pár százezer fős dogon nép tudása
jelenti jelenleg az egyik legnagyobb kihívást a tudománnyal szemben. Akkor
is, ha erről - néhány ellenpéldától eltekintve - maga a tudomány voltaképpen
egyáltalán nem vett és nem vesz tudomást. A kevés magyarázatpróbálkozást
majd megemlítjük, de előbb halljuk, egyáltalán miről is van szó?
Ez a nép még ma is írástudatlan földművesekből áll, és tulajdonképpen
semmivel sem tűnne ki a többi hasonló népcsoport közül, ha… no, éppen ez
a „ha” különbözteti meg őket a Föld összes többi népétől. Az analfabéta
dogonok olyan kozmikus információhalmazzal rendelkeznek, amelyet
semmiképpen sem sajátíthattak el önerőből. És ez, a mi véleményünk szerint,
ismét csak egy valaha volt magasabb tudás létezését bizonyítja.
Ne tévesszen meg bennünket az, hogy szinte minden népnek van
valamilyen kozmikus „tudása”. Mindenhol és minden korban figyelték az
eget, és rájöttek bizonyos szabályszerűségekre, változásokra,
jellegzetességekre. Valamennyi nép a maga nyelvén adott nevet a látható
csillagoknak, bolygóknak, egyéb égitesteknek - akkor is, ha nem tudta
pontosan melyik csillag és melyik bolygó, és mi a különbség a kettő között.
Ám a dogonok esetében másról van szó. A törzsnek van egy mitológiája,
amely rengeteg konkrét ismeretet tartalmaz, tehát az tulajdonképpen nem is
mitológia a maga néprajzi értelmében, hanem valamiféle adatőrzés.
Amit a dogonok tudnak a természetről, az szinte hihetetlen. Szerintük
ugyanis van az anyagnak igen kicsi része, amit ők persze nem atomnak
neveznek, de a leírásukból egyértelműen kiderült, hogy erről van szó.
Ismerik az atom belső szerkezetét. Szinte mindent tudnak a Szíriusz
csillagokról. Ezek a tudatlan földművelők mindezen adatokat legalább ezer
éve ismételgetik egymásnak. A tudás apáról fiúra száll (a nőket ebből
kizárták), és feltehető, hogy maguk a dogon öregek, bölcsek sincsenek
tisztában azzal, mit is jelent ez a tudásanyag a maga teljességében.
Viszont meg vannak róla győződve, és ötvenévenként nagy ünnepséggel
hozzák a világ tudomására, hogy egy láthatatlan csillag most halad el a
Szíriusz előtt. A dolog önmagában is illogikus - honnan tudhatnának egy
csillagról, amelyik láthatatlan? Hisz ha az, akkor eddig sem ők, sem más nem
láthatta. Léte ezért több mint kétséges. Különösen fura ez egy afrikai törzs
esetében, amelynek tagjai sem régen, sem ma nem használtak-használnak
semmilyen csillagászati eszközt.
Hogy ez a szájról szájra adó folyamat valójában hány évszázada vagy
évezrede tart, fogalmunk sincs. Maguk a dogonok azt mondják, hogy ez így
van „réges-régi idők óta”, amióta „az őseik találkoztak az istenekkel”.
A dogonok kialakítottak egy nagyon bonyolult kozmológiai világképet.
Vagyis belekontárkodnak a kozmosz távoli tájainak életébe, az ott történő
eseményekbe. Már ez is furcsa - nincs még egy nép a földön, beleértve a
sokkal műveltebbeket is, amelyik a régi korokban ilyen mélységben
foglalkozott volna a világűrrel. Sem idejük, sem alkalmuk, de legfőképpen
semmiféle igényük vagy indokuk nem volt ilyesmire. Ezért hát többszörösen
meglepő a dogonok efféle foglalatossága, és ez is valamilyen, a távoli múltban
bekövetkezett rendkívüli eseményre vagy folyamatra utal. Méghozzá
olyanra, amely rettenetesen meglephette a dogonok akkor élő őseit, és olyan
mély benyomást tett rájuk, hogy többé sohasem szabadulhattak az élmény
hatása alól. De szerintünk itt még ennél is több történt.
A rendkívüli tudásnak rendkívüli oka kell, legyen. Hogy fogalmunk legyen
a dolog lényegéről, csak távirati stílusban felsoroljuk a dogonok tudásának
főbb pontjait:
Ismerik a sajátos állapotban lévő csillagok különös szerkezetét; például
tisztában vannak azzal, hogy egy csillag súlya nem attól függ, mekkora,
hanem hogy milyen benne az anyagsűrűség.
A mi jelenlegi tudásunk szerint két Szíriusz nevű csillag van a kozmoszban.
De évezredeken keresztül csak egyet ismertünk - mert csak az egyik, a
Szíriusz A látható. Ezt jól ismerték az ókori egyiptomiak és más kultúrák
korabeli „csillagászai”. Az 1830-as években tűnt fel egy jól felszerelt
obszervatóriummal rendelkező francia csillagásznak, hogy a látható Szíriusz
mozgása szabálytalan. Ami azt sugallja, hogy van ott valahol a viszonylagos
közelében egy láthatatlan vagy még fel nem fedezett másik égitest, amely ezt
a mozgást befolyásolja. A Szíriusz addigi hullámvonalú mozgásának
magyarázatára Clarke amerikai csillagász jött rá 1862-ben; természetesen egy
másik, aránylag közeli bolygóról volt szó, amelynek saját fénye egyáltalán
nincs, különösen nem az amúgy igen fényes Szíriusz mellett. Az újonnan
felfedezett, és máig is csak remek távcsövekkel látható égitestet elnevezték
Szíriusz B-nek. Ez egy igen kicsi égitest, viszont a jelek szerint a sűrűsége
egyike a legnagyobbaknak az általunk eddig ismert kozmikus térben.
Mindenjel szerint „fehér törpéről" van szó, vagyis egykori csillagról, amely
már régen kialudt, az anyaga pedig önmagába roskadt, sűrűsödött. Bár az
átmérője csak negyvenezer kilométer (Földünké alig több mint 12 700), a
tömege akkora, mint a Napé!
A látható csillag, a Szíriusz A, nyolc és fél fényévre található a Földtől, ami
jelenleg számunkra legyőzhetetlen távolságot jelent. (Az oda-vissza út a
fénysebességgel is tizenhét évig tartana, de ezzel a sebességgel gyakorlati-
logikai okokból egyáltalán nem lehet utazni a kozmoszban szinte azonnali
baleset és megsemmisülés veszélye nélkül.) A Szíriusz B-t szabad szemmel
soha senki nem láthatta, ma is csak erős távcsővel figyelhető meg a déli
félgömbről. Ahol mellesleg a Szíriusz a legfényesebb csillag.
A nagy és fényes „A” csillag és a sötét, kicsi B” egy képzeletbeli közös
súlypont körül kering. Ötven földi évenként a látható Szíriusz megkerüli
láthatatlan társát. És ebben az évben - ötvenévenként egyszer - az afrikai
dogon törzs nagy népünnepélyt rendez!
Hogy honnan tudják, mikor kell az ünnepélyt tartani? Nem tudják - és
mégis tudják. Nem nézik az eget, és hiába is néznék, hisz szabad szemmel
mindebből a bonyolult kettőscsillag-mozgásból semmi sem látható.
Ám valamikor, valakiktől megkapták az első ilyen dátumot - azóta elég, ha
számon tartják az itt eltelő éveket, és mindig pontosan tudható, mikor
érkezett el ismét az ötvenedik év. Amikor ott messze a kozmoszban, a Földtől
hihetetlen távolságban éppen lezajlik egy űrbeli esemény.
A dogonok tudják, hogy igen nehéz csillag az a sötét és kicsi; ha meg kell
határozni az anyag sűrűségét, a saját mértékegységeikkel vetik össze. Olyat is
mondtak már a néprajzosoknak - akik a harmincas évektől lassan,
fokozatosan derítették ki ezt a „mitológiát” -, hogy egyetlen porszemnyi
odavalósi földet itt nálunk csak egy teve tudna elvinni. (A „B” csillag egyetlen
köbcentimétere itt 50 tonnát nyomna!).
A dogonok különben emlegetnek egy harmadik Szíriuszt is. A tudomány is
gyanítja egy Szíriusz C létét, de ez eddig nem bizonyítható.
A dogonok a helytelenül „mitológiának" nevezett hitrendszer vagy inkább
kozmikus információhalmaz űrre vonatkozó dolgai között, mint számukra
teljesen normálist említik azt, amit mi mostanában tudtunk meg. Ők is
biztosak benne, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és ezt évszázados
sziklarajzaikon is így tüntetik fel. Tudják, hogy a Szaturnusznak gyűrűi
vannak - de hát szabad szemmel ezt sem lehet látni! Azt is mondják, hogy az
a nagy üresség ott kint a mindenségben egyáltalán nem üres, mert tele van…
gondolkodó lényekkel! Akiknek arrafelé van a hazájuk.
Ebben annál inkább biztosak, mert hiszen hitük szerint mindezen
információkat ők maguk is úgy kapták az… űrhajósoktól. Ezért kerültek bele
a dogonok számtalan, az idegenek földi látogatásaival foglalkozó könyvbe
(egyszer én is beleírtam őket). Azonban változnak az idők, egyre újabb
információkat kapunk, és ma már inkább arra a belátásra jutottam, hogy ez is
lehet az… atlantisziak műve.
A dogonok persze nem tudják, amit hirdetnek. Ők nem igazi csillagászok,
nem figyelték az eget, és ma sem figyelik olyan mélységben, mint amit ez a
tudás feltételez. Mint a félig-meddig természeti népek, csak annyit tudnak
igazából a csillagokról, amennyire földművelő mindennapjaikban szükségük
lehet.
Ám ez nem csoda. A Szíriuszokról, az anyagszerkezetről stb. vallott tudás
náluk inkább vallásos hitnek álcázva bukkan fel. Valakik valaha egyszerű
módon megfogalmazták ezeket az információkat, logikus és főleg rövid
szövegekbe öntötték azokat, s megparancsolták a dogonok akkor élt őseinek,
hogy ismételgessék őket, míg világ a világ - mert ez az „istenek” parancsa.
Ami később erre ránőtt, ráépült, az már nagyon is emberi dolog volt. Például
az, hogy egy idő után a dogonok úgy kezdtek „emlékezni” az idegenek
látogatására, hogy voltaképpen ezek az idegenek az ő őseik voltak! Tőlük ered
a dogon nép, stb.
De ez megbocsátható, jelentéktelen, emberi ügy. A lényeg úgyis abban a
kétségtelen kozmikus ismerethalmazban rejlik, amelyből - azt hiszem - az
idegenek minden gondoskodó előrelátása ellenére el-elvesztek bizonyos
részek.
Mindenesetre bárhogyan is magyarázzuk a dolgot, egy biztos: a dogonok
őseinek valaha igen régen olyan (idegen) civilizáció egyedeivel kellett
találkozniuk, akik ismerték az űrhajózást. Ugyanis kiderül az általuk
elmondottakból, hogy ismerik a világűrben történő hajózást, a le- és
felszállások sajátságos koreográfiáját.
Nem mindegy ugyanis, hogy egy űrhajó hol, hogyan és mikor száll fel vagy
le egy bolygón. Ennek fizikai törvényszerűségei vannak, amiket nemhogy
száz, de még ötven évvel ezelőtt sem ismert senki a Földön pontosan. Ezt a
későbbi gyakorlat hozta magával, az emberek nemegyszer saját kárukon
tanultak.
Ha szerényen csak annyit tételezünk fel, hogy a dogonok ősei ezer évvel
ezelőtt találkoztak az idegenekkel - akkor is tudományos rejtély, kik lehettek
azok? Egy biztos: a dogonok mindezt nem ma, az űrutazások korában lesték
el. Ennek több oka is van: ők is analfabéták, Maliban űrkutatás nincs, így
ehhez értő szakemberek sincsenek. De ami még fontosabb: a „mitológia" a
1930-as években került elő, francia régészek és néprajzosok akkoriban
kezdték a dogonokat a maguk módján tudományosan feltérképezni. Vagyis a
harmincas években már olyasmit meséltek a szántó-vető feketék, amit a
legkomolyabb tudományos laboratóriumokban a sokdiplomás szakemberek
csak évtizedekkel később valósítottak meg. És nincs okunk feltételezni, hogy
a dogonoknál a mítosz pár évvel a kutatók odaérkezése előtt keletkezett
volna. Ők maguk azt állítják - és nincs okunk kételkedni a szavukban -, hogy
az ismereteket sok száz éve adják folyamatosan nemzedékről nemzedékre. A
sziklarajzaikról is megállapítható, hogy azokat sem az európai kutatók
megjelenése felett érzett örömükben vésték a barlangok falára…
Könyvünk elején már szóba került, hogy ha a régi eposzokat másképpen,
kissé technicista szemlélettel néznénk, sok olyan dologra derülne fény, amit
ma még nem értünk vagy nem is sejtünk. De ha elfogadjuk, hogy amit a
dogonok állítanak, az nem mítosz - még ha náluk valami ehhez hasonló
köntösben vagy inkább „álruhában" jelentkezik is -, akkor érdemes megnézni
a folytatást is.
Ugyanis azt állítják, hogy őrük, az idegenek kapitánya, egy bizonyos
Nommo űrhajós már eleve úgy indult el a Szíriuszról, hogy onnan nyolc
„embert” hozott magával. Ezek lettek a dogonok ősei, no és maga Nommo is,
akinek űrhajója valami technikai probléma miatt itt ragadt a Földön. Állítják,
hogy a hatalmas szerkezet ma is itt van valahol a területükön fekvő Debo-tó
mélyén.
De a lényeg a Szíriuszokról való tudás! Carl Sagan, az időközben elhunyt,
igen nyitott szemléletű sztár csillagász (aki azért annyira nem volt nyitott,
hogy elhitt volna akár csak egyetlen ufó-esetet is…) kijelentette: „A dogonok
lehetetlen tudással rendelkeznek; amit tudnak, azt nem lehet megtudni
csillagászati távcső nélkül. Ebből ered hát a közvetlen állítás: kapcsolatba
kerültek egy magasan fejlett civilizációval. Ám újabb kérdés is felmerül: ez
egy földönkívüli vagy egy európai civilizáció volt? Sokkal kényelmesebb
elfogadni az ókori „tudományos” kapcsolattartás helyett azt, hogy aránylag
nem is olyan régen művelt európaiakkal találkoztak, és azok adták át nekik
ezt a döbbenetes tudást a Szíriuszokról. Ez egy mítosz, amely magán hordja
egy szélhámosság minden jelét. A kapcsolat szerzője talán egy európai utazó
lehetett, vagy Nyugat-Afrika lakói, akiket az első világháborúban arra
kényszerítettek, hogy részt vegyenek az európai harcokban.”
Ennyit mondott a nagy csillagász. Ő sem vette volna észre a logikai
csapdát? A kozmikus utazásokról, a szemmel nem látható bolygók
anyagfizikai sajátosságairól még az első világháború idején sem tudott az
emberiség!
 Kétféle válasza van tehát az érintett tudományágak vaskalapos
képviselőinek - vagy a hallgatás, vagy a fent ismertetett mellébeszélés. Ahol is
nem vesznek tudomást a legegyszerűbb, de elméletüknek gyökeresen
ellentmondó tényekről, és csak makacsul hajtogatják a magukét.
Még csak azt sem lehet elmondani, hogy a francia néprajztudósok - végre
írjuk le a nevüket is: Marcel Griaule és Germaine Dieterlen - maguk sem
értették a dolgok csillagászati összefüggéseit, valamint a „mítosz” hatalmas
horderejét. Ők csak egy - feltehetően meglehetősen unalmas - szakkönyvben
írták le mindezt. Csak évtizeddel később, véletlenül olvasta el a könyvet egy
csillagász, és ő indította el a lavinát. A világ csak az 1950-es években szerzett
tudomást a dogonok csodálatos és normális úton meg nem magyarázható
tudásáról. Sagan sem tudott a legfontosabbakról, vagy egyszerűen és
tudatosan figyelmen kívül hagyta azokat. Hisz ha igaza lenne, akkor most mit
kéne elképzelnünk? Hogy 1919-20 táján az európai hadszínterekről visszatért
analfabéta fekete bőrű katonák a dogon törzsbe megtérve arról álmodoznak:
„csinálunk egy mítoszt, de csillagászati alapon, beleteszünk olyasmiket is,
amit a fehérek még fel sem fedeztek, de persze mi azt is tudjuk, aztán majd
pár évtized múlva elkápráztatjuk a világot a tudásunkkal?”
Ahogyan az acambarói, icai stb. leletek „hamisításával” kapcsolatban, úgy
itt egy nem tárgyi, hanem szellemi terméket kell megvédenünk ugyanettől a
vádtól. És ismét ugyanazokat kérdezzük a vádlóktól: „miért, ki, mikor, mi
módon, kinek a hasznára?”
Valóban nehéz lenne elképzelni, hogy 250 ezer ember mind összebeszél, és
egyöntetűen azt hazudja a világnak, hogy van egy mítoszunk, és azt ősidők
óta mondogatják egymásnak a férfiak, megtanulják szó szerint, nehogy
elvesszen - miközben azt a „mítoszt” magunk fabrikáltuk nem is olyan régen?
Készítettünk hozzá egy bonyolult filozófiával megterhelt, némi csillagászati
tudással vagy annak látszatával összekevert mondaféleséget, és mostantól
kezdve ezzel „etetjük" a világot?
