Hangay Zoltán

A pápák könyve
Tartalom
Tartalom..........................................................................................................................................1
1. Az első századok el nem ismert egyháza és vértanú pápái (313-ig).........................................11
1. Péter, Szent, Apostol.............................................................................................................11
(meghalt 64 körül, legkésőbb 67-ben).............................................................................11
2. Linusz, Szent........................................................................................................................ 12
kb. 66-78. vagy 67-76/79.................................................................................................12
3. (I.) Anaklét, Szent.................................................................................................................12
kb. 79-91 vagy 76-88.......................................................................................................12
4. I. Kelemen, Római, Szent.....................................................................................................12
(kb. 91-101 vagy 88-97)..................................................................................................12
5. Evarisztusz, Szent.................................................................................................................13
kb. 100-109 vagy 97-105.................................................................................................13
6. I. Sándor, Szent.....................................................................................................................13
kb. 109-116 vagy 105-115...............................................................................................13
7. I. Szixtusz, Szent.................................................................................................................. 13
(kb. 116-125)................................................................................................................... 13
8. Teleszforusz, Szent...............................................................................................................13
(kb. 125-136)...................................................................................................................13
9. Higinusz, Szent.....................................................................................................................14
kb. 136/138-140/142........................................................................................................14
10. I. Piusz, Szent..................................................................................................................... 14
(kb. 140/142-155)............................................................................................................14
11. Anicét, Szent.......................................................................................................................14
(kb. 155-166)...................................................................................................................14
12. Szotér, Szent....................................................................................................................... 15
(kb. 166-174)...................................................................................................................15
13. Eleutér, Szent [Eleutherosz]............................................................................................... 15
kb. 174-189......................................................................................................................15
14. I. Viktor, Szent....................................................................................................................15
(189-198).........................................................................................................................15
15. Zefirin, Szent [Zephyrinus]................................................................................................ 15
(198/199-217)..................................................................................................................15
16. I. Kalixt Vagy Kallisztusz, Szent [Callixtus]......................................................................16
(217-222).........................................................................................................................16
Hippolütosz (ellenpápa)...................................................................................................16
(217-235).........................................................................................................................16
17. I. Orbán, Szent....................................................................................................................16
(222-230).........................................................................................................................16
18. Ponciánusz, Szent [Pontianus]............................................................................................16
(230-235. szeptember 28.)...............................................................................................16
19. Anterusz, Szent...................................................................................................................17
(235. november 21.-236. január 3.).................................................................................17
20. Fábián, Szent [Fabianus].................................................................................................... 17
(236. január 10.-250. január 20.).....................................................................................17
21. Kornél, Szent......................................................................................................................17
(251. március – 253. június)............................................................................................17
Nováciánusz (ellenpápa) [Novatianus]............................................................................18
(251. március-258)...........................................................................................................18
22. I. Luciusz, Szent................................................................................................................. 18
(253. június 25.-254. március 5.).....................................................................................18
23. I. István, Szent....................................................................................................................18
(254. május 12.-257. augusztus 2.)..................................................................................18
24. II. Szixtusz, Szent...............................................................................................................19
(257. augusztus -258. augusztus 6.).................................................................................19
 25. Dénes, Szent....................................................................................................................... 19
(260. július 22.-268. december 26.).................................................................................19
26. I. Félix, Szent......................................................................................................................19
(269. január 3.-274. december 30.)..................................................................................19
27. Eutükhianosz, Szent............................................................................................................20
(275. január 4.-283. december 7.)....................................................................................20
28. Gájusz vagy Kájusz, Szent................................................................................................. 20
(283. december 17.-296. április 26.)................................................................................20
29. Marcellinusz, Szent............................................................................................................ 20
(296. június 30.-(?) 304. október 25.)..............................................................................20
30. I. Marcell, Szent..................................................................................................................20
(306. november / december-308. január 16. vagy 308. május 27./június 26.-309. január
16.)...................................................................................................................................20
31. Özséb, Szent [Eusebius].....................................................................................................21
(310. április 18.-október 21.)...........................................................................................21
32. Melkiádész vagy Miltiádész, Szent [Miltiades]................................................................. 21
(311. július 2.-314. január 10.).........................................................................................21
2. A nagy eretnekségekkel küzdő pápák az ókor és középkor határán (313-590)........................21
33. I. Szilveszter, Szent.............................................................................................................21
(314. január 31.-335. december 31.)................................................................................21
34. Márk, Szent.........................................................................................................................22
(336. január 18.-október 7.).............................................................................................22
35. I. Gyula (Juliusz), Szent..................................................................................................... 22
(337. február 6.-352. április 12.)......................................................................................22
36. Liberiusz, Szent [Liberius].................................................................................................23
(352. május 17.-366. szeptember 24.)............................................................................. 23
II. Félix, Szent, (ellenpápa)............................................................................................. 23
(355-365. november 22.).................................................................................................23
37. I. Damáz, Szent [Damasus]................................................................................................ 23
(366. október 1.-384. december 11.)................................................................................23
Urszinusz (ellenpápa) [Ursinus]......................................................................................24
(366. szeptember-367. november)...................................................................................24
38. Sziriciusz, Szent [Siricius]..................................................................................................24
(384. december – 399. november 26.).............................................................................24
39. I. Anasztáz, Szent................................................................................................................25
(399. november 27.-401. december 19.)..........................................................................25
40. I. Ince, Szent.......................................................................................................................25
(401. december 21.-417. március 12.).............................................................................25
41. Zozimusz, Szent [Zosimus]................................................................................................26
(417. március 18.-418. december 26.).............................................................................26
Euláliusz (ellenpápa) [Eulalius].......................................................................................26
(418. december 27.-419. április 3.)..................................................................................26
42. I. Bonifác, Szent................................................................................................................. 26
(418. december 28.-422. szeptember 4.)......................................................................... 26
43. I. Celesztin, Szent [Coelestin]............................................................................................ 27
(422. szeptember 10.-432. július 27.)..............................................................................27
44. III. Szixtusz, Szent [Sixtus]................................................................................................27
(432. július 31.-440. augusztus 19.).................................................................................27
45. I. Leó, Nagy, Szent............................................................................................................. 28
(440. augusztus / szeptember-461. november 10.)..........................................................28
46. Hiláriusz, Szent [Hilarius]..................................................................................................29
(461. november 19.-468. február 29.)..............................................................................29
47. Szimpliciusz, Szent [Simplicius]........................................................................................29
(468. március 3.-483. március 10.)..................................................................................29
48. III. (II.) Félix, Szent............................................................................................................29
(483. március 13.-492. március 1.)..................................................................................29
49. I. Geláz, Szent [Gelasius]...................................................................................................30
(492. március 1.-496. november 21.)...............................................................................30
50. II. Anasztáz, Szent..............................................................................................................30
(496. november 24.-498. november 19.).........................................................................30
51. Szimmachusz, Szent [Symmachus]....................................................................................30
(498. november 22.-514. július 19.)................................................................................ 30
Lőrinc (ellenpápa)............................................................................................................31
 (498. november 22.-499. február, 501-506).....................................................................31
52. Hormizdasz, Szent [Hormisdas].........................................................................................31
(514. július 20.-523. augusztus 6.)...................................................................................31
53. I. János, Szent.....................................................................................................................31
(523. augusztus 13.-526. május 18.)................................................................................31
54. IV. (III.) Félix, Szent...........................................................................................................32
(526. július 12.-530. szeptember 22.)..............................................................................32
55. II. Bonifác...........................................................................................................................32
(530. szeptember 22.-532. október 17.)...........................................................................32
Dioszkurosz (ellenpápa)..................................................................................................32
(530. szeptember 22.-október 14.)...................................................................................32
56. II. János...............................................................................................................................33
(533. január 2.-535. május 8.)..........................................................................................33
57. I. Agapét, Szent [Agapitus].................................................................................................33
(535. május 13.-536. április 22.)......................................................................................33
58. Szilveriusz, Szent [Silverius]..............................................................................................33
(536. június 8.-537. március 18. (?).................................................................................33
59. Vigiliusz [Vigilius]..............................................................................................................34
(537. március 29.-555. június 7.).....................................................................................34
60. I. Pelágiusz [Pelagius]........................................................................................................ 34
(556. április-561. március 3.)...........................................................................................34
61. III. János............................................................................................................................. 35
(561. július 17.-574. július 13.)....................................................................................... 35
62. I. Benedek...........................................................................................................................35
(575. június 2.-579. július 30.).........................................................................................35
63. II. Pelágiusz [Pelagius].......................................................................................................36
(579. november 26.-590. február 7.)................................................................................36
3. A korai középkor hitterjesztő pápái (590-752).........................................................................36
64. I. Gergely, Nagy, Szent.......................................................................................................36
(590. szeptember 3.-604. március 12.)............................................................................ 36
65. Szabiniánusz [Sabinianus]..................................................................................................38
(604. szeptember 13.-606. február 22.)........................................................................... 38
66, III. Bonifác..........................................................................................................................38
(607. február 19.-november 12.)......................................................................................38
67. IV. Bonifác, Szent...............................................................................................................38
(608. szeptember 15.-615. május 8.)............................................................................... 38
68. I. Adeodát (vagy Deusdedit), Szent [Adeodatus]...............................................................39
(615. október 19.-618. november 8.)...............................................................................39
69. V. Bonifác...........................................................................................................................39
(619. december 23.-625. október 25.)............................................................................. 39
70. I. Honoriusz [Honorius]......................................................................................................39
(625. október 27.-638. október 12.).................................................................................39
71. Szeverinusz [Severinus]..................................................................................................... 40
(640. május 28.-augusztus 2.)..........................................................................................40
72. IV. János..............................................................................................................................40
73. I. Teodor..............................................................................................................................41
(642. november 24.-649. május 14.)................................................................................41
74. I. Márton, Szent..................................................................................................................41
(649. július 5.-653. június 17., meghalt: 655. szeptember 16.)....................................... 41
75. I. Jenő, Szent.......................................................................................................................41
(654. augusztus 10.-657. június 2.)..................................................................................41
76. Vitaliánusz, Szent [Vitalianus]............................................................................................42
(657. július 30. -672. január 27.)..................................................................................... 42
77. II. Adeodát [Adeodatus]..................................................................................................... 42
(672. április 11.-676. június 17.)......................................................................................42
78. Donusz [Donus]..................................................................................................................42
(676. november 2.-678. április 11.)................................................................................. 42
79. Agaton, Szent [Agathon / Agatho]......................................................................................42
(678. június 27.-681. január 10.)..................................................................................... 42
80. II. Leó, Szent...................................................................................................................... 43
(682. augusztus 17.-683. július 3.)...................................................................................43
81. II. Benedek, Szent...............................................................................................................43
(684. június 26.-685. május 8.)........................................................................................43
 82. V. János...............................................................................................................................43
(685. július 23.- 686. augusztus 2.)..................................................................................43
83. Konon [Kónon]...................................................................................................................44
(686. október 2 .-687. szeptember 21.)............................................................................44
Teodor ellenpápa..............................................................................................................44
(687).................................................................................................................................44
Paszkál ellenpápa.............................................................................................................44
(687).................................................................................................................................44
84. I. Szergiusz, Szent...............................................................................................................44
(687. december 15.-701. szeptember 19.)....................................................................... 44
85. VI. János.............................................................................................................................45
(701. október 30.-705. január 11.)...................................................................................45
86. VII. János............................................................................................................................45
(705. március 1.-707. október 18.).................................................................................. 45
87. Sziszinniusz [Sisinnius]......................................................................................................45
(708. január 15.-február 4.)..............................................................................................45
88. Konstantin...........................................................................................................................45
(708. március 25.-715. április 9.).....................................................................................45
89. II. Gergely, Szent................................................................................................................46
(715. május 19.-731. február 11.).................................................................................... 46
90. III. Gergely, Szent...............................................................................................................46
(731. március 18.-741. november 28...............................................................................46
91. Zakariás, Szent....................................................................................................................47
(741. december 3.-752. március 15.)...............................................................................47
92. II. István, Szent (?)............................................................................................................. 47
(752. március 22/23.-25/26.)........................................................................................... 47
4. Az Egyházi Állam létrejötte, a pápaság mélyre süllyedése és megújulása (752-1059)...........48
93. III. István............................................................................................................................ 48
(752. március 26.-757. április 26.)...................................................................................48
94. I. Pál, Szent.........................................................................................................................48
(757. május 29.-767. június 28.)......................................................................................48
Konstantin ellenpápa....................................................................................................... 49
(767. július 5.-768. augusztus 6.).....................................................................................49
Fülöp ellenpápa................................................................................................................49
(768. július 31.)................................................................................................................49
95. IV. István.............................................................................................................................49
(768. augusztus 7.-772. január 24.)................................................................................. 49
96. I. Adorján............................................................................................................................50
(772. február 1.-795. december 25.)................................................................................50
97. III. Leó, Szent.....................................................................................................................50
(795. december 26.-816. június 12.)................................................................................50
98. V. István..............................................................................................................................51
(816. január 22.-817. január 24.).....................................................................................51
99. I. Paszkál, Szent..................................................................................................................52
(817. január 24.-824. február 11.)....................................................................................52
100. II. Jenő..............................................................................................................................52
(824. június 5. (?)-827. augusztus 27. (?)).......................................................................52
101. Valentin.............................................................................................................................53
(827. augusztus-szeptember)...........................................................................................53
102. IV. Gergely........................................................................................................................53
(827 vége-844. január 25.)...............................................................................................53
János ellenpápa................................................................................................................53
(844. január).....................................................................................................................53
103. II. Szergiusz......................................................................................................................53
(844. január-847. január 27.)........................................................................................... 53
104. IV. Leó, Szent................................................................................................................... 54
(847. április 10.-855. július 17.)...................................................................................... 54
105. III. Benedek......................................................................................................................54
(855. szeptember 29.-858. április 17.).............................................................................54
Anasztáz ellenpápa..........................................................................................................54
(855. augusztus- szeptember)..........................................................................................54
106. I. Miklós, Nagy, Szent......................................................................................................55
(858. április 24.-867. november 13.)...............................................................................55
107. II. Adorján.........................................................................................................................55
(867. december 14.-872. november és december közepe között)................................... 55
108. VIII. János.........................................................................................................................56
(872. december 14.-882. december 16.)..........................................................................56
109. I. Marinusz [Marinus].......................................................................................................56
(882. december 16.-884. május 15.)................................................................................56
110. III. Adorján, Szent [Hadrián]............................................................................................57
(884. május 17.-885. szeptember közepe).......................................................................57
111. VI. István...........................................................................................................................57
(885. szeptember-891. szeptember 14.)...........................................................................57
112. Formózusz [Formosus].....................................................................................................58
(891. október 6.-896. április 4.).......................................................................................58
113. VI. Bonifác........................................................................................................................58
(896. április).....................................................................................................................58
114. VII. István.........................................................................................................................58
(896. május-897. augusztus)............................................................................................58
115. Románusz [Romanus].......................................................................................................59
(897. augusztus-november)............................................................................................. 59
116. II. Teodor...........................................................................................................................59
(897. november)...............................................................................................................59
117. IX. János...........................................................................................................................59
(898. január-900. január)................................................................................................. 59
118. IV. Benedek.......................................................................................................................59
(900. május/június-903. augusztus).................................................................................59
119. V. Leó................................................................................................................................60
(903. augusztus-szeptember; Meghalt 904 elején)..........................................................60
Kristóf ellenpápa [Christophorus]...................................................................................60
(903. szeptember-904. január Mh.: 904 elején)...............................................................60
120. III. Szergiusz.....................................................................................................................60
(904. január 29.-911. április 14.)..................................................................................... 60
121. III. Anasztáz......................................................................................................................61
(kb. 911. június-kb. 913. augusztus)................................................................................61
122. Lando................................................................................................................................61
(kb. 913. augusztus-kb. 914. március).............................................................................61
123. X. János............................................................................................................................ 61
(914. március/április-928. május Mh.: 929)....................................................................61
124. VI. Leó..............................................................................................................................62
(928. május-december)....................................................................................................62
125. VIII. István........................................................................................................................62
(928. december-931. február)..........................................................................................62
126. XI. János...........................................................................................................................62
(931. február vagy március-935. december v. 936. január).............................................62
127. VII. Leó.............................................................................................................................62
(936. január 3.-939. július 13.)........................................................................................ 62
128. IX. István..........................................................................................................................63
(939. július 14.-942. október vége)..................................................................................63
129. II. Marinusz...................................................................................................................... 63
(942. október 30.-946. május eleje).................................................................................63
130. II. Agapét..........................................................................................................................63
(946. május 10.-955. december)......................................................................................63
131. XII. János..........................................................................................................................64
(955. december 16.-964. május 14.)................................................................................64
132. VIII. Leó...........................................................................................................................64
(963. december 4.-965. március 11.)...............................................................................64
133. V. Benedek........................................................................................................................65
(964. május 22.-június 23. Mh.: 966. július 4.)............................................................... 65
134. XIII. János........................................................................................................................ 65
(965. október 1.-972. szeptember 6.)...............................................................................65
135. VI. Benedek......................................................................................................................65
(973. január 19.-974. július)............................................................................................ 65
VII. Bonifác ellenpápa.....................................................................................................65
(974. június-július, 980 nyár-981. március, 984. augusztus-985. július 20.)...................65
136. VII. Benedek.....................................................................................................................66
 (974. október-983. július 10.)..........................................................................................66
137. XIV. János.........................................................................................................................66
(983. december-984. augusztus 20.)................................................................................66
138. XV. János..........................................................................................................................66
(985. augusztus közepe-996. március)............................................................................ 66
139. V. Gergely.........................................................................................................................67
(996. május 3.-999. február 18.)......................................................................................67
XVI. János ellenpápa.......................................................................................................68
(997. február-998. május Mh.: 1001. augusztus 26.).......................................................68
140. II. Szilveszter....................................................................................................................68
(999. április 2.-1003. május 12.)......................................................................................68
141. XVII. János.......................................................................................................................69
(1003. május 16.-november 6.)........................................................................................69
142. XVIII. János......................................................................................................................69
(1003. december 25.-1009. június v. július).................................................................... 69
143. IV. Szergiusz.....................................................................................................................70
(1009. július 31.-1012. május 12.)...................................................................................70
144. VIII. Benedek................................................................................................................... 70
(1012. május 17.-1024. április 9.)....................................................................................70
(VI.) Gergely ellenpápa...................................................................................................70
(1012. május-december)..................................................................................................70
145. XIX. János........................................................................................................................71
(1024. április 19.-1032. október 20.)...............................................................................71
146. IX. Benedek......................................................................................................................71
(először: 1032. október 21.-1044. szeptember, másodszor: 1045. március 10.-május 1.,
harmadszor: 1047. november 8.-1048. július 16. Meghalt: 1055-ben vagy 1056-ban). .71
147. III. Szilveszter...................................................................................................................72
(1045. január 20.-március 10. Mh.: 1063).......................................................................72
148. VI. Gergely.......................................................................................................................72
(1045. május 1.-1046. december 20. Mh.: 1047)............................................................ 72
149. II. Kelemen.......................................................................................................................72
(1046. december 24.-1047. október 9.)........................................................................... 72
150. II. Damáz..........................................................................................................................73
(1048. július 17.-augusztus 9.).........................................................................................73
151. IX. Leó, Szent...................................................................................................................73
(1049. február 12.-1054. április 19.)................................................................................73
152. II. Viktor........................................................................................................................... 74
(1055. április 13.-1057. júius 18.)................................................................................... 74
153. X. István............................................................................................................................75
(1057. augusztus 2.-1058. március 29.)...........................................................................75
X. Benedek ellenpápa......................................................................................................75
(1058. április 5.-1059. január Mh.: 1073 után)................................................................75
5. A pápaság: a nyugati keresztény világ irányító hatalma (1059-1303)......................................75
154. II. Miklós..........................................................................................................................75
(1058. december 6.-1061. július 19. v. 26.).....................................................................75
155. II. Sándor..........................................................................................................................76
(1061. szeptember 30.-1073. április 21.).........................................................................76
(II.) Honoriusz ellenpápa.................................................................................................77
(1061. október 28.-1064. május 31. Mh.: 1071 v. 1072).................................................77
156. VII. Gergely, Szent........................................................................................................... 77
(1073. április 22.-1085. május 25.)..................................................................................77
III. Kelemen ellenpápa.................................................................................................... 78
(1080. június-1084. március 1100. szeptember 8.)..........................................................78
157. III. Viktor, Boldog............................................................................................................ 79
(1086. május 24., 1087. május 9.-szeptember 16.)..........................................................79
158. II. Orbán, Boldog..............................................................................................................79
(1088. március 12.-1099. július 29.)................................................................................79
159. II. Paszkál......................................................................................................................... 80
(1099. augusztus 13.-1118. január 21.)............................................................................80
Teoderik ellenpápa...........................................................................................................80
(1100. szeptember -1101. január Mh.: 1102)...................................................................80
Albert ellenpápa...............................................................................................................81
(1101)...............................................................................................................................81
 IV. Szilveszter ellenpápa..................................................................................................81
(1105. november 18.-1111. április 12.)............................................................................81
160. II. Geláz............................................................................................................................81
(1118. január 24.-1119. január 29.)..................................................................................81
(VIII.) Gergely ellenpápa.................................................................................................81
(1118. április -1121. április Mh.: 1140 k.).......................................................................81
161. II. Kalixt............................................................................................................................82
(1119. február 2.-1124. december 14.).............................................................................82
162. II. Honoriusz.....................................................................................................................83
(1124. december 21.-1130. február 13.).......................................................................... 83
(II.) Celesztin ellenpápa...................................................................................................83
(1124. december 15. v. 16. Mh.: 1125 v. 1126)............................................................... 83
163. II. Ince...............................................................................................................................83
(1130. február 14.-1143. szeptember 24.)........................................................................83
II. Anaklét ellenpápa........................................................................................................84
(1130. február 14.-1138. január 25.)................................................................................84
IV. Viktor ellenpápa..................................................................................................................84
(1138. március közepe-május 29.)...................................................................................84
164. II. Celesztin.......................................................................................................................85
(1143. szeptember 26.-1144. március 8.).........................................................................85
165. II. Luciusz.........................................................................................................................85
(1144. március 12.-1145. február 15.)............................................................................. 85
166. III. Jenő, Boldog...............................................................................................................85
(1145. február 15.-1153. július 8.)...................................................................................85
167. IV. Anasztáz......................................................................................................................86
(1153. július 8.-1154. december 3.).................................................................................86
168. IV. Adorján........................................................................................................................87
(1154. december 4.-1159. szeptember 1.)........................................................................87
169. III. Sándor.........................................................................................................................87
(1159. szeptember 7.-1181. augusztus 30.)......................................................................87
IV. Viktor ellenpápa.........................................................................................................88
(1159. szeptember 7.-1164. április 20.)........................................................................... 88
III. Paszkál ellenpápa.......................................................................................................88
(1164. április 22.-1168. szeptember 20.)......................................................................... 88
(III.) Kalixt ellenpápa......................................................................................................89
(1168. szeptember-1178. augusztus 29. Mh.: 1183 k.)....................................................89
(III.) Ince ellenpápa......................................................................................................... 89
(1179. szeptember 29.-1180. január)............................................................................... 89
170. III. Luciusz........................................................................................................................89
171. III. Orbán..........................................................................................................................90
(1185. november 25.-1187. október 19. v. 20.)................................................................90
172. VIII. Gergely.....................................................................................................................90
(1187. október 21.-december 17.)....................................................................................90
173. III. Kelemen......................................................................................................................90
(1187. december 19.-1191. március vége).......................................................................90
174. III. Celesztin..................................................................................................................... 91
(1191. március v. április -1198. január 8.).......................................................................91
175. III. Ince............................................................................................................................. 92
(1198. január 8.-1216. július 16.).....................................................................................92
176. III. Honoriusz....................................................................................................................93
(1216. július 18.-1227. március 18.)................................................................................93
177. IX. Gergely.......................................................................................................................93
(1227. március 19.-1241. augusztus 22.).........................................................................93
178. IV. Celesztin......................................................................................................................94
(1241. október 25.-november 10.)...................................................................................94
179. IV. Ince..............................................................................................................................94
(1242. június 25.-1254. december 7.)..............................................................................94
180. IV. Sándor.........................................................................................................................95
(1254. december 1.-1261. május 25.)..............................................................................95
181. IV. Orbán...........................................................................................................................95
(1261. augusztus 29.-1264. október 2.)...........................................................................95
182. IV. Kelemen......................................................................................................................96
(1265. február 5.-1268. november 29.)............................................................................96
 183. X. Gergely, Boldog...........................................................................................................96
(1271. szeptember 1.-1276. január 10.)...........................................................................96
184. V. Ince, Boldog.................................................................................................................97
(1276. január 21.-június 22.)........................................................................................... 97
185. V. Adorján.........................................................................................................................98
(1276. július 11.-augusztus 18.).......................................................................................98
186. XXI. János........................................................................................................................98
(1276. szeptember 8.-1277. május 20.)........................................................................... 98
187. III. Miklós.........................................................................................................................98
(1277. november 25.-1280. augusztus 22.)..................................................................... 98
188. IV. Márton.........................................................................................................................99
(1281. február 22.-1285. március 28.).............................................................................99
189. IV. Honoriusz....................................................................................................................99
(1285. április 2.-1287. április 3.).....................................................................................99
190. IV. Miklós.......................................................................................................................100
(1288. február 22.-1292. április 4.)................................................................................100
191. V. Celesztin, Szent..........................................................................................................100
(1294. július 5.- december 13. Mh.: 1296. május 19.)...................................................100
192. VIII. Bonifác...................................................................................................................101
(1294. december 24.-1303. október 11.)........................................................................101
6. A késő középkori válságkorszak a reneszánsz pápákkal (1303-1517)...................................102
193. XI. Benedek, Boldog......................................................................................................102
(1303. október 22.-1304. július 7.)................................................................................102
194. V. Kelemen..................................................................................................................... 102
(1305. június 5.-1314. április 20.)................................................................................. 102
195. XXII. János.....................................................................................................................103
(1316. augusztus 7.-1334. december 4.)........................................................................103
(V.) Miklós ellenpápa.....................................................................................................104
(1328. május 12.-1330. július 25. Mh.: 1333. október 16.)...........................................104
196. XII. Benedek...................................................................................................................104
(1334. december 20.-1342. április 25.)..........................................................................104
197. VI. Kelemen....................................................................................................................105
(1342. május 7.-1352. december 6.)..............................................................................105
198. VI. Ince...........................................................................................................................106
(1352, december 18.-1362. szeptember 12.)................................................................. 106
199. V. Orbán, Boldog............................................................................................................106
(1362. szeptember 28.-1370. december 19.)................................................................. 106
200. XI. Gergely.....................................................................................................................107
(1370. december 30.-1378. március 27.).......................................................................107
201. VI. Orbán........................................................................................................................107
(1378. április 8.-1389. október 15.)...............................................................................107
(VII.) Kelemen ellenpápa..............................................................................................108
(1378. szeptember 20.-1394. szeptember 16.)...............................................................108
202. IX. Bonifác..................................................................................................................... 109
(1389. november 2.-1404. október 1.)...........................................................................109
(XIII.) Benedek ellenpápa............................................................................................. 109
(1394. szeptember 21.-1417. július 26. Mh.: 1423. május 23.).....................................109
203. VII. Ince..........................................................................................................................110
(1404. október 17.-1406. november 6.).........................................................................110
204. XII. Gergely....................................................................................................................110
(1406. november 30.-1415. július 4. Mh.: 1417. október 18.).......................................110
V. Sándor ellenpápa........................................................................................................111
(1409. június 26.-1410. május 3.)..................................................................................111
(XXIII.) János ellenpápa................................................................................................111
(1410. május 17.-1415. május 29. Mh.: 1419. november 22.).......................................111
205. V. Márton........................................................................................................................112
(1417. november 11.-1431. február 20.)........................................................................112
(VIII.) Kelemen ellenpápa.............................................................................................113
(1423. június 10, -1429. július 26. Mh.: 1446. december 28.).......................................113
(XIV.) Benedek ellenpápa..............................................................................................113
(1425. november 12.-?)..................................................................................................113
206. IV. Jenő...........................................................................................................................113
(1431. március 3.-1447. február 23.).............................................................................113
 V. Félix ellenpápa.......................................................................................................... 114
(1439. november 5.-1449. április 7. Mh.: 1451. január 7.)............................................114
207. V. Miklós.........................................................................................................................114
(1447. március 6.-1455. március 24.)............................................................................114
208. III. Kalixt........................................................................................................................115
(1455. április 8.-1458. augusztus 6.)..............................................................................115
209. II. Piusz...........................................................................................................................116
(1458. augusztus 19.-1464. augusztus 15.)....................................................................116
210. II. Pál...............................................................................................................................116
(1464. augusztus 30.-1471. július 26.)...........................................................................116
211. IV. Szixtusz.....................................................................................................................117
(1471. augusztus 9.-1484. augusztus 12.)......................................................................117
212. VIII. Ince.........................................................................................................................118
(1484. augusztus 29.-1492. július 25.)...........................................................................118
213. VI. Sándor.......................................................................................................................118
(1492. augusztus 11.-1503. augusztus 18.)....................................................................118
214. III. Piusz..........................................................................................................................119
(1503. szeptember 22.-október 18.)...............................................................................119
215. II. Gyula..........................................................................................................................119
(1503. november 1.-1513. február 21.)..........................................................................119
216. X. Leó.............................................................................................................................120
(1513. március 11.-1521. december 1.).........................................................................120
7. A nyugati keresztény hitszakadás és a katolikus megújulás korszakának a pápái (1517-1758)
....................................................................................................................................................121
217. VI. Adorján [Hadrián].....................................................................................................121
(1522. január 9.-1523. szeptember 14.).........................................................................121
218. VII. Kelemen.................................................................................................................. 121
(1523. november 19.-1534. szeptember 25.).................................................................121
219. III. Pál.............................................................................................................................122
(1534. október 13.-1549. november 10.).......................................................................122
220. III. Gyula........................................................................................................................ 123
(1550. február 8.-1555. március 23.).............................................................................123
221. II. Marcell.......................................................................................................................123
(1555. április 9.-május 1.)..............................................................................................123
222. IV. Pál............................................................................................................................. 124
(1555. május 23.-1559. augusztus 18.)..........................................................................124
223. IV. Piusz..........................................................................................................................124
(1559. december 25.-1565. december 9.)......................................................................124
224. V. Piusz, Szent................................................................................................................ 125
(1566. január 7.-1572. május 1.)....................................................................................125
225. XIII. Gergely...................................................................................................................125
(1572. május -1585. április 10.).....................................................................................125
226. V. Szixtusz...................................................................................................................... 126
(1585. április 24.-1590. augusztus 27.)......................................................................... 126
227. VII. Orbán.......................................................................................................................127
(1590. szeptember 15.-27.)............................................................................................127
228. XIV. Gergely...................................................................................................................127
(1590. december 5.-1591. október 16.)......................................................................... 127
229. IX. Ince...........................................................................................................................128
(1591. október 29.-december 30.)................................................................................. 128
230. VIII. Kelemen.................................................................................................................128
(1592. január 30.-1605. március 5.)...............................................................................128
231. XI. Leó............................................................................................................................129
(1605. április 1-27.).......................................................................................................129
232. V. Pál...............................................................................................................................129
(1605. május 16.-1621. január 18.)................................................................................129
233. XV. Gergely....................................................................................................................130
(1621. február 9.-1623. július 8.)...................................................................................130
234. VIII. Orbán..................................................................................................................... 130
(1623. augusztus 6.-1644. július 29.).............................................................................130
235. X. Ince............................................................................................................................ 131
(1644. szeptember 15.-1655. január 1.).........................................................................131
236. VII. Sándor..................................................................................................................... 131
 (1655. április 7.-1667. május 22.)..................................................................................131
237. IX. Kelemen....................................................................................................................132
(1667. június 20.-1669. december 9.)............................................................................132
238. X. Kelemen.....................................................................................................................133
(1670. április 29.-1676. július 22.)................................................................................ 133
239. XI. Ince, Boldog............................................................................................................. 133
(1676. szeptember 21.-1689. augusztus 12.).................................................................133
244. VIII. Sándor....................................................................................................................134
(1689. október 6.-1691. február 1.)............................................................................... 134
241. XII. Ince..........................................................................................................................135
(1691. július 12.-1700. szeptember 23.)........................................................................135
242. XI. Kelemen....................................................................................................................136
(1700. november 23.-1721. március 19.).......................................................................136
243. XIII. Ince........................................................................................................................ 136
(1721. május 8.-1724. március 7.).................................................................................136
244. XIII. Benedek................................................................................................................. 137
(1724. május 29.-1730. február 21.)..............................................................................137
245. XII. Kelemen..................................................................................................................137
(1730. július 12.-1740. február 6.).................................................................................137
246. XIV. Benedek..................................................................................................................138
(1740. augusztus 17.-1758. május 3.)............................................................................138
8. A társadalom és az államok elvilágiasodása és a pápaság (1758-1958).................................139
247. XIII. Kelemen.................................................................................................................139
(1758. július 6.-1769. február 2.)...................................................................................139
248. XIV. Kelemen.................................................................................................................140
(1769. május 19.-1774. szeptember 22.)....................................................................... 140
249. VI. Piusz......................................................................................................................... 140
(1775. február 15.-1799. augusztus 29.)........................................................................140
250. VII. Piusz........................................................................................................................141
(1800. március 14.-1823. július 20.)..............................................................................141
251. XII. Leó.......................................................................................................................... 142
(1823. szeptember 28.-1829. február 10.)..................................................................... 142
252. VIII. Piusz.......................................................................................................................143
(1829. március 31.-1830. november 30.).......................................................................143
253. XVI. Gergely.................................................................................................................. 143
(1831. február 2.-1846. június 1.)..................................................................................143
254. IX. Piusz......................................................................................................................... 144
(1846. június 16.-1878. február 7.)................................................................................144
255. XIII. Leó.........................................................................................................................146
(1878. február 20.-1903. július 20.)...............................................................................146
256. X. Piusz, Szent................................................................................................................148
(1903. augusztus 4.-1914. augusztus 20.)......................................................................148
257. XV. Benedek...................................................................................................................149
(1914. szeptember 3.-1922. január 22.).........................................................................149
258. XI. Piusz......................................................................................................................... 150
(1922. február 6.-1939. február 10.)..............................................................................150
259. XII. Piusz........................................................................................................................151
(1939. március 2.-1958. október 9.).............................................................................. 151
9. Korunk kihívásai és a pápaság (1958 óta)..............................................................................152
260. XXIII. János....................................................................................................................152
(1958. október 28.-1963. június 3.)...............................................................................152
261. VI. Pál.............................................................................................................................154
(1963. június 21.-1978. augusztus 6.)............................................................................154
262. I. János Pál......................................................................................................................156
(1978. augusztus 26.-szeptember 28.)...........................................................................156
263. II. János Pál.....................................................................................................................157
(1978. október 16-2005. április 2.)................................................................................157
Az első századok el nem ismert egyháza és vértanú pápái (313-ig).......................................... 169
A nagy eretnekségekkel küzdő pápák az ókor és középkor határán (313-590)..........................171
A korai középkor hitterjeszőt pápái (590-752)...........................................................................171
Az Egyházi Állam létrejötte, a pápaság mélyre süllyedése és megújulása (752-1059).............172
A pápaság: a nyugati keresztény világ irányító hatalma (1059-1303)........................................174
A késő középkori válságkorszak a reneszánsz pápákkal (1303-1517).......................................177
 7. A nyugati keresztény hitszakadás és a katolikus megújulás korszakának a pápái (1517-1758)
....................................................................................................................................................179
Felvilágiasodás és a pápaság (1758-1958)................................................................................. 183
A társadalom és az államok felvilágiasodása és a pápaság (1758-1958)................................... 183
Korunk kihívása és a pápaság.....................................................................................................188
Korunk kihívásai és a pápaság (195f~ ÓTA) 225.......................................................................188
Névmutató...................................................................................................................................... 190
kiegészített......................................................................................................................................199
Egyéb fogalmak:)....................................................................................................................... 202
Földrajz...................................................................................................................................203

1. Az első századok el nem ismert egyháza és vértanú pápái (313-ig)

1. Péter, Szent, Apostol

(meghalt 64 körül, legkésőbb 67-ben)
Krisztus első földi helytartójának (így is nevezik a pápákat) a képe, mely a Biblia
újszövetségi részéből, a korai egyháztörténetből, továbbá az ebben megőrzött
hagyományból kialakul, s melyet az utóbbi évtizedek római ásatásai is
alátámasztanak, egyértelműen „következetes és életszerű” (Kelly: i.m. 5.).
Péter, aki tehát mindig az első helyen szerepelt Jézus apostolai között, magától
értetődőnek vette az őskeresztény közösség vezetését. Jeruzsálemi működése és
bebörtönzése után Szírián, Kis-Ázsián és Görögországon keresztül – ahol
mindenütt Krisztust hirdette –, jutott Rómába, és itt is megalapította az egyházat
Szent Pál apostollal együtt. A „zsidózókkal” szemben, aki a kereszténységben is
meg akarták tartani a mózesi törvényt, kimondta a fontos döntést: nem a mózesi
törvény, hanem Jézus Krirztus kegyelme által lehet üdvözülni. Egész bizonyosan
az első, Néró császár alatti keresztényüldözés áldozata lett Pál apostollal együtt.
Emlékünnepük (június 29.) máig is közös.
A Szentírásban (Bibliában) két görög nyelvű levele található, melyek közül az
első azért is fontos, mert római tartózkodására elfogadottan bizonyság erejű:
„Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott babiloni egyház…” (i.h. 5, 13).
(Babilon akkoriban Rómát jelölte, mely világfővárosként egyben az erkölcsi
romlottságnak a megtestesítője is lett. A római történetíró, Tacitus is hasonlóan
fogalmazott: itt „az egész világ romlottsága és szégyene össze folyt.”
Ilyen szempontból igen fontosak a helyi emlékek is. Temetkezési helyén, melyet
az üldözések elmúltával is mindenki ismert, Nagy Konstantin császár (306-337)
fényes bazilikát emeltetett, melynek a helyére 1506-ban II. Gyula pápa kezdte
építtetni a mai Szent Péter bazilikát. „A jelenlegi bazilika alatt végzett ásatások
során egy temetkezési helyet tártak fel, melynek sírjai láthatóan egyetlen sír köré
csoportosulnak. Az egyik sír fedőlapján Vespasianus császár idejéből (70-79)
származó pecsétlenyomat is látható… A bazilika felépítéséhez a régi temető
számos sírját kellett felszámolnia a császárnak. Ezt elegendő ok nélkül aligha
tehette volna meg. A talajvizsgálatok azt mutatták, hogy a bazilika helye nem a
legszerencsésebb választás, mivel a Vatikán domb legtetején fekszik, és így
felépítése jelentős feltöltési munkát igényelt. Nyomatékos ok kellett… E
nyomatékos ok az a meggyőződés volt, hogy Péter apostol sírja ezen a helyen
áll”1. „A katakombák (az első keresztények temetkezési helyei) legrégibb képei

1
Poupard: i.m. 20-1
közül kiemelkedik Szent Péter képe, és ábrázolásában szinte bizonyos állandó
típus honosult meg”2.
A 2. századra kialakult püspöki egyházkormányzati rendszer idején Pétert már
egyértelműen Róma első püspökének tekintették.

2. Linusz, Szent
kb. 66-78. vagy 67-76/79.
Szent Péter első utódának „a léte és a római egyházban betöltött vezető pozíciója
nem kétséges, viszont a monarchikus (egyszemélyi) püspöki hatalom kifejlődése
szempontjából nem lehet tiszta képet alkotni szerepéről és funkciójáról” (Kelly:
i.m. 7).
Linuszt azonosnak tekintik a Szent Pálnak Timóthoz, az efezoszi egyház
vezetőjéhez intézett második levele végén említett Linusszal, akit Szent Iréneusz
lyoni püspök, az első egyházatya (130 k.-197/202) fő művében Péter utódaként
sorol fel. A 300-as évektől vezetett Pápakönyv (Liber Pontificalis; rövidítve: LP)
szerint, mely azonban, mint minden középkori krónika, csak kellő forráskritikával
és összevetések után használható, a Latiummal szomszédos Tuscia-beli
Volaterrából származott, tehát itáliai volt, majd Szent Péter mellé temették. A 17.
század elején meg is találtak egy szarkofágot, melyen a Linusz név állt. Mivel ez a
név különösen ritka volt, s a szarkofágot szintén az apostolfejedelem sírja fölé
emelt oltár alatt találták, valóban a második pápa földi maradványairól lehet szó.
Vértanúsága nem ellenőrizhető megfelelő forrásból.

3. (I.) Anaklét, Szent

kb. 79-91 vagy 76-88
Amíg százharminc évvel ezelőtt a római Szent Kelemen bazilika altemplomában
rá nem bukkantak egy, az első pápákat ábrázoló festménytöredékre, addig két
korai pápát tételeztek fel hasonló névvel: Klétuszt és Anaklétuszt. Az előbbi
valójában csak rövidített formája az Anaklét, magyarul Kilit névnek, mely segítőt
jelent magyarul. A nevet azonban a görög anakletosz melléknévre is vissza lehet
vezetni, s akkor feddhetetlent jelent. Mivel egy püspöknek feltétlenül erkölcsileg
feddhetetlen embernek kellett lennie, ez inkább szaporítja a harmadik pápa
személye körüli kérdőjeleket, hogy esetleg csak egy más nevű ember jelzőjéről
van szó. Ez az értelmezés azonban – mivel ez a név gyakori volt a rabszolgák
között –, eredeti társadalmi helyzetét is bizonyítja.

4. I. Kelemen, Római, Szent

(kb. 91-101 vagy 88-97)
Római Szent Kelemen pápa az apostolokat követő keresztény nemzedék egyik
legnagyobb alakja. „Az ószövetségi Szentírás alapos ismerete, a jeruzsálemi
templomi liturgia rendjének ismerete amellett szól, hogy Kelemen zsidó-
keresztény volt”3. A már idézett Szent Iréneusz püspök szerint Kelemen még látta
az apostolokat, hallotta prédikálásukat. Egyesek Szent Pál tanítványának tartják,
akit az apostol a filippiekhez írt levelében is említ (i.h. 4,3). A 2. és 3. század
fordulóján élt Tertullianus, az első nagy keresztény írók egyike olyan hagyományt

2
Chobot: i.m. 24
3
Vanyó: i.m. 99
is megőrzött, hogy Kelement még Szent Péter szentelte fel. Viszont semmi alapja
sincsen Domitianus császár kivégzett unokaöccsével való azonosításának.
Igazán megbízhatónak tekinthető viszont, hogy az ő munkája a Levél a
korinthosziaknak, mely az Újszövetség mellett a legfontosabb 1. századbeli
keresztény írás, s amelyet mindenfelé olvastak. Az ünnepélyes hangú levélben
„kérte a korintusiakat, hozzák helyre a botrányt, melyet az elöljárók
elmozdításával okoztak. Az egyház papjait és diakónusait ugyanis nem lehet
hivataluktól megfosztani, mert ugyan az egyházközség választja őket, de a
szenteléssel visszavonhatatlanul az apostolok örökébe lépnek. Nem a választás
teszi őket az apostolok utódává, hanem a kézföltétel, a szentelés, melyet a többi
apostolutód szolgáltat ki”4.
„Bár kétségtelen a római keresztény közösségben való vezető szerepe, pontos
egyházkormányzati szerepéről azonban nem lehet képet alkotni” (Kelly: i.m. 8). A
levél alapján már inkább monarchikus jellegű püspöknek látszik. Mindenesetre
olyan tekintélye volt, hogy még számos írás szerzőségét tulajdonították neki.
Krími száműzetését és vértanúhalálát legendája őrizte meg, amely azonban más
forrásból nem támasztható alá.

5. Evarisztusz, Szent
kb. 100-109 vagy 97-105
Azon a tényen kívül, hogy Evarisztusz a római egyház vezetője volt a
századfordulón, mást nem tudunk róla. Neve, melynek jelentése ‘derék, ügyes’,
görög eredetet sejtet. Az ő idejében hozták Rómába fogolyként, hogy vadállatok
elé vessék, Antiochiai Szent Ignác püspököt, még az apostolfejedelmeknek a
tanítványát, aki leveleiben igen világosan megfogalmazta, hogy az egyház
egysége szentségi, s egyben jogi is. Ennek alapja pedig a püspök, aki az Atyaisten
képviselője.

6. I. Sándor, Szent
kb. 109-116 vagy 105-115
A Pápakönyv (LP) szerint egy szintén Sándor nevű előkelő római fia volt, Sándor
pápa, akiről igazán alig tudunk valamit, pápaságának időtartama is hét és tíz év
között ingadozik a korai forrásokban. Vértanúsága sem bizonyos. Viszont
kétségtelen, hogy Róma egyházának a vezetője volt, bár jogállása a monarchikus
püspökség szempontjából források híján nem lehet világos.

7. I. Szixtusz, Szent
(kb. 116-125)
Az LP szerint római nemzetségből származott Szent Szixtusz, viszont nevének
valószínűleg helyesebb Xüsztosz alakja, melynek jelentése ‘simított’, inkább
görög eredetre utal. Mivel Hadrianus császár uralkodása alatt (117-138) is
üldözték a keresztényeket, vértanúsága valószínű.

4
Szántó: i.m. I. 70
8. Teleszforusz, Szent
(kb. 125-136)
Nevével összhangban – ami tökéletest, kitartót jelent –, az LP is görög eredetűnek
mondja a pápát. Az ő vértanúsága a források alapján bizonyos. Lehetetlen viszont
képet kapni egyházkormányzati szerepéről.

9. Higinusz, Szent
kb. 136/138-140/142
Szent Higinusz az LP szerint filozófiai képzettségű athéni volt, és Szent
Jusztinosznak (kb. 100-165) a kortársa, aki a század legnagyobb hitvédője
(apologétája). Jusztinosz már mint filozófus keresztelkedett meg, és Rómában
megnyitotta az első kereszténybölcseleti iskolát. Vagyis most már intellektuális
téren is magához ragadta a kezdeményezést az új hit, melyet sokáig a tanulatlan
egyszerű nép hitének tartottak. A görög filozófia felhasználható elemeit átvéve a
kereszténységben is meghonosodott a filozófiai gondolkodásmód természetesen
egyeztetve az üdvösségtörténeti szemlélettel.
Szent Jusztinosz egyik később írt, egyenesen a római császárnak címzett művében
Jézus Krisztus istenségét és tanításának lényegét bizonyította. Hogy a keresztény
istentiszteletről terjesztett hazugságokat eloszlassa, leírta a vasárnapi mise
liturgiáját (szertartásrendjét), melynek ez az első pontos megörökítése.
Ez a változás annál is fontosabb, mert ekkoriban jelent meg az ősegyházra nézve
legveszélyesebb tévtan, eretnekség: a gnózis (görög szó, jelentése: igazi ismeret).
A görögből származó eretnek szó pedig válogatást jelent magyarul. Vagyis az
eretnekségek követői válogattak a hitigazságokban. Egyeseket elfogadtak,
másokat nem. A gnózis a keresztény tanokat pogány elemekkel vegyítette, tanítói
– köztük a pontoszi Markion, egy katolikus püspök fia – Keletről jöttek Rómába.

10. I. Piusz, Szent

(kb. 140/142-155)
Piusz egyes források szerint római volt, és testvére, egy egykori rabszolga volt
egy igen népszerű, látomásokba foglalt bűnbánati munkának a szerzője, melyben
azt tanította a merevebb felfogásúakkal szemben, hogy a keresztség után
elkövetett bűnökre is van bocsánat, de csak egyszer! A műben található utalások
azt bizonyítják, hogy Rómában már kétségtelen a püspökségnek az egyszemélyi
(monarchikus) jellege. Szent Piusz pápaságáról még azt tudjuk, hogy elnökölt
azon a zsinaton, mely Markiont, „a Sátán elsőszülöttét” kizárta az egyházi
közösségből gnosztikus tanai miatt, melyben eggyé gyúrta Istent és a világot,
isteni lényegűvé tette a Rosszat, ugyanakkor Krisztus megváltásának az értékét
kétségbe vonta.

11. Anicét, Szent

(kb. 155-166)
A görög Anicét – kinek neve legyőzhetetlent jelent –, Szíriából származott.
Pápasága idején kezdődött Kelet és Nyugat egyházai között húsvét
megünneplésének a vitája. Polükarposz, a nagy tekintélyű nyolcvanéves szmirnai
püspök római tartózkodása alatt kérte Anicétot, hogy a keleti egyházak szokása
szerint a zsidó naptárbeli Niszán 14-ének megfelelő napon ünnepeljék húsvétot
mint Krisztus halálának a napját. A pápa azonban ragaszkodott ahhoz, hogy
húsvét ünnepe mindig a Niszán 14-ét követő vasárnapra essen (ma a tavaszi első
holdtölte utáni vasárnap).
Bár Marcus Aurelius, a filozófus császár üldözése ismét megtizedelte a
keresztények sorait, melynek az áldozata lett Szent Jusztinosz is, Anicét pápa
mártíromságának a megerősítése hiányzik a forrásokban.

12. Szotér, Szent

(kb. 166-174)
Az LP szerint itáliai volt Szent Szotér Campaniából (Nápoly vidékéről), aki az
üldözött korinthusiaknak segélyt és vigasztaló levelet küldött. Válaszában Dénes,
az ottani püspök azt írta, hogy a levelet Szent Kelemenével együtt minden
vasárnap felolvassák az istentiszteleten.

13. Eleutér, Szent [Eleutherosz]

kb. 174-189
Eleutér az LP szerint Epiroszból való görög volt, aki diakónusi és presbiteri tisztet
viselt Rómában püspöksége előtt. Ő szentelte lyoni püspökké Iréneuszt, akit
egyháza küldött Rómába, hogy beszámoljon az ottani iszonyatos vérfürdőről.
Iréneusz, aki Keletről került Galliába, felvetette a kis-ázsiai Frígiából kibontakozó
montanista eretnekség problémáját. Montanosz, egy megtért pogány pap és két
prófétanője közeli világvégét hirdetett, a prófétai tekintélyt helyezte ismét
előtérbe, és roppant szigorú erkölcsi elveket követett. Főleg az afrikai egyházakra
hatott. Szent Eleutér vértanúságát egy késői, 9. századi martirológium („vértanúk
jegyzéke”) említi először.

14. I. Viktor, Szent

(189-198)
Viktor afrikai születése ellenére igazi latinná vált, ami jelzi, hogy erősen
előrehaladott volt már a római egyház ellatinosodása a keleti-görög jelleg
rovására. A húsvét megünneplésének a vitájában a sorozatosan tartott helyi
zsinatok állásfoglalásaira támaszkodva a nyugati szokás általános bevezetése
mellett döntött, és a keleti szokás mellett kitartó egyházközségeket kizárta az
egyházból, ami heves felzúdulást keltett. Szent Iréneusz lyoni püspök a testvéri
szeretetre apellált. Szent Viktor lépése már a pápai primátus (elsőség) határozott
körvonalazódását mutatja. Ugyancsak ő volt az első pápa, aki kapcsolatba lépett a
római császári udvarral, és elérte, hogy a szardíniai bányákban sínylődő
keresztény elítéltek kiszabaduljanak.

15. Zefirin, Szent [Zephyrinus]

(198/199-217)
Egyházon belüli ellenfelei gyenge tudású főpapnak állították be Szent Zefirint,
ami azonban nem igaz, mert a már mintegy kétszáz tagból álló, igen képzett római
papság akkor nem tisztelte volna őt. Már nem a Vatikánban, hanem a Via Appia
mentén lévő új, nagy temetőhelyen temették el, mint utódait is.
Az ő idejében tetőzött a montanista eretnekség Tertullianusnak, az egyik
legjelentősebb teológusnak a csatlakozásával. Pedig Tertullianius volt az első, aki
pontosan és világosan megfogalmazta az igazhit (az ortodoxia) álláspontját két
alapvető hitbeli kérdésben: a Szentháromságnak és Krisztus két természetének a
kérdésében. Az elsőt így fogalmazta meg kitűnő filozófiai felkészültségének a
birtokában: „az Atya, Fiú, Szentlélek egy valami, de nem egy valaki azaz, az egy
istenség hármassága”5. Krisztusról meg ezt tanította: „a két természet nem
keveredik hanem összekapcsolódik Krisztusban”6. Ugyanis már ekkor feltűnt az
adopcianizmus tévedése, mely Jézust nem tekintette valódi Istennek, csak
isteninek, akit az Atyaisten aztán fiává fogadott. Mások – a patripasszionisták –
viszont azt vallották, hogy Krisztus teljesen egy az Atyával.

16. I. Kalixt Vagy Kallisztusz, Szent [Callixtus]

(217-222)
A ravennai származású ifjú szerencsétlen üzletek után kereszténység vádjával
került a szörnyű szardíniai bányákba. Onnan kiszabadulva Zefirin pápa jobbkeze:
archidiakónus, az alsópapság felügyelője és az egyház új temetkezőhelyének – a
ma is róla elnevezett 20 km-nyi földalatti tárnahálózatnak – a gondnoka. A
következő pápaválasztáson azonban egy túlzó csoport nem fogadta el Kalixt
megválasztását, és ellenpápát választott, mert nem értett egyet avval a
felfogásával, „hogy a hittagadókat, gyilkosokat és házasságtörőket is kellő
vezeklés után vissza lehet fogadni…; hogy özvegy nők férjhez mehetnek…”7.
Nem az általa egykor felügyelt katakombába, hanem egy másikba temették. Sírját
1960-ban megtalálták, melynek freskói vértanúságát ábrázolják.
Hippolütosz (ellenpápa)
(217-235)
Lyonból érkezett Rómába Hippolütosz, ahol presbiter lett a görög műveltségű
férfi, és irodalmi tevékenységével nagy tekintélyre tett szert. Az eretnekségek
mellett azonban Zefirin, majd Kalixt pápát is támadta, mindegyiket
„kereskedőnek” tartotta8. Szigorú felfogása lazának találta az egyházi életet. Egy
kis csoport választotta ellenpápává, szakadást (skizma) okozva. Végül a szardíniai
bányákba hurcolták az akkori pápával együtt.
Görögnyelvűségével azonban nem tudott átütő hatást elérni a már latinul beszélő
közösségben. Műveiben főleg a Biblia prófétai részét magyarázta szívesen. Egy,
az Énekek énekéről írott kommentárja csak grúz fordításban maradt fenn.

17. I. Orbán, Szent

(222-230)
A római származású pápa üldözésmentes években állt az egyház élén, viszont a
Hippolütosz megválasztásával beállott skizma folytatódott. Sírját görög
nagybetűkkel felírt nevével megtalálták.

18. Ponciánusz, Szent [Pontianus]

(230-235. szeptember 28.)
Ponciánusz pápa szintén római volt az LP szerint. Amíg Alexander Severus ült a
császári trónon (222-235), addig az államhatalomtól nem kellett félni, viszont
Hippolütosz még mindig tartotta magát. 235 márciusában, a trónváltozás után újra

5
Vanyó: i.m. 436
6
u.o.
7
Chobot: i.m. 41
8
Vanyó: i.m. 332
fellángolt a keresztényüldözés: a pápa és az ellenpápa egyaránt a hírhedt
„halálszigetre”, Szardíniára került. Ponciánusz, mivel nem remélte, hogy élve
visszakerül, lemondott. Lemondásának időpontja az első teljesen pontosan
feljegyzett dátum a pápák történetében. Holttestét később Rómába hozták, és a
kalixtuszi katakombában temették el.
Az egyetlen esemény, amelyről pápasága alatt tudtunk, az a zsinat, amely
megerősítette az alexandriai püspök elmarasztaló döntését Órigenész (184-254)
ügyében, akinek pedig nem kisebb az érdeme, mint a keresztény tanításnak a
tudományos igényű, rendszeres feldolgozása a görög filozófia segítségével.

19. Anterusz, Szent

(235. november 21.-236. január 3.)
Neve alapján – amely drágakövet jelent – és az LP szerint is Anterusz görög
származású volt, aki a kiújult egyházüldözés ellenére is természetes halállal halt
meg. Elsőnek temették a kalixtuszi temető pápai kriptájába. Sírját meg is találták.

20. Fábián, Szent [Fabianus]

(236. január 10.-250. január 20.)
Szent Fábián meghatározó egyénisége volt a korszak egyháztörténelmének.
Megválasztását a legelső, 4. század eleji egyháztörténet, Euszebiosz caesareai
püspök műve így írja le: „Amikor ugyanis az összes testvér összegyűlt, hogy
megválassza azt, aki örökölni fogja a püspöki tisztet, és nagyon sok híres és kiváló
férfi neve jutott többségük eszébe, Phabianoszra azonban senki sem gondolt.
Ekkor – emlékeztetek rá –, hirtelen felülről egy galamb szállt le, és a fejére ült,
utánozva a Szentléleknek az Üdvözítőre galamb alakjában történt leszállását.
Erre az egész nép, mint akit egy isteni lélek mozgat, buzgón, teljes és egylélekkel
azt kiáltotta, hogy méltó; késlekedés nélkül megragadták és a püspöki székbe
ültették”9.
Azokban a nyugalmasabb években, amikor az egyház élén állt, újjáformálta a
város egyházi igazgatását hét részre osztva Rómát. Mindegyiknek az élén egy-egy
diakónus állt, akit heten segítettek már a növekvő hívősereg szolgálatában.
Azonkívül felállította a jegyzői hivatalt, a pápai kancellária ősét, hol a vértanúkról
jegyzőkönyveket vezettek. Rendeztette a temetőket is, és föléjük kápolnákat
építtetett. Némi udvari befolyása is lehetett, mert haza tudta hozatni Ponciánusz
pápa és Hippolütosz holttestét.
Amikor egy pannóniai hadvezér, Decius került a császári trónra (249-251), egy
tervszerű, minden eddigit felülmúló üldözés kezdődött, mert vissza akarta állítani
a birodalom régi állapotát. Decius tehát mindenkit – bizottságok előtt – a római
istenek előtti áldozatra kötelezett. Szent Fábián az első vértanúk egyike lett. A
börtönbeli kegyetlen bánásmódba pusztult bele. [Fabianus pápa kivégzése után
állítólag Decius megjegyezte: „Szívesebben hallanék egy újabb trónkövetelőről,
mint egy másik püspökről Rómában.”]

21. Kornél, Szent

(251. március – 253. június)
Szent Fábiánnak az üresen maradt székét a római papság szándékosan nem
töltötte be, ugyanis a számba jöhető jelöltek jó része is börtönben volt. Így a
9
Euszebiosz: i.m. 274-5
következő tizennégy hónapban a papi testület maga irányította az egyházat
Novaciánusszal mint szóvivővel az élén. Amikor az üldözés alábbhagyott,
megtartották a választást, és nem az ambiciózus szóvivőt, hanem egy másik,
minden becsvágy nélküli papot, Kornélt választották meg, ami ugyanúgy, mint
217-ben, szakadásra, Novaciánusz ellenpápává választására vezetett. Ennek
azonban voltak mélyebb okai is. Az üldözés idején a vértanúságot vállaló
keresztények mellett sok olyan keresztény is akadt, aki féltében megtagadta a
hitét, bemutatta az áldozatot, vagy megvesztegetéssel bizonyítványt szerzett róla.
Amikor Decius császár a Balkánon elesett a gótok ellen, akkor az üldözés enyhült,
és a hittagadók megbánták tettüket. Az egyházba való visszavételük azonban
heves vitákra vezetett. Szent Kornél a megbocsátás álláspontját képviselte, talán
ennek is köszönhette a megválasztását. Őt támogatta egy 60 püspök részvételével
megtartott zsinat, az alexandriai püspök és Szent Ciprián (kb. 200-258), a nagy
tekintélyű karthágói püspök, aki a szakadárok elleni küzdelemben tollával is részt
vett. Ennek során az egyház egységéről írott művében leszögezte, hogy „az
egyház egységének központja a püspök és a püspököt elhagyni annyit jelent, mint
az egyházat elhagyni”10.
Kornél pápa hamarosan az újra fellángoló üldözés áldozata lett, a közeli
tengerpartra száműzték, hol egy év múlva meghalt. Azonban Rómában temették
el. Sírfelirata az első latin nyelvű pápai sírfelirat.
Novaciánusz (ellenpápa) [Novatianus]
(251. március-258)
Kétségtelen, hogy Szent Kornél pápa ellenfele kiváló intellektusú, filozófiailag
képzett, ragyogó tollú író volt, szerzője egy, a Szentháromságot taglaló
értekezésnek. 250-251-ben, a széküresedés idején is a római papság szóvivőjeként
két levelet írt Szent Cipriánnak. Ezért nagy volt a csalódása, hogy alulmaradt a
pápaválasztáson, a „bukottak” visszafogadását sem tudta elviselni, mert azt
hirdette, hogy a keresztség felvétele utáni bűnökre nincs megbocsátás. Három dél-
itáliai püspökkel felszenteltette magát, és kis csoportjával szakadást idézett elő,
amiért a már említett zsinat kiközösítette. A Valerianus-féle üldözés idején
mártírhalált szenvedett. Azonban az őt követő, a montanisták nézeteihez közeledő
kis, puritán („tiszta”) közösségek évszázadokig léteztek!

22. I. Luciusz, Szent

(253. június 25.-254. március 5.)
I. Luciusz római születésű volt. Megválasztása után hamarosan száműzték, de
Valerianus császár trónraléptekor még ugyanabban az évben visszatérhetett. Szent
Ciprián püspök egyik levele alapján Kornél pápa megbocsátó politikáját folytatta
az elbukott keresztényekkel szemben. Az LP feljegyezte róla: elrendelte, „hogy a
pápa kíséretében mindig legalább két presbiternek és két diakónusnak kell lennie;
talán azért, hogy életéről ne terjeszthessenek olyan rágalmakat, mint Hippolütosz
I. Kalixtról és Novaciánusz Kornélról”11.

23. I. István, Szent

(254. május 12.-257. augusztus 2.)
Az ősi római nemzetségből származó István presbiter pápaságát az eretnek
keresztelésnek érvényes vagy érvénytelen volta felől támadt vita tette
10
Szántó: i.m. I. 87
11
Chobot: i.m.45
emlékezetessé. Ebben az ázsiai és afrikai püspökökkel – köztük Szent Cipriánnal
is – szemben a pápa azt vallotta, hogyha az eretnekek által történt keresztelés a
Szentháromság nevében történt, akkor érvényes. Szinte újabb szakadásra került
sor, pedig Ciprián is azt vallotta, hogy Szent Péter székében és a római
főegyházban gyökerezik a püspökök közössége. A pápa is tudatában volt ennek,
mert a vitában Máté evangéliumára hivatkozva („Te Péter vagy”) nyilvánította ki
elsőbbségét, mert szerinte Krisztus szavai Szent Péter minden utódát a legfőbb
oldó- és kötőhatalom birtokosává tették.

24. II. Szixtusz, Szent

(257. augusztus -258. augusztus 6.)
A görög eredetű Szixtusz pápává választása egybeesett az eddig türelmes
Valerianus császár (253-260) politikájának a megváltozásával, a keresztények
üldözésének a felújításával. Fontos, hogy a nemsokára szintén vértanúsára jutott
szent Cipriánnal és a más véleményen lévő többi egyházzal helyreállította a
kapcsolatot az eretnekek keresztelése ügyében, lévén békeszerető ember.
258. augusztus 6-án szentmise közben lepték meg és hurcolták bíróság elé, mely
halálra ítélte négy diakónusával együtt. Ahogy sírfeliratának hexameterei
megörökítették: az istentisztelet helyén fejezték le paptársaival együtt.
Későbbiekben az egyház egyik legtiszteltebb vértanúja lett.

25. Dénes, Szent

(260. július 22.-268. december 26.)
Az üldözés a papság teljes kiirtását célozta. Áldozatul is esett valamennyi
diakónus, így a presbiterek kormányozták az egyházat addig, amíg a perzsák
fogságába esett Valerianus császárnak a halálhíre meg nem érkezett.
Az új pápa, a görög Dénes „csodálatraméltó tudású férfiú volt”. Szüksége is volt
az egyháznak egy ilyen vezetőre, mert nemcsak az üldözés következtében
szétzilált egyházi szervezetet kellett helyreállítani, hanem újabb kihívásokkal is
szembe kellett néznie. Szent Dénes mindkettőben bebizonyította rátermettségét.
Mivel az új császár visszaadta az egyháznak istentiszteleti épületeit és temetőit,
Dénes pápa rendezte a hívek hovatartozását. A császári rendelkezés azt is
bizonyítja, hogy az egyháznak ekkor már szilárd anyagi bázisa, jelentős
közvagyona volt. Ebből a Kis-Ázsiában a barbárok fogságába esett keresztények
kiszabadítására is küldött Szent Dénes. A hit dolgában ismét fellángolt a
Szentháromság és a Fiú Isten körüli vita, melyben névrokona, a nagy tekintélyű
alexandriai püspök is tévedni látszott. Az antiochiai püspök, Szamoszatai Pál
pedig Krisztust nem tekintette Istennek, amiért a helyi zsinat el is mozdította.
Ezért Dénes pápa tollat fogott, és terjedelmes tanulmányt írt, zsinatot hívott össze.
Felkészültsége révén könnyedén megbirkózott ezekkel a nehéz hitbeli
kérdésekkel, így munkája alapvetővé vált a későbbi zsinatok számára is.

26. I. Félix, Szent

(269. január 3.-274. december 30.)
Mint az egyház új fejére, a római Félixre hárult a Szamoszatai Pált elítélő
antiochiai zsinati határozat végrehajtása. A püspök azonban nem akarta székét
átadni, hívei pedig Aurelianus római császár elé terjesztették az ügyet, aki
döntésében kimondta, hogy az egyházi épületeket az használhatja, aki a római
püspökkel egységben él.
Újabb veszélyt jelentett a Keleten fellépő Mani, aki új prófétának hirdette magát,
mert szerinte Krisztust az emberek félreértették. A gnózis legkiérleltebb és
legszervezettebb formáját képviselte, mely a kereszténységbe sok buddhista és
zoroasztriánus (perzsa) elemet kevert, a Fény és a Sötétség állandó harcát hirdette,
híveitől pedig aszketikus (önmegtartóztató) életmódot követelt.

27. Eutükhianosz, Szent

(275. január 4.-283. december 7.)
A Tusciából (Itália) származó pápa békés években vette át az egyház
kormányzását, amikor a kereszténység pozíciói tovább erősödtek. Működéséről a
pontos feljegyzések valószínűleg elpusztultak a következő nagy üldözés idején. Ő
volt az utolsó, akit a kalixti temető pápai kriptájába temettek. Sírfeliratának görög
betűs töredékét meg is találták.

28. Gájusz vagy Kájusz, Szent

(283. december 17.-296. április 26.)
Az LP szerint Dalmáciából származott, de ennek továbbfűzése, hogy a 284-ben
hatalomra kerülő Diocletianus császár rokona volt, nem tekinthető hitelesnek.
Ugyanúgy az se, ami Szent Sebestyén és Szent Zsuzsanna szenvedéstörténetében
található róla. Csak annyi bizonyos, hogy az ő pápasága is nyugodt időszakra
esett, ezért vértanú sem lehetett. A 19. században megtalált görögbetűs sírfelirat
töredékén világosan G betűvel kezdődik a neve.

29. Marcellinusz, Szent

(296. június 30.-(?) 304. október 25.)
Marcellinusz pápa római volt, aki három elődjéhez hasonlóan sokáig békében
kormányozta az egyházat. Ebből az időből egyetlen apró eseményről van
tudomásunk, hogy engedélyt adott a kalixti temető bizonyos átalakítására. Aztán
minden megváltozott. Diocletianus császártársa, Maximianus Galliában felkelők
elleni harc ürügyén már sok keresztényt is megölt, aztán alcsászára, Galerius, aki
újplatonikus pogány filozófusok befolyása alatt állt, rávette Diocletianust a
keresztények elleni általános fellépésre. A császár ekkor már szintén úgy látta,
hogy központosító politikájának útjában áll a kereszténység mint a római
államvallás ellenfele. A 303. február 23-án megjelent rendeletében
megparancsolta a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését, a
keresztényektől a polgárjog megvonását. Még három rendeletet adott ki a
keresztények ellen, melyben halálbüntetés vagy kényszermunkára vetés terhe alatt
előírta a pogány áldozat kötelezettségét. A kortárs egyháztörténetíró, Euszebiosz
oldalakon át írta le a szörnyűségeket, a császári udvarból kipenderített keresztény
rétor, Lactantius pedig így jajdult fel: „Ha száz nyelvem, száz torkom és
érchangom lenne, akkor sem kiálthatnám ki azon rémtetteket, azok neveit és
kínjait, miket egyes tartományok helytartói ártatlanok és igazak ellen
elkövettek”12. A roppant üldözésnek Marcellinusz is biztosan áldozatul esett, bár
egy inkább eretnekek által megőrzött hagyomány megvádolta a szent könyvek
beszolgáltatásával.

12
Chobot: i.m. 50
30. I. Marcell, Szent
(306. november / december-308. január 16. vagy 308. május 27./június 26.-
309. január 16.)
Csak a Diocletianus lemondása utáni enyhülés idején lehetett a pápai szék
betöltésére gondolni. Ebben az átmeneti időszakban is vezető szerepet játszhatott
a római családból való Marcellusz presbiter. Az üldözés idején elbukott
keresztényekkel szemben kemény volt, pedig az eretnek hagyomány őt is
megvádolta gyengeséggel. Száműzték, talán szemet szúró újjászervező
tevékenysége és az ennek szigorúságából fakadó egyházon belüli nyugtalanság
miatt, ami a közrendre is kihathatott.

31. Özséb, Szent [Eusebius]

(310. április 18.-október 21.)
A görög orvosból lett egyházfő alatt is folytatódott a heves belső vita az üldözés
idején elbukottak, megalkuvók visszafogadásáról, melyben Özséb a békére
törekedett, de sikertelenül, ami ismét ürügyet adott a császári kormányzat
beavatkozására. Őt Szicíliába deportálták, ahol hamarosan meghalt.

32. Melkiádész vagy Miltiádész, Szent [Miltiades]

(311. július 2.-314. január 10.)
Az LP Melikiádészt afrikainak mondja, de valószínűbb, hogy római volt, aki már
a századforduló óta szolgált a római egyházban. Alig lett pápa, amikor az egyház
visszakapta a 303-ban elkobzott javait, így 312 húsvétját teljes biztonságban és a
szent helyek birtokában ünnepelhették már Róma keresztényei. A belső hatalmi
harcban felülkerekedő Constantinus (Nagy Konstantin) császár (306-337) a
lateráni palotát is odaajándékozta, ami a pápák lakhelyévé lett a 14. századig. Ezt
követte a kereszténység számára történelmi fordulatot jelentő esemény: a 313-as
milánói (akkor: Mediolanum) rendelet, mely elismerte a keresztény egyház
szabadságát, sőt a császári hatalom egyre inkább a kereszténységre támaszkodott,
államilag támogatta, s megkezdte a pogányság visszaszorítását. Innen számítható
a kereszténységre épülő új európai kultúra kibontakozása. Avval viszont, hogy az
eddig el nem ismert keresztény közösség sok tekintetben a hatalom részesévé vált,
pusztán érdekből való csatlakozásokra is vezetett, ami a világiasságnak és a
visszaéléseknek a megjelenését hozta.
Az új lehetőségek közepette a pápa egy új szakadással is szembekerült. A
karthágói püspököt a helyi zsinat letette azért, mert árulóvá lett püspök szentelte
fel. Így került aztán a püspöki székbe Donatus. A római zsinat azonban a letett
püspök mellé állt, mire Donatus hívei a császárhoz fellebbeztek, de az állami
vizsgálat is ellenük döntött. Erre a fanatikus donatisták külön szervezkedtek, és az
afrikai egyházak többsége mögéjük sorakozott, aminek a nagy fokú társadalmi
bizonytalanságban gyökerező okai is voltak. Különösen a vértanúságra kész ún.
kóborló donatisták váltak félelmetessé az egyházi és a közrendre.
A rendezés érdekében Melkiádész a galliai Arles-ba összehívta valamennyi
nyugati egyháztartománynak a zsinatát 314 augusztusára, de ezt már nem érte
meg. A kallixti temetőben lévő sírját még nem találták meg.
 2. A nagy eretnekségekkel küzdő pápák az ókor és középkor határán (313-
590)

33. I. Szilveszter, Szent

(314. január 31.-335. december 31.)
Az LP szerint római születésű Szent Szilveszter pápa szolgálatának az értékét
azért nehéz megítélni, mert később sok olyasmit tulajdonítottak neki, ami
semmiképpen sem fogadható el hitelesnek [Donatio Constantini: hamis oklevél,
mely szerint a Nyugatrómai Birodalom feletti hatalmat Nagy Constantinus a
mindenkori pápának adományozta]. Árnyékba borítja az egyház első nagy
patrónusának, Nagy Konstantin császárnak (306-337) az alakja is, akinek például
csak Rómában is rengeteg templom, köztük az első Szent Péter bazilika és a
lateráni bazilika építését tulajdonították.
A pápa kétségtelenül szembekerült a donatista szakadással, mely Afrikában olyan
heves hullámokat vetett, de még messzebbható következményekkel járt az Arius
fellépésével kirobbant hitvita. A Líbiából származó alexandriai pap már túl volt
hatvanon, amikor 318-ban előállott nézeteivel, melyet két év múlva már a helyi
zsinaton száz püspök előtt fejtett ki: „1. A fölséges Isten nem léphet közvetlen
összeköttetésbe a világgal; 2. ezért a maga akarata által, de nem saját lényegéből
megteremtette az Igét, a világ teremtőjét, aki azonban 3. nem egylényegű az
Atyával, ezért 4. csak teremtmény, s nem Isten, csak Istenhez hasonló”
(lényegében hasonló, görögül: homoiusziosz)13. Isten azonban fiává fogadta, így
Istenné lett, és joggal imádják Istenként. Ez a racionalista szellemű egyistenhit
nagyon is megfelelt a pogányságból alig kilábolt sokaságnak. Azonkívül Arius
rendkívül ügyes vitatkozónak és szervezőnek bizonyult, befolyásos támogatókra
tett szert, így a császár látva fellépésének egyre nagyobb hullámait egyetemes
zsinatot hívott össze 325-ben a Konstantinápoly közelében lévő kis-ázsiai
Niceába. A császári postajáratok ingyen hozták a püspököket, főleg a keletieket,
görögöket, kb. kétszázhúszat. Az elnök viszont nyugati püspök volt, és megjelent
Szent Szilveszter pápa két követe is. Ariusszal szemben azt szögezték le, „hogy
Krisztus bennünket csak akkor tud megváltani és Istennel egyesíteni, ha ő maga
egyszerre valóságos ember, de valóságos Isten is” 14. Ezt a homousziosz
(egylényegű) szóval jelölték, sőt elfogadtak egy hitvallást is (a Hiszekegyet),
amely félreérthetetlenül fejezte ki és fejezi ki máig is ezt. Maradtak azonban
tisztázatlan kérdések, és a száműzésre ítélt Arius sem tört meg. Ezenkívül
elismerték Róma, Antiochia és Alexandria püspökeinek elsőbbségét, és határoztak
a húsvét megünnepléséről. Hamarosan az ariánusok a császárt is meg tudták
nyerni, aki most Athanasziosz alexandriai püspököt, az ortodox tan legfőbb
védőjét száműzte.
I. Szilveszter pápának mint szent hitvallónak az emlékét az egyház halála napján,
december 31-én ünnepli.

34. Márk, Szent

(336. január 18.-október 7.)
A szintén Rómából való Márk pápasága alatt halt meg Arius, de ez nem
csökkentette követőinek a buzgalmát. Márk valószínűleg azonos Nagy Konstantin

13
Íjjas: i.m. 91-2
14
Szántó i.m. I. 151
császár egy 313-as levelében említett Márkkal. Ha így van, akkor ez azt jelenti,
hogy már akkor jelentős szerepe volt a római egyházban.

35. I. Gyula (Juliusz), Szent

(337. február 6.-352. április 12.)
A római származású I. Gyulának a pápasága az arianizmussal való küzdelemben
telt el, akiket Nagy Konstantin fiai közül II. Constantius (337-361) határozottan
támogatott. I. Gyula kiállt a niceai hitvallásban megfogalmazott igazhit és az
üldözött Athanasziosz püspök mellett. Zsinatot hívott össze, a keleti egyházakat
pedig levélben emlékeztette, hogy a vitás kérdés eldöntését a pápától kellett volna
várniok. 343-ban azonban a birodalom két felének a határán, Serdicában (ma:
Szófia) tartott zsinatot a görög püspökök odahagyták, bekövetkezett az első
szakadás Kelet és Nyugat egyházai között. A nyugati püspökök előtt Róma
püspökének a mindenre kiterjedő joghatósága már nem volt kétséges, az, hogy az
egyes egyházak minden ügyükkel szent Péter székéhez kötelesek fordulni.
Két év múlva Gyula pápa a száműzetéséből visszatérő Athanaszoioszt fogadta
Rómában, egyházának pedig egy ékesszóló levélben gratulált visszanyert derék
főpásztorához. Még azt tudjuk róla, hogy a pápai irattárat a császári hivatalok
mintájára szervezte újjá, templomokat építtetett, temetőket nyittatott.

