Cynthia Parker

A sors útjai …

Ma könyvkiadó, 1991.
 © Kárpáti Ágnes, 1991

Szerkesztette Dimák Márta

Műszaki szerkesztő Sipos Attila
A fedél Simányi Dorottya munkája
Dürer Nyomda Kft., Gyula
Felelős vezető Székely András
 Monica elégedetten szemlélte remekművét. A csokoládétorta kitűnően
sikerült. Szemet gyönyörködtető látvány volt; azonnal összefutott a nyál a
szájában. Még egy pillantást vetett rá, aztán betette a hűtőbe.
Előkészítette a csábítóan illatozó sült csirkét, a kívánatos vegyes salátát,
majd az asztalra tette a sült krumplit. Rögtőn éhen halok! - gondolta, és
gyorsan megterített. Még egyszer bekukkantott a hűtőbe, hogy
megcsodálja a szupertortát. Lelki szemei előtt megjelent, amint
tejszínhabbal ékítve tányérján hever a mennyei manna.
- Ez aztán a lakoma! - állapította meg. - Elvégre muszáj megünnepelni,
hogy elmúlt a fogfájásom! - magyarázkodott önmagának, hogy elterelje
figyelmét a valóságos kalóriabombáról. - Na ja! Majd épp az evésről
mondok le! Hiszen már semmi más nem maradt, illetve alig.
Imádott enni! A mérleget pedig egy alkalommal, mikor idegességében
bőségesen bevacsorázott, egyszerűen száműzte a lakásból. A legkevésbé
sem törődött alakjával. Ennek eredményeként az utóbbi időben szert is
tett jónéhány kiló súlyfeleslegre, de rá sem hederített.
- Ma azért is nagy lakomát csapok! - mondta dacosan, és végigpillantott
az ünnepien megterített asztalon, mely úgy tűnt, mintha legalább tucatnyi
vendéget várna, pedig csak két személynek szólt. Bekészítette a kávét a
gépbe, végül egy üveg pezsgőt tett az asztalra. Meggyújtotta a gyertyát és
elindult, hogy vacsorázni hívja kislányát. Letitiát az ágyon fekve találta:
- Jó ég! Mi van veled? - lépett hozzá aggodalmasan.
- Fáj! Jaj, anya, nagyon fáj!
- Mid, kicsim?
- A fogam.
- Szent isten! - kiáltott fel a nő és közelebb hajolt. - Hiszen feldagadt az
arcod is! És lázad is van! - simított végig a kislány homlokán egyre
idegesebben, aztán elrohant. Lázmérővel tért vissza, majd gyógyszert
adott Lettie-nek. Moha nem értett sokat a fogbetegségekhez, annyit
rögtön megállapított - saját keserű tapasztalatából -, hogy a kislánynak
begyulladt a foga.
- Jól van, drágám! - próbálta vigasztalni. - Megkísérlek keríteni egy
orvost, bár azt hiszem, nem lesz könnyű. Szombat este van, ráadásul egy
ismeretlen városban...
- Muszáj? - nézett rá a kislány könnyes szemmel.
- Sajnos igen. Komoly baj lehet belőle. Feküdj nyugodtan, én pedig
lemegyek telefonálni.
Monica idegei pattanásig feszültek. Rögtőn úgy érezte, neki is
megfájdult az összes foga. Már ami meg volt neki. 26 évének ellenére ezzel
a dologgal meglehetősen hadilábon állt. No persze a fogorvosokkal úgy
szintén. S most, egy idegen városban, ahol szinte senkit nem ismer... Az
egyre fokozódó idegességtől görcsbe rándult a gyomra.
- Na, a ma esti lakomának lőttek! - morogta, és kezébe vette a
telefonkönyvet. Aztán sorra tárcsázta a fogorvosokat, de nem sok sikerrel.
A hívásaira csak az üzenetrögzítők feleltek. A hetedik próbálkozásnál már
épp le akarta tenni a kagylót, mikor valaki beleszólt:
- Dr. Johnson.
- Jó estét doktor úr, elnézést a zavarásért, de nagyon fontos ügyben
hívom. Tudom, szombat este van, de...
- Térjen a lényegre, ha lehetséges! Már az ajtóból jöttem vissza! -
szakította félbe egy zord, pattogó hang.
- Óh, igazán sajnálom! A kislányomnak nagyon fáj a foga, lázas és
feldagadt az arca.
- Értem. Nos, ha negyedórán belül ideér, megvárom. Nem fogja
eltéveszteni a házat. Az utcán egy fehér Cadillac áll, fekete csíkokkal. Ilyen
kocsi nincs több errefelé...
A férfi néhány mondatban elmagyarázta az utat, majd hozzátette:
- Legyen szíves, siessen!
- Hálásan köszönöm, máris indulunk!
Monica remegő kézzel tette vissza a telefont. Aztán felrohant a
gyerekért, sebtében felöltöztette, majd beültek a kocsiba. A tengerpart
mentén autóztak, s nemsokára a szebbnél szebb házakhoz értek. A férfi
igazat mondott. Egy utcai lámpa alatt valóban ott állt a kocsi, csíkosan,
akár egy zebra. Micsoda ostobaság! Így elcsúfítani ezt a méregdrága autót!
- gondolta Monica.
Letitia megszeppenve szállt ki. A máskor oly eleven kislány most
rémült kisegérnek látszott. Monica meg tudta érteni, hisz ő legalább
ennyire, ha nem jobban rettegett a fogorvosoktól. Néhány biztató szóval
próbálta vigasztalni.
A férfi már az ajtóban várta őket:
- Az utolsó pillanatban! - morogta barátságtalanul. Futó pillantást
vetett rájuk, majd a rendelőbe vezette őket. Monicát szinte megbénította a
szemmel látható gazdagság. A ház már önmagában is hivalkodónak tűnt,
feltűnő volt a nagy méretével, egyedi stílusú festésével, pedig a
szomszédos épületeket is jómódúak lakhatták.
Módfelett zavarta ez a már-már ízléstelen kitűnni akarás.
- Na nézzük! - szólalt meg a férfi, s az asszonynak végigfutott a hátán a
hideg a nyers hangtól s a rideg pillantástól:
- Dolgozik valahol? - nézett a nőre, miközben fehér köpenyt öltött
kifogástalan öltönyére.
 Monica rövid habozás után nemet intett a fejével.
Szóval még egy unatkozó, léhűtő nőszemély! - állapította meg a férfi
magában. A férje valószínűleg keményen hajt, a gazdag hölgyeménynek
pedig csak szombaton estére jut eszébe, hogy van egy gyereke, akinek fáj
a foga, pedig a baj bizonyára előbb kezdődött. Futó pillantással mérte
végig.
Monica olcsó farmert, dzsekit és pulóvert viselt. Hosszú haját hátul
gumival fogta össze. A férfi elfintorodott. Mr. Johnson két csoportra
osztotta a nőket: karrieristákra és olyanokra, akiknek csak az a céljuk,
hogy férjhez menjenek, gyereket szüljenek és a férjük tartsa el őket. Az
orvos inkább szerette az előbbieket, mert azok nem voltak férjvadászok. A
hivatást, a sikert tartották fontosnak, s ezért dr. Johnson az ilyen nők
társaságát kedvelte. Ezektől legalább nem kellett tartania. Nem állt
szándékában megnősülni, tökéletesen kielégítették a kötelezettség nélküli
kapcsolatok.
Visszasétált a székhez, majd a gyerek fölé hajolt. A kislány reszketve
ült, miközben az orvos megkérte, ha fájdalmat érez, szóljon.
Végigkocogtatta a fogakat, mire az egyiknél Lettie felszisszent:
- óh, hát itt a bűnös! Az a helyzet - magyarázta tudálékosan a férfi -,
hogy ez a fog bizony elhalt...
- Aha, elhalt - ismételte Monica hitetlenkedve. Ránézett a dokira, de
úgy tűnt, az komolyan beszél. Monica pedig esküdni mert volna, hogy
tréfál. Az ő logikája szerint, ha egy fog elhal, az akkor nem fáj, és nem
dagad fel. Márpedig itt ezek a tünetek jelentkeztek, tehát a fog begyulladt.
Hogyan nevezheti ezt elhaltnak?
Az orvos felemelte a fúrót és fenyegetően közeledett vele a gyerek felé.
Lettie elsírta magát. Utálta a bácsikat úgy általában is, de ezt a
fehérköpenyest különösen. Segélykérően nézett anyjára, s már zokogva
injekcióért könyörgött.
Monicának hirtelen eszébe villant, mikor egyszer hasonlóképpen járt.
Igaz, ő akkor kapott érzéstelenítőt, mégis, amikor a doktornő nekiesett a
fúróval, úgy érezte, az átkozott gép az agyát fúrja ki. Végül kihúzatta az
alattomos fogat. Gondolataiból a gyerek hangja térítette vissza a
valóságba. Csak nehezen volt képes felfogni, miért könyörög a kislány.
- Kérem, doktor úr! Csak egy injekciót legyen szíves! - Tudta ugyan,
hogy nem sokat ér, de a gyereket talán megnyugtatja.
- ugyan kérem! - csattant fel a férfi. - Ez nem fáj!
Monica még mindig nem ocsúdott fel meglepetéséből. Azt hitte, a
kislány kap majd valamilyen gyulladás gátlót és néhány nap múlva
visszarendeli a doktor. Rosszabb esetben talán kihúzza a fogat, de azt
semmiképp nem hitte volna, hogy fúrásra sor kerülhet, érzéstelenítés
nélkül.
- Mi lesz már? - sürgette a férfi.
- Csak... csak egyetlen injekciót! - ismételte a nő könyörögve.
- Kedves asszonyom! Ez egy teljesen ártalmatlan beavatkozás és nem
fáj! - hangzott az ingerült válasz.
- De... - kezdte volna Monica, ám a férfi a szavába vágott:
- Nos, asszonyom, ez nem kötelező! Akarja vagy nem?! - mordult rá az
orvos és visszatette a fúrót a helyére.
Monica még néhány pillanatig bénultan bámulta, aztán elfutotta a
pulykaméreg:
- Menjünk innen, de azonnal! - csattant fel élesen a hangja és
megragadta a gyerek karját. Remegett a dühtől. Félúton megfordult,
szeme villámokat szórt:
- Mi az, hogy nem fáj?! - kiabálta. - Magának! Hogy lehet ilyen
érzéketlen? Képes volna megkínozni egy gyereket?
- Ugyan! - húzta el a száját a férfi. - Már nem kisbaba!
- És akkor nyugodtan lehet neki fájdalmat okozni! Vajon akkor is ezt
tenné, ha a saját gyereke lenne? Vagy ebben leli gyönyörűségét? Maga
érzéketlen, embertelen fráter! Hát ezért félnek az emberek a
fogorvosoktól! Maguk meg fel vannak háborodva, ha olyan páciensük
akad, aki elhanyagolja a fogait. Pedig egyszerű a magyarázat. Senki sem
áhítozik a kegyetlen fájdalomra. No persze! Magának könnyű! Nem maga
érzi! Ez egyszerűen felháborító! Biztosíthatom, ennek lesz még folytatása!
Nem hagyom annyiban!
- Csak rajta! - gúnyolódott a férfi megvetően.
Monica belenyúlt a zsebébe, ahol aprópénzre bukkant. Előhalászott
egy egycentest, s az asztalra dobta:
- Ennyivel egyenlő a munkája, uram! Valószínűleg vásárolta a
diplomáját, mert a tudásáért biztosan nem, az emberségéért meg pláne
nem kaphatta meg! A soha viszont nem látásra! - azzal ismét megragadta
a gyereket és kiviharzott a házból.
Dühében csak többszöri próbálkozás után sikerült elindítania a kocsit,
akkor aztán vad erővel kilőtte magát s remegő kézzel szorította a
kormányt.
- Mi lesz most? - szipogta a halálra rémült gyermek.
- Semmi! Adok gyulladásgátlót, s majd keresünk egy másik orvost
hétfőn. Addig el kell viselned a fájdalmat. Sajnálom, Lettie!
Amint hazaértek, Monica a konyhába sietett, és őrült haragjában
megevett fél csirkét salátával, majd jókora szelet csokitortát dupla habbal.
Jóllakottan, de ébredező lelkifurdalással nyomta el az álom, mert
mostanában egyre gyakrabban fojtotta dühét az evésbe.

- Óh Cliff! Nagyon szeretlek! - A lány boldogan simult a fiúhoz, ajkuk

összeforrt. Vágyuk fellobbant, de mielőtt testük egybeolvadt volna, a kép
eltűnt, s Monica felébredt.
- A francba! - mormogta haragosan és felkelt. Bekészítette a kávét és
leroskadt egy székre. Míg magába nem töltött két nagy csészével, képtelen
volt egy értelmes gondolatra. Amint megitta az első nagy adagot,
meglepve nézett az órájára. Már majdnem 11 óra volt. Eltüntette a
második extra adag kávét is, aztán felsietett a gyerekszobába. A kislány
csak akkor ébredt fel, és Monica örömmel vette tudomásul, hogy már nem
lázas.
- Na, hercegnőm, ma elmegyünk az állatkertbe! - paskolta meg a kezét
játékosan.
A nap remek hangulatban telt, csak estefelé értek haza, s a gyerek már
nagyon fáradt volt. Monica lefektette, majd elhatározta, dolgozni fog.
Előtte azonban levelet írt Martha néninek, anyja nővérének, akinek
nagyon sokat köszönhetett. Még most is rettenetesen sajnálta, hogy el
kellett jönnie New Yorkból, a nagynénjétől. Sajnos azonban nem volt más
választása...

Dávid Johnson izgatottan tette le a könyvet. A regény természetesen

most is happy enddel végződött, mint mindig.
- Fantasztikus nő lehet! - sóhajtotta vágyakozva. - Ilyen erősen erotikus
kisugárzású könyvet senki más nem képes írni! Megőrülök, ha valahogy
nem hoz össze vele a sors!
A telefonért nyúlt és tárcsázott. Sorra felhívta ismerőseit, fejébe vette,
hogy kinyomozza a nő nevét és címét. Bizonyos volt benne, hogy az
asszony álnéven ír.
- Vajon ki lehet ez a Lioness? Micsoda név! Nőstény oroszlán. Ez a nő
bizonyára észbontóan szexis. Meg kell ismernem, bármi áron! Dávid egyre
jobban belelovalta magát; már aludni sem tudott. Vagy ha mégis,
rendszeresen a nőről álmodott. Monica Lioness magas, karcsú, szőke
szépségként jelent meg előtte. Legfeljebb 25 éves, a férfiak terén
meglehetősen tapasztalt asszony, aki ellenállhatatlan vonzerővel
rendelkezik. A férfi álmaiban olyan igézően nézett rá, hogy Dávid szinte
eszét vesztette a vágytól. A nőnek mély, búgó hangja volt és
számtalanszor hallani vélte, amint a nevét suttogja fantasztikus
érzékiséggel.
 Ilyenkor csalódottan ébredt, a kielégítetlen vágy teljesen kiborította.
Napról napra zordabbá vált, hisz ez így ment már több mint egy éve.
Teljesen véletlenül került a kezébe a nő könyve. A címe keltette fel az
érdeklődését. „Kegyetlen fogorvosok" - olvasta a borítón, s mivel maga is
ezt a foglalkozást űzte, felfigyelt a jelzőre. Felháborodva forgatta a
könyvet, míg végül úgy döntött, megveszi és elolvassa. Igaz, azzal a
szándékkal, hogy utána alaposan megírja a véleményét a kiadónak a
könyvről és írójáról egyaránt. Még egyik újságíró barátjának is fel akarta
hívni a figyelmét erre a vérlázító irományra. Aztán minden másként
történt. Noha az írónő csakugyan nem volt jó véleménnyel a
fogorvosokról a könyv annyira megbabonázta a férfit, hogy letett eredeti
szándékáról. Mi több, már azon kapta magát, hogy Lioness műveit keresi a
könyvesboltokban. Legnagyobb megdöbbenésére hármat sikerűlt csak
megszereznie. Miután ezeket is elolvasta, megértette, miért olyan
sikeresek ezek a köznevek. Remek humorú, erotikus, szerelmes regények
voltak, melyekből nem hiányoztak a meglepő fordulatok.
Dávid felsóhajtott:
- Az biztos, hogy nem mindennapi egyéniség! Egy igazi tehetség!
A férfi elképedve vette tudomásul, milyen nagy hatással van rá a nő a
könyvein keresztül. Lassanként nem bírta leküzdeni vágyát, hogy
személyesen is találkozzék vele.
Csakhogy ez nem ment simán. Mint kiderült, a hölgy meglehetősen
titokban tartja kilétét, még soha nem jelent meg olvasói körében,
ellentétben sok más kollégájával. Megközelíthetetlensége csak fokozta
Dávid kíváncsiságát. A legutolsó könyv elolvasása után úgy érezte, nincs
tovább, elfogyott a türelme, s addig nem nyugszik, míg nyomára nem
bukkan e titokzatos nőszemélynek. Kitartóan keresett, kutatott,
ostromolta ismerőseit, míg végül teljesen váratlanul sikerrel járt. Egyik
páciense annál a kiadónál dolgozott, ahol Lioness műveit kiadták. A férfi
addig könyörgött az asszonynak, míg az hajlandó volt megszerezni
Monica címét és valódi nevét. Dávid cserébe ingyen megcsinálta a nő
fogsorát, ami egyébként egy kisebb vagyonba került volna.
Dávid elégedett lehetett. Elhatározta, a legrövidebb időn belül
meglátogatja ezt a szexbomba Miss Lionesst. A jóképű, atléta termetű férfi
mindig vonzotta a nőket, s most örült csak igazán, amiért a természet
csábító külsővel áldotta meg. Remek pár leszünk! - gondolta.

Monica bosszankodva csapta le a tollat.