Miért tennék? Mi hasznuk lenne belőle?
Persze túlmenően az imént felsorolt logikai érveken, amelyek bizony igen
kemények. Olyannyira azok, hogy beléjük is tört már a tudomány bicskája.
Arról az „apróságról” nem is szólva, hogy a dogonokat azokban az
évtizedekben sokfős francia etnográfuscsapat vizsgálta nagyon alaposan. Így
az életük egyetlen részlete sem maradt tisztázatlanul. A szakemberek
alaposan feltárták a múltjukat is. Nos, a kérdés a következő: vajon nem derült
volna ki, ha olyan mély európai kapcsolataik lettek volna akár az elmúlt
századokban, akár már a huszadik század közepén? Jó, ha tudjuk: már Griaule
halála után más néprajzosokból és egyéb tudósokból álló kutatócsoport még
egyszer átkutatta a dogonok múltját, valamint jelenét, ismét elmondatták
velük a „mítoszt" annak minden apró részletével együtt. Ám ezúttal sem
derült fény semmiféle európai kapcsolatra. Viszont a dogonok - azóta már
újabb nemzedékeik - ismét csak Nommót, a korai szíriuszbéli űrhajóst
emlegették…
Mindehhez tudni kell, hogy a dogonok „mítosza”, vagyis hitvilága elég
pontos adatokat tartalmaz egyéb csillagászati vonatkozású tényekről is.
Például „tudják” (vagy legalábbis makacsul ismételgetik), hogy a bolygók a
Nap körül keringenek (ami sok természeti nép számára egyáltalán nem olyan
evidens, és az európaiaknak sem volt az még pár száz évvel ezelőtt sem).
Tudnak a „sok csillagról együtt”, vagyis a galaxisokról - mi több, tudják, hogy
volt egy Big Bang, vagyis gigászi ősrobbanás, amely elkezdte a világot!
A másik tény, amely a hamisítások, a szélhámosság ellen szól, az az
ötvenévente megtartott Szíriusz-ünnep. Tárgyi emlékei is vannak a ténynek,
hogy a dogonok ezt már századok óta megünneplik. Márpedig amikor Griaule
és társai egyáltalán első ízben megérkeztek a dogonok földjére, az emberiség
egész tudása a Szinuszokról úgy igazán nem is volt még ötvenéves. A
néprajzosok bebizonyították, hogy az ötvenévenként ismétlődő ünnepséget a
dogonok körülbelül ezer éve szervezik! (Körülbelül húsz, már a múltban
megtartott ilyen ünnepség emléktárgyait őrizgetik, és ezeken is látszik, hogy
nem egyazon korban készültek. Különben pedig alá lehet vetni őket
bármilyen kormeghatározó módszernek…).
Fel kell hát tételeznünk - mi több, biztosak lehetünk benne -, hogy ha a
Szíriusz-ünnepségeket ezer éve rendezik, csak egy okból tehetik: mivel az azt
magyarázó mítosz is legalább ennyi idős. Így tehát el van söpörve minden
ellenérv és „érv” a hamisításról, a később valamilyen csalafinta és persze
szélhámos módon képbejött utólagos információkról stb.
Ráadásul már a huszadik század második felében kiderült az is, hogy a
dogonok nincsenek egyedül ezzel a tudással. Csak náluk a legkiterjedtebb és
legmélyebb. A néprajzosok később rájöttek, hogy valami hasonló mondát
regélnek a szintén arrafelé élő bambara, boso és kurunda néphez tartozó
fekete bőrűek is. Ezek egy része a Niger folyó mentén halászatból él. Vagyis
mindebből mi következik? Hogy nem egy izolált csoport önmagába forduló
és esetleg tényleg csak úgy kitalált mítosza lenne mindez. Még azt a merész
állítást is megkockáztathatjuk: akik a dogonok lelkébe ültették ezt a tant, arra
számítottak, hogy az évszázadok múlásával az majd továbbterjed. És lám,
éppen ez történt, történik. Csak hát a terjedés a népek között egyáltalán nem
volt olyan gyors, ahogyan esetleg az „indítók” azt elképzelték, remélték.
Arra is érdemes kitérni, hogy azok a népek, amelyek vallották ezt a „hitet”,
sokkal békésebbek, mint az ugyanazon földrajzi területen élő más népek,
törzsek, csoportok. Ezek nem viseltek háborúkat a többiek ellen. Mintha
valamilyen módon - bezártságuk, analfabetizmusuk stb. ellenére is - nagyobb
kitekintésük lenne a világra. Ők ugyanis egy békés világot képzelnek, és azt
remélik, az valóban ilyen is (lesz), ahol a vérontásnak nincs helye. Hiszen
minden ember a legendás, űrből érkezett „Nommo” leszármazottja, vagyis - a
testvérük.
De valójában mi történt a dogonokkal?
Az egyik lehetséges magyarázat - sok jel szól mellette -, hogy az őseik
valaha régen, de lehet, alig 1000-1500 évvel korábban csakugyan idegen,
kozmoszból érkezett űrhajósokkal találkoztak. Ebben az esetben innen ered
minden tudásuk mind a Szíriuszok vidékéről, mind a Naprendszerről és az
űrhajózási technikák területéről. Az már kevésbé valószínű, bár persze nem
zárható ki, hogy az idegenek csakugyan itt rekedtek, és soha többé nem
jutottak vissza anyabolygójukra. Ha így történt, akkor már lezajlott legalább
egy, biztosnak nevezhető ufó találkozás Közép-Afrikában, a Krisztust követő
időkben.
A második változat viszont Atlantisz felé mutat.
Lehet, ez volt az egyik utolsó kísérletük. Hisz a mondákban máskor,
máshol is nyomokat hagytak önmagukról, ezt nem is kerülhették el. Lehet, a
kísérlet sok évszázadra szólt, és az volt a tétje: felfedezi-e egy eljövendő
modern tudományos közösség azt, ha anakronisztikus információhalmazt
rejtünk el - ez alkalommal nem a földben, piramisban, tengerben és így
tovább, hanem az emberek tudatában?
Nincs kizárva, hogy a kísérlet még ma is tart!
Mert miről lehet szó? Például arról, hogy elmegyünk egy olyan helyre,
ahol még primitív népek élnek. Az egyik ilyen törzs földjén látványosan
leszállunk a szupermodern légi közlekedési eszközünkkel. A helybeliek
természetesen azonnal megrémülnek, s minimum isteneknek tartanak
bennünket. Igazuk van - mert amire mi a tudásunk birtokában képesek
vagyunk, az még több is, mint amit ők a saját isteneikről a legmerészebb
álmaikban feltételeztek.
Lefordítjuk nekik az Einstein-féle általános relativitáselméletet olyan
szövegre redukálva, amelyet ők ugyan nem értenek, de az eléggé
megjegyezhető. A fejükbe verjük, hogy ez egy vallásos szöveg, szentség, amit
egyetlen hang változtatása nélkül kell ismételgetniük az idők végezetéig, s
átadni minden utánuk jövő nemzedéknek! Szavunk természetesen parancs.
Ha van időnk, még cifrázhatjuk is ezt az ismerethalmazt egyéb tényezőkkel,
adalékokkal, adatokkal. Hadd csodálkozzanak majd azok a valamikori
civilizált emberek, akik rájönnek, mit is jelent ez a „szent szöveg”! Vagy ők
maguk jutnak el a fejlődés egy fokára, vagy egy másik földrészen mások - a
lényeg az, hogy egyszer mindenképpen találkozni fog ez a szöveg a korabeli
értelmesek, a tudósok agyával. És akkor talán valaki megérti, hogy ez egy
üzenet, amit az időkön át küldtek a múltból…
De ki küldte?
Hát ez az. Ha fantasztikus regényt írnék, a történetet arra kanyarítanám el,
hogy Nommo és űrhajóstársai szerencsétlenül jártak a dogonok földjén,
valahol Középnyugat-Afrikában, a Niger folyó és a Debo-tó között. Talán el is
rejtőztek valahová a víz, a föld alá, és hibernálták magukat? Előtte azonban
jelet kellett hagyniuk. Vagy az esetleg valaha keresésükre küldött szíriuszi
űrexpedíció tagjai számára, vagy… Vagy bíztak az itt kifejlődő értelmes
lények majdani civilizációjában, és a jövendő észlényeknek akartak egy jelet,
egy üzenetet hagyni? Mindkét esetben érvényes, hogy a jelnek nem
okvetlenül kell egy piramisnak, kőoszlopnak, épületnek vagy bármilyen más
fizikai tárgynak lennie.
Ők inkább abban bíztak, hogy az elmékben hagynak nyomot, és ettől
kezdve lásd a fentebbi eszmefuttatást, amit egy esetleges atlantiszi
kísérletként írtam le. A hatás és az elvárás ugyanaz. Az eredmény persze
kétséges.
Márpedig lehet: ahogyan Attila koporsóját is érdemes keresni, hisz tudjuk
már, hogy a legendák nem hazudnak - akkor talán érdemes lenne Maliban
vagy a Nigeri Köztársaságban (figyelem, ez nem azonos Nigériával) is
kutatásokat kezdeni… Nommo szíriuszi űrhajója után?
Mellesleg nem a dogonok az egyetlenek, akik egész eredetüket űrből jött
idegenekkel magyarázzák. A kínai mítoszokban is sok szó esik az „ég fiairól”,
és szinte minden ősi uralkodóház tagjai egyenesen az égből eredeztették
magukat. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem bizonyíték, és ennek inkább
nagyon is földi, tekintélyelvi okai voltak.
De azért „kaparjuk meg” egy kicsit a sumerokat!
Van ott mit keresni. A sumerok 5,5-6 ezer évvel ezelőtt tevékenykedtek
Mezopotámiában, vagyis a Folyók Közén. A Tigris és az Eufrátesz e területei
ma nagyobbrészt Irak földjén találhatók. Igen figyelemreméltó eredményeket
értek el a tudományok, a társadalomszervezés, az építészet stb. területén. Az
utóbbi csaknem kétszáz évben több mint 110 ezer ékírásos táblájukat lelték
fel a kutatók, nemritkán egész „könyvtárakat”, amelyeket itt
helyénvalóbbnak lenne „táblatáraknak” nevezni.
Nem tudjuk, kik ők és honnan kerültek elő - a múltjuk teljesen belevész
abba a homályos „időlyukba”, aminek létezése valaha bennem is elindította
az ehhez hasonló könyvek írását, valamint a jelenség kutatását. Az is tény,
hogy a sumerok nagy tudására sincs elégséges „kifutási időnk” azt
megelőzőleg, vagy legalábbis nincs erről semmilyen adatunk. Az sem
kétséges, hogy alapos kutatások szerint a sumeroknál gyökerezik sok olyan
későbbi monda, történet, „szentnek” nevezett könyv alaptörténete, amely pár
ezer évvel később a zsidó-keresztény hitvilág alapját adta. Egyes merészebb
sumerológusok ki merik jelenteni: a sumer mitológia és a Biblia egészen Noé
és a vízözön történetéig nagyon is megegyezik, aztán a Biblia ószövetségi
része elkanyarodik a zsidó nép történetéhez, míg a sumerok ugyanitt már a
saját történetüket mesélik. A két változatban például a világ teremtéséről
szóló részek majdhogynem szóról szóra megegyeznek, logikájukat,
dramaturgiájukat tekintve lényeges különbség nehezen fedezhető fel
közöttük.
Említettük, a sumerok felbukkanása előtt tanácstalanul áll még a
tudomány. Ám az ő saját mitológiájukban ott szerepel a magyarázat, nagyon
is világosan. Csak hát… hogy is mondjuk csak - ismét egy dogon típusú
rejtéllyel állunk szemben, ezért azt a változatot a tudomány nem akarja
elfogadni.
A sumerok ugyanis azt állították: tizenkét „isten” szállt le az égből, és az
őseiket ők tanították meg a földművelésre, valamint minden egyébre.
Márpedig, mint e könyvben másutt már említettük, ez az „egyéb” nem volt
kevés. Például az idegenektől tudták meg a sumerok, valószínűleg elsőként a
Földön, hogyan kell bíróságokat felállítani és ítélkezni, mi is az az
igazságszolgáltatás, mi a törvény és betartásának, betartatásának rendje. A
sumerok szerint őseiket ezek az idegenek tanították meg az írásra (ékírásra)
is. Előkerült egy ékírásos tábla, amelyen a régi sumerok száznál több olyan
dolgot soroltak fel, amit az őseik mind-mind az idegenektől tanultak.
Aki végigolvassa ezt a „tantervet”, kénytelen felfogni: nagyon is
tervszerűen állították össze a listát azok, akik… no, szóval azok az
„idegenek”. Nem a nehézzel, hanem a könnyűvel, az aránylag egyszerűvel
kezdték. És végül el is jutottak a célhoz: a sumerok, mint sajátságos kísérleti
alanyok részvételével feltehetően ők hozták létre az első működő társadalmat
a Földön. Már persze a sajátjukon kívül!
 Számos szerző, köztük tudományos felkészültségű emberek is (pl. M.
Chatelain vagy Sitchin) komolyan állítják, hogy mindez kétségkívül csak egy
ismeretlen bolygóról érkezett idegen csoport műve lehetett. Akik szerintük,
és persze Däniken szerint is, emberré formálták távoli őseinket pár százezer
évvel korábban, és aztán sok okból visszajártak ide, például nyersanyagokat
kitermelni.
Én viszont azt mondom - éppen annyira bizonyítékok nélkül, ahogyan ők
is tették -, hogy egy idegen civilizációnak aligha volt érdeke például az, amit
a sumerokért, sumerokkal tettek. Sőt megkockáztatom még a következő
állítást is: remélhetjük, hogy valamiféle kozmikus etika egyenesen tiltja az
ehhez hasonló mély beavatkozásokat!
Mert lehet, a felületes, nem komoly és mély nyomokat hagyó, vagy
technikai, fizikai okból elkerülhetetlen beavatkozásokat megengedi a
kozmikus logika és törvény. Például ha egy fejlett civilizáció űrhajója el-
elhúz a fejletlenebbek, az idegen bolygón élő, még messze nem sokat tudó
értelmes lények feje felett, az űrhajó látványa vagy zaja ilyen „felületi"
következmény lehet. Ezen a behatoló nem tud változtatni, vállalja, hogy
ennyi nyomot hagy maga után. (Így persze nem csoda, ha észak-amerikai
indián törzsek mítoszai tele vannak az égen száguldó „thunderbird”-ökkel,
vagyis dübörgő madarakkal, tüzet fújó, zajos repülő szerkezetekkel vagy
„élőlényekkel”; valaha régen ők is ilyeneket láthattak.)
De a mélyebb beavatkozást igencsak meg kell indokolni, és lehet - illetve
merem remélni -, hogy ilyenekre nem kerül sor igen alapos indok nélkül.
Vagy még annak ellenére sem. Kötve hiszem: ha mi, emberek eljutunk majd
más galaxisok bolygóira, ahol értelmes lényeket fedezünk fel - igyekszünk
majd a fejlődésüket meggyorsítani azzal, hogy írást adunk nekik, törvényeket
verünk a fejükbe, és mindenféle módon, még erőszakkal is (emlékezzenek
csak az „Úr” és Mózes népének vészterhes, sok halottal jelzett
találkozásaira…) jobb útra akarjuk őket téríteni?
Ez inkább csak egy itteni civilizáció lehetett!
Ilyet csak azok tesznek, aki sajnálják fajtatársaikat. Bizony nincs kizárva,
hogy akár szánalomból, akár számításból szeretnék enyhíteni azok rossz
sorsát, lerövidíteni nekik a normális állapotok felé vezető utat.
Nem zárható ki, hogy egy szó, egy fogalom egyáltalán nem véletlenül
keletkezett és került be az ókori hagyományokba, valamint szent iratokba. Ez
a szó az „őrizők”, őrök. Könnyen lehet, hogy az atlantisziak minden ókori
nyelven így nevezték magukat. A szó fedte a valóságos helyzetet - őrizői
voltak ők a náluk sokkal kevésbé fejlett „testvéreknek", őrizniük kellett a
törékeny egyensúlyt az állati lét és az emberi között. Vagyis az ösztönlények
még gyakran fegyverhez kaptak, ha nézeteltérés tört ki közöttük, kevés volt a
béketűrő, a távolabbra is látó, a gondolkodó típusú ember. És még ritkább az
ilyen kezdetleges társadalom.
„Őrizők” voltak: a béke, a nyugalom, a lassú, de biztos fejlődés, haladás
őrizői. Tudható a történelemből, hogy messze nem mindenütt jártak sikerrel.
De nem kétséges, hogy számtalan alkalommal jártak itt; felfedezhetjük
nyomaikat! Mert az „őrizők” kifejezés ott olvasható, látható az egyiptomi
hieroglifákon, de így maradtak fenn a sumerok írásaiban is. Számos
indoeurópai nép nyelvében is ez vagy ehhez nagyon közeli kifejezés szerepel,
ha róluk van szó. Mi több, az apokrif Enoch vagy más néven Hénoch
könyvében - a Bibliába ki tudja miért be nem került Szentírás-töredékekben
- olyan „őrizőkről” is szó esik, akik fellázadtak, és ezért később megbüntették
őket.
Atlantisziak, akik atlantisziak ellen lázadtak? Lehetséges. Ők sem voltak
tökéletesek, és egyes személyek vagy kisebb csoportok pillanatnyi érdekei
esetleg azt diktálhatták: maradjanak itt a „primitívek” között, ahol kényükre-
kedvükre uralkodhatnak annak a néhány fejlett műszaki eszköznek a
birtokában, amellyel rendelkeznek.