36. Liberiusz, Szent [Liberius]

(352. május 17.-366. szeptember 24.)
A római családból való Liberiusz pápa kezdetben szintén szembeszállt az
uralkodó által mind erőszakosabban pártolt ariánusokkal, ellenállt a
megvesztegetésnek, a fenyegetésnek, ezért 355-ben Thrákiába száműzték, sőt a
római császári palotában (!) Félix diakónust felszenteltették mint ellenpápát.
Athanasziosz püspök is kénytelen volt menekülni. Constantius császár végül a
pannóniai Száva menti Sirmiumban (ma: a szerémségi Mitrovica) zsinatot
tartatott, mely ugyan elítélte Arius tanításait, de elhagyta a Niceában elfogadott
homousziosz, a Krisztus egylényegűségét kifejező szót. A pápa ezt aztán aláírta,
mert úgy gondolta, hogy a lényeges pontokban mégiscsak megfelel az egyház
tanításának a határozat. Ezután visszatérhetett Rómába, hol ellenfele rendkívül
népszerűtlen volt. Az ujjongó tömeg „egy Isten, egy Krisztus, egy püspök” jelszót
kiabálta, ami szintén azt támasztja alá, hogy Liberiusz nem engedett. A pápa
lépése mégis sokakban megütközést keltett.
Az őket támogató császár halálával elkezdődött az arianizmus gyors hanyatlása,
ami a pápának alkalmat adott – különösen az utolsó pogány uralkodó, Julianus
Apostata halála (363) után –, hogy Kelet és Nyugat egységének a helyreállításán
dolgozzon. A halála utáni súlyos zavargások azonban mégis arra utalnak, hogy
Liberiusz pápa nem lehetett erős kezű valaki.
Az általa épített bazilika (mai formájában a lenyűgöző Santa Maria Maggiore
bazilika) Róma városának a keleti részében áll.
II. Félix, Szent, (ellenpápa)
(355-365. november 22.)
Szarkofágja szentnek és vértanúnak nevezi Liberiusz pápának a császár által
hatalomra juttatott ellenfelét, Félixet. Pedig többi római paptársával együtt
előzőleg ő is megesküdött arra, hogy senki mást nem ismer el Róma püspökének
Liberiusznak az életében. Amikor 358-ban a sirmiumi formula aláírása után
Liberiusz visszatérhetett, a császár azt is feltételül szabta, hogy Félixszel együtt
vezesse az egyházat. A római nép azonban Liberiusz mellé állt, és Félixet elűzte.
Félix a Via Aurelia mentén birtokot vásárolt, templomot épített, és ott élt haláláig.
A sors különös iróniája, hogy ennek a bábnak a neve később a hivatalos
pápalistára is bekerült, sőt a hasonló nevű vértanúval azonosítva tisztelete is
elterjedt.

37. I. Damáz, Szent [Damasus]

(366. október 1.-384. december 11.)
Szent Damáz pápa családja hispániai volt, de ő már Rómában született 304-ben.
Ifjan a papi pályára lépett, Liberiusz alatt már archidiakónus (fődiakónus).
Választása, mely Félix híveinek volt köszönhető, hetekig tartó kisebbfajta
polgárháborúra vezetett, ami az előző évek történéseiből éppen megérthető.
Százak haltak meg, míg Urszinusz ellenpápát és követőit sikerült elűzni. Damáz
ezek után azon volt, hogy békét teremtsen, mert erkölcsi tekintélye meggyengült.
Energikus természete is további súrlódásokat okozott, ezért nem volt könnyű az
egyház egységének a helyreállítása, ugyanis az arianizmus és a „félarianizmus”
még mindenfelé létezett. Sőt, ekkor álltak elő újabb, Arius tanításából logikusan
következő tételükkel, hogy Szentlélek sem isten, hanem az angyalokhoz hasonló
teremtmény. A hitvitában a nagy egyházatyák egész sora ragadott tollat, sőt 381-
ben, bár csak keleti püspökök részvételével, de aztán egyetemesnek tekintett
zsinatot hívtak össze, mely a niceai hitvallást kibővítette a Szentlélek Isten
tekintetében. A visszatérő ariánusoknak egy olyan nyilatkozatot kellett aláírniuk,
mely világosan kifejezte Róma püspökének a főhatalmát. A 382. évi római
zsinaton meg a történelmi előzményekre hivatkozva Konstantinápoly igényeivel
szemben megfogalmazták a püspökök rangsorát. Konstantinápolynak, a
császárvárosnak a második helyre való tételét Szent Damáz pápa határozottan
visszautasította. Ekkortól jelenik meg a pápai levelekben, melyek átvették a
császári iratok stílusát, az Apostoli Szentszék kifejezés [sedes apostolica]. Hiszen
az egyház birodalmi egyház lett. Nagy Theodosius (379-395) 380. február 28-i
rendeletében ugyanis megparancsolta, hogy „összes alattvalói abban a vallásban
éljenek, melyet Szent Péter apostol adott Róma népének”15.
Damáz pápa társasági fellépése és modora is hozzájárult ahhoz, hogy a még
pogány felső köröknek eloszlassa a kereszténységgel szembeni előítéleteit.
Különösen az előkelő hölgyek sereglettek köréje, kiknek az adományaiból történő
építkezéseivel az immáron keresztény Róma dicsőségét igyekezett reprezentálni.
Nagy jelentőségű volt, hogy I. Damáz, akit a szent iratokban jártasnak mondottak,
barátjával, Szent Jeromossal az egész Szentírást újra latinra fordíttatta. Ezt a
kitűnően sikerült fordítást, az ún. Vulgatát (magyarul: „elterjedt”) tekintette a
katolikus egyház hivatalosnak a legutóbbi időkig.
Urszinusz (ellenpápa) [Ursinus]
(366. szeptember-367. november)
Damázzal szemben éppen Liberiusz pápának a hívei támogatták Urszinusz
diakónus megválasztását. A városban folyó utcai harcokban azonban a császári
prefektus Damáz mellé állt, így Urszinusznak menekülnie kellett. A császárhoz
fellebbezve visszatérhetett 367. szeptember 15-én, de a megújuló összecsapások
miatt ismét száműzték, ezúttal Galliába. Itt sem hagyott fel kísérleteivel a pápaság

15
Szántó: i.m. I. 147
megszerzésére, még házasságtöréssel is megvádolta I. Damáz pápát, de erre még
messzebbre, Kölnbe kellett költöznie. 384-ben – sikertelenül – pályázott a pápai
székre. Halálának az időpontja ismeretlen.

38. Sziriciusz, Szent [Siricius]

(384. december – 399. november 26.)
A római születésű Sziriciusz diakónusként szolgált korábban. II. Valentinianus
császár (375-392), Theodosius császártársa elismerésén túl a Szent Pál bazilika
megnagyobbításához való hozzájárulással is kifejezte elégedettségét a
választással.
Ő volt az első római püspök aki irataiban pápának nevezte magát, és aki megérte
azt, hogy Theodosius császár teljesen a pogányok ellen fordult, és letette a pogány
főpapi címet. Egy hispániai küldöttség által hozott tizenöt kérdésre válaszolva –
többek között – leszögezte: „a diakónusoknak és áldozópapoknak nem szabad
nősülniük, de ha nősek is, tartózkodjanak a házasélettől” 16. Tévtanítókat közösített
ki, de egy eretneknek [Priscillianus] a császári hatóságok általi kivégzését elítélte
(ez volt az első olyan keresztény kivégzés, amikor valakit a hite miatt gyilkoltak
meg). Minden határozottsága ellenére Sziriciuszt az éles nyelvű Szent Jeromos
ártalmatlan, sőt rászedhető embernek tartotta. Nolai Szent Pál viszont gőgösnek
mondta.
Alakja mindenesetre árnyékba szorul Szent Ambrus milánói püspöknek (334 k.-
397) a nagyszerű egyénisége és nagyszabású lelkipásztori tevékenysége mellett,
akinek a „működése meghatározó jellegűvé vált a Nyugat vallásossága
szempontjából. Előmozdította Szűz Mária tiszteletét, a vértanúk, az angyalok
kultuszát. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a liturgia területén a keresztény
himnuszköltészet felvirágoztatásával, az antifonális éneklés bevezetésével, …
imákat írt a halottakért”17.
Sziriciusszal így az történt, hogy nevét a szenteknek az első újkori, 1584-es
összeállításából ki is hagyták, csak 1748-ban került oda vissza.

39. I. Anasztáz, Szent

(399. november 27.-401. december 19.)
Szent Anasztáz pápa viszont élvezte a kritikus Szent Jeromos bizalmát, mert
közelebb állt az aszketikus mozgalomhoz. Egy római presbiter fia volt.
Uralkodása idején Órigenésznek, a 3. századi nagy egyházi írónak a félreérthető
kitételei okoztak heves vitát, melyben Szent Jeromos végül Órigenész elítélését
követelte a pápától, viszont a görög egyház legnagyobb szónoka, Aranyszájú
Szent János (Joannész Khrüszosztomosz) konstantinápolyi pátriarka védelmébe
vette az eredeti gondolkodót, az alexandriai keresztény tudományosság egyik
legnagyobb alakját. Anasztáz végül felsorolta Órigenésznek a tévedéseit,
kárhoztatta azokat, de olvasását megengedte. Órigenész elfogadhatatlan tételei
voltak a világ öröktől fogva való létezése, alá- és fölérendelődés a
Szentháromságban, minden egyes emberi lélek külön teremtésének a tagadása,
ami azt jelentette, hogy akkor nincs erkölcsi felelősség melletti döntés kárhozat
vagy üdvözlés között. Kevésbé volt sikeres azonban a pápa az afrikai területen
igen elterjedt donatistáknak a megbékítésében.

16
Chobot: i.m. 64
17
Vanyó: i.m. 767-8
Ő rendelte el, hogy a szentmisén az evangélium felolvasását állva hallgassák a
hívek.

40. I. Ince, Szent

(401. december 21.-417. március 12.)
A Rómához közeli Albanóból való I. Ince nagy képességű és parancsoló
egyéniségként megkövetelte, hogy minden fontosabb ügy Róma püspöke elé
kerüljön. Aranyszájú Szent János konstantinápolyi pátriarkát, aki fellépett a
császári udvar fényűzése és a visszaélések ellen, nem tudta megvédeni.
Megpróbálta az egyházi fegyelmet is megerősíteni, zsinórmértékül a római
szokást téve. Harminchat írása jól tükrözi ezt. Közben meg kellett élnie, hogy
személyes követsége ellenére Alarik nyugati gót király 410 augusztusában
elfoglalta Rómát, és ott nagy pusztítást vitt véghez. I. Ince ekkor már Ravennában
tárgyalt a nyugat-római udvarral.
A következő évben zajlott a nevezetes afrikai zsinat Kartágóban, ahol 286
katolikus és 279 donatista püspök előtt Szent Ágoston hippói püspök (354-430), a
nyugati kereszténységnek mindmáig egyik legnagyobb gondolkodója
bebizonyította, hogy a katolikus oldalon van az igazság, mire a szakadárok
többsége visszatért az egyházba. A vita során szabatosan megfogalmazták az
egyház mibenlétét is. A zsinat foglalkozott Pelagius nézeteivel, akinek a fellépését
az eluralkodó könnyű életfelfogás, és túlságosan is Isten kegyelmére való
hagyatkozás váltotta ki. Ennek következtében került az érdeklődésnek és Szent
Ágoston munkásságának is a középpontjába a kegyelem és a szabad akarat
kapcsolatának nagy problémája. A bűnös emberi természetnek szüksége van
Krisztus kegyelmére – vallotta a hippói püspök, akinek De civitate Dei (Isten
városáról) című műve pedig „az első kísérlet az emberi történelem mélyebb
megértésére”18.
A megerősödött kereszténységnek, elsősorban az alexandriai egyháznak nem kis
szégyenére vált a rendkívül képzett, nagy tekintélyű, messze földön híres pogány
filozófusnőnek, Hüpatiának a meggyilkolása 415-ben.

41. Zozimusz, Szent [Zosimus]

(417. március 18.-418. december 26.)
Zozimusz görög presbitert, akinek az ereiben zsidó vér is folyt, Aranyszájú Szent
János ajánlotta I. Szent Ince pápa figyelmébe, rövid pápaságát azonban csak
baklövései teszik emlékezetessé. Például az arles-i püspöknek – a többi püspök
ellenzése ellenére – Gallia prímásává tétele, majd az, hogy Pelagius jobbkezétől
hagyta magát félrevezettetni a kegyelemtani vitában. A római papság is
mozgolódni kezdett ellene, egyesek a ravennai császári udvarhoz készültek
fordulni, de közben Zozimusz megbetegedett, majd hamarosan meghalt.
Euláliusz (ellenpápa) [Eulalius]
(418. december 27.-419. április 3.)
A diakónusok egy maroknyi presbiterrel együtt – magukat a lateráni bazilikában
elbarikádozva – a lehető leggyorsabban megválasztották Zozimusz pápa utódának
a valószínűleg szintén görög Euláliusz archidiakónust. A római papság többsége
azonban másnap Bonifác presbitert emelte a pápai székbe. Ennek ellenére az
ostiai püspök 29-én felszentelte Euláliuszt, akit Róma pogány vallású prefektusa
18
Félegyházy: i.m. 17
is támogatott. Honorius nyugat-római császár (393-423) azonban, amikor befutott
a római papságnak a prefektusétól teljesen eltérő beszámolója a választásról, egy
zsinat elé vitte az ügyet. Amikor az nem hozott döntést, nyárra egy még szélesebb
körű zsinatot terveztek, de addig mindkét pápának el kellett hagynia Rómát.
Euláliusz vesztét az okozta, hogy a húsvéti ünnepekre visszatért, és erővel
elfoglalta a lateráni bazilikát. Ezután a császár április 3-án I. Bonifácot ismerte el
pápának. Euláliusz engedett, sőt még püspökséget is kapott. 423-ban halt meg.

42. I. Bonifác, Szent

(418. december 28.-422. szeptember 4.)
Sírirata szerint szelíd és alázatos ember volt a római születésű új pápa, I. Bonifác,
aki idősen került az egyház élére. De mégis fáradhatatlannak bizonyult a pápai
elsőség előmozdításában. „Sohasem lehet jogszerű – írta – újra elbírálni azt, amit
az Apostoli Szék egyszer már eldöntött” (Kelly: i.m. 41). Ennek ellenére a kelet-
római császár 421-ben elrendelte, hogy a kelet-illíriai (balkáni) egyházak többé ne
a pápa vikáriusának, a thesszaloniki püspöknek, hanem a konstantinápolyi
pátriárkának legyenek alárendelve, ami a két versengő egyházi központ közötti
ellentét elmélyülését mutatta.

43. I. Celesztin, Szent [Coelestin]

(422. szeptember 10.-432. július 27.)
A campaniai Szent Celesztin gyermekkorától kezdve kolostorban (szerzetesi
közösségek lakóhelye; rendház, klastrom, zárda) nevelkedett, majd diakónusa volt
a római egyháznak. Pápasága alatt tovább folytatódott a pelagiánusokkal a
kegyelemtani vita, és újra felvetődött a krisztológiának a kielégítően nem
tisztázott kérdése: „hogyan kapcsolódott össze Jézus egyetlen személyében két
természete”19. Amikor Nesztoriosz személyében egy teológiailag nem eléggé
képzett szerzetes került Konstantinápoly, a keleti császárváros egyházának az
élére, ő túl élesen különböztette meg Krisztus két természetét, és ennek
következtében Szűz Máriát nem Istenszülőnek, hanem csak Krisztusszülőnek
nevezte. Nézeteire a hittudományi képzést is magas színvonalon folytató
Alexandria pátriárkája, Konstantinápolynak másik régi egyházi riválisa figyelt fel,
így a vita hamarosan az egyetemes egyház ügyévé vált. Ezért 431-ben Efezusba
egyetemes zsinatot (a harmadikat) hívtak össze, mely fordulatokban gazdag
tárgyalások és egy ellenzsinati próbálkozás után elítélte Nesztoriosz tanait, és
határozottan kimondotta Mária istenanyaságát. A császári kormányzat
Nesztorioszt száműzte, hívei pedig az ellenséges nagy szomszéd, Perzsia
területére emigráltak, s ott külön egyházat hoztak létre, a máig is fennálló kicsiny
szír-káld keleti keresztény egyházat, melynek hithirdetői Indiáig, sőt Kínáig is
eljutottak. A zsinatra késve érkező pápai követek egyike ezúttal is minden
ellenvetést kizáróan nyilvánította ki a pápa elsőségét: „Senki előtt sem kétséges,
sőt minden időben elismert dolog hogy Szent Péter, az apostolok fejedelme és
feje, a hit oszlopa, a katolikus egyház alapja, az emberi nem üdvözítőjétől és
Megváltójától, a mi Urunk Jézus Krisztustól megkapta az egyház kulcsait, s az
oldó-kötő hatalmat. Az ő sorsszerinti utóda és helyettese, a mi szent pápánk,
Coelestinus püspök küldött ki minket erre a zsinatra, hogy az ő jelenlétét
pótoljuk”20. Ezen az alapon a kelet-illíriai joghatóság vitájában is határozottan
szembeszállt Celesztin Konstantinápoly igényeivel.

19
Szántó: i.m. I. 170
20
Szántó: i.m. I. 208
Kolostori neveltetésénél fogva két galliai püspökhöz írott levelében elítélte a
papság fényűzésre való hajlamának a jelentkezését.

44. III. Szixtusz, Szent [Sixtus]

(432. július 31.-440. augusztus 19.)
Utóda, Nagy Szent Leó pápa így emlékezett meg III. Szixtuszról: „Szent falaknak
dicső építője, de még dicsőbb emelője a lelkeknek melyekbe saját jámborságának
műveit a messze jövőre kihatólag lerakta”21. A római születésű pápa ugyanis a
császári család anyagi támogatásával elődeit felülmúlva folytatta a nyugati gót
pusztítás utáni Róma helyreállítását, díszítését, új épületekkel való gazdagítását.
Felépült a Szent Lőrinc bazilika, a lateráni bazilika keresztelőkápolnája. A
liberiuszi bazilikát (ma: S. Maria Maggiore) mozaikokkal díszítette, melyek az
igazhit győzelmét ábrázolták az éppen lefolyt hitvitákon [epheszoszi zsinat
theotokosz-definíciója alkalmából].
III. Szixtusz folytatta a Nesztoriosszal végbement vita utáni rendezést,
megegyezve a nézeteit külön megfogalmazó antiochiai pátriarkával, ami ismét
alkalmat adott annak a hangsúlyozására, hogy a siker Szent Péternek köszönhető.
Pápasága idején érkezett a skót Szent Patrik (kb. 389-460) az ír szigetre, mely
tevékenységének az eredményeként „szentek és tudósok szigetévé”, a későbbi
nagy nyugat-európai térítő tevékenység kiindulópontjává vált.

45. I. Leó, Nagy, Szent

(440. augusztus / szeptember-461. november 10.)
A toszkán családból származó Leó diakónusként már fontos szerepet játszott két
elődje idején is. Császári megbízásból éppen diplomáciai úton volt Galliában,
amikor pápává választották. Körülbelül ötvenéves volt ekkor. Igen nehéz időkben
került a pápai székbe, mégis rendíthetetlenül képviselte a Péteri teljhatalom
tételét, ez hatotta át tetteit és írásait is, mert meg volt győződve róla, hogy
megszólalásaiban maga Péter apostol nyilatkozik általa. Mindezt ékes latinsággal
tette, kristálytisztán megvilágítva hittani és erkölcsi kérdéseket ránk maradt
hosszú, értekezésnek beillő leveleiben és kilencvenhat beszédében, melyekben
tartalom és forma csodálatos egységet alkotott. Volt is miről állást foglalnia.
Az eddigi eretnekségek mellé, melyek valamilyen formában mind léteztek,
különösen a manicheusok voltak erősek, a 440-es években egy újabb, mégpedig
politikai okokból széles körökben terjedő krisztológiai tévtan lépett. Egy keleti
szerzetes közösség vezetője 446-ban kétségbe vonta Krisztus emberi valóságát.
Azt hirdette, hogy Krisztus megistenült emberi természete különbözik a többi
ember természetétől, ezért Krisztusban csak egy természet (görögül: moné
phüszisz; innen van a monofizita nevük) létezik. Nagy Szent Leó szerint pedig
Krisztusban egy személy van két természetben. Ezt az álláspontot fogadta el a IV.
Khalkedóni Egyetemes Zsinat 451-ben. „Ez az Atyák hite, és az apostol hite!
Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!” – kiáltották Leó levelének a
felolvasás után a zsinati atyák22. Bizonyos kérdéseket azonban nem tisztáztak,
amelyek további vitákra szolgáltattak okot. A monofizitizmust támogató
alexandriai pátriárka letétele pedig Egyiptomot sértette és idegenítette el, ami ott a
ma is huszonhárom egyházmegyében szervezve működő, több millió hívőt
tömörítő kopt nemzeti egyház kialakulására vezetett.

21
Chobot: i.m. 70
22
A szentek élete 647
Leó pápa azt a zsinati kánont nem fogadta el, amely Konstantinápolyt az új
Rómának nevezte, és pátriarkáját vele egyenlővé nyilvánította. A külső helyzet
fenyegető alakulásával is szembe kellett néznie, Attila, a hun uralkodó 452-ben
betört Itáliába, s azt végigrabolva Róma alá ért. A császár, a római szenátus és a
nép kérte Nagy Szent Leót, hogy menjen a hódító elé. Leó ezt megtette, és
visszafordulásra bírta Attilát. Három év múlva a vandál királynál is annyit sikerült
elérnie, hogy legalább nem gyújtogattak és öldököltek a városba törő hadai.
Politikai sikerei ellenére alakja mint nagy egyháztanítóé áll előttünk, aki híveinek
a buzgóságát igyekezett mély hivatástudattal fokozni. Talán jelképes is, hogy
Szent Péter székének ezt a Péteri küldetéstől, az elsőség tudatától annyira áthatott
nagy képviselőjét temették el elsőnek a Szent Péter bazilikába.

46. Hiláriusz, Szent [Hilarius]

(461. november 19.-468. február 29.)
Az LP így jellemzi Szent Hiláriusz pápaságát: „A katolikus és apostoli szentszék
hatalmát és elsőségét megerősítette”23. Valóban elődje példáját követte
energikusan a szardíniai születésű pápa, aki kiváló egyházjogász volt, mint galliai
és hispániai egyház ügyekben tett intézkedései mutatják. Adományokkal
gazdagította a vandál fosztogatás utáni Róma templomait és kolostorait. A lateráni
bazilikában Szent János tiszteletére építtetett kápolnát annak emlékére, hogy a
449-es ún. efezusi rablózsinatról, ahol a pápa követe volt, megmenekült.

47. Szimpliciusz, Szent [Simplicius]

(468. március 3.-483. március 10.)
Szimpliciusz, a Rómához közeli Tivoli szülötte, mint apostolutód az örökvárosban
az egyetlen hatalmi tényező maradt, mert 476 szeptemberében a germán herulok
vezére, az ariánus keresztény Odoaker letette az utolsó nyugat-római császárt,
amivel nyugaton évszázadokig megszűnt létezni valamiféle birodalom. A kelet-
római (bizánci) császárok pedig egyre élesebb ellenfelei lettek az „új Rómát”,
Konstantinápolyt egyenrangú félnek el nem ismerő pápáknak. Ebben a válságos
itáliai helyzetben Szimpliciusz pápát megpróbálták rábírni, hogy adja meg az
elismerést, amit azonban ő visszautasított. Erre a monofiziták minden támogatást
megkaptak keleten a császártól.
Szimpliciusz rendelte el, hogy a négy fő bazilikában állandó papi szolgálat
legyen, a sok zarándokra is tekintettel, és erre mindegyik templomhoz két papot
osztott be, akikből később a bíboros presbiterek lettek. Ő is Róma nevezetes építői
közé tartozott. Egy romos kereskedelmi csarnokból építették a S. Stefano Rotondo
templomot, ami ma a magyarok nemzeti temploma Rómában.
Szimpliciusz hosszas betegeskedés után halt meg.

48. III. (II.) Félix, Szent

(483. március 13.-492. március 1.)
A bizonytalan státusú II. Félix ellenpápa okozza a III. Félix pápa számozása körüli
ingadozást. Az igen előkelő és gazdag római Anicius nemzetségből származott,
édesapja megözvegyülve lett pappá. Rokona volt a híres filozófus, Boethius. A
család a következő században még két pápát adott az egyháznak, közülük az egyik
Nagy Szent Gergely.
23
Chobot: i.m. 75
A Keleten eluralkodott monofizitizmussal való viszály odáig fajult, hogy Félix
kiközösítette a konstantinápolyi pátriarkát, Akakioszt, aki erre megszakította
Rómával a közösséget, és töröltette a pápa nevét azok közül, akikért a mise során
imádkoznak. Ez volt az első nagy keleti egyházszakadás, amely 485-től 519-ig
tartott. A Rómához hű papokat és szerzeteseket Keleten üldözték, bebörtönözték.
Körülbelül a kereszténység egynegyedének, Egyiptomnak, Szíriának, a birodalom
határán túl pedig Örményországnak és Perzsiának a végleges kiszakadására
vezettek a fejlemények.
Itáliában magában a keleti gótoknak Pannóniából való átköltözése alakított ki új
helyzetet. Királyuk, Nagy Theoderik (493-526) Ravennából uralkodott, akárcsak
az utolsó nyugati császárok, a félsziget felett. Ariánus volt, mint az Afrikába
betelepedett vandálok népe is. Ő azonban vallásszabadságot biztosított, míg a
vandálok véres katolikusüldözést folytattak.
Mindezek a keleti és nyugati fejlemények a 4. század biztató reményei után
lehangoló képet nyújtanak a római egyház helyzetéről a középkor legkezdetén. Az
5. századnak azonban akadtak a későbbiek szempontjából igen fontos biztató
eseményei is, mint az íreknek, majd Chlodvig frank királynak a megtérése.

49. I. Geláz, Szent [Gelasius]

(492. március 1.-496. november 21.)
Az afrikai eredetű, de már római születésű Szent Geláz befolyásos archidiakónus
volt Félix pápasága idején, és tüzes természetével határozottan képviselte a súlyos
helyzetben is Róma primátusának az eszméjét. Így ő volt az első pápa, akit a 495-
ös római zsinat Krisztus földi helytartójaként üdvözölt. Még fontosabb, hogy a
szakadás megszüntetésére a császárhoz írott levelében Geláz pápa kifejtette az
Istentől való világot kormányzó két hatalom, a pápai és a császári hatalom
teóriáját. „Az egyház hatalma annyiban különbözik az államétól, hogy neki a
természetfeletti igazságot kell szolgálnia, és attól el nem térhet semmiféle földi
érdekből”24.
Minden eszközzel segítette a népvándorlás csapásai következtében elszegényedett
és sok helyen papok nélkül maradt itáliai népet. De kivált „imádsággal,
elmélkedéssel, olvasással és írással töltötte napjait. Szeretett szerzetesek
társaságában időzni”25. Munkái közül nem az eretnekségeket cáfoló írásai, hanem
a lelkipásztori írásai és miseformulái a fontosak, melyekkel nagyban hozzájárult
az istentiszteletek élményszerűbbé és színesebbé tételéhez. Amire nagy szükség is
volt, mert Rómában még megtartották a Luperkáliák pogány engesztelő és
tisztulási ünnepét.
Szent Geláz jámborsága, önsanyargatása, inkább szolgálni, mint uralkodni törekvő
magatartása is hozzájárult ahhoz, hogy jó pásztorként, kiemelkedő szent
egyéniségként tiszteljék kortársai.

50. II. Anasztáz, Szent

(496. november 24.-498. november 19.)
II. Szent Anasztáz, egy római presbiter fia békeszerető pap hírében állt. Pápává
választása után megpróbálta a keleti egyházszakadás megszüntetését, de az egyik
békeközvetítőnek, egy thesszaloniki diakónusnak a kétszínűsége és
tapintatlansága a római papságot nyugtalanná tette, a pápát pedig egyenesen az
24
Íjjas: i.m. 128
25
Chobot: i.m. 79
eretnekség gyanújába keverte. [Az egyházszakadást elkerülendő, békítő
szándékkal, szentáldozáshoz engedte Photinosz görög papot, aki eretnek tanokat
követett (miszerint Jézus valódi emer volt, s apja, Szt. József nemzette). Dante is a
pokolba helyezte.] Ebben a bizonytalanná vált helyzetben azonban hirtelen
meghalt.
Uralkodásához kötődik a századnak – már említett – fontos eseménye: az első
germán uralkodónak, Chlodvig frank királynak a katolikus hitre térése, amely
következményeiben az egész Nyugatnak a katolikus hitre térését és az
arianizmusnak a végleges bukását hozta.

51. Szimmachusz, Szent [Symmachus]

(498. november 22.-514. július 19.)
Az egyházszakadás kihatott a II. Anasztáz halála utáni pápaválasztásra. A Bizánc
által megvesztegetéssel is támogatott párt – élén egy szenátorral – ellenpápát
választott Lőrinc archipresbiter személyében. Ezért foglalkozott a következő
évben egy zsinat a pápaválasztás kérdéseivel. Egy másik pedig kimondta, hogy a
pápa fölött emberi bíróság nem ítélkezhet, ezt Istenre kell hagyni. Maga a
megoldatlan helyzet csak bonyolódott Nagy Theoderik keleti gót király
közbeavatkozásával, sőt egészen elmérgesedett. Végül vér folyt Róma utcáin. A
viszály 506-ig húzódott el, amikor az ellenpápa kénytelen volt pártfogójának a
birtokára visszavonulni.
A keleti szakadás továbbra is fennállt. Viszont a Rómába látogató ariánus burgund
királynak az áttérése Nyugaton erősítette az egyház helyzetét.
Szimmachusz személyében egy megtért szardíniai pogány emelkedett pápaságra.
Lőrinc [Laurentius] (ellenpápa)
(498. november 22.-499. február, 501-506)
Az ellenpápa mögött elsősorban az egyházszakadás ügyében engedékeny
szenátusi arisztokrácia állt elsősorban, és nem a papság. De amikor az Itáliát uraló
Theoderik keleti gót király ellene foglalt állást, s Szimmachuszt tekintette az igazi
pápának, mivel előbb szentelték fel, és a papság nagyobb része őt támogatta,
Lőrinc hajlandó volt visszalépni. Még püspökséget is kapott. Azonban amikor a
viszály kiújult, visszatért Rómába, és a város jó részét kezébe kaparintotta. Végül
a keleti gót-bizánci elhidegülés Szimmachusz javára fordította a helyzetet annál is
inkább, mert Róma lakossága inkább őt támogatta. A száműzött Lőrinc
patrónusának a birtokán élt hamarosan bekövetkező haláláig.

52. Hormizdasz, Szent [Hormisdas]

(514. július 20.-523. augusztus 6.)
Hormizdaszt, egy Latiumbeli gazdag arisztokratát, aki özvegyemberként ment
papnak, már Szimmachusz halálának a másnapján megválasztották Róma
püspökévé. Fiából, Szilveriuszból is pápa lett huszonkét évvel később.
Pápasága alatt egy bizánci trónváltozás meghozta a szakadás megszüntetésének a
lehetőségét. Ugyanis a császári beavatkozás megszűntével a keleti egyház hajlott a
visszatérésre. 519-ben tehát fényes pápai követség vitte Konstantinápolyba
(Bizáncba) azt a hitvallást, Hormizdasz formuláját, amely leszögezte: „…
Mindenben követjük az apostoli szentszéket, és hirdetjük annak minden
rendeletét”26. A formulát – egy feljegyzés szerint – 2500 keleti püspök írta alá.
Tehát a keletiek nemcsak Krisztus két természetét, hanem Róma elsőségét is
elfogadták. A gyakorlatban azonban a megegyezés hátterében az Itália
visszaszerzését tervező bizánci diplomácia állt, a keleti egyházi körök pedig a
konstantinápolyi pátriárka elismerésének tekintették a fejleményeket.
A pápa mindenesetre lefordíttatta a görög egyházi kánonokat latinra, hogy jobban
megítélhesse a Kelet egyházi problémáit.

53. I. János, Szent

(523. augusztus 13.-526. május 18.)
A Bizánccal történt megegyezést Nagy Theoderik keleti gót király nem nézte jó
szemmel, mert Itáliában ő volt az úr. Még kevésbé attól kezdve, hogy az
egyezmény alapján Keleten a nem nagy számú ariánust – az ő hitsorsait – üldözni
kezdték: kizárták a hivatalokból és elvették templomaikat. Ezért a király azt
követelte az új pápától, I. Jánostól, a Toszkánából származó idős és határozatlan
egyházfőtől, hogy utazzon Bizáncba, és vonassa vissza a rendeletet. I. Jánost
Konstantinápolyban, hol pápa még nem járt, a legnagyobb ünnepélyességgel
fogadták, sőt újólag meg is koronázhatta a császárt. Az ariánusok elleni rendeletet
is visszavonták. Theoderiket ez azonban nem elégítette ki, sőt a látogatásnak a
fényes sikere még jobban felbőszítette. A hazatért pápát börtönbe vetette, hol a
kegyetlen bánásmódba hamarosan belehalt. A gót uralkodó csak három hónappal
élte túl, de azalatt „új politikájának” számosan áldozatul estek, köztük a filozófus
és államférfi Boethius, aki Arisztotelész műveit fordította latinra, és kidolgozta a
filozófiai fogalmak latin változatát, amivel a nyugati filozófiai és teológiai
gondolkodás kifejlődésére nagy befolyást gyakorolt.
Ebben a vészterhes időszakban állította össze Dionysius Exiguus szerzetes a
húsvét számítási könyvét, és határozta meg – bár néhány évnyi tévedéssel – Jézus
születési évét, amivel megvetette az új, Krisztus születésétől számított keresztény
időszámításnak az alapját.

54. IV. (III.) Félix, Szent

(526. július 12.-530. szeptember 22.)
Nagy Theoderik határozott követelésére választották meg a Samniumból való
archipresbitert, Félixet pápának, de gyors és általános elismerése arra mutat, hogy
a római papságnak és a népnek a feltétlen támogatását is élvezte. A keleti gót
király halála után az egyház helyzete ismét kedvezőre fordult az özvegy királyné
régenssége alatt. Ezt bizonyítja Félix pápa sírfelirata is, amely az egyház
gazdagságának a növekedéséről számol be, és az a királyi engedély, hogy a Forum
számos épületét és templomát kereszténnyé lehet alakítani. Még fontosabb az,
hogy elismerték a pápának a papság feletti bírói illetékességét.
Keleten pedig Justinianosz, az új és az egyik legnagyobb bizánci (kelet-római)
császár (527-565), aki majd szintén alaposan beleavatkozik az egyház ügyeibe,
első intézkedéseinek egyikével végső csapást mért a pogány hitre. Egyszerűen
megparancsolta, hogy a pogányok keresztelkedjenek meg, és fő szellemi
központjukat, az athéni filozófiai iskolát 529-ben bezáratta.

26
Chobot: i.m. 83
Amikor IV. Szent Félix pápa súlyosan megbetegedett, hogy a választási
viszályoknak elejét vegye, kijelölte az utódját, sőt a palliumot is (díszjelvényként
használt gyapjúszalag) átadta neki.

55. II. Bonifác

(530. szeptember 22.-532. október 17.)
Dioszkurosz (ellenpápa)
(530. szeptember 22.-október 14.)
Hiába iktatták be rögtön II. Bonifácot, IV. Félix jelöltjét a pápaságba, a gótokkal
szemben álló párt, amely a lateráni bazilikát is elfoglalta, a görög Dioszkurosz
diakónust emelte a pápai székbe. Megoldhatatlannak tűnő helyzet állt elő, amit az
ellenpápa váratlan halála oldott meg. Követői rövid habozás után elismerték II.
Bonifácot, aki bár Rómában született, gazdag gót családból való volt, így ő az első
germán a pápák sorában.
Miután ellenfelére még anatémát (ünnepélyes kiátkozás) is mondattak, megbékélt,
sőt rajta volt a megosztottság eltüntetésén. Azonban minden felkavarodott újra
akkor, amikor ő is megpróbálta utódját kijelölni. A roppant felzúdulás miatt
kénytelen volt visszakozni, a jelölési okiratot a tűzbe vetni, sőt elfogadni egy
olyan szenátusi határozatot, amely büntetés kilátásba helyezésével tiltott bármiféle
megvesztegetést a pápaválasztáson.
Az LP kiemeli, hogy az éhezőket és a szegényeket alamizsnával segítette, mégis ő
az első pápa, akit nem vettek fel a szentek közé.

56. II. János

(533. január 2.-535. május 8.)
Az előzőleg hozott határozat ellenére két és fél hónapos, intrikák közepette folyó
és megvesztegetéssel járó küzdelem után – melyben a szegényeknek gyűjtött
javak szavazatvásárlásra folytak el – került Mercurius archipresbiter a pápai
székbe. Ekkor pogányosan hangzó neve helyett a II. János nevet vette fel a
mártírrá lett I. Jánosra emlékezve.
Belekerült egy keleti krisztológiai vitába, melynek során elfogadta Justinianus
császár áthidaló formuláját, amivel viszont ellentétbe került Hormizdasz 519-es
formulájával. Az utóbbi mellett kitartó szerzeteseknek egy csoportját ki is
közösítette. Ezt az esetet ezért sokszor felidézik az egyháztörténészek. Viszont
egy provence-i püspököt – jogosan – megfosztott tisztségétől arra való
méltatlansága miatt.

57. I. Agapét, Szent [Agapitus]

(535. május 13.-536. április 22.)
Az új pápa, I. Szent Agapét, szenátori nemzetségből származó presbiternek a fia
volt, maga a római egyház archidiakónusa. Apját 502-ben Lőrinc ellenpápa
emberei ölték meg. Fényes családi otthonuknak dísze volt a könyvtár. Agapét
szintén igazi kultúrember volt, és Cassiodorusszal, kora nagy enciklopédistájával
az alexandriaihoz hasonló keresztény akadémiát tervezett Rómában is.
Első intézkedésével elégettette a Dioszkurosz kiátkozását tartalmazó okmányokat,
amivel állást foglalt a pápák utódjelölési joga ellen. Aztán a ravennai keleti gót
udvar kérésére Konstantinápolyba utazott, hogy megpróbálja elhárítani a volt
nyugati római területeket visszahódítani akaró Jusztinianosz császár támadását.
Ehhez azonban templomi edényeket kellett elzálogosítania. Konstantinápolyba
érkezve eltávolította a monofizitákhoz húzó pátriárkát, sőt zsinatot is akart tartani
az eretnekségek ügyében, de váratlanul meghalt. A császárvárosban páratlan
fénnyel temették, majd holttestét Rómába szállították.

58. Szilveriusz, Szent [Silverius]

(536. június 8.-537. március 18. (?)
Szent Hormizdasz pápa (514-523) fia, Szilveriusz Szent Benedek rendi
szerzetesből, majd archidiakónusból valószínűleg a kétségbeesett keleti gót udvar
nyomására lett pápa. A szerzetesi életközösség intézménye akkor már kétszáz éves
múltra tekinthetett vissza, de Nursiai Szent Benedek (480 k.-551) volt az, aki 529
körül Monte Cassino kolostorában rendezett keretbe foglalta bölcs Regulájával
(szabályzat), amely egy egész életre elfogadhatóvá tette a szerzetesi életet, elvetve
a korai időszakban uralkodó túlzott szigorúságot. Cassiodorus vitte bele aztán az
új életformába programszerűen a szellemi munkát, főként a könyvmásolást,
hirdetve: „Annyi sebet ejtünk az ördögön, ahány betűt írunk a pergamenre!”
(Félegyházy: i.m. 38).
Szent Szilveriusz pápa sorsa tragédiába torkollott a bizánci-keleti gót háború
idején. A bizánci kézen lévő Rómát a gótok ostromolták. Ezalatt Theodóra bizánci
császárné, aki a monofizitákat pártolta, cselt szőtt ellene. Egy hamisított levél
alapján a gótokkal való összejátszással vádolták a pápát, akinek azonban
kegyelmet helyeztek „ezért a tettéért” kilátásba, ha visszahelyezi az elődje által
elmozdított konstantinápolyi pátriárkát a székébe, és eltűri monofizitizmusát. Erre
Szilveriusz nem volt hajlandó, ezért a bizánci hatóságok tisztéről lemondottnak
tekintették, végül pedig egy szigetre deportálták, ahol halálra kínozták. Sírja
zarándoklatoknak és csodás gyógyulásoknak a helyévé vált.

59. Vigiliusz [Vigilius]

(537. március 29.-555. június 7.)
Vigiliusz diakónust, római konzuloknak a leszármazottját, már II. Bonifác pápa
próbálta utódjául jelölni. Aztán pedig vállalkozott Theodóra tervének a
kivitelezésére Szilveriusz pápa ellen, így annak eltávolítása után Belizár,
Justinianosz császár hadvezére hívatta össze a papságot, és Vigiliuszt ismertette el
pápának. A pápaság azonban Vigiliusz számára még hosszabb kálváriajárásnak
bizonyult, mint elődjének.
A szörnyű erővel dühöngő háborúban Róma többször cserélt gazdát. A gótok
mellett állók a nyomort a bizánciakkal tartó pápának is tulajdonították. Meggyűlt
a baja azonban a keleti vallási ügyekkel is, melyekben nem lett, amint azt várták
tőle, a bizánci császári udvar engedelmes eszköze. Ekkor vert ugyanis nagy
hullámokat az ún. „Három fejezet” vitája. A Justinianosz császár által 544-ben
kiadott teológiai írás és egyben rendelet – a monofiziták megnyerése érdekében –
elítélte három 5. századi teológus nézeteit, bár a 451-es egyetemes zsinat
határozatait elismerte. Ezt a császár a pápával is jóvá akarta hagyatni. Vigiliusz
habozását tapasztalva, erőszakkal Konstantinápolyba hurcoltatta, ahol a pápa egy
idő után engedett a nyomásnak, de látva a nyugati püspökök végtelen
felháborodását, visszakozott. Aztán a császár 553-ban egy egyetemes zsinatot
hivatott össze, ami mellette foglalt állást, mire a megtört, idős, elszigetelt pápa
ismét engedett, elismerve a zsinatot. Ma már szinte érthetetlen ennek a vitának a
hevessége, mert mellékes kérdésben folyt, s végeredményben nem sértette az 5.
századi nagy egyetemes zsinatoknak az igazhitet körvonalazó döntéseit. Ezek után
hazaindulhatott a pápa, de útközben, Szicíliában meghalt. Nem temették a Szent
Péter bazilikába, a Via Salaria mentén fekvő egyik templomban nyert örök
nyugalmat.

60. I. Pelágiusz [Pelagius]

(556. április-561. március 3.)
A bizánci-keleti gót háborúnak teljesen áldozatául esett Rómában Jusztinianosz
császár jelöltjét, az előkelő származású, gazdag római családból származó, már
idősebb Pelágiusz diakónust választották meg pápának. Pelágiusz nagy szerepet
játszott elődje diplomáciai tárgyalásaiban mint annak konstantinápolyi követe,
álláspontját vitairataiban is támogatta, de aztán a béke kedvéért ő is elismerte az
V. Konstantinápolyi Egyetemes zsinatot.
556 húsvétján – bizonyos tartózkodás közepette – szentelték fel. A körmenet
alkalmával megesküdött arra, hogy nem volt része Vigiliusznak az üldözésében,
és egy körlevelében is ügyesen világította meg a „három fejezet” vitáját. Így a
milánói és az aquileiai egyháztartományt kivéve (az utóbbi részben hosszú időre
különvált) lassan, sok erőfeszítéssel a Nyugatot sikerült megnyernie, Itáliát
különösen avval, hogy a bizánci fennhatóság alatt is biztosítani tudta belső
szabadságát. Ugyanis elérte Jusztinianosznál, hogy hivatalnokai a rendeletek
szellemében lássák el feladatukat. Így lehetősége nyílt arra is, hogy Rómát
elkezdje újraéleszteni. A Szentszék távolabbi birtokaira támaszkodva a
nincstelenné vált, nélkülöző népet segítette, foglyokat váltott ki, akárcsak már
elődjének Bizáncba hurcolása idején, amikor egy ideig mint helynök oltalmazta a
város népét az akkor még nagyban dúló háború idején. Ezért halálakor nagyon
megsiratták.
Kétségtelenül kiemelkedő személyisége volt korának, Jusztinianosz császár
egyenesen csodálta, de nyugaton sokan éppen ezt nem tudták neki elfelejteni.

61. III. János

(561. július 17.-574. július 13.)
Az itáliai bizánci közigazgatás azonban a pápaságra is kiterjesztette szervező
tevékenységét. A Ravennában székelő kormányzó elrendelte, hogy a pápa
elhalálozását neki is jelentsék be. Azt is szabályozta, hogy ez kiknek a feladata. A
választást pedig még a császárnak is jelenteni kellett, s a megválasztott
felszentelését csak a császári beleegyezés megérkezése után engedélyezték. Ennek
az egyházat alárendeltségbe taszító kormányzási rendnek a szilárdsága azonban
már néhány év múlva megingott, mert 568-ban a részben pogány, részben ariánus
longobárdok törtek be Itáliába, és Felső-Itáliában megtelepedve Rómáig
pusztítottak. Ez a vészhelyzet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Vigiliusz és I.
Pelágiusz alatti elkülönülés Nyugaton – Aquileia kivételével – teljesen
megszűnjön.
Az előkelő római családból való III. János pápának meg kellett tehát várnia
Jusztinianosz bizánci császár beleegyezését. Pápaságáról annyit tudunk, hogy a
longobárdok ellenében a bizánci császári udvarral ellentétbe került egykori
kormányzóra, Narzeszre, a kiváló hadvezérre próbált támaszkodni, ezért Rómába
hívta, ami azonban olyan népszerűtlenné tette a város népe előtt, akkora
zavargásokra vezetett, hogy III. János jobbnak látta a városon kívül a Via Appia
mentén lakni.
A népvándorlás korának elvadult erkölcsi rendjére jellemző esemény volt
idejében, hogy két frank püspököt, egy furcsa katona-püspök testvérpárt, akik egy
püspöktársukra haddal támadtak, amellett erkölcstelen életmódot is folytattak, le
kellett tenni. Azonban uralkodójuk közbenjárt értük, s visszakerültek püspöki
székükbe. De nem változtak meg, és végül a helyi zsinatnak sikerült kolostorba
záratnia őket.

62. I. Benedek
(575. június 2.-579. július 30.)
A longobárdok pusztításai közepette nagyon lelassult az összeköttetés Bizánccal,
ezért a bizánciak által előírt választási szabályzatnak a betartása majdnem
tizenegy hónapi széküresedésre vezetett. A kétségbeejtő itáliai helyzet sem javult,
a bizánci császárnak nem volt elég ereje megvédeni. Némi gabonasegélyt küldött
Egyiptomból az éhező Rómának, melyet a longobárdok ostrom alá vettek. I.
Benedek eközben halt meg.
Római volt, és rendkívüli körülmények közepette is széles körű lelkipásztori
tevékenységet fejtett ki, huszonegy püspököt szentelt fel. Ő erősítette meg a pápai
kormányzatot Gergely szerzetessel (a későbbi Nagy Szent Gergely pápával), akit
diakónussá szentelt.

63. II. Pelágiusz [Pelagius]

(579. november 26.-590. február 7.)
A „világvége-hangulatban” a longobárdok által ostromlott városban a bizánci
megerősítést nem várva be szentelték fel a gót II. Pelágiuszt már 579
augusztusában. Az egyház kincseiből áldozva sikerült a longobárdokat távozásra
bírnia, majd élénk diplomáciai tevékenységbe fogott, hogy gyökerestől oldja meg
a kérdést. Ezért Gergely diakónust Konstantinápolyba küldte, hogy kovácsoljon
össze egy bizánci-frank szövetséget a longobárdok ellen. Végül csak egy
hároméves fegyverszünetet sikerült 585-ben elérni, mert Bizáncot lekötötte a
perzsákkal vívott újabb háború, a frankokat pedig a longobárdok megvesztegették.
Minden békülékenysége ellenére II. Pelágiusznak nem sikerült Aquileiát
visszavezetnie az egyház egységébe. Pedig többször megindító levélben fordult az
egyháztartomány egymást követő vezetőihez: „Nézzetek magatok körül,
testvérek! Úgy látszik, itt a világ vége, és teljes pusztulás borul a földre; valamint
Noé idejében a vízözön árja borul reánk, – s ti nem akartok a mentő bárkába
belépni”27. Konstantinápolyban pedig nem sok jót jósolt a jövőre nézve, hogy ott a
pátriárka egy zsinattal elfogadtatta az egyetemes pátriárka címét, ami magában
foglalta a római primátus megkérdőjelezését. Viszont 589-ben Hispániában a
nyugati gót király népével együtt elhagyta az ariánus hitet, és katolikussá lett.
II. Pelágiusz közben igyekezett Rómát is megújítani. Valószínűleg ő építtette át
úgy a Szent Péter bazilikát, hogy a főoltár az apostolfejedelem sírja fölé kerüljön.
A Tiberisnek egy áradása következtében kitört a pestisjárvány, és a palotáját
megnyitó, a betegeket önzetlenül ápoló pápa is a járvány áldozata lett.

27
Chobot: i.m. 94
 3. A korai középkor hitterjesztő pápái (590-752)

64. I. Gergely, Nagy, Szent

(590. szeptember 3.-604. március 12.)
A mélyen vallásos Aniciusok előkelő római nemzetsége már két pápát adott az
egyháznak. Nagy Szent Gergely pápa édesanyja megözvegyülve kolostorba
vonult, két nagynénje is apácának ment. Házukban mind megtalálhatóak voltak a
nagy nyugati egyházatyáknak, Szent Ágostonnak, Szent Ambrusnak és Szent
Jeromosnak a művei. Ebben a légkörben nőtt fel Gergely. Jogi tanulmányai
befejezése után hivatali pályára lépett, 572-573-ban Róma prefektusa is lett, de
nemsokára az élete harmincas éveiben járva lemondott a világról, és belépett
szerzetesnek Szent Benedek fiai, a bencések közé. Palotáját kolostorrá alakíttatta,
szicíliai birtokán pedig további hat kolostort létesített. Ő maga is a regula szerinti
igazi szerzetesi életet élte, sokat foglalkozott a szegényekkel. Sőt, annyira böjtölt,
hogy egészsége egész életére megrendült. Gergely még így is a középkor egyik
legnagyobb történelmi személyiségévé vált. Bár ő nem kereste a hírnevet, nagyon
boldog volt szerzetestársai között. I. Benedek pápa azonban igényt tartott a
szolgálatára, II. Pelágiusz idején pedig konstantinápolyi követ lett. A
császárvárosban is a szerzetesek körében tett fogadalma szerint élt. Mikor 590-
ben a római papság és a nép egyhangúlag pápává választotta, s a császár is
megerősítette, Gergely álruhában menekült Rómából, mert nem kívánta a
szorongató helyzetben magára vállalni az egyház kormányzatának a terhét.
Azonban utána mentek, felkutatták, visszahozták, és 590. szeptember 3-án
felszentelték.
Nagy Szent Gergellyel jelent meg a pápaság történetében a szerzetespápa típusa.
A lateráni palotában is egyszerű szerzetesként szerzetesek társaságában élt.
Mindennap tizenkét szegényt szolgált ki saját asztalánál, miután lábukat
megmosta. Ennek a szellemnek megfelelően szigorú volt a papi erkölcs
tekintetében. Megerősítése elismerést jelentett, ennek megtagadása viszont a
papságból való kizáráshoz vezetett. A nagyravágyó konstantinápolyi pátriárka
fellépésére, aki az „egyetemes pátriárkai” cím használatával húzta alá hatalmi
igényeit, így reagált: „Egész Európa a barbárok önkénye alatt nyög. A városok el
vannak pusztítva, a kastélyok romokban hevernek a tartományok néptelenek, a
föld művelésére nincs munkáskéz, a bálványimádók kiirtással fenyegetik az
igazhívőket – és papok, kiknek hamuban, könnyek közt kellene a templom
előcsarnokában leborulniok, hiú címekkel igyekeznek magukat felékesíteni…” 28.
Ezért kezdte használni levelei aláírásában az „Isten szolgáinak a szolgája” (Servus
servorum Dei) címet is, de azt vallotta, hogy minden egyház a római pápától kapta
a jogait.
Nagy Szent Gergelynek vállalnia kellett Rómának és Itáliának minden gondját,
melyeket hazájaként – ügyesen egyensúlyozva a hatalmak között – védelmezett és
látott el. Ehhez átszervezte a Szentszék birtokainak az igazgatását. Ilyen birtokok
nemcsak Itáliában voltak, hanem Szicíliában, Dalmáciában, Észak-Afrikában és
Galliában is szép számmal akadtak. Így nemcsak az élelmezést biztosította, hanem
lefektette a jövendő pápai állam alapjait is.
Ugyanígy ő készítette elő Nyugat-Európa teljes kereszténnyé válását, mikor a
családi palotájukból létesített Szent András bencés kolostor negyven szerzetesét
Ágoston apáttal az élükön 597-ben elküldte Britanniába, hol Kent angol királya,

28
Chobot: i.m. 98
kinek egy katolikus frank hercegnő volt a felesége, megkeresztelkedett, sőt
székvárosát, Canterburyt is átengedte egyházi központul. A római kori kelta
Britannia maradék kereszténysége mellett kialakult a jövevény angolszászok
királyságaiban is a kereszténység, mégpedig egy őszinte és mély kereszténység,
melyet a sok-sok kolostoralapítás, a bőséges adományozás és a meginduló
zarándoklás mutatott. A térítő munkára is rányomta a bélyegét Gergely igazi
lelkipásztori alkata. Ugyanis amikor a galliai zsidók körében végzett erőszakos
térítésről hallott, az arles-i érseknek ezt írta: „Olyan kegyességgel és mérséklettel
bánjatok velök, melynek ne tudjanak ellenállni, de akaratukon sohase vegyetek
erőszakot, mert írva vagyon: Önkéntes áldozatot akarok”29.
A pápa hatalmas irodalmi munkásságával az egész egyháznak a tanítója volt, akit
azért később a nyugati kereszténységben Ágoston, Ambrus és Jeromos mellett a
negyedik nagy egyházdoktorként tiszteltek. „Teológiai nézetei tekintetében …
főleg Szent Ágostontól függ”30. Latinsága már nem a klasszikusoké, hanem az új
korszaké, a középkoré. 854 levele kortörténeti dokumentum. Belőlük „egy nagyon
emberi, rendkívül józanul gondolkodó főpap szól az olvasóhoz, aki sok
közigazgatási tapasztalattal rendelkezik”31. A középkorra azonban a legnagyobb
hatással Az itáliai atyák életéről és csodáiról írt dialógusok című műve volt.
Ugyanis kora tipikus világlátását tükrözi csodás történeteivel, látomásaival és
jövendöléseivel. Szerb Antal szerint nagy értéke az áhítatnak és a patriotizmusnak
az ötvözete. Viszont annak a gyűjteménynek, amely magában foglalja az ókor és a
keresztény középkor egész addigi zenekultúráját, az ún. gregorián dallamoknak a
kapcsolata Nagy Szent Gergely pápával nem teljesen tisztázott, de tény, hogy
fontos szerepe volt a liturgia gazdagabbá tételében is.
S mindezt Nagy Szent Gergely állandó és erős testi szenvedés közepette vitte
véghez. Régi gyomorbajához köszvény járult, ami pápaságának az utolsó öt
évében szinte teljesen a betegágyhoz kötötte. 604. március 12-én halt meg, a
Szent Péter bazilikában temették. Jelképes erejű, hogy csak néhány hónappal
előbb oszlott fel végleg a birodalom nyugati részének a bukását is túlélő híres
római szenátus. Visszavonhatatlanul a középkor világa már az övé. „Egyetlen
pápa sem értett hozzá annyira, hogy hogyan lehet áthidalni a túlcivilizált római
múlt és a jelen barbár korszak közötti szakadékot, mint Nagy Szent Gergely” 32.
Valóban szent ember volt, és egyszersmind kiemelkedő történelmi személyiség,
ahogy sírfeliratában megfogalmazták: Istennek a konzula.

65. Szabiniánusz [Sabinianus]

(604. szeptember 13.-606. február 22.)
Valószínűleg már Nagy Szent Gergely pápa halála után megválasztották a
toszkánai Szabiniánuszt, de csak szeptember 13-án, a bizánci megerősítés
megérkezése után szentelték fel aldiakónusból egyenesen püspökké. Szabiniánusz
az 590-es években konstantinápolyi követ volt, de Gergely pápa megneheztelt rá,
mert nem mutatkozott elég határozottnak az egyetemes pátriárkai cím használata
elleni küzdelemben.
Pápaként a szerzetesekre támaszkodó Nagy Szent Gergellyel szemben inkább a
világi papság támogatását kereste. A longobárdokkal kiújuló ellenségeskedés
miatt újra beállott az éhínség, amely már Gergely halálakor is nyugtalanságra

29
Chobot: i.m. 99
30
Vanyó: i.m. 872
31
Vanyó: i.m. 871
32
Vanyó: i.m. 873
vezetett. Egyes források szerint az új pápa a hozzáforduló népnek ezt válaszolta:
„Hallgassatok! Ha Gergely gabonát adott nektek, hogy őt dicsérjétek, én nem
vagyok hajlandó titeket ilyen árért jóllakatni”33. Olyan népszerűtlenné is lett, hogy
temetési menete csak kerülő úton tudott a Szent Péter bazilikába eljutni.

66, III. Bonifác

(607. február 19.-november 12.)
A Gergely-párti és a Gergely-ellenes csoportok küzdelme, továbbá a császári
megerősítés késése következtében az új pápát majd egy évvel elődje halála után
tudták csak felszentelni. A római születésű, de görög III. Bonifác Nagy Szent
Gergelynek volt a pártfogoltja, ügyes diplomata, aki annyira jó kapcsolatot épített
ki Phokasz bizánci császárral (602-610), hogy az egy nyilatkozatában elismerte:
Szent Péter széke valamennyi egyháznak a feje. Sikerült részben megszüntetnie az
aquileiai szakadást is. (Az egyháztartománynak a longobárdok uralma alatt álló
része csak 700-ban tért vissza Róma hűségére.)
A pápa felszentelésekor a jelenlévő hetvenkét püspök és a római papság
részvételével tartott zsinaton a hosszú széküresedés elkerülésére kimondták, hogy
a püspök temetése utáni harmadik napon el kell rendelni a választást.

67. IV. Bonifác, Szent

(608. szeptember 15.-615. május 8.)
Az itáliai IV. Szent Bonifác Nagy Szent Gergely pápa bencés kolostorából került
ki, 591-ben diakónusként és kincstárnokként említik először. Ő is megőrizte a
bizánci császárral a jó kapcsolatokat, ezért Phokasz császár neki ajándékozta a
Pantheont, a pogány Róma utolsó emlékét. A katakombákból kocsiszámra vitték
az új keresztény templomba a vértanúk ereklyéit, így vált a Pantheon
Mindenszentek templomává.
Keleten dühöngött a mindkét felet az arab hódítás előestéjén teljesen kimerítő
bizánci-perzsa háború, amely szörnyű vérveszteségeket okozott Antiochia és
Jeruzsálem kereszténységének. Viszont egy, az egyházi fegyelmet tárgyaló
zsinaton jelen volt már London püspöke. Szent Kolumbán pedig a pápa áldásával
megkezdte térítő tevékenységét a Rajna-vidéken.
Emellett éhínség, pestis és természeti csapások kísérték IV. Szent Bonifác
pápaságát.

68. I. Adeodát (vagy Deusdedit), Szent [Adeodatus]

(615. október 19.-618. november 8.)
Adeodát, egy római aldiakónus fia 535 óta az első pap (archipresbiter) volt – és
nem diakónus –, aki a pápai székbe került. Méghozzá elég idősen, negyvenévi
lelkipásztori szolgálat után. Megválasztását a Gergely-ellenes, tehát
szerzetesellenes irányzatnak köszönhette. Halálos ágyán Róma papjaira egyenként
egyévi jövedelmüknek megfelelő összeget hagyományozott. Szent életű,
egyszerű, bölcs és szigorú főpásztor volt (neve magyarul: Isten adta!), aki minden
eszközzel segíteni próbált, a végső nyomorba jutott római népen, amelynek a
földrengés és a fizetetlen bizánci csapatok véresen elfojtott zendülései nyomán
alakult ennyire katasztrofálisan a helyzete.

33
Chobot: i.m. 102
69. V. Bonifác
(619. december 23.-625. október 25.)
A Nápolyból származó V. Bonifác is archipresbiter, a Szent Szixtusz plébánia
vezetője volt. Szintén szemben állt a Gergely-féle a szerzetességre támaszkodó
irányzattal. Hagyatékából ő is juttatott a papságnak.
Pápaságának az a fő eseménye, hogy az 597-ben megindult missziós munka
eredményeképpen már Észak-Anglia (akkor: Northumbria Királyság) megtérése is
küszöbön állt. V. Bonifác levelet küldött a már katolikus kiránynénak, és sor
került a yorki püspöknek a felszentelésére is. Rómában viszont a helyzet nem
javult, ezért megpróbált a szűkölködőkön segíteni, mert könyörületes természetű
volt. Ugyanakkor igen tevékenynek mutatkozott az egyházkormányzatban is,
megerősítette a templomok menedékjogát (azilumok), és a végrendelkezés
területén az egyházi gyakorlatot egységesítette.

70. I. Honoriusz [Honorius]

(625. október 27.-638. október 12.)
A Campaniából (kampánia) való gazdag arisztokrata egy konzul fiából lett pápa.
Ideálja Nagy Szent Gergely volt. Palotáját ugyanúgy kolostorrá alakította, és
szerzetesekkel vette körül magát. Gyors megerősítését valószínűleg az éppen
Rómában tartózkodó itáliai bizánci kormányzótól, a ravennai exarchától kaphatta.
Azonban ezt az igen tevékeny egyházfőt végül a kellő körültekintésnek és
óvatosságnak az elmulasztása az utókor előtt különös helyzetbe hozta. De
tekintsük át először pápaságának az eredményeit!
A világegyház ügyei közül ő is sokat foglalkozott az angol egyháznak a dolgaival.
A yorki egyházmegyét érsekség rangjára emelte. Megpróbálta a régi kelta brit
egyház eltérő szokásait, pl. a húsvét máskor való ünneplését rendezni, csakúgy,
mint hispániai és lombardiai problémákat. 628-ban a bobbiói apátságot, Szent
Kolumbán alapítását a longobárdoknak a földjén, kivette az egyházmegye
püspökének a joghatósága alól, és közvetlenül a Szentszék alá rendelte, ami új
elemet jelentett az egyházkormányzatban.
634-ben Szergiosz konstantinápolyi pátriárka a Keleten kialakult rendkívül feszült
helyzetben, az arab hódítók felbukkanásakor megpróbálta a felfogásuk mellett
makacsul kitartó monofizitákat (l. Nagy Szent Leónál, 440-461) visszatéríteni egy
olyan egységformula kidolgozásával, hogy igaz ugyan, hogy Krisztusban két
természet van, de csak egy akarat. Innen a felfogást elfogadóknak a monotheleta
elnevezése. Szofroniosz jeruzsálemi pátriárka azonnal észrevette, hogy Szergiosz
megfogalmazása ellentmond az egyház tanításának. A ravasz konstantinápolyi
pátriárka erre Honoriusz pápához fordult, és ügyes csúsztatással Szofroniosz
nézeteit tüntette fel tévesnek. A pápa ezért nem a vita alapkérdésére válaszolt,
hanem Szergiosz beállítását értelmezte. Nem sokkal ezután sorra meghalt
Honoriusz és a két vitatkozó pátriárka is, s Antiochia, Damaszkusz és Jeruzsálem
mohamedán kézre került. Szergiosz pátriárka azonban halála előtt még kijárt egy
császári rendeletet, amely kimondta, hogy Krisztusban csak egy akarat van. Ebből
évtizedekig tartó hitvita támadt, melynek végére a VI. egyetemes zsinat tett
pontot, s ez nemcsak a monotheletizmust ítélte el, hanem átkot mondott – többek
között – I. Honoriusz pápára is mint az istentelen felfogás megerősítőjére. Ez az
ítélet túlságosan méltánytalan volt, amit az egyházi körökben hamarosan el is
ismertek. Egy évezredre rá aztán egyes Rómától eltérő tanításokat hirdető
irányzatok vették elő Honoriusz tévedésének a kérdését, és használták fel az
egyházkormányzat elleni küzdelmükben.

71. Szeverinusz [Severinus]

(640. május 28.-augusztus 2.)
Az előkelő római családból való új pápának, Szeverinusznak a bizánci császári
megerősítése azért késett majd húsz hónapot, mert Herakleiosz császár (610-641)
ki akarta csikarni a pápai követekből monotheleta rendeletének az aláírását.
Amikor ezek ezt megtagadták, akkor az új pápát igyekezett erre rábírni. Ám
Szeverinusz ellenállt, s Herakleiosz serege megszállta a lateráni palotát, lefoglalta
a pápai kincstárat, részben Bizáncba küldték a pápai javakat, részben pedig a
katonaság között osztották szét. Szeverinusz azonban nem tágított, elítélte a
tévtant.
Váratlanul halt meg. Hagyatéka is bizonyítja, hogy a világi papi irányzat embere
volt.

72. IV. János

(640. december 24.-642. október 12.)
IV. János személyében egy dalmáciai jogtudós archidiakónusi tisztet viselő fiát
választották meg Szent Péter utódának. A felszentelése után összeülő zsinaton
elítélték a monotheletizmust, ő pedig az új bizánci császárhoz fordult, hogy vonja
vissza a montheletákat támogató rendelkezését. Mint dalmata (dalmáciai
származású) a maradék pápai kincseket Márton Monte Cassinó-i apáttal az avarok
fogságába esett dalmáciai keresztények kiváltására küldte el. Közben Márton
apátnak sikerült a horvátok egy részét megtérítenie. Ez a legelső hírek egyike
szláv népnek a kereszténységéről. Ír és skót püspökök leveléből a húsvét
megünnepléséről és az egyetlen nyugati eredetű eretnekségnek, a
pelagianizmusnak a jelentkezéséről értesült IV. János még felszentelése előtt.
Érdekes, hogy a választ mint már megválasztott pápa csak a második helyen írta
alá az archipresbiter után.
Halálakor ő is egy évi fizetést hagyott papjaira. Képe ma is ott van egy lateráni
kápolna mozaikján, ahol dalmáciai szenteknek és vértanúknak az ereklyéit
helyeztette el.

73. I. Teodor
(642. november 24.-649. május 14.)
A jeruzsálemi születésű, de görög Teodor egy püspöknek a fia volt, aki
valószínűleg az arabok elől menekült Rómába. Mikor megválasztották, a császári
kormányzó hamar megerősítette. Szembetalálta magát a monotheletizmus
kérdésével. Ez talán a megválasztásában is szerepet játszott; azt remélték, hogy
mint Keletről való egyházfő hatásosabban tud majd fellépni. Támogatta őt
nyolcvanhat afrikai püspöknek a nyilatkozata, akik leszögezték: „Senki sem
tagadhatja, hogy az igazi, tiszta, az egész egyházat öntöző hitforrás Rómában
fakad”34. Az új konstantinápolyi pátriárka látva, hogy a Nyugatot teljesen
elidegenítette a monotheletizmus támogatása, viszont a monofizitáknak sem volt
elfogadható a következetlen álláspont, rávette a császárt 648-ban egy olyan új
rendelet kiadására, amely eltiltotta a kérdés feletti vitát. Mikor a pápai követ ettől

34
Chobot: i.m. 108
megtagadta az aláírását, rezidenciáját feldúlták, őt magát pedig száműzték. Mire
Rómába ért a rendelet, akkorra Teodor már meghalt. Pápasága alatt a
szegényekkel és a város díszítésével egyaránt törődött.

74. I. Márton, Szent

(649. július 5.-653. június 17., meghalt: 655. szeptember 16.)
Az umbriai Tolliból való diakónus Teodor pápa idején konstantinápolyi pápai
követ volt, és ott meg nem alkuvó magatartást tanúsított. Pápává választása után is
minden császári megerősítés nélkül szenteltette fel magát, ezért II. Konsztansz
császár (641-668) nem ismerte el pápának.
Ráadásul Szent Márton pápa egy széles körű zsinaton, melyen egy igen képzett
görög papi csoport is részt vett, elítélte mind a montheletizmust, mind a vitát tiltó
császári rendeletet, és ezeket a határozatokat minden egyházhoz elküldték. Ez olaj
volt a tűzre, Mártont betegágyából kiráncigálva hurcolták Konstantinápolyba, ahol
nem mint pápát, hanem egykori pápai követi és diakónusi minőségében árulás
vádjával halálra ítélték. Csak a haldokló konstantinápolyi pátriárka kérésére, hogy
kárhozatukat pápagyilkossággal ne tetézzék, állt el a kivégzéstől a császár, és I.
Mártont a Krímbe száműzte, ahol belepusztult a hidegbe, az éhezésbe és a
kegyetlen bánásmódba, de nem szűnt meg imádkozni, hogy hívei és majdani
utódja az igazhiten megmaradjanak. Az egyház I. Szent Márton pápát vértanúként
tiszteli.

75. I. Jenő, Szent

(654. augusztus 10.-657. június 2.)
Az LP szerint a római születésű I. Jenő „szelíd jószívű, jámbor, tiszta erkölcsű,
adakozó főpap volt”35. Hosszú papi szolgálat után idősen lett pápa. A bizánci
császár kényszerítette ki a megválasztását még I. Szent Márton életében.
Pápaságát ezért sokan csak elődjének a halálától számítják, bár úgy tűnik, hogy
Márton pápa is beletörődött Jenő megválasztásába, Róma népe pedig tisztelte.
Róma püspökeként Jenő sem akart mást, mint elődei, és Konstantinápolyba
küldött követeinek a római zsinaton elfogadott hitvallást kellett volna aláíratniuk,
azonban egy körmönfont formulát írattak alá velük. Mikor ez visszatérésük után
kiderült, a nép is felzúdult, így megbékélés helyett folytatódott az elkeseredett
szembenállás, s rá is elődje sorsa várt volna, ha időközben meg nem hal. Neve
igen későn, csak a 16. században került bele a római mártirológiumba.

76. Vitaliánusz, Szent [Vitalianus]

(657. július 30. -672. január 27.)
A Róma környékéről való új pápától, Vitaliánusztól is a békesség helyreállítását
várták, de azt csak tíz évvel később sikerült elérni, amikor a ravasz, körmönfont
Péter konstantinápolyi pátriárka és II. Konsztansz császár (641-668) meghaltak.
Az utóbbi ebben az időszakban – mert közben székvárosából menekülnie kellett –,
a pápát is kirabolta.
A szent életű és tevékeny Vitaliánusz egyházfőségének történelmi jelentőségű
eseménye volt a tarzoszi görög szerzetesnek, Teodornak canterburyi érsekévé való
szentelése. Ez a rendkívüli műveltségű főpap nemcsak az új angolszász és a régi
kelta brit keresztény egyházaknak az egyesítését és az angol egyháznak a teljes

35
Chobot: i.m. 110
megszervezését érte el, hanem huszonkét éves főpapsága alatt az angol
kolostorokat tudományos műhelyekké tette, így vált a szigetország a keresztény
kultúra és a hitterjesztés lelőbb európai központjává.
A pápa még az egyházi éneklés fejlesztésében is érdemeket szerzett a lateráni
énekes iskola fejlesztésével.

77. II. Adeodát [Adeodatus]

(672. április 11.-676. június 17.)
II. Adeodát a Szent Erazmus bencés kolostor szerzeteseként élte az életét pápává
választásáig. Alatta is tovább folytatódott a viszály a monotheletizmus miatt.
Mivel Adeodát visszautasította a monotheleta konstantinápolyi pátriárka leveleit,
az erre töröltette a nevét a könyörgésekből. Még annyit jegyeztek fel róla, hogy
kegyes, jószívű volt a papjaihoz, a hívekhez, a Rómába sereglő zarándokokhoz,
továbbá, hogy kibővíttette a saját kolostorát, s templomot építtetett.

78. Donusz [Donus]

(676. november 2.-678. április 11.)
A római Donusz már nem érte meg IV. Konstantin bizánci császár (668-685)
levelét, melyben a hitegység helyreállítását kéri. Igaz, ekkor már magát
Konstantinápolyt ostromolták a mohamedán arabok. – Itáliában ekkor árvíz és
éhínség pusztított. Donusz elődjéhez hasonlóan buzgó volt a templomépítésben.

79. Agaton, Szent [Agathon / Agatho]

(678. június 27.-681. január 10.)
Egy a görögben és a latinban egyaránt járatos Vazul-rendi igen idős szicíliai
szerzetes került – bizonyára nem véletlenül – Agaton személyében a pápai székbe.
Vidámságáért, közvetlenségéért, jó humoráért mindenki szerette, ugyanakkor
gyakorlott szervezőnek is mutatkozott, így a Szentszék nehéz anyagi helyzete
ellenére a templomok és a papok egyaránt adományokhoz jutottak.
Ami nagyon lényeges, ő kapta meg IV. Konstantin békülékeny levelét. Ezután
helyi zsinatok egész sorát tartották, köztük a rómait is százhuszonöt keleti püspök
részvételével, s ezek előkészítették a VI. egyetemes zsinatot, mely 680. november
7-én ült össze Konstantinápolyban. A pápai követségnek két jövendő pápa is tagja
volt. Az egyetemes zsinat elítélte a monotheletizmust és követőit, Honpriusz
pápával együtt, és dogmaként (hittételként) kimondta a pápa dekrétuma alapján:
„Két természetes akaratot és két természetes akarattevékenységet vallunk
(Krisztusban), meg nem osztva, változás nélkül, ezét nem szakítva, keveredés
nélkül…” „Mindez nem vezet két személy állításához. Az emberi akarat ugyanis
nemcsak szabadon egyesül az isteni akarattal, hanem egyben az isteni Személy
emberi akarata is. Az emberi és isteni akaratot ugyanaz a személy, az isteni Ige
birtokolja”36.
Ezenkívül visszahelyezte még székébe az elűzött yorki érseket.

36
Szántó: i.m. I. 170.
80. II. Leó, Szent
(682. augusztus 17.-683. július 3.)
A már 681 januárjában megválasztott II. Leónak másfél évet kellett várakoznia a
császári elismerésre, amelyet az új helyzetben, a jó viszony fenntartása érdekében
politikus volt megvárni. A követek magukkal hozták már a VI. egyetemes zsinat
határozatait is, köztük Honoriusz pápa (625-638) kiközösítését, továbbá a dél-
itáliai pápai birtokoknak az adócsökkentését is mint a császár gesztusát a
Szentszék irányában. II. Szent Leónak, aki képzettségét a híres pápai
kórusiskolában szerezte, a görögben és latinban egyaránt otthon volt, s aki
Szicíliában volt előzőleg bencés szerzetes, sikerült enyhítenie Honuriusz pápa
megbélyegzésének az indoklását. Csupán az eretnekséggel szembeni
hanyagsággal vádolta. Többet az ékesszólása okán csodált egyházfő nem tehetett a
béke kedvéért. Hiszen az itáliai bizánci kormányzati székhely, Ravenna érsekének
a Rómához való viszonyát is sikerült rendeznie. Emellett a szegények ügye, Róma
egyházainak a restaurálása és a templomi ének szintén foglalkoztatta.

81. II. Benedek, Szent

(684. június 26.-685. május 8.)
II. Benedek személyében a Szent Benedek által alapított kolostornak, Monte
Cassinónak egy római születésű szerzetese került a papai székbe. Mivel császári
megerősítése szintén elhúzódott, megegyezett a császárral, hogy ezentúl a
megerősítés jogát a ravennai bizánci kormányzó (exarcha) fogja gyakorolni. Az
LP szerint szelíd, alázatos, a szegényeket gyámolító egyházfő halálakor harminc
font aranyat hagyományozott a papságra.

82. V. János
(685. július 23.- 686. augusztus 2.)
A szír, Antiochiából származó János archidiakónus valószínűleg az arabok elől
menekülve került el Keletről. Pápai követként vett részt a VI. egyetemes zsinaton,
megválasztásakor azonban már olyan gyenge volt, hogy a felszentelésével járó
fáradalmakat is alig bírta ki. Ágyhoz kötött betegként élt még egy évig. Az
egyetlen esemény, amelyről pápasága alatt tudunk, Róma joghatóságának a
megerősítése Szardínia felett. Szép örökséget hagyott ő is a papságnak, a
templomoknak és a jótékonykodó kolostoroknak.

83. Konon [Kónon]

(686. október 2 .-687. szeptember 21.)
A trákiai születésű görög Konon, egy magas rangú katonatiszt fia, Szicíliában nőtt
fel, Rómába kerülve az archipresbiterségig vitte. Tiszta élete és nagy tudománya
tekintélyt vívott ki a számára. Mégis heves választási küzdelem után
kompromisszumos jelöltként lett – már nagyon idősen – pápa. Folytonosan
betegeskedve nem tudta valójában ellátni a feladatait. Különösen sok bajt hozott a
szicíliai pápai birtokok rektorának a rossz megválasztása.
 Teodor ellenpápa
(687)
Paszkál ellenpápa
(687)
Konon halála után kiújult a heves vetélkedés a pápaságért. Teodor archipresbiter
686-ban is jelölt volt már, és élvezte a római helyőrségnek a támogatását.
Párthíveivel elsőnek ért a lateráni palotába, de nyomon követte őket Paszkál
archidiakónus a híveivel, akik a külső helyiségeket foglalták el. Paszkál úgy
akarta a pápaságot a maga számára biztosítani, hogy előre száz font aranyat ígért a
ravennai bizánci kormányzónak. Kettejük heves vetélkedése megint egy
kompromisszumos jelölt keresésére vezetett, akit meg is találtak a quirináli Szent
Zsuzsanna templom papjában, Szergiuszban. Meg is kapta a kormányzó
elismerését, s be is iktatták. Ekkor Teodor visszalépett, és semmi továbbit nem
tudunk életének az alakulásáról. Paszkál ellenpápa is úgy tett, mintha elismerné
Szergiuszt, de titokban a ravennai kormányzót Rómába hívta, hogy lépjen közbe.
Az exarcha Szergiusz megválasztását rendben találta, így Paszkál hoppon maradt.
Nem tudott megnyugodni, állandóan intrikált, ezért bevádolták és kolostorba
zárták mágikus üzelmeknek a vádjával. Ott is halt meg öt év múlva minden
bűnbánat nélkül.

