NEMERE ISTVÁN

Az iszonyat órái
 TARTALOM
1. A tragédia előzményei
2. Hol történt a baleset?
3. Mi volt a Kurszk?
4. Mikor történt a baleset?
5. Mi történt a hajón?
6. Egy kis kronológia
7. Nukleáris veszély?
8. Nem a Kurszk volt az első…
9. „Ki ez a Putyin”
10. Akik nem hallgattak
11. Hazugság lista
12. Mi lesz az atom-tengeralattjáróval?
13. Az ügy hatásai
 1.
A tragédia előzményei

2000. augusztus 10-én kora hajnalban - tulajdonképpen még

éjszaka - csaknem húsz egykori szovjet, most orosz hadihajó
futott ki Murmanszk és környéke kikötőiből. Mindegyik
ugyanabba az irányba hajózott. A kapitányok követték az
indulás előtt a flotta vezérkarától kapott parancsot. A legtöbb
felszíni hajó volt, de három vagy négy tengeralattjáró is akadt
közöttük. (Hogy miért nem ismeretes a hajók pontos száma,
arról a szokásos poszt-szovjet, örökösnek tetsző titkolódzás
tehet.) Aminthogy azt is csak sejthetjük, hogy egyes hajók
számára a gyakorlat már korábban, augusztus 2-a körül
elkezdődött, de természetesen erről sem informálták a
közvéleményt. Ennek tudható be, hogy bármilyen „kezdő”
dátum jelent is meg a nemzetközi médiában, azt az oroszok
nem cáfolták és nem is erősítették meg.
Az orosz hajók gyakorlatra indultak.
Ehhez tudnunk kell, hogy 1992 óta az egész szovjet hadsereg,
és ezen belül igen látványosan éppen a haditengerészet állapota
romlott le. Az egykori hatalmas szovjet flotta, amely másfél
száznál több tengeralattjárót működtetett folyamatosan a
világtengereken, körülbelül az egyharmadára olvadt. Hajói
elavultak, utánpótlásra csak nagyon ritkán számíthatott.
Atomtengeralattjáró-flottája is alaposan megritkult.
Ennek megfelelően gyakorlatokra is ritkán került sor. Mióta
Putyin lett az ország vezetője, azóta ugyan történt néhány
halvány kezdeményezés arra vonatkozóan, hogy a hadsereget
általában, ezen belül a haditengerészetet is fejlesszék. De mivel
az országban krónikus pénzhiány van, a nyugati segélyek
tekintélyes részére pedig az államhatalommal régóta és nagyon
szorosan összefonódott maffia teszi rá a kezét - ezekre a
fejlesztésekre csupán szórványosan kerülhetett sor. Voltaképpen
még olyan „lyukakat” kell betömni, mint például az, hogy a
tisztek fizetését és a legénység zsoldját nemegyszer több
hónapos késéssel kifizessék.
Hogy milyen egyéb gondok vannak, különösen a nukleáris
flottával, arra részletesen kitérünk majd ezeken a lapokon.
Most csak próbáljuk az első néhány nap eseményei ürügyén
felvázolni az általános helyzetet. Ki kell jelentenünk, hogy a
Kurszk nevű atom-tengeralattjáró tragédiája és minden, ami
utána történt, vegytiszta pontossággal és igen széles skálán
mutatta meg a mai Oroszország gyengeségét. Nem csupán a
haditengerészetnél uralkodó állapotokat - ez még hagyján! -
hanem az általános politikai vezetés összes szintjén tisztán
megmutatkozó régimódi, kommunista, emberiségellenes
nézetek továbbélését. Az ősi orosz gyakorlat - a jelző jogos,
hiszen itt minimum ötszáz évre, Rettegett Iván idejére
nyúlhatunk vissza - voltaképpen „jogfolytonos”. Ott, ahol soha
nem volt demokrácia, ahol ezt az államformát és állapotot a
tömegek meg sem ismerhették, ott kár is elvárni, hogy nyolc év
alatt ilyesmi létrejöhet és megszilárdulhat…
De maradjunk csupán a tényéknél. Az orosz haditengerészet
tehát gyakorlatot hirdetett 2000. augusztus 10-ei kezdettel.
Ahogyan az lenni szokott (manapság), az eseményről
értesítették a környezőállamokat és a kereskedelmi hajózás
nemzetközi szervezeteit is. Ilyenkor ugyanis az adott területet -
amelyminimum több száz, de óvatosságból inkább több ezer
négyzetkilométert tesz ki - kivonják a kereskedelmi
hajóforgalom alól. A jelzett napokra (vagy ritkán hetekre) a
területet lezártnak nyilvánítják, ahová kereskedelmi hajók nem
léphetnek be.
Értelemszerűen idegen államok hadihajói sem közelíthetnek
a gyakorlat színhelyéhez.
Viszont az is „értelemszerű”, sőt a többi állam számára
„logikus”, hogy illegálisan, titokban éppen ilyenkor küldenek
oda megfigyelőhajókat. Például tengeralattjárókat is. Ezek
úgymond „megfigyelői tevékenységet végeznek”… Hogy
kémkednének? Ugyan, ne használjunk ilyen csúnya szavakat.
Az a lényeg, hogy a többi haditechnikailag fejlett,
hadiflottával rendelkező államot érdeklik az efféle gyakorlatok.
Hiszen mindig megeshet, hogy vetélytársuk új fegyvereket
próbál ki, vagy valami más történik, ami hasznos és tanulságos
lehet a leselkedő állam haditengerészete, vezérkara, stratégiai
tervezői számára. Vagy arról szereznek tudomást, milyen
gyenge és rosszul szervezett is voltaképpen a „másik”. Vagy
éppen ellenkezőleg arról értesülnek, hogy az újabban milyen
szépen haladt előre nemcsak a technika, de a kommunikáció, a
szervezettség, a fegyelem, a találati pontosság vagy bármilyen
egyéb téren.
Talán mondanunk sem kell, hogy az USA saját, vagy a
NATO-val közös hadgyakorlatai alkalmával ugyanúgy
megjelennek az orosz „megfigyelők”, mint fordítva.
Mindezt azért tartottam itt szükségesnek megjegyezni, hogy
tudjuk: a dolog kölcsönös. Nem szabad felülni annak a
sugallatnak, miszerint a nyugatiak úgymond „ármányosan,
szószegő módon” keringenek ott, ahol „semmi keresnivalójuk
nincs”. A gyakorlatok nemzetközi vizeken zajlanak - ez
legalábbis ott zajlott - és ilyenkor bizony jó okuk van rá, hogy
szemmel tartsák az oroszokat.
Tehát menjünk vissza a kiindulóponthoz: 2000
augusztusában számos orosz hadihajó indult gyakorlatra a
Barents-tengerre. (William Barentz vagy Barents (?-1597)
holland tengerész, aki a halálát megelőző években három
expedíciót indított az Északkeleti Átjáró felfedezésére, maga is
azon a környéken halt meg.) Az a tenger különben a Jeges-
tenger sekély nyúlványa Norvégiától és a skandináv államoktól
északra. Az itt található, mélyen a szárazföldbe ékelődő
Murmanszk kikötője gyakorlatilag majdnem egész évben
jégmentes.
A gyakorlatot eredetileg augusztus 13-áig tervezték befejezni.
Ez azt jelenti, hogy voltaképpen bő három és fél napig tartott
volna. Hogy eközben a felszíni hadihajóknak és az őket
támogató légi egységeknek, valamint a tengeralattjáróknak (ez
utóbbiakból a nyugati lehallgatók sejtése és nyilatkozatai
szerint három indult el) miféle manővereket kell
végrehajtaniuk egyedül és a többiekkel közösen, a dolgok
természetéből kifolyóan nem tudható. Az ilyesmit sohasem
hozzák nyilvánosságra.
Annyit közöltek csak - bár ezt sem hivatalosan -, hogy
„tengeri lőgyakorlatra” kerül sor. Ez persze sok mindent
jelenthet és nem ad támpontot a találgató számára.
 2.
Hol történt a baleset?

Az atom-tengeralattjáró a Barents-tengeren, Murmanszktól

330 kilométerre, északkeletre, nemzetközi vizeken süllyedt el.
Ez azt jelenti, hogy miután augusztus 10-én a hajó elhagyta a
murmanszki öblöt, jobbra, azaz délkeletre fordult és
feltehetően egyenes vonalban haladt a gyakorlat színhelyéig. Ez
a pont körülbelül 500 kilométerre, délkeletre található
Norvégia legkeletibb pontjától. Innen körülbelül 1200
kilométerre, északra vannak a Spitzbergák, 800 kilométerre,
keletre pedig Novaja Zemlja (amit a tizenkilencedik században
osztrák felfedezői még Ferenc József-földnek neveztek el)
hatalmas szigete terül el. Délre és keletre pedig Európa, vagyis
Oroszország európai területe terül el megszakítatlanul.
Szemre ez a Föld egyik legkietlenebb vidéke - a felszínen
novembertől nyár elejéig tart az elviselhetetlenül viharos
időjárás, a vizeken jégtáblák úsznak. A rövid „nyári” időszak
alatt sem sokkal jobb a helyzet, de ekkor legalább csaknem
zavartalanul hajózható. A mélyben jelentős élőhal-mennyiség
található, azonban a szárazföldek is embert próbálóak, a tél tíz
hónapig tart és arrafelé az élet egyáltalán nem leányálom.
Murmanszk környékén szinte alig élnek mások, mint halászok
és a hatalmas haditengerészeti-nukleáris bázisok legénysége,
kiszolgáló személyzete.
 3.
Mi volt a Kurszk?

A világ, vezető haditechnikai forrása, a JANE’s Information

Group egyik rendszeresen megjelenő kiadványának, a The
Military Balance („Katonai Mérleg”) 1999-2000-es kiadásában
erről az atom-tengeralattjáróról a következő főbb adatokat
találjuk.
1995-ben állították hadrendbe. Ami azt jelenti, hogy ez volt a
mai orosz hadiflotta legmodernebb tengeralattjárója, vagy
talán eleve legújabb, legmodernebb hajója is. Ugyanis utána
már nem volt pénz jelentősebb beruházásra és újabb eszközök
hadrendbe állítására. Ismervén az orosz tengeralattjáró-építés
sebességét, a hajóban található eszközök az 1993-94-es szintet
képviselik. Ugyanis már akkor be kellett építeni a műszereket,
navigációs és harci eszközöket ahhoz, hogy 1995-ben a hajót
már átadhassák a haditengerészetnek és az próbajáratokra
indíthassa.
Maguk az oroszok „Antej”-nek nevezik ezt a hadihajó-
osztályt, míg az amerikai és NATO-kód szerint „Oscar-2-es”
harci eszközről van só.
A hajót két, egyenként 190 megawatt teljesítményű
úgynevezett nyomottvizes atomreaktor hajtja. Személyzetének
száma - a napi huszonnégy órás működtetéshez szükséges teljes
létszámot értve ez alatt -107 fő. Sebessége ideális körülmények
között 28 csomó, vagyis kb. 52 kilométer a víz alatt (a felszínen
kevesebb. Bár ez paradoxnak tűnik, tengeralattjárók esetében
így van: a víz alatt gyorsabban haladnak, mint a felszínen).
A hajó 154, más források szerint 155 méter hosszú és több
emeletnyi magas, lényegében egy hatalmas tömbház méretű
jármit 13 ezer 900 tonna vízkiszorítású szerkezet.
A hajó fegyverzetének legfontosabb összetevői: a hat
torpedóvető cső és a robotrepülőgépek indításául szolgáló
kamrák. Ami a torpedókat illeti: ez nem azt jelenti, hogy
mindössze hat ilyen, ellenséges hajók elsüllyesztésére alkalmas
szerkezete lett volna. Ennél sokkal többet hordoznak a hozzá
hasonló hajók, ezeket torpedókamrákban tárolják és csak
szükség esetén töltik be őket a kivető csövekbe. Amelyek
voltaképpen zsilipek, ahonnan ezek a veszedelmes fegyverek
sűrített levegő segítségével indulnak vészterhes útjukra. (Bár
újabban akadnak rakéta-meghajtású torpedók is).
Az atom-tengeralattjáró felszíni oldalán, „felül” 24 kicsiny,
függőlegesen nyitható rakétakivető kamrát láthatunk. A
rakétákat nem a felszínről, hanem a víz alól indítják. Erre az
ideális mélység kb. 30 méter. Hiszen ha az atom-tengeralattjáró
a felszínre emelkedne a kilövéshez, éles harci, háborús
helyzetben a katonai kémműholdak azonnal „meglátnák” és
bemérnék őt. (Éjszaka hasonló a helyzet, csak ekkor infravörös
hullámtartományban, hőre érzékeny letapogatók révén érhető
el ugyanez.). A magyar forrásokban „szárnyasrakétának” is
nevezik ezt a sajnos nagyon is elmés szerkezetet, amely kb. 750
kilogramm robbanóanyagot képes több tíz vagy több száz
kilométeres távolságra is elvinni. Mivel a szerkezetet
számítógép irányítja az előre kijelölt cél felé, amelybe előre
betáplálták a terep jellemzőit, a szárnyasrakéta alacsonyan
repül, kikerüli a légvédelmi radarok hullámkévéit és szinte a
talajt „tapogatva” ér célba (az Öbölháborúban alkalmazott
szerkezetek behatoltak az iraki városokba, a magasabb házak
között lavírozva még az utcasarkokon is befordultak, úgy
repültek rá a másképpen megközelíthetetlen célokra…)
Természetesen ezek a robotrepülők nukleáris töltettel is
elláthatók, ez esetben atombombákat vihetnek el a célok
közelébe. Ismételjük, ezekből a Kurszk fedélzetén a kezdettől a
szerencsétlenségig, sőt azon túl is, huszonnégy darab volt a
hajótestbe rejtve. Ezeket hivatalosan, az orosz
fegyverjegyzékben SzSz-N-19-esnek, a nyugati kódok szerint
Shipwreck-nek hívják.
A hajó ezen felül 38 aknát is visz magával, ezeket bárhol
telepítheti a víz alól - vagyis anélkül, hogy mutatkozna a
felszínen. Forgalmas hajózási útvonalakat ezekkel szinte
légmentesen lezárhat.
Egy atom-tengeralattjáró fenntartása nem olcsó mulatság. (A
most következő adatok ugyan átlagosak, nem csupán a
Kurszkra vonatkoznak.) De még kevésbé az a gyártása,
felszerelése. Mivel az oroszok ilyen természetű adatokat
sohasem adtak-adnak ki, hát inkább a költségeket jól ismerő
nyugati szervek jelentéseire, becsléseire vagyunk kénytelenek
támaszkodni.
Egy ilyen hajó megépítése 1,5 milliárd dollárba kerül, ami
nem kis pénz. Magyarország éves költségvetésének jelentős
részét elvinné. Különösen azért, mert egy-egy hajó építése több
évig tart. Ennek megfelelően az értéke pénzben szinte ki sem
fejezhető, hiszen az általa hordozott (atom)töltettel vagy más
fegyverek révén szinte az egész világgal szembeszállhat. Egy jól
felszerelt és tökéletesen működő atom-tengeralattjáró, kedvező
körülmények során ki tudna robbantani egy olyan nukleáris
háborút, amelyben a Föld lakosságának fele, vagy több ember is
elpusztulhat, és egy atomháborút egy ilyen hajó több hónapon
keresztül vívhatna úgy, hogy közben csak minimális esély
lenne levadászására, kilövésére, elpusztítására. Már csak azért
is, mert három-négy hónapig is képes lenne lemerülésben
közlekedni, a helyét állandóan változtatni.
Azt kell hát felelnünk a kérdésre, hogy a szóban forgó hajó az
orosz haditengerészeti flotta legmodernebb és legdrágább harci
eszköze volt. A gyakorlatra pedig azért rendelték ki, mert több
szempontból is fontos és újnak nevezhető fegyvereket akartak
rajta kipróbálni. A már említett Jane’s Defence almanach
(évkönyv) szakértő szerzői arra gyanakodtak 2000. augusztus
közepén, hogy az oroszok valamilyen újfajta torpedót vagy
rakétát akartak kipróbálni. Erre sok jel mutatott, amit a
külvilág ugyan nem érzékelhetett, de amelyeket a kémek, az
ezzel megbízott szervezetek annál jobban sejtettek és nem is
alaptalanul.
A másik, ami a Kurszk fedélzetén igen modernnek számított,
az a hajó célkereső szonárja volt. A víz alatti radar valamiben
nagyon különbözött a most használatos, a világ többi flottája
által alkalmazott ilyen szerkezetektől, és ez bizony izgatta a
nyugati kémeket is. Íme, az egyik lehetséges magyarázat, miért
lapultak amerikai tengeralattjárók a gyakorlat színhelyére
kijelölt terület közelében és miért figyelték „teljes gőzzel”
azokat az akusztikus, vizuális és egyéb jeleket, amelyek a
gyakorlóterület felől érkeztek az elemeken keresztül.
 4.
Mikor történt a baleset?

Amikor ezt a kérdést feltesszük, talán eszünkbe sem jut, hogy

milyen abszurd a dolog. Ha ugyanis ez egy nyugati
tengeralattjáró lett volna, már ismernénk a pontos dátumot az
első percektől kezdve, és ha csak nem valamilyen szupertitkos
és fontos hadi bevetésről lett volna szó, azt nem titkolták volna
el előlünk sem.
Mert az amerikaiak még a hidegháború legrosszabb éveiben -
mondjuk a hatvanas évek első felében - sem titkolták el, hogy
mikor történt a Tresher atom-tengeralattjárójuk katasztrófája.
Pár nap alatt kiderültek a részletek, bár ott nem lehetett percre
pontosan tudni, mi is történt az Atlanti-óceánon nyugat felé
tartó hajóval (amely a mai napig hullámsírjában nyugszik). De
legalább azt közölték, mikor szűnt meg vele a
rádióösszeköttetés, ill. mikor volt vele az utolsó hírközlő
kapcsolat.
Nos, a régi szovjet típusú titkolózás betegesen ismétlődött itt
is. Mint Csernobil esetében, amikor egy héttel az esemény után
is tagadták még a katasztrófa hírét - itt szinte automatikusan
hazudtak az időpontot illetően (is). Voltaképpen nem tudni,
miért? Mi előnye származhatott az orosz hadvezetésnek vagy a
flottának vagy akár a kormánynak is abból, hogy huszonnégy
órával későbbre teszi az eseményt? Azzal nem jutnak közelebb
a megoldáshoz, a mentés sem gyorsul fel. Vagy ezt a hazugságot
is - mint oly sokat máskor, más helyzetekben - a hazai lakosság
félrevezetésére szánták?
Vagy - ami legalább olyan valószínű - eleve el akarták
titkolni az egészet, csak nem sikerült? Ahogyan a régi nagy
világcsalásnál, a Gagarin-féle „űrrepülésnél” már bevált,
zsonglőrködtek az időpontokkal és addig hazudoztak (volna)
össze-vissza, míg végül senki sem tudhat már semmi
bizonyosat?
Feltehetjük a kérdést így is: csak automatikus volt-e a dolog?
Vagyis mivel mindig hazudtak azelőtt a diktatúrában is, hát
akkor a vezetés, mely ma is ugyanazokból áll úgy a katonai
vezérkarban, aminthogy nagyobbrészt a kormányban is
hasonló szellemiségűek ülnek - hát egyszerűen már nem is
tudnak másképpen viselkedni? Ez már a norma, ez az etalon?
De az sem zárható ki, hogy ha nincsenek ott a külföldi,
lapuló megfigyelők, ha a Kurszkon történt detonáció hírét nem
hozta nyilvánosságra egy norvég tudományos intézmény -
akkor soha nem derül ki, mi történt? Én a magam részéről erre
szavazok. Sok évet töltöttem azzal, hogy a szovjet rezsim
szokásait, jelenségeit tanulmányozzam és nincs okom
feltételezni, hogy bármi is megváltozott volna az 1992 és 2000
között eltelt időszakban e téren biztosan nem. Tehát ki kell
jelenteni: azt, hogy volt „Kurszk-ügy”, azt, hogy a világ
tudomást szerzett a tengeralattjáró tragédiájáról - nem az orosz
vezetésnek, hanem kizárólag a leskelődő NATO-
tengeralattjáróknak és a norvég kutatóknak köszönhetjük.
Mi több: ha ők nincsenek, és nem jelentik a robbanásokat,
akkor maga az orosz lakosság sem szerez róla tudomást!
Ugyanis ebben az esetben elhallgatták volna az ügyet, és majd
hetek vagy hónapok múlva külön-külön, nem azonos
időpontban értesítették volna a szerencsétlenül járt
haditengerészek hozzátartozóit, hogy X. matrózzal vagy Y.
tiszttel ilyen-olyan baleset történt, minek következtében a
tengerbe veszett és holttestét „az intenzív kutatás ellenére sem
találták meg”. Láttunk már ilyesmit, a Szovjetunió (és a mai
Oroszország) története is telis-tele volt és van efféle
dezinformációkkal, hazugságokkal, elhallgatásokkal.
Lám, egy egyszerű kis dátum-ügyből így lesz a valamikori
„világbirodalmat” és annak túlélő vezetőit leleplező akció.
Visszatérve az eredeti kérdésre: mikor történt a baleset? - azt
felelhetjük, hogy augusztus 12-én, szombaton reggel
greenwichi idő szerint 7 óra 30 perc és 24 másodperckor. A
később gyakorta közölt időpont -, hogy ez déli háromnegyed
tizenkettő előtt valamivel játszódott le - nem pontos. Magyar
idő szerint fél tízkor történhetett ez, legfeljebb orosz idő szerint
történt fél tizenkettő után (Ott két órával előbbre jár az idő). A
flotta által kiadott „hivatalos” jelentés első verziójában viszont
arról próbálta meggyőzni a külvilágot, hogy a robbanásra csak
vasárnap délután került sor.
 5.
Mi történt a hajón?

Ez az egyik legnehezebb kérdés, amelyről, most amikor ezt a

könyvet lezárjuk (2000. szeptember közepe, megközelítően egy
hónappal a baleset után) javarészt csak feltételezések állnak
rendelkezésünkre. Igaz, könyvünknek sajnos eleve nem célja,
hogy ilyen gyorsan feltárja az összes körülményt, hiszen azokat
egy erre a célra létrehozott szakértői bizottság is legalább egy
teljes év múlva produkálhatja csupán.
De alapos okunk van feltételezni, hogy a hajó fedélzetén
robbanások következtek be. Ezt a bizonyságot megint csak az
adja meg, amit nyugati, és nem keleti forrásból tudunk. Az
amerikaiaknak két tengeralattjárójuk lapult a közelben, a
baleset színhelyétől körülbelül nyolc kilométerre és távolabb, a
tilos zónán kívül egy Loyale nevű elektronikus megfigyelőhajó
is horgonyzott. Ezen kívül a már említett norvég földrengés-
előrejelző állomás is észlelte a rövid időközökben egymást
követő két robbanást, a kisebbet és a nagyobbat. A másodiknak
minden jel szerint magában a hajóban kellett történnie.
No de lássuk a válaszokat a kérdésünkre. Mi történt?
1. A legelső, és mindmáig eléggé valószínű változat szerint a
hajón robbanás történt. Nem a nukleáris meghajtóművek
egyikében történhetett, szerencsére, hanem a fegyverzetében.
Eszerint olyasmi esett meg, ami ha nem is gyakran, de azért
előfordult már a huszadik században többször is és nem egy
tengeralattjáró vesztét okozta: a kivetőcsőben robbant fel a
torpedó.
Ha ilyesmi történik, akkor az, nagyon veszélyes. Egy modern
atom-tengeralattjáró ugyanis lényegében két burokból áll. Ezek
több tíz centiméter vastag acélburkolatot jelentenek. A külső és
a belső „héj” között különböző nagyságú terek találhatók, attól
függően, hogy minek kell ott helyet kapnia. Így például
legalább kilenc kamra is van ott, mindegyikbe több tíz tonna
vizet lehet elég gyorsan ki-beszivattyúzni. Ezeket a kamrákat
arányosan és matematikailag kiszámított módon helyezik el az
egész hajó hosszában, ha lehet, kétoldalt szimmetrikusan. Egy
bizonyos vízmennyiségnél a hajó lemerül, ha azokat onnan
sűrített levegővel kinyomják, akkor a hajó fajsúlya változik,
könnyebb lesz; és a felszínre jön. Ha egy vagy két kamra
szivattyúja elromlik, vagy ott találat éri a hajót, amely
átlyukasztja a külső burkot, még nincs nagyobb baj. A hajó
csak akkor képtelen a felszínre emelkedni, ha a víz ellepi
belsejének 40 százalékát. Ez már végzetes túlsúlyt jelent, amit a
maradék kamrák és az ép hajótest-rész felhajtóereje sem képes
ellensúlyozni.
A két héj között helyezik el a fegyverzet egy részét és a
torpedók kilövésére szolgáló kamrákat. Sőt a sokat emlegetett
24 darab, manőverező robotrepülőgép sem bújhat el a belső héj
alatt, hiszen azoknak mindig a hajó „háta” közelében, az eljárt
zsilipekben („silókban”) kell lenniük, hogy bármikor azonnal
kilőhetők legyenek.
A második, belső héj értelemszerűen egy kisebb területet zár
be, amelyben a tengeralattjáró összes többi berendezése és
helyisége helyet kap. Itt vannak a hajtóművek, az irányító-
berendezések, raktárak, lakó- és egyéb helyiségek. A torpedókat
általában a külső héj alá, a hajó első harmadába - mondjuk így:
majdnem az orr-részbe - helyezik el.
Ha tehát ez az immár szinte „klasszikus” baleset történt,
akkor a kivetőcsőben felrobbanó, feltehetően gyárilag hibás
torpedó szétszakítja a külső burkolatot - de csak lokálisan. Ez
egy robbanás - ámde a norvég szeizmológusok finom műszerei
két robbanást regisztráltak.
Nem árt tudni, hogy Oroszországban a haditechnika szinte
érintetlen, már ami a fegyvergyártás kapacitásait illeti. A
piacokat is lassan visszaszerzik, különösen a fejlődő világban
adnak el, fegyvereket évente szinte hihetetlen mennyiségben és
értékben. A Kurszkot. 1998-ban szerelték fel új torpedókkal.
Azért, mert a régiek drágák, az újak viszont olcsók voltak -
kicserélték az összeset. De kérdés, vajon jobban jártak- e így?
Ugyanis ezek az újak sokkal veszélyesebbek a régieknél. Ezt
tudta mindenki az orosz haditengerészetnél, és tudjuk, hogy
maga a flotta ellenezte is a cseréket, de végső soron a döntésbe
nem folyhatott bele. A fegyverlobbi vette rá az államvezetést,
hogy az kényszerítse a sereget az általuk gyártott új torpedók
elfogadására is. A régi típusú torpedókat, mint említettük is,
sűrített levegővel indítják ki a vetőcsövekből, hajtóanyaguk
pedig szilárd anyag. Ezek így majdhogynem veszélytelenek. Az
új típusú torpedókat viszont a vetőcsőből egy gázfejlesztővel
indítják, a hajtóanyaguk pedig folyékony. Nos, a folyékony
hajtóanyag a rakétatechnikában, űrtechnikában is használatos
és tudjuk, hogy számos végzetes balesetet okoztak ezek már
indításnál, vagy éppenséggel a magasabb légrétegekben, sőt
kint az űrben is.
A folyékony meghajtóanyag instabil és ezért tűz és robbanás
veszélyes. Volt olyan kezdeményezés Nyugaton is, amely a
torpedókba folyékony hajtóanyagot látott jónak - de ott erről
már a nyolcvanas évek közepén lemondtak. Éppen azért, mert
ez az anyag robbanásveszélyes, hát nem csak a torpedó
indításakor, hanem már tárolásakor, a hajón belüli
mozgatásakor igen veszélyes volt. Így egyes nyugati megfigyelő-
értékelő intézmények szerint a Kurszk tragédiáját egy - vagy
több - folyékony hajtóanyagú torpedó okozta. Elég, ha
kilövéskor, vagy kilövésre előkészítés közben az egyik
felrobbant. A szeizmológiai jelzések alapján fennáll az a
vélemény is, hogy az első, kisebb robbanást egy torpedó
hajtóanyaga okozta, majd ez a detonáció berobbantotta egy
vagy több torpedó robbantóanyagát is!
Hogy a dologban lehet valami, arra van orosz forrásunk is.
Maga a Krasznaja Zvezda („Vörös Csillag” - jellemző, hogy a
már nem kommunista-szovjet, hanem elvileg orosz nemzeti
haderő lapjának ez a címe…) írta meg 2000. augusztus 18-án,
hat nappal a szerencsétlenség után: a baleset valószínű oka a
folyékony üzemanyagú torpedó vagy torpedók robbanása
lehetett…
Elgondolkoztató, hogy. a detonáció olyan gyorsan vitte le a
hajót - vagyis a baleset olyan gyorsan következett be -, hogy
nem volt idő bevonni a periszkópot, sem visszacsukni az
előzőleg már kinyitott kivetőcsövek nyílásait. Ez utóbbi szintén
arra utal, hogy a hajóról torpedót, torpedókat szándékoztak
kilőni.
2. Ezért a második valószínű okot abban sejthetjük, hogy a
torpedó felrobbanása valami mást is felrobbantott a hajón, sőt a
hajóban. Egyes feltételezések szerint ezek gázpalackok, vagy
gáztartályok voltak. Oxigén és más gázok is nagy
mennyiségben vannak a tengeralattjáró hajókon és lehet, hogy
a Kurszk fedélzetén (amely kifejezést ne értsük szó szerint, ez
tengerészeti szakzsargon, természetesen a hajó belsejéről, belső
tereiről van szó) is tekintélyes mennyiséget raktároztak belőle,
esetleg éppen a hajó első harmadrésze közelében.
Így már érthető lenne, mi volt a második, még nagyobb
detonáció, és az is, hogy ez okozhatott olyan pusztítást, amely
végzetessé vált a Kurszk számára.
3. Ugyanakkor az orosz hadvezetés felvetette azt a
lehetőséget is, hogy a tengeralattjáró egy második
világháborúból itt maradt tengeri aknával ütközött.
Maga a tény nem is olyan valószínűtlen, tekintve, hogy a
világháború alatt a Norvégiát is megszállva tartó németek
hamar rájöttek, mi folyik a hátuk mögött. Az angol (és később
amerikai) hadvezetés rengeteg hadianyagot szállított az északi
tengereken keresztül a Szovjetunióba. Konkrétan éppen a télen
sem befagyó Murmanszk kikötőjébe, éppen a Barents-tengeren
át. Így a németek hajókról és repülőgépekről sok ezer aknát
szórtak le ezen a területen a tengerbe, hogy minél nagyobb
pusztítást végezzenek a szövetséges - angol, szovjet és más
nemzetiségű - teherhajók között. Az aknák egy része valóban
osztott is halált.
Az sem titok, hogy ezeken a sarkvidékinek számító, igen
szélsőséges körülményeket produkáló vizeken az
aknamentesítés bizony még nem fejeződött be! 1945 után
ugyan belevágtak, de aztán lassanként felhagytak vele. Ahogy
múlott az idő, és ahogyan különösen a Szovjetunió szétesése
után elfogyott az erre szánt pénz is, hát úgy fogyott a lendület.
Most már sok éve egyetlen aknát sem kerestek és nem is
emeltek ki, vagy nem robbantottak fel megtalálásai helyszínén
az oroszok. Ez máig veszélyessé teszi azokat a vizeket. 1945 után
vagy fél évszázadon át nemi egy szovjet hajó süllyedt el emiatt,
de ezekről az esetekről soha nem adtak ki jelentést…
Ugyanakkor ne feledjük, egy második világháborús akna
aligha okozhat olyan fokú és mértékű sérüléseket egy hatalmas
és csupa acél atom-tengeralattjárónak, mint okozott hatvan
évvel korábban egy-egy védtelen kereskedelmi hajónak - hiszen
az volt a célja, azért telepítették oda a németek. Ha valóban az
robbant volna fel a hajótest közelében, semmiképpen sem
okozhatott olyan mértékű katasztrófát, ami ott tizenöt-húsz
másodperc alatt bekövetkezett! Így ez a feltevés minden
valószínűség szerint elvethető.
 Az is a gyors, túl gyors lemerülésre, vagyis vészhelyzetre utal,
hogy a telefonbójákat nem engedték fel. Egy ekkora hajón
ezekből három is található. Ha egy ilyent egyetlen
gombnyomással „elengednek”, akkor a belül üres bója felszáll a
felszínre, de természetesen maga után húz egy vékony kábelt,
amelynek segítségével az elsüllyedt, lent a fenéken
mozgásképtelenné vált hajó műholdas rádiókapcsolatot
létesíthet támaszpontjával, a vezérkarral, más hajókkal stb. Ez
a tény különben arra is utalhat, hogy egyszerűen nem volt már,
aki felbocsássa a bójákat!
Ez viszont arra enged következtetni, hogy ezt a mentéssel
foglalkozóknak is tudniuk kellett volna. Vagyis ha a hajó
legénysége semmit sem tett a megmenekülés érdekében - mert
ma már tudjuk: nem tett! -, akkor annak egyik lehetséges oka
nyilván az, hogy nem maradtak életben. Vagy ha igen, azok
olyan helyen voltak, ahonnan például a telefonbójákat sem
lehetett irányítani. Feltehetően magát a hajót sem - legalábbis
nem olyan fokon, hogy bármin is változtassanak. Ha -
ismétlem - egyáltalán bárki is életben maradt!
4. A legénység tapasztalatlansága is oka lehetett a bajnak,
bár csak másodlagosan. Mindenképpen volt két robbanás,
állítják a nemzetközi szakértők - csakhogy azok ereje és hatása
talán nem lett volna végzetes, ha a kapitány és a kormányos -
vagy egyikük - megfelelően reagál: Soha nem derülhet már ki,
hogy a kapitány adott-e nem megfelelő parancsot. Vagy, hogy
egyáltalán a parancsnoki helyiségben, a vezérlőben
tartózkodott-e? Feltesszük, hogy igen, mivel a) gyakorlaton,
„éleslövészeten” voltak, és mert b) a fedélzeten 10-11 vezérkari
tiszt is tartózkodott. Ezek előtt a kapitány nyilván nem lett
volna hanyag.
A kormányossal kapcsolatban már megoszlanak a,
vélekedések. A szakértők egy része utólag úgy véli a kormányos
reagált rosszul. Amikor is a robbanás okozta első sokkhatás
alatt nem felfelé, hanem lefelé irányította a hajót. Vagy az sem
zárható ki, hogy amikor a Kurszk a robbanások miatt vizet
kapott a belső héjrétegen át is, akkor süllyedni kezdett. Itt a
tenger meglehetősen sekély, alig 100-110 méteres. A kormányos
felfelé akarta hozni a hajót és előre is küldte volna a
hajócsavarok által - de mire idáig jutott tevékenysége
közepette, a hajó beleütközött a fenékbe és akkor már nem
sokat tehetett. Egy olyan erejű ütközés, amit a Kurszk
produkált, elég nagy pusztítást végezhet a belsejében is.
Egymásra omlanak a műszerek, leszakadnak a helyükből, és az
emberek is súlyosan sérülhetnek.
Az, akit mi itt „kormányosnak” nevezünk a régi
beidegződések és szokások alapján, az persze a hivatalos
nomenklatúrában „merülőtiszt”. Vagyis pontosan
meghatározott feladatokat kell elvégeznie, amelyek a hajó
lemerülésével és víz alatti haladásával kapcsolatosak.
Elkövethette azt a hibát, hogy emelkedésre kapott parancsot,
de a robotpilótát - talán hogy időt nyerjen, - kézi irányításra
váltotta át. Ez pár másodperc értékes idő elvesztését okozta, a
tengeralattjáró csaknem tizenöt ezer tonnástömege pedig ez
alatt teljesen irányíthatatlanná vált. Az sem zárható ki, hogy az
első, ismeretlen eredetű robbanás okozta a bajt, aztán a fenékbe
csapódó hajó orrészében felrobbantak a levegőtartályok. Azok a
tartályok, amelyekben igen nagy nyomáson összesajtolva
tartják azt a levegőt, amellyel a víztartályokból nyomják ki a
tengervizet, ha a hajó a felszínre akar emelkedni.
5. Ehhez kapcsolódik az esetleges másik katasztrófa-ok -
eleve nem is torpedó robbant fel, hanem az egyik levegőtartály!
Ez okozta volna az első robbanást a víz alatt haladó hajóban, a
másodikat már a Kurszk fenékre „zuhanása” jelentette volna.
Állítólag ilyesmi már máskor is előfordult - csak az nem
világos, hogy melyik hajón? Nyilván más szovjet vagy orosz
tengeralattjárón. Ugyanis elég, ha a nyomást előállító
kompresszorokból olaj kerül a rendszerbe - és kész a baj. Persze
az sem zárható ki, hogy valamelyik levegőtartály eleve gyári
hibás, repedt volt. Ekkor a felelős vagy a nem kielégítő
karbantartásban keresendő, vagy azokat a személyeket kell
felelősségre vonni, akiknek a műszerek átvizsgálása során
ezt(is) észre kellett volna venniük.
Nem zárható ki - vélték az eset után egyes nyugati szakértők
-, hogy a sűrített levegőt tartalmazó tartályok egyikének
robbanása megsértette a ballasztvíz-tartályokat is. Ez utóbbiak
a külső és a belső héj között helyezkednek el, viszont a belső
héjban, a legénységi és funkciós térségben vannak a
sűrítettlevegő-tartályok. Értelemszerűen nagyon közel ezekhez,
csak a belső héj választja el őket a ballaszt-tartályoktól, hogy a
levegő útja ne legyen túl hosszú és amint erre utasítás érkezik,
azonnal betóduljon a levegő a víztartályokba, vagy fordítva, azt
sebesen kiszívhassák onnan, utat engedve a víznek, ha a
hajónak gyorsan le kell merülnie.
Nos, úgy hiszik, hogy egy ilyen tartály robbanása miatt áttört
a belső burkolat és megsérültek a ballaszt-tartályok is, amelyek
így megteltek vízzel, illetve nem volt lehetőség kifúvatni
belőlük a vizet. A Kurszk ez esetben úgy ment a fenékre, akár a
nyeletlen balta. Ha a parancsnok ekkor utasítást adott a
ballaszt-tartályok kiürítésére, vagyis víz helyett levegőt fúvatott
be, hogy a hajó felemelkedjen - ez csak ott sikerülhetett, ahol a
ballaszttartályok érintetlenek, sérülésmentesek voltak. Vagyis a
hajó hátsó részében, ahol többek között a nukleáris hajtóművek
(a „gépház”) is elhelyezkedik. Viszont mivel elől olyan erős
detonációk történtek, hogy ott a víz akadálytalanul betört a
hajó belsejébe is - elérve a fentebb említett 40 százalékos
területfoglalást, már nem volt lehetőség a felemelkedésre.
 Ebben az esetben a dolog úgy végződött, hogy a víz alatt 5-6
csomó (8,5-10 kilométer/óra) sebességgel haladó hajó orr-része
hirtelen abnormálisán nehezebb lett és másodpercenként
növelte súlyát. Miközben a hátsó tartályokba levegőt fúvattak
(akartak az orr-rész tartályaiba is befúvatni, de akkor még nem
tudhatták, hogy ez már nem sikerülhet), az elnehezült orr-rész
a mélybe húzta a hajót. Ez nem volt túl meredek, esetleg csak
5-6 fokos szögben száguldhatott a hajó a fenék felé. Nem
zárható ki, hogy a norvég földrengés- és tengerrengés-elemző
állomás műszerei második, még nagyobb robbanásként a
hajófenékbe csapódását érzékelték. Ez volt az, ami
meglehetősen erős földrengésnek tűnt számukra.
A Kurszk ekkor legkevesebb tíz, legkésőbb húsz másodperc
alatt a mélybe süllyedt és többé már nem mozdult.
6. Egy norvég környezetvédő szervezet - amelynek igen jó
kapcsolatai vannak az orosz hadsereg különböző
fegyvernemeivel és erősen figyeli az oroszok nukleáris
potenciálját, az azzal kapcsolatos polgári és katonai
létesítményeket, eszközöket - a Bellona több teóriát is felállított
a balesettel kapcsolatban. Az egyik a már általunk is említett
torpedórobbanás volt, a másik egy érdekes és szerfölött ritka
lehetőség:
A legénység torpedókilövésre készült volna, amikor
valamilyen műszaki hiba folytán víz tört be a torpedóvető
nyíláson keresztül, amit ott és akkor nem lehetett megállítani.
Ez meglehetősen valószínűtlennek látszik, arról nem is szólva,
hogy nem magyarázza meg az előzőleg hallott robbanást -
legalább az egyiket, a kisebbiket, az elsőt.
7. Szintén a Bellona vetette fel azt is, amit az oroszok
kezdettől szajkóztak: a Kurszk egy másik tengeralattjáróval
ütközött össze!
Ez több okból is valószínűtlen. Már csak azért is, mert az
orosz hadvezetés egy ilyen gyakorlaton nyilván gondoskodik
arról, nehogy keresztezze egymás útját két saját tengeralattjáró.
Mivel a gyakorlatot az Északi Flotta Murmanszkban székelő, és
a háromnapos gyakorlatot végig „kézben tartó” vezérkar rádió
útján folyamatosan kapcsolatban állhat a felszíni hajókkal, és
előre megbeszélt időközökben a majdnem-felmerülő (a víz alól
csak rádióantennáit periszkópként kidugó) tengeralattjárókkal
is, hát esztelenség lenne részükről, ha ugyanabba a térségbe
irányítanának két hajót.
De még ha valami fatális véletlen folytán így is történne, a
korszerű műszerek idejében már elképzelhetetlen, hogy két
tengeralattjáró összeütközzön a tengerben! Erre csak akkor
kerülhetne sor, ha egyik sem működtetné elektronikus-
akusztikus „szemeit és füleit”. Az, hogy egy tengeralattjáró a
felszín alatt, meglehetősen sötétben halad és nincsenek ablakai,
legénysége vizuálisan nem figyelheti meg a környező világot -
még egyáltalán nem jelenti azt, hogy vakon hajózik. Hisz ha
így lenne, senki sem építene tengeralattjárókat és azokat nem is
tudná használni…
Az a helyzet, hogy minden hajó három dimenzióban, a tér
összes pontjára ki tudja terjeszteni figyelmét. Tehát műszerei
révén megfigyelheti az egész környezetét jobbra, balra, előre,
hátra, lefelé és felfelé - ha kell, több kilométer távolságra! Erre
már csak azért is szüksége van életbevágóan, mert különben
egy ellenséges hajó egyetlen torpedóval megsemmisíthetné. Az
akusztikus aktív és passzív műszerekkel folyton letapogatja a
környező teret és tudja, mi történik ott. A passzív
hidroakusztikus rendszerek roppant érzékeny mikrofonokat,
„füleket” jelentenek. Ezek az érzékelők a hajó testén, kívül
helyezkednek el, erre szolgáló kicsiny mélyedésekben és
különösen gyakorlat idején - de normális haladás esetén is -,
szüntelenül figyelik a környező tenger hangjait. Hallják a
nagyobb halakat is, a bálnákat vagy a felszínen evező
csónakost, természetesen 15-20 kilométer távolságból felfedezik
az elhaladó hajó csavarjának zörejét. Meg tudják állapítani,
hogy az felszíni hajó-e vagy tengeralattjáró - mi több, ma már
olyan számítógépes rendszerek is működnek az amerikai és
orosz tengeralattjárókon, amelyek az egyszer hallott
tengeralattjáró-hajtóműzajt később felismerik és azonosítják.
Azt talán nem is kell mondani, hogy felismerik e hangok
alapján a közeledő idegen hajó típusát és azt is, hogy saját-e
vagy ellenséges (idegen). Nemegyszer pedig hibátlanul
azonosítják is a hajót, megadva nevét, számát stb.
Nem véletlen, hogy 1995 óta a Kurszk csak nagyon ritkán
hagyta el az Északi-tengert. Ma már tudható: csak akkor
engedték ki a kikötőből, a haditámaszpontról, ha előbb az
Északi Flotta vezetése meggyőződött arról, hogy a közelben
nem tartózkodik idegen (amerikai vagy NATO-hoz tartozó)
tengeralattjáró. Azóta bevallották: attól tartottak, hogy az
amerikaiak „hangmintát” vesznek hajtóműveiről és később
már minden nehézség nélkül azonosíthatják majd a hajót,
bárhol a világtengereken bukkan is fel.
Nos, visszatérve az okozathoz. A Bellona norvég és más
nemzetiségű szakértői kizártnak tartják, hogy a hajó saját
tengeralattjáróval ütközzön össze a fenti okok miatt.
Az oroszok viszont a katasztrófát követő napokban, sőt még
huzamosabb időn keresztül folyton azt próbálták elhitetni a
világgal, hogy a Kurszk egy idegen (értsd: amerikai vagy
NATO-hoz tartozó…) tengeralattjáróval ütközött össze!
Merthogy felszíni hajóval aligha ütközhetett, ha akkor éppen
lemerülve haladt. Igaz, sok emelet magas akár csak a
parancsnoki felépítménye, az úgynevezett tornya is, tehát még
ha húsz méteres mélységben halad is maga a hajótest, attól a
torony felső részei még ütközhetnek a víz alatt egy felszíni hajó
testével. De ez a fenti ok miatt is kizárható. A vezérkar nem
enged meg ilyesmit, és a tengeralattjáró vezérkara tudja
pontosan, mi van a felszínen fölötte vagy előtte.
Az idegen tengeralattjáró kizárásához van még egy logikai
érvünk. Az, hogy az orosz hadsereg előzőleg lezárta ezt a
területet az idegen hajók elől és ott folytatta gyakorlatát, a nagy
négyzet közepén. Az amerikai hajók - bár nagy a kísértés,
hiszen ilyenkor lehet sokat megtudni az ellenfél képességeiről,
szintjéről, az irányításáról, fegyverzetéről stb. - nem mehettek
közelebb. Mert bizony ilyenkor könnyen kaphat egy torpedót a
hajójuk és a nemzetközi szokások, a jog értelmében nem
reklamálhat. Hiszen lezárt területre hatolt be. Mellesleg ma
már egyáltalán nincs szükség ilyen közeli megfigyelésre, az
elektronikus-akusztikus eszközök hihetetlenül nagy
távolságból rögzíthetik, mi történik a víz alatt.
Az más kérdés - egyike az orosz vezérkar és kormány
hazugságainak, amelyek hosszú listájával később részletesen is
foglalkozunk -, hogy az Északi Flotta vezérkara többször
előhozakodott az „idegen hajóelmélettel és mindenáron azt
sugallta a világ közvéleményének, hogy egy feltehetően
amerikai hajóval ütközött a Kurszk… a flotta urai nem vették
észre a logikai csapdát és azt hitték persze, hogy a laikusok
milliárdjait könnyen megtéveszthetik. Szakember azonban
nem hiheti el, hogy egy, a világ legmodernebb eszközeivel
felszerelt atom-tengeralattjáró (és a felszínen még vagy húsz
egyéb hadihajó, amelyek szintén fel vannak szerelve a tenger
mélyét figyelő hidroakusztikus, aktív és passzív műszerekkel!),
ne vette volna észre, hogy a közelben egy idegen hajó
lopakodik…
Mellesleg máig nem került elő olyan hajó, amely az
ütközésben részt vehetett volna. Hiszen az is komolyan sérült
volna. Ha orosz felszíni hajó járt volna így, bizony az is
elsüllyed egy ilyen erejű ütközéskor. Viszont a Kurszk egy sima
ütközéstől aligha szenvedhetett volna ennyire nagy és végzetes
sérüléseket. Az atom-tengeralattjáró nem könnyen pusztítható
el.
8. Egy belső szabotázst sem lehet kizárni, bár ennek esélye
roppant csekély. Az Oroszországgal szinte folyamatosan hadban
álló csecsenek és hazájuk, Csecsnya vezetői pár nappal később
nyilatkozatban siettek leszögezni, hogy az orosz atom-
tengeralattjárót egy csecsen származású matróz süllyesztette el!
Ez a hátborzongató feltevés arra épít, hogy a legénység
később (a kormány akarata ellenére megszerzett és
nyilvánosságra hozott) névsorában a csecsenek találtak egy
olyan nevet, amely eléggé „csecsenesen” hangzott. A talán
valóban iszlámvallású matróz persze elkövethetett egy
öngyilkos akciót, kézigránátot robbanthatott egy levegőtartály
mellett, vagy manipulálta az amúgy is instabil folyékony
hajtóanyagú torpedó egyikét és így idézte elő a robbanást.
Mégis úgy véljük, ennek esélye igen kicsi lehetett…
9. A műszaki hibát sem zárhatjuk, ki. Persze valamilyen
értelemben a robbanás ennek is köszönhető, tehát tökéletlen
fegyverek vagy emberi hanyagság is okozhatta a dolgot. Ámde
céloztunk rá, hogy az első, a belső héj körül bekövetkezett
robbanást okozhatta éppenséggel a karbantartás hiánya, vagy
az oda nem figyelés is.
Ugyanis az a helyzet, hogy az orosz flotta roppant nagy,
szinte katasztrofális pénzszűkében szenved. Nem titok, hogy
egy ilyen szerencsétlenségre már régen számítottak azok, akik
közelről és jól ismerik a flotta helyzetét. Voltaképpen az a
csoda, hogy erre csak 2000-ben került sor - mert hiszen 1992, a
Szovjetunió szétesése óta ez a flotta maga is „süllyed” - mint
arra hamarosan kitérünk majd egy másik fejezetben.
Így hát könnyen lehet: mivel nincs pénz arra sem, hogy még
a szuper-atomtengeralattjáró műszereit és eszköztárát is
folyamatosan figyeljék, javítsák, karbantartsák - akkor mi
történhet még a többi harcieszközzel? Hol lesz a legközelebb
ismét egy veszélyes katasztrófa és ott majd hányán vesznek oda?
 6.
Egy kis kronológia