Minden, hátrafelé történő időutazásról szóló fantasztikus regény
voltaképpen erről mesél. És itt csakugyan időutazás történt - a sokkal
fejlettebb, a már vagy tízezer éve zavartalanul előrehaladó (ha a Csapást nem
számítjuk, de az ő igazi fejlődésük nyilván utána indult el nagy lendülettel)
atlantisziak fizikailag a velük egy időben élő, de tőlük igencsak elmaradt más
emberek közé látogattak, és ott különféle folyamatokat indítottak el. Az sincs
kizárva, hogy a Däniken és mások által annyiszor emlegetett „megtévedt
idegenek” nem a kozmoszból jöttek, természetesen, hanem atlantisziak
voltak. Ennek bizonyítékaként felfoghatók azok a történetek, amelyek - ha
valóban igazak - arról regélnek, hogy az ég fiai nemi kapcsolatokat
létesítettek a földi asszonyokkal. Szerencsére arról is van adatunk, éppen a
sumer iratokban, hogy az idegenek nem csupán férfiak voltak. Däniken
ezekről nem mesél, mert akkor meggyengülne az a sugallata, hogy az
idegenek mind férfiak voltak, mert hisz egy űrhajó legénységét alkották… Ez
persze egy tőlünk nagyon idegen civilizációban egyáltalán nem feltétlenül
igaz.
Egyáltalán, le kell számolni azzal a képpel, hogy valódi föld-idegenek
jártak itt valaha, és ők avatkoztak bele a folyamatokba, ők szerették el a földi
asszonyokat és lányokat, nemzettek velük hol degenerált, hol életképes
utódokat, és hogy ezért az ő felsőbb hatóságuk megbüntette őket.
Nagyon kicsi az esélye ugyanis, hogy jöjjenek bárhonnan a világűrből -
mégis hasonlítani fognak ránk! Még csak nem is lesznek ember formájúak.
Erre csak akkor lehetne számítani, ha több, önmagában is rendkívül
fantasztikus elmélet egyszerre válna valóra: vagyis valamikori innen
elszármazott emberek jönnének vissza a kozmosz egy másik pontjáról, amire
- ismerjük el - igen kicsi az esély. Arra pedig még kisebb, hogy azok, akik
évmilliárdokkal ezelőtt elültették az élet csíráit a Földön, most felbukkannak,
és pontosan úgy néznek ki, mint mi! Hiszen két bolygó között még
ugyanabban a Naprendszerben is óriási különbségek vannak, hát még
különféle naprendszerek, galaxisok bolygói között! Az egy bolygón kifejlődő
élet pedig nagyobbrészt a bolygó fizikai viszonyainak rendelődik alá, amiatt
válik ilyenné vagy olyanná. Mi, emberek, csak a Földön lehettünk ilyen
méretű, ilyen alakú, ekkora gravitációhoz szokott, ilyen fényviszonyokhoz
alkalmazkodott látószervű, ilyen víztartalmú stb. stb. élőlények, amilyenek
végül is lettünk. Már a Marson vagy a rendszer bármelyik másik bolygóján
más formájú, életvitelű lényekké váltunk volna (már ha azokon egyáltalán
olyan körülmények lennének, amelyek kedveznének az ilyen típusú biológiai
lénynek, mint az ember).
A harmadik dolog: egy valódi idegen ebből kifolyólag nem tud szexuális
kapcsolatot létesíteni és utódokat nemzeni földi emberrel. Hogy reálisabb
legyen a kép, amit ábrázolni akarok: az idegenek lehetnek légynyi méretűek
vagy bálna nagyságúak. Lehet, hogy nincsenek végtagjaik, lehet, hogy
számtalan csápjuk van, és kocsonyás a testük, de az sincs kizárva, hogy
kitinpáncélt viselnek. Vagy el sem hagyhatják az űrhajójukat az itt uralkodó
egészen más, számukra elviselhetetlen hőmérséklet-, pára-, gravitációs-,
fény- vagy bármilyen más viszonyok miatt! Arról nem is szólva, hogy
feltehetően állandóan valamiféle zárt öltözetet, szkafandert kell viselniük.
A negyedik gyanú: a kozmoszból érkezett idegenek egyrészt nem tudnak
annyit a helyi viszonyokról (emlékezzünk csak a sínai-hegyi „Úrra” vagy az
Ezékielt különféle politikai akciókra rávevő idegen „parancsnokra”), hogy
érdemben bele tudjanak szólni az itteni eseményekbe. Másrészt miért is
akarnák alakítani ezeket az eseményeket évtizedeken vagy évszázadokon
keresztül? Mi érdekük lehet abban, hogy egyik vagy másik ókori törzs milyen
vallást fog követni, vagy hol fog lakni? Miért játszanák meg előttük az
isteneket, s miért követelnének tőlük különféle szövetségeket, háborúkat,
vándorlásokat, valamint egyéb bonyolult, hosszú időn át tartó és sok energiát
követelő cselekvéssorozatokat?
Éppen ez utóbbi a legjobb bizonyíték arra, hogy itt nem földönkívüli
idegenek, hanem - hogy úgy mondjuk - „hazai idegenek”, „földi idegenek”
álltak a dolgok hátterében. Ők azok, akik minden törzset, csoportot a saját
anyanyelvén tudtak megszólítani, nekik állhatott érdekükben, hogy bizonyos
módokon „terelgessék” a leendő civilizált emberiséget még ebben a korai,
éretlen és tudatlan szakaszában is a helyes társadalmi formák és eszmék felé.
Nekik lehetett érdekük, hogy minél korábban kihozzák az embereket az
elmaradottságból, a rossz és életveszélyes életfeltételek közül.
Érdekes módon ilyenkor már érthetővé válnak a szexuális kapcsolatokról
szóló mondák is. Hiszen ilyen kapcsolat jelen ismereteink szerint valóban
csak ember és ember között lehetséges, és utódokra is csak ekkor lehet
számítani. Itt lépnek be a genetikai fékek, valamint hatások is. Feltehetően
igazak azok az állítások, miszerint az egyes korokban és vidékeken
felbukkanó, ott hosszabb ideig az emberekkel közösen tartózkodó atlantisziak
parancsnokai nem nézték jó szemmel ezeket a szexuális kapcsolatokat.
Ugyanis az atlantisziak akkor már sokat adtak az egészségre, féltek hát a
fertőzésektől. Nyilván tudtak már a genetikáról is, és nem voltak
engedélyezve vagy ösztönözve azok a kapcsolatok, amelyekből kevert vérű
utódok származhattak. Talán jogosan tartottak attól Atlantisz vezetői, hogy
így mindkét oldalon - a saját köreiken belül és az emberiség többi részében is
- valamiféle károsult utódok születhetnek? Még azt is el tudom képzelni -
mint teljesen köznapi, normális dolgot -, hogy minden atlantiszi már
születésekor olyan oltásban részesült, amely egyrészt megvédte őt a későbbi
fertőzésektől, viszont az ezen szerrel kezelt ember csak ugyanolyan szerrel
kezelt másik emberrel hozhatott létre egészséges utódot. Így a szexuális,
utódnemzéssel is járó kapcsolatok eleve tragédiába torkollhattak, csak
károsult utódok jöhettek létre ilyenkor - lehet, ezért (is) tiltották?
Visszatérve a sumerokhoz, már egy csöppet sem csodálkozunk, hogy az
atlantisziak őket is ugyanúgy felkeresték és befolyásolták, mint a zsidókat.
Még azt sem tudjuk pillanatnyilag, melyik néphez látogattak el korábban és
melyikhez később; ennek mellesleg úgysincs jelentősége.
Az atlantisziak ottani látogatásainak számos bizonyítéka maradt fenn.
Léteznek bányaábrázolások, ahol egy tárnában éppen egy idegen
tevékenykedik, alighanem megmutatja a sumeroknak, hogyan kell érceket
kihozni, kitermelni a föld alól. A sumer rajzokon, véseteken meglepően
gyakoriak a mély bányák. De akadnak ott zebrák és leopárdok is - márpedig
ezek az állatok akkor is csak kizárólag Afrikában éltek! Vagyis, nyilván az
idegenek közvetítésével, a sumer képrajzolóknak, képíróknak tudomásuk volt
más földrészek faunájáról. Az sem zárható ki, hogy egy vagy több „első
rajzolót” az idegenek magukkal vittek egy világ körüli útra (mint Ezékielt), és
megmutatták nekik a Föld egyéb tájait. Ennek nagy pedagógiai hatása is
lehetett azokra az egyszerű emberekre, és persze növelte bennük az
atlantisziak „isteniségébe” vetett hitet.
Vannak szerzők, akik szintén e területtel foglalkozva felemlegetik a
sumerok nagy csillagászati, valamint egyéb tudását, majd azt próbálják
elemezgetni, hogy miért is lett volna szükség a két faj keverésére? Egyikük
felépít egy elméletet, miszerint hatszáz idegen szállt le 50-50 fős
csoportokban a sumerok lakta vidéken, és… értelmes munkaerő „előállítása”
céljából kezdtek az idegenek „párosodni” a sumer nőkkel. Állítólag az így
született utódok nem voltak normálisak, degenerált, beteges gyermekekből
pedig nem lehettek olyan értelmes felnőttek, akikre számíthattak a
munkában, főleg a bányászatban.
Az elmélet sok sebből vérzik, leginkább azért, mert szerzőjük ismét csak
kozmikus idegeneket tételez fel. Mindezek mellett voltaképpen csak az szól:
a sumer szövegekben gyakori az említés, hogy a nők az „istenek” segítségével
szülték gyermekeiket. De ez még nem okvetlenül jelenti az idegenek… hm…
szóval nagyon is kézzelfogható és közvetlen segítségét az utódok
létrehozásában!
Bár, ha ezt a gondolati fonalat követjük, ismét elő kell vennünk a Bibliát.
Ahol is eleinte csak Ádám és Éva létezett, Éva megszülte gyermeküket, de azt
mondja: „Isten segítségével embert hoztam a világra.” Ez viszont nem túl erős
érv, hisz akkoriban mindenki meg volt győződve arról, hogy akármilyen
cselekvéshez az isten(ek) segítsége kell, anélkül semmi sem történik.
Viszont ha tovább haladunk, eljutunk egészen… Jézus születéséig! Ott elég
világos utalások szerepelnek, arra néz ve, hogy nem József, az ács volt az apja
annak a magzatnak, amely egyszer csak fejlődni kezdett roppant fiatal, alig
tizenöt éves felesége méhében. Szó van a Szentlélekről, valamint arról, hogy
az „Isten fia" fog megszületni. Természetesen ez nem egy szerelmi háromszög
történet, de itt is felmerül ugyanaz a kérdés. Vagyis fenntartva minden
tiszteletünket a vallás és a legenda iránt, megkockáztatjuk az állítást: talán
Jézus Krisztus apja is egy atlantiszi volt?
Ha ezt elfogadnánk, akkor az is nyilvánvaló lesz, hogy időközben az
atlantisziak koncepciói megváltoztak. Más célokat kezdtek követni ahhoz
képest, mint amivel ez a különös kis társadalom elindult a kezdetek idején.
Így talán ekkor kezdődött az a folyamat, amelyről fentebb írtam: komolyan
kezdték venni a szexuális kapcsolatok tiltását, ha pedig ilyesmire mégis sor
került (tudományos okból, kísérletképpen), akkor feltehetően laboratóriumi
megtermékenyítést alkalmaztak.
Akkor még - gondolok itt körülbelül a Kr. előtti 15-12 ezer évre, amikor
még ők is meglehetősen egyszerűek lehettek, és az eszközeik sem túl
gazdagok - fő szempontjuk, álláspontjuk volt, hogy megőrizzék
különállásukat, gyűjtsék a tudást, s ha kell és lehet, segítsék a többiek, a kívül
maradók, a primitívek fejlődését. Ezt követte aztán a Csapás, s Atlantisz
lányai és fiai kezdtek leköltözni a mélybe, elbújtak a Föld szárazföldi és
tengeri felszíne alá. Nyilván azért, nehogy egy következő, újabb kozmikus
katasztrófa ismét megsemmisítse az életet a bolygó felszínén. Nem akartak
odaveszni, most már különösen nem, miután látták az első csapás okozta
mérhetetlen károkat.
A koncepció valamikor Kr. előtt 4-3000 körül változhatott. Amikor
Atlantisz már berendezkedett a mélyben, és csillagászai az eget kémlelve
biztosak lehettek abban, hogy egy ideig nem fenyeget újabb kozmikus
eredetű katasztrófa. Annál több baj volt viszont az emberiséggel. Túl lassan
fejlődött, a törzsek és csoportok torzsalkodtak, nem voltak egységesnek
mondható, mindenki által legalább elvileg tiszteletben tartott erkölcsi
eszmék, útmutatók, törvények. Vagyis hiányzott még mindaz, ami a majdani
társadalmak létezését szabályozhatta, elkerülendő a gyilkos káoszt. Amely az
emberek immár szükségszerű tömeges együttélését dinamikussá,
elviselhetővé, szervezetté tette.
Hogy milyennek kell lennie egy társadalomnak, arra nézve volt már pontos
mintájuk: a sajátjuk.
Annak ellenére, hogy az atlantiszi viszonyok nem voltak normálisnak
nevezhetők. Követendő példát sem igazán jelenthettek, legfeljebb csak
részben. Hiszen ők másként jöttek létre, másképpen éltek, mint ahogyan a
felszíni népeknek élniük kellett (majd). De abban azért biztosak lehettek az
atlantisziak (vagy legalábbis ezt fogadták el vezérelvként), hogy nemcsak a
mindennapi tudásban, hanem a társadalomszervezés és erkölcsi normák terén
is vezetniük kell az embereket. Amíg ezt megtehetik a lelepleződés veszélye
nélkül.
Ezért felteszem: tisztában voltak már azzal is, hogy minderre csak pár ezer
évük maradt. Tudták, ha meggyorsítják az emberiség fejlődését, bizonyos
értelemben a saját érdekeik ellen dolgoznak. Hiszen akkor ezek a kíváncsi
lények hamarosan ellepik a bolygó egész felszínét, mindenhová elmennek,
minden arra alkalmas helyet belaknak. Voltaképpen Atlantiszt és lakóit a
bolygó felszíni életterétől fosztják meg. Tudatában lehettek, hogy egy
bizonyos ponton túl már nem nagyon mutatkozhatnak a felszínen, legfeljebb
álcázott módokon, és sokkal ritkábban, mint azelőtt.
A befolyásolásnak később is - ma is! - ezer módja volt és van. Nem csupán a
sumeroknál bukkannak fel ezek az árulkodó jelek, valamint motívumok… Az
asszír-babilóniai nagyeposz, a Gilgames - amit a tudományos vizsgálatok
szerint mától visszaszámítva körülbelül 3600-3800 éve véstek agyagba -
számtalan olyan részletről szól, amely megerősíteni látszik a fenti elméletet.
Annyi mindenképpen bizonyos, hogy Gilgames és társa, Enkidu
valamiképpen kapcsolódott az atlantisziakhoz.
Az erre utaló részek a következők. Az akkád nyelven írott nagy mű szerint
Gilgames félig isten, félig ember volt, vagyis éppen a fentebb emlegetett
keveredésből származhatott. Nemcsak ő járt így - a vadnak nevezett Enkidu,
Gilgames későbbi barátja szintén kevert lény, egy „istenasszony” volt az
anyja. Eddig még lehetne mindez olyan legenda is, amilyen akkor és arrafelé
százával terjedt.
Ám megjelenik egy nagy madár, amelynek azonban a leírásából inkább egy
repülő szerkezetre kell gondolnunk („bűzös lehelet”, vagyis kipufogógázok
stb.), és Enkidut felemeli a magasba. Az akkád szöveg szerint (amelyet a
tizenkilencedik század közepén találtak meg és fordítottak le, tehát az
emberiség későbbi, huszadik századi technikai jellegű élményei nem
befolyásolták a szöveg fordítóit, még kevésbé annak ismeretlen íróit…)
Enkidu az emelkedés közben hirtelen ólomnehéznek érzi tagjait… vagyis ez
a gyorsulás fiziológiai hatása! De honnan tudhattak erről az akkádok, ha
akkoriban még senki sem repült? Legalábbis a hivatalos tudomány szerint!
Még azt is el kell vetnünk, hogy valóban egy akkor élt, a mai kondorhoz
hasonlóan nagytermetű madár ragadta volna el az eposzi hőst; a madár sem
tud olyan sebesen emelkedni, mert akkor ő maga is a gyorsulás hatása alá
kerülne, ezért nem tudná a szárnyait csapkodni. Ez nem csupán biológiai-
fizikai, de logikai ellentmondás is lenne.
A történet későbbi szakaszában, a kezdetben ellenségek, később barátok,
Gilgames és Enkidu felkeresik azt a helyet, ahol az „istenek” élnek. Nem
könnyen jutnak el oda, de a hely lenyűgöző: roppant nagy domb, amely
fényárban úszik, s tele van furcsa tornyokkal vagy más különös alakú
építményekkel. (Én antennákat, napenergia-kollektorokat, víztározókat stb.
sejtek. Vagyis abban a korban az atlantisziaknak még sokfelé voltak állandó
támaszpontjaik, amelyeket aztán később az utolsó szögig lebontottak és
nyomtalanul eltüntettek. Kivéve talán néhány rejtélyes tárgyat, amelyekről
az előző fejezetekben esett szó.)