84. I. Szergiusz, Szent

(687. december 15.-701. szeptember 19.)
A palermói (Szicília) születésű, de szír családból származó Szergiusz a római
papság és az előkelők nagy részének a támogatását élvezte. Kénytelen volt
azonban megfizetni a kapzsi ravennai bizánci kormányzónak a Paszkál ellenpápa
által megígért száz font aranyat.
Hat elődjének az igen rövid kormányzata után neki volt elég ideje, hogy
bebizonyítsa rátermettségét az egyház kormányzására. Példaképének Nagy Szent
Leót (440-461) tekintette. Pápaságának a fő problémája megint a Bizáncal, az
egyház keleti felével való kapcsolat lett. II. Jusztinianosz császár (685-695 és 705-
711) nagy elődjének, I. Jusztinianosznak a példájára beleavatkozott az egyház
belső életébe, arra hivatkozva, hogy az 553-as és a 680-681-es konstantinápolyi
egyetemes zsinatok nem foglalkoztak az egyházi fegyelem kérdéseivel. Ezért 692-
ben, akárcsak 680-ban a konstantinápolyi császári palota kupolatermébe (innen
mindkét zsinatnak a trulloni elnevezése) zsinatot hivatott össze. Ennek az ún.
kiegészítő zsinatnak a határozatai több helyen ellenkeztek a Nyugaton kialakult
gyakorlattal, például akkor, amikor elítélték a papi nőtlenséget. Ismét kimondták
Konstantinápoly egyenlőségét Rómával. Szergiusz pápa természetesen
megtagadta a határozatoknak a jóváhagyását, mire a császár fegyveres erővel
akarta elhurcoltatni, de az Itáliában állomásozó csapatok nem engedelmeskedtek,
sőt a pápa mögé sorakoztak, így a parancs foganatosítására érkező császári
testőrparancsnok kénytelen volt végül Szent Szegiusznál menedéket keresni és
azzal a hírrel térni vissza a fővárosba, hogy a pápának nagy tekintélye van.
Megalázó vereség volt ez a császárra nézve.
További eredménye volt I. Szergiusz pápaságának, hogy 700-ban sikerült
megszüntetni az 553 óta fennálló aquileiai szakadást. Kezdett beérni a germánok
(németek) között végzett térítőmunka is. 695-ben emelte Willibrordot, a frízek
apostolát érseki rangra. Szent Emmerám és Szent Rupert a bajorok, a skót Kilián a
thüringiaiak között térített. A mindenfelé működő sok ír és skót
vándormisszionárius azonban mégsem tudott olyan eredményeket felmutatni, mint
az őket követő, újabb angolszász térítőhullám, mely meg is tudta szervezni az új
egyházakat.
A liturgia gazdagítását hozta az Isten báránya éneklésének a bevezetést; a
szentmisébe és körmeneteknek a tartása a négy Mária-ünnepen.

85. VI. János

(701. október 30.-705. január 11.)
VI. János görög szerzetesből lett pápa, megválasztása mégsem tetszett a bizánci
császárnak, de nem volt ereje az eltávolítására. János papnak sikerült még a délen
pusztító beneventói longobárd herceget is visszavonulásra bírnia és hatalmas
összeggel a foglyokat kiváltania. Közben békességet tudott teremteni az angliai
egyházi ügyekben is a székéből harmadszor elűzött yorki érseknek a panaszára.

86. VII. János

(705. március 1.-707. október 18.)
A Palatinuson álló császári palotáért felelős görög főhivatalnok tanult, művészi
hajlamú fia lett az új pápa, aki megindítóan emberi sírfeliratot készített szüleinek.
Korábban egy pápai birtok vezetője volt. Kitűnt kapcsolatot tartott fenn a
longobárdokkal, de nem használta ki a nagy lehetőséget akkor, amikor a trónjára
visszakerült II. Jusztinianosz császár elküldte neki a 692-es trulloni zsinat
kánonjait, hogy a pápa tetszése szerint válassza ki közülük az elfogadhatóakat.
Nem élt az alkalommal. Emiatt élesen bírálták VII. Jánost, aki talán éppen ezért is
építette az új pápai palotát a görög negyed közelében. De egész nagyarányú
templomi építő- és díszítőtevékenysége során megfigyelhető a bizánci
ábrázolásmódhoz való közeledése.

87. Sziszinniusz [Sisinnius]

(708. január 15.-február 4.)
Azonkívül, hogy szíriai volt, Sziszinniusz pápának a korábbi élete teljesen a
homályba vész. Valószínűleg már 707 októberében megválasztották. Nagyon idős
és olyannyira köszvényes volt, hogy enni sem tudott maga. Rögtön elrendelte
Róma falainak a kijavítását, és felszentelte Korzika püspökét, de saját
felszentelése után húsz nappal meg is halt.

88. Konstantin
(708. március 25.-715. április 9.)
A szír Konstantint egyik kortársa a legszelídebb jelzővel illette, mégis egész
pápaságát végig kellett küzdenie. A trónra visszakerült II. Jusztinianosz a 692-es
trulloni zsinat határozatainak a megerősítését követelte tőle, és a császárvárosba
hívatta. Konstantin kénytelen-kelletlen elment, és jóváhagyta a kánonokat azzal a
záradékkal: „amennyiben az igazhittel nem ellenkeznek”. Hogy hogyan értelmezte
ezt, azzal mutatta meg, hogy hazatérése után a Szent Péter bazilika
előcsarnokában a zsinatokról képeket készíttetett, de a 692-est kihagyatta. A
bizánci trónharcokban közben egy, a monotheletizmust kárhoztató császár jutott
ismét hatalomra, akihez rögtön követet küldött.
89. II. Gergely, Szent
(715. május 19.-731. február 11.)
A negyvenhat éves Gergely személyében egy római születésű diakónus lett a
pápa. Nagyon sikeresen szerepelt 710-711-ben Konstantin pápa kíséretének
tagjaként Bizáncban. A kitűnően képzett, nagy tudású Gergely volt a pápai
könyvtár felügyelője is. Miután megválasztották, elrendelte a pápai kancellárián
az okmányoknak a rendszeres gyűjtését. Nagyon pártolta a szerzeteseket. Saját
házát is kolostorrá alakította, és újjáépítette a longobárdok által lerombolt Monte
Cassino híres kolostorát.
Különös jelentőségű volt az angolszász wessexi Winfrid németföldi térítő
tevékenységének a kezdete. 716-ban a frízek között misszionáriuskodott, 718-ban
II. Szent Gergely pápa Bonifác római vértanú nevét adta neki, és teljes
felhatalmazást a térítésre. Hesseni sikerei után „722-ben missziós püspökké
szentelte és ajánló levelekkel látta el. A pápa ajánló soraival először a frank
birodalom tényleges urát, Martell Károlyt kereste fel. A tőle kapott védlevéllel
folytatta működését, mely főleg azután lett igen eredményes, hogy Thor istennek a
Geismar melletti szent tölgyfáját kivágta, és belőle kápolnát épített Szent Péter
tiszteletére. A merész és a pogány istenek részéről büntetlenül hagyott cselekedet
a pogányoknak isteneik létébe, erejébe vetett hitét ingatta meg”37.
Két király adományaiból Rómában menedékházat és papnevelőt állított fel az
angolszászoknak. II. Szent Gergelynek is Kelettel gyűlt meg a baja. III. Izaurai
Leó császár (717-741) 726-ban [730] elrendelte, hogy a szentképeket el kell
pusztítani, mert általuk szivárgott vissza a pogány szellem az egyházba, és a
képek tisztelete tartja vissza a zsidókat és a mohamedánokat az áttéréstől, mert a
szentképek tulajdonképpen azonosak a bálványokkal. Evvel megkezdődött az
egyik legvégletesebb Bizáncon belüli harcnak, a képrombolásnak a korszaka.
Maga a keleti egyház is megoszlott, a pátriárka is képtisztelő maradt, mire a
császár száműzte. A császár a szintén ellenszegülő pápát el akarta fogatni. A
ravennai bizánci kormányzó a longobárd királlyal szövetségben tört Rómára 729-
ben, de az idős pápa meggyőzte Liutprand longobárd királyt (712-744), aki erre
zarándokként jött Rómába, fegyvereit Szent Péter sírjára helyezte, s utána
csapataival elvonult. Ezután a pápa zsinatot tartott, ahol a képrombolást mint
eretnekséget elítélték, és az új konstantinápolyi patriárkát kiközösítették.
A hét Keletről származó görög és szír pápa után uralkodó II. Szent Gergely pápa
századának egyik legkiválóbb egyházfője volt.

90. III. Gergely, Szent

(731. március 18.-741. november 28.
A Szíriából származó bencés szerzetes közfelkiáltással való megválasztása után
rögtön követeket küldött Konstantinápolyba a képtisztelet ügyben, de sikertelenül.
Sőt, III. Leó császár lefoglaltatta a dél-itáliai és a szicíliai pápai birtokokat,
egyházilag is elszakította őket Illíriával együtt Rómától, és a konstantinápolyi
pátriárka hatósága alá helyezte. Közben a longobárdok szemet vetettek Rómára,
mely a pápaságot egy másféle súlyos függőségbe taszította volna. Ezért III.
Gergely pápa mint egyetlen lehetséges támaszhoz, a Frank Királyságot
ténylegesen kormányzó Martell Károly udvarnagyhoz fordult, akit megtett Róma
fő védnökévé. De míg követei útban voltak a frankokhoz a kitüntető címmel,
mind a pápa, mind Martell Károly, sőt III. Leó bizánci császár is meghalt.
37
Szántó: i.m. I. 272
Gergely egész pápasága alatt hihetetlen mértékben díszítette Rómát, a sok
nagyszerű és színes kép elhelyezése is válasz volt a képrombolóknak. A Szent
Péter bazilikában új oratóriumot alakíttatott ki.
Ő is erősen támogatta Szent Bonifác térítő tevékenységét. 732-ben pedig érsekké
nevezte ki, 737-ben pedig teljhatalommal ruházta fel az egyház megszervezésére
Germánia földjén mint apostoli követét. Mind a bajor hercegségben, mind Hessen
és Thüringia földjén négy-négy püspökséget alapított így Bonifác, mégpedig
Regensburg, Freising, Passau és Salzburg, illetve Würzburg, Buraburg, Erfurt és
Eichstätt püspökségét.

91. Zakariás, Szent

(741. december 3.-752. március 15.)
A Kalábriában született görög bencés szerzetes, Zakariás elődje halála utáni
ötödnapra már pápa volt minden bizánci megerősítés nélkül. Annyira
megváltoztak az erőviszonyok, hogy ezt már nem tartották szükségesnek.
Zakariás volt az utolsó görög pápa. Nagy személyes rábeszélőképességgel
rendelkezett. Nagy Szent Gergely dialógusait lefordította görögre. De rendeztette
az egyházi törvénygyűjteményt is. A császári palota közelében épült új palotából
visszaköltözött a Lateránba.
Pápasága alatt nagyszerűen haladt Bonifácnak, Németország apostolának a térítő
tevékenysége. Szent Bonifác 746-ban Mainzot választotta állandó székhelyéül, és
hitegységi formulát íratott alá valamennyi papjával és püspökével.
Zakariásnak sikerült húsz évre békét kötnie a longobárd királlyal, aki visszaadta a
pápai birtokokat, és elengedte a hadifoglyokat. Visszaszerezte a Bizánc által
elfoglalt birtokukat is, mert közbenjárt a longobárdoknál a ravennai bizánci
kormányzóság érdekében. Mindezek az eredmények azonban eltörpülnek amellett,
amelyet az új frank királyi dinasztiával létrehozott szövetség jelentett. Zakariás
ugyanis támogatta Kis Pipin frank udvarnagyot – akinek úgyis kezében volt a
tényleges hatalom –, hogy letegye a Meroving-családbeli királyt, és elfoglalja a
trónt is. Ez a szövetség teljesen új keretet adott a pápai politikának.

92. II. István, Szent (?)

(752. március 22/23.-25/26.)
István presbitert megválasztása után negyednapra – még püspökké szentelése előtt
– szélhűdés érte, és meghalt. Ezért sokszor nem veszik fel a pápák jegyzékébe,
ezért „csúszik” a számozás néhol II. Istvántól. Viszont már a 11. században
kimondták, hogy a pápaságra nézve a választás a fontosabb, azért szerepeltetjük.
Életéről, esetleges szentségéről semmi közelebbit sem lehet tudni.

4. Az Egyházi Állam létrejötte, a pápaság mélyre süllyedése és megújulása

(752-1059)

93. III. István

(752. március 26.-757. április 26.)
A gazdag és neves római arisztokrata családból, az Orsini-famíliából való István
korán árván maradt, és testvérével, Pállal, aki a pápaságban utóda volt, a
Lateránban nevelkedett fel. Diakónussá Szent Zakariás pápa szentelte. II. István
pápa hirtelen halála után egyhangúlag választották meg utódjává.
Uralkodása alatt szilárdult meg a pápaság szövetsége az új frank királyi családdal,
a Karolingokkal, melynek legfontosabb következménye a pápai állam létrejötte
volt. A megújult longobárd fenyegetés vezetett el odáig. Ugyanis a longobárd
király hűbérbirtokának tekintette Rómát, adót követelt lakóitól. III. István hiába
fordult Bizánchoz segítségért, ezért kétségbeesésében Kis Pipin frank királynak
(751-768) írt. Kérte, tegye lehetővé, hogy megfelelő védelem alatt felkereshesse.
A frank uralkodó teljesítette a pápa kérését, aki téli időben átkelve az Alpokon
754. január 6-án megérkezett Pipin udvarába. A látogatás csúcspontján 754
húsvétján Laon közelében a frank király magát és fiait elkötelezte a római egyház
védelme mellett, és írásba foglalta, hogy Róma, Ravenna, a bizánci kormányzó
székhelye és további kiterjedt közép- és észak-itáliai részek a Szentszék birtokát
képezik. A pápa viszont 754. július 28-án a Párizs melletti Szent Dénes
apátságban ünnepélyesen királlyá felkente Pipint és feleségét fiaikkal együtt, a
jelenlevő országnagyok pedig megfogadták, hogy királyaikat csak ebből a
családból fogják választani. A szertartás törvényesítette a királyi hatalmat, Isten
kegyelméből valónak jelentette ki azt. A pápa még mint az Apostoli Szentszék
védnökeinek „a rómaiak patríciusa” címet adományozta a frank királynak és
fiainak.
III. István frank csapatoktól kísérve tért vissza Rómába, ahol túláradó
lelkesedéssel fogadták. Amikor azonban a frankok hazatértek, Aistulf, a longobárd
király ostrom alá vette Rómát, de Pipin visszatérő hadai térdre kényszerítenék, és
a pápa biztosítására egységeket hagytak hátra. Pipin elutasította a bizánci
tiltakozást, és megbízottja, St. Denis apátja Ravennának, Rimininek, Anconának,
összesen húsz, egykor Bizánchoz tartozó itáliai városnak a kulcsait ünnepélyesen
Szent Péter sírjára helyezte. Evvel létrejött a pápai állam.
III. István emellett is igen tevékeny egyházfő volt. Családi házából Szent Dénes
tiszteletére kolostort alapított, gondoskodott Róma templomairól,
zarándokházakat építtetett, sőt befolyását kihasználva a helyi gallikán liturgia
helyére a rómait vezettette be a frankoknál. Uralkodására esett az érseki tisztét
letevő, újra csak egyszerű hittérítőként szolgáló Szent Bonifácnak Germánia
apostolának a vértanúsága a pogányok között 754-ben.

94. I. Pál, Szent

(757. május 29.-767. június 28.)
Testvére és jobbkeze lett III. István pápa utóda, bár a frankellenes párt
felsorakozott egy archidiakónus mögött. I. Pál megválasztását ugyanolyan
formában közölte Pipinnel, mint korábban azt bizánci kormányzónak tenni
szokták. Ő is erős hangsúlyt helyezett a kialakult szövetség megtartására, mert
„egész uralkodása folytonos küzdelem volt, hogy megvédje és konszolidálja a
fiatal, még sebezhető pápai államot” 38. A pápaságot elsősorban az új longobárd
király, Desiderius (757-774) fenyegette, aki igyekezett kapcsolatba lépni
Bizánccal is, ahol annyira fokozódott a képtisztelőknek az üldözése, hogy
rengeteg menekült érkezett Rómába, köztük görög szerzetesek, akiknek a részére
kolostort létesített Pál pápa. Még fenyegetőbbé vált a helyzet, amikor V.
Konstantin bizánci császár (741-775) a frank királyt is rá akarta venni a
képrombolásra. Azonban a Gentillyben (ejtsd: zsantijiben) tartott zsinat ezt

38
Kelly: i.m. 92
elutasította. Pál ezután nemsokára meghalt. A rendkívüli hőségben a Szent Pál
bazilikába betérve meghűlt, s ez végzetessé vált a számára.
Céljait szenvedélyesen igyekezett megvalósítani, „mert a pápa feladatáról
magasztos elképzelése volt, magát Isten és az emberek közötte közvetítőnek…
tartotta”39.
Konstantin ellenpápa
(767. július 5.-768. augusztus 6.)
Nepi hercegének a testvérét, egy világi embert, Konstantint a Szent I. Pál pápa
keménysége miatt elégedetlen arisztokrácia ültette be a pápaságba, felfegyverzett
embereikkel elfoglalva a Lateránt. Ugyanis a pápai állam létrejöttével a pápai
hatalom egy tényleges államhatalom birtoklását is jelentette.
Konstantin azonban hiába fordult a frank királyhoz, az válaszra se méltatta,
közben pedig a papi párt felvette a kapcsolatot a longobárdokkal, akik igyekeztek
kihasználni a helyzetet. Támogatták a pápai főjegyző vezetésével kirobbantott
államcsínyt, melynek során Nepi hercegét megölték, és Konstantint letartóztatták.
A longobárdok ellenpápája, Fülöp azonban rögtön elbukott, s az új pápa, IV.
István megválasztása után Konstantint megszégyenítő módon végighurcolták
Rómán, majd letették és kolostorba zárták, ahol egy rátörő banda megvakította. A
következő évi zsinat életfogytiglani kolostorba zárásra ítélte. Halálának az
időpontja ismeretlen.
Fülöp ellenpápa
(768. július 31.)
A S. Vito kolostor szerzetesét, Fülöpöt a 768. július 30-ról 31-re virradó éjjelen a
longobárdok csínye emelte a pápaságba, de ezen a kezdetben velük együttműködő
papi párt is úgy felháborodott, hogy Fülöpöt elfogták és visszadugták a
kolostorába. Bántódása nem esett, mert tudták, hogy csupán eszközként akarták őt
felhasználni.

95. IV. István

(768. augusztus 7.-772. január 24.)
A Szicíliából származó Istvánt mint pápát a papi pártot mozgató pápai főjegyző
akarta eszközül felhasználni. István nem is tudta megakadályozni barbár
bosszúállásukat a longobárdok hívein. Később is bizonytalannak mutatkozott. A
frank politika és a longobárd intrikák között vergődve az utóbbiak mellé
szegődött, és elnézte a másik csoport brutális lemészárlását. Mikor a trónt most
már egyedül elfoglaló Nagy Károly frank király (768-814) hazaküldte longobárd
feleségét, a két ország halálos ellenséggé vált.

96. I. Adorján
(772. február 1.-795. december 25.)
A tekintélyes Collonna családbeli Adorjánt a pápai udvarban a befolyásos
nagybátyja nevelte fel. Szent Pál pápa idején lett archidiakónus. Bár
megválasztásakor a longobárd király ügynöke volt az úr Rómában, I. Adorján
azonnal szembefordult a longobárdokkal, és Nagy Károly frank király segítségét
kérte. Károly 773 őszén seregével megjelent Itáliában, és tíz hónapos ostrom után
774 júniusában elfoglalta Paviát, a longobárd fővárost, és felvette a longobárdok
39
Kelly: i.m. 93
királya címet. Utána I. Adorjánnal találkozva megerősítette az apja, Kis Pipin által
elfoglalt és a pápaságnak biztosított területek adományozását, sőt Itália nagyobb
részére elismerte a Szentszék igényét. Többek között longobárd hercegségeket
rendelt pápai hatóság alá, amiből még sok baj is származott. 781-ben és 787-ben
újabb területek átadásával növelte Közép-Itáliában a pápai állam területét. Ennek
azonban ára volt. A frank uralkodó – komolyan véve a „rómaiak patríciusa” címet
– beavatkozott a pápai állam ügyeibe. Minden tiltakozása közepette Adorján pápa
mégis hajlékonynak mutatkozott a frank uralkodóval való együttműködésben. A
keleti egyházi ügyek állították erősebben szembe őket. 787-ben a Második Niceai
Zsinat (a VII. Egyetemes Zsinat) – melyen pápai követek is részt vettek –,
helyreállította a képtiszteletet Bizáncban. Ez a közeledés azonban nem tetszett
Nagy Károlynak, aki belekapaszkodott a zsinati határozatok rossz fordításába,
ugyanis a képtisztelet szó helyett az imádás (adoratio) szót használták igen
szerencsétlenül. Ezért a frankfurti zsinattal elítéltette a niceai határozatokat.
„Mélyen bántotta őt, hogy Nyugat csak a pápán keresztül kapott a zsinatra
meghívást, holott annak most már majdnem valamennyi püspöksége a frank király
uralmi területe alatt egyesült”40.
I. Adorjánnak le kellett küzdeni egy, a Pireneusi-félszigetről kiinduló tévtant is, az
adopcionizmust, mely szerint Jézus emberi természeténél fogva Istennek, csak
fogadott fia.
A Longobárd Királyság megdőlésével bekövetkezett nyugalmasabb időszak
lehetővé tette I. Adorján számára Róma nagyarányú rekonstrukcióját, a falaknak
és a Tiberis gátjainak a megerősítését, négy nagy vízvezetéknek és a templomok
egész sorának a helyreállítását. Mindez a pápai birtokok gazdálkodásának a
megjavításával, a szegényeknek a rendszeres napi élelmezésével, a kolostorok
szegénygondozásának a támogatásával járt együtt. A pápa buzgalmára azonban
árnyékot vetett rokonainak az erős előtérbe helyezése, a nepotizmus.
Unokaöccséből például pápai főjegyzőt csinált.
Minden ellentétük mellett halálakor Nagy Károly úgy gyászolta „mintha testvérét
vagy gyermekét veszítette volna, és egy pompás márványtáblát küldött Rómába
emlékverssel, mely mind a mai napig látható a Szent Péter bazilika
oszlopcsarnokában”41.

97. III. Leó, Szent

(795. december 26.-816. június 12.)
A kora ifjúságától a római kúriában szolgáló Leó szerényebb társadalmi állású
dél-itáliai családból származott. Megválasztásakor már a Szent Zsuzsanna
templom kardinális papja volt. Csakhamar szembekerült I. Adorján előkelő és
fontos pozíciókat birtokló rokonságával. Az ellenségeskedés odáig fajult, hogy
799. április 25-én a nyílt utcán megtámadták a pápát, és meg akarták vakítani, a
nyelvét pedig kivágni. III. Leó barátai segítségével megszökve Nagy Károly
királyhoz sietett, aki ünnepélyesen fogadta, letételét nem ismerte el, pedig
ellenfelének a követei mindenfélével vádolták. A yorki Alkuin (kb. 735-804),
Nagy Károly fő tanácsadója, a keresztény kulturális újjáéledés meghatározó
egyénisége azonban emlékeztette a királyt arra, hogy földi bíróság nem ítélhet a
pápa felett. Erre Nagy Károly III. Leót erős kísérettel visszaküldte Rómába,
ahonnan az összeesküvőket száműzték.

40
Íjjas: i.m. 153. o.
41
Kelly: i.m. 97.
800 novemberében Nagy Károly is Rómába érkezett, ahol császárhoz illő
pompával fogadták. Leó annakidején bejelentette a megválasztását, sőt a frank
védnökség elismeréseként Szent Péter sírjának a kulcsait is elküldte. Most pedig a
karácsonyi szentmise alkalmával császárrá koronázta a frank uralkodót, sőt a
pápaság történetében először és utoljára térdelve is hódolt neki. Több mint
háromszáz év után Nyugaton újra létrejött a császárság. A világtörténelem nagy
egyéniségei közé számító Nagy Károly mellett bizonyos fokig árnyékba is szorult
a pápa személye. A császár továbbra is sokszor bele avatkozott a Szentszék
ügyeibe, növekvő birodalmában pedig nagy önállósággal szervezte az egyházát. A
hatalmas és pogánynak megmaradt szászokat csak kemény harcok után sikerült
megtörnie, majd megtérítésük után püspökségek egén sorának az alapításával
kialakult a négy érsekségre – Mainz, Köln, Trier és Salzburg – épülő német
egyháztartományi szervezet. A helyzet csak Nagy Károly halála után (814)
változott, amikor Rómában újabb próbálkozás történt Leó letételére. Ezúttal maga
intézte el ellenfelelt, kivégeztetve őket.
Uralkodása alatt élesedett a vita Kelet és Nyugat között azon, hogy a Szentlélek az
Atyaistentől és a Fiúistentől származik-e. A Kelet tiltakozott az „és” miatt (ún.
Filioque-vita). Az egyházkormányzásban és a szociális gondoskodásban igen
tevékenynek mutatkozott, elődjének a nyomdokán járt. A lateráni palotát egy
zsinat tartásra is alkalmas új, hatalmas hallal bővíttette, melynek mozaikjai a pápa
és a császár együttműködését tanúsították.
III. Leó a szenteknek csak egy 1673-as katalógusában szerepel először szeme és
nyelve épségének a csodálatos visszanyerése miatt, pedig a források amellett
szólnak, hogy megcsonkítására csak kísérletet tettek.

98. V. István
(816. január 22.-817. január 24.)
Az arisztokráciából való István diakónus, szintén egy Colonna, a Lateránban
nevelkedett, és békés természete miatt nagyon népszerű volt. Valószínűleg ezért is
választották meg, hogy felszámolja az elődei alatt kialakult megosztottságot.
Róma népe, akárcsak 795-ben, most is hűséget esküdött a frank uralkodónak,
ekkor már Jámbor Lajos császárnak (814-840), a pápa pedig választását
bejelentve találkozót kért a császártól, melyre ősszel Rheimsben sor is került. V.
István itt felkente és megkoronázta Jámbor Lajost és feleségét, mégpedig Nagy
Konstantin római császárnak az állítólagos koronájával. Az esemény történelmi
jelentőségűvé vált, mert ezentúl a pápai aktust elengedhetetlennek tartották a
császári hatalom teljes gyakorlásához. A koronázás utáni tárgyalásokon a császár
elismerte a pápai állam önállóságát és a pápaválasztás szabadságát. Továbbá
megbocsátottak a 799-es Leó pápa elleni merénylet miatt Galliába
száműzötteknek. Rómába való visszatérése után három hónappal V. István
váratlanul meghalt.

99. I. Paszkál, Szent

(817. január 24.-824. február 11.)
Paszkál pápa Rómában született, a lateráni pápai iskolában tanult, és a pápai
kormányzatban eltöltött hosszú szolgálat után egy kolostor apátjává választották.
Gyors pápává választásával és a már következő napon végbemenő
felszentelésével elejét akarták venni bármiféle beavatkozásnak. Már ő kapta meg
az V. István rheimsi tárgyalásainak az eredményét magába foglaló császári
nyilatkozatot, amely leszögezte, hogy a már megválasztott és felszentelt pápának
kell érintkezésbe lépnie a császárral és vele megújítani a szövetséget. Valóban
ennek megfelelően alakult I. Paszkál pápa és Jámbor Lajos császár viszonya.
Követeik sűrűn fordultak meg egymás udvarában. 823-ban Lothárt, Jámbor Lajos
fiát kente fel ünnepélyesen, és egy karddal ajándékozta meg jelképezve, hogy a
világi hatalomnak, ha kell, evvel kell elnyomnia az ördögi erőket. Ez még inkább
megerősítette a pápa jogát a császárkoronázásra.
Lothár különböző akciói azonban frankellenes megmozdulásokra vezettek. Az
előkelőségek nem szerették Paszkálnak túlságosan a papságra támaszkodó és
szerintük önkényes kormányzatát, Lothárt támogatták, aki szabályos udvart tartott
Rómában. Elutazása után azonban ennek a frankokhoz húzó pártnak a két vezérét,
különben magas rangú pápai hivatalnokokat, megvakították és lefejezték. Paszkál
azonban tisztázta magát az ügyben.
Keleten ismét fellángolt a képrombolás.
I. Paszkál pápa hallatlanul tevékeny volt abban, hogy Rómának a Konstantin kori
fényét visszavarázsolja. Három új templomot is építtetett. A tömeg azonban
mégsem engedte a Szent Péter bazilikában eltemetni erős kezű kormányzása
miatt. Csak utóda beiktatása után temették el az egyik általa építtetett új
templomba. Neve csak igen későn került bele a szentek kalendáriumába, ahonnan
1963-ban ki is hagyták.

100. II. Jenő

(824. június 5. (?)-827. augusztus 27. (?))
Hónapokig tartó nyugtalanság után, amely a nemesség és a pápai kormányzat papi
pártja között feszült, a frank udvar és a nemesség jelöltjeként került II. Jenő a
pápai trónra. Előzőleg a Sta Sabina templom papja volt. Elődeinél továbbmenve
elismerte a császár szuverenitását a pápai állam felett, és hűséget is esküdött neki.
Ezt az ún. római alkotmány [Constitutio Romana] (824) is rögzítette, amely
például a pápai közigazgatás fölé állandó császári megbízottakat állított, akiknek
évente jelentést kellett tenniük a császárnak. Azonkívül visszaállították az egész
nép részvételét a pápaválasztásban, továbbá előírták, hogy a pápa felszentelés
előtt tegyen hűségesküt a császári követ előtt. Ezekkel a roppant engedményekkel
szemben II. Jenő az egyház belső életében hangsúlyozta annak önállóságát. A 826.
évi zsinaton az egyházi fegyelmet reformálta. A képtisztelet kérdésében frank
teológusoknak sem engedett, és ő is befogadta Keletről az ezért elüldözötteket.
Pápaságának további eseménye, hogy ekkor kezdte meg Szent Ansgar (801-865),
Észak apostola térítő tevékenységét a dánok között.

101. Valentin
(827. augusztus-szeptember)
A római felső körökből származó Valentin korán egyházi szolgálatba lépett, és
pápává választásakor archidiakónus volt. A 824. évi alkotmány értelmében a nép
részvételével egyhangúlag választották meg Szent Péter utódának. A források
szerint legfeljebb negyven napig uralkodott, pedig az LP csak jót jegyzett fel róla.

102. IV. Gergely

(827 vége-844. január 25.)
IV. Gergelyt mint közülük valót a római arisztokraták juttatták a pápai trónra.
Előzőleg a S. Marco templom kardinális presbitereként szolgált. Eleinte ő is
alávetette magát a frank függőségnek, amikor azonban Jámbor Lajos és fiai között
kitört a küzdelem, igen szerencsétlenül Lothár mellé állt, ami a frank püspöki kart
ellene hangolta, pedig Lothár végül rászedte. Így igen keserűen tért vissza
Rómába. Amikor Lajos halála (840) után a küzdelem még véresebbé vált, akkor
pedig sikertelenül közvetített. Nyugvópontot a 843-as verduni (ejtsd: verdöni)
szerződés hozott. Innen számítható a frank birodalom végleges szétválása tartósan
egy nyugati frank (később francia) és keleti frank (később német) részre.
Még nagyobb bajt jelentett, hogy a mohamedán arabok (szaracénok) 827-ben
megvetették a lábukat Szicíliában, és onnan pusztították Itáliát. IV. Gergely ezért
Róma tengeri kikötőjénél, Ostiánál egy hatalmas erődöt építtetett, de közben
Rómában is egész pazar módon építkezett. Kedvező fejlemény volt még, hogy
841-ben meghalt Bizánc utolsó képüldöző császára, és a köznépből származó
felesége, szintén egy Theodóra, kétéves kisfia helyett kormányozva igen ügyesen
győzelemre juttatta a képtiszteletet.
János ellenpápa
(844. január)
János diakónust heves demonstrációk közepette a római tömegek választották
pápává, az arisztokraták azonban kiűzték a Lateránból. Választottjuk, az új pápa
sokak követelése ellenére megkímélte az életét, de kolostorba záratta.

103. II. Szergiusz

(844. január-847. január 27.)
A római nemesség választottja volt János ellenpápával szemben, és a gyors
stabilizáció érdekében felszentelése császári megerősítés nélkül ment végbe.
Rokona volt az arisztokrata V. István pápának, és hosszú papi szolgálat állt
mögötte.
I. Lothár császár (840-855) Szergiusz ellen fordult, mivel őt és a 824. évi római
alkotmányt semmibe vették a gyors felszenteléssel. A büntető hadjárat során
csapatai könyörtelenül fosztogatták a pápai állam területét. A pápának végül el
kellett fogadnia, hogy a választott pápát csak a császári megerősítés után lehet
felszentelni.
Valójában a hatalomra éhes, mindenre elszánt Benedek testvére intézte a koros
Szergiusz pápa helyett az ügyeket. Így virágzott az egyházi tisztségek áruba
bocsátása: a simónia. Amikor 846 augusztusában a Tiberis torkolatánál 900 hajón
érkezve tízezer szaracén váratlanul partra szállt, rabolt, pusztított magában
Rómában is, azt mindenki a visszaélések miatt bekövetkező isteni büntetésnek
tekintette.

104. IV. Leó, Szent

(847. április 10.-855. július 17.)
A római Leót még elődjének a halála napján egyhangúlag választották meg
pápává. Bencés szerzetes, aldiakónus, majd kardinális presbiter volt előzőleg. Hat
hét múlva a császári beleegyezés megszerzése nélkül szentelték fel. Fő feladata
Róma megvédése volt a szaracénok ellen. 849-ben a tengerparton sikerült
legyőznie őket, majd új falakat is építtetett császári segéllyel. Így került a jobb
parton lévő Szent Péter bazilika is a védelmi rendszeren, az ún. Leóvároson belül
[Urbs Leonina]. Sikeres intézkedéseivel visszaállította a pápai tekintélyt, melyet
hevesen védelmezett a frankokkal szemben is.
Az ő idejében érkezett Rómába a még kisgyermek Alfréd, a későbbi Nagy Alfréd
angolszász király (871-899), akire a látottak óriási benyomást tettek.

105. III. Benedek

(855. szeptember 29.-858. április 17.)
Kegyessége és tanultsága miatt nagyon tisztelt római kardinális pap lett IV. Leó
pápa utóda, de a frank politika hívei Anasztáz személyében ellenpápát
választottak, és Benedeket bebörtönözték. Azonban a nép mellé állt, így a
császárnak is bele kellett nyugodnia III. Benedek pápaságába, viszont az
ellenpápa rokonát tették meg a császár római képviselőjévé! Benedek majdani
utódának, Miklósnak a tanácsaira hagyatkozott teljesen. Konstantinápoly felé
erélyesen képviselte Róma primátusát, és Lothár császár halála után (855) a belső
viszályok csillapításával próbálkozott.
Rómát a Tiberis ismétlődő áradásai pusztították. A károk helyrehozatala mellett is
sok templomot restauráltatott. A zarándokként fiával, Alfréddal itt tartózkodó
wessexi (Anglia) király is nagy adományokkal járult hozzá ehhez, sőt rendszeres
évi összeg (Péter fillérnek) fizetését is megígérte.
Anasztáz ellenpápa
(855. augusztus- szeptember)
Anasztáz, „a bibliotekárius” (könyvtáros) kivételes képességekkel megáldott,
nagy tudású pap volt, egy hispániai püspöknek a rokona, aki IV. Leó pápa idején a
S. Marco templom kardinális papja lett, de mégis mellőzve érezte magát, és
elment Rómából. A pápa, aki vetélytársat látott benne, visszahívta, s mikor erre
nem volt hajlandó, kiközösítette Anasztázt, sőt egy zsinattal tisztségeitől is
megfosztotta.
IV. Leó halála és az új pápa, III. Benedek megválasztása után, de ennek
felszentelése előtt a frankokhoz szító párt tette meg őt pápává, sőt katonai
támogatással a Lateránt is elfoglalták, III. Benedeket pedig bebörtönözték.
Azonban a nép Anasztáz ellen fordult, kiközösítése is teljesen lehetetlenné tette,
így nem akadt püspök, aki hajlandó lett volna felszentelni. Három napon át teljes
volt a zűrzavar. A császári követek végül kénytelenek voltak elfogadni III.
Benedeket, de Anasztáz életét megmentették, az ellenpápát csak kolostorba zárták.
Nem sokáig kellett ott lennie, szerencséje megfordult, a következő pápáknak –
főleg a keleti ügyekben görög tudása révén – főtanácsadója lett. Apát, majd pápai
könyvtáros és a pápai kancellária kulcsfigurája, 869-ben pedig a császár követe a
VIII. Egyetemes Zsinaton Konstantinápolyban. 877-879 között halt meg.

106. I. Miklós, Nagy, Szent

(858. április 24.-867. november 13.)
A kb. harmincnyolc éves Miklós archidiakónust, egy városi elöljáró fiát, aki
fokozatosan egyre nagyobb befolyásra tett szert a Lateránban, II. Lajos frank
császár (855-875) jelenlétében választották pápává. A tömegek előtt népszerűvé
tette, hogy az ínségtől szenvedőkön mindig segített.
„A félelmetes energiájú, parancsoló egyéniség a pápa kötelességéről a Nagy Szent
Leótól, I. Szent Geláztól és Nagy Szent Gergelytől örökölt magasztos nézeteket
vallotta. Számára a pápa Isten képviselője a Földön teljes hatósággal az egész
egyház felett, a zsinat is csupán döntéseinek a kivitelezésére szolgál” 42. Egyház és
állam viszonyában is ennek megfelelően lépett fel.
Először is az egyháztartományok vezetőit szorította engedelmességre, a ravennai
érseket le is tette, és csak akkor helyezte vissza székébe, amikor az esküt tett,
hogy a jövőben alárendeli magát Rómának. Szembeszállt a birodalom
leghatalmasabb főpapjával, Hincmar rheimsi érsekkel (845-882). Az egyik általa
letett püspök ügyét felülvizsgálva, visszahelyezte főpapi tisztbe őt. A kölni érsek
ellenében pedig megerősítette Szent Ansgarnak, Észak nagy térítőjének az
apostoli követségét.
Megalkuvás nélküli védője volt a házasság szentségének, és II. Lothárt, a
császárnak Lotharingiában uralkodó testvérét, feleségének a visszavételére
kényszerítette, sőt az újranősülést elnéző érsekeket is kiközösítette.
Hasonló eréllyel lépett fel Keleten, hogy Illíriában (Balkán) Róma joghatóságát
visszaszerezze, továbbá vizsgálatot indított Ignatiosz konstantinápolyi pátriárka
(847-858, 867-877) letétele és Phótiosznak (858-867, 877-886), egy eredetileg
kiváló tudósnak és udvari embernek a helyére ültetése ügyében. Az egészet
bonyolította, hogy a megkeresztelkedő bolgárokhoz, akiket Bizánc saját
joghatósági övezetébe sorolt, térítő püspököt küldött Formózusz püspöknek, a
későbbi pápának a személyében. A 863-as római zsinat minden egyházi
tisztségétől megfosztotta Phótioszt (akit ráadásul egy letett püspök szentelt fel), de
a bizánci püspöki kart teljesen kezében tartó pátriárka egy népes konstantinápolyi
zsinaton a pápát nyilvánította letettnek, sőt ki is közösítette az egyházból. Ezek az
események már fenyegető előjelei voltak annak, hogy Kelet és Nyugat
egyházának az útjai végleg el fognak válni.
Nagy Szent Miklós római tevékenységét – többek között – az LP így jellemzi: „E
boldog főpap idejében akkora jólét és élelembőség volt a városban, hogy teljesen
feledésbe ment az elődje napjaiban pusztító ínségnek még az emléke is”43.
Nagy Szent Miklós uralkodása tehát fontos előkészítő szakasza a középkori pápai
teokrácia (egyházi uralom) kialakításának, amit elősegített, hogy a frank császári
hatalom olyan gyorsan lehanyatlott Nagy Károly utódai alatt.

107. II. Adorján

(867. december 14.-872. november és december közepe között)
A hetvenhat éves II. Adorján pápa a hatalmas Colonna családnak volt a tagja,
akárcsak V. István és II. Szergiusz. Ötvenévesen lett a S. Marco templom
kardinális papja. Felszentelése előtt nős ember volt. Szeretetreméltó egyénisége
közkedveltté tette, ezért már 855-ben és 858-ban is szóba került pápasága, de
akkor elhárította jelölését, 867-ben azonban kompromisszumos jelöltként mégis
elfogadta megválasztását. Dél-Itáliát éppen a szaracénok pusztították, Rómában
pedig szörnyű személyes tragédia érte: leányát előbb megszöktette, majd mikor
üldözőbe vették, meggyilkolta Anasztáz ellenpápának az egyik rokona. A volt
ellenpápa is gyanúba keveredett az ügy kapcsán, de ezúttal is tisztázta magát.
II. Adorján nem volt képes hatalmas elődjének a politikáját folytatni, sőt jó
néhányszor egyenesen gyengének mutatkozott: így Lothár házasságának az
ügyében, a frank trónviszályokban és az egyházi vitákban egyaránt. Keleten pedig
elismerte a konstantinápolyi pátriárkát az öt pátriárka között rangban a
másodiknak, s beletörődött Bulgária elvesztésébe. Ezzel szemben a később VIII.
42
Kelly: i.m. 107
43
Chobot: i.m. 148
Egyetemes Zsinatnak elismert konstantinápolyi zsinat (869-870) elítélte Phótioszt,
és a morvákat sikerült megtartania a nyugati egyház számára. Ugyanis a Rómába
látogató Konstantin-Cirill és Metód; a szlávok apostolai részére engedélyezte
Moráviában a szláv nyelvű liturgiát, később pedig Metódot érsekké és követévé
nevezte ki.

108. VIII. János

(872. december 14.-882. december 16.)
A már húsz év óta archidiakónus római János, Nagy Szent Miklósnak a közeli
munkatársa lett az új pápa. Idős kora ellenére energikusnak mutatkozott, és
tekintélyt vívott ki. Személyesen irányítatta a szaracénok elleni katonai akciókat,
védőfalat építtetett a Szent Pál bazilika köré, és egy kicsiny flottát is szervezett.
Megpróbálta Dél-Itália államait is összefogni a mohamedánok fenyegetése ellen,
ezért kereste a békét Bizánccal. A korábban kiközösített Phótioszt, aki mind a
császár, mind VIII. János pápa kegyét roppant ügyességgel megnyerte, elismerte
pátriárkának, melyet egy újabb zsinaton meg is erősítettek.
Rómában a hataloméhes nemesek közül a legveszélyesebbeket száműzte a volt
bulgáriai pápai megbízottal, a sikeres Formózusz püspökkel együtt. Ellenfelei
azonban felhasználták az egymást követő frank trónviszályok következtében
előállított bizonytalan helyzetet, és Kopasz Károly császár és nyugati frank király
halála után (877) elfoglalták Rómát, s VIII. Jánost bebörtönözték. Kiszabadulva
mégis a döntőbíró szerepét tudta játszani, és 881 februárjában Vastag Károlyt
koronázta meg császárrá. De csalódnia kellett, az új császár nem indult sem a
pápát fenyegető spoletói herceg ellen, sem a pusztító normannak és szaracénok
ellen. „Csak sötét éjt látunk magunk körül” – írta kétségbeesetten44.
A sok küzdelem közepette is igazi főpásztor maradt, aki kiállt a házasság
felbonthatatlansága mellett, közbelépett a német papság által megtámadott Metód
érdekében. De ha az uralkodása alatti heves küzdelmekre visszatekintünk, nem
váratlan, hogy VIII. János lett az első pápa, aki gyilkosság áldozata lett. A fuldai
évkönyvek szerint kíséretének a tagjai ölték meg.

109. I. Marinusz [Marinus]

(882. december 16.-884. május 15.)
I. Marinusz, egy toszkánai papnak a fia húszévesen lépett egyházi szolgálatba, a
869-870-i konstantinápolyi zsinaton a pápai követek egyike volt, ahol élesen
összetűzött I. Bazileosz császárral (867-886), határozottan képviselve a kapott
utasításokat. Később kincstárnok lett, majd az etruriai Caere (e.: cére)
püspökeként kényes küldetéseket teljesített.
Megválasztásával áthágták az I. (Niceai) Egyetemes Zsinatnak a nevezetes 15.
kánonát, amely megtiltotta, hogy egy püspököt áthelyezzenek egy másik
püspökség élére, s a pápa végeredményben Róma püspöke volt. Marinuszt a
császár, III. Vastag Károly (881-887) beleegyezése nélkül választották meg, de
amikor a császár Itáliába jött, találkoztak, melynek az eredményeképpen a VIII.
János ellen összeesküvők Formózusz püspökkel együtt bocsánatot nyertek.
Bizánccal való viszonyát az jellemzi, hogy a görögbarát politika fő képviselőjét
nevezte ki pápai könyvtárossá.

44
Félegyházy: i.m. 389
110. III. Adorján, Szent [Hadrián]
(884. május 17.-885. szeptember közepe)
A szintén a befolyásos Colonnák közül való Adorjánnak a megválasztásáról
nincsenek adatok, de abból, hogy VIII. János pápa esküdt ellenségeinek egyikét, a
lateráni palota egyik magas rangú tisztviselőjét – akinek a visszatérését a
száműzetésből Marinusz pápa engedélyezte –, megvakíttatta, arra lehet
következtetni, hogy III. Adorján VIII. János politikájával rokonszenvezett. Tehát
folytatódott a véres küzdelem, melynek VIII. János is áldozatul esett.
885 nyarán III. Vastag Károly császár kérésére, hogy segítsen neki törvénytelen
fia utódlásának a biztosításában, odahagyta Rómát. Távollétében a császár
követére bízta a kormányzást. Útközben Modena közelében meghalt. Mivel testét
nem hozták vissza Rómába, halálának körülményei gyanút keltettek. Tisztelete
helyhez kötötten alakult ki, melyet a Szentszék csak 1891-ben ismert el.

111. VI. István

(885. szeptember-891. szeptember 14.)
Egy római templom kardinális papját, az arisztokrata Istvánt felkiáltással
választották meg pápává minden császári jóváhagyás nélkül. A szárazság és
sáskajárás miatt éhező rómaiak között elosztotta családi örökségét. A császár
azonban le akarta tétetni, de követét VI. István meggyőzte, úgyhogy az még
segítette is a pápai palota birtokbavételében. Az új pápa azonnal megtisztította és
újjászervezte a pápai kúriát.
Szeretett volna segítséget kapni Vastag Károly császártól mind a belső viszályok,
mind a mohamedán betörések ellen, de 888-ban a császárt letették trónjáról, két
hónap múlva meg is halt, s evvel a Frank Birodalom végleg darabjaira hullott. VI.
István nem tehetett mást, mint hogy a pápákkal mindig ellenséges viszonyban
lévő spoletói herceghez fordult, aki kapott az alkalmon, hogy belefolyhat a
Szentszék ügyeibe. Bizánccal is jó viszonyra törekedett, mert onnan tengeri
segítséget várt. Az új császár ekkor tette le Phótiosz pátriárkát, „de változatlanul
az ő szelleme uralkodott… nézetei meghódították az eddig Rómahű keleti
kolostorok tudományosságát, lassan közös nézeteivé lettek a szerzetesekből a
főpapi székbe lépő pátriárkáknak és püspököknek s szenvedélyesen megírt, kitűnő
vitairatokban terjedtek el a nép között, és előkészítették a később véglegessé vált
szakadást”45.
Bár István pápa nagy gondot fordított a francia és a német püspökök feletti pápai
tekintély fenntartására, nagy lehetőséget szalasztott el, amikor Metód halála után
Moráviában eltiltotta a szláv nyelvű liturgiát, és a németeknek engedte át az ottani
egyházszervezést. Így Metód követői Bulgáriába mentek, ahol visszatértek a
bizánci (görög) liturgiához, de már szláv nyelven, amivel lefektették egy olyan
szláv nyelvű keresztény egyháznak az alapjait, amely akárcsak a bizánci, teljesen
elidegenült Rómától.
Ő is „nagy összegeket fordított a templomokra, középületekre és könyvekre, … és
buzgó volt az imádságban”46.

45
(Íjjas: i.m. 164)
46
Chobot: i.m. 155
112. Formózusz [Formosus]
(891. október 6.-896. április 4.)
A római Formózuszt választották meg VI. István utódává, Porto püspökét, egy
igen képzett főpapot, akinek nagy érdemei voltak a bolgárok
megkeresztelkedésében a 860-as évek táján. Eléggé fordulatos pálya után (876-
ban VIII. János kiközösítette!) jó hetvenesen lett pápa.
Erősen támogatta az angliai és az észak-germániai kereszténységet, és barátságos
kapcsolatban állt Bizánccal az új pátriárka felszentelésének érvényessége körül
folyó vita ellenére. Sokkal több baja volt magában Itáliában, ahol Arnulf keleti
frank (német) király (887-899) segítségével szabadította meg az egyházi államot a
spoletói hercegek gyámkodásától. Arnulfot császárrá is koronázta, de nem sokkal
utána meghalt. Formózusz példás életű, önmagához is szigorú, aszkéta természetű
ember volt, kiváló képességekkel megáldva. Azonban engesztelhetetlen
ellenségeket is szerzett, elsősorban a spoletói herceget és római pártját, köztük
VII. Istvánnal, a későbbi pápával, aki alatt 897 januárjában Formózusz holttestét
kiásták, „bíróság elé állították”, elítélték, intézkedéseit is érvénytelenítették,
maradványait pedig a Tiberisbe dobták, azonban azokra egy remete rábukkant, így
újra eltemették.

113. VI. Bonifác

(896. április)
Bonifác pápa egy püspök fia volt, akit VIII. János alatt inkább politikai okokból,
mint erkölcstelenség miatt kétszer is kitaszítottak a papi rendből. Az Arnulf
császárral és kormányzójával szemben ellenséges tömeg megmozdulása
kényszerítette ki a megválasztását, de súlyos köszvényébe tizenöt nap múlva már
belehalt.

114. VII. István

(896. május-897. augusztus)
Egy római presbiternek a fia volt VII. István, akit Formózusz pápa szentelt Anagni
püspökévé. Arnulf császár hívei közé számított. Nevéhez fűződik a pápaság
történetének az egyik legmegmagyarázhatatlanabb, legmenthetetlenebb tette, a
897. januári „hullazsinat” Formózusz kiásott holttestének az elítélésével és
intézkedéseinek az érvénytelenítésével. De talán mégis van magyarázata a
hátborzongató eseményeknek. Evvel ugyanis semmis lett az ő korábbi püspöksége
is, ami, mint láttuk, kánoni akadálya volt pápaságának. Ezért csatlakozott tehát
Formózusz igazi ellenségeihez.
VII. Istvánt hamar utolérte a végzete. Formózusz pápa megalázott teste körül
történő csodáknak a hírei és a lateráni bazilika hirtelen beomlása ellene hangolták
a tömeget, amely ezekből a jelenségekből égi figyelmeztetést olvasott ki, Mikor
Arnulf császár fő itáliai ellenfele, Berengár őrgróf, aki a „hullazsinatot”
kikényszerítette, elhagyta Rómát, kitört a népharag, és István pápát börtönbe
vetették, ahol rövidesen meg is fojtották.

115. Románusz [Romanus]

(897. augusztus-november)
Az új pápa Gallesében született, I. Marinusznak volt az unokaöccse, és
megválasztása előtt a S. Pietro in Vincoli templomnak a kardinális papjaként
szolgált. Formózusz követői közé tartozott, de nem találták eléggé
engesztelhetetlennek, ezért az LP-ben megőrzött hagyomány szerint négy hónap
után letették és kolostorba zárták. Halálának az időpontja ismeretlen.

116. II. Teodor

(897. november)
A római születésű Teodor békeszerető főpap hírében állt, de mindössze húsz napot
tartott a pápasága. De e pár nap alatt is határozottan próbált rendet teremteni. Egy
zsinattal érvénytelenítette a szörnyű 897-es zsinatnak a határozatait, exhumáltatta
és ünnepélyesen eltemettette Formózusz pápa földi maradványait a Szent Péter
bazilikába.

117. IX. János

(898. január-900. január)
Bár VII. István pápa pártja Szergiusz caerei püspök személyében pápát is
választott, és a Lateránt is birtokba vette, Formózusz pártja azonban spoletói
Lambert itáliai király támogatásával elűzte őt, és Jánost, egy Tivoliban született
bencés szerzetest választott pápává IX. János néven. Az új pápa II. Teodor
politikáját folytatta az egyház helyzetének a rendezésére. Ezért főleg itáliai
püspökök részvételével zsinatot tartott, mely a halott személyek feletti ítélkezést
megtiltotta, s elismerte a 892-ben megkoronázott Lambert császárságát Arnulffal
és Berengárral szemben. Érvényesnek ismerték el a püspökök áthelyezését tiltó
niceai kánont, de kimondták a kivételt Formózusz pápa személyére nézve,
továbbá szabályozták a pápaválasztást a 824. évi alkotmány felújításával. Mindezt
egy újabb, Lambert császár jelenlétében lefolyt ravennai zsinat is megerősítette. A
helyzetet azonban nemsokára teljesen összekuszálta, hogy a fiatal császár 898.
október 15-én vadászbaleset áldozata lett. Mivel a következő évben Arnulf német
király és egyben császár szintén meghalt, Itália a hatalmas friauli őrgróf, I.
Berengár kezébe került (888-924), kit még VII. István koronázott meg.
A pápának egy leveléből arra következtethetünk, hogy az egymást követő és
egymással szembenálló konstantinápolyi pátriárkák ügyében a megbékélést
szorgalmazta. Moráviában szintén megpróbált közbelépni, de ez a bajor püspökök
tiltakozását váltotta ki. Megerősítette a Szent Benedek alapította Monte Cassino-i
kolostor kiváltságait is.

118. IV. Benedek

(900. május/június-903. augusztus)
A római előkelő családból való Benedek a Rómában dúló belső viszályok
közepette került a pápai trónra, ahol IX. János nyomdokait követte, ugyanis
megerősítette Langres (lángr) püspökét, akit VII. István tett le, és IX. János
helyezett vissza főpapi tisztébe. „Rossz lóra” tett azonban a spoletói Lambert
császár halálával előállott itáliai hatalmi űrben. I. Berengár király (888-924)
helyett, akire az Itáliában felbukkanó magyar portyázók 899-ben katasztrofálisnak
tűnő csapást mértek, II. Lajos császár unokáját támogatta, de Berengár meglepő
gyorsasággal újjászervezte erőit, és Itália ura tudott maradni. Így az anarchikussá
váló római pártharcokban a pápaság teljesen kiszolgáltatottá vált.
A krónikások a nélkülözők iránti nagylelkűségét jegyezték még fel.
119. V. Leó
(903. augusztus-szeptember; Meghalt 904 elején)
Kristóf ellenpápa [Christophorus]
(903. szeptember-904. január Mh.: 904 elején)
Hogy miért éppen a Rómától délre vidéki plébánosként élő Leót választották
pápává, nem lehet tudni. Valószínűleg kompromisszumos jelölt volt. De az, hogy
Formózusz pápa ügyének az egyik fő képviselője dicsérte szent emberként, arra
mutat, hogy Formózusz híveinek a táborához tartozott. Azonban éppen innen
sokan mégis csak kívülállónak tekintették a vidéki papot, s már egy hónap múlva
sikeres palotaforradalmat robbantottak ki ellene, majd börtönbe vetették. Helyére
pedig Róma legősibb huszonöt templomának, az ún. tituláris templomok
egyikének, a S. Damasónak a papját, Kristófot ültették. De négy hónap múlva a
898-ban egyszer már megválasztott Szergiusz fegyveres erővel elragadta tőle a
pápaságot, és V. Leó mellé záratta, majd nem sokkal később mindkettőjüket
megfojtatta.

120. III. Szergiusz

(904. január 29.-911. április 14.)
A 898 óta száműzetésben élő, arisztokrata származású Szergiusz nagyon
megkönnyebbült akkor, amikor VII. István pápa 897-es zsinata érvénytelenítette
Formózusz pápa szenteléseit, mert evvel az ő püspöksége is semmissé vált, újra
csak diakónus lett, tehát megnyílt előtte a lehetőség a pápai trón megszerzésére. A
spoletói herceg segítségével foglalta el Rómát, miután a Formózusz-párt
megosztottsága V. Leó és Kristóf ellenpápa között kedvező alkalmat kínált erre.
III. Szergiusz egy megfélemlített zsinattal újra elítéltette Formózuszt, és
érvénytelennek nyilvánította a szenteléseit is. Mivel azonban Formózusz pápa sok
püspököt szentelt, akik szintén számos papot szenteltek fel, leírhatatlan zűrzavar
keletkezett a papság soraiban. Sokakat kellett újraszentelni. Egy frank
szerzetesnek III. Szergiusz ellen írt merész gúnyiratai Itáliában nagy visszhangot
keltettek, de Rómát szilárdan a kezében tartotta a pápa és az őt támogató
nemesség, elsősorban rokona, a görög eredetű Theophülaktosz (mh. 920 k.)
[Teofilatto v. Theophylactus], aki egy személyben konzul, milíciaparancsnok és a
Szentszék pénzügyeinek a kezelője volt. Feleségével, az ambiciózus és eltökélt
Theodórával együtt Róma igazi ura volt. Velük ellenséges, tehát megbízhatatlan
források szerint lányuknak, Maróziának és III. Szergiusznak a fia volt a későbbi
XI. János pápa. De nemcsak III. Szergiusz pápa, hanem közvetlen utódai is ettől a
hatalmas családtól, főleg annak démoni nőtagjaitól függtek. A történtek az
egyháztörténet sötét fejezetei közé tartoznak. Ez tükröződik a nőpápa, Johanna
papissza meséjében is, mely 13. századi krónikákban bukkant fel mint tipikus,
tehát nem a történeti valóságot megörökítő, krónikás történet. Ennek ellenére a
pápaság ellenfelei – kritikátlanul – sokszor felhasználták, pedig már a 17. század
közepén egy francia protestáns szerző a protestáns Amsterdamban kiadott
tanulmányában teljesen megcáfolta az egész históriának a történeti hitelességét47.
III. Szergiusz Bizáncban hozzájárult VI. Bölcs Leó császár (886-912) negyedik
házasságához az egyházi törvények tilalma és a konstantinápolyi pátriárka
nemleges álláspontja ellenére. Befejezte a földrengés által megrongált lateráni
Szent János székesegyház helyreállítását.

47
Kelly: i.m. 329-330. al.
121. III. Anasztáz
(kb. 911. június-kb. 913. augusztus)
A szintén római III. Anasztáz pápa korábbi pályája és megválasztásának a
körülményei ismeretlenek. Ő is a gátlástalan Theophülaktosz-Theodóra házaspár
ellenőrzése alatt uralkodhatott csak, pedig egy kortárs krónikás dicsérte
kifogástalan egyéniségét. I. Berengár itáliai uralkodóval jók voltak a kapcsolatai,
de a székébe visszakerült konstantinápolyi pátriárkának Bölcs Leó császár
negyedik házassága ügyében írt levelére nem adott kedvező választ, ami ismét
elidegenítette a latin és a görög egyházat.

122. Lando
(kb. 913. augusztus-kb. 914. március)
Lando pápa egy Róma környéki gazdag longobárd grófnak a fia volt, akiről csak
annyi maradt fenn, hogy milyen megragadó emléket állíttatott édesapjának a helyi
katedrálisban.

123. X. János
(914. március/április-928. május Mh.: 929)
Az előkelt romagnai (románnyai) családba tartozó Jánost Bolognában szentelték
pappá, majd 905-től Ravenna érseke volt, aki különböző egyházi küldetések során
sokszor megfordult Rómában. Javára vált jó kapcsolata I. Berengár itáliai királlyal
(888-924), de igazában a Rómában teljhatalmú Theophülaktosz családjával való
rokonság segítette elő megválasztását. Igaz, érezték a római nemesek, hogy nagy
szükség lenne már egy erős és gyakorlott egyházfőre. A Ravennából Rómába való
áthelyezése elleni tiltakozás már gyenge volt, mert egyre inkább általánossá vált
az a vélemény, hogy – a Szentszék kivételes helyzetét tekintve – a püspöki
áthelyezést tiltó régi kánon értelmetlenné vált.
X. Jánosnak valóban sikerült egy itáliai szövetséget létrehozva 915 nyarán az
állandóan pusztító mohamedánokat (a szaracénokat) döntően megvernie. (Nem
kevesebb bajt okoztak a magyar betörések is.) Ezután I. Berengárt császárrá
koronázta. Egyházfőként is tekintélye volt. Bölcs tanácsokat adott a francia
püspököknek, hogyan bánjanak azokkal a megkeresztelkedett normannokkal, akik
visszaestek a pogányságba. 923-ban Kelettel is sikerült ismét helyreállítani az
egységet. Rómában nagy gondot viselt a papnevelésben annyira fontos pápai
kórusiskolára, a Lateránt pedig sok képpel díszíttette egy nagy rekonstrukció
során.
Azonban a Rómát uraló arisztokráciától független döntései bukását okozták.
Mikor az új itáliai királlyal, Hugóval (926-947) is megegyezett, és szintén
tehetséges Péter testvérének a befolyása a pápai udvarban erősödött, a 920 körül
meghalt Theophülaktosz konzulnak a lánya, Marózia és ennek férje, a tusciai gróf,
ellene fordultak. Avval vádolták meg Péter testvérét, hogy ő szabadította rá a
magyarokat Itáliára, és Pétert X. János szemeláttára gyilkolták meg, majd állítólag
a népnek a követelésére a pápát is letették, az Angyalvár börtönébe zárták, ahol
aztán valószínűleg a párnájával megfojtották.
A történetírás tisztára mosta személyét, akit a krónikások XI. Jánossal
összetévesztve sároztak be. X. János a vad századnak az egyik legjelentősebb
pápája volt.
124. VI. Leó
(928. május-december)
A római felső körökből származó Leó előzőleg a Szent Zsuzsanna templom
kardinális papja volt, akit Marózia „patrícia” és „szenatrix”, Róma úrnője és
klikkje választott ki a pápaságra arra az időre, míg Marózia fiából, Jánosból lehet
pápa. Erre az idős Leó kiválóan megfelelt.
Csak egy, a dalmát és horvát püspökökhöz intézett levele ismeretes. Még
szerencsétlen elődjének a meggyilkolása előtt meghalt.

125. VIII. István

(928. december-931. február)
A S. Anastasia templom papját, Istvánt szintén Marózia választotta ki, hogy
legyen addig pápa, amíg fiából pápát csinálhat. Csak szigorúan egyházi ügyekben
intézkedhetett.

126. XI. János

(931. február vagy március-935. december v. 936. január)
Theophülaktosz konzul unokája, Marózia fia, János, bár csak húszas éveiben járt,
már kardinális volt, majd első pápai ténykedése a 909-ben alapított burgundiai
Cluny (klüni) megreformált apátsága kiváltságainak a megerősítése lett. Többek
között éppen Clunyből fog szétsugározni egész Európára az a vallási és egyházi
megújulás, amely a 11. századra véget vetett a pápaság méltatlan helyzetbe
kerülésének és kiszolgáltatottságának.
Mivel anyja, Marózia még magasabbra törve kisebbik lányát egy bizánci császári
herceggel szerette volna összeházasítani, XI. János a keleti egyház
megdöbbenésére hozzájárult ahhoz, hogy I. Románosz bizánci császár (924-944)
tizenhat éves fiát kinevezhesse konstantinápolyi pátriárkává. Marózia pedig, aki
másodszor is özvegyen maradt, sógorához, Hugó itáliai királyhoz ment feleségül
932 nyarán. Ekkor azonban első házasságából való fia, II. Alberich [932-954: dux
et senator Romanorum] sikeres csínyt hajtott végre ellenük, elfoglalta az
Angyalvárat, anyját és testvérét, XI. Jánost bebörtönöztette. Hugónak azonban
sikerült elmenekülnie. Ettől kezdve haláláig, 954-ig ő lett Róma ura. Marózia
eltűnt a történelemből. Ennek a korszaknak „pornokráciaként” való emlegetése
nem megalapozott. XI. János pedig lényegében házi őrizetben láthatta el egyházi
teendőit.

127. VII. Leó

(936. január 3.-939. július 13.)
Leó valószínűleg római bencés szerzetes volt, és a S. Sisto kardinális papja.
Szerzetes volta tetszhetett meg II. Alberichnek, Marózia fiának, aki 932-tól 954-ig
Róma hercege, patríciusa és szenátora volt. Alberich arra törekedett, hogy a
pápaságot megfossza minden világi hatalomtól, ezért kifogástalan életű, de
hatalmi ambíciók nélküli pápákat választott ki. Azonkívül is mélyen érdekelte a
szerzetesség és meginduló reformmozgalma. Ezekben a kérdésekben tehát VII.
Leó élvezte támogatását. Így Cluny híres apátját, Szent Odót (927-942)
meghívhatta Rómába, sőt kérésére az apát egy időleges egyezséget is létrehozott
II. Alberich és Hugó itáliai király között. Odo fő feladata azonban a reform
Rómában való elindítása volt. VII. Leó pápa Subiaco helyreállított kolostorának
és a lotharingiai Gorze-nak (gorznak), a szerzetesi reformmozgalom másik nagy
úttörőjének is kiváltságokat biztosított. Németföldön a mainzi érseket, apostoli
követét bízta meg az egyházi fegyelem megjavításával. A kortárs történetíróra is
nagy hatást tett a pápa személyes varázsa és bölcsessége.

128. IX. István

(939. július 14.-942. október vége)
István személyében jól képzett, békeszerető és feddhetetlen kardinális papot
választott ki II. Alberich a pápaságra, aki csak az ő hatalmának az árnyékában
irányíthatta az egyházat. A hatalmas úr azonban elősegítette a szerzetesség
megújulását Róma és Közép-Itália kolostoraiban. IX. István úgy támogatta a
trónjában fenyegetett francia királyt, hogy kiközösítéssel fenyegette ellenfeleit.
Amikor azonban Alberich ellen fordult, az olyan kegyetlenül megcsonkíttatta,
hogy a pápa belehalt sérüléseibe.

129. II. Marinusz

(942. október 30.-946. május eleje)
I. Marinusz is római kardinális papból Alberich választottjaként lett a római
egyház feje. Nem is mert semmit sem kezdeményezni nélküle, teljesen kitért a
konfliktusok elől, csak az egyházi reformnak, a templomépítésnek és a
szegényeknek szentelte magát. Mainz érsekének Szent Bonifácéhoz – aki kétszáz
évvel korábban a német föld apostola volt – hasonló felhatalmazást adott.

130. II. Agapét

(946. május 10.-955. december)
A római születésű II. Agapét szintén II. Alberich herceg választottja volt, együtt
dolgoztak a kolostori reformmozgalom előmozdításán, politikai téren azonban az
új pápa önállóan lépett fel. A franciaországi belső helyzet rendezését igyekezett
előmozdítani, támogatva a király jelöltjét a rheimsi érsekségre. Összeköttetésbe
lépett I. (Nagy) Ottó német királlyal (936-973), aki a császári korona elnyeréséről
tárgyalt vele, amit Alberich ellenzett. A pápa ennek ellenére továbbra is támogatta
Ottót, akinek széles körű joghatóságot biztosított a kolostorok felett,
Magdeburgban pedig érsekséget alapított a szlávok térítésére, felhatalmazását
adva egyházmegyéknek a szervezésére és határaiknak a kijelölésére, ami
nagymértékben segítette a németek keleti terjeszkedését.
Hiába töltötte be egyházfői feladat ilyen energikusan, mégiscsak II. Alberichtől
függött minden Rómában. A hatalmas herceg halálát közeledni érezve megeskette
a római nemességet és papságot, hogy a világi és az egyházi hatalom egyesítésére
törvénytelen fiát, Oktáviánt fogják megválasztani pápává. S II. Agapét kénytelen
volt részt venni ennek a kánonjoggal teljesen ellenkező tervnek a kivitelében,
Szimmachusz pápának a 494-es dekrétuma ugyanis megtiltott mindenféle
megegyezést az utódlásról a pápa életében.

131. XII. János

(955. december 16.-964. május 14.)
II. Alberich, Róma hercege 954. augusztus 31-én halt meg, II. Agapét pápa tizenöt
hónappal élte túl. Akkor, ahogy Alberich kívánta, a világi uralmat már úgyis
gyakorló Oktávián nevű törvénytelen fiát választották meg pápává, aki a XII.
János nevet vette fel. II. János után (533-535) ő volt a második pápa, aki nevét
megváltoztatta. Tizennyolc éves ifjú volt, aki teljesen gátlástalanul züllött életet
élt, a lelki dolgok iránt semmi érdeklődést nem mutatott. [Sok mendemondát
terjesztettek róla, például azt, hogy egyszer egy istállóban szentelt fel egy
püspököt és egy diakónust.] Még botrányos életmódja ellenére is, kormányzati
feladatait, a pápai tekintély fenntartását fontosnak tartotta, sőt még Subiacióba is
elzarándokolt egyszer.
A pápai állam határainak a kiterjesztésére irányuló kísérletei azonban balul ütöttek
ki, szorongatták ellenségei, ezért kénytelen volt apja politikájával felhagyni, és
apja ellenfeléhez, I. (Nagy) Ottó német királyhoz fordulni. Erre a római belső
helyzet is rákényszerítette, mert az egyházi megújulás meggyökerezése
ellenszenvessé tette feslett életmódját.
Ottó király megörült a pápai politikában bekövetkezett fordulatnak, megegyezett a
pápai követekkel, majd kíséretével Rómába jött, ahol 962. február 2-án a pápa
felkente és császárrá koronázta feleségével együtt. Evvel a szertartással jött létre a
Szent Római Birodalom vagy más néven a Német-római Császárság, amely 1806-
ig állt fenn. I. (Nagy) Ottó császár pedig megújította Kis Pipin és Nagy Károly
adományait és a 824. évi Lothár-féle alkotmány szabályait a császár és a pápa
viszonyáról.
A kölcsönös gyanakvás azonban megmaradt közöttük, XII. János II. Berengár
itáliai király fiának és a magyaroknak a támogatását kereste, mire a feldühödött
Ottó császár visszatért Rómába, és egy zsinaton 963. december 4-én letették János
pápát, aki maga a többszöri meghívás ellenére sem vett részt a zsinaton, s VIII.
Leó személyében új pápát választottak, aminek az érvényessége vitatható volt,
mert a zsinaton maga a császár elnökölt, tehát a kánonokkal ellentétben világi
hatalom ítélkezett a Szentszék dolgában.
964 februárjában, amikor a császár odahagyta Rómát, XII. János visszaszerezte
hatalmát, és bosszút állt ellenfelein. Uralma azonban csak a német-római császár
újabb megjelenéséig tartott. Előle Campagnaba [kámpánnyába] menekült, ahol
szélhűdésben hamarosan meghalt, mert életmódján változtatni nem tudott.

132. VIII. Leó

(963. december 4.-965. március 11.)
VIII. Leó, akit I. (Nagy) Ottó választatott meg pápává, előzőleg pápai
főhivatalnok volt, de világi ember, ezért egyetlen nap alatt szentelték fel a
különböző papi rendekre, és valószínűleg még püspökké szentelése előtt hűséget
esküdött a császárnak. Nem is volt népszerű, s ahogy a császár eltávozott,
hamarosan VIII. Leó is menekülhetett utána. A visszatért XII. János egy zsinaton
letettnek nyilváníttatta. A rómaiak azonban XII. János halála után sem akarták
elismerni, Benedek kardinális diakónust választották meg pápává, de I. Ottó
császár presztízskérdést csinált VIII. Leó támogatásából, csapataival
megostromolta Rómát, és 964 júniusában visszahelyezte a székébe a pápát.

133. V. Benedek
(964. május 22.-június 23. Mh.: 966. július 4.)
A kortársi megemlékezések csak jót mondanak V. Benedekről. Képzett
(Grammaticusnak is nevezték), erkölcsileg példás életet élő kardinális
diakónusként az egyházi megújulás támogatója volt. Ezért a rómaiak szinte
könyörögtek I. (Nagy) Ottó császárnak (936-973, császár: 962-973), hogy ismerje
el őt, de az uralkodó roppant indulatosan visszautasította a kérésüket, s végül a
kiéheztetett város kénytelen volt Benedek pápát kiadni, és hagyni azt, hogy
bitorlónak nyilvánítsa az Ottó császár és VIII. Leó által vezetett zsinat. Messze
északra, Hamburgba száműzték diakónusként, ahol a püspök megkülönböztetett
figyelemmel vette körül a szent életű Benedeket. Földi maradványait 988-ban
hozták Rómába.

134. XIII. János

(965. október 1.-972. szeptember 6.)
XIII. János a pápai udvarban nőtt fel, majd különböző tisztségeket töltött be ott.
Később Umbriában kapott püspökséget. Miután a rómaiak hiába kérték V.
Benedek visszahelyezését, az I. Ottó császár által küldött két püspöknek a
jelenlétében választották meg pápává. De már két hónap múlva megdöntötték
önkényes és németbarát kormányzatát, őt magát először bebörtönözték, majd
száműzték. Ottó azonban szörnyű bosszúállás közepette visszaültette, sőt a császár
972 végéig Itáliában maradt. Együttműködésük sikeresnek bizonyult. Ottó
visszakapcsolta a pápai államhoz elveszett területeit, előmozdította a papi
nőtlenség betartását és a kolostori élet megújulási folyamatát. Ugyanakkor a pápa
megerősítette a mainzi érsek által vitatott magdeburgi érsekségnek a helyzetét, de
hangsúlyozta, hogy az érseknek és nem a császárnak a joga új püspökséget
alapítani.
Bizánccal azért támadt ismét feszültség, mert I. Ottó császár szemet vetett a még
bizánci kézen lévő dél-itáliai területekre, és ebben a pápa az egyházszervezéssel
támogatta, ami kiváltotta a joghatóságára féltékeny konstantinápolyi pátriárka
ellenlépését, az otrantói érsekség megalapítását.
XIII. János idejének nagy jelentőségű eseménye volt Mieszko lengyel
fejedelemnek (960-992) a megkeresztelkedése 966-ban, és a prágai püspökség
megalapításának az előkészítése.

135. VI. Benedek

(973. január 19.-974. július)
A római Benedek megválasztása előtt a S. Teodor templom kardinális papja volt.
A császár hívei és valószínűleg a reform szorgalmazói is támogatták, viszont a
Rómában mind hatalmasabbá váló Crescentius család mást szeretett volna, de
egyelőre beletörődött a kudarcba. I. (Nagy) Ottó császárnak 973. május 7-i halála
azonban aláásta VI. Benedek helyzetét, és Crescentius konzul (mh. 984), az ifjabb
Theodórának, Marózia testvérének a fia, rögtön kiaknázta a helyzetet. A pápát az
Angyalvárba zárták, és nagy sietséggel helyére ültették jelöltjüket VII. Bonifác
néven. A pápa segítségére siető császári követ, a spoletói gróf hiába követelte VI.
Benedek szabadon engedését, VII. Bonifác megfojtatta.
VII. Bonifác ellenpápa
(974. június-július, 980 nyár-981. március, 984. augusztus-985. július 20.)
Franco kardinális diakónus a Crescentius-klán embereként került a pápai trónra
VI. Benedek eltávolítása után. Azonban elődjének a szörnyű meggyilkoltatása
ellene fordította a közhangulatot, ezért a bizánci kézen lévő Dél-Itáliába menekült
a pápai kincsekkel együtt. Az új pápa, VII. Benedek egy zsinaton kiközösítette,
VII. Bonifác azonban 980 nyarán kihasználva a pápa távollétét újra magához
ragadta a hatalmat Rómában, de a következő tavasszal II. Ottó császár (973-983)
hadai elől Konstantinápolyba menekült. A császár halála utáni bizonytalan
helyzetben még egyszer visszatért 984 áprilisában bizánci támogatással. Letette,
majd megölette XIV. János pápát. Ezután tizenegy hónapig uralkodott hirtelen
haláláig, melyet a népharagnak egészen vad kitörése követett. Holttestét
végighurcolták a városon, tiporták és lándzsával döfködték. Nevét pedig Malefác
(magyarul: rosszat tevő) változatban emlegették. (Ugyanis a Bonifác jelentése:
jótevő.)
Besorolása a pápák közé az egyháztörténetben változó volt, ezért lett a következő
Bonifác nevű pápa a VIII.