- Hát ez nem megy! A fene egye meg!
 Felállt, megmozgatta elgémberedett ujjait, aztán néhány törzshajlítást
végzett. Mélyeket lélegzett, végül felsóhajtott: - Érthetetlen! - mormolta
maga elé, és kiment a konyhába, hogy kávét főzzön. Miközben a géppel
bíbelődött, törte a fejét a folytatáson. Máskor olyan könnyen boldogult.
Agyában oly gyorsan születtek meg a jobbnál jobb ötletek, hogy alig
győzte kiírni magából. Aztán időnként tökéletesen leblokkolt. Képtelen
volt folytatni a megkezdett cselekményt, hiába erőlködött. Kávéját
szürcsölgetve fel-alá járkált a szobában.
- Istenem, már két hónapja! - sóhajtott fel. Akkor, New Yorkban
ugyanígy járt. Megakadt könyve folytatásában, kávét készített, s idegesen
sétált a lakásban. Hirtelen éles hang törte meg a csendet, s mielőtt
meggondolta volna mit tesz, már ki is nyitotta az ajtót. A következő
pillanatban legszívesebben be is csukta volna, de egy láb ebben
megakadályozta.
- Takarodj innen, mert sikítok! - mordult az előtte imbolygó alakra,
élete legnagyobb tévedésére. A pasas csuklott egyet, majd szélesen
elvigyorodott:
- Lehetnél kedvesebb is! - mondta alig forgó nyelvvel és belökte az
ajtót. Mire Monica utolérte, a részeg már a nappali berendezését
méregette:
- Jól megy a sorod mostanság!
- Mit akarsz itt? Tűnj el!
- Jól van husi, de az a helyzet, hogy bajban vagyok.
- Nem érdekel!
- Valóban? Azt hiszem - vette célba az egyik fotelt, noha kétséges volt,
hogy eléri-e -, az újságírókat szerfölött érdekelné egynéhány dolog.
- Tényleg? Ugyan mi? - tette csípőre a kezét Monica.
- Például, ki is valójában a rejtélyes Monica Lioness, a sikeres író -
vigyorodott el a fickó és csuklott egyet. - Szomjas vagyok! Adj inni!
- Eszemben sincs! Különben sem tartok alkoholt, mert gyűlölőm! És
téged is, úgyhogy nem tartóztatlak!
- Ne bomolj, husi! Régen nagyon szerettél!
- Tévedsz! Gyerekes fellángolás volt az újonnan felfedezett fiatal
filmsztár iránt.
- Aha. De, ha emlékezetem nem csal, ennek lett következménye is. Hol
van Lettie?
- Semmi közöd hozzá! Még szerencse, hogy nem lát ilyen állapotban!
- Na igen! A híres Miss Lionesshez már nem illek! Nem baj, husi! Nem
érdekel a gyerek sem, nem ezért jöttem. Pénzt akarok! Különben mesélni
fogok néhány firkásznak! Érdeklődtem, és nagyon megfizetnének. Na husi,
mit szólsz?
- Nem vagyok husi! - csattant fel a nő. - Mennyit akarsz?
- Kétezret.
- Elment az eszed? Tévedsz, ha azt hiszed, gazdag vagyok. Egyébként
akkor sem tartanék itthon ennyi pénzt. Mondd csak! Egyáltalán honnan
tudod a címem?
- Érdeklődtem szivikém! Az ital megoldja a nyelveket. Mellesleg nem
hittem volna, hogy az ártatlan szűzike egyszer majd szerelmes regényeket
ír. Olvastam egyet, hát nem mondom! Ilyen erotikus jeleneteket csak
tapasztalat alapján lehet leírni. Hányan jöttek utánam?
- Fogd be a szád és takarodj!
- Csak lassan picinyem! Csinos vagy! - búgta borízű hangon a férfi és
elindult a nő felé. Monica undorodva hátrált:
- Oké..., oké Cliff! Kössünk egyezséget! Te odamész az ajtóhoz, kinyitod,
én pedig azonnal adok neked ötszáz dollárt. Két nap múlva meglesz a
többi is! Igyekezz!
- Ezt el is higgyem?
- Nincs más választásod Cliff! Szomjas vagy, nemde? Az italt pedig nem
adják ingyen. Na mi lesz? Menj már!
Monica az íróasztalhoz lépett, kivette a pénzt a fiókból, miközben a
férfi eltámolygott az ajtóig. Kinyitotta és éppen megfordulni készült,
amikor a nő kilökte, utána dobta a pénzt is, majd becsapta az ajtót. Tudta,
két napja van rá, hogy eltűnjön. Ha Cliff megzsarolja, meg fogja tenni
máskor is, és nem lesz vége soha. Négy teljes éve rettegett ettől a
pillanattól. Amióta csak olvasta az újságban, hogy Cliff szépen felfelé ívelő
színészi karrierje az ital miatt derékba tőrt. Tudta, érezte, előbb-utóbb
meg fogja találni, ő viszont mindent megtett volna, hogy ezt a 28 éves
roncsot nehogy meglássa a lánya.
Szíve mélyén sajnálta Cliffet. Hiszen valójában nem is színésznek
készült, véletlenül fedezték fel. És Monica 18 évesen halálosan szerelmes
lett az akkor 20 éves Cliffbe, aki már két óriási filmsikert mondhatott
magáénak. Ennek ellenére még járt az egyetemre. Amikor a fiú kiszemelte
magának a lányt, Monica úgy érezte, elolvad. Minden azon az átkozott
iskolabálon kezdődött. Cliff húga egyidős volt Monicával, s a lányt bátyja
kísérte el a buliba. A fiút mindenki csodálattal fogta körbe, csak Monica
maradt a háttérben, teljesen egyedül. A 190 centis fiú azonnal kiszúrta, és
mit sem törődve rajongóival egyenesen felé tartott. A többi már nagyon
gyorsan történt. A szerelem elvette az eszét és két hónap múlva odaadta
magát a srácnak. Cliff utána ismét elutazott egy forgatásra, Monica
kétségbe- és teherbe esve fogadta. - Csak egyetlen éjszaka! - sóhajtotta
most keserűen. - És mennyire megváltoztathatja egy ember életét! De
Cliffet nem hatotta meg a hír:
- Szóval történt egy kis malőr! - összegezte gúnyosan, majd hozzátette:
- Vetesd el!
- De Cliff! Ezt... ezt nem mondhatod komolyan! - sírta el magát a lány.
- Dehogynem! És különben is! Négy hónapig nem voltam itthon.
Honnan tudjam, tőlem van-e?
Monica hirtelen a fiú előtt termett és pofonvágta:
- Te szemét! - sziszegte. - Csak hogy tudd! Már elmúltam négyhónapos
terhes, s ha még tudsz számolni, akkor nem lesz nehéz, hogy elismerd, a
gyerek a tied, minthogy előtted senkim sem volt.
- Az enyém ugyan nem! Azt csinálsz, amit akarsz, de engem felejts el! -
azzal kisétált a szobából, s az életéből is.
- „Malőr" - ejtette ki a szót a nő és szíve elszorult: - Drága Letitia! Te
nem vagy malőr! Az én édes kicsi lányom vagy! - suttogta és ellökte magát
az ajtótól.
A gyerekre gondolva ismét őrült erő költözött belé, mint már
annyiszor. Felvette a telefont, s már tárcsázott is. Ha már el kell költöznie,
legjobb, ha New Yorkból egyenesen Kaliforniába megy. Egyik kolléganője
oda ment férjhez, s remélte, Molly segít neki.
Rövid udvariaskodás után rögtön a tárgyra tért, s miután letette a
telefont, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Másnap összecsomagolt,
elintézett mindent, és útra kelt a napfényes Kaliforniába. Néhány napig
Mollyék-nál lakott, aztán a szerencse a segítségére sietett. Rövidesen egy
csinos kis házat mondhatott magáénak, nem messze San Franciscótól.
Aztán új kiadót kellett keresnie, s alig hitte, milyen hamar sikerült találnia.
Harmadik próbálkozása eredménnyel járt. A vezető tisztelettel gratulált
neki és örömmel fogadta, hogy a jövőben a Lioness-könyveket az EROTIC
jelenteti meg. A szerkesztő, Mr. Look az első pillanattól szimpatikus volt
Monicának. Hihetetlen összhangban dolgoztak, Mr. Look fantasztikusan
beleérzett a nő szándékaiba. Kiadója többször is felkérte, vállaljon el
nyilvános szereplést, de a lány ez elől makacsul elzárkózott. Még azt is
titokban tartotta, hogy tulajdonképpen ír.
Letitia hamar megszerette új otthonát. Egyetlen dolgot fogadott
ellenségesen: ha Monicánál férfi jelent meg. A kislány bizalmatlanul
méregette még a postást is. Határozottan allergiás volt a férfiakra,
ilyenkor mindig kis hárpiává változott. Gyakran hangoztatta, hogy ők
ketten nagyon jól megvannak, és semmi szükség nincs a „buta bácsikra".
Monica hiába próbált a lelkére beszélni, a kislány gyűlölte a férfiakat.
 Monica néha szívesen vette volna, ha akad az életében egy rendes férfi,
aki megvigasztalja vagy éppen kényezteti, egyszóval szereti. De feltételei
olyanok voltak, melyet egy férfi sem fogadott el, ő pedig a házasságot
végképp kizárta életéből.
Amikor New Yorkban dolgozott mint gépíró, sokan legyeskedtek
körülötte. De két csoportra oszlottak: az egyik amint megtudta, hogy
Monica lányanya, azonnal fejvesztve elmenekült, tartván attól, hogy a lány
férjvadász. A másik könnyű prédának hitte, s igencsak elcsodálkozott,
amikor a nő határozottan elutasította az effajta közeledést.
Az első időszak volt a legnehezebb. Szülei megtagadták a segítségüket,
amint megtudták, hogy lányuk terhes. Apja, hirtelen haragjában elzavarta
otthonról. Néhány napig egyik barátnőjénél lakott, de aztán sikerült
albérletet találnia.
Monica már dolgozott, mikor terhes lett, s mikor megtudta, hogy
gyereket vár, még többet vállalt. A fiút többé nem látta, szülei elzavarták,
szüksége volt hát a pénzre, csak magára számíthatott. Egy nap aztán még
az idős főbérlő házaspár is elküldte, mondván, hogy csecsemővel már nem
fogadják be, nyugalmat akarnak. Így Monica ismét albérletet keresett, ami
nem ment könnyen, tekintve állapotát. Általában rossz szemmel néztek rá,
amikor megtudták, hogy gyereket vár, de férje nincs.
A lányt ezek a megaláztatások már meg sem érintették. Mi volt ez
ahhoz a legsúlyosabb csalódáshoz képest, melyet Cliff okozott? Azután
már mindent keményen elviselt. Fájt ugyan szülei viselkedése, de többet
nem ment hozzájuk. Büszkesége nem is engedte volna.
Egyik délután azonban összetalálkozott anyja nővérével, Martha
nénivel. Monica nemigen kedvelte nagynénjét. Gyerekkorában félt tőle,
csakúgy, mint apjától. Martha néni szigorú arcú, nagy hangú nő volt, s úgy
érezte, nem szereti őt. A lány nagyon is örült, amiért csak ritkán látta.
Noha udvariasan köszönt, már tovább is akart menni, de nagynénje nem
engedte:
- Na, ne siess már! - kérte tőle szokatlan kedvességgel. - Férjhez
mentél?
Monica felkészítette magát egy újabb megvető szidásra és nemet intett
a fejével.
- És a gyerek apja?
- Lelépett - vont vállat a lány.
- Aha. És mit szólnak a szüleid?
- Elköltöztem, de most már csakugyan sietnem kell! - próbált
megszabadulni a további kínos kérdések elől, de eredménytelenül.
 - Értem! Akkor semmi akadálya, hogy ma este velem vacsorázz! - s már
le is intett egy taxit. A lány hiába tiltakozott, nem sokkal később
nagynénjénél ült, s a sok finomsággal teli asztalt tanulmányozta.
- Egyél már! - parancsolta a nagynéni, Mrs. Woods.
Soha nem volt gyereke, noha nagyon szeretett volna. Elgondolkodva
nézte unokahúgát, és vacsora után, a nappaliban Monica kénytelen volt
mindent elmesélni.
- Hát, úgy látom, a te apád megőrült! Soha nem kedveltem, de azért
nem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen! Épp most, amikor a legnagyobb
szükséged volna a szeretetre.
- ugyan, Martha néni! Apám akkor irtó dühös volt! Te is tudod milyen,
ha felmegy nála a pumpa.
- Előttem nem kell védened, de most nem is ez a legfontosabb! Tehát:
az albérletet felmondod máris, összecsomagolsz, és már holnap idejössz
hozzám! Elég nagy ez a lakás, elférünk benne hárman is.
- Micsoda? - ámult el a lány.
- Igen kislányom, holnaptól ez lesz az otthonod. Ideköltözöl és kész! Jól
megleszünk egymással, hidd el! Nem vagyok emberevő. Tudom, te nem
nagyon szerettél, s amikor kicsi voltál, még féltél is tőlem. Ok nélkül,
kedvesem! Én mindig szerettelek, csak hát nem tudtam, hogyan nyerjelek
meg magamnak. Egyedül élek, a férjem itt hagyott, s úgy látom, most
végre hasznomat veheted. Itt a helyed mellettem, vita lezárva! - emelte fel
az ujját figyelmeztetőleg.
- Óh... én nem is tudom, mit mondjak - kezdte a lány.
- Semmit! Holnap este már itt alszol! Most pedig siess, még ma
csomagolj össze!
- Ó, Martha néni! Köszönöm! - borult nagynénje nyakába Monica
könnyes szemmel. Mindketten sírtak, s ettől a naptól fogva a lánynak igaz
segítőtársa lett. Amikor megszületett Lettie, Martha néni ápolta,
kényeztette, s Monica kimondhatatlan őrömet érzett. Soha nem hitte
volna, hogy egyszer még ennyire jól megértik egymást.
Amikor Letitia egyéves lett, Monica állást kezdett keresni. Ismét
gépíróként helyezkedett el, noha Martha néni nem örült ennek. Jobban
szerette volna, ha unokahúga még otthon marad egy ideig. Ennek ellenére
mindenben támogatta. Sokszor próbálta rávenni, menjen társaságba,
szórakozzon, hiszen csak egyszer húszéves az ember. De a lány
szívesebben maradt otthon. Munka után szinte repült haza.
A nagy változás két évvel később történt. Szabadságon volt, Martha
néni és Lettie elutaztak. Monicának furcsa ötlete támadt. Elővett egy
füzetet meg egy tollat, s néhány nap alatt elkészült első regénye. Sokáig
rakosgatta ide-oda, fogalma sem volt, mit is kezdjen vele.
De az ihlet nem kímélte, jött újra kérés nélkül is, és újabb regény lett az
eredménye.
Napközben dolgozott, este pedig írt - titokban.
Egyik alkalommal első művét kint felejtette az íróasztalán. Mikor este
hazaért, nagynénje könnyezve borult a nyakába:
- Óh, kislányom! Miért titkoltad el? Olyan szép!
Monica értetlenül bámult rá:
- Miről beszélsz?
- A könyvedről. Hányat írtál már?
- Óh! Honnan tudod? - ült le a lány olyan képpel, mint akit csínytevésen
értek.
- Ne haragudj! Nem szokásom kutakodni, de papírt és tollat kerestem.
Aztán véletlenül lesodortam egy füzetet az asztalodról. Felemeltem, s
amint megláttam a címét, nagyon kíváncsi lettem. Belelapoztam, végül
elolvastam az egészet. Monica! Ezt el kell küldened egy kiadónak! Biztos
siker!
- De Martha néni! Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Az egészet csak a
magam szórakoztatására írtam.
- Az mindegy! Vagy elküldöd te, vagy megteszem én! - csattant fel Mrs.
Woods határozott hangja.
- Oké, próbáld meg! De ki fognak nevetni! - vont vállat a lány és nem
hagyta rábeszélni magát a dologra. A nagynéni azonban nem nyugodott.
írt az egyik kiadónak és elküldte a kéziratot. Egy teljes hónapig nem
érkezett semmi. Mrs. Woods hiába leste lázasan minden nap a postát, a
kiadó nem jelentkezett. Végül teljesen váratlanul jött meg a várva várt
válasz.
Mrs. Woods az örömtől alig bírta kivárni, hogy hazaérkezzen
unokahúga. Már az ajtóban állt, s mikor Monica megpillantotta a
boldogságtól sugárzó arcot, nagyot dobbant a szíve. Teljességgel
hihetetlennek tartotta, hogy kiadják a könyvét, s máris újabbat kérnek.
Monicával megfordult a világ, lázasan látott munkához. Végül kénytelen
volt feladni állását, mert már nem győzte a kettőt együtt. 24 éves korára
kezdett ismertté válni a neve, s olyan boldog volt, mint még soha. Ha
megakadt az írásban, a jóságos nagynéninek mindig támadt valami jó
ötlete. Sokszor érezte úgy, nem képes meghálálni mindazt a jót, amit
Martha nénitől kapott. A boldogság több évig tartott, csak az az apróság
felhőzte be, hogy Monica nem volt hajlandó a nyilvánosság elé lépni.
Emiatt voltak nézeteltérései a kiadóval, de egyébként minden a
legnagyobb rendben ment. Mindaddig, míg meg nem találta őket Cliff. A
fiú, akit egykor annyira szeretett, aki valaha vegyészmérnök akart lenni,
de a váratlan felfedezés a film számára végül szerencsétlenné tette.
Rákapott az italra, s ezzel véget vetett sorozatos sikereinek.
Monica az emléktől összerázkódott. Ismét maga előtt látta részegen, és
elfogta az undor. Milyen szerencse is volt, hogy Lettie akkor elutazott
Martha nénivel! És mekkora szerencsétlenség neki, mert el kellett hagynia
nagynénjét. Tudta, ha New Yorkban marad, Cliff ismét rábukkan.
Remélte, hogy a férfi nem fogja zaklatni Martha nénit. A beígért pénzt
ott hagyta, de a hátrahagyott levélkében kijelentette, többet soha nem
pumpolhatja meg.
Mi tagadás, Kaliforniában óriási szerencséje volt.
Minden simán ment, talán túlságosan is. A lakás, az új kiadó, de még
Lettie beilleszkedése az új környezetbe is. A kislány rövidesen barátnőt is
talált, s ezért gyakran eljárt a szomszédba, a kis Bettyhez.
Monica felsóhajtott és körbejárta a házat. A visszaemlékezés
megviselte:
- Na jó, ami nem megy, azt ne erőltessük! Az lesz a legjobb, ha egy kicsit
takarítok! - állapította meg hangosan és gyorsan átöltözött. Értelmetlen
dolog lett volna órákon át üldögélni és várni a csodát. Felvett hát egy
kopott melegítőt, fejét bekötötte kendővel, belebújt viseltes tornacipőjébe
és felballagott az emeletre. Itt egy szoba várt még a takarításra. Ez afféle
lomtár volt, s már jó ideje tervezte a rendbetételét.. A helyiségben
vastagon állt a por, a néhány bútordarab még a régi tulajdonosé volt, s
mivel nem volt rá szüksége, hát itt hagyta.
Egészen belemerült a munkába, Lettie a barátnőjénél volt, tehát
zavartalanul dolgozhatott, a környékbeli szomszédok úgy tudták, Miss
Monica Brown fordítással keresi kenyerét. Itt nem faggatták, mi lett a
kislány apjával. Monica úgy érezte, errefelé sokkal tapintatosabbak és
kedvesebbek az emberek. - Kivéve azt a fogorvost! - fintorodott el, majd
összevont szemöldökkel állt meg: - Jó ég! Hogy is hívják?
Leült egy poros székre, de hiába próbált visszaemlékezni, nem jutott
eszébe a név. Jószerével már az arcát sem tudta felidézni, annyira csak
Lettie fájdalmas arcára figyelt az este. Lerohant a nappaliba, hátha a
telefonkönyvet nyitva hagyta. - Jó lenne tudnom! - mormogta. De a könyv
csukva volt.
- Istenem! Mi lesz, ha szükség esetén megint hozzá fordulok?! - Az
indulat teljesen kitörölte emlékezetéből azt az átkozott nevet!
 Bement a konyhába, kezet mosott és nagyot sóhajtva elővette a tortát.
Miután a második szeletet is befalta, már sokkal jobban érezte magát. A
harmadiknál azonban iszonyatos fájdalom nyilallt a fogába.
- Jaj, ne! - kiáltott fel rémülten. - Sürgősen találnom kell egy jó és
türelmes fogorvost!
Erre a gondolatra kilelte a hideg. A csengő éles hangjára ijedten ugrott
fel.
- Hát ez meg ki lehet? - Kikémlelt az ablakon, de nem lett okosabb. -
Cliff? - villant át az agyán. - Az hihetetlen!
Végül óvatosan kinyitotta az ajtót. Egy ismeretlen, jó képű férfi állt
előtte:
- Miss Brown lakása?
- liiigen uram! - nyögte zavarodottan. A fickónak túlságosan is vonzó
külseje volt. - Mit óhajt?
- Beszélnem kell a művésznővel!
- Kivel???
- Hát az írónővel! Kérem, jelentsen be! Gondolom, maga itt a
házvezetőnő. Siessen! - parancsolta.
- Hogy? Ja, persze, persze! Milyen ügyben keresi?
- Magánügyben. Na, igyekezzen már!
- Egy pillanat. Honnan tudja, hogy Miss Brown mivel foglalkozik?
- Az ördögbe is! - csattant ingerülten a férfi hangja. - Ez nem tartozik
magára. Szóljon már a hölgynek! - és megsemmisítő pillantást küldött a nő
felé.
Monicát módfelett dühítette ez a lekezelő modor.
Lázasan törte a fejét, most mit tegyen?! - Hiszen ez a pasas a saját
házvezetőnőjének nézi. Felháborító!
- Egy kis türelmet kérek! - mondta végül, és becsukta az ajtót. Elsétált a
nappaliig és vissza, majd kiszólt:
- Miss Brown szeretné tudni, mennyire fontos az ügy, mert éppen
dolgozik, és nem szereti, ha ilyenkor zavarják - hazudta ártatlan képpel.
- A pokolba is, látni akarom! - tombolt a férfi türelmét vesztve. -
Minden könyvét olvastam, amit csak sikerült megszereznem. Feltétlenül
találkoznom kell vele! Biztosan gyönyörű!
- Hát hogyne! - bólintott a lány. - Miből gondolja?
- Maga ezt nem értheti! - mérte végig megvetéssel. - Aki olyan
könyveket ír, mint ő, az csakis fiatal, gyönyörű és őrjítőén szexi lehet.
- Világos! Ez aztán a logika uram! - jegyezte meg epésen Monica, és
merőn a férfira bámult.
- Na, láthatom végre? - türelmetlenkedett a pasas.
 - Természetesen uram! - húzta ki magát a lány. - Óhaja máris teljesült!
Miss Brown, a fiatal, gyönyörű és őrjítőén szexi nő ön előtt áll! - hajolt meg
gúnyosan mosolyogva.
- Mi??? Ez valami rossz vicc? - képedt el a férfi és a nőre meredt.
- Dehogyis! Ez a földi valóság uram! S miután látott, elmehet. Nem
szeretem, ha munka közben zavarnak. Ég önnel! - és becsapta az ajtót.
Dávid Johnson kővé dermedten állt. Megrázta a fejét és farkasszemet
nézett a csukott ajtóval:
- Képtelenség! - kiáltott fel hirtelen és újra megnyomta a csengőt. Az
ajtó azonban nem nyílt ki.
- Micsoda bestia! Jól rászedett! Na, de ez az átkozott takarítónő is! -
dühöngött a férfi.
Monica visszaindult az emeletre, de a tükörnél megtorpant.
Végigmérte magát, majd rázni kezdte a nevetés. Kopott melegítője poros
volt, arca maszatos, s ehhez párosult még piros pettyes kendője. Valóban
inkább nézett ki házvezetőnőnek, mint jónevű írónőnek.
Még hallotta, amint a férfi dühösen gázt ad és csikorgó kerekekkel
elhajt, aztán vágott egy fintort és elmerült a takarítás gyönyöreiben.

Másnap épp a konyhában sürgölődött, mikor megcsörrent a telefon.