Az istenek a „lakóhelyükhöz” nem engedik túl közel a két kíváncsi fél-
istent, fél-embert. Ők persze mégis szeretnének bejutni, de primitív
fegyvereikkel nem sokra mennek - azok lesiklanak valamilyen láthatatlan
páncélról. Feltehetően mágneses erőtérről van szó, az atlantisziak így őrizték
támaszpontjaikat, raktáraikat, leszállóhelyeiket és lakóobjektumaikat
Atlantiszon kívül.
Visszatérve Enkidu repülésére, meg kell mondani: a madár „beszélt” is a
hőshöz, ami ugye igazi madarakra szerfölött ritkán jellemző. A fenti látvány
is árulkodó a mi számunkra: a nagy tengert a magasból végül már csak
pocsolyának látta az ember, a világ szélei pedig lehajlottak, elgörbültek. Ami
egyértelműen arra utal, hogy a magasból látni a Föld görbületét. Merthogy az
egy gömb.
De ki tudta ezt 3800 vagy több ezer évvel ezelőtt? Hogyan jöhettek volna
rá az akkádok, asszírok, sumerok, babilóniaiak vagy bárki más, ha ők maguk
sohasem emelkedhettek fel a magasba?
A magyarázat csak egyfajta lehet: olyanok vitték fel Enkidut, s feltehetően
másokat is, akik már tudtak repülni, és ehhez megvolt a maguk eszköze.
Mivel a korabeli primitív emberek csak madarakat láttak repülni, hát
minden, akár fémből készült, de repülő eszközt is madárnak neveztek. Nem
létezett rá más szavuk. A felvitt emberek pedig ma már számunkra érthető
módon - például a gravitáció említésével, vagy a Föld görbületére tett
célzással - bizonyították be, hogy valóban a magasban jártak!
A technicista szemlélet a Biblia másik, eddig nem is említett pontján is
talál érdekes és mindenképpen műszaki leírást. Itt nem repülő, hanem úszó
szerkezetről esik szó. Eddig nem volt róla szó, de az atlantisziak fejlődéséből
logikusan következik, hogy a kontinensek között nem csupán, és nem is
elsősorban repülő eszközökkel közlekedtek. Hanem hajókkal. Volt elég
idejük, és a hajók sokkal nagyobb rakományt vittek el, mint a legtágasabb,
legnagyobb repülő szerkezet.
Nem másutt, mint ismét csak a Biblia ószövetségi részében, Jób könyvében
(41.rész) találjuk meg egy roppant veszedelmes és talán hadicélokra is
alkalmas hajó leírását. Hozzá kell tenni mindjárt az elején, hogy nem biztos a
szerkezet hadicélú alkalmazása, de a megfigyelőknek, a primitív embereknek
már a gépezet külseje és működése is hatalmas vadállatot, félelmetes dolgokat
sugallt. Innen erednek ilyen célzásaik, amikor leírják a szerkezetet.
De lássuk a leírás erre utaló részleteit!
 A bibliamagyarázók és nyelvtudósok szerint leviathánt, másképpen
krokodilust emlegetnek itt; de van, aki bálnára szavaz. A nagy többség persze
ismét „szkeptikus”, és az egészet fantaziálásnak hiszi.
„Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának
szépségét” - így a szent szöveg. Nos, ha egy állatról van szó, bizony
furcsállhatjuk e szavakat. „Alkotásának szépségét” dicsérjük-e, ha állatról van
szó?
„Büszkesége a csatornás pajzsok; összetartva mintegy szorító pecséttel.
Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegő sem megy. Egyik a
másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.” Ez bizony
szintén nem vonatkozik állatra, inkább egy fémburkolatra, de lássuk tovább:
„Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.” Nos,
szinte látom magam előtt azt a hajót, nincs kizárva, hogy tengeralattjáró volt,
bár ellenség híján az atlantisziaknak ilyesmire nem lehetett szükségük. Ha
csak azért nem, hogy behatoljanak a két sarkvidék jege alá?
A tüsszentés persze aligha igazi, állati tüsszentést jelentett, hanem valami
olyan géphangot, amelyet a korabeli nézők másképpen nem tudtak
magyarázni és elnevezni. A „szemek” pedig nyilván beépített lámpák,
amelyek hol fényt árasztottak, hol nem. Vagyis az akkori gondolkodás és
logika szerint: az a „lény" hol becsukta a szemét, hol meg kinyitotta. Ha
kinyitotta és megjelent a fény, ezzel eljött a „hajnal”, onnan eredhet a
hasonlat.
„A szájából szövétnekek jőnek ki és tüzes szikrák omlanak ki.” Hát ez sem
nagyon jellemző az állatokra. A „száj”, hasonlóan a szemekhez, más célú
nyílást jelölhet.
„Orrlyukaiból gőz lövell elő, mint a forró fazékból és üstből.” Ezt talán
kommentálni sem kell, ismét egy mechanikai jellegű dologról lehet szó.
„Lehelete meggyújtja a holt szenet, és a szájából láng lövell elő.” Ilyesmit
semmilyen állat nem tett és nem tehetett, nem voltak hozzá fizikai, biológiai
adottságai. Vagyis nagyon forró gázt, gőzt kellett kilövellnie, ha a több száz
fokon gyulladó szenet is lángra lobbanthatja… Ez vagy a meghajtás eszköze,
vagy valamilyen harci eszköz volt a hajótest elején. Az sincs kizárva, hogy - a
fenti magyarázathoz kapcsolódóan - a sarkvidéki kirándulások alkalmával a
szerkezet ezzel a tűzzel olvasztotta meg maga előtt vagy maga körül a
keletkező jeget. Így nem eshetett a sarki jég fogságába.
„Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik.” Ez ismét csak nem
állatra valló leírás, jelképes beszédnek tetszik. A „nyakszirt” alighanem a fej
mögötti részt jelöli, ami szerkezetünknél a középtájat jelöli a hajótest felső
részén. Ez újfent tengeralattjáróra utal. Az, hogy „előtte félelem ugrándozik”,
sokféleképpen magyarázható. Úgy is, hogy valamilyen nagy tűzerejű lövő
szerkezet söpörgethette golyóival a vezérlés előtti, és persze a hajó előtti
térséget.
„Testének részei egymáshoz tapadtak, kemény önmagában és nem izeg-
mozog.” Hát ez sem állatról szólhat, hisz ott természetes dolog lenne az, amit
a leíró itt nagy csodálattal emleget. A „kemény önmagában” szintén fémes
takaróra, külső burokra utal, és a másik: „nem izeg-mozog” pedig azt jelzi,
hogy az egész test egy tömegként mozgott, eggyé készült. Így gépet írunk le,
nem állatot, amely testnek természetesen van saját mozgása, és részei nem
együtt, hanem külön mozognak. Ha például elfogadnánk a bibliamagyarázók
véleményét, és leviathánnak, vagyis bálnának hinnénk ezt, akkor is
elgondolkoztató a dolog. Hiszen a bálnának a farka, az uszonyai stb. önállóak,
a többi testrésztől független mozgást végeznek. Így a leírás nem bálnáról, még
kevésbé krokodilról vagy egyéb állatról szólhat.
„Ha éri is fegyver, nem áll meg benne, legyen bár dárda, kopja vagy
kelevéz.”
Világos. Minden állat testében megáll a dárda, az utóbbi pár ezer évben
nem élt a Földön olyan páncélos testű, amelyet ne lehetett volna felsérteni
éles fegyverrel, szerszámmal. Ismét egy bizonyíték, hogy nem bálnáról,
krokodilról vagy más, már az ókorban is ismert és félt nagytermetű, veszélyes
állatról szól a történet.
„Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az acélt, mint a korhadt fát.”
Hát itt sem kell sokat gondolkodni. Nyilván azért nem árthat neki a vas- és
acélfegyver, mert maga is legalább olyan kemény anyagú burkolatot visel,
mint e támadó fegyverek…
Az eredeti szövegben még több ilyen leírás található; ezekből kiderül, hogy
még a netán parittyával rávetett kő is apró darabokra törik ezen a páncélon.
Ha állatról lenne szó, annak rugalmas bőre és teste van, nem töri össze a
követ, érkezzen az a bőrére bármilyen sebességgel is.
De milyen is ez a burkolat? „Alatta éles cserepek vannak”, írja Jób könyve.
Ez sem vall állatra. A jármű pedig haladás közben - idézem - „maga után
világos ösvényt hagy, azt hinné valaki, a tenger megőszült”. Ez érthetően utal
a szerkezet akkoriban igencsak szokatlan nagy sebességére, mert attól marad
a felszínen ilyen elszíneződő nyom.
De a legérdekesebbek minden bizonnyal az atlantisziak repülő eszközei
voltak.
 Atlantisz repülői

Akiket úgy neveltek az iskolákban, különösen pedig a történelemórákon,

hogy az ókorban senki, soha, sehol egyetlen percre sem emelkedett a
levegőbe - az már eddig is biztosan, furcsállta a repülésre tett célzásainkat.
Még különösebbnek fogja találni ezt a fejezetet. Akiknek azt tanították, hogy
az első emberek a Mongolfier fivérek léggömbjén, aztán a huszadik század
elején a Wright fivérek motoros repülőgépén, majd nem sokkal később
Zeppelin gróf kormányozható léghajóján emelkedtek a magasba - azok
számára döbbenetesen új információk következnek most.
Először lássuk a tárgyi bizonyítékokat!
Egyiptomi sírokban meglehetősen gyakran bukkantak fel apró, madárhoz
hasonló szobrocskák. Az analógia a régi korok régészei és egyéb szakértői
számára olyannyira nyilvánvaló volt, hogy különösebben nem is
gondolkoztak a kis tárgyak rendeltetése felett. Amit pedig ábrázoltak, az a
számukra egyértelműen madár volt.
Az egyik ilyen ismertebb szobrocskára 1898-ban bukkantak a lépcsős
piramisáról ismert város, Szakkara egyik sírjában. A kairói Egyiptomi
Múzeumban e sorok írója maga is látott számos hasonlót, bár mostanában
mintha kezdenének el-eltünedezni a gondosan védett tárolókból; feltehetően
a raktárakba vonják vissza őket. Nem kétséges, a kutatók szerint erre azért
van szükség, mert Däniken és társai jó ideje „egészségtelen”
szenzációhajhászást művelnek a „madarak” körül.
A szenzációhajhászás abban áll, hogy ezeket a szobrocskákat nem
madaraknak tekintik, hanem az ókori emberek által készített…
repülőgépmodelleknek.
A régészek szerint a feltételezés abszurd, és szinte bomlott elmére, de
mindenképpen hiányos műveltségre vall - hiszen tudjuk, hogy az ókorban
nem voltak repülőgépek!
Mi meg azt állítjuk, hogy voltak - már sok ezer évvel korábban is! Éppen
ezt bizonyítják ezek a sajátságos és a kutatók által teljes mértékben
félreismert „madarak”.
A legtöbbel csak a hatvanas-hetvenes években kezdtek foglalkozni, de
alapos okunk van feltételezni, hogy számos, különösen kisebb jelentőségű
múzeumban akadnak még, amelyekre eddig senki ügyet sem vetett. Persze
érdekes elgondolkodni azon, hogy míg az ugyanonnan, gyakran ugyanabból a
sírból vagy romok alól származó, valóban madarat és csak azt ábrázoló kis
faragások elég egyértelműek, például a fejükre kétoldalt madárszemet
festettek - addig a többi sokkal egyértelműbben jelez repülőgépet, hiszen
úgynevezett hátsó vezérsíkja is van! Vagyis hátul, a farokrésznél egy
függőleges sík mered fel, ami egyetlen madárra sem jellemző - legalábbis
szerény ornitológiai ismereteim alapján merem ezt kijelenteni. Tudunk
olyanról is - éppen a szakkarai a legjobb példa rá mely a belevésett felirat
szerint Ámonnak, a levegő istenének ajándéka. Ettől persze még lehetne
madárábrázolás is - ha nem meredezne ott az a fránya vezérsík… Amely a
mai gépeken vízszintes irányú kormányzásra szolgál, ennek segítségével
kanyarodik a gép balra-jobbra.
Az már biztos, hogy e modellek a tökéletes aerodinamikus elv szerint
készültek el.
Ha már az egyiptomiaknál tartunk: az abüdoszi templomban a gazdagon
díszített falrészletek között van egy, amelytől elállhat a lélegzete
mindenkinek. Ez ugyanis egy modern… helikoptert ábrázol!
Igen, semmi kétség. A hieroglifa-„betűk” és egyéb képek között a
falszakasz egyik felső részén egy majdnem pontosan olyan helikoptert látunk
a levegőben, amilyenek ma is köröznek olykor a fejünk fölött. Apró
különbségek persze akadnak. Ennek nincs lába vagy kereke, úgy tűnik, ha
leszáll, a kabintest fekszik le a talajra. Hátul nem látni az ellennyomatékot
adó kis függőleges légcsavart, de ennek más oka is lehet: a függőleges lap
(amit itt nem lehet vezérsíknak nevezni, hiszen a helikoptert a kívánt
irányba nem szárnyfelületekkel, „síkokkal” irányítják, hanem magának a
gépnek a megdöntésével), szóval az a fémlap eltakarja a légcsavart. A fenti
nagy forgószárny viszont tökéletesen látható, és pontosan olyan, mint a
maiaké!
A gép leginkább két, a nyolcvanas-kilencvenes években használatos
európai harci helikopterre emlékeztet: a brit WG. 13-as, harci nevén Lynx
többcélú helikopterre, amelyet Nagy-Britanniában a Westland Helicopter
Ltd. gyárt, de tulajdonképpen angol-francia katonai együttműködés
keretében készül. A másik hasonló az olasz A-108-as tengeralattjáró-elhárító
könnyűhelikopter, amelyet az Augusta Spa állít elő. A gépek orrkiképzése, a
felül elhelyezett hajtómű, valamint a gépek általános sziluettrajzai feltűnően
egyeznek, ez különösen a nagyon előrenyúló és elöl elkeskenyedő orr-részről
mondható el leginkább.
 Ez a kép egyenesen megdöbbentheti azokat, akik soha semmi ilyesmire
nem számítottak. Akik vakon hisznek a tankönyveknek, bizony nemegyszer
csúnyán megjárhatják. A valóság ugyanis más.
Még inkább más ez a valóság akkor, ha a dél-amerikai repülőgépleleteket
vesszük szemügyre. Kolumbiában, a bogotái Aranymúzeumban sok fura
tárgyat őriznek. A nyolcvanas években az anyag egy részét világ körüli útra
vitték, megfordultak Budapesten is. Azonban hiába kerestük a kiállított
tárgyak között a színarany repülőgép-modelleket. Ezeket a rendezők otthon
hagyták…
Szóval arrafelé sok modell került elő, némelyiket madárnak, más részüket
pedig - ó, milyen furcsa! - rovarként határozták meg a szakértők. Nyilván
szárnyas, repülő rovarokra gondoltak, főleg olyankor, amikor a modellnek
két szárnya volt egymás mögött. Ilyet valóban ismerünk a rovarvilágból, és
igazán nem követelhető meg egy-egy muzeológus régésztől, hogy lépést
tartson a repülési technika legújabb alkotásaival is… így tudhatta volna, hogy
léteznek már a földi hadseregeknél kétszárnyú harci gépek, állítható szárnyú
vadászgépek, mi több, a deltaszárny sem ismeretlen ebben a műszakilag oly
fejlett húzóágazatban. Mellesleg amikor kutatók - előzetes figyelmeztetés
nélkül - repülési szakembereknek mutatták meg a „modelleket”, azok
habozás nélkül kijelentették, melyik mai deltaszárnyú vadászgép másolatai
azok… a legtöbbször az F-16-os került szóba.
A valaha élt indiánok igencsak fontosnak tartották ezeket a tárgyakat
(tehát azok valami mást is kifejeztek, nem voltak csupán a környezetükben
látható dolgok, tárgyak, élőlények puszta másolatai), ezért arannyal vonták
be, vagy eleve aranyból öntötték ki őket. Rovarkultuszról nem tudunk
arrafelé, tehát valószínűbb, hogy a modellek nem rovarokat, hanem
repülőket ábrázolnak. És a kultusznak bizony volt értelme akkor is, ha ezeket
a modelleket már olyanok készítették, akik a saját szemükkel ugyan sohasem
láttak az égen ide-oda repdeső atlantiszi gépeket… De hittek erről mesélő
őseiknek, és szorgosan másolták a régebbről, a hiteles szemtanúk által
készített modelleket.
Mit mondanak a legendák?
Az egyik legrégibb vagy annak tartott történet Kréta szigetéről való. A
legenda szerint volt a szigetnek egy védelmezője, „akit” Tálosznak hívtak. Az
idézőjel oka: Tálosz a jelek szerint a mély ókorban egy… robot volt!
Minden korabeli városnak voltak védőfalai, sőt ahol lehetett, még a
szigeteket is kezdetleges, de akkoriban használhatónak számító várfallal
vették körül. Kivéve Krétát, ott ilyesmit nem láthatunk. Vajon mi az oka
annak, hogy a krétaiak nem féltek a partra szálló ellenségtől? Mi védelmezte
őket? A válasz: Tálosz.
A krétaiak a legendák szerint már akkor észlelték a tenger felől érkező
támadókat, amikor azok még nagyon messze jártak, és a szigetről nem is
látszottak. Ennek csak egy magyarázata lehet: valamilyen repülő szerkezet
volt a birtokukban, amely kellő magasságra emelkedve észlelte a közeledő
flottát, de a magányos hajót is.