Kronológia, vagyis időrendi sorrend következik. De máris

figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy ennek csak főbb pontjai
érvényesek úgy-ahogy - mert az események igazi lefolyását,
vagy azok egy részét máig eltitkolják előlünk. Az orosz
hadvezetésnek lehetnek - sőt biztosan vannak - olyan titkai,
amelyek csak később, esetleg évek, évtizedek múlva - derülnek
ki és akkor visszamenőleg is módosítani kell majd egyes
állításaikat, állításainkat.
De most lássuk, hogyan értesült a világ az eseményekről -
sorrendben?

Első nap
Ez minden kétséget kizáróan 2000. augusztus 12, szombat
volt.
Függetlenül attól, hogy a hivatalos moszkvai
megnyilvánulások, az állami hírügynökségi jelentések és a
flotta jelentései először azt mondták: a balesetre augusztus 14-
én, hétfőn - majd később, hogy vasárnap került sor,
elfogadható, hogy az amerikai megfigyelők és a norvég
szeizmológus kutatók egymástól függetlenül közölt időpontja a
valós (ezt később aztán az oroszok is beismerték).
Mint fentebb már ismertettük, ismeretlen okból gyors
egymásutánban két robbanás következett be a Kurszk orosz
atom-tengeralattjáró fedélzetén, amely egy gyakorlaton vett
részt a Barents-tengeren, nem messze a Kola-félszigettől és az
ott található murmanszki orosz haditengerészeti bázistól. A
Reuters hírügynökség az orosz haditengerészetre hivatkozva
jelentette közép-európai idő szerint reggel 7 óra 16 perckor: a
Barents-tengeri hadgyakorlaton részt vevő Kurszk
tengeralattjáró aznap, vagyis hétfőn műszaki hiba miatt
megsérült és a tenger fenekére ereszkedett. Vagyis az oroszok
azt sugallták a világnak hétfőn reggel - moszkvai idő szerint
délelőtt - hogy a katasztrófa aznap, szinte „most az előbb”
történt. Ekkor a hajó már csaknem 46 órája hevert a tenger
fenekén!
A legénység létszámáról még nem esett szó. És természetesen
számos egyéb körülményről sem. Az oroszok által közölt
„műszaki ok” bizonyos értelemben igaz. Mert lehetett ott
bármilyen eredetű robbanás, végső soron a tengeralattjárót a
fizikai törvényei, műszaki okok vitték a tengerfenékre. Például
az, hogy ha egy fémtárgy megtelik vízzel, akkor elsüllyed.
Más forrásokból, amelyeket itt nem nevezhetünk meg (a
szerző személyes ismerősei) tudjuk, hogy a gyakorlatot az
Északi Flotta parancsnoksága nem szakította félbe. Ezt már
csak azért sem tehette, mert a szombati, vagyis az első nap
délutánján és este nem is tudta, mi történt a hajóval! Csak
annyi volt tudott, hogy az előre megbeszélt időben a
tengeralattjáró nem merült fel, nem dugta ki antennáit és nem
vette fel a kapcsolatot a parancsnoksággal az akkor éppen neki
rendelt hullámhosszon. Mivel ilyenkor illik megvárni a
következő - általában 2-5 óra múlva elkövetkező - másik ilyen
időpontot, nem is csoda, hogy legalább tíz órával a katasztrófa
után, vagyis szombat késő estig nem vették komolyan a
veszélyt. Hiszen gondolhatták azt is a flotta vezérkaránál, hogy
a Kurszk ugyan felmerült az első időpontban, de légköri
zavarok miatt nem hallották rádióadását, vagy valamilyen
egyéb okból nem jelentkezett.
 Mindenesetre aznap már sötét volt és a kutatást el sem
kezdhették.
Az első nap eseményei között azért van még más is, amire
sem a nyugati, sem az orosz sajtó nem figyelt fel. Addig
rendben van a dolog, hogy egy szupermodern atom-
tengeralattjárót elláttak minden olyan műszerrel, amire
szüksége van ahhoz, hogy a tenger felszíne alatt huzamosabb
időn át is működjön.
De miért nem látták el ilyenekkel a többi orosz hadihajót is?
Hiszen elemi érdekük lenne, hogy a felszíni hajók is
rendelkezzenek nagy érzékenységű megfigyelő-tájékozódó
műszerekkel, érzékelőkkel. Ugyanis ez esetben az oroszok is
hallották volna a két víz alatti robbanást és már szombat déltől
tudták volna, hogy baj van - és azt is, hogy hol történt a baleset!
De nem tudták.
Tudták viszont az amerikaiak és a norvégok, de az
előbbieknek nem volt érdekük, hogy jelezzék az oroszoknak
vagy bárki más hatalomnak - legfeljebb csak a saját
vezetésüknek. Ott viszont nem volt egyértelmű, hogy amit
hallottak, az egyáltalán az orosz hadgyakorlaton történt-e, és
ha igen, mi volt? Hiszen egy hadgyakorlaton éppen eleget lőnek
és nagyon komoly fegyvereket vetnek be, általában „élesben”.
Ilyenkor elkerülhetetlenek a detonációk.
A norvég tudósok még ennél is kevesebbet tudhattak. Csak
annyiról értesültek, amit műszereik mutattak: hogy valahol a
tengerben, annak egy meghatározott pontján elég nagy,
földrengéshez (tengerrengéshez) hasonlatos egyszeri, rövid ideig
tartó erő terjedt szét, amely szeizmikus rengéseket okozott a
környéken.
Vagyis az orosz hadiflotta felszereltség és felkészültség
tekintetében még annál is rosszabb helyzetben van, ahogyan
sejtettük addig.
 Második nap
Ez 2000. augusztus 13, vasárnap volt.
Francia hírszerzési körök szivárogtatták ki később, hogy az
oroszok két dolgot cselekedtek, miután vasárnap nagy nehezen
és hosszas keresés után lokalizálták a fenéken heverő hajót. Már
maga a keresés ténye is azt bizonyítja, hogy fogalmuk sem volt
két dologról:
1. Mi történt a Kurszkkal?
2. Hol történt, ami történt?
Hiszen ha érzékelték volna a hajó fedélzetén történt
robbanást vagy robbanásokat, már tudtak volna| két dolgot:
1. Baleset történt a hajóval, és
2. Hol történt az eset?
Nos, ennek ellenére rendkívül keserves keresés után
valamikor a vasárnap folyamán ráleltek. Nagy szerencséjük
volt, hogy a hajó mindössze 100-110 méterrel a felszín alatt
hevert. Ha kétszer ilyen mélyre süllyed, talán már a búvárok
sem képesek lemerülni és megkeresni.
A két dolog, amit tettek, ez volt: nem hagyták abba a
gyakorlatot! Tudták, hogy azt a nyugatiak kémműholdjaikkal
és egyéb módokon figyelik (például a közelben ólálkodó
elektronikus lehallgatóhajó és tengeralattjárók által is). A
másik: gyakorlatnak álcázták a mentési művelet megindítását!
Vagyis ismét tetten érhető az a szokásos, immár csaknem
száz éves szovjet-orosz mentalitás és törekvés, hogy az esetet el
kell hallgatni a világ elől. Álcázni kell mindent, ami vele
kapcsolatos, és hallgatni, amíg lehet. Tagadni a végsőkig, és
csak akkor ismerni be bármit is, ha már nincs más út.
Tehát vasárnap, majdnem 24 órával az eset után ráleltek a
hajóra, de a mentést igazán még nem kezdhették el. De még
mindig komolyan hitték azt, amit majd később közölnek a
külvilággal: hogy a mentés alig 6-7 óra hosszat fog tartani. Ha
mégis tovább tartana, készen áll a magyarázat-álca: a mentést
erősszél, viharos körülmények akadályozzák. Ami mellesleg
vasárnap még egyáltalán nem volt igaz. A Barents-tengeren
különben a viharok és viharos erejű szelek szinte
mindennaposak, ott még a „jó” idő is olyan, mint másutt a
majdnem-viharos. Ez kellemetlen, de a hazudozó
flottavezérkarnak és a vele szolidárisán hazudozó
kormányszerveknek kapóra jön a kedvezőtlen időjárás - akkor
is, ha éppen nem olyan…
Nem tudjuk mennyire jutottak el vasárnap délután és este.
Feltehetően nem sok eredménnyel büszkélkedhetnek, ellenkező
esetben másnap bevallották volna, hogy a baleset szombaton
történt. De nem, ők ezt csak kedden este ismerték el - vagyis
három és fél nappal az eset után!
Vasárnap még semmit sem mondtak, „jó csernobili szokás
szerint” hallgattak, amíg lehetett, amíg tényekkel és
bizonyítékokkal sarokba nem szorították őket. Akkor ugyanis
majd nyilvánosságra kerülnek a norvégok kézzelfogható
bizonyítékai a tenger alatti kettős detonációról és mások is
jelentik, amit tudnak.
De hamar eljött a vasárnap este. Orosz hadihajók ekkor már
befejezték a gyakorlatot - azt amúgy is csak hétfőig tervezték
tartani - és a felfedezett hajó fölött gyülekeztek. Erről a
koncentrációról katonai kémműholdjai révén a NORAD, az
észak-amerikai katonai vezetési bázis és nemzetvédelmi
központ is tudomást szerzett. Az amerikaiak a második nap,
vagyis vasárnap este-éjjel már sejtik, hogy az oroszok nagy
bajban lehetnek. A tengeralattjáróik által jelentett és
szolgáltatott hanganyag is arra utal, hogy egy nagytestű,
feltehetően tehát atom-tengeralattjáró járt szerencsétlenül. Az
amerikai hadvezetésben az is felmerül, hogy az oroszok egy új
fegyverrel kísérleteztek és ennek kapcsán történhetett a baj. A
kémjelentések ugyanis már hetekkel előbb jelezték, hogy az
oroszok azért rendezik ezt a meglehetősen kockázatos
hadgyakorlatot, mert egy újfajta torpedót akarnak kipróbálni.
Amely érthetően nagyon izgatta az amerikaiakat is. Többek
között ezért lopakodtak a színhely közelébe, de a tiltott terület
határán kívül.

Harmadik nap
Ez 2000. augusztus 14-e, hétfő volt.
Mint már említettük, ekkor adták ki az oroszok az első,
hivatalosnak tekinthető jelentést a tragédiáról. Ez a jelentés tele
van hazugságokkal - hiszen sem az időpont, sem a
szerencsétlenül járt hajó legénységének létszáma nem
„stimmel” a valósággal. A jelentés, mint már írtuk, csak
műszaki hibát említ, és azt sugallja, hogy a hajóval nincs
nagyobb baj. Egyelőre csupán a tenger fenekére ereszkedett
alá…
Ámde sűrűsödnek az események. Ezen a napon adják ki az
oroszok a legtöbb jelentést. Hétfőn délelőtt terjed el a világban
az a később hamisnak bizonyult hír, hogy 107 ember van -
volt? - a hajó fedélzetén, ezek között 52-en tisztek. Közölnek
persze igazi adatokat is, a legjobb göbbelsi propaganda
tananyag szellemében. Vagyis hogy a Kurszkot 1995-ben
állították hadrendbe, és hasonló lényegtelen dolgokat. Közös
jellemzőjük, hogy csupa olyasmit közölnek, amit nyugaton
vagy tudnak már, vagy képesek azt könnyedén ellenőrizni. A
robbanást egyelőre tagadják, és a pontos helyszínt is csak
késéssel közlik.
Viszont ekkor már ismert az amerikaiak és a norvégok
jelentése a két robbanásról és egyéb kísérő körülményekről. Ez
egy nagy pofon az oroszoknak, ugyanis napnál világosabban
bizonyítja számukra, hogy az amerikaiak és a velük szövetséges,
elsősorban NATO-erők mennyire figyelemmel kísérhetik titkos
gyakorlataikat és azoknak rejtettnek tűnő) tényeiről is elég
részletes adatokkal rendelkeznek, adott esetben pedig mindezt
a világ tudomására hozzák. Azt is sejthetik Moszkvában és
Murmanszkban, hogy az amerikaiak nyilván nem közölték
mindazt, amit tudnak. Csak egy kis részét hozták
nyilvánosságra…
Ezért az orosz hadvezetés kénytelen előre menekülni. Igor
Digalo, a haditengerészet szóvivője aznap 9 óra 57 perckor közli
a Reuters hírügynökséggel, hogy csak 107-en vannak a hajón.
Ám a nyugatiak - ki tudja, milyen forrásból? -, ugyanakkor
már „közel 130 emberről” beszélnek és írnak. Ezt mondja be a
CNN hírtelevízió is azokban az órákban.
Szakértők szólalnak meg és jelzik: manapság olyannyira
ritkán tartanak igazi hadgyakorlatot az orosz hadiflottában,
hogy a ritka alkalmat a vezérkari tisztek is kihasználják. Így
kerültek legalább tízegy- néhányan a fedélzetre. Ezek olyan
tisztek, akik nem a Kurszkon szolgálnak, sőt talán nem is
tengeralattjárókon teljesítenek szolgálatot. Gyanítható, hogy
vannak köztük meglehetősen idős vezérkari tisztek is, akiket a
kíváncsiság, a protekció vagy a szolgálati feladathozott a
legmodernebb orosz atom-tengeralattjáró acélfalai közé. E
falakat nagyon biztonságosnak hitték, hiszen tudomásunk
szerint gyakorlatokon nem szoktak más, alacsonyabb rendű és
unalomig ismert hajókra bekéredzkedni. Hivatalból sem
rendelik őket oda, vagy csak ritkán és sohasem ilyen nagy
létszámban.
Hogy a dologhoz a titokban kipróbálandó titkos fegyvernek is
köze lehet, azt az oroszok végig tagadták, könyvünk
lezárásának időpontjáig nemhogy nem ismerték be, de kerültek
minden erre vonatkozó halvány utalást is.
 Közben hétfőn délelőtt tovább folyik a közvélemény
megtévesztése, amit jól jellemez a következő kis adalék is. Az
AP amerikai hírügynökség képviselőjének kérdésére Vlagyimir
Gundarov orosz katonai szakértő ugyan beismeri, hogy valóban
„majdnem 130 emberről” lehet szó, ennyien vannak a hajóban,
ugyanakkor azonban ő is megismétli azt a hamis hírt, hogy a
baleset vasárnap történt.
Amint elmúlik a dél, ismét forrósodik a helyzet. Hétfőn 12
óra 27 perckor az orosz NTV televízióállomás szokásos műsorát
megszakítva bejelenti: meg nem nevezett forrásokból úgy
értesült, hogy a tengeralattjáró torpedóvető csövében vagy
csöveiben történt baleset. Víz árasztotta el a torpedóvetőket, ez
okozta a hajó katasztrófáját. Bár ekkor még ez a szó nem
hangzik el. Úgy Oroszországban, mint Nyugaton mindenki
abban bízik, hogy a hajó csak mozdulatlanságra kárhoztatott,
belsejében a legénység dolgozik a hiba kijavításán és vagy
önerőből, vagy külső segítséggel, de a hajó fel fog jutni a tenger
felszínére.
Háromnegyed óra sem telik bele és ismét jelentést kopognak
a gépek. A Reuters - a hírügynökség saját bevallása szerint orosz
haditengerészeti forrásokhoz jutott el, onnan szerezte híreit -
azt jelenti, hogy „valóban csak 107 ember van a mélyben”, nem
pedig közel 130. Ez arra utal, hogy az oroszok megpróbáltak
tenni még egy, kísérletet, hogy eltagadhassák, valójában
hányan is rekedtek a bajbajutott hajóban.
Ugyanakkor a Reuters közli az első becslést arról, vajon
milyen mélyen fekhet a mozgásképtelenné lett hajó? Már
senkit sem lep meg, hogy ezt az adatot sem az oroszoktól,
hanem a… norvégoktól kapta! Ugyanis ott a jelek szerint
szintén tudják, két nappal korábban honnan is érkeztek a
kettős robbanásra utaló „szeizmikus” jelek. Részletes
tengerfenéktérképe is lehet a NATO-nak, mert onnan tudható,
hogy a jelzett helyen a tenger mélysége 100 és 150 méter között
van. Persze, mivel ez kis távolságon is erősen változó, a jelentés
megengedi, hogy a mélység esetleg elérheti a 200 métert is, ezt
azonban nem valószínűsíti.
Még aznap kora délután, pontosan 15 óra 38 perckor az
ITAR-TASZSZ orosz hírügynökségnek nyilatkozik Vlagyimir
Kurojedov tengernagy, az orosz haditengerészet főparancsnoka.
Az ember azt várná, hogy ha valaki, akkor ő aztán pontosan
tudja, mikor, hol, pontosan mi történt és mi most a helyzet?
Ehhez képest Kurojedov tengernagy (admirális) dodonai
módon „súlyosnak” nevezi a helyzetet és kezdi előkészíteni a
közvéleményt arra, amit akkor a szakértők még csak sejtenek,
de szinte senki sem akar elfogadni: már nincs kit megmenteni!
Az admirális ezt így fogalmazza meg: „Kevés az esély a
szerencsés kimenetelre”.
Ugyanakkor ő is közöl egy dezinformációt, amit feltehetően a
titkosszolgálat talált ki és az forszíroz. A moszkvai központ
ugyanis kezdettől arra játszik, hogy el kell hitetni az
emberekkel kül- és belföldön: az orosz atom-tengeralattjáró, a
flotta büszkesége és legmodernebb hajója nem kerülhet bajba,
csak akkor, ha ármányos külföldi, idegen kezek is
„belenyúltak” a történetbe! Kurojedov admirális tehát komoly
arccal - látszik, hiszi is! - kijelenti:
- A Kurszkon erős és komoly ütközés nyomai láthatók!
Megint eltelt néhány óra, és érkezett a következő jelentés.
Időközben ugyanis a fenti dezinformáció nagyon
megtetszhetett a politikai vezetésnek is, tehát úgy döntöttek,
hogy mostantól fogva ezt fogják „nyomni” minden lehetséges
eszközzel. Aznap 17 óra 55 perckor adja ki az orosz
haditengerészet a következő jelentését. Nem véletlenül ekkor. A
nyugat-európai rádiókban és tévékben közeledik az esti fő
híradó-idő, itt egy „most kaptuk a jelentést Moszkvából”
szavakkal felvezetett legfrissebb hírre sokan felkapják a fejüket.
Nos, mit jelentenek a haditengerészeti források? Az orosz
NTV úgy tudja: a Kurszk egy külföldi hajóval vagy
tengeralattjáróval ütközött… Ezt már fentebb megcáfoltuk,
tehát ne vesztegessünk rá több szót. A tévé azt is bejelenti, hogy
a „tengeralattjáró el van látva a szükséges
mentőberendezésekkel”. Ez is hazugság volt. De akkor még
senki sem tehette fel a kérdést Oroszországban: akkor miért
nem jönnek fel a fiúk? Az emberek nem tudták még, hogy a baj
voltaképpen két nappal korábban történt, és abban is
reménykedtek, hogy a „fiúk” odalent dolgoznak, most javítják,
amit kell, és ha külső segítséggel is, de majd feljönnek.
Már csak alig egy órát kell várni arra, hogy
megismerkedhessünk a titkosszolgálat, a háttérben lapuló,
örökre névtelen és arctalan „rendezők” újabb ötletével.
Elképzelhetjük őket, amint ott ülnek egy komor moszkvai
központi (párt)épületben és azon tanakodnak, most mit
hazudjanak? Az senkinek sem jut az eszébe, hogy az igazat
kellene mondani. Ez még a lehetőség szintjén sem merül fel.
Ötszáz éves tapasztalat és a résztvevők esetében harminc-
negyven éves saját gyakorlat is arra mutat, hogy a végsőkig
tagadni kell.
Ezért születik az a kétségbeesett és később otthon is jogosan
bírált ötlet, amikor is azt hazudják: a legénység él!
Mi több, nemcsak él, de a felülről, mentőhajókról leengedett
„köldökzsinóron” keresztül elektromos energiát és oxigént is
kap.
Nos, ez messze nem volt igaz. Bár az oroszok ekkor már
megtalálták a hajót és csakugyan komoly sérüléseket észleltek
annak orr-része közelében és állítólag a torony első részén is - a
mentők még csak odáig jutottak, hogy búvárokat engedtek le a
mintegy száz méteres mélységben fellelt roncs közelébe.
Nyilvánvaló, hogy a fentről érkező és a sötétben nehezen
tájékozódó búvárok elsősorban - a hajó külsejének
szemrevételezése után - azt szerették volna megtudni, vannak-
e túlélők odabent? De hiába kopogtatták szerszámaikkal a sötét
hajótestet. A tengeralattjárókon nincs ablak, vagy egyéb olyan
nyílás, amelyen keresztül információkat lehetne szerezni a
belsejéből. Ezért marad a kopogtatás, amely szinte „ősi”
módszernek nevezhető ilyen esetekben.
Az is érdekes, hogy nem adtak ki jelentést arról, milyen
választ kaptak a hétfői kopogtatók? Mi manapság már tudjuk,
hogy a legvalószínűbb feltételezés szerint semmilyen válasz
nem érkezett, mert nem is érkezhetett. A legénység akkor már
halott volt az utolsó emberig.
Azon a napon indult meg a szakértők csatája is. Ezek ugyanis
kénytelenek voltak készpénznek venni, amit az oroszok
jelentettek. Így ők is abból a feltételezésből indultak ki, hogy a
legénység - legalább részben - él még, csak valamilyen
technikai ok miatt nem tudja elhagyni a hajót. Tehát életben
kell őket tartani odalent.
Nos, ennek az egyik legegyszerűbb módja az, ha működnek
az atomreaktorok. Ha ugyanis nem állnak le, akkor a reaktorok
termelnek áramot és gondoskodnak a levegőt regeneráló
berendezések működtetéséről is. Ha van áram, akkor a hideg
sem lepi el a hajót, működik a fűtés (ott a messzi északon igen
hideg a tengervíz…) és van mit lélegezni. Nagyobb baj már
nem lehet.
Olyannyira nem, hogy az 1950-es évek vége óta, tehát
legalább negyven éve képesek az atom-tengeralattjárók akár
hónapokat tölteni a víz alatt! Akár kétszer-háromszor
körbehajózhatják az egész Földet úgy, hogy egyetlen egyszer
sem merülnek fel!
Ez persze csak normális működési feltételek között igaz. Ha
tehát a hajó nem sérült, nem történt ott baleset, akkor elvileg
egy Kurszk típusú atom-tengeralattjárónak nukleáris
üzemanyaga, élelme, ivóvize és egyéb készlete is elégséges
ahhoz, hogy 100-120 napot töltsön lemerülésben. Ennek
ellenére tudomásunk szerint 60 napot meghaladó merülést
még sem az amerikai, sem a szovjet vagy orosz atom-
tengeralattjárók sem hajtottak végre. Ennek oka nem a
technikában, hanem az emberi pszichében keresendő. A
legénység ugyanis nem visel el ennél hosszabb bezártságot.
Legalábbis nem kényszerítő körülmények nélkül.
Brit szakértők viszont úgy vélték, itt nem hónapokról lehet
szó, hanem mindössze 48 óráról. Amikor ezt kijelentették, még
aligha sejtették, hogy az a 48 óra régen eltelt.
De maradjunk még hétfőnél. Ezen a - harmadik - napon
ismét megszólalt Kurojedov admirális és azt mondta, hogy a
hajón 116-an vannak. Mint már tudjuk, végül ez sem bizonyult
igaznak. De mivel már közel járt a valós számhoz (ha az ugyan
csakugyan valós…), hát fel kell tételeznünk: az orosz
hadseregben szintén hagyományosnak nevezhető rendetlenség,
a közmondásos „vojennüj bardak” esete forog fenn. Vagyis
amikor a Kurszk a gyakorlat kezdetén elindult Murmanszkból,
a nem ott szolgáló, de odarendelt és a hajóba szálló tisztek nem
előre elkészített lista alapján jelentkeztek a fedélzeten. Hanem
ki tudja, milyen spontán rendszerben. És nem volt pontos lista
róluk - innen is eredhet az a zavar, amelynek
eredményeképpen három nappal a hajó elsüllyedése - és vagy
öt nappal annak elindulása - után még mindig nem tudták,
hányán és kik voltak a fedélzeten!

Negyedik nap
Ennek dátuma 2000. augusztus 15-e, kedd.
Kedvenc admirálisunk, Vlagyimir Kurojedov ismét a
nyilvánosság elé lépett és kijelentette: a hajón… 103 főnyi
legénység tartózkodik. Ez igencsak különbözött az eddigi 107-
től, 116-tól és „csaknem 130-tól”. Szemrebbenés nélkül
hozzátette a reggel 7 óra 53 perckor dátumozott közléséhez,
hogy „a legénység életben van”. Azt is hozzáfűzte, hogy a
szerencsétlenség okát még nem sikerült megállapítani. Persze
lehet - ezt már én fűzöm hozzá -, hogy ha valóban
bebizonyosodik, miszerint a hajón egy addigiaktól eltérő,
teljesen újfajta torpedó-fegyver prototípusát akarták kipróbálni
(amit amerikai titkosszolgálati, katonai felderítő és egyéb
források igen makacsul ismételgettek 2000. szeptember 8-ától
kezdve ismét…) akkor az oroszok kezdettől fogva tudták, mi
okozta a katasztrófát, De ezt ugyebár katonai titokként kellett
kezelni, nem árulták el, vagyis össze-vissza hazudoztak.
Az előző napon ajánlották fel először a segítséget a nyugatiak.
Az ottani flottáknak - közölték - vannak olyan mini-
tengeralattjárói és egyéb eszközei, amelyeket éppen az efféle
esetekre hoztak létre és így azokat sikerrel vethetnék be.
Az oroszok ezt visszautasították és közölték, az Északi
Flottának is megvannak a maga mentőeszközei. Erről később
bebizonyosodott, hogy szintén nem igaz. Valamivel később
kiderült, hogy azok a minitengeralattjárók, amelyekkel
valóban rendelkezik az orosz hadiflotta, éppen a Balti-tenger
melletti enklávéban, Kalinyingrád közelében található egy
támaszponton. Azokat repülőn lehetett volna odavinni, de
mivel a légiflotta is hasonlóan elhanyagolt állapotban van,
mint a haditengerészet, egyszerűen meg sem kísérelték a
dolgot. A közelben nem volt erre alkalmas szállító repülőgép.
Fél óra sem telt bele, amikor egy amerikai hivatalos
(haditengerészeti) nyilatkozat is napvilágot látott. Ezt kedden
reggel 8 óra 24 perckor adták ki és ebben hozták mindenki
tudomására - aki még nem tudta volna - hogy a robbanás nem
vasárnap, hanem szombaton történt. Ezzel beindul, egy sajátos
adok-kapok a két nagyhatalom hírforrásai között. Az
amerikaiak - nyilván műszaki információk és hírszerzési
források alapján - azt is közölték, hogy a szerencsétlenséget
nem ütközés vagy bármilyen mechanikus külső hatás, hanem
két belső robbanás okozta. Mindkettő a hajóban belül történt és
a második, a nagyobbik volt a katasztrófa kiváltó oka.
Kurojedov admirálist a politikai vezetés ismét a tévékamerák
elé űzte. Kedden 10 óra 47 perckor az orosz tengernagy ismét
próbálta előkészíteni a közvéleményt a gyászos hírre. Szó
szerint azt mondta, hogy a Kurszk legénységének kilátásai
„nagymértékben kedvezőtlenek”. Az értőknek már ennyi is elég
volt, de a legénység családtagjai - akik ekkor már kezdtek
gyülekezni Murmanszkban - még nem akarták elhinni a közlés
mögöttes tartalmát. És ez emberileg teljesen érthető.
Az admirálisnak nem volt megállása, hiszen hamarosan -
pontosan 11 óra 25 perckor - mint a haditengerészet
főparancsnoka nyilatkozott az ITAR-TASZSZ-nak. Most már
nem olyan kategorikus a baj okát illetően, nem ragaszkodik
annyira mereven ahhoz, hogy a Kurszk egy idegen hajóval
ütközött. Szó szerint ezt mondja. „A balesetet vagy robbanás,
vagy ütközés okozhatta”. Az ütközést tehát már a második
helyre teszi, és csak 50 százalékos esélyt ad neki.
Az orosz hatóságok persze - ahogyan illik ilyenkor -
kormánybizottságot neveztek ki a tragédia okainak
felderítésére. Ennek vezetője nem az igen sajátságos „rendkívüli
helyzetek minisztere”, Sojgu, hanem egy kvázi-szakember, Ilja
Klebanov miniszterelnök-helyettes lett, Ő később szintén össze-
vissza nyilatkozott. Kedden 13 óra 53 perckor még csak annyit
jelzett, hogy meglehet: egy második világháborús akna okozta a
balesetet.
Kedden este eljött az ideje, hogy az orosz kormány is
beismerje: a baleset voltaképpen nem vasárnap, hanem még
szombaton délelőtt történt. Óriási felhördülés tört ki - még az
addig általában, és más ügyekben is kormányhű médiák
kezdték most bírálni a hadvezetést, az információs
szolgálatokat (szóvivőket) és a moszkvai kormányt. Megjelentek
az első bíráló megjegyzések Putyin elnök felemás szerepéről.
(Erről később külön fejezetben szólunk majd.)
Kedden este különben mintha kicsit változna a légkör. Már
olyan információkat is kiszivárogtatnak, amelyeket addig
elhallgattak, vagy olyan véleményeket is közölnek, amelyeknek
addig nem adtak teret, így például elhangzik, hogy Moszkva
szerint is a torpedóvető cső meghibásodása okozhatta a
balesetet. (Hogy egy esetleg nem teljesen kompatibilis, újfajta
torpedót próbáltak volna ki, erről nem esik szó.) Mi több,
közelebbről meg nem nevezett szakértők kinyilatkoztatják,
hogy a legénység számára a hajóban már legfeljebb péntekig
lehet elég az oxigén. Lassan, még bizonytalanul, kiderül az is,
hogy a Kurszk két atomreaktora nem működik.
Itt megint felmerül egy érdekes dolog. Érdekes és jellemző.
Elhangzik néhány halvány célzás - nem csak kedden, hanem
később is - miszerint a „hős legénység inkább leállította a
reaktorokat, nehogy nukleáris katasztrófa történjen a tenger
mélyén. Ezzel önmagát ítélte halálra a sötétségben, a
hidegben…” Még egy olyan vélemény is elhangzott néhányszor,
hogy a reaktorokat tudatosan kapcsolták ki akkor, amikor már
betört a víz, de még megmenekülhettek volna, ha azokat
működésben tartják.
Nos, az igazság ezzel szemben az, hogy az ütközés, a
detonáció(k) hatására az ilyen típusú atomreaktorokat egy
automata állítja le. Szó sincs tehát arról, hogy a legénység
tudatosan áldozta volna fel magát.
De lássuk, mi történt még? Ilja Klebanov végre elindult a
baleset színhelyére. Néhányan kezdik emlegetni, hogy a hajón
nem is 103, nem 107 és nem is 116, hanem 118 fő tartózkodott.
Egyes civil amerikai források is szóba hozzák az új
„csodafegyvert”, amit vagy a Kurszk segítségével akartak
kipróbálni, vagy annak kipróbálása során járt rosszul az atom-
tengeralattjáró. De senki sem tud semmi biztosat, és ezzel véget
is ér ez a nap.