Amint felvette, tüstént megismerte a középkorú férfi barátságos hangját:
- üdvözlöm Mr. Look! Valami baj van a könyvemmel?
- Szó sincs róla. Egész más ügyben hívom. A dolog úgy áll, hogy
rövidesen fel kell lépnie.
- Nem! Soha! - tiltakozott hevesen.
- Muszáj, Monica! A főnők a fejébe vette, hogy megemeli a
példányszámot. Ennek érdekében szerepelnie kell!
- Fütyülök a példányszámra! Nekem nem érdekem, hogy több könyvet
adjanak el. Én fix honoráriumot kapok, azzal nem lesz több pénzem, csak
a nyugalmamat áldozom fel.
- Csillapodjon! Nem az én ötletem volt, de meg kell értenie!
- Nem! - csattant dacosan a lány hangja.
- Monica! - kérte a férfi. - Ez nem ilyen egyszerű! Ha gondolja, beszélek
a főnökkel a honoráriumát illetően, de meg kell egyeznünk. Tudja mit?
Egy óra múlva ott leszek magánál, s akkor mindent tisztázunk.
Gondterhelten tette helyére a kagylót. - Tehát kezdődnek a gondok! Túl
simán ment minden! - villant át az agyán és visszasétált a konyhába.
Töprengve kevergette a krémet. Citromos süteményt készített, s közben
azt találgatta, mi lesz, ha nem tud megegyezni kiadójával. Semmi esetre
sem akart nyilvános fellépést! - Legfeljebb keresek másik kiadót! -
jelentette ki hangosan. Idegesen sétálgatott a lakásban, végül elhatározta,
megkóstolja a sutit. A harmadik falatnál az éles fájdalom ismét belenyilallt
fogába, de ezúttal nem múlt el. Rövid időn belül már a feje is lüktetett, s a
fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott:
- Anya! Nem akarom, hogy idejöjjön az a bácsi! - nyafogott Lettie.
- Ejnye kislányom! Charles bácsi igazán rendes ember és fontos ügyben
akar velem beszélni. Légy szíves, ne hisztizz! Pokolian fáj a fogam és
rögtön itt lesz Mr. Look. Ha nem akarsz vele találkozni, menj át a
barátnődhöz!
- Nem! Itt maradok! - dobbantott a lábával a kislány.
- Oké, Lettie! De a szobádban.
- Nem akarom!
- Kérlek! Hagyd ezt abba! - könyörgött elgyötörten a nő. Megszólalt a
csengő és Monica fájdalomtól eltorzult arccal ment ajtót nyitni:
- Te jó ég! - kiáltott fel Mr. Look. - Mi történt?
- Rémesen fáj a fogam!
- Óh, ez igazán szörnyű! - nézett rá részvéttel a férfi. - Melyik fáj?
- Azt hiszem, mind a húsz!
- Aha! Micsoda??? Hogyhogy húsz?
- Már csak ennyi van, de ha így haladok, rövidesen egy se lesz.
- Nem lenne szabad elhanyagolnia!
- Nekem mondja? Tudom, de rettenetesen félek a fogorvostól! Én még
egyetlen emberbarát fogásszal sem találkoztam. Az az érzésem, csak
szívtelen emberek választják ezt a pályát.
- Ugyan! Bizonyára pechje volt. Vannak kőztük rendesek is!
- Az kizárt dolog! Mind kegyetlenek! Mészárosok! Szadisták, akik
abban lelik örömüket, ha fájdalmat okozhatnak!
- És ilyen élmény hatására írta meg a „Kegyetlen fogorvosok"-at? -
mosolyodott el a férfi.
- Igen, de azt hiszem, akkoriban még nagyon is kíméletes voltam velük,
ma már sokkal keményebben fogalmaznék!
- Nagy ég! Az érintettek pedig nem így gondolták! Az a könyve óriási
vihart kavart. Szóval, újabb fájdalmas élmény?
- Hajaj! Nem is akármilyen, de ne beszéljünk róla. Inkább árulja el, mit
sikerült intéznie!
- Kérem Monica, ne izgassa fel magát! A főnök ragaszkodik a
szerepléséhez! Azt ígérte, kap majd valami százalékot a megnövelt
példányszám után, de csak, ha beleegyezik a tervezett programba.
- Tervezett program? - álmélkodott a lány.
 - Igen. Mr. Laké már ki is dolgozott egy több részből álló
programsorozatot.
- De hisz ez rémes! - sóhajtott fel a nő. - Ilyen állapotban képtelen
volnék nyilvánosság elé lépni.
- Ezt megértem. Legelőször is egy rövid riportot fognak önnel
készíteni. Erről semmiképpen nem szabad lemaradnia. Értse meg!
Rengeteg levelet kapunk, az olvasói nagyon kíváncsiak magára. Már nem
titkolhatjuk tovább az ön kilétét. Mondja csak! Tulajdonképpen miért
nincs magának ügynöke?
- Nem volt rá szükség. A nagynéném mindig segített és nem hittük,
hogy valaha még személyesen is szerepelnem kell. Úgy gondoltuk, a
háttérben maradhatok.
- Na, ennek vége! Az újságírónak adunk egy időpontot! Hol akar vele
találkozni?
- A kiadóban lehetne?
- Természetesen. De nem kerülheti el a fellépést sem, legfeljebb még
egy kicsit eltoljuk a dátumot. Már csak az állapotára való tekintettel is.
Tudja mit? Megadom az én fogorvosom címét. Nagyon rendes, csendes és
türelmes ember. Csalódnék, ha nem lenne megelégedve dr. Johnsonnal.
Aztán amint rendben lesznek a fogai, megszervezzük a találkozót. Ígérem,
segíteni fogok, ha szükség lesz rá! Ott leszek maga mellett, ha így
könnyebb önnek.
- Igen, Charlie és köszönöm! - suttogta Monica és felnyögött. A kínzó
fájdalomtól a legszívesebben sikított volna. A helyzeten még csak rontott
a szomorú jövő, hogy rövidesen nyilatkoznia kell, aztán meg még
szerepelnie a nyilvánosság előtt. Ráadásul nem kerülheti el a fogorvost
sem. Charles már rég elment, de ő még mindig tűnődve forgatta a kis
kártyát, melyen ez állt: Dr. D. Johnson magánrendelője. Alatta pedig
pontos cím és a rendelési idő.
Monica keserves képpel meredt a semmibe, s alig hallhatóan
mormolta: - Ha én ezt túlélem!

A magánrendelő San Francisco egyik előkelő lakónegyedében volt. A

villa egy dombra épült, csodálatos kilátással a tengerre. A ház előtt egy
sport Mercedes állt. Nem a szokásos óriási amerikai autó, mely a
gazdagokra annyira jellemző, de méregdrága, egyedi darab. Ha Monica
nem lett volna olyan fáradt a kétnapi kialvatlanságtól és nem lett volna
elgyötört a heves fájdalomtól és félelemtől, minden bizonnyal csodálattal
adózik az elé táruló látványnak. Most azonban csak egy fehér köpenyes
alakot látott maga előtt, aki rövidesen rettenetesen meg fogja kínozni.
Remegő lábakkal lépett a váróba és lerogyott az első székre. Olyan képpel
bámulta a földet, mint aki utolsó perceit éli. A legszívesebben elmenekült
volna, de már késő volt. Kinyílt az ajtó és egy páciens lépett ki megviselt
arccal. Monica részvéttel nézett rá.
- Miss Brown? - mosolygott rá az asszisztensnő.
- Igen - bólintott a lány hang nélkül és felállt, de vissza is rogyott a
székre.
- Jöjjön, a doktor úr már várja!
- Elég baj az nekem! - motyogta és maradék erejét összeszedve ismét
felállt. Mélyeket lélegzett és elindult az ajtó felé. Botladozva lépett be a
kínzókamrába -ahogyan magában elnevezte a rendelőt -, célba vette
elkövetkezendő szenvedéseinek szűkebb színterét, azt az átkozott
fogászati széket. Nem nézett se jobbra, se balra, csak leroskadt.
Homlokáról izzadságcseppek gyöngyöztek, s már félájultan szorongatta a
szék karfaját. Lehunyta szemét és várta a... - megváltó halált. Ehelyett
azonban egy férfi hajolt fölé:
- Miss Brown? Üdvözlőm! Na nézzük, melyik fog rosszalkodik! Kérem,
nyissa ki a száját!
Monicából hörgő hang tört fel, lassan engedelmeskedett a
felszólításnak, de a szemét csukva tartotta.
- Ejnye! Nagyon rosszak a fogai, kisasszony! Igazán nem szép dolog
ilyen fiatalon ennyire elhanyagolnia őket! - jegyezte meg szemrehányással
a hangjában a férfi. Aztán végigkocogtatta mind a húsz fogat, miközben a
lány többször is fájdalmasan felnyögött:
- Na, melyikkel kezdjük? - szólalt meg az orvos és átmenetileg elhagyta
Monica száját. A lány kinyitotta a szemét, s a dokira meredt. Aztán
gyorsan le is csukta. Te jó ég! Már látomásaim vannak! - gondolta. Újfent
nekigyürkőzött és rápillantott a férfira. Jóságos Isten! Hiszen ez az a férfi,
aki a múltkor mindenáron látni akart! Rémülten bámult a szürke
szempárra.
- Rosszul van? - hajolt hozzá közelebb az orvos.
- Nem, csak... - itt elcsuklott a hangja.
- Siralmas állapotban vannak a fogai! - csóválta rosszallóan fejét a férfi.
- Akkor hát kezdjük azzal, amelyik a legjobban fáj.
- Kezdjük! - hagyta rá a lány és ujjával rámutatott az egyikre.
- Aha! Ezt már csak kihúzni lehet!
- Hála Istennek! - sóhajtott megkönnyebbülten a nő.
- Micsoda??? - képedt el a doktor. - Maga örül ennek? Hiszen már így is
alig van foga, és úgy látom, lesz még másik is, amit el kell távolítani.
 - Meglehet - vont vállat Monica. Minek magyarázkodni? - gondolta. Mit
érdekli ezt a férfit, hogy a fogai a terhesség alatt mentek tönkre?! Pedig
akkor még becsülettel megcsináltatta valamennyit, de mire megszületett a
kislány, rendre kiestek a tömések, s végül már csak húzni lehetett. Ennek
valahol még őrült is, hiszen leginkább a fúrógéptől rettegett. Ezért is
sóhajtott fel most megkönnyebbülten.
Fél óra múlva töprengve vezetett haza. Aztán hirtelen mindent
megértett:
- Hát persze! - ütött a kormányra örömmel. - Hiszen a doki nem ismert
meg! Szerencsére! Különben biztosan nagyon durván viselkedett volna.
Felszabadultan lépett a nappaliba, és ledobta magát a kanapéra. Két
hétig nem kell mennie! Hurrá! Lelkesedését a telefon csörgése szakította
félbe:
- Ma, milyen volt? - érdeklődött a vonal túlsó végén Mr. Look.
- Óh, egészen elviselhető!
- Ennek örülök! Tudtam, hogy nem fog csalódni! Már nem fél annyira,
ugye?
- Jaj, Charlie! Ez nem megy olyan gyorsan! Vannak akik a póktól félnek,
vannak akik a csótánytól, nos én a fogorvosoktól rémülök halálra. Ma
szerencsém volt, mert csak húzni kellett. De ha fúrni fog, azt biztosan nem
élem túl!
- Dehogynem! Nyugalom, Monica! - csitította a férfi és jóízűen nevetett.
- Min mulat ilyen jól?
- A hasonlatán. Szegény fogorvosok! Ha hallanák, mikhez hasonlítja
őket! Pók, meg csótány... Ej, ej, Monica! Szegény Johnson doktor! -
sóhajtott Mr. Look és nevetve búcsúzott el.

A két hét sokkal gyorsabban elszaladt, mint Monica hitte volna.

Rémülten meredt a naptárra és kitört rajta a pánik. Aztán igyekezett
megnyugtatni saját magát. Bizonyára csak húzni lehet! Hiszen azt mondta.
Milyen furcsa! - fűzte tovább gondolatait. A doktor most egyáltalán nem
olyan türelmetlen, mint amikor látni akart. Sőt! Határozottan nyugodtnak
látszott, s a szeme valahogy egészen más volt. Igen! A tekintetéből
hiányzott valami. De mi?
Még akkor is ezen töprengett, mikor a rendelő előtt kiszállt a kocsiból.
Amint belépett a váróba, gyomra azonmód önálló életre kelt és liftként
emelkedett és süllyedt, az egyik széken egy férfi ült, s elmélyülten
olvasott. Monica helyet foglalt és kibámult az ablakon. Hirtelen eszébe
jutott az újságcikk. Elégedetten mosolyodott el. Ügyesen tért ki a
magánéletét érintő kérdések elől, így titokban maradt Lettie, a kislánya is.
S az a paróka! Igazán remek ötlet volt! Tudta, azzal senki sem fogja
felismerni. Szerencsére az interjú nem volt hosszú, ez amolyan bevezetése
volt annak a jövőbeli fellépésnek, aminek még most sem tudott örülni.
- Miss Brown - riadt az asszisztensnő hangjára.
Monica a széken ülő férfira nézett, de az továbbra is olvasott. Felállt és
elindult a rendelőbe. Amint belépett, megpördült vele a helyiség. Egek!
Csak el ne ájuljak! Szemét a székre szegezte, mintegy hipnotizálva magát,
s bizonytalanul lépegetett felé. Nagy nehezen elérte, majd erejét elvesztve
belezuhant. Az orvos arcán könnyű mosoly suhant át, mikor meglátta
holtra sápadt páciensét.
- üdvözlöm, Miss! Minden rendben lesz! - próbálta megnyugtatni a
lányt, majd fölé hajolt.
Monica kitátotta a száját, a doki mormogott valamit latinul, aztán
beadta az érzéstelenítőt. A nő sóhajtva hagyta el a helyiséget. Amikor
azonban ismét a székben ült, döbbenten meredt az orvosra. A férfi
felemelte a fúrót és egyre közeledett a lány felé. Monica megremegett és
olyan erővel szorította a szék karfáját, hogy ujjai elfehéredtek. Rémülten
tekintett hol a fúróra, hol az orvosra.
- Gyökérkezelés - közölte tömören a férfi, s máris Monica szájában
vijjogott a hátborzongató gép.
Testrészei megelevenedtek. Szíve a torkában dobogott, gyomra is ide
igyekezett, lábai pedig ütemes remegésbe kezdtek. Kezével megpróbálta
ugyan leszorítani, sikertelenül. Már egész testében rázkódott, s a cipők
sarkai ritmikusan verődtek a lába alatt levő fémhez. Feje zúgott, úgy
érezte a dobhártyája is átszakadt. Patakokban ömlött róla a veríték. A fúró
viszont egyre csak recsegett, zakatolt, vijjogott, és rendületlenül törte az
utat a foggyökér felé. Aztán hirtelen csend lett. Csak nehezen jutott el a
tudatáig, mi is ez a szokatlan. Kinyitotta a szemét, s egy kíváncsi, szürke
szempárt látott maga előtt:
- Fáj?
- Nem tudom - suttogta elfúló hangon.
- Lélegezzen nagyokat! - tanácsolta az orvos. - Itt van egy törülköző -
nyomta a lány kezébe a puha anyagot. - Nagyon megizzadt - azzal
elfordult. Igyekezett elfojtani feltörő mosolyát. Még soha nem találkozott
senkivel, aki ennyire rettegett volna tőle, pedig már jó néhány éve
gyakorolta a szakmát.
Monica megtörölközött, vett néhány óriási levegőt és nagy nehezen
kipréselt magából egy köszönömöt. Aztán lehunyta a szemét, és hátradőlt
a széken. Éles, vijjogó hang hasított a megnyugtató csendbe. Istenem! Hát
már soha nem lesz vége? - gondolta kétségbeesetten.
 - Kérem, öblögessen! - hangzott fel a halk utasítás.
Monica eleget tett a felszólításnak, majd visszahanyatlott a székre. Én
ezt nem élem túl! Bizonyosan belehalok! Ördög vinné azt az átkozott
fellépést! Ha az nem lenne, most nem szenvednék itt. Aztán képzeletében
meg is jelent az újságok szalagcíme:
Monica Lioness, a sikeres írónő hősi halált halt egy fogorvosi székben,
nem bírván elviselni a rettegett kínokat. Emlékének tisztelettel adózunk!
- Miss Brown! - hallotta valahonnan messziről a nevét. Lassan
kinyitotta a szemét. Az orvos állt előtte:
- Kedves kisasszony! Azért mégse olyan borzalmas, ugye? Higgye el, túl
fogja élni! Nyugodjon meg! Tudom, nem kellemes érzés, de hát a rossz fog
nemcsak esztétikailag számít, hanem sok betegség melegágya is. Ártalmas
a gyomorra is, mert nem tud rendesen rágni, ezáltal dupla feladatot ró rá.
Hall engem?
Mi ez? Biológiaóra? S azt mondja, tudja, hogy nem kellemes érzés? Jól
hallotta? Ez az orvos részvétet érez iránta? - tette fel gondolatban
magának a kérdéseket, majd megrázta a fejét.
- Hall engem? - ismételte a férfi.
Monica a dokira meredt. Az orvos komolyan nézett rá, tekintetéből
megértő fény sugárzott.
- Igen - nyögte ki végre -, hallottam.
- Helyes! Már csak egy perc, s ezt a fogat legalább tíz évre megmentjük.
Lesz még pótolnivaló így is. Rendben?
- Aha! - bólintott Monica és összerázkódott. Szeme ismét félelemről
árulkodott.
- Tartson ki még egy kicsit! - bíztatta a férfi, miközben ismét a lány
szájában matatott. Nem sokkal később halvány mosollyal megjegyezte:
- Na, kisasszony, mára végeztünk. Holnap délelőtt legyen szíves ebben
az időpontban ismét eljönni.
Alvajáróként hagyta el a rendelőt. Beült kocsijába és ráborult a
kormányra. Bizonyára sokáig maradhatott így mert a nyitott ablakon
keresztül hirtelen egy kéz érintette meg:
- Rosszul van?
- Óh nem! - rebegte és tágra nyílt szemmel bámult az orvosra. -
Köszönöm doktor úr, minden rendben! - mondta immár meggyőzőbb
hangon és indított, utóbb alig emlékezett rá, miként is jutott haza. De a
vonzó külsejű orvos aggodalmas, szürke szemét még este is látta maga
előtt.
 Másnap délelőtt némileg bátrabban jelent meg a megbeszélt
időpontban. Gépiesen ült be a székbe, s szemét már szorosan le is csukta.
Hallotta ugyan, hogy az orvos mond valamit, de nem jutott el a tudatáig.
- Nyissa már ki a száját! - csattant fel egy éles, pattogó hang.
Monica megmerevedett. Ám hiába erőltette emlékezetét, nem volt
képes felidézni, hol hallotta ezt a parancsolgató, nyers hangot. Erőt véve
magán, kinyitotta a szemét. A fogorvos ismerős vonásait felismerte, s
némiképp megnyugodott.
Amint azonban a férfi elkezdte a kezelést, éles fájdalom nyilalt belé. Az
elviselhetetlen érzéstől lejjebb csusszant a széken.
- Maradjon nyugton! Ne izegjen-mozogjon már! - mordult rá a doki
ingerülten.
A kezelés csak néhány percig tartott, de neki óráknak tűnt. Szédelegve
hagyta el a rendelőt. A rideg hang azonban még sokáig a fülébe csengett:
- Mára kész! Lesz szíves holnap újra befáradni!
Monica hátán végigfutott a hideg. Ez a hang! Egyenesen hátborzongató!
Másnap vívódott ugyan magával, de végül nem ment el a kezelésre.
- Nem! Egyszerűen nem merek elmenni! Keresek egy másik orvost,
hazudok valamit és kihúzatom! Azt a rémes fájdalmat nem bírnám ki még
egyszer! Kihúzatom és kész! De nem ma! Majd... egyszer...

Eltelt egy hét, de Monica nem ment el a fogorvoshoz. Hétfőn reggel

frissen ébredt. Kiugrott az ágyból és elhatározta, folytatja könyvét. Hiszen
az utóbbi időben, mióta a kezelésre járt, egyetlen sort sem írt. Megitta
elmaradhatatlan két hatalmas adag kávéját és munkához látott. A rádión
zenét keresett, lehunyta szemét, s néhány pillanat múlva már el is merült
képzeletének világában. Aztán se látott, se hallott, csak írt, rendületlenül.
Egyszer csak valami kellemetlen dolog zavarta meg. A félig kezelt fog
iszonyúan fájni kezdett. Ez borzasztó! - ugrott fel és fájdalomcsillapító
után kutatott. Sürgősen keresnie kell valakit, aki megszabadítja a gyötrő
kíntól. Váratlanul megszólalt a telefon. Először fel sem akarta venni, de a
kitartó csörgés csak fokozta a fájdalmat:
- Tessék!
- Miss Brown?
- Igen - válaszolt kelletlenül.
- Jó napot, dr. Johnson vagyok. Szeretném tudni, miért nem jelent meg
a kezelésen?
- Én... nos én... - hápogta zavartan, de semmi értelmes nem jutott az
eszébe. Ez hihetetlen! Épp most hívja fel az orvos, mikor majd megőrül a
fájdalomtól! A meglepetéstől szóhoz se jutott.
 - Csak nem beteg?
- Óh nem... csak...
- Remélem nem gondolta meg máris magát! Tudja, hogy a kezelésnek
még nincs vége? Rövidesen elviselhetetlen fájdalmat fog érezni, ha...
Monica lehunyta a szemét, és úgy hallgatta a mély, lágyan simogató
hangot. Hova tűnt az az éles parancsolgatás? - töprengett. Ismét látta
maga előtt az acélszürke szemeket.
- Kisasszony, ott van még? Jöjjön el kérem, ha lehet, most, rögtőn! Ne
adja fel ilyen gyorsan!
- liiigen! Rögtőn indulok! - dadogta és letette a kagylót. Nem sokkal
később rémülten szállt ki a villa előtt az autóból. Hogy lehettem ilyen
hülye? - szidta magát, amiért beleegyezett, hogy befejezzék a kezelést.
Meg kellett volna kérnem, húzza ki!
Tovább nem folytathatta, mert az orvos már az ajtóban várta:
- Amint látom, máris fájdalmai vannak.
A lány csak bólintott és megremegett. Belépett a rendelőbe és
megszédült. A férfi reflexszerűen kapott utána, bár Monica visszanyerte
egyensúlyát. Az asszisztensnő nem volt bent. Az orvos maga felé
fordította:
- Árulja el, Miss Brown, miért retteg ennyire? Tán félelmetes vagyok?
- Nem, dehogy!
A lány nagyot nyelt. Szája teljesen kiszáradt:
- Szóval nem öntől, hanem általában a fogorvosoktól félek nagyon -
vallotta be és el akart fordulni.
- Ezt észrevettem! De miért? Szeretném, ha elmondaná! - nézett
mélyen a szemébe a férfi.
Monica megnyalta kicserepesedett ajkát, s a földet kezdte
tanulmányozni, miközben meg-megremegett.
- Nem válaszol? - kérdezte halk, szinte szomorkás hangon az orvos.
- Nem tudok. És felesleges. Hosszú! Óh, a fene egye meg! - nagyot
sóhajtott, majd folytatta. - Kérem, doktor úr! Ne kínozzon! Húzza ki a
rossz fogaimat és kész. Én... én nem bírom a fájdalmat!
- ugyan! Csak nem akar műfogsort?
Felőlem! Az legalább nem fájna! - gondolta a lány magában. Legfeljebb
olyan jól eltenném, hogy folyton azt keresném! „Mondd csak kislányom!
Nem tudod hová tettem a fogamat? Az előbb még megvolt!" Legjobb volna
mindjárt egy tartalékot is csináltatni! - vélte akasztófahumorral.
- Maga még túl fiatal ehhez! - Hallotta a doki hangját. - Lennie kell
valaminek, ami megmagyarázza a félelmét! Mi az?
 - Hát, nincsenek jó tapasztalataim - kezdte Monica. - Már sokszor
megkínoztak. Mivel én nehezen tűröm a fájdalmat, előfordult, hogy
elrántottam az illető orvos kezét. Persze ezen nagyon felháborodott, s
utána még durvább lett. Egyszerűen nem hiszik el, ha azt mondom, fáj.
Kétségbe vonják az állításomat és úgy néznek rám, mint valami féregre.
Ezért aztán már el sem merek menni...
- De én még soha nem vontam kétségbe a szavát!...
- Hm. Nem is tudom. A múltkor mintha... de lehet, hogy tévedtem.
Kérem, ne haragudjon! Valószínűleg hisztis vagyok!
- Dehogyis! Eddig bátran viselkedett! De még sok kezelés van hátra,
mégis kérem, ne adja fel! Most pedig jöjjön, essünk túl rajta!
A székhez kísérte a lányt, s közben alaposan megnézte magának.
Milyen szép és védtelen! Arcán fájdalmas kis mosoly jelent meg, majd
lemondóan felsóhajtott. Monica teljesen elbizonytalanodott. Az orvos
ismét olyan megértő volt, mint korábban. A múltkor, úgy látszik
képzelődtem - állapította meg magában.
Amikor leült, a férfi megszorította a kezet és barátságosan
rámosolygott:
- Bátorság! Ha fáj, akkor egy kicsit abbahagyom. Pihenünk. Rendben?
A lánynak nagyon jól estek az orvos bátorító szavai. Milyen megértő és
udvarias! Mindamellett végtelen nyugalom árad egész lényéből. Csak a
mosolya! Igen, még ilyenkor sem tűnik el az a lemondó melankólia. Vajon
miért szomorú? Monicát annyira lefoglalta a férfi személyének
analizálása, hogy észre sem vette a kezelést:
- No, akkor ezzel megvolnánk! Nagyon fájt?
- Tessék? - ámult el hirtelen.
- Kész - ismételte meg az orvos. - Ha holnap lesz bátorsága és eljön,
akkor ezt a fogat már be is tömhetjük - mosolyodott el a férfi.
A lány zavarodottan hajtotta le a fejét. Tudta, az orvos átlátott rajta.
Aztán csodálkozva jegyezte meg:
- Kész? Hihetetlen. A múltkor rettenetesen fájt.
- Sajnálom, ha fájdalmat okoztam! - mondta a férfi elgondolkodva és
szomorú tekintetét a nőre szegezte.
Monica egy ideig szótlanul bámult az orvosra. A bocsánatkérése
végképp meglepte. Aztán a szeme. Olyan hosszan nézett rá és olyan
furcsán, hogy a lányt a melegség hulláma töltötte el. Zavarba jött, felállt és
gyorsan elköszönt. Szinte pánikszerűen menekült el.
Teltek a napok és Monica egyre bátrabban járt az orvoshoz. Időnként
megremegett ugyan, de a férfi még a legkisebb fájdalomnál is nagyon
megértő volt.
 Azon a bizonyos napon azonban furcsa, megmagyarázhatatlan
feszültséggel ült le a székre. A doki most nem üdvözölte meleg, barátságos
hangon. Nem bátorította, nem szólt egy árva szót sem, de még az a
szomorkás félmosoly sem jelent meg szája szegletében. Inkább végtelenül
dühősnek tűnt.
Néhány latin szót váltott az asszisztensnővel, majd Monicához fordult,
újabb latin szó hagyta el száját, aztán felkapta a fúrót, s mire a lány
feleszmélt, az átkozott szerszám már a szájában vijjogott. Hirtelen éles
fájdalmat érzett, s mielőtt meggondolhatta volna mit tesz, elrántotta a
doki kezét. Monica szakadatlanul szidta magát, amiért hitt az orvosnak.
íme, valamiért dühös, s már nem is érdekli, mekkora fájdalmat okozott.
Még csak érzéstelenítőt sem adott.
Az orvos szürke szeme szikrázott a dühtől:
- Mit merészel? - üvöltött rá vadul.
- Nagyon fájt!
- Ne beszéljen ostobaságokat! - csattant fel a férfi.
- Még sok betegem van mára, őrülnék Miss, ha nem nyafogna! Ne
tartson fel a munkámban!
Monica nyelt egyet és megütközve meredt a már-már dühöngő
orvosra.
- Na mi lesz már? - sürgette türelmetlenül. - Nyissa már ki a száját!
- Nem! - szegte fel a fejét a lány, haragosan. - Addig nem, míg nem ad
injekciót!
- Ugyan minek? Teljesen felesleges! Ez nem fáj!
- De igen, doktor úr! Ha nem vette volna észre, én érzem és nem ön! -
próbálta visszafogni feltömi készülő indulatait.
- Ne mondja! Talán letérdeljek és úgy könyörögjek? - emelte fel a
hangját gúnyosan a férfi.
- Semmi szükség rá! Csak az érzéstelenítőre!
- Hálás volnék, ha nem alkudozna Miss! Ez nem fáj!
Monicába hirtelen beléhasított a felismerés! „Ez nem fáj" - hallotta a
hátborzongató hangot. Úristen! Hiszen ez akkor az az érzéketlen fogorvos,
aki... - rémülten meredt a türelmetlen fehérköpenyesre. Hogyan
lehetséges ez? - törte a fejét lázasan. Hiszen addig olyan megértő és
türelmes volt. Mitől ez az óriási változás? S a szeme! A szürke szem most
haragosan szegeződött rá. A férfi kezében megvillant az átkozott gép, s
egyre közeledett a lány szájához.
- Ne! - sikoltotta.
 Az orvos azonban rá se hederített. Újra fúrni kezdett, s csak nagy
sokára hagyta abba.
Monica kegyetlen fájdalmat érzett, de már képtelen volt tiltakozni.
Egyre erőtlenebbé vált, végül elsötétedett előtte minden, s végre
megszűnt az ádáz kín is.
- öblögessen! - parancsolta a doktor.
Ám a lány meg sem moccant.
- Nem hallotta? Öblögessen! - lökte meg a mozdulatlan nőt, mire annak
feje lebukott a fejtámláról.
- Az ördögbe is! Hiszen ez elájult!
A férfi felugrott és halkan szitkozódva hajolt le a lányhoz. Nagy
nehezen felemelte, majd kinyitott egy ajtót és lefektette a kanapéra.