A legendák szerint Tálosz naponta háromszor körbejárta a szigetet. A
„járni” igét itt aligha kell így értenünk, ez mellesleg lehetetlen is lenne. A
sziget partvonala igen tagolt, sokfelé meredek. Azon felül ostobaság is lenne
állandóan a parton szaladgálni, hisz míg az egyik oldalon fut az az őrző-védő
„valaki”, addig az akkori lassú járatú hajó vagy hajók is odaérhetnek a másik
oldalon, észrevétlenül.
A történet szerint Tálosz egyike volt - vagy az utolsók egyike? - azon
bronzból készült jókora robotoknak, amelyeket annak előtte az „istenek"
készítettek a különböző kontinenseken. Tálosz egy légi járművel közlekedett,
úgy figyelte a 700 kilométeres partvonalat. A mai kutatók egy része úgy véli,
talán egy meleg levegővel hajtott kormányozható léghajóval repdesett a
szerkezet, nagyjából követve a partvonalat, vagy a fölött jó magasan, le-
lerövidítve útját. Ha ez igaz, akkor Tálosz nem csupán egyszerű robot, harci
gép volt, hanem értelmes cselekvésre alkalmas vezérlőberendezése is lehetett.
Ha ugyan ő irányította a légi járművet, és nem odavalósi, ezzel megbízott
emberek, esetleg atlantisziak, vagy általuk kiképzett krétaiak. Ugyanis ez is
elképzelhető, bár aligha valószínű.
Ha naponta háromszor kerülte (volna) meg a szigetet, az legalább 2100
kilométer megtételét jelenti egy hajnaltól alkonyaiig tartó, megközelítően 14-
15 órás időszakasz alatt. Kréta ugyanis kb. 260 km hosszú és 60 km széles
sziget.
Végeztek számításokat is (Wolfgang Volkrodt: Es war ganz anders. Die
intelligente Technik de Vorzeit. München, 1991), amelyekből az derül ki,
hogy Tálosznak, illetve légi járművének legalább 100 km/óra sebességgel
kellett közlekednie - a bronzkorban! Bizony az efféle adatok nagyon
megdöbbentik a huszadik-huszonegyedik század emberét. Mi túlságosan is
elhittük, hogy a technika csak az utóbbi kétszáz év terméke, ami azelőtt volt,
az e tekintetben egy nagy nulla lehetett csak. Nos - nem így volt…
Ami pedig Tálosz védelmi képességeit illeti: a történetek szerint a
behatolókra valamilyen vasnyilakat lőtt ki. Nos, a krétai kovácsok a szóban
forgó korszakban - Kr. e. 1700-ról beszélünk - még nem ismerték a vasat.
Tálosz a közép-minoszi korban tevékenykedett, egyes források szerint ekkor
történt az argonauták utazása, más kutatók ezt az eseményt későbbre teszik.
Ezt a legendát azért említjük itt, mert az aranygyapjúért elindult
„mitológiai” hősök is találkoztak Tálosszal. Méghozzá úgy, hogy hatalmas
sziklákat dobált rájuk. Olyan súlyú kövekről van szó, amiket ember
semmiképpen sem bírt volna felemelni. Az ilyesmin persze a görög
legendagyártók sohasem akadtak fenn; egyszerűen elintézték azzal, hogy
Tálosz óriás volt, nagyon erős volt stb. Hozzászoktak a természetfölötti
dolgokhoz - nincs kizárva, éppen az atlantisziak szoktatták őket hozzá az
efféle szerkezetekkel és az egyéb, „természetfölötti” tudásukkal.
Médea azonban közbelépett az argonauták oldalán, és… nos, most kell
figyelni. Olyan érdekes dolgot tett, ami a bibliai részletekhez fűzött
magyarázatainkkal ér fel. Itt ugyanis ismét tetten érhető, mit ér a technicista
szemlélet!
Az argonauták történetének sok szöveges, rövidített változata van ma
forgalomban. A „sztori" röviden a következő: különféle családi bonyodalmak
után, amelyek Jázont, az ifjú királyt érintették, vagy ötvenen elindultak
megszerezni egy aranybárány bőrét.
Mi is volt ez az aranytárgy? Egy csodálatos állat lenyúzott bőre. Azt a
valamikori állatot még korábban, életében egyenesen Zeusz főisten küldte a
Földre. A lénynek aranyszínű, fémes burkolata volt, s „tudott emberi hangon
szólani és repülni a levegőben”. Ez eléggé egyértelmű; feltehetően ez is az
atlantisziak egyik „teremtménye”, értsd: gépe volt, amellyel befolyásolni
akarták egyik-másik görögországi városállam népét.
Ha így van, akkor elfogadható az is, hogy az ógörög mitológia istenei -
Zeusz, Héra, Poszeidón, Hermész, Héphaisztosz, Dionüszosz, Artemisz,
Pallasz Athéné stb. - voltaképpen… mégiscsak emberek, természetesen
atlantisziak voltak? Hiszen a görögök olyan emberinek írták le őket,
történeteikben folyamatosan összekeveredik az „istenek” isteni hatalma és
emberi gyengeségeik! Vajon nem ugyanígy viselkednénk mi is, ha nálunk
sokkal primitívebb emberek közé kerülve, technikai lehetőségeink révén
„isteni hatalommal" felruházva élhetnénk közöttük, és az egész korabeli
világgal jószerével azt tehetnénk, amit akarunk? Vajon nem szállna-e
fejünkbe a hatalom?
De menjünk tovább a gépeket, műszaki eszközöket keresve - és megtalálva.
Az aranybárányról annyi említés tétetik még később, hogy már elöregedve
(elhasználódva?), arra kérte gazdáját, ölje meg őt, és nyúzza le a bőrét.
Könnyen lehet, hogy a robot energiatartalékai kimerültek, és a beléje épített
szerkezet emberi hangon közölte a meghibásodás diagnózisát a kezelővel -
aminthogy erre már ma is vannak példák. Csakhogy mivel a robot időközben
felszíni emberek kezébe került, azok már nem tudtak rajta segíteni, így hát
„megölték”, és színarany „bőrét”, vagyis értékes külső burkolatát eltették,
mint jelentős értéket. Tény, hogy a legenda szerint a „bárány” valóban tudott
repülni, átrepült akár egész tengereken is.
Amikor a történet felénél Jázon és társai megérkeznek a célba, különféle
próbákat kell kiállniuk, mielőtt hozzájutnak az arany gyapjúhoz. Itt ismét
van egy érdekes momentum.
Az egyik próbatétel a következő: két, állítólag Héphaisztosz isten által
gyártott bronzökröt kell befogni és szántani velük. A leírások persze ennyi
ezer év után különböznek, de ami mindegyikben egyezik, az is nagyon
jellemző.
A mesterséges ökrök - gépek - „lángot szórtak gyémánt orrlyukaikon
keresztül”. Nos, egy normális ökörrel kapcsolatban senkinek sem jutna eszébe
„gyémánt orrlyukakat” emlegetni, ez annyira távol esik egyrészt a valóságtól,
másrészt a görögök szemléletétől. Itt inkább arról lehet szó, hogy az
orrlyukon valamilyen felesleges kipárolgás távozott (hűtőrendszer), és az
„orrlyukak” tiszták, fényesek, valamilyen fémből vagy áttetsző műanyagból
lehettek.
Amint az szépen kiderül Ovidius Metamorphoses című elbeszélő
költeményéből is: az ökröknek szörnyű fejük volt fémből, és a közeledő
ember felé fordultak, azt figyelték. Tehát érzékelőik voltak, nincs kizárva,
hogy emberi hőre programozva. Nincs adatunk arról, mire használták ezeket
a gépeket azelőtt és azután, vagyis amikor nem éppen egy távolról jött
királyfinak adták ki próbatétel gyanánt a sajátságos házirobotokkal való
bánásmód elsajátítását.
„Az ökrök bronzlábai baljós zajjal rugdosták a földet", írták valaha, és itt
jött egy árulkodó mondat: „fenyegetően kiabáltak is”. Netán ezek is tudtak
beszélni, mint a repülő aranybárány, vagy csak olyan emberi hangjuk volt?
Tény az is, hogy a belőlük áradó levegő (kipufogógáz?), mérgező volt.
De térjünk vissza Krétára, amiért az egész történetet elmeséltük. Jázon és
társai visszafelé már a szerfelett szerelmes, ámde igen beszámíthatatlan,
rosszindulatú és nagyhatalmú királylány-boszorkánnyal, Médeával együtt
menekülnek az őket üldözők elől. Egy vihar Kréta partjaihoz sodorja őket,
ahol - a már ismert történet szerint - a szintén Héphaisztosz művének
tulajdonított Tálosz robottal kerülnek szembe, akinek mellesleg nemcsak az
volt a harcmodora, hogy vasnyilakat lövöldözött vagy óriási köveket dobált
az ellenséges hajókra, hanem bizony olykor „felforrósítva önnön testét, míg
az tüzes lett, halálos öleléssel égette el a jövevényeket”. Hát bizony ez sem
vall egy emberre, szigeti őrre.
Ám a szörnyű automatának (a szót a görög monda szöveges változataiban, a
mitológiák gyűjteményeiben is olvashatják, és ez is jelent ám valamit) volt
egy titka, amit Médea nem tudni honnan ismert. Odalopózott a parton
leszállt szerkezethez, és titkon az „óriáshoz” ment. Médeának volt ugyanis
egy információja. Végzetes dolgot tudott Táloszról: hogy annak a lábában van
egy csap, amely elzárja az óriás egyik erét. Amikor Médea ezt a csapot
kihúzta és elvitte, az óriás „elvérzett” és kiadta lelkét.
Nos, ha ez nem egy technika jellegű dolog, akkor bizony nem tudom, mi
mást gondolhatnánk? Milyen élőlénynek van dugó, csap stb. a lábában vagy
bármelyik részében, ki szabályozza úgy az „erét” és a benne keringő „vért?”
Nyilvánvaló, hogy a szerkezet leállítására is léteztek eszközök, módok,
alkatrészek. Aki ezeket ismerte, az bármikor megállíthatta, vagy akár tönkre
is tehette a szerkezetet! A nagyon is szikár leírásból mintha az derülne ki,
hogy a robot hidraulikusan működött, és a csap megnyitásával egyik fontos
„erében”, vagyis az olajvezetékben nullára csökkent a nyomás. Ez már elég is
volt ahhoz, hogy Kréta ilyen hatalmas védelmező nélkül maradjon -
felteszem azért, mert az atlantisziak akkor már nem voltak ott, viszont
hátrahagyott (vagy csak kölcsönben otthagyott) robotjuk még működött egy
ideig. És tovább is működött volna, ha akad, aki újra feltölti olajjal vagy más
szükséges anyaggal a meghibásodott készüléket.
Némi túlzással azt is elmondhatjuk, hogy a régi mitológiákban szinte
mindenki repült! Akit e leírásokban erősnek, híresnek, ismertnek,
hatalmasnak, uralkodónak, jelentőségteljes személynek vélnek, arról bizony
előbb-utóbb elejtenek egy félmondatot, vagy akár féleposznyi versezetet is,
miszerint az illető vagy maga repült, netán voltak isten barátai, akik repültek,
és olykor őt is magukkal vitték. Vagy éppenséggel más úton-módon tették
számára lehetővé a repülés élményét.
A repülés, mint olyan önmagában is azt jelentette, hogy a szóban forgó
halandó vagy nem is halandó, hanem maga is isten; vagy pedig azt, hogy nagy
és mindenható barátai vannak.
Paradox, hogy éppen e gyakoriság okán nem veszi a tudomány figyelembe
ezeket a „legendákat”. Az ókori emberek fantáziájának tulajdonítják mindezt.
Senki sem repült, mert nem repülhetett - mondták ki biztonságos sáncaik
mögött a vaskalaposok, és attól kezdve nem sok szó esik az ókori emberek
repüléséről.
 Annak ellenére, hogy a Bibliában többször esik szó magasról alászálló
Istenről, és az égbe elrabolt prófétákról vagy azok „látomásairól”, amelyek a
repüléssel függenek össze - a keresztény-zsidó vallásban ezek nem
gyökeresedtek meg. Pedig hát az Ószövetségben leírt legendák nagy része
mezopotámiai eredetű, az utóbbi évtizedekben vagy másfél száz évben szinte
minden történetnek előkerült ottani, régebbi változata. (Ezért is
megkérdőjelezhető hát, hogy a Biblia szerzője például maga az Isten lenne.)
Elmosódtak a csillagászati és kozmikus említések, hivatkozások is. A
sumer-babilóniai „istenek" tele voltak még emberi vonásokkal - akár később
az ógörög istenek, de voltak belső konfliktusaik is. Mind egymás között, mint
saját lelkűkben. Mire kereszténység formájában ez a vallás időben és térben
ideért hozzánk, már csak a megismerhetetlen és felfedezhetetlen, talányos
istenkép maradt. Egyetlen isten, aki mindenható, és akinek nincsenek lelki
válságai, aki mindig határozottan cselekszik - akkor is, ha rosszul. Persze a
hívők szerint egy isten sohasem cselekedhet rosszul, látszólag értelmetlen
vagy kegyetlen tetteinek is megvan a magasabb összefüggése és később
kiderülő értelme, indoka, célja.
Ám hiába próbálja a keresztény-zsidó vallás eltakarni a kozmikus
összefüggéseket, hiába próbál minden felsőbb erőt és hatalmat egyetlen
misztikus lény kezébe adni - amikor leírja az égből aláereszkedő járműveket,
akkor kibukkan az igazság. Mint már többször említettük - ahhoz, hogy
valaki eltávozzon, a mennyekbe vagy onnan idejöjjön, nincs szüksége
technikai eszközökre. Ha mégis, akkor nem istenről van szó.
Szerencsére azok az esetek, amikor az őskori-ókori népek találkoztak a
„tanítókkal”, sokkal eredetibb és kevésbé eltorzult formában maradtak meg az
emlékezetben.
A hindu mitológiában például az „istenek” az emberek között éltek, és
teljesen hétköznapi módon használták légi járműveiket. Ők ráadásul nagyon
nyilvánvalóan az emberek boldogulására összpontosították erejüket. Az ősi
Rigvéda mitológiai mű ugyan - amit a szkeptikus tudósok nem átallanak
lépten-nyomon hangsúlyozni, közben eszükbe sem jut, hogy ami „mitológia”,
annak sok valós alapja kellett, hogy legyen, különben nem marad fenn sok
ezer éven át, lásd például Homérosz Odüsszeáját vagy az Iliászt, de nem lehet
véletlen, hogy szinte mindenütt a repüléssel találkozunk.
Indra isten az ég ura, a kozmoszban „aranykocsin” száguldozik, amelynek
fedélzetén komoly pusztítóberendezés is lehetett, hisz nem ok nélkül
nevezték őt „városok elpusztítójának”. India másik nagyhatalmú istene, Visnu
is az égben lakott, és időnként leszállt a Földre - mindig segítséget hozott
azoknak, akiknek erre szükségük volt. Még az is felmerülhet abban, aki e
művet olvassa, hogy valódi kozmikus idegenek támadták meg a Földet, és
tőlük az atlantisziak védelmezték meg az emberiséget valamikor az ókor
hajnalán vagy még korábban. Ugyanis e szövegekben olvashatjuk:
harminchárom „isten” repülő szerkezetén eljutott az ellenség „űrben forgó
városaihoz". (Honnan tudhatták, hogy a világűrben a tárgyak forgómozgást
végeznek? Nem csupán a bolygók, holdak, csillagok, de még az oda
mesterségesen felküldött tárgyak, például a műholdak is?)
Az „istenek” nagyon hasonlítottak az emberekhez, bár nem izzadtak a
legnagyobb hőségben sem - írják róluk. Úgy is tudtak mozogni, hogy a lábuk
nem érintette a földet. Olyan anyagból készült öltözetet hordtak, amely nem
fakult ki a napon, és rendkívül erős volt, erősebb, mint bármelyik helyi
szövet. Mindnyájan csinosak és egészségesek voltak, s bár ők is meghaltak, de
összehasonlíthatatlanul tovább éltek, mint az egyszerű, ottani emberek. Egy
idő után ezek az istenek elmentek, és magukkal vitték összes technikai
berendezésüket.
A kínai mitológiában az „ég fiainak” leírásai rövidek és vázlatosak - mintha
ott nem lett volna olyan nagy szerepük. A tibeti királyok genealógiájában a
húsz emberi király előtt hét „isten-király” szerepel. Ama elképzelhetetlenül
réges-régi időkben az istenek „égi létrán jöttek le az emberekhez”. Vagyis
egyértelműen a magasból ereszkedtek alá.
Egy égi gondviselőről a mongol krónikák is megemlékeznek; Tengrinek
hívták, és nemcsak a mongoloknak, de a környékükön élő népeknek is egyik
fontos hőse lehetett. Tudunk ugyanilyen „istenről” a Fülöp-szigeteken és a
Föld egyéb tájain is.
Tálán nem árt gyorsan összekapni néhány leírásból a legfontosabb
jellemzőket:
- az idegenek az égből jöttek,
- általában itt-tartózkodásuk alatt is repültek,
- más öltözetet viseltek, mint az itteniek,
- ruhájuk különös volt, nemegyszer pedig „eltakarták testüket”, tehát
szkafandert viseltek. (Persze ez lehetett védőöltözet is, mondjuk a már
nagyon egészséges atlantisziak nem akartak megfertőződni valamelyik
nagyon rossz éghajlatú vidéken.)