Ötödik nap
Amely 2000. augusztus 16-a, szerda.
Az oroszok aznap délelőtt - immár másodszor - azt állították,
hogy a legénység belülről kopogott. Viszont aggasztónak
találták - és ezt nyilatkozta maga Putyin elnök is -, hogy a
búvárok kopogtatásaira bentről senki sem jelentkezett.
Azon a napon az oroszok szerint tizenöt mentőhajó
tartózkodott a közelben, kellő távolságra egymástól, nehogy a
szél és a hullámok egymáshoz csapják őket. Megszólalt - szigorú
állami ellenőrzés mellett - a hajó tervezője, a főkonstruktor Igor
Baranov is. Azt mondta, a legénység legfeljebb két napig
tarthatja magát életben a 100-150 méteres mélységben. Nem
világos, hogy ezt az időszakot a baleset első percétől kezdve
kell-e érteni, vagy a nyilatkozata idejétől? Megszólal Klebanov
kormánybiztos és miniszterhelyettes is. Nyilatkozata nem hoz
semmi, újat - kifejti: a Kurszkon feszült lehet a helyzet,
különösen akkor, ha a tartalék oxigénregeneráló készülékek
sem működnek… Ha ironizálni lenne kedvünk, azt
mondanánk: „Nagy felfedezés!” De mivel már tudjuk, hogy rég
halott volt minden tengerész, hát nincs kedvünk nevetni a
kvázi-szakértő mondatain.
Miután Putyin beszélt Clintonnal - ahol nyilván segítséget
kért, de ezt diplomáciai okokból nem hozták nyilvánosságra -
hát a moszkvai vezetés három napos szüntelen nyugati
ajánlkozás után végre elfogadja a segítséget.
Szerdán 14 óra 16 perckor az oroszok bejelentik: Moszkva
elfogadja, de nem az amerikai, hanem a brit és norvég
segítséget. Ennek nyomán szinte azonnal elindult a napok óta
teljes készültségben várakozó húszfős brit tengeralattjáró-
mentőcsapat - mert az angol flottának bizony ilyen is van. Szó
volt norvég búvárok elindításáról is, ami aztán hamarosan
valósággá vált.
Admirálisunk, Vlagyimir Kurojedov most egy másik
tévékamera elé ült és kinyilatkozta: a tengeralattjáró
legénységének augusztus 25-ig elegendő a levegőtartaléka.
Ekkor hangzott el - még csak félig-meddig hivatalosan - az is,
hogy a végleges áldozatszám 118 lehet.
Egyes külföldi szakértők Európában és a tengeren túlon
rögtön kijelentik, hogy az augusztus 25-i dátum teljességgel
irreális. Vagyis még kilenc napra lenne elegendő oxigén 118 -
vagy kevesebb - embernek? A szakértők különféle
számításokkal bizonygatják, hogy ez semmiképpen sem
stimmelhet. Válaszul Moszkva hallgat, legalábbis e tárgyban, és
aznap.
Norvégiai illetékesek - addig ilyesmire soha nem volt példa
egy NATO-tagállam és Moszkva között! - forró drótot
létesítettek a két katonai vezérkar között. A norvégokat
elsősorban az aggasztja, hogy a Kurszk nukleáris reaktorai
atomszennyezést okoznak, amelynek beláthatatlan
következményei lennének az egész Barents-tenger élővilágára
és a távolabbi tengerekre, tengerpartokra és szinte az egész
világra nézve.
Az egyik moszkvai tévéállomás kommentátora finoman
megjegyzi: nem hiszi, hogy valóban pumpáltak volna levegőt
egy kis tengeralattjáróról a Kurszkra. Mint később kiderül,
igaza van. A kommentátor szerint ezt a hírt is manipulálták.
Magyarul arra céloz, hogy nem volt semmiféle átpumpálás,
pedig erről tanulságos és oktató jellegű rajzok is megjelentek a
sajtótermékekben (a magyar sajtó is átvette némelyiket).
Könnyen meglehet, hogy a leeresztett hatalmas búvárharang
sem jutott el a hajó közelébe. Szerdán már sokasodtak az
egymásnak ellentmondó hírek arról, hogy a búvárok előbb
nem találták meg a mentő zsilipet a hajótesten, aztán
megtalálták, de az deformálódott, ezért nem nyitható. (Később
a norvég búvárok minden nehézség nélkül kinyitották…)
Közben a világsajtóban egymást érik a szenzációs hírek és
igazi, valamint hamis leleplezések. Megtudtuk például, hogy
2000-ben a költségvetési előírások szerint az orosz hadiflottára
átszámítva 4,5 milliárd dollárt költenek-költöttek, míg
ugyanezen évben az amerikai flottának… 268 milliárd jutott!
Így aztán azon sem kell csodálkozni, hogy a világ döbbenten
veheti tudomásul az orosz közléseket. Ezekből kiderül, hogy
azok a tisztek, akik egy Kurszk-típusú atom-tengeralattjárót
irányítanak - ennek értéke több milliárd dollár! - ezt mindössze
havi 150-180 dolláros fizetésért teszik…
A legtöbb amerikai egyetlen napon többet keres ennél, és
nem okvetlenül atom-tengeralattjárón, hanem akár mint
autószerelő, metrómunkás, szemetes, kistisztviselő vagy sofőr.
Valósággal bombaként robbant az az információ is, amit
szintén az egyik orosz tévéállomás derített ki: a Kurszk
parancsnoka (akinek nevét ekkor még nem ismerték), összesen
180 dollárt visz haza havonta… Ez azt jelentette, hogy orosz
viszonylatban viszont még nagyon jól keresett (a katasztrófa
idején, érvényes árfolyamon ez 5000 orosz rubelt jelentett).

Hatodik nap
Ennek dátuma 2000. augusztus 17-e, csütörtök.
Kora délelőtt bejelentették, hogy a norvégiai Trondheim
kikötőjéből végre útnak indították azt a hajót, amely a brit
mentő-tengeralattjárót szállította. Számos nyugati forrás
szerint valójában nem is történt semmi több azon a napon a
mentés érdekében. Meg nem erősített hírek szerint az orosz
búvárok a viharos időre hivatkozva nem szálltak le a mélybe.
Ez azonban nem akadályozta meg az orosz hírközlő szerveket,
hogy ne folytassák hazugságaikat. Ezeket azonban nem a
média, hanem a hivatalos intézmények rovására kell írni.
Reggel 9 óra 27 perckor nyilatkozott Mihail Kaszjanov orosz
miniszterelnök. Feltűnő, hogy e magas rangú hivatalos
személyek milyen szófukarok voltak az első napokban. Amikor
pedig maga az orosz társadalom is az ő megnyilatkozásaikra
várt, már csak a régi beidegződés alapján is, „fentről” és
„legfelülről” várták a hivatalos álláspontot. Nyugaton szintén
erre vártak, csak éppen más okból: mert végre egy úgynevezett
szavahihető forrás véleményére voltak kíváncsiak.
Kaszjanov nem beszélt sokat, és még kevesebbet mondott. A
Kurszk fedélzetén kialakult helyzetet „katasztrófa-közelinek”
ítélte meg. A sajátos szakszó minden jel szerint azt volt hivatva
jelezni, hogy már nincs semmi remény, bár ezt nem merték
ilyen kereken közölni. Innentől kezdve szaporodnak azok a
hivatalos megnyilatkozások, amelyek arra utalnak: a
hadvezetés és a kormány már tudta, hogy nincs túlélő a
tengeralattjárón - de ezt nem merték a haragos
közvéleménnyel ilyen egyenesen közölni. Ehelyett egyrészt az
időhúzásra játszottak, másrészt fokozatosan adagolták a
közvéleménynek - otthon és külföldön egyaránt -, hogy ne
számítsanak igazi eredményre.
De persze a hozzátartozók még mindig erősen hittek abban,
hogy sikerül megmenteni, ha nem is a teljes legénységet, de
legalább annak egy részét. Az orosz tévécsatornák is átvették és
közölték azokat a nyugati (szak)véleményeket, amelyek szerint
minimum a legénység 40-60 százaléka életét veszthette már a
detonációk során. Ezek a szakértők arra adtak esélyt, hogy a
legénységnek mintegy fele - akik a hajó középső és hátsó
részében tartózkodtak - túlélhették a kettős detonációt és a hajó
tengerfenékhez ütközését is.
Ezt látszottak megerősíteni azok a hírek, amelyek szerint a
búvárok hangjelzéseket észleltek a hajóból. Ezt a nyugatiak
természetesen készpénznek vették (nyolcvan év nem volt elég
ahhoz, hogy kellő óvatossággal fogadjanak minden -
bármilyen! - Moszkvából érkező hivatalos jelentést…) és
eszerint alakították ki véleményüket a tengeralattjáró-
ügyekben szaktekintélynek számítók is. Mellesleg semmi
rendkívüli nem volt abban, hogy egy ilyen részlegesnek tűnő
katasztrófa után túlélőkre bukkannak. Hiszen a Kurszk
minden szovjet hajó közül a legmodernebbnek számított és a
Nyugat úgy tudta, hogy ezt a hajót is ellátták a legjobb
védekező- és mentő-berendezésekkel. Mint már oly sokszor,
ismét bebizonyosodott, hogy értesüléseik hamisnak
bizonyultak.
Annál is inkább, mert 11 óra 13 perckor - állítólag - a pokoli
mélységben és hihetetlenül emberpróbáló helyzetben lévő orosz
haditengerészek ismét hangjelzéseket adtak… De ekkor már a
hazai szakértői körök is nagyon kevés esélyt adtak a legénység
megmenekülésére. Hát, még ha tudták volna, hogy nincsenek
és nem is voltak hangjelzések! A Kurszk belseje attól a
pillanattól kezdve, hogy a búvárok rátaláltak a mélyben,
mélységes hallgatásba burkolózott.
Párizsban kiderült, hogy a francia hírszerzésnek is voltak
információi, már nem először az ügyben. Úgy is, mint NATO-
erők ügyködhettek Murmanszkban francia (vagyis nekik
dolgozó orosz) felderítők, akik most lázasan gyűjtötték a
híreket. Azok el is jutottak Párizsba. Csütörtökön 14 óra 39
perckor bejelentették, hogy az oroszok a tengeralattjáró
mentését már vasárnap, tehát négy nappal korábban
megkezdték. De ezt tengerészeti gyakorlatnak álcázták a
műholdas megfigyelők előtt… Ez azért fontos bejelentés, mert
jelezte: a szombaton délelőtt történt katasztrófától lényegében
huszonnégy óra telt el anélkül, hogy az Északi Flotta vezetése
bármit is lépett volna az ügyben. Ha csakugyan voltak túlélők -
és lehettek is! -, akkor azok már akkor életüket vesztették az
orosz flotta késlekedése miatt.
Csak véletlen egybeesés, hogy két perccel e hír vétele után,
pontosan 14 óra 41 perckor lépett be a NATO székházába az az
orosz katonai küldöttség, amely azért jött, hogy a bajbajutott
tengeralattjáró megmentéséhez segítséget kérjen az „ősi
ellenségtől”. Attól a NATO-tól, amelyet 1992 óta is minden
egymást váltó orosz politikai, és a lényegében változatlan
katonai vezetés is Moszkva megátalkodott, zsigeri ellenségének
hisz, ezért azt ugyanúgy zsigerből gyűlöli is.
Ismét két perc telik el, amikor a szokásos „húzd meg - ereszd
meg” taktika értelmében most visszavonják az előző jelentést.
14 óra 43 perckor Igor Digalo szóvivő cáfolja azt a két és fél
órával korábbi hírt, miszerint a Kurszk legénysége
kopogtatással adott volna magáról életjelet. Ne feledjük: csak a
második ilyen jelentést vonták vissza, nem az elsőt! Hogy az is
hamis volt, majd csak később ismerik be.
Az események azért gyorsan peregtek. 15 óra 26 perckor
megszólaltak a brit illetékesek is. Az ő mentő-
tengeralattjárójuk már útban volt a Barents-tenger felé, hogy
lemerüljön és a szintén oda tartó norvég búvárok segítségével
kimentse a bajbajutottakat. Ne feledjük, orosz jelentések szerint
ekkor maguk az oroszok már állítólag áramot és oxigént
juttatnak a Kurszk belsejébe és búváraik azon vannak, hogy
kinyissák a zsilipeket, behatoljanak. Azt is állítják, hogy mivel a
hajó oldalára dőlt, a zsilipajtók pedig deformálódtak, hát nem
mennek semmire.
A brit haditengerészet illetékese megerősíti azt a nyugati
véleményt, hogy a tengeralattjáró egy nagy erejű robbanás
következtében süllyedt el. Ami arra utal, hogy az ő titokban
végzett méréseik is ezt mutatják.
Azon a napon 17 óra 48 perckor ismét megnyilatkozik a
szovjet haditengerészet vezetése. Közlik azt, amit mindenki tud:
a legénység mentésére irányuló kísérletek még mindig nem
hoztak semmi eredményt. De ígérik, folytatják a mentést.
Erre a napra az orosz közvélemény sajátos lázadása is
rányomta a bélyegét.
Ugyanis a legtöbb tévénézőnek kezdett elege lenni abból a
hazugságáradatból, ami a médián keresztül a hivatalos
nyilatkozatokból áradt. Az olajat a tűzre a murmanszki
környezetvédő szervezet, a Zeljonnaja Poljara nyilatkozata
öntötte. Egyik vezetője a tömegtájékoztatás szégyenének
nevezte mindazt, ami Oroszországban a Kurszk ügyében akkor
már napok óta kísérte a kiadott jelentéseket. Igor Sztrebljov egy
külföldi napilap tudósítójának elmondta, hogy a hatóságok a
legteljesebb mértékben igyekeznek titokban tartani a valós
helyzetet és a murmanszki környezetvédők nukleáris
szennyezéssel kapcsolatos aggodalmaira nem is válaszolnak.
Viszont ha azok maguk próbálnak valamit kideríteni, akkor
azt kemény eszközökkel akadályozzák meg.
A Zeljonnaja Poljara - ez is milyen beidegződés! -, engedélyt
kért a flotta vezérkarától, hogy ne csak a parton vehessenek
vízmintákat - megállapítandó, nincs-e nukleáris szennyezés -
hanem attól távolabb is. Murmanszk több száz kilométeres
körzetében azonban - mivel az egész vidék haditámaszpont-
közelinek számít - csak a hatóságok engedélyével futhat ki
minden hajó. Bárka és csónak is. Az első napokban nem
oldották fel a kihajózási tilalmat, ami egyrészt a hatóságok
beteges kém-mániájára utal, másrészt talán attól tartottak,
hogy a Kurszk valóban beszennyezte a tengert és erre fény
derülhet… Amikor a flotta vezérkara nyilván elvégezte a
szükséges méréseket és már biztos volt benne, hogy (egyelőre)
nincs nukleáris szennyezés, akkor és csak akkor, a hét közepén
adta meg az engedélyt a szervezet munkatársainak, vegyenek
vízmintákat.
Mivel a murmanszki környezetvédők kapcsolatban állnak
külföldi szervezetekkel is, az orosz katonai és titkosszolgálati
illetékesek rettenetesen félnek, hogy ezek „kémkednek”, hogy
az idegen nagyhatalmak számára „katonailag, is értékelhető
adatokat adnak ki” - mint mondotta azt egy moszkvai, meg
nem nevezhető informátorunk.
Délutánra kiderült, hogy a Normand Pioneer nevű norvég
hajó az 1500 kilométeres utat feltehetően 52 óra alatt teszi majd
meg. Ez azt jelenti, hogy útja több mint két napig tart - adták
hírül a norvégok. Kaszjanov miniszterelnök ismét sebtében
nyilatkozott a Ria és az Interfaksz orosz hírügynökségeknek és
ismételten katasztrófa közelinek titulálta a helyzetet.
Ugyanakkor azt is közölte, hogy véleménye szerint van még
esély a legénység kimentésére. Hogy ezt a véleményét mire
alapozta - nem tudni.
Csütörtökön, vagyis a katasztrófa hatodik napján az
amerikaiak nyilván ismét a közelben ólálkodtak egy vagy több
elektronikus lehallgatóhajóval (tehették, mert a gyakorlótérség
zárlatát már feloldották, és mindez nemzetközi vizeken zajlott)
és talán tengeralattjárójuk is volt ott. Mindenesetre estefelé az
amerikai hadvezetés egy magát meg nem nevező illetékese
közölte: ők a maguk magasan fejlett műszaki eszközeikkel nem
tapasztaltak mozgást a tengeralattjáróban és azt sem hallották,
hogy a Kurszk legénysége bármilyen életjelet adott volna (a mai
akusztikus és elektronikus lehallgató technika erre akár 20
kilométer távolságból is lehetőséget ad). A műholdas
megfigyelés szerint erre utaló beszélgetés sem rádión, sem
vezetékeken nem zajlott az orosz búvárok és a felszíni
mentőhajók között. Ami ismét arra utal, hogy az egész
„kopogtatásos sztorit” az Északi Flotta vezetése, vagy a
haditengerészet moszkvai központja az ujjából szopta és csak a
közvélemény megnyugtatására szánták.
A CNN hírtelevízió viszont feltételezte, hogy az amerikai
vélemény ellenére lehetnek túlélők a fedélzeten, legfeljebb nem
kopogtatnak. Az orosz közvélemény ugyanakkor az ellentétes
hazai nyilatkozatok alapján, csütörtökön egyre inkább arra a
következtetésre jutott, hogy sem az orosz flottaparancsnokság,
sem a helyszínen lévő mentőalakulatok vezetése nem tudja
igazából, mi is történt a hajóval és azt sem, hogy most mi zajlik
benne… Ez alaposan megtépázta a „szakemberek” hitelét a
közvélemény szemében.
Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Sokan nehezményezték,
hogy az orosz hadvezetés csak a katasztrófát követő ötödik (a
mi számításunk szerint, mivel az első napot, a szombatot is
beszámítjuk, már a hatodik) napon kért segítséget. Az orosz
flotta magát a főparancsnok-helyettest, Alekszandr Pobozsijt
küldte Brüsszelbe. A nyugati lapok ekkor már nyíltan
hangoztatják, hogy a nemzeti büszkeség és a kém-fóbia miatt
korábban nem kértek segítséget a sokkal jobban felkészült
nyugatiaktól, vagyis a 118 ember életét ezek az „urak”
kockáztatták és sodorták végveszélybe. Vlagyimir Putyin
felelősségét is hangoztatják (erről könyvünkben külön fejezet
szól majd). Az, hogy a szinte kezdettől, vagyis a harmadik
naptól kezdve felajánlott nyugati segítséget makacsul
elhárították, nem fogadták el, most igen rossz pontokat jelent
az oroszoknak.
 A francia Libération nem alaptalanul a régi, immár szinte
megkövesedett reakciókat fedezte fel a Kreml lépésében.
Hozzátette, hogy ami a tengeralattjáró esetével kapcsolatban
történt Oroszországban, az tipikusan felidézi a régi időket és
módszereket - vagyis, mondjuk ki kereken (a Libération
kimondta): fennmaradt a szovjet mentalitás. Ami nem is csoda
- tesszük hozzá mi - mert hiszen mindenhol ugyanazok az
emberek vezetik az országot most is. Ez alól a hadsereg
egyáltalán nem kivétel, sőt.
Moszkva emberéleteket áldoz fel, fölös pátoszt alkalmaz. Csak
azért, hogy a pillanatnyilag hatalmon lévő tekintélye
fennmaradjon - ez volt akkor az általános vélekedés szerte
Nyugaton. A fejlődő világ sajtója messze nem szentelt olyan
nagy teret az eseménynek, mint a Nyugat. Ebben a sajtóban
névtelenül nyilatkozó orosz tisztek, köztük volt és aktuális
tengerésztisztek is jelezték: a poszt-szovjet „mi nagyhatalom
vagyunk” elmélet érdekében tesznek mindent, beleértve az
orosz államfőt is. Oroszországban még mindig nagyon sokan
vannak - derült ki most – akik komolyan azt hiszik, hogy
országuk a világ egyik legerősebb hatalma és neki annak
megfelelően kell is viselkednie. Ez már rég nem igaz és ezen a
megmaradt nukleáris fegyverei sem segítenek.
A spanyol El País véleménye szerint az oroszok ugyanolyan
arrogánsak és hazugok voltak reakcióikban, mint tizennégy
évvel korábban a csernobili nukleáris katasztrófa ügyében. A
dán Politiken ugyanilyen nyíltan írta, hogy az oroszok most is
pánikszerűen rettegtek a „nyugati kémektől” és ezért húzták-
halasztották az utolsó percig a külföldi mentők felkérését. Más
források a nemzeti büszkeséget tartják e furcsa magatartás
kiváltó okának.
Ennek a magatartásnak tudható be az is, amit a flotta
vezetése sietett közölni: attól, ami a Kurszkon történt, még
minden megy tovább a maga útján! Nehogy valaki azt higgye,
hogy most lankad az oroszok figyelme a világtengereken. E
napon ugyanis Igor Szergejev marsall bejelentette: a baleset
nem befolyásolja az orosz nukleáris csapásmérő erők ügyeleti
rendszerét. Vagyis hogy többek között az atom-tengeralattjárók
változatlanul őrjáratoznak majd a világtengerek alatt (erről
közelebbről az egyik következő fejezetünkben olvashatnak
majd). Arról nem esett szó, hogy a Kurszk az ismert okokból
amúgy is nagyon ritkán hagyta el Murmanszkot, tehát
voltaképpen csak igen ritkán és korlátozott időtartamokra vett
részt ebben az őrjáratozásban.
Orosz részről nem reagáltak arra a vádra (amit a CNN és
több más forrás is felvetett), hogy a balesetet okozhatta a
pénzhiány is. Vagyis mivel a flotta az utóbbi években egyre
kevesebb pénzt kapott, katasztrofális hiányok léptek fel a
karbantartás területén is és ennek esett áldozatul nemcsak a
hajó, hanem és elsősorban a 118 tengerész.
A már említett „rendkívüli helyzetek minisztériumának”
vezetője, Szergej Sojgu végre egy csiklandós témát is érintett -
amikor már muszáj volt válaszolnia az erre vonatkozó számos
kérdésre. Ha a közeljövőben nukleáris szivárgást észlelnének a
hajótestből - mondta - akkor Oroszországnak megvan minden
eszköze arra, hogy ezt a szivárgást megakadályozza, eltömje és
ezzel legalább tíz, de inkább húsz év időt nyerjen.
Ez a bejelentés azért érdekes, mert egyrészt célzott rá, hogy a
közeljövőben aligha lesznek képesek kiemelni a Kurszkot a
tengerből, másrészt ismét eleresztett egy hazugságot. Tudjuk,
hogy az oroszoknak nincsenek igazán hatékony eszközei egy
komoly nukleáris katasztrófa megelőzéséhez,
megakadályozásához, amint ez a múltban már számtalanszor
bebizonyosodott. Minden kémjelentés és a környezetvédők
tanúságtétele is erre utal. Sojgu mindenesetre szokásos
modorában kijelentette: „Ez nem is olyan súlyos kérdés”.

Hetedik nap
Ez 2000. augusztus 18-a, péntek volt.
Azon a napon is folytatták tevékenységüket az oroszok. De
erről inkább az mondható el, hogy csak látszat-tevékenységről
volt szó, amivel persze nem a mentésben részt vevő legénységet
vádoljuk. Ők biztosan hittek abban, hogy vannak még élők
odalent, és hősiesen, fáradhatatlanul tevékenykedtek egész nap.
Az is valószínű, hogy hozzájuk nem jutottak el a moszkvai és
pláne nem a külföldi hírek (orosz katonai támaszpontokon,
haditengerészeti bázisokon és egységeken szigorúan tilos
külföldi rádiókat hallgatni). Azokban a napokban a Rudnyickij
nevű hajó fedélzetéről nem is egyszer lebocsátották a
„mentőkapszulát”, vagyis azt a szovjet mini-tengeralattjárót,
amelynek feladata lett volna a zsilipen keresztül bejuttatni a
hajóba a mentőket. De ez minden nap újra és újra sikertelen
kísérlet maradt.
Beindultak persze a magyarázkodások is. Az orosz
tengerésztisztek névtelenül azt nyilatkozták: azért nem kértek
előbb nyugati segítséget, mert tudták, akkor Putyin azonnal
kirúgná őket. Egyértelműen a „nagyhatalmi álom”, a nem is
létező tekintély megóvása volt fontos. Ezt az Izvesztyija is
megírta aznap.
Aminthogy elkezdődött a felsőbbség „mosakodása” is.
Vlagyimir Putyin utólag a mindentudó atya szerepében
tetszelgett és a nyugati tudósítóknak is azt magyarázta: azért
hallgattak a balesetről az első két napban, mert tudta: igen
kicsi az esély a kimentésükre. És nem akartak hiú reményeket
kelteni. No és „szükség volt arra a két napra ahhoz, hogy
pontosan rekonstruáljuk a történteket”. Nos, ez nem történt
meg azon a két első napon, sőt később sem (még ma sem világos
a dolog, amikor lezárjuk ezt a könyvet).
Gyenge mentegetőzés volt csupán, és ilyen nyomot is hagyott
a közvéleményben.
Ez a nap is gazdag volt eseményekben, információkban és
dezinformációkban. Az egyik ilyen során Ilja Klebanov
miniszterelnök-helyettes - aki, mint emlékszünk rá az elmúlt
napokból, átvette a Barents-tengeri mentőakció irányítását -
ismét megnyilatkozott. Ekkor teljes határozottsággal
kijelentette, hogy a Kurszk tragédiáját egy idegen vízi jármű,
nagy valószínűséggel egy tengeralattjáró okozta. Azt ugyan
elismerte, hogy idegen felszíni hajó nem tartózkodott a lezárt
körzetben, viszont azt állította, hogy a közelben nem orosz
hajóról származó vészjelző bójákat találtak. Az ilyen bójákat az
a hajó ereszti fel a víz alól, amelyik odalent bajba kerül. Ma
már tudjuk, hogy itt nem bójákról, hanem kacsákról volt szó.
Hiszen később elismerték, hogy semmi ilyesmi nem történt,
Klebanovot félretájékoztatták vagy tudatosan hazudott. Egy
ilyen „baki” után Nyugaton egyetlen felelős beosztású vezető
sem maradhatna a helyén - Klebanov maradt,
Nem kétséges: még mindig és folyamatosan azt akarták
elhitetni a világgal, hogy a Kurszk egy ármányosan oda
lopakodó rossz szándékú hajóval ütközött össze. Ezzel két legyet
reméltek ütni egy csapásra: egyrészt az orosz nép immár
hagyományos idegengyűlöletét felkorbácsolhatják és az
átkozott külföldiekre kenhetik a dolgot, másrészt így
megmagyarázható, hogy az ártatlan orosz tengerészeknek
miért kellett meghalniuk. Hogy az orosz technika egyáltalán
nem rossz, és csak fortéllyal, gonosz szándékkal lehet azt
legyőzni - és a Barents-tengeren is ez történt…
Az RTR orosz tévécsatorna elkapott egy titkos értesülést: az
egyik lebocsátott mentőhajó megsérült, víz szivárgott belé és
azonnal a felszínre hozták, így az tovább már nem, is
használható. Azon a napon különben egyik kudarc a másikat
követte. Csakúgy, mint csütörtökön, ezen a pénteki napon sem
sikerült a mentőknek „megtapadnia” valamelyik zsilip
közelében, hogy azt kinyithassák.
Közben a nyugati szakértők közzétették a véleményüket,
amit közvetve az orosz hatóságok is kezdtek támogatni,
megerősíteni. Eszerint ugyanis amikor a nagy erejű robbanás
történt, a Kurszk atomreaktorai automatikusan leálltak - és
azért nem indultak be ismét, mert már nem volt, aki azokat
újraindíthatta volna. Ezt lehet teljes mértékben tragikusan
értelmezni, vagyis úgy, hogy az egész legénység odaveszett
szinte azonnal - vagy úgy, hogy bár néhányan megmenekültek,
nem volt köztük olyan tiszt, aki ismerte volna az újraindítás
műveletét, kódjait. Mert hiszen - érveltek a szakértők - ahhoz,
hogy a legénység életben maradjon, létfontosságú lett volna
ismét beindítani a reaktorokat. Azok termelik az áramot,
amely meleget és oxigént adhat, és talán még néhány kamrából
a vizet is kinyomhatják sűrített levegővel, ezért esetleg a hajót
részben vagy egészben a felszínre is hozhatják. Hogy erre nem
került sor, jelzi: már nem volt benne élő ember.
Ennek a napnak fontos eseménye, hogy Moszkvában tárgyalt
a CIA igazgatója is! Ez meglepő, annak ellenére, hogy a felek
szerint a látogatás időpontját jóval korábban egyeztették,
amikor a Kurszk tragédiája meg sem történt. A tanácskozás
témája a nemzetközi terrorizmus volt. De azért nyugati
források felvetették, hogy George Tenet, a Központi Hírszerző
Hivatal vezetője talán olyan információkat vitt az oroszoknak a
hajó tragédiájával kapcsolatban, amit azok a mentésben is
felhasználhattak volna… Bár ismerjük el, ennek az esélye
rendkívül csekély.
Ezen a napon történt, hogy a Komszomolszkaja Pravda - de
nem az országos változatában, hanem csak a murmanszki
körzetben megjelenő mellékletében - nyilvánosságra hozta a
hajón tartózkodó legénység 113 tagjának névsorát. (Hogy miért
nem mind a 118-at - ha ugyan csak annyian voltak? -, azt nem
tudni). A hadsereg állapotára jellemző, hogy miután a lap
képviselői 18 ezer rubelt, vagyis körülbelül 200 ezer forintot
ajánlottak fel, még az az egyén is megingott, akire ezt a titkos
listát bízták… ugyanis immár hetedik napja nem árulta el a
hadvezetés senkinek, hogy kik is voltak a hajón. Ez megint csak
a régi szovjet szokások túlélését jelzi. Könnyen lehet, hogy
sohasem derült volna ki a névsor, ha a lap nem lép nyugati
mintára, energikusan és fáradtságot nem ismerve azért, hogy
olvasóival közölhessen minden információt, ami azoknak jár.
Ettől persze még tanúi lehetünk majd a jövőben, hogy az
illetőket felelősségre vonják és kémkedéssel, az állam kárára
történt tevékenységgel vádolják meg és börtönbe is zárják. Bár
ne lennék próféta!
Ezen a pénteki napon jelentették azt is, hogy a svéd
haditengerészetnek is van tenger alatti mentőegysége, amelyet
a megfelelő mini-tengeralattjáróval együtt a Stockholmtól 120
kilométerre lévő Skavsta város repülőterén helyeztek
készenlétbe. Arra az esetre, ha Moszkva az ő segítségükre is
igényt tartana, egy repülőgép azonnal elindulna… De Moszkva
erre a segítségre nem kérte fel a svéd kormányt.
Aznap délután a baleset színhelyére érkezett a norvég hajón
szállított brit mentőegység.
A norvégok azon a napon pontosították szeizmikus
adataikat. Úgy vélték, az első, kisebb robbantásra kettő perc
tizenöt másodperccel a nagyobbik előtt került sor. Némi
regényírói fantáziával tehát azt a címet is adhattuk volna
könyvünknek, hogy „Két perc az élet”. Mert a két robbanás
között feltehetően még volt élet a hajóban és nagyon sok
minden történhetett akkor a szerkezetekkel, gépekkel,
műszerekkel, és mindenekelőtt az emberekkel is.
A norvég tudósok az első detonáció erejét körülbelül 100
kilogramm hagyományos robbanóanyagéhoz hasonlítják, ami
ismét csak növeli azt a lehetőséget, hogy a fedélzeten robbant
fel valamelyik fegyver, vagy sűrítettlevegő-tartály. A második
robbanás viszont igen erős volt, egy 3,5 fokozatú földrengésnek
felelt meg.
Putyin ismét megszólalt és magyarázkodott. A Krím-
félszigeti Muhalatkéban adott nyilatkozatában a már ismert
módon „mosakodott”, majd közölte: azért nem ment el a
baleset színhelyére, mert „ott a civilek csak zavarnák a mentési
munkálatokat”. Ez meglehetősen szegényes érvelés, nem is
győzött meg senkit. Tett persze egy gyengéd kis célzást arra,
hogy már első tanácskozásuk alkalmával Szergejev védelmi
miniszter és Kurojedov, a haditengerészet főparancsnoka
biztosították őt két dologról. 1) nem lesz nukleáris katasztrófa,
és 2) az orosz haditengerészet rendelkezik minden szükséges
mentőeszközzel.
Ez az utóbbi állítás - mint tudható volt már a hatodik napon
is - nem bizonyult igaznak. Levonnak-e ebből valamilyen
tanulságot Kurojedov és Szergejev sorsára vonatkozóan?
Most egy újabb kifogás is elhangzott, miért nem hívták oda
előbb a külföldi mentőegységeket: „mert az első napokban
viharos volt az idő, így azok sem tudtak volna menteni”. Ami
már megint nem igaz. Két érvünk is van erre. Az egyik: Putyin
pár perccel korábbi mondatai, miszerint az oroszoknak
megvolt minden szükséges eszközük. Akkor miért kellett volna
idegeneket hívni segítségül? De a másik érv sem rossz: a
helyszínre végül megérkezett norvég hajó, a Normand Pioneer
egyike azon kevés mentőhajóknak a világon, amelyeket eleve
úgy építettek, hogy bármilyen viharban is képesek egyhelyben
maradni, nem sodródnak el a mentési ponttól.
 Putyin ezen a napon különben azt is kijelentette, hogy - mint
könyvünk elején jelzett sejtésünk is sugallta - augusztus 12-én,
vagyis az első napon orosz idő szerint este 23 óra tájban tűnt
csak fel, hogy a Kurszk nem felelt a többször ismételt hívásokra
és egyszerűen eltűnt. Hadd jegyezzem meg: a balesettől akkor
már kis híján 12 óra, vagyis fél nap telt el, ami végzetes
késedelmet jelentett. Még akkor is, ha a legénység már a
detonációt követő első órákban odaveszett. Egy
„nagyhatalomnak” folyamatosan illik tudnia, merre járnak az
atom-tengeralattjárói - különösen akkor, ha egy kevés erőt
kicsiny területre koncentráló, de főtisztek által folyamatosan
ellenőrzött hadgyakorlaton történik mindez, ahol a Kurszk volt
(tudomásunk szerint) az egyetlen ilyen modern harci egység!
Aznap derült ki az is - bár a dolog nem egészen világos - hogy
a bajba került tengeralattjáró fedélzetén „sok ukrán tengerész is
volt” - ezt nyilatkozta Leonyid Kucsma ukrán államelnök.
Feltehetően ukrán származású orosz állampolgárokra gondolt,
amikor hazája nagy bánatát emlegette - hiszen atom-
tengeralattjárón aligha szolgálhatnak külföldiek, ez teljesen
érthető.
Szintén pénteki információ volt az is, hogy Norvégiából egy
újabb mentőhajót indítottak el a Barents-tenger felé. Tizenkét
különlegesen kiképzett mélytengeri búvárt vitt magával, akik a
tervek szerint majd egymást váltva merülnek le a nagyon hideg
tengerbe. Hajójuk, a Seeway Eagle egy nemzetközi cég
tulajdona, amelynek vezetője, Julian Thomson egy kelet-
európai lapnak nyilatkozva megerősítette az általános
véleményt: ha hat nappal korábban riasztják őket, a siker
reményében vehették volna fel a küzdelmet az elemekkel, az
orosz tengerész bajtársak életéért.
A tervek szerint egy nagy túlnyomásos búvárharangban
merülnek alá. Ami újdonság ebben a módszerben: a búvárok
már korábban beszállnak, a harangban-kamrában fokozatosan
emelik a nyomást, és amikor végre lemerülnek, elég gyorsan
elérik a célpontot. Amikor a kamrának is nevezett helyiségből
kimennek dolgozni a nagy mélységbe, már nem éri őket
túlnyomás, azonnal nekiláthatnak a munkának. Négy
óránként válthatják egymást, fel sem jönnek, ha kell…
harminc napig! Amúgy a cég a világ, különböző részein, több
kontinens mellett a tengerben nagy mélységben olajfúró-
tornyok lábazatát építi, innen a képesség és a szaktudás.
E napon szólalt meg - igaz, nagy késéssel, de jobb későn, mint
soha - a norvég katonai felderítés is. Szakértői azt közölték a
sajtóval, hogy míg a Kurszkot ért első robbanás kétségtelenül
hagyományos, 1-2 tonna TNT-nek (trinitrotoluol) megfelelő
erejű detonáció volt, addig szerintük a második, nagyobbik
robbanás azt jelzi: a hajót torpedótalálat érte. Ugyanis számos
gyakorlaton szerzett hanganyagukat elemezték és
összehasonlították azzal a hanggal, amit a kritikus pillanatban
az orosz hajó felől a tenger alatt kaptak tudósaik és szinte
bizonyosra állítják, hogy az atom-tengeralattjárót kívülről érte
egy lövés. Magyarán a hajót kilőtték.
Az amerikai hírszerzés, mint már írtuk, szintén két
robbanásról tett jelentést. A Jane’s Defense Weekly, a védelmi
ügyekkel foglalkozó igen tekintélyes katonai szak-hetilap is azt
erősítette meg, hogy a hajót robbantások süllyesztették el. A
detonáció nem lehetett kicsi, ha a lökéshullámok a vízen
keresztül beleütköztek a tengerfenékbe és onnan
továbbhaladva okozták a nem kis földrengés-méretű hatást. Ez
a Richter-skálán számítva 3,5 fokozatú volt, és mint földrengés
nem számít túl erősnek. De mint ember okozta detonáció
viszont már komoly mértékű. Mivel a víz eléggé csillapította
erejét, az eredeti detonáció ennél sokkal nagyobb lehetett! - írta
a szaklap.
 Ezen a napon végre cáfolták azt a hírt, hogy idegen
tengeralattjárókról származó zöld-fehér színű vészjelző (vagy
mentő-) bójákat találtak volna a vízen. Az egész álhírt egy
újságíró nyakába varrták. Pedig A. Mamontov nem lehetett
akárki, ha neki és csak neki engedte meg az Északi Flotta
parancsnoksága, hogy egy mentőhajóról közvetlen közelből
figyelhesse a mentést. A KTR orosz tévé riporterét
meghazudtolva közölte a tengerészeti szóvivő, hogy sem orosz
(piros-fehér festésű), sem egyéb jelzésű vészjelző bóját nem
találtak sehol.
A norvég NATO-erőknek is volt megfigyelőhajójuk a kérdéses
zóna közelében. Amint azt a Verdens Gang című norvég
napilap közzétette, a Marjata nevű norvég felderítőhajó a
gyakorlat idején alig 20 kilométerre tartózkodott a Kurszktól és
figyelte az orosz gyakorlat lefolyását. Elektronikus-akusztikus
berendezéseikkel ők is „vették” a két detonációt és szintén arra
gyanakodtak, hogy a második robbanást egy torpedó
becsapódása okozhatta.
De még ezen a napon is elhangzott egyszer - ismét Klebanov
szájából - hogy a Kurszk egy idegen tengeralattjáróval ütközött,
bár ebben már szinte senki sem hitt. Legfeljebb elvakult orosz
nacionalisták, akik szeretnek minden bajt a „degenerált
Nyugatra” kenni (ez egyik kedvenc kifejezésük).
Azt, hogy valóban nem fenyeget nukleáris veszély,
megerősítette a Bellona norvég környezetvédelmi szervezet
(hamarosan több szó esik majd róla ebben a könyvben).
Hogy teljes legyen a zűrzavar, megjelent egy orosz internetes
hírügynökség, a jellegzetes nevű Deadline.ru híre (a név
„halálvonalat” jelent). Annak névtelen munkatársa azt
jelentette, hogy július végén, augusztus elején az orosz Északi
Flotta egy fenékre süllyedt atom-tengeralattjáró mentési
munkálatait akarta szimulálni, ezt gyakorolni. Lehetséges
lenne tehát - jött a kérdés - hogy a szimulációs gyakorlat túl jól
sikerült?