Monica felébredt. Micsoda hülyeség! - gondolta. - Azt álmodtam, hogy

elájultam. - Aztán megmozdította fejét, s azon töprengett, vajon mitől esik
olyan nehezére kinyitni a szemét. Néhány pillanatig erőt gyűjtött, végül
megtette. Ám a látványtól azon nyomban le is csukta. Teljesen idegen
szobában feküdt. A bútorok fehérek, arany díszítéssel. Képtelenség! Újra
felnyitotta a szemét, de megint csak azokat a bútorokat látta. A bal oldalán
feküdt, s érezte, mennyire elzsibbadt minden tagja. Mintha apró tűkkel
szurkálták volna. Lassan, immár ismét csukott szemmel hanyatt feküdt és
döbbenten vette tudomásul, mennyire elfáradt. Pár percig mozdulatlanul
pihent. Azután hangokat hallott. Vajon kik lehetnek? - találgatta, ügy
döntött, csak az egyik szemét nyitja ki. Furcsa dolgokat látott. Az ágy
mellett két fehér köpenyes alak állt, s az egyik a kezét fogta. - Valószínűleg
a pulzusomat méri. De miért? Hol vagyok? - töprengett. Aztán hirtelen
eszébe jutott a fogorvos. - Lehetséges, hogy nem álmodtam? Jaj Istenem!
Én valóban elájultam! De akkor ki lehet a másik alak? Úgy döntött, legjobb
lesz, ha megnézi. Nagyon óvatosan kinyitotta előbb az egyik, majd a másik
szemét is, de szemvillanás alatt le is csukta. Jóságos Isten! Én meghaltam!
Tudtam! Ha elmegyek egy fogorvoshoz, az csakis tragikusan végződhet.
Vajon a mennyországban vagyok, vagy a pokolban?
- Miss Brown? Jobban van? Hallja, amit mondok?
Monica a hangra összerándult. Határozottan felnyitotta a szemét s a
szomorú, szürke szempárral találta magát szemben.
- Hol vagyok? - suttogta.
- Nálam. Hogy érzi magát?
- Nem is tudom. Mi történt? Akkor mégse haltam meg?
A férfi halkan felnevetett, majd megsimogatta a lány arcát:
- Hát ezt meg honnan vette?
 - Én azt hittem..., szóval... - megnyalta kiszáradt ajkát, végül kimondta -,
hogy a fájdalomtól meghaltam.
- Ugyan, ugyan. Higgye el, nagyon is él! - felelte, de aztán elkomolyodva
felegyenesedett.
Monica felült, körülnézett, hirtelen felsikoltott és visszahanyatlott az
ágyra. Az orvos fölé hajolt, s lágyan megszólalt:
- Mitől ijedt meg? Nyugodjon meg!
- Mondja! Kérem, mondja meg! - könyörgött a lány. - Egyedül van, vagy
más valaki is van még itt a szobában?
Az orvos összevont szemöldökkel nézett Monicára, aztán mosoly
suhant át arcán:
- Értem már! Nem, nem vagyok egyedül - nyugtatta meg simogató
hangon.
- De... de akkor ki az a másik férfi? Én... én... úgy láttam... szóval azt
hiszem, kettőt láttam magából.
- Dehogyis! Illetve, valójában, ha meggondolom, jól látta - mosolygott a
férfi.
- Tessék??? - nyitotta tágra szemét Monica. - Tréfál?
- Szó sincs róla! Kérem üljön fel! Ő az öcsém - mutatott a mellette álló
férfira -, pontosabban az ikertestvérem.
A lány hitetlenkedve meredt a két férfira. Tökéletesen egyformák
voltak.
- Istenem! - nyögte. - Mindjárt elájulok!
- Jaj, ne tegye! Örülünk, hogy végre jobban van! Igaz, Dávid?
- Valóban! Igencsak megijesztett, Miss!
Monicát kilelte a hideg. Azonnal felismerte az éles, utasító hangot, még
így is. Noha külsőre a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, a hangjuk
eltért. Nem is annyira a hangszín, mint inkább a hanghordozás. Aztán
eszébe jutott a Davidnek nevezett orvos durva magatartása. Megragadta a
másik orvos kezét:
- Küldje ki! Kérem, azonnal küldje ki! Látni sem bírom! A legkevésbé
hallani! Minden miatta történt! Ő okozta azt a borzalmas fájdalmat.
Elviselhetetlen volt! Hiába könyörögtem, adjon érzéstelenítőt.
- Te nem adtál injekciót Miss Brownnak? - fordult dühösen az öccséhez
a férfi.
- Ugyan Dániel! Minek? Hiszen csak egyszerű tömést akartam csinálni.
- Ide hallgass, Dávid! Már többször is figyelmeztettelek, ha
helyettesítesz, azt úgy tedd, mintha én lennék itt. A betegeim kéréseit
mindig teljesíteni szoktam!
- Túlságosan elkényezteted őket, Dániel!
 - Kíváncsi lennék, akkor is így vélekedne-e, ha saját magáról lenne szó,
Mr. Johnson? - vetette oda epésen a lány.
- Oké Dan! Nem hiszem, hogy ezt épp a beteged előtt kéne tisztáznunk.
- Rendben van, Dave, elmehetsz, de erre még visszatérünk!
- És mi lesz a kint várakozó két beteggel?
- Majd én elintézem.
- Túl nagy felhajtást csinálsz, nem gondolod? -jegyezte meg gúnyosan
Dávid, de látva testvére tekintetét, inkább kiment.
- Köszönöm, doktor úr! - sóhajtott Monica.
- Jól van. Minden jól van már, pihenjen még! Rövidesen visszajövök! -
szorította meg a lány kezét, majd Dániel is távozott.
Monica a mennyezetet bámulta, mikor hirtelen kapcsolt: Dávid
Johnson, ez a fogorvos viselkedett olyan felháborítóan Letitiával is! Tudta,
már soha nem fogja elfelejteni a nevét. Egy váratlan ötlettől felnevetett.
Hiszen akkor Dávid volt az, aki feltétlenül látni óhajtotta az írónőt, vagyis
őt. Nagyszerű! - derült fel az arca. - Remélem, sikerül majd egy kicsit
megleckéztetnem a doktor urat! Nagyon vonzó, az biztos, de túlságosan
fenn hordja az orrát!
- Itt is vagyok - lépett a szobába Dr. Dániel Johnson. - Jobban van?
Jöjjön. Kérem, próbáljon meg felállni! Sajnos be kell fejeznem, amit az
öcsém elkezdett. Ne féljen! - kérte halkan, majd felsegítette az ágyról. A
lány akarata ellenére is remegni kezdett.
- Nyugalom, csak bátran! - biztatta meleg hangon.
Monica kitámolygott a rendelőbe és szinte belerogyott a székbe:
- Kap érzéstelenítőt, aztán majd meglátjuk. Ha nagyon fáj, akkor
kihúzzuk azt a borzalmas fogat.
A lány bólintott, de eszébe jutott a rettenetes kín és könny szökött a
szemébe. Milyen nevetséges lehetek! - gondolta és nagyokat nyelt. Ám a
dolgot nem sikerült eltitkolnia. Az orvos éles szemmel vizsgálgatta, s
azonnal észrevette Monica küzdelmét:
- ördög és pokol! Ez a Dávid mindent elrontott! - kiáltott fojtott hangon
és a keze ökölbe szorult. Aztán a nőre nézett, arckifejezése megenyhült,
megfogta a lány kezét:
- Ne sírjon kedves Brown kisasszony! Ígérem, nem kínozom meg!
Monica azonban már nem tudott uralkodni magán, a könnyek
kicsordultak szeméből. A férfi tanácstalanul figyelte, végül magához ölelte
és csitítgatta, mint egy gyereket. A lány meg csak sírt, sírt az izmos vállon.
Hiszen olyan jó érzés volt ott lenni, a nyugalmat és biztonságot nyújtó
karokat érezni. Dániel türelmesen simogatta, meleg hangon nyugtatgatta.
Monica csak nehezen csillapodott le:
 - Sajnálom! - szipogta, s megpróbált mosolyogni.
- Én kérek bocsánatot a testvérem helyett is. Sajnos el kellett mennem,
és máskor is helyettesített már az öcsém.
- Igen, már rájöttem.
- Hogyan?
- Egyszer már volt szerencsém hozzá. Vagyis nem is egyszer. Ő
rémítette halálra Lettie-t is. Szegény kisl... - harapta el a mondatot. -
Szóval - terelte el a szót -, az első gyökérkezelésnél is rémes volt. Utána
nem mertem eljönni.
- Igen, valóban. Emlékszem. Lassan kezdek mindent megérteni -
bólintott a férfi és fürkésző szemekkel nézett a lányra. Csak nagy sokára
szólalt meg újra:
- Kezdhetjük? Túl kell esnie rajta, mert megint fájdalmai lesznek.
- Kezdhetjük - bizonygatta a nő nem túl meggyőzően. Monica arca
időnként megrándult, de hősiesen próbálta legyűrni rettegését. Amikor
azonban az orvos végzett, a lány kimerülten állt fel és megszédült:
- Nem lesz jó, ha most kocsiba ül - szögezte le a férfi. - Muszáj
hazamennie? Telefonálhat a szüleinek, itt van hely bőven. És... és igazán
nem élek vissza a...
- Óh, nem erről van szó! - vágott a szavába gyorsan Monica. - Haza kell
mennem, mert... mert vár a...
- Értem. Talán hívjak taxit? Esetleg szólhatna a barátjának...
- A barátomnak? - ámult el a lány, aztán elmosolyodott. - ön félreértett
doktor úr! A kislányom vár.
- A kislánya? - csodálkozott el most a férfi. - ön asszony?
- Nem vagyok férjnél. Én... én leányanya vagyok - hajtotta le a fejét
zavartan Monica.
- Ezt igazán nem kell szégyellnie! Mekkora a gyerek?
- Hétéves és nagyon anyás.
- Ez érthető. Vigyáz rá valaki?
- Természetesen igen. A szomszédasszony.
- És hol van a... a kislány apja? Ne haragudjon! Ez nem tartozik rám,
nem kell válaszolnia.
- Semmi baj. ön mindig jó volt hozzám! Lettie apja valahol New York
környékén él. Amint megtudta, hogy terhes vagyok, lelépett.
- Borzalmas! Hogy tehetett ilyet? - csattant fel a férfi.
- Fiatalok voltunk mindketten - vont vállat a lány.
- Ez igazán nem mentség!
 - Lehetséges. De azt hiszem, jobb így. Cliff teljesen elzüllött, örülök,
hogy akkor nem vett feleségül, és Letitia cseppet sem hiányolja az apját.
Sőt, egyenesen gyűlöli a férfiakat.
- Elég baj! Később gátlásai lehetnek ebből. Mi is a neve a kislánynak?
- Letitia. Letitia Brown.
- Az öné pedig...
- Monica Brown.
A férfi hosszan nézett a nőre. A csend lassan kezdett kínossá válni.
Végül Dániel szólalt meg:
- Mondja csak. Ugye Lettie-vel járt már itt? Dávidnál?
- Igen, és azóta még jobban gyűlöli a férfiakat. Az ön testvére
gondoskodott erről.
Dániel alig tudta elfojtani mosolyát. Az öccse felháborodva mesélte el
az esetet. A nő jól leteremtette, és kifizette. Egyetlen centtel. Milyen igaza
volt! - gondolta a férfi és egyre jobban tetszett neki ez a Miss Brown.
Váratlan ötlettől vezérelve így szólt:
- Mivel foglalkozik?
- Nos... én..., szóval regényeket írok - ismerte be zavarodottan. Nagyon
dühös volt magára. Máskor olyan könnyen rávágta: fordít. Ennek az
embernek azonban képtelen volt hazudni.
- Milyen néven?
- Monica Lioness.
- Sejthettem volna. Olvastam néhány könyvét és nagyon tetszett.
Különösen a „Kegyetlen fogorvosok".
- Óh! - harapott az ajkába a lány.
- Semmi baj! - nevette el magát a férfi. - Titokban tartja a foglalkozását,
ugye?
- Igen. És eddig sikerült is. De most! - felsóhajtott. - Rövidesen el kell
vállalnom egy nyilvános fellépést.
- Nem őrül túlságosan.
- Valóban. Én író vagyok és nem színész! Utálom a nyilvánosságot!
Megzavarodom és meg sem tudok mukkanni.
- Pedig biztos vagyok benne, sikere lesz!
- Jaj, ne is mondja!
- Nem régóta lakik ebben a városban, ugye?
- Alig néhány hete. Azelőtt New Yorkban éltem.
- New Yorkban? - ismételte az orvos. Mintha mondani akart volna még
valamit, de aztán meggondolta magát. Ránézett a lányra, tekintetük
találkozott, s mindketten elnémultak.
- El kell mennem! - törte meg a csendet végül Monica.
 - Hazaviszem!

Lettie szemrehányóan nézett anyjára:

- Soká jöttél! Azt mondtad, sietsz! És ki ez a bácsi? Mondtam már, hogy
ne hozz ide senkit!
- Lettie! Azonnal hagyd abba! Fogorvosnál voltam és rosszul lettem. A
doktor bácsi hozott haza, különben még most is ott lennék. Inkább
köszönnél! Persze, ha gondolod, Dániel bácsi vissza is vihet. Nem is akart
elengedni.
- Annyira beteg voltál?
- Igen.
- Értem - bólintott a kislány komoly képpel, majd megállt a férfi előtt:
- Jó napot, uram! - köszönt felnőttesen. - Köszönöm, hogy hazahozta a
mamámat! - mondta, de hirtelen elhallgatott. Tágra nyílt szemmel meredt
a férfira, aztán felsikított és anyja szoknyájába bújt.
- Mama, mama! Ez az a csúnya bácsi, aki...
- Nyugodj meg, Lettie! Tévedsz, kislányom! Csak nagyon hasonlítanak
egymásra, mert testvérek.
- Ha nekem lenne testvérem, mi is így hasonlítanánk egymásra?
- Nem. Dániel bácsi, meg az a másik doktor egyszerre születtek, ikrek.
- Akkor nekem már nem lehet ikertestvérem! Kár! Olyan mókás lenne,
ugye te is összetévesztenél bennünket?
- Hát, lehet. Nem mindig, de néha biztosan - mosolyodott el Monica.
- Anyánk gyakran összetévesztett bennünket - szólalt meg a férfi. -
Ezen jókat szórakoztunk.
- Tényleg mulatságos lehet! - nézett rá a kislány. Az orvos most
vidáman mosolygott és szemében különös fény csillant.
Lettie sokáig figyelte. Alaposan végigmérte többször is, de nem érzett
félelmet. Kinyitotta a száját, de aztán inkább mégsem szólalt meg. Még
egyszer a szemébe nézett, aztán sarkon fordult és felszaladt a szobájába.
- Nagyon szép kislány! Hogyan tehette vele ezt az apja? - háborodott fel
Dániel. - Sok férfi örülne, ha ilyen aranyos gyermeke lenne!
- Óh, tud ő rossz is lenni! Hallotta, amikor kérdőre vont.
- Szerintem ez nagyon is érthető. Hanem csakugyan fél az idegenektől,
s ezt fel kéne nála oldani. Később komoly problémái lehetnek.
- Igen, tudom. De rám nem hallgat.
- Van a családjában férfi, akit a kislány kedvel?
- Nincs.
- Az ön édesapja nem él?
 Monica elkomorult, s az ajkába harapott. Ránézett az orvosra, végül
kitöltötte a kávét. Némi töprengés után így szólt:
- De. Él az apám. Elzavart, mikor megtudta, hogy gyereket várok.
- Te jó ég! - sóhajtott fel együttérzéssel a férfi. - Nagyon sajnálom...
Monica! - tette rá a tenyerét a lány kezére. - És azóta nem beszéltek?
- Nem. Apám hirtelen haragú, makacs ember, nem kereste a
társaságomat.
- És maga sem az övét! Igaz? Elvégre ön mégis a lánya. Azt hiszem,
nemcsak az apja makacs, hanem ön is.
- Meglehet! - vont vállat a lány. - Csak tudja, nehéz megfeledkezni
bizonyos dolgokról. Amint bajba kerültem, apám elzavart, ahelyett, hogy
segített volna. Pedig nagy szükségem lett volna rá, elhiheti. Nyolc éve
soha, egyetlenegyszer sem üzent.
- Biztosan nem is adott rá módot - vetette közbe az orvos.
- Téved. Amikor megjelent az első könyvem, a nagynénémnél laktunk.
Ő küldött neki egy példányt. Még csak nem is válaszolt.
- Gondolom, jobban szerette volna, ha személyesen adja át.
- Köszönöm, hogy védi! - húzta el a száját gúnyosan Monica. -
Tudomásul vettem, nem kíváncsi ránk. Kemény és szívtelen. Csakis a
munkája érdekelte mindig!
- Arra nem gondolt még, hogy ő is szenved?
- Ő? Ugyan!
- Mi a foglalkozása?
- Orvos.
- Micsoda??? - ugrott fel a férfi.
- Szájsebész - mondta kelletlenül Monica.
- Csak nem a híres Martin Brown professzor?
- De. A híres, barátságos prof, akit mindenki tisztel és szeret. Aki
megértő és kedves, s imádják a betegei. Otthon ellenben egyszerűen
zsarnok, aki nem tűr ellentmondást. Annak idején sem én izgattam, hogy
mi lesz velem, hanem attól rettegett, mit szólnak majd az emberek, ha
kitudódik a dolog. A karrierjét féltette, ezért zavart el. Kijelentette, soha
többé el nem ismeri, hogy a lánya vagyok. Azt is letagadja, hogy létezem.
- És az édesanyja?
- ő mindig apám árnyékában élt. Sohasem mert ellenszegülni az
akaratának. Most már érti, miért nem mentem többet hozzájuk?
Dániel hosszan töprengett a hallottakon. Aztán halkan, lágyan
megszólalt:
- Azért egyszer mindenképpen beszélnie kellene az édesapjával.
 - Soha! - csattant élesen Monica hangja. A seb felszakadt, s most újult
erővel tört rá a fájdalom. Felugrott és hátat fordított a férfinak. Alig tudta
visszatartani a düh és megaláztatás könnyeit.
- Monica! - lépett mögé a férfi, és mindkét kezét a lány vállára tette. -
Monica! - suttogta újra és még közelebb húzódott hozzá. - Hallgasson rám!
- kérte. - Ma már biztosan neki is más a véleménye és... és igazán büszke
lehet a lányára! Maga keményen megküzdött mindenért. Nemcsak híres
lett, de vállalta a legnehezebbet is. Egyedül neveli a kislányát, tisztességes
otthont teremtett és nem szédítette meg a siker. Nem az édesapja nevéből
akart megélni, hanem mindent a saját erejéből ért el. Ön nagyon is méltó
az apja elismerésére! Ígérje meg nekem - hajolt hozzá a férfi -, hogy beszél
az édesapjával!
- Minek? - suttogta könnyek kőzött. - Valószínűleg szóba se állna velem.
- Legalább próbálja meg! - kérte halkan. Aztán maga felé fordította a
lányt, ujjával felemelte az állát, s így Monica kénytelen volt ránézni. És a
könnyek elárulták. Lassan peregtek végig arcán. Dániel kézfejével
simította le róla, ujjai lágyan megérintették az ajkat:
- Látom, régi sebeket téptem fel. Ne haragudjon rám! De meg kell
próbálnia! Kell! Érti? Megteszi?
- Jó, megteszem, de nem most - adta meg magát a lány.
Dániel mélyen a szemébe nézett, tele megértéssel, gyengédséggel,
biztatással. Aztán lassan, teljesen váratlanul megcsókolta. Lágyan, puhán,
melegen. Majd hirtelen elengedte. A csók rövid volt. Túl rövid. Monica
zavartan pillantott rá. A férfi szemében tengernyi érzelmet látott,
mindenfélét. Tiszteletet, megnyugvást, bátorítást és... és igen! Egy
villanásnyi ideig ott lobogott acélszürke szemében a fény, a vágy fénye,
melytől a lánynak egyszerre melege lett. De a tűz mindjárt ki is aludt, és
Dániel nagyon halkan azt mondta:
- Megpróbálja, köszönöm! Megértem, ha nehezen szánja rá magát. -
Felsóhajtott. - De mégiscsak a szüleiről van szó. Meg a kislányáról és
magáról is - fűzte még hozzá.
- Lehet, hogy igaza van - nyögte a lány a csóktól még mindig zavartan.
Megpróbált elfordulni, de a férfi nem engedte:
- Az imént... az imént elvesztettem a fejem. Bocsásson meg! Ön túl szép!
- suttogta. Felsóhajtott és hátrább lépett:
- De az ígéretét megtartja, ugye?
- Igen. Csak nem most. Le kell adnom egy kéziratot és sehogyan sem
boldogulok vele. Folyton az interjú jár a fejemben, meg azután itt van ez a
fogászat is. Szívesen lemondanék az egészről. Jobban szeretem a
nyugalmat, mint a nagy felhajtást.
 - Ezt megértem. Csak hát sokan nem így vélekednek erről. Ha valaki
híres, az szerintük köteles a magánéletét is megosztani a nyilvánossággal.
Pedig mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját életét élje, közönség
nélkül. Ám ön túl sokáig élt a háttérben, fel kell fednie kilétét.
- Lehetetlen! Akkor az is kiderülne, ki az apám. Ebből botrány lenne. És
van még valami. Nem akarom, hogy Lettie apja megtudja, hol élek.
- Miért? Talán zsarolta magát?
- Eltalálta.
Monica akadozva ugyan, de elmesélte az egészet elejétől fogva, aztán
magában azt találgatta, vajon mi okból tőrt rá ez az őszinteségi roham.
Nem értette, hogyan érte el nála a férfi, hogy megnyíljon előtte. Éppen egy
fogorvos előtt! Akárhogy is, megtette, s nem érzett megbánást. Az orvos
figyelmesen hallgatta, néha bíztatóan rámosolygott. Nagy ég! Akár egy
jóságos doktor bácsi! - állapította meg a lány magában. Vajon hány éves
lehet? Akaratlanul is méregetni kezdte. Legfeljebb a harmincas évei elején
járhat. Kifürkészhetetlen arcát a szomorkás félmosoly meglepően
barátságossá tette. Teljes lényéből jóság és megértés sugárzott.
- Nem lehet könnyű - szólalt meg a férfi -, de ön mégis vállalta. Remek
lány maga, Monica! - Majd elgondolkodva még hozzátette: - Ne
haragudjon az édesapjára! Bizonyosan megbánta már és szerintem
szívesen találkozna magával és a kislányával. Hiszen Letitia az unokája.
- Nem hiszem, hogy örülne, ha hallaná magát.
- Miért ilyen biztos benne? - fogta meg a kezét a férfi.
- Ismerem az apámat - állt fel a lány. Elhúzta a kezét és elfordult. Dániel
félreértette:
- Bocsásson meg! - mentegetőzött. - Túl messzire mentem. Azt hiszem,
jobb, ha megyek is. - Megindult az ajtó felé, de megfordult, s így épp
szembekerült Monicával. Fél fejjel volt magasabb nála, lenézett rá, majd
végigsimított az arcán. Szája szegletében megjelent a szomorkás
félmosoly, s alig hallhatóan suttogta:
- Makacs lány maga! És gyönyörű! Jó éjszakát!

Dávid Johnson ábrándozva ejtette maga mellé a könyvet, a „Szerelem

mámora" címűt. Lelki szemei előtt ismét megjelent álmai asszonya,
Monica Lioness. Egy kocsi fékezett a ház előtt. Dániel leállította a motort
és fejcsóválva szállt ki. A csíkos Cadillac cseppet sem tetszett neki. Ez is
öccse azon hóbortjai közé tartozott, melyet képtelen volt megérteni. Vállat
vont és belépett a házba:
- Hello, Dan! Most következik a szidás, nemde? - szólt ki a szobából
Dávid. - Nosza, essünk túl rajta!
 - Hello, Dave! Mit olvasol? Á, kedvenc írónőd művét - mosolyodott el
Dániel. - A legújabb?
- Úgy van! Csak az a baj, hogy már vége! Szívesen olvasnám még! -
sóhajtott fel a férfi.
- Sikerült találkoznod vele?
- Nem. Az a bestia jól átvert! De úgyse ússza meg! Te tudod milyen
vagyok! Meg akarom ismerni, hát meg is fogom!
- Úgy lesz, Dávid! - bólintott magában jót mulatva Dániel. - Kérlek,
ígérd meg, hogy többet nem kínozod feleslegesen a betegeimet! - nézett
öccsére szigorúan.
- Oké, megígérem, de miért fújod fel úgy a dolgot? Az a nő szerintem
csak megjátszotta magát. Egyszerű hiszti!
- Azt hiszed? Gondolod, hogy a kislánya is csak nyafogott?
- Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy ...
- De igen, Dávid! Lettie annak a hisztis nőnek a lánya. Tudod, arról van
szó, aki az egy centet adta.
- Ne emlékeztess rá! - fortyant fel a fiatalabb. - Ki nem állhatom az ilyen
nőket!
- Nagy kár!
- Már miért lenne kár? - kelt fel az ágyról Dávid.
- Mondd csak! Tényleg megtennél mindent, hogy megismerd azt az
írónőt? - érdeklődött ártatlan képpel az idősebb.
- Természetesen!
- Hát akkor először is, kérj tőle bocsánatot!
- Mit csináljak? - nézett megrökönyödve bátyjára Dávid.
- Kérj tőle bocsánatot! - ismételte türelmesen Dániel.
- De miért? Hiszen még csak nem is láttam!
- Tévedsz, Dávid! Semmit nem mond neked az a név, hogy Brown?
A férfi néhány pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét.
- És az, hogy Martin Brown?
- A professzor?
- Pontosan! Akkor lépjünk tovább. Tegnap az a nő, aki összeesett a
kezelésed alatt, Miss Brown volt.
- A lánya? - ámult el hitetlenkedve.
- Eltaláltad!
- Jaj, ne! - nyögött fel Dávid.
- Mit gondolsz, megdicsérne a prof, ha megtudná, hogy a lánya épp az
egyik tanítványa keze alatt ájult el? Méghozzá az elviselhetetlen
fájdalomtól? - tette még hozzá.
- Óh, ne! Ilyen nincs! - dünnyögte Dávid összetörten.
 - Pedig így van. Na, és most már csak egy lépés van hátra. Mi a te
imádott írónőd valódi neve?
- Várj csak! Nem jut eszembe, de valahová felírtam. Meg is van! - nézett
a naptárra a férfi. - Lássuk csak! Monica Brown. Monica Brown! - ismételte
elsápadva. - Csak nem azt akarod mondani, hogy a prof lánya, aki tegnap
elájult és Lioness egy és ugyanaz a személy...?
- De igen, Dávid! Örülök, hogy magadtól is rájöttél! Gondolom, most
már egyértelmű, hogy legelőszőr is bocsánatot kérsz.
- Jaj, Dániel! Ez nem lehet igaz! Hisz én abba a nőbe szerelmes vagyok!
Folyton róla álmodom!
- Ahhoz képest elég durván bántál vele! - összegezte a férfi ironikusan.
- Igyekezz őt kiengesztelni, mert az ő kezében a toll legalább olyan
félelmetes szerszám, mint mondjuk a mienkben a fúró. Még képes, és ír
egy újabb regényében is a fogorvosokról. Emlékezz vissza, az a másik
könyve mekkora vihart kavart!
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
- Vársz valakit? - állt fel Dániel és az ajtóhoz sietett. Egy fiút látott maga
előtt:
- Dr. Johnson? Ezt önnek hoztam - nyújtott át egy kis csomagot. A
címzés alapján Davidnek szólt. Dániel az öccse kezébe nyomta: - A tied!
- Vajon mi lehet ez?
Dávid szórakozottan bontotta ki, ám amint meglátta a tartalmát, egy
hang se jött ki a torkán. Csak tátogott, mint a hal, végül odanyújtotta
testvérének. Egy könyv volt, melyet Monica Lioness írt, s melynek címe
igencsak meglepő volt:
„Ez nem fáj! Egy rémes fogorvos rémes jelmondata!" - olvasta fel
hangosan Dániel: - Úgy tűnik, elkéstél! - jegyezte meg.
- Aha, én is azt hiszem. Ez a nő most aztán leszedi rólam a keresztvizet!
- mormogta keserűen.
Dániel belelapozott a könyvbe:
- Óh, nézd csak! Dedikálva is van, méghozzá a nevedre.
- Dan! Nekem végem! Ha ezt a könyvet elkezdik terjeszteni, soha
többet nem lesz egyetlen betegem! - nyögött fel Dávid.
- Tulajdonképpen megérdemelnéd! Nos, majd megpróbálok beszélni
vele. Hátha még lehet valamit csinálni. - mondta Dániel és elköszönt.
Dávid pedig magába roskadva álldogált nappalijának közepén. Miért is
nem hallgatott bátyjára?! Hányszor figyelmeztette Dan, hogy baj lehet a
modorából. S most? Éppen az a nő fogja tönkretenni, akit annyira
bálványoz?!?
 - Martha néni! De jó, hogy látlak! - borult őrömmel a nyakába Monica. -
Ez aztán a meglepetés! Hogy kerülsz ide?
- Ismered a mondást! Ha Mohamed nem megy a hegyhez... Hát eljöttem
én! Az utóbbi időben mintha megfeledkeztél volna rólam! - nézett
szemrehányóan unokahúgára. - Látni akartalak benneteket! Nem
zavarok?
- Jaj, dehogy! Olyan sokat gondoltam rád! Csak hát mostanában
rengeteg bajom van.
- Akkor ne kímélj! Kezdd el! - foglalt helyet Mrs. Woods egy kényelmes
fotelban.
Monica pedig kiöntötte a szívét. Aztán hirtelen elkomorodott, arcán
aggodalom tükröződött:
- Úgye Cliff nem tudja, hol lakom?
- Nyugodj meg! Nem fog háborgatni. Egyébként abbahagyta az ivást, s
jelenleg a Hawaii-szigeteken forgat.
- Te segítettél neki, ugye?
- Bevallom, így van. Nagyon megsajnáltam. Különben elvállalt egy állást
az egyetemen. A filmezést abbahagyja, amint anyagilag összeszedi magát.
- S te ezt elhiszed? Akkor nem ismered eléggé!
- Az az érzésem Monica, te félsz! Hidd el, nincs mitől! Nem fogja elvenni
tőled Lettie-t. Tudja mit vétett, s azt is, ez megbocsáthatatlan! Nem fog
zaklatni. Kérte, mondjam ezt meg neked. Különben gyakran megfordult
nálam, és sokat beszélgettünk. Csodál téged, az erődet. Neki nem volt elég,
hogy merjen vállalni benneteket, s hogy lemondjon az italról. Azt hiszem,
most viszont majd sikerül. Tudod, talált egy lányt, aki segít neki. Azt
mondta, talán még képes lesz újrakezdeni az életet.
- Értem - bólintott Monica.
- Áruld el! Szereted még?
- Ugyan, dehogy! Őszintén őrülnék, ha minden sikerülne neki, de ez
minden. Egyre inkább az az érzésem, valóban csak gyerekes fellángolás
volt, amit iránta éreztem. Nekem olyan férfi kellene, aki nyugodt, megértő
és a lányommal együtt is vállalna. Csak hát ilyen nem létezik!
- Hátha!
- Jó ég, Martha néni! Kire gondolsz?
- Ezt egyelőre inkább nem árulom el. Készülődj, menned kell a
fogorvoshoz! Fogadd őszinte részvétem!
- Csak nem félsz tőlük te is?
- Jaj, de még hogy!
Váratlanul Letitia rohant be:
- Ó, Martha néni! De jó, hogy itt vagy! - ujjongott.
 - Én is őrülök, kincsem! Na és, hogy érzed magad itt? Jó az iskola?
- Igen. Szeretek itt lakni, csak te hiányoztál nagyon! A suliban pedig
rengeteg a barátnőm, csak azok a hülye fiúk ne lennének! - tört ki a
kislány.
A két nő szeme összevillant, majd Monica szólalt meg:
- Ejnye, Lettie! Hogy mondhatsz ilyet? Bántottak talán?
- Nem, de...
- Akkor ne beszélj így! Mit szólnál, ha ők is így vélekednének rólad?
- Nem érdekel! - vont vállat dacosan. - Anya! Ahhoz a bácsihoz mész,
aki a múltkor hazahozott?
- Igen, kislányom.
- Képzeld Martha néni! Van neki egy testvére, aki tök úgy néz ki, mint ő.
Csak az a másik nem olyan aranyos, mint... - a kislány itt hirtelen
elhallgatott. Elszólta magát, s ezért nagyon dühös volt.
- Mit akartál mondani? - érdeklődött közömbös hangon Mrs. Woods.
- Á, semmit. Nem érdekes! Inkább gyere és nézd meg a szobámat! -
terelte másra a szót a gyerek gyorsan.
Monica alig tudta elfojtani mosolyát. Nem akart hinni a fülének: Lettie
aranyosnak találta Dánielt. Ilyen még soha nem fordult elő, pedig jó
néhány férfival találkozott már a kislány.
Dániel türelmetlenül várta Monicát. Tudta, az öccse megérdemelné,
hogy a nő nevetségessé tegye, de ezt mégsem akarta. Fogalma sem volt
azonban, miként éri el a lánynál, hogy a könyv ne kerüljön forgalomba.
Hiszen Monicának minden oka megvolt rá, hogy bosszút álljon. Azonkívül
még valami zavarta. David-nek valóban tetszett a nő, s ami leginkább
bonyolította a dolgot, s amit nem is szívesen vallott be magának sem, neki
is. Egyre erősebben vonzódott hozzá, és az, hogy a lány a bizalmába
fogadta, csak még jobban megerősítette ebben az érzésben. Viszont azzal
is tisztában volt, ha az öccse és közte harcra kerül sor a lány miatt,
bizonyosan ő marad alul. Hiszen mindig is így volt! Hiába hasonlítottak
egymásra úgy, mint két tojás. Mindketten magas, vonzó külsejű férfiak
voltak. Jó megjelenésük csak úgy vonzotta a női nemet, de Dávid olyan
elragadó tudott lenni, hogy lehetetlenség volt felülmúlni. Vidám,
közvetlen, szórakoztató modora és remek humora csakhamar elvonta
mindenki figyelmét Dánielről, ö volt mindig a csendesebb, a visszahúzódó.
Dávid lendülete szinte lesöpörte az ő nyugodt higgadtságát a színről.
Eleinte bosszankodott emiatt, de aztán lassanként elfogadta a rá osztott
szerepet. Bebújt csigaházába, nem zavarta Dávid csillogását, és szertelen
öccse ezt teljes mértékben ki is használta.
 Dániel most keserűen sóhajtott fel. Még most is élt benne a keserű
csalódás, az, amikor a gyönyörű Mary Dávidét választotta. S ő ezt
elfogadta, pedig tudta, öccse nem veszi komolyan a lányt, míg ő, 23
évesen, halálosan szerelmes volt. Ennek már éppen 10 éve, de a csalódást
még mindig nem tudta kiheverni. Szomorúan félreállt, s csak akkor
engedett szabad folyást érzelmeinek, ha egyedül volt. Megtanult uralkodni
magán, soha senki nem vette észre kínlódó magányosságát.
A nők őt rendre csak jó barátnak tekintették, s szinte kivétel nélkül
mind Dávidét választotta. Dániel régebben még hitt abban, hogy talál
majd másik lányt, olyat, aki később méltó társa lesz az életben, de
mostanában egyre inkább elvesztette a reményt. Pedig nagyon vágyott
valakire. Ellentétben öccsével, szeretett volna családot, de úgy tűnt, ez a
titkos álma nem teljesül. A munkájában keresett és talált vigasztalást.
Rengeteg páciense volt, sokkal több, mint könnyelmű öccsének, akitől
sokan féltek, s nem ok nélkül. Dániel megértése és türelme szinte
határtalan volt, s ezért nagyon szerették. Egyáltalán nem értette testvére
viselkedését, hiszen annak idején mindketten fogorvosok akartak lenni.
De Dávid mintha már nem őrült volna ennek. Sokkal kevésbé volt fontos
már neki a hivatása, mint azelőtt. Élte világát, szórakozott és semmi esetre
se akart családot alapítani. Ennek ellenére mégis több sikere volt a
nőknél.
Dániel viszont sokat és keményen dolgozott. Igazat adott azoknak, akik
azt vallották, a munka nagyon jó terápia.
Aztán egészen váratlanul besétált a rendelőjébe Monica Brown. Az első
pillanatban megtetszett neki és a legszívesebben magához ölelte volna, s
úgy bátorította volna a rettegő nőt. Szerette volna, ha nem fél tőle, hiszen
soha, senkinek nem okozott fájdalmat, s a legkevésbé tenné ezt éppen
vele. Szomorú lemondással vette tudomásul: szereti a lányt! De
reménytelenül. Titkon úgy érezte, talán ő sem közömbös egészen
Monicának, de mindez édeskevés! Hiszen ha Dávid beveti ellenállhatatlan
modorát, akkor ő vesztett. Márpedig öccse valószínűleg mindent el fog
követni, hogy meghódítsa az írónőt. Talán legjobb rögtön le is mondani
róla - gondolta. Minek harcolni? Hiszen úgyis kudarcot vall. Felesleges az
egész, jobb ha visszahúzódik és megmarad a háttérben, végső döntés a
lányé lesz - Dávid javára. Egyre azon volt, hogy meggyőzze magát, de
hiába. Nem tudott megnyugodni. Akarta Monicát! Az igazit, a valóságost,
nem azt az álomnőt, akit Dávid szeretett. Hiszen az csak egy fantom, öccse
képzeletének szülötte! Valójában nem ismeri. De ő, Dániel, igen! Nem adja
fel! Végtére is 33 éves, feleséget akar, mégpedig ezt a nőt! A kislánnyal
együtt! Harcolni fog - a maga módján!
 Monica idegesen lépett be a váróba. Hiába igyekezett, a pánik ismét
hatalmába kerítette. Ráadásul az is zavarta, hogy előző nap őszintén
elmondott magáról mindent a férfinak.
- üdvözlőm, Miss Brown! - rezzent össze az ismerős hangra. - Már
nagyon vártam!
A lány csodálkozva nézett rá:
- Beszélnem kell önnel! - jelentette ki a férfi. - Minthogy azonban
kezelésre jött, nem hívhatom meg vacsorázni utána. Ha nincs ellenére,
átmegyünk a nappaliba és elmondom a gondomat. Közben haza is
telefonálhat, hogy megnyugtassa a kislányát. Jöjjön! - fogta meg a karját. A
lány megremegett.
- Nyugi! Ha akarja, máris beadom az érzéstelenítőt.
Monica halványan elmosolyodott és elszédelgett a székig. Leült, s azon
mód le is csukta a szemét. Mintha ezzel megoldhatná a problémát.
Struccpolitika! - gúnyolódott saját magán.
- Nézzen rám! - kérte halkan az orvos és megfogta a kezét. - Miért fél
tőlem még mindig? Képtelen vagyok így dolgozni, hogy szenvedni látom!
Ha fáj, jelezze, s rögtön abbahagyom. Lazítson! Dőljön szépen hátra! -s a
férfi közben felállt. - Most vegyen nagy levegőt, és fújja ki! Ez az! Ismételje
meg! Nagyon jó! Csukja be a szemét, gondolja azt, hogy egy hajón van.
Szikrázó napsütésben, alattunk a kéken hullámzó tenger, mely egybeolvad
az ég kékjével, s a lágyan ringó hajón nyugalom és béke honol.
Körülöttünk sirályok szállnak...
A férfi olyan megnyugtató hangon beszélt, hogy Monicából lassan
teljesen eltűnt a feszültség. Úgy érezte, valóban egy lágyan ringó hajón
van, s közben valaki kellemesen simogatja a homlokát.
- Maradjon így! - suttogta az orvos rekedten. A lány arcvonásai
kisimultak, s a férfi megbűvölten bámulta a gyönyörű arcot. Alig tudta
összeszedni magát:
- Nyissa ki a száját, de ne feledje, még mindig a hajón van!
Az orvos gyorsan és ügyesen dolgozott. Amint azonban csak egy
árnyalatnyi feszültség megjelent a lány arcán, azonnal abbahagyta a
munkát. Rövid ideig pihentek, aztán újra kezdte. A kezelés alatt többször
is tartott szünetet, s ilyenkor halkan, megnyugtatóan beszélt a lányhoz.
- Készen vagyunk - jelentette ki váratlanul.
Monica hitetlenkedve nyitotta ki a szemét.
- Tudja - kezdte az orvos -, már többször törtem a fejem azon, hogyan
lehetne megszüntetni ezeknek a gépeknek azt a rémes zaját. Biztos
vagyok benne, a zaj félelmetesebb, és riasztóbb, mint maga a fájdalom,
amit a fúrás okozhat. Nagyon vészes volt?
 - Egyáltalán nem.
- Akkor jó! Úgy számolom, körülbelül két hét múlva már gyönyörű
fogsora lesz. De nagyon kérem, Monica, még egyszer ne hanyagolja el
ennyire! Megígéri?
- Igen - bólintott a lány.
- Helyes! Most pedig jöjjön velem!
A férfi átkísérte a tágas nappaliba és hellyel kínálta. Néma csend
telepedett rájuk. Hosszas fontolgatás után Dániel végre megszólalt:
- Ma ott voltam az öcsémnél, amikor megérkezett az ön legújabb
könyve, úgye tudja, Miss Brown, ha ez piacra kerül, az öcsém bezárhatja a
rendelőjét?
- Igen, tudom. Megérdemli!
- Ne tegye ezt vele! Higgye el, remek fogorvos. Tudom, keményen
viselkedett, de már nagyon megbánta. Gyerekkorunk óta erre a pályára
készültünk. S ha Dávidnak ezt abba kellene hagynia, akkor az tragédia
lenne a számára.
- Miért védi? Híján van minden empátiának!
- Ez így nem igaz! Azt hiszem, talán soha fel sem fogta mit tesz.
- Egy szavát sem hiszem! - ugrott fel a lány. - Maga nem látta az arcát!
Mintha őrömét lelte volna abban, hogy fájdalmat okozhat.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy szadista?
- De! Pontosan azt! S az ilyen ember nem való orvosnak!
- Ez nagyon komoly ítélet! Dávid nem szadista! Kérem, vonassa be azt a
könyvet!
- Már késő!
- Vonja vissza!
- Soha!
- Miss Brown! Kérem! Tönkreteszi egy ember életét! Gondolja meg!
Dávid 33 éves, mihez kezd ezután?
- Előbb kellett volna gondolkodnia! És tudja mit? Ezt tenném minden
orvossal, aki felháborodik azon, ha a betege azt állítja, hogy fáj a
beavatkozás. Egy orvosnak nemcsak gyógyítania kell! Nem ártana figyelni
az emberre is. Maguk közül sokan csak tárgynak nézik a beteget.
Érzéketlen, megmunkálandó tárgynak! Sajnálom, Dr. Johnson! A könyv
forgalomba kerül! Most pedig mennem kell! - állt fel a lány haragosan. -
Mikor kell jönnöm? Holnap?
- Nem. Majd csak a jövő héten.
- Úgy! - csattant fel élesen Monica. - Szóval ez a maga bosszúja! Jobb, ha
másik orvost keresek! Azt hittem, maga más, mint a többi! Tévedtem!
 - Monica! - ugrott elé a férfi. - A bosszú nem az én stílusom! És nem
szeretem az igazságtalanságot. Ne ítéljen elhamarkodottan!
- Köszönöm a tanácsot! Csakhogy nem tartok rá igényt. Védje csak az
öccsét, hisz a testvére. Most pedig kérem, állítsa ki a számlát! Kifizetem és
nem zavarom többet!
- Miss Brown! - szólt fojtott hangon a férfi. Szemmel láthatóan türelme
végén járt. - A harag rossz tanácsadó! Nem állítok ki semmilyen számlát!
Jövő héten találkozunk. Nem bosszúból nem fogadom önt, egyszerűen el
kell utaznom! Térjen észre! - ragadta meg a lány mindkét karját s
megszorította. - Kérem! - suttogta higgadtabban, aztán elfordult, ujjaival
homlokát masszírozta s halkan felsóhajtott:
- Bocsásson meg! Egy kissé elragadtattam magam.
Hosszú csend következett. Végül Monica elindult az ajtó felé:
- Viszontlátásra, doktor úr!
- Miss Brown!
- Igen? - fordult vissza a nő.
- Akkor hétfőn! Úgye eljön?
- El. És jó utat! - azzal sarkon fordult és távozott. Noha már kezdett
csillapodni, még mindig dühös volt. Képtelen volt megérteni, miért védi az
öccsét az orvos. Hiszen az a férfi egyáltalán nem érdemli meg, hogy doktor
legyen!
Otthon hatalmas rózsacsokor várta. A kártyán csak pár szó:
Bocsásson meg! Dávid Johnson
Monica féktelen haragra gerjedt. Visszaült kocsijába és meg sem állt a
férfi házáig. A csíkos Cadillac most is ott volt, ahol először meglátta.
Berontott a házba. Dávidét a nappaliban találta, arcát kezébe temetve,
meglehetősen megviselt állapotban. A lány gyilkos pillantással mérte
végig:
- No mi az, doktor úr? Talán bizony fáj valamije?
Dávid felemelte a fejét és elfintorodott:
- Már csak maga hiányzott! Igen, képzelje! Fáj a fogam! Örülhet!
Monica tiszta szívéből felnevetett:
- Hát ez óriási! És nem mer elmenni orvoshoz, ugye? Na igen. Ez az az
eset, amikor azt a bizonyos hóhért akasztják! Nemde? Azonnal telefonálok
a testvérének! Semmi baj, doktor úr! Hiszen ez nem fáj! - gúnyolódott.
- Hagyja abba! Elég! - azzal a férfi felugrott, s a nő előtt termett:
- Maga boszorkány! Először megőrjített a könyveivel! Aztán idejött
ártatlan képpel, azt hazudta nem dolgozik, letolt a sárga földig, végül
kifizetett egyetlen centtel! Most pedig elhatározta, hogy a könyvével
tönkretesz! Öt perce van itt, de egyfolytában csak gúnyolódik. S
mindennek a tetejébe még ez az átkozott fog is elviselhetetlenül fáj!
- Ugyan! - ingatta fejét a nő. - A bátyja remek fogász! Bár, ha rajtam
múlna, az már szent igaz, hogy magát érzéstelenítés nélkül kezelném!
- Tegye le azt a telefont! Nincs szükségem orvosra! - mordult rá a férfi.
- Szóval fél! - nevette el magát a lány. - Hát akkor csak szenvedjen!
Megérdemli! - és kisietett a házból.
Amint hazaért, telefonált Dánielnek. Elmondta, hogy az öccse milyen
rémes állapotban van, s valószínűleg már a végét járja. Közben képtelen
volt nevetését elfojtani.
- Úgy tűnik, maga őrül ennek! - jegyezte meg a férfi.
- Na hallja! Minek is tagadnám? Hiszen a legszebb öröm a kárőröm!