136. VII. Benedek

(974. október-983. július 10.)
A Viterbo melletti Sutri (szutri) püspöke, Benedek II. Alberich hercegnek (mh.
954) a rokona és a Crescentiusaknak a barátja volt. Bár a császárpártiak jelöltje
volt, a római nemesség – mint közülük valót – elfogadta. 980-ban mégis sikerült
VII. Bonifácnak elűznie. II. Ottó császár helyezte vissza 981 tavaszán. Ezután
természetesen még inkább támogatta a császár politikáját Dél-Itáliában és a
németországi egyház átszervezésében. De ugyanakkor sikerült a pápaság
tekintélyét is növelnie, amelyet a mind több „ad limina” látogatás (szó szerint az
apostolfejedelmek sírjának a küszöbéhez, azaz a Szentszékhez) is bizonyított az
egyházmegyékből. Mélyen vallásos természetű lévén minden eszközzel
előmozdította a szerzetesség reformját. Kapcsolatban állt a clunyi (klüni) apáttal,
Subiacóban pedig templomot szentelt Nursiai Szent Benedek testvérének, Szent
Skolasztikának a tiszteletére. Pápává választása előtt állítólag jeruzsálemi
zarándoklatra is készült.

137. XIV. János

(983. december-984. augusztus 20.)
Miután Cluny apátja visszautasította a pápaságot, II. Ottó német-római császár
(973-983) itáliai főkancellárát, Pétert választatta meg az egyház fejévé, aki
tizenkét év óta állt a páviai egyházmegye élén. A XIV. János nevet vette fel.
Szerencsétlenségére alighogy elfoglalta a helyét a Lateránban, a délről visszatérő
II. Ottó császár a karjaiban halt meg maláriában. Fia, III. Ottó pedig mindössze
hároméves volt. Így a Bizáncból visszatérő VII. Bonifác ellenpápa XIV. János
hatalmát megdöntötte, őt az Angyalvárba záratta, ahol négy hónap múlva meghalt.
Egyes források szerint megmérgezték.

138. XV. János

(985. augusztus közepe-996. március)
János egy római papnak a fia, a S. Vitale kardinális papja volt. Tanult ember
hírében állt, könyveket írt. Pápaságában a pápai kormányzat papi vezető emberei
és a Crescentius család megegyeztek. Mivel II. Ottó özvegyét a németországi
ügyek teljesen lefoglalták, Crescentius János volt a pápai állam igazi ura. A
papság hamar elidegenedett az új pápától, mert annyira a nemességhez kötötte
sorsát, és kapzsisága is ellenszenvessé tette. Így bár Rómában teljesen
jelentéktelen szerepe volt, a világegyházban történtekre élénken reagált. 992-ben
Mieszko lengyel fejedelem, hogy a német és a cseh törekvések ellen támogatást
szerezzen, országát felajánlotta Szent Péternek. Ekkor tartózkodott öt évig
Rómában, egy bencés kolostorban Szent Adalbert prágai püspök, aki előzőleg
megkeresztelte Géza magyar fejedelem fiát, Vajkot, a későbbi Szent István királyt.
Szent Adalbert ma is az Esztergomi Főegyházmegye védőszentje. Uralkodása alatt
jelentkezett először a francia egyháznak a római függés lazítására való törekvése,
az ún. gallikanizmus, abban a harcban, amit a jogtalanul eltávolított rheimsi érsek
visszahelyezéséért folytatott, melynek során János pápa nem riadt vissza az összes
franciaországi püspök eltiltásától sem, ami aztán hatott, s Gerbert (a későbbi II.
Szilveszter pápa), akit az első Capeting király ültetett az érseki székbe, bár
előzőleg briliánsan védte álláspontját, visszalépett. Közben Rómában Crescentius
János 988-ban meghalt, és testvére, Nomentanus kezébe ment át a hatalom, aki
igazi zsarnoknak bizonyult. Hogy XV. János 995-ben kénytelen volt Rómát
elhagyni, abban ez is szerepet játszott, de a pápának már említett rossz
tulajdonságai és nepotizmusa (rokonsága jogosulatlan támogatása) is. Császári
segítséget kért. Mikor az ifjú III. Ottó császár (983-1002) környezete elhatározta a
beavatkozást, a megszeppent római vezető körök visszahívták a pápát, aki
azonban meghalt, mielőtt a császár megérkezett volna.
XV. János uralkodásához fűződik az első pápai szentté avatás. 993. január 31-én
egy lateráni zsinaton ünnepélyesen a szentek sorába emelték a húsz évvel
korábban meghalt Ulrik augsburgi püspököt. Korábban ugyanis azokat tisztelték
szentként, akiket arra a nép és a papság érdemesnek tartott, akiknek a
közbenjárásáért könyörögtek.

139. V. Gergely
(996. május 3.-999. február 18.)
A XV. János pápa segítségére siető tizenhat éves III. Ottó német-római császár
Páviában értesült a pápa haláláról, Ravennában érte a római nemesség
küldöttsége, mely arra kérte, hogy jelöljön új egyházfőt. Az ifjú császár rokonát, a
huszonnégy éves Brunót, Karinthia hercegének a fiát ajánlotta. Az elsőrangú
nevelésben részesült ifjú személyében először került német egyházi ember a pápai
trónra. Mivel Nagy Szent Gergely pápát (590-604) választotta példaképének, az V.
Gergely nevet vette fel.
Az új pápa császárrá koronázta III. Ottót, és bocsánatot kért tőle Crescentius
számára. Mikor azonban a császár visszament Németországba, 996 októberében a
római nemesség elűzte a támasz nélkül maradt pápát, aki Spoletóba menekült,
ahonnan két sikertelen kísérletet tett a Rómába való visszatérésre, ahol a
Crescentiusok pártja közben ellenpápát is választott. III. Ottó császár azonban
nem hagyta el V. Gergelyt, de csak 998 februárjában tudott ismét Rómába jönni.
Ezúttal Crescentius már nem kapott bocsánatot.
V. Gergely elűzetése idején Páviába hívott össze zsinatot, melyen megerősítették a
Szimmachusz pápa idején kiadott pápaválasztási szabályokat, és megtiltották az
egyházi tisztségeknek a pénzen való vásárlását, a simóniát. Kiközösítette II.
Róbert francia királyt (996-1031), mert unokatestvérét vette feleségül. A császár
akarata ellenére lépéseket tett a merseburgi egyházmegye helyreállítására. Bár
nem örült neki, elfogadta Gerbertnek a ravennai érsekségre való jelölését.
Ez a határozott, elkötelezett egyházfő, aki németül, franciául és latinul egyaránt
tudott prédikálni, valószínűleg malária áldozata lett.
 XVI. János ellenpápa
(997. február-998. május Mh.: 1001. augusztus 26.)
II. Ottó német-római császár (973-983) apjának nagyralátó tervei szerint görög
(bizánci) császárlányt vett feleséül, aki férjének a halála után egy kalábriai
görögöt, Jánost fogadta fel nevelőnek a gyermek III. Ottó mellé. János apát, itáliai
császári kancellár, Piacenza püspöke, majd érseke volt nevelői megbízása előtt,
illetve megbízása következményeként. 994-ben pedig Konstantinápolyba küldte a
német-római császári udvar, hogy III. Ottó számára is görög menyasszonyt
szerezzen. Innen 996 novemberében tért vissza, és éppen az elűzött V. Gergely
pápa páviai zsinata idején állítólag zarándoklatra ment Rómába, ahol a
Crescentiusok és a vele jött bizánci követ nyomására pápává választották,
remélve, hogy III. Ottó császár nem fog tiltakozni volt nevelőjének a pápasága
ellen, ugyanakkor Rómát ezzel a lépéssel sikerül eltávolítani a német érdekkörtől.
Azonban mind III. Ottó, mind V. Gergely pápa bitorlónak tekintette; apátságát és
érsekségét mással betöltötték, őt pedig kiközösítették. XVI. Jánosnak rá kellett
döbbennie, hogy nem több Crescentius bábjánál. Crescentius azt is
megakadályozta, hogy császári tanítványával helyzetéről tárgyalhasson. Mikor a
császári seregek 997 decemberében megjelentek Itáliában, Campagnaba
(kampániába) menekült. Sok pápajegyzék eddig számítja az uralkodását. Később
elfogták, szörnyen megcsonkították, és szamárhátra ültetve hurcolták végig
Rómán. 998 májusában azután letették, és megfosztották a papságtól is. A szent
életű, igen öreg Nílus apát hiába járt közben érte, ezért Rómát odahagyva
megátkozta a császárt, és V. Gergelyt is. Crescentius Nomentanust is elfogták és
lefejezték. A megtört János ellenpápa még három évet élt egy kolostorban.

140. II. Szilveszter

(999. április 2.-1003. május 12.)
Aurillaci Gerbertet [orijak], aki rheimsi és ravennai érseksége között az ifjú III.
Ottó német-római császárnak (983-1002) a tanácsadója volt, a clunyi apát
tanácsára tette meg a császár pápának. A Szilveszter nevet választotta, mert I.
Szent Szilveszter pápa (314-335) és Nagy Konstantin római császár (306-337)
kapcsolatát példaértékűnek tekintette a maga számára.
Az első francia pápa alacsony sorból küzdötte fel magát kora legnagyobb
tudósává. 970-ben huszonöt évesen mély benyomást tett XIII. János pápára, aki I.
(Nagy) Ottó császár figyelmét is felhívta a fiatal papra. Később a rheimsi érseki
iskola vezetőjeként messze földön híres tanárrá vált. Aztán Bobbio apátja lett, de a
nagy kolostori könyvtár ellenére nem tudott új környezetébe beleilleszkedni, és
visszatért Rheimsbe, melynek érsekévé tette Capet Hugó francia király (987-996)
úgy, hogy elődjét letettette. A kibontakozó egyházjogi vitában Gerbert akkor azt
az álláspontot képviselte, hogy ilyen „tiszta esetekben” a zsinat pápai jóváhagyás
nélkül is elítélheti a püspököket. (Ez a gallikán álláspont megjelenését jelentette a
francia egyházban.) Pápaként azonban hajthatatlanul képviselte Róma primátusát,
és bajnoka volt az egyházi reformnak. Elítélte a simóniát (az egyházi tisztségek
pénzen vásárlását), a nepotizmust (atyafiság pártolást), kiállt a papi nőtlenség és a
kolostori apátok szabad választása mellett. Dédelgetett álma volt császári
tanítványával együtt egy megújult jobb világnak a Keresztény Birodalma. Viszont
közben a gneznói és esztergomi érsekség megalapításával elismerte az önálló
lengyel és magyar egyházat, sőt királyi koronát küldve Szent Istvánnak (1000-
1038) azt is elismerte, hogy Magyarország a keresztény európai országok sorába
tartozik. „Azonfelül keresztet küldetett a királynak mintegy az apostolság
jeleként, így szólván: „Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha
Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk … az
egyházaknak s népeiknek … igazgatását”48. Ugyanebben az időszakban zajlott az
orosz nép keresztény hitre térése is Szent Vladimír kievi nagyfejedelem (978-
1015) uralkodása alatt, amely azonban az ugyancsak szívós és tudatos bizánci
térítő munkának volt az eredménye.
A római nemesség által szított idegenellenes hangulat azonban 1001 februárjában
II. Szilveszter pápát és III. Ottó császárt a város elhagyására kényszerítette,
amelynek 1012-ig a kivégzett Crescentiusnak a fia lett a keménykezű ura. Miután
III. Ottó császár maláriában fiatalon meghalt, Szilveszter visszatérhetett Rómába,
de szigorúan korlátozták a tevékenységét.
II. Szilveszter elkápráztatta kortársait, hiszen jól ismerték, mert korának a legtöbb
vezető személyiségével kapcsolatban állott. Csodálták nagyszerű intellektusát,
óriási tudását. Kitűnt a matematikában és a csillagászatban, gyűjtötte a latin
klasszikusoknak a kéziratait, úttörője volt az abakusz (számoló tábla) és az orgona
használatának. Nem csoda, hogy voltak, akik varázslónak tartották ezt a
nagyszerű embert. [Fezben 859-ben megépítették a Karavájin mecsetet, amely
helyet adott a világ első egyetemének is. Itt tanult egy Gerbert nevű francia bencés
szerzetes, aki később II. Szilveszter néven lett pápa. Alighanem itt ismerhette meg
az indiai-arab számjegyeket, amelyek bevezetését aztán igyekezett szorgalmazni.]

141. XVII. János

(1003. május 16.-november 6.)
Az új pápa természetesen a Crescentiusoknak a jelöltje és valószínűleg rokona is
volt. Szeretett volna kapcsolatba lépni az új német-római császárral, II. Szent
Henrikkel (1002-1024), a mi Szent Istvánunk sógorával, de ezt sem engedték meg
neki.

142. XVIII. János

(1003. december 25.-1009. június v. július)
A római születésű János, a Szent Péter bazilika kardinális papja szintén a
Crescentiusok jóvoltából lett pápa, valószínűleg összeköttetésben is állott a
hatalmas famíliával. egyházi ügyekben azonban igyekezett önállóan eljárni, s igen
tevékenynek mutatkozott. Nem engedte, hogy két francia püspök fenyegesse
Fleury (e.: flőri) apátságának a kiváltságait. 1004-ben pedig öt lengyel mártírt
avatott ünnepélyesen szentté. Érseki jelvényeket küldött Trierbe és Canterburybe
(kenterbőribe). Megerősítette a Bambergben (Bajorország) a császár által alapított
püspökséget, melyet közvetlenül az Apostoli Szentszék joghatósága alá helyezett.
Uralkodására esik Olaf svéd király (995-1022) megkeresztelkedése is, bár a
kereszténység végleges meggyökeresedése Svédországban még egy évszázados
folyamatot igényelt.
Crescentius meggátolta II. Szent Henrik német-római császári római látogatását,
viszont bizánci szimpátiái révén időleges megegyezés jöhetett létre a keleti
egyházzal.
XVIII. János pápát halálakor szerzetesként emlegetik. Hogy önként vonult vissza,
vagy kényszerítették erre, a forrásokból nem dönthető el. Sírfelirata szerint jámbor
és jótékony pápa volt, a tudományok és a kolostorok nagy pártfogója.
48
István király emlékezete. Bp. 1971. 71. Hartvik püspök legendája Szent Istvánról. Kurcz Ágnes
fordítása
143. IV. Szergiusz
(1009. július 31.-1012. május 12.)
A Crescentiusok újabb választottja, az albanói püspök, egy cipésznek a fia volt,
akit Malacpofa Péter néven ismertek a rómaiak. Pápává választva az
apostolfejedelem iránti tiszteletből változtatott nevet. Gúnyneve nem
tulajdonságaiból eredhetett, mert mint pápának éppen a kegyességét jegyezték fel.
Követeket küldött a híres bambergi székesegyháznak a felszentelésére 1012
áprilisában. Nem világos azonban, hogy a konstantinápolyi pátriárka miért
töröltette megint a pápa nevét. Még lehangolóbb hír volt azonban, hogy 1009-ben
az arab kalifa Jeruzsálemben leromboltatta a Szent sírt.
Hol IV. Szergiusz egy héten belül halt meg Crescentius II. Jánossal, teljes
felfordulás közepette, neveli a gyanúját annak, hogy haláluk nem természetes volt.

144. VIII. Benedek

(1012. május 17.-1024. április 9.)
A Crescentiusok kezéből rokonaiknak, Theophülaktosz szenátornak (mh. 926 k.)
és feleségének, az idősebb Theodórának a leszármazottal, a tusculumi grófok
ragadták ki a hatalmat. Gergely grófnak a második fiát – akit szintén
Theophülaktosznak hívtak – tették meg pápának VIII. Benedek néven.
Vetélytársa, (VI.) Gergely ellenpápa hiába fordult II. Szent Henrik német-római
császárhoz (1002-1024), az szintén VIII. Benedeket ismerte el, sőt 1014
februárjában vele koronáztatta meg magát császárrá. A pápa Róma kapujában egy
aranyalmát adott át Henriknek, majd a Szent Péter bazilika kapujában ismét
fogadta az ünnepélyes menetben érkező uralkodót és kíséretét, s a következő
kérdést tette fel: „Vajon akarsz-e a római egyháznak, nekem és utódaimnak
lelkiismeretes védőura lenni és mindenben hűséget fogadni?” 49 A császár kérésére
a német gyakorlatnak megfelelően belevette a hitvallásba, a hiszekegybe, hogy a
Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik (latinul: Filioque), a ravennai
reformzsinaton pedig meghatározták az egyes papi rendek (fokozatok) minimális
életkorát, továbbá határozatot haztak a visszaélések (simónia stb.) ellen.
A pápa azonban inkább hadvezér és uralkodó volt – korának feudális
uralkodóihoz hasonlóan –, és azon fáradozott, hogy Rómát Itália politikai
központjává tegye. Egy tengeri ütközetben csapást mért az arabokra, és
felszabadította Szardínia szigetét. Délen azonban a normannok segítségével sem
kikerült megszereznie a bizánci kézen lévő területeket, sőt végül kénytelen volt
Németországban segítséget keresni, ahol személyes megjelenése hatalmas
benyomást tett. Meg is kapta a szükséges katonai támogatást.
A páviai zsinaton drasztikus rendszabályokat hoztak a papok házasélete ellen,
közéjük értve még az aldiakónusokat is. Ez az egyházi vagyon megőrzése
szempontjából is fontos lépés volt.
Hihetetlen erélye és éleslátása révén súlya lett a pápai szónak.
(VI.) Gergely ellenpápa
(1012. május-december)
Gergely ellenpápának mint a Crescentiusok választottjának kezdettől fogva
reménytelen volt a helyzete a tusculumi grófok által uralt Rómában. Ezért,
szakítva a Crescentiusok politikájával, a német-római császárhoz fordult. 1072
49
Chobot: i.m. 180
karácsonyán teljes főpapi díszben jelent meg a német udvarban, hol II. Szent
Henrik császár hűvösen fogadta. Megígérte ugyan a kérdés rendezését, de addig
megtiltotta Gergelynek tisztének a gyakorlását. Gergely azt remélte, hogy
vetélytársával is hasonló módon fognak tárgyalni, pedig akkor már előrehaladott
állapotban volt a VIII. Benedekkel való egyezkedés, s néhány hét múlva a császár
Benedeket ismerte el pápának. Gergelynek ettől kezdve nyoma vész. Azt sem
tudjuk, hogy neve eredeti vagy pedig felvett név.

145. XIX. János

(1024. április 19.-1032. október 20.)
Románusz tusculumi gróf, az új pápa VIII. Benedeknek az öccse volt, akit
családja megvesztegetés árán választatott meg. XIX. János nem pap, hanem
konzul, vezér és szenátor volt, de sokaknak a megütközésére egyetlen nap alatt
felvehette az összes egyházi rendeket egészen a római püspökségig. Ügyes
politikával megbékítette a versengő római nemes családokat, köztük a
Crescentiusokat.
1024-ben egy fényes bizánci küldöttség érkezett Rómába gazdag ajándékokkal,
hogy egy olyan megegyezésről alkudozzon, mely szerint Nyugaton Róma,
Keleten pedig Bizánc gyakorolja a teljes egyházi joghatóságot párhuzamosan és
mellérendeltségben, elismerve a konstantinápolyi pátriárkát egyetemes
pátriárkának. XIX. János hajlott volna erre a kompromisszumra, de a
tiltakozásnak a vihara elsöpörte az egyezkedést, a pápa pedig többé nem tudta
lemosni magáról a megvesztegethetőség vádját. Ettől kezdve végleg megszűnt a
pápa nevének megemlítése Konstantinápolyban. Viszont (Szent) Olaf norvég
király (1015-1028) és népe angolszász térítőknek köszönhetően keresztény hitre
tért. 1027-ben Nagy Kanut angol és dán király (1016-1035), a burgundi király és a
clunyi (klüni) apát jelenlétében koronázta meg II. Konrádot (1024-1039) német-
római császárrá, akivel azonban az együttműködése nem volt zavartalan.

146. IX. Benedek

(először: 1032. október 21.-1044. szeptember, másodszor: 1045. március 10.-
május 1., harmadszor: 1047. november 8.-1048. július 16. Meghalt: 1055-ben
vagy 1056-ban)
Mivel IX. Benedek három szakaszban uralkodott, a pápajegyzékek sokszor külön
sorszámot adnak pápasága mindegyik szakaszának. Ebből adódik, hogy II. János
Pál pápa az ilyen pápalistákon a 265. sorszámot kapja, pedig személy szerint csak
263. a pápák sorában. Mi nem adunk külön sorszámot IX. Benedek egyes
uralkodási szakaszainak, így sorszámaink a pápák számát fogyják végül kiadni.
IX. Benedek szintén a tusculumi grófok családjából származott, VIII. Benedek
pápának és XIX. János pápának volt a legfeljebb húszéves unokaöccse, aki
szintén megvesztegetéssel került a pápai trónra. Magánélete egyenesen botrányos
volt. Mégis „feltalálta” magát magas tisztségében. Kevésbé volt hajlékony a
német-római császárok: II. Konrád (1024-1039) és III. Fekete Henrik (1039-1056)
irányában. Erre mutatott a Konrád császár által Aquileia alá rendelt gradói
pátriárkátus önállóságának a visszaállítása.
1044 szeptemberében hirtelen fordult a szerencséje. A tusculumi grófok
nyomasztó hatalma ellen és a pápa életmódja miatt felkelés tört ki, úgyhogy
kénytelen volt elhagyni Rómát. Véres harcok után 1045 januárjában ismét a
Crescentiusok állítottak pápát, de IX. Benedek már március 10-én visszaszerezte
trónját, ám május 1-jén jobbnak látta lemondani keresztapja javára (Johannes
Gratianus), aki a VI. Gergely nevet vette fel. IX. Benedek döntésében a
közhangulat, híveinek a tanácsa és a nősülés vágya egyaránt szerepet játszhatott.
Szép összeget kötött ki, és azután visszavonult családi birtokára. Ezután érkezett
Itáliába III. Henrik német-római császár, aki tiszta kezű pápával szerette volna
magát megkoronáztatni, és folytatni akarta az egyházi reform megvalósítását.
Ezért egy összehívott zsinat mind a három pápát (!): IX. Benedeket, a
Crescentiusok emberét; III. Szilvesztert és IX. Benedek keresztapját, VI. Gergelyt
is letette, és helyükre egy németet, II. Kelement választották pápává, aki azonban
kilenc hónap múlva meghalt. Általános volt a nyugtalanság, csak „meg kellett
fogni” a tömeget. Ez történt. A megvesztegetéssel „megolajozott” népi lelkesedés
hulláma felszínre dobta még egyszer IX. Benedeket, aki 1047 novemberében
immár harmadszor foglalta el a pápai trónt. III. Henrik császár nyomására
azonban már a következő évben kénytelen volt végleg távozni. 1049-ben a
lateráni zsinat, miután nem jelent meg azon, simónia vádjával kiközösítette. 1055
őszén vagy telén halhatott meg, mert 1056. január 9-én testvérei már a lelki
üdvéért mondattak misét. Nehezen képzelhető el, hogy igazán megváltozott volna.

147. III. Szilveszter

(1045. január 20.-március 10. Mh.: 1063)
A Crescentius család szűkebb hazájában, Sabinában (szabina) volt püspök János,
akinek a megválasztatásával a Crescentiusok az 1012-ben elvesztett hatalmukat
szerették volna visszaszerezni. A III. Szilveszter nevet vette fel. Az elűzött IX.
Benedek azonban a távolból rögtön kiközösítette, sőt, már március 10-én
elkergette. Visszatért püspökségébe, ahol a hatalmas család oltalmát élvezhette.
Mikor III. Henrik császár megérkezett Itáliába, a sutri zsinat (1046. december 20.)
elítélte, de végül megmaradhatott sabinai püspöki székében. Azért hagyták békén,
mert látták, hogy nem törekszik visszaszerezni a pápaságot.

148. VI. Gergely

(1045. május 1.-1046. december 20. Mh.: 1047)
Egy gazdag bankárcsaláddal rokonságban álló, a reformkörökben is elismert idős
pap került IX. Benedek lemondása után a pápai trónra VI. Gergely személyében.
Hogy „megvette-e” tisztét vagy nagy összeggel a nép támogatását szerezte meg,
az homályban marad. Azonban Damiani Szent Péter (1007-1072), a nagy
egyházdoktor és reformer is üdvözölte pápaságát. Barátja volt Hildebrand, a
későbbi VII. Gergely pápa. Mégis bizonytalanná vált a helyzete. Amikor aztán a
sutri zsinat kivizsgálta megválasztásának a körülményeit, bűnösnek mondták ki
simóniában, és letették. VI. Gergely elismerte bűnösségét. III. Fekete Henrik
császár (1039-1056) azonban veszélyesnek ítélte, hogy továbbra is Rómában
éljen, ezért magával vitte Németországba. Kölnbe került, ahová Hildebrand is
elkísérte. Mikor 1047 októberében II. Kelemen pápa meghalt, Liége (liézs)
püspöke kiállt VI. Gergely visszahelyezése mellett avval érvelve, hogy a pápa
felett nem ítélkezhet senki. A császár azonban erről hallani sem akart, és Gergely
is hamarosan meghalt még az év vége előtt.
149. II. Kelemen
(1046. december 24.-1047. október 9.)
Suidgert, a bajor hercegségbeli Bamberg szász származású püspökét, aki már
régóta élvezte a német udvar bizalmát, III. Henrik császár jelölte pápának a római
reformkörök támogatásával, amelyek remélték, hogy végre a pápaság megszűnik
az érte versengő római arisztokrata családok kizárólagos birtoka lenni. Az új pápa
a Kelemen név választásával is ki akarta fejezni, hogy a megoldást az
őskereszténység életéhez való visszatérés hozhatja meg.
Első ténykedése III. Henriknek és feleségének a császárrá koronázása volt. Aztán
zsinatot tartott, ahol hozzákezdett reformprogramjának a végrehajtásához, de
Damiani Szent Péter még ennél is gyorsabb ütemet várt. Ősszel egy bullában
megerősítette Bambergnek a kiváltságait. Lírai hangnemben mint „édes
jegyeséről” írt püspökségéről, melytől most olyan távol került. Október 1-jén egy
Pesaro közeli apátságban járva súlyosan megbetegedett, és 9-én meghalt.
Bambergben temették el. [Övé az egyetlen pápai sír, amely az Alpok vonalától
északra helyezkedik el.] „1942-ben, mikor maradványait tüzetesen megvizsgálták,
kimutatták, hogy valószínűleg ólommérgezésben halt meg”50.

150. II. Damáz

(1048. július 17.-augusztus 9.)
A bajor Poppo, a tiroli Brixen püspöke szintén III. Henrik német-római császár
jelöltje volt a pápaságra. Időközben IX. Benedek harmadszor is visszakerült a
pápai trónra, de leghatalmasabb támogatói sem akartak dacolni a császárral, így
került sor Poppo felszentelésére, aki szintén az őskeresztény egyház tisztaságához
való visszatérés útját akarta névválasztásával is kijelölni, de már huszonhárom
nap múlva meghalt Palestrinában, ahová a római hőség elől húzódott vissza.
Valószínűleg a malária végzett vele.

151. IX. Leó, Szent

(1049. február 12.-1054. április 19.)
IX. Leó negyvenhét évesen lett pápa. Eredetileg Brunónak hívták, elzászi grófi
családból való volt, és rokonságban állt a német császári házzal. 1027 óta állt a
touli (tuli) egyházmegye élén, ahol megvalósította a papság és a szerzetesség igazi
reformját. Mikor III. Fekete Henrik német-római császár (1039-1056) a pápaságra
jelölte, kikötötte, hogy csak a római papság és a nép egyetértése esetén vállalja a
tisztet. Az új pápa zarándokruhában érkezett meg Rómába, és szintén olyan nevet
választott, mely az őskereszténység tiszta világát idézte fel.
Rómába rettenetes állapotokat, teljesen leromlott közbiztonságot, üres kincstárt
talált. Azonban nagyszerű tanácsadókkal vette körül magát, Hildebrand
személyében pedig kitűnő kincstárnokot választott. Nekikezdett a pápai kúria
gyökeres átalakításához és az egyházi fegyelem megjavításához. Számos simóniás
püspököt tett le. Hat év alatt tizenegy zsinatot tartott az egyház állapotának a
megjavítására. Az egyes főbb egyházi központokban tartott zsinatoknak a
középpontjában is a papi erkölcs kérdése állt. Mindevvel előfutára volt VII.
Gergely pápa reformjainak, amelyek teljesen helyreállították az egyház, a pápaság
tekintélyét.

50
Kelly: i.m. 146
Sok európai útja során 1052-ben megfordult Magyarország földjén is! I. András
magyar király (1046-1060) kérésére kelt át az Alpokon, hogy a Pozsonyt ostromló
III. Henrik császárt megbékítse, akinek a hajóit ott fúrta meg Búvár Kund. A dél-
itáliai normannokkal szemben serege azonban alulmaradt, és IX. Leó is kilenc
hónapra foglyukká lett. A dél-itáliai helyzet, egy szicíliai érsek kinevezése
rázúdította a fanatikusan nyugatellenes Kerulariosz Mihály konstantinápolyi
pátriárka (1043-1058) haragját, aki bezáratta Bizáncban a latin szertartású
templomokat, és élesen támadta a nyugati egyházi gyakorlatot, például a
kovásztalan kenyér használatát az áldozásnál. IX. Leó pápa ekkor még a dolgokon
felülemelkedve válaszolt: „Mint halljuk, ti a latinok templomait bezárjátok, a
latin szerzetesektől elvettétek kolostoraikat, mert szokásaitok szerint élni nem
akarnak. Mennyivel másképp cselekszik a római egyház! Számos görög templom
és kolostor van Rómában és Rómán kívül, de ezeket sohasem kényszerítette senki
arra, hogy honi szokásaikat elhagyják; sőt arra intjük őket, hogy tartsák meg
azokat, mert a római egyház tudja, hogy a különböző, hely és idő szerint változó
szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének, csak hit legyen egy!” 51. A
konstantinápolyi válasz is békülékeny volt, ezért a pápa követeket küldött a
császárvárosba. IX. Konstantin császár (1042-1054) igyekezett az egyetértést
megteremteni, de az engesztelhetetlen pátriárka állandóan megalázta a követeket,
újabb és újabb feltételeket szabott, mire a követek 1054. július 16-án a Hagia
Sophia székesegyházban a császár jelenlétében a főoltárra helyezték a pátriárka
kiközösítését tartalmazó okiratot. Válaszul Kerulariosz Mihály ún. kis zsinata
ünnepélyes átkot mondott a latin egyházra. Így történt meg az egyházszakadás,
így ért véget a kereszténység egysége, bár sokan akkor átmeneti, jelentéktelen
epizódnak tartották a történteket. A pápai követek kétségtelenül túllépték a
hatáskörüket.
IX. Leó megtörten és betegen tért vissza fogságából Rómába, ahol egy hónappal
később meghalt. Tulajdonképpen a Konstantinápolyban történteket már nem élte
meg. Az 1080-as évektől szentként tisztelték.

152. II. Viktor

(1055. április 13.-1057. júius 18.)
II. Viktor volt a négy közül utolsó III. Fekete Henrik császár (1039-1056) által
kijelölt német pápa. Gebhard, mert eredetileg így hívták, IX. Szent Leó pápának
volt az unokaöccse. Sváb gróf fiaként papi pályára ment, püspök lett, majd a
császár egyik nélkülözhetetlen főtanácsadója. A Hildebrand diakónus által vezetett
római küldöttség mást szeretett volna pápának, de a császár ragaszkodott
Gebhardhoz, aki csak több hónapos habozás után mondott igent, és mindvégig
megtartotta eichstätti püspökségét is.
Folytatta az egyház megtisztítását, átkot mondott nemcsak a simóniára, a papi
erkölcstelenségre, hanem az egyházi javak elidegenítésére is. De csakhamar
minden energiáját az itáliai hatalmi viszonyok alakulása kötötte le. Két oldalról is
szorongatták a pápai államot, ezért a császár után ment Németországba, de 1056.
október 5-én III. Henrik császár meghalt egy ötéves fiút hagyva maga után. II.
Viktor pápa biztosította az özvegy császárné régensségét, és nagy előrelátással
megegyezést hozott tető alá a két legnagyobb birodalmi hűbéressel, a lotharingiai
herceggel és Flandria grófjával. Csak 1057 februárjában tért vissza Rómába, ahol
szintén kamatoztak németországi diplomáciai sikerei. A házassága révén Itáliában
is nagy befolyással rendelkező lotharingiai herceg testvérét, akit Monte Cassino
51
Chobot: i.m. 188-189
apátjává választottak, felszentelte. A következő hónapban azonban a láz elragadta
a pápát. Holttestét haza akarták vinni, de a ravennaiak erőszakkal szerezték meg
maguknak. Ott nyugszik abban a templomban, ahol Nagy Theoderik keleti gót
királyt is eltemették.

153. X. István
(1057. augusztus 2.-1058. március 29.)
Frigyes, Monte Cassino apátja, a lotharingiai herceg testvére lett II. Viktor utóda
X. István néven, pedig ő maga helyett másokat ajánlott a pápaságra akkor, amikor
az egyházi reform hívei tanácsért felkeresték. A pápaválasztás IV. Henrik német-
római császár (1051-1106) kiskorúsága miatt megszabadult a császári
befolyásolástól, de azért siettek vele, nehogy a római arisztokrata családok
használják ki az így felcsillanó lehetőséget. Egy Hildebrand vezette küldöttség
azonban megszerezte az utólagos császári jóváhagyást.
X. István annak idején a reform szellemű Liége-ban (liezs) tanult, és IX. Szent
Leó hívására jött Rómába, ahol kancellárként és könyvtárosként a pápa egyik
legfőbb munkatársa fett. 1054-ben egyike volt a konstantinápolyi pápai
követeknek. De amikor III. Henrik császár 1055-ben Itáliába látogatott, akkor
visszavonult Monte Cassinoba, mert bátyja, a lotharingiai herceg ellenséges
viszonyban állt a császárral.
Pápasága további lendületet adott az egyházi reform ügyének, hiszen már apátként
is igyekezett a szerzetesi életbe a szegénységben való élést visszahozni. Damiani
Szent Pétert, az egyházi megújulás legfőbb szószólóját ostiai kardinális püspökké
nevezte ki, de Hildebrand is főtanácsadói közé tartozott. 1058 tavaszán a dél-
itáliai normannok elleni szövetségnek az összekovácsolásán fáradozott, amikor
Firenzében, ahová testvérével ment találkozni, meghalt. Igaz, annyira súlyos beteg
volt, hogy a rómaiakat megeskette, hogy addig nem választanak pápát, amíg
Hildebrand németországi küldetéséből vissza nem tér. Így kívánta biztosítani az
egyházi reformpolitika folytonosságát.
X. Benedek ellenpápa
(1058. április 5.-1059. január Mh.: 1073 után)
Amíg a római papság X. Istvánnak tett esküjéhez híven Hildebrand visszatérésére
várt, Gergely tusculumi gróf és klikkje megvesztegetéssel megnyerte a népet, és
Velletri kardinális püspökét X. Benedek néven pápává választatta. Ügyes húzás
volt, mert a reformkörök is nagyra becsülték a római születésű főpapot, akit II.
Viktor halála után Frigyes, Monte Cassino apátja, a későbbi X. István pápa szintén
ajánlott a pápai trónra. A reform hívei azonban hiába állították őket kész tények
elé, nem ismerték el a választást, elhagyták Rómát, X. Benedeket pedig
kiközösítették. Felszentelése is szabálytalanul ment végbe. Csak addig
maradhatott, amíg a reformpárt egyeztetni tudta terveit, és decemberben Sienában
II. Miklós személyében új pápát választott. Ekkor X. Benedek egyik pártfogója
kastélyába menekült, amit megostromoltak, és őt kézre kerítették. Hiába mondott
le önként, illetve hiába hangoztatta, hogy akarata ellenére tették meg pápának, a
Via Nomentana mentén lévő menedékházba zárták el hátralévő éveire.
 5. A pápaság: a nyugati keresztény világ irányító hatalma (1059-1303)

154. II. Miklós

(1058. december 6.-1061. július 19. v. 26.)
A lotharingiai vagy burgundiai Gerard 1045 óta, kb. harmincöt éves korától
vezette a firenzei egyházmegyét a reform szellemében. Ezért egy reformellenes
arisztokrata csoport rögtön X. István halála után X. Benedek személyében
ellenpápát választott. (Bemutatását lásd az előző fejezetben.) A reform hívei
azonban elhagyták Rómát, bevárták Hildebrandot, megszerezték a Toszkánát is
uraló lotharingiai herceg, továbbá a német udvar támogatását, és Sienában
Gerardot választották pápává II. Miklós néven. Az új pápa 1059 januárjában a
Róma melletti Sutriban (szutri) zsinatot hívott össze, majd január 24-én nagy
lelkesedés közepette bevonult Rómába. Rövid kormányzása alatt Hildebrandra,
akit archidiakónussá szentelt, Humbertre, Damiani Szent Péterre és barátjára,
Desiderius Monte Cassino-i apátra, a későbbi III. Viktor pápára támaszkodott,
akiknek nagyon sokat köszönhetett az egyházi reform ügye.
Történelmi jelentőségű lett az 1059 áprilisi lateráni zsinat határozata a
pápaválasztás új rendjéről Ezentúl a kardinális püspökök jogává lett a pápa
megválasztása, a papság és a nép csupán jóváhagyta azt. A császári beleegyezés
kérdését, mert nem tekintették feltétlennek, talán szándékosan is bizonytalanul
körvonalazták. A másik fontos döntés volt, hogy először tiltották meg a világiak
invesztitúráját (a birtokba való beiktatás jogát) egyházi javadalmakra nézve. A
papok házasságát és élettársi együttélését is tiltották. A következő évi zsinatok a
simóniával és a simóniás papok szenteléseivel foglalkoztak. Mindezek a
törekvések élvezték az észak-itáliai népi mozgalomnak, a Patariának a
támogatását is, de különösen – érthetően persze – a német udvarban és
főpapságban ellenérzést keltettek, sőt egy zsinaton a pápa ellen fordultak,
érvénytelennek nyilvánították a döntéseket, és megszakították a közösséget
Rómával. De mire ennek a hírei elértek Itáliába, II. Miklós meghalt Firenzében,
melynek a püspöki székét pápaként is megtartotta.
Igen fontos lépés volt a dél-itáliai normann hercegekkel való szövetkezés, ugyanis
ennek eredményeképpen a pápa hűbéresei lettek. Ez szintén hozzájárult a
pápaellenes heves német reakcióhoz.

155. II. Sándor

(1061. szeptember 30.-1073. április 21.)
Anzelm luccai (lukka) püspököt választották II. Miklós pápa utódává. A II. Sándor
nevet vette fel a Milánó környéki előkelő családból származó új egyházfő, aki
annak idején tagja volt III. Henrik német-római császár (1039-1056) udvarának is.
A reformot és a keresztény országoknak a mohamedánok alól felszabadítását
tekintette a fő céljának. Ezek megvalósításában azonban nagyban hátráltatta, hogy
a német udvar ellenpápát állított (II.) Honoriusz személyében, akit bár végül
elejtettek, de II. Sándor mégis kénytelen volt először Luccába visszahúzódni,
majd 1064-ben a mantuai zsinat elé állni, hogy tisztázza magát a vád alól, mely
szerint simóniával és fegyverrel szerezte meg a tisztét.
Közben Hildebrand segítségével megújította II. Miklós határozatait a simónia
elítéléséről, a nős papok miséjén való részvétel tilalmáról és a világi invesztitúra
elfogadásáról egyházi engedély nélkül, továbbá a papság közös életének az
ajánlásáról. Zsinatok sora gyorsította fel a reform folyamatát. A trieri érsek csak
akkor kapta meg a jelvényeit, amikor bebizonyította, hogy nem esett simónia
bűnébe. A konstanzi püspöknek a lemondását viszont éppen ezért kényszerítette
ki. Megakadályozta azt is, hogy IV. Henrik német-római császár (1056-1106)
eltaszítsa a feleségét. Aragónia királya pápai hűbérnek nyilvánította az országát,
és a helyi liturgiát a rómaival váltatta fel. Vilmos normandiai herceget is azért
támogatta II. Sándor Anglia meghódításában (1066), mert a herceg az egyházi
reformerők oldalán állt. Bekövetkezett azonban a törés a pápa és a császár között,
amikor IV. Henrik saját jelöltjét ültette a megürült milánói érseki székbe.
(II.) Honoriusz ellenpápa
(1061. október 28.-1064. május 31. Mh.: 1071 v. 1072)
A német udvar a római nemesség egyetértésével választotta ki pápának Peter
Cadalus pármai püspököt, egy itáliai németet. Pápaságát a reformellenes észak-
itáliai püspökök is támogatták. Csapatai így 1062 áprilisában legyőzték II.
Sándoréit, de nemsokára nagy erőkkel megérkezett a lotharingiai herceg, és
„rábeszélte” mindkét pápát, hogy vonuljon vissza eredeti egyházmegyéjébe, amíg
döntenek. Különböző fordulatok után az 1064. májusi mantuai zsinat II. Sándor
ismerte el pápának, aki élvezte a kiskorú IV. Henrik császár helyett kormányzó
régensnek, a kölni érseknek a támogatását. (II.) Honoriuszt ki is közösítették, de a
pármai püspökséget mégis haláláig megtartotta, sőt fenntartotta az igényét a
pápaságra is, bizakodva a németországi politika újabb fordulatában.

156. VII. Gergely, Szent

(1073. április 22.-1085. május 25.)
VII. Szent Gergely személyében egy rendkívüli energiájú főpap került a pápai
székbe, akit útjáról nem lehetett letéríteni. Vallotta, hogy „pápai hatalmánál
fogva joga van megállapítani: ki áll Isten és ki a Sátán szolgálatában, továbbá
joga van a méltatlan uralkodót hatalmától megfosztani, alattvalóit pedig a
hűségeskü alól feloldani”52. Össze is gyűjtette a pápai primátust igazoló jogi
anyagot, s ezeket 27 tételbe foglalta, ez az ún. Dictatus papae. Ilyen felfogással a
császársággal való nagy összeütközés nem sokáig várathatott magára. Az egyház
szabadságának a megvalósítása csak a fennálló hatalmi viszonyok teljes
felforgatásával volt lehetséges. Ez a kicsike ember, mert ilyen volt származására
és termetére nézve is, vállalta a harcot.
Családi neve Hildebrand volt. Származását homály fedi. Tény, hogy kiskora óta
egy apát nagybácsi nevelte egy római kolostorban, mely a clunyi apátok állandó
római szálláshelye volt. Később bekerült a híres pápai kórus-iskolába, majd
egyházi szolgálatba lépett. Valamilyen rokonságban állhatott VI. Gergely pápával,
aki akkoriban a Szent János bazilika archipresbitereként az egyházi megújulást
erősen támogatta. Pápaként azonban elbukott, simónia gyanújába keveredett, ezért
nemcsak a pápai székből, hanem Itáliából is távoznia kellett. Kölni száműzetésébe
Hildebrand is elkísérte, de mivel VI. Gergely már a következő évben (1047)
meghalt, Hildebrand visszatérhetett Rómába, s ekkor lett szerzetes. Abban a
negyedszázadban, ami pápává választásáig eltelt, ő az egyház egyik legismertebb,
legfontosabb személyisége, a pápáknak a főtanácsadója, a német udvarban
elismert követe. Tulajdonképpen az ő műve volt az 1059-es pápaválasztási
szabályzat. Állásfoglalásaiban a simóniának és a papok házasodásának az
engesztelhetetlen ellenfele Damiani Szent Péter hatására. Ezért még a

52
Szántó: i.m. I. 365
rongyosoknak gúnyolt észak-itáliaiak népmozgalmával, a Patariával is
szövetkezett.
1073-ban már elődjének a temetése alatt a tömeg pápává választását követelte,
ami meg is történt. Mivel csak diakónus volt, fel kellett vennie a többi egyházi
rendet. Megválasztása utáni első leveleiben Hildebrand mint már VII. Gergely
pápa leszögezte: „…kötelessége az oltár szolgáit a világi hatalom kezeiből
kiragadni. Kötelessége minden gonoszság ellen harcot és irtóháborút hirdetni,
hogy megalapítsa a világ békéjét… Üldöztetés és szorongattatás ne tántorítsa őt
el szent szándékától”53.
Ennek megfelelően az első böjti zsinaton (1074) eltiltotta a simóniás és nős
papokat a szolgálattól, a következő évi zsinat (1075) pedig kimondta, hogy a
világi kézből elfogadott egyházi tisztség érvénytelen, és kiközösítést von maga
után. VII. Gergely pápa azonban nemcsak elveket szögeztetett le, hanem többeket
felfüggesztett, s mindenhová különleges felhatalmazással rendelkező követeket
küldött ki. A huszonöt éves IV. Henrik német-római császár mindezt semmibe
véve betöltötte a kölni érsekséget és a bambergi püspökséget, sőt a pápát elítélő
zsinatot tartott, hol VII. Gergelyt letették. Nem számoltak a pápai válasz
hatásával, mely kimondta: „az anyaszentegyház védelmére és dicsőségére
megtiltom az Atya, Fiú, Szentlélek nevében Henrik királynak a német és az olasz
királyság kormányzását, minden keresztényt feloldok a neki tett eskü alól és
megtiltom, hogy neki mint királynak szolgáljanak” 54. VII. Gergely pápa tehát
elveiből semmit sem engedve mondta ki történelmet fordító döntését. A császár
lehetetlen helyzetbe került. Ha meg akarta menteni trónját, a pápa elé kellett
Itáliába sietnie, hogy megelőzze abban, hogy személyesen teremtsen rendet német
földön. 1077 januárjában Canossa várában találta meg VII. Gergelyt, és itt három
napig vezekelt, így a pápa kénytelen volt őt – mint megtérő bűnöst – feloldoznia,
pedig tudta, hogy a hatalmát visszanyerő császár kíméletlen ellenfele lesz. Így
kezdődött – végeredményben az európai főhatalomért folyó – invesztitúra-harc a
pápaság és a német-római császárság között. Az ellenpápát választó IV. Henrik
1081-ben seregeivel megjelent Róma alatt. VII. Gergely az Angyalvárba szorult. A
Dél-Itáliát birtokló normannok mentették fel, de segítségükben nem volt köszönet,
ők is éppúgy pusztítottak, dúltak. Az elkeseredett pápa Salernóba vonult vissza, de
tettereje nem hagyta el az utolsó percig. Innen küldte szét segítségkérését:
„Semmi más oka nem volt, hogy istentelen kezüket gonosz összeesküvésre emeljék
ellenem, mint hogy az Egyházat fenyegető veszedelem láttán nem hallgattam, és
ellenállottam azoknak akik Isten jegyesét rabságba vetni nem szégyellték. Kiáltok,
kiáltok, és újra csak kiáltok és tudtotokra adom: a keresztény jámborság és az
igaz hit a világi visszaélések révén lehanyatlott, és gúny tárgya lett. Siessetek
atyátok és anyátok segítségére!”55. Utolsó szavai ezek voltak: „Szerettem az
igazságot, gyűlöltem az istentelenséget, azért halok megszáműzetésben”56.
A szörnyű küzdelem közepette is törődött az egyház kormányzatával. 1083-ban
külön követet küldött Magyarországra István király, Imre herceg és Gellért püspök
szentté avatására. Foglalkoztatta az elszakadt keleti kereszténység és a Szentföld
problémája is.

53
Chobot: i.m. 205
54
Chobot: i.m. 207
55
Szentek élete 221
56
Chobot: i.m. 212
VII. Szent Gergely egyike volt a középkor legnagyobb pápáinak. „Bár törekvései
zátonyra futni látszottak, az eszmék melyekért küzdött, utódai alatt valóra váltak
és alakították a nyugati kereszténységet”57.
III. Kelemen ellenpápa
(1080. június-1084. március 1100. szeptember 8.)
IV. Henrik német-római császár (1056-1106) Brixenben (Dél-Tirol) választatta
meg ellenpápának a pármai születésű, előkelő családból származó Guibertet, aki
már negyedszázada szolgálta a német udvart, s mint itáliai császári kancellár
annak idején nagyban támogatta (II.) Honoriusz ellenpápát. Ezért II. Sándor pápa
érthetően nem szívesen nevezte ki 1072-ben Ravenna érsekévé. Erre éppen
Hildebrand, a későbbi VII. Gergely beszélte rá a pápát. Guibert azonban egy
csöppet sem volt hálás, hamar VII. Gergely ellenségei közé állt, amiért 1076-ban
ki is közösítették. Csak 1084-ben jutott el Rómába IV. Henrik császár csapataival
együtt, ahol újra megválasztatták. A normannok támadása idején visszahúzódott
Ravennába, és onnan gúnyiratokkal támadta VII. Gergely pápát. Később még
visszatért Rómába, és nagyon igyekezett a világegyházban is támogatókra találni.
Tulajdonképpen a pápáéhoz hasonló nézeteket vallott az egyházi reform ügyében,
csak nem akart elszakadni a német uralkodótól. Népszerűsége az 1090-es évek
közepétől gyorsan hanyatlott, 1098-ban végleg elveszítette Rómát, majd
Albanóból is kiűzték a normannok. A halál Civita Castellanában, Rómától 57 km-
re érte 1100 őszének elején.

157. III. Viktor, Boldog

(1086. május 24., 1087. május 9.-szeptember 16.)
VII. Gergely pápa utóda végül Desiderius, Monte Cassino apátja lett, aki a
beneventói longobárd herceg rokona volt, s eredetileg Daufernek hívták. 1058 óta
tartó apátsága a nagy hírű kolostor történetének egyik fénykora volt. Négy nappal
megválasztása után el kellett Rómából menekülnie, ami nagy csalódást jelentett a
számára. Visszatért Monte Cassinóba. Azonban a következő évi capuai zsinat
kiállt mellette, így végül Rómában felszentelték. Hatalmas pártfogói ellenére sem
tudta magát tartani III. Kelemen ellenpápával szemben, ismét visszament Monte
Cassinóba. Nyáron fordult a kocka, újra az ő kezére jutott Róma, de a császár
Itáliába érkezése után ismételten visszahúzódott apátságába. Bár már súlyosan
beteg volt, de 1087 augusztusának a végén Beneventóban zsinatot tartott, amely
megerősítette VII. Gergely intézkedéseit, ezt már csak hetekkel élte túl. Kultusza
már halála után elkezdődött, mivel ilyen rövid idő alatt is bölcs és higgadt
egyházfőnek mutatkozott.

158. II. Orbán, Boldog

(1088. március 12.-1099. július 29.)
A következő pápát, eredeti nevén Odót, francia földről választották, s a II. Orbán
nevet vette fel. Mind VII. Gergely, mind III. Viktor lehetséges utódjának tekintette
ezt a Marne (marn) vidékén 1035 körül született szerzetest, aki először Szent
Brunónak, a karthauziak alapítójának (1032 k.-1101) a vezetésével tanult, majd
világi papi szolgálat után a híres clunyi (klüni) kolostor szerzetese, majd idővel
priorja (elöljárója) lett. VII. Gergely Ostia kardinális püspökévé nevezte ki,
Németországba is követségbe küldte.

57
Kelly: i.m. 156
A reformpárt Rómától délre, Terracinában választotta pápává, mert a város a
sikeres ellenpápa, III. Kelemen kezén volt. II. Orbán VII. Gergely politikáját
folytatta, de diplomatikusabban, hajlékonyabban. Elhagyta például állandó
legátusok (követek) kiküldetését a reformoknak a keresztülvitelére. Evvel
megerősítette a tekintélyét. Bár Rómát újra át kellett engednie IV. Henrik német-
római császárnak (1056-1106) és az ellenpápának, de 1093-ban már
visszatérhetett oda, az Angyalvárat azonban csak öt év múlva tudta kézre keríteni.
Ekkor már nemcsak Matild őrgrófnő, Canossa úrnője támogatta, hanem a császár
ha, Konrád is.
Közben nem szűnt meg az egész egyház ügyeivel foglalkozni: 1088-ban
helyreállította a toledói érsekséget, és az új érseket egyben megtette a spanyol
egyház prímásának. A szicíliai normann grófnak öröklődő pápai követi
felhatalmazást adott.
A zsinatok közül a legjelentősebb a franciaországi Clermontban (klermon) 1095
novemberében lefolyt zsinat volt, amelyen megújították VII. Gergely szigorú
egyházi törvényeit, megerősítették az Isten békéje (Treuga Dei) intézményét,
amely a hét bizonyos napjaira korlátozta a hűbéresek közti háborúskodást. A
zsinat csúcspontja azonban november 27-én a keresztes háború kihirdetése volt a
Szentföldnek (Palesztinának) a mohamedán uralom alóli felszabadítására.
Ugyanis amióta a szeldzsuk törökök politikája vált a Közel-Keleten
meghatározóvá, az arabokénál jóval nagyobb türelmetlenségük a keresztény
szenthelyekkel és a zarándokokkal szemben, növelte a feszültséget. A nagy
vállalkozás teljes sikerét elősegítette volna a Bizánccal való vallási unió
megteremtése, amivel a pápa szintén megpróbálkozott.
Közben fokozta az egyházkormányzat központosítását, a pápai kúriát a császári
udvarok mintájára szervezte át. Egy 1089-es bullájában éppen ő használta először
a kúria elnevezést a központi egyházkormányzatra. Igaz, II. Orbán képzett
egyházjogásznak mutatkozott. Természetesen különös gondot viselt a
szerzetességre.
Két héttel azután halt meg, hogy a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, de a hír
akkorra még nem jutott el Rómába.

159. II. Paszkál

(1099. augusztus 13.-1118. január 21.)
A szerényebb társadalmi helyzetű romagnai (románnyai) családból származó
Rainer fiatalon szerzetesnek ment, és a clunyi kolostorban nevelkedett. VII.
Gergely alatt már egy római kolostornak az apátja, majd a S. Clemente
templomnak a kardinális papja lett.
Pápasága avval a jó hírrel kezdődött, hogy Jeruzsálem keresztény kézre jutott.
Folytatta elődeinek a küzdelmét az egyházi kinevezések ellenőrzéséért. III.
Kelemen ellenpápa halála 1100 szeptemberében kedvezni látszott a
megegyezésnek, továbbá az is, hogy fia is IV. Henrik császár ellen fordult.
Amikor V. Henrikként apját követte a császári trónon (1106-1125), ugyanolyan
ellenfele lett a pápaság törekvéseinek. 1111-ben a sutri zsinaton II. Paszkál pápa
egy radikális és kivihetetlen megoldást javasolt a császárnak. V. Henrik mondjon
le az invesztitúra jogáról, engedje meg a püspököknek és az apátoknak a szabad
választást, cserében a német egyház lemond a császártól kapott valamennyi
birtokáról és javadalmáról, kivéve a kizárólag egyházi célokat szolgáló egyházi
tizednek a jövedelméről. Mikor a császár megkoronázásakor felolvasták a
megegyezést, tiltakozást váltott ki, mire a feldühödött császár a pápát és
kardinálisait elfogatta, és két hónapig fogva tartotta, kikényszerítve közben a
fennálló invesztitúrajog elismerését. Úgy tűnt, hogy az egyházi reform ügye
elveszett, és a pápaság megszégyenült. Egy lateráni zsinat már a következő évben
eltörölte a megalázó megegyezést, mely kényszernek az eredménye volt. Majd
ismét megtiltották a világiaknak az egyházi javadalmakban történő
invesztitúrájának a gyakorlását. Az angol, a francia, valamint Könyves Kálmán
magyar király (1095-1116) valóban lemondtak róla, de a hűségeskü letételét ők is
megkövetelték. Mindebben II. Paszkálnak kevés személyes szerep jutott, inkább
szent ember volt, aki vonakodva fogadta el megválasztását is. 1116-ban el kellett
hagynia Rómát, de végül az Angyalvárban halt meg mégis. Uralkodásának
pozitívuma, hogy az elpusztult Róma újjáépítését szívén viselte.
Teoderik ellenpápa
(1100. szeptember -1101. január Mh.: 1102)
III. Kelemen ellenpápa halálának az éjjelén hívei máris utódot választottak Albanó
kardinális püspökének, Teoderiknek a személyében. Csak addig tarthatta magát,
míg II. Paszkál pápa távol volt Rómától. A német-római császárhoz akart
menekülni, de elfogták és kolostorba zárták, ahol szerzetesként élt a következő
évben bekövetkezett halálág.
Albert ellenpápa
(1101)
Albertet, egy kardinális papot állították Teoderik helyére ellenpápának III.
Kelemen egykori kővetői. Megválasztása hírére azonban zavargások törtek ki,
ezért az egyik párthívénél keresett menedéket, aki végül kiadta II. Paszkál
pápának. Nyilvánosan megalázták, bebörtönözték, majd egy aversai (Dél-Itália)
kolostorba zárták életfogytig, ahol őrzéséről a normannok gondoskodtak.
IV. Szilveszter ellenpápa
(1105. november 18.-1111. április 12.)
Maginulfot, a S. Angelo templom archipresbiterét nem III. Kelemen ellenpápa
követői, hanem a II. Paszkál pápával szemben ellenséges római arisztokrácia tette
meg ellenpápának IV. Szilveszter néven. Erősen támogatta az anconai gróf is, így
véres harcok folytak Rómában. Amikor azonban az ellenpápa pénze elfogyott,
pártja lassan szétesett, s ő kénytelen volt az anconai grófnál meghúzódni. Aztán V.
Henrik német-római császár (1106-1125) a táborába vitette, hogy így is nyomást
gyakoroljon a pápára. De amikor ezzel elérte azt, amit akart, elejtette IV.
Szilvesztert, akinek le is kellett mondania a pápaságról. A továbbiakban
pártfogójánál, az anconai grófnál húzódott meg. Halálának az időpontja
ismeretlen.

160. II. Geláz

(1118. január 24.-1119. január 29.)
Az előkelő gaetai Crescenti János Monte Cassinóban lett szerzetes. A tudós férfit,
aki a kolostorban szenteknek az életrajzát írta meg, 1089-ben II. Orbán pápa
kancellárjává nevezte ki. A következő három évtizedben, pápává választásáig
Crescenti a római kúria vezető személyisége volt. Már elég idősen lett az egyház
feje, s rövid uralkodása elég viszontagságosan telt el. Megválasztása után a
császárpárti Frangipani család emberei támadták meg, bántalmazták és elzárták. A
római nép azonban kikövetelte szabadon boaétását. Nem sokkal később V. Henrik
német-római császár (1100-1125) elől kellett menekülnie. A csalódott császár,
mivel II. Gelázt nem tudta egy megfelelő „megegyezésre” rávenni, ellenpápát
választatott. A császár távozása után II. Geláz visszatért Rómába, amelyet azonban
az ellenpápa és más ellenséges erők ellenőriztek. A Frangipaniak ismét meg is
támadták egy szentmise alatt. Sikerült azonban elmenekülnie, ezúttal nem is állt
meg Franciaországig, ahová Suger (szüzsé) apát, a francia király tanácsadója
(1081 k.-1154) egyenesen hívta. Itt Saint-Gilles-ben (szen zsil) meglátogatta
Norbertet, a premontrei szerzetesrend alapítóját, akit felhatalmazott arra, hogy
rendje mindenütt hirdesse az evangéliumot. A vienne-i (vjen) zsinat alatt azonban
súlyosan megbetegedett, Clunybe vitték, ahol rövidesen meghalt.
(VIII.) Gergely ellenpápa
(1118. április -1121. április Mh.: 1140 k.)
A csak Szamár Móricnak nevezett dél-francia pap a szomszédos Hispániában szép
egyházi pályát futott be. Toledói archidiakónus, coimbrai püspök, majd 1109-ben
bragai érsek lett. Ekkor rögtön szembekerült egykori elöljárójával, a toledói
érsekkel egyháztartományaik határa dolgában. A vitát II. Paszkál pápa az ő javára
döntötte el, de csakhamar újra Rómában termett, ezúttal Santiago de
Compostelával, a híres spanyol zarándokhellyel támadt vitája. A pápa látva a két
vitában kifejtett diplomáciai ügyességét és ékesszólását, békekövetül küldte V.
Henrik császárhoz. Ő azonban a német-római császár oldalára állt, sőt 1117
húsvétján, a Rómából elmenekült pápa helyett megkoronázta V. Henriket. Ezért a
beneventói zsinat letette, és kiközösítette az egyházból. Mikor a császár az új
pápával, II. Gelázzal sem tudott megegyezni az invesztitúra kérdésében, Móricot
pápává tette, aki a Gergely nevet vette fel. A Frangipaniak segítségével a császár
távozása után is tartani tudta magát Rómában. Viszont II. Geláz pápának a
mindenfelé szétküldött nyilatkozatai reménytelenné tették a helyzetét, sőt a pápa
halála után V. Henrik sem támogatta többé Gergely ügyét. így kénytelen volt
Sutriba visszavonulni, de az új pápának, II. Kalixtnak a csapatai megostromolták
az erősséget, és a foglyul ejtett ellenpápát teveháton hurcolták végig Rómán, ahol
a tömeg nemcsak gúnyolta, hanem meg is dobálta. Hátralévá éveit különböző
börtönökben élte le, 1137 nyarán még biztosan életben volt.

161. II. Kalixt

(1119. február 2.-1124. december 14.)
Guidót, a burgundi gróf fiát, aki rokonságban állott az angol, francia és német
uralkodócsaládokkal, 1088-ban nevezték ki Vienne (vjen) érsekévé, s ebben a
minőségében elnökölt a székvárosában 1112 szeptemberében tartott zsinaton, hol
II. Paszkál pápa nagy engedményei után ismét kiálltak a gergelyi reformpolitika
mellett, eretnekségnek nyilvánították egyházi javadalmak esetén a világi
invesztitúrát, és kiközösítették a német-római uralkodót, V. Henriket (1106-1125).
Ilyen előzmények után választották meg II. Geláz utódává a hetvenedik évéhez
közeledő Guidót, aki a II. Kalixt nevet vette fel. Először habozott, hogy
elfogadhatja-e a Rómán kívüli választást, végül is érseki székvárosában
koronázták meg. A Rómában maradt kardinálisok a papság és a nép támogatásával
megerősítették a II. Geláz környezetében tartózkodott maroknyi kardinálisnak a
döntését, mert bölcs, jámbor, nagy tekintélyű és magas származású főpapnak
ismerték.
II. Kalixt korábbi hajthatatlansága ellenére tudatában volt a megegyezés
fontosságának az invesztitúra kérdésében. V. Henrik császár pedig az új
franciaországi gyakorlatot megfigyelve rájött, hogy az invesztitúra (a birtokba
való beiktatás) jogáról való lemondás nem jelenti azt, hogy elveszíti az
egyháznagyok politikai támogatását. Az első tárgyalások nem jártak sikerrel,
kölcsönös volt még a bizalmatlanság. Közben a pápa Rómába érkezett, s helyzete
ott megerősödött, (VIII.) Gergely ellenpápa elbukott. A tárgyalások ekkor
folytatódtak, először Rómában, majd Németországban, és 1122 szeptemberében
aláírták a történelmi jelentőségű wormsi egyezményt, melyben a császár
lemondott a püspökgyűrűvel és -pásztorbottal történő beiktatás jogáról, elismerte
a püspökök szabad választását és felszentelését. Viszont a pápa hozzájárult ahhoz,
hogy a választások a császárnak vagy megbízottjának a jelenlétében történjenek,
de a simónia és a beavatkozás kizárásával, és birodalmi hűbérbirtokaikba jogarral
mint a világ hatalom jelvényével – iktassák be őket. Az engedmények ellenére
elért nagy eredményt a Lateránt díszítő új freskókon örökítette meg. Ezek után
1123 tavaszára a Lateránba összehívta a IX. Egyetemes Zsinatot, amelyen kb.
háromszáz püspök veti részt, és a szigorú VII. Gergelyt követők ellenében
ratifikálták a wormsi konkordátumot.

162. II. Honoriusz

(1124. december 21.-1130. február 13.)
A Frangipani család fegyveresei a pápai kancellár segítségével kényszerítették ki
Lambert ostiai kardinális püspök megválasztását II. Honoriusz néven. Így a már
megválasztott II. Celesztinnek nem maradt más hátra, mint a lemondás. A
bolognai Lamberto alacsony sorsból küzdötte fel magát. II. Paszkál nevezte ki
ostiai püspökké, s II. Gelázzal ment Franciaországba. Mint teljhatalmú pápai
követnek nagy szerepe az invesztitúraharcot lezáró wormsi egyezmény
megkötésében. A pápai kancellártól kapott támogatás azt is jelez hogy az a pápai
kúriabeli csoport állt mögéje, amely most az egyház belső ügyeit akarta rendezni.
Természetesen nem lehetett kitérni az állásfoglalás elől a nemzetközi
kérdésekben. Így Németországban III. Lothár császárt (1125-1137) támogatta
Hohenstauf Konrád ellenében, ezért a Konrádot koronázó főpapokat kiközösítette.
Nem tudta megakadályozni, hogy Apulia (Dél-Itália) ne kerüljön II. Roger
szicíliai gróf kezébe. Jóváhagyta a Szentföldön harcoló templomos lovagok
alapszabályait.
Mikor 1130 elején súlyosan megbetegedett, az ő megválasztását is elősegítő
Aimeric pápai kancellár – előre sejtve a történendőket – a beteg pápát a Szent
Gergely kolostorba vitette át, amely a Frangipániak által uralt városrészben volt.
Ott ugyanis rögtön el tudták temetni, és nyomban utána megtartani a választást is.
(II.) Celesztin ellenpápa
(1124. december 15. v. 16. Mh.: 1125 v. 1126)
A befolyásos Leone család egyik hívének a javaslatára választották meg Teobaldo
római kardinális papot pápává, aki a II. Celesztin nevet vette fel. Már a hálaadás
folyt, amikor a Frangipaniak fegyveresei kikényszerítették az ostiai püspök
pápává választását. Az összecsapásban Celesztin is megsérült, majd lemondott
vagy lemondatták II. Honoriusz javára. Az idős főpap hamarosan bekövetkező
halálának is ez a felkavaró küzdelem lehetett az oka.
Szabályosan választották meg, bár a felszentelésére már nem került sor, a
hivatalos pápajegyzékek mégis – következetlenül – az ellenpápák közé szokták
sorolni.
163. II. Ince
(1130. február 14.-1143. szeptember 24.)
A S. Angelo templom kardinális diakónusa, a római patrícius Papareschi Gergely
(papareszki) 1122-ben részt vett a wormsi tárgyalásokon, aztán Franciaországban
volt pápai követ. Pápává választása roppant sietséggel ment végbe. Aimeric pápai
kancellár s az őt követő kardinálisok még az éjjel eltemették II. Honoriuszt, és
hajnalra virradóra már trónra is ültették utódát II. Ince néven. A kardinálisok
többsége azonban szabálytalannak tekintette a választást, és ők is választottak
pápát Pietro Leone személyében, aki a II. Anaklét nevet vette fel. Újabb szakadás
történt tehát. Mivel Róma Anaklét kezébe került, és délről a normannok is őt
támogatták, akárcsak II. Geláz II. Ince szintén Franciaországnak vette útját. Itt a
király és a püspöki kar a roppant tekintéllyel rendelkező Clairvaux-i (klervói)
Szent Bernátot (1090-1153) kérte fel, hogy vizsgálja meg a pápaválasztás
körülményeit. Ő II. Ince pápasága mellett állt ki. Ezután szinte egész Európa őt
ismerte el törvényes pápának. 1133-ban III. Lothár német-római császár (1125-
1137) kíséretében tért vissza Rómába, de a Szent Péter bazilikában nem tudta
császárrá koronázni, mert az II. Anaklét kezén volt. Hogy milyen volt akkoriban
Róma, azt Clairvaux-i Szent Bernát írta le: „Amerre a szem tekint, mindenütt rom,
s ahol nincs rom, ott az ősi emlékek köveiből épített falak meredeznek az ég felé.
A nemes családok házai egy-egy kisebb-nagyobb erődöt mutatnak körülsáncolva,
felvonóhíddal. A Leone csalód a Travesteréból egész hatalmas várrendszert
alkotott, melybe Szent Péter templomát is belevonták A Tiberis folyón semmi
átjáró sem volt ez osztotta két részre a marakodó pártokat. A római polgárok
katonákká lettek; azon pártnak a zsoldosaivá, amelyik többet fizetett. S mivel a
Leone családnak volt több pénze, II. Anaklétnek hódolt a polgárság legnagyobb
része. Az utcák néptelenek, egy-egy alak – inkább kém, mint békés lakos gyanánt
– surran végig azokon”58. Ezért II. Ince inkább Pisában tartózkodott. Ott zsinatot
tartott, ahol az ellenpápát és II. Roger szicíliai uralkodót kiközösítették. Csak
akkor tért vissza Rómába 1139-ben, amikor II. Anaklét meghalt, ellenpápa utóda
pedig hamarosan lemondott. Rögtön összehívta a X. Egyetemes Zsinatot, amely
rendezte a szakadás ügyét, de olyan szigorúan ítélte el az ellenpápát, hogy ez a kor
nagy szentjét, Clairvaux-i Bernátot egészen kétségbe ejtette. Azonkívül újra
összefoglalták a megelőző évtizedek reform törvényhozását. 1140-ben elítélte
Abelard-nak (ábélar; 1079-1142), a korszak egyik legnevezetesebb filozófusának
és teológusának a nézeteit, aki a híres párizsi St. Genevieve (szen zsöneviev)
kolostor iskolájában tanított, mert az érvek és az ellenérvek felsorakoztatása
közben a kételkedéshez jutott el, ezért nemegyszer a hitbeli kérdések belső
kifejtése háttérbe szorult nála.
Aztán csőstül szakadtak a bajok II. Ince pápa nyakába. Egy vereség után II. Roger
fogságába esett, és kénytelen volt őt elismerni Szicília királyául (1139-1154).
Magát Rómát is elérte az önálló, minden úrtól független városi közösség (a
kommuna) elismertetésének az európai mozgalma, amely a városi élet, az ipar és
kereskedelem újra való megerősödéséből fakadt. II. Ince pápasága mégis jelentős,
mert megerősítette azt a mélyreható reformfolyamatot, mely az 1059-es lateráni
zsinat óta szüntelenül haladt előre az egyház megújításának az útján.
II. Anaklét ellenpápa
(1130. február 14.-1138. január 25.)
A San Marco templomban gyülekező kardinálisok nem tudtak arról, hogy a
kardinálisoknak egy másik csoportja a pápai kancellár vezetésével titokban már
58
Chobot: i.m. 225
választott pápát II. Ince személyében. Így ők megválasztották a gazdag,
kikeresztelkedett zsidó Leone családból származó Pietro kardinális papot, aki
Párizsban tanult, majd Clunyben volt szerzetes, s II. Paszkál pápasága óta mindig
a pápák környezetéhez tartozott. Ezt a fényes pályát azonban részben családja
gazdagságának és befolyásának köszönhette. Megválasztása után Rómának
vitathatatlan ura volt, az egyház egészének az elismerését azonban nem tudta
megszerezni, hiába hangsúlyozta, hogy II. Incét csak egy maroknyi csoport
választotta meg, őt pedig Róma egész népe. Ebben jelentős szerepe volt annak is,
hogy Clairvaux-i Szent Bernát, a korszak egyik leghatásosabb hitszónoka ellene
foglalt állást. Csak a szicíliai uralkodó, II. Roger és Milánó támogatta. Ő is csak
addig, amíg Szent Bernát hatására véleményét meg nem változtatta. II. Anaklét
ügyére a végső csapást az mérte, amikor 1137 végén Salernóban a szicíliai
uralkodó előtt szintén Clairvaux-i Szent Bernát a két pápa képviselőinek vitájában
az ő képviselőinek egy részét is meggyőzte II. Ince igazáról. Ezt a kudarcot nem
sokkal élte túl.

IV. Viktor ellenpápa

(1138. március közepe-május 29.)
Gregorio Contit II. Anaklét ellenpápa hívei választották meg pápának II. Roger
szicíliai király (1130-1154) támogatásában bízva. IV. Viktor pápasága azonban
csak közjáték lett. Clairvaux-i Szent Bernát közbelépésére lemondott, bocsánatot
kapott, sőt eddigi egyházi tisztségének a megtartását is megígérte neki II. Ince
pápa, de a következő évi X. Egyetemes Zsinaton mégis letették, amit Szent Bernát
rossz néven vett. További sorsáról semmi sem ismeretes.

164. II. Celesztin

(1143. szeptember 26.-1144. március 8.)
Egy umbriai arisztokratának a fia, Guido di Castello a híres filozófusnak, Abelard-
nak a tanítványa volt, s maga is a tudományoknak a magisztere lett, és gyorsan
haladt előre az egyházi pályán. 1134-ben lett a S. Marco templom kardinális
papja, majd diplomáciai megbízásokat teljesített a francia, a német és a szicíliai
udvarban. Megválasztása egyhangú volt. Szoros szálak fűzték Aimerichez, aki
1123 és 1141 között volt pápai kancellár. Együtt dolgoztak az egyház belső
megújulásán.
Elődjének két fontos döntését megváltoztatta, amikor II. Celesztin néven
elfoglalta a pápai trónt. Helyreállította a jó kapcsolatokat a francia udvarral, ami
egy püspöki szék betöltése kapcsán bomlott meg. Ugyanakkor viszont visszavonta
II. Roger szicíliai uralkodó kikényszerítettnek tekintett elismerést.

165. II. Luciusz

(1144. március 12.-1145. február 15.)
A bolognai születésű Gherardo Caccianemici (gerardo kaccsanemicsi) II. Kalixt
pápa uralkodásának az idején lett a Sta Croce templom kardinális papja. Olyan
energikusan működött, hogy 1141-ben ő lett Aimeric utóda a pápai
kancellárságban. Barátai közé tartozott Clairvaux-i (klervói) Szent Bernát és Péter
clunyi (klüni) apát.
Rómában azonban az önálló városközösség a kommuna, mely a X. Egyetemes
Zsinaton tanai miatt már elítélt Bresciai (bressai) Arnold befolyása alá került,
szenátust állított fel, melynek élére II. Anaklét ellenpápa fivérét, Giordano Leonét
állították patríciusi címmel. Amikor II. Luciusz pápa a szicíliai uralkodó ellen a
segítségüket kérte, az egyházi ellenőrzés megszüntetését és a papság
működésének szigorúan lelki térre való korlátozását követelték. Az új német
császártól sem remélve segítséget, elhatározta a pápa, hogy maga teremt rendet
Rómában. Összegyűjtött erőivel megrohamozta a Capitoliumot, ahol a szenátus az
üléseit tartotta, de a harc közben egy súlyos kő eltalálta, és sérüléseibe belehalt.

166. III. Jenő, Boldog

(1145. február 15.-1153. július 8.)
Bernardo Pignatellit, egy cisztercita kolostor apátját sietősen, még II. Luciusz
halálának a napján pápává választották. A III. Jenő nevet vette fel. A szegény pisai
fiú az 1130-as években került a tüzes természetű Clairvaux-i Szent Bernát hatása
alá, és kolostorában lett szerzetes, ahol Szent Bernát apát létére szigorú aszkéta
életmódot folytatott, hogy megvalósítsa az Istennel való bensőséges együttlétet.
„Formálva a világot azáltal, hogy elmenekült a világból”. Ilyen volt a mézajkú
doktor, aki egykori tanítványát, az új pápát, III. Jenőt figyelmeztette a pápai
udvarban fellelhető visszaélésekre, pompaszeretetre, hatalmaskodásokra és
fondorlatokra: „Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a
dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra,
hogy ezekkel foglalkozzál”59. Szent Bernátot ugyanis aggasztotta, hogy egykori
tanítványa nagyon gyakorlatlannak fog mutatkozni, de nem így történt. Ugyan
továbbra is egyszerű szerzetesként élt, de kezébe vette az egyház irányítását,
követve Szent Bernát felfogását.
1147-ben Rómában Bresciai Arnold – volt Ágoston-rendi szerzetes – szervezett
kommunát, fellépett a világi és a világi módon intézkedő egyházi hatóságok ellen.
Rómában köztársaságot szervezett. Mivel a pápa világi hatalmát tagadó római
kommunát Jenő sem ismerte el, Rómától északra Farfában szentelték fel, aztán
pedig Viterbóban székelt. 1145 karácsonyára, majd 1149 decemberében tért vissza
egy rövid időre az ellenséges légkörű Rómába. A radikális reformer Bresciai
Arnoldot, aki a rómaiak fő szövetségese lett, és a pápát állandóan élesen támadta,
1148-ban végül kiközösítette.
Pápaságának nagy, de csalódást hozó eseménye lett, hogy Edessza várának, a
keresztesek egyik fő közel-keleti támaszpontjának az elfoglalása hírére
meghirdette a második keresztes hadjáratot, amelyben a német-római császár és a
francia király is részt vett nem kis részben Clairvaux-i (klervói) Szent Bernát
gyújtó prédikációi hatására, azonban a hadjárat sikertelenül végződött. Pedig még
a keleti keresztény egyházzal való kibékülésben is reménykedett.
Türelmetlen reformerként zsinatok egész során keresztül igyekezett a papság és a
szerzetesség színvonalát emelni. A rheimsi zsinatra (1148) kibocsátott
meghívójában leszögezte, hogy Jézus Szent Péteren keresztül a pápákra ruházta a
legfőbb hatóságot lelki és világi dolgokban egyaránt. Közben erélyesen támogatta
a canterburyi érseket a világi hatalommal folytatott küzdelmében, megerősítette a
kapcsolatokat az ír egyházzal. Megegyezett I. Barbarossa (Rőtszakállú)
Frigyessel, az új német uralkodóval (1152-1190), hogy megkapja a császári
koronát, az pedig megesküdött, hogy a pápa beleegyezése nélkül nem köt békét a
szicíliai normannokkal és a római kommunával. Mielőtt azonban Frigyes Itáliába
jött volna, III. Jenő pápa Tivoliban meghalt, csak hat héttel előzve meg mesterét,
Clairvaux-i Szent Bernátot. Bár a pápa tisztelete már élete folyamán kialakult,
mégis csak 1872-ben került sor boldoggá avatására.
59
Szentek élete 472
167. IV. Anasztáz
(1153. július 8.-1154. december 3.)
Az új pápa a római polgárság soraiból, Suburra városrészből származott
valószínűleg, s Corrado volt a családi neve. Már II. Paszkál (1099-1118)
kardinálissá nevezte ki, 1126-ban lett a Sta Sabina templom kardinális püspöke. II.
Ince és III. Jenő pápa távollétében római vikáriusuk (megbízottjuk) tisztét viselte.
Már elődjének a halála napján megválasztották pápává, nagyon idős volt már,
viszont roppant kúriai gyakorlattal rendelkezett. Valószínűleg abban is bíztak,
hogy római volta és az a tény, hogy a próbatételek idején Rómában tartózkodott,
megfelelő kapcsolatot hoz a római szenátussal. Tényleg olyan békesség alakult ki
köztük, hogy a pápa még egy új palotát is tudott építtetni a Pantheon közelében.
Ugyanúgy a béke megteremtésének a vágya és nem a gyengeség diktálta, hogy
mégis elismerte Magdeburg érsekét, valamint azt a négy angol püspököt, akit a
letett yorki érsek szentelt fel.