Nyolcadik nap
Vagyis 2000. augusztus 19-e, szombat.
Egy héttel a baleset után még mindig óriási volta homály,
amit a világsajtó és az orosz média is híven tükrözött. Viszont
annyival többet lehetett már tudni, hogy a norvég és brit
mentőegységek a helyszínen voltak, ott dolgoztak, merülni
kezdtek. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy végre
beindult az igazi mentés. Helyi idő szerint délelőtt fél
tizenkettő körül volt egy hete, hogy a Murmanszkban
állomásozó Északi Flotta és egyáltalán az orosz haditengerészet
büszkesége, a legmodernebb atom-tengeralattjáró ismeretlen
okból elsüllyedt és legénysége az óta nem adott magáról
életjelet.
Ez volt az a nap is, amelyen az orosz hatóságok most már
gyakorlatilag szinte egybehangzóan elismerték: nincs remény
arra, hogy a legénységből bárkit is életben találnának,
megmenthetnének.
Mi több, arra a beismerésre is sor került, hogy a hajót nagy
erejű belső robbanás rázta meg, amelynek eredményeképpen
egyszerre robbantak fel a fedélzeten lévő, kilövésre szánt
torpedók.
Elterjedt az a hír is, hogy a norvég búvároknak azért nem
sikerült kinyitniuk az egyik zsilip külső ajtaját, mert abba
valószínűleg beszorult egy… ember. Vagyis hogy egy matróz
teste lenne az akadály? Később ez nem nyert megerősítést. A
búvárok már lent voltak a sötétben heverő hajótest mellett és
elégé homályos televíziós képeket is küldtek fel a mélyből arról,
hogyan igyekeznek kinyitni a zsilipek külső ajtaját.
Mihail Mocak - eddig nem szerepelt az ügyben - az Északi
Flotta vezérkari főnöke - kijelentette: ez a legnagyobb veszteség,
amit nem háborús időkben az orosz haditengerészet
elszenvedett. Figyelembe véve a hajó több milliárd dolláros
értékét, ez biztosan igaz is. Most már ő is megerősítette azt,
amit a Komszomolszkaja Pravda előző napi cikkében - a 113
nevet tartalmazó lista mellett - írt: hogy az a 43 személy, aki
harci vagy éles gyakorlati helyzetben a hajó első részében
teljesít szolgálatot, azonnal életét vesztette. És mivel a
detonáció következtében (vagy amikor a hajótest nagy
sebességgel merülve a tengerfenéknek ütközött) kiszakadtak
vagy komolyan megsérültek a belső válaszfalak, hát az
orrészből betörővíz ellepte a hátsó helyiségeket is. Hiszen nem
volt, ami ezt megakadályozza. Maximum az összesűrűsödött
belső levegőtartalék akadályozhatta ideig-óráig a jéghideg
tengervíz előrenyomulását, de amikor a légbuborékokban
rekedt tengerészek számára elfogyott az oxigén és
megfulladtak, a tenger még beljebb nyomulhatott és idővel
szinte teljesen kiszorította a levegőt a hajóból. Aminek akkor a
legénység szempontjából nem volt jelentősége, már mindnyájan
odavesztek.
A szakértők úgy vélték, a far-részben még lehet levegő, de ott
már akkora a túlnyomás, hogy azt tán még a búvárok sem
bírnák ki.
Felmerült egy érdekes ellentmondás. Az oroszok szinte
kezdettől azt állították, hogy a mentőzsilip ajtaja
deformálódott, ezért nyithatatlan - míg az odaérkező norvégok
sértetlennek találták azt és ki is nyitották. Az ellentmondás
okára könyvünk zártáig nem derült fény. Feltehetően nyelvi
nehézségek miatt - az oroszok más angolt beszéltek, mint a
norvégek, többször súlyosan félreértették egymást - jött létre az
a félreértés is, hogy a zsilipben egy ember holtteste lenne.
Később a norvégok azt állították, ők ilyent sohasem mondtak.
 Kilencedik nap
Ez 2000. augusztus 20-a, vasárnap volt.
Ezen a napon délután kezdtek munkához a norvég búvárok.
Már ez a tény is bizonyítja, hogy senki sem sietett - minden
hatóság minden szinten, és az összes szakértő arra a belátásra
jutott, hogy mivel a reaktorok nem működtek, a hajóban nem
maradhatott élő ember. Hiszen fűtés és levegő nélkül rég
odavesztek a szerencsétlenek.
Az oroszok azonban még vasárnap, a balesetet követő
kilencedik napon is rettegtek a kémektől. Számukra szinte
természetes volt, hogy minden norvég búvár potenciális NATO-
kém - holott azok nem is katonai alakulatként, hanem egy
multinacionális olajfúrótorony-építő cég alkalmazottjaiként
érkeztek a helyszínre - ezért itt is feltételeket szabtak nekik.
Kerek-perec, közölték velük, hogy feladatuk csak addig terjed,
míg kinyitják a Kurszk mentőzsilipjének ajtaját, aztán
mehetnek isten hírével. A norvég búvárok erre elegánsan azt
válaszolták, hogy terebélyes védőruhájukban amúgy sem
férnének be a mentőzsilip keskeny bejáratán…
Az LR-5-ös brit mini-tengeralattjáró viszont egy másik, a
méreteihez passzoló mentőzsilip-bejáratra valóban nem tudott
rácsatlakozni, mert ott csakugyan voltak deformációk!
Feltehetően ez a robbanás miatt következett be.
Klebanov miniszterelnök-helyettes azonban még ekkor sem
adta fel az idegenhajó-ütközés elméletét. Amikor a hazai és
külföldi búvárok egyhangúan jelentették, hogy a tengerfenékbe
csapódó hajótest az első és második rekesz között alaposan
sérült, sőt a közepe és a tatrész között is nagy rongálások
nyomai - itt-ott négyzetméternyi lyukak is láthatók a külső
héjon - makacsul kijelentette ismét, hogy ez is azt bizonyítja: „a
tengeralattjáró egy legalább nyolcezer tonnás ismeretlen
felségjelű idegen hajóval ütközött össze… ”
A mentést végző britek és norvégok úgy vélték - miután
megnézték a lent készített filmeket - hogy talán a robbanás
után vagy húsz ember túlélhetett egy ideig, ha a hajótörzs
közepén lévő atomreaktorok mögötti helyiségekben
tartózkodtak. Így első látásra a robbanások ott okozták a
legkisebb károkat.
A britek kijelentették: csak akkor vetik be magukat, ha száz
százalékos bizonyosságot szereznek: a hajótestben még vannak
túlélők. De akkor viszont azonnal és akár saját életük
kockáztatása árán is megtesznek mindent, hogy azokat
kimentsék.
Azonban gyaníthatóan ez már csak színpadias szólam volt,
szónoki fogás - hiszen a kilencedik napon, látva a víz alatt
heverő roncsot és tudva, hogy ennyi időn át soha senki nem
adott jelet a közelben nyüzsgő búvároknak - nyilvánvaló volt,
nincsenek túlélők.

Tizedik nap
Amely 2000. augusztus 21-e, hétfő volt.
Az orosz sajtó azon a napon már „kurszki csatának” nevezi az
ügyet (a második világháborúban Kurszk városa körül -
amelyről az atom-tengeralattjárót elnevezték - elkeseredett és
hosszas csatákat vívtak a betörő németek és a védekező szovjet
erők) és meglehetősen reménytelen, ugyanakkor dühös hangot
üt meg.
Oroszország gyászolt, mert kiderült, hogy a Kurszk fedélzetén
nem találhatnak túlélőket. Azon a hétfői napon norvég
búvároknak - nem az első próbálkozásra - sikerült felnyitniuk
a hajótest tatrészén lévő mentőzsilipet. Bár néhányan még
abban reménykedtek, itt maradt annyi levegő, hogy egyesek
esetleg túlélhették - ezt a kilencedik kamrát is teljesen elöntötte
a víz. Mivel ez volt a legtávolabb a sérült részektől, nyilvánvaló
lett: a víz már régen elöntötte az egész hajótestet. A közelben
megtalálták az egyik matróz vízben lebegő holttestét is. De az
mégsem a zsilipkamrában volt, ahogyan korábban valami
okból feltételezték.
A norvég búvárok vezetője, Rune Friedman ezen a ponton
közölte: most már nincs értelme a további mentésnek. M.
Mocak orosz vezérkari főnök is kénytelen volt elismerni: a
tengeralattjáró teljes egészében tengervízzel telt. Mindenki
értette: ez kizárta az emberi életet. Aznap a csecsen lázadók
előálltak azzal a meglepő közléssel, hogy egy dagesztáni
származású matróz úgynevezett „öngyilkos akcióval”, az iszlám
harcosok kedvelt módszerével pusztította el a Kurszkot. De erre
semmilyen bizonyíték nem utalt.
Hogy az oroszok még ekkor sem adták fel az „idegen hajó”
elméletet - jelzi: egy katonai bejelentés szerint az orosz búvárok
a fenéken heverő nagy hajó mellett „idegen tengeralattjáró
részeire emlékeztető részeket” találtak. Vagyis makacsul
visszatértek az összeütközés-elmélethez. De a norvég búvárok
nem tapasztaltak ilyesmit, és más források sem erősítették meg
a hírt. Orosz források ekkor már nem amerikai, hanem brit
tengeralattjáróra gyanakodtak, de ezt London cáfolta.
Mivel méréseik alapján sem a norvégok, sem az oroszok nem
tapasztaltak nukleáris sugárzást, vagyis megkönnyebbülten
jelenthették, hogy a tengeralattjáró két atomreaktora nem
szenvedett sérülést.
Ez a nap azért is jelentős, mert oly sok habozás után az
oroszok már nem csupán a legénység mentéséhez, hanem a
hajó kiemeléséhez is nemzetközi segítséget kértek. Ezt
hivatalosan ismét Ilja Klebanov miniszterelnök-helyettes
közölte. Mivel már nincs értelme a sietségnek, hát a kiemelés
első terveit is csak pár hét múlva ígérik. Egyes nyugati köröket
azonban nem nyugtatott meg, hogy a reaktorokat kikapcsolt
állapotban találták - a sós tengervíz nagy ellensége a fémnek és
a rozsdamentes acél is csak ideig-óráig állhat neki ellent. Ha a
roncsot nem emelik ki záros határidőre, akkor bizony bajok
lehetnek - figyelmeztettek nemzetközi nukleáris szervezetek.
Ezen a napon jelentette be Putyin államelnök, hogy az
elhunyt tisztek és matrózok hozzátartozói egységesen mintegy
54 ezer dollárnak megfelelő rubelt kapnak könnyeik letörlésére.
Ez magyar pénzben körülbelül 15 millió forintot, orosz
viszonylatban valóságos vagyont jelent. Mindenki tudta, hogy
az államfő ezzel saját rohamosan csökkenő népszerűségét
akarta legalább szinten tartani - mert a növeléséről már szó
sem lehet.
Ezen a napon horvát források közölték, hogy a Kurszk 1999-
ben titokban az Adrián járt. A Jutarnji List című zágrábi
napilapnak az amerikai 6. flottaadmirálisa, Daniel Murphy
nyilatkozott és közölte: az oroszok ugyan nagyon vigyáztak
mindig a hajójukra, de ekkor, a koszovói válság és a
szövetségesek ottani bombázásai idején mégis „elengedték”, az
Adriára küldték az atom-tengeralattjárót, amely ott kémkedett
az oroszok javára. Nem zárható ki, hogy a kínai követség
mintájára (amely a gyanú szerint műholdas felderítési adatokat
szolgáltatott ki a belgrádi Milosevics-rezsimnek) az oroszok is
átadták adataikat a jugoszlávoknak. Ezek egy részét éppen a
felszín alatt bujkáló Kurszk gyűjtötte be, sugallta a zágrábi
forrás. Az admirális szerint a hajó igen sokat ólálkodott a 6.
flotta hajói körül és „ezzel meglehetős zavart okozott”. Nyilván
az volt az utasítása, hogy a jugoszláv rezsim védelmében tegyen
meg mindent az amerikaiak és a nemzetközi alakulatok
akadályozásában. Mivel a Kurszkot elektronikusan alaposan
felszerelték és komoly ellenfélnek látszott, hát felfigyeltek rá.
Ez eredményezte aztán D. Murphy admirális szerint azt,
hogy attól kezdve az amerikai tengeralattjárók folyamatosan
figyelték a hajót és miután az visszatért Murmanszkba, ott is
figyelték és ezért voltak a szerencsétlenül végződött gyakorlat
közben is a közelében.

Elhangzott egy olyan bejelentés is aznap, hogy az orosz

kormány felkérte volna Norvégiát, búváraik hozzák felszínre a
hajóban található 118 holttestet. Aztán ezt hamarosan
visszavonták, Moszkvában itt-ott még hamis hírnek is
minősítették. Mindenki felfogta végre, hogy az orosz hadvezetés
már eddig is túl sokat engedett meg a külföldieknek - túl sokat
ahhoz képest, mennyire pánikszerűen rettegnek folyton az
idegen kémektől. Elképzelhetetlen lett volna, hogy
beengedjenek bárkit is a hajójukba.
Nem volt túl nagy összhang az orosz oldalon - ekkor sem,
miután a mentők különleges kamerákat bocsátottak be a hajó
belsejébe - ahol állítólag megdöbbentő és megrázó
körülményeket tapasztaltak. Horror-filmhez hasonló látvány
tárult eléjük vízben lebegő, eltorzult arcú halottakkal.
Tehát nem maradtak kétségeik és ezt Jon Espen, a norvég
hadiflotta szóvivője is megerősítette. Akkor az oroszok
bejelentették: nem hisznek a képeknek, biztosan vannak
túlélők és most már maguk folytatják a mentést. Ez a verzió
alig egy óra hosszat élt csak, aztán egy újabb bejelentés
következett, amelyben már Moszkva is beismerte: minden
próbálkozás fölösleges, hiábavaló.
A tizedik napon arra is fény derült, hogy Putyint már a
második napon informálták nemcsak az eseményről úgy
általában, hanem arról is, hogy túlélőkre számítani
lehetetlen… Nem derült fény viszont arra, hogy valójában
milyen feladatot végzett a Kurszk akkor és ott a Barents-
tengerben. Egyesek abban az orosz állításban is kételkednek,
hogy nincs a fedélzetén nukleáris fegyver.
 A csecsenek bejelentették, hogy a hajót Magomet Gadzsijev (a
„Magomet” nem más, mint a h-t nem ejtő oroszok által kiejtett
Mahomed vagy Mohamed), az iszlám harcos dagesztáni
katona. A csecsen internetes forrás szerint Gadzsijev „Allah
nevében pusztította el a vízi járművet”.
A tizedik napon komoly harag vette kezdetét az orosz
közvéleményben, amit a média is tükrözött. Az emberek végre
kezdtek kételkedni abban, hogy Oroszország még
nagyhatalom-e? Mert amit az orosz haditengerészet egy álló
héten át nem tudott elérni, azt a (későn odahívott) norvég
búvárok (tehát egy NATO-ország emberei és technikája) 30 óra
alatt elvégezték, és sikeresen végezték el. Mit sem segített ezen
az, hogy országos gyászt rendeltek el egész Oroszország
területén (amit Csecsenföldön inkább népünnepélyként
celebráltak). Amikor pedig hivatalosan is be kellett vallani,
hogy a legénység az utolsó matrózig odaveszett, ezt nem az
államfő vagy a flotta parancsnoka tette meg (ahogyan azt
civilizált országokban szokás), hanem egy addig nem is szereplő
sajtószóvivő, bizonyos Vlagyimir Navrockij közölte egy
sajtótájékoztatón…
Mindenesetre többeknek feltűnt, hogy az orosz hatóságok
nem cáfolták a csecsenek bejelentését. Annyira
komolytalannak találták-e, hogy erre sem méltatták? Vagy
tudtak már valamit, amit szokás szerint nem kötöttek a
közvélemény orrára?
A tizedik napon az államelnököt támadó cikkek szaporodtak
el a sajtóban. A „Hol volt Putyin kilenc napig?”szövegű
kérdések szerte az országban felbukkantak már nem csupán az
újságok lapjain, de a televíziókban is. (Egyesek szerint pár
nappal később azért gyulladt ki az osztankinói tévétorony,
nehogy az elnököt és a hatalmasokat gúnyoló műsorokat
nézhessen az a sok millió moszkvai, aki bizonyos értelemben
meghatározó a nagy ország közhangulatában…). A
szerencsétlenül járt legénységre is célozva ilyen címeket is
olvashattak: „Ő bezzeg nem süllyedt el”. Ez többes számban is
felbukkant a hatalmas szalagcímekben, amikor is az „ők” alatt
az egész flotta vezérkarát és mindazokat értették, akik messze
nem tettek meg mindent a 118 ember életének megmentéséért
- mert közben azzal voltak elfoglalva, hogy a nagyhatalmi
álmot kergették, ezt a már nem is létező státuszt, annak
délibábját akarták megmenteni. „Még az ujjukat sem
mozdították a legénység megmentéséért”, harsogta a
Moszkovszkij Komszomolec. Sokfelé követelték az elnök, a
védelmi miniszter és a haditengerészet parancsnokának
menesztését. Természetesen jó orosz szokás szerint azok még
egy vállrándítással sem feleltek és Putyin, Szergejev és
Kurojedov a helyükön maradtak.

Tizenegyedik nap
Amely augusztus 22-e, kedd volt.
„Elsüllyedt a Kreml tekintélye”, írta néhány nyugati lap.
Mert Nyugaton még mindig akadnak, akik azt hiszik, hogy
Moszkvának és a Kremlnek van tekintélye - tehetjük hozzá a
sokat tapasztalt kelet európaiak keserűségével.
Putyin államelnök csak ekkor érkezett meg északra.
Voltaképpen már semmi dolga nem volt, de azért megmutatta
magát a szeveromorszki haditengerészeti támaszponton. Itt a
hozzátartozók előtt gyász- szertartást rendeztek. Viszont
mintegy mellékesen derült ki, hogy nemcsak katonák, hanem
polgári személyek is tartózkodtak a hajó fedélzetén. Az tudott
volt addig is, hogy a 107 fős legénység mellett (ha igaz ez a
szám) 11, addig „főtisztnek” vagy „katonai személynek”
nevezett egyén is volt a hullámsírba merült hajón.
Természetesen az katonai titok volt akkor, és még sokáig, kik is
voltak ők. Még nevüket sem hozták nyilvánosságra. Ez ismét
felébresztette azt a gyanút, hogy a Kurszk esetleg valami
egészen mással foglalkozott a Barents-tengeren, mint amit
addig erről közöltek. Nem lenne meglepő.
A közvélemény haragja máskor is nagy volt már
Oroszországban, de még soha a történelem folyamán nem
csaptak ilyen magasra a hullámok. „Az orosz hadvezetés is a
tenger fenekére süllyedt”, kiáltották a lapcímek, az egyik
tévében pedig többen kijelentették: az orosz kormány nem
garantálja állampolgárai életét, azt inkább saját céljai
érdekében hagyja elveszni. Merész dolgok ezek - ott.
Mihail Mocak már kétszer is említett vezérkari főnököt azon
a napon megkérdezte a Washington Post tudósítója: miért nem
vetettek be több orosz búvárt és több mentőhajót? Az admirális
kénytelen-kelletlen beismerte: búváraikat bérbe adták
tankhajókat javító cégeknek, a Pamir és a Tyitov nevű
mentőhajóik pedig olyan állapotban vannak, hogy „azok
maguk is mentésre szorulnának”… Aztán hozzátette
lefegyverző őszinteséggel: „Pénzt keresünk a búvárokkal, hogy
kiadásainkat pótoljuk”. Ezt az interjút az orosz sajtó nem vette
át. Azok, akiknek „el kellett volna vinniük a balhét”, egymással
szolidárisán álltak ki. Szergejev védelmi miniszter például
magára vállalta: ő tanácsolta Putyin elnöknek, hogy ne menjen
a helyszínre. A Nyezaviszimaja Gazetának azt is beismerte:
senki sem akarta vállalni a felelősök közül, hogy ő mondja meg
a népnek: nincs remény. Így inkább végigjátszották az egész
tíznapos komédiát a mentéssel - holott tudták, nincs remény!
Ugyanakkor továbbra is makacsul ragaszkodtak ahhoz a
fikcióhoz, hogy volt a közelben egy idegen tengeralattjáró is.
Szergejev sejtelmes mosollyal: „Egy a miénkkel azonos
nagyságú tárgyat figyeltünk meg a tengerben, a Kurszkhoz
közel”, mondta.
 Ugyanakkor első ízben a Komszomolszkaja Pravda lapjain
jelent meg aznap a feltételezés - vagy tény - miszerint a
gyakorlat folytán a Nagy Péter nevű cirkálóról lőttek ki egy
rakétát, az találta el a tengeralattjárót. Másik vélemény szerint
a Kurszk éppen az említett nagy cirkálóval ütközött volna
össze. De ezekre a feltételezésekre nem konkrét válaszok,
hanem csak alattomos célzások érkeztek arról, hogy „valami
idegen volt a közelben”… Még mindig nem voltak képesek
megemészteni, hogy saját ostobaságuknak köszönhetően
történt valami a hajójukkal.
Ezen a napon számos nyugati forrás is megnyilatkozott. A
legtöbb katonai és hírszerző szervezet, ennek nyomán a
kormányaik torpedóra gyanakodtak. Alain Richard francia
védelmi miniszter szerint rakétatalálat érte a hajót. Az orosz
lapok egy része (pl. a Moszkovszkije Vedomosztyi is) amellett
voksolnak, hogy a haditengerészetnél általánosan suttogott
vélekedések szerint igenis a Nagy Péterről kilőtt rakéta találta
el a tengeralattjárót. De több lap (a már említett
Komszomolszkaja Pravda is) az általa említett verziók között
felemlíti azt is, hogy a Nagy Péterrel ütközött össze. A verziók
egy része kölcsönösen kizárja egymást, hiszen az egyik szerint
vagy húsz kilométer távolból lőtt ki a cirkáló egy rakétát, a
másik szerint pontosan ott volt előtte-fölötte, máskülönben
fizikai érintkezésre, ütközésre nem kerülhetett volna sor.
Felmerült persze az ott és akkor kipróbálásra szánt új torpedó-
fegyver is, amely a legrosszabb pillanatban, még a kivetőcsőben
robbant volna fel.
Több orosz forrás felvetette e napon, hogy a Kurszk fedélzetén
nem is 118-an, hanem… 130-an voltak! Ugyanis értesüléseik
szerint a legénységen és a gyakorlatra kíváncsi vezérkari
tiszteken kívül 12 civil személy is tartózkodott a hajón, akiknek
kilétéről és szerepéről, beosztásáról és szakmájáról semmi sem
szivároghat ki. Ezek kilétét a flotta és a védelmi minisztérium a
legszigorúbb titokban tartja. Könnyen megeshet tehát - véljük
mi -, hogy a hozzátartozókat nem is értesítették a
katasztrófáról sem akkor, sem később, hanem majd egyenként
és időben-térben elszórva közölnek majd valamit bizonyos
„balesetekről”. Így a hozzátartozók, családtagok soha nem is
fogják megtudni, hogy szeretteik holttestét a Barents-tenger
vizéből emelik ki.
Megnyilatkoznak olyan nemzetközi intézmények is, amelyek
a környezetért aggódnak. A Greenpeace egyik vezetője, William
Peden szerint „Az atom-tengeralattjáró a mélyben egy időzített
bomba”, vagyis nukleáris szennyezéstől tartott. A CNN
ugyanaznap közölte: az oroszok már célozgattak rá, hogy nincs
pénzük a hajó kiemelésére, nemzetközi segélyekre számítanak e
tekintetben. A Greenpeace mindenesetre kihasználta az
alkalmat és felszólította a világ összes vezető katonai hatalmát:
vonják ki a forgalomból, hadrendből az összes nukleáris
meghajtású hajójukat, a felszínieket és tengeralattiakat
egyaránt.
Putyin elnök másnapra gyásznapot rendelt el. Ez sem ment
zökkenők nélkül - kiderült a rendelet dátumából, hogy azt az
elnök már előző hét péntekén aláírta. Vagyis ő már akkor
tudta, hogy egyetlen túlélő sem maradt, amikor a
közvéleményt még komoly mentési munkálatokkal
hitegették…

Tizenkettedik nap
Amely 2000. augusztus 23-ára, szerdára esett.
Az RTR orosz tévécsatorna kommentátora szerint ahhoz,
hogy az orosz búvárok bemerészkedhessenek a tengeralattjáró
belsejébe, legkevesebb tíz-tizenkét napos - de talán két hetes -
felkészülésre van szükségük. Nem világos, mi tartana ilyen
sokáig.
Fény derült a kulisszák mögött folyó tárgyalásokra is. Az
oroszok előzőleg valóban felkérték a norvég búvárokat, hogy
hozzák ki a holttesteket, de azok csak akkor merészkedtek
volna be a hajóba, ha előtte pontos leltárt kapnak az odabent
lévő torpedókról és egyéb fegyverekről. Érthető, mert ezek
bármikor felrobbanhatnak. Az oroszok viszont megtagadták a
kérés teljesítését, nem voltak hajlandók közölni, hány, milyen
rakéta és torpedó lehet a fedélzeten. Ezért a norvégok nem
vállalták az életveszélyes munkát, hiszen a torpedók egy része -
amelyik talán nem robbant fel - sérült is lehet és bármikor,
akár érintésre is robbanhat, nem is szólva a hajóban lévő
tengeri aknákról vagy az irányítható robotrepülőgépekről.
Ezen a napon a zászlókat egész Oroszország területén
félárbocra eresztették. A televíziós állomások nem sugároztak
szórakoztató műsorokat. A legtöbb média a gyásszal
foglalkozott és megállapították, hogy Putyin itt is hibát
követett el. A bajok azzal kezdődtek, hogy a szerencsétlenül járt
tengerészek hozzátartozói kérték a szertartás elhalasztását - ők
ugyanis csak akkor hajlandók azt megtartani és egyáltalán
elhinni, hogy meghaltak szeretteik - ha végre láthatják majd a
halottakat. Kevesen értették meg külföldön, hogy ez is micsoda
bizalomhiányt jelentett a kormány és a lakosság között. Kint a
családtagok elmondták, abban reménykednek, hogy szeretteik
életben vannak - ugyanis azt sem hitték el a kormánynak, hogy
fiaik, apáik, testvéreik a fedélzeten voltak! Az Anyák Jogai nevű
emberjogi alapítvány - amely a múltban már számtalanszor
összetűzött a katonai hatóságokkal, hiszen az orosz
hadseregben ma is semmibe veszik a sorkatonák jogait és azok a
különféle balesetekben, gyakorlatokon olykor tízesével vesznek
oda - vezetője, Veronyika Marcsenko kijelentette: bírósághoz
fordulnak, ahol nem anyagi kártérítést követelnek maguknak.
Sokkal inkább erkölcsi elégtételre számítanak, ugyanis a per
tárgya az lesz, hogy az orosz illetékesek nem tettek meg
mindent a legénység kimentése érdekében.
Mindez eléggé meghatározta a „gyásznap” hangulatát.
Különösen akkor hördültek fel sokan, amikor illetékesek
közölték, mivel hamarosan beköszönt a sarki tél, amikor
ilyesfajta munkák elképzelhetetlenek arrafelé, hát feltehetően
csak az újabb rövid nyári időszakban lehet majd kiemelni a
holttesteket. Vagyis azok még egy évig a hajóban maradnak és
csak 2001 közepén kerülhetnek a felszínre! Némi morbid
humorral azt mondhatnánk: az a kevés, ami addigra még
marad belőlük. Ez nyilván megnehezíti majd azonosításukat is,
más holttestek pedig egyszerűen semmivé válhatnak addigra.
Egy meg nem nevezett pétervári informátorunk úgy vélte, ez
is szándékos és arra szolgál, hogy utólag már ne lehessen
megállapítani, mennyivel voltak többen az utasok - mint a
most elismert 118 fő…
Az NTV orosz tévécsatorna azon a napon közölte: értesülései
szerint a Barents-tenger partvidékén kétszeresére emelkedett a
nukleáris háttérsugárzás. Ennek más okai is lehettek - lásd
majd egy későbbi fejezetünkben.
„A nemzeti szégyen kilenc napja” - hirdették az elnök
politikai ellenfelei, de a gyászolók is. Mások, nem kilenc,
hanem tíz napról beszéltek. Még keddről szerda hajnalig tartott
az a találkozó, ahol Putyin - nem kis bátorságot tanúsítva, és a
szovjet-orosz, uralkodási technikáktól teljesen eltérő módon -
személyesen találkozott azzal a körülbelül ötszáz emberrel,
akik az elpusztult legénység hozzátartozói voltak, Feszült,
sokszor sértegetésektől sem mentes, órákon át tartó vita zajlott
le, ahová a sajtó képviselőit igazából nem engedték be. Jellemző
a mai viszonyokra, hogy az orosz állami tévé is csak egyetlen
kérdést és választ vehetett fel, a többit azzal az ürüggyel nem
adták le, hogy „rossz volt a videoszalag minősége”. Ami
civilizált országban nem lehetne érv, és egy ilyen találkozót
minden tévécsatorna élőben közvetítene, tartson bár egész
éjszaka.
Putyin hibát hibára halmozott. Fekete ruhában jelent meg a
sajátos találkozón, de még csak nyakkendőt sem kötött,
lekezelően beszélt az emberekkel, és amikor azok kijelentették,
hogy nem akarnak gyászszertartást tartani, megsértődött és
tengeri koszorúzás helyett egyszerűen visszarepült Moszkvába,
Megsértette az embereket - igaz, indulataik hevében azok sem
kímélték őt.
Még soha nem tapasztalhattuk, hogy a média ennyire az
emberek mellé, és a politikai hatalommal szemben foglalt
volna állást (meg is kapta érte a magáét később). „Nem
bocsátunk meg azoknak, akik a szuperhatalom szerepében
tetszelegnek” - írta például a Novüje Izvesztyija. „A hadsereg,
mint mindig, másokra hárítja a felelősséget” - ez pedig a
Nyezaviszimaja Gazetában jelent meg. Azelőtt elképzelhetetlen
volt ilyen tónus az orosz sajtóban.

Tizenharmadik nap
Vagyis 2000. augusztus 24-e, csütörtök.
A lakosság döbbenete ezen a napon sem csökken, a harag
nem csillapodik. Külföldi újságírók végre eljutnak
Murmanszkba, ahol a lakosság teljes mértékben a tengerészek
mellett, és a hatalom ellen nyilatkozik a tudósítóknak. Innen
alig húsz kilométerre van - volt - a Kurszk bázisa, Vegyajevo.
Az emberek azért is haragudnak Putyinra, mert közben
kiderült: a NATO és az Egyesült Államok már augusztus 14-én,
vagyis két nappal a baleset után felajánlották segítségüket, de
ezt Putyin akkor elutasította, a felajánlást pedig elhallgatták a
média előtt…
 Megszólaltak a brit és norvég szakemberek is, akiknek elegük
lett abból, hogy az orosz haditengerészet illetékesei napokon
keresztül - a mentés közben - hamis adatokkal traktálták őket.
Ilyen volt az állítólag deformált mentőzsilip-bejárat is, amit a
norvég búvárok sértetlennek, kinyithatónak találtak. De sok
egyéb is felszínre került. Bürokratikus huzavonával is vádolták
az orosz flottát - ha ez nincs, sokkal hamarabb lejutottunk
volna a hajóhoz - nyilatkozta Einar Skorgen altengernagy, a
norvég mentőakció vezetője.
Szergejev védelmi miniszter ugyan bejelentette lemondását,
de ezt igen kényszeredetten tette - mint kiderült utólag, ez is
egy megrendezett színjáték része volt. Ugyanis Putyin elnök -
nyilván az előre megbeszélt forgatókönyv szerint - nem fogadta
el a lemondást és minden maradt a régiben, az „urak”
(elvtársak) maradtak a helyükön.
A norvég búvárok egy sajtótájékoztatón azt is közölték, hogy
az oroszok a tengeri áramlatokról is félretájékoztatták őket,
azok nem is voltak olyan erősek, mint mondták. Azt is
állították, hogy odalent sötét van - mégis volt elég fény a 100
méteres mélységben, hogy olykor fényszórók nélkül is
dolgozhassanak. Minden arra ment ki, hogy akadályozzák őket.
Az angol LR-5-ös mentő-tengeralattjárót pedig egyáltalán nem
is engedték lemerülni - derült ki most. Európa legkorszerűbb
mentőhajója napokig ott lebegett a Kurszk fölött a felszínen
tétlenül. Bevetésére azért nem került sor, mert az oroszok ezt
megtiltották nekik. Nyilván bennük is kémeket sejtettek: Végső
soron nem csoda, hogy az orosz lakosság így reagált. Egyre
inkább olyan benyomás alakult ki az emberekben, hogy az
orosz hadvezetés valamit nagyon, de nagyon titkolni igyekszik.
Ezért húzták-halasztották a „mentést” - voltaképpen tudták,
hogy nincs túlélő, hát nincs is szükség, mentésre. A külföldi
segítség elfogadására csak a belső nyomás késztette őket, akkor
viszont azt addig késleltették, amíg csak lehetett. A legvégén
pedig megakadályozták, hogy a külföldiek érdemben
tehessenek bármit is…

Tizennegyedik nap
Amely 2000. augusztus 25-e, péntek volt.
Ami megváltozott, az ezen a napon kezdett kiderülni. Putyin
különféle intézkedéseket hozott, amelyek eredményeképpen az
államkincstár más kamráiból pénz ömlött a hadseregnek és
ezen belül a haditengerészetnek is. Így nem alaptalan a gyanú,
hogy a tengeralattjáró tragédiáját a haditengerészet valahol a
háttérben arra is felhasználta, hogy növelje az állami-
költségvetési támogatás mértékét?
Négy tengeri mentőállomás létrehozását tervezték el,
jelentették be. Szergej Sojgu, a „rendkívüli ügyek minisztere”
szerint a Balti-tengeren, a Csendes-óceánon, az Északi-tengeren
és a Fekete-tengeren lesznek ilyen bázisok, vagyis ott, ahol az
orosz flották állomásoznak. Visszamenőleg derült rá fény, hogy
ilyen bázisok és ilyen mélytengeri mentő búvárcsapatok
régebben ugyan voltak és állandóan készenlétben álltak, de
mióta oly szűkös a flottaellátása is, hát ezeket egyszerűen
megszűntették…
Putyin még egy olyan kijelentést is tett csütörtökön egy késő
esti tévéinterjúban, hogy ezen túl a fegyveres erők tagjainak
fizetését húsz százalékkal megemelik és „a seregnek nem
lesznek többé anyagi gondjai” - ami kétségtelenül erős túlzás és
csak a legprimitívebb nézőket nyugtathatta meg. Mint már
említettük, Ljacsin kapitánynak, aki a Kurszkot uralta, nem
egészen 200 (kettőszáz) dollár volt a havi fizetése. Nos, ha ezt a
többi tengeralattjárón 40 dollárral megemelik, attól minden
megváltozik szaktudásban, hozzáállásban, lelkesedésben?
Igor Szergejev marsall - miután Putyin cinkos kegyéből
továbbra is székében maradt - ismét előállt kedvenc
vesszőparipájával, az „ütközés-elmélettel”. Aminél a tettes
természetesen nem egy orosz hadihajó, hanem egy rejtélyes
idegen hajó lehetett. Szerinte az elmúlt évtizedekben szovjet és
orosz tengeralattjárók 11 alkalommal ütköztek más hajókkal.
Én az ő helyében nem dicsekedtem volna ezzel az adattal,
hiszen ez szinte minden esetben arra utalt, hogy a
tengeralattjáró személyzete gondatlanul járt el, nem vette észre,
hogy már jó ideje egy másik hajó is tartózkodik a közelében.
Aznap állítólag lemérték a nukleáris háttérsugárzást és a
tengervíz sugárzását is - mindent normálisnak találtak.
Hogy Putyin megúszta a dolgot, azt már másnap érezni
lehetett. A moszkvai Szevodnya aznap nagy címben írta: „Tíz
nap, amely nem rengette meg az elnököt”. Voltaképpen nem
kellett az elnöknek attól félnie, hogy számon kérik tőle
mulasztásait és ez által elvesztheti népszerűségét.
Oroszországban különben sem a népszerűség dönt a
hatalomról, és nem alakultak még ki azok a társadalmi erők és
eszközök, amelyek igazán számon kérhetnének bármit is a
hatalmon. A bíróságok is félszemmel folyton azt lesik, mit akar
a hatalom és nem fognak olyan ítéletet hozni, amely Putyinnak
és társainak kedvezőtlen lehet.
Putyin meglovagolta az úgynevezett posztszovjet-tudatot is.
A közvélemény kutatások szerint a lakosságnak legalább a fele
még mindig hiszi, hogy Oroszország nagyhatalom és úgy is kell
viselkednie. Valamint egyetértenek azzal, hogy az országnak
erős hadseregre van szüksége, mert erős a külföldi fenyegetés…
(Ezt a tévhitet folyamatosan táplálja minden kormány és pláne
az egymást követő hadvezetések).
A Murmanszkba eljutó külföldi tudósítók lehangoló képet
festettek a városról. Amelynek főutcája még ma is egy
véreskezű emberiség-ellenes bűnösről, Leninről van elnevezve
és a város tele van vörös csillagokkal és sarló-kalapáccsal. Mint
szerte Oroszországban, itt is virágzik a maffia, a lopás, a
korrupció, a szélhámoskodás, egyszóval a bűnözés és a züllés.
Az emberek hihetetlenül kevés pénzből kényszerülnek megélni
úgy-ahogy, a nyomor minden lépésnél jól látható.

Tizenötödik nap
Ez 2000. augusztus 26-a, szombat volt.
Pontosan két hét telt el a katasztrófa óta. Putyin elnöki
rendeletben kitüntetéseket osztogat - persze a Kurszk
legénysége ezt már csak posztumusz értelemben kaphatja meg.
Gennagyij Ljacsin, a kapitány az „Oroszország Hőse” kitüntetést
kapja, ami pontos másolata az egykor volt „Szovjetunió
Hősének”. A többiek a „Bátorságért” érdemérmet kapták.
Döntés születik, hogy a Murmanszk melletti haditengerészeti
bázison emlékművet állítanak az odaveszett tengerészeknek,
ami nyilván kevéssé vigasztalja a családtagokat és senkit sem
elégíthet ki.
Hogy a Szergejev védelmi miniszter által annyit emlegetett
„idegenhajós ütközés” elméletéről nem mondtak le, bizonyítja:
ezen a napon az orosz ügyészség bejelenti: nyomozást indítanak
egy ismeretlen személy ellen, aki a kérdéses helyen és
időpontban azt a vízi járművet vezette, amelyik összeütközött a
Kurszkkal. Láthatóan messze még az a szintén várható, de jóval
későbbi beismerés, amikor majd bejelentik, hogy a
tengeralattjáró saját fegyvertől pusztult el…
Nyugati és független (köztük orosz) szakértők hiába jelzik,
hogy a Kurszk a világ egyik legnagyobb atom-tengeralattjárója
és egyáltalán, az egyik legméretesebb tenger alatt közlekedő
hajója volt - vagyis ha összeütközik egy másikkal, az feltehetően
kisebb nála. Ezért annak a másik, rejtélyes járműnek sokkal
nagyobb sérülései keletkeztek volna, magyarul: ott heverne az
is a Barents-tenger mélyén, talán nem is olyan messze az orosz
hajótól. De ilyesmire senki sem akadt az időközben eltelt két
hét alatt, és a következő hetekben sem került elő erre utaló jel,
nem is szólva a bizonyítékokról.
Nagy-Britannia közölte, hogy kormánya 118 millió dollárnak
megfelelő összeget ad Moszkvának, hogy a Kurszk nukleáris
berendezéseit biztonságba helyezze. Ez persze aligha lesz elég.
Ha eldől végre melyik módszerrel emelik ki a hajót, annak
részeit vagy csak a reaktorokat, akkor is 100 millió dollártól egy
milliárdig terjedő összegeket emlegettek a különböző szakértők.