Szombaton este váratlan vendég érkezett. Monicának elakadt a szava,

mikor meglátta a szerfölött zavartan toporgó, hatalmas rózsacsokrot
szorongató Dávid Johnsont. A férfi méretre szabott világos öltönyt, finom
inget viselt, s a lány egy pillanatra kiesve szerepéből csak bámulta a
nagyon vonzó külsejű orvost.
- Jó estét - lépett közelebb a férfi. - Kérem, bocsásson meg, Miss Brown!
Ezt önnek hoztam, és szeretném, ha ma este elfogadná a meghívásomat.
Szeret táncolni?
- liigen - nyögte ki nehezen Monica.
- Remek! Kérem, ne utasítsa vissza szerény kérésemet! Tudom, igaza
volt! Modortalan voltam és érzéketlen! Megváltozom, ígérem! Már azt se
bánom, ha megjelenik az a könyv! Egyetlen dolog számít csak, hogy maga
ne haragudjon rám! Miss Lioness! Monica! Úgye szólíthatom így? Meg tud
nekem bocsátani? Olyan régóta vártam e pillanatot, hogy végre
megismerjem! Nagyon szeretem a könyveit! És szeretem önt is! Maga
született tehetség! Ó, mennyire bánom már, hogy megbántottam! Kérem,
ne utasítsa vissza meghívásomat! Eljön?
- Én... én nem is tudom - ült le a meglepetéstől a lány.
- Persze, hogy elmegy! - szólt közbe nagynénje. - Na, siess kislányom,
ne várakoztasd meg az urat! - kacsintott a lányra Mrs. Woods, s közben
hamisan mosolygott Monica engedelmesen bólintott, majd elvonult. Egy
ideig tétován nézegette ruháit, aztán hirtelen felnevetett. - Miért is ne?
Ezer éve nem voltam táncolni! Remélem, a doktor úr kitesz magáért! -
Sokáig méregette a választékot, végül egy habkönnyű selyemruha mellett
döntött. Sietve készült, szerencsére a hajával nem volt sok gondja.
Feltűzte, elől néhány tincset szabadon hagyott, kisminkelte magát és
megnézte az eredményt. A kék színű ruha, a rózsaszín rúzs még jobban
kihangsúlyozta zöldeskék szemét, bőrének barnaságát. Megpördült a
tükör előtt és elmosolyodott. A ruha repdesve-szállva követte, olyan volt,
mintha nem is a földön járna, hanem lebegne. A rafinált szabás
tökéletesen elrejtette súlyfeleslegét. Elégedetten libbent be a nappaliba. A
férfi csodálattal bámult rá. A lány most teljesen úgy nézett ki, ahogy
álmaiban elképzelte. Csak ott nem szőkén, hanem barnán látta. De így is
nagyon szép volt. Dávid szeme felcsillant, felállt, s színpadi lovagiassággal
meghajolt:
- ön gyönyörű! És igazán boldoggá tesz, hogy ma este megtisztel a
társaságával! Köszönöm, drága Monica!
- Én is uram, a bókot. Indulhatunk!
Monica csodálatosan érezte magát. San Francisco fényei, a hangulatos
bár, az elegáns párok, s nem utolsósorban a pezsgő, melyet Dávid
határozott kívánságára kellett meginnia békekötésük megpecsételése-
ként, mámorossá tette. A férfi alaposan megtáncoltatta, s észre sem vette,
mennyire elszaladt az idő. Dávid igazán figyelemre méltó partnernek
bizonyult. A maga közvetlen, vidám stílusával teljesen magával ragadta a
lányt. Ittak és táncoltak szinte szünet nélkül. Pihenés közben pedig folyton
tréfált. Már hajnal felé járt az idő, mikor Monica fáradtnak kezdte érezni
magát:
- Vigyél haza, kérlek! Elszoktam már az éjszakai mulatságoktól - szólt a
férfihoz.
- Rendben, drágám! Óhajod számomra parancs! De máskor is eljössz
velem, ugye?
- Hát persze, Dávid! Remekül éreztem magam!
- Ennek örülök! - suttogta a férfi és megcsókolta a lány nyakát.
Monica egy pillanatra megmerevedett, de a fickó mosolya elbűvölte, s
végül ő is elnevette magát. Dávid hazafelé is viccelődött, s a lány megállás
nélkül nevetgélt. Egyszerűen elragadónak találta. Alig tudta elhinni, hogy
az udvariatlan orvos és a mellette ülő férfi egyazon személy. A ház előtt
Dávid leállította a motort, s a nőhöz fordult:
- Köszönöm a csodálatos estét, Monica! - Hirtelen a szájához hajolt és
megcsókolta. Aztán kiszállt a kocsiból és udvariasan kisegítette a lányt. Az
ajtóig kísérte, s ott még egyszer megcsókolta. Monicát furcsa bizsergés
járta át, s képtelen volt tiltakozni.
Holtfáradtan, de boldogan aludt el.

Vasárnap délután Dávid telefonált, s öröme határtalan volt, mikor a

lány biztosította őt arról, hogy már nem haragszik és valóban jól érezte
magát. Nem sokkal később hatalmas virágcsokor érkezett, csakúgy, mint
vasárnap reggel. így azután a lány jókedvűen készülődött a fogorvoshoz.
Dániel csak ránézett Monicára, azonnal észrevette a változást. Szeme
ragyogott, s csak úgy sugárzott róla a jókedv. Dánielt különös érzés
kerítette hatalmába. Folyton az a kényszerképzete támadt, hogy amíg ő
New Yorkban járt, addig itthon lemaradt valamiről. Valamiről, ami
számára felettébb fontos lett volna.
A magyarázat azonban egészen csütörtökig váratott magára.
Monica már éppen haza készülődött a rendelőből, mikor váratlanul
Dávid viharzott be:
- Hello Monica! Hello Dan! Úgye ráérsz szombat este? - fordult a
lányhoz.
- Szombat este?
- Hát már elfelejtetted? Azt ígérted, szombat este megint elmegyünk
táncolni. Egész héten erre vártam, s te meg úgy teszel, mint aki...
- ugyan Dávid! Ráérek és tartom a szavam! Hétkőzben jobban szeretek
otthon lenni a kislányommal, ezt tudod. De hétvégén elmegyek, ahogy
ígértem.
- Hála az égnek! - sóhajtott megkönnyebbülten a férfi. - Egyébként nem
értem, miért ne mehetnénk el ma is? A nagynénéd biztosan vigyázna...
- Nem, ezt nem akarom! - vágott a szavába a nő, miközben nem kerülte
el figyelmét Dániel előbb csodálkozó, majd egyre sötétülő tekintete. A férfi
egy ideig értetlenül bámult rájuk, aztán lassanként mindent megértett. Ez
volt hát, amiről lemaradt! Amitől tartott, beteljesült! Dávid ismét győzött!
- gondolta és keservesen érezte magát.
- Jó éjszakát, doktor úr! - hallotta a lány hangját. - Hello Dave, akkor
szombat este nyolckor. Ja, és az ég szerelmére kérlek, ne küldj több
virágot! Már nem tudom hova tenni őket. Csodálatosak a rózsacsokrok,
csak már nincs hely. Viszlát! - intett a nő és becsukódott mögötte az ajtó.
- Na mit szólsz, Dan! Hát nem megmondtam? Meg akarom szerezni és
meg is fogom!
- Már megtetted, nem?
- Még nem egészen. Nemcsak szép, de okos is! Óvatosabban kell
bánnom vele. Valami baj van, Dániel? Fáradt vagy? - fordult bátyja felé.
Testvére egészen elsápadt. - Kimerültnek látszol!
- Igen, így van - préselte ki magából a szavakat. Már nehezen tudott
uralkodni magán. Semmi másra nem vágyott, mint hogy egyedül legyen.
- Akkor nem is zavarlak, Dan!
Dániel mélységesen lesújtva érezte magát. Amint egyedül maradt,
berohant a nappaliba, előhalászta a whiskys üveget. Alaposan meghúzta,
úgy négyszer-ötször egymás után. Leroskadt a fehér bőrkanapéra, melyen
egyszer Monica feküdt, mikor elájult, és újra ivott. Dávid a legjobb úton
van afelé, hogy megszerezze a nőt. A nőt, akit ő annyira szeret. Ez
borzalmas! Mit tegyen? Mondja meg az öccsének, hogy ezt a lányt hagyja
békén? Annál inkább ostromolná. Álljon oda Monica elé és kérje meg a
kezét? Valószínűleg kinevetné és nemet mondana. Hisz a kislány nem
viseli el egyetlen férfi társaságát sem. Vajon mit szól Lettie Davidhez? A
gyerek biztosan nem bocsátott még meg neki. És Monica? Ennyire
könnyen elfelejtette, mit vétett ellene az öccse? Vajon mégis megjelenik az
a bizonyos könyv? Valószínűleg nem! Dávid ezt is bizonyosan
kiügyeskedi. Ami neki sehogy se sikerült, az a testvérének semmiség! És
most mi legyen? Megannyi kérdés, melyre képtelen válaszolni. Maradjon a
háttérben és szenvedjen? Azt már nem! Újfent nagyot húzott az üvegből,
de az erős ital csak nem akart hatni. Nem és nem! Nem hagyhatja, hogy
vereséget szenvedjen! De hogyan tovább?

Monica és Dávid ismét remek estét töltöttek együtt. Aztán úgy éjféltájt
a lány gondolatai egyre többször kalandoztak el, s így a férfinak gyakran
meg kellett ismételnie a feltett kérdést. Ez határozottan bosszantotta.
Ahhoz volt szokva, hogy a társaságában lévő hölgy ámulattal hallgatja, de
Monicának ez szemlátomást még csak eszébe sem jutott. Többnyire csak
akkor figyelt, ha számára érdekes kérdésekre kapott választ. Dávid mesélt
a gyerekkorukról, a diákévekről, de amint semmitmondó kitérőt tett egy-
egy élményről, a lány gondolatai már messze jártak. A korábbi kellemes
hangulat elszállt.
- Figyelsz? - szólt rá a férfi újra, egyre ingerültebben.
- Tessék? Jaj, ne haragudj, Dávid! Igazán nem tudom mi van velem.
Legjobb lesz, ha hazaviszel! Ma nem vagyok valami csúcsformában.
- Azt látom - jegyezte meg a férfi sértődötten.
A kocsiban is hallgattak. Dávid dühös volt, erről árulkodtak a kormányt
makacsul szorongató ujjai. Monica egyre kínosabban érezte magát. A ház
előtt a férfi meg akarta csókolni, de a lány kitért előle, s mire Dávid
feleszmélt, eltűnt a házban.

Míg Monica és Dávid táncolni voltak, Mrs. Woodsnak vendége érkezett.

A kedves hölgy egy ideig meglepetten nézte a hívatlan látogatót, aztán
elmosolyodott és hellyel kínálta:
- Ne haragudjon, de egy pillanatig azt hittem, Dávid jött vissza. Most
azonban már tudom, ön nem Dávid, hanem Dániel, az unokahúgom
orvosa.
 - Valóban - bólintott a férfi. - De miből jött rá? Nem sok ember van, aki
meg tud különböztetni bennünket.
- Pedig sok különbség van!
- Például?
- A tekintetük. Aztán a hanghordozásuk, de még a mozdulataik is.
Persze ezeket a felszínes szemlélő nem veszi észre, de ha alaposabban
nézi meg magukat az ember, akkor nagyon is szembeszökő az eltérés, ön
nyugodt és megfontolt. Komoly ember, aki messzemenő figyelemmel
végzi a munkáját. Megértés és jóság sugárzik magából, de valami titkos
szomorúság is. Titkol valami bánatot?
- Igen, de...
- Várjon, még nem fejeztem be. Dávid vidám, elragadó, de szertelen,
úgy is mondhatnám, felszínes. Nem érdeklik sem a komoly értékek, sem a
komoly érzelmek. Makacs és önző. Amit meg akar szerezni, azt meg is
szerzi, de aztán értéktelenné válik számára.
Dániel döbbenten hallgatta:
- Honnan tudja mindezt? - kérdezte álmélkodva.
- Jaj, doktor úr! Hiszen épp az imént mondtam. Csak figyelmesen kell
megnézni magukat. És tudja -hunyorított huncutul Mrs. Woods -, nekem
jó szemem van ehhez. Meg aztán nem vagyok már éppenséggel fiatal, a
tapasztalat sokat számít. Az ilyen ráérős öregasszony, mint én, szívesen
vizsgálgatja az embereket.
A férfi szótlanul bólogatott, majd az asztalterítőt kezdte
tanulmányozni.
- Nem akar beszélni? - törte meg a csendet a nagynéni.
- Hogyan? - riadt fel gondolataiból az orvos. - Ja, igen. Hát, nem is
tudom. Valójában fogalmam sincs, minek jöttem ide.
- Ezt nem hiszem! Önnek komoly gondjai vannak, Mr. Johnson! Mondja
el bátran! Úgy sejtem, a segítségére lehetek.
Dániel némi habozás után belekezdett mondanivalójába. Kezdeti
zavarodottsága lassan eltűnt, s olyan őszintén beszélt mindenről, hogy
maga is elcsodálkozott. Alig volt képes elhinni, milyen könnyen megnyílt
ennek az ismeretlen asszonynak. De nem tévedett. Mrs. Woods előtt
feltárhatott mindent. Mesélt a terveiről, a vágyairól, s rövidesen olyan
meghitten beszélgettek, mintha régóta ismernék egymást. Csak éjfél körül
pillantott az órájára, s elképedve kiáltott fel.
- Semmi baj - nyugtatta meg a kedves, idős hölgy. - Kérem, látogasson
meg máskor is! Most egy ideig itt leszek az unokahúgomnál.
- Köszönöm - hálálkodott Dániel, majd sűrű bocsánatkérések közepette
elbúcsúzott. A visszaúton már sokkal jobban érezte magát. Milyen sokat
segít ha az ember kibeszélheti magát! - állapította meg. Csak az a baj -
tűnődött -, hogy ma már senkinek sincs ideje a másikra.
- Korán megjöttél! - lépett Monica elé nagynénje és figyelmesen
vizsgálgatta.
- Te hogyhogy még fenn vagy? - tért ki a lány Martha néni tekintete
elől. Ezt a nézést nem szerette. Ilyenkor úgy érezte, a nagynénje
tökéletesen átlát rajta. Mintha röntgenszemei volnának! - mérgelődött
magában. Egyedül akart lenni, s rendbe szedni összekuszálódott
gondolatait. Még most sem tudta elfelejteni Dávid egyik módfelett bántó
megjegyzését. Monica szerette volna, ha biztatást kap a férfitól a
nyilvános szereplést illetően. Ám a férfi csak legyintett:
- ugyan, kérlek! Mit vagy úgy oda? Nem ügy! Néhány újságírótól csak
nem félsz?
- De a TV-híradótól is jelen lesznek és nyilatkoznom kell majd egy
neves riporternőnek. Azt mondják, szereti a szerencsétlen alanyt
kényelmetlen helyzetbe hozni.
- Na és? Mit kell ebből ekkora felhajtást csinálni? Naponta sok százan
adnak interjút, nálad híresebb emberek is. Gyere, inkább táncoljunk!
Monica mondott volna még valamit, de jobbnak látta, ha hallgat. Már
semmi mást nem akart, csak minél előbb otthon lenni és a legrövidebb idő
belül tiszta vizet önteni a pohárba.
A következő hét meglehetősen mozgalmas volt. Noha Dániel továbbra
is megértő és barátságos volt, a korábbi közvetlen kapcsolat gellert
kapott, udvariasan, de távolságtartóan viselkedett. Monicát ez nagyon
zavarta, de nem tudta, mit tehetne ellene. Zsúfolt programja miatt aztán
már nem jutott rá sok idő, hogy ezen töprengjen.
Dániel gyakran meglátogatta a jólelkű nagynénit, de arra mindig
ügyelt, hogy a lánnyal ne találkozzon. Ez annál is könnyebben ment, mert
Monicát teljesen lekötötték a közelgő fellépéssel kapcsolatos
előkészületek. A kiadó főnöke semmit nem akart a véletlenre bízni, ezért
mindent előre alaposan megtervezett. Dániel és Mrs. Woods között pedig
amolyan hallgatólagos megállapodás jött létre. Egyikük sem említette a
lánynak találkozásaikat.
Amikor az orvos feltette a koronákat és Monica a tükörbe pillantott,
boldogan nevette el magát. Immár tökéletes fogsora vakítóan villant elő.
Dániel megbűvölten bámulta a ragyogó arcot. A fájdalmas kis félmosoly a
szája körül már szinte elmaradhatatlan volt. Ám amint a lány a számlát
kérte, arca elkomorult és zavartan mentegetőzött:
 - Sajnálom, Miss Brown, de megfeledkeztem róla. Néhány napon belül
elkészítem és elküldöm. A szerepléséhez viszont sok sikert kívánok! Ne
féljen! Higgye el, nem lesz semmi baj!
- Hát nem jön el a partyra? - nézett rá Monica csalódottan.
- Sajnálom! Valószínűleg el kell utaznom - hazudta a férfi és kerülte a
nő tekintetét.
- Igazán kár! - sóhajtott fel a lány őszintén. - Azért, ha mégsem kellene
elutaznia, kérem, jöjjön el! Várni fogom! És... és mindent nagyon
köszönök... Dániel! - suttogta és zavartan kisietett a szobából. Most ejtette
ki a férfi keresztnevét először! És csodálatos érzés volt!