Az amerikai földrészen is rengeteg nyomot hagytak. Különösen Közép-és
Dél-Amerikában, ahol már régebben igen magas civilizációs szintet értek el
(a többihez képest) talán még az atlantisziak segítsége nélkül is! Észak-
Amerikából eléggé szűkszavúak a róluk szóló hírek - talán azért, mert a
vándorló, halászó-vadászó-gyűjtögető népek kevesebb alkalommal
találkozhattak velük, az ő esetükben hosszabb együttélés pedig talán egyszer
sem következett be.
Ám Kanadában például több indián törzsben, pl. az ojibwáknál él még a
„mítosz” az istenekről, akik köztük éltek, és egy idő után visszamentek az
égbe. A nebraskai póni indián törzs is ugyanezt meséli. Hozzátéve, időnként
lejönnek az égből a tanítómesterek, „hogy megmondják a férfiaknak és a
nőknek mindazt, amit tudniuk kell". Világos beszéd.
A hopik olyannyira biztosak ugyanebben, hogy gyermekeiknek
szkafanderes emberalakokat adnak játszani - hogy „készen legyenek, és ne
ijedjenek meg, ha meglátják majd őket ilyen ruhában”. A csiroki indiánok a
velük szomszédos törzsekkel együtt szintén az égből érkezett
emberistenekről beszélnek.
A közép-amerikai törzsek s népek ugyanazt a tanítót különbözőképpen
nevezik: Kukulkan, Virakocsa, Quetzalcoatl stb. Ha ma alaposan átnézzük a
spanyol hódítók által feljegyzett legendák gyűjteményeit és egyéb írásos
emlékeket, kiderül: szinte mindenütt volt egy-egy „égi tanító”. A képes
ábrázolásokon ez sohasem visel ottani, indián vonásokat; fehér bőrű, európai
arcú szakállas férfi. Egy azték forrás arról tudósít („Legendák könyve”), hogy
egy ilyen „isten” egyszer 52 álló éven át élt őseik között, és erkölcsi tanokat
hirdetett, az együttélés szabályaira oktatta az indiánokat. Mindenki úgy
tudta, az istenek küldték őt oda. Hogy nem feltétlen bámulatról és később
kitalált legendáról van szó - bizonyítják a feljegyzések, amelyekből
egyértelműen kiderül: bizony az indiánoknak messze nem minden tetszett
abból, amit ez az ember tanított nekik. Voltak ott viták, szembeszegülések - a
dolog mögött a helyi, már létező vallás papjai álltak, akik addig megszerzett
hatalmukat féltették az idegentől. Tipikus befolyási vita volt hát, ahol két
ideológia csapott ősze, megkeverve egy kis helyi hatalomféltéssel…
Megfontolandó hír: saját papjaik nyomására az azték ősöknek végül is sikerült
elűzniük az idegent! Mert bár hatalmas erővel rendelkezett - írják a források,
de népe ellen nem tett semmit. Inkább elment, amikor látta, hogy a többség
nem akarja a további tanítást.
Ez ismét csak amellett szól, hogy ez, ezek nem istenek voltak. Egy isten
először is nem jön le azért az égből, hogy két-három akkori emberöltőn át
éljen rettentően primitív körülmények között a vadakkal együtt, és próbálja
őket erkölcsre okítani. Ilyet természetesen egy kozmikus tájakról érkezett
idegen űrhajós sem tesz - neki még drágább az idő, hisz annak fogyása az
életét is rövidíti. Ugyanakkor utólag is megerősít bennünket abban a
hitünkben, hogy Atlantisz nem volt erőszakos. Emberei nem terjesztették az
erkölcsi eszméket erőszakkal. (Bár a Mózes-féle történetből ennek
ellenkezője derül ki. Lehet, a hittéríteni küldött atlantisziak maguk
választhatták meg módszereiket, és azok - enyhén szólva is - nagyon
különbözőek voltak?).
Délebbre haladva, a Guayanában élő warrau indiánok szerint az ő
Teremtőjük társaival együtt az égből jött, de aztán valami okból nem
térhettek oda vissza, és velük maradtak. A kolumbiai tajron indiánok és mai,
már más törzshöz tartozó leszármazottaik mitológiájában is valósággal
hemzsegnek a kozmikus kapcsolatra utaló jelek. Szerintük egyszer réges-
régen az égből négy „ős-tanító” ereszkedett alá, akik őket mindenre
megtanították, de megjegyzik: a négy „istennel” együtt még egész sor más
„isten” is érkezett. Kiderül ebből is, hogy azok nem tanítók voltak, nem
ismerték a helyi nyelvet, és nyilván egészen más dolgokkal foglalkoztak. Más
lehetett a „beosztásuk”, ottlétük célja stb. Egyszerűen ők más munkát
végeztek a felszínen. Éppen e népnél bukkan fel az a motívum, amire fentebb
céloztam. Ugyanis szó van arról, hogy az „istenek” ha akarták, „levették az
arcukat”, vagyis álarcot viseltek, és hogy ennek a dolognak „hatása volt az
egészségre”. Tehát a szkafanderek vagy álarcok - amelyek ábrázolása az
idegenekkel kapcsolatban annyi sok kultúrában fennmaradt - nem okvetlenül
jelentenek kozmikus eredetet (nesze neked, Däniken!), hanem csak azt, hogy
az „idegenek" már kifinomultabbak, egészségesebbek voltak, és nem akartak
különféle kórokat összeszedni a primitív vidékeken.
A brazil dzsungelben élő kajapo indiánok érdekes esete annak idején
bejárta a világsajtót is. A hetvenes évek közepén történt, hogy a kormány
néhány érdeklődő fiatal indiánt hozatott egyenesen a dzsungelból
repülőgéppel Rio de Janeiróba, egy világkiállításra. A dolognak volt egy kis
propaganda íze; a kormány mindenáron meg akarta mutatni a világnak, hogy
a dzsungelben élő indiánok képviselőiről sem feledkezett meg, hogy azok is
eljöhetnek a nagyvárosba. De persze csöndben arra is számított: a hazatérő
fiatalok elmesélik a törzseknek, milyen szédületes fejlődést ért el a tudomány
és az ország. A sajtó is jelen volt az eseménynél. Az indiánok kőarccal járták
végig a kiállítást, bár tolmácsok útján elmagyarázták nekik, miféle
érdekességeket láthatnak. A tévé, a számítógép, a film stb. csodái egy csöppet
sem rázták meg őket. Pókerarcuk akkor torzult el a döbbenettől, fagyos
viselkedésük akkor engedett fel és vált egészen másmilyenné, amikor az
„Apollo-11"-es című kiállításhoz értek. Itt a holdra szállásban részt vett
űrhajót állították ki és mellette a legénység (persze most üres) szkafandereit.
A kajapo indiánok ekkor egészen izgalomba jöttek, majd azt kiabálták: „Ő az!
Ő keresett fel bennünket! Ő Ben-Kororoti, a tanító!”
Mi már tudjuk, mit jelentett ez, de a felizgult indiánok révén a világ csak
akkor tudta meg. Ben-Kororoti volt a neve annak az ősi tanítónak, aki ilyen
szkafanderben érkezett hozzájuk, és megtanította a törzset sok értékes
tudásra. Elmesélték azt is, hogy a tanító az őseikkel együtt halászott és lakott
azok kunyhójában. Azóta is emlegetik ezt a jelentős eseményt; évente egyszer
ünnepséget is rendeznek Ben-Kororoti tiszteletére, ahol a törzs egyik férfija
magára ölti a „szkafander" nádból és sásból készült gyenge utánzatát.
Bár a fent említett tanító még feleséget is választott magának a törzsből, és
jó ideig ott élt, végül mégis úgy döntött, visszamegy a hazájába. Kijelentette,
már haza kell mennie - és nem próbálta őket azzal ámítani, hogy visszatér az
„égbe”, a „mennyekbe” stb. Mindenképpen az atlantisziak javára írandó, hogy
ha a törzsek isteneknek is vélték őket, ők ezzel a jelek szerint - legalábbis
Amerikában - nem éltek vissza. Egészen másképpen viselkedett Mózes
„istene" a Közel-Keleten, ugye emlékszünk még rá?
Ben-Kororotinak volt olyan eszköze, amely fegyver is lehetett volna:
távolról kivágta vele a fát, vagy elporlasztotta a követ. Amikor pedig elrepült,
ezt „nagy mennydörgés és füstfellegek” közepette tette. Itt is tetten érhető
hát a távozás technikai (repülő) eszköze.
Az atlantisziak nem feledkeztek meg a fáraók birodalmáról sem. Azt nem
tudjuk (remélem: még nem), hogy mennyi közük volt a piramisok építéséhez,
vagy, hogy egyáltalán volt-e hozzá közük. Elképzelhető, hogy itt sem a
földönkívülieknek, hanem nekik volt szerepük. A piramisok minden
rendelkezésünkre álló adat szerint nem csak sírok lehettek, vagy eleve nem is
voltak azok. Rendeltetésük, építési módjuk és számos más, velük kapcsolatos
nézet mindmáig ismeretlen; aminthogy a bennük rejlő, máig felfedezetlen
helyiségekről sem tudunk eleget.
Amit viszont tudunk, az a következő:
Tothmesz vagy Tutmózisz fáraó, e néven a harmadik, Kr. előtt a XV.
században, vagyis kb. 3500 évvel ezelőtt uralkodott. A vatikáni múzeumban
őrzött ún. Tulli-kódexben talált és a korból származó papirusztekercsen
leírtak egy eseményt, amelyen érdemes lenne eltöprengenie minden
„szkeptikusnak”.
„Fáraónk uralkodásának 22. évében, a tél harmadik hónapjában, a nap
hatodik órájában az Élet Házának írnokai meglátták, hogy az égből tüzes kör
ereszkedik alá. Akkor a tárgy mindössze egy könyök szélesnek és egy könyök
hosszúnak látszott. (...) Az írnokok és mind ki látta, arcra borult. (...)
Elszaladt a fáraóhoz a hírrel, őfelsége eltöprengett az eseményen. (...) Az
égből érkező tárgyak mind többen lettek. (....) Fényesebbek voltak, mint a
Nap, és ellepték az eget mind a négy irányban. A fáraó serege felkészülten
várakozott. Maga a fáraó is közöttük volt. Vacsora után a tüzes korongok az
ég déli irányába repültek. A fáraó megparancsolta, gyújtsanak tömjént, hogy
helyreálljon a földön a béke, és azt is megparancsolta: az eseményt jegyezzék
fel az Élet Házának irataiban… hogy arra örökké emlékezzenek majd.”
Ellenőrizhetetlen hírek szerint szerepel ott egy másik leírás is, amely
szerint egy körülbelül 50 méter átmérőjű kerek tárgy ereszkedett le az égből,
szintén a fáraó, a háza népe, valamint hadserege szeme láttára. A leírás
egyértelműen ufószerű repülő szerkezetre utal.
Az ókori egyiptomi iratokban szó van egy másik rejtélyes tárgyról is. Hogy
ez is repült-e, nem tudni - de az biztosan látszik, hogy az ottani és akkori
nevén „Ben-Ben”-nek titulált szerkezet gúla alakú volt, talán kétembernyi
magas és arról nevezetes, hogy „Ré isten abban jelent meg először az
embereknek". Így aztán elterjedt a díszítőelemek között. A máig fennmaradt
építészeti műveken, a hieroglifák és vésett-festett rajzok, valamint képek
között láthatjuk azt a kis, gúla alakú, kunyhószerű dolgot, amelynek nyitott
ajtajában felbukkan „Ré isten”, s mindkét kezét üdvözlésre emeli. Úgy tűnik,
mintha ez egy leszállóegység lenne.
Egy Pi-Anki nevű fáraóról fennmaradt versben ki is derül, hogy az
uralkodó felmászott valamilyen lépcsőn egy „nagy ablakhoz”, hogy
megpillanthassa Ré istent a Ben-Benben. Ez sikerült is neki, hisz a versből
kiderül, hogy amikor felért, maga nyitotta ki az ajtót teljesen, és vakító
fényben pillantotta meg Rét, aki a Ben-Ben fényében fürdött…
Az egész egy kicsit emlékeztetett Mózes ügyére. Neki is fel kellett mennie
a hegyre, hogy szemtől szembe találkozhasson a vakító fényes „istennel”. Sőt,
Ezékiel is ilyen, drágakőhöz hasonlított fényt látott az „isten” alatt.
Mindenesetre ez a szerkezet igencsak hasonlít az „Apollo” űrhajókról
leváló és később a Földre visszaszálló, ejtőernyővel a tengerre ereszkedő
űrhajókabinra.
Már volt szó a régi indiai eposzokról, szent könyvekről. Ezekben
meglehetősen gyakran találunk leírásokat repülő tárgyakról. Lehet, van önök
között, aki ezen még csodálkozik, de ez nem változtat a tényeken.
Aminthogy az sem, ha a hivatalos tudomány képviselői az egészről vagy nem
vesznek tudomást, vagy nagy erőbedobással próbálják tagadni mindezt. Azt
állítják, amit e szövegekben a repülésről írnak, az vagy az ókori szerzők
fantaziálása, vagy „madarakra vonatkozik…”
 De lássuk, miről is van szó!
Annak ellenére, hogy a Däniken ellenében írott, kizárólag elismert
tudósok írásait közlő művekben állítólag „darabokra szedik szét a svájci
szélhámos állításait" még indológusprofesszorok is - a valóság sajnos más.
Mint azt több tudományos - köztük hivatalosan megrendelt - vizsgálat is
bebizonyította, a régi indiai „szent" könyvekben valósággal hemzsegnek a
repülésről szóló részletek. És nem félreérthetőek, nem a szerzők vagy a mai
technicista elvű magyarázók fantaziálása, kitalálása itt a fő téma.
A Rámájanában és a Mahábháratában olyan háborúskodásokat írnak le,
amelyek nem az idegenek és a földiek között zajlottak le (ezek a műszaki-
tudományos színvonalkülönbség miatt öt percig sem tartottak volna…),
hanem az idegenek több csoportja között. A leírásokból mintha az sejlene ki,
hogy legalább kétféle idegen csoport vetélkedett a Föld uralmáért, és nem
válogattak az eszközökben. Olyannyira nem, hogy ezen iratok némelyike
pontosan leírja az… atomfegyverek bevetését!
A Véda-könyvekben például, amelyek több ezer évvel Kr. előtt
keletkeztek, leírnak egy olyan bombát, amelyet a magasból dobtak le a
célpontra, és az ott lent egész városokat söpört el a felszínről egyetlen
szempillantás alatt, „fénye pedig erősebb vala százezer nap fényénél”. Szó van
Ajodhja városáról, amely fölött éjjel és nappal sok ilyen repülő szerkezet
lebegett. Talán őrzési célzattal, vagy az eleve egy légi támaszpont volt? A
szerkezetekből „sárga fényű világosság áradt”, vagyis valamiféle elektromos
világításra is következtethetünk.
A Samarangana Sutradhara könyvben kétszázharminc oldalon keresztül
másról nem is olvashatunk, csak a korabeli repülőgépek konstrukcióiról és
egyéb adatairól, meglehetősen részletesen. Még a hajtóanyagot, az
üzemanyagot is közlik. Csak az a baj, hogy olyan szavakkal adják meg a
keverék összetevőit, amelyeknek a jelentése az elmúlt évezredekben
elveszett, így a szövegnek ez a része megfejthetetlen. Egyetlen összetevő, a
higany érthető a mai napig.
Szó van e szövegekben agnihotrákról, ezeket két-két rakétával emelik fel.
Sokat olvashatunk olyan, vimanáknak nevezett repülő szerkezetekről,
amelyek hol kisebb leszállóegységet jelölhetnek (feladataik leírásból
következtetve), vagy nagyobb változatukról, a Vimana
Nahstradamandalákról, amelyek már… űrutazásra is alkalmasak voltak!
E gépek segítségével nagy harcokat vívhattak a pilóták. Arról is szó esik,
hogy némelyik repülő szerkezet az ellenfél számára láthatatlanná tudott válni
- vagyis feltalálták volna a radarok elől elrejthető „lopakodó”
vadászbombázót, amely nálunk ma éli fénykorát? Már nem is meglepő, ha
arról esik szó - és a szkeptikusok ezeket az érveket simán elhallgatták
olvasóik, valamint hallgatóközönségük előtt -, hogy az egyes gépek pilótái a
távolból beszélni tudtak más gépek pilótáival és hazai bázisukkal, vezetőikkel.
Sőt e beszélgetéseket rögzíthették, s később ismét meghallgathatták!
Erre ismét megkérdezem: elképzelhető-e, hogy 3-5 ezer évvel ezelőtt az
indiai síkságon élő primitív emberek ilyesmiket egyáltalán kitalálhattak? Ott
ültek tábortüzeik mellett vagy szentélyeik udvarán, nézték az eget és egyszer
csak képzelődni kezdtek („vízióik” támadtak, mint Ezékielnek?), valósággal
ontották magukból az efféle jobbnál jobb találmányokat és technikai jellegű
leírásokat? Radarról, rádióról, nukleáris fegyverekről, magasan szálló harci
gépekről, pilótákról, sőt kozmikus repülőutakról, elektromos világításról? És
még sorolhatnám, hisz helyhiány miatt fentebb még nem is említettük
mindazt, amit ott olvashatunk.
Ha pedig valaki „madarakról” ír - mint azt a tudomány botosispánjai
szeretnék velünk elhitetni -, az aligha adja meg e „madár” üzemanyagának
összetevőit és keverési arányát - igaz?