168. IV. Adorján

(1154. december 4.-1159. szeptember 1.)
Az egyháztörténet egyetlen angol pápája, Nicholas Breakspear (brékszpír) 1100
körül született St. Albans közelében egy egyházmegyei írnok családjában.
Szerzetesnek ment, aztán Franciaországba került, ahol 1137-ben Avignonban
(avinyon) apáttá is választották. Túlzott szigorúságát azonban Rómában
bepanaszolták, III. Jenő szemében ez nem volt ellenszenves, sőt felismerte
Breakspear képességeit, így 1149-ben Albano kardinális püspökévé, majd a
következő évben pápai legátussá nevezte ki a skandináv államokba, ahol három év
alatt a reform szellemében újjászervezte a helyi egyházakat, megalapítva a
trondheimi érsekséget Norvégiában, és előkészítette a svédországi uppsalai
érsekség megalapítását is, ami egyúttal a két északi ország teljes
krisztianizálódását is jelezte. A sikerekkel visszatérő kardinálist egyhangúlag
választották meg pápává.
IV. Adorján erős akaratú, határozott egyházfőként Bresciai Arnoldot kivégeztette
[pontosabban a menekülő Arnoldot Barbarossa Frigyes adta hóhérkézre, hogy
ezzel is kedvezzen a pápának, de Frigyes és a pápa viszonya megromlott] és
leszámolt a római kommunával. Teljesen térdre kényszeríteni azonban nem tudta,
mert az a német-római császárra is próbált támaszkodni, akivel a pápaság
viszonya megint ellenségesre fordult, mivel I. Barbarossa Frigyes (1152-1190)
bejelentette az igényét egész Észak-Itáliára, sőt ennél is többre: Nagy Károly
(768-814) és I. (Nagy) Ottó (936-973) birodalmának a visszaállítására törekedett –
bár az a kardinálisok testületét nagyon felbolydította –, Beneventóban békét kötött
az új szicíliai királlyal I. Vilmossal (1154-1166).
Kirajzolódtak tehát a pápaság és a császárság második nagy összecsapásának a
körvonalai, mert IV. Adorján ugyan szent ember volt, de hajlíthatatlanul képviselte
a pápai primátust, melyet a Krisztus földi helytartója cím használatának az
állandósulása is aláhúzott. Fő tanácsadója későbbi utóda, Orlando kardinális volt.
Szoros baráti szálak fűzték John of Salisburyhoz (szolszböri jánoshoz; 1115 k.-
1180), aki Abelard idején érkezett Párizsba, majd Clairvaux-i Szent Bernát
ajánlatára került III. Jenő pápa udvarába. Salisbury a század egyik legnagyobb
filozófusa volt, aki később Becket Szent Tamás titkára lett, majd Chartres (sártr)
püspökségének az élére került.
IV. Adorján az egyre veszélyesebbé váló helyzetben Anagniba húzódott vissza,
innen szervezett egy itáliai szövetséget a császár ellen, s meghalt, mielőtt a
negyven napos határidő, amit a császárnak megszabott, letelt volna.

169. III. Sándor

(1159. szeptember 7.-1181. augusztus 30.)
Orlando vagy Roland Bandinelli, a bolognai egyetem egyik ünnepelt
jogászprofesszora, aki 1100 körül Sienában született, csak későn, 1150-ben lett
kardinális diakónus, majd három év múlva pápai kancellárrá nevezték ki. Ő
fordította IV. Adorján pápát a császárellenes és normannbarát politika irányába.
Nagy többséggel választották pápává, és a III. Sándor nevet vette fel. Azonnal
ellenpápával kellett szembenéznie, ami I. Barbarossa Frigyes német-római császár
(1152-1190) javára vált. Kölcsönös kiközösítések után 1160-ban egy népes
toulouse-i (e.: tuluzi) zsinat II. Henrik angol (1154-1189) és VII. Lajos francia
király (1137-1179) jelenlétében III. Sándor pápa mellé állt. A szakadás azonban
mégis tizennyolc évig tartott, míg a császári hatalomtól félő, a pápával szövetkező
gazdag lombard városok szövetsége meg nem verte döntően a császár seregeit
Legnanónál (e.: lenyáno). A küzdelemben nemcsak Itália helyzete, hanem az
egyház szabadsága is tét volt. Maga Itália is két táborra, a pápapárti guelfek és a
császárpárti ghibellinek pártjára szakadt.
Közben zajlott Becket Szent Tamás canterburyi érsek drámája is, akit a pápa
erősen támogatott, hogy az angol egyházat minél jobban függetlenítse a koronától.
Az elmérgesedett helyzetben négy lovag, aki II. Henrik királynak kedvében akart
járni, meggyilkolta az érseket (1170), amiért a királynak végül a legteljesebb
elégtételt kellett adnia.
Az 1179-ben a Lateránban ülésező XI. Egyetemes zsinat a pápai törvényhozó
tekintély fejlődésében újabb állomást jelentett. Ekkor mondták ki, hogy a pápa
megválasztásához a kardinálisok kétharmadának a szavazata szükséges.
Foglalkoztak az egyetemi és az iskolai oktatással, és elrendelték az erősen terjedő
kathar és albigens eretnekségek üldözését. Szintén uralkodása alatt vált a szentté
avatás is a pápa jogává. Clairvaux-i Bernátot és Becket Tamást ő iktatta a szentek
sorába.
Az utolsó két évét a római kommuna miatt a pápai állam más városaiban töltötte.
Római temetését incidensek tarkították.
Nagy pápa volt, az első igazi jogász a pápák között, aki a reform ügyét képviselte,
és nem tétovázott soha, ha szembe kellett szállnia a császár törekvéseivel, pedig
megfontolt, minden elbizakodottságtól mentes volt az egyénisége.
IV. Viktor ellenpápa
(1159. szeptember 7.-1164. április 20.)
A sabinai nemesi családból származó Ottaviano Monticellit (monticsellit), aki
1138 óta volt a Sta Cecilia kardinális papja, egy maroknyi császárpárti kardinális
választotta ellenpápává. Felfegyverzett hívei megtámadták III. Sándor pápát,
válláról a vörös köpenyt letépték, és támogatóival együtt elűzték. A császári követ
és a római szenátus, sőt a páviai zsinaton a német és az észak-itáliai püspökök is
támogatták. Elismertsége azonban nem tudott túlterjedni a császár befolyási
övezetén, sőt, mivel III. Sándor pápa kiközösítette, tekintélye Németországban
sem volt általános. 1164 tavaszán Luccában (lukka) súlyosan megbetegedett és
meghalt. A város papsága visszautasította a kiközösített ellenpápa eltemetését, így
végül egy falakon kívül fekvő szegény kolostorban temették el. 1187-ben VIII.
Gergely pápa innen is kidobatta.
III. Paszkál ellenpápa
(1164. április 22.-1168. szeptember 20.)
Mivel IV. Viktor kíséretében ott volt az itáliai császári helytartó, ő a jelen lévő két
kardinálissal és két német püspökkel (!) megválasztatta Guido Cremát, a S.
Callisto kardinális papját új ellenpápának III. Sándor pápával szemben. A német-
római birodalmon kívül csak Burgundiában ismerték el egyházfőnek. 1167-ben a
császárral együtt Rómába vonult, ahol magát megkoronáztatta, majd a császárt is
megkoronázta. I. Barbarossa Frigyes (1152-1190) azonban kész volt elejteni őt, ha
sikerült volna III. Sándor pápát lemondatnia, és egy új, megfelelő pápát
választatnia. Rómában pedig az a hír járta, hogy az új szenátus szintén III. Sándor
mellé fog állni. Ezért Paszkál a Szent Péter templom melletti erődbe húzódott be,
ahol hamarosan meghalt. [I. Frigyes császár III. Paszkál ellenpápával 1165-ben
szentté nyilváníttatta Nagy Károlyt.]
(III.) Kalixt ellenpápa
(1168. szeptember-1178. augusztus 29. Mh.: 1183 k.)
III. Kalixt már a harmadik császárpárti ellenpápa volt a pápaság és a császárság
újabb nagy küzdelme idején. Giovanni (dzsovanni) volt az eredeti neve, és
szerzetes apát volt, s mint ilyen a császári politikának a nagy híve. Mégis I.
Barbarossa Frigyes császár keze nem volt közvetlenül benne az ő
megválasztásában, sőt addig el sem ismerte, amíg reménykedett abban, hogy
mégis meg fog egyezni III. Sándor pápával. Később is csak anyagi támogatást
kapott mint a császári politika egyik eszköze. Ennek megfelelően Rómán kívül
csak Toszkánában és a Rajna-vidéken ismerték el. Főleg Viterbóban székelt.
Mikor a legnanói vereség után a császár kénytelen volt megegyezni a pápával,
csak annyit kötött ki Kalixttal kapcsolatban, hogy biztosítsanak a számára egy
apátságot. III. Kalixt azonban kitartott a császár bosszúságára addig, amíg
Rómában visszaállt a pápai hatalom, s csak ezután vetette magát alá III. Sándor
pápának, aki nagylelkűen az asztalához ültette, majd Benevento kormányzójává
nevezte ki.
(III.) Ince ellenpápa
(1179. szeptember 29.-1180. január)
Az ősi lombard családból való Landot IV. Viktor ellenpápa nevezte ki
kardinálissá. Amikor (III.) Kalixt ellenpápa meghódolt a törvényes pápai
hatalomnak, a szakadár kardinálisoknak egy kicsiny csoportja választotta meg
Landot (III.) Ince néven akkor, amikor a polgárság ellenséges magatartása miatt
III. Sándor pápa odahagyta Rómát. Azonban ő is jobbnak látta IV. Viktor
ellenpápa rokonságának egyik lovagvárában meghúzódni. Végül egy jelentős
summáért kiszolgáltatták, és hátralévő életére kolostorba zárták.

170. III. Luciusz

1181. szeptember 1.-1185. november 25.
Ubaldo Allucingoli (allucsingoli) túl volt már a hetvenen, amikor a pápai trónra
került III. Luciusz névvel. A luccai születésű fiatalember Clairvaux-i Szent Bernát
hatására lett cisztercita szerzetes. II. Ince tette meg kardinális diakónussá, 1159-
ben pedig Ostia és Velletri kardinális püspökévé nevezték ki. Jelentős része volt a
szicíliai normann királlyal, majd a császárral való megegyezésben. Mint pápa
eleinte Rómán kívül székelt a polgárság ellenségessége miatt.
III. Luciusz igazi békét szeretett volna I. Barbarossa Frigyessel (1152-1190).
Személyesen is találkoztak, de a fő vitapontban, a gazdag Toszkána birtokában
nem tudtak megegyezni. Viszont az eretnekek üldözésének a kérdésében
egyetértettek. Ki kell őket nyomozni (inkvizíció magyarul: nyomozás), és a
nézeteik mellett makacsul kitartóakat kiközösítésük után az egyház megbüntetésre
a világi hatalomnak fogja átadni.
Császár és pápa viszonyát tovább rontotta, amikor a császár fia, Henrik eljegyezte
a szicíliai királylányt, Konstanciát. Bár maga a pápa a béke és egy újabb keresztes
hadjárat érdekében a frigyet nem ellenezte, a kúria előre látta ennek a házassági
kapcsolatnak a veszélyeit. Mielőtt azonban a nyílt törés bekövetkezett volna, a
pápa Veronában meghalt, ott is temették el.

171. III. Orbán

(1185. november 25.-1187. október 19. v. 20.)
Már III. Luciusz halálának a napján Veronában egyhangúlag pápává választották
Umberto Crivelli milánói érseket, mert a kardinálisok a császárral határozottan
szembeszálló pápát akartak, de nem annyira engesztelhetetlent, mint amilyen III.
Orbán pápa lett, akinek a családja nagyon megszenvedte Milánó 1162-es
elpusztítását. A trieri érsekség betöltésének kérdésében kerültek szembe a
császárral, ugyanis I. Barbarossa Frigyes megparancsolta a fiának, hogy a pápát és
kíséretét Veronában zárja el a világtól. A sarokba szorított pápa engedett Trier
kérdésében. Mikor azonban újra megkeményítette az álláspontját, a császárhoz hű
városi hatóságok kiutasították Veronából. Úton Ferrarába megbetegedett, és a
városba érve meg is halt. Ott temették el a dómban.

172. VIII. Gergely

(1187. október 21.-december 17.)
Alberto de Morra pápai kancellárt, aki jól benne járt a hetvenes éveiben,
Ferrarában választották meg pápává. A VIII. Gergely nevet vette fel. A beneventói
születésű új pápa a híres bolognai egyetemnek a professzora volt, amely a
kánonjogot és a római jogot egyaránt tanította. IV. Adorján pápa nevezte ki
kardinálissá. Ő ment a pápai kúriából Angliába Becket Szent Tamás
meggyilkolása után (1170). De megfordult Dalmáciában és Portugáliában is.
III. Orbán szerencsétlen politikája után sokat vártak tőle, mivel jó viszonyban volt
a császárral. Valóban gyorsan megértették egymást, erre I. Frigyes császár
feloldotta a pápai udvar házi őrizetét, sőt előkészítette a pápa római visszatérését
is. Ezalatt belekezdett VIII. Gergely a harmadik keresztes hadjárat előkészítésébe,
mert október 2-án Szaladin szultán elfoglalta Jeruzsálemet. Mindenfelé elküldte
legátusait a hadjárat meghirdetésére, mert Isten büntetésének tartotta a szentföldi
katasztrófát a keresztények bűnei miatt. A hadjárat résztvevőitől is bűnbánó
magatartást és ennek megfelelő öltözetet kért. Ő maga is buzgó, alázatos főpap
volt, a szerzetesek és a szegények nagy pártfogója.
November közepén hagyta el Ferrarát. Útközben Luccában IV. Viktor ellenpápa
sírját feltörette, és maradványait kidobatta a templomból(!). December 1-én ért
Pisába, ahol meg akarta békíteni a várost Genovával, hogy együttműködhessenek
a keresztes hadjáratban. Ott azonban megbetegedett, és december 17-én meghalt.
A pisai dómban temették el.
173. III. Kelemen
(1187. december 19.-1191. március vége)
Pisában, ahol VIII. Gergely pápa meghalt, miután az első jelölt elutasította a
pápaságot, Paolo Scolari praenestei (e: préneszte. Most: Palestrina) kardinális
papot választották meg pápává. Az új pápa, III. Kelemen a római felső körökbe
tartozott, korábban a Sta Maria Maggiore templom papja volt. Gyenge egészsége
és politikai gyakorlatlansága ellenére kivitte, hogy a pápaság visszatérhessen
Rómába, és létrejöjjön a megegyezés a német-római uralkodóval. 1188
februárjától a lateráni palotában székelt, hová elődei nem tehették be a lábukat. A
május 31-én megkötött egyezmény értelmében a római szenátus elismerte a pápa
szuverenitását, és visszaadták a javadalmait belső önkormányzatuknak az
elismerése fejében. A következő tavasszal I. Barbarossa Frigyes császárral is
megegyezett, így helyreállt a pápai állam önállósága, amelyet III. Orbán idején
számoltak fel a császár megszálló csapataival. Toszkána birtoklásának a kérdése
azonban függőben maradt. A biztos pozíciók feladását jelentő megegyezések
azonban lehetővé tették a teljesen szétzilálódott pápai pénzügyeknek a rendezését,
és a harmadik keresztes hadjárat szervezését, amely megmutatta, hogy a pápaság
az egység és az együttműködés igazi központja tud lenni anélkül is, hogy olyan
tényleges erővel rendelkezne, mint a német-római birodalom. Miközben a
mindenfelé szétküldött pápai követek erőfeszítéseinek köszönhetően jól haladt a
keresztes hadjárat szervezése, 1189. november 18-án fiú örökös nélkül meghalt II.
Vilmos szicíliai király (1166-1189), így Dél-Itália a lányára, Konstanciára és
férjére, Henrikre, Barbarossa Frigyes császár fiára szállott, aki nem sokkal
később, miután édesapja Kis-Ázsiában halálát lelte, német-római uralkodó is lett
VI. Henrik néven (1191-1197). Szicíliában egy párt ellenkirályt választott, így a
pápa zavarba került, hogy kit ismerjen el. VI. Henrik Itáliába indult, s felvonulás
közben érte utol III. Kelemen pápa halálának a híre.

174. III. Celesztin

(1191. március v. április -1198. január 8.)
Giancinto Bobo, aki 1144 óta volt kardinális diakónus, az Orsiniak római
arisztokrata nemzetségéből származott, és már a nyolcvanötödik éve körül járt,
amikor pápává választották. Vonakodva fogadta el Krisztus földi helytartóságát.
Barátjának és pártfogójának, II. Celesztin pápának (1143-1144) a nevét
választotta. Párizsi diák Abelard tanárkodása idején volt, a pápai szolgálatban
pedig sikeres békeszerzőnek bizonyult igen sok esetben. Becket Szent Tamást,
canterburyi érsekét is, aki szerint Bobo kardinális a minden anyagi érdektől
mentesek egyike volt a kardinálisok között, annakidején mérsékletre intette.
Uralkodása – bár nagy türelmet tanúsított –, az ifjú VI. Henrik német-római
császárral (1191-1197) való küzdelemben telt el. Első ténykedéseinek az egyike
pedig éppen a fiatal uralkodó császárrá koronázása volt. VI. Henrik, akinek a dél-
itáliai akciója a szicíliai ellenkirállyal szemben összeomlott, visszatért
Németországba, ahol önkényesen püspököket nevezett ki, és elfogta a
Szentföldről, a keresztes hadjáratból hazatérő Oroszlánszívű Richárd angol királyt
(1189-1199). Legborzasztóbb tette azonban a liege-i (liézsi) püspök
meggyilkoltatása volt, hogy eladhassa a püspökségét. III. Celesztin pápa erre a
császár ellenfeleivel szövetkezett, de szerencsétlenségére Tankréd, a szicíliai
ellenkirály 1194 februárjában meghalt, VI. Henrik újabb hadjárata pedig sikerült,
s Palermóban Szicília királyává koronázták. Szörnyű bosszút állt Tankréti hívein.
A pápának nem maradt más hátra, hogy megegyezzen, hiszen a császár erői most
már két oldalról szorongathatták, de a megegyezést érthetően egyre halogatta.
Aztán VI. Henrik „rendcsinálás” közben meghalt Messinában. Ekkor a pápa
megpróbálta a közép-itáliai területek visszaszerzését a toszkán ligával
szövetkezve.
Baja támadt még II. Fülöp Ágost francia király (1180-1223) újranősülésének az
ügyéből, Angliával sem alakultak jól a kapcsolatok. Viszont 1192-ben Váradra
(Nagyvárad) küldött követének a jelentése alapján szentté avatta László magyar
királyt (1077-1095).
III. Celesztin túl a kilencvenedik évén le akart mondani, fő munkatársainak az
egyikét ki is jelölte utódjául, ezt azonban a kardinálisok testülete elutasította.
Néhány hétre rá aztán meghalt.

175. III. Ince

(1198. január 8.-1216. július 16.)
Az öreg-öreg Orsini pápát, III. Celesztint a másik nagy római családszövetségnek,
a Colonnáknak a rokonságába tartozó és még csak harminchét éves Lotario Conti
de Segni gróf követte III. Ince néven. Római, párizsi és bolognai tanulmányok
után mint kiválóan képzett jogász került a pápai kúria szolgálatába. 1187-ben
szentelték diakónussá. Kardinális diakónus III. Kelemen pápa idején lett, aki
anyai nagybátyja volt. Azonban a Colonnákkal ellenséges Orsiniak közül való III.
Celesztin idején visszavonult, és keserűségét az emberi nyomorúságról írott
három könyvében öntötte ki magából. Azonkívül hittudományi értekezések
írásával foglalkozott.
III. Ince kedvező pillanatban került a pápai trónra. A veszélyes ellenfél, VI.
Henrik császár az előző évben meghalt, kisfia, a későbbi II. Frigyes, aki a
palermói vérfürdő idején született, négyéves volt még csak, sőt az özvegy
Konstancia császárné és királyné III. Incét kérte fel gyámjául. Így III. Ince elérte
azt, amit VII. Gergely pápa (1073-1085) csak megkísérelt, hogy az összes
fejedelemnek, az egész nyugati keresztény világnak az ura lett. Az egyetemes
pápaság eszméje valósággá vált. Igaz, uralkodásra született, kivételes képességű,
de mély emberséggel rendelkező egyénisége alkalmassá is tette III. Incét arra,
hogy a legnagyobb pápák egyikévé legyen, bár szentté mégsem avatták.
Rómában megerősítette a helyzetét: elmozdította a császárpárti hatóságokat és
éles küzdelmet folytatott a rivalizáló nagycsaládokkal. 1205-re teljesen
diadalmaskodott. A pápai államhoz végleg hozzácsatolta a még Kis Pipin frank
király (751-768) által megígért spoletói hercegséget és anconai őrgrófságot, de
Romagnának és Toszkánának a birtoklását ő sem tudta elérni.
Belekeveredett a két német ellenkirálynak, Sváb Fülöpnek és Ottónak a
küzdelmébe. Ottót, akit először segített, mikor Szicíliát megtámadta, 1210-ben
kiközösítette, majd gyámfiát, a serdülő II. Frigyest kezdte el támogatni. Szintén
kiközösítette a canterburyi érseket el nem ismerő Földnélküli János angol királyt
(1199-1216), aki később a pápát még hűbérurának is elismerte, akárcsak Aragónia
(az egyik spanyol állam) és Portugália. II. Fülöp Ágost francia király (1180-1223)
fellépésére kénytelen volt visszavenni eltaszított feleségét. III. Ince pápa
közbelépett Magyarországon is az Imre király (1196-1204) és öccse, András
herceg közötti viszályban.
A keresztes háború gondolata, az eretnekek elleni küzdelem és a reform állt
azonban érdeklődésének a homlokterében. A keresztes háború eszméjét azonban
lejáratta az, ami történt. A negyedik keresztes hadjárat lovagjai 1204-ben Velence
biztatására Konstantinápolyt, a bizánci fővárost foglalták el, ahol Latin
Császárságot szerveztek, ami még gyűlöltebbé tette a keleti keresztények előtt a
latin egyházat, és az egyesülés reményét teljesen szétfoszlatta. Hasonlóan tévedett
Ince, amikor a Dél-Franciaországban jelentős erőt képviselő és követét
meggyilkoló eretnekek, az albigensek ellen keresztes hadjáratot hirdetett, mert ez
végül az észak-francia lovagság rablóhadjáratává züllött, és nagy erkölcsi
kártétellel járt. Igazi eredményt csak a Pireneusi-félszigeten folyó keresztes harc
hozott. 1212-ben Tolosánál a korábban a félsziget nagyobb részét elfoglalva tartó
mohamedánok döntő csatát vesztettek. Megkezdődött Európából való teljes
kiszorításuknak a még hosszú folyamata. Az eretnekek elleni harcban pedig a
fegyveres harcnál jóval többet használt, hogy III. Ince pápa elismerte Assisi Szent
Ferenc (1181 k.-1226) követőinek, a ferenceseknek és Szent Domonkos (1170 k.-
1221) követőinek, a domonkosoknak az új, kolduló szerzetesrendjeit, akik nem a
tanult teológusok fölényével, hanem egyszerű, szívhez szóló módon akarták az
embereket közel vinni a lelki örömhöz és az evangéliumhoz.
Hihetetlen méretű volt pápaságának a törvényhozói teljesítménye. Ebbeli
tevékenységét az 1215-i XII. Egyetemes Zsinat határozatai foglalták össze.
Semmi áron sem akart azonban egy új, igazi keresztes hadjárat megszervezéséről
lemondani. Éppen ezen fáradozott, amikor Perugiában (e.: perudzsa) egy
lázroham, melyre mindig hajlama volt, megölte. Ott is temették el. III. Ince földi
maradványait csak száz évvel ezelőtt hozatta át XIII. Leó pápa a római lateráni
Szent János székesegyházba.

176. III. Honoriusz

(1216. július 18.-1227. március 18.)
Az öreg és törékeny egészségű Cencio Savellit, akinek a családja szintén a
Colonnák hatalmas arisztokrata családi szövetségébe tartozott, egyhangúlag
választották meg pápává. Előzőleg nagy szerepet játszott a pápai pénzügyeknek a
rendbehozatalában, pontos kimutatást készítve a jövedelemforrásokról.
Kardinálisi kinevezést 1193-ban kapott. 1197-től VI. Henrik német-római császár
árván maradt kisfiának, Frigyesnek lett a nevelője. Mint pápa – III. Honoriusz
néven – kitűnő egyházkormányzónak bizonyult.
Neki is egy újabb keresztes hadjárat megszervezése volt a fő célja, ezért próbált
döntőbíráskodni az uralkodók között, hogy létrejöjjön az annyira szükséges
egység. Az ötödik keresztes hadjáratnak (1217-1221), miután az ifjú II. Frigyes
német király (1215/1220-1250) halogatta a kereszt felvételét, végül II. Endre
magyar király (1205-1235) lett a fő szereplője. A hadjárat elszigetelt és elaprózott
csatározások után azonban nem hozott semmi eredményt, a Szentföld a
mohamedánok kezén maradt.
1220. november 22-én a Szent Péter bazilikában császárrá koronázta II. Frigyest,
akiben még mindig bízott, és aki újabb halogatások után, 1225 nyarán kijelentette,
hogy elfogadja az egyházból való kiközösítését, ha 1227 nyaráig nem indul el a
Szentföldre. Igazi célja azonban nem ez volt, hanem a német-római birodalom és
a gazdag szicíliai királyság egységével egy minden eddiginél nagyobb hatalom
megteremtése. Észak-itáliai terveit meghiúsította a Lombard liga újjáalakulása. De
még ezt is megpróbálta felhasználni III. Honoriusz kijátszására. Közben
Honoriusz lelkesen támogatta a Balti-tenger menti térítést, és a dél-francia
eretnekek elleni küzdelmet, jóváhagyva azokat a francia és német rendeleteket,
melyek az eretnekek szigorú megbüntetését mondták ki. Ugyanakkor jóváhagyta a
domonkos, a ferences és a karmelita szerzetesrendeknek az alapszabályait, és
erősen támogatta az ezekhez a rendekhez társuló világi, ún. harmadrendi
szervezeteket. Dekrétumainak a gyűjteményét elküldte az egyetemeknek. Ezt
tekintik az egyházjog első hivatalos kiadványának.
[1217-ben II. István (1196-1228) szerb uralkodónak királyi címet adott.]

177. IX. Gergely

(1227. március 19.-1241. augusztus 22.)
III. Honoriusz halála után a hetvenen felüli Ugo Segni (szennyi) grófot, III. Ince
pápa unokaöccsét választották pápává, aki a IX. Gergely nevet vette fel. Párizsban
és Bolognában tanulta a teológiát és a kánonjogot, nagybátyja pápaságának a
kezdetén, 1198-ban lett kardinális, és mint igen sikeres követ szolgálta az
egyházat. Ennek ellenére nem diplomata egyéniség volt, hanem mélyen vallásos
egyházi ember, akit a korabeli nagy lelki mozgalmak erősen áthatottak. Különösen
nagy pártfogója lett a ferenceseknek.
Igen határozottnak mutatkozott a Német-római Császársággal kitört harmadik
nagy küzdelemben. Ugyanis II. Frigyes császárt (1220-1250) a keresztes hadjárat
halogatásáért 1227-ben kiközösítette. A császár azonban mégis elindult a
Szentföldre, sőt sikerrel harcolt, ami IX. Gergely pápát még inkább felingerelte,
sereget szervezett a császár ellen, Németországban ellenkirályt keresett, a
szicíliaiakat pedig feloldotta hűségesküjük alól. A Keletről visszatérő császár
azonban békét szeretett volna, ezért megegyezett, mire a pápa feloldotta a
kiközösítését. Az 1230-as években azután többször együttműködtek a rómaiak,
illetve Frigyes lázadó fia ellen. Szicília félelmetes újjászervezése egy a korban
ismeretlen abszolút kormányrendszerű országgá azonban fenyegetővé tette II.
Frigyes politikáját. Mikor 1238-ban a császár megverte a lombard városok
haderejét, 1239-ben pedig elfoglalta a pápai hűbérbirtokot képező Szardínia
szigetét, sőt a kardinálisokat is a pápa ellen igyekezett fordítani, világossá vált,
hogy földi uralkodóként nem veti alá magát a pápának, sőt egész Itália ura akar
lenni. Erre IX. Gergely 1239-ben újra kiközösítette II. Frigyest, az Antikrisztus
előfutárjának nevezte, így küzdelmük élethalálharccá vált. II. Frigyes elfogatta az
egyetemes zsinatra utazó egyházfőket, és ostrom alá vette Rómát 1241. április 1-
jén, akkor, amikor Batu tatár kán serege Magyarországra tört. Miután az égető
augusztusi hőségben az idős pápa meghalt, a császár, aki ragaszkodott ahhoz,
hogy nem az egyházzal, hanem csak a pápával van vitája, visszavonult Szicíliába
kivárni a fejleményeket.
IX. Gergely pápaságához fűződik Assisi Ferenc és Domonkos szentté avatása
1228-ban, illetve 1234-ben. 1231-ben bullájával újraalapította a párizsi egyetemet,
és ugyanakkor utat nyitott Arisztotelész filozófiájának a tanulmányozásához,
viszont ugyanebben az évben továbbfejlesztette az eretnekek elleni törvényhozást.
Felállította, és a domonkosokra bízta a püspöki inkvizíciótól független pápai
inkvizíciót (hitnyomozást), kimondva, hogy a világi hatalom köteles őket halállal
büntetni. 1234-ben jelent meg egy spanyol egyházjogász [Raymund de Peñafort]
összeállításában Liber Extra címen a pápai rendelkezések első, teljes és hiteles
gyűjteménye, amely az egyházjog alapvető forrása maradt a 20. századig.

178. IV. Celesztin

(1241. október 25.-november 10.)
Goffredo da Castiglione milánói arisztokratát, 1227 óta a S. Marco templom
kardinális papját, majd Sabina kardinális püspökét tízen választották meg pápává.
Ugyanis tizenkettőre csökkent a kardinálisok testületének a létszáma, közülük is
kettő II. Frigyes német-római császár (1220-1250) fogságában volt. A tíz
kardinális véleménye is nagyban különbözött. Ekkor Orsini szenátor, Róma
teljhatalmú ura nyomorúságos körülmények között összezárta őket, hogy a döntést
kikényszerítse. A fenyegetésektől, a betegségektől és egyikük halálától
megviselve választották meg Sabina kardinálisát két hónap után IV. Celesztin
néven. Azt remélték, hogy a koros és beteg pápa átmeneti uralkodása lehetővé
fogja tenni később a szabad választást. IV. Celesztin halála azonban a vártnál is
hamarabb következett be.

179. IV. Ince

(1242. június 25.-1254. december 7.)
Hosszas széküresedés után, mialatt a kardinálisok testülete két elfogott társuknak
a kiszabadítására, II. Frigyes német-római császár pedig egy megfelelő pápa
megválasztására törekedett, a genovai Sinibaldo Fieschi (fieszki) grófot, a kiváló
egyházjogászt választották meg, aki bolognai professzorság után 1226-tól gyorsan
emelkedett az egyházi ranglétrán.
IV. Ince született uralkodónak bizonyult, de igencsak világi és nem pozitív
értelemben. Minél nagyobb jövedelemre igyekezett szert tenni, és teret engedett a
nepotizmusnak. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy Krisztus földi
helytartójának tekintse magát, bár elismerte, hogy a világi uralkodók feletti
hatalma inkább jogi természetű, mint tényleges.
Hogy II. Frigyes császártól (1220-1250) megszabaduljon, 1244 nyarán titokban
elhagyta Rómát, és Lyonban, Franciaországban telepedett meg, ahonnan igen
aktívan irányította a császár elleni küzdelmet, amelyet az ott megtartott XIII.
Egyetemes Zsinat határozatai támasztottak alá. Ezek a császárt bűnösnek
nyilvánították esküszegésben, békeszegésben, szentségtörésben és eretnekségben,
s ezért letették, alattvalóit feloldották esküjük alól. A kolduló barátok egyenesen
keresztes háborút hirdettek II. Frigyes ellen. Mikor 1250-ben a császár meghalt,
IV. Ince diadallal tért haza, bár tovább kellett küzdenie a császár fiaival.
1252-ben ő alapította meg az inkvizíciót mint állandó intézményt Itáliában,
törvényesítve a kínvallatást, a tortúrát.

180. IV. Sándor

(1254. december 1.-1261. május 25.)
IV. Sándor pápa, eredeti nevén Rinaldo Segni gróf, IX. Gergely pápa unokaöccse
volt, 1227-ben lett kardinális, de határozatlannak mutatkozott, ezért különösebb
megbízásokat nem kapott. Azt remélték tőle, hogy békésebb politikát folytat a
Hohenstaufokkal, a német-római uralkodócsaláddal szemben, de végül elődje
ellenséges politikáját követte. Szicília birtoklását szerette volna biztosítani. Ezért
kiközösítette Manfrédot, Hohenstauf II. Frigyes császár törvénytelen fiát, aki
kiskorú törvényes unokaöccse, Konradin helyett kormányozta Szicíliát. Manfréd
azonban erősen tartotta magát, sőt a pápai állam jelentős részét is elfoglalta,
Észak-Itáliában is befolyásra tett szert. Magában Rómában is pártja volt, ezért IV.
Sándor pápa főleg Viterbóban székelt. Ebben a helyzetben a keleti egyházzal való
tárgyalásoknak és a mongolok elleni keresztes háború tervének semmi realitása
nem volt. A szorult helyzetbe került pápa otthonosabbnak mutatkozott a szigorúan
egyházi ügyekben. Erősen támogatta a kolduló rendeket, a párizsi egyetem
szerzetesi és világi papi oktatói közti vitában is a szerzetesek mellé állt. Szentté
avatta Assisi Klárát (1194-1251), a klarissza apácák, a ferences apácák rendjének
alapítóját.

181. IV. Orbán

(1261. augusztus 29.-1264. október 2.)
Nyolc kardinális vitatkozott Viterbóban három hónapot, míg egy külső embert,
Jacques Pantaléont, Jeruzsálem pátriárkáját választották meg pápának, aki éppen
látogatóban volt Itáliában. A troyes-i (troái, Franciaország) cipész Párizsban tanult
fia 1245-ben a lyoni zsinaton tűnt fel. Francia létére nem kötötték felesleges
előítéletek az összebonyolódott itáliai helyzet rendezésében. Tizenegy
kardinálisnak, köztük hat franciának a kinevezésével megerősítette a kardinálisok
testületét. Bár Rómába sohasem jutott el, néhány hónap alatt visszaszerezte az
ellenőrzést a pápai állam legnagyobb része felett, sőt Közép- és Észak-Itáliában is
helyreállította a pápa befolyását.
Végzetes következményekkel járt Szicília problémájának a megoldása. Ugyanis
több próbálkozás után IX. Szent Lajos francia király (1226-1270) testvérének,
Károlynak, aki Anjou (anzsu) grófja volt, ajánlotta fel hűbérül. A terv hallatára
Hohenstauf Manfréd is felajánlotta, hogy elismeri a pápai főhatóságot és adót
fizet, de akkora volt vele szemben a bizalmatlanság, hogy ajánlatát figyelemre se
méltatták, sőt 1263-ban megkötötték Anjou grófjával, Károllyal az egyezményt,
amely az Anjouknak még nyomasztóbb befolyását alapította meg, mint a német
Hohenstaufoké volt. Manfréd a megegyezés hírére támadásba lendült, mire a pápa
előbb Orvietoba, majd Perugiába húzódott. Ott is halt meg.
Komolyan tárgyalt a Konstantinápolyt a nyugati lovagoktól 1261-ben
visszafoglaló bizánci császárral az egyházszakadás megszüntetéséről. 1264-ben
egy csoda késztette az Úrnapja ünnepének az elrendelésére.60

182. IV. Kelemen

(1265. február 5.-1268. november 29.)
A megosztott kardinálisi testület négy hónapi vita után ismét egy franciát
választott pápává. IV. Kelemen a hetvenéves új egyházfő, Guy Foulques (gi fulk)
egy bírónak volt a fia, aki jogi tanulmányok után IX. Szent Lajos francia király
tanácsadója lett, közben megnősült, és két lánya született. A papi rendeket
megözvegyülve vette fel. Ezután igen hamar lett püspök, érsek, majd kardinális.
Pápai követ volt Angliában, ahol a király és a bárók küzdelméből ekkor kezdett
kialakulni az angol parlament.
Pápaként Viterbóban és Perugiában székelt. Uralkodása alatt ment végbe a
pápákkal annyit küzdő német császári családnak, a Hohnestaufoknak a bukása.
Manfréd, II. Frigyes császárnak (1220-1250) a természetes fia az Anjoukkal
60
Az Úrnapja ünnep eredete a XIII. századra nyúlik vissza. 1209-ben a lüttich-i (liége-i)
egyházkerületben (Belgium) Szent Julianna apácának imádság közben látomása volt a csodálatos
fényben tündöklő Holdról, amelyből azonban egy darabka hiányzott. A fénylő Hold az egyházi
évet jelenti, amelyben a hívők megváltásuk eseményeit ünneplik. A katolikus egyházi év azonban
mégsem teljes, mert hiányzik belőle az oltáriszentség ünnepe. Ezt jelenti a hiányzó Hold
darabkája. A látomásban az is kifejeződött, hogy ez az ünnep a Szentháromság vasárnapját követő
csütörtökön legyen. Szent Julianna csak több évtized elteltével merte elmondani látomását
gyóntató-papjának, aki ezt közölte Pantelon Jakab lüttichi püspökkel. Utóbbi pár évvel később
pápa lett IV. Orbán néven, mégis halogatta az oltáriszentség ünnepének bevezetését. 1264-ben
hírül adták neki, hogy Bolsenában szentmise közben vérezni kezdett az ostya a pap kezében. Ez a
csoda bírta rá IV. Orbán pápát arra, hogy elrendelje az úrnapja megünneplését az egész római
katolikus egyházban.
szemben Beneventónál 1266-ban elveszttette a döntő csatát, s maga is elesett. Két
évvel később a család utolsó férfi tagja, az ifjú Konradin táborba szállt, de
veszített, elfogták, és kíméletlenül lefejezték. Ez az indokolatlan kegyetlenség, és
annak ravasz „törvényesítése” előrevetítette, hogy Dél-Itália új királyi dinasztiája,
az Anjou még veszélyesebb lesz hatalmi törekvéseivel a Szentszékre, mint a
Hohenstaufok voltak. Anjou Károly testvére, IX. Szent Lajos francia király (1226-
1270) keresztes hadjáratra indult, Észak-Afrikán keresztül vonulva akart a
Szentföldre eljutni, de útközben egy fellépő járványnak lett az áldozata. Senki
sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó keresztes hadjárat. A keresztény összefogás
eszméje már nem hatott, más idők következtek. IV. Kelemen pápa is tárgyalt a
keleti egyházzal, de mivel teljes alávetését kívánta, így semmire sem juthatott.
Egyházkormányzati intézkedései is a Rómába való központosítást szolgálták.

183. X. Gergely, Boldog

(1271. szeptember 1.-1276. január 10.)
Akkora volt a kardinálisok megosztottsága, hogy majdnem három évbe tellett,
míg új pápát tudtak választani A felháborodott nép nyomására a polgári hatóságok
végül a pápai palotába zárták a kardinálisokat, de a tetőt leszedették a fejük felől,
sőt éheztetéssel is megfenyegették őket, csakhogy már döntsenek. Így lett pápa a
hatvanéves Tedaldo Visconti, egy Piacenzából származó nemes, aki párizsi
tanulmányai során kapcsolatba került a középkori teológia legfontosabb
irányításának, a skolasztikának a legnagyobb képviselőjével, Aquinói Szent
Tamással (1226-1274) és Szent Bonaventurával (1217-1274), a már harmincezres
létszámú ferences szerzetesrend vezetőjével, a misztika legnagyobb hatású
képviselőjével. Aztán részt vett a 1245. évi XIII. Egyetemes Zsinat szervezésében,
majd diplomáciai küldetései során jó kapcsolatot épített ki az angol és a francia
királyi családdal. Kiváló képességei és megnyerő egyénisége nagy reményeket
keltett. Megválasztásának híre a Szentföldön érte, és csak 1272. február 10-én ért
Viterbóba, innen pedig Rómába ment, ahová két elődje be se tette a lábát.
Fő feladatának a Szentföld (Palesztina) felszabadítását tartotta, a kihirdetett újabb
egyetemes zsinatnak is az egyházi reform mellett fő témájául jelölte a keleti
kereszténységgel való egység újbóli megteremtését. Ezért fáradozott Itáliában a
guelfek (a pápapártiak) és a ghibelinek (császárpártiak) gyilkos viszályának a
rendezésén, továbbá a II. Frigyes német-római császár halála óta (1250) tartó
birodalmi válság megoldásán, ami sok próbálkozás után 1273 októberében
Habsburg Rudolf megválasztásával ért véget. X. Gergely két év múlva Lausanne-
ban (lozan) találkozott az új német-római uralkodóval, hol megállapodtak Rudolf
római császárrá koronázásáról. Közben 1274. május 7-én megnyílt a XIV.
Egyetemes Zsinat, ezúttal is a burgundiai Lyonban, hogy elkerüljék az Itáliában
máris túl hatalmassá vált Anjou Károly nyomását, aki közben kettős házassági
kapcsolatot hozott létre az Árpádokkal, s ez később megnyitotta a család útját a
magyar trónra is. A zsinat nagy eseménye volt a Kelettel való egység kimondása a
Szentszék elsőségének és a Szentlélek kettős, Fiútól is való (Filioque)
származtatásának a keleti elismerésével. Elkészítették egy keresztes hadjáratnak a
tervét is, melyre felajánlották az egyházi tized jövedelmeket. Ez a zsinat vezette
be a konklávéban, a világtól való elzártságban történő pápaválasztást, hogy a
hosszú széküresedéseket elkerüljék.
A Habsburg Rudolffal való találkozójáról hazatérő Gergellyel már Itália földjén,
Arezzóban egy lázroham végzett, ami tragikus következményekkel járt, mert
nemcsak Habsburg Rudolf császárrá koronázását hiúsította meg, hanem a
keresztes hadjáratot és a lyoni zsinaton kimondott keresztény egység
megvalósítását is.
Arezzóban és környékén – de más helyeken is – X. Gergely tisztelete hamar
kialakult.

184. V. Ince, Boldog

(1276. január 21.-június 22.)
Először választottak pápát konklávéban, mégpedig Arezzóban, X. Gergely
halálának a helyén. Egy ötven év körüli nagy tudású domonkos szerzetest, a
szavojai Pierre Tarentaise-t (tarentez) emelték Szent Péter trónjára. Az új pápa az
V. Ince nevet vette fel. Előzőleg Albertus Magnusszal (1200 k.-1280), aki
felfedezte a középkor számára Arisztotelészt, és a természettudományokban is
tiszteletet parancsoló eredményeket ért el, és Aquinói Szent Tamással (1226-1274)
együtt ő dolgozta ki a rendi képzés szabályait, emellett jelentős teológiai
munkákat írt. 1273-ban lett Ostia kardinális püspöke, s nagy szerepet játszott a
XIV. Egyetemes Zsinaton Lyonban (1274). Ő prédikált a zsinat idején meghalt
nagy ferences teológus, Szent Bonaventura temetésén.
Igazi egyszerű szerzetes maradt a pápai trónon is, X. Gergely megállapodásával
ellentétben kérte Habsburg Rudolfot, hogy halassza el római útját, amíg nem
rendeződik a viszonya Anjou I. Károly szicíliai királlyal (1266-1285), akit
megerősített római szenátori és toszkánai vikáriusi tisztségében. Ez viszont a
Bizánccal felvett kapcsolatoknak a megromlását hozta, mert az Anjouk a
Konstantinápolyt 1204-ben meghódító nyugati politikának a felújításán dolgoztak.
Nem csoda, hogy Anjou I. Károly egy porfírból készült síremlékekkel rótta le
háláját azért, hogy V. Ince uralkodása annyira kedvezett céljainak.

185. V. Adorján
(1276. július 11.-augusztus 18.)
A szenátori minőségében „éppen Rómában tartózkodó” szicíliai király, I. Károly
egyik párthívét, a genovai születésű arisztokrata Ottobono Fieschi (fieszki)
kardinálist, IV. Ince pápa unokaöccsét választatta meg egy olyan konklávén,
melynek zártságát, hogy akaratát érvényesítse, olyan szigorúan betartatta, hogy
többen rosszul lettek. Az 1251 óta kardinális főpapnak a legnagyobb sikere 1260-
as évekbeli angliai küldetése volt. Miután bejelentette, hogy felül fogják vizsgálni
a konklávé szabályait, a hőség elől már betegen Viterbóba ment, és még
felszentelése és koronázása előtt meghalt.

186. XXI. János

(1276. szeptember 8.-1277. május 20.)
Viterbóban először zavargásokra vezetett, hogy V. Adorján pápa felfüggesztette X.
Gergely konklávészabályzatát. Aztán Orsini kardinális javaslatára, aki látta, hogy
nincs esély a megválasztására, egy tudós portugál főpapot, Pedro Juliãot
(zsoliaut), választották meg, aki a XXI. János nevet vette fel, mert nem volt
eléggé tisztázott a 9-10. századi János pápáknak a számozása. (Ez az oka, hogy
végül a pápajegyzékekben nincs XX. János pápa.)
Párizsban teológiai és bölcsészeti fokozatot szerzett, aztán orvostudományt
tanított Sienában, művek egész sorát írta, közülük igen népszerűvé vált a
betegségeknek a kézikönyve. Háziorvosa volt X. Gergely pápának, de kardinálisi
kinevezést is kapott 1273-ban. Pápaként folytatta a stúdiumait, és az egyház
vezetését Orsini kardinálisra hagyta, aki visszatért X. Gergely pápa politikájához,
a Habsburgokhoz és a bizánciakhoz való közeledéshez, a keresztes háború
gondolatához és az Anjouktól való eltávolodáshoz. De napjai meg voltak
számlálva: sietősen épített dolgozószobájának a mennyezete leszakadt, és XXI.
János sérüléseibe néhány nap múlva belehalt. Dante az Isteni színjátékban a
Paradicsomban helyezte el. Igaz, más kortársaik viszont bírálták.

187. III. Miklós

(1277. november 25.-1280. augusztus 22.)
Hét kardinális fél éven át próbálkozott XXI. János pápa utódjának a
megválasztásával. Hárman álltak az Orsini famíliához tartozó Giovanni Gaetani
kardinális mögött, aki már több mint harminc éve a kardinálisok testületének a
tagja volt, s nagy rátermettségét XXI. János idején is bizonyította, mikor
tulajdonképpen ő határozta meg a Szentszék politikáját. A másik három kardinális
viszont az Anjouk híve volt, ezért állt sokáig holtponton a választás. Végül mégis
Orsinit választották meg, aki a III. Miklós nevet vette fel tituláris temploma, a S.
Niccolo után, melynek kardinális diakónusa volt.
Elérte, hogy Anjou I. Károly szicíliai király (1260-1285) ne legyen római szenátor
és toszkánai birodalmi vikárius, sőt azt is, hogy Habsburg Rudolf német-római
császár (1273-1291) lemondjon Romagnáról (1279). Ezzel kiterjesztette az
egyházi állam határait, melyek egészen 1860-ig (!) változatlanok maradtak. Az
Itália feletti pápai fennhatóságot egy Anjou-Habsburg szövetség létrehozásával
gondolta biztosítani, ezért Rudolf lányát, Klemenciát összeházasította I. Károly
unokájával, Martell Károllyal. (Fiuk, Károly Róbert a következő század elején
Magyarország királya lett: 1308-1342.) Keleten viszont nem ért el eredményt:
keresztes hadat sem sikerült szerveznie, és a keleti egyházzal szemben
kétségtelenül merevebb politikája inkább taszító volt.
Sokat tett a pápai kormányzat javításáért, s nagyon pártfogolta a ferenceseket és a
domonkosokat a tisztségek betöltésében is. Restauráltatta a Szent Péter bazilikát, s
ő volt az első pápa, aki átköltözött a megnagyobbított vatikáni palotába, melynek
a környékét is megvásárolta kerteknek a létesítésére.
Szélhűdés végzett vele szüntelen tevékenykedése közepette. Dante őt a Pokolba
helyezte nepotizmusáért és fösvénységéért. Mások szerint viszont rokonaival való
kapcsolata nem lépte túl a megengedhető mértéket. A Szent Péter bazilika általa
kialakított Szent Miklós kápolnájába temették.

188. IV. Márton

(1281. február 22.-1285. március 28.)
A viterbói konklávén hat hónap után, miközben a városi hatóságok két Orsini
kardinálist letartóztattak, engedve a hihetetlen mértékű Anjou nyomásnak, a
legalább jó hatvanas, határozatlan Simon de Brie (dö brié) francia kardinálist
választották meg. Kancellárja és pecsétőre volt IX. Szent Lajos királynak (1226-
1270), majd kardinálisként az Anjouk ügyének a szekértolója volt. Franciaország
védőszentjének a nevét vette fel, és a két Marinusz pápát is a Mártonok közé
számítva lett IV. Márton. Mivel a rómaiak ellenségesek voltak vele szemben,
főleg Orvietóban tartózkodott, majd Perugiában halt meg.
A pápai államban is az Anjouk embereit ültette a tisztségekbe, támogatta a
Konstantinápoly újra elfoglalására irányuló terveiket, ezért VIII. Mihály bizánci
császárt (1259-1282) szakadárként kiközösítette. Az Anjouk számításait azonban
keresztülhúzta „a szicíliai vecsernye”, a szicíliai nép véres rajtaütése a rájuk
telepedett franciákon. IV. Márton pápa azonban annyira vakon csüngött az
Anjoukon, hogy a felkelők ajánlatát, hogy elismerik hűbéruruknak,
visszautasította, és kiközösítette III. (Nagy) Péter aragón királyt (1276-1285), aki
elfogadta a kezükből a szicíliai koronát.
Ő is nagy támogatója volt a kolduló szerzetesrendeknek, ami a világi papságot
elkeserítette, és nagy vitákra vezetett az egyetemeken is.

189. IV. Honoriusz

(1285. április 2.-1287. április 3.)
Hogy a külső beavatkozásnak elejét vegyék, Perugiában már négy nap múlva
egyhangúlag megválasztották Giacomo Savellit, egy hetvenöt éves köszvényes
arisztokratát. Korábban III. Ince pápa (1198-1216) édesanyja tartozott a Colonnák
szövetségének részét képező Savelli családba, sőt III. Honoriusz pápával (1210-
1227) is rokonságban állt. IV. Honoriusz néven vette át az egyház kormányzását,
megválasztása nagy lelkesedést keltett Rómában. Bátyja erős kézzel rendet tartott,
így IV. Honoriusz pápasága zavartalan volt.
Szicília dolga foglalta le. Franciaországot és az Anjoukat támogatta, „keresztes
hadjáratnak” tekintve háborújukat a sziget új, aragóniai (spanyol) királyaival
szemben. Itt úszott el az igazi keresztes háborúra gyűjtött pénz. De minden pápai
támogatás ellenére Szicília elveszett az Anjouk számára. Ugyan ő is kitűzte
Habsburg Rudolf német-római uralkodó megkoronázását, de végül most sem
került rá sor.
IV. Honoriusz is erősen pártfogolta a szerzetesrendeket.

190. IV. Miklós

(1288. február 22.-1292. április 4.)
A hatvanéves Girolamo Masci személyében egy ferences szerzetes került a pápai
trónra, aki 1274 óta már a rend generálisa volt. Megválasztását annak köszönhette,
hogy az előző tavasz óta tartó konklávé résztvevői először annyira megoszlottak,
hogy nem volt meg a kétharmados többség. A forró 1287-es nyár folyamán hatan
meghaltak, és többen megbetegedtek, ezért a választást felfüggesztették, és a
kardinálisok „menekültek” Rómából, Masci azonban maradt. Amikor újra összeült
a konklávé, választása egyhangúlag történt meg. Először visszautasította a
megválasztását.
Bár őt is, mint elődjét, Róma szenátorává választották, a zavaros helyzet
következtében nem mindig székelt ott, ugyanakkor sokat tett a városért
művészetpártolásával. Legnevezetesebb példája lett ennek a lateráni Szent János
székesegyház és a Sta Maria Maggiore templom újjáalakítása. Rendkívül fontos
volt a pápai pénzügyeket szabályozó bullája, amely biztosította a kardinálisok
kormányzati tevékenységének az anyagi alapját. Csak az volt a baj, hogy teljesen
a Colonnákhoz kötötte magát.
Foglalkoztatta a keresztes hadjáratnak az eszméje, mivel 1291 májusában Akkon
elestével a keresztények elveszítették az utolsó erősségüket is a Szentföldön. Az
európai uralkodók azonban hatalmi harcaikkal voltak elfoglalva. Szicíliai
problémájának a megoldásába szintén bele szeretett volna avatkozni. Az Anjouk
azonban nem tudták visszaszerezni a szigetet, így maradtak csupán Nápolynak
vagyis a dél-itáliai szárazföldnek a királyai.
Uralkodásáról még említésre méltó, hogy a ferences hittérítők eljutottak Kínába,
1307-ben már Pekingnek is volt katolikus püspöke!
IV. Miklóst az általa annyira szeretett Sta Maria Maggiore-templomban temették
el.

191. V. Celesztin, Szent

(1294. július 5.- december 13. Mh.: 1296. május 19.)
Pietro del Morrone, egy molizei paraszt tizenegyedik gyermeke tizenévesen került
egy bencés kolostorba. Később, mivel a magányos élet vonzotta, a vad
hegyvidéken, az Abruzzókban remeteéletet élt, majd remeteközösséget szervezett.
Szabályaikat X. Gergely pápa erősítette meg, mikor Morrone ezért elgyalogolt a
lyoni zsinatra 1274-ben. Apátként csodálatos gyógyító hírébe is került.
Nyolcvanegyedik évében járt, amikor a két éve tartó konklávé választása ráesett,
mégpedig azért, mert elterjedt, hogy azt hirdeti, hogy Isten büntetése fogja a
konklávét elérni, mert olyan sokáig vezető nélkül hagyták az egyházat. „Az
angyal pápát” remélték megtalálni az öreg remetében, de a kimerültség és a
személyes, illetve családi érdekek ellentétei is hozzájárultak ehhez a meglepő
pápaválasztáshoz.
V. Celesztinből Anjou II. Károly (1285-1309) bábja lett, aki elérte, hogy a pápa az
ő székvárosában, Nápolyban lakjon, s az ő embereit nevezze ki a kulcspozíciókba.
Az új kardinálisok többsége francia volt. De V. Celesztin egész kormányzatára
rányomta a bélyegét, hogy nem volt a tisztébe való, latinul sem tudott igazán.
Egyedül saját szerzetesi közössége érdekelte.
Eljött Advent. Teljesen az imának és a böjtnek szentelte magát. Aztán lemondott,
mivel a neves egyházjogász, Caetani kardinális úgy tájékoztatta, hogy erre volt
már példa. Legfőbb vágya azonban, hogy visszatérhessen a hegyek közé, nem
teljesült. Az új pápa, aki „éppen” Caetani kardinális lett, szigorúan őriztette, mert
félt, hogy skizmát (szakadást) támaszt. Másfél év múlva vérmérgezésben halt
meg. A francia király nyomására már 1313-ban szentté avatták, hogy VIII.
Bonifác alakját evvel is háttérbe szorítsák.

192. VIII. Bonifác

(1294. december 24.-1303. október 11.)
X. Gergely pápa újra életbe léptetett választási rendjének az alapján gyűltek össze
a kardinálisok Nápolyban az új pápa megválasztására, és már a második napon
meg is történt a döntés, a hatvanéves Benedetto Caetanit, egy campaniai nemes
család sarját választották meg, aki bolognai jogi tanulmányok és pápai követek
kíséretében eltöltött idő után jegyző lett a pápai kúriánál. 1281-ben nevezték ki
kardinális diakónussá.
Megválasztás után a VIII. Bonifác nevet vette fel, majd elhagyta Nápolyt, és
Rómába ment. Független akart lenni, mert a pápa feltétlen primátusát vallotta.
Mégis, mivel nem mérte fel jól a nemzetközi helyzetnek a megváltozását, sok
csalódás érte Itáliában is, másutt is, többek között Magyarországon is, ahol
ekkoriban még nem fogadták el királyjelöltjét, Anjou Károly Róbertet. Súlyos
következményei lettek franciaországi politikájának. Ugyanis IV. Szép Fülöp király
(1285-1314) háborúra készülve a pápa beleegyezése nélkül megadóztatta a
papságot is. VIII. Bonifác egy bullájában megtiltotta ezt. Válaszul a francia király
pedig megtiltotta a pénz és értékek kivitelét, ami azt jelentette, hogy a pápai
kincstár nem juthatott hozzá a roppant franciaországi jövedelmekhez. Bonifácnak
engednie kellett, annál is inkább, mert végzetesen összetűzött a Rómában óriási
befolyással rendelkező Colonnákkal, akik közül ketten a francia udvarba
menekültek. A felszínen még minden rendben lenni látszott, így nagyszerűen
sikerült az 1300-ra meghirdetett első szentév, bűnbocsánatot engedélyezve azok
számára, akik elzarándokoltak az apostolfejedelmek sírjához.
A következő évben a francia király elfogatott egy ellenszegülő püspököt, amit a
pápa az egyház szabadságának a súlyos megsértéseként ítélt el, megint erősen
aláhúzva a pápa elsőségét a világi hatalommal szemben. Zsinatot is szeretett volna
tartani. A római zsinat után adta ki a híres Unam Sanctam kezdetű bulláját, amely
leszögezte, hogy minden földi teremtmény alá van vetve a pápának. Válaszul IV.
Szép Fülöp francia király közzétette a pápa bűnlistáját, mire VIII. Bonifác
kiközösítésére készült. Ennek a kihirdetése előtti napon, 1303. szeptember 7-én
Nogaret (nogaré) francia királyi kancellár és a Colonna család Anagniban
rajtaütött a pápán, és szörnyen megalázták. A város lakói azonban kiszabadították,
és a Colonnákkal rivális Orsiniek védelme alatt visszatérhetett Rómába, de a
kiállott izgalmak hamar sírba vitték. Ami Anagniban történt, lezárt egy korszakot,
a pápaság feltétlen tekintélyének, a nyugati kereszténységet irányító szerepének a
végét jelentette.
Egyházjogi kézikönyve azonban maradandónak bizonyult. Ő szerveztette újjá a
pápai levéltárat, és katalogizáltatta a pápai könyvtárat. Nevéhez fűződik a római
egyetem megalapítása is 1303-ban.

6. A késő középkori válságkorszak a reneszánsz pápákkal (1303-1517)

193. XI. Benedek, Boldog

(1303. október 22.-1304. július 7.)
A kiközösítettnek tekintett Colonnákat a konklávéról kirekesztették, ahol
egyhangúlag választották meg pápává Ostia hatvanhárom éves bíboros püspökét,
a domonkos rend generálisát, Niccolo Boccasinót. Az új pápa, aki a XI. Benedek
nevet vette fel, az év elején tért vissza Magyarországról, ahol másfél éven át
próbálta Károly Róbert trónra juttatását keresztülvinni, ám nem járt sikerrel.
Szerény helyzetű trevisói jegyző fiaként képezte magát tudós teológussá.
Pápaként békeszeretőnek mutatkozott, de VIII. Bonifác eredeti keresztneve után
vette fel a Benedek nevet is. Végeredményben gyengének mutatkozott, és
mindenben bíborosaira támaszkodott. A Colonna bíborosokkal is kibékült. 1304
márciusában IV. Szép Fülöp francia királyt (1285-1314) és családját is feloldozta
a kiközösítés alól, sőt a papság királyi adóztatásának a pápai tilalmát is szinte
teljesen visszavonta. Az erőszakos francia udvar mindennek ellenére egy zsinatot
akart kierőszakolni VIII. Bonifác elítélésére. XI. Benedek az elődjét megtámadók
közül egyedül Nogaret (nogaré) és társai ellen akart eljárást indítani, ebben
azonban megakadályozta a halál, amely Perugiában érte, ahová tavasszal tette át
székhelyét.
194. V. Kelemen
(1305. június 5.-1314. április 20.)
Tizenegy hónapos, fordulatokban, vitákban és intrikákban gazdag konklávé, mely
a franciaellenes és franciabarát csoport között szinte egyenlően oszlott meg, végül
egy negyvenöt év körüli francia főpapnak, Bordeaux (bordó) érsekének, Bertrand
de Got-nak (dö gó) a megválasztását hozta. A jogban jártas, Bolognában is
tanulmányokat folytató új pápa, aki az V. Kelemen nevet vette fel, a francia udvar
bizalmát élvezte, bár tiszteletben tartotta VIII. Bonifác felfogását is. Ez azonban
nem jelentett veszélyt a francia törekvésekre, mert ez a rendkívül intelligens
ember döntésképtelen volt, súlyos betegség is kínozta, ezért sokszor hónapokig
nem tudta feladatait ellátni. Még arra is rábírták, hogy tegye át székhelyét
Avignonba (avinyon). 1309 márciusában az egész kúriával tehát áttelepült ebbe a
kisvárosba, mely akkor a pápai hűbéres nápolyi Anjouknak a területe volt (ma:
Dél-Franciaország). Evvel a pápaság a francia politika „babiloni fogságába”
került, amit V. Kelemen kilenc francia bíborosnak, köztük négy unokatestvérének
a kinevezésével segített megszilárdítani. IV. Szép Fülöp francia király (1285-
1314) azonban mindenáron azt akarta, hogy halott ellenfelét, VIII. Bonifác pápát
elítéljék. Ez nem sikerült neki, de ezért megalázó árat fizettetett a pápával.
Rehabilitálnia és kárpótolnia kellett a Colonnákat, el kellett törölnie VIII.
Bonifácnak azokat a rendelkezéseit, amelyek a francia érdekeket sértették, sőt fel
kellett oldoznia a VIII. Bonifác elleni merényletnek a főkolomposát, Nogaret-t is.
A francia politikát teljesen kiszolgáló V. Kelemennek még szánalmasabb szerep
jutott a gazdag templomos lovagrend feloszlatásában és elítélésében, hogy
kincseiket a mohó francia király megszerezhesse. Ezért még egyetemes zsinatot is
össze kellett hívnia Vienne-be (vjen; 1311-1312). Kiközösítéssel kellett
megfenyegetnie Luxemburgi VII. Henrik német-római császárt (1308-1313),
mivel összeütközésbe került a francia érdekekkel. Egyedüli sikere Károly Róbert
magyarországi királyságának (1308-1342) az elismertetése volt, amely a francia
Anjou-család újabb trónszerzését jelentette.
További bevételeket biztosított magának, mohó rokonsága azonban teljesen
kiürítette a pápai kincstárat. Időközben pedig a ferences rendnek a szabályzathoz
szigorúan ragaszkodó, ún. spirituális irányzata éppen azzal az érveléssel lépett fel,
hogy Krisztusnak és az apostoloknak semmiféle vagyonuk nem volt. Az ebből
kifejlődő vita széles hullámokat vert.
A hitterjesztés érdekében a bolognai, az oxfordi, a párizsi és a salamancai
egyetemen felállíttatta a keleti nyelvek tanszékét.
A francia politikának való teljes alárendelődése a pápaság tekintélyét nagyban
csökkentette.

195. XXII. János

(1316. augusztus 7.-1334. december 4.)
Több mint kétéves széküresedés következett V. Kelemen halála után, mivel a tíz
gascogne-i (gaszkonyi), nyolc itáliai és három provanszál bíboros nem tudott
megegyezni. A bosszús gascogneiak a népet az olaszok ellen fordították. A tömeg
fel is gyújtotta szállásaikat és leöldöste kíséretüket, mire a konklávé felbomlott.
Csak két év után választották meg Lyonban kompromisszumos megoldásként a
hetvenkét év körüli Jacques Duese-t (zsák düéz), aki francia közrendű családból
származott.
A várakozásokra rácáfolva tizennyolc éven át, kilencvenéves koráig állt az
egyházkormányzat élén, s ez a gyenge egészségű öregember igen energikus pápa
lett. XXII. János jogi és orvosi képzettséggel rendelkezett, elég későn lett püspök,
majd 1308-tól a Nápolyi Királyság kancellári tisztét is betöltötte, mivel ifjan
tanulótársa volt a nápolyi királyfiaknak.
Uralkodása idején további hullámokat kavart a ferences szerzetesrend belső vitája
az evangéliumi szegénység értelmezéséről, amely sajátos módon összefonódott a
német-római császári trónért folyó küzdelemmel. XXII. János élesen elítélte a
spirituálisokat, sőt a nézeteik mellett makacsul kitartó ferenceseket az
inkvizíciónak átadva máglyára juttatta. 1325-re a rend egy kisebbsége, de köztük
a rend generálisa, Cesena szakadárrá lett, és a szintén ferences oxfordi tanárral,
William Ockhammal (okkem; 1285 k.-1347) Bajor Lajosnak, a két szembenálló
német-római uralkodó egyikének (1314-1347) az udvarába menekült. A pápa erre
kiközösítette őket. Ockham a korszak fő filozófiai irányzatának, a
nominalizmusnak volt a megalapítója, melynek előzményei John of Salisbury
[szolzböri] és Abelard munkásságában lelhetők fel. A nominalizmus, mivel az
általános fogalmaknak az embertől független, objektív létezését tagadta, pusztán
az emberi gondolkodás eredményeinek tartva azokat, megrendítette az
Arisztotelész nyomán a mérsékelt realizmusra épülő egész addigi teológiai és
tudományos gondolkodásnak az alapjait, hitnek és tudásnak az összhangját,
meghirdetve a kettős igazságot. Mivel Isten kifürkészhetetlen, a rá vonatkozó
dolgok a hit birodalmába tartoznak. A tudás tárgya viszont a világ, ami azoknak a
kutatásának a tárgya, akik evvel akarnak foglalkozni. A hit vonatkozásában Isten
abszolút akaratának és az ember akaratának a szerepét túlhangsúlyozta, az eredeti
bűnnek a következményeit pedig leértékelte. Ugyanígy eltértek a nézetei a
szentáldozás kérdésében is.
A szakadár szerzetesek mellett Bajor Lajos oldalán állt Padovai Marsilius (1275
k.-1342) párizsi egyetemi tanár is, aki egy teljesen világi állameszmét fejtett ki, az
egyházban pedig a zsinat elsőségét vallotta, mert Péter szerinte nem kapott
Jézustól nagyobb hatalmat, mint a többi apostol. XXII. János őt is elítélte 1327-
ben.
Ezekben a vitákban a virágzó középkor egész szellemi építménye megrendült.
Eckhart domonkos magiszter (1260 k.-1328) huszonnyolc tételét is kárhoztatta,
bár a német misztika nagy képviselője nem akart szembekerülni az egyházzal.
Azonban a léleknek Istenhez való mind közelebb jutását megfogalmazva ezt a
misztikus élményt mindennek elébe helyezte. Élete végén maga a kilencvenedik
évéhez közeledő pápa is eretnekgyanússá vált, amikor szentbeszédeiben a szentek
lelkéről azt tanította, hogy ők sem élvezik rögtön Isten teljes színben látását a
mennyországban. A párizsi egyetem elítélte ezért, ami ellenfeleinek, köztük
Ockhamnak, igen jól jött. XXII. János avatta szentté Aquinói Tamást, a
skolasztikus filozófia legnagyobb képviselőjét, s ő rendelte el a Szentháromság
ünnepét is.
1328-ban Bajor Lajos bevonult Rómába, ahol „a nép kapitánya”, egy Colonna
császárrá koronázta. XXII. János pápát letették, főpapi díszbe öltöztetett
szalmabábuját elégették, majd ellenpápát is választottak V. Miklós névvel, aki
azonban csak addig tudta magát tartani, amíg Bajor Lajos csapatával Itáliában
volt.
XXII. János évei tovább erősítették a franciák súlyát a bíborosi kollégiumban.
Rögtön megválasztása után hét francia bíborost nevezett ki. Bár maga szerényen
élt, rokonait és gascogne-i (gaszkonyi) földijeit tisztségekkel, anyagi javakkal és
pénzzel bőkezűen ellátta. Így kapta például a francia királyné gyóntatója a zágrábi
püspökséget.
(V.) Miklós ellenpápa
(1328. május 12.-1330. július 25. Mh.: 1333. október 16.)
Az Abbruzzók vidékéről való, alacsony származású Pietro Rainalducci csak
harmincévesen állt ferences szerzetesnek. Előzőleg nős ember volt. Egyesek
aszkéta életet élő szentnek, mások képmutatónak tartották. Bajor Lajos választatta
ellenpápává a római papságnak egy bizottságával. A belső vitáktól feldúlt
ágostonrendiek és ferencesek elégedetlenjei támogatták még. Amikor a császár
odahagyta Itáliát, hamarosan Burgaro várába kellett menekülnie, majd jobbnak
látta feladni magát. Avignonban a pápai konzisztórium előtt ferences öltözetben,
nyakában kötéllel kellett lemondania és magát ellenpápaságáért megbélyegeznie.
Ezután bocsánatot kapott, és tisztességgel élhetett a pápai palotában, lényegében
házi őrizetben.

196. XII. Benedek

(1334. december 20.-1342. április 25.)
Egy szerény körülmények között élő Toulouse (tuluz) környéki családból való
Jacques Fournier [zsák furnié] cisztercita szerzetesként a párizsi egyetemen
teológiai magiszteri fokozatot szerzett, majd nagybátyjának az utóda lett egy
kolostor apátságában, 1317-ben pedig püspök. Fáradhatatlan inkvizítor volt,
máglyára azonban keveseket juttatott. XXII. János pápa kétszer is üdvözölte
sikeres tevékenységét, majd 1327-ben bíborossá nevezte ki. Lassan a pápa egyik
főtanácsadója lett hitbeli kérdésekben. Értekezéseket is írt a tévtanok
megcáfolására. XI. Benedek pápához hasonlóan elsősorban az egyházi
kérdésekkel foglalkozott, a pápai trónon megmaradt szerzetesnek. A nepotizmus
távol állt tőle. Rendet teremtett az avignoni udvarban, a feleslegesen ott
lebzselőket hazaküldte egyházmegyéjükbe, de azokban is rendet szeretett volna
tenni. Uralkodásának a rövidsége miatt ezek az intézkedései azonban nem hozták
meg a kellő eredményt.
Alatta tört ki – minden erőfeszítése ellenére – az Anglia és Franciaország közötti
százéves háború (1337-1453). Mivel még jobban alá volt vetve a francia
politikának, mint elődje, Angliában ellenségesen tekintettek rá. A francia-nápolyi
politika érdekei akadályozták meg abban, hogy megegyezzen Bajor Lajos német-
római császárral (1314-1347), ez pedig Németországot idegenítette el tőle. Az
1338-as frankfurti német rendi gyűlés ki is mondta, hogy a császári hatalom
egyedül Istentől függ, s nem a pápától. A császár koronázás nélkül is
gyakorolhatja a hatalmat. Megintette Károly Róbert magyar királyt (1308-1342),
mert a főpapi székek betöltésében önkényesen járt el, amiért a magyar egyházfők
panaszt emeltek ellene.
XII. Benedek foglalkozott a Rómába való visszatérés gondolatával, nagy
összegeket költött a Szent Péter székesegyház és a Laterán rendbehozatalára, de a
francia bíborosok nem akartak a zavaros viszonyok között élő Itáliába átköltözni.
így aztán Avignonban is építkezett, sőt a védelmi rendszert is megerősíttette.
Erősen támadták, mert reformjai sokakat kellemetlenül érintettek. Petrarca, a nagy
olasz költő franciasága miatt neheztelt rá. Amikor meghalt, hatvanéves lehetett.
197. VI. Kelemen
(1342. május 7.-1352. december 6.)
A negyedik avignoni pápa, VI. Kelemen elődeinél is franciábbnak bizonyult, mert
Johanna nápolyi királynétól (1343-1382) megvette Avignont és környékét, s
tovább erősítette a kardinálisok testületének a francia jellegét. A tehetős limousini
(limuzini) családból származó Pierre-t már tizenévesen bencés szerzetesnek adták.
Párizsban teológiai doktorátust szerzett, gyorsan haladt előre az egyházi
hierarchiában, 1329-ben harmincnyolc évesen Sens (szen) érseke lett. Szónoki és
diplomáciai ügyessége tovább növelte tekintélyét, s VI. Valois (valoá) Fülöp
(1328-1350) Franciaország kancellárjává nevezte ki.
VI. Kelemen teljesen az ellentéte volt szigorú elődjének. Igazi nagyúr volt –
kellemes modorral. Mindjárt kilenc francia bíborost nevezett ki, köztük négy
rokonát. Bár Avignonhoz kötötte a pápaságot a terület megvásárlásával, mégis
elsősorban Rómának és Itáliának a problémáival kellett foglalkoznia. A rómaiak
ugyanis rögtön küldöttséget menesztettek hozzá, hogy térjen vissza Rómába,
továbbá azt kérték tőle, hogy tekintettel az emberi élet rövidségére, 1350-re is
engedélyezzen szentévet, amit VI. Kelemen meg is hirdetett Unigenitus kezdetű
bullájában, melyben összefoglalta a búcsúnak (a büntetés elengedésének) az egész
gyakorlatát. 1347-ben lépett fel Rómában Cola di Rienzo, a néptribun, aki először
magával ragadta a város népét, sőt a pápai udvarnak is tetszett, hogy a nagy nemes
családok önkényes hatalmát meg akarja törni. Amikor azonban azt kezdte hirdetni,
hogy a római nép nem függ sem pápától, sem császártól, akkor kiközösítették.
1345. szeptember 19-én a Nápolyi Királyságot a szörnyű aversai gyilkosság rázta
meg. Johanna királynő tudtával fojtották meg unokatestvér-férjét, Endrét, Nagy
Lajos magyar királynak (1342-1382) az öccsét. Ezért Nagy Lajos azt kérte VI.
Kelementől, hogy bűnbe esett hűbéresét, Johanna királynőt fossza meg a tróntól,
és a Nápolyi Királyság hűbérét ruházza rá. Bár Nagy Lajos csapataival 1348
februárjában bevonult Nápolyba, a pápa mégis Johanna új férjének adományozta a
királyi címet, sőt, amikor 1350-ben Nagy Lajos újra személyesen megjelent
Itáliában, egyértelműen Johanna mellé állt, miként a százéves háborúban
Franciaország mellé. Németországban elérte Luxemburgi IV. Károly cseh király
(1346-1378) megválasztását, miután Bajor Lajost kiközösítette. Mielőtt a harc
kitört volna közöttük, Bajor Lajos egy vadkanvadászat áldozata lett.
Hogy hatalmas kiadásait fedezhesse – miután a két elődje alatt felgyűlt óriási
összegeket is elköltötte –, tovább bővítette azoknak az egyházi javadalmaknak a
körét, amelyeknek a betöltését magának tartotta fenn. Ez különösen Angliában és
Németországban tovább növelte a pompás, franciás avignoni pápai udvarral
szembeni ellenérzést. Művészeken és tudósokon kívül ez az udvar tele volt a pápa
rokonaival és földjeivel, bár ő maga személy szerint ugyan ájtatos ember volt. Az
1348-1349-es nagy pestisjárvány idején, melynek Európa lakosságának az
egyharmada áldozatul esett, a közhangulattal szembeszállva megvédte a zsidókat,
akiket a baj okozóinak tartottak.
Sírját 1562-ben a hugenották (a francia kálvinisták) megszentségtelenítették, és
maradványait elégették.