Dávid hatalmas rózsacsokorral várta:

- Hadd nézzelek! Ó, Dániel kitűnő munkát végzett, mint mindig! Nincs
kedved megünnepelni? Vége a szenvedéseknek! Hitted-e valaha, hogy
ilyen gyorsan túlleszel rajta? Monica! Miért nem válaszolsz? Haragszol?
- Nem!
- Dehogynem! Látom rajtad! Drága egyetlenem! Kérlek, bocsáss meg és
ne haragudj rám! Tudom, biztosan izgulsz, de semmi okod rá! Gyönyörű
vagy és okos. Ne is gondolj most a fellépésre! Élvezd inkább az
inkognitódat és menjünk el táncolni! Most jut eszembe! Te nagyon jó
színész is vagy.
- Én? Jó színész? Ne viccelj!
- Hohó! Szóval elfelejtetted! Amikor először nálad jártam, remekül
eljátszottad a saját házvezetőnődet.
- Ugyan Dávid! Te nem hittél nekem! Jó ég! Ha láttad volna magad
akkor! - és a lányból kitört a nevetés.
- Hm. Na igen - hümmögött a férfi és a fejét csóválta. - Te meg remekül
mulattál rajtam, igaz?
- Hát, azért dühös is voltam, amiért olyan lekezelően beszéltél velem,
de aztán valóban jól szórakoztam. Jaj, Dávid! Látnod kellett volna magad! -
ismét rázni kezdte a nevetés. Végül a férfi is vele nevetett:
- Oké, Miss Brown, mindent megbocsátok, ha ma este eljössz velem!
Egy kis kikapcsolódás nem árt!
- Igenis, doktor úr!
- Nahát! - ámult el Dávid. - Mi történt, Monica? Még sohasem jöttél el
velem hétkőzben.
- Ma kivételt teszek. Igazad van, ünnepelni akarok! Azt, hogy túléltem a
fogorvosi beavatkozásokat. Kész csoda! Meg aztán mostanában nemigen
lesz időm, sajnos!
- Na felejtsd el! Induljunk!
 Már az autónál jártak, mikor egy sport Mercedes állt meg a ház előtt.
Dániel szállt ki:
- Hello Dan! Hogy kerülsz te ide?
- Miss Brown a rendelőben felejtette ezt a bőrdzsekit. Gondoltam, talán
hiányozni fog. Ma hűvös van, és éjszaka még hidegebb lesz...
- Hálásan köszönöm, Mr. Johnson! - lépett hozzá a lány és szinte
kikapta a kezéből a holmit. Az orvos jelentőségteljes pillantása és
hanghordozása egyáltalán nem tetszett neki.
- Hova mentek? - fordult az öccséhez a férfi.
- ünnepelni! És természetesen táncolni! Aztán majd meglátjuk...
- Természetesen - mormogta Dániel és gúnyosan elmosolyodott. - Azt
javaslom, ma éjjel húzd ki a telefont! Nehogy valaki megzavarjon az
ünneplésben!
Monica döbbenten nézett Dánielre. Mit képzel róla ez a férfi?! Dávid
önelégülten vigyorgott, Dániel szeme tőrként villant a lányra:
- Jó mutatást, kisasszony! Bizonyosan nem fog unatkozni! Ugye, Dávid?
- Persze, hiszen tudod. De mi a csoda van veled, Dan?
- Semmi az égvilágon. Csak én is ünnepeltem.
- Igazán? Ezt komolyan mondod? És ki a szerencsés?
- A whiskys üveg!
- Dániel! Te ittál? Az ördögbe is! Hiszen sosem szoktál! És képes voltál
még vezetni is?
- Ne törődj velem! Miss Brown már türelmetlenül vár! Menjetek
szórakozni! - nyomta meg az utolsó szót gúnyosan.
- Mondd csak! Biztos, hogy jól vagy?
- De még mennyire! Minden a legnagyobb oké, Dave! Menj már!
Dávid néhány lépést tett testvére felé, de az tiltakozóan emelte fel a
kezét. A férfi vállat vont és intett a lánynak. Beültek a kocsiba és
elhajtottak. Dániel haraggal vegyes szomorúsággal nézett utánuk. Titkon
azt remélte, Monicát egyedül találja. Ehelyett ebben a fájdalmas
találkozásban volt része, melyről szívesen lemondott volna. Miért is
kellett ma idejönnie?
Ezt a kérdést nemcsak ő tette fel magának. Dávid is képtelen volt
magyarázatot találni testvére viselkedésére. Még sohasem látta ilyen
cinikusnak, őszintén kezdett aggódni bátyjáért. Dániel soha nem ivott, s
ha nagy ritkán mégis, akkor a világért sem ült volna kocsiba. Lopva a
lányra pillantott, aki komoly arccal figyelte az utat. Monica keservesen
érezte magát. Miért ilyen bonyolult minden? Neki most nem ebben a
zebracsíkos autóban kellene ülnie. Bárcsak otthon maradt volna! Nagyot
sóhajtott, mire Dávid megszólalt:
 - Nem tudom mi történt Dannel, még soha nem viselkedett így! Amint
látom a hangulatot viszont sikerült elrontania.
Monica hallgatott. Mit is válaszolhatna? Az igazat mégse mondhatja
meg éppen Davidnek!

Két órával később már hazafelé tartottak. A feszültség nem oldódott

fel, éppen ellenkezőleg. Egyre fokozódott, s már kezdett elviselhetetlenné
válni. Mindketten jobbnak látták, ha nem erőltetik a dolgot. Monica
mentegetőzve búcsúzott a ház előtt:
- Sajnálom, Dávid! Majd egy más alkalommal bepótoljuk, oké?
- Jól van - bólintott a férfi. - Holnap felhívlak.
- Ne Dávid! Rengeteg dolgom lesz. Jó éjszakát! - és pánikszerűen
menekült el a kocsiból.

Az EROTIC kiadó vezetője elragadtatással üdvözölte a lányt. A

szerkesztővel együtt már többször is megbeszélték a várható kérdésekre
adható válaszokat.
A forgatókönyv szerint Monicának először olvasói körében kell
megjelennie, ott dedikálja majd legújabb könyvét. Aztán jönnek az
újságírók a kérdéseikkel, utána következik a TV-interjú, végül egy
zártkörű koktélparti. Erre csak külön meghívóval lehet majd bejutni, mert
Mr. Laké, a kiadó vezetője ezt amolyan házi ünneplésnek szánta, de a lányt
ez nem vigasztalta. Noha a főnők szűk körűnek nevezte, Monica szerint
így is sok lesz a vendég.
- Istenem! - sóhajtotta. - És mindezt egyetlen napon! Ez rémes! Legjobb
volna megszökni!
Az utolsó napokban aztán egyre idegesebb lett. Nehezen tűrte a
kozmetikus és a fodrász molesztálását, a ruhapróbákról nem is beszélve.
Dávid néhányszor telefonált neki, de a lány türelmetlenségében
magyarázkodás helyett egyszerűen lecsapta a kagylót. Dániel viszont
egyáltalán nem jelentkezett. Monicának nagyon hiányzott áradó
nyugalma, jósága. Gyakran maga elé képzelte megnyerő arcát, hallani
vélte lágy, simogató hangját. A megértő és nyugodt férfi! Olyan, akit egész
életében szeretett volna..., ha a sors nem avatkozik közbe. Most már
bizonyos volt abban, hogy Dániel nem lesz ott a partin, utolsó
találkozásuk óta nem látta, valószínűleg kerüli őt. Jaj, Istenem! - nyögött
fel a lány. - Teljesen félreértette a helyzetet. Azt hitte, hogy ő és Dávid...
Elérkezett Monica legnehezebb napja. Csodálatos napsütés
köszöntötte, ködnek nyoma sem volt. De a lányt hol a hideg rázta, hol meg
elviselhetetlenül melege lett. Még nagynénje higgadtsága sem tudta
megnyugtatni. Egy megértő, biztató arcot látott folyton lelki szemei előtt
azzal a bizonyos szomorkás félmosollyal. Nagyon hiányzott neki a férfi. -
Dániel! ó, Dániel! - suttogta maga elé.
Fokozódó feszültsége majd szétvetette, sápadtan lépett a zsúfolásig
megtelt teremé.
Ennek ellenére remekül sikerült. Az olvasók tapsviharral fogadták. Mr.
Laké és Mr. Look magabiztos viselkedése erőt adott neki, s lassanként
lecsendesült a benne dúló vihar. Életében nem írta le a nevét annyiszor,
mint ezen a délutánon. S amikor rögtönzött beszédét befejezte,
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Az újságírók kérdéseire is érthető, szellemes válaszokat adott. És titkát
továbbra is sikerült megőriznie. A személyes kérdések elől ügyesen tért
ki. Nem is értette, miért félt annyira. Hiszen az emberek kedvesek voltak,
s Monica most érezte igazán először, mennyire szeretik Miss Lionesst, az
írónőt. Az újságíróknak meg eszébe sem jutott, hogy a lánynak másik neve
is lehet.
Ez felettébb megnyugvással töltötte el. Remélte, sikerül megúsznia a
dolgot anélkül, hogy apját említsék. Ám a legnehezebb még hátravolt: az
egyenes adásban közvetített TV-interjú. A neves riporternő, Kate McKay
barátságosan köszöntötte, majd szinte azonnal lényegre törő és zavarba
ejtő kérdésekkel ostromolta. Mindamellett egy-egy kényesebb kérdést
viszonylag ártatlanabbal próbált enyhíteni:
- Miss Lioness! Úgy tudom, a kiadója emelni akarja a példányszámot.
Tud ön erről?
- Természetesen igen.
- Mi a véleménye? Vevőre talál majd a megemelt mennyiség?
- őszintén remélem. Ma meggyőződtem arról, hogy olvasóim szeretnek,
és biztos vagyok abban, sikerül majd még több embert megnyernem a
könyveimmel. Minden erőmmel azon leszek, hogy ne okozzak csalódást!
- A „Kegyetlen fogorvosok" című könyve óriási port vert fel. Tervezi
hasonló témájú könyv megírását?
- Nem!
- Valóban? - ámult el a riporternő. Csodálkozása őszintének látszott:
- Megenged egy személyes kérdést?
Monica arcán zavart mosoly suhant át, s csak bólintott.
- Úgy tudom, ön nagyon fél a fogorvosoktól. Igaz ez?
- Igen, így volt.
- Volt? - ismételte Kate McKay. - Időközben megváltozott a véleménye?
- Igen. Legalábbis részben.
- Kifejtené ezt bővebben?
 Monica néhány pillanatig gondolkodott, majd kedvesen a riporternőre
mosolygott, rávillantva gyönyörű fogsorát:
- Régebben valósággal rettegtem a fogászoktól. Természetesen nem
minden ok nélkül. Keserű tapasztalataim voltak, egészen addig, míg meg
nem ismertem a mostanit, ö bebizonyította, akadnak köztük olyanok, akik
érző szívű emberek.
- Értem. Mondja Miss Lioness! Igaz-e, hogy ön a neves professzor,
Martin Brown szájsebész lánya?
Monica megmerevedett. Hát mégse ússza meg! - villant át az agyán.
Nagyot nyelt. Alig tudta összeszedni magát:
- Igen, igaz - felelte zavartan.
- Megtudhatnám, miért tartotta ezt titokban?
A lány könyörgő pillantása a riporternőt egyáltalán nem hatotta meg.
Sőt! Mintha jól mulatott volna rajta. Monica kétségbeesetten nézett rá.
- Tehát? - sürgette Kate McKay.
- Nos, mint tudja, apám híres ember, de én azt akartam, hogy az
emberek magam miatt, s ne az ő neve miatt ismerjenek el. Szerettem
volna megtudni, akkor is sikeresek lesznek-e a könyveim, ha eltitkolom,
hogy Brown professzor lánya vagyok.
- Ezért jött el New Yorkból?
- Igen - hazudta röviden. Félelme határtalan volt. Szinte már hallotta is
a kővetkező kérdést. Tudta, ha erre sor kerül, borzasztó helyzetbe kerül.
Minden kiderül! Óh, Lettie! Szegény kislánynak egy perc nyugta sem lesz!
- Miss Lioness! Rosszul van? - hajolt hozzá most a riporter.
Monica sápadtan rebegte: - Nem.
- Akkor jó! Végezetül még egyetlen kérdést! Elárulná mostani
fogorvosa nevét?
A lány alig tudta leplezni megkönnyebbülését. Csak pár pillanat múlva
tudott felelni:
- Nincs rá felhatalmazásom. De az a véleményem, erre semmi szükség.
A doktor úrnak rengeteg kliense van, nem igényli a reklámot.
Itt Monica szünetet tartott, aztán szemében különös fény csillant meg,
s egyenesen a kamerába nézve még hozzátette:
- Mindenesetre a legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam,
örökké hálás leszek neki!
A riporternő megköszönte az interjút, majd néhány gondolattal még
kiegészítette:
- Nos, kedves nézőim, remélem, elégedettek a válaszokkal, és
bizakodjunk, hogy a titokzatos fogorvos neve előbb-utóbb úgyis kiderül,
mint ahogy az is, több van-e Miss Lioness legutolsó kijelentése mögött,
mint egy hálás beteg elismerése orvosa iránt. Érzésem szerint, sokkal
több ez egyszerű hálánál...
Dániel kikapcsolta a videót, s türelmetlenül pörgette vissza. Az a
különös fény, amit látni vélt Monica szemében, nem hagyta nyugton.
Vajon tényleg ott ragyogott, vagy csak beleképzelte az egészet?! A videó
azonban meggyőzte. A fény valóban fellobbant, amint a lány róla beszélt.
Dánielt melegség öntötte el és bénultan bámult a készülékre. Lehetséges
volna? Újra a képernyőre meredt és hitetlenkedve rázta a fejet. Nem! Ez
bizonyosan Davidnek szól! Hiszen együtt járnak szórakozni! Mostanában
ugyan sokat morgolódott testvére a lány miatt, de hát ez csak azért volt,
mert Monica nagyon elfoglalt lett. A lány arca még mindig előtte volt!
Ugyan! Kizárt dolog! - kapcsolta ki a készüléket. Csak ne érezné azt a
fájdalmat ott belül, a szíve tájékán! Szomorúan legyintett, a kétség ördöge
legyőzte. Az a fény nem neki szólt! Monica Dávidét választotta, s ezzel
eldöntötte a kérdést. Mit számít, hogyan ismerték meg egymást?! Oly
sokszor hallotta már, hogy a gyűlöletet csak hajszál választja el a
szeretettől. Mindegy! Amit elkezdett, azt be is kell fejeznie! Már nincs
visszaút! Azért, mert ő boldogtalan, nem feltétlenül kell másoknak is
azoknak lenniük!
Rápillantott az órájára és sietve távozott a lakásból. Az egyik
szállodánál felvette ismerősét, majd az EROTIC kiadóhoz hajtott.
Felmutatta a két személyre szóló meghívót, s az egyik meglehetősen zajos
terem felé indult. Keresztülvergődött az ajtónál álló tömegen, maga után
vonva ismerősét is. Közben tekintetével Monicát kereste, aki éppen Mr.
Lake-kel beszélgetett elmélyülten. Aztán hirtelen felnevetett. Dániel ismét
megbabonázva nézte szépséges vonásait. A lány váratlanul rápillantott, s
szeme azonnal felragyogott. Elnézést kért a férfitól és Dánielhez sietett:
- Hát mégis eljött! - suttogta. - Köszönöm!
- Monica! - kezdte zavartan Dániel. - Gratulálok az interjúhoz, láttam a
TV-ben és... és itt vagyok, eljöttem. De... de van itt még valaki, akinek
remélem, nagyon fog őrülni!
Dániel oldalra lépett, s a lány előtt már egy magas, őszes hajú férfi állt.
Monica főldbe gyökerezett lábbal meredt rá, s egy hang se jött ki a száján.
Hosszú másodpercek múlva tudott csak megszólalni:
- Apa! Apa! Igazán te vagy az? - suttogta síri hangon.
- Kislányom! - tőrt fel a férfiból és könny szökött a szemébe.
Monica bénultan, könnyfátyolon át nézte apját, aki most itt állt előtte
és sírt, s ezt nem is próbálta leplezni. A professzort, akit betegei és
tanítványai bálványoztak, az apját, aki akkor - 8 évvel ezelőtt - szinte
tajtékzott dühében és féktelen haragjában elzavarta otthonról egyetlen
leányát.
Egyszerre mozdultak meg, s a bánattól és örömtől sírva-nevetve
ölelték át egymást. A terem végében vaku villant, de ők nem törődtek
senki mással.
- Bocsáss meg! Bocsáss meg, kislányom! - zokogta a férfi és még
szorosabban ölelte Monicát.
- Te is bocsáss meg nekem! - kérlelte a lány könnyek között.
Apa és lánya egymásra találását az egyre fokozódó csend szakította
meg. Lassan engedték el egymást, majd Dániel lépett eléjük, s egy nagy
kosár orchideát nyújtott a lánynak:
- Köszönöm! Mindent! - suttogta hálásan a férfinak és könnyes
szemében ismét fény villant, mely néhány percre a remény sugarával
töltötte el az orvost.
Egy szemfüles riporter furakodott eléjük, s kezdte őket kérdéseivel
bombázni. Martin Brown professzor és Monica Brown írónő
kényszeredetten válaszolgatott. A helyzetet Dániel mentette meg.
Határozott mozdulattal tolta félre az újságírót és kivezette őket a
teremből. Rövid idő múlva hangtalanul suhant a szálloda felé a sport
Mercedes.
- Hol van anya? - fordult apjához a lány.
A professzor reszketve szorongatta lánya kezét, helyette Dániel
válaszolt:
- Éppen oda megyünk, aztán ha nem haragszik, elviszem a szüleit
önhöz, Monica! Rendben?
- Igen - nyögte a lány és tekintetük találkozott a visszapillantó
tükörben. Egy villanás volt az egész, s a férfi már ismét az utat figyelte. De
Monica még a félhomályban is látta az orvos fájdalmas, könyörgő
pillantását.
A viszontlátás ismét könnyeket csalt a lány szemébe. Anya és lánya
percekig ölelték egymást.
Dániel és Martin Brown a háttérben maradtak. Meghatódva nézték a
két nő találkozását. Mrs. Brown zokogva borult Monica nyakába. Aztán a
professzor szólalt meg akadozva:
- Mehetnénk! Nagyon... nagyon szeretném már látni az unokámat,
Letitiát.
- Óh, apa! - nyögött fel Monica és szemét ismét könnyek borították el.
 Martha néni türelmetlenül nézte az órát:
- Már itt kellene lenniük! - sóhajtotta.
- Vendégek jönnek? - bújt hozza Lettie. - Kik azok? Ismerem őket?
- Dániel bácsit igen, lesznek azonban olyanok is, akiket még nem láttál.
Kérlek drágám, légy udvarias, tisztelettudó. Most talán végre kibékülnek!
- De kik? - kíváncsiskodott a kislány.
- Majd megtudod!
Egy kocsi fékezett a ház előtt, s nemsokára léptek zaja közeledett,
kinyílt az ajtó és belépett a Brown család, valamint Dániel Johnson.
Martha asszony őrömmel üdvözölte őket. Monica azon töprengett,
mivel is kínálja meg a vendégeket. Elindult a konyha felé, de az ebédlőnél
megtorpant. Tekintete az ünnepien megterített asztalra esett, majd
nagynénjére, s aztán Dánielre. Nem volt nehéz kitalálnia, ők ketten tudtak
a dologról. Mi több, ők szervezték meg az egészet. Dániel kerülte a lány
pillantását. Ehelyett Letitiához lépett és lehajolt hozzá:
- Mély hódolatom, ifjú hölgy! Kapok egy puszit?
A kislány átkarolta a férfi nyakát és puszit nyomott az arcára. Monica
döbbenten nézte a jelenetet:
- Köszönöm! - szólalt meg az orvos. - Cserébe én is adok neked valamit
- nyújtott a gyerek felé egy dobozt.
Lettie megköszönte, belenézett a dobozba, aztán örömtől sugárzó
arccal anyjához rohant:
- Nézd anya! Ez a baba! Tisztára olyan, mint én! Akár ikertestvérek is
lehetnénk!
Monica érdeklődéssel vette kézbe a babát, ami pontos mása volt Lettie-
nek. Újra Dániel tekintetét kereste, de a férfi, amint rápillantott, rögvest
elfordult.
Brown professzor némán figyelte a jelenetet. Meghatódva és nagy
gyönyörűséggel nézte unokáját, a lányát és egykori kedvenc tanítványát,
Dánielt. Neki köszönhette, hogy végre ismét együtt volt a családja.
Azon a bizonyos hétvégén, mikor Monica azt hitte, az orvos bosszúból
nem fogadja őt, Dániel New Yorkba utazott, hogy felkeresse volt tanárát,
Brown professzort. Az időpont egyeztetésekor az orvos nem árulta el
látogatásának valódi okát. Ehelyett egy „kritikus esetre" hivatkozott, s
remélte, a professzor majd elnézi neki ezt a kegyes hazugságot.
A beszélgetés mindaddig barátságos hangulatban folyt, míg Dániel
egyszer csak lányáról kezdett érdeklődni. Ám abban a pillanatban, amikor
Monica neve elhangzott, a professzor arca megfeszült,
kifürkészhetetlenné vált. Csak az izmok meg-megrándulása jelezte a
bensejében dúló indulatokat. Elhallgatott, s a kínos csend kezdett
elviselhetetlenné válni. Aztán Mr. Brown hirtelen felugrott, Dániel előtt
termett és villámló szemmel ordította:
- Nekem nincs lányom! Sem fiam! Soha nem volt gyermekem!
Ám Dániel nem ijedt meg. Ismerte a profot, s bölcsen hagyta, hadd
dühöngje ki magát. Miután kiadta mérgét, lassan megnyugodott és leült:
- Akar még valamit? - kérdezte fakó hangon. Az indulat teljesen
kimerítette.
- Igen, professzor úr! Szeretném, ha meghallgatna!
És Dániel mesélni kezdett egy lányról, aki terhes lett, s emiatt elzavarta
otthonról az édesapja. Beszélt a kemény küzdelmekről, arról, hogyan lett
sikeres írónő, s mennyire értékes ember. Megemlítette, milyen nagyon
hiányoznak a lánynak a szülei, szólt egy kislányról, aki haragszik minden
férfira, mintha csak tudná; sem az apja, sem a nagyapja nem akarta őt.
Tovább nem folytathatta, mert a professzor félbeszakította:
- Mit akar ezzel, Dániel? Miért kel a lányom pártjára? Kije magának
Monica?
S a férfi őszintén, nyugodt hangon válaszolt:
- Csak a páciensem, sajnos!
- Csak, és sajnos? - ismételte Mr. Brown.
- Igen. Szeretem a lányát! - felelte egyszerűen.
- És Monica? Szereti magát?
- Nem!
- Hogyan? Ezt nem értem!
- Azt hiszem..., szóval úgy gondolom, Dávidét szereti, az öcsémet.
Hiszen ismeri; elragadó tud lenni, s meghódította a lányát is.
- Akkor most miért nem Dávid ül itt? Ő küldte magát?
- Dehogy! Senki nem tudja, hogy eljöttem önhöz.
- Értem. Vagy mégsem. Maga képes volt idejönni és közbenjárni egy
nőért, aki egy másik férfit szeret? Monica tud az ön érzeleméiről?
- Szó sincs róla! Nem akarok közéjük állni. Ezt neki magának kell
eldöntenie. Én csak azt szeretném, ha ön és a lánya kibékülnének. Miss
Brown nagyon figyelemre méltó teremtés. Igazán megérdemelné a szülei
elismerését! Egyáltalán nem könnyelmű!
- Dániel! Az ön önzetlensége elképesztő! Látom, hogy boldogtalan, s
mégis azon fáradozik, hogy másokat boldognak lásson. Nem féltékeny az
öccsére? Miért adja fel ilyen könnyen? Noha régóta nem láttam a
lányomat, mindig olyan embert szerettem volna férjének, mint maga,
Dániel. Dávid a maga csapongó természetével, felszínes érzelmeivel nem a
legmegfelelőbb Monica számára. Legalábbis régen így gondoltam. Nem
tudom, mennyire változott meg azóta.
 - Nyugodjon meg, professzor úr! Monica csendes és számomra
védtelennek tűnő teremtés. Nagyon szeretem, de én nem tudok harcolni.
Legalábbis az ikertestvéremmel szemben nem. Annak is őrülök, ha
Monicát boldognak látom. Egyszer régen már én vesztettem. Mit tegyek,
ha Dávid sokkal vonzóbb, mint én?!
- Ne legyen kishitű! A belső érték többet ér a külső csillogásnál! S ha a
lányom nem változott meg, mint ön állítja, akkor nem értem Monicát.
Mindig meg tudta különböztetni a hamisat a valóditól. Persze, lehet, hogy
tévedek. Ugyanis máig nem értem, hogyan eshetett meg vele a dolog, s
épp azzal a fiatalemberrel. Cliff valóban jóképű volt, de meglehetősen
önhitt, fejébe szállt a dicsőség.
- Ne feledje, a szerelem vakká teszi az embert.
- Ez igaz. És most? A lányom ismét szerelmes?
- Nem tudom. Sajnos nem ismerem eléggé.
- Hát akkor reménykedjünk, Dániel! Talán téved, s lehet hogy csak
félreértett valamit.
- Nem hiszem. Együtt jártak táncolni.
- Ejnye, fiam, ne nevettessen! Az még nem jelenti azt, hogy őrülten
szeretik egymást.
Dániel ne tudott erre mit felelni. Végül megegyeztek, hogy Martin
Brown professzor és felesége titokban meglátogatják lányukat az interjú
napján. A szájsebész így búcsúzott:
- Tudja Dániel, azt hiszem, ha Dávid is annyira szeretné a lányomat,
mint ön, akkor most ő lenne itt és nem maga, fiam!
A professzor visszaemlékezését sógornője hangja zavarta meg:
- Gyertek asztalhoz! Te is, Martin!
A férfi elgondolkodva vizsgálgatta lányát és Dánielt. Monica a vacsora
alatt alig evett. Állandóan Dánielt figyelte, de a férfi egyre kerülte a
tekintetét. Lettie viszont további meglepetésekkel szolgált. Dániel mellé
ült és szemmel láthatóan remekül megértették egymást, a kislány
rajongva csüngött a férfin. Gyerekes csínytevéseik még Monica arcára is
mosolyt csaltak. Pedig nagyon közel állt a síráshoz. Hogyan tisztázhatná a
dolgokat? S egyáltalán: mit érez iránta Dániel?
Vacsora után a nappaliban Lettie már Monica anyjának ölében ülve
kacagott nagyapja tréfálkozásain.
Monica az ajtónál állt, s onnan nézte, hogyan ismerkedik lánya a
nagyszülőkkel. Aztán Martha néni is közéjük telepedett, nemsokára
elmélyült társalgást folytatva Dániellel. Monica egy kicsit kirekesztve
érezte magát és vegyes érzelmeivel a sötét konyhába menekült. Boldog
volt, hiszen szüleivel ismét minden rendbe jött. Lettie-t azonnal
megszerették, s a kislány is elfogadta őket. Akkor hát mitől mégis ez a
szomorúság? 0, Dániel! - sóhajtotta fájdalmasan. Meg kell köszönnie!
Minden Dániel érdeme!
Homlokát a szekrénynek támasztva rázta a zokogás.