További események
2000. augusztus 27-től.
A következő napokban és hetekben természetesen újabb
elméletek és „magyarázatok” születtek azzal kapcsolatban, mi
okozhatta az atom-tengeralattjáró pusztulását.
Az egyik ilyen a gázrobbanás-teória volt. Einar Skorgen
norvég admirális, aki a mentőbúvárokat vezette, a Der
Spiegelnek adott és augusztus 28-án megjelent interjújában
közölte: szerinte a hajóban bekövetkezett második, igen
nagyerejű robbanást oxigén- és hidrogén belobbanó keveréke
okozhatta.
Az a régi suttogás, miszerint az atom-tengeralattjárón egy
újfajta torpedófegyvert próbáltak ki, végre megerősítést nyert.
Két hét tagadás után a katasztrófa okait vizsgáló
kormánybizottság egyik tagja, Szergej Zsekov végre nyilvánosan
is beismerte ezt a tényt. De nem kommentálta azt, amit pár
nappal korábban itt-ott már az orosz média is megírt: hogy a
hajón éppen ezért tartózkodtak olyan civilek is, akik részt
vettek a fegyver tervezésében és előállításában. Például a
dagesztáni „Dagdizel” torpedógyár két vezetője!
Zsekov még arra is utalt, hogy a Kurszkról kilőtt torpedónak
egy felszíni célhajót kellett eltalálnia. Ez után azonban Zsekov
is azt mondta, hogy ebben a kritikus pillanatban ütközött össze
a tengeralattjáró „egy külföldi tengeralattjáróval”. Zsekov, aki
előzőleg maga is tengeralattjáró-parancsnokként szolgált
(állítólag, mert hiszen ezt nehéz megerősíteni a katonai
titoktartás miatt) „tudja, mit beszél” - adott súlyt szavainak az
ex-kapitány.
Augusztus 29-én Ilja Klebanov ismét aktivizálta magát.
Megjelent a média előtt és magabiztosan kijelentette:
- Egy éven belül kiemeljük a Kurszkot, méghozzá külföldi
segítség nélkül!
Azt azonban semmiképpen sem volt hajlandó elmondani, ezt
hogyan is képzelik el. Ehelyett hozzátette még, hogy a
kiemeléssel kapcsolatos munkálatokra már szeptemberben,
vagyis napokon belül sor kerül. De akkor még csak egy lyukat
vágnak a hajótesten és amint lehet, kiszedik a holttesteket, a
többi munkát jövő nyárra halasztják. Mivel nem volt kellő
egyeztetés, a vlagyivosztoki NTV-nek nyilatkozó Zsekovval
ellentétben most Klebanov tagadta, hogy csakugyan újfajta
fegyvert próbáltak volni ki a tengeralattjárón. Ez arra mutat,
hogy tizenhat nappal a baleset után az orosz katonai vezetés
egyes tagjai még mindig össze-vissza beszéltek és egyik sem
tudta, mit mondott a másik - ugyanannak a médiának másutt,
máskor. Ami azért is furcsa, mert Zsekov voltaképpen
ugyanezzel a Klebanovval dolgozik ugyanabban a
vizsgálóbizottságban!
Az amerikaiak ekkor már közölték, hogy egyik
tengeralattjárójuk, a Memphis figyelte tisztes távolból a
gyakorlatot és minden akusztikus jel arra utal: a Kurszk
fedélzetén robbanások történtek. Ráadásul az oroszokra nézve
nagyon is terhelő rádióadásokat is felvettek az amerikaiak.
Ezeken, orosz nyelven beszéltek jóval a baleset után a
különböző flottaegységek, és bizalmas, de meg nem erősített
jelentések szerint maguk az oroszok is torpedó-robbanást
tételeztek fel a baleset okaként. Akkor még szó sem volt idegén
hajóval történő ütközésről.
Egy nappal később Ilja Klebanov már nem volt annyira
optimista - a mentést csak szeptember végén kezdik meg,
közölte ekkor. A miniszterelnök-helyettes azt is közölte, hogy
kiválasztották már a módszert, amivel a hajót - mintegy 100
millió dolláros költséggel - ki fogják emelni. De hogy melyik
módszer lesz ez, azt titokban tartotta, ami ismét nem vall
európai gondolkodásmódra. Azt is mondta, hogy addig tizenkét
lehetséges okot találtak a balesetre, ebből kilencet elvetettek,
maradt három - de „természetesen” arról sem nyilatkozott,
melyek ezek és miért éppen ezeket vizsgálják majd tovább.
Az amerikaiak továbbra sem egyeztek bele abba a verzióba,
hogy ütközés történt volna. Szerintük a felvett hanganyag ezt
egyértelműen kizárta, viszont éppen a belső robbanást
bizonyította. A Memphis amerikai hajó ugyan több
kilométerrel távolabb, de a „közelben” volt és figyelt. Viszont
amikor pár nappal később befutott a norvégiai Bergen
kikötőjébe, mindenki meggyőződhetett róla, hogy semmilyen
sérülés nincs rajta. A Loyale vagy Loyal felszíni hadihajó még
távolabbról figyelte a gyakorlatot és természetesen nem
hatolhatott be az éleslövészet miatt lezárt zónába, így azzal sem
ütközhetett a Kurszk.
Ellenben komoly haditengerészeti szakírók - akik e téren
nyilván több információval rendelkeznek, minta „mezei”
újságírók - konkrétumokat is mondtak. Egytől egyig mind -
éljenek a világ bármely táján - a kapott adatokból
torpedótalálatra és/vagy robbanásra következtettek. Még azt is
megmondták, hogy az oroszok akkor és ott egy amerikai
tengeralattjáró kilövését gyakorolták (mert hiszen
„természetesen” továbbra is az amerikaiak és a NATO
Oroszország legnagyobb és örök ellenségei…) és a kísérlet a
jelek szerint „túl jól” sikerült. A NATO-kóddal Stallionnak
nevezett, orosz kódjele szerint SS-N-16A típusú vadonatúj
torpedót az oroszok nemrégen fejlesztették ki és azt
szupertitkosan kezelték. Ennek ellenére a NATO-hírszerzés
megtudta, hogy a Stallion rakétaként hagyja el a
tengeralattjárót, majd amint a felszínre ér, onnan kezdve
szuperszonikus (hangnál gyorsabb) sebességgel halad. Amikor
pedig a tenger felszíne felett száguldva már célja közelébe ér,
vízbe ereszti a voltaképpeni, igazi torpedót. Ez 200 kilótonnás
nukleáris töltetet is hordozhat, vagyis méreteiben a Hirosimára
ledobott atombombánál nagyságrendekkel nagyobb pusztítást
okozhat.
Az amerikaiak szerint ezen a gyakorlaton természetesen nem
nukleáris töltet, hanem csak 110 kiló hagyományos
robbanóanyag, feltehetően TNT volt a torpedó fejrészében.
Amikor ezt a szerkezetet ki akarták lőni a Kurszkról, még a
kivetőcsőben, tehát idő előtt belobbant a folyékony hajtóanyag
és a rakéta, majd ez robbantotta fel a hagyományos töltetet. Ez
rettenetes pusztítást végzett. Az amerikai szakértők szerint a
pusztulás olyan gyorsan következett be, hogy az ellen senki
semmit sem tehetett, és gyakorlatilag az egész legénység
odaveszett azonnal.
Mellesleg az is kiderült, hogy a Kurszk az 1999-es évben nem
csupán a koszovói háborút figyelte az Adriáról, hanem a
Földközi-tenger mentén felkeresett néhány olyan arab
országot, amely hagyományosan jó kapcsolatokat tart fenn
Oroszországgal. A hírt oly nagy késéssel, mostani aktualitása
miatt nyilvánosságra hozó intézmények (titkosszolgálatok)
bővebb adatokat nem közöltek, de sejthető, hogy a
kémműholdak, a kémek és egyéb követő eszközöktől
folyamatosan figyelt hajó járt Líbiában, a Nyugat hagyományos
ellenségének területén is.
Gyanúsnak tűnt ugyanakkor, hogy az amerikaiak sem
nyilatkoztak arról: hol volt a másik tengeralattjárójuk? Ennek
sem nevét, sem típusát vagy bármi. egyéb adatát sem adták
meg. Mint az egyik hírügynökség megjegyezte - reagálva az
orosz vádak esetleges igazságtartalmára - „jó lenne tudni, az
vajon most hol van és sértetlen-e?”
Augusztus utolsó napján olyan kommentárok is napvilágot
láttak, miszerint az Északi Flotta működési területén soha nem
szűnt meg a hidegháborús szembenállás és ezt a területet igen
gyakran figyelték a két akkori szuperhatalom, az USA és a
Szovjetunió tengeralattjárói. Ez azonban nem szolgáltatott
adatokat a tragédiával kapcsolatban. Mindenesetre azon a
napon egy sajtótájékoztatón a norvégok bejelentették:
szeptember végén valóban hozzá tudnak látni ahhoz, hogy az
elsüllyedt hajó testén nyílásokat vágjanak, ahol terebélyesebb
búvárruhások is bemehetnek. Az oroszok ragaszkodnak hozzá,
hogy minden alkalommal előbb egy orosz búvár hatoljon be a
hajóba. Neki nyilván az lenne a szerepe, hogy eltüntessen
minden titkos iratot, kódkönyvet és egyéb berendezéseket,
adatokat, eszközöket, tárgyakat, amelyek semmilyen
körülmények között sem kerülhetnek a „potenciális NATO-
kémek” kezébe. Ugyanakkor tudható - ezt azok az orosz
tervezők is megerősítették, akik a Kurszkot építették -, hogy a
rendkívül vastag acélpáncél átvágása a tenger alatt, 108
méteres mélységben igen hosszú művelet, egy-egy lyuk
elkészítése hetekbe is beletelik majd.
A norvég búvárok is jelezték: jobb lenne a hajót sekélyebb
tengerrészre vontatni, ott ez a feladat könnyebben és
gyorsabban végrehajtható lenne. De nem az ő dolguk, hogy
kritizálják az oroszokat.
 Kis kronológiai szemlénket néhány szeptemberi eseménnyel
zárjuk. Putyin államfő éles kirohanást intézett az orosz sajtó és
általában a média ellen. Különösen azokat az általa
„sajtómágnásoknak” nevezett személyeket támadta, akik a
megjelenő lapok és tévécsatornák egy részét a kezükben tartják.
Ezt már az előző héten is elmondta, amikor a Kurszk
szerencsétlen személyzetének hozzátartozóival találkozott. Ott
valaki titokban magnóra vette a több órás viharos beszélgetést.
Putyin már akkor is azt mondta a családoknak, hogy
mindenért a média a felelős és ezek a „bárók” manipulálták a
közvéleményt, mi több, tönkretették a hadsereget, sőt az
országot is. Célzásokat tett arra, hogy most majd leszámolnak
velük!
Ilyen leszámolási kísérletre Berezovszkij sajtómágnás ellen
hamarosan sor került. A kormány egyik tagja titokban
megfenyegette: adja át lapjainak és tévéállomásainak
részvénytöbbségét az államnak, különben letartóztatják őt -
mint hetekkel korábban Guszinszkij sajtómágnással szemben
jártak el. Berezovszkij azonban nyilvánosságra hozta a zsarolást
és részvényeit a média munkatársainak ajándékozta, így a
kormány semmit sem tehetett ellene - egyelőre
Szeptember 8-án, nyugaton újraéledt az a verzió, hogy egy
orosz hajó rakétája találta el és küldte a fenékre a Kurszkot.
Ennek oka többek között az, hogy egyrészt új információk
szivárogtak ki, másrészt viszont a Klebanov-bizottság még
mindig nem adott semmilyen magyarázatot a történtekre.
A Berliner Zeitung német napilap szerint Putyin elnök már
augusztus 31-én megkapta az FSZB, vagyis a Szövetségi
Biztonsági Szolgálat (titkosszolgálat, a KGB utódja majdnem
ugyanazzal a személyzettel, mint annakidején) jelentését.
Ebből idéz a német lap és kiderül, hogy valóban a Nagy Péter
cirkálóról kilőtt „Granyit” (gránit) típusú újfajta rakéta találta
el az atom-tengeralattjárót. A jelentést egy különleges,
mindentől - még a haditengerészettől is - független bizottság
állította össze és Nyikolaj Petrusev, az FSZB vezetője írta alá. Ez
meglehetősen komoly dolog orosz viszonyok között. Végzetes
mulasztását a Nagy Péter cirkáló személyzete azzal is tetézte,
hogy amikor észlelték a rakéta becsapódását - de egy helyett két
detonációt hallottak - nem érdekelte őket tovább, honnan
eredhet a második, azt mi okozta? Így aztán az orosz flottának
gyakorlat közben süllyedt el a legdrágább, legértékesebb
hajójuk, amit a flotta többi egysége észre sem vett… Mellesleg a
gyakorlatot éppen azért rendezték, hogy szimuláljanak egy
olyan helyzetet, amikor a féltett-óvott Kurszkot nukleáris
csapás éri az ellenség részéről.
Klebanov nem erre reagált, hanem kijelentette: az amerikai
információk (amiket nyilván a CIA főnökének moszkvai
látogatása során egy szép dossziéban összegyűjtve is megkaptak)
„nem hoztak új információt az ügybe”, és ők továbbra is három
lehetséges okot vizsgálnak. Az egyik az ütközés az idegen
hajóval, a világháborús régi tengeri akna, és egy közelebbről
meg nem határozott „rendkívüli esemény” a hajó orr-részében.
Mi úgy sejtjük, hogy ez a harmadik volt - lehetett - az igazi
ok. Csak kérdés, meddig kell majd várni, míg erről bizonyságot
kapunk?
 7.
Nukleáris veszély?

Itt óhatatlanul vissza kell nyúlnunk sokkal régebbre. Hiszen

az, ami most történt, ráirányította a figyelmet több évtizedes,
vagy még régebbi folyamatokra. Ebbe bizonyos értelemben a
Kurszk tragédiája is pontosan beleillik. Azt is mondhatnánk,
hogy várható volt.
Tudnunk kell, hogy néhány szárazföldi pontot leszámítva -
ilyen Oroszországban például Szemipalatyinszk környéke - a
haditengerészet produkálta a legnagyobb nukleáris
környezetszennyezést. Ennek mértéke olyan hatalmas, hogy azt
mi itt Európában el sem tudjuk képzelni! Ami azért is
veszélyes, mert éppen mi vagyunk hozzá földrajzilag a
legközelebb. No és az Északi-sark másik „oldalán” Alaszka és
Kanada, vagyis Amerika. A skandináv államok, mint lehetséges
első, legkorábbi áldozatok már minimum egy évtizede
próbálják felhívni a világ figyelmét erre a szörnyű
veszélyhelyzetre. De a világ mindeddig nem igazán reagált.
A már említett Bellona norvég környezetvédő szervezet már
hat évvel korábban is jelezte, mekkora a baj. A dán Berlingske
Tidende napilapban 1994. november 24-én közzétett elemzése
elég okulásul szolgálhatott volna bárkinek. Persze csak akkor,
ha komolyan veszi az olvasottakat.
A Bellona felhívta az Európai Unió illetékeseit: a Kola-
félszigeten, Oroszország északi részén - vagyis ott, ahol a
Kurszkot is magában foglaló Északi Flotta tevékenykedett és
tevékenykedik - a világ legnagyobb atomtemetője vagy
szemétdombja alakult ki. Ott, ahol „szemben” van Amerika,
koncentrálta atomcsapásmérő erőit és nukleáris meghajtású
hajóit a Szovjetunió - amíg azokat anyagilag fenn tudta tartani.
A világon a legtöbb atomreaktor a Kola-félszigeten található -
jelezte a Bellona már akkor. Persze ezek nem elektromos
áramot termelő békés célú reaktorok, hanem „levetett” és
„eldobott” atomtengeralattjáró-hajtóművek!
Niels Bohr világhírű atomszakértő készítette a tanulmányt a
Bellona számára. Részletesen leírta, milyen tarthatatlan
körülmények között tárolnak ott atomfegyvereket, nukleáris
hulladékot és egyéb sugárzó anyagokat. Kiselejtezett rozsdás
hadihajók belsejét egyszerűen kinevezik nukleáris temetőnek,
ott halmozzák fel a sugárzó anyagot, és sorsára hagyják.
Ugyanakkor ezeket a telepeket, lerakóhelyeket, mi több, a
kiselejtezett, de szét nem szerelt reaktorokat rendkívül rosszul
őrzik. Ami nem is csoda, hiszen az őrszemélyzet is tisztában
van a sugárzás egészségromboló hatásaival.
Mindehhez hozzájárul az is, hogy az őrszemélyzetet igen
rosszul, vagy egyáltalán nem fizetik!
A Bellona a világ tudomására hozta - ismétlem: 1994 őszéről
származnak az alábbi adatok - hogy a Kola-félszigeti
atomszemétdomb 185 még működő és 135 már kiselejtezett
reaktort, megszámlálhatatlan mennyiségű sugárzó anyagot és
atomfegyvert tartalmaz. Ebben a rendkívüli koncentrációban
bármikor bekövetkezhet egy nukleáris baleset, amely
beláthatatlan következményekkel járna az egész világban, de
mindenképpen létében fenyegeti Finnország, Norvégia és egész
Skandinávia lakosságát.
Niels Bohr ezt írta: „Reméljük, hogy az EU segíteni tud ebben
a kilátástalan helyzetben. A (tárolási) körülmények ott már
olyan rosszak, hogy bármikor számíthatunk egy
atomkatasztrófára”.
Ugyanabban a jelentésben szó esik a Kola-félszigethez
aránylag közel eső Novaja Zemljáról is. Ez gyakorlatilag
lakatlan földnek számít, éghajlata szélsőséges. A kilencvenes
évek elején volt egy szovjet-orosz tervezet, hogy csatornákat
robbantanának ki a szigeten és azokba temetnék az
atomhulladékot, de ezt a külföld erősen ellenezte. Mégsem
ezért, hanem az anyagi eszközök hiánya miatt nem váltották
valóra az oroszok a tervet.
Egy baleset a kolai atomtemetőben nagyobb katasztrófát
okozna, mint Csernobil volt - folytatta a jelentés és részletesen
ismertette a nyugati közvéleménnyel, hogy egy atom-
tengeralattjárón, amelyet kivontak a hadrendből, és most a
part mellett kikötve hever, bármikor keletkezhet szivárgás.
Hiszen reaktorából nem szedték ki a nukleáris anyagot. Erre
várva ilyen elhagyott tengeralattjárókból több mint száz
horgonyoz Murmanszk környékén több tíz kilométeres
partszakaszon, és hány tengeralattjárót süllyesztettek el a sekély
vízbe… a minimum az, hogy nagyarányú halpusztulás
következhet be a Barents, az Északi- és Fehér-tengeren. Az
atom-tengeralattjárókat nem szerelték le, mivel nincs rá pénz.
Tehát most ott állnak és rozsdásodnak. Novaja Zemlján
mellesleg másféle atomszennyezés is található. 1955 és 1990
között kísérleti robbantási terepnek használták, összesen 132
atombombát robbantottak fel, ma pedig számos atom-
tengeralattjáró reaktorát itt raktározták el. 1967 óta senki sem
végzett környezettanulmányokat és méréseket, mert arra az
oroszoknak sem kedvük, sem pénzük nem volt, kém-fóbiájuk
miatt pedig idegen környezetvédő szervezetek tagjainak
nemhogy a belépést, de a terület távoli megközelítését sem
engedélyezték.
De hagyjuk most az EU-jelentést és nézzük meg, mi a helyzet
ott, ahol ezeket az atom-tengeralattjárókat építik? A város neve
Szeverodvinyszk, a Fehér-tengerbe ömlő Szevernaja Dvina folyó
arhangelszki torkolatától ötven kilométerre, nyugatra terül el.
A Barents-tengerből nyúló kis Fehér-tenger partján terül el. A
térképre nézve azt látjuk, hogy a hatalmas Kola-félsziget
valósággal „föléje” tornyosul… Veszélyes környék tehát.
A környéket a harmincas évek elején csatornával és vasúttal
kötötték össze az akkori Leningráddal. Ősi orosz szokás szerint
120 ezer politikai fogoly rabszolgamunkájával készült el a
hatalmas hajógyár is. Az akkori vezetésnek szüksége volt arra,
hogy ezt az északi hadiflottát függetleníthessék a Balti-tengeri
(katonai) hajógyáraktól. Hamarosan nagy szovjet hadihajókat
építettek ott 1939-től kezdve, majd „Szovjetszkíj Szojuz” típusú
harci vízijárművek készültek ott. Sztalin a világ legnagyobb
hadihajóiról, hatalmas, 65 ezer tonnás, 270 méter hosszú
páncélos monstrumokról álmodott, ezért építettek
Szeverodvinyszkben egy 335 méter hosszú fedett szárazdokkot
is. A zord északi éghajlat alatt ebben egész évben folyhatott a
munka. Egyszerre két páncélos óriás-csatahajót építhettek
benne. A hatvanas évektől azonban csak tengeralattjárókat
építettek benne. Ez lett a világ legnagyobb atom-
tengeralattgyártó-üzeme - önmagában nagyobb, mint a két
ezzel foglalkozó amerikai üzem (Newport News Shipbuilding
Co. és a General Dynamics/Groton) együttvéve! A gyár titkos
kódja különben a „402” volt.
Mielőtt valaki azt hinné, hogy csak egyetlen ilyen,
hadihajókat és főként tengeralattjárókat gyártó üzem létezett a
Szovjetunióban, azok kedvéért közöljük, hogy volt egy ilyen a
Volga mellett fekvő Gorkij városában (régi-új nevén Nyizsnyij
Novgorod), amelyet Krasznoje Szormovo-nak is neveztek. Volt
egy másik a szovjet Távol-Keleten, az Amur folyó melletti
Komszomolszkban, ennek titkos kódneve „199” volt. És
működött még kettő Leningrádban, a kódszámok nélküli
„Admiralicija” és a „Szudomeh”.
 Szeverodvinyszkben már egy évvel később felhagytak a
páncélosok építésével, mert elfogyott a pénz. Szétdarabolták,
amit addig építettek és áttértek a kisebb hajók gyártására. Itt
fejezték be a Leningrádból és Gorkijból folyókon és csatornákon
szállított félig kész tengeralattjárókat, ezek persze akkor még
Diesel-meghajtással működtek. Igaz, az ötvenes években
építettek felszíni hadihajókat is, például 18 darab „Szkorüj”
típusú rombolót és két „Szverdlovszk” típusú cirkálót.
A németektől zsákmányolt U-Boot-okat itt alakították át,
majd sorozatban másolták le őket. Ezek még hagyományos
Diesel-meghajtású torpedós tengeralattjárók voltak. A
leningrádi Szudomeh-üzemmel közösen csaknem száz
hagyományos, a NATO-kód szerint „Zulu” és „Foxtrott” típusú
hajót építettek közösen. Az első 23 darab ballisztikus rakétákat
is hordozó „Golf’ típusú tengeralattjáróból 16 készült itt. Ezzel
be is fejeződött Szeverodvinyszkben a hagyományos meghajtású
hajók építése - áttértek az atom-tengeralattjárók
sorozatgyártására. Miközben az ötvenes években a másik négy
hajógyár tömegesen gyártotta a NATO-kóddal „Whiskey”-nek
nevezett 236 szovjet tengeralattjárót, a „402”-es titkos
objektumban már 1953-tól gyártottak atom-tengeralattjárót.
Igaz, az első („Lenyinszkij Komszomolec”) csak 1958-ban lett
kész - négy évvel az amerikai világelső „Nautilus” után. A
NATO-kóddal „November”-nek nevezett típus 15 darabját
építették fel itt. A 29 hadrendbe állított „Echo II”-es atom-
tengeralattjáróból 16 készült itt, és 8 „Hotel” típusú, ballisztikus
atomrakétákkal is felszerelt hajót gyártottak.
Szeverodvinyszkben a hatvanas évek végétől gyártottak igazi
SSBN-eket, vagyis nukleáris meghajtású ballisztikus rakétákat
hordozó tengeralattjárókat. A „Yankee” típus hadrendbe
állított 34 hajójából24-et, a 18 „Delta-I”-ből 10-et, valamint 4
„Delta-II-est”, 14 darab „Delta-III-ast”, 7 „Delta-IV-est” és 6
darab hatalmas „Typhoont” (ejtsd: tájfun) típusú atom-
tengeralattjárót. Ezen felül más tengeralattjáró gyárakkal
közösen a hetvenes-nyolcvanas években épültek itt „Oscar-I”,
„Oscar-II”, „Alfa”, „Papa” „Mike” és „Akula” típusú hajók is.
Nem árt tudni, hogy a nyolcvanas években
Szeverodvinyszkben építettek hat darab, részben atom, részben
hagyományos meghajtású mentő-tengeralattjárót is… De hogy
ezekkel mi történt, hol voltak a Kurszk katasztrófája idején -
nem esett szó!
Informátoraink jelentése szerint a „402”-esben három
hatalmas szerelőcsarnok (szárazdokk) található, valamint a
közeli Zaganaj-szigeten egy javítódokk, ahol a rendszeres
javításokat végzik. Az összes csarnok fedett és fűthető, így egész
évben folyik bennük a munka. Helyesebben - folyt a munka,
amíg meg nem változott a politikai helyzet. Mára már a
szeverodvinyszki „402-es” léte is kérdésessé vált. Az emberek
munka nélkül lézengenek, fizetést olykor hónapokon át nem
kapnak. Életük fenntartását lényegében a napi egyszeri ingyen
ebéd jelenti, amit a munkások és a haditengerészek megkapnak
akkor is, ha szabadságon vannak. Feljegyezték az eset után,
hogy a vegyajevói támaszponton a Kurszk legénysége akkor is
bejárt a kikötői étkezőbe, ha szabadságon volt, mert ott a
matrózok ingyen kaptak enni a flottától.
Mint azt nemrégen az S.S. Naval Proceedings szakfolyóirat
megírta, a tengeralattjáró-gyárban évek óta nem folyik igazi
munka. Leállt a hajók gyártása.
Viszont egy-egy (atom)tengeralattjáró sem él örökké.
Annyira nem, hogy a tengervíz romboló hatása maximum húsz
évig engedi létezni a hajókat. Ez ugyanúgy vonatkozik az
egyszerű felszíni kereskedelmi hajókra, mint a
tengeralattjárókra is. No de - mint a Bellona 1994-es
jelentésében olvashattuk - az oroszok az elhasznált
tengeralattjárókat egyszerűen „eldobták”. És ezt értsük szó
szerint, ugyanis nemegyszer előfordult, hogy a nukleáris
anyaggal töltött reaktorokkal együtt a hajókat egyszerűen
kivontatták a nyílt tengerre és ott elsüllyesztették. így hát nem
csupán a felszínen, a partok mellett állnak százával az
„eldobott” nukleáris hajók a Kola-félszigeten és Novaja Zemlján
- hanem sokfelé a tenger alatt is kifejtik mérgező hatásukat!
Ma senki sem tudná megmondani, mi lesz ebből, és mi lesz a
végső sorsa ezeknek az elhagyatott hajóknak? Az atom-
tengeralattjáró, amelyet nem gondoznak és amelyre, nem
ügyelnek fel, potenciális „úszó Csernobilnak” is nevezhető,
joggal. A világ legfélelmetesebb és legdrágább fegyverei ezek ma
is, annak idején pedig ezermilliárd dollárt költött rájuk a két
nagyhatalom (egy modern atom-tengeralattjáró, mint láttuk a
Kurszk példáján, minimum 5 milliárd dollárba kerül, ami
átszámítva a hihetetlenül magas 1500 billió forintra tehető).
Paradox módon a világ által örömmel fogadott amerikai-
szovjet leszerelési tárgyalások eredményei is növelték ezt a
temetőt. Minél több nukleáris fegyvert és fegyverhordozót
szereltek le, annál nagyobb lett az „úszó Csernobilok”
mennyisége és ez által egyre nőtt a nukleáris szennyezés
veszélye a Kola-félszigeti atomtemetőkben… 2000 tavaszán
készített számítások szerint a hatalmas gépek (a leghosszabb
170 méteres, tehát nagyobb volt, mint a Kurszk) szétszerelése,
reaktoraik biztonságos tárolása legalább ötven milliárd
dollárba kerülne. Ennyi pénz ilyen célokra nincs
Oroszországban - mondjuk meg őszintén, ennél sokkal égetőbb
problémákat sem tudnak ott megoldani, hiszen a nyugati
segélyek és kölcsönök tekintélyes hányadát ellopta a maffia és
az érdekeltek a saját zsebükbe is süllyesztettek belőle igen sokat.
Így inkább a már említett elsüllyesztést választották.
A világ katonai nukleáris erejének csaknem 20 százaléka az
orosz Északi Flotta felségterületén, a már említett földrajzi
területeken összpontosul. Mint a Komszomolszkaja Pravda írta
1999-ben, a bajt csak tetézi, hogy az orosz tengerészek ellátása
egyenesen katasztrofális. Voltaképpen még a mindennapos
normális élelmezés sem jön össze, a műszaki karbantartást,
javítást nem is végzik el. Képzelhető, hogy milyen rettenetes
műszaki állapotban vannak a hadifeladatokra kifutó hajók…
Mivel igen rosszak a körülmények, a matrózok és tisztek
gyakran összeverekednek, fegyvert fognak. 1999-ben egy ilyen
frusztrált matróz lelőtte nyolc társát és elfoglalt egy nukleáris
atomrakétákkal felszerelt hajót. Mindenképpen fennáll a
veszély, hogy ezt a helyzetet valamelyik terrorista szervezet
kihasználja és az sem lehetetlen, hogy ellopnak egy atom-
tengeralattjárót és busásan megfizetett személyzetével együtt
eltűnnek valahol a világtengereken, majd a tizenhat, vagy
huszonnégy, egyenként négy robbanófejjel felszerelt rakétákat
elindítják New York, London, Párizs vagy éppenséggel…
Moszkva ellen (pl. a csecsenek). Ma már semmi sem lehetetlen.
Egy „leírt”, tehát már nem használatos atom-tengeralattjáró
fenntartása nem olcsó mulatság (lenne). Csak a roncs éves
karbantartása 20 ezer dollárba kerül, a nukleáris
üzemanyagának kiszedése és elszállítása (nem tárolása) 1 millió
dollár, a hajótest szétszerelése a nyomorúságos orosz
munkabérek mellett „csak” 100 ezer dollárba kerül.
Ehhez azt is tudni kell, hogy a nyolcvanas években - amikor
még tartott a hidegháború - az USA 9300 interkontinentális
ballisztikus rakétatöltettel rendelkezett, ezeknek valamivel
több, mint a felét atom-tengeralattjárókra telepítette. Háború
esetén tehát azok megsemmisíthetetlenek voltak, a hajók
terhükkel lemerültek és valahonnan a mélyből, a
legváratlanabb helyekről és irányokból támadták és
semmisítették volna meg a Szovjetuniót. Ugyanakkor a
szovjetek 7300 atomtöltetüknek ugyan csak alig több mint a
negyedét (27,1 százalék) telepítettek atom-tengeralattjárókra.
Viszont - és ez ma a bökkenő - míg az amerikaiak kevés
tengeralattjáróra rakták szét rakétáikat, az oroszok sok hajóra
tettek, mindegyikre keveset. Ez a taktika okozta aztán, hogy
ma az amerikaiak vidáman megsemmisítik forgalomból
kivont, elavult atom-tengeralattjáróikat - addig az oroszoknak
nagyon sok hajójuk vár arra, hogy „kés alá” kerüljön, némelyik
immár 20-22 éve rozsdásodik a part mellett! Vagy már el is
süllyesztették őket.
2000 végéig az oroszoknak, a nemzetközi egyezmények
értelmében (és elhasználtságuk miatt is) még 160 nukleáris
meghajtású hajót kellene kivonniuk, a 2001-2005 közötti
években pedig újabb 100-at! Végső soron az összes orosz,
mintegy 400 tengeralattjáró kivonása minimum 54 milliárd
dollárba kerülne (1998-as árakon).
Az egyik haditengerészeti szakfolyóirat, a brit Fighting Ships
adatai szerint az utolsó tíz évben (1991-2000) az orosz
haditengerészet kezdeti 613 járművéből mára kevesebb, mint
száz, pontosan 95 maradt. Ennek is alig tíz százaléka alkalmas
feladatainak elvégzésére. A négy repülőgép-hordozóból
(régebben ezeket hívták anyahajónak) csak egy működőképes,
a 37 cirkálóból csak 7, az 52 rombolóból 17, a 171 fregattból 10
maradt - ami a felszíni flottát illeti. Nem jobb a helyzet a
felszín alatt sem - az egykori 349 tengeralattjáróból 65 maradt.
Orosz beismerés alapján tudjuk, hogy az Északi Flotta
vezérkara igen örül, ha egyidőben négy atom-tengeralattjárót
tud mozgásképesnek, és ebből kettőt tud járőröztetni az Arktika
vidékén…
 8.
Nem a Kurszk volt az első…