198. VI. Ince

(1352, december 18.-1362. szeptember 12.)
A szintén Limousinból való Étienne Aubert (étyien óber), a kiváló jogász is VI.
Kelemen pápa földijeként lett bíboros és nagy penitenciárius (a pápának
fenntartott bűnbocsánati esetek intézője). Már hetvenéves, törődött öregember volt
megválasztásakor, mégis XII. Benedek szelleme éledt újjá vele. Nem fogadta el,
hogy a bíborosi testület előzetes választási feltételek megfogalmazásával növelje a
hatalmát. Egyszerűsítette a pápai udvartartást, a tisztségek betöltőit kötelezte,
hogy javadalmaikban tartózkodjanak, a kinevezésekkor az alkalmasságot tartotta
szem előtt, de a nepotizmus továbbra is jellemző volt. Megrendszabályozta a
szerzetesrendeket, s nagyon keményen szembeszállt a spirituális ferencesekkel,
akik közül már jó néhányan ki is váltak az egyházból. Még máglyára is küldött
közülük.
Albornoz bíborost Itáliába küldte, hogy a pápai államban is rendet teremtsen, mert
mindenfelé kis helyi zsarnokok uralkodtak. Cola di Rienzot is megpróbálta újra
felhasználni, szenátorrá nevezte ki. A karizmatikus vezető diadalmasan tért vissza
Rómába, de a belső harcokban két hónap múlva megölték. Albornoz sokat elért
azonban. Más tekintetben viszont VI. Ince pápát sorozatos kudarcok érték, sőt a
nagy angol sikerek nyomán Franciaországban szétterjedő százéves háború
martalócai hatalmas erődítményei ellenére Avignont is komolyan fenyegették.
Csalódottan halt meg, mert nem tudta a pápaságot Rómába visszaköltöztetni.

199. V. Orbán, Boldog

(1362. szeptember 28.-1370. december 19.)
V. Orbán pápával is folytatódott az avignoni francia pápáknak a sora, bár rájött,
hogy céljait tekintve Rómában van a helye. 1367-ben vissza is tért oda, végül
azonban francia földön halt meg, ahogyan ott is született 1310-ben egy lozere-i
(lozer) kastélyban. Guillaume de Grimoard (gíjom dö grimoár) bencés
szerzetesként egyetemeken tanított, apát volt, majd pápai követ lett. Miután az
először megválasztott jelölt nem fogadta el megválasztását, egyhangúlag
választották őt meg pápának távollétében. Éppen Nápolyban tartózkodott.
A szigorú, mélyen vallásos szerzetes pápa, aki megtartotta a bencések fekete
viseletét, folytatta VI. Ince reformjait, egyben azonban a centralizáló pápai
politikát is. Fő célja a keleti egyházzal való újraegyesülés volt, ezért belátta, hogy
csak Rómából lehet a siker reményében az „új Rómával” tárgyalni. Keresztes
hadjáratot is akart szervezni,de ez már az Európában lábukat 1352-ben megvető
oszmán törökök ellen indult volna. V. János bizánci császár (1354-1391) 1369
júniusában Rómában ünnepélyesen áttért a katolikus hitre, de egyháza és népe
nem követte, mert V. Orbán elhárította egy közös tanácskozásnak az összehívását.
Akkor már majdnem két éve Rómában élt. 1367. április 30-án hagyta el Avignont
nagyon vonakodva távozó kíséretével, és október 16-án érkezett meg Rómába.
Mivel a lateráni palota lakhatatlan volt, a Szent János székesegyház pedig 1360-
ban leégett, a Vatikánban rendezkedett be. A nyári hőség elől Viterbóba vagy
Montebasconéba húzódott. Nemcsak a bizánci császár, hanem a német-római
uralkodó, IV. Károly (1340-1378) is meglátogatta, Nagy Lajos magyar király
(1342-1382) pedig ötszáz válogatott lovast küldött a védelmére.
A francia bíborosok nyomására és az itáliai helyzet teljes bizonytalansága miatt –
bár Albornoz bíboros a Milánót uraló Visconti elleni sikeres hadjárattal
biztosította a visszatérését –, végül elhatározta, hogy visszatér Avignonba, ahol az
újra fellángoló százéves háborúban is jobban közvetíthetett. Hiába kérlelték a
rómaiak, hiába biztatta maradásra a Rómában letelepelett Svéd Szent Brigitta is
(1303 k.-1373), akinek nagy része volt Rómába való visszatérésében. A szent
asszony most próféciájában az Avignonban rá váró korai halált emlegette. A jóslat
beteljesült: három hónappal Avignonba való visszatérése után súlyos betegségben
meghalt. Marseille-i sírja hamarosan tiszteletének a központjává vált, bárcsak
ötszáz év múlva, 1870-ben avatták boldoggá.

200. XI. Gergely

(1370. december 30.-1378. március 27.)
A konklávé már a második napon egyhangúlag megválasztotta a negyvenkét éves
Pierre Roger de Beaufort grófot (pier rozsé dö bofor), VI. Kelemen pápa
unokaöccsét pápává. Tanultsága és az itáliai politikában való jártassága révén a
bíborosi kollégium dísze volt, bár egészsége gyenge lábon állt. A XI. Gergely
nevet vette fel. Misztikus hajlamú, mélyen vallásos egyéniségében az eltökéltség a
kegyetlenségbe is át tudott csapni.
Számtalanszor kinyilvánította, hogy a pápák igazi székhelye Róma, de az üres
kincstár, Milánó ellenséges és agresszív politikája és a nyugat-európai helyzet
egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy 1376-ig ne válthassa valóra visszatérési
szándékát. A halogatás csalódást okozott, amit ezúttal Firenze használt ki, mire
XI. Gergely kiközösítette a várost, és hatalmas zsoldos sereg segítségével
visszahódította a pápai államot.
Sienai Szent Katalin (1347-1380), a nagy hatású misztikus apáca, a híres
békeszerző nagyon a szívén viselte a pápa visszatérését, s amikor XI. Gergely
szinte szökevényként hagyta ott Avignont, az út első részén ő tartotta a lelket a
pápában, aki 1377. január 17-én érkezett meg Rómába. Rengeteg baj szakadt a
nyakába Milánó és Firenze ellenségessége miatt. Rómában siralmas állapotokat
talált. A várost talán harmincezren lakták, a bazilikák bedőléssel fenyegettek, a
nép valamiféle köztársaságot akart, az előkelő családok pedig a saját hatalmukat.
Az eretnekekkel szemben könyörtelennek mutatkozott. 1377-ben elítélte az
oxfordi John Wycliff (1320-1384) tizenkilenc tételét.

201. VI. Orbán

(1378. április 8.-1389. október 15.)
1303 óta előszór gyűltek össze a bíborosok Rómában az új pápa megválasztására.
A konklávén tizenhatan jelentek meg, hat bíboros Avignonban maradt. A római
tömeg itáliai pápát akart. Ezt el is érte Bartolomeo Prignani bari érsek
személyében. A nápolyi születésű, akkor hatvanéves kánonjogi szakértő nagy
szerepet játszott az avignoni pápai udvarban. Lelkiismeretes, szigorú, de
temperamentumos és hajthatatlanul makacs természetű ember volt. Eleinte
minden rendben lévőnek látszott. Avignonnal és a királyi udvarokkal közölték a
választást. VI. Orbán azonban fellépésével elrontotta a helyzetét. Nekitámadt a
bíborosoknak, életmódjuk gyökeres megváltoztatását követelte, irreális
elképzelésekkel lépett fel. A kúria és a bíborosok Avignonba való távozásának a
felvetődésére itáliai bíborosok kinevezésének az egész sorával fenyegetőzött. A
francia bíborosok egymás után a Róma közelében lévő Anagniba húzódtak, majd
hosszas viták után VI. Orbán választását – mint a csőcselék által kikényszerített
választ –, augusztus 2-án érvénytelennek nyilvánították, s rá egy héttel le is tették
őt. Aztán Fondiba tovább költözve Genfi Róbert bíborost szeptember 20-án VII.
Kelemen néven ellenpápává választották. Megtörtént az egyházszakadás, mely
harminckilenc évig (1378-1417) tartott, s roppant kárt okozott az egyháznak, hisz
a két pápa kölcsönösen kiközösítette egymást és híveit, így gyakorlatilag
mindenki a kiközösítés állapotába került. Franciaország, Nápoly, Burgundia,
Szavoja és Skócia az új avignoni pápa, VII. Kelemen mögé állt, a többi ország
megmaradt VI. Orbán pártján. Az uralkodók állásfoglalását hatalmi érdekeik
határozták meg. A Pireneusi-félsziget államai egyelőre semlegesek maradtak, nem
döntöttek. Később VII. Kelment ismerték el Ciprussal és a latin uralom alatt állá
Moreával (Görögország része) együtt.
Itáliában VI. Orbán kerekedett felül, így VII. Kelemen kénytelen volt Avignonban
megtelepedni, ahová szinte az egész pápai kúria követte. VI. Orbán új kúriát
kényszerült szervezni. A bíborosi kinevezéseknél bölcsen ügyelt arra, hogy az új
kardinálisok minden országot képviseljenek. VI. Orbán nem is törekedett a
szakadás megszüntetésére, annyira meg volt győződve saját pápaságának a
törvényességéről.
Fő gondja Nápollyal volt, ahol Johanna királynő helyére Durazzói II. Kis Károly
került (1381-1386, magyar király: 1385-1386), VI. Orbán azonban egy
unokaöccséből szeretett volna nápolyi királyt csinálni. Ez azonban Kis Károly
magyarországi meggyilkolása után sem sikerült neki, s közben a rómaiakat is
elidegenítette magától. Lehet, hogy megmérgezték, mert a Nápolyért folyó
küzdelem során hat Károly-párti bíborost kegyetlenül megkínoztatott, öt bíboros
pedig titokzatos körülmények között tűnt el. Halála után teljes volt az anarchia, és
a kincstár kiürült.
1386-ban Litvánia fejedelme, Jagello (1377-1434) feleségül vette Hedvig lengyel
királynőt, Nagy Lajos magyar és lengyel király lányát (1382-1399), amivel
létrejött a lengyel-litván unió, aminek a fő feltétele Európa utolsó pogány népének
a litvánnak a megkeresztelkedése volt.
(VII.) Kelemen ellenpápa
(1378. szeptember 20.-1394. szeptember 16.)
Genfi Róbert, III. Amadeusz grófnak a fia, a francia királyi családnak a rokona
volt. Így tizenkilenc évesen püspök, huszonkilenc évesen pedig 1371-ben bíboros
lett. XI. Gergely pápa itáliai legátusaként és breton zsoldosainak a
parancsnokaként kegyetlenül harcolt Firenze ellen. 1378-ban először még ő
értesítette a császárt VI. Orbán megválasztásáról, de látva az új pápa
kiszámíthatatlanságát, már május vége felé szervezkedni kezdett ellene. Egyre
több francia bíboros támogatta, akik már nápolyi területen, Fondiban ellenpápává
választották. Ezzel kezdődött meg a nyugati egyházszakadás.
Kedvezőnek látszott, hogy a kúria és Johanna nápolyi királynő (1343-1382) őt
támogatta, fegyveres ereje is számottevő volt. A következő évben azonban
csapatait megverték VI. Orbán erői, a nápolyi nép is ellenséges volt, így végül
Avignonba kényszerült távozni, ahol főleg Franciaország támogatását élvezte, fő
céljának azonban Róma megszerzését tartotta. Sikerek és kudarcok váltakoztak a
nápolyi hatalmi küzdelem és a milánói Viscontiak támogatása közben, de amikor
VI. Orbán helyére IX. Bonifác személyében új pápát választottak 1389-ben,
szétfoszlottak a reményei, hogy őt ismeri el végül a római konklávé. Fényes
udvara és az állandó harc súlyos adók kivetésére kényszerítette.
Általában szembe kellett nézni azzal, hogy lemondását várják. A párizsi egyetem a
két pápa lemondásával gondolta az egyházszakadást megszüntetni. Így bár
megválasztását érvényesnek tartotta, kénytelen volt misét és körmenetet
engedélyezni az egység helyreállításáért. Egy szélütés végzett vele.
202. IX. Bonifác
(1389. november 2.-1404. október 1.)
Pietro Tomacellinek, a harminckilenc éves nápolyi arisztokratának a
megválasztása a konklávére összegyűlt tizennégy bíboros megegyezésének az
eredménye volt. Nem dicsekedhetett különleges képzettséggel és nagy vezetési
gyakorlattal, de realizmusa, rábeszélőképessége, a kiválasztáshoz való jó érzéke
biztosították, hogy megfeleljen tisztének. A skizma folytatódott, mert ő is
kiközösítette VII. Kelemen ellenpápát, és hallani sem akart az egyetemes
zsinatról, mert meg volt győződve arról, hogy ő az igazi pápa.
Nápolyban sikerült Kis Károly nápolyi és magyar király fiát, Lászlót ténylegesen
trónra segítenie (1386-1414). Fokozatosan visszaszerezte az ellenőrzést a pápai
állam fontos erősségei felett. A kapcsolatai Rómával változóak voltak, egy időre
ott is hagyta, de ekkor a megszeppent római nép mögéje állt, s elviselte jó
szándékú önkényuralmát, feladva köztársasági elgondolásait. IX. Bonifác az
Angyalvárat újjáépíttette, s megerősítette a Capitoliumot. Európában a helyzet
nem változott, befolyását nem tudta az ellenpápa rovására kiterjeszteni. Vencel
német-római és cseh uralkodót (1378-1410/1419) éppen ezért szerette volna
Rómában császárrá koronázni, de Vencel indulása előtt Nepomuki Jánost, a
királyné gyóntatóját a Moldvába fojtatta (1391), amivel így római megkoronázása
lehetetlenné vált.
IX. Bonifác tekintélyét nepotizmusa és pénzügyi gátlástalansága erősen rombolta.
Arcátlanul üzletet csinált az egyházi javadalmakból és a búcsúkból. Az egyházi
adót is annyira emelte, hogy közmondásossá vált „a Bonifác annátája”.
Mindebben „a jobbkeze” Baldascar Cossa bíboros, a későbbi XXIII. János
ellenpápa volt.
Mégis tárgyalt az egyházszakadásról XIII. Benedek ellenpápa követeivel, akik a
vita hevében simoniákusnak nevezték, s ez annyira felizgatta, hogy szélhűdés érte,
és két nap múlva meghalt.
(XIII.) Benedek ellenpápa
(1394. szeptember 21.-1417. július 26. Mh.: 1423. május 23.)
VI. Károly francia király (1380-1422) tanácsa ellenére a huszonegy bíboros mégis
választott új ellenpápát. Bár előzőleg megesküdtek, hogyha az egyházszakadást
avval meg lehet szüntetni, bármelyikük is legyen az új pápa, lemond, ha az egység
létrehozása úgy kívánja. A hatvanhat év körüli, a kánonjogban jártas, Pedro de
Luna aragón (spanyol) bíborost választották meg, aki eléggé vonakodva tette le az
említett esküt. Feddhetetlen jellem volt, aki először VI. Orbán pápa mögött állt, de
amikor meggyőződött arról, hogy a tumultuózus jelenetek között lefolyt választás
érvénytelen, VII. Kelemen ellenpápa elkötelezett híve lett. Az ő pápai
legátusaként tizenegy évet töltött a Pireneusi-félsziget államaiban, majd
Párizsban. Azt az álláspontot képviselte, hogy mindkét pápa együttes
lemondásával kell a szakadásnak véget vetni. Azonban XIII. Benedek néven való
megválasztása minden másnál jobban hozzájárult a skizma
meghosszabbodásához, ugyanis rendíthetetlenül hitt megválasztásának a
törvényességében. A német követnek egyenesen azt mondta, hogy a jogszerű pápa
lemondása az bűn. Pedig már a francia udvarnak, egyháznak és az egyetemi
világnak is kényelmetlen volt a megosztottság. 1398-ban meg is fosztották francia
egyházi jövedelmeitől, Avignont is el kellett hagynia, különböző francia
városokban fordult meg. Amikor VII. Ince pápa 1404-ben zsinatot hívott össze,
késznek mutatkozott azon részt venni, ezért 1405 tavaszán Itáliába ment. A francia
kormány teljesen visszavonta a támogatását, sőt el akarta fogatni, erre
Perpignanba [perpinyan] menekült, bíborosai is elhagyták. A pisai zsinat 1409-ben
elítélte és letette, Benedek azonban nem adta fel a küzdelmet, vitairatokban védte
álláspontját, bár a Pireneusi-félsziget államain kívül csak Skócia támogatta már.
A XVI. Konstanzi Egyetemes Zsinat (1414-1417) alatt maga Zsigmond német és
magyar király jött el Perpignanba, hogy a tisztességes lemondásra rábeszélje, de
visszautasította azt. Az aragón tengerparton, Peníscola várában keresett
menedéket, a zsinatot eretnekek gyülekezetének nyilvánította, és leszögezte, hogy
az igazi egyház vele van, mint egykor az egész emberiség együtt volt Noé
bárkájában. A zsinat azonban 1417. július 26-án letette és kiközösítette. A
Pireneusi-félszigeten azonban maradtak hívei, így még 1422 novemberében is
bíborosokat nevezett ki a kilencvenen felüli „Luna pápa”, aki kitartott saját igaza
mellett mindhalálig.

203. VII. Ince

(1404. október 17.-1406. november 6.)
A nagy egyházszakadás harmadik római pápája, VII. Ince a nyolc bíboros
részvételével lefolyt konklávén még mint bíboros szintén megesküdött, hogy
lemond, ha a szakadás megszüntetése úgy követeli. Eredeti neve Cosimo Gentile
de Migliorati volt. Az Abbruzzók vidékéről származott polgári családból, ünnepelt
jogászprofesszorból lett pápai adószedő és itáliai legátus. Megválasztásakor
hatvannyolc év körüli lehetett.
Rómában nem volt népszerű, ezért Nápolyi László királyt hívta a felkelés
elnyomására, akinek cserében meg kellett ígérnie, hogy nem egyezik meg az
avignoni ellenpápával, László ellenségével. Ez a skizma megszüntetését
akadályozta, a tervezett zsinat ezért sem valósulhatott meg. A nagyobb
szabadságot akaró rómaiak fegyverre kaptak, mire a pápa egyik unokaöccse
tizenegy vezetőjüket megölette. A végsőkig elkeseredett rómaiak megrohamozták
a Vatikánt, a pápa és a bíborosok valóban az életüket mentették Viterbóba. A
helyzetet megint Nápolyi László király „csendesítette le”, de az Angyalvár
birtokában valójában ő kormányozta Rómát. A rómaiak rájöttek, hogy VII.
Incének nem volt része vezetőik megöletésében, és a nápolyi uralom még
rosszabb, ezért 1406 tavaszán visszahívták.

204. XII. Gergely

(1406. november 30.-1415. július 4. Mh.: 1417. október 18.)
A nyolcvanon túli velencei nemes, Angelo Corario példás életű egyházfő lett XII.
Gergely néven, de sokszor határozatlannak mutatkozott.
Először úgy tűnt, hogy most már az egyházszakadás megszüntetése gyorsan
végbemegy. Gergely megegyezett XIII. Benedek ellenpápával, hogy legkésőbb
1407 novemberében Savorrában találkoznak. Aztán elbizonytalanodott, és egyes
uralkodóknak sem tetszett a dolog. Amikor pedig – ígérete ellenére – új
bíborosokat nevezett ki, köztük két unokaöccsét is, követői jobbára elhagyták és
Pisában gyülekeztek. Mikor XIII. Benedek oldaláról is csatlakoztak hozzájuk,
ünnepélyesen kinyilvánították, hogy az egyház békességét csak egy egyetemes
zsinat teremtheti meg. Ezt össze is hívták Pisába a kardinálisok már egyesült
testületének az elnöksége alatt. A zsinat 15. ülésén, 1409. június 5-én őt is, XIII.
Benedeket is letették, a pápai széket megüresedettnek tekintették, majd három hét
múlva új pápát választottak V. Sándor néven. A zsinat ezzel azonban nem
szüntette meg a szakadást, sőt, most már három pápa volt egyszerre. XII. Gergely,
akinek hívei nagyon megfogyatkoztak, 1411-ben Riminibe menekült. A XVI.
Konstanzi Egyetemes Zsinat (1414-1417) alatt mégis lemondott, miután
megengedték, hogy mint pápa, formálisan magát tekinthesse a zsinat
összehívójának. Ezután bíboros maradhatott és a pápai állam részét alkotó
Anconai Őrgrófság kormányzója lett, már kilencvenéves korban. Útban Ancona
felé, három héttel V. Márton, a már egyetlen pápa megválasztása előtt halt meg.
V. Sándor ellenpápa
(1409. június 26.-1410. május 3.)
V. Sándor tulajdonképpen nem ellenpápa, hanem a pisai zsinat pápája volt, amely
meg akarta újítani az egyházat, de létrejöttében mégis az egyház fejlődésére
veszélyes tendenciák jelentkeztek, ezért az egyháztörténelem sem V. Sándort, sem
a zsinatot nem fogadta el törvényesnek Megválasztásával már három pápa volt
egyszerre: XII. Gergely, XIII. Benedek és ő.
A hetven év körüli, Kréta szigetéről származó görög ferences, Peter Philargi
mögött fényes egyházi és tudományos pálya állt. Oxfordban és Padovában tanult,
Cseh- és Lengyelországban, majd Párizsban tanított, aztán püspökséget kapott,
1402-ben milánói érsekké nevezték ki. Közben fontos diplomáciai megbízásokat
is teljesített, 1405-ben lett bíboros. 1408-ban szakított XII. Gergely pápával, és a
pisai zsinat fő szervezője és szereplője lett, ahol az egyesített konklávé választotta
pápává. A várakozások azonban nem teljesültek, ugyanis barátainak és követőinek
a kielégítésével, és nem a reformokkal foglalkozott, és teljesen Cossa bíboros
befolyása alatt állt.
A pápai állam jó része a XII. Gergely pápa mögött álló Nápolyi László (1386-
1414) kezén volt, csak hosszas ostrom után tudta Rómát elfoglalni, így főleg
Bolognában tartózkodott. Rómába való utazását állandóan halasztgatta, majd
váratlanul meghalt.
Közben elítélte az oxfordi John Wycliff (1320-1384) tanításait, akinek a felfogása
a 16. századi reformátorokét vetítette előre.
(XXIII.) János ellenpápa
(1410. május 17.-1415. május 29. Mh.: 1419. november 22.)
Baldassare Cossa, aki elszegényedett nápolyi nemes családból származott,
korábban kalandorként, leírhatjuk: kalózként vett részt a nápolyi trónért küzdők
tengeri háborújában! Bolognában jogi végzettséget is szerzett. Tehetségére földije,
IX. Bonifác pápa figyelt fel, s pápai kincstartóvá nevezte ki. A teljesen szabados
életű, nőcsábász, becsvágyó férfi kitűnően manipulált a pápai pénzügyekkel, majd
az egyházi állam északi részén teremtett rendet.
Az egyházszakadás csúcspontján az egyik szervezője volt a pisai zsinatnak
(1409), ami az egyházszakadás megszüntetése helyett végül egy harmadik pápa,
V. Sándor megválasztására vezetett, aki felett korlátlan befolyása volt. Annak
rövid uralkodása után a bíborosok Bolognában őt választották meg pápává, amibe
a megvesztegetés és fegyveres erejének a fenyegetése is belejátszott.
Pápaként ő élvezte a legszélesebb nemzetközi támogatást sőt, 1411 tavaszán
Nápolyi László király (1386-1414) veresége után átköltözhetett Rómába is. Két év
múlva azonban neki kellett menekülnie a nápolyi uralkodó elől. Ekkor Zsigmond
német (1410-1437) és magyar (1387-1437) királyhoz fordult. Az uralkodó
támogatásának az ára egyetemes zsinat összehívása volt, mert Zsigmond meg volt
győződve arról, hogy csak annak sikerülhet az egyházszakadás felszámolása. Így
János nem tehetett mást, kibocsátotta a zsinatot összehívó bullát, majd 1414.
november 5-én ünnepélyesen megnyitotta a zsinatot, a XVI., Konstanzi
Egyetemes Zsinatot. A zsinat azonban 1415. február 15-én nemcsak XII. Gergely
és XIII. Benedek lemondása, hanem mindhárom pápa, tehát XXIII. János
lemondása mellett is döntött. Először alkudozni kezdett lemondásának az
időpontjáról, majd álruhában elszökött Konstanzból, de evvel nem megosztotta,
hanem felháborította a zsinat résztvevőit, akik erre kimondták a zsinat felsőségét a
pápa felett (1415. március 30., április 6.). A fogolyként visszahozott XXIII. Jánost
végül simónia, hamis eskü és rossz kormányzás vádjával letették 1415. május 29-
én. Megtörve belenyugodott az ítéletbe. A zsinat a bajor választófejedelem
őrizetére bízta. Három év múlva nagy váltságdíj ellenében szabadult ki, és
alávetette magát az új pápának, V. Mártonnak, aki Tusculum bíboros püspökévé
nevezte ki. Ezt már csak hónapokkal élte túl. A firenzei dóm keresztelő
kápolnájában áll pompás síremeléke, amely részben Donatellónak, a reneszánsz
nagy szobrászának az alkotása.
XXIII. János a pisai zsinat (1409) határozatainak a szellemében már 1412-ben
össze akart hívni egy újabb zsinatot, de ezen igen kevesen jelentek meg, s csak
arra szorítkozott, hogy elítélje a 14. századi angol Wycliff tanait. János már ezt
megelőzően különleges kiközösítéssel sújtotta a cseh Husz Jánost (1369 k.-1415),
aki Wycliff tanításait ültette át nagy hatással a forrongó Csehországba. Huszt
aztán megidézték a konstanzi zsinatra, és heves viták után – menekülésére is
alkalmat kínálva – megégették.

205. V. Márton
(1417. november 11.-1431. február 20.)
A XVI. Egyetemes Zsinat Konstanzban (1414-1417) nagy eseménye lett az
egyháztörténelemnek. „A zsinat ideje alatt XXIII. János pápán és Zsigmond
császáron kívül 33 bíboros, 5 pátriárka, 47 érsek, 238 püspök, 500-nál több apát,
37 egyetemnek 200 képviselője, 83 fejedelmi követ, 71 fejedelem és herceg, 212
gróf és báró, 1500 lovag, 824 városi követ, 18 000 pap … fordult meg
Konstanzban”61. A zsinat úgy vetett véget az 1378 óta tartó egyházszakadásnak,
hogy hosszas viták után sajátságos eljárással választották meg a lemondott és
letett pápák helyére az új pápát. A konklávén ugyanis huszonhárom bíboros
mellett az „öt nemzet” harminc képviselője is részt vett. Három nap alatt
választották meg Oddo Colonna személyében az új pápát, aki megválasztása napja
szentjének, Mártonnak a nevét vette fel. A római arisztokrata család tagja
negyvenkilenc éves volt, jogi képzettséggel rendelkezett, VII. Ince idején lett
bíboros diakónus, majd a pisai zsinat egyik előkészítője volt. Azután kitartott
XXIII. János mellett egészen annak szökéséig.
A szerény, de tekintélyéhez ragaszkodó pápa mégsem valósította meg az igazi
reformot, csak kisebb lépéseket tett. Inkább a pápai államban uralkodó zavaros
állapotokat szüntette meg. Konstanzból elindulva hosszas mantuai és firenzei
tartózkodás után csak 1420. szeptember 28-án érkezett meg Rómába, melynek
környéke egy félelmetes zsoldosvezér (condottiere) kezében volt. 1424-re sikerült
legyőznie, majd Bologna következett. Ezt 1429-re tudta visszaszerezni. Ezek a
sikerek nemcsak a pápai kincstárat töltötték fel, hanem rokonságának is sokat
juttattak. Sokba került a nagyon leromlott Róma újjáépítése.

61
Chobot: i.m. 302
Sikertelenül végződtek a csehországi husziták ellen hirdetett keresztes hadjáratai.
Viszont kapcsolatokat keresett Bizánccal, és igen türelmesnek mutatkozott a
zsidókkal is.
Mivel ellenfele volt a zsinatok mindenhatóságának, nem bánta, hogy a Páviába
összehívott zsinatot a pestisjárvány megakadályozta. Csak 1431-re hirdette meg a
következőt Bázelba. Ennek a közvetlen előkészületei alatt halt meg szélhűdésben.
A lateráni Szent János székesegyházba temették.
(VIII.) Kelemen ellenpápa
(1423. június 10, -1429. július 26. Mh.: 1446. december 28.)
Az aragón tengerparti sziklavárban, Peñscolában XIII. Benedek ellenpápa halála
után „nagy komolyan” tovább működött egy mini pápai udvar. A XIII. Benedek
által kinevezett négy bíboros közül három megválasztotta a hatvanhárom év körüli
Gil Sánchez Muñozt pápának, akinek a nagybátyja nagy szerepet játszott az 1378-
as egyházszakadás alkalmával. Ő maga helyi tisztségeket betöltő pap volt, aki VII.
Kelemen ellenpápa iránti tiszteletből választotta a Kelemen nevet. Először
hasznos eszköznek tűnt az aragón udvar számára Róma zsarolására, de amikor V.
Márton pápa és Aragónia kapcsolatai rendeződtek, VIII. Kelement lemondásra
szólították fel, melyre végül hajlandó volt. Az esemény hosszas ceremóniával
ment végbe. Többek között kardinálisai „megválasztották” V. Mártont pápává, aki
azonban nem bántotta VIII. Kelement, hanem Mallorca püspökévé nevezte ki.
(XIV.) Benedek ellenpápa
(1425. november 12.-?)
A XIII. Benedek pápa által kinevezett négy bíboros közül egy nem volt ott VIII.
Kelemen megválasztásán. Utólag simónia és más szabálytalanságok miatt
érvénytelennek nyilvánította a választást, és egymaga pápává nevezte ki a rodezi
sekrestyést (!!!), egy bizonyos Bernard Garnier-t, akit fel is szentelt. De ezen túl
semmi sem ismeretes az ellenpápa további sorsáról.

206. IV. Jenő

(1431. március 3.-1447. február 23.)
Viszontagságos volt az új pápa, IV. Jenő uralkodása, történelmi jelentőségét
azonban az adja, hogy a zsinati irányítás kiharcolásának a kísérletét végleg
leküzdötte. Pedig az V. Márton pápa által szoros pórázon tartott bíborosok olyan
pápát akartak, aki együttműködik velük az egyház kormányzásában, és nekilát a
reformoknak. Ilyen alapon lett pápa a gazdag velencei családból származó
Gabriele Condulmara, egy ágostonrendi szerzetes, aki huszonnégy évesen, 1408-
ban lett bíboros. V. Márton idején Ancona és Bologna kormányzója volt.
Már uralkodása első évében súlyos bonyodalmakba keverte a Colonnákkal való
szembefordulása és az alig megnyitott bázeli zsinatnak a feloszlatása, illetve
másfél ével későbbre Bolognába való áttétele, amit a zsinat visszautasított,
ragaszkodva a Konstanzban leszögezett elvhez, hogy a zsinat a pápa felett áll.
Viszont csak három püspök, tizennégy apát és néhány egyetemi doktor „alkotta” a
zsinatot, nem úgy, mint Konstanzban. De súlyt adott nekik, hogy az uralkodók
mögéjük álltak. Elkerülhetetlennek tűnt az újabb egyházszakadás, amit
Luxemburgi Zsigmond német-római császár (1410-1437) és magyar király (1387-
1437) hárított el. Ennek a során került sor az 1419 óta háborúban álló csehországi
huszitákkal Zsigmond római megkoronázására is 1433-ban. 1434-ben IV. Jenőnek
a bosszúra éhes Colonnák és Sforza, a híres zsoldosvezér elől el kellett
menekülnie Rómából, ahová csak 1443-ban térhetett vissza. Főleg Firenzében
tartózkodott, ahol a város reneszánsz szelleme erősen hatott rá is, a kúriára is. A
zsinat végül Ferrarában folytatódott 1437-ben, hiszen a feloszlató bullát már
1433-ban megalázó formában vissza kellett vonnia. Ferrarából a pestis miatt a
zsinat 1439-ben Firenzébe költözött át, ahol megtörtént az újabb unió nemcsak a
török halálos szorításába került bizánci keleti keresztény egyházzal, hanem a többi
keleti keresztényekkel, a koptokkal, az örményekkel, a nesztoriánusokkal is. Az
unió nagyon megerősítette a helyzetét, egy kis csoport azonban, amely Bázelben
maradt, 1439-ben mégis ellenpápát választott V. Félix személyében.
IV. Jenő a török elleni küzdelmet, Hunyadi János hosszú hadjáratát (1443), majd a
várnai vereséggel végződő újabb hadjáratát (1444) a nagy tekintélyű Cesarini
bíboros kiküldésével és pénzzel támogatta.
Halálos ágyán keserűen azt mondta, hogy bár maradt volna a kolostor falai
között…
V. Félix ellenpápa
(1439. november 5.-1449. április 7. Mh.: 1451. január 7.)
A Bázelben együtt maradó zsinati atyák a zsinatot feloszlatni megpróbáló IV. Jenő
pápát letették, és helyére az ötvenhat éves VIII. Amadeusz szavojai herceget
választották meg V. Félix névvel. A választáson egy bíboros és egy bizottság által
kinevezett harminckét választó vett részt. Az új ellenpápa feleségének és
legidősebb fiának a halála után megalapította és vezette a Szent Móric
remetelovagok közösségét, s szent ember hírébe került.
Választását hosszas töprengés után fogadta el, hercegségéről pedig lemondott.
Hiába nevezett ki kiváló egyházi férfiakat bíborossá, kevés elismerést kapott
Európa-szerte. Titkára Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa volt.
Szembekerült az őt választó „maradék zsinattal” is. Végül ünnepélyesen
lemondott, cserébe bíboros püspökké és pápai követté nevezték ki.
V. Félix volt az egyháztörténelemnek mindmáig utolsó ellenpápája.

207. V. Miklós
(1447. március 6.-1455. március 24.)
V. Miklós pápa pedig az első volt a reneszánsz pápák sorában. Az
egyházszakadásból éppen kiláboló egyház, amelyet a zsinati eszmék felerősödése
körüli viták is megrázkódtattak, a sürgető reformok keresztülvitele helyett a
humanisták tudománya és a reneszánsz művészet felé fordult, Rómát ennek a
központjává kívánta tenni. Ez azonban az egyházszakadás megszüntetésével és a
pápai primátus egyszerű visszaállításával meg nem oldott belső válságot egyre
élesebbé tette, bár ez a válság többnyire a reneszánsz külsőségek felszíne alatt és a
tömegek mindennapi buzgó vallásosságának a hátterében lappangott egy jó ideig.
Tomasso (Sarzano) Parentucelli, aki 1397-ben La Spezia közelében egy orvos
fiaként született, bolognai egyetemi évei alatt gazdag firenzei családoknál
nevelősködött, és így került a reneszánsz kultúrával kapcsolatba. Két évtizeden át
a híres bolognai püspöknek, Albergatinak a titkára volt. 1439-ben terelődött rá a
figyelem a görögökkel folytatott viták során. 1446-ban sikeres németalföldi
követsége után lett bíboros. Rá negyedévre kompromisszumos jelöltként
választották pápává. Régi patrónusa iránti tiszteletből választotta a Miklós nevet.
Elődjénél hajlékonyabb, türelmesebb természete jól szolgálta a megbékélést. A
pápai államban is megszilárdította a helyzetét. Konkordátumot kötött a német
egyházzal az annátákról (az egyházi adóról) és az egyházi kinevezések császári
jóváhagyásáról. A legnevezetesebb eredmény a bázeli „maradék zsinattal” és az V.
Félix ellenpápával való megegyezés volt. Ellenpápa választására vezető belső
szakadás azóta sem volt a katolikus egyházban. Az egység helyreállításának
örömére az 1450-es évet szentévnek hirdette meg, melyre zarándokok tömegei
özönlöttek Rómába.
Közben pedig szívesen töltötte idejét a tudósok, humanisták körében. Nagy
bibliofilként (könyvbarátként) hatalmas összegeket adott kéziratokért. Halálakor
1200 görög és latin kéziratot hagyott hátra. Tulajdonképpen ő volt a vatikáni
könyvtár igazi megalapítója. Rómában számtalan palotát, templomot és hidat
hozatott rendbe neves művészek közreműködésével.
III. Habsburg Frigyes (1440-1493) 1452-es római császárrá koronázása után,
ahová Frigyes magával hozta rokonát, V. László magyar királyt (1440-1457) is,
vége szakadt a politikai nyugalomnak. Egy római összeesküvés gyanakvóvá tette.
Majd Rómát is, mint egész Európát megrázta Konstantinápolynak (Bizáncnak) a
török kézre kerülése 1453. május 29-én. (Mai neve: Isztambul.) Keresztes
hadjáratot azonban nem sikerült szerveznie. Mikor a köszvénytől elgyengülve
meghalt, csalódottságot érezhetett, habár Itáliában sikerült helyreállítania a békét.

208. III. Kalixt

(1455. április 8.-1458. augusztus 6.)
Alfonso de Borgia ([bordzsa]; „b+orgia”) egy Valencia környéki katalán
kisbirtokos fia jogi tanulmányok után V. Alfonz aragón király (1416-1458) titkára
lett, sikeresen teljesítette diplomáciai megbízásait, amiért is a valenciai
egyházmegyével jutalmazták, majd a király és IV. Jenő pápa között létrehozott
megbékélésért kapta a bíborosságot az 1430-as években. Szigorú, visszavonult
életet élt. Hetvenhét évesen való pápává választása meglepetést keltett.
Kompromisszumos jelöltként egy átmeneti időre alkalmasnak tartották az egyház
vezetésére. A köszvényes öregember csodálatos energiával szervezte a török elleni
küzdelmet. Követeket és hithirdetőket küldött mindenfelé (köztük Kapisztrán
Jánost), és adót vetett ki a török elleni háború céljára. A keresztény hatalmak
azonban vonakodtak egy hadjárattól, az adó pedig elégedetlenséget keltett. Ami
megvalósult, azok közül a legfontosabb, hogy Hunyadi János seregei, amelyeket
Kapisztrán keresztesei erősítettek, Nándorfehérvár (Belgrád) alatt 1456 júliusában
legyőzték a szultánt. A győzelem emlékére III. Kalixt elrendelte az Úr
színeváltozásának az ünnepét, Budán pedig az elesettek emlékére minden délben
harangoztak.
A buzgóság makacs önfejűséggel párosult a pápában, így V. Miklós nagyvonalú
uralkodása után nagy volt a humanisták csalódottsága. III. Kalixt takarékossága
azonban érthető, a török elleni harchoz sok pénzre volt szükség. A legnagyobb
keserűséget azonban nepotizmusa váltotta ki. Egyik unokaöccse Spoleto hercege,
Róma prefektusa és az Angyalvár parancsnoka, a másik kettő pedig bíboros lett.
Egyikük volt a későbbi VI. Sándor.
Kinyilvánította az 1431-ben elégetett Jeanne d’ Arc (zsán dárk) ártatlanságát. A
fiatal vidéki lány fellépése fordította meg a Franciaország és Anglia közötti
százéves háború menetét. Ellenfelei csodálatos eredményeit boszorkánysággal
magyarázták.
A pápa halálának a napja jeladás volt a gyűlölt katalánok elleni népharag
kegyetlen kitörésére.

209. II. Piusz

(1458. augusztus 19.-1464. augusztus 15.)
Enea Silvio Piccolomini Siena környéki elszegényedett családból származott. A
kitűnő képességű fiatalemberből tanulmányai a legnevesebb humanisták egyikét
faragták. A bázeli zsinatról egy titkos megbízással a skót udvarba küldték, s
tengeri viharba került. Megmeneküléséért tett fogadalmát beváltva télen mezítláb
tette meg a zarándokutat. Az itt szerzett izületi baja egész hátralévő életében
kínozta. A zsinatra visszatérve mesteri szónoklásával lett ismertté. Majd a pápával
ellenszegülő „maradék zsinathoz” csatlakozott, és V. Félix ellenpápa titkára lett.
Mindez nem gátolta abban, hogy egy elég szabad szellemű szerelmes történetet
írjon. Aztán német szolgálatba állt, hiszen Habsburg III. Frigyes német-római
császártól (1440-1493) a koszorús költő kitűntető címet kapta.
Mikor V. Miklós került a pápai trónra, püspökséget kapott, mivel ifjúságukban
ugyanannál a főpapnál szolgáltak. 1456-ban nevezték ki bíborossá. Ekkor már –
Konstantinápoly eleste óta – a török elleni küzdelem fő szószólója volt, ezért is
választották meg ötvenhárom évesen pápává. A Piusz nevet a nagy ókori latin
eposz hősének a mellékneve és nem Szent Piusz pápa után vette fel! Első
bullájában azonban beismerte ifjúsága ballépéseit.
1459. június 1-jére összehívta a keresztény uralkodók tanácskozását Mantuába, de
a pápának már nem volt olyan tekintélye, hogy hallgassanak a szavára. Az egész
tanácskozásból nem lett semmi. Franciaországgal ugyanis rossz viszonyban volt,
mert nem támogatta az Anjou herceget a nápolyi trón megszerzésében.
Németországgal sem volt minden rendben. Közben levelet fogalmazott a
szultánhoz, melyben felhívta, hogy keresztelkedjen meg. Ez arra mutat, hogy nem
tudott reális képet kialakítani a világhelyzetről, még az egyesült keresztény
Európa látomása jegyében élt. Végül elhatározta, hogy az uralkodók
megszégyenítésére maga áll a keresztesek élére. Súlyos betegen érkezett
Anconába, ahol alig talált valami haderőt, a kereszt felvételének már nem volt
meg a vonzereje. Ez nagyon megtörte. Még azt megérte, hogy a dózse
parancsnoksága alatt befutott a velencei hajóraj. Minden készpénzét elküldték
Magyarországnak, hogy támogassák a török elleni harcát.
II. Piusz kimagasló képességekkel rendelkező pápa volt, akinek a megtérése
ifjúsága botladozásaiból őszinte volt. A nepotizmus azonban őt is kísértette.

210. II. Pál

(1464. augusztus 30.-1471. július 26.)
A gazdag velencei kereskedőcsaládból származó Pietro Barbót negyvenhét évesen
választották pápává, s a II. Pál nevet vette fel. Anyai nagybátyjának, IV. Jenő
pápának az ösztönzésére lépett egyházi szolgálatba, így már huszonhárom évesen
megkapta bíboros diakónusi kinevezését. A konklávé előzetes választási
feltételekkel akarta megkötni a kezét, de ezeket megválasztása után – szakértői
véleményekre támaszkodva – érvénytelenítette azon az alapon, „hogy a pápa
hatalma közvetlenül az Istentől származik, s azért ezt a hatalmat semmi más nem
korlátozhatja, mint csupán az isteni törvények és az egyház java”62.

62
Chobot: i.m. 319
Három rokonát ő is rögtön bíborossá nevezte ki. Bár ott volt körülötte egy
művészkör, és felépíttette a mai Palazzo di Veneziát, mégis ellenségeivé tette a
humanistákat, mert feloszlatta a kúrián belüli ún. abbreviatorok kollégiumát,
amely visszaéléseivel nagy jövedelmet biztosított a pápai udvarban élő
humanistáknak. Gúnyiratok egész sora jelent meg ellene, s evvel együtt a pápaság
intézménye ellen is. Sokkal több érzéke volt a népi látványosságok iránt, s a pénz
főleg a török elleni küzdelemre kellett. Mind az albán Kasztriota György
(Szkander bég. Mh.: 1468), mind Magyarország harcát támogatta segélyeivel.
Nem tudott viszont sehogy sem megbékülni a huszitagyanús Podjebrád György
cseh királlyal (1458-1471). 1466-ban ki is közösítette, s támogatta Mátyás magyar
király (1458-1490) trónigényét.
A vallásosság elmélyítésére elrendelte, hogy minden huszonötödik esztendő
legyen ezentúl szentév.
Szélhűdésben halt meg.

211. IV. Szixtusz

(1471. augusztus 9.-1484. augusztus 12.)
Az elszegényedett családból való Francesco della Rovere nagy tudású ferences
szerzetesként egyetemeken tanított. 1464-ben ötvenévesen lett rendjének a
generálisa, három év múlva pedig megkapta a bíborosi kalapot. IV. Szixtusz néven
uralkodva céljai megvalósításakor nem válogatott az eszközeiben, így a pápai
kormányzatnak teljesen világi jelleget adott. Udvarának a fénye pedig a nápolyiét
is felülmúlta.
Eleinte ő is lelkesen foglalkozott a török elleni küzdelem szervezésével, és
akárcsak elődje, tárgyalt III. Nagy Iván moszkvai uralkodóval (1462-1505) a
közös harcról és a két egyház egyesüléséről. Franciaországgal feszült volt a
viszonya, mert a királyi hatalmat minden eszközzel központosítani akaró XI.
Lajos király (1461-1483) királyi engedélyhez kötötte a pápa rendeleteinek a
kihirdetését. 1481-ben a spanyol uralkodó pár, Kasztíliai Izabella (1474-1506) és
Aragóniai Ferdinánd (1479-1516) kérésére megújította a spanyol inkvizíciót,
amely félelmetes eszköze lett a megbízhatatlan mohamedán és zsidó alattvalóitól
szabadulni akaró spanyol államnak. Azonban mindezek az ügyek másodlagosak
voltak IV. Szixtusz pápa számára, aki a pápai állam határainak és saját családja
hatalmának a kiterjesztésén munkálkodott. Megválasztása után közvetlenül két
unokaöccsét bíborossá nevezte ki. Egyikükből II. Gyula néven később pápa is lett.
Az udvarában eluralkodó nepotizmus minden eddigit felülmúlt. Testvére és
unokaöccse sodorta bele a Firenzén uralkodó Mediciek elleni gyilkos merényletbe
1478-ban, amely háborúra vezetett a gazdag városállammal. Velencével is
konfliktusba keveredett. A történtek miatt Velence is egy egyetemes zsinathoz
szeretett volna fellebbezni. Rómában az Orsiniak támogatták, a Colonnák viszont
ellene izgattak, erre a Colonna és Savelli családbeli bíborosokat az Angyalvárba
záratta, sőt egyiküket ki is végeztette. 1484-ben bekövetkezett halála ennek
következtében nem keltett szomorúságot.
Egy reneszánsz fejedelemhez hasonlatosan pártfogolt mindent a simóniával
szerzett jövedelmeiből. Így készült el a világhírű szixtuszi kápolna, melynek
falfestményeit a legkiválóbb festőkkel festette meg, és az ő uralkodás alatt épült ki
a Piazza del Popolo.
212. VIII. Ince
(1484. augusztus 29.-1492. július 25.)
Giovanni Botlista Cibo görög eredetű genovai családból származott, édesapja
azonban már római szenátor volt. Ifjúságát a nápolyi udvarban töltötte, Páduában
és Rómában tanult. 1467-ben harmincöt évesen lett Savona püspöke, hat évvel
később került be a bíborosi kollégiumba. Felszentelése előtti időkből számos
törvénytelen gyermeke volt, akiket most előkelő családokkal igyekezett
összeházasítani. Fiát Firenze urának, Lorenzo Medicinek a lányával házasította
össze. Medici kisebbik fiát, Giovannit pedig tizennégy évesen bíborossá nevezte
ki, aki később X. Leó néven pápa lett.
VIII. Ince határozatlan, nemtörődöm, de barátságos egyénisége folytonos
betegsége ellenére is egy színes és szabados udvar középpontjában állt. Mivel
hatalmas adásságokat örökölt elődeitől, ezért mindenféle tisztséget és hivatalt
létesített, és áruba bocsátotta őket. Egyszer még a pápai hármas koronát, a tiarát is
el kellett zálogosítania. Helyzetét rontotta a nápolyi királlyal, I. Ferdinánddal
(1458-1494), Mátyás király apósával való viszálya, de Mátyással is szembekerült
a főpapi székek betöltésének kérdésében. Ő volt az első pápa, aki hivatalos
kapcsolatba lépett a mohamedán török szultánnal. Vállalta a nyugatra menekült
Dzsem szultán őrzését évi 40 ezer aranyért. Eközben Róma környékét megint
teljesen bizonytalanná tették a banditák.
A katolikus király címet adományozta Aragóniai Ferdinándnak (1479-1516)
Granadának, a mohamedánok (mórok) utolsó pireneusi-félszigeti erősségének az
elfoglalása után (1492). A német inkvizíciónak küldött bullájában a boszorkányok
szigorú üldözését rendelte el.
Halála után a zűrzavar azonnal a felszínre tört.

213. VI. Sándor

(1492. augusztus 11.-1503. augusztus 18.)
A hatvanegy éves Rodrigo Borgia (bordzsa) lett VI. Sándor néven az új pápa.
Nagybátyja, III. Kalixt pápa nevezte ki bíborossá huszonöt éves korában, 1456-
ban, a következő évben pedig pápai alkancellár lett. Ezt az igen jövedelmező
hivatalt a következő négy pápa alatt is megtartotta, így a leggazdagabbak
egyikévé vált a bíborosi testületben. Nyíltan folytatta teljesen szabados életét,
számos gyereke született, akik közül Cézár és Lukrécia hírhedt figurái lettek
pápaságának. Már 1484-ben mindent megtett azért, hogy megválasszák. VIII. Ince
halála után ígéretekkel és megvesztegetéssel érte el a sikert.
A volt alkancellár gyakorlott egyházfőnek bizonyult. Rögtön rendet teremtett
Rómában. Megígérte a kúria reformját és a török elleni fellépést, de az itáliai
politika érdekelte. Ebben családi céljai motiválták. Tizennyolc éves Cézár fiát egy
sor püspöki székbe kinevezte, csakhogy minél több jövedelme legyen.
Szeretőjének a testvérét bíborossá tette. Távollétében számos teendőt Lukréciára
ruházott rá, akinek Giovanni Sforza lett először a férje. Amikor Juan fiának a
meggyilkolásával másik fiát, Cézárt vádolták, reformtervekkel huzakodott elő, de
aztán ott folytatta, ahol abbahagyta: könyörtelenül és elvetemülten végzett avval,
aki terveinek az útjába állt. Cézár hűséges segítője volt ebben. Lukrécia második
férjét is ő gyilkoltatta meg. Apja Romagnából királyságot akart alakítani a
számára. Mikor I. Ferdinánd nápolyi király halála után (1494) VIII. Károly francia
király (1483-1498) csapataival végigvonult Itálián, hogy biztosítsa a nápolyi trónt,
VI. Sándor először szembefordult vele, de amikor a francia szövetségből több
hasznot remélt, hogy így még könnyebben játszhatja a pápai állam részeit
családjának a kezére, akkor közeledett Franciaországhoz. Éppen ezért gyilokkal és
méreggel igyekezett a régi római nagy családokkal is leszámolni. Közben
arcátlanul óriási pompával megtartotta az 1500-as szentévet. A bűnbocsánatért
(búcsúkért) befolyt óriási összegek Cézár itáliai akcióit finanszírozták. Ha nem is
olyan mértékben, de a Vatikánra is sokat költött.
Önös terveiben a szenvedélyes reformernek, a firenzei Savonarolának (1452-
1498) a fellépése zavarta, aki kíméletlenül leleplezte udvarának a romlottságát, és
letételét követelte. A vakbuzgó szerzetes azonban sokféle érdekkel került még
szembe, és végül máglyán végezte.
Uralkodása alatt történt meg Amerika felfedezése (1492). Az új világ birtokaiért
versengő Portugália és Spanyolország kérésére meghúzta az érdekeltségeiket
elválasztó, világot átszelő vonalat [tordesillasi szerződés, 1494].
1503 augusztusában VI. Sándor Cézárral együtt hirtelen megbetegedett. Cézár
kilábolt a bajból, VI. Sándor nem. Halálát maláriával is lehet magyarázni, de azt
rebesgették, hogy egy bíboros vendégüknek szánt mérget itták meg tévedésből.
Véget ért az a botrány, amit VI. Sándor pápaságaként tart számon a
világtörténelem.

214. III. Piusz

(1503. szeptember 22.-október 18.)
II. Piusz pápa unokaöccsét, a hatvannégy éves, beteges Francesco Todeschinit
(todeszkinit) választották meg pápává. III. Piusz jogot végzett, és nagybátyja
nevezte ki érsekké és bíborossá. Mint Anglia és Németország bíboros protektora
mindkét országban rokonszenvet ébresztett. VI. Sándor pápától távol tartotta
magát, sőt 1497-ben egyedül ő tette szóvá a pápai területeknek a Borgia-család
kezére juttatását. De nem ezért, hanem éppen semlegessége miatt választották
meg, hiszen a bíborosok többségét VI. Sándor nevezte ki. Még a reméltnél is
rövidebb, átmeneti megoldásnak sem lett megfelelő a pápasága. Olyan gyenge
volt a köszvénytől, hogy koronázási szertartását is le kellett rövidíteni. Rá tíz
napra meg is halt. Halálát szerencsétlenségnek tartották, mert egy reformzsinat
összehívását várták uralkodásától.

215. II. Gyula

(1503. november 1.-1513. február 21.)
A Savona környéki szegényfiú, Giuliano della Rovere nagybátyja befolyására állt
ferences szerzetesnek. Amikor nagybátyja 1471-ben IV. Szixtusz néven pápa lett,
a tizennyolc éves Giulianot bíborossá nevezte ki, és még egy sor javadalmat:
püspökséget, apátságot biztosított neki nagy jövedelemmel. Rovere bíboros VIII.
Ince megválasztást erősen támogatta, viszont annyira ellenséges viszonyban volt a
Borgia pápával, VI. Sándorral, hogy 1494-ben meggyilkoltatásától félve –
Franciaországba menekült. Sőt, ő – aki később Itáliának az idegen uralom alóli
felszabadítója lett –, részt vett VIII. Károly francia király (1483-1498) itáliai
hadjáratában.
Már az első napon ígéretek és a megvesztegetés hatására egyhangúlag
megválasztotta a konklávé pápává. A II. Gyula nevet vette fel. Makacs, hirtelen
haragú, erős egyéniség volt. A „rettenetes” gúnynevet akasztották rá, mert
könyörtelen uralkodója lett a pápai államnak. Célja nem családjának a hatalma,
hanem a pápai államnak a helyreállítása, kiterjesztése, Itália első országává tétele
volt. Uralkodását ez és Róma reneszánsz megújítása töltötte ki. Először ügyesen
megszabadult VI. Sándor pápa fiától, Cézártól (mh. 1507), aztán két város
kivételével francia segítséggel visszafoglalta egész Romagnát. 1506-ban Bologna
és Perugia visszaszerzése következett. Velence kezéből is kicsavarta az elbitorolt
pápai területeket. Ki is közösítette a büszke köztársaságot. Spanyolország
támogatását avval szerezte meg, hogy aragón hűbérbe adta Nápolyt. Ferrara ellen
vonulva Franciaországgal is szembekerült. XII. Lajos király (1498-1515) egy
Pisába összetoborzott zsinattal megpróbálta letetetni. Ez a zsinat a német-római
császár pártfogását is élvezte, ami II. Gyulát a XVIII. Egyetemes Zsinat
összehívására késztette 1512-ben. Erre az évre megtisztította Itáliát a franciáktól,
kiformálva a szent ligát Spanyolország és az egykori ellenfél, Velence
részvételével a pápaság védelmére.
Közben Bramante tervei alapján megkezdődött az új Szent Péter bazilika
felépítése, s befejeződött a Vatikán kiépítése. Raffaellóval megfestette a stanzákat,
Michelangelóval pedig a szixtuszi kápolna csodálatos mennyezetfestményeit.
[Egy anekdota szerint Michelangelo, amikor szobrot készített II. Gyuláról,
megkérdezte a pápát, hogy könyvvel a kezében ábrázolja-e őt. A pápa tréfásan így
felelt: „Adj csak egy tőrt a kezembe, fiam, nem értek én a betűhöz”. „Io non so
lettere” = ‘Nem tudok olvasni’. Olasz szállóige.] II. Gyula is a nagy reneszánsz
pápák egyike, a kibontakozó Cinquecento (e.: csinkvecsento) egyik legbőkezűbb
mecénása volt.

216. X. Leó
(1513. március 11.-1521. december 1.)
Egy gyors és simónia nélküli konklávé választotta pápává a 15. századi itáliai
reneszánsz nagy alakjának, Firenze rang nélküli urának, Lorenzo Medicinek, az Il
Magnificonak (a nagyszerűnek, a fényesnek) a második fiát, Giovannit Bakócz
Tamás esztergomi érsekkel szemben, aki komoly jelöltje volt a választásnak. Az új
Medici pápa a X. Leó nevet vette fel. Kiváló humanisták – mint Bibbiena, Ficino
– nevelték. Már tizennégy évesen bíboros diakónus lett, amikor VIII. Ince pápa fia
elvette a nagynénjét. Mikor Savonarola fellépésére a Medicieket egy időre elűzték
Firenzéből, évekig utazgatott Európában, majd 1500-tól Rómában élt, elmerült a
művészetekben. Politikával csak később kezdett el foglalkozni. Harminchét éves
volt, amikor elfoglalta a pápai trónt.
Fő célja volt az idegen hatalmak távol tartása Itáliától, és családja befolyásának
kiterjesztése. XII. Lajos francia királlyal sikerült kibékülnie, de utóda, a harcias I.
Ferenc (1515-1547) legyőzte őt és szövetségeseit. Le kellett mondania nemcsak
Milánóról, hanem Pármáról és Piacenzáról is, továbbá olyan konkordátumot
kötnie, amely a királynak biztosította a főpapok kinevezését. Ugyanúgy vereséget
hozott az urbinói herceggel folytatott háborúja, pedig unokaöccsének szerette
volna a hercegséget biztosítani. Az elégedetlen bíborosok ekkor összeesküvést
szőttek ellene. Vezetőjüket kivégeztette, s harmincegy új bíborost nevezett ki.
Hogy a hadakozáshoz és a nagyszabású építkezésekhez pénze legyen, hivatalokat
és bíborosi kalapokat bocsátott áruba, sőt, a bűnbánati búcsúcédulákkal is
visszaélések történtek. Ez késztette a német Luther Mártont (1483-1546), egy
ágostonrendi szerzetest a fellépésre. 1517. október 31-én kilencvenöt pontban
összefoglalt nézeteit kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára. A fellángoló
vitát először csak a két szerzetesrend, az ágostonrendiek és a domonkosok közötti
összecsapásnak tekintették. Azonban sokkal többről volt szó. Luther az
eddigiektől gyökeresen eltérő egyházkép körvonalait vázolta fel. Mégis a hitvita
keretei között maradt a dolog addig az éles fordulatig, amikor a szász
választófejedelem teljes támogatását élvező Luther 1520. december 10-én
nyilvánosan elégette az őt elítélő pápai bullát. Válaszul X. Leó pápa kiközösítette
Luthert. Az itáliai és családi politika manővereibe bemélyedő pápa azonban nem
mérte fel Luther fellépésének a várható következményeit. Több volt ez „szokásos”
teológiai vitánál: Luther téziseinek gyökerei mélyen visszanyúltak az előző
évszázadok történelmébe.
Amikor a malária végzett a pápával, Itáliában zűrzavar volt, a pápai kincstár
jókora adósságok súlya alatt nyögött, s közben az Alpoktól északra az
elégedetlenség és a nyugtalanság gyorsan nőtt. A római egyházat minden eddigit
felülmúló kihívás érte: megkezdődött a reformáció.

7. A nyugati keresztény hitszakadás és a katolikus megújulás korszakának a

pápái (1517-1758)

217. VI. Adorján [Hadrián]

(1522. január 9.-1523. szeptember 14.)
X. Leó, a Medici-pápa utódává az utrechti születésű, hatvanhárom éves Adrian
Dedal bíborost választották, aki ács fiából lett a leuveni egyetem kancellárja,
Habsburg V. Károly spanyol király (1516-1556) és német-római császár (1519-
1556) nevelője, püspök, majd Spanyolország kormányzója urának távollétében.
VI. Adorján néven a pápai trónra lépve reformmal akarta megállítani a
Németországban már széles körökben terjedő reformációt, hogy a török
fenyegetés ellen egyesíthesse Európát. Bíborosait azonban hamar elidegenítette
jövedelmeiket csökkentő takarékossága, s az uralkodók sem támogatták céljában.
Neveltje, V. Károly pedig azt várta volna tőle, hogy I. Ferenc francia királlyal
(1515-1547) vívott küzdelmében támogassa. De VI. Adorján semleges maradt,
aztán a francia király várható itáliai hadjárata mégis a császárral való szövetségre
kényszerítette. Közben a johannita lovagok által hősiesen védett Rodosz szigetét
elfoglalta Szulejmán török szultán (1520-1566). VI. Adorján a kimerítő
erőfeszítésekbe belebetegedve, csalódottan hamarosan meghalt.
Sírversét maga írta: Adrianus VI hic situs est, qui nihil sibi infelicius in vita, quam
quod imperaret, duxit.
Aszkétikus, hívő lélek volt, de „professzoros jelenség”, akit a rómaiak barbár
északinak tekintettek, nem volt képes a kor bonyodalmainak a megoldásra. Utána
nem is választottak Itálián kívülről pápát 455 éven keresztül egészen II. János Pál
1978-as megválasztásáig.

218. VII. Kelemen

(1523. november 19.-1534. szeptember 25.)
Giulio Medicit, Lorenzo Medici negyvennégy éves törvénytelen unokaöccsét
unokatestvére, X. Leó pápa nevezte ki Firenze érsekévé és bíborossá. Lassan ő
irányította alkancellárként a pápai politikát. Ennek ellenére nem váltotta be a
reményeket a pápai trónon. VII. Kelemen nem volt elég határozott, és nem látott
túl az Alpeseken. Itáliában is diplomáciai játékkal akarta kivédeni a két hatalmas
uralkodó, Habsburg V. Károly császár és spanyol király és I. Ferenc francia király
hódító törekvéseit. Mikor a francia uralkodó elfoglalta Milánót, melléje állt, sőt a
cognaci (konyaki) ligához csatlakozva közvetve a Magyarország ellen felvonuló
török hatalommal is kapcsolatba került, pedig ugyanakkor a zsoldosok ezreit
fizette Magyarország megsegítésére. „Válaszul” a császár zsoldos csapatai még a
vandálokon is túltéve feldúlták Rómát (Sacco di Roma, 1527. május 6.), és a
pápát is hat hónapig fogságban tartották. Ez az esemény tovább rombolta a pápai
tekintélyt akkor, amikor a reformáció a német földön egyre terjedt, sőt Svédország
is lutheránussá lett. VII. Kelemen a császári politikának alárendelve nem tehetett
eleget VIII. Henrik angol király (1509-1547) kérésének, hogy házasságát a császár
rokonával felbontsa. A feldühödött angol király, aki eddig Lutherral szemben a
katolikus hit egyik fő, tudós, hitvitázó védője is volt, elszakította Angliát Rómától,
létrehozva az anglikán egyházat (1534). A császárpárti politikából csak a Medici
család húzott hasznot, mert visszaszerezte Firenzében az 1490-es években
elveszített hatalmát. VII. Kelemen igazi Mediciként Machiavelli, Benvenuto
Cellini – [benvenútó csellíni] és Michelangelo pártfogója volt.

219. III. Pál

(1534. október 13.-1549. november 10.)
III. Pált a legöregebb bíborosként, hatvanhét éves korában választották pápává.
Eredetileg Alessandro Farnesének hívták, egy híres zsoldosvezérnek (condottiere)
a leszármazottja volt, aki Firenzében és Rómában szerezte humanista műveltségét.
Mivel nővére VI. (Borgia) Sándor pápának a szeretője volt, 1493-ban huszonöt
évesen bíboros diakónusi kinevezést kapott jövedelmező javadalmakkal.
Filozófiával, művészetekkel foglalkozott, diplomáciai missziókat teljesített,
közben szeretőjétől három fia és egy lánya született [farnézőnek is gúnyolták neve
után…]. 1513-ban azonban szakított addigi életével, pappá szenteltette magát, és
az egyházi reform egyik képviselője lett. Ezzel azonban összeférhetőnek tartotta,
hogy tizennégy és tizenhat éves unokáit bíborossá nevezze ki, és a Farnese-család
érdekeit elémozdítsa. Mint reneszánsz pápa Michelangelóval befejeztette az
Utolsó ítéletet a szixtuszi kápolnában, azonkívül a reneszánsznak ezt az óriását
kinevezte a Szent Péter bazilika építőmesterévé, továbbá felépíttette a Farvese-
palotát. Tovább gyarapította a vatikáni könyvtárat. Rómája fényes ünnepségek,
álarcosbálok és karneválok színtere volt.
Mindennek ellenére III. Pál pápa mégis az első reformpápák egyike lett. Az
egyháznak cselekednie kellett, mert éppen megválasztása idején a hitújítás hívei
már Párizsban is jelentkeztek (az ún. „botrányplakátokkal”). A Franciaországot
akkoriban elhagyó Kálvin pedig fő művén, az Institúciókon dolgozott. Északon
Svédország példáját Dánia és Norvégia is követte, és lutheránussá lett. Válaszul
III. Pál pápa kiváló főpapok kinevezésével megerősítette a bíborosi kollégiumot,
és bizottságot állított fel az egyház helyzetének a felülvizsgálatára. 1540-ben
jóváhagyta Loyolai Szent Ignác (1491-1556) Jézus Társaságának az
alapszabályait. Loyolai Ignác „működése csapatának élén az óvatosság és
vakmerőség a céltudatosság és józanság valóságos csodája”63. Rendkívül magas
követelményeket állított fel rendjének a tagjaival szemben, így lett rendje a
katolikus megújulás bázisa. III. Pál következő lépése a szakadás elleni harcban
1542-ben a Szent Hivatalnak (Officiumnak) a felállítása volt, mely hit- és
erkölcsvédelmi hatóságként és törvényszékként is működött.
A reformintézkedések betetőzéséül a dél-tiroli Trientbe (Tridentinum; ma:
Trentino) összehívta a XIX. Egyetemes Zsinatot. Követei 1545. december 13-án
nyitották meg, aztán párhuzamosan tárgyalták a dogmatikai (tanbeli) és fegyelmi
kérdéseket. Mindjárt a zsinat elején leszögezték, hogy a katolikus egyház számára
63
Íjjas: i.m. 313
a Szentírás és a Szent hagyomány együtt a kinyilatkoztatásnak a forrása. Közben
megérkezett Luther halálának híre (1546), és kitört az első katolikus-protestáns
vallásháború Németországban, ahol a katolikus császár, V. Károly (1519-1556)
győzelmét éppen III. Pál nepotista itáliai politikája akadályozta meg.

220. III. Gyula

(1550. február 8.-1555. március 23.)
A francia- és császárpárti bíborosok küzdelme jegyében zajló konklávén végül a
trienti zsinaton a pápai követséget vezető Gianmaria del Monte bíborost
választották meg pápává a franciabarátok és a Farnese-család összefogásának az
eredményeként. Az új pápa a III. Gyula nevet választotta, hatvanhárom éves volt.
Mint édesapja, ő is jogi képzettséget szerzett, és II. Gyula pápasága idején kapott
kamarási kinevezést, s jóval később, 1536-ban lett bíboros. Gőgös fellépése
meglehetősen ellenszenvessé tette a zsinati atyák előtt.
Vele is folytatódott a reneszánsz pápák sora. Szerette a színházat, a vadászatot, a
fényes lakomákat. Cervinit, a híres könyvbarátot tette meg vatikáni könyvtárossá,
Michelangelót a Szent Péter székesegyház főépítészévé, és Palestrinát, az egyházi
zene megújítóját a Capella Giulia vezetőjévé. A teljességhez az is hozzá tartozik,
hogy öt rokonát nevezte ki bíborossá.
Határozottan Habsburg-párti politikát folytatott, így éles ellentétbe került a német
protestánsokat is támogató francia királlyal. Ezért is nagyon kellemetlen volt
számára, hogy I. Ferdinánd magyar király (1526-1564) 1551-ben meggyilkoltatta
Martinuzzi (Fráter) Györgyöt, akit nem sokkal előbb nevezett ki bíboros
esztergomi érsekké. Összehívta a Trienti Egyetemes Zsinat második szakaszát
(1551-1552), amelyen a német protestánsoknak a küldöttsége is megjelent, de a
tárgyalások nem vezettek eredményre. Tovább folyt azonban az egyházi tanítás
pontos rögzítése. Így kimondták, hogy az Oltáriszentségben Krisztus valósággal
jelen van a kenyér és a bar színében. Nagyon fontos esemény volt még, hogy a
német papság színvonalának az emelésére megalapította az új szerzetesrend, a
jezsuiták által vezetett Collegium Germanicumot Rómában.
Egy anekdota szerint, amikor egy portugál szerzetes a részvétét fejezte ki, hogy a
Szentatyát az egész világ kormányzásának terhe nyomja, azt mondta III. Gyula,
hogy ‘Csekély bölcsességgel kormányozzák a világot’ – Parva sapientia regitur
mundus.
Amikor köszvényéhez váltóláz is járult, az végzett vele.

221. II. Marcell

(1555. április 9.-május 1.)
Marcello Cervini, a humanisták barátja maga is nagy tudós és könyvbarát volt.
1501-ben Siena közelében született egy egyházi hivatalnok családjában. III. Pál
idején lett befolyásos tagja a pápa környezetének. 1539-ben kapott bíborosi
kalapot. Benne volt a reformbizottságban, követként elnökölt a XIX. Trienti
Egyetemes zsinat első szakaszán, majd már III. Gyula a vatikáni könyvtár
újjászervezését bízta rá, de mivel a fényűzést és a nepotizmust kifogásolta, vissza
kellett vonulnia.
Mikor a reform továbbviteléért végül őt, s nem valamelyik világi hatalomnak
tetsző bíborost választottak meg, nagy volt a reménykedés. Első dolga volt
udvarának a létszámát csökkenteni, és megtiltotta azt is, hogy rokonai Rómába
jöjjenek. De váratlanul egy szívszélhűdés megölte. Palestrina csodálatos misével
örökítette meg az emlékét.

222. IV. Pál

(1555. május 23.-1559. augusztus 18.)
Gianpetro Carafa nápolyi báró hetvenkilenc évesen került a pápai trónra IV. Pál
névvel. Megválasztásakor már ötven éve volt püspök. 1513-ban Angliában, majd
Spanyolországban járt pápai követként, s nápolyiként eleve spanyolellenes
beállítottságú volt. Humanista műveltsége (görögül és héberül is tudott) és
érdeklődése azonban szigorú aszketizmussal párosult, és 1536-tól, bíborossá
történt kinevezésétől az egyházi reform ügyének egyik legbuzgóbb képviselője
lett mint a teatinus rend egyik alapítója és az újjáéledő Inkvizíció vezetője.
Csodálták és rettegtek tőle. A pápai trónon a középkori típusú pápai primátust
képviselte, Nápoly miatt háborúba keveredett Spanyolországgal, és elutasította az
„akié a föld azé a vallás” elv alapján létrejött németországi vallásbékét (Augsburgi
béke, 1555). Mikor Habsburg V. Károly német-római császár és spanyol király
lemondott, és a spanyol koronát fiára, II. Fülöpre (1556-1598), a császárságot
pedig öccsére, I. Ferdinánd magyar és cseh királyra hagyta (1526/1556-1564),
nem ismerte el Ferdinándot, mert nem szerezte meg az ő pápai jóváhagyását.
A Szent Officium lett a megreformált pápai kúria legfontosabb hivatala, s még
bíborost is csukatott az Angyalvárba eretnekségnek a gyanújával. 1559-ben pedig
kiadta a tiltott könyveknek a jegyzékét, az Indexet.
Politikai melléfogásaiban rokonainak a keze is benne volt. Egyáltalán olyan
csalódást okozott túlzó szigorúsága, hogy halála után Rómában zavargások törtek
ki; az inkvizíció palotáját felgyújtották, őt pedig lopva kellett eltemetni.

223. IV. Piusz

(1559. december 25.-1565. december 9.)
Giovanni Angelo Medici egy milánói jegyzőnek a fia volt, nem állt rokonságban a
firenzei városállamból szervezett Toszkánában fejedelmi dinasztiává vált
Mediciekkel. Először orvosi tanulmányokat folytatott, majd Bolognában jogi
doktorátust szerzett, és a pápai közigazgatásban helyezkedett el. 1542-1543-ban
pápai biztosként részt vett I. Ferdinánd magyar és cseh királynak (1526-1564) az
előző évben a török által elfoglalt Buda visszaszerzésére indított hadjáratában.
Esztergom alatt a dunai flottát vezényelte. Még gyorsabban emelkedett a hivatali
ranglétrán azután, hogy bátyja benősült III. Pál pápa családjába. 1549-ben
nevezték ki bíborossá. IV. Pál pápával szembekerült, mégis annak a követői,
Carafa bíboros csoportja döntötte el a javára a pápaválasztást. Ennek ellenére –
népharag kielégítésére – leszámolt IV. Pál bűnös rokonságával. Közülük négyet
Carlo Carafa bíborost is – kivégeztetett. Pedig neki is volt három természetes
gyermeke. Társaságkedvelő, világias egyénisége vonzotta a művészeket és a
tudósokat. Uralkodása alatt épült meg a Porta Pia.
A politikában a Habsburgokkal, mind II. Fülöp spanyol királlyal (1556-1598),
mind I. Ferdinánd német-római császárral (1556-1564), magyar és cseh királlyal
(1526-1564) szövetkezett. Uralkodásának a legfontosabb eseménye a XIX. Trienti
Egyetemes Zsinatnak (1545-1563) a befejezése és határozatainak a
végrehajtásáról való gondoskodás volt, ami hosszú időre megerősítette a katolikus
egyház egységét. Az utolsó, 1562-1563-as ülésszak olyan fontos kérdésekről
hozott döntést, mint a szentmise, a papi élet, a szerzetesség, a szentek, ereklyék és
képek tisztelete, a bíborosi kollégium és a házasság. „Felbecsülhetetlen
jelentősége volt annak, hogy a zsinat az egyház legfőbb feladatának a lelkek
gondozását jelentette ki, és hogy ennek eleget tehessen, megrajzolta az új pap
eszményképét, a szellemében megújult papi nemzedék kialakítása érdekében
pedig új típusú és egységes papnevelő intézetek felállítását rendelte el”64.
Tevékenységében legfőbb segítőtársa unokaöccse, Borromei Szent Károly (1538-
1584) volt, akinek a kinevezéséért kezdetben nepotizmussal vádolták, de amikor
kibontakozott Károly korát meghatározó nem mindennapi egyénisége, a vádak
elnémultak. Megnyílt a római szeminárium, elkészült az új hitvallás és a tiltott
könyvek új, javított jegyzéke.
A zsinat nyomán megújult katolicizmussal szemben azonban ott állt a másik,
protestáns Európa, mely élte a maga külön életét. A német birodalmi területek és
Magyarország egy jó részén, Skandináviában és a Baltikumban Luther tanítását,
Németalföldön, Genf vidékén, Skóciában, továbbá Franciaország, Magyarország,
Erdély, Lengyelország és Litvánia egy részében Kálvint követelték, aki még élt.
Angliában I. Erzsébet királynő (1558-1603) ekkor alakította ki az anglikán
államegyház végleges kereteit.

224. V. Piusz, Szent

(1566. január 7.-1572. május 1.)
V. Piusz pápát már életében szentként tisztelték. „A nép – írta róla Ranke –,
magánkívül volt ha látta őt a körmeneteken, mezítláb, arcáról az életszentség
tiszta kifejezése sugárzott, s így hordozta körül az Oltáriszentséget” 65. Az
elszegényedett családból származó domonkosrendi Antonio Michele Ghislieri, aki
az inkvizíciót irányító Szent Officium vezetőjéből lett pápa hatvankét évesen
Borromei Szent Károly javaslatára, nemcsak magával szemben volt szigorú,
hanem Róma és a pápai állam népétől, a katolikus világtól is elvárta, hogy a
valláserkölcs szellemében élje az életét. Azt mondták, hogy Rómát egy nagy
kolostorrá akarta tenni.
Folytatta a XIX. Trienti Egyetemes Zsinat (1545-1563) határozatainak a
végrehajtását. 1566-ban elkészült a hitigazságokat összefoglaló római katekizmus,
1568-ban a papi zsolozsmás könyv (a breviárium) új kiadása, 1570-ben pedig a
római misekönyv. Aquinói Szent Tamást (1226-1274) egyházdoktorrá
nyilvánította.
Az egyházi törvénykönyvet megszigorító bullája (1568) katolikus uralkodókat is
elidegenített, mert visszautasította az egyház állami ellenőrzését. I. Erzsébet angol
királynőnek a törvényen kívül helyezése pedig csak az angol katolikusok
fokozottabb üldözésére, Anglia még erősebb elidegenedésére vezetett.
Legnagyobb sikere egy szent liga megalakítása volt a világ legnagyobb
hatalmával, Spanyolországgal és a még mindig jelentős Velencével a török ellen, s
szövetséges hajóhaduknak megsemmisítő győzelme a török flotta felett a lepantói
öbölben 1571. október 7-én. Ez is jelezte, hogy az oszmán török hatalom két
évszázados hódító lendülete megtört.
V. Piuszt 1712-ben avatták szentté.