A Rámájanában elég részletesen leírnak egy ilyen repülést is. A szóban
forgó gép a reggeli órákban startolt Srí Lankán (régi neve: Ceylon), s délután
ért célba egy másik városban, Ajodhjában. A szerzők szerint kétszer szállt le -
feltehetően üzemanyagot tankolt és új utasokat vett fel és a közbenső
technikai leszállások városneveit is közli a történet. Kiszámítható, hogy
kilenc óra leforgása alatt - beleszámítva a két pihenőt is - a jármű csaknem
kétezer-nyolcszázötven kilométert tett meg a levegőben. A sebessége
óránként így átlagosan háromszáztizenöt-háromszázhúsz kilométernek felel
meg. Vagyis egy mai helikopter gyorsaságával szállhatott.
Most felsorolok néhány nevet, hogy lássák: mindezt nem Däniken és társai
agyalták ki. Ruth Reyna professzorasszonyt, az indiai szövegek szakértőjét
nem más, mint maga az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA kérte fel a
hetvenes évek elején (amikor javában folytak még az Apollo-repülések, és az
emberek pár hónaponként jutottak fel a Holdra) -, hogy elemezze e
szövegeket űrhajózási szempontok szerint. A professzorasszony a
munkatársaival nagyon részletes elemzést adott a fent említett művek ilyen
tárgyú részleteiről. Egyértelműen megállapította, hogy az ókori indiai
szanszkrit és óind nyelven írott szövegekben igenis repülő szerkezetekről,
modern fegyverekről, valamint ma ismert technikai eszközökről esik szó. Az
1972 májusában nyilvánosságra hozott összefoglaló jelentés sok egyéb
izgalmas részletet is tartalmaz.
 A Samarangana Sutradhara említett 230 oldalát egy francia tudós, Louis
Dubrenq professzor is elemezte, már Reyna doktornő után, ismét. Az egyesek
szerint ötezer évesnek, mások szerint valamivel „fiatalabbnak” vélt szöveg -
amely azonban mindenképpen pár ezer évvel Kr. előtt keletkezett - több
különféle repülő szerkezet élesen elválasztott típusát írja le. Ezek nagyon
különböznek egymástól méreteik, alakjuk és legfőképpen céljaik szerint. Az
egyikhez például legalább háromfős személyzet kellett, de akadt olyan „légi
motorbicikli” (mai kifejezés arra, hogy nagyon könnyű és kicsi gépről lehetett
szó), amelyet egyetlen ember vezetett, és utas már nem is fért be mellé.
Reyna doktornő szövegelemzése arra utalt, hogy a bonyolultabb, nagyobb
szerkezetekkel még csillagközi utazásokat is végezhettek! Vannak erre
célzások a szövegekben, bár kifejezetten nem így írnak róla. Szó van ezernél
is több embert befogadó hatalmas „légi városokról”, ezek feltehetően
állandóan Föld körüli pályán lebegő nagy űrhajók lehettek. Akik ilyen
technikával rendelkeztek, azok aligha csak a Naprendszerben űrhajóztak!
Különösen akkor, ha igaz lenne a feltételezésünk: az atlantisziak itt valódi
kozmikus idegenekkel keveredtek harcba. Akik nyilván úgy érkeztek ide,
hogy azt hitték: ezeket a „majomembereket” nem kell figyelembe venniük,
elfoglalhatják a bolygót akár időlegesen, akár örökre, kitermelhetik és
elszállíthatják érceit, vizeit, akár még a légkörét is. De ekkor az idegenek
számára váratlanul felbukkant az emberi faj egy másik, sokkal fejlettebb
képviselője, és egy feltehetően rövid összecsapásban, amelynek nagyobb része
az Indiai-félsziget fölött játszódott le - elűzte a kozmikus idegeneket, s az óta
senki sem jár erre.
De menjünk tovább! A problémához hozzászóltak a helybeli tudósok is.
Professzor doktor Dileep Kumar Kanjilal hindu tudósa a szanszkrit nyelvnek
(amely egy korabeli, „mesterséges” közvetítő nyelv volt sokfelé Ázsiában;
szanszkrit nép nem lévén az emberek e nyelven érintkeztek egymással
„nemzetközi szinten”; pontosan azt a szerepet játszotta, mint ma az
eszperantó). A professzor sok híres egyetemen tanította a szanszkritot, és
számos fontos művet publikált e téren.
Nos, Kanjilal professzor a hetvenes évek végén - javarészt a Véda-könyvek
alapján - leírta, hogy minden ilyen műben gyakran történik említés egy régi
csodálatos korról. Az emberiség keletkezése összekapcsolódik az égből jött
istenekkel. Az a nagy, remek civilizáció jóval e könyvek születése előtt
létezett - írják az ókori szerzők.
A professzor szövegelemzései szerint hosszú ideig éltek együtt a Földön és
Indiában is az „istenek” valamint az emberek. Ám egyszer csak igazi
idegenek, jöttek az égből (a kozmoszból, teszem fel), akik először nem is
Indiában, hanem lakatlan határvidékeken értek földet. Csak később jutottak
el az első lakott helyekre. A földi idegenek - nevezzük őket végre
atlantisziaknak - szívélyesen fogadták őket - kezdetben. „Bár nagyon
megdöbbentek”, írja Kanjilal.
Amikor az atlantisziak és a kozmikus idegenek között a súrlódások végre
nyílt összecsapásba mentek át, a szent könyvek tanúsága szerint a halandó
emberek a „jó isteneknek”, vagyis az ittenieknek segítettek. Ennek
köszönhető, hogy az atlantisziak és az emberek között később is
fennmaradtak a szívélyes kapcsolatok, a szövegekben olyannyira
hangsúlyozott jó barátság”. A Rigvéda könyv szerint hamarosan véglegesen
győztek a jó istenek”, pedig mindössze harminchárman voltak. Hogy kettővel
mi történt, nem tudni - ugyanis utána azt olvashatjuk, hogy a kozmikus
háború befejeztével húsz atlantiszi hazament, tizenegy viszont ott maradt
Indiában. Kettő tehát elesett a harcokban?
Természetesen kár lenne tagadni, hogy a szent szövegekben nagyon sok
mitologikus elem ismétlődik, ezek jellemzőek azokra a szövegekre is,
amelyekben szó sem esik idegenekről és egyéb csodálatos repülő vagy nem
repülő szerkezetekről.
De említenek néhány, e sztereotípiákból erősen „kilógó" dolgot is. Például
azt, hogy a jó istenek” ugyan halandók voltak maguk is, de sokkal-sokkal
tovább éltek, mint a helybeliek. Egy röpke számítás szerint az indiaiak akkor
sem élhettek sokáig, a negyvenéves ember már ritka kivételnek számított
(aminthogy sokfelé ma is az, sajnos). Az átlagéletkor talán huszonöt év
lehetett, különösen a nagyon magas csecsemőhalandóság nyomta le a
statisztikai átlagéletkort. Ehhez képest egy atlantiszi vagy tízezer éves
egészségügyi fejlődés orvostudományának eredményei, egészséges életmód
stb. következtében már akkor is nyugodtan élhetett száz évet, méghozzá azt
is ereje teljében, egészségesen, nagy munkabírással. Így nem csoda, ha ezek az
idegenek három-négy átlagos nemzedéket is túléltek, és azért a velük
kapcsolatban állók számára halhatatlanoknak tűntek. Rokonszenves vonása
az atlantisziaknak, hogy minderről tudva mégsem próbálták elhitetni a
helybeliekkel, hogy ők halhatatlanok. Nem nagyon játszották meg az
„isteneket”. A szövegek némi irigységgel, de főleg bámulattal jegyzik meg,
hogy ezek az istenek mindig fiatalosan néztek ki!
Egy másik forrásban arról is szó esik - írta a professzor, hogy az idegenek
mindent feljegyeztek nagy könyveikbe, és azt állították, a legelső könyveik
már tizenkétezer évesek!
 Ez mérhetetlenül fontos információ. Segít megállapítani Atlantisz
megalapításának valószínűsíthető korát. Mától visszaszámítva tehát legalább
16 ezer, de nincs kizárva, hogy 17-18 ezer évről van szó - összesen!
Visszatérve a repülésre - 113 különféle vimana részletes leírása található e
szövegekben. Más volt a nagyságuk és a színük, más fémből épültek. Szó van
arról, hogy a „gondolatnál is gyorsabban repültek”, ami nyilvánvaló túlzás, de
jelzi, hogy a korabeliek számára felfoghatatlan sebességgel változtatták a
helyüket. Akadt olyan, amelyik nemcsak a levegőben haladhatott, de ha
kellett, ment a szárazföldön vagy a tengeren is (ufó?). Szóba kerül, hogy
óvatosan kellett őket vezetni viharban, villámlások közepette. (Az elektromos
kisülések nyilván ártottak a szerkezeinek - nos, az ókori szerzők ezt is csak
úgy kitalálták?).
Minden könyvben szó esik a repülésről. A Bharadwayában éppen úgy,
mint a Natyasastra Bharatában, a Kausitakiban vagy a Satapatha
Brahmanában. De szó van a vimanákról és egyéb repülő eszközökről a
Waymanika Sasira Bharadwayában is, amely mindössze a Kr. előtti IV
században íródott. Tehát az egykori események, valamint folyamatok híre
még több ezer évvel az első szent könyvek papírra vetése után is élő és erős
volt, nagy befolyást gyakorolt. Nincs kétség, Indiában is évezredekig
visszavárták az „aranykor” furcsa, de oly emberi „isteneit”.
Az utolsónak említett és szintén a repüléssel foglalkozó indiai művet
európai nyelven (angolul) először csak 1875-ben tették közzé. Vagyis
évtizedekkel azelőtt, hogy az első ember valamilyen repülőgép-féleséggel - ha
csak percekre is - a levegőbe emelkedett az ún. civilizált világban.
Szerencsénkre így történt - különben senki sem mosná le a fordítókról, hogy
lemásolták a már meglévő eseményeket. (Ilyen természetű, és persze hamis
az az ellentáborban gyakran hallható érvelés is, amikor is az ufó-eseményeket
összekapcsolják azzal a kétségtelen ténnyel, hogy a huszadik század a repülés,
sőt űrrepülés százada; „ezért vélnek sokan ma ufót látni”. Csak arról
feledkeznek meg a „szkeptikusok” - no, nem véletlenül! -, hogy ufót az
emberek több mint tízezer éve látnak, és erre bizonyítékaink is vannak.)
Némelyik könyvben több tíz szövegrész is foglalkozik a repülésekkel, és
ami szembetűnő: sehol sem a végtelen bámulat, a döbbenet, a csodálkozás
szavaival -, hanem a lehető legnormálisabb dolognak tartván azt, hogy az
idegenek repülni tudnak, és rendelkeznek ehhez eszközökkel. De vajon csak
az atlantisziak repültek?
Nem, e források szerint minden olyan uralkodóval, fontosabb emberrel
(főpappal, tudóssal, hadvezérrel stb.), akivel szövetségi jó viszonyban voltak,
megosztották ezt a lehetőséget. Ezek a kiválasztottak is repülhettek -
gondolom, azért felügyelettel. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy az
atlantisziak akár csak egyetlenegyszer is kiadtak volna a kezükből egy repülő
alkalmatosságot. Ámbár a Táloszról vagy az aranybárányról szóló történet
ennek ellentmondani látszik.
A vimanák sokféle fajtája közül az egyiknek meglehetősen részletes
„műszaki leírása” is fennmaradt. Ez a Sakuna-típusú nagyméretű és eléggé
ritka gép volt. Huszonöt alapvető alkatrészét sorolják a források, köztük
olyanokat, mint:
- padlólemez
- üzemanyagtartály
- „levegőt behajtó gépek” (?)
- a repülés irányát jelző szerkezet (nyilván iránytűféle)
- két szárny
- légszívó cső
- leszorítócsavarok (?)
- napkollektorok stb.
A napkollektorokat más szent szövegek is említik, mondván: ha elfogy az
üzemanyag, némelyik vimana egyszerűen átáll arra, „hogy a Nap fényével
hajtsa magát”, ami elég világos utalás.
A Bharadwayában megemlítenek hetven technikust és tíz szakértőt (no
persze a foglalkozásukat nem ezekkel a mai szavakkal nevezik), akiket az
idegenek betanítottak a gépek kiszolgálására (de feltehetően nem vezetésére).
Ezek az emberek azonban részt vehettek a repülőutakon, gondolom afféle
segédszemélyzetként.
Nem képzelhető el, hogy az atlantisziaknak szándékukban állt volna a
technika átadása az indiaiaknak, dél-amerikaiaknak vagy bárki másnak. Az
elválás akkor már tízezer éve bekövetkezett. Atlantisz más úton haladt, mint
mi, és ez nem változott. Nagyon is tudatában lehettek a rejtélyes elődök,
hogy a helybeliek milyen háborús célokra, aljas és mohó hódításokra
használnák fel a kezükbe kapott eszközöket.
A szent vagy nem szent szövegek feltárása még egyáltalán nem fejeződött
be. Ugyanis éppen a mi mai technikánk előrehaladása ad egyre újabb
magyarázatot számos, eddig meg sem értett szónak, kifejezésnek. A
szanszkritológusok némelyike úgy véli, a repülési és űrtechnikánk fejlődése
hozza meg az igazi felfedezéseket. Példákat is sorolnak olyan szavakról,
amelyeket csak mostanában fejtettek meg. És ismeretlen fogalmakkal még
tele vannak a régi könyvek.
 Az is elgondolkoztató, hogy ezek a repülésről szóló részek szinte minden
könyvben megtalálhatók - itt nem is említettük mindegyiket. Vagyis
biztosnak kellett lennie minden szerzőnek abban, hogy ezek a nagy hatású
események megtörténtek. A másik dolog, amit nem szabad elfelejteni - éppen
az efféle leírások a Bibliában, az indiai könyvekben és másutt a világban
adták és adják azt a szilárd meggyőződésünket, hogy csak a technicista
szemlélet adhat igazi értelmet minden homályos „mítosznak", „legendának".
Hogy azok nem a korabeli szerzők fantaziálásai vagy vallási hitük lenyomatai
- hanem igenis valóban megtörtént események kései híradásai…
 Egy katasztrófa a huszadik században

Történetünk utolsó kis része arról szól, hogy ha az atlantisziak léteznek a

mai napig is, akkor a század elején a távoli Szibériában megesett
katasztrófának is ők voltak az okozói, illetve szenvedő alanyai.
Sok szempontból el kell ugyanis vetni azt az állítást, hogy 1908. június 30-
án egy meteorit vagy kozmikus jégtömb robbant fel a tajga fölött. Az
esemény részleteit az olvasó nyilván megtalálja más könyvekben; én is írtam
róla valahol, és számos elmélet, hipotézis, sőt „biztos állítás” is született már
vele kapcsolatban. De mivel szerintem kapcsolódik könyvünk témájához,
röviden elismétlem, mi is történt.
A Bajkál-tótól nem messze, a krasznojarszki körzetben, a Fodkamennaja
Tunguzka folyó közelében esett meg a dolog, ötszáz kilométerre a
legközelebbi várostól. A szibériai nyárban (hó tehát nincs akkor) reggel 7 óra
15 perc tájban a későbbi helyszíntől több tíz kilométerre tartózkodó
bennszülött vadászok szerint remegni kezdett a föld - mi több, „hullámzott” a
lábuk alatt, ők legalábbis így érezték -, és erős szél támadt. Olyan szél, amely
inkább lökéshullám lehetett. Akkora forróság keletkezett, hogy leégette a
fákat még az esemény helyszínétől nagyon messzire (egyik esetben 45
kilométerre) is. Sokan ezért gyanakodtak később nukleáris robbanásra, már
persze csak az után, hogy 1945-ben és később megismertük az atombombák,
valamint a hidrogénbombák pusztításait. Ott is a forró lökéshullám okozza a
legtöbb kárt, a legtöbb halált.
Hatalmas robbanást hallottak az arrafelé élők; a detonációt 800 kilométeres
körzetben mindenki hallotta, a legtöbben e körön belül érezték a földmozgást
is. A szeizmikus hatást nem csupán orosz földön, hanem még a távoli
Európában is mérték! A lökéshullám - ez egyes mérési adatok későbbi
összevetése nyomán derült ki - megkerülte a Földet, és Európába például már
nyugat felől jutott el. A robbanás a légkörben olyan változásokat okozott,
amiket utána az egész világon, de különösképpen Eurázsiában még
hónapokon át éreztek. A légkör valamitől erősen szennyeződött, ez
különféle, máskor nem tapasztalt légköri jelenségek során is megmutatkozott.
Mivel akkoriban még semmilyen harci eszköz nem létezett, amely ilyen
robbanást tudott volna előidézni, nyilvánvalónak tetszett a kozmikus eredet.
Utólagos mérések és a helyszín (igaz, csak a húszas években elvégzett)
tudományos vizsgálata szerint feltehető, hogy a repülő kozmikus test 20
kilométer magasan haladt, amikor felrobbant. Úgy hitték, legalább egyik
része be is csapódott a talajba, szerencsére egy teljesen néptelen erdőrészbe.
2200 négyzetkilométeren gyulladt ki az erdő, a robbanás epicentruma körül
pedig a gyufaszálként letört évszázados fenyők tízezrei mind-mind a
robbanási ponttól kifelé feküdtek. Az a pont viszont a gigantikus kör közepén
arról nevezetes, hogy ott fennmaradtak a fák, méghozzá állva, csak a tetejük
tört le. A detonáció valahol ott a magasban történhetett. Viszont a talajban
nem maradt jellegzetes kráter.