Az atom-tengeralattjárók mindig is veszélyes üzemnek

számítottak - annak ellenére, hogy ezeken a legénység élete
sokkal kényelmesebb és biztonságosabb, mint a hagyományos
hajókon. Itt sokkal tágasabb a hely, ezek általában nagyobbak
is, és a fizikai körülmények össze sem hasonlíthatók a Diesel-,
vagy a víz alatt elektromos meghajtású hajókkal, amelyeknek
gyakran fel kell merülniük. Ilyenkor felszíni fegyverekkel
nagyon sebezhetőek, tehát a személyzet számára az életveszély
is nagyobb és állandóbb, mint az atommeghajtású hajókon.
Ennek ellenére ezekkel is történtek már balesetek. Némelyik
kalandfilmbe vagy regénybe illő (talán egyszer meg is írjuk
őket). Most helyszűke miatt csak röviden tekintsük át ezt a
listát.
1. Az első atom-tengeralattjáró, amelynek elvesztéséről a
világ tudomást szerzett, az amerikai USS Thresher volt. Ez az
Atlanti-óceánon haladt nyugati irányba hazafelé, amikor az
Egyesült Államok keleti partjai közelében minden vészjelzés
nélkül nyoma veszett. Ez 1963. április 10-én történt.
2. A második eset, amiről tudunk, szintén amerikai
hajóval történt. Az USS Scorpion 1968. május 22-én szintén az
Atlanti-óceánon, de most annak déli medencéjében, az Azori-
szigetek környékén járt szerencsétlenül.
3. Egy November-típusú szovjet atom-tengeralattjáró
1970. április 11-én a spanyol partok közelében ment a fenékre
ismeretlen okból.
4. Egy másik szovjet atom-tengeralattjáró 1986. október 3-
án a Bermuda-szigeteknél szenvedett ismeretlen eredetű
hajótörést és süllyedt a fenékre.
5. 1989. április 7-én a Komszomolec nevű szovjet atom-
tengeralattjáró a norvég partok közelében, északon süllyedt el.
Jelenleg olyan mélyen fekszik (megtalálták a roncsot), hogy ki
nem emelhető. Mivel atomreaktorát semlegesíteni kellett, a víz
alatt betonszarkofággal vették körül a roncsot és remélik, ezzel
a problémát néhány évtizeddel (vagy évszázaddal…) elodázták.
Ezzel persze nem oldottak meg mindent. Miután úgymond
„ellátták” ezt a roncsot, 1995-től kezdve még sokszor
lemerítették a tévés kamerákat és a mini-
kutatótengeralattjárókat, hogy szemügyre vehessék és
megfigyelhessék a roncsot. A világ ugyanis nem szűnt meg
aggódni miatta. Hiszen a brit Foreign Office
(külügyminisztérium) szerint - ezeket nyilván titkosszolgálati
eszközökkel szerezte - a hajón nukleáris fegyverek is voltak. A
reaktoron kívül, amelybe indulás előtt 110 kilogramm uránt
töltöttek, a húsz hagyományos torpedón kívül a Komszomolec
fedélzetén volt kettő darab nukleáris töltettel felszerelt
úgynevezett „atomtorpedó” is.
A hajóroncs jelenleg 1700 méter mélyen fekszik - tizenhétszer
mélyebben tehát, mint a Kurszk - a szondák tanúsága szerint
még sértetlen betonburok alatt. Ezeket a szondákat 1995 és
1998 nyara között pontosan 70 alkalommal eresztették le és
ahol sérültnek látták a burkolatot, ott fentről csővezetékeken,
nagy nyomással lejuttatott folyékony betonnal javítottak. 1998-
ban úgy vélték, 25-30 évig nem lesznek vele gondok. De mi lesz
később?
Volt azonban egy olyan eset is, amely mindenképpen számot
tarthat érdeklődésünkre. Igaz, nem atommeghajtású hajóval
történt, viszont atomfegyvereket szállított a fedélzetén.
Egy Golf-II-es osztályú (NATO-kód) szovjet tengeralattjáró
1968 áprilisában (az április a jelek szerint nem kedvező hónap a
tengeralattjárók számára…) süllyedt el a Hawaii-szigetek
közelében. Ez ballisztikus rakétákat is vitt a fedélzetén és az
amerikai hírszerzés sejtette, hogy atomtorpedók és atomtöltetek
is voltak a fedélzeten. A hely, ahol a hajó ismeretlen műszaki
okból kifolyólag, segítségkérés és egyéb SOS-jelzések nélkül
elsüllyedt (az ilyenek kiküldését az éterbe a szovjet hadvezetés
megtiltotta - inkább vesszenek oda, de az ellenség ne tudhassa
meg, hol történt a baj!), ismeretlen maradt.
A szovjetek hajókat küldtek a környékre, de nem voltak
olyan technikai eszközeik, amelyekkel megállapíthatták volna,
hol is fekszik a roncs. Mivel ez a terület 1700 tengeri mérföldre
volt az amerikai felségterületnek számító Hawaiitól,
nemzetközi víznek számított. Vagy félúton volt a Szovjetunió
keleti partja, a kamcsatkai haditengerészeti bázisok és az
amerikai Hawaii-szigetek között.
A szovjetek az eredménytelen kutatás után visszavonultak.
Az amerikai hírszerző szolgálat, a CIA viszont merész
spekulációba kezdett. Először bevetették az amerikai
haditengerészet, az U.S. Navy minden elérhető eszközét és több
ezer négyzetkilométeren átfésülték a tengerfeneket. Sikerült is
fellelniük a roncsot - több mint 5040 méteres mélységben!
Persze, amíg ez bekövetkezett, izgalmas dolgok játszódtak le az
amerikaiak között - de nem kevésbé izgalmas és hosszas
kutatást folytatott számtalan szovjet felszíni hajó és
tengeralattjáró. Éppen az ő nyüzsgésük vonta magára az
amerikaiak figyelmét. Utána hónapokon át ismét átvizsgáltak
minden víz alatti hangot, amit a hatalmas óceán közvetített
azokban a napokban a partokon és a mélyben elhelyezett
passzív akusztikus lehallgatóállomások antennáira,
mikrofonjaiba. (Ilyen módon évtizedek óta lehallgatják a földi
tengerek és óceánok nagyobb részét, éppen a lopakodó
tengeralattjárókat keresve.)
Egy speciálisan felszerelt tengeralattjáró műszerei révén az
amerikaiak végre megtalálták azt a helyet, ahol a fenéken
hevert több mint száz szovjet tengerész sírja, vagyis a név
nélküli orosz tengeralattjáró. Nem hiába vándoroltak akkor
már hetek óta a tengerben, vonszolva maguk után a mélyben
egy szerkezetet, amely bizonyos időnként lefényképezte a
feneket. Hat naponként húzták fel a szerkezetet és előhívták a
filmet, ellenőrizték a többi fémkereső, mágneses és egyéb
műszert. Később tévékamerát szereltek bele és reális időben
láthatták, mi történik odalent.
Az amerikaiak ismét leeresztették műszereiket és a
monitorokon azonnal látták, mi okozhatta a tragédiát. A
fedélzeten igen nagyerejű robbanás történhetett (akárcsak a
Kurszkon harminckét évvel később!). A Golf-típusú hajó tornya
mögött egy három méteres nyílást láttak, a detonáció belülről
jött és olyan hatalmas volt, hogy valósággal kigyűrte az
acélpáncélzatot, a héjat. A robbanásra a felszínen hajózva
került sor, mert a víz alatti hangfelvételeken semmi ilyesmit
nem regisztráltak. Feltehetően, amikor a hajó egy merülés után
a felszínre jött, szokás szerint a Dieselhajtóműre kapcsolt és
azonnal tölteni kezdte az egyenként 450 tonnás fedélzeti
akkumulátorokat. Ezek hajtják a hajót a víz alatt a
hagyományos rendszerben, amelyeket éppen az
atomreaktorokkal működtetett-hajtott hajók váltottak fel.
A kénsavas akkumulátorokban hidrogén képződött és
alighanem az lobbant be. A robbanás letépte a közeli
atomrakéta-kilövő silók fedelét, sőt az egyik rakétának
hiányzott a töltete (a „feje”) is. A többi siló érintetlen volt.
Ami a legjobban megrázta az amerikaiakat - egy csontváz
volt. Az orosz tengerész a detonáció és süllyedés pillanatában
talán valami kötéllel kapcsolhatta magát a síkos, még nedves
fedélzethez, amelyen át-átcsaphattak a hullámok is. A
robbanás azonnal elsüllyesztette a hajót és az megkezdte útját
az öt kilométeres vaksötét mélységbe… és abban a mélységben
ahol a roncs és a halott volt, kevés élőlény van.
Mégis, őt megették a halak, eltisztítva összes csontját. Még azt
is jól lehetett látni az automata kamera felvételein, hogy a férfi
egyik lába el volt törve. Csaknem öt hónapig tartott, míg az
amerikaiak megtalálták a roncsot - ez alatt tisztult le az
ismeretlen katona csontváza.
A hajó 1968. szeptember 9-én tért vissza 22 ezer felvétellel.
Ezek egy részét megmutatták nemcsak az összes amerikai
titkosszolgálat vezetőjének, de Alexander Haig
nemzetbiztonsági megbízottnak, aki azokat tovább adta
főnökének, Kissingernek, majd így kerültek azok Nixon
elnökhöz. Aki azonnal zöld utat adott a CIA-nek és a
haditengerészetnek: kezdhetik az akciót!
Hatalmas munka indult be. Olyan szerkezeteket kellett
legyártani, amelyek képesek ötezer méteres mélységben is
dolgozni. Úgy kinyitni a szovjet roncsot, hogy abból semmi se
sérüljön meg! Elsősorban annak nukleáris tölteteire fájt az
amerikaiak foga, de nagyon érdekelte őket a szovjet
haditengerészeti rejtjelkönyv és a rejtjelező berendezés is.
Mivel a kémműholdak és helyszíni kémek segítségével az
amerikaiak folyamatosan figyelték, hogyan épülnek fel a
hajógyárakban a különféle típusú szovjet tengeralattjárók, hát
tisztában voltak azzal, melyik csavar hol található.
Gyakorlatilag egy-egy ilyen vízi jármű teljes felépítését
centiméteres pontossággal ismerték. Egy hatalmas kísérleti
medencében szimulálták az ötezer méteres mélységet,
elkészítették azokat a szerkezeteket, amelyek révén egy
aránylag kisebb lyukon behatolhatnak majd az idegen hajóba.
Nem állt szándékukban azt kiemelni, hagyták ott heverni,
mint a szerencsétlenül járt matrózok koporsóját. Tudták már,
hogy az ott lévő rakéták régi típusúak - már nemcsak az
amerikaiak, de a szovjetek is ennél modernebbeket használtak.
De a politikusok másképpen döntöttek. Nem baj, kerüljön
évekbe - de hozzák ki az egész hajót!
Ehhez viszont építeni kell egy olyan hajót, amely képes
ekkora terhet kiemelni a vízből - vetették ellene a
szakemberek. „Hát akkor építsenek” - jött a válasz. Végül is
elindult a „Jennifer” fedőnevű akció és megépült a Glomar
Explorer nevű speciális hajó.
Ezekután eltelt egy kis idő - mondjuk, néhány év - mire
1973-ban elindulhatott ez a hajó. Rengeteg akció történt a
tengeren, de végül is az oroszok rájöttek (kémeik is voltak
Amerikában), hogy ez a különös formájú, fedélzetén még
különösebb felépítményeket hordozó hajó mit keres. Amit ők
1968-ban nem találtak meg, azt most, öt-hat évvel később
(mert végül is a kiemelési akció 1974-re is áthúzódott) az
átkozott kapitalisták megtalálták. Mivel nemzetközi vizeken
zajlott a dolog, nem tehettek semmit. Nem akadályozhatták
meg, de a közelben várakozó hajójukról szemmel tartották a
Glomart.
A leeresztett tévékamerák ugyanolyan állapotot mutattak a
roncs körül, mint öt évvel korábban, amikor felfedezték. Persze,
az a bizonyos csontváz már nem volt ott - elporladtak a
csontok, elvitték őket az áramlatok? Öt kilométer mélyen igen
nagy nyomás uralkodik, ott számos anyag másképpen
viselkedik, mint pár tíz vagy száz méteres mélységben.
Az amerikaiak kiszámították, hogy a hajó igen nagy
sebességgel ütközhetett a fenékhez (akárcsak a Kurszk) hiszen
már a felszínen megtelt vízzel és nehéz bombaként száguldott a
mélybe, egyre növelve sebességét. Tehát ha a külső héja
aránylag sértetlen is maradt az ütközés után, a becsapódás
belül alaposan megtörhette az eresztékeket és válaszfalakat, az
összetartó szerkezeti elemeket. Ezért most már úgy döntöttek,
hogy nem emelik ki az egészet, hanem csak egyes részeket.
Elsősorban persze a három atomrakéta közül az egyetlen épen
maradtat.
A műszaki jellegű feladathoz hasonló előtt még nem állt az
emberiség. Olyan emelőszerkezetet kellett építeni, amely abban
az elképzelhetetlen mélységben és sötétségben képes „elkapni”
és felemelni több száz tonnás részeket, vagy esetleg annál
súlyosabbakat is. És mindezt ötszáz atmoszféra nyomáson!
(Csak összehasonlításul: az autók gumiabroncsában a levegő
nyomása általában 1-1,5 atmoszférát tesz ki…)
Elképzelhetjük, hány hétig tartott, míg mindent a helyére,
„passzintottak” és a leeresztett szerkezet is rátalált a célpontra.
Olyan volt ez, mintha egy felhőkarcoló tetejéről tökéletes
éjszakai sötétségben akartak volna megkeresni egy előtte
valahol a földön heverő pár méteres tárgyat.
Közben folyton arra is kellett ügyelni, hogy a tenger alatti
áramlatok az emelőszerkezetet ne távolítsák el túlságosan a
roncstól. Mondanom sem kell, jó néhányszor próbálkoztak
azzal, hogy ráeresztik az orosz tengeralattjáróra és összezárják
körülötte, hogy elkapja azt. Persze ez eleinte nem sikerült.
Jó, ha tudjuk: maga a 20 méteres acélcsövekből összeállított
emelőszerkezet is 5 ezer tonnát nyomott! Végre sikerült elkapni
a roncsot és megkezdődött a kiemelés. Ez volt az a stádium,
amikor a politikusok és a CIA vezetőinek parancsára mégis ki
kellett volna emelniük az egész hajót. Az oroszok közben pár
kilométerrel távolabb lehorgonyozva várták, mi sikerül ebből
az amerikaiaknak. Ne felejtsük el: mind az amerikai Glomar
Explorer, mind az oroszok által odaküldött hajók
fegyvertelenek voltak. Legalábbis látszólag - mert az
amerikaiak nem tudhatták, az orosz hajókon nincsenek-e
rejtett fegyveresek, kommandósok, akik a döntő pillanatban
majd megrohanják az emelőhajót és vagy elviszik a roncsot,
vagy azt visszalökik a mélybe? Nem tudunk arról, hogy a CIA
vagy az amerikai haditengerészet küldött-e a közelbe
fegyvereseket?
Az emelés mindenesetre beindult, percenként 2 méteres
sebességgel. Kamerák segítségével figyelték, hogy a „pók” összes
„lába” erősen fogja-e a hajót?
Kilenc órája tartott már az emelés és ez alatt a
tengeralattjárót sikerült 900 méterre emelni. De még mindig
több mint 4 ezer méterre volt a felszín alatt… a Glomar
Explorer kis híján szétesett. Tartotta a sok ezer tonnás
emelőszerkezetet, tartotta magát a több ezer tonnás
tengeralattjárót és emelnie kellett a benne lévő víztömeget is!
Persze a víz alatt ez nem jelentett akkora súlyt, mégis, ilyen
tömeget víz alól és ilyen mélységből ennek előtte soha nem
emeltek a történelem folyamán. Amikor húsz métert
emelkedett a szerkezet, a felül kiálló vascsövet leszerelték és
félretették, aztán megint emelték tíz percen át a következő
húsz méterig. Az acélcsöveket az olajfúró kutaknál alkalmazott
módon csavarozták össze lefelé menet, és csavarozták szét most,
felfelé jövet.
1500 méteres magasságban jártak, amikor a „pók” karjai
közül néhány eltört, ezáltal megingott az egész szerkezet
egyensúlya. A szovjet tengeralattjáró is széttört. Nyilván a
fenékhez ütközve valóban belső törések következtek be a
szerkezetében. Sajnos a fenékre zuhant most vissza az az épen
maradt atomrakéta és a kódkönyvek, a rejtjelező… vagyis
mindaz, amiért a CIA ezt az egész, oly sok éven át tartó és több
százmillió dollárba kerülő akciót felépítette és végigvitte!
Amit kiszedtek végül is, semmit sem ért titkosszolgálati
szempontból.
 Ráadásul közben csúfos módon megbukott Nixon elnök. A
CIA-nak sok egyéb baja volt, a vietnami háború is végéhez
közeledett - ám úgy látszik, akadtak, akik számára mindez
nem jelentett gondot, hogy be kéne fejezni a „Jennifer-akciót”.
Újabb száz és százmillió dollárokat sikerült szerezniük a
folytatásra.
Elhallgatták az első kudarcot és úgy tettek, mintha csak most
kezdenének igazán neki az ügynek - ugyanakkor a
titkosszolgálat vezetői személyesen kérték meg a vezető
újságírókat és lapkiadókat, tévészerkesztőket, hogy ne írjanak
az ügyről (már kezdett kiszivárogni egy és más), mert ha a
dolog megjelenik a sajtóban, az oroszok is lépnek és a CIA-nek
sohasem sikerül kiemelnie a roncsot. De nem bíztak mindent a
véletlenre, a CIA megfigyelés alá helyezte aszóban forgó
személyeket a médiától, mindazokat, akik már tudtak valamit
a „Jennifer-akcióról”. Mindezzel nem mentek semmire, mert
mint mindig, itt is győzött a demokrácia alapköve, a média,
amely minden kormányt képes leleplezni és minden titkot
kiszimatolni. Az újságírók úgy látták, nem szabad hagyni, hogy
a kormány eltitkolja az állampolgárok elől a kudarcait, és azt
sem, mire adott ki fél milliárd dollárt? Végül is ország-világ
előtt bebizonyosodott, hogy a CIA nagy hibát követett el.
Semmi értelme sem volt ilyen nagy akciót kezdeményezni régi
típusú nukleáris fegyverekért és olyan kódkönyvekért, amelyek
már hat évvel korábban érvényüket veszítették. Csak
évtizedekkel később derült ki, hogy itt találkoztak az amerikai
és orosz érdekek. Vagyis a Szovjetunió is abban volt érdekelt,
hogy a világsajtó minél kevesebbet írjon arról, hogy az ő
„győzhetetlen és diadalmas” hadiflottájuk termonukleáris
fegyvereket és modern hajókat veszít el az óceánokon. (Megint
egy párhuzam a Kurszk esetével…). Arról nem is beszélve: az
oroszok valósággal könyörögtek: ne tudja meg a világ, hogy az
amerikaiak képesek kiemelni a tengeralattjárókat akár öt
kilométeres mélységből is! Megígérték, ők is hallgatnak az
egészről, ha Amerika leállítja a CIA-t és többé meg sem kísérlik
kiemelni a hajót.
Mindezt természetesen nem az ujjunkból szoptuk. A
történetet amerikai források derítették fel és az orosz
titkosszolgálat tévedéseiről (végig nem hitték el, hogy az
amerikaiak képesek lennének fellelni és kiemelni a roncsot),
valamint a szovjet diplomáciai törekvésekről részletes anyag
jelent meg az Izvesztyija 1992. július 6-i számában.
A CIA mellesleg nem akarta beismerni, hogy nem egy atom-
tengeralattjáróról, hanem csak egy régi típusú hajóról volt szó.
Azt mesélték, hogy száz méter hosszú hajótestet sikerült
kiemelni, holott a valóságban csak alig tíz méter maradt a
„pók” karmaiban. Aztán megtévesztették a sajtót azzal, hogy
„beadták” a médiának: az egész 750 mérföldre Hawaiitól
történt - a valóságban, mint írtuk, 1700 mérföldre (kb. 3150
kilométer). A magyar sajtót is megtévesztették ezzel, mi több,
nálunk 750 kilométerről írtak tengeri mérföld helyett
(Népszabadság 2000. augusztus 18, 2. oldal: „A Glomar Explorer
sikeres expedíciója” - amely voltaképpen teljesen eltér a
valóságtól, hiszen a CIA megtévesztő adatait veszi
valóságosnak, de még az expedíció egyes dátumai sem hitelesek.
Minden máshol, máskor és másképpen történt, vagy meg sem
történt, mint ahogyan azt az újság állította ebben a cikkben.)
A haditengerészet később még egyszer odaküldött egy
tengeralattjárót. A USS Seawolf felvételei viszont elárulták:
miután a roncs nagyobbik darabja másodszor is zuhanásnak
indult a fenék felé ekkor 1500 méter magasságból - apró
darabokra esett szét és már szinte semmi nyoma sem maradt,
minden befúródott az iszapba vagy eltűnt az áramlatokban.
Így végződött a valóságban az a nagy „amerikai siker”,
amelyet sokan még ma is annak hisznek. Egy dolgot viszont
bebizonyított: létezik már az a technika, amellyel kisebb
hajókat nagy mélységből is fel lehet hozni. A Kurszk esetében is
alkalmazhatnak majd valami ilyesmit.
Ejtsünk szót a többi hajóról is. Természetesen az oroszokról
sokkal kevesebb adat szivárgott ki. A „Komszomolec” 1989-ben
úgy pusztult, el az észak-norvég partok közelében - szintén
nem messze a Kola-félszigettől - hogy a felszínen haladt,
amikor tűz ütött ki a fedélzetén. Ez gyakori eset lehetett a
hagyományos meghajtású tengeralattjárókon, az amerikaiak és
más nemzetiségű flották is feljegyezhettek számos ilyen
balesetet. Pontosan nem tudni - hiszen az oroszok máig nem
közölték az erről szóló adatokat - hogyan jutott el a hajó a
végsőkig, de végül is elsüllyedt.
Az első atom-tengeralattjáró, amelynek katasztrófájáról
tudunk, az amerikai USS Tresher volt. A hajó 1963. április 10-
én műszaki hiba miatt 400 méter mélyre volt kénytelen
merülni. Pedig nem volt rossz hajó, sőt egyenesen az új
nukleáris csapásmérő eszközök prototípusaként szolgált, száma
SSN-593 volt. Úgy vélik, kísérleti merülést végzett, ezeket a
hajókat ugyanis éppen úgy tervezték, hogy más hajóknál
mélyebbre merülhessenek. Jó, ha tudjuk: a mai atom-
tengeralattjárók sem képesek ennél sokkal mélyebbre merülni -
ha elérik a 600 métert, már összeroppanhatnak és kicsi az esély,
hogy abból a mélységből visszatérhetnek.
A hajón feltehetően eltörött egy cső, amely az atomreaktor
köré a hűtővizet vezette. Ennek következtében megszűnt a
hajtóerő, a hajó pedig 129 emberrel a fedélzetén a mélybe
süllyedt. Mellesleg az a tehetetlenség, amit a haditengerészet
érzett, amikor sokáig nemcsak azt nem tudta, mi történt, de azt
sem - hol (a hajó roncsait sokkal később fedezték fel) - késztette
arra a U.S. Navyt, hogy kidolgozza a ma is használatos - bár az
óta többször tökéletesített - DSRV-mentőrendszert. A Deep
Submergence Rescue Vehicle, a mélységi mentőjármű az óta áll
rendelkezésre, és ha csak lehet, bevetik.
Az amerikai Scorpion tengeralattjáró 1968 májusában tűnt el
kilencvenkilenc fős személyzetével együtt. Csak annyit lehetett
tudni, hogy a 3500 tonna vízkiszorítású nukleáris csapásmérő
tengeralattjáró az Atlanti-óceánról volt visszatérőben
támaszpontjára, a Virginia állambeli Norfolk kikötőjébe. Nem
is járt előzőleg az orosz partok közelében és nem folytatott
mélymerülési kísérleteket, mint a Tresher. Márpedig a
Scorpionnak egyszer csak szép csöndben nyoma veszett. Bárhol
eltűnhetett azon a 3000 tengeri mérföldön, vagyis csaknem
5000 kilométeres útvonalon, ahol járt. Az amerikai flottában,
elterjedt a pletyka, hogy az oroszok kilőtték a hajót. A
nyomozás kiderítette, hogy a hajó elég rossz állapotban volt,
valamelyik műszaki része mindig éppen elromlott, a legénysége
már az „USS Roncs” nevet adta neki, még 1968. február 15-ei
indulása előtt. Már éppen nagyjavításra akarták küldeni,
amikor nyoma veszett.
A hajó utoljára május 21-én este jelentkezett, rejtjeles
rádiótáviratban közölte, hol van, és hogy elindul hazafelé. Ám
amikor nem érkezett meg a kijelölt időpontban, repülőkkel és
hajókkal keresni kezdték. Olajfoltot vagy vízen úszó tárgyakat
kerestek. De az óceán azon a részen nem olyan mély, hogy a
víznyomás összeroppanthatná a fenékre süllyedő
tengeralattjárót, tehát ez nem volt járható út. Az utolsó napok
hidroakusztikus felvételein végül találtak nyolc igen távoli
dörejt - mintha robbanások lettek volna. Hogy tudjuk, milyen
érzékenyek ezek a szerkezetek: a három, ilyenkor szükséges
„hallóhely” a Kanári szigeteken, Argentínában és a kanadai
partokon volt! Sok-sok ezer kilométer távolságból is hallották
ezek a műszerek, mi történik az óceánok mélyén (és tegyük
hozzá: ez a technika ilyen volt már a hatvanas években - akkor
milyen lehet most, a XXI-ik század kezdetén?)
Valami felrobbant a hajóban, és utána ezeken a
hangszalagokon azt is hallották, hogy egymás után,91
másodperc alatt berobbannak a hajó kamrái, az egymástól
elszigetelt részei. A nagy nyomás végzett a hajóval és
természetesen a legénységével is. Ilyen hatalmas nyomáson a
legénység nem éri meg azt a pillanatot, amikor a szemük
láttára befelé gördülnének az acélfalak - a nagy nyomás
felforrósítja a levegőt és az első berobbanó kamra olyan
pusztítást végez odabent, hogy mire a víz betör, már senki
sincsen életben…
Nincs kizárva, hogy ha nem is pontosan ezt, de valami ehhez
hasonlót érezhettek a Kurszk tisztjei és matrózai is. Csak velük
egy robbanás végzett, és nem a mélység nyomása roppantotta
össze a hajót. Mellesleg regénybe illő módon végül az
amerikaiak megtalálták ezt a roncsot is a mélyben és rájöttek,
hogy szintén egy torpedója robbant fel a kivetőcsőben. Egy
újabb párhuzam a Kurszkkal.
Említettük a kronológiai részben, hogy az oroszok
mániákusan ismételgették - s feltehetően könyvünk nyomdába
adása, sőt megjelenése után is - ismételgetik majd, hogy a
hajójuk valamilyen idegen felszíni vagy tengeralatti járművel
ütközhetett. Voltak-e ilyen esetek az utóbbi fél évszázadban, és
ha igen, hogyan történtek?
Először is, manapság ez már nehezen képzelhető el a jó
műszerek miatt, De nem volt ez mindig így és a hidegháború
éveiben, sőt később is megtörtént nemegyszer. Csak az
ismertebb esetekről írunk, ezek javarésze értelemszerűen
amerikai vagy nyugati hajókkal történt, mert a szovjet
tengeralattjárók ütközéseit nem hozták nyilvánosságra, vagy
még akkor is eltagadták, amikor arról a világ mégis tudomást
szerzett.
1961-ben az amerikai USS Swordfish a szovjet csendes-óceáni
partok közelében őrjáratozott, periszkóp-magasságban, amikor
felülről egy lemerülő orosz hajó egyenesen ráereszkedett. Nagy
csattanáson kívül semmi sem történt, az orosz hajó elmenekült.
Valamikor a korai hatvanas években a Barents-tengeren
összeütközött egy amerikai tengeralattjáró és egy orosz
romboló. Ha hinni lehet a szórványos adatoknak, egy gyakorlat
közben merült fel az amerikai hajó és az orosz felszíni hadihajó
csavarjai megsértették a „hátát”, mire ismét lemerült és gyorsan
elhagyta a helyszínt.
1965 júliusában az USS Medregal egy görög teherhajót
figyelt a vietnami partoknál. Mivel gyanították, hogy a hajó
illegálisan fegyvert szállít a kommunista Észak-Vietnamnak,
hát nagyon közel jártak hozzá. Mint kiderült, egyszer csak túl
közel merészkedtek hozzá és beleütköztek. Ez minden
bizonnyal manőverezési hiba volt a tengeralattjáró személyzete
részéről.
1966márciusában az USS Barbel ugyanígy járt, csak kínai
vizeken. Szintén egy gyanús teherhajót figyelt. A sekély vízben
a sérült hajó egy ideig nem tudta használni kormánylapjai egy
részét, a 30 méteres mélységben pihent, majd elinalt. A
megfigyelt hajó elsüllyedt.
1967decemberében fordítva zajlott le a dolog: az amerikai
hajóba futott bele egy szovjet tengeralattjáró. Az USS George C.
Marshall rakétás tengeralattjárót figyelte a Földközi-tengeren
egy szovjet tengeralattjáró, mely veszélyesen közel jött. Persze
szó sem volt arról, hogy egymásra lőjenek, de amikor az orosz
már nagyon közel volt, az amerikai hajó roppant méretei miatt
nem térhetett ki. A két hajó a víz alatt „egymáshoz simult”,
minek következtében a rosszabb minőségű fémből készült orosz
jármű egyik oldalsó légkamrája komolyan sérült.
 1968októberében egy ismeretlen nyugati - brit vagy amerikai
- tengeralattjáró összeütközött a Barents-tengeren egy szovjet
tengeralattjáróval, Nagy lyuk keletkezett a szovjet hajón, de
megúszta és visszajutott Murmanszkba. Voltaképpen sohasem
derült ki, melyik volt az az ismeretlen hajó.
1969novemberében viszont az USS Gato járt rosszul, amikor
„összecsókolózott” egy Hotel-típusú szovjet tengeralattjáróval.
Az orosz hajó neve Hirosima volt. Az amerikaiak annyira
közelről filmezték a lopakodó orosz hajót és közben hangmintát
vettek a hajtóművéről - hogy egyszer csak túl közel kerültek
hozzá. A két legénység hallotta a fémek sikoltását, amikor
egymáshoz értek a hajótestek. Az akkori szovjet admirális
Gorskov parancsot adott flottájának, hogy lőjék ki az amerikai
hajót, de bár vagy tíz szovjet hajó eredt a nyomába, a Gato-nak
sikerült egérutat nyernie.
1970 márciusában, ismét a Barents-tengeren egy amerikai
hajó, az USS Sturgeon mélyen lapult, ne vegyék őt észre a
közeledő orosz tengeralattjárók. Ez annyira sikerült, hogy csak
akkor vették észre, amikor az egyik orosz hajó túl közel ment el
mellette és végigsúrolta a hajótest felső részét.
1970júniusában történt az egyik legkomolyabb eset a
hidegháború korszakában. Egy Echo-II típusú szovjet
tengeralattjáró, a K-108-as Petropavlovszk közelében ütközött
össze az amerikai USS Tautoggal. A hang-elemzésekből az
amerikaiak arra következtettek, hogy az orosz hajó elsüllyedt -
később kiderült, hogy azért elvergődött valahogyan a partig. Az
eset miatt még Nixon elnököt is riadóztatták - értesítse az
oroszokat, hogy véletlen baleset volt, nehogy emiatt háborús
készülődésbe kezdjenek…
Szintén 1970-ben az USS Dace a Földközi-tengeren ütközött
bele valamilyen ismeretlen tárgyba, amelynek aztán nem lelte
nyomát. Később a kémek jelentették, hogy a fekete-tengeri
szovjet tengeralattjáró-bázisra betért egy erősen sérült szovjet
hajó - feltehetően az volt az ütközés áldozata.
Az előbb említett Petropavlovszk környékén igen nagy
lehetett a forgalom, mert 1972 elején ismét ott történt a baj.
Egy lemerülő szovjet tengeralattjáró egyenesen „ráült” egy ott
mozdulatlanul és hangtalanul lapuló amerikai
megfigyelőhajóra, az USS Pufferre. A jelek szerint konfliktusra
az orosz hajónak sem volt szüksége, mert az incidens után
elegánsan eltűnt a közelből.
1974májusában ismét Petropavlovszk volt a színhely. Az
amerikai résztvevő az USS Pintado volt, amely ugyanúgy, mint
orosz társa, körülbelül 60 méteres mélységre merült. Az
amerikai feladata az volt, hogy a partközeiben figyelje meg,
miképpen működik az oroszok odatelepített víz alatti
lehallgató rendszere. Az ütközésben az amerikai hajó elég
komoly sérüléseket szenvedett ahhoz, hogy minél gyorsabban
elhagyja a helyszínt.
1974novemberében az Északi-tengeren két klasszis ütközött
össze. Mindkettő ballisztikus rakétákat hordozó csapásmérő
tengeralattjáró volt, persze ismét csak az amerikai nevét vagy
számát ismerjük. Az USS James Madison egy skóciai kikötőből
kijövet futott bele az ott lopakodó; a NATO-kikötőt figyelő
orosz hajóba.
1981végén a brit HMS Sceptre atommeghajtású csapásmérő
tengeralattjáró szaladt bele abba a szovjet hajóba, amit éppen
meg kellett figyelnie a messzi északon, az Arktika jeges vizein.
Az esetet a britek tíz éves késéssel hozták nyilvánosságra - nem
volt komoly ütközés.
1986 októberében, nem sokkal az után, hogy egy szovjet
atom-tengeralattjáró kigyulladt és elsüllyedt a Bermudák
közelében, az USS Augusta egy nagy szovjet Delta-I típusú
tengeralattjáróval ütközött össze. Ami csak azért volt olyan
szégyenletes az amerikaiak számára, mert éppen egy
ultramodern szonárt, vagyis víz alatti radart próbáltak ki - és
nem vették észre, hogy már milyen közel vannak az
ellenséghez…
1986decemberében a HMS Splendid brit tengeralattjáró egy
gyakorlatot figyelt a szovjet Barents-tengeren, de az oroszok
felfedezték és üldözőbe vették. Mindkét kapitány, manőverezési
hibát követett el, ezért ütköztek. Mindkét hajó sérülten
távozott a színhelyről.
1992februárjában már Murmanszk mellett volt egy ütközés.
Az USS Baton Rouge egy Sierra-típusú szovjet (akkor még
szovjet) tengeralattjáróval futott össze, és az ügy miatt Jelcin
elnök is reklamált Washingtonban. A Pentagon annyira nem
akart nézeteltérést, hogy hivatalosan is elismerte az ütközés
tényét (addig soha, egyik fél sem tett ilyent) és elnézést kért az
oroszoktól. Hát igen, ezek már más idők voltak.
1993márciusában ismét a Barents-tengeren volt egy ütközés
az USS Grayling és egy Delta-III típusú orosz hajó között. Senki
sem sérült meg, de Clinton elnök tudomást szerzett róla és
alaposan lehordta a haditengerészet vezetőit, amiért azok
„ilyen nagy kockázatot vállalnak még ma is!”
Ami azt illeti - ez már saját kommentárunk, nem Clintoné -
ebből is látható, hogy még a modern fegyverek és műszerek
birtokában is történnek ütközések. Viszont fenntartjuk azt az
állításunkat, hogy a Kurszk esetében nem erről lehetett szó. Egy
ilyen fontos éleslövészeti gyakorlat alatt, ahol minden jel
szerint egy korszakalkotó új orosz fegyvert próbálnak ki - az
Északi Flotta nem tűrte volna el idegen hajók jelenlétét a lezárt
övezeten belül. Ezért továbbra is határozottan kizárjuk az
ütközés lehetőségét és ugyanez a véleménye mindazon
szakértőknek, akik erről nyilatkoztak könyvünk írása közben.
 9.
„Ki ez a Putyin”

A jelenlegi orosz elnöknek igen nagy szerepe volt az ügyben -

mi több, egyesek szerint még a szerencsétlenül járt
haditengerészek életéről is ő döntött. Ennek persze igen kicsi a
valószínűsége, ugyanis már kezdjük sejteni, hogy a tragédia
igen gyorsan következett be és a matrózok már akkor
meghaltak, amikor az Északi Flotta vezetésének még fogalma
sem volt arról, mi is történt a Kurszk atom-tengeralattjáróval.
Valamilyen értelemben mégis igaz a mondás. Vlagyimir
Putyin ugyan túl rövid ideje - még egy éve sem - volt az ország
vezetője, amikor ez az eset történt. Viszont abban, hogy a
hadsereg és az ország állapota ilyen mélyre süllyedt, neki is volt
szerepe. Akkor is, ha az elnöki propaganda már vagy bő fél éve
azt harsogta: Putyin lesz Oroszország megmentője, aki minden
lecsúszott réteget, csoportot és érdeket képvisel, keblére ölel, és
ismét felhoz a rég elveszített vagy sosemvolt szintre.
Lássuk hát előbb a szükségszerűen vázlatos, hiányos
életrajzát, aztán mások róla készített értékelését, véleményét.
Vlagyimir - „Vova” - Putyin szüleinek kései gyermeke volt.
Mindketten elmúltak már negyvenévesek, amikor a gyerek
világra jött. Az apja egész életében vasúti szerelvényeket javító
műhelyben dolgozott, anyja még nála is egyszerűbb lélek volt -
semmilyen iskolát nem végzett, hol edényeket mosogatott egy
laboratóriumban, hol portásként ügyködött. A családban -
időben visszamenőleg - a leghíresebb alak az egyik nagypapa
volt. Akiről azt mesélte a fáma, hogy Lenin szakácsa volt, sőt
utána egy ideig a félelmetes Sztálinnak is főzött. Az anyja
különben nem sokkal azelőtt halt meg, hogy fia elérte a
legmagasabb szintet. Apja 1999-ben, nem sokkal halála előtt
még láthatta nagy kísérettel, pompában érkező fiát és állítólag
kijelentette:
- A fiam olyan, akár a cár!
Az öreg Putyin e mondását aztán még egy évvel később is
sokan afféle prófétai megérzésként idézték fel…
Vlagyimirnak nem voltak gondjai a pályaválasztással.
Minden egykori tanára, iskolatársa egybehangzóan állítja, hogy
kezdettől csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: „csekista”
akart lenni. Vagyis az ifjúkori olvasmányok, de még inkább az
állandó politikai propaganda hatására a kémszolgálatnál, a
„néphatalom fegyveres öklénél” akart elhelyezkedni és ott futni
be karriert. Mint maga is mondta és írta, Putyint legfőképpen
az a lehetőség izgatta, hogy egyetlen ember - egy kém - milyen
nagy befolyást gyakorolhatott az események menetére, sokszor
többet ért ő és tettei, mint katonák egész serege…
Aki már kisfiúként a „Pajzs és kard” sorozat könyveit olvasta,
nem is juthatott más gondolatra. A sorozat címe mellesleg az
akkori KGB egyik jelszava volt. Vlagyimir ily módon maga sem
tagadta, hogy a kommunista propaganda hatására fejlődött
azzá, ami lett. (Mellesleg nem is tagadhatta volna.) Azt mondta
később, eszébe sem jutottak a sztálini önkényes erőszak
áldozatai, minderre nem gondolt, amikor végleg eljegyezte
magát a titkosszolgálattal. Eszébe sem jutott az igazság - vagyis
az, hogy a (kommunista) diktatúrában minden fegyveres erő a
saját lakosság megfékezésére szolgál. Nem képzelt vagy valós
külföldi ellenségtől kell a „hazát” védenie, hanem az elnyomott
lakosságot féken tartania minden erővel. Ez különösen igaz
minden „belügyi” erőre, vagyis és elsősorban a titkosszolgálatra.
Ne feledjük, ez a felfegyverzett hadsereg, a KGB erejének
nagyobb részével nem a világ felé fordult (bár azt is kémlelte
szorgosan), hanem a saját lakosságot figyelte,
Nos, az ifjú Vlagyimir Putyinnak sikerült valóra váltania
élete első és legnagyobb álmát. Ami már csak azért is valószínű,
mert a hetvenes években felnövő szovjet nemzedéknek
„elfelejtették” megtanítani, mi is volt igazából a sztálinizmus és
milyen szörnyű népirtást végeztek az állami szervek a diktátor
utasítására… Ők csak a „személyi kultuszról” tudtak, azt is
valami békés dolognak hitték.
Tudjuk egy későbbi főnökétől, hogy „Vologya” már akkor
megjelent a KGB-nél, amikor éppen hogy befejezte a tizedik
osztályt, vagyis kb. 16 éves lehetett. Már akkor, ott és azonnal
belépett volna a leningrádi (később, máig, szentpétervári) KGB-
szervezetbe. Megkérdezte:
- Mit kell tennem, hogy felvegyenek?
Azt a választ kapta, hogy előbb menjen egyetemre, leginkább
alkalmatos a jogi kar lenne (nem mintha ez akár akkor, akár
ma kötelező feltétel lenne a kémszervezetbe belépők számára…
a KGB dolgozói általában nem a jogi szakszerűségről és
törvénytiszteletükről ismertek). Erős a gyanúnk, hogy az általa
megkérdezett tisztek csupán meg akartak szabadulni akkor a
lelkesedésével is kellemetlenkedő ifjonctól. De ő komolyan vette
ezt is, mint mindent, amit a felsőbbség mondott vagy
parancsolt. Már az iskolában is ilyen volt. Hát jelentkezett az
egyetem jogi karára, ahová fel is vették. Hja kérem, akinek
nagyapja Lenin szakácsa volt, azelőtt nyitva állott minden
pálya!
Elvégezte a jogot. Nagyon halvány gyanúk merültek fel arra
nézve, hogy már eközben is dolgozott a „cégnek”, igaz, csak
eseti megbízások alapján. Tőle is azt várták el, mint annyi sok
diáktól. Figyelje társait és ha „valamit” hall, lát, tapasztal, ami
a KGB-nek hasznos lehet, jelentse. Tehát besúgóként is
működhetett. Másképpen ugyanis nehéz elképzelni, hogy
amint megszerezte a diplomát, „Dr. Vlagyimir Putyint” olyan
örömmel fogadták volna a szervezetnél - mint ahogyan
valóban fogadták. Egy vadidegen előtt, akit nem ismernek,
nem tárják oly szélesre a kapukat - mint azt tették előtte.
A legnagyobb érzelmeket és ellentéteket viszont nem addigi,
hanem az utáni pályafutása ébresztett szakmai és politikai
körökben - miután Putyin húsz évvel később kievezett a
nagypolitika vizeire. Kezdett értékes lenni minden
visszaemlékezés, amely vele és ottani munkájával volt
kapcsolatos. Egymásnak is ellentmondó, ámde sokszor nagyon
is jellemző részletek kerültek napvilágra. Két véglet között
oszcilláltak a hírek és vélemények. Az egyik szerint nagyon jó
kém és KGB-s volt, a másik szerint abban a két évtizedben
semmivel sem tüntette ki magát és meglehetősen szürke alakja
volt a sok százezer fős „cégnek”.
A „Vlagyimir Putyin” nevet hiába keresnénk a moszkvai
központ tagjainak, dolgozóinak, megbízottainak, ügynökeinek
névsorában. Ennek több oka lehet. Az egyik - a hivatalos -,
hogy soha nem jutott olyan magasra, a moszkvai központba
nem került be. A másik magyarázat szerint ezt a nevet később
kitörölték a nyilvántartásból - és ennek biztosan volt valami
oka.
A neve nem szerepel a KGB Első Főosztályának dolgozói
között. Ez az osztály foglalkozott a kémkedéssel. De Putyin - a
későbbi magyarázatok szerint - nem jutott el Moszkvába,
„leragadt” a leningrádi alközpontnál.
Hogy mivel foglalkoztak ott a KGB-sek Putyin osztályán -
arra nézve az idejében nyugatra szökött volt szovjet kém, Oleg
Kalugin adott felvilágosítást munkatársunknak. Kalugin
azelőtt maga is a leningrádi KGB-nél dolgozott:
- Elsősorban a Leningrádba látogató vagy ott élő
külföldieket figyelték. Meglesték, merre járnak, kivel
találkoznak, lehallgatták szállodai szobájukat vagy lakásaikat.
Megfigyelték minden kapcsolatukat, lenyomozták, kivel
beszéltek az utcán akár csak az időjárásról, vagy akitől
megkérdezték, hányas busszal jutnak el ide vagy oda. Mindenki
gyanús volt, aki bármilyen kapcsolatba került egy külföldivel.
Aztán minderről egy rakás jelentést írattak velük, amiket senki
sem olvasott el. Ilyen munkát végzett Vlagyimir Putyin is.
No de nem végleg, nem örökké!
Viszont egy másik magas rangú KGB-tiszt, aki annakidején
Leningrádban is vezető állásban volt, azt mondta 1999-ben,
amikor Putyin csillaga meredeken ívelt felfelé:
- Putyin Leningrádban nem végezhetett semmilyen igazi
felderítőmunkát. Mielőtt az NDK-ba küldték, még elhárító
munkát sem végezhetett. Ami azt jelenti: a titkosrendőrség
egyszerű hivatalnoka volt, akire nem külföldieket, hanem a mi
egyszerű polgárainkat bízták.
Ami más szóval azt jelenti az értők számára, hogy Putyinnak
saját polgártársait kellett kémlelnie szorgosan, éveken
keresztül. Ez már, ugye, nem hangzik olyan pozitívan, mint az
ármánykodó idegenekkel hősiesen szembeszálló hérosz
legendája?
Ezekután „hősünket” elküldték a KGB iskolájába. Aki itt
elvégzett két évet, az általában feljebb lépett és nem a vidéki
intézményhez tért vissza, hanem kifogott valami jó állást,
posztot „odafent”, Moszkvában. Nos, valahol homokszem
kerülhetett a gépezetbe, mert szinte Putyin volt az egyetlen, aki
az iskola elvégzése után ismét felbukkant Leningrádban és
mintha mi sem történt volna, folytatta az ottani munkát.
Könyvünk zártáig még nem sikerült kinyomozni, milyen
kisiklás következett be, mit követett el ez a tiszt, hogy nem
mehetett feljebb a ranglétrán úgy, mint mások?
A nyugati sajtónak is feltűnt ez az incidens, egyes források
állítólagos kis nyomozás után, oda lyukadtak ki, hogy Putyin
nem illett bele a KGB-ben kötelező mintába, kilógott a sorból.
Könnyen meglehet, hogy ezt csak azok hirdetik, akik szerint
Putyin „nagyon más”, mint az eddigi szovjet és orosz vezetője.
Mi azt állítjuk, és nem oktalanul, hogy Putyin sem különbözik
a kommunista szellemben felnevelt párttitkár-nemzedéktől,
amelynek elmúltával lehet majd csak orosz földön nekifogni a
demokrácia intézményeinek kialakításához.
No de kövessük útját. 1985-ben Putyint átirányították az
NDK-ba, vagyis az akkor létezett államba, az úgynevezett
Német Demokratikus Köztársaságba, amelynek fővárosa Kelet-
Berlin volt. Őt viszont itt sem a központba, hanem Drezdába
küldték. Mi több, még csak nem is a felderítéshez, hanem a
szovjetektől felügyelt kelet-német államrendőrség-
titkosszolgálat, a Stasi ottani szovjet képviseletéhez. Ennek
létszámát mesterségesen és lényegében ok nélkül
felduzzasztották azokban az években, amikor Jurij Andropov
KGB-vezér lett a Szovjetunió vezetője.
Itt Putyinnak ügynököket kellett beszerveznie és… sört
vedelnie. Ez mintegy kötelező volt ott, ahol a szovjet ügynökök
kevesebb vodkát és több jófélesört kaptak szinte ingyen. Nem
csoda, hogy az addig is alacsony termetű, de madárcsontú
ügynök tíz kilót hízott és bizony már-már elérte a 85 kilós
testsúlyt is. Akkor már nős volt, még Leningrádban talált rá
Ludmillájára, aki hamarosan meggyőződhetett róla, hogy nem
választott rosszul. Két lányuk született, ezek ma már 16 és 15
évesek.
Akkoriban a külföldre küldött szovjet ügynökök igen jó
fizetést kaptak - 150-200 dollárt havonta! (Vagyis annyit,
amennyit a Kurszk kapitánya is kapott - egészen addig a
napig…) így aztán Putyinéknak hamarosan egy új Volga
típusú nagy autóra is tellett és ahányszor a férfi
hazalátogathatott, mindig német gyártmányú ipari termékeket
hozott ajándékba. Elég jól megtanult németül (elnökké
választása után azzal nyerte meg magának, vagy mondjuk ki
kereken: csapta be a német tévénézőket, hogy ezen a nyelven is
szólt hozzájuk és beadta nekik azt a mesét, hogy a gyerekeivel
otthon csak németül beszél, amitől minden igazi echte
deutsche mellkas dagadni kezdett…) a feleségét különben
maga után hozhatta, a gyerekek is ott születtek, később a
hölgyek visszamentek a Szovjetunióba.
Az ügynök német földön állítólag sok társával együtt a
nyugatnémet-keletnémet kapcsolatok alakulását figyelte. A
Szovjetunió és persze az azt irányító párt féltékenyen őrizte
egyeduralmát és mindenről tudni akart, amit a keletnémet
elvtársak a nyugati kapitalistákkal „sefteltek”. Állítólag - bár ez
nem nyert bizonyítást - Putyin többek között olyan keletnémet
tudósokat szervezett be ügynöknek, akik készültek elhagyni az
NDK-t, hogy Amerikában folytassák tanulmányaikat és
munkájukat. Arra sincs bizonyíték - de makacsul ismételgetik
egykori beavatottak - hogy Putyin nagyon otthonosan mozgott
a drezdai Robotron számítógépgyárban is - a nyugatról
beszivárgó csúcstechnikai ismereteket lopkodta el és küldte
tovább Moszkvának. Ezen felül a Stasival lelkesen
együttműködött a Nyugatot becsmérlő vagy befeketítő
dezinformációs kampányokban is. Nagy híve volt a Stasival
történő szoros együttműködésnek - ez utóbbit a hírhedt
Markus Wolf vezette. Aki az emlékirataiban („Az arc nélküli
ember”, London 1997) természetesen egy szóval sem említi ezt a
kis, akkor még mindenki számára lényegében ismeretlen
tisztet.
Putyin a KGB alezredese volt, amikor véget ért a
németországi pályafutása. Két lányáról annyit kell most
tudnunk, hogy nemrégen még a moszkvai német nagykövetség
iskolájába jártak, ahol egy fő éves tandíja 7200 márkába kerül.
Putyinnak a jelek szerint már évekkel korábban sem okozott
gondot ezen összeg kétszeresének kifizetése, 1999 augusztusáig,
amíg a lányok apja „csak” a titkosszolgálat főnöke volt, a két
lányt nap, mint nap egy rendőrségi jelzésekkel ellátott fekete
Mercedes hozta-vitte. Később Putyin elnök lett, attól kezdve a
fekete Mercedes a lányokkal már nem egyedül, hanem négy
terepjárónyi marcona fegyveres kíséretében száguldozott a
moszkvai utcákon, állítólag azért, nehogy a „csecsen
terroristák” megtámadják és elrabolják őket. Aztán 1999 őszétől
már sehová sem vitték a lányokat - inkább az iskola, vagyis a
tanárok jönnek a Moszkva melletti Barvisében lévő dácsába,
ahol az államfő családja lakik. Ott állítólag nagyobb
biztonságban van Katya és Marija.
Putyin annak idején már Leningrádból indult el
Németország felé - de amikor visszatért oda, a várost már
Szentpétervárnak hívták (ismét) és Leningrád történelemmé
lett. Elgondolkoztató, hogy Putyin állítólagos németországi
sikerei után ismét nem Moszkvába küzdötte fel magát, hanem
újra csak visszakerült régi városába. Mint KGB-st küldték az
ottani egyetemre, a rektorátuson dolgozott és a nemzetközi
kapcsolatokért felelt. Azon ugye már nem is akadunk fenn,
hogy a CIA vagy az angol MI munkatársai a saját
központjukban dolgoznak, nem helyezik ki őket civil
munkahelyekre, ahol ismét csak a saját polgáraikat kellene
figyelniük főállásban… De a KGB-nél ez megszokott dolog volt.
Az orosz KGB ugyanis semmiben sem különbözött a nem is
olyan régi szovjet KGB-től. Még abban sem, hogy nagyobbrészt
ugyanazok az emberek maradtak benne és dolgoztak tovább,
akik évekkel korábban még a nagy Szovjetunióra, annak
pártjára és a kommunista eszmére esküdtek fel - most meg arra
a zászlóra, az új főnökre (Jelcinre) és a „demokratikus eszmék”
védelmét ígérték, miközben általában fogalmuk sem volt róla,
mi is az a demokrácia és mire szolgál.
Putyin az 1990-es évek elején egykori tanára, most főnöke,
Alekszandr Szobcsak mellett dolgozott, aki hamarosan a város
polgármestere lett. A bajok viszont Putyin számára már 1991-
ben kezdődtek. Szobcsak jól tudva, hogy kedvence valójában a
KGB nem is annyira rejtett embere, magával vitte őt a
városházára, egyik helyettesévé tette és rábízta az élelmiszer-
szerzési programot. Ma már kevesen tudják, hogy abban az
évben a város kis híján éhen halt, mivel az orosz vidék nem
szállított neki élelmiszereket. A város ekkor rátette a kezét pár
százezer tonna nyersolajra és ritka fémekre, majd az egészet 12
millió dollár értékben gyorsan exportálta, hogy cserébe
élelmiszereket vásároljon a lakosságnak. Hamarosan kiderült,
hogy az oroszok igen alacsony áron adták el Nyugaton a szóban
forgó termékeket, de még ennek a kis összegnek is csak egy
hányada érkezett vissza a városba élelmiszerek formájában -
felmerült a kérdés, hová tűnt a többi pénz?
A város megbízottja ez ügyben az egész üzletet lebonyolító
Vlagyimir Putyin volt. Ő persze gyorsan kimagyarázta magát
és felmentették minden vád alól, de az orosz sajtó a mai napig
nem hitt ebben és nemegyszer felmelegítették az ügyet, egyre
újabb gyanús pontokat találtak benne és bizony Putyin
múltján az első komolyabb foltot ez az élelmiszer-ügy okozta.
Mindentől függetlenül 1994-ben már ő volt a polgármester
első helyettese, de nem nagyon tolakodott a fénybe. Inkább
afféle „szürke eminenciásként” tevékenykedett, jobbára a
háttérben. Most már maga kereste a kapcsolatokat és utakat
Moszkvába, és hamarosan meg is találta a lehetőségeket.
Politikailag az első nagyvereséget 1996-ban mérték rá, amikor
Szobcsak elbukott a polgármester-választáson. A jelek szerint
Putyin nem jól kampányolt neki.
 De már megvolt a moszkvai protektor, Anatolij Csubajsz,
Jelcin elnök adminisztrációjának vezetője,
„kancelláriaminisztere”. Itt a belső ellenőrző hivatalokban
került egyre feljebb, végül már a titkosszolgálatot is ő
ellenőrizte - ő, az egykori lelkes kis senki-tag, majd a későbbi
alezredes! Az senkit sem zavart, hogy a KGB-t időközben FSZB-
nek, szövetségi biztonsági szolgálatnak keresztelték át - ennek
csakugyan nem volt jelentősége. Putyin ekkoriban bőven
gyűjthetett adatokat egyes vidéki vezetők korrupciós ügyeiről -
no és melyik vezetőnek ne lettek volna ilyen ügyei? Hiszen az
egész ötszáz éves rendszer eleve a megvesztegetéseken alapul.
Így Putyin rengeteg terhelő adatot és bizonyítékot gyűjtött ezen
„urak” ellen, de csak kis részüket használta fel. Inkább csak
demonstrálandó, mennyi mindent tud - ezzel zsarolta és
sakkban tarthatta a többi vezetőt. Így nem csoda, ha azok
kiszolgálták őt. Putyin megint csak mind magasabbra
emelkedett, előbb a titkosszolgálat igazgatója lett, aztán már a
nemzetbiztonsági testület titkára.
Az 1997-ben Moszkvába érkezett Vlagyimir Vlagyimirovics
Putyin 1998-ban már igen magas rangra emelkedett. Ő maga
erről a karrierről ritkán nyilatkozott, nyilván nem akarta
feltárni a háttér-információkat. De egyszer kijelentette, hogy
nem volt különösen lelkes, amikor elfoglalta a titkosszolgálat
vezetői székét. Állítólag az sem hatotta meg, hogy Jelcin akkor
„szolgálatai elismeréséül” alezredesből több rangfokozatot
átugorva azonnal kétcsillagos tábornokká nevezte ki őt.
Szergej Ivanov politológus szerint nem kell félni Putyintól,
nem vérszomjas diktátor-típus. A brezsnyevi korszak terméke,
amely az előző hidegháborús időszakhoz képest valóságos
„vegetáriánus korszak”, vagyis nem véres időszak volt és
remélhetőleg akkori ideológiai és személyi termékei is ilyenek
lettek…
 A fekete öves karatés Putyin mindenesetre jól lavírozott a
jelcini „Család” zavaros ügyei között, nincs kizárva, hogy
némelyiket éppen az ő közreműködésével is hozták
nyilvánosságra. Például a Mabetex-ügyet, amelyben
nyilvánvalóvá lett, hogy Jelcin és családja sok millió dollárt
sikkasztott el az állami pénzekből és különféle, több mint
gyanús tranzakciók során azokat külföldi bankokba utalta
(ahol azok máig is vannak…) Végül Jelcinnek is mennie kellett.
Putyin ideje pedig akkor érkezett el, amikor a csecsenek
felkeltek az orosz megszállók ellen. Most bebizonyíthatta, hogy
erőskezű vezető, ezzel elnyerte a nép egy részének és a
hadseregnek a rokonszenvét is. Régóta vártak egy ilyen
erőskezű emberre. Ha nincsen a csecsen válság, Putyin talán
még ma is az árnyékban van, és nem kerül elő - sohasem.
Most már másféle életrajzait közlik. Akad, aki egész addigi
másként gondolkodó múltját meghazudtolva (Roj Medvegyev)
egy Putyint apologizáló, egekig dicsérő könyvet írt róla, mások
a vele készült interjúkat adják ki. Ezekben az egykori alezredes
már olyan történeteket mesél, amelyeket addig nyilván nem
hozott volna nyilvánosságra (például azt, hogy egyik nagyanyja
annak idején titokban megkereszteltette a kis csecsemő
Putyint…).
Egy biztos: nem szégyelli KGB-s múltját, ami rossz jel. Vagyis
még mindig nem fogta fel, milyen rendszert szolgált és nem is
sejti, hogy ez a rendszer orosz földön mélyen gyökerezik és
bármikor egyetlen nap alatt visszatérhet. Lehet, erre számít?
Vagy csakugyan afféle „liberális” ő, amilyenek azért ott is
teremhetnek, persze egy ottani liberális egészen mást jelenthet,
mint nyugaton? Ez még egyelőre a jövő titka. A fekete öves
mester voltaképpen egy „fekete ló”, sötét résztvevője ezer sötét
játszmának, amelyek többségéről nekünk külföldön fogalmunk
sem lehet. Még nem lehet tudni, győz-e egyáltalán és ha igen,
melyik irányba viszi tovább a sokat szenvedett Oroszországot?
Azt mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy alig pár
hónappal az új elnök beiktatása után már kezdtek kiderülni a
sötét ügyek. 2000. március második felében az orosz lapok
cikkei, a független tévécsatornák kommentárjai bizony Putyint
is „kikezdték”. És meg kell állapítanunk, hogy nem ok nélkül.
Hamarosan a külföldi lapok is átvették a nyomozók szerepét. A
bécsi Kurier utánanyúlt az elnök pétervári múltjának, amikor
is Putyin egy gyanús cég, az úgynevezett „Trust-20” működését
egyengette, nyilván nem haszon nélkül. Putyin volt akkor az
alpolgármester és az efféle üzletek felelőse, amikor a cég 1993 és
1995 között csaknem 850 millió dollár hitelt és vissza nem
térítendő támogatást kapott a várostól - javarészt éppen Putyin
alpolgármester úrtól. A hitelekért különben - akkor
Oroszországban a banki kamat mértéke 200 százalék volt - a
„Trust-20” alig évi 6 százalékot kellett fizessen. Ami már
önmagában is vaskos korrupciós ügyletet takarhat. Az összeg
egy részéért a cég valóban építkezett Pétervárott, de nem egy és
nem két millió dollár - hogy-hogy nem - egyszercsak
Spanyolországban, privát számlákon kötött ki…
Ami furcsa számunkra: az ügyben az orosz biztonsági
szolgálatnak kellett nyomoznia. Képzelhető, hogy főnökük
ellen mennyi bizonyítékot találhatnak! Ugyan ki merne az
államelnökhöz nyúlni manapság? Erre majd csak akkor
kerülhet sor igazán, ha Putyin megbukik. Mert hát a fák nem
nőnek az égig…