64
Szántó: i.m. II. 133
65
Szántó: i.m. II. 138
225. XIII. Gergely
(1572. május -1585. április 10.)
Még elődeinél is adósebben, hetvenévesen került a pápai trónra Ugo
Boncompagni, aki a nagy ókori egyházatya, Naziani Szent Gergely (330-390)
után vette fel a XIII. Gergely nevet. Bolognai kereskedőcsaládból származott,
jogot végzett, és az 1530-as években jogászprofesszorként működött szülővárosa
híres egyetemén. Szabad életet élt, egy fia is született. Csak negyvenévesen ment
el papnak. A kiváló szaktekintély felelős egyházi beosztásokba került, 1565-ben
lett bíboros. Borromei Szent Károly (1538-1584) hatására teljesen levetkőzte a
világiasságát. Spanyolországi követsége alatt megnyerte II. Fülöp király (1556-
1598) bizalmát, részben ennek is köszönhette a megválasztását.
Elődjével szemben XIII. Gergely pápa kész volt kompromisszumokra, de tovább
folytatta a trienti reformszellem átültetését az egyházi gyakorlatba. A legfontosabb
volt a különböző országokat képzett papokkal ellátó kollégiumok – köztük a
Collegium Germanicum-Hungaricum (1580) felállítása a jezsuiták vezetésével,
akiknek a kollégiumát egyetemi rangra emelte, amely aztán hálából az ő nevét
vette fel. Külön bíborosi bizottságot állított fel a tengerentúli missziók
irányítására. Gondot fordított az állandó pápai képviseletek, a nunciatúrák
szervezésére. Annak ellenére, hogy teljes energiával dolgozott a katolikus ügy
előmozdításán, nem igaz az az állítás, miszerint az Európa-szerte folyó vallási
küzdelem (angol, francia, német, németalföldi) egyik véres eseményének, a
hugenották (francia kálvinisták) Szent Bertalan-éji párizsi lemészárlásának a
hírére (1572. augusztus 23-24.) hálaadást tartott volna. Azért mondott Te Deumot,
mert azt a hírt kapta, hogy a francia királyi család megmenekült egy ellene szőtt
összesküvésből. Amikor megtudta, hogy valójában mi történt a francia
fővárosban, elítélte a vérengzést.
Uralkodásának kulturális vonatkozásai is jelentősek. Nevéhez fűződik a régóta
vajúdó és szükséges naptárjavításnak a keresztülvitele 1582 októberében. Ezt a
gyakorlati hasznú tudományos teljesítményt azonban a nem katolikus államok,
mivel pápai bulla rendelte el, nem fogadták el, ennyire engesztelhetetlen volt a
hitszakadás után kialakult szembenállás. Uralkodása alatt fejeződött be a római
Gesu (Jézus) templomnak, az új barokk művészet egyik első, nagy alkotásának a
megépítése.
A pápai államon belüli politikája, a birtokok visszavétele stb. csak a banditizmus
elterjedésére vezetett.

226. V. Szixtusz
(1585. április 24.-1590. augusztus 27.)
Az anconai őrgrófságbeli hatvanöt éves minorita ferences szerzetest, Felice Peretti
Montaltót egyhangúlag választották meg pápává. Az V. Szixtusz nevet vette fel,
mert IV. Szixtusz is ferences volt. Családja Dalmáciából a török elől menekült
Itáliába, földművelésből élt szegényen. Felicét egy ferences nagybátyja taníttatta.
Teológiai doktorátust szerzett, és az 1550-es években híres hitszónoknak
számított. IV. Pál pápa Velencébe küldte inkvizítornak. Bíborosságot 1570-ben
kapott. XIII. Gergely pápával összetűzve teljesen visszavonultan élt, egy Szent
Ambrus (339-397) kiadás előkészítésével foglalkozott. Barátai azonban nem
felejtették el.
Uralomra termett pápának bizonyult. Rendet teremtett a pápai államban,
megjavította a gazdasági viszonyokat, az üres pápai kincstárat feltöltötte, s
kíméletlenül felszámolta a banditizmust. Nagy közmunkákba és építkezésekbe
kezdett, vízvezetéket építtetett, kiköveztette Róma utcáit, felépült az új lateráni
palota, elkészült a Szent Péter székesegyház kupolája. Előtte pedig felállíttatta a
440 tonnás ókori obeliszket. Rövid uralkodása ellenére egy százezres lakosságú,
megújult Rómát hagyott maga után.
A pápai állam és Róma megújításánál fontosabb tette volt azonban pápaságának a
kúria (központi egyházkormányzat) újjászervezése 1588-as bullájával. Tizenöt
állandó bíborosi kongregáció intézte ezentúl a pápai állam és a világegyház
ügyeit. Újra szabályozta a megyéspüspökök kötelező római beszámoló (ad limina)
látogatását, továbbá a bíborosi kollégiumot. A bíborosi testület létszámát
hetvenben szabta meg, mely inkább tanácsadó szervvé vált, de maguk a bíborosok
fontos szerepet kaptak az újjászervezett kúria hivatalainak a vezetésében. 1590-
ben megjelent a Szentírás (a Vulgata) javított kiadása, miként azt a trienti zsinat
tervbe vette. Mint ferences nem támogatta a jezsuitákat.
A nemzetközi politikában kedvezőtlen fejlemény volt a spanyol hajóhad, az
Armada veresége az angol partok előtt (1588). A katolikus Európa a hit
mártírjának tekintette Stuart Máriát, a pápa megbízásából II. Fülöp spanyol király
vállalta Anglia megbüntetését. Bár a katolikus hatalmak egyensúlyára törekedve
Spanyolországgal szemben támogatta Bourbon IV. Henrik francia királyságát
(1589-1610), miután az katolizált. („Párizs megér egy misét.”) Ugyanolyan
energiával pártolta a lengyelországi katolicizmus előmozdításán fáradozó Báthory
István (1576-1586) és Wasa III. Zsigmond (1587-1632) királyok törekvéseit.
Halálát a malária mellett a francia-spanyol szembenállás feszültsége is siettette.
Nagy pápa volt, de ezt a megadóztatott római tömeg nem volt hajlandó tudomásul
venni.

227. VII. Orbán

(1590. szeptember 15.-27.)
Giambattista Castagna, egy genovai nemes fia Bolognában szerzett jogi
doktorátust, bíboros nagybátyja kíséretében Franciaországban járt, majd 1553-ban
harminckét évesen rossanói érsek lett Kalábriában. Aktív szerepet játszott a XIX.
Trienti Egyetemes Zsinat (1545-1563) utolsó ülésszakán, majd kritikus
időszakban töltötte be a spanyolországi nunciusi tisztet. Innen Velencébe került
követnek, aztán Bologna kormányzóságát bízták rá. Hatvankilenc évesen óriási
gyakorlattal került tehát az egyház élére, de már a megválasztását követő éjszakán
maláriát kapott, és még megkoronázása előtt meghalt.

228. XIV. Gergely

(1590. december 5.-1591. október 16.)
Spanyol befolyásra választották meg pápává a mindössze ötvenöt éves Milánó
környékéről származó Niccolo Sfondratit, aki a jogi doktorátus megszerzése után
szenteltette fel magát pappá. Borromei Szent Károllyal (1538-1584) való
barátsága életét meghatározó eseménnyé vált. 1560-ban nevezték ki Cremona
püspökévé. Egyházmegyéjét a trienti zsinat szellemében vezette, amelynek az
utolsó ülésszakán részt vett. 1583-ban kapott bíborosságot.
Pápaságához nem szerzett elég kúriai gyakorlatot. Jámbor s már beteges
emberként foglalta el a pápai trónt. Ezért egy fiatal unokaöccsét bíborossá nevezte
ki, és rábízta az ügyek vitelét, de az sem rendelkezett kellő tapasztalatokkal, s
csak a rokonság előrejuttatásán fáradozott, így újra elszaporodtak a banditák is az
egyházi államban.
A reform ügyén azonban XIV. Gergely a betegágyán is dolgozott. Összeállította a
püspökök kiválasztásának a feltételeit.

229. IX. Ince

(1591. október 29.-december 30.)
IX. Incét is spanyol befolyásra választották meg. A trienti zsinati nemzedék utolsó
tagja volt a pápai trónon. Hetvenkét évesen jutott el odáig. Eredetileg Giovanni
Antonio Fachinettinek hívták, Bolognában született, ott is szerzett jogi
doktorátust. Az értekezéseket író tudós legfontosabb egyházi tisztsége velencei
nunciussága volt 1546 és 1572 között. Tevékenyen részt vett a lepantói tengeri
győzelemhez vezető szövetkezés diplomáciai előkészítésében. 1583-ban nevezték
ki bíborossá. Már a megelőző konklávéknak is komoly pápajelöltje volt. A
spanyolellenes párt magas kora és gyenge egészsége miatt átmeneti pápának el
tudta fogadni. De uralkodása a vártnál is jóval rövidebb lett. Betegen részt vett
egy zarándoklaton, ahol meghűlt, és néhány nap múlva meghalt.

230. VIII. Kelemen

(1592. január 30.-1605. március 5.)
Ippolito Aldobrandini egy neves firenzei ügyvéd fiaként szintén jogot végzett, s V.
Piusz pápa nevezte ki a pápai bíróságra. Aztán diplomáciai megbízások tágították
a látókörét. Csak ötvenéves kora körül szenteltette fel magát pappá. V. Szixtusz
alatt lendült meg a pályája, nagy penitenciárius, majd lengyelországi követ lett.
Ötvenhat évesen választották pápává. Köszvénye ellenére fáradhatatlannak
bizonyult. Kegyessége és szigorúsága példaszerű volt: böjtölt, elmélkedett,
havonta gyalog zarándoklatra ment. Naponként tíz szegénnyel étkezett együtt.
Neri Szent Fülöp (1515-1595), az oratoriánusok megszervezője, Róma második
apostola, majd Caesar Baronius (1538-1607), az oratoriánus egyháztörténész volt
a gyóntatója. Ő nevezte ki bíborossá Bellarmin Szent Róbertet (1542-1621), a
legtudósabb hitvitázó jezsuita teológust. A nepotizmus azonban alatta is
jelentkezett, unokaöccsei bíborosságot kaptak, sőt élete végén Pietro vitte helyette
az egyház ügyeit.
A reform keresztülvitele folytatódott. Megszigorította az inkvizíciót. Uralkodása
alatt több mint harmincan kerültek máglyára. Köztük volt az egykori domonkos
Giordano Bruno (1548-1600), aki tagadta a személyes Isten létezését, és panteista
nézeteket vallott. Határozatlannak bizonyult viszont a domonkosok és a jezsuiták
között a kegyelem és a szabad akarat viszonyáról folyó vitában.
Pápaságának nagy eseménye volt az 1600-as szentév, melyre egymilliónál is több
zarándok érkezett Rómába.
VIII. Kelemen is a katolizált IV. Henrik francia király (1589-1610) mellé állt,
amivel megszabadult a spanyol nyomástól, sőt evvel a lépésével Ferrarát is
megszerezte a pápai államnak. Hatalmas összegekkel támogatta a török ellen
kiújult küzdelmet, a Magyarországon folyó tizenöt éves háborút (1592-1606). Egy
rokonának a vezérletével a pápai csapatok is részt vettek Esztergom
visszavételében (1595), ott voltak az 1597-es és az 1601-es hadjáratokban is. A
török ellen forduló Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem (1581-1598, 1601-1602)
is rendszeres segélyt kapott tőle. Ennek az európai térségnek ugyancsak fontos
eseménye lett a breszti (breszt-litovszki) unió (1596), amely az akkori lengyel-
litván állam területén élő keleti keresztények jelentős részének a Rómához való
visszatérését hozta. (Ez a mai nyugat-ukrajnai görög katolikus vagyis unitus (újra
egyesült) egyház.)
Pápasága tehát erősebbé és függetlenebbé tette a katolikus egyházat.

231. XI. Leó

(1605. április 1-27.)
A firenzei Mediciek egy oldalágából származó Alessandro Ottaviano Medici a XI.
Leó nevét is az egyik Medici pápa, X. Leó (1513-1521) után választotta. Anyja
életében, annak a kérésére nem ment papnak. Toszkána (az egykori Firenze)
követe volt Rómában, ahol a vallásos élet nagy megújítójának, Neri Szent
Fülöpnek (1515-1595) a tanítványa lett. Amikor aztán az egyházi pályára lépett,
hamar, harminckilenc évesen, 1574-ben szülővárosának, Firenzének az érsekévé
nevezték ki. Bíborosságot 1583-ban kapott. Egyházmegyéjét a Trienti Egyetemes
Zsinat (1545-1563) szellemében vezette. Később mint franciaországi pápai
követnek nagy szerepe volt a IV. Henrik királlyal (1589-1610) és a vallásháborúk
utáni helyi egyházzal való kapcsolatok rendezésében.
„Megkoronáztatását már régen nem látott pompával tartotta; a díszmenetben a
római arisztokrácia teljes díszben vett részt, a nép számára pedig fényes ünnepélyt
rendezett, és sok pénzt szóratott szét. Hanem az ünnepségek alatt meghűlt, lázba
esett, mely a megválasztása után való huszonhetedik napon életét kioltotta”66.

232. V. Pál
(1605. május 16.-1621. január 18.)
Az alig ismert ötvenhárom éves Camillo Borghese (borgéze) bíboros pápává
választása kompromisszumnak az eredménye volt. Egy ismert
jogászprofesszornak fiaként szintén jogi doktor, majd kúriai tisztviselő lett. 1596-
ban érte el a bíborosságot, 1603-ban inkvizítorrá nevezték ki.
A pápai elsőségre alapozta politikáját, ez a katolikus itáliai államokkal is
összetűzésbe hozta. 1606-ban két egyházat érintő rendelet és két papnak az
elfogása miatt kiközösítette Velencét. Ezt azonban a köztársaság érvénytelennek
nyilvánította, és a pápát támogató papokat – főleg a jezsuitákat – kiűzte. Súlyos
veresége volt ez. Ugyanígy járt Angliában, ahol a híres lőpor-összeesküvés utáni
katolikusellenes hisztéria idején (1606-1607) egy olyan esküt írtak elő, hogy a
pápának nincs joga uralkodónak a letételére. Franciaországban pedig a rendi
országgyűlés válaszul a gallikanizmus (a francia egyházi önállóság) pápai
elítélésére 1614-ben kimondta, hogy a király az Istentől kapta az uralkodói
hatalmát. Közben érlelődött a Habsburgok, valamint a protestáns fejedelmek és
rendek közötti összecsapás a Német-római Császárságban, amely a harmincéves
háború (1618-1648) kitörésére vezetett. 1616-ban egy még ezeknél is nagyobb
jelentőségű összecsapásba keveredett az egyház, amikor eljárás kezdődött a
kopernikuszi heliocentrikus (Nap központú) világképet hirdető fizikus, Galileo
Galilei (1564-1642) ellen. A nagy történelmi visszhangot kiváltó eseményt a
köztudat az egyház és a tudomány összecsapásaként őrizte meg.
Erősítette az egyházi fegyelmet, Kínában megengedte az anyanyelv használatát, és
ő neveztette ki esztergomi érsekké Pázmány Péter (1570-1637), a magyar

66
Chobot: i.m. 382
katolikus megújulás legnagyobb képviselőjét. Szentté avatta Borromei Szent
Károlyt (1538-1584), és boldoggá a jezsuita Loyolai Ignácot és Xavéri Ferencet, a
karmelita Avilai Terézt és az oratoriánus Neri Fülöpöt. [Franciaországban 1611-
ben Pierre de Bérulle (+1629) megalapította a francia oratóriumot.]
Közben famíliája, a Borghese-család úgy meggazdagodott, hogy versenyre
kelhetett a régi és hatalmas római arisztokráciával, a Colonnákkal, az Orsiniekkel.
Felépült a Villa Borghese is.
Habsburg II. Ferdinánd német-római császár és magyar király (1619-1637) csehek
feletti fehérhegyi győzelme (1620) hírére tartott körmeneten érte az első
szívszélhűdés, a második után hamarosan meghalt.

233. XV. Gergely

(1621. február 9.-1623. július 8.)
XV. Gergely volt az első jezsuiták által nevelt pápa. Bolognában született 1554-
ben, eredetileg Alessandro Ludovisi grófnak hívták. Jogi doktorátussal
rendelkezett, majd pappá szentelése után gyorsan haladt előre, 1612-ben
szülővárosának az érseke, 1616-ban bíboros lett.
Idős és gyenge egészségű főpapként lett az egyház feje, ezért egy fiatal
unokaöccsére támaszkodott. Szeretetreméltósága népszerűvé tette. Rövid
uralkodása is fontos állomása lett az egyháztörténetnek. A legrészletesebben
szabályozta a pápaválasztási eljárást, megalapította a Hitterjesztési Kongregációt
(Congregatio de Propaganda Fide) amely nemcsak a tengerentúli, hanem a
hitszakadással elvesztett területeken is koordinálta az egyházi tevékenységet. Ezt
húzta alá az elmúlt időszak legnagyobb hitterjesztőinek: Loyolai Ignácnak (1491-
1556), Xavéri Ferencnek (1506-1552), Avilai Teréznek (1515-1582) és Neri
Fülöpnek (1515-1595) a szentté avatása. A harmincéves háborút (1618-1648)
vallásháborúnak tekintette, és a német katolikus egyház jogainak a visszaszerzését
remélte föle.

234. VIII. Orbán

(1623. augusztus 6.-1644. július 29.)
Maffeo Barberininek, egy gazdag firenzei kereskedőcsalád fiának a pályáját
jezsuita nevelése és a pápai kúrián dolgozó nagybátyja egyengette. Pisában
szerzett jogi doktorátust. 1606-ban harmincnyolc évesen lett bíboros
franciaországi diplomáciai megbízása után.
Pápává választása után testvérét és két unokaöccsét bíborossá nevezte ki,
rokonságát pedig olyan gazdaggá tette, hogy öregkorában lelkiismeret-furdalást
érzett miatta. Rokonai a pápai kincstárt kiürítő és pusztító helyi háborúkba is
belesodorták.
Hosszú uralkodása a harmincéves háború idejére (1618-1648) esett. Bár
Franciaországgal rokonszenvezett, és nem szerette Spanyolországot, mégis
igyekezett fenntartani az egyensúlyt; s úgy érezte, hogy mint a kereszténység
fejének kötelessége a béke helyreállításán munkálkodnia. Itáliában félt egy túlzott
Habsburg-hegemóniától, viszont amikor Richelieu (riseliő) bíboros, XIII. Lajos
francia király (1610-1643) mindenható minisztere a lutheránus svéd királlyal, II.
Gusztáv Adolffal (1611-1632) kötött szövetséget, már nem tudott mit tenni, pedig
ez a német katolicizmus számára komoly veszélyt jelentett.
A hatalmat a maga kezébe összpontosította, kevéssé támaszkodott a bíborosokra,
de megadta nekik az eminenciás (kiváló) címet. Javított a papi
zsolozsmáskönyvön (breviárium). 1628-ban megtiltotta, hogy a Szentháromságot
három azonosan megformált, egymás mellett álló vagy ülő emberi alakként
ábrázolják. 1634-es bullájával a boldoggá és szentté avatást a pápa kizárólagos
jogává tette, 1642-ben pedig szabályozta az ünnepnapokat, számukat
harmincnégyben állapítva meg. Hozzájárult a magyarországi egyetem
felállításához Nagyszombatban (1635), amely az esztergomi érsekek tényleges
székhelye volt akkor.
VIII. Orbán rendkívül művelt főpap volt, gazdag könyvtárral rendelkezett.
Verseket írt, részben ő költötte újra a papi zsolozsmáskönyv darabjait. Barátai
közé tartozott Galileo Galilei (1564-1642), a kopernikuszi heliocentrikus világkép
hirdetője, de tanításait a Szent Officiummal mégis elítéltette (1633), ami azonban
Galilei tudományos munkásságának egyéb területeit nem érintette, sőt a tudós
ezekben az években írta meg fő művét, a Discorsit.
1643-ban eltiltotta Jansen yperni püspök (Dél-Németalföld. Ma: Belgium)
Augustinus című művének az olvasását Az öt évvel korábban meghalt püspök azt
hirdette, hogy a bukott emberi természettől csak bűn telik, s nem mindenki kap
elégséges isteni kegyelmet, mert Krisztus nem halt meg mindenkiért. Evvel a
bűnbánóktól elvette a bűnbocsánatban való hitet. A keveseknek megadott, az
üdvösséghez elégséges kegyelem kiemelésével a kálvinizmusban központi
szerepet játszó eleve-elrendeléshez hasonló nézetet vallott. Jansen követőivel,
akik a francia szellemi és hatalmi elitből kerültek ki, a jezsuiták szálltak a
legélesebben szembe. A janzenisták a gyakori szentáldozás ellen is felléptek.
VIII. Orbán szentelte fel 1626. november 18-án a százhúsz év alatt elkészült új
Szent Péter székesegyházat. Sokat tett a pápai állam biztonságának a kiépítéséért
is. Uralkodása alatt vált Castel Gandolfo (Rómától délkeletre 25 km-re) a pápák
nyári rezidenciájává.

235. X. Ince
(1644. szeptember 15.-1655. január 1.)
A római Giambattista Pamphili [Pamfili], akit egy nagybátyja taníttatott,
jogvégzettség birtokában a pápai bíróságon szolgált, majd diplomáciai feladatokat
kapott. 1627-ben ötvenhárom évesen érte el a bíborosságot. Pápává választása
reakciót jelentett VIII. Orbán franciabarát politikájára. X. Ince néven lépett a
pápai trónra, Sok káros következménnyel járt hatalomvágyó sógornőjének a
befolyása a hallgatag, gyanakvó öregemberre.
1648-ban befejeződött a német területeket teljesen elpusztító harmincéves háború
(1618-1648), amelynek a következtében Németország lakossága húszmillióról
hétmillióra csökkent! A protestánsoknak a vesztfáliai békében tett engedményeket
elítélte, de tiltakozásának nem volt semmi hatalmi súlya. Politikájában inkább
Spanyolország felé hajlott, mert Franciaországnál kevésbé veszélyesnek ítélte:
ekkorra Spanyolország már nagyon meggyengült.
Uralkodásának a legfontosabb eseménye a már elődjét is foglalkoztató,
Franciaországban jelentkező janzenizmus öt eretnekgyanús tételének az elítélése
(1653). Ugyanígy elmarasztalta az ázsiai hittérítésben nagy reményekre jogosító
hagyományokhoz alkalmazkodó rítust.
Pápasága alatt épült ki Rómában a Piazza Navona a szökőkúttal, az obeliszkkel és
Pamfili-palotával.
236. VII. Sándor
(1655. április 7.-1667. május 22.)
Az 1655-ös konklávén hatvanhét bíboros vett részt. Még soha ennyien nem
gyűltek össze. Chigi bíborost választották meg, aki VI. (Borgia) Sándor után nem
félt a VII. Sándor nevet felvenni.
Fabio Chigi szülővárosában, Sienában folytatott teológiai, filozófiai és jogi
tanulmányokat, és 1626-ban huszonhét évesen lépett pápai szolgálatba. 1635-ben
lett belőle püspök. Tekintélyét tizenkét éves kölni nunciussága (1639-1651)
alapozta meg. Részt vett a harmincéves háborút lezáró béketárgyalásokon, majd
Panciroli bíboros utódaként pápai államtitkár lett. Ő már teljesen közvetlenül
érintkezhetett a pápai diplomatákkal, amivel megszilárdította ezt az új, fontos
tisztségét a kúriának. A következő évben, 1652-ben megkapta a bíbornoki kalapot
is. Diplomáciai szolgálata ellenére a spirituális érdeklődés is erősen élt benne.
Naponta elmélkedett Szalézi Szent Ferenc (1567-1632) írásai felett, akit ő avatott
szentté. A szent életű genfi püspök, aki a városon kívül, de a kálvinizmus
fellegvárának a szomszédságában székelt, eszményi lelkipásztori és hívő
közösséget hozott létre.
VII. Sándort tudósok és írók vették körül, mecénása volt a művészetnek. Bernini
ekkor zárta le a Szent Péter teret a 284 egyenként 20 méter magas dór oszloppal (a
kolonádokkal), melyek tetejére még 1403,75 [???] méter magas szobrot helyezett
el.
Egyházpolitikai vonatkozásban azonban erőtlennek mutatkozott. A pápai állam
kormányzását teljesen a bíborosokra hagyta. Először elzárkózott rokonaitól, de a
kúria rábeszélésének engedett, s végül elhalmozta őket javakkal. Alatta szerveztek
meg teljesen egy külön kongregációt az államügyek vitelére élén az elődje alatt
kreált bíboros államtitkárral.
Teljesen alulmaradt Franciaországgal szemben. A Mazarin bíboros halála után
(1661) az állam irányítását teljesen kézbe vevő fiatal francia király, XIV. Lajos
(1643-1715) a római francia követség körül történteket ürügyül használva
megalázó bocsánatkérésre kényszerítette 1664-ben. Ehhez járult, hogy a francia
elit jó része teljes lázadásban állt a janzenizmus jegyében. 1667-ben ő is elítélte a
könyörtelen felfogást, sőt elrendelte, hogy erre minden papnak esküt kell tennie.
„A janzenizmusban felötlően mutatkozott meg mekkora szerencse egy
mozgalomra, ha a szellemi elitet és az irodalom propagandáját a saját oldalára
tudja vonni. A küzdelemben, amit a janzenizmus folytatott, egész írói vezérkar
vett részt. Szellemei köztül legjelentékenyebb Pascal, aki több, főképp
matematikai és filozófiai probléma megoldása után 1654-ben csatlakozott
hozzájuk, és mélyen vallásos lelkületének egész erejével a jezsuiták ellen fordult.
Port Royal magányában írt Leveleiben ragyogó stílussal és szenvedélyes
elfogultsággal támad a jezsuitákra, vád alá veszi a rend erkölcstanát, és
megvádolja őket először azzal, hogy szerintük a cél szentesíti az eszközt. Ő az
egyik forrása a jezsuiták ellen hangoztatott, s később annyira népszerűvé vált
vádaknak” (Íjjas: i.m. 332).
Egyetlen elégtétele a trónjáról lemondott Gusztáv Adolf svéd király lánya,
Krisztina svéd királynő (1626-1689; uralk. 1632-1654) katolizálása és Rómában
való letelepedése volt, bár ez sok teherrel is járt.
237. IX. Kelemen
(1667. június 20.-1669. december 9.)
A nemes származású, pistoiai Giulio Rospigliosi VIII. Orbán pápa uralkodásának
az idején – aki csodálta tehetségét és művészi hajlamát –, gyorsan emelkedett a
kúria szolgálatában, és kapta meg a bíborosi kalapot. Legfontosabb megbízása
tizenegy éves spanyolországi nunciussága volt, majd 1657-ben pápai államtitkár
lett az új, államügyeket intéző kongregáció élén. Becsülték a francia udvarban is,
ez is elősegítette megválasztását. Hatvanhetedik évében járt ekkor, s a IX.
Kelemen nevet vette fel. Megválasztása után nem engedett a tradicionálisnak
számító nepotizmusnak (rokonpártolásnak), sőt azzal, hogy nem cserélte le
konkrét ok nélkül a tisztségviselőket, megszilárdította a kúriát.
Valamennyire enyhült a feszültség Franciaországgal, mind az államegyházi
törekvések, mind a janzenista viszály tekintetében. További engedményei az
egyházi kinevezések területén (négy janzenista felfogású püspök) valamint a
mozgalom központját alkotó Párizs melletti Port Royal zárda apácáinak az
ellenszegülése feletti szemet hunyás gyengeségének a jele volt.
Szélhűdésben halt meg azután, hogy Velencének a törökkel szemben az általa
szervezett nemzetközi akció segítségével sem sikerült megvédenie utolsó krétai
erősségét.
IX. Kelemen figyelemre méltó költő és sikeres zenés vallásos drámáknak a
szerzője volt, de papi feladatait is buzgón ellátta.

238. X. Kelemen
(1670. április 29.-1676. július 22.)
Az 1670-es pápaválasztás jól példázta a pápaság helyzetének a romlását. Mivel
XV. Gergely 1621-1622-ben igen részletesen kidolgozta a pápaválasztási eljárást,
ami megnehezítette a közvetlen beavatkozást, erre a katolikus hatalmak most már
nyíltan beavatkoztak, előre bejelentve vétójukat bizonyos bíborosok
megválasztása ellen. (Ez a gyakorlat egészen a 20. század elejéig jó néhányszor
érvényesült.) Most is ezért húzódott el a konklávé, s végül a nyolcvanadik évébe
lépő római Emilio Altieri megválasztását eredményezte. Altieri csak elődje alatt
lett bíboros, s iránta érzett hálából választotta a Kelemen nevet. Jogi
képzettségénél fogva ő is a pápai bíróságon kezdte a kúriai szolgálatát, majd
megyéspüspök lett, s pápai követ is volt. VII. Sándor alatt kapott magasabb
tisztségeket, a Püspökök és Szerzetesek Kongregációjának a vezetője és a Szent
Officium tanácsadója lett.
Magas kora miatt rokonságára támaszkodott. Tehetségtelen unokaöccse
bíborosként rangháborúba keveredett a külföldi követségekkel, amely a pápaság
vereségével zárult. A rossz anyagi viszonyok ellenére megépíttetett Altieri-palota
pedig a rómaiakat ingerelte ellene.
XIV. Lajos francia király (1643-1715) a francia királyoknak a középkorban
megszerzett jogát egyes egyházi javadalmak betöltésére most az egész országra
kiterjesztette, azt nyilvánítva ki, hogy ezeknek a jogi alapja nem az egyház
engedménye, hanem a királyi hatalom.
Mivel Kelemen az 1620-as években három esztendőt töltött a lengyelországi
nunciaturán, teljes erővel támogatta Lengyelországot a török elleni küzdelmében,
ami így ismét a legfontosabb kérdések egyike lett a pápai politikában, s ez
Magyarország szempontjából is biztató volt.
Ő avatta 1676-ban Limai Róza (1586-1617) személyében az első dél-amerikait
szentté, aki szigorú aszkéta életet élve a szegénygondozás rendszeresítésén és az
indiánok közti hitterjesztésen buzgólkodott.

239. XI. Ince, Boldog

(1676. szeptember 21.-1689. augusztus 12.)
Benedetto Odeschalchi (odeszkalki), aki comói gazdag kereskedőcsaládban
született 1611-ben, jogi képzettséget szerzett, s egy ismerős bíboros ösztönzésére
választotta az egyházi pályát. VIII. Orbán idején lépett az egyházkormányzat
szolgálatába, s harmincöt évesen már bíboros volt. Novarai püspökként kitűnően
vezette egyházmegyéjét, jövedelmét a szegényekre költötte. Gyenge egészsége
miatt azonban le kellett mondania. Ezután Rómában élt, szent életű bíborosként
tisztelték. Jövedelmét ott is a szegények segítésére és a török elleni harcra
fordította.
Pápává választását csak akkor fogadta el, amikor a bíborosok aláírták
reformprogramját. A XI. Ince nevet választotta, s e név hagyományaihoz híven
valóban egy nepotizmustól mentes, egyszerű és jó egyházkormányzatot valósított
meg. Szigorúsága szinte janzenista jellegű volt, amivel a jezsuiták nem
rokonszenveztek. Ezt még fokozta, hogy 1679-ben elítélte a rendjükben elterjedt
probabilizmusból fakadó laxizmust, amely azt tartotta, hogy a törvényeket
kétségbe lehet vonni. Ez a nézet a pápa szerint utat nyithat erkölcsi lazaságnak is.
Elkeserítő küzdelembe keveredett XIV. Lajos francia királlyal, a „napkirállyal”
(1643-1715), aki ekkor állt hatalma csúcspontján. A francia uralkodó ugyanis
elérte, hogy 1682-ben a francia papság maga fogalmazta meg az ún. gallikán
cikkelyeket, melyek kimondták, hogy a pápának csak lelki ügyekben van
teljhatalma, de mindenben alá van vetve akkor is az egyetemes zsinatnak,
hatalmát tovább korlátozzák a kánonok, Franciaországban pedig az ősi
jogszokások. XI. Ince pápa válaszul megtagadta azoknak a püspököknek a
kinevezéséhez való hozzájárulását, akik az 1682-es nyilatkozatot elfogadták. Erre
XIV. Lajos király megtiltotta, hogy az új püspökök pápai megerősítést kérjenek.
Még három egyéb dologban is szembekerültek. 1685-ben XIV. Lajos visszavonta
a francia protestánsoknak, a hugenottáknak türelmet biztosító nantes-i (nant)
ediktumot. XI. Ince elítélte az ezt követő erőszakhullámot. XIV. Lajos volt az
egyetlen uralkodó, aki nem akart beleegyezni római követsége sok visszaélésre
vezető menedékjogának a megszüntetésébe, sőt nyolcszáz fegyverest küldött a
követ mellé. Emellett a „legkeresztényibb király” Habsburg-ellenes politikájával
keresztezte a pápa nagy célját, a török kiűzését Európából. Végül XI. Incének egy
időleges fegyverszünetet azért sikerült elérnie. Közben létrejött I. Lipót német-
római császár és magyar király (1657-1705), Lengyelország és Velence Szent
Ligája, amely Bécs sikertelen 1683-as török ostroma után megindította a
felszabadító háborút, amely 1686. szeptember 2-án Buda visszafoglalására, s az
évszázad végére Magyarország visszaszerzésére vezetett, de nem többre, mert a
Habsburgok sikerére féltékeny francia király a Rajna mentén felújította a háborút.
[Bécs 1683-as felmentése alkalmából veretett éremre a pápa ezt íratta: „A te
jobbod, Uram, lesújtott az ellenségre”. Örök időkre elrendelte, hogy
hálaünnepként szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat
megszabadulása emlékére. ]
A hadjárat előkészítéséhez az is hozzátartozott, hogy XI. Ince bécsi nunciusa útján
felhívta I. Lipótot, hogy egyezzen ki az 1670-es években jogaitól megfosztott,
abszolutizmusa alatt nyögő magyarsággal. Ez meg is történt az 1681-es
országgyűlés összehívásával. A hadjárat utótörténetéhez tartozott, hogy a hálás I.
Lipót XI. Ince pápa unokaöccsének nagy birtokot adományozott a visszaszerzett
területeken, így alakult ki az Odeschalchi család magyarországi hercegi ága.
XI. Ince halálával a század legkiválóbb egyházfője szállt sírba. A szent életű pápa
tisztelete rögtön halála után elterjedt, s már 1714-ben megkezdődött a
kanonizációs eljárása, aminek a végigvitelét a francia udvar megakadályozta, így
a teljesen igénytelenül élő, az egyházat két szobából, egy faasztal mellől irányító
nagyszerű ember boldoggá avatására csak 1956-ban került sor.

244. VIII. Sándor

(1689. október 6.-1691. február 1.)
XI. Incét a hetvenkilenc éves velencei Pietro Ottoboni követte a pápaságban. Már
tizenhét évesen jogi doktorátust szerzett Páduában, és egész életét – leszámítva
tízéves bresciai püspökségét (1654-1664) – a kúriában töltötte el. 1652-ben
nevezték ki bíborossá. XI. Ince alatt Róma inkvizítora volt.
A VIII. Sándor nevet választotta. Részben elmozdította a holtpontról a pápaság és
Franciaország viszonyát, mert XIV. Lajost kedvezőtlenül érintette az 1688-as
angol forradalom; ellenfelének, a németalföldi helytartónak, Onániai Vilmosnak
az angol trónra kerülése (1689-1702). VIII. Sándor egy pontban tartott ki erősen a
napkirállyal szemben. Csak azoknak a püspököknek a kinevezését erősítette meg,
akik visszautasították az 1682-es négy gallikán cikkelyt, sőt egy bullában
érvénytelennek nyilvánította azokat. Ezenkívül ismét elítélte a janzenizmust. Így
viszont szinte elölről kezdődött a viszály. Ez a Franciaországhoz való
„közeledése” elhidegítette a viszonyt a Habsburgokkal. A török elleni harcra
fordított összegeket emiatt szeretett szülővárosa, Velence kapta.
Szent Offciumbeli gyakorlatával a hit buzgó őre volt, de egyénisége ellentéte volt
szigorú elődjének, sőt alatta a nepotizmus is újra életre kelt. Unokaöccse lett az
államtitkára. Adócsökkentés, olcsó élelmiszereknek a behozatala mégis
népszerűvé tette kormányzatát, a török elleni háborúba azonban nem szívesen
mentek az emberek. A vatikáni könyvtár számára megszerezte a Rómában
letelepedett Krisztina volt svéd királynő értékes kézirathagyatékát.

241. XII. Ince

(1691. július 12.-1700. szeptember 23.)
A rómaiak nyugtalansága és a nyári hőség beállta rákényszerítette a hosszú
konklávé császárpárti és franciabarát bíborosait, hogy megegyezzenek a pápa
személyében. Egy hetvenhat éves nápolyi arisztokratát, Antonio Pignatellit
választották meg, akit a jezsuiták neveltek, és VIII. Orbán alatt lépett a kúria
szolgálatába, melynek során 1660-ban lengyelországi, 1668-ban bécsi nunciussá,
1681-ben bíborossá, 1687-ben pedig nápolyi érsekké nevezték ki. XI. Incét
tekintette példaképének, az ő nevét választotta.
XII. Ince egyszerű, mélyen vallásos egyházfő lett. Csökkentette az udvartartás
költségeit, sokat költött viszont karitatív célokra. 1692-ben külön bullában
rendelkezett a nepotizmus (a rokonpártolás) megszüntetéséről. Kimondta, hogy a
pápa legfeljebb egy – a magas tisztségre alkalmas – rokonát nevezheti ki
bíborossá szerény javadalommal. Birtokokat, jövedelmeket, tisztségeket nem
adhat rokonságának. Azt mondta, hogy az ő rokonai a szegények. 1696-ban
megújította a Dél-Németalföldön megint erősen jelentkező janzenizmus elítélését.
Uralkodása valamit újra felmutatott a pápai hatalom szilárdságából. XIV. Lajos
francia királyt (1643-1715) sikerült rávennie a gallikán cikkelyek visszavonására,
mire ő pedig megerősítette a kinevezett francia püspököket, így 1693-ban
helyreállott a francia egyházi hierarchia. Természetesen a gallikanizmus szelleme
nem halt ki Franciaországban. A Rómához hűségeseket ekkor kezdték gúnyosan
ultramontánoknak (hegyeken túliaknak, már mint az Alpokon túli hatalom
híveinek) nevezni, így Fénelon érseket (1651-1715), a híres írót is, akinek néhány
misztikus tételét kárhoztatnia kellett, de ezt az érsek készséggel elismerte, maga
olvasta fel a pápai brevét a szószékről, majd könyvét saját kezűleg elégette.
Az európai diplomácia egyre jobban a biztos kihalás előtt álló spanyol
Habsburgok még mindig hatalmas örökségének a kérdésével volt elfoglalva. Ez
volt XIV. Lajos békülékenységének a fő oka is. El is érte, hogy XII. Ince pápa az
utolsó spanyolországi Habsburg királynak, II. Károlynak (1665-1700) azt
tanácsolta, hogy bécsi rokonai helyett XIV. Lajos unokáját nevezze ki örökösévé.
Ebből aztán a korszak világháborúja lett, mert I. Lipót császár és Anglia nem
akarta Franciaország ilyen megerősödését.
XII. Ince uralkodásának utolsó évében már ágyban fekvő beteg volt, a Szentév
eseményeiben sem tudott részt venni.

242. XI. Kelemen

(1700. november 23.-1721. március 19.)
Az ötvenegy éves urbinói születésű umbriai arisztokratát, Giovanni Francesco
Albanit csak megválasztása évében szentelték püspökké. Addig – bár 1690 óta
bíboros volt –, filozófiai és jogi tanulmányok után különböző pápai hivatalokban
szolgált, és Krisztina volt svéd királynő (1626-1689) akadémiai köréhez tartozott.
Azok a bíborosok választották meg, akik nem a politika, hanem az egyház
ügyeivel foglalkozó pápát akartak. Azonban XI. Kelemennek a spanyol
örökösödési háború idején (1701-1714) kellett uralkodnia. Nápoly és Szicília
birtoka is tétje volt a küzdelemnek. Két tűz közé került. Mikor a Habsburgok
csapatai megjelentek Itáliában, rákényszerült, hogy szakítson XIV. Lajos francia
király (1643-1715) unokájával, V. Fülöp spanyol királlyal (1700-1746). A háborút
lezáró utrechti békében teljesen semmibe vették a pápaságot: Szardíniát, Szicíliát,
Parmát és Piacenzát a hatalmi érdekeknek megfelelően osztották el. Az új szicíliai
uralkodót, a szavojai herceget kiközösítette, erre az háromezer papot, akik
engedelmesek maradtak a pápához, kiűzött.
Tovább folyt a viaskodás a janzenizmussal, amely Quesnel (kenel) oratorianus
szerzetes személyében (1634-1719) új vezetőre tett szert, akinek janzenista ízű
Újszövetség-fordítását a párizsi érsek is jóváhagyta. Híres Unigenitus kezdetű
bullájában XI. Kelemen elítélte ezt a fordítást. Ez felszította a küzdelmet, amely
végül a janzenisták kiközösítésére vezetett. 1715-ben elítélte a Kínában a jezsuiták
által meghonosított alkalmazkodási gyakorlatot, ami ott csak gyanakvást és
keresztényüldözést eredményezett.
Általánossá tette 1708-ban a Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatásának az
ünnepét.
Lelkes műbarát volt, a vatikáni könyvtárat gazdagította. Maga elsősorban
régészettel foglalkozott. Matematikai kollégiumot, festészeti és építészeti
akadémiát alapított.
243. XIII. Ince
(1721. május 8.-1724. március 7.)
Császári vétó után választották meg Michelangelo dei Contit, egy Róma környéki
hercegnek a fiát pápává. Hetvenhat éves volt, életét pápai szolgálatban töltötte,
1706-ban lett bíboros, 1698-tól 1709-ig Portugáliában képviselte a Szentszéket.
Nevét III. Ince pápa után (1198-1216) választotta, akinek a családjából
származott. Nyugalomvágyára hallgatva – hiszen állandóan betegeskedett –,
kerülte a diplomáciai feszültség élezését a hatalmakkal. Ezért nevezte ki a XV.
Lajos francia király (1715-1774) kiskorúsága alatti régensség korrupt
államminiszterét, Dubois-t (düboá) bíborossá. Ellenszenvvel volt a jezsuiták iránt.

244. XIII. Benedek

(1724. május 29.-1730. február 21.)
Ezúttal immár az ötödik Orsini, Pietro Francesco került hetvenöt éves korában
Szent Péter örökébe. Bár családja ellenezte, belépett a domonkos rendbe. 1672-
ben X. Kelemen pápa nevezte ki bíborossá, akinek rokona volt. Különböző
egyházmegyék élén állt, de mindig egyszerű szerzetesként élt, példásan ellátva
főpásztori kötelességeit. Azonkívül teológiai munkákat írt. Éppen politikai
semlegessége miatt választották meg egyhangúlag pápának, de ez a politikában
való gyakorlatlanságával járt együtt. Csak rendje generálisának a felszólítására
fogadta el a választást.
Pápaként is megtartotta szeretett Beneventójának az érsekségét. Szorgalmasan
végezte főpapi kötelességeit. Sokat ártott azonban neki, hogy tehetségtelen
bíboros államtitkára egy álszent csirkefogóba, Niccolo Cosciába helyezte a
bizalmát, akiből még bíborost is kreáltak. Coscia saját meggazdagodásán
munkálkodó körével teljesen elszigetelte XIII. Benedeket bíborosaitól.
Mindennek az eredménye pénzügyi összeomlás és egy sor külső kudarc lett.
A megváltozott korszellemet jól mutatta, hogy amikor VII. Szent Gergely pápa
(1073-1085) tiszteletét kiterjesztette az egész világegyházra, azt sok helyen
provokatív lépésnek tekintették, mert IV. Henrik német-római császár (1056-1106)
letételét is megemlítette az officium szövege.
Szentté avatta a nagy karmelita misztikust, Keresztes Jánost (1542-1591) és az
uralkodócsaládból származó ifjú jezsuitát, Gonzaga Alajost (1568-1591), aki más
akart lenni mint környezete, és mint önkéntes pestises ápoló halt meg. Nepomuki
János, a cseh királyné 1393-ban meggyilkolt gyóntatója is most lett szent.

245. XII. Kelemen

(1730. július 12.-1740. február 6.)
A konklávén négy hónapi huzakodás után mégis egyhangú választás történt. A
hetvennyolc éves firenzei grófot, Lorenzo Corsinit választották meg, aki jogi
doktorátussal rendelkezett, s csak édesapjának a halála után lépett egyházi
szolgálatba, ahol szépen haladt előre. A Piazza Navonán álló Pamfili-palotában
élt, amely a tudományos és a művészi élet egyik központja lett. 1706-ban
nevezték ki bíborossá, és már az előző konklávékon is a papabilik (az esélyes
pápajelöltek) közé számított. Patrónusa, XI. Kelemen után vette fel a Kelemen
nevet.
A köszvény sokszor ágyhoz kötötte, 1732-től alig látott, így a kormányzás
unokaöccsére maradt. Elődjének a rossz szellemét, Niccolo Coscia bíborost
elítéltette [tíz évi börtönre ítélték és kötelezték a jogtalan javak kiadására, illetve
100 000 scudi büntetés megfizetésére]. De a megújulási törekvések zátonyra
futottak a korrupt közigazgatáson. Tovább csökkent a pápaság nemzetközi
tekintélye. VI. Károly német-római császár (1711-1740; mint magyar király: III.
Károly) egyszerűen rendelkezett a pápai hűbérnek, Piacenzának a sorsa felett. A
spanyol hadsereg pedig átvonult a pápai államon, sőt Spanyolország és Nápoly
megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel, mivel Rómában
spanyolellenes felkelés tört ki. Újabb diplomáciai vereség volt, amikor a Mediciek
kihalása után a Habsburgok megkaparintották Toszkánát, s ezzel a pápai állam
még inkább a nagyhatalmak közvetlen ellenőrzése alá került.
1738-ban – ez is az időknek a jele –, kárhoztatta a szaporodó szabadkőműves
páholyokat. Az elvilágiasodás (laicizálódás) folyamatát reprezentáló szervezet
alapjában nemes, emberbaráti célokat tűzött maga elé, de olyan befolyásos
érdekszövetséggé vált, amely a kereszténység ellen volt fordítható.

246. XIV. Benedek

(1740. augusztus 17.-1758. május 3.)
XIV. Benedek személyében az egyháztörténelem talán legtudósabb pápája követte
XII. Kelement. Rokonszenves egyénisége kellő politikai bölcsességgel is párosult,
de a tudománnyal való foglalkozás számára életforma és szenvedély volt
egyaránt. Jogtörténeti és teológiai munkái tizenhét kötetben jelentek meg a 19.
században.
Megválasztására a 15. század óta a leghosszabb konklávén került sor, ekkor a
bolognai Lorenzo Lambertini hatvanhatodik évében járt. Nagy tudásáért már
harminchárom éves korában a Szentszék főügyésze (az „ördög ügyvédje”) lett.
Mélyrehatóan tanulmányozta is a szentté avatást, s erről egy négykötetes
szakmunkát adott ki. Egyre több feladattal bízták meg, de szerencsés természete
bírta a munkát, kiegyensúlyozottan tudott élni. „Úgy látszik hogy engem három
fejű embernek tartanak annyi mindent akasztanak a nyakamba, amik külön-külön
egész lelket kívánnak” – írta az egyik barátjának”67.
1728-ban lett bíboros, majd XII. Kelemen idején szülővárosának az érseke.
Egyházmegyéjének a legeldugottabb falvait is felkereste, fontosnak tartotta a
népmissziókat, a jó hitszónoklatokat. Pápaként „a jókedvű öreg” mellőzte az
uralkodói külsőségeket, a kihallgatásra jelentkezőkkel kezet fogott, járt-kelt
Rómában mint a többi ember.
A nemzetközi egyházpolitikában konkordátumok megkötésével igyekezett az
egyház jogállását biztosítani a kizárólagos szuverénitásra törekvő újkori
államhatalmakkal szemben. Szardíniával és Nápollyal 1741-ben,
Spanyolországgal 1753-ban, Ausztriával Milánóra nézve 1757-ben kötött ilyen
megegyezést. A portugál királynak „a leghívebb király” címet adományozta, és
minden követelését teljesítette. Elismerte II. (Nagy) Frigyes porosz királyságát
(1740-1786). Elődei ezt az elismerést az 1701-ben létrejött új német hatalomtól
megtagadták. Mennyi volt a tudatosság, s mennyi a gyengeség ezekben a
megegyezésekben, azóta is vitatott. De abban a helyzetben, amibe a pápaság
jutott, aligha lehetett többet elérni, bár a teljesen szabadkőművessé lett portugál
kormányzat jezsuitaellenes fellépései a legrosszabb kilátásokkal fenyegettek már a
közeli jövőre nézve is.

67
Chobot: i.m. 420
XIV. Benedek sokat tett a pápai állam belső viszonyainak a rendezésére,
gazdasági, pénzügyi fellendítésére. Egyházi téren csökkentette az ünnepek számát,
különleges bizottságot állított fel a püspökök kiválasztási szempontjainak és a
breviárium megjavításának a vizsgálatára. Kimondta – Hollandiára nézve – hogy
a vegyes házasságok a trienti forma nélkül is érvényesek. Viszont nagyon
szerencsétlen döntése volt az indiai és kínai szertartás végleges elvetése, ami az
ottani hitterjesztés esélyeit a minimálisra csökkentette (1744). Ez a döntés az
egyháznak Európa és Amerika egy részére, a latin kultúrába való szinte gettószerű
beszorulásával magyarázható.
Bár Voltaire-nek (e.: volter) (1694-1778), a francia felvilágosodás legjelentősebb
képviselőjének, aki megküldte neki a vallásokat megkérdőjelező Mahomet című
tragédiáját, válaszolt; Montesquieu (monteszkiő) (1689-1755) művét, a Törvények
szellemét indexre tette. De az Indexet, a tiltott könyveknek a jegyzékét
átdolgoztatta, tudományosabb alapra helyezte megítélésüket (1758).
XIV. Benedek modern egyházfő volt korának a mértékével, akinek igen széles
körű egyházfői tevékenysége mellett négy tudós társaság alapítására is futotta az
erejéből. „Pap volt kihívó viselkedés nélküli, uralkodó volt kegyencek nélkül,
pápa volt unokaöccsök nélkül” – mondta róla Horace Walpole (vólpol) (1717-
1797), a korszak híres angol írója, ismert kulturális személyisége. 68 Ehhez még
hozzátette: „Szerették a katolikusok, becsülték a protestánsok. Alázatos és
önzetlen volt… roppant szelleme és tudományossága mellett is”69.

8. A társadalom és az államok elvilágiasodása és a pápaság (1758-1958)

247. XIII. Kelemen

(1758. július 6.-1769. február 2.)
Francia beavatkozás után választotta meg pápának a konklávé a hatvanöt éves
velencei Carlo Torre Rezzonicót, aki a jezsuitáknál tanult, aztán jogi doktorátust
szerzett, és huszonhárom évesen lépett a pápai kúria szolgálatába. 1737-ben lett
bíboros. Az 1740-es években páduai püspökként Borromei Szent Károly (1538-
1584) szellemében vezette egyházmegyéjét. A XIII. Kelemen nevet választotta.
Neki kellett szembenéznie a heves jezsuitaellenes kampánnyal, amely
Portugáliából indult ki, s amelyet a Bourbonok országai – Franciaország,
Spanyolország és Nápoly – is átvettek. A Portugália felvilágosult abszolutizmusát
irányító mindenható államminiszter, Pombal márki (1699-1782) a király elleni
merénylettel és a Paraguay területén az általuk szervezett, jól működő, indián
közösségi telepek feloszlatása elleni izgatással vádolta a jezsuitákat, és a
legembertelenebb körülmények között deportálta a rend tagjait. Az intézkedés
ellen tiltakozó pápai nunciust kiutasították. Hiába védte őket XIII. Kelemen,
Franciaországban 1764-ben királyi rendelettel törölték el a rendet. 1767-ben
Spanyolország és Nápoly űzte ki a Jézus társasági atyákat. 1769-ben ezek a
katolikus hatalmak egyenesen a rend feloszlatását kérték a pápától, mert a
jezsuitákban látták a legfőbb akadályát az államegyházi törekvések
megvalósításának. [Sint ut sunt, aut non sint (Legyenek amilyenek, vagy ne
legyenek) jelszóval melléjük állt a pápa.] 1769. február 3-ra a pápa ez ügyben
összehívta a konzisztóriumot, de egy nappal korábban szívszélhűdésben meghalt.

68
Kelly: i.m. 298
69
Chobot: i.m. 422
1763-ban jelent meg a trieri érseki helynök, Johann Nikolaus von Hontheim
(1701-1790) könyve Febronius álnéven, amely elméletileg alátámasztotta az
államegyházi törekvéseket, s a pápa primátusát pusztán tiszteleti elsőségnek
tekintve. Teljes erővel jelentkezett a felvilágosodás támadása is, amely az egyház
elleni offenzívával a fennálló társadalmi rend szellemi alapját akarta
megsemmisíteni. Ezért került indexre 1759-ben a francia enciklopédia és 1763-
ban Rousseau [russzó] Emilje.
Magyar vonatkozása is volt a pápaságának: Magyarországon kialakult a
Szilveszter-bullára hivatkozva az apostoli királyság eszméje, amely szerint
minden magyar uralkodót ugyanolyan széles jogok illetnek meg egyházi
ügyekben, mint Szent Istvánt. Ezért kérte Mária Terézia 1758-ban XIII. Kelemen
pápát, hogy engedélyezze számára az „apostoli király” cím használatát. A pápa ezt
megengedte, de hangsúlyozta, hogy ez semmiféle különleges jogokkal nem jár.
Mária Terézia és tanácsadói azonban nem így értelmezték: jogcímnek tekintették
az egyház ügyeibe való széles körű állami beavatkozásra.70
XIII. Kelemen elődeihez hasonlóan a tudósok és művészek patrónusa volt, de
elkedvetlenítette őket, amikor a Szixtuszi kápolna freskóin is befedette a
meztelenséget. Az egyszerű nép viszont nagyon szerette jótékonyságáért.

248. XIV. Kelemen

(1769. május 19.-1774. szeptember 22.)
Viharos konklávé után a Rimini környéki hatvannégy éves, tíz év óta bíboros
Lorenzo Ganganellit, egy jámbor ferences teológiai doktort, egy falusi orvos fiát
választották meg pápává, aki ugyan nem ígérte meg a jezsuita rend feloszlatását,
de nem zárkózott el előle, amennyiben ezt a kánonjog lehetővé teszi. Pedig 1743-
ban egy teológiai munkáját a jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác (1491-
1556) emlékének ajánlotta.
Bár megígérte a jezsuita kérdés gyors elintézését, mégis húzta-halasztotta a
dolgot, valamiféle kompromisszumban reménykedve. Közben mindenféle
gesztusokat tett a hatalmaknak. Így a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának a
fejében bíborossá nevezte ki a mindenható portugál államminiszternek, Pombal
márkinak (1699-1782) a testvérét. Amikor azonban látta azt, hogy a katolikus
Bourbon-monarchiák készek a pápasággal való teljes szakításra, s ugyanakkor a
Habsburg-birodalmat irányító Mária Terézia magyar királynő (1740-1780) sem
támogatja többé a jezsuitákat, 1773. augusztus 16-án nyilvánosságra hozott
bullájában [Domius ac Redemptor noster] feloszlatta a rendet, ami a katolikus
oktatásügyre és a tengerentúli missziós munkára óriási csapást mért. Az amúgy is
ideges, félénk, zárkózott XIV. Kelemen ezután teljes depresszióba esett, betegesen
félt a merénylettől, és hamarosan meghalt.
„A pápaság tekintélye századok óta a legalacsonyabbra süllyedt”.71

249. VI. Piusz

(1775. február 15.-1799. augusztus 29.)
Az emiliai Cesena (csezena) elszegényedett arisztokrata családjából származó
Giovanni Angelo Braschi (braszki) jogi doktorként egy bíborosnak, majd 1753-
ban XIV. Benedek pápának lett a titkára. Helynökként vezette első felettesének az
egyházmegyéjét, majd a pápai szolgálatban a kincstárnokságig vitte. Bíborossá
70
Encyclopaedia Humana Hungarica 06.
71
Kelly: i.m. 301
1773-ban nevezték ki. A 134 napos 1774-1775-i konklávé választása azért esett az
ötvennyolc éves Braschira, mert mint kívülállóra mind a jezsuitákat támogató,
mind a jezsuitákkal szembenálló tábor számított. A Piusz nevet választotta.
Pápasága csalódást okozott. Tisztének csak a külsőségeivel foglalkozott,
újjáélesztette a nepotizmust (rokonpártolást), fényes palotát építtetett.
Építkezésekre általában sokat költött, sőt a Róma környéki mocsárvilág
lecsapolásába is belevágott, hogy az így nyert területet rokonságának odaadhassa.
A kísérlet azonban csak a pénzügyi csődhöz járult hozzá. S mindez zajlott akkor,
amikor az elvilágiasodás folyamata során az ateizmus is jelentkezett, amely éppen
úgy fenyegette az egyház helyzetét, mint a katolikus hatalmak kormányainak a
törekvései az egyház fokozott ellenőrzésére. A legfenyegetőbb helyzet a
Habsburg-birodalomban alakult ki, ahol II. József császár (1765-1790) és magyar
király (1780-1790) a febronianizmus és a felvilágosodás hatására nemcsak türelmi
rendeletet adott ki 1781-ben, hanem a katolikus egyházat teljesen alávetette az
államnak. A szerzetesrendek jórészét feloszlatta (Magyarországon 140 kolostort
szüntetett meg), és korlátozta a Rómával való kapcsolatokat. A helyzet
megváltoztatására VI. Piusz pápa hiába utazott Bécsbe 1782 márciusában, a
császár nem engedett [fordított Canossa-járás]. A Német Birodalom akkor még
egyházfejedelemként világi hatalmat gyakorló főpapjai az ún. emsi pontokban és
a II. József öccse, II. Lipót toszkánai nagyherceg (1765-1790) által mozgatott
itáliai pistoiai zsinat a francia gallikán (Rómától önálló) szellemet idéző, a
pápának csak tiszteleti főségét elfogadó, nemzeti egyházat körvonalazó
álláspontra jutottak. Ezeken azonban a francia forradalom kitörésével az
események gyorsan túlhaladtak. A francia alkotmányozó nemzetgyűlés a papság
ún. polgári alkotmányával egyszerűen átszervezte a francia egyházat, a papságból
fizetett állami alkalmazottat csinált, és tőlük hűségesküt követelt. VI. Piusz pápa
szakadárokként felfüggesztette az esküt letevő papokat (1791). A forradalmat
addig zömében támogató papság túlnyomó része nem tette le az esküt, ami a régi
rendszer maroknyi hívétől eltekintve addig egységes, az ország megújulását
támogató francia társadalmat két táborra szakította, és véres belső küzdelemre,
evvel együtt vad egyházüldözésre vezetett.
VI. Piusz pápa még akkor is visszautasította a francia egyház polgári
alkotmányának az elismerését, amikor a Napóleon Bonaparte tábornok (1769-
1821) által vezényelt francia hadsereg 1796-ban elfoglalta Milánót. Bonaparte
erre megtámadta az egyházi államot, és óriási hadisarcra, értékes kéziratok és
műkincsek kiadására, Romagna, Bologna és Avignon átadására kényszerítette a
pápát. Amikor a békefeltételek végrehajtására hátramaradt francia haderő egyik
tábornokát Rómában megölték, akkor a franciák – ahogy el is tervezték –
Rómából köztársaságot alakítottak (1798), és VI. Piuszt egy firenzei kolostorba
költöztették. Amikor kitört a második koalíció háborúja Franciaország ellen,
akkor a gyenge egészségű pápát Franciaországba hurcolták, ahol a Grenoble
melletti Valence-ban (valensz) meghalt. Az egyházzal aztán egy időre kibékülő
Bonaparte 1802-ben megengedte hamvainak Rómába vitelét.
A végső viszontagságok, megalázások közepette mutatott bátorsága a hívők
szemében mártírrá tette VI. Piuszt, de uralkodása egészén végigtekintve
megállapíthatjuk, hogy a kor kihívásaival nem tudott megbirkózni.
250. VII. Piusz
(1800. március 14.-1823. július 20.)
VI. Piusz pápa úgy rendelkezett, hogy ott tartsák meg a pápaválasztást, ahol a
legtöbb bíboros tartózkodik. Az 1797-ben Habsburg kézre jutott Velencében már
1799. december 1-jén harmincöt bíboros részvételével (a 46-ból) megkezdődött a
konklávé. Több mint három hónapi ülésezés után választották meg végül
egyhangúlag az emíliai Cesenában született Luigi Barnaba Chiaramonti grófot
[kiaramonti]. Ő ugyanúgy ötvennyolc éves volt megválasztásakor, mint elődje, s
szintén a Piusz nevet vette fel.
A szent életű, szelíd, de törhetetlen jellemű bencés először teológiai professzor,
majd tivoli, aztán imolai püspök volt, bíborosi kalapot 1785-ben kapott. Egy
szentbeszédében kijelentette, hogy a kereszténység és a demokrácia konfliktusa
nem szükségszerű. Megválasztása után hamarosan visszatért Rómába, oldalán
ragyogó tehetségű bíboros államtitkárával, Ercole Consalvival (1757-1824),
akinek nagy része volt a közben Franciaország államfőjévé (első konzullá) lett
Napóleon Bonapartéval (1769-1821) megkötött konkordátumban
(megegyezésben; 1801), amely elismerte a pápa egyházkormányzati
illetékességét, a pápa viszont elismerte az új francia egyházmegyei beosztást.
Bonaparte azonban nem lett volna Bonaparte, ha nem saját elképzeléseit követi,
ezért a konkordátum végrehajtására kiadott utasításának az államosító tendenciája
csakhamar újabb összeütközésre vezetett Rómával, amit fokozott a német egyházi
államok – mint Köln, Mainz, Trier, Salzburg – területének a szekularizálása
(1803). A feszült viszony enyhítésére, amikor Bonaparte 1804 decemberében
Párizsba hívta császárrá koronázására, VII. Piusz elment oda. Napóleon azonban
csak felkenését engedte meg, a koronát maga tette a saját fejére. A teljes szakítás
1806-ban következett be, amikor VII. Piusz nem volt hajlandó a császár öccsének
a házasságát felbontani. Konfliktusuk odáig fajult, hogy 1809-ben Napóleon
„ősének”, Nagy Károly frank császárnak (800-814) az adományát, a pápai államot
„visszavette”, azaz 1809. május 17-én bekebelezte a Francia Birodalomba. Június
10-én a pápa kiközösítette a francia császárt, mire az elfogatta, és a Genova
melletti Savonába internáltatta. VII. Piusz fogságából, amiből közben egy
egyezmény kikényszerítésére a francia fővárosba vitték (1812-1813), 1814.
március 10-én szabadult, amikor Napóleon elleni szövetség csapatai benyomultak
Franciaországba. Tekintélyét fogságának bátor elviselése nagyban növelte.
Consalvival az oldalán nekilátott a pápai állam újjászervezésének, figyelembe
véve a francia uralom időszakának az intézkedéseit is, amit a régi rend hívei nem
néztek jó szemmel, a liberálisok viszont keveselltek. (1817-ben a karbonárik
forradalmi mozgalma itt robbantotta ki első felkelési kísérletét.) Canovát, a híres
szobrászt bízta meg, hogy az elhurcolt műkincseket visszaszerezze. A legnagyobb
feladatot a francia forradalom és Napóleon háborús korszakát (1789-1815) követő
új szentszövetségi európai hatalmi rendszer közepette (1815-1848) az egyház
kapcsolatainak az újjászervezése jelentette. A keleti keresztény Oroszországgal az
uralma alatt álló lengyelek, a lutheránus Poroszországgal az odakerült rajnai és
lengyel katolikusak érdekében sikerült konkordátumot kötnie 1818-ban, illetve
1821-ben. Különben éppen ezek az államok nyújtottak menedéket az 1773-ban
feloszlatott jezsuita rendnek, melyet egyik első tetteként – vallási érdekből, a
katolikus hatalmak további ellenzését figyelembe nem véve – 1814. augusztus 7-
én VII. Piusz pápa visszaállított. Valóban óriási erőforrásává vált az egyháznak a
jezsuiták működése az egész 19-20. században. Ugyanakkor a
szabadkőművességet, mely egyre inkább egyházellenes szervezetté vált, a
felvilágosodás nézetvilágával együtt elítélte (1821). Ezt az aktív tevékenységet,
Consalvi bíboros államtitkárnak a munkáját a Rendkívüli Egyházi Ügyek
Kongregációjának a felállításával is alátámasztotta, amely az egyház
külpolitikájának az irányítójává vált.
VII. Piusz nemes felfogása megmutatkozott akkor is, amikor a bukott Napóleon
családjának a megbocsátás szellemében Rómában menedéket biztosított.
Uralkodásán végigtekintve kétségtelen, hogy „valódi kísérletet tett bizonyos
határokon belül, hogy a pápaságot az új időkhöz hozzáillessze, így amikor
meghalt, élvezte azt a tekintélyt, amely hiányzott akkor, amikor tisztét átvette”.72
Nagyszerű síremléke Thorwaldsen alkotása.

251. XII. Leó

(1823. szeptember 28.-1829. február 10.)
Miután a konklávé esélyes jelöltje ellen a Habsburgok vétót jelentettek be,
Annibale Sermattei Bella Gengát, egy Spoleto környékéről való nemesi
származású hatvanhárom éves bíborost választottak meg pápává, aki a római,
nemesek diplomáciai akadémiáján végzett tanulmányok és pappá szentelése után
1784-től harminc éven keresztül a pápai diplomáciában szolgált. VII. Piusz pápa
fogsága idején ő is fogságban volt. 1816-ban püspök és bíboros, 1820-ban Róma
kormányzója (vikáriusa) lett. A konklávén a zelantik, a vallási szempontokat
előtérbe állító, de konzervatív beállítottságú bíborosok választották meg, akik
szakítani akartak VII. Piusz, de főleg Ercole Consalvi bíboros államtitkár (1757-
1824) „liberális politikájával”.
XII. Leó vallásos, buzgó, de különösebb vezetői képességek nélküli egyházfő
volt, aki a várakozásoknak megfelelően elítélte a vallási közömbösséget, a
szabadkőművességet, sőt a türelmet is, ezért megerősítette a Szent Officiumot,
nagy gondot fordított az Indexre, amelyből viszont töröltette Galilei műveit.
Konzervatív felfogása igazában a pápai állam kormányzatában jelentkezett, ahol
megerősítette a feudális arisztokrácia kiváltságait, az egyházi bíróságokon is a
korábbi gyakorlatot állíttatta vissza, felügyeltette az egyetemek szellemét,
melyeket különben új tanszékekkel fejlesztett, s megnövelte a rendőri és
besúgóhálózatot. Mindez és hozzá a gazdasági pangás elidegenítette a
középrétegeket, s a személyében szívélyes pápát népszerűtlenné tette, az egyházi
állatot pedig a reakcionárius hatalmak közé sodorta.
Külpolitikájában XII. Leó pápa azonban személyes és elvi ellentéteit félretéve
hallgatott Consalvi bíboros utolsó tanácsaira. További államokkal kötött
konkordátumot, s nem törődve a spanyol király tiltakozásával, rendezte a spanyol
uralom alól felszabadult, új latin-amerikai államokkal az egyház helyzetét.
Támogatta az angol és ír katolikusok sikeresen folyó emancipációs
(egyenjogúsítási) törekvéseit.

252. VIII. Piusz

(1829. március 31.-1830. november 30.)
Francesco Saverio Castiglione (kasztiljone) hatvannyolcadik évében járt, és
súlyos beteg volt már pápává választásakor. A mérsékeltek jelöltjeként került a
pápai trónra az Ancona környéki nemesi családból származó főpap, aki kiváló jogi
szakértőnek számított. 1800-ban szentelték püspökké, majd Napóleon internáltatta
(1808-1814). 1816-ban kapta a bíborosi, 1821-ben a nagy penitenciáriusi

72
Kelly: i.m. 304
kinevezést. Már VII. Piusz pápa, aki iránti tiszteletből választotta a VIII. Piusz
nevet, utódjának szerette volna.
Bár a lelkipásztori és hitbeli kérdéseket a politikai problémák elé helyezte, nem
térhetett ki az utóbbiak elől. Mivel a metternichi szent szövetségi politikával
rokonszenvező Albani bíborost választotta államtitkárának, a forradalmi 1830-as
évben a belgiumi, ír és lengyel szabadságmozgalmak ellen foglalt állást. Viszont
Lajos Fülöpnek, a francia polgárkirálynak (1830-1848) a júliusi forradalomból
kinőtt hatalmát elismerte, államtitkára és a kúria tanácsa ellenére, mivel az új
hatalom az egyházzal való megegyezést helyezte kilátásba.
Ekkor kezdődött meg az összeütközés a vegyes házasságokból születő gyermekek
vallása kérdésében a rajnai katolikus területeken a porosz kormányzattal, mely
elutasította a reverzális (a kötelezvény) elfogadását, s az apa kívánságát tekintette
irányadónak.

253. XVI. Gergely

(1831. február 2.-1846. június 1.)
A konklávé egy kamalduli szerzetest (szigorú szabályok szerint élő bencést)
választott VIII. Piusz utódává. Bartolomeo Alberto Capellari (kapellari) hatvanhat
éves volt, és a Gergely nevet vette fel. Egy bellunói ügyvéd fiaként lépett a
muranói (Velence) kolostorba. Felszentelése után professzor lett, s harmincéves
korában került Rómába, ahol 1799-ben, VI. Piusz pápa fogsága idején tette közzé
„A Szentszék és az Egyház győzelme az újítók felett” című művét, mely a pápai
primátus szellemében utasította el az államegyházi törekvéseket. 1807-ben
rendjének az egyik vezetője lett, majd 1826-ban nevezték ki bíborossá és a
Hitterjesztési Kongregáció vezetőjévé. Mint pápa a zelantiknak, a hitbuzgó
konzervatív bíborosoknak és Metternich hercegnek, a Habsburgok kancellárjának
(1773-1859) a választottja volt, „aki olyan abszolutista felfogású pápát szeretett
volna, aki nem ad utat a ’kor politikai őrültségeinek’”73.
XVI. Gergely pontosan ilyen pápa lett. Az egyházat tökéletesnek tartotta,
ellensége volt minden új dolognak a karbonárik forradalmi mozgalmától a
vasutakig. Hatalmát évekig az osztrák szuronyok tartották fenn. Reakcionárius
politikájában készséggel támogatta Luigi Lambruschini bíboros (1776-1854), aki
1836-tól volt az államtitkára. A pápai államban költséges zsoldos csapatok
felállításával igyekeztek megerősíteni az elnyomó rendszert. Tették mindezt
akkor, amikor pedig a belgiumi Felicité Lamennais ([lamenné]; 1782-1854)
L’Avenir (A Jövő) című lapjában a katolikusok és demokraták szövetségét
sürgette, és a vélemény- és a sajtószabadság alapjára helyezkedett.
Fellépése az új katolikus közéleti felfogás kezdetét jelentette.
Az 1830-as évek hozták az eredetileg az anglikán egyház megújítására törekvő
Oxford-mozgalom kibontakozását, amelynek legjelentősebb tagjai – köztük John
Henry Newman (1801-1890), a kiváló teológus – katolizáltak, ami az angliai
katolicizmus látványos újjáéledésére vezetett.
XVI. Gergely uralkodásának egyetlen pozitívuma, hogy mint a Hitterjesztési
Kongregáció egykori vezetője megerősítette a tengerentúli missziós
tevékenységet. Közel kétszáz missziós püspököt nevezett ki, 1839. december 3-i
levelében elítélte a rabszolgaságot és a rabszolgakereskedelmet, 1845-ös

73
Kelly: i.m. 307
institúciójában pedig a helyi papság kinevelését és a helyi hierarchia kialakítását
tűzte ki célul.
Sokat köszönhettek neki a római régészeti kutatások és a múzeumok. Ő nevezte ki
bíborossá Giuseppe Mezzofantit (1774-1849), a nagy nyelvtehetséget, aki tizenkét
nyelven – köztük magyarul – beszélt, és további ötvenhat nyelven meg tudta
magát értetni.

254. IX. Piusz

(1846. június 16.-1878. február 7.)
IX. Piusz a pápaság történelmének leghosszabb ideig uralkodó pápája egyben a
pápaság ezeréves világi uralmának véget vető korszaknak az egyházfője volt,
akinek a kormányzásában megjelentek már a megújulás bizonyos jelei is.
IX. Piusz pápa a Mastai-Ferretti grófok családjából, Ancona vidékéről származott.
Giovanni Maria ifjúkorában epilepsziás volt, ezért csak huszonhét éves korában,
1819-ben szentelték pappá, pedig igen tehetséges ifjúnak bizonyult tanulmányai
során. Négy év múlva egy pápai diplomáciai misszióval Chilébe küldték. Ez volt
az első eset, hogy egy jövendő egyházfő Amerika földjére lépett. Aztán két évre a
római Szent Mihály árvaház igazgatója lett, ami megnövelte a népszerűségét,
mivel már fiatal papként is sokat foglalkozott az elhagyott gyermekekkel. 1827-
ben kapott egyházmegyét. Mind Spoletóban, mind Imolában fáradhatatlan
főpásztornak bizonyult, és az egyház reakcionárius szellemű vezetése ellenére
rokonszenvezett az olasz nemzeti üggyel és a liberalizmussal. Bíborosságot 1840-
ben kapott, majd egy rövid konklávé választotta meg pápává a konzervatív
bíboros államtitkárral, Luigi Lambruschinivel (1776-1854) szemben. A IX. Piusz
nevet választotta, mert VI. Piusz pápaságának az idején született, és VII. Piusz
éveiben szentelték pappá.
Első intézkedései: a politikai foglyok amnesztiában részesítése, állam- és városi
tanács felállítása, Metternich, a mindenható osztrák kancellár (1773-1859)
beavatkozási kísérletének a visszautasítása fokozták népszerűségét. Amikor 1848
tavaszán a forradalom végigsöpört Itálián, hamar elveszítette a nép rokonszenvét,
mert világosan kijelentette, hogy egyrészt a pápaság világi hatalmát
elválaszthatatlannak tartja a hit dolgaiban való függetlenségétől, másrészt a
pápaság nem állhat az olasz államszövetség élére, mert nem itáliai nemzeti, hanem
világméretű egyetemes feladatai vannak. IX. Piusz döntését még az a félelem is
sarkallta, hogy az olasz nemzeti ügyhöz való csatlakozása a német katolikusok
elszakadásához vezethet, lévén az olasz szabadság fő ellenfele Ausztria. Rómában
ugyan megpróbált egy mérsékelt világi jellegű kormányzatot létrehozni, ez
azonban a forradalmárok számára nem jelentett megoldást, viszont ennél ő sem
akart tovább menni, 1848. november 24-én inkább nápolyi területre menekült.
Hatalmát francia csapatok állították helyre 1849-ben, és tartották fenn
jelenlétükkel – egy rövidebb időt leszámítva – egészen 1870-ig. Azt azonban nem
akadályozták meg, hogy az 1859-es olasz-osztrák háború után a pápai állam nagy
része ne kerüljön az új Olasz Királysághoz. Mikor Róma is Olaszország kezére
került, az olasz állam garantálta a pápa sértetlenségét és különleges státusát, IX.
Piusz ezt azonban nem fogadta el, a Vatikán „foglyának” tekintette magát, és az
olasz katolikusoknak megtiltotta, hogy részt vegyenek a pápai területeket
„bitorló” olasz állam közéletében. [„Non possumus”]
A szerencsétlennek tűnő fejlemények ellenére IX. Piusz hosszú pápasága mégsem
tekinthető sikertelennek. Bár elveszítette világi hatalmát, ezt azonban
ellentételezte spirituális tekintélyének a megnövelésével. Így uralkodásának a
végére egy belső életében megerősödött pápaság alakult ki, bár az egyház
szerkezetének az átalakítása és a világgal való kapcsolatának az újrafogalmazása
nem történt meg. Helyreállította a jeruzsálemi latin patriárkátust (1847), az angol
(1850) és a holland katolikus egyház szervezetét (1853). Konkordátumok sorát
kötötte meg, köztük Latin-Amerika köztársaságaival. Kétszáznál több új
püspökséget alapított. Erősen támogatta a vezető német államban,
Poroszországban fellépő katolikus Centrum Pártot. Közben azonban méginkább
Rómában összpontosította az egyház kormányzatát, amit a közlekedés fejlődése is
elősegített. Sokat tett a hitélet, különösen a Jézus Szíve, Mária és az
Oltáriszentség tiszteletének az elmélyítésére. Sok szentté- és boldoggáavatásával
is eszményképeket igyekezett a hívők elé állítani.
A legjelentősebb események voltak ennek sorában 1854. december 8-án a
Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatása hittételének (dogmájának) a
kihirdetése, melyre négy évre következtek a Lourdes-i (lurd) jelenések. Ezt
követte Aquinói Szent Tamás (1226-1274) tanításához való fordulással a
hittudomány és a keresztény filozófia újraalapozása, mellyel együtt járt az 1864.
december 8-i Quanta cura kezdetű enciklikájában és a hozzákapcsolt, a
tévedéseket számba vevő Syllabusában a kor uralkodó nézeteinek a merev
elutasítása, végül pedig a XX. Egyetemes, I. Vatikáni Zsinaton 1870. július 18-án
a pápai tévedhetetlenség kinyilvánítása, mely lehetetlenné tette a pápaság
szerepének a konciliarista (a zsinat elsőbbségén alapuló) értelmezését. „A szent
zsinattal egyetértésben tanítjuk és istenileg kinyilatkoztatott hitigazságként
kimondjuk, hogy a római pápa, mikor Szent Péter székéből (ex cathedra) szól, és
legfőbb apostoli tekintélye erejében hitre vagy erkölcsre tartozó tanítást az egész
egyházra kötelezőleg mond ki, azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, amelyet
az isteni Megváltó a hitre és erkölcsre vonatkozó dolgok eldöntésében adott az ő
egyházának” – mondta ki a Pastor Aeternus (Az örök pásztor) kezdetű hittani
konstitúció.74 A zsinat olyan egyöntetűen döntött, pedig már mind az öt világrész
képviseltette rajta magát, hogy heves reakciót váltott ki az egyház ellenfeleiből.
Az 1870-es években ún. kultúrharc indult Németországban az egyház ellen. Ez
azonban a regenerálódó egyház még szorosabb összeforrására vezetett, és a
közélet területén is éreztette az ellenhatását.
Mindebben nagy személyes szerepe volt IX. Piusz pápának végtelenül megnyerő
egyéniségével, a nehéz helyzetekben tanúsított kitartásával, határtalan hitével,
„hősies erényeivel”, ahogyan az 1985-ben megindult kanonizációs eljárása
fogalmazta. A sajtó, a fényképezés távoli hívei számára is ismertté tette
személyiségét.