Dávid elgondolkodva bámulta a telefont:

- Fel kellene hívnom! Gratulálnom illene! Minek?!? Remekül megvan ő
enélkül is! Vesztettem. Most az egyszer nagyon sokat és pótolhatatlant!
A férfi - csakúgy, mint testvére - végignézte az adást, melyben Monica
szerepelt. S noha nőügyekben aratott sikerei kissé felszínessé alakították,
a fény, melyet akkor látott a lány szemében, amikor Dánielről beszélt, s
mely mindent elárult érzelmeiről is, az ő figyelmét sem kerülte el. És
számára világosabb volt a napnál is; Monica Dánielt szereti, őszintén,
rajongva. Most értette csak meg a lány viselkedését. Vajon tudja-e ezt a
bátyja? És mit érez Monica iránt?
Aztán hirtelen eszébe jutott az az este, mikor a lányt testvére
rendelőjében hívta meg táncolni. Dávid akkor fáradtnak hitte, holott a
keserves csalódás viselte meg. S a másik eset is: amikor Dániel ivott és
úgy ült kocsiba, hogy elvigye Monicának a bőrdzsekit. Most már teljesen
egyértelművé vált Dániel akkori viselkedése: - Jóságos ég! Hiszen ezek
őrülten szeretik egymást! Micsoda hülye egy helyzet! - mormolta és
kirohant a házból. Aztán szédült iramban elszáguldott.

- Monica! Mi a baj? - suttogta egy férfihang a háta mögött. Aztán két kéz
simult a vállára, s a lány megremegve felzokogott.
- Nyugodjon meg! Hiszen már minden rendben van! - próbálta csitítani
a férfi és magához ölelte.
- Daniel! Köszönöm! - zokogta Monica és még szorosabban bújt hozzá.
A férfi alig tudott uralkodni magán. Lassan eltolta magától,
megsimogatta könnyáztatta arcát és a lány szemébe nézett:
- Ne nézzen így rám! - könyörgött elgyötörten.
- Miért? Nem szabad? - pislogott rá akaratlanul Monica.
- Ne kínozzon! - suttogta elfúló hangon.
A lány csodálkozva meredt rá:
- De hát én...
A mondatot nem tudta befejezni, mert megszólalt a csengő:
- Hallja? Dávid is itt van, hallom a hangját. Most már igazán nincs oka
szomorúságra.
 - De hát én... - kezdte volna újra, de a férfi a szavába vágva kikiáltott: -
Gyere csak Dave! A konyhában vagyunk. Rögtön megyek is, nem zavarlak
benneteket! - és Dániel elindult az ajtó felé.
- Mész ám a..., majd mindjárt megmondom, hogy hova! - kapta el a
karját Dávid és visszarántotta:
- Dániel! Nem mész sehova! Legfeljebb oda! - mutatott a lány mellé.
- De hát én... - kezdte most Dániel, de nem volt módja folytatni.
- Az ördögbe is, Dan! Ne próbáld azt mondani, hogy te nem láttad!
- Mit? És mi ez az egész?
Dávid csípőre tette a kezét:
- Ide hallgass! Az lehetséges, hogy felszínes vagyok, meg szívtelen, meg
egy csomó ilyesmi, de vak nem, az biztos! Márpedig amit ma este láttam a
TV-ben, az még egy gyerek számára is világos volt! Kivéve persze a
bátyámat. Igaz, Dan? Te semmit sem láttál!
- Nem értem, Dave! Mire akarsz kilyukadni?
- Atya Isten! - sóhajtott fel Dávid. - Mondd csak, drágaságom! Meg ne
kérjem a nevedben Monica kezét?
- Tessék???
Dávid nagyot fújtatott és tehetetlenül megcsóválta a fejét. Aztán a lány
előtt termett, katonásan kihúzta magát és így szólt:
- Van szerencsém megkérni a kezedet a... - bátyám számára!
- Te ez... te ezt... most... miért...? - hebegte Monica.
- Egek! Hát ez már mindennek a teteje! - bömbölte Dávid. - Ti
mindketten őrültek vagytok? És természetesen borzasztóan
szerelmesek... - egymásba. Itt mindenki vak?
- De Dávid! Honnan... tudod... ezt...? - nyögte a lány.
- Képzeld! A TV-ből! A te szemed mindent elárult! Ezért ráztál le
engem! Szóval? Mi a válaszod? Elfogadod?
Monica szeme felragyogott és elnevette magát:
- Én igen! Elfogadom, de kellek-e Dánielnek?
Az újdonsült férjjelölt elképedve meredt hol az öccsére, hol meg a
lányra:
- Mi a szösz... ? - motyogta értetlenül.
- Nos, Dan? Monica az imént azt mondta, elfogad téged a férjének...
Dániel a lányra bámult: - Igaz ez? Valóban ezt akarja?
- Igen Dániel! Mindig is ezt akartam!
A férfi néhány pillanatra sóbálvánnyá meredt, mint aki még most se ért
semmit. Aztán hirtelen a lányhoz rohant, felkapta, megforgatta, végül
magához szorította:
- Óh, Monica! Mondd még egyszer! Az én feleségem akarsz lenni?
 - Igen, Dániel! - suttogta. - Csakis a tiéd!
- Jaj, szerelmem! - sóhajtott a férfi. - Mennyire szeretlek! Csak hát én
azt hittem, hogy te meg Dávid... szóval... érted!?
- Tévedtél bátyókám! Monica nem engem akart. Azt hiszem, azért jött
el velem táncolni, hogy megleckéztessen, így akart átverni. Persze, lehet,
hogy azt gondolta, ezzel azt is eléri, hogy téged szóra bírjon. Aztán, amint
te hívod, engem rögvest dobott volna. Igaz, lerázott végül enélkül is.
Neked viszont eszedbe sem jutott, hogy elvidd valamerre.
- Ez nem igaz! Csak nem mertem - vallotta be a férfi.
- Óriási! Íme, hölgyeim és uraim, Kalifornia legkiválóbb fogorvosa, aki
fél a szerelmétől! Azt hiszem, Dániel, irtó mafla vagy! - szögezte le Dávid. -
Nem is tudom, mi lenne, ha ma este nem néztem volna a TV-t. Akkor még
most is titkolóznál?
- Meglehet - vont vállat Dan.
- De miért? Légy szíves magyarázd meg!
- Mary miatt. Amint te megjelentél a színen, többé rám sem nézett,
aztán hozzám jött panaszkodni, hogy csúnyán bántál vele. És különben is!
Mit tettél volna, ha megkérlek, szállj le Monicáról?! Beleegyeztél volna?
Hiszen teljesen odavoltál az írónőért. S melletted én labdába se rúghatok!
- Kivéve most! És őszintén szólva, Monicát te jobban megérdemled,
mint én. Maryt pedig ne sajnáld! De azért - komolyodott el hirtelen Dávid -
Monica más! A legcsodálatosabb nő, akit valaha is ismertem. Nagyon
sokat veszítettem! Legyetek boldogok! Gondolom - vigyorodott el
hamisan -, a továbbiakban már elboldogultok Dániellel az én segítségem
nélkül is. Vagy nem?!
- Na, Dávid! - szólt rá komolyan testvérére, aztán Monicához fordult:
- Szeretsz? Nem hallhatom elégszer!
- Nagyon, Dániel!
- Én is! - nézett rá a férfi és szeméből nyomtalanul eltűnt a titokzatos
szomorúság. Magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta. Egészen
belefeledkeztek egymásba.
- Khm, khm - krákogott Dávid. - Hát ezzel akkor megvolnánk! Mondd
csak, Monica! - kocogtatta meg a lány hátát. - úgye nem jelenik meg az az
átkozott könyv?
Dávid türelmetlenül toporgott, de a lány nem sietett a válasszal.
- Hahó! - kiáltotta a férfi. - Hagyjatok egymásból későbbre is!
- Hogy? Mondtál valamit? - nézett rá a lány ártatlanul.
- Nem gondolod, hogy tapintatlan vagy? - szólt Dániel szemrehányóan.
- Oké, oké! Csak szeretném tudni, hogy...
 - Nyugodj meg Dávid! Az a könyv nem fog megjelenni! Csak két
példány van belőle, s mindössze azért készült, hogy rád ijesszek.
- Hát ez sikerült! - morogta.
- De ígérd meg, ezután nem rémíted halálra a betegeidet!
- Esküszöm, soha többé! Gondolom a másik példány nálad van, s ha
csak egyetlen aprócska panaszt is hallanál, akkor az máris a nyomdába
kerülne.
- Bravó! A felfogásod kitűnő! - pimaszkodott a lány és Dánielhez bújt.
- Drága szerelmem! - súgta a férfi. - Amilyen gyorsan csak lehet,
megtartjuk az esküvőt. Nem szeretném, ha meggondolnád magad! Még
most is alig tudom elhinni!
- Pedig igaz. És ne félj! Nem gondolom meg magam. És azt is
megígérem, ezentúl nem félek a fogorvostól. Legalábbis egytől biztosan
nem! - mosolyodott el Monica, s ajkuk ismét összeforrt.
- Khm, khm - kezdte újra Dávid. - Szóval a világért sem akarlak
benneteket zavarni, csak figyelmeztetni, hogy nem vagytok egyedül!
Azonkívül ideje lenne bemenni a nappaliba is. A szüleid már bizonyosan
türelmetlenek. Hallod, Monica?
- Ühüm. Nem vagyok süket. Tudod mit? Te csak menj előre, Dávid!
Szórakoztasd őket, míg mi megbeszélünk egy-két dolgot. Legalább nem
érzed majd magad elefántnak!
- Kösz! Szóval elefánt vagyok itt.
- Óh, dehogy! Minket cseppet sem zavarsz.
- Azt látom! - méltatlankodott a férfi. - Azt hiszem, jobban tettem volna,
ha ide sem jövők. Akkor még most is csak bújócskáznátok.
- Valld be Dávid - kuncogott Dániel -, hogy irigykedsz!
- Micsoda? Én? Elment az eszed? Nem vágyom a házasságra!
- Aha! Én viszont alig várom! És majd akkor fogsz irigykedni!
Egyébként igaza van Monicának! Jobb volna, ha előre mennél! Beszélgess
egy kicsit a professzorral! Jó?
- Hálátlanok! Ahelyett, hogy megköszönnék, amit értük tettem,
egyfolytában piszkálnak és azon mesterkednek, hogy eltűnjek.
- örülök, hogy végre felfogtad, Dave - jegyezte meg Dan és megcsókolta
a lány szemét.
- Felháborító! - zsörtölődött Dávid. - Ez a köszönet, amiért felnyitottam
a szemed! - mondta a férfi és kihúzott a konyhából.
Monica és Dániel összenéztek és elnevették magukat:
- Szegény Dávid! Megsértődött. Ki kell engesztelnünk, elvégre
mégiscsak neki köszönhetjük, hogy...
 - Igazad van, édesem, de várj egy kicsit! - kérte a férfi és ajkuk ismét
találkozott.
- Még ma felhívom a szüleimet! - mondta Dániel rekedten, jóval
később. - Biztosan őrülni fognak.
- Hol laknak?
- Miami Beach-en van néhány szállodájuk. Odamegyünk nászútra, ha
akarod. Ismerek egy csendes, nyugodt helyet, ami épp nekünk való.
Mindenünk meglesz, de senki nem fog zavarni. Akarod, édes?
- Jó lenne. De hogy kerülnek oda a szüleid?
- Ez nagyon egyszerű. A szállodákat örökölték, és sajnálták eladni őket.
így aztán elköltöztek innen, s azóta ott élnek, méghozzá boldogan. S most
még boldogabbak lesznek, mert végre az egyik fiuk rászánta magát a
nősülésre.
- Te jó ég! Ilyen nehéz volt?
- Dehogyis! Félreértettél! Dávid csakugyan nem akar megházasodni,
mert szerintem nem talált rá még az igazira. De én igen! És ez olyan
hihetetlen! Már attól féltem, soha nem foglak megtalálni! Szeretlek! Olyan
régóta szeretlek! Már ott, a rendelőben, az első alkalommal
megszerettelek! Annyira féltél és én azt akartam, hogy ne rettegj. Aztán
végül én rettegtem, hogy elveszítelek, hogy Dávid megelőz és te csalódni
fogsz. Mert ő nem hiszem, hogy feleségül vett volna, ő egy álomképet
szeretett, de én az igazit. Rettenetes volt! - sóhajtott fel fájdalmasan, végül
elmosolyodott. - De ennek vége! Itt vagy velem, s nincs nálam boldogabb
ember a földön! Óh, Monica! Köszönöm neked! - suttogta és szorosan
átölelte a lányt.
Hosszú percek múltak el így, s ők hallgattak. Végül Monica törte meg a
csendet:
- Mondd Dániel! Kérlek, légy őszinte! Mit fognak szólni a szüleid, ha
megtudják, hogy... hogy éppen engem... egy leányanyát veszel feleségül?
Van egy lányom és...
- Ne folytasd! Nyugodj meg, szerelmem! Megértik és biztos vagyok
abban is, szeretni fognak mindkettőtöket! Mostantól hozzám tartoztok!
Végre boldog vagyok, s ez számukra mindennél fontosabb! Gyere!
Mondjuk meg az örömhírt a szüleidnek! - húzta az ajtó felé a lányt.
A professzor az ajtóban állt:
- Ne szólj semmit, fiam, már mindent tudok, örülök, hogy végre
egymásra találtatok. Amikor New Yorkban voltál, nem sok remény volt rá.
- Mit kerestél te ott? - nézett Monica az orvosra.
- Engem, kislányom. Azt akarta, hogy te és Letitia visszakapjátok a
családotokat, amitől én annak idején bolond fejjel megfosztottalak.
 - Istenem! Ezért utaztál el akkor? Dániel! - simult a férfihoz Monica.
- Én is idejöhetek? - szólalt meg váratlanul Lettie.
- Gyere, kislányom! - mondta egyszerre Dániel és Monica.
- Nagyon szeretlek benneteket! - suttogta az orvos és magához ölelte
őket.
Dávid - és ezen ő lepődött meg a legjobban - meghatódva nézte bátyját.
Csak most értette meg, mit is jelenthet a házasság. Noha szüleik boldogok
voltak, úgy hitte, ők a nagy kivételek. Hiszen számtalan ismerőse vált el az
elmúlt évek alatt. Ám szíve most mégis hevesebben vert és reménység
töltötte el. Talán! - gondolta. Talán egyszer én is megtalálom, akit keresek!
Cserébe azért, mert akit ma elvesztettem, mert nem érdemeltem meg.
Talán... egyszer... Nagyot sóhajtott, de már ki is űzte fejéből a fájdalmas
gondokat. Ismét a régi, vidám, könnyed Dávid volt. Nevetve búcsúzott el a
boldog pártól, de lelke legmélyén azért érezte, valami benne is
megváltozott...
Bepattant zebracsíkos autójába, megsimogatta a kormányt és
hangosan maga elé morogta:
- Azt hiszem, ideje, hogy megváljak tőled! Már nem illünk egymáshoz!
Hiába, öregszem. Ideje megkomolyodni! - beindította a motort és
fütyörészve elhajtott.