Vélemények Putyinról:
Soros György:
„Putyin megpróbálja ismét felépíteni az erős orosz államot, és
ez sikerülhet is neki. Ez a folyamat több szempontból is hasznos
lehet. Mert - mint tapasztalataink mutatják - a gyenge állam
sokkal inkább fenyegeti az alapvető szabadságjogokat, és nem
eléggé hatékony a piacgazdaság támogatásában sem. Erre
ugyanis a piac szabályainak megállapításában van szükség. Ha
Putyinnak sikerül átvinnie az országot a rablógazdálkodásból a
törvényes kapitalizmusba, akkor Oroszország gazdasági
újjászületésének megteremtője lehet - és az eddig általunk
beruházott pénzek végre valami hasznot is hoznak majd. De ne
feledjük: az az állam, amelyet Putyin épít, nem a nyitott
társadalom alapjain épül. Ez az állam ismét ki akarja majd
terjeszteni hatalmát a magánéletre és megpróbálja feléleszteni
az orosz nagyhatalmiságot.
Ez egy tekintélyelvű és nacionalista állam lesz. („Moscow
News ”)

Grigorij Javlinszkij, a „Jabloko Klub (végső soron egy liberális

pártkezdeményezés) vezetője:
„Putyin egy tipikus homo sovieticus. Olyan, aki szerint a cél
szentesíti az eszközt. Egyet gondol, mást mond, és egy
harmadikat cselekszik. Azt akarja, hogy az emberek szolgálják
az államot, miként az a szovjet rendszerben volt. Putyin
győzelme az orosz demokrácia veresége. Ha elmegy, mindent
elölről kell majd kezdeni… Itt ez a birodalom, amely szétesett.
Lakói felfogták, hogy voltaképpen koldusok, akiknek nincs
holnapjuk. Putyin azt ígéri, megtalálja az ellenséget, akik ezt
tették az országgal - nem fogja fel, hogy az ellenség itt van, az ő
soraiban. Oroszországot saját kommunista vezetése alázta
porig. Putyin megerősíti a titkosszolgálatokat, a belügyi erőket
és visszahozta az iskolákba a „honvédelmi nevelést”, vagyis a
gyerekeket felkészítik a fegyveres harcra. Putyin számára az
„emberi jogok” csak egy szóvirág. Nincsenek elvei, nincsen
meggyőződése. Hiszen annakidején a KGB-ben csak ilyen
emberek csinálhattak karriert. Neki mindegy, milyen zászló
alatt menetel, régi bolsevik módszereket alkalmaz.”
 (Interjú a Wprost lengyel hetilapnak)

Borisz Jelcin:
„Van itt egy ember, akiben minden orosz megtalálja a maga
reménységét. Új és energikus politikus, most ilyenekre van
szükség. Miért akadályoznám meg őt? Minek várjak még fél
évig? Átadom neki a helyemet…”
(Jelcin beszéde lemondása után)

Mihail Gorbacsov:
„Putyin egyáltalán nem látszik felkészültnek egy állam
vezetésére. Nekünk nem egy olyan csapatra lenne szükségünk,
amely bizonyos körök és csoportok érdekeit képviseli, hanem
olyanra, amely a nemzet érdekében cselekszik.”
(Nyilatkozat a Der Spiegelnek)

Madeleine Albright, az USA külügyminiszter-asszonya:

„Putyin remek társalgó, remekül informált személy és nagy
orosz hazafi. Ám hogy teljességében felmérhessük, milyen is ő,
meg kell várnunk konkrét tetteit.”
(Nyilatkozat egy moszkvai látogatás alkalmával)

Alekszandr Kabakov, a „Kommerszant” napilap

kommentátora egy külföldi lapnak:
„Miről kell még itt beszélni? Hogy Putyin voltaképpen egy
senki, egy Jelcin-báb? Ha választanom kell Primakov és Putyin
között, hát ezerszer inkább Putyint választom. Mert nekünk itt
Oroszországban úgysem lehet jó elnökünk, ez már csak egy
ilyen ország. Ez az egyetlen ember, akit nem kaptak rajta
tolvajláson, aki nem fizetett le másokat és maga sem fogadott el
pénzt. Ez már önmagában is a „csodával határos!”
(Gazeta Wyborcza lengyel napilap)

Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író:

 „Ez az ember (Putyin) egyelőre rejtély számunkra. Lehet,
követi szponzorai utasításait és romba dönti a hazánkat és
önmagát is megsemmisíti - de lehet, szakít a klán-hűséggel és
saját politikát folytat majd.”
(Der Spiegel)

… és lássuk, mit mond Putyin önmagáról? Az általa sugallt

nyilatkozatok pedig mit állítanak céljairól, Oroszország
jövőjéről?

„Mindenkit figyelmeztetek: nem tűröm el a törvények

megszegését, az alkotmány elleni cselekedeteket.” (Beiktatási
beszédéből)
„Az antiszemita hangokat és az agresszív nacionalizmust
nem fogjuk eltűrni, minden eszközt felhasználunk, hogy ezeket
kizárjuk a politikai életből.” (Az USA kongresszusának írott
leveléből)
„Majdnem háromnegyed évszázada a kommunista doktrina
megvalósításának jegyében éltünk. A szovjethatalom nem
hozott az országnak dinamikus fejlődést, az embernek pedig
nem adott szabadságot. A politikai ideológiai kezelése csak
növelte a szakadékot, amely hazánkat a fejlett országoktól
elválasztja.”
És: „Az utóbbi 200-300 év folyamán most először van
országunk abban a fenyegető helyzetben, hogy másod-, sőt
harmadrendű országgá válhat. Hogy ez ne következzen be „a
nemzet egészének óriási intellektuális, fizikai és erkölcsi
erőfeszítéseire van szükség.”
És: „Hogy elérjük azt az egy főre eső nemzeti jövedelmet,
amellyel ma Spanyolország vagy Portugália rendelkezik -
márpedig ezek az államok messze nem a leggazdagabbak -
ahhoz legalább 15 évre van szükségünk úgy, hogy a
nemzetgazdaság teljesítménye évi 8 százaléknál nem lehet
kisebb.” (Az orosz kormány internetes oldalairól)
„Oroszországnak erős, hatalmas állammá kell lennie, de
ennek semmi köze az agresszióhoz. Mi ráléptünk a normális
fejlődés útjára és ilyen kapcsolatokat szeretnénk kiépíteni
Európával és a világ többi részével.” (Putyin az International
Herald Tribune-nek)

Mindehhez csak annyit tehetünk hozzá - ami kapcsolódhat a

Kurszk tragédiájához - hogy bár az új elnök már próbált tenni
ezt-azt a fegyveres erőkért (a baleset után, 2000. szeptember
elején húsz százalékos fizetésemelést ígért az összes
erőszakszervezet tagjainak), most kiderült, hogy még szinte
semmit sem tett. Be kellett látnia, hogy a pénzhiány
általánosan jellemző az orosz helyzetre és a hasonló
katasztrófák folytatódni fognak. Szinte minden hónapra jut
valamilyen hadirepülőgép-baleset és az egykor félelmetes
szovjet (orosz) fegyveres hatalom minden eresztékében recseg-
ropog, mint régi fahajó a tengeri viharban.
Putyin tisztában van vele, hogy a lyukakat csak pénzzel, és
még több pénzzel lehet betömni. Pénzt pedig két helyről
szerezhet: bel-, vagy külföldről. Belföldről úgy, hogy
könyörtelenül beszedeti az adókat és az állam, jogos vagy
kevésbé jogos jövedelmeit azoktól, akik ma ráteszik a kezüket, a
nagyúri klánoktól, a fél- és egészen maffia-szervezetektől. Ez
óhatatlanul nagy konfliktusokhoz vezet majd, de éppen a
feltöltendő hadipénztárak állítják majd mellé az
erőszakszervezeteket, akik megvédik őt, rendszerét és
reformjait. Csak az a kérdés, hogy sikerül-e megvásárolnia a
hadsereget és a többi fegyveres erőt, tud-e nekik juttatni
valamit - mielőtt a maffiák és klánok tesznek valamit ellene?
Izgalmas versenyfutás lesz.
A másik megoldás a külföldi pénzszerzés lenne. De ezzel az a
baj, hogy részben Gorbacsov, de főképpen Jelcin ezt csinálták
már vagy tíz éve, és a Nyugat - bár adott bőven - azt látta, hogy
ezek a pénzek vagy eltűnnek a magánzsebekben és nyugati
bankszámlákon bukkannak fel ismét, vagy, hogy ezekből
Nyugat-ellenes projekteket finanszíroznak. Például a
kilencvenes évek közepén a más célból adott támogatásokat az
oroszok nagyszabású kém-programok kidolgozására és
megvalósítására használtak fel, amelyek éppenséggel nyugati
demokratikus intézmények kikémlelésére és felforgatására,
valamint igen nagyméretű ipari kémkedésre szolgáltak.
Drezdában Putyin maga is volt ipari kém, tudja, milyen
értékesek lehetnek ezek az információk. Már ma is
nagyobbrészt ezzel foglalkoznak a külföldre telepített orosz
kémek és ez a jövőben csak fokozódni fog. Mert ne higgye senki,
hogy Oroszország képes lesz másfél-két évtizeden keresztül
évente 8 százalékkal növelni ipari termelését és hatékonyságát
azért, hogy állampolgárai életszínvonalát emelje. Nem, a
második célról szó sincs - Oroszország Putyin és követői szerint
kizárólag az elveszített nagyhatalmi státuszt és egykori katonai
erejét akarja visszaszerezni, nem egyebet.
Ami ebben a témában a Kurszkot érinti - csak egy jelzés volt
a Putyin-éra urainak. Ha nem cselekszenek gyorsan, a hadsereg
a maga feje után megy, illetve szétzüllik (a két forgatókönyv
egyszerre is megvalósulhat). Mindent ellep majd a maffiaállam,
amelynek kialakulását már eddig is ezer jel bizonyítja. Ha más
nem, hát az ad erőt Putyinnak, hogy nem akarja elveszíteni a
saját hatalmát…
 10.
Akik nem hallgattak

Hogy milyen rendkívül leromlott állapotban van az orosz

hadsereg, azt már sokan szóvá tették régebben is. A belső
körökben nyilván nem titkolták el egymás elől az orosz vezetés
tagjai, hogy napról napra csökken a hadi potenciál. Biztosan
akadt ott sok tízezer egyenruhás tiszt elvtárs is, akinek a szíve
hasadt meg, látva hogy mivé lett az egykor világszerte rettegett
fegyveres erő. Nem titok, szerették volna ezt az erőt ismét
birtokolni.
És volt egy oka, amiért ez a pusztulás különösen erősen
jelentkezett a haditengerészetnél. Ez pedig annak köszönhető,
hogy itt gyűlt fel rengeteg olyan eszköz, amely a környezetet
pusztította.
Mert például a gyalogság (a „gépesített lövészek”) eszközeit
könnyű ismét feldolgozni, ha már teljesen amortizálódtak. A
gépkocsikat szétszedik, beolvasztják, ismét alkatrészeket
készítenek belőlük. Ez nagyobbrészt igaz a fegyverekre is. A
tankokat sem szokták csak úgy eldobálni ott, ahol utoljára
elromlottak. Azok értékes fémanyagát ismét fel lehet használni
és a javarészt külföldi megrendelésekre (egyre erőteljesebben…)
dolgozó orosz hadiipar éppen ezt teszi nagy sikerrel, sok
jövedelmet hozva az államnak.
A légierőnek sem kell ilyen természetű gondokkal küzdenie.
A gépekben lévő műszerek leszerelés után újra felhasználhatók,
szintúgy a beépített fegyverek is megtalálják új alkalmazási
helyüket. A repülők nagyobbrészt alumíniumból készülnek, ez
pedig manapság már egyre inkább kezd stratégiai fémnek
számítani. Nem veszhet és nem is veszik kárba. Akkor sem, ha
a kimustrált harci- és szállítógépek százai várakoznak
különféle elhagyatott repülőtereken, míg végre jut egy kis pénz
a szétszedésükre, újrafeldolgozásukra.
Ám egészen más a helyzet a haditengerészet eszközeivel.
Ezek ugyanis igen nagytömegűek, szétszedésük pedig
roppant sokba kerül. Már csak azért is, mert mint a nukleáris
rakétákat, ezeket is jól képzett szakemberek szedhetik csak szét.
A lebontásukra komoly műszaki berendezésekre van szükség,
ezek működtetése nem olcsó.
Felmerül a lehetőség, hogy a kiselejtezett hadihajókat miért
nem adják el Oroszországon kívüli, bontással és
újrahasznosítással foglalkozó cégeknek? Ilyenek szép számmal
vannak a világban. Különösen Kelet-Ázsiában találhatók olyan
cégek a „kis tigris-államok” területén, ahol az ilyesmit igen
hatékonyan megoldják. Még az elmaradott Bangladesben is egy
helyi iparág a bontásra ítélt hajók szétszedése és „zsilettpengére
vágása”. A szakmai zsargon arra utal, hogy ami odakerül, azt
igen kicsi darabokra szétszedik és fémolvasztókba küldik.
Nos, ez az orosz haditengerészetnél eddig soha nem került
szóba. Itt is elsősorban a kém-fóbia dominál. A vezérkar
képletesen szólva bele is halna abba, ha egy drága szovjet-orosz
hadihajót vezérlő műszereitől és fegyvereitől megfosztva
elvontatnának Tajvanra vagy Bangladesbe, vagy bárhová.
Hiszen azok ott kémek kezébe kerülnének, lemásolnák,
kiszednék titkait, és így tovább… a malomkő-sapkás
tábornokok és admirálisok már nem képesek megújítani
gondolkodásmódjukat.
Lehet, működött ott egy másik, tisztán gazdasági szemlélet is.
Ez arra számított, hogy ha most nem is, de később majd csak
sikerül a kiszuperált hadihajókat itthon is feldolgozni,
átalakítani, sajátos „recyclingnek” alávetni és megint fémként,
hadihajóként hasznosítani.
De erre kevés az esély, éppen azért, mert ehhez rengeteg
pénzre lenne szükség. Most viszont az a helyzet az orosz
hadiflottánál (is), hogy azt a keveset, ami jut nekik, inkább az
élőállomány és a még működőképes egységek működésben
tartására használják fel.
Az atom-tengeralattjárók és atommeghajtású felszíni hajók
(pl. a hatvanas-hetvenes években oly sokat dicsért atomjégtörők
még ma is egészben vannak, húsz évvel az után, hogy kivonták
őket a forgalomból - és a nukleáris berendezéseiket sem
távolították el, úgy állnak a kikötők nem is túlságosan félreeső
rakpartjainál, pár száz méterre a lakóházaktól…) egyrészt,
mint írtuk fentebb, nagytömegűek és nem egyszerű feladat
szétszerelni őket. Másrészt a nukleáris berendezésekhez csak
különlegesen kiképzett emberek nyúlhatnának, ezekből
azonban kevés van. Ők sem tapsikolnának örömükben, ha a
szélsőségesen hideg éghajlatú Murmanszkba vagy ne adj isten
Novaja-Zemljára vezényelnék őket. Ahol két hónapig tart a
tavasz, nyár és ősz, aztán tíz hónapig a tél. Ráadásul azzal a
perspektívával, hogy a megrendelők - az orosz állam vagy a
hadvezetés - az ilyen veszélyes munkához nem adják meg a
szükséges támogatást. Például a szükséges eszközöket,
műszereket, sugárvédelmet, betanított munkásokat. És nem
adják meg azt a lehetőséget sem, hogy az atom-
tengeralattjárókat fedett helyen, például az egyik előző
fejezetben részletesen leírt murmanszki fedett dokkok
egyikében szedjék szét. Annak ellenére, hogy ott most már
gyakorlatilag nem folyik igazi termelő, hajóépítő munka - ha
csinálnak is valamit, az csak néhány régi ócska hajó „javítása”.
Vagy éppenséggel a már nem működőképes hajókból szedik ki
az alkatrészeket és teszik át a még működőképesekbe…
Az atom-tengeralattjárók nagy többségét éppen az Északi
Flotta felségterületén szuperálták ki és hajították el. Ezt
voltaképpen szó szerint érthetjük. Mint már korábban írtuk, a
hajókat sorsukra hagyták a városoktól távolabb eső
haditámaszpontok félreeső öbleiben. Vagy éppenséggel
„vontatásnak” nevezett manővert készítettek vele. A Kurszk
ürügyén számos beszámoló készült az utóbbi évtizedekben
elsüllyedt nukleáris tengeralattjárókról. A listákon (mi is) csak
azokat vették figyelembe, amelyek működés, feladatteljesítés
közben, legénységgel a fedélzeten merültek hullámsírba és
valóságos emberi tragédiákat jelentettek.
Ám legalább ennyi, sőt nyilván több volt az olyan esetek
száma, amikor szovjet és orosz tengeralattjárók süllyedtek a
fenékre - már üresen. Ismétlem, tudjuk ezt különféle nem
hivatalos beszámolókból és bizalmas iratokból (némelyik
eredetéről itt és most nem ejthetünk szót). Feltűnően gyakori
ugyanis bizonyos nemzetközi jelentésekben az a nyelvi
fordulat, hogy itt vagy ott, ekkor és akkor egy-egy kimustrált
tengeralattjáró „vontatás közben elsüllyedt”. Ilyenkor az orosz
hatóságok igyekeztek azt a benyomást kelteni - már ha
egyáltalán vették ezt a fáradtságot -, hogy sima műszaki
balesetnek tűntették fel az ilyesmiket.
Ez a gyakorlatban így nézett ki: a nukleáris meghajtású, de
már szinte ronccsá lett orosz tengeralattjárót kivontatták a
hadikikötőből. Amikor a nyílt tengeren jártak, ahol a
vízmélység legalább több száz métert tett ki, a vontatóhajóról
átmentek a haditengerészet hozzáértő katonái a vontatott
járműre. A legtöbbször maguk is tengeralattjárón szolgáltak,
így tudták jól, mit kell tenniük. Kinyitották a fenéken lévő
úgynevezett Kingston-csapokat és a víz betört a hajóba.
Nemegyszer az egész műveletet éjszaka végezték, nehogy az
amerikai és egyéb kémműholdak lássák az akciót. Ez általában
nem segített, mert hiszen azok infravörös hullámtartományban
és egyéb sugárzásokkal is működnek, tehát éjszaka is látnak.
Miután a roncshajó megtelt vízzel, természetesen elsüllyedt. A
vontató pedig visszatért a bázisra és írtak egy jelentést arról,
hogy teszem azt a „K-182-es” tengeralattjáró, „miközben a
javító dokk felé vontatták, műszaki hiba” (vagy „a rendkívül
viharos tenger”…) miatt elsüllyedt.
És ennyi volt, nem több.
Mindez nem csupán az Északi Flotta területén zajlott így, bár
ott volt belőle a legtöbb. Az, hogy nukleáris hulladékot, sőt
lejárt szavatosságú lőszereket, a torpedók és rakéták mérgező
hajtóanyagát stb. szintén a tengerbe temetik, és ezt nevezik
„megsemmisítésnek”, mindennapos dolognak számított -
évtizedek óta!
A világ viszont erről keveset tudott. Ebben kétségtelenül
bűnös az Egyesült Államok is, amelynek vezetőit pedig a
hírszerzés rendre tájékoztatta ezekről az akciókról. Ám amíg a
Szovjetunió létezett és éles volt a szembenállás a két
nagyhatalom között, mi több, ez az állapot bármikor
termonukleáris világháború kitörésével is fenyegetett - nem
volt értelme szóvá tenni a dolgot. Akkoriban csak az éppen
éledező környezetvédelmi szervezetek, intézmények emeltek
néha szót a módszer ellen. Csernobil (1986 áprilisa) után ezekre
már jobban figyeltek.
De az igazi botrányok akkor kezdődtek, amikor magában
Oroszországban - mi több, a hadseregben, sőt a hadiflottánál -
is akadtak bátor orosz emberek, katonatisztek és mások, akik
lerántották a leplet ezekről az üzelmekről.
Mindez azért került ide a Kurszk tragédiájáról szóló
dokumentumkötetbe, mert ahhoz, hogy megértsük, hogyan
jutott ilyen helyzetbe az orosz flotta - ismernünk kell a
hátteret, a kulisszák mögött zajló eseményeket és folyamatokat
(divatos szóval a „trendeket”) is. Hiszen ami az atom-
tengeralattjáróval 2000. augusztus 12-én és később történt,
felszínre hozta a hadiflották összes bajait, a bennük uralkodó
szellemiséget. Ma már eléggé világos a helyzet.