255. XIII. Leó

(1878. február 20.-1903. július 20.)
A 19. század legnagyobb pápája, XIII. Leó egy Róma környéki nemesi család
hatodik gyermekeként született. Gioacchino Vincenzo Pecci (peccsi) kiválóan
végzett tanulmányok után pappá szentelve pápai szolgálatba lépett, sikeresen
kormányozta a rábízott tartományokat. Aztán Belgiumba nevezték ki nunciusnak.
Brüsszelből megismerte a már iparosodott, parlamentáris rendszerű nyugat-
európai világot. Azonban a választási küzdelembe való beavatkozás címén
visszahívatták. Ezután harminchat éves korától harmincegy éven át (1846-1877)
Perugia (perudzsa) püspökeként, majd érsekeként szolgált. Mint főpásztor
határozottan irányította és eligazította a híveit, Aquinói Szent Tamás-akadémiát
74
Szántó: i.m. II. 372
alapított, templomokat építtetett. Itt élte át a pápai állam megszűnését. A liberális
olasz kormányzattal szembehelyezkedett, de ugyanakkor azon volt, hogy a
katolicizmus és a kor felfogása között közeledési pontokat találjon. Felfigyelt
mainzi püspöktársának, Wilhelm Kettelernek (1811-1877) a tevékenységére, aki
megkísérelte az ipari társadalom szociális problémáinak a keresztény megoldását
megtalálni, és megvalósította a katolikus érdekeknek a hathatós politikai
képviseletét. Pecci püspököt még az is ösztönözte, hogy a nagy középkori
pápának, III. Incének (1198-1216) a hamvai a perugiai székesegyházban pihentek.
Ebből küldetést olvasott ki a maga számára a világ problémáinak a megoldására.
Bár 1853 óta bíboros is volt, csak Antonelli bíboros államtitkár (1806-1876)
halála után került a Szentszék akkori merev, bezárkózó politikájától eltért
felfogású bíboros-püspök Rómába mint a bíborosi kollégium kamarása. A
következő évben már a második napon a konklávé IX. Piusz pápa utódává
választotta. XII. Leó, a diplomatapápa tiszteletére választotta a nevét. A gyenge,
beteg hatvannyolc éves öregember huszonöt évig állt az egyház élén, s
nagyszabású egyházkormányzatával megcáfolta a közvélemény egyházellenes
részének azt a véleményét, hogy IX. Piusz pápa halálával a pápaság is meghalt.
„XIII. Leó pápaságának eredménye arra való kísérlete volt, hogy a tradicionális
kereteket fenntartva az egyházat közel hozta az újkor világához úgy, hogy nem
szakított IX. Piusz politikájának az irányával”75. Egyformán elítélte a
szocializmust, a kommunizmust, a nihilizmust (1878) és a szabadkőművességet
(1884). Tovább erősítette a nunciusok helyzetét a püspökökkel szemben, a
szerzetesrendek irányítását is még inkább Rómába központosította. Ez azonban
csak az egyik oldala a működésének, a legfontosabbik az volt tevékenységében,
hogy párbeszédet nyitott az egyház és a társadalom között. A katolikus értelmiség
felkészítésére, a filozófiai, teológiai oktatás megújítására Rómában is Aquinoi
Szent Tamás-akadémiát alapított, ösztönözte a természettudományi kutatásokat,
megnyitotta a Vatikáni Levéltárt a nyilvános kutatás számára (1883), és felismerte
a sajtó jelentőségét.
Enciklikák (görög szó; magyarul: pápai körlevél) egész sorában foglalkozott
társadalompolitikai kérdésekkel. Negyvennyolc enciklikája közül nevezetes az
1885. november 1-jei Immortale Dei kezdetű, amely elhatárolta az egyház és a
világi hatalom szféráit, sőt elfogadta a köztársasági államformát is, ha polgárai
jólétét biztosítja. A legnagyobb jelentőségű azonban az 1891. május 15-én
megjelent, világvisszhangot keltő Rerum novarum lett, amely a magántulajdon
rendjének az elismerése mellett megbélyegezte a gazdasági liberalizmust,
kifejtette a munkások jogait a tisztességes és igazságos bérre, a munkaadók
nélküli szervezkedésre. Hangsúlyozta az állam beavatkozási jogát, mert az állam
köteles a közjót előmozdítani, szociális törvényeket hozni. A jólét azonban
nemcsak az anyagi javak bőségét jelenti, hanem a lelki, szellemi és kulturális
javakét is. Az enciklika nyomán kibontakozó keresztényszocialista
munkásmozgalom megtörte a marxista szocialisták egyeduralmát a
munkásmozgalomban. XIII. Leó nem támogatta viszont a katolikus pártok
alapítását, nehogy napi politikai harcokba rántsák bele az egyházat.
Elődjénél jóval hajlékonyabb diplomáciája, melyben Jacobini (1832-1887), majd
Rampolla bíboros államtitkár (1843-1913) volt a jobbkeze, sokszor
eredményesnek bizonyult. Németországban felülvizsgálták az 1870-es évek
kultúrharca során hozott egyházellenes törvényeket, Belgiummal is megegyezésre
jutott a liberálisok választási veresége után. Azok a törekvései ugyan, melyek a

75
Kelly: i.m. 311
pápaság teljes szuverenitásának a visszanyerésére irányultak, nem sikerültek, de a
pápaság állandó szereplése a nemzetközi diplomáciában ezt mégis hathatósan
előkészítette. A III. Francia Köztársasághoz és a liberális irányítású
Olaszországhoz azonban nem tudott közel kerülni. A francia katolikusokat
ugyanis hiába buzdította a köztársaság elismerésére, azokat történelmi
kötöttségeik a köztársaság ellenfelévé tették. Olaszország annyira ellenséges volt,
hogy megakadályozta a pápai diplomácia részvételét az I. Hágai Nemzetközi
Békekonferencián (1899). A pápa 1892-ben viszont apostoli delegátust küldött az
Amerikai Egyesült Államokba, ahol 28 új katolikus egyházmegye létesült
trónralépte óta, mint egyik legszembetűnőbb eredménye az egyház tengerentúli
erősödésének.
XIII. Leó pápa komolyan foglalkozott a kereszténység egészének a helyzetével is,
és új szóhasználattal az elkülönült testvérekről beszélt. Először igen ígéretesnek
látszott annak vizsgálata, hogy az anglikán egyház papszenteléseit érvényesnek
ismerjék el. Buzgó és mély vallásossága jegyében enciklikákban foglalkozott
Mária és az eukarisztia tiszteletével, az októberi rózsafűzér-ájtatosságokkal. 1881-
ben tartották meg az I. nemzetközi eucharisztikus kongresszust, 1893-ban
bevezette a Szent Család ünnepét, és az 1900-i Szentév alkalmából Jézus Szent
Szívének az oltalmába ajánlotta az egész emberiséget.
1903 márciusában a kilencvenhárom éves pápa uralkodásának negyedszázados,
egyben érsekségének ötvenedik és püspökségének hatvanadik évfordulóját
ünnepelték. Ötszáz püspök és hívek százezrei érkeztek Rómába. Világszerte
őszinte elismeréssel méltatták egyházfőségének a történelmi jelentőségét.
Júniusban ágynak esett, a nagy nyári hőség gyorsan elemésztette erejét, és július
20-án délután meghalt. „Mindnyájatok szívére kötöm az anyaszentegyházat!” –
voltak az utolsó szavai76.

256. X. Piusz, Szent

(1903. augusztus 4.-1914. augusztus 20.)
Az 1903-as konklávén utoljára élt, élhetett egy világi hatalom a tiltakozás jogával,
mert ezt a lehetőséget az új pápa 1904-ben eltörölte. I. Ferenc József osztrák
császár (1848-1916) és magyar király (1867-1916) vétóztatta meg Mariano
Rampolla bíboros államtitkár (1843-1913) megválasztását. A vétót a bíborosok
visszautasították, de nyilvánvaló volt, hogy más stílusú pápát akarnak, mint XIII.
Leó volt. Végül valójában ezért nem Rampollát választották meg, hanem
Giuseppe Melchiorre Sarto (szarto) bíborost, aki névválasztásával is kifejeztette
másságát. A X. Piusz nevet választotta az üldöztetésnek bátran ellenálló elődeire,
VI., VII. és IX. Piuszra emlékezve.
A hatvannyolc éves új egyházfő Velence vidéki egyszerű falusi emberek
gyerekeként először káplánként, majd falusi plébánosként szolgált, aztán
papnevelő intézeti lelki vezető lett. 1885-től Mantusa püspökeként újjáélesztette
egyházmegyéje vallásosságát, és nagy gondot fordított a szegényekre. 1893-ban
XII. Leó pápa Velence pátriárkájává és bíborossá nevezte ki, ahol szintén
bebizonyította főpásztori rátermettségét.
Mint pápa egész pályafutásának megfelelően elsősorban a lelkipásztorkodás és a
hitélet kérdéseivel foglalkozott, és őrködött az egyház jogain. XIII. Leó világi
diplomáciáját gyakorlatilag sikertelennek tekintette. Ezért a kíméletlen
eszközökkel folytatott francia kultúrharc idején az egyházellenes kormányzattal
76
Chobot: i.m. 485
nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra, ami diplomáciai szakításra is
vezetett a Szentszék és Franciaország között (1904). Az ír és a lengyel katolikusok
támogatásakor nem volt tekintettel sem Angliára, sem Oroszországra.
Németországban az váltott ki tiltakozást, hogy egy 1910-es körlevelében
Borromei Szent Károlyt (1538-1584) nevezte az igazi reformátornak a lázadó
reformátorokkal szemben. Azért nem fogadta az európai körúton járó Theodore
Roosevelt volt amerikai elnököt (1858-1919), mert az meglátogatta a római
metodista közösséget. Ugyanakkor velencei tapasztalatai nyomán enyhítette a
szembenállást az olasz kormányzattal, híveinek esetenként megengedte a
választásokon való részvételt.
X. Piusz pápa hajthatatlannak mutatkozott teológiai vonatkozásokban is. 1907-ben
az integralizmus szellemében (az egész élet összhangba hozása a vallással) elítélte
a modernista törekvéseket, amely a vallásos érzést csak a lélek mélyén elemi
erővel élő Isten utáni vágyból magyarázta, mivel az érzékfeletti dolgokról nem
szerezhetünk ismereteket. Természetesen ezek a nézetek különböző súllyal és
eltérő interpretálásban jelentek meg egyes teológusoknál. Kiközösítések, eltiltások
születtek, fokozták az Index Kongregáció működét, és 1910-től a papságtól
megkövetelték az antimodernista eskü letételét, ami sok értelmiségivel állította
szembe az egyházat, mert az eljárás során elítélték Maurice Blondelt (1861-1949)
is, a 20. század egyik úttörő vallásfilozófusát, és a magyar katolikus megújulás
vezéregyéniségének, Prohászka Ottokár püspöknek (1858-1927) pedig három
kisebb műve indexre került.
Viszont a világnézeti és teológiai harcok közepette szép sikerrel folyt az egyház
belső életének a megújítása. Megtörtént a kúria újjászervezése, és előkészítették
egy új, egységes egyházi törvénykönyvnek a kiadását az egész kánonjognak a
felülvizsgálatával. 1911-ben, hogy az egyházi év Krisztus-központúságát a
liturgikus megújulásnak megfelelően jobban hangsúlyozza, az évi kötelező
ünnepek számát nyolcra csökkentette. Ezzel párhuzamosan folyt a papnevelés
megújítása, a hitoktatásnak és az egyházi zenének az újjászervezése, a gyakori és
minél korábbi szentáldozásnak az ösztönzése. Így X. Piusz pápasága konzervatív
politikája ellenére is reformpápaságnak tekinthető. Személyiségének kisugárzó
hatása már életében nagy tiszteletet ébresztett iránta. 1923-ban indult meg a
kanonizációs eljárás, melynek eredményeként 1951-ben boldoggá, 1954-ben
pedig szentté avatták. Ő az újkornak V. Piusz után (1566-1572) a második szent
pápája.

257. XV. Benedek

(1914. szeptember 3.-1922. január 22.)
Az óriási diplomáciai tapasztalattal rendelkező ötvennyolc éves, genovai patrícius
családból származó Giacomo Della Chiesa (dzsakomo della kieza) pápává
választása annak az elismerése volt, hogy az egy hónappal előbb kitört első
világháború (1914-1918) közepette az egyháznak ilyen felkészültségű vezetőre
van szüksége. Hiszen jogi és diplomáciai tanulmányok után éveken át dolgozott a
kitűnő Rampolla bíboros államtitkárnak (1843-1913), majd utódának a
helyetteseként sikeres spanyolországi nunciussága után. A más felfogású X. Piusz
pápa, hogy a diplomáciai szolgálatból eltávolítsa, 1907-ben bolognai érsekké
nevezte ki. Bíborosságot is csak 1914 májusában kapott. Nevét a bolognai
születésű nagy jogász-pápa, XIV. Benedek (1740-1758) után választotta.
A pápaság nemzetközi helyzetének Róma elfoglalása, 1870 óta tartó
megoldatlansága most kedvezőtlenül hatott, mivel Olaszország az élesen
antiklerikális Franciaország, a protestáns Anglia és az ortodox (keleti keresztény)
Oroszország szövetségese, tehát antant hatalom lett. Az ezt rögzítő londoni
szerződésben 1915 áprilisában többek között arról is megállapodtak, hogy a
pápaságot kizárják a jövendő békekonferenciáról. A pápa így csak eredménytelen
erőfeszítéseket tehetett a béke érdekében, fenntartva szigorú semlegességét, de
nem kerülhette el, hogy mindkét oldal ne vádolja a másiknak a pártolásával.
Nemcsak tiltakozott a háború embertelenségei ellen, hanem a hadifoglyok
ügyében irodát nyitott, melynek százezer beteg és sebesült hadifoglyot sikerült
kicserélnie. Fokozta az egyház karitatív tevékenységét is a háború sújtotta népek
megsegítésére.
A háború befejezése után felvette a kapcsolatokat a Párizs környéki
békediktátumok (1919-1920) és az oroszországi forradalom és polgárháború
(1917-1922) következtében létrejött új közép- és kelet-európai államokkal.
Diplomáciai képviseleteket állított fel, konkordátumokat kötött meg.
Lengyelországba a későbbi XI. Piusz, Németországba a későbbi XII. Piusz pápát
küldte nunciusnak. 1920-ban Budapesten is elfoglalta állomáshelyét a pápai
nuncius. 1921-ben helyreálltak az 1904-ben, a kultúrharc idején megszakadt
diplomáciai kapcsolatok Franciaországgal is. A kibékülést előkészítette 1920
májusában Jeanne d’Arc-nak (zsán dárk; 1412-1431), a százéves háború francia
géniuszának és Alacocque Margitnak (alakok; 1647-1690), a Jézus Szíve tisztelet
apostolának az ünnepélyes szenttéavatása. XV. Benedek uralkodásának a végére a
Szentszék a 1914. évi tizennégy helyett már huszonhét állammal tartott fenn
diplomáciai kapcsolatot.
XV. Benedek teljesen változtatott az Olaszországgal kapcsolatos magatartáson,
felfüggesztette a katolikusok közéleti részvételének a tilalmát (a non expedit
elvet), így 1919 januárjában megalakult a Katolikus Néppárt (a Partito Popolare),
melynek még abban az évben száz jelöltjét képviselővé választották.
1917-ben ő hirdette ki a X. Piusz pápa idején elkészült új, egységes egyházi
törvénykönyvet, melynek szerkesztésében mint a legtekintélyesebb
kánonjogászok egyike Serédi Jusztinián, a későbbi esztergomi érsek (1884-1945)
is részt vett.
1919. november 30-i enciklikájában leszögezte, hogy a missziós területeken helyi
eredetű papságot kell nevelni, a missziós papoknak pedig a gyarmatosítók
érdekeivel szemben híveik jólétének az előmozdításán kell dolgozniuk. Ez újabb
lépés volt egy igazi világegyházi közösség felé.
XV. Benedek egészen váratlanul halt meg tüdőgyulladásban.

258. XI. Piusz

(1922. február 6.-1939. február 10.)
A hatvanöt éves tudós történészt, Achille Rattit választották XV. Benedek utódává.
A Milánó környéki jómódú polgári családból származó Ratti a római Gergely
Egyetemen három doktorátust szerzett, majd 1918-ig a milánói Ambrosiana,
illetve a Vatikáni Könyvtárban dolgozott, mindkettőnek igazgatója is volt. A
paleográfia (a régi írásokkal foglalkozó történeti segédtudomány) szakértőjeként
vált ismertté. 1918-ban, Lengyelország újjáalakulása után varsói nunciussá
nevezték ki, majd 1921-ben Milánó érsekévé.
1870 óta ő volt az első pápa, aki megjelent a Szent Péter székesegyház erkélyén,
és onnan áldást osztott. Ez újabb jele volt az Olaszországgal való kibékülés
szándékának, ami be is következett, amikor 1929. február 11-én aláírták a lateráni
szerződést, amelyben Olaszország elismerte a független Vatikán Államot egy
jelképes nagyságú területen, viszont a pápa elismerte Rómát Olaszország
fővárosának.
XI. Piusz pápa célját, a kereszténység társadalmi aktivizálását, a „Krisztus békéje
Krisztus országában” jelszóban foglalta össze. Elrendelte Krisztus király ünnepét,
és a világiaknak az apostolkodásba való bevonására megalapította a Katolikus
Akció (Actio Catolica) szervezetét. Enciklikáiban is ilyen szellemben
nyilatkozott. Közülük a legjelentősebb a Rerum novarum enciklika negyvenedik
évfordulójára 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklikája, melyben
megerősítette az egyház társadalmi és szociális elkötelezettségét. Aláhúzta a
magántulajdon kettős, egyéni és társadalmi jellegét.
A lelkigyakorlatok szorgalmazásával és sok szenttéavatásával is céljának a
megvalósítását szolgálta. Ekkor lett szent az angol Morus Tamás (1478-1535), az
olasz Don Bosco János (1815-1888), a francia Vianneyi János (1786-1859),
Bernadette Soubirous (1844-1879), Lisieux-i (liziő) Teréz (1873-1897). Albertus
Magnust (1200k.-1280), Canisius Pétert (1521-1597), Keresztes Jánost (1542-
1591) és Bellarmin Róbertet (1542-1621) pedig egyházdoktorrá nyilvánította. Ő is
folytatta a missziós területek saját helyi egyházainak a kialakítását, amikor
felszentelte az első japán és kínai püspököket. 1931-ben megkezdte adását a
Vatikáni Rádió.
XI. Piusznak mégis egyre többet kellett foglalkoznia az első világháború (1914-
1918) és az 1929-1933-as gazdasági világválság következményeiként megerősödő
totalitárius rendszerek kihívásaival. 1937. március 14-én német nyelvű „Mit
brennender Sorge” kezdetű enciklikájában a náci Németországot fajgyűlöletével
és újpogányságával, 1937. március 19-én Divini Redemptoris kezdetű
enciklikájában a szovjet rendszert ítélte el. Olaszországban is – abban a
mértékben, ahogyan Mussolini (1883-1945) fasiszta kormányzata a hitleri
Németország uszályába került –, romlottak az egyház és az állam kapcsolatai.
A könyvtárak mélyéről előkerült görnyedt, kicsi tudós sokat tett az egyház
buzgóságban és energiában való megerősödéséért, közben jól ítélte meg a
világhelyzet alakulását is, ezért pápasága jelentős szakasza az
egyháztörténelemnek.

259. XII. Piusz

(1939. március 2.-1958. október 9.)
XI. Piusz pápa utóda Eugenio Pacelli (pacselli) lett, aki régi római
jogászcsaládból származott, és 1901-ben huszonöt évesen felszentelt papként
lépett a pápai kúria szolgálatába. Először az új egyházi törvénykönyv
kodifikálásában vett részt, aztán diplomáciai szolgálatot teljesített. Előbb
bajorországi, majd németországi pápai nuncius (1917-1929), 1930-tól Pietro
Gasparri (1852-1934) utódaként XI. Piusz pápa bíboros államtitkára. Ebben a
minőségben is sokat utazott, 1938-ban a pápa képviselője volt a budapesti
eucharisztikus kongresszuson.
Már a konklávé első napján megválasztották, pedig 1667, a pápai államtitkárság
kezdeti korszaka óta nem volt példa arra, hogy államtitkárt pápává válasszanak. A
XII. Piusz nevet vette fel. A második világháború (1939-1945) és a hidegháború
éveinek (1948-1954) a pápája lett. A béke embere a háború pápája. A Vatikán
Állam semlegessége a háborúban az egész emberiség iránti kötelezettségeiből
fakadt, és nem jelentett hallgatólagos alkut a totalitárius hatalmakkal. Hosszú
diplomáciai szolgálatából XII. Piusz „eléggé ismerte Európa valós helyzetét s
vezető köreinek a politikáját ahhoz, hogy ne váljon illuziók áldozatává”. 77
„Gyakran aggasztóan nehéz eldönteni, vajon a helyzet visszafogottságot és bölcs
hallgatást követel-e, vagy inkább tiszta beszédet és erős cselekvést. Mindez sokkal
keserűbben kínoz bennünket, mint azok a fenyegetések, amelyek békénkre és
biztonságunkra nyomasztóan nehezednek házunkban” – írta a kölni érseknek
1944. március 4-én.78 Szívós csendes diplomáciát folytatott, kiterjedt
segélyakciókat szervezett, igyekezett biztos információkat szerezni, amiben
különleges szerep hárult Orsenigo berlini, Rotta budapesti, Cassulo bukaresti és
Burzio pozsonyi (Szlovákia) nunciusra. Közben „karácsonyi békeüzeneteinek”
sorozata egyetlen igaz hangként szólt az egész emberiséghez a háborús
propaganda hazugságözönében. Hangoztatta a népek függetlenséghez való jogát, a
kölcsönös leszerelést, a nemzeti kisebbségek alapvető jogainak tiszteletben
tartását, a vezetők súlyos felelősségét, a nemzetekfölötti intézmények
újjászervezését”79. Mégis az 1960-as években háborús szerepe vita tárgyává lett.
Ma már világos, mivel XXIII. János pápa egyházkormányzatának az új szellemét,
a katolikus egyház zsinati nyitását nem lehetett kikezdeni, az egyházzal
szembenálló erők ennek a kérdésnek a felvetésével próbálták az egyházat
lejáratni. Pedig Izraelo Zolli római főrabbi (1887-1956) rögtön Róma
felszabadulása után (1944) kihallgatáson jelent meg XII. Piusz pápánál, és
megköszönte mindazt, amit a zsidóság – főleg a római zsidóság – érdekében tett.
Sőt, amikor hamarosan megkeresztelkedett, XII. Piusz pápa iránti hálából az
Eugenio keresztnevet választotta.80.
XII. Piusz a hidegháború éveiben kiközösítette a kommunistákat, mivel a szovjet
blokkba került közép- és kelet-európai országokban a kommunista hatalom
megteremtése heves egyházellenes hadjárattal járt együtt, mely nemcsak
megfosztotta az egyházat intézményeitől, hanem legjobb főpásztorai, papjai és
állhatatos világi hívei közül sokakat bebörtönzött koncepciós perekben hozott
ítéletekkel vagy anélkül (1949: Mindszenty József esztergomi érsek, 1951: Grősz
József kalocsai érsek és Márton Áron erdélyi püspök pere stb.). Jó néhányan
életükkel is fizettek. XII. Piusz pápa, aki a szovjet rendszerrel már korábban is,
elvi alapon is szembenállt, ezt látva hajthatatlanul kommunistaellenes álláspontra
helyezkedett. Hasonlóképpen határozottan szembeszállt Humani generis kezdetű
enciklikájában (1950. augusztus 12.) a korszaknak azokkal a nézeteivel – a
fejlődéselmélettel, az egzisztencializmussal, a historicizmussal –, amelyek
idegenek voltak a keresztény felfogás számára. Még Teilhard de Chardin (tejár dö
sarden; 1881-1955) jezsuita filozófus nézeteit is lényegében elítélte, mert az
emberi jelenséget a fejlődésfolyamatba helyezte bele. Inkább a XIII. Leó pápa
Aeterni patris enciklikájával (1879) kibontakozó klasszikus neotomizmus,
Aquinói Szent Tamás (1226-1274) filozófiájának korszerű változata vált az
egyház elfogadott filozófiájává. Ennek Jacques Maritain (mariten; 1882-1973)
volt a fő képviselője. A keresztény filozófia harmadik legjelentősebb irányzata az
1930-as években jelentkező perszonalizmus lett. Alapítója Emmanuel Mounier
(munié; 1905-1950) és az Esprit (A Lélek) című folyóirat körül bontakozott ki, és
a közösségből ki nem szakítható egyén szabadságával és az elidegenedés
problémájával foglalkozott. Erkölcsi követelményekre akarta építeni az emberi
társadalom jobbítását.

77
Török, 1988. 923
78
Poupard: i.m. 107
79
Török, 1988. 925
80
Drégely: i.m. 502-4
XII. Piusz pápa világnézeti felfogása után egyházképét vizsgálva, az az 1943-as
Mystici Corporis enciklikájából ismerhető meg. 1951-ben hittételnek nyilvánította
Máriának a mennybefelvételét, akinek királynői méltóságát vallotta, s 1954-re
Mária-évet hirdetett. Harminchárom szentet avatott, köztük X. Piusz pápát (1903-
1914) 1954-ben és Árpádházi Margitot (1242-1270) 1943-ban. 1947-ben a
Mediator Dei enciklikája a hívőknek a liturgiába való tevékeny bekapcsolódását
sürgette, ennek lehetővé tételére alkalmazkodott a városiasodó társadalom
életviszonyaihoz az esti szentmisék bevezetésével, a szentségi böjt enyhítésével és
a nagyheti szertartásoknak délutánra való helyezésével. 1951-ben felhívta a
misszionáriusok figyelmét, hogy alkalmazkodjanak környezetük
hagyományaihoz. Kétszer is sürgette a Szentírás korszerű tudományos
módszerekkel való tanulmányozását (1943, 1948), és a zsoltárokat héberből
fordíttatta le.
Bíborosi kinevezéseivel, melyek megszüntették a bíborosi testület olasz jellegét,
fokozta az egyházkormányzat nemzetekfelettiségét, bár ugyanakkor egyre inkább
a saját kezébe vette az egyház irányítását. 1944-től a bíboros államtitkári tisztséget
sem töltötte be. Kétségtelen, hogy uralkodásra termett egyéniség volt, aki tovább
növelte a Szentszék tekintélyét nem éppen könnyű történelmi szakaszban,
reformjaival pedig jelentős lépéseket tett az új egyházközösség megteremtése felé,
de a történelmi idő sem kedvezett még az 1950-es években annak, hogy ennél
többel lehessen próbálkozni.

9. Korunk kihívásai és a pápaság (1958 óta)

260. XXIII. János

(1958. október 28.-1963. június 3.)
Az aggiornamento (adzsornamento; nyitás a modern világ felé, korszerűsödés)
nagy pápája, XXIII. János Bergamo környéki sokgyermekes parasztcsaládból
származott, Angelo Giuseppe Roncallinak (ronkalli) hívták. Első papi szolgálati
helye Bergamo püspöke melletti titkársága és papnevelő intézeti tanársága volt.
Innen datálódik érdeklődése az újkori egyház egyik első nagy alakja, Borromei
Szent Károly (1538-1584) iránt, akinek az egyházmegyei látogatásait a milánói
Ambrosiana Könyvtárban is kutatta, s közben felismerte, hogy a Trienti
Egyetemes Zsinat milyen nagy jelentőségű volt hosszú időn keresztül az egyház
életére. Így került kapcsolatba Achille Rattival is, a későbbi XI. Piusz pápával, aki
aztán diplomáciai feladatokkal bírta meg, 1925 márciusában Bulgáriába, majd
Görögországba és Törökországba, tehát keleti keresztény és mohamedán
államokba küldte. Itt döbbent rá az egység szükségességére. Megbízásának
ellátása során mindig azt kereste, ami összekötött. A második világháború idején
(1939-1945) görögökön és zsidókon segített. 1944 decemberében hatvanhárom
évesen váratlanul Párizsba küldték nunciusnak. A német megszállás után
Franciaországban nehéz helyzet várta. A püspöki kar egy részét a vichyi (nem
ellenálló) kormánnyal való együttműködéssel vádolták főleg a baloldali,
kommunista körök. Roncalli közvetlenségével és tapintatával teljesen elsimította
az ügyet. Megtanulta közben, hogy tekintetbe kell venni a fennálló helyzetet, a
szekularizálódott világot, ha az egyház be akarja tölteni hivatását. E téren nagy
hatással volt rá a munkáspapok intézményét is életre hívó Emmanuel Suhard
párizsi bíborosérsek. 1952-ben aztán a Szentszék állandó megfigyelője lett az
UNESCO-ban, az ENSZ, kulturális világszervezetében. S közben írta tovább
Borromei Szent Károly monográfiájának a köteteit. 1953-ban, már hetvenkét
évesen nevezte ki XII. Piusz pápa velencei pátriárkává és bíborossá, ahol belopta
magát a híveinek a szívébe.
Az 1958 októberi konklávé XII. Piusz uralomra termett egyéniségének a hatása
alatt állott, ezért egy kissé tanácstalan volt, s végül átmeneti pápának választotta
meg a hetvenhét éves Roncalli bíborost, aki már megválasztásával is
meghökkenést keltett. Édesapja nevét vette fel, azonban volt már egy XXIII.
János nevű ellenpápa (1410-1415), aki csak rossz emlékeket ébreszthetett.
Hamarosan kiderült, hogy karizmatikus egyéniség került Szent Péter székébe.
„Mosolygós jólelkűség, udvariasság, az együttérzés adománya, egy öreg paraszt
bölcsessége, Isten emberének derűje – mindent elmondtak a tulajdonságainak az
ötvözetéről. Csak azt felejtették el majdnem, hogy az ember Roncalli emberi
adományait egész életének hosszú türelmével Jézus Krisztus evangéliumának és
az egyház küldetésének a szolgálatába állította. Ez energiát, kitartást, szívósságot,
erőfeszítést feltételez, s nem csupán egy szerencsés temperamentum
eredménye”81.
„Az egyháznak XXIII. János pásztora volt, jó pásztora” 82. Ennek megfelelően
szakított az évezredes ceremóniákkal. „Érthető, hogy jósága, közvetlensége és
kedélyessége miatt hamarosan hihetetlenül népszerű lett”83.
1959. január 25-én bejelentette, hogy összehívja az egyetemes zsinatot, megtartja
a római egyházmegyei zsinatot, és felülvizsgáltatja a kánonjogot. Az egyetemes
zsinattal az egyház tanítását, fegyelmét és szervezetét akarta korszerűsíteni, hogy
utat nyisson a keresztény egységnek. S valóban: 1962. október 11-én a XXI.
Egyetemes II. Vatikáni Zsinat megnyitásán a 2600 zsinati atya mellett helyet
foglaltak tizennyolc más keresztény egyház hivatalos megfigyelői is. Ezt
megelőzően, 1960. június 5-én felállította a Keresztény Egység Titkárságát, és
ugyanazon év december 26-án fogadta Geoffrey Fisher canterburyi anglikán
érseket. Továbbá töröltette a nagypénteki szertartásból a zsidóságot vádoló
szavakat.
A zsinat többsége elkötelezte magát a megújulás mellett, de ha kellett, XXIII.
János személyesen is beavatkozott. 1962. november 11-én, amikor a
kinyilatkoztatás forrásainak a tervezete nem elégítette ki, új vegyesbizottságot
alakított.
Enciklikáiban is tükröződött, hogy inkább lelkipásztor, mint képzett teológus. A
Mater et Magistra kezdetű enciklikájában (1961. május 15.) XIII. Leó és XI. Piusz
nyomdokait követve, de korszerűen fejtette ki az egyház szociális tanítását,
kimondva, hogy a gazdagabb nemzeteknek segíteniük kell a szegényebbeket.
Nagy nemzetközi visszhangot keltett a Nyugat és Kelet békés egymás mellett
élését sürgető Pacem is terris enciklikája (1963. április 11.), mely után négy héttel
fogadta a szovjet pártfőtitkár lányát és vejét. Szerepe volt az 1962. évi őszi karibi
válság lecsillapításában is, amely szovjet-amerikai háborúval fenyegetett. Ezért a
következő évben a Blazan-békedíjjal tüntették ki, amit elfogadott. Ez sem
történhetett volna meg korábban.
Fájdalmas és hosszú rákbetegsége és haláltusája megrendítette a világot. Moszkva
ortodox pátriárkája és Párizs szefárd rabbija egyaránt könyörgött érte, mert
„vidáman, Isten ajándékaként élt meg minden napot, és reménykedően nyitott volt

81
Poupard: i.m. 111
82
u.o. 112
83
Szántó: I.m. II. 652
egy testvéribb világ és egy olyan Egyház iránt, amely közelebb áll az emberekhez,
mert jobban áttetszik rajta Isten”84.

261. VI. Pál

(1963. június 21.-1978. augusztus 6.)
XXIII. János pápa nyitását be kellett teljesíteni. Erre utóda, VI. Pál pápa
vállalkozott, aki szintén a vallásosságát megőrző észak-olasz hegyidékről
származott, mint XXIII. János, de más társadalmi közegből. Giovanni Battista
Montini édesapja jómódú bresciai ügyvéd volt, elkötelezett világi katolikus, aki a
katolikus Néppártnak (Partito Popolare) egyik alapítója és parlamenti képviselője
lett. A tenni vágyást Giovanni tőle örökölte, aki jogi és teológiai doktorátus
birtokában 1924-től 1954-ig a pápai államtitkárságon dolgozott, de közben az
olasz katolikus egyetemi ifjúság papi tanácsadójaként, majd vezetőjeként Aldo
Moróval (1917-1978) együtt szembekerült Mussolini fasiszta rendszerével. 1937-
ben lett Pacelli bíboros államtitkára, a későbbi XII. Piusz pápa munkatársa. Vele
együtt vett részt 1938-ban a budapesti eucharisztikus kongresszuson. 1944-ben
al-, majd helyettes államtitkár lett, de a kereszténydemokrata baloldallal való
rokonszenve miatt XII. Piusz pápa megvált tőle, 1954-ben Milánó érsekévé
nevezte ki az avval mindig együttjáró bíborosi rang nélkül. Montini Milánóban
programszerűen a munkásság felé fordult, nagy energiával igyekezett
evangelizálni a nagy iparvárost. Száz templom építését határozta el, melyből
hetvenhét el is készült érseksége alatt. 1958-ban hatvanegy évesen lett bíboros
XXIII. János pápa idején. Jól ismerték és sokra tartották egymást, bár egyéniségük
teljesen különböző volt; Montini inkább egykori feletteséhez, XII. Piusz pápához
hasonlított, de amikor a konklávé már az első napon megválasztotta XXIII. János
pápa utódává, azonnal hitet tett a zsinat és a világ felé nyitás folytatása mellett.
Pál apostol nevét vette fel.
Már 1963. szeptember 29-én összeült a XXI. Egyetemes II. Vatikáni Zsinat
második ülésszaka, ahová világi megfigyelőket is meghívott, ezt követte 1964-ben
a harmadik és 1965-ben a negyedik, befejező ülésszak. A zsinat első elfogadott
rendelkezése (konstitúciója) a liturgiát korszerűsítette. A Lumen Gentium
(Népeknek világossága) az új egyházképet foglalta össze. A kinyilatkoztatással
foglalkozó dogmatikus határozat újraértékelte a Szentírást. A nagy jelentőségű
doktrínák közé tartozott a vallásszabadságról szóló nyilatkozat és az egyház a mai
világban Gaudium et spes (Öröm és remény) kezdetű dokumentuma. Egyenként
foglalkozott a zsinat a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám és a zsidó vallás
értékeivel.
Mindez lehetővé tette, hogy az egyház betöltse hivatását a modern világban mint
Isten zarándokúton lévő népe. Amiről nem határoztak, arra nézve VI. Pál
megígérte, hogy nyilatkozni fog (születésszabályozás, papi nőtlenség).
Közben 1964 januárjában – mivel különös érzéke volt a gesztusokhoz –,
elzarándokolt a Szentföldre, Krisztus szülőföldjére, ahol Szent Péter óta nem járt
pápa. Egyáltalán, 1814 óta pápa nem lépte át Itáliának a határait, és egyetlen pápa
sem utazott még repülőgépen. 1964 decemberében Bombayba repült az
eucharisztikus kongresszusra, 1965. október 4-én pedig New Yorkban beszédet
mondott az ENSZ közgyűlése előtt. 1965. december 7-én Rómában Athenagórasz
konstantinápolyi keleti keresztény pátriárkával együtt kölcsönösen visszavonták
az 1054-ben kölcsönösen kimondott kiátkozást.

84
Poupard: i.m. 118
A következd években a zsinat határozatainak az egyház életébe való átültetésén
fáradozott. Bizottságokat állított fel a mise, a szentírási olvasmányanyag, a papi
breviárium, az egyházi zene és a kánonjog korszerűsítésére. Megváltozott az
egyházi év beosztása is. Felállította a Nem Keresztények és a Nem hívők
Titkárságát, és megvalósította a kúria reformját. A pápai „udvarból” pedig a pápa
„háztartása” lett.
Enciklikái közül a szociális igazságot hirdető Populorum progressio (1967.
március 26.) kedvező visszhangot váltott ki, viszont a papi nőtlenséghez
ragaszkodó Sacerdotalis coelibatus (1967. június 24.) és a születésszabályozást
elítélő Humanae vitae (1968. július 25.) egyházi körökben is éles vitát keltett, az
egyházon kívül pedig egyenesen heves reakciót váltott ki. „Mélységes
tiszteletemről biztosítom azért is, amit hősies magáramaradottságnak lehet
nevezni, s amelynek Szentséges Atyám, most minden terhét viseli” – írta neki a
nagy protestáns teológus, Karl Barth ebben a helyzetben85.
A szaporodó kedvezőtlen világfolyamatok és – tendenciák – köztük a nemzetközi
terrorizmus terjedése, melynek barátja, az olasz kereszténydemokrácia egyik
vezéregyénisége, Aldo Moro is áldozatul esett (1978. május 9.), még inkább
magába vonulásra késztették, sokszor tépelődő Hamletnek mutatkozott, de útján
mégis küldetésének engedelmeskedve haladt tovább nyolcvanegyedik életévében
bekövetkezett haláláig. 1970-ig kilenc apostoli utat tett szerte a világban, ezután
azonban külföldre nem ment többé. Utazásai között igen fontos gesztus volt
személyes részvétele a latin-amerikai püspökkarok 1968-as medellini
konferenciáján, valamint 1969-es genfi útja.
A zsinat szellemének megfelelően a közös felelősség szerveként a püspökkar
választott képviselőiből és vezetőiből püspöki szinódust alapított, és ezt először
1967-ben hívta össze. 1969-ben rendkívüli szinódust tartott a szinódus és az
egyházkormányzat kapcsolatáról, 1971-ben a papságról tanácskoztak, s a szinódus
csak 107:87 arányban foglalt állást a papi nőtlenség mellett. 1974-ben az
evangélizáció, 1977-ben a katekézis volt a szinódus központi témája. Bíborosi
kinevezéseivel a bíborosi kollégium létszáma 138-ra nőtt, s teljesen világegyházi
képviseletté vált. 1970-ben azonban a 80 éven felüli bíborosok választójogát
megvonta, sőt a papok és püspökök legkésőbbi nyugalomba vonulásának az idejét
is megállapította a 75. életévben.
A világ akkori hatalmi helyzetét figyelembe véve folytatta a békés egymás mellett
élés politikáját. Kibontakoztatott egy sajátos keleti politikát a kommunista
rendszerekben é16 katolikusok érdekében, melynek kivitelezésében Casaroli
bíboros és König bíboros, bécsi érsek játszottak nagy szerepet. Ennek során 1966-
ban fogadta a szovjet külügyminisztert, 1967-ben pedig a szovjet államfőt. 1970-
ben felvette a diplomáciai kapcsolatot Jugoszláviával. 1971-ben elérte Mindszenty
József bíboros esztergomi érsek (1893-1975) nyugatra távozását, de 1974-ben
engedmények fejében megüresedettnek nyilvánította Mindszenty érseki székét,
amivel a mai közfelfogás szerint túlságosan nagy árat fizetett. Ha azonban csak
Kuba, Brazzaville-Kongó, Etiópia, Angola, Mozambik, Dél-Jemen és Vietnam
kommunistává válását beállítjuk a képbe, akkor be kell látnunk, VI. Pál egy
egészen más nemzetközi erőtérben mozgott. „Hogyne csodálnánk egy olyon pápa
bátorságát, aki mer kockázatot vállalni a lelkek megmentése érdekében? Bár
figyelembe kell vennünk a jogos kritikákat, egyúttal arra is kell emlékeznünk

85
Jáki: i.m. 96
hogy maga Krisztus sem tudott eleget tenni az egész világnak” – mondta utóda
még bíborosként erről a keleti politikájáról86.
VI. Pál pápaságának az éveiről, nem uralkodásáról, hiszen koronáját elárvereztette
a szegények javára, azt állapíthatjuk meg, hogy „az egyház visszatért a világba.
Semmiképpen sem azért, hogy azt birtokba vegye, mint hajdanán, hanem hogy
elfogadja”87. Rendkívüli intellektusa ugyan sokszor kétségek között kutatta, hogy
helyesen cselekszik-e, úgy, ahogy a sürgető időben kell. Ezért tűnt alakja
valahogy távolinak, rendkívüli béketűrése pedig gyengeségnek, pedig „ez volt az
egyetlen hatásos orvosság a triumfalizmussal („győzelmes” egyház szellemével)
szemben”88, amelyet az egyháznak le kellett küzdenie, ha az aggiornamentót
valóban komolyan meg akarta valósítani.

262. I. János Pál

(1978. augusztus 26.-szeptember 28.)
A konklávé a hatvanhat éves Albiano Lucianit (lucsani) választotta meg pápának.
Egy Belluno környéki szocialista munkás és egy mosónő gyermekeként lépett a
papi pályára. Édesapja így adta ehhez beleegyezését: „Igen, igen, menj a
szemináriumba, és legyél pap! S remélem, hogyha plébános leszel, a szegények és
a munkások oldalára fogsz állni, mert lehetetlen, hogy Krisztus ne az ő oldalukon
álljon!”89. 1935-ben szentelték fel, és 1937-től 1958-ig Bellunóban a
szemináriumban tanított, illetve püspöki helynök volt. 1959-ben kapott
püspökséget. 1970-ben lett velencei pátriárka, 1973-ban pedig bíboros. Hitoktató
püspöknek nevezték. Teológiai téren konzervatív nézeteket vallott, viszont aktív
tevékenységet fejtett ki az ökumenizmus érdekében, és jó kapcsolatokat tartott
fenn az olasz politikai baloldallal. Kiállt amellett, hogy a Nyugat gazdag egyházai
jövedelmüknek az 1 %-át rendszeresen adják át a harmadik világ szegény
egyházainak. Közben jó tollú újságíróként is a problémákról írt: „a boldogságról,
a tiltakozásról, a szabadságról és a tekintélyről, a nők felemelkedéséről, a
társadalmi haladásról, a belső életről”90.
A konklávé egyetlen nap alatt olyan pápát választott Luciani személyében, akinek
nem volt semmiféle kapcsolata a központi egyházkormányzattal. Ha más nem,
névválasztás és a koronázási szertartás elhagyása történelmi jelentőségűvé teszi
harminchárom napos pápaságát. Egy szívroham vitte el, pedig az embereket már
megnyerte barátságos mosolyával. „Nagyon gyengéd, néha remegő hangjában
reménység és szeretet bujkált”91. Hitvallásnak is tekinthető ez a mondtata: „Én
nem a diplomáciai tribün elsősorai számára beszélek, hanem a tér túlsó felén álló
szegény embereknek”92.

263. II. János Pál

(1978. október 16-2005. április 2.)
Az első szláv pápa és egyben az első nem olasz pápa VI. Adorján óta (1522-1523)
Karol Wojtyla ötvennyolc éves krakkói bíboros érsek lett, aki a II. János Pál nevet
választotta.
86
Poupard: i.m. 138
87
Poupard: i.m. 126
88
Jáki: i.m. 49
89
Poupard: i.m. 137
90
Poupard: i.m. 138
91
Poupard: i.m. 135
92
uo. 139
Rendkívüli tehetsége, dinamikus egyénisége, életereje vitte előre. Nyugdíjas
katonai alkalmazott édesapjával 1938-ban Krakkóba költözött, hogy ott egyetemre
járhasson. Az irodalom, a költészet, a színház és a sport egyaránt érdekelte. A
háborús német megszállás viszonyai, édesapja halála és két, majdnem végzetes
balesete után 1942-ben hívást érzett a papságra. Munkásként dolgozott ekkor, és a
titkos egyetemre járt teológiát hallgatni. 1946-ban szentelték pappá, de tovább
folytathatta teológiai és filozófiai tanulmányait, s tanár, majd az etika (erkölcstan)
professzora lett. Aztán már harmincnyolc évesen krakkói segédpüspök, öt év
múlva pedig krakkói érsek lett. Újabb négy év múlva, 1967-ben megkapta a
bíborosságot. Rendkívül ügyesen és sikeresen szállt szembe a kommunista
rendszerrel Stefan Wyszynski bíboros prímással együtt (1901-1981). Pedig
tevékenysége ekkor már jórészt áttevődött a világegyház síkjára, ahol szintén
egyre jobban elismerték a II. Vatikáni Egyetemes Zsinaton (1962-1965), a püspöki
szinódusokon, különböző kongregációkban és bizottságokban végzett munkájáért.
Így 1976-ban ő vezethette VI. Pál pápának és munkatársainak lelkigyakorlatát.
Közben megfordult minden kontinensen. Ezalatt sokat olvasott és írt. Oldalakat
tesz ki munkái címeinek a listája. Tudós, gondolkodó, művész és lelkipásztor egy
személyben. Így tulajdonképpen jól ismert és rendkívül elismert személyiség volt
már, amikor pápává választották.
II. János Pál tizenharmadik éve kormányozza a katolikus egyházat. Főpásztori
feladatát az evangelizálásban, illetve az újra-evangelizálásban látja. 1980-ban,
amikor először lépett Franciaország földjére, így kiáltott fel: „Franciaország hová
lett a te kereszténységed! Térj vissza legjobb hagyományaidhoz!” Karizmatikus
alakja immár ötven külföldi apostoli út során úgy vésődik mindenki
emlékezetébe, ahogyan „fehérruhás alakja megjelenik egy repülőgép ajtajában,
szélesre tárja karját, s jól ismert mosolyával köszönti a tiszteletére kivonult
tömeget”93. Aztán megcsókolja a földet, majd nyílt téren hívők sokaságának
szentmisét mond, szentbeszédében mindig a helyi problémákkal foglalkozva.
Közben személyes varázsa páratlan kisugárzó hatása alá vonja a résztvevőket.
Útjain elsősorban a harmadik világ egyházát, a szegények egyházát akarja
megerősíteni, mert ezekben az országokban „jelentkezik a holnap egyházának
valamennyi problémája”94. A legtöbbször ezért ott járt, ahol a diktatúrák
kérdésével is szembe kellett néznie. Első útját is oda tette 1979 januárjában,
amikor megnyitotta a mexikói Pueblában a latin-amerikai püspöki konferenciát.
1990-ig hétszer kereste fel Afrikát, de elment Indiába, a távoli Kelet-Ázsiába és
Óceániába is. Természetesen az Amerikai Egyesült Államokba is újra visszatért,
ahol „teljes elképedést keltett a fogyasztás és a gyönyör őrülete ellen beszélő
pápa”95.
Európai útjai közül történelmi jelentőségű volt 1979-es írországi, 1982-es angliai
látogatása. 1985-ben Hollandiában ellenségesen is fogadták, mert nem volt
hajlandó minden tekintetben alkalmazkodni a modern világhoz. Felkereste
Svájcot (1984), Nyugat-Németországot (1987), sőt Skandináviát is (1989).
Közvetlenül annak lebontása előtt misézett a vasfüggöny szomszédságában az
Ausztriához csatolt Darázsfalván 1988. június 24-én hatvanezer magyar hívő
részvételével. 1990 áprilisában Csehszlovákia volt a közép- és kelet-európai
átalakulás országai közül az első, amelyet felkeresett szülőhazáján kívül, ahová
már 1979 júniusában hazalátogatott. Pápaként való hazatérése megmozgatta egész
Lengyelországot. Az összesereglett milliós tömegek ekkor ébredtek rá, hogy az
93
Szabó Ferenc 1987. 626
94
uo. 627
95
Poupard: i.m. 152
erő és az igazság az ő oldalukon van. Így az 1989-es közép- és kelet-európai
átalakulás innen is számítható. Nem csoda, hogy a világ közvéleménye előtt
álláspontját bátran képviselő II. János Pál pápa hatalmas érdekeket sértett meg és
veszélyeztetett. Ezért 1981. május 13-án gyilkos merényletet kíséreltek meg
ellene. Felépülve azonban ott folytatta, ahol abbahagyta.
Már első enciklikája, Redemptor hominis (1979. március) ékesszóló, hozzá méltó
nyilatkozat volt a keresztény humanizmusról, az 1981 szeptemberi Laborem
exercens pedig a Rerum novarum 90. évfordulóján egy új gazdasági rendért emelt
szót, az 1988. február 19-i Sollicitudo rei socialis enciklika pedig egyenesen
bűnös struktúrákról beszélt. II. János Pál 1991-et, a Rerum novarum
kibocsátásának századik évfordulójának az évét az egyház szociális tanítása
évének nyilvánította, melyről új enciklikát bocsátott ki. 1988. decemberi, a béke
világnapjára szánt üzenetében szót emelt a nemzeti kisebbségek különleges jogai
mellett akkor, amikor már bejelentették a romániai falurombolási programot.
A zsinat szellemét építette tovább, amikor 1985-ben a II. Vatikáni Egyetemes
zsinat huszadik évfordulójára rendkívüli püspöki szinódust hívott össze, majd az
1987. évin a zsinat egyházképének megfelelően a világiak szerepe volt a téma. Az
ökumenizmus irányában tett lépés volt 1986. október 5-én Roger Schutz taizé-i
(tézé) közösségének a meglátogatása. Az 1986. október 27-i assissi nemzetközi
imanapon harminckét keresztény és harminc nem keresztény vallási szervezet
képviselőivel imádkozott együtt. 1988-ban követet küldött az orosz kereszténység
ezeréves évfordulójának az ünnepségeire.
Másrészt – és ezért konzervatívnak tartják és bírálják –, ebben a szekularizálódott
világban is beszél arról, hogy létezik menny és pokol, hirdeti az eukarisztia és
Mária tiszteletét, továbbá mereven elzárkózik a születésszabályozás, a válás és a
papi nőtlenség kérdésében.
A harmadik világnak és szegénységének az egyházban való egyre nagyobb súlya
miatt nagy vitát váltott ki egyes latin-amerikai teológusok felszabadítási
teológiája. Leonardo Boff Az egyház mint karizma és hatalom című művében
(1981) „a hierarchia lett a lelki javak termelője, a nép pedig a fogyasztója, vagyis
az egyházban is végbement az a munkamegosztás, ami a kapitalista társadalmat
jellemzi… Egyházképéből ki van iktatva a misztikumjelleg” 96. A Hittani
Kongregáció 1984-es és 1986-os instrukciójában az osztályharccal szemben az
erkölcsi eszközök, a passzív ellenállás, a polgári engedetlenség mellett foglalt
állást, amely az 1986 februári Fülöp-szigeteki fordulatban oly nagy szerepet
játszott. Ennek a felfogásnak a szellemében függesztették fel Ernesto
Cardenalnak, a nicaraguai sandinista-rendszer politikusának a papi működését.
Más jellegű, de ugyanúgy a Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregációval
folyik a teológusok egy részének a vitája a teológia pluralizmusának az
értelmezéséről.
Az 1980-as években elkészült az új egyházi törvénykönyv (1983). 1984. február
18-án a Vatikán új szerződést kötött Olaszországgal az egyház és az állam
szétválasztásának az elve alapján, 1989-ben pedig életbe lépett a központi
egyházkormányzat, a kúria gyökeres reformja.
A világproblémák megoldásában annyira aktív szerepet játszó II. János Pál alatt is
jelentős volt a Vatikán diplomáciai tevékenysége híveinek az érdekében. Így nem
véletlen, hogy 1987 januárjában a szükségállapot bevezetése óta (1981)
elszigetelődött és kudarcot vallott Jaruzelski tábornok első nyugati útja éppen

96
Gál Ferenc, 1988. 165
Rómába vezetett, amely a népakarat fokozatos elismerésének a kezdetét jelentette
Lengyelországban. 1989. február 6-án II. János Pál fogadta Andrej Szaharov
akadémikust a szovjet polgárjogi küzdelem legismertebb képviselőjét (mh. 1989.
december 15.), október 20-án Tadeusz Mazowieckit, Lengyelország negyven éve
első nem kommunista miniszterelnökét, majd december 1-jén Mihail Gorbacsov
szovjet államfőt, az SZKP főtitkárát. 1990. február 9-én a Vatikán és
Magyarország ismét diplomáciai kapcsolatra lépett. II. János Pál, aki a
vasfüggöny mögül került az egyház élére, eleve más stílusú keleti politikát
folytatott, mint elődje, határozottabban szembeszállva az ottani ateista
rendszerekkel, mert már pápasága kezdetén azzal a felszólítással fordult a
világhoz: „Nyissátok meg a kapukat Krisztus előtt” 97, mert az ember igazi
szabadságát és méltóságát leginkább az egyház őrzi, és ezért is emelte fel a szavát
olyan erősen 1991 februárjában – az Irak elleni háború idején a béke érdekében.
2005. április 2-án, az Isteni irgalmasság vasárnapján hosszas betegség után halt
meg.

Az első századok el nem ismert egyháza és vértanú pápái (313-ig)

A keresztények Jézus Krisztus követői már az apostoli időkben, Claudius (41-54)

és Néró (54-68) császár uralkodása alatt megjelentek Rómában, a virágkorát élő
nagyhatalom, a Római Birodalom milliós fővárosában is. Ez a korai római
keresztény egyház azonban még nem latin nyelvű; hanem görög és hazájukból, a
keleti provinciákból (tartományokból) a birodalmi fővárosba költözött
görögökből, zsidókból szírekből és más ázsiai népekből kerültek ki első hívei.
Ugyanis „Róma jelenléte az egységet adta meg a világnak Minden embernek el
kell ismernie, micsoda szolgálatot tett az emberiségnek azzal hogy
megkönnyítette kapcsolataikat és lehetővé tette, hogy közösen élvezzék a béke
áldásait... A szárazföld és a tenger biztonságos, a városok békésen fejlődnek a
hegyek és völgyek meg vannak művelve, a tenger hullámait hajók szelik, melyek
az egész világról szállítják áruikat. Bárki elmehetett Keletről Nyugatra, a Rajnától
és a Rhone-tól a Tigrisig és az Eufráteszig anélkül, hogy elhagyta volna a római
földet.”98 Ez a pax romana (római béke) azonban nem jelent megállapodottságot.
A legmegdöbbentőbb változás éppen a kereszténység gyors terjedése, melynek
eredményeképpen a 200-as évekre már úgy megerősödött, hogy kiirthatatlanná
vált. Más, szintén Keletről jön vallások minden törekvésük ellenére nem tudtak
ennyi kővetőt szerezni. A birodalom vezetői értetlenül álltak a jelenség előtt, majd
a keresztények üldözésébe kezdtek félve a társadalom rendjének a megbomlásától,
hiszen a keresztények szemében nem létezett különbség szabad és rabszolga
között, ami pedig meghatározó vonása volt a késő ókor társadalmi rendjének. De
nemcsak a társadalmi, hanem az etnikai és kulturális elválasztó korlátokat is
ledöntötte az új hit, amely nem szembefordult e korlátokkal hanem a testvériség
eszméjével feloldotta őket. Rabszolgatartók és rabszolgák, gazdagok és
kisemberek, filozófusok és tanulatlanok, férfiak és nők, idősek és fiatalok
mindenfelől egyaránt részt vesznek közösségeikben, az egyházakban, melyek
először magánházaknál gyűlnek össze istentiszteletre. Mindnyájan ugyanabban a
hitben és ugyanabban a reményben osztoznak. A görög eklézsia szónak pontosan
ez a jelentése: „azok akik össze vannak híva.”
97
Camisasca: i.m. 491
98
Hamman: i.m. 27.
Ezek az egyházak, bár szerteszét léteznek a birodalomban, mégis együtt egyetlen
keresztény egyházat alkotnak, mely már az 1. és 2. század fordulóján rendelkezett
egy rugalmas, de egységes szervezettel élükön a választott püspökkel (magyarul:
felügyelő, főintéző) és segítőjével a diakónussal (szintén görög szó; jelentése:
szolga). Ez az egyszemélyes, az apostol-utódlásra épített vezetési forma váltotta
fel az első zsidó-keresztény közösségek vezetőtestületét, melyet a vének (azaz
inkább tekintélyes emberek): a presbiterek irányítottak. Szolgálatukhoz tartozott
az igazhit (az ortodoxia) vigyázása minden tévtan és belemagyarázás ellen, a
közvagyon kezelése, az egyház és szegényeinek a szükségleteiről való
gondoskodás.
Ez a fiatal, 2. századi kereszténység még tele van misztikus forrongással,
prófétákkal, karizmatikus erővel és látomásokkal eltelt hívekkel. Sokan várják az
égi Jeruzsálem közeli eljöttét. A próféták azonban nem állnak az egyházon kívül
vagy az egyház felett. Az egyházi tekintély feladata, hogy az igazat
megkülönböztesse a hamistól. Ezt a püspökök képviselik, akik zsinatokra is
összegyűlnek, hogy állást foglaljanak a hit kérdéseiben.
Ebben a várakozások között élő és alakuló egyházszervezetben már ekkor
megjelenik Kelet és Nyugat különbsége. „Ázsia misztikus és spekulatív, heves és
nyugtalanító gazdasága megtermékenyíti Rómát, ... dinamizmusának és vallásos
tapasztalatának egy részét leheli bele a pozitív és megfontolt latin szellembe,
amelyet a jog formált ilyenné ... A szmirnai (ma: Izmir, Törökország)
eukharisztikus ünneplés nem úgy zajlik le, mint a fővárosi, és a Rómán átutazó
agg püspök mégis vezeti az ottani liturgiát anélkül, hogy elhagyná az otthoni
szokásokat vagy kényszerítenék rá, ... mert az eukharisztia egyetemes.”99
A sokasodó helyi egyházak közül kiemelkednek az apostoli alapítású nagyvárosi
egyházak Antiochia, Efezosz, Korinthosz, Alexandria egyházai, de Róma
tekintélyével egyik sem vetekedhet. Róma püspökének elsősége nem abból
származott, hogy a birodalmi főváros keresztény főpapja volt, hanem abból, hogy
ide Péter és Pál apostol jött, akik itt szenvedtek vértanúságot is. Az
apostolfejedelmek tekintélye, Péternek már az evangéliumokból kitűnő különleges
megbízása szentesítette ezt. „Neve összesen 118-szor fordul elő az
evangéliumokban, sokkal többször, mint a többi apostolé együttvéve. Az is
figyelemre méltó, hogy Péter mindig az első helyen áll, ha több apostolról történik
említés. Az apostolok négy teljes névsorában is az egyetlen biztos pont Péternek
az első helye.”100 Anélkül, hogy külön kihirdették volna, a kezdetektől
természetesen érvényesült Péter utódának, Róma püspökének az első helye, bár a
monarchikus vagyis egyszemélyi vezetés még kialakulóban volt, „így
természetesen nem lehet teljesen tiszta képet alkotni Róma püspökének a
szerepéről sem”101
Ez az imponálóan fejlődő keresztény közösség azonban csak el nem ismert
egyházként létezhetett, mert egész felfogásával veszélyeztetni látszott a római
társadalmi és államrendet. Kereszténynek lenni ezért az üldözés, a vértanúság
(mártírium) vállalását is jelentette. Az üldözés már Néró alatt (64-ben)
megkezdődött, Domitianus császársága idején (81-96) erősen kiújult, majd újabb
és újabb hullámokban folytatódott a 100-as években, az ún. jó császárok korában,
még a bölcs filozófus császár, Marcus Aurelius (161-180) alatt is, szörnyű
rendeket vágva a hívők sorában. A 3. század is hasonló képet mutat a külső
támadások és a belső válság miatt egyre idegesebb államhatalom és a
99
Hamman: i.m. 138-9
100
Szabó Vendel: i.m. 7-8. alapján
101
Kelly: i.m. 7-8. alapján
kereszténység viszonyában, amely most már mindenütt, így a császári udvarban is
jelen van. A tehetetlen rendcsinálási düh váltja ki a legkegyetlenebb üldözéseket,
Deciusét (249-251) és Diocletianusét (284-305).
Az egyházüldözést az táplálta, hogy a római államéletet teljesen átszőtték a
pogány római államvallás elemei, így minden állami cselekmény: a császár isteni
tiszteletétől a nyilvános ünnepélyeken, esküformákon át az adásvételi szerződésig
egyúttal istentiszteleti cselekmény is volt. A kereszténység ezeket elvetve egyben
államellenessé vált, pedig állampolgári magatartásuk különben – magasabb
erkölcsiségük révén – kifogástalan volt. Éppen különb voltuk, mely sokakat
megtérített, másokat, a korukhoz kötődő tömegembereket felbosszantotta, ellenük
fordította. Azonkívül elég sokan éltek a pogány vallásból magából: papi
testületek, művészek, kereskedők, akiket egzisztenciájukban fenyegetett a
kereszténység terjedése, ezért éberen figyelték Krisztus követőit. Mindennek
ellenére az 1. században még tízezres nagyságrendű új hit a 2. századra százezrek,
a 3. századra pedig milliók vallásává lett. A 4. század elején már 6-7 millióra
teszik a keresztények számát102.
Ebbe a keretbe illeszthető az első harminckét római pápa története, melyet
végigkísérve látni fogjuk, hogy a föld alá szorítottság, az üldözés ellenére hogyan
formálódott a keresztény hívek egyháza élén a pápával, kinek elsősége egyre
világosabban rajzolódik ki már ekkor is.

A nagy eretnekségekkel küzdő pápák az ókor és középkor határán (313-590)

A késői Római Birodalomban, mely 395-től véglegesen nyugati és keleti részre

szakadt, a megnyílt lehetősek sok tekinetben a kereszténység kiteljesedését
hozták, ugyanakkor azonban elismeréséből, sőt az egyházat támogató állami
politikából nem sok előnye származott.
Részben azért, mert amikor 375-ben a hunok Ázsia belsejéből előretörve átlépték
a Volgát, meglökték, maguk előtt sodorták a germán törzsszövetségeket, köztük a
leghatalmasabbat, a gótokét, és az így megkezdődő népvándorlás 476-ra maga alá
temette a Nyugat-római Császárságot. Itáliát és a nyugati proviciákat: Galliát,
Hispániát, Britanniát; Pannóniát és Afrikát is elözönlötték a barbár germánok, ami
az ott élő keresztények és az egyház számára új helyzetet teremtett.
Részben azért, mert az életképesebb Kelet-római (később Bizánci) Császárságban
a császári hatalom igyekezett rátelepedni az egyházra, beleavatkozni az ügyeibe,
ugyanis a császárok a pogány vallás főpapsága (Pontifex Maximus), sőt isteni
tisztelete helyett most a keresztény egyház birodalmi (hivatalos) egyházzá lett. A
pogányság visszaállítására egyetlen sikertelen kísérlet történt Julianus Apostata
(Hitehagyó) császár (361-363) idején. Az utolsó az egész Római Birodalmat
kormányzó császár, Nagy Theodosius (379-395), akit már igazán áthatott a
kereszténység, bezáratta a pogány templomokat, sőt 392-ben kifejezetten tiltotta a
pogány vallás követését, melynek követői – Egyiptom kivételével – a városokból
fokozatosan kiszorultak, már csak távoli, elszigetelt falvakban éltek. Innen
származik a pogány szavunk is, amelynek eredeti, latin jelentése ’vidéki, falusi’.
Az állam és egyház szoros kapcsolatának következtében a klérus (papság) fontos
előjogokhoz jutott. A püspökök rangban megelőzték a magas rangú
álamhivatalnokok legtöbbjét, joguk volt a városok, a börtönök felügyeletére, az
elítéltekért való közbenjárásra. A papság adómentességet élvezett, és eltörölték a
nőtlenséget sújtó régi római törvényeket. A templomok menedéket nyújthattak, az
102
Szántó: i.m. I. 76. alapján
egyházi bíráskodás pedig kisebb világi vétségek megítélésére is felhatalmazást
kapott. A keresztény egyház mint elismert jogi személy alapítványokat fogadhatott
el.
A kereszténység helyzete még fényebbenk
36-37. oldal
A pápák ebben a történelmi korszakban is a keresztény egyház irányítói mint az
igazhitnek az őrzői. Tekintélyüket csak növelték a zsinatokon történtek és a
püspöknek, sőt nem egyszer a mást tanítóknak is a hozzájuk való fellebbezése.
Róma pöspökei tudatában is volta primátusuknak, s ezt korszak folyamán igen
sokszor határozottan ki is nyilvánították. A 6. századtól kedte a pápa (atya) cím is
kizárólagosan őket illetni. Az egyházkormányzat mellett fő feladatuk még Róma
is Itália szenvedéseinek az enyhítése, népének védelmezése a népvándorlás
egymást követő hullámai közepette. 410-ben Alarik nyugati gótjai, 455-ben a
vandálok foglalták el és rabolták ki Rómát, mely azonban ekkor még őrzi régi
fényét fórumaival, palotáival, diadalíveivel és szobraival. A 6. század közepén
azonban újabb, iszonyú csapások érték. A Kelet-római Császárság vissza akarta
foglalni egész Itáliát akkor már a keleti gótoktól. A háború során Róma hatszor
cserélt gazdát, amely a 6. század végére az egykori milliós világvárosból egy
ötvenezer ember lakta erősen lepusztult településsé vált. Ez a kora középkori
földrengések és járványok által is még tovább tizedelt városka, mely össze sem
hasonlítható az új, keleti fővárossal, Konstantinápollyal vagy más nagy keleti
városokkal, mégis meghatározó központ marad, mert itt székel a pápa, itt van a
keresztény egyház központja.

A korai középkor hitterjeszőt pápái (590-752)

Ennek a jó másfél évszázadnak a pápái is tovább küszködtek a keleti

egyháztartományokban kialakult helyzettel, a monofizitizmusból kinőtt
szakadással, Konstantinápoly, a konstantinápolyi pátriárka hatalmi igényeivel
melyeket nem mérséket az sem, hogy a 7. században az új, mohamedán hit által
összekovácsolt arabok – ezt a megosztottságot is jól kihasználva – tüneményes
gyorsasággal meghódították szinte az egész Keletet (Kis-Ázsiát leszámítva) és
Észak-Afrikát. 711-ben átkeltek Európába is, ahol a Hispánia szinte teljesen a
kezükbe került. A meghódítottaknak a túlnyomó része lassan belelovadt az Iszlám
vallási közösségébe, hogy ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Csak egészen kicsi,
szigetszerű keresztény közösségek tartották fenn magukat főleg Egyiptomban és a
mai Libanon területén. Óriási veszteség volt ez. A legkorábbi keresztény
közösségeknek jó része felszívódott a mohamedánok tengerében. A központi
egyházkormányzat ezért igyekezett mindent megtenni, hogy a megmaradt keleti
egyháztartományok híveivel és papságával a közösség megmaradjon. Sorozatban
választottak meg görögöket pápának, hogy elősegítsék a megbékélést. Ez azonban
nem sikerült, mert a bizánci (kelet-római) császári politika a roppant területi
veszteségek hatására Róma számára elfogadhatatlan vallási koporomisszumot
ajánlott a monofizitáknak, majd a mohamedánokhoz hasonlóan a képrombolást
kezdeményezte.
Mégsem a leépülés időszakának tartjuk ezt a korszakot a pápaság történetében.
Sikerült ugyanis a krisztusi tanítást olyan talajba elültetni, az egyházi közösséget
olyan területeken megszervezni, melyek nagy történelmi jövő előtt állottak. A
folyamat már 498-tól megindult, amikor Chlodvig frank királynak s népének a
megtérése megszüntette a vallási korlátokt a hódító frankok és a romanizálódott
kelta gall őslakosság között, így megkezdődhetett az összeolvadásuk az egykori
Gallia területén. A folyamat egésze – a germán hódítóknak a katolizálása (a
szászok kivételével) – azonban mégis ebben a periodósban ment végbe. Így
jelenik meg a történelemben a keresztény Nyugat-Európa, s részben a keresztény
Közép-Európa is. Nyitva állt a hitterjesztés további útja Észak-, Kelet-Közép-,
Délkelet- és Kelet-Európa felé, melyeknek a megtérése a következő korszakra
esik már.
Ennek a nyugat-európai missziónak (hitterjesztésnek) az önfeláldozással és
mártíriummal teli megragadó eseménytörténete összefonódott a kolostori kultúra
kibontakozásával, egy új típusú keresztény kulturális életnek a megszületésével.
Canterburyi Szent Ágoston (mh. 604/609) az angliai egyháznak a megalapozója,
szent Kolumbán (mh. 595) Skócia megtérítője volt. És innen a brit szigetekről,
Nyugat felől került sor az alemánok, a bajorok, a thüringiaiak stb. megtérítésére a
7. század végén és a 8. századnak az első felében. A német nép apostolai az
angolszász Szent Willibrord (mh. 739) és szent Bonifác (mh. 754) lettek. Míg
Szent Bonifác a német egyházi szervezet kialakításával és vértanúságával írta be a
nevét a kereszténységnek a történetébe, addig Szent Izidor sevillai érsek (mh.
636) legfőbb munkájában, egy húszkötetes lexikonban összefoglalta korának a
teljes egyházi és világi tudományát. A keresztény kultúra angliai megalapozói –
görögök és afrikaiak – nagy klasszikus kéziratanyagot hoztak magukkal a
szigetországba, amely a Kelet és Hispánia elveszte után felvirágzó kolostori
kultúrájával az európai műveltség megőrzőjévé vált. Legnagyobb alakja Szent
Beda Venerabilis (a tiszteletreméltó Szent Beda), aki 673-tól 735-ig élt, egy észak-
angliai kolostorban az antik kultúra értékeit céltudatosan ötvözte a kereszténység
értékeivel Műve szintén a középkor alapvető tudományos enciklopédiájává lett. A
legértékesebb azonban angol egyháztörténete. „Ez az egyetlen olyan alkotása
századának, amely még él, az egyetlen valami Szent Ágoston és a XII. század
között, mely még manapság is több, mint egyszerű archeológiai emlék. E műve
egymagában a tudomány legnagyobb úttörői közé helyezi Szent Bedát.”103
Az angol, skót és ír szerzetesek terjesztették el a bűnök magánvezeklését vagyis a
bűnöknek négyszemközti bevallását (meggyónását) és a kiszabott vezeklésnek
nem a közösség előtt, hanem egyéni úton való elvégzését A nyilvános vezeklés
csak igen súlyos bűnök esetén maradt meg. Az istentiszteletet pedig egységesítette
a római liturgia (szertartásrend) elterjedése.
Az egyházkormányzatban a 7-8. században kapnak valóban fontos szerepet a
kardinálisok (a latin cardo magyarul sarokvasat jelent) mint az egyházi élet
sarokpontját képező papok. Ugyanis a Róma környéki hét püspököt, akik a pápa
állandó tanácsát kezdték alkotni, elkezdték szintén kardinálisoknak nevezi. Rájuk
is támaszkodott a fejezetben tárgyalt 162 év alatt az egyházat irányító
huszonkilenc pápa. Nagy többségükben öreg emberek, mert tapasztalt, ezenkívül
körültekintő egyházfőkre volt szükség, akik a nyugtalan korszakban
következetesen, kitartással tudták képviselni a hit, az egyház ügyét.

Az Egyházi Állam létrejötte, a pápaság mélyre süllyedése és megújulása (752-

1059)

– A pápaság süllyedése és megújulása (752-1059) –

A pápaságnak a frank állammal kötött szövetsége átrendezte Itália térképét. Mert
ennek következtében eltűnt róla a longobárd állam, Bizáncnak pedig csak délen
103
Félegyházy: i.m.152
maradtak birtokai addig, amíg a normann hódítók itt is fel nem bukkantak.
Fontosabb azonban, hogy nemcsak a történelmi környezet változott meg Róma
körül, hanem magának a pápaságnak a helyzete is megváltozott. A frank szövetség
eredményeképpen ezentúl a pápa államterületként birtokolta Itália középső részeit
(egészen a 19. századig). A katakombákba rejtőző, illegális egyház vezetőjéből a
pápa a 8. századra az akkori Európa központi jelentőségű részén elterülő államnak
a világi uralkodója is lett. Most már nemcsak mint Róma magára maradt népének
az egyetlen patrónusaként szerepelt, hanem hatalmi tényező lett, melynek a
jelentőségét megnövelte, hogy a 11. századra Európának szinte teljes kereszténnyé
válásával mindenütt elismertté vált egyetemes egyházfői tekintélye. Hiszen ebben
a történelmi szakaszban keresztelkedtek meg a szláv népek és a magyarok, s a
kereszténység gyökeret vert Észak-Európában is. Ez az egykori római határokon
(a limesen) messze túllépő krisztianizáció néhol „a kardra” is támaszkodott.
Ugyanis avval a lassú előrehaladással, ami a feudális társadalom kiépülésével járt,
amely erősen összekötődött a keresztény vallással és annak egyházi
intézményeivel, újjászületett az ókor végén, 476-ban nyugaton megbukott
birodalmi eszme. A korszak folyamán kétszer is sor került a birodalom
újraalapítására, amin pápaság hozzájuk való viszonyának a problémáját is
természetesen felvetette.
800-ban a legnagyabb frank és egyben kora középkori uralkodó, Nagy Károly
(768-814) koronáztatta meg magát a pápával hódításai révén hatalmassá
növekedett birodalmának a császárává. Ez az alakulat a korszak viszonyai
közepette nem lehetett hosszú életű, ezért aztán romjain I. (Nagy) Ottó (936-973)
962-ben újabb birodalmat alapított, a Német-római Császárságot, mely egészen
1806-ig fennállott. Kettőjük közül azonban kétségtelenül Nagy Károly a
jelentősebb, sőt Julius Caesar óta a legkiemelkedőbb történelmi személyiség aki
Nyugaton fellépett, „mert alkotó, szervező és civilizáló géniusz. Hatalmas
egyéniségével, melynek mind fény-, mind árnyoldalai igen nagyok, sorsdöntő
hatással alakította tovább egész, Európa sorsát… Hatalmi és uralmi terve nem
nemzeti, állami vagy faji, hanem univerzális uralom eszménye, még a Római
Birodalom eszményénél is egyetemesebb. De uralmának igazán
páratlanszerűségét uralmi eszményének jellegzetesen keresztény vonása adja, az a
küldetéstudat, hogy hatalmának célja és értelme a rendnek a biztosítása, az
emberek életének védelme, a közösség fejlődésének lendületben tartása, és
mindez Isten országának szolgálatában… Birodalma hosszú időre megszabta az
Egyház helyzetét, főként annak a társadalom és az államélet felé való formáit
Nyugaton.”104 Nagy Károly „nem kevesebb akart lenni ezen a földön, mint Isten
államának világi uralkodója. Szent Ágoston utolsó nagy művét, a mely Isten
államáról szól, sokszor olvastatta fel magának”.105
Ennek az univerzális uralomnak az eszméje lesz az, ami újra meg fog testesülni a
német-római császárok törekvéseiben is, főleg a következő korszakban a
megerősödő pápaságban is. Ez a cél azonban beleütközött éppen a Frank
Királyság mintájára szerte Európában létrejövő öröklődő keresztény monarchiák
érdekeibe. Ezért lett csupán csak nagy ábránd az ezredfordulón uralkodó félig
német, félig görög III. Ottó császár (983-1002) terve egy nemzetek feletti
világuralomról.
Az összezsugorodott bizánci Császárságban lévő keleti egyháztartományok
minden tekintetben tovább távolodtak Rómától. Bizáncban nagyon rossz néven
vették a császárság felújítását nyugaton, azt, hogy a pápák a legerősebb germán
104
Félegyházy: i.m. 332-333
105
Íjjas: i.m. 152
néppel, a frankokkal szoros szövetségre léptek. Ehhez az igazhit másképpen való
értelmezése járult még, így szinte állandósult a viszály az egyház két fele között,
ami 1054-ben a keleti keresztény egyház kiválására vezetett. Létrejött a keleti
keresztény egyház, amelyet ma ortodox, pravoszláv vagy görögkeleti néven
emlegetnek. Megbomlott evvel a kereszténység egysége. „Az ortodoxia a