Hogy meteor volt-e, könnyen kizárható. Az jellegzetes nyomokat hagy a
talajban, de ilyenekre sem leltek. A szemtanúk egy része azt állította - ezek
mind legalább száz kilométerrel távolabb álltak, mint ahol a robbanás később
bekövetkezett -, hogy egy világoskék gömböt láttak repülni, amely hosszú
füstcsíkot húzott maga után. Bára Földet ugyan naponta többtonnányi,
javarészt nem látható módon érkező üstökös és kozmikus por éri el, itt
mintha nem erre mutattak volna a nyomok. Ha nem vasmagú meteor -
okoskodtak sokan a következő évtizedekben akkor talán gázüstökös
robbanása lehetett a „tettes”? Abban mindenki megegyezett: ha a detonáció
egy nagyváros közelében, fölötte történik, akkor abból a városból semmi sem
maradt volna. Az üstökösöket különben a földi csillagászok már 1908-ban is
észlelték, számon tartották, alaposan megfigyelték - nem is képzelhető el,
hogy egyszer csak a semmiből felbukkan valahol egy ilyen kozmikus vándor,
és összeütközik a Földdel.
Szóba jött az is, hogy a Föld egy kisbolygóval ütközött. Persze ennek igen
kisméretűnek kellett volna lennie, különben a hatás az egykori, 11 500 évvel
ezelőtt bennünket ért és e könyvben annyit emlegetett „Csapáshoz” kellett
volna hasonlítania. Néhány csillagász számításai szerint egy alig 100 méter
átmérőjű idegen test csapódhatott a légkörbe, majd mielőtt még elérte volna a
felszínt, szétrobbant.
Aztán jött Kazancev szovjet (orosz) író, aki eredetileg mérnök és nukleáris
robbantási szakértő; ő amellett tette le a garast, hogy egy földönkívüli űrhajó
robbant fel, amelynek nukleáris meghajtása volt. Szerinte a robbanás minden
jellegzetessége igenis nukleáris robbantásra utal, a dolgok hasonlítottak
Hirosima és Nagaszaki jellegzetességeihez (Kazancev az elméletével a
hetvenes években állt elő). Az „atomrobbanás” mellett szólna a nagy
szeizmikus hatás. Régebben is csapódtak be meteorok a Földön, mégsem
okoztak ilyen hatást. Az tehát elfelejthető. De a nukleáris robbanásnak
radioaktív hatásokat kellett volna gyakorolnia a talajra és a környékre. Erről
viszont ma még keveset tudunk, illetve majdnem semmit. Hiszen 1927 óta
nem járt igazi tudományos, nemzetközi kutatóexpedíció a Tunguzka folyó
partján. Akik ott jártak, nem is kevesen, azok mind oroszok voltak, és csak
részleges kutatásokat végeztek. Amiket találtak, azok részleteikben és
egészükben ellentmondanak egymásnak.
Az újabb kutatások szerint, míg Hirosimában a robbanás mindössze 46
négyzetkilométert érintett, a tunguzkai detonáció a legfrissebb számítások
szerint valamivel több, mint 3000 négyzetkilométerre terjedt ki! A szakértők
számításai szerint ez legalább 1500-szor erősebb, mint a japán városra
ledobott első atombomba volt.
Szóba került például az egykor oly népszerű antianyagelmélet is. E szerint
a világűr mérhetetlen mélységeiből a mi anyagainktól teljesen eltérő
tulajdonságú anyagból került egy - akár kicsi - darab ide a mi világunkba,
anyaghalmazunkba, és az éppen a Földön került kapcsolatba velünk. Ilyenkor
annihiláció, vagyis totális megsemmisülés lép fel.
Aztán más tudósok azzal álltak elő, hogy a robbanási területen az ötvenes
évek végén és a hatvanas években mért radioaktivitást nem az 1908-as
detonáció, hanem az újabb kori szovjet légköri nukleáris atomrobbantások
okozták arra is, másutt is. Ismeretes, hogy a valamikori Szovjetunió egyes
részei a világ nukleárisan leginkább fertőzött területei, néhol ez már a
biológiai életet is kipusztította.
Akadtak kutatók, akik amellett kardoskodtak, hogy a szóban forgó
területen (mármint a szélén) életben maradt fák törzsében tapasztalható
évgyűrű-vastagodások 1909-től kezdve nukleáris eredetűek, és egy minimum
öt megatonnás bombának megfelelő radioakivitás légköri „elszabadulását”
jelzik.
Mások összehasonlítva a mai, ismert nukleáris robbanásokról készült
szeizmogramokat (a földrengések műszerek által leírt „képét”), arra a
belátásra jutottak, hogy a Tunguzka folyó mellett egy 12,5 megatonnás
nukleáris robbanás történhetett körülbelül 8,5 kilométer magasban.
Ez azt jelenti, hogy nem biztos a nukleáris robbanás, hanem hogy a jelek
erre utalnak. Olyanok, mintha bomba robbant volna - de azt tudjuk, hogy
akkor senki sem rendelkezett a Földön termonukleáris fegyverrel!
Vagy mégis?
Térjünk vissza az űrhajóelmélethez, és vegyünk figyelembe néhány,
részben már az előző lapokon is említett körülményt!
Arról volt szó, hogy több szemtanú látta azt a repülő testet. Kék színűnek
írták le, és említik, hogy valamilyen füstfelleget is húzott maga után. Ma, a
repülés korszakában ez nekünk, kései utódoknak egyértelmű jel arra nézve,
hogy az a tárgy „bajban volt”, égett.
 Nos - ha meteor vagy üstökös lett volna, az emberek aligha látják! Ugyanis
ekkor a sebessége legalább 15, de inkább 20 kilométer másodpercenként! Így
szabad szemmel nem látható, legfeljebb az a tűzgömbszerűség, amivel
megjelenik, hiszen égő állapotban van a légkörrel való súrlódás miatt. Ez
esetben azonban nem kéknek látják, hanem égővörösnek, narancsvörösnek!
A másik, hogy a később kikérdezett szemtanúk egy több száz kilométeres
körvonal peremén helyezkedtek el. Véletlenül tartózkodtak ott, vagy arrafelé
laktak névtelen kis falvakban. Őserdei vadászok, folyami halászok voltak.
Kikérdezésükből érdekes dologra derült fény: először is ők egy rendkívül
lassan haladó tárgyat láttak, amelynek sebessége nem haladta meg a
másodpercenként 6-700 métert. Vagyis az a tárgy úgy ment, mint egy mai
katonai vadászgép, éppen csak valamivel gyorsabban a hangsebességnél. Ez is
a kozmikus eredet ellen szól.
A másik, még fontosabb: a szemtanúk vallomásait összevetve kiderül, hogy
a tárgy nem egyenesen haladt! Ez döntő érv, ugyanis ha egy kozmoszból
érkező test ér be a Föld légkörébe, a dolgok természetéből következően nem
is tud másképpen, mint saját tehetetlenségét követve egyenesen repülni.
Ám ez a test egy félkörívet írt le, amely útvonal hossza 600 kilométert tett
ki. Ez egy repülési manővernek látszott. Igen - itt jutunk el oda, amire
céloztam: ez egy repülő eszköz lehetett. Mivel 1908-ban sehol a Földön nem
létezett még a mai értelemben vett repülőgépipar, és olyan gépet sem
gyártottak, amely a hangsebességgel vagy annál is sebesebben repülhetett
volna - nyilvánvaló ezek után, hogy:
1. A tárgy mesterségesen készített, repülő jármű volt;
2. A vezetője vagy vezetői tudtak a közelgő katasztrófáról, és repülési
manőverükkel azt próbálták megakadályozni; vagy elkerülni a lakott
helyeket, mielőtt a gép felrobban.
Hogy mit kerestek ott és akkor a nukleáris hajtóművel, vagy a hajótestben
más céllal felhalmozott nukleáris anyaggal rendelkező járművel az
atlantisziak (mert hiszen róluk van szó), arra nézve két ötletem is van.
Az egyik szerint valahonnan a világűrből tértek vissza, amikor
bekövetkezett a katasztrófa. Ehhez hasonló nagyon ritkán történhetett meg
biztonságos járműveikkel - bár nincs kizárva, hogy a mi történelmünket
megelőző időkben is előfordulhatott ilyesmi, csak ennek már semmi nyoma
sem maradt (vagy azt az atlantisziak eltüntették, amit 1908 után már nehezen
tehettek meg Ázsia közepén). A járműveik évezredeken keresztül
üzembiztosán működtek, de természetesen soha nem zárható ki az esetleges
katasztrófa, baleset eshetősége.
 A másik történet: valami okból éppen arra jártak, amikor észlelték a bajt, és
a hajót ezért irányították egy ma már furcsának tűnő pályán a lehetőleg
leginkább lakatlan vidék fölé. Ekkor talán nemcsak az örökös bujkálási,
magukat rejtő ösztön működhetett a gép vezetőiben, hanem az a nemes
szándék is, hogy a robbanás minél kevesebb emberáldozattal járjon a mi
világunkban.
De milyen okból járhattak arra 1908. június végén? Miért éppen ott és
éppen akkor?
Erről persze fogalmunk sem lehet, illetve… Régi adattárak lapozgatása
közben érdekes és tudományosan is feljegyzett tényre bukkantam.
Oroszországban és Európában többen feljegyezték, köztük kutatók is, hogy
1908. június 21-től kezdve - vagyis kilenc nappal a szerencsétlenség előtt! -
furcsa, azelőtt soha nem látott világító felhők jelentek meg az említett
területek fölött. Ezek mind keletről jöttek, és nyugat felé sodorta őket a szél.
Hadd jegyezzem meg - a robbanás után pontosan ugyanilyen felhőket
láttak a szeizmikus jelenségek miatt amúgy is nyugtalankodó, az eget
fürkésző meteorológusok, csillagászok és mások!
Azzal a különbséggel, hogy a robbanás után Taskenttől Pétervárig és
Nyugat-Európáig tapasztalták a fényes felhőket. Csillagászok panaszkodtak is,
hogy már hetek óta nem végezhetnek éjszakai megfigyeléseket, mert az
égbolt olyan világos…
Nos, nem tudjuk, mitől világítottak azok a felhők már kilenc nappal a
robbanás előtt. Elég merész dolog, de belevágok: mi van, ha éppen ezért
jártak arra az atlantiszi kutatók? Kockáztatva természetesen, hogy
megpillantják őket. Ezt a rizikót vállalták, mert sejtették, hogy a gyéren
lakott ázsiai területeken sikerül elkerülniük a városokat, az erdőkben élő
egyszerű vadászok és mások pedig hiába regélik majd később a csodálatos és
sebesen mozgó égi tárgyat, senki sem fog hinni nekik.
A bátor elméletben menjünk még tovább: mi van akkor, ha ez a második
atlantiszi repülő már egy előző katasztrófa nyomait kutatta?
Vagyis elméletem szerint 1908. június 20-a körül, vagy azt pár nappal
megelőzően (ennyi idő kellett, hogy a fényes felhők eljussanak onnan
messzebbre) már ugyanígy szerencsétlenül járt egy másik légi eszközük.
Persze nem sejthetjük, mi okból. Ez okozta a fényes felhőket, csak ez az első
robbanás összehasonlíthatatlanul kisebb volt a másodiknál. Talán nem is
vesztek oda a repülők, megmentették őket? Vagy miután napokig nem kaptak
hírt az eltűntek felől, döntöttek úgy, hogy mentőexpedíciót indítanak? És
valami okból ez a mentőhajó még rosszabb sorsra jutott, mint a társa? Amíg
az első felrobbant szerkezet alig hagyott nyomot a tajgában, csak éppen
fényes felhőket indított el nyugatra az akkor uralkodó széljárásnak
megfelelően -, a második, a mentőhajó már egy sokkal nagyobb jármű volt?
Ennek megfelelően a katasztrófája is nagyobb hatással járt?
Természetesen semmilyen bizonyítékunk nincs arra nézve, hogy a fenti
elmélet megállja a helyét. Nincs módunkban megtudni, mi is történt.
Azonban a fenti tények összevetése - azt hiszem - eléggé valószínűsíti a
dolgot.
A fentiekből annyi mindenesetre kiderül, hogy ha az atlantisziaknak
voltak repülő eszközeik, és túlélték a 11500 évvel korábbi „Csapást” -
márpedig minden jel erre mutat -, akkor nem volt oka annak, hogy
időközben elpusztuljanak!
Ha pedig nem pusztultak el, és itt repdestek még ötezer, négyezer évvel
ezelőtt (lásd az indiai könyveket), itt jártak talán háromezer évvel ezelőtt is
(Biblia), sőt eljöttek ide alig ezer vagy ennél kevesebb évvel ezelőtt is (lásd az
amerikai indiánok és mások „legendáit”) - akkor nyilvánvaló, hogy ma is
létezniük kell.
Repülő eszközeik az óta csak tökéletesedtek. Amellett, hogy különféle
módokon folyton értesülnek eredményeinkről, szándékainkról és
cselekedeteinkről (a médiumok révén, amelyeket lehallgatnak, képeinket a
tévéadókból veszik, hírközlésünket számunkra döbbenetesnek tartott
technikával figyelhetik úgy, hogy azt észre sem vesszük) - már mindent
tudnak rólunk évezredek óta. Azt viszont sikerül (részben) elérniük, hogy mi
semmit se tudjunk róluk. Még az is elképzelhető, hogy egy időben, vagy
olykor újra és újra minden korban végeznek egy-egy tudatos akciót. Ezek
célja annak „betáplálása” a modern emberek tudatába, hogy Atlantisz csak
egy szép legenda, ha valaha csakugyan létezett is, tízezer éve megszűnt
létezni, felejtsük el…
Eközben a légi eszközeik is tökéletesedtek. Vállalják a kockázatot, hogy
látjuk őket, és itt repdesnek. Ezek lehetnek az ufók, amelyeknek igazi
távolkozmikus eredete egyáltalán nem bizonyított. Csak annyi bizonyos,
hogy már legalább tízezer éve itt repdesnek valamiféle idegenek ilyen vagy
olyan alakú, fura járművekkel, s néha szkafanderben bukkannak fel
ugyanolyan emberek, mint mi. (Sohasem sokcsáposak, nem ötvenméteres
krokodil, vagy apró polipok képében jönnek ide, ami bizonyítja, hogy nem a
kozmoszból valók, hanem ugyanolyanok, mint mi vagyunk. Hiszen ők is
emberek.) Kozmikus idegenek nem törődtek volna annyit az emberiség
„Csapás” utáni megmentésével, nem oktatták volna őket földművelésre
(egyáltalán, honnan ismerték volna a földi földművelést?), erkölcsre, túlélési
technikákra stb.
Igen, ők voltak azok, és ma is ők repdesnek itt egyre tökéletesedő
járműveiken. Persze, már nem is mindig mi vagyunk a megfigyeléseik,
közbelépéseik tárgyai és alanyai - évezredek óta kijárnak a kozmoszba,
bejárták a Holdat, a Marsot, talán más bolygókat is.
De hol élhetnek?
Nem a felszínen, az biztos. Különösen mióta a nagy felfedezések,
Kolumbusz korától kezdve soha nem lehettek biztosak abban, hogy az
emberek hol, a földgolyó melyik szegletében bukkannak fel? De mint már
írtuk, az újabb kozmikus Csapást elkerülendő is le kellett menniük a felszín
alá. A vízbe, a tengerbe merülő ufók, az ilyen víz alatt közlekedő járművek,
valamint a sarki jégpáncélok alól feltörni és elrepülni látott azonosítatlan
repülő szerkezetek arra engednek következtetni, hogy gyakorlatilag bárhol
lehetnek „élőhelyeik”. Sőt azt sem zárhatjuk ki, hogy több ponton is élnek, és
ezek a támaszpontok, föld vagy tenger alatti városok nyilvánvalóan állandó
összeköttetésben állnak egymással. Ezen felül arra is gondolhatunk, hogy a
több évezredes űrtechnika révén már nem csupán a Földön élnek, hanem
legalább a Naprendszer egyes égitestjein is. Így mindjárt más megvilágításba
kerülnek azok a különös jelenségek, amelyeket a csillagászok egy-két
évszázada tapasztalnak a Holdon. Nem zárható ki, hogy amiről mi, a „felszíni
emberiség” ábrándozik oly régóta, azt a „másik emberiség”, az atlantiszi
testvérek már régen megvalósították! Űrtámaszpontok, idegen bolygók
felfedezése és bejárása, netán az is, hogy kapcsolatot létesítsenek más
civilizációkkal - az ő számukra talán már mind a múlt része?
Az atlantisziak álcázásához kapóra jött - ha ugyan nem ők sugallták - a
Földre látogató idegen civilizációk és eszközeik, az ufók ügye. Így most
milliók élnek abban a hitben, hogy nap, mint nap valódi idegenek keresnek
fel bennünket, az ő járműveik repdesnek itt tucatjával, és az állítólagos
„találkozások”, „vizsgálatok”, valamint egyéb hatások mind egy kozmikus
civilizáció lényeinek műve. Holott nincs kizárva, hogy az egész jelenség nem
lép túl a Földön; itteni és mostani, egyidejű események sorozata ez. Valójában
azonban mégis két, egymástól tudásban már nagyon is távol lévő civilizáció
képviselői „találkoznak”, sőt élnek együtt. Mint írtam: az egyik mindent tud a
másikról, és idősebb testvér módjára vigyáz a tudatlanabb, bár szintén
rohamosan fejlődő másikra, a fiatalabbikra, az elmaradottabbra.
Így van-e? Még nem tudjuk. De érdemes elgondolkozni az erre utaló
jeleken, amelyekről ez a könyv szólt.