A Paszko-ügy
Sorrendben megelőzte a másikat, amely még közelebb volt a
mi témánkhoz. De ez is nagyon jellemző és hasonló témát járt
körül.
Grigorij Paszko a kilencvenes évek elején még a csendes-
óceáni flotta fregattkapitánya volt. Hajóparancsnokként is
tevékenykedett. Rangja a szárazföldi erőknél az alezredesinek
felel meg. Később ismeretlen okból újságíróvá képezte át magát
és attól kezdve a flotta Bojevaja Vahta (Harci Őrség) című
lapjánál dolgozott.
Kezdettől igen merészen bírálta a lapban a flotta egyes
viszonyait, ami érthető berzenkedést váltott ki a
parancsnokságból. A katonai lapot katonai cenzor ügyelte (és
ügyeli…) fel. 1993-tól kezdve Paszko cikkei miatt erősen főtt a
cenzorok és parancsnokok feje. Néha engedmények árán,
máskor Paszko erőteljes követelésére végül is átmentek az
anyagai a cenzori szűrőn, pedig eléggé „meredek” témákat
választott.
Hogy hagyták úgy-ahogy dolgozni és a Bojevaja Vahta
egészen izgalmas olvasmánnyá lett - abban két dolog is szerepet
játszott. Az egyik az új kurzus volt. Hiszen 1992-ben megszűnt
a Szovjetunió, leszakadtak róla az erőszakkal odatapasztott
államok, Oroszország magára maradt. Mindennél fontosabb
volt hát megőrizni a haderőt ebben az állandó „fenyegetettség”
állapotában (az orosz hadvezetés attól kezdve még inkább
démonizálta a NATO-t és Amerikát, mintha e két szervezetnek
nem is lenne más célja, csak a volt Szovjetunió eltörlése a föld
színéről…). De hát most már az volt a „sikk”, hogy
demokratikusnak kell lenni. Hogy van sajtószabadság meg
emberi jogok és más efféle, a parancsnok elvtársak által nem
ismert és fel sem fogott dolgok. Másrészt Paszko mögött ott
álltak az orosz emberjogi szervezetek, olyanok is, mint például
a Helsinki-csoport, a PEN-központ, a nemzetközi újságíró
szövetség orosz tagozata vagy a Nyilvánosság Védelme
Alapítvány.
Paszko adatokat gyűjtött arról, milyen környezetszennyező
tevékenységet folytat a flotta és hogyan szegi meg sorra, hosszú
idő óta sorozatosan az érvényes nemzetközi egyezményeket,
amelyeket Oroszország is aláírt.
Így tehát az ő nyomán került először napvilágra, hogy az
orosz flotta - igaz, ő csak a csendes-óceánit nyomozta a négy
haditengerészeti központ: a balti, a fekete-tengeri, az északi és a
csendes-óceáni közül - ez utóbbiban is általában a tengerbe
süllyesztik a nukleáris hulladékot. Ezt nemzetközi vizeken
teszik, ami leginkább éppen Japánt és annak halászati iparát,
közvetve pedig a nagy ország élelmezését fenyegeti.
Az atom-tengeralattjárók elhasznált, de nagyon veszélyes és
gyilkos sugárzású fűtőanyagát az óceánba szokták süllyeszteni.
A ballisztikus rakéták mérgező hajtóanyagát is, ha azokat már
le kellett szerelni, mert elavultak. Ugyanez a sors várt a
hagyományos, de már szavatossági idejét túlhaladott lőszerekre,
robbanószerekre és más, szintén nem a tiszta környezetbe való
vegyi anyagokra.
Ráadásul - és mondhatni, a vesztére - Grigorij Paszko régebbi
ügyek nyomára is rálelt. Öregebb tengerészek, már civil egykori
matrózok és mások elbeszélése alapján, majd saját nyomozása
révén rájött, hogy az ötvenes években vegyifegyverek tonnáit
süllyesztették el a Japán-tengerbe! Ezek mind a mai napig
afféle időzített bombaként ketyegnek a mélyben. Persze szó
sincs akkora méretű, gigantikus környezetszennyezésről, mint
ami a Kola-félszigeten és tágabb környékén figyelhető meg,
Mindez azonban élénken érdekelte a japánokat is, ez teljesen
érthető.
Grigorij Paszko cikkeit végül is átengedte a katonai cenzúra,
a botrány pedig egyre csak dagadt. A flotta vezetése már nem
tudta, hogyan számoljon le Paszkóval. Az ötletet a katonai
felderítés, a GRU tisztjei adták. Nekik már volt tapasztalatuk,
hiszen 1975 novemberében ők szálltak szembe Szablin kapitány
ismeretes lázadásával.
Valerij Mihajlovics Szablin a Rigában állomásozó szovjet
Sztorozsevoj óriás-tengeralattjáró egyik tisztjeként úgy döntött,
elege van a szovjet rendszerből. Csellel bezárta egy kamrába a
hajó kapitányát, tízegynéhány tisztet és a legénység egy részét a
maga oldalára állította. Szó sem volt arról, hogy Svédországba
akarna szökni. Éppen ellenkezőleg, Leningrádba akart hajózni,
hogy ott - a jármű atomrakétáinak birtokában - rákényszerítse
a szovjet vezetést, engedje őt fellépni az állami televízióban és
ott majd elmondja bírálatát a rendszerről. Szablin abban
reménykedett, hogy a hajó félelmetes fegyverei előtt még a
moszkvai vezetés is kénytelen lesz meghajolni, ha nem akar egy
háborút és több orosz város elpusztítását kockáztatni.
Természetesen a moszkvai vezetés nem állta szavát, a GRU
akciót készített elő a Rigát elhagyó hajó ellen. Ha Szablin
valóban nyugatra akart volna eljutni, lemerül és a víz alatt
elhajózik - nem sokat tehettek volna ellene, különösen nem
nemzetközi vizeken. Az eset, amelyből Tom Clancy később a
világhíres „Vadászat a Vörös októberre” című regényt írta, és
amelyből éppen olyan sikeres film is készült, a valóságban
egészen másképpen zajlott le. A nagy tengeralattjáró a felszínen
haladt, bízva a szovjet hatóságok ígéretében - és a légierő
megtámadta. Lám, Szablin hiába élte le egész életét a
kommunista rendszerben, hiába hitte, hogy ismeri azt belülről
- nem fogta fel, hogy a kommunista párt csak egyetlen nyelven
ért. Azon, amelyen ő is kommunikál a társadalommal és a
világgal. Az erőszak nyelvén. Ezt kellett volna használnia,
ahhoz, hogy megértsék őt. Így viszont lőni és bombázni kezdték
hajóját, a kormányhű legénység pedig visszavette azt és Szablin
sebesülten esett ellenfelei kezébe. 1976-ban halálra ítélték és
kivégezték, de erről a szovjet lakosság mit sem tudott. Csak a
kilencvenes években készült róla háromrészes tévéfilm és azóta
tudják arrafelé, hogy volt egy ilyen lázadás a rendszer ellen.
Nos, ez éppen egy tengeralattjárón zajlott…
A kis kitérőre azért volt szükség, hogy jelezzük: a GRU, a
katonai felderítés és elhárítás élénken figyelte Grigorij Paszko
tevékenységét és ők szolgáltatták a módszert, amellyel el lelet őt
hallgattatni. Paszko témái iránt nagyon érdeklőitek a japánok
és - orosz kormányengedéllyel - kapcsolatba léptek az
újságíróval, aki felkérésre a japán NHK tévének két filmet is
készített az általa tapasztalt visszásságokról. Nem győzzük
hangsúlyozni, hogy mindez a flotta vezetésének tudtával és
engedélyével történt.
1993-ben mutatták be az első dokumentumfilmet a japán
tévében, amely érthető módon valósággal sokkolta a
szigetország közvéleményét. Az orosz kormány megrettent az
ügy folytatásától, ám a helyzet nem volt olyan rossz, amint
hitték. Ugyanis a Paszko által feltárt rendellenességeket rá
lehetet kenni az alig egy évvel korábban még létező
kommunista rendszerre, mi több - pénzt kérni a japánoktól
cserébe azért, hogy ezután ne a tengerbe öntsék a hulladékot,
hanem építhessenek a szárazföldön egy biztonságos nukleáris
hulladéktárolót…
Így még azt is elmondhatjuk, hogy Paszko tevékenysége -
bármennyire is ellentmondásos és nehezen tűrhető volt sok
tábornok számára az orosz hadvezetésnek és államnak hajtott
bizonyos hasznot. Ugyanakkor elképzelhetjük, micsoda
indulatok forrtak azon ember ellen, aki ország-világ elé tárta a
hadvezetés bűnös könnyelműségének és felelőtlenségének több
évtizedre visszamenő bizonyítékait!
Végül is eljött a pillanat, amikor a hadvezetés nem tűrte
tovább Paszko tevékenységét.
Paszko vesztére kitűnő ürügyet adott a japán NHK tévé
szószegése. Paszko és a japánok olyan szerződést kötöttek, hogy
a filmet előbb az egyik orosz televíziós csatorna mutatja be, és
csak utána következik a japán társaság. Paszko tudta, mit akar,
és miért. Az ex-fregattkapitány és újságíró pontosan érzékelte,
hogy a GRU már ott szaglászik körülötte és csak az alkalomra
vár, hogy lecsapjon rá. Ha elcsúszik egy banánhéjon,
megnézheti magát - akkor talán már addigi protektorai is
hiába állnának ki mellette…
Így történt, hogy nem a vlagyivosztoki, hanem a japán tévé
mutatta be először a filmet. És ezzel a GRU megkapta az
indokot, amivel lecsaphatott a kapitányra. Ugyanis így
rásüthették a bélyeget, hogy kémkedett. Vagyis titkos adatokat
szolgáltatott ki egy idegen országnak!
Ezt minden hadseregben a kelleténél komolyabban veszik
még a kémműholdak és a totális elektronikus lehallgatás
korában is, amikor pedig az „ellenség” előtt már szinte
nincsenek is titkok. Azt az orosz hatóságok nem akarták
tudomásul venni, hogy a leleplező film készítőit csupán
környezetvédelmi meggondolások vezették, mi több, az egész
ügy kizárólag az orosz hadiflotta környezetszennyező
magatartására és cselekedeteire korlátozódik, azokat mutatja
be.
Paszko sejthette volna, hogy beindult valamilyen eljárás,
mert amikor 1977 novemberében Japánba indult, a repülőtéren
a hatóságok előbb elkoboztak tőle mindenféle papírokat -
éppen azokat, amelyeket Japánban akart bemutatni, mint
bizonyítékokat - de akkor még elengedték. Lehet, arra
számítottak, hogy nem jön vissza, kint marad, és akkor
megússzák egy kisebb botránnyal? De Grigorij Paszko nem
futamodott meg. Egy hét múlva visszatért Japánból. 1977.
november 20-án, a vlagyivosztoki repülőtéren őrizetbe vették.
Az orosz büntetőtörvénykönyv 275. paragrafusa alapján
hazaárulással vádolták és ezzel indult be a vizsgálat Paszko
ellen. Nem védekezhetett szabadlábon, és 11 hónapig tartották
vizsgálati fogságban. Csak az első tárgyalásán, amelyre katonai
bíróság előtt került sor, változott valamit a helyzet. A védők
ugyanis 1998októberében a legfelsőbb bírósághoz fordultak
azért, hogy Paszko szabadlábon védekezhessen. Azt azonban
nem érték el, de az októberi tárgyalást felfüggesztették. Aztán
1999januárjában - a bátor újságíró akkor már 14hónapjá volt
vizsgálati fogságban - megindult ügyének tárgyalássorozata.
Azt talán mondani sem kell: éppen azért citálták őt katonai
bíróság elé (és vádolták kémkedéssel), hogy ne tudja a
nyilvánosság előtt kiteregetni a hadiflotta szennyesét. A katonai
bíróságok tárgyalásai. (Oroszországban) ugyanis sohasem
nyilvánosak.
Természetesen senkinek se legyenek illúziói - az orosz
hatóságoknak vérükben van az igazságtalanság és a
szabálytalan ügyvitel, vagy - mint Putyinról mondják - „a cél
szentesíti az eszközt” elv. Már ott megtámadható lenne az egész
eljárás - egy igazán demokratikus, „normális” országban -, hogy
ugyanannak a csendes-óceáni orosz hadiflottának a bírósága
ítélkezett Paszko felett, amelyiknek alárendeltje, az ottani
biztonsági szolgálat végezte a nyomozást. Mivel orosz földön a
katonai bírák éppen úgy a védelmi minisztériumtól kapják a
„zsoldjukat”, fizetésüket, mint bármelyik katona a seregben -
nyilvánvaló, hogy azok nem lehetnek pártatlanok és senki sem
emlékszik olyan ítéletre, amelyben ezek a bírák a hadsereg
ellen, a vádlott javára döntöttek volna.
Mindenesetre vannak apróságok, amelyek azt jelzik - azért e
téren is beindulnak a változások. Valakiknek a hadseregben is
tetszhetett Paszko tevékenysége, mi több, alighanem akadtak a
környezetvédelmi ügynek pártolói a katonai bíróság környékén
is - mert egyszercsak az orosz Internet lapjain felbukkant a
szigorúan titkos vádirat szövege!
Azzal vádolták hát a férfit, hogy 1996-97-ben államtitkoknak
minősülő adatokat gyűjtött a japánok megbízásából. Az, hogy
mindez az egész emberiség javát szolgálta, a bíróságot nem
érdekelte és gondosan kerülte is, hogy itt voltaképpen
környezetszennyezésről van szó. Vagyis nem Paszko a bűnös,
hanem azok, akik igyekeznek megakadályozni mindezen tettek
napvilágra kerülését.
A flotta biztonsági szolgálata, amely gyakorlatilag majdnem
azonos a GRU ottani „helyi” szervezetével és a csendes-óceáni
flotta vezetői feltehetően értesítették az északi flotta
admirálisait is. Azok alaposan körülnéztek a maguk területén
és elérték, hogy Murmanszk, Novaja Zemlja vagy a Kola-
félsziget környékén ne nagyon kutakodjanak az újságírók. Igaz,
nekik mással gyűlt meg a bajuk - de erről később.
Grigorij Paszko a jelek szerint - bár erre nem utalt a vádirat -
mással is foglalkozott. Mint katonai újságíró, érdeklődni
kezdett bizonyos botrányos esetek után is. Amikor felvette ezt a
szálat és elindult az új nyomon, egy gigantikus korrupciós ügy
körvonalai kezdtek kibontakozni a szeme előtt.
Vlagyivosztokban is sok különös dolog történik. Például mi is
lett azzal a pár évvel korábbi japán segéllyel, amit az oroszok
éppen Paszko első, még 1993-as filmje után kaptak az
atomhulladék-tároló megépítésére? Mert „természetesen” a
pénzt a hadsereg bevételezte, ám a hulladéktároló sohasem
épült meg… Paszkót az érdekelte, kiknek a zsebében kötött ki a
pénz?
Amikor a Szovjetunió szétesett és létrejött Oroszország,
nagyon szép nyugati mintájú, egy demokratikus államhoz illő
törvényeket hoztak. Egyetlen baj volt ezekkel - be kellett volna
őket tartani. Vagyis például a Paszko-perben nem lett volna
szabad egyáltalán megindítani a pert, ugyanis a törvények
értelmében tilos államtitokká nyilvánítani környezetvédelmi
témákat. Aminthogy szintén tilos eltitkolni olyan
dokumentumokat és tényeket is, amelyek az állampolgárok
életének és vagyonának biztonságára vonatkoznak. Vagyis a
törvény igazából éppen azt mondja ki, hogy Paszko cselekedett
helyesen, a bíróság pedig nem, amikor e jogában őt korlátozni
igyekszik.
Persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Mint minden
törvénykönyv, ez is tartalmaz olyan cikkelyeket, amelyeket
mégis a vádlott ellen lehet fordítani. Hiszen elég, ha a bíróság -
és a vele szorosan együttműködő hadsereg - az előbb
megnevezett paragrafus 5-ik pontját alkalmazza. Ennek
értelmében államtitok minden olyan ismeret, tény, esemény,
folyamat, stb. amelyet a hadsereg annak ítél… hiszen ráfogható
ezekre a televíziós hírekre, bemutatott filmrészletekre, hogy
titkos területen készültek, hogy a csendes óceáni flotta
harckészültségét gyengítik, hogy ezekből az „ellenség”
megtudhatja, hogy a ballisztikus rakétákat hajtó üzemanyag
(amelyet mérgező volta ellenére egyszerűen a nyílt tengerbe
öntenek) neve „heptol”, és így tovább. A per kimeneteléről
ellentétes információkat kaptunk, ezért ezt most hagyjuk.
Volt egy másik, talán még nagyobb port felvert per is, és ez
már a minket szorosan érdeklő murmanszki területre
vonatkozik. Itt a norvég környezetvédőknek jutott a
legnagyobb szerep. És egy orosz férfinak.
 Alekszandr Nyikityinről van szó. A férfi nyugdíjas (de fiatal)
tengerésztiszt, szintén „alezredes” (sorhajó- vagy
fregattkapitány) az északi flottánál dolgozott - mi több, maga is
szolgált tengeralattjárókon. Bizonyos szempontokból az ügye
nagyon is emlékeztet a Paszko-ügy egyes részleteire. Még az
időszak is hasonlít, hiszen ez a kilencvenes évek második
felében zajlott le. Azzal a különbséggel, hogy Nyikityin számára
szerencsésebben végződött a dolog.
Nyikityint nem a japánok - akik érthető módon, a
Skandinávia környékén lévő atomtemetők és nukleáris
szennyezések ügyében nem voltak érdekeltek - hanem az ott
igencsak érzékeny norvégok alkalmazták, mint a Bellona
környezetvédő társaság tagját. A Bellonát a maradi orosz
tábornokok mindig is kémszervezetnek tekintették, hiszen az
próbált és továbbra is próbál betekinteni kártyáikba.
A Bellonát természetesen nem a katonai felderítés szándéka
vezérli. Alapítói és munkatársai joggal féltik az egész északi
félgömb lakóinak életét, és ebbe beleértik az állat- és
növényvilágot is. Skandinávia, tehát elsősorban Norvégia,
Finnország, másodsorban Svédország, Dánia, a balti államok,
harmadsorban azonban már Anglia, Németország és
Lengyelország is számításba jöhet, mint a nukleáris
szennyezéstől érintett területek. Az Arktika túlsó oldalán
elsősorban Kanada, Grönland és Izland jön számításba.
Így tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Bellona több
százmillió, vagy akár egymilliárd ember életéért és
biztonságáért is küzd - hiszen a fenti országok lakosságához
adjuk hozzá a mindenképpen érintett orosz földek lakóit is,
akik szintén nincsenek kevesen (gondoljunk csak Szentpétervár
és környékének több tíz millió lakosára). És akkor ott van még
Közép-Európa és Nyugat-Európa látszatra délebben fekvő, ám
mégis fenyegetett területeinek lakossága.
 Ennek a közel egymilliárd embernek az életét, egészségét,
biztonságát fenyegeti az a mérhetetlenül hatalmas, több ezer
négyzetkilométerre kiterjedő nukleáris „temető”, amelyet a
Murmanszk környéki hadikikötőkben és Novaja Zemlján
rendeztek be az orosz északi flotta hatóságai. Rögtön tegyük
hozzá, mindezt nem tehették volna meg a mindenkori orosz
kormányok egyetértése nélkül. Mielőtt valaki arra hivatkozna,
hogy „hát istenem, elfogyott a pénz és azért voltak kénytelenek
ehhez a módszerhez folyamodni”, azoknak azt mondom: már a
szovjet korszakban is így zajlott ez. Éppen azért gyűlt fel ott
ennyi nukleáris hulladék, mert már az 1960-es évektől kezdve
egyszerűen elhajították vagy a tengerbe süllyesztették a
hulladékot, a tovább nem használható nukleáris fűtőelemeket,
sőt egész reaktorokat, atom-tengeralattjárókat. Márpedig
egészen 1992-ig, a Szovjetunió bukásáig abban a nagy
országban a költségvetés 30 százalékát emésztette fel a
hadsereg! Ez gigantikus összeg volt, a legnagyobb a világon.
Majdnem annyit költöttek a Vörös Hadseregre, mint a világ
összes többi nagy- és közepes hatalma a saját seregére!
Tehát messze nem csupán anyagiakról, hanem szemléletről
volt és van szó elsősorban. Oroszországban olyan a mindenkori
vezetés közhangulata és szemlélete, hogy az ország nagy, ott
minden elfér, ha pedig valakiknek bajuk lesz, akkor azok
magukra vessenek. Melyik tábornokot érdekelte volna, hogy ott
rohad egy nukleáris flotta, és mérgezi a halakat, a tenger
élővilágát, a levegőt és azon keresztül az embereket? Amíg
nekik nem esik bajuk, addig minden rendben van, Ma
Murmanszkban 400-500 ezer forint értékért szép lakásokat
lehet vásárolni - de senki sem vesz ott lakást. Vagyis az ottaniak
akkor sem tudnak elköltözni, ha amúgy lehetőségük nyílna rá.
Olyan pedig nem akad, aki önszántából odajönne lakni, hiszen
elterjedt a flotta, szennyező gyakorlatának híre, így aztán
Murmanszk és környéke sok évtizedes vegetációra van ítélve,
amit csak növel a reménytelen éghajlati és egyéb helyzet.
Ily módon tehát kijelenthető, hogy a Nyikityinhez hasonló
emberek, a környezetvédők az észak-orosz lakosságnak
nemcsak a biztonságáért, de anyagi-vagyoni helyzetük
javulásáért is küzdenek. Hiszen ha valaha el lehet tűntetni azt
az atomhulladék-temetőt és a tengerek ismét kitisztulnak,
Murmanszk és környéke ismét igazi, emberi életre alkalmas
hely lesz.
De ott még nem tartunk.
Alekszandr Nyikityin mint aktív orosz tengerésztiszt 1994-től
dolgozott a Bellonának. Adatokat gyűjtött az Északi Flotta által
okozott sugárszennyezésekről. Amikor eljárás indult ellene, a
helyzete rosszabb volt Paszkóénál. Ugyanis őt, mint tényleges
katonát vádolták kémkedéssel. Mert természetesen a
flottaparancsnokság azt sérelmezte, hogy Nyikityin
lefényképezte az elhagyatott tengerpartokon őrizetlenül
ringatózó rozsdás atomtengeralattjáró-roncsokat, amelyekre a
környező lakosság is „rájárt” és ezt-azt szerelt ki belőlük. No és
megmutatta a Bellonán keresztül a világnak, milyen félelmetes
az a sarkvidéki nukleáris világ.
Az ökológiai szervezet munkatársaként 1994 végétől
gyűjtötte a bizonyítékokat a flotta végzetes mulasztásairól és
hanyagságairól. Több mint egy évig tartott, míg a GRU, a
katonai felderítés a nyomára jutott. Akkor sem otthon és bent
fedezték fel a „kémet”, hanem a Bellona aláírt jelentései és
hivatkozásai, valamint a norvégok által a világ elé tárt
bizonyítékok vezették nyomra az orosz hatóságokat.
Nyikityint 1996 februárjában tartóztatták le és egészen az év
végéig tartották őrizetben. Ezt - mint Paszko esetében is -
vizsgálati fogságnak nevezték. Később nemzetközi nyomásra
elengedték, de nem hagyhatta el az országot és szabadlábon
védekezett. Mellette is a Nyilvánosság Védelme Alapítvány
lépett fel.
Reméljük, nem ők voltak az utolsók. Az orosz védelmi
minisztérium számos lapot működtet, és belső információink
szerint e lapoknál körülbelül 930-940 munkatársa van.
Remélhetőleg ezek között is akadnak majd, akik lerántják a
leplet a további szennyezésekről. Amelyek mellesleg
mindnyájunknak igen sokba - akár az életünkbe - is
kerülhetnek.
Nyikityint nem is a flotta vagy a GRU, hanem a KGB-
utódszervezet, az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat)
emberei tartóztatták le - ezzel is jelezve, hogy a felsőbbség
mennyire fontosnak tartja a „kém” ügyét. Nyikityint azonban
nem volt olyan könnyű elhallgattatni, mint Paszkót. Ez utóbbit
a japánok feketén fizették, munkáját havi 300 dollárral
támogatták, és ez is komoly vádpont lehetett ellene. Nyikityin
esetében azonban erről szó sem lehetett, hiszen a tengerésztiszt
meggyőződésből dolgozott a környezetvédőknek. Ezért később
nemcsak a Bellona, hanem előbb a norvég kormány, aztán az
Amnesty International is kiállt mellette. Míg Paszkót
börtönében megtorlásul egy harmincfős cellába helyezték, ahol
hamarosan különféle betegségekbe esett - Nyikityin mellett
komoly nemzetközi szervezetek emeltek szót. Az amerikai
elnök is hallatta szavát, néven nevezve a „környezetvédelem
hősét”, aki egyben lám, az elvakult bürokrácia áldozata is lett
(Clinton).
Az orosz haditengerészet moszkvai vezetőinek mindkét ügy
igen sok bajt hozott. Hiszen a csendes óceáni Flottánál titokban
készült videofilmeken világosan látni, hogyan hányják a
tengerbe az el nem használt torpedók robbanófejeit. Nyikityin
felvételeiről bárki meggyőződhet arról, hogy északon
világméretű katasztrófa fenyeget, amely akár az egész Föld
élővilágát megsebezheti, részben elpusztíthatja. Sejthetően ezt
csak növeli a Perm körüli tajgákban szintén a kilencvenes
években felfedezett földalatti nukleáris töltetek. A hetvenes
évek elején ugyanis atomtöltetekkel akarták kirobbantani a
tervezett Kama-Pecsora csatornát. És bár az orosz
Atomenergiaügyi Minisztérium munkatársai tagadták a sajtó
bejelentéseit, valójában tény, hogy előbb beásták a tölteteket,
aztán lemondtak a csatorna megépítéséről - az atomtölteteket
pedig ott hagyták! Kétszáz méteres betonkutak mélyén
huszonhat-huszonhét éve ketyeg az időzített bomba. Nem egy
és nem kettő. Azt beszélik a karbantartók, hogy a Geiger-
Müller számlálón (amely a nukleáris sugárzást méri) már
„rövid a skála”, a mutatók kilengenek és nincs is annyi szám a
skálán, hogy meg tudnánk mutatni, milyen erős ott a káros,
minden életet elpusztító sugárzás…
És ott van még a szemipalatyinszki atomtelep ügye is. Amely
most már nem is orosz felségterület, hiszen Kazahsztánnak
jutott a FÁK-államok osztozkodása során. Viszont ott van az a
terhes örökség, amit fél évszázados orosz környezetszennyezés
után most a kazahoknak kéne eltakarítaniuk, Ott ötven év
alatt csaknem ötszáz kísérleti atomrobbantás történt. Itt egy
csaknem Magyarországnyi területet afféle „próbapályának”,
„teszt-területnek” nyilvánítottak és lakosságát elűzték. Az
utolsó földalatti atomrobbantási helyszínt ugyan amerikai
segítséggel csak 2000 nyarán szüntették meg (felrobbantották,
romba döntötték, persze nem nukleáris töltettel), de ez még
messze nem oldja meg a gondokat. Ez az országnyi nagy
sugárzó övezet még így, a ritkán lakott hatalmas
Kazahsztánban és a szomszédos orosz területeken minimum
másfél millió ember egészségét rombolja ma is, és életüket
jelentősen lerövidíti. Feltehetően ugyanezt a hatást gyakorolja
majd még évtizedek múlva is!
 Így hát a maguk szemszögéből érthető, hogy a moszkvai
haditengerészeti vezetés, az egész admiralitás és az Északi Flotta
vezetése is igen érzékenyen reagált - és reagál a továbbiakban is
- a Bellona működésére. Azt meg már tűrhetetlennek tartották,
hogy Nyikityin elbeszélgetett mindenkivel, itt-ott hozzájutott
rég elfeledettnek hitt, elfekvő jegyzőkönyvekhez is - és
rekonstruálta több mint száz atom-tengeralattjáró nukleáris
balesetét!
Ezek mind az elmúlt harmincöt-negyven év folyamán
történtek és akkoriban persze katonai titokra hivatkozva
egyetlen egyet sem hoztak nyilvánosságra. Pedig némelyik
egészen veszélyes volt, sokkal komolyabban is végződhetett
volna.
Márpedig ezek nem kis dolgok és szervesen kapcsolódnak
kötetünk fő témájához. Azt írtuk valahol a kezdetén, hogy ha
nincsenek a közelben amerikai „leskelődő-hajók” és nem
dolgozik a norvég szeizmikus állomás, a világ talán sohasem
szerez tudomást a Kurszk atom-tengeralattjáró
szerencsétlenségéről. Éppen Nyikityin előző munkássága
bizonyítja, hogy ez a titokzatoskodás napi gyakorlat az Északi
Flottánál (és nem csak annál, hanem a többi orosz tengerészeti
bázison is). Ha Nyikityin egymaga, a maga szükségszerűen
kezdetleges módszereivel is vagy száz atomtengeralattjáró-
balesetet tudott előhozni a múltból - akkor mennyi lehetett a
valóságban? Mennyi olyan, amelyről ez a bátor tengerész sem
szerezhetett információkat, mert azokat valami okból jobban
„elásták”, mint a többit, a kevésbé jelentőseket? És hány olyan
lehetett, ami a legénység titka maradt, mert fegyelmiktől vagy
más előnyvesztéstől félve egyszerűen nem is jelentettek a flotta
parancsnokságának?
És hány ilyen baleset történhetett a hajókkal kint a
világtengereken, távol saját feletteseik figyelő tekintetétől?
 Nyikityin majdnem négy évig ült „vizsgálati fogságban”! Az
időtartam ismét nem vall egy civilizált jogrendszerre, de ezt
most hagyjuk. 1999 decemberében engedték el, miután a
szentpétervári (szerencsére civil, nem katonai) bíróság
felmentette őt a kémkedés vádja alól. De erre is csak két okból
került sor. Az egyik: az ügyész semmiképpen sem tudta
bebizonyítani, hogy azokhoz a jelentésekhez, amiket a vádlott a
Bellonának elküldött, orosz államtitkokat vagy katonai
titkokat kellett volna megsértenie. A másik ok a nagy
nemzetközi érdeklődés volt, amely előtt az orosz hatóságoknak
- ha fogcsikorgatva is - de be kellett tartaniuk a saját
törvényeiket is. Amit pedig máskor, más esetekben oly könnyen
átléptek, átlépnek.
Nyikityin szabadulása után azonnal Norvégiába utazott és
többé nem kockáztatja, hogy hazatérjen. Hiszen valami újabb
ürüggyel bármikor ismét őrizetbe vehetnék - néhány évre…
Mindehhez képest a Bellona - és Nyikityin ezzel megegyező -
célja az, hogy nem elég felhívni az emberek figyelmét arra a
hatalmas veszélyre, amely ott északon található. A norvég és
nemzetközi környezetvédő szervezetek szerint elsősorban a
tehetős nyugati kormányokat kellene rávenni, hogy adjanak
pénzt az oroszoknak a nukleáris szennyezés eltávolítására,
hulladékmegsemmisítők építésére, a hadironcsok biztonságos
újrafeldolgozására. Persze okulva a Csendes-óceáni Flottánál
eltűnt japán segélyek példájából, ezt úgy kellene megoldani,
hogy a Nyugat ellenőrizhesse: ezeket a segélyeket valóban arra
fordítják, amire kell. Nos, az a gyanúnk, éppen ez nem nyerte el
a mindig megvesztegethető, sőt csak erre váró orosz illetékesek,
civil és katonai felügyeleti szervek tetszését. Hiszen így ők
semmit sem „akaszthatnak le maguknak” ezekből az
összegekből - akkor meg minek engedélyeznék?
Az orosz hadvezetésben ezen felül dolgozik a kém-fóbia is,
mint már nemegyszer említettük e lapokon. Azt, hogy valakik
nukleáris rendet csináljanak Novaja Zemlján, a Kola-
félszigeten, legyenek bár oroszok vagy külföldiek, de
semmiképpen sem olyanok, akikkel ezek a malomkerék-sapkás
tábornokok egyetértenének és rokonszenveznének - nem
engedik meg. Szégyellik, hogy kiderülne, milyen hatalmas
pazarlást végeztek az állam pénzével akkor, amikor a saját
lakosságuk elképzelhetetlen nyomorban élt. Kiderülne, hogy az
utóbbi évtizedben is a tengerbe dobálták a milliókat nap, mint
nap, kiderülne, mennyire hozzáértés nélkül bántak emberrel,
eszközzel, nukleáris anyagokkal és minden egyébbel. Egész
addigi „fényes” pályafutásukról kiderülne visszamenőleg, hogy
ezek az emberek nem hasznára, hanem csak mérhetetlen
kárára voltak saját társadalmuknak.
 11.
Hazugság lista

Érdemes visszatérni erre most, egy hónappal a baleset után -

amikor a sajtóban már elcsitultak az ügy hullámai és számos
olyan sajtótermék jelenik meg, amelyben már egy szóval sem
emlékeznek meg a Kurszk tragédiájáról. Mielőtt elfelejtenénk,
hogyan reagált az orosz kormány és a haditengerészet vezetése
az ügyre, idézzük fel hazugságaikat. Annál is inkább, mert
ezeket ugyanezek a tábornokok, admirálisok és magas rangú
tisztségviselők követték el, akik már jó ideje teljes erővel
akadályozzák azt is, hogy az északi nukleáris szennyezések
ügyét megismerje a világ.
Lássuk hát a listát.
1. Az első hazugság természetesen a baleset időpontjával
kapcsolatban hangzott el. Az orosz hatalomgyakorlók,
döntéshozók első és zsigeri - mert semmilyen értelmes indokkal
nem magyarázható - lépése az volt, hogy az augusztus 12-én,
szombaton délelőtt történt esetről azt állították: az csak
vasárnap délután következett be. Meg vagyok győződve róla,
hogy egyáltalán semmit sem jelentettek volna be, ha nyugati
források nem közlik a világgal egy orosz tengeralattjáró, az
akkor még általuk nem ismert és ezért nevén nem nevezhető
Kurszk szerencsétlenségét.
2. A második egy látszólag jelentéktelen apróság volt. Az
első orosz híradások a hajóról úgy szóltak, hogy négy
torpedókivető csöve van - a valóságban hat volt. Mintha még
ekkor is görcsösen próbálták volna félrevezetni a világot. Ha
már nem lehet nagyot hazudni, hát inkább a kisebb, nem
annyira fontos részlétkérdésekben próbálták félrevezetni a
világot. Kisebbnek, nem olyan hatalmasnak és erősnek kellett
feltüntetni a Kurszkot, hogy így a már kétségtelen veszteség is
kisebb legyen.
3. „Idegen hajóval ütközött össze…” Ezt, mint tudjuk,
makacsul ismételgették nem csak akkor, hanem jóval később is.
A dolog - valljuk be - nem lehetetlen, hiszen megírtuk, hogy
ilyesmi elő szokott fordulni. De az szinte teljességgel kizárható,
hogy egy éles hadgyakorlaton bármilyen „ellenség” olyan közel
merészkedne az éppen lövöldöző vagy saját társegységei által
éppen „ellenségnek” kikiáltott és ezért tűz alá vett harci
egységhez. Különben is, miután a norvég szeizmológusok
közzétették, hogy a tenger alól egy 3,4 vagy 3,5 fokos
földrengésszerű robajt, detonációt hallottak, már senki sem
beszélhet komolyan arról, hogy mindössze két hajó ütközött
volna össze.
4. „Az orosz flotta rendelkezik a mentéshez szükséges
eszközökkel” - állította a moszkvai admiralitás, majd
nyomában ezt szajkózta az Északi Flotta murmanszki
vezérkara is. A valóságban, mint kiderült, semmilyen erre
alkalmatos műszaki eszköz nem állt rendelkezésükre. A
mélytengeri búvárok közül is csak néhány főt riaszthattak és
vihettek a helyszínre (persze nagy késéssel, mert jellemző
módon arra senki sem gondolt, hogy már a gyakorlat
kezdetétől ott legyenek ezek az emberek és felszerelésük, hiszen
bármi megeshet. A NATO-haderők tengeri és egyéb
gyakorlatain a mentőegységek éppen olyan tartozékok, mint
maguk a résztvevő harci egységek). A többi mélytengeri
búvárról kiderült, hogy azokat régen „eladták” nyugati
cégeknek, azok ott dolgoztak valutáért. Mindezek
figyelembevételével erkölcsileg eléggé el nem ítélhető volt, hogy
ennek ellenére a felajánlott nyugati segítséget elutasították.
(Persze, ha Moszkvában valóban tudták vagy sejtették
kezdettől, hogy a fedélzeten már senki sem él, akkor mindez
más megvilágításba kerül, de a hazugság tényén nem
változtat).
5. Amikor a világ már tudomást szerzett a katasztrófa
nagyságáról, az orosz illetékesek kijelentették: olyan
mentőberendezések vannak a Kurszk fedélzetén, hajótestében,
amelyek segítségével a legénység azt biztonságosan elhagyhatja.
Utóbb derült ki, hogy ilyen mentőzsilipek és a legénység tagjait
nagy mélységből felhozó „kapszulák” csak az amerikai atom-
tengeralattjárókon találhatók, az orosz flotta hajóira ezeket
költségkímélés céljából eleve nem is építették be!
6. A Nyugat már augusztus 14-én, hétfőn felajánlotta a
segítséget. Ezt nem csak ignorálták Moszkvában és
Murmanszkban, hanem később le is tagadták. A világgal a
maguk részéről azt akarták elhitetni, hogy Amerika, Norvégia
és más államok csak a következő hét közepén ajánlottak
szakszerű segítséget. Ez ismét nagy erkölcsi bukás, amiről
szintén lehullott a lepel.
7. Az orosz admiralitás azt állította, hogy a detonáció
(vagy „ütközés”…) során megrongálódott a hátsó mentőzsilip
fedele, ezért nem tudták azt három napon keresztül kinyitni.
Miközben a világ lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, és
még sokan reménykedtek abban, hogy talán néhány tíz
tengerész életben lehet odalent az acélkoporsóban - a búvárok
állítólag folyton erre hivatkoztak. Amikor aztán a segítségül
odaengedett norvég búvárok végre eljutottak a mentőzsiliphez,
kiderült, hogy ajtaja sértetlen és hamarosan ki is tudták azt
nyitni.
8. Az egyik legérdekesebb és hosszan elhúzódó hazugság-
sorozat a bajba jutott legénység létszámával kapcsolatos.
Először csak a standard működtető legénység létszámát adták
meg 107 főben. Később ez a szám lassan kúszott felfelé,
ellenőrizhetetlen orosz források - az információszerzés
mértékében előbbre haladva - lassan tornászták fel a számot
110, 111, 112, 115 után 116-ra. Ez a verzió több napig élt, aztán
hivatalosan 118-at adtak meg - ugyanazok, akik az első
napokban ennél jóval kisebb számhoz ragaszkodtak. Nem lehet
kizárni, hogy ennél is többen voltak a hajóban - különösen, ha
figyelembe vesszük azt az augusztus végi hírt, miszerint az új
szuper-torpedó kipróbálása miatt a hajón tartózkodott számos
civil haditechnikai szakértő és tervező - a vezérkari tiszteken
kívül. (Akikről persze egy-két év vagy évtized után kiderülhet,
hogy nem is azok voltak…) Most, amikor lezárjuk könyvünket,
ott tartunk, hogy bár hivatalosan 118 főt ismertek be, könnyen
lehet, hogy ezek száma legalább 130 volt.
Itt kell hozzátennünk: valószínűleg azért hadakoztak
olyannyira az oroszok az ellen, hogy elsőnek norvég búvárok
jussanak be a hajóba! Mert ha ez így lesz, nem annyira titkos
iratok vagy rejtjelkönyvek, rejtjelfejtők birtokába juthatnak
ezek a „kémek” - hanem megeshet, rájönnek, hogy sokkal több
halott van a hajóban, mint ahányról a hivatalos szervek
beszámoltak - helyesebben: ahányat beismertek…
9. Az orosz hatóságok lelkiismeretlen trükkje ez után az
volt, hogy több ízben - augusztus 14-én, hétfőn, majd két
nappal, 16-án két alkalommal is - azt közölték, hogy a búvárok
a hajótest belsejéből kopogtatást hallottak. Vagyis a Kurszk
legénységének egy része még életjeleket adott volna! Ma már
nem világos, erre a hazugság(sorozat)ra miért volt szükség? A
hozzátartozókban akarták a lelket tartani? De hát azt nem így
kell, így nem is szabad… Látszik, az orosz hatóságok pontosan
követték a régi szovjet mintákat (másféléket nem is ismernek)
és fogalmuk sincs a nyilvánosság kezeléséről. Arról, hogyan kell
érintkezni a médiával és nem is sejtik, milyen jogaik vannak a
bajbajutottak hozzátartozóinak. Mindez nem csoda, hiszen még
azt sem tudják, milyen jogaik vannak maguknak a bajba
jutottaknak! Ezt sohasem veszik figyelembe.
Eltekintve attól az egyszerű technikai kérdéstől, hogy a
legénység csak a belső héjjal érintkezhet, hangjeleket adni -
egyszerű fizikai törvényszerűségek alapján - csak akkor tudtak
volna, ha hozzáférnek valahogyan a külső héjhoz, a hajó külső
acélburkához. Erre azonban a lakott térből nincs mód.
10. Az sem volt igaz, ami az első napokban
végighömpölygött az orosz tájékoztatáson, szemmel láthatóan
azért, hogy aztán elterjedjen Nyugaton is. A flotta vezetése azt
sugallta a médiának, hogy a bajba került atom-tengeralattjáró
legénysége nehéz döntés után, tudatosan állította le a két
atomreaktort - „inkább fagyjunk halálra, de ne okozzunk
nukleáris világkatasztrófát” - jelszóval. Ez nagyon szépen
hangzana egy kalandos filmben, de a valósághoz semmi köze.
Mint már tudjuk, ilyenkor a beépített automatikák állítják le a
reaktort, a legénység szándékát és közreműködését eleve és
teljesen kizárva.
11. Később azt hazudtak, hogy már van kapcsolat a
legénységgel, az egy vezetéken keresztül levegőt és áramot kap.
Vagyis azt a két feltételt, amely lehetővé teszi a túlélést a lehűlt
hajóban. Ha ez igaz lett volna, a detonációt túlélt tengerészek
persze életben maradtak volna. Hiszen az áram működésbe
hozhatta volna a fűtőberendezéseket és a légcserélőket. Az
megint erkölcsi kérdés, hogy ezzel is csak a tengerészek
hozzátartozóit áltatták, fölöslegesen okozva nekik újabb, még
az addiginál is nehezebben elviselhető traumákat.
12. Azt is állították, hogy egy idegen tengeralattjáró vészjelző
bójáit találták meg a közelben, sőt hogy egy ismeretlen eredetű,
idegen hajóról származó fémdarabokat leltek a búvárok
körülbelül 350 méterre a fenéken heverő Kurszktól. Ez ismét
azt látszott erősíteni, hogy volt egy ismeretlen eredetű hajó a
közelben. Nagy kérdés, hogy valaha is megbüntetik-e azokat,
akik ezt kitalálták?
13. Később, amikor már nem lehetett tagadni, hogy a Nyugat
felajánlotta segítségét már az első napokban, utólag azzal
magyarázták a visszautasítást, hogy úgyis vihar dühöngött a
szóban forgó tengerrészen, ezért a nyugati búvárok sem mentek
volna semmire. Az igazi helyzet éppen ennek fordítottja volt: az
orosz búvárok munkáját akadályozta a háborgó tenger (az első
három napban nem volt viharhelyzet), de a norvég búvárok és
az angol merülőhajó legénysége olyan járművön érkezett,
amely a legvadabb viharban is képes egy helyben állni, hiszen
erre a célra építették.
14. Az idegen mentőket, búvárokat - mint az az akció vége
felé kiderült - az orosz tengerészeti szervek folyamatosan
félretájékoztatták. Azt hazudták a norvégoknak, hogy a Kurszk
elsüllyedésének színhelyén veszélyes áramlatokkal kell
számolniuk, majd azt, hogy odalent igen sötét van és ezért alig
látni valamit. Hogy ezzel mi volt a cél, nem tudni, hiszen
később, amikor mégis a roncshoz engedték az idegen
búvárokat, kiderült, hogy mindebből egy szó sem igaz.
15. Az utolsó, szintén nem kis hazugság az volt, amikor az
oroszok kezdetben görcsösen tagadták: a Kurszk egyfajta
fegyver kipróbálásán vett részt. Ezt aztán később - igaz, már a
tragédia után - végre beismerte az orosz hadvezetés és a flotta
képviselője is.
 12.
Mi lesz az atom-tengeralattjáróval?

Egyben biztosak lehetünk - nem fogják otthagyni, ahol ma

fekszik. A 110 méteres mélységben fekvő csaknem 155 méter
hosszú testet azért könnyebb lesz kiszedni, mint annak idején a
Glomar Explorer próbálkozásai lehettek… 5000 méteres
mélységben! Ne feledjük, hogy már az 1700 méterre süllyedt
Komszomolec hajót sem lehetett kiemelni az 1980-as évek
végének technikájával. Lehet, hogy erre a jövőben sort
keríthetnek.
A Kurszk ehhez képest szinte a sekély „parti” vízben fekszik.
Minden bizonnyal előbb kiszedik belőle a holttesteket,
aminthogy ezt ígérik az orosz hatóságok és maga Putyin is tett
egy ilyen ígéretet. Ehhez meg kell bontani a hajótestet, de ez
nem végzetes dolog. Magát a hajót felemelhetik
levegőtartályokkal is. A legvalószínűbb, bár technikailag nem
könnyű megoldás az lesz, ha a búvárok belülről betömik a
felszakadt „sebeket”, a hajótest külső és belső héján keletkezett
réseket, majd felette horgonyzó mentőhajókról sűrített
levegővel kiszorítják belőle a vizet. Ebben az esetben a
tengeralattjáró szinte „magától” a felszínre emelkedne. Még
jobb lenne ugyanezt elérni a sértetlen légkamrákkal. Ha azok
közül legalább hatból sikerül kiszorítani a levegőt, a Kurszk
lebegni kezd. Elszakad a fenéktől és bár nem szabályosan, de
„lógva”, mégis mozdítható lesz. És most az a legvalószínűbb,
hogy ki kell vontatni olyan partközeli helyre, ahol a víz már
sokkal sekélyebb. Az ideális az lenne, ha sikerülne maximum
30 méteres mélységbe hozni. Ott már a hajótest egy része - a
torony mindenképpen - kiállna a vízből és azon át
lejárhatnának a javítók, a szerelők.
Bizony még az sem elképzelhetetlen, hogy miután ily módon
úgy-ahogy menetképessé tették a hajót, saját hajtóműveinek
mellőzésével el lehetne vontatni egy murmanszki dokkba. Mint
már tudjuk, vannak ott olyan szárazdokkok, ahol minden
javítás elvégezhető.
Így nem kétséges, hogy a hajót nem fogják „eldobni”. Nem jut
arra a sorsra, mint több száz régi társa, amelyek ma ott
rozsdásodnak a partokon vagy szándékosan a fenékre
süllyesztve. Ez túl drága, túl modern és a maga nemében
nyilván túl jó harci jármű ahhoz, hogy ilyen egyszerűen leírják.
Az viszont nem kérdés, hogy alapos és teljes kijavítása ismét
dollár százmillókba, vagy akár ennél is többe kerül majd.
 13.
Az ügy hatásai

Néhány fotó ezzel kapcsolatban azért elterjedt szerte a

világon, minden tévéállomás bemutatta. Putyin elnök pár
nappal a tragédia után - amikor már beismerték, hogy a
legénység odaveszett - lakásában látogatta meg a Kurszk
kapitánya, Ljacsin feleségét - immár helyesebb a kifejezés:
özvegyét - és elkísérték a tévéstábok is. A nem-orosz közönség
hitetlenül látta, milyen iszonyatosan leromlott házban élt a
kapitány, amikor éppen nem a tengereket járta. A családja
most is ott volt. A nyomortanya külsejű ház pedig a lehető
legnormálisabb építmény nemcsak Murmanszkban, de bárhol
a volt Szovjetunióban, ilyeneket láthattunk mindnyájan, akik
jártunk ott. A vidéki lakáskörülmények még borzasztóbbak.
Aztán láttunk más képeket is. Szintén Putyin beszélget -
kiabál, veszekszik, ordít és vele is ordítanak - a
hozzátartozókkal történt emlékezetes, majdnem egy teljes
éjszakán át tartó találkozáson. Láttuk hát, amint a Putyinnal
hangosan perlő asszonyt egyszercsak megfogják a kíséret tagjai,
és egy ápolónőnek öltözött, valójában a koncentrációs táborok
női kápóira emlékeztető külsejű és viselkedésű nő egy injekciós
tűt döf a szerencsétlen családtagba, aki aztán csak tántorog, és
többé már nem szidja az államfőt…
A hajó tragédiája sokkal nagyobb jelentőségű volt a
közvélemény, mint a szerencsétlenség tekintetében. Ennek a
furcsa mondatnak itt a magyarázata: a Kurszkéhoz hasonló
balesetek eddig is voltak, nem is kevés, és ezután is lesznek,
szintén nem kevés. Ez a haditengerészet, a tágabb értelemben
vett vezérkar és felügyelő szerveinek dolga.
Ám amit az atom-tengeralattjáró a médiában és az orosz
közvéleményben okozott, az mérföldkő a maga területén!
Mindennél jobban kiderült, hogy milyen gyenge lábakon áll az
orosz demokrácia - már ha ilyenről egyáltalán beszélhetünk.
Nem lehet eléggé elítélni a sorozatos hazugságokat és azt sem,
hogy ebben az ügyben minden fontosabb volt a bajba került
tengerészek életénél. A nagyhatalmi presztízs délibábja ismét
sokak életébe került.
De van itt még valami: a nyugat ébersége már-már elaludt.
Sokan hajlamosak voltak elhinni, hogy az oroszok már ráléptek
a jó útra, most már csak idő kérdése és majd csak demokratikus
országot csinálnak hazájukból - ha lassabban is, mint másutt,
ahol ennek azért voltak, vannak hagyományai is.
De most valami történt, ami remélhetőleg sokak szemét
felnyitotta a világban. Ahogyan annak idején a fasizmus
újraéledése ellen kellett (és kell) figyelni, úgy most, és még
évtizedek múlva sem szabad levenni tekintetünket
Oroszországról. Csak néha történik valami ilyesmi, mint most
is, ami olyan, akár egy lék a nagy befagyott orosz tavon:
hirtelen beleshetünk a felszín alá és látjuk, a valóságban mi is
történik ott?
Akinek addig valamiféle illúziói lettek volna azzal
kapcsolatban, hogyan is gondolkoznak, és adott esetben
cselekszenek a poszt-szovjet, ma ugyan orosz, de lelkűkben már
mindörökre szovjet döntéshozók, azok ebből kaphattak egy kis
ízelítőt. Ne legyenek hiú ábrándjaink - ha a világ valami okból
egy nukleáris világháború peremére sodródna, ugyanezek az
emberek minden habozás nélkül döntenének úgy, hogy
indítsák el az interkontinentális ballisztikus rakétákat a
Nyugat ellen. Vagy bárki ellen, akit az adott pillanatban
ellenségnek hisznek. És szinte mindenkit annak tartanak
végtelen és évszázadok óta táplált idegengyűlöletük miatt.
Az emberéleteket arrafelé soha nem vették figyelembe,
legyen szó akár saját, akár idegen emberek tömegeinek életéről,
Akik azt hitték, hogy gyorsabban megyünk előre a jobb és
közösebb, összetartóbb világ felé, azok most kaptak egy kis
leckét. Rá kell jönniük: ahol birodalmak vannak, vagy (akár
csak képzeletbeli) birodalmi érdekek léteznek, ott mindig az
igazság az első áldozat. Másodiknak halnak meg a semmit sem
védő emberek. Persze vannak mai világunkban más gazdasági
és politikai hatalmak is, ahol hasonló a helyzet, de egyik sem
képzeli magát olyan erősnek, mint ez a gyenge Oroszország.
Ott, ahol az emberek nem szólhatnak bele a politikába, ahol
jogaikat semmibe veszik, ott ilyesmi nap, mint nap megeshet,
és meg is esik. Ahol a polgár nem ellenőrizheti a katonai
hatalmat, ott előbb-utóbb mindig baj lesz. Sőt, a bajok
sorozatosan ismétlődhetnek, de azokat a titokra való
hivatkozással eltussolhatják.
A Kurszk ezt nagyon szépen megmutatta, negatív, soha nem
követendő példát adva az emberiségnek. Az elsüllyedt
tengeralattjáró, a százvalahány ember jéghideg acélkoporsója
egy fontos üzenetet hordoz a számunkra.
Azt üzeni, ellenőrzés nélkül soha senkinek semmilyen
hatalmat ne engedjünk át, mert az ellenőrizetlen hatalom már
hamarosan csak önmagáért létezik majd, elszakad tőlünk, mi
több - egy idő után meg lesz róla győződve, hogy velünk is azt
tehet, amit akar.
Hát ne engedjük meg!

2000. szeptember 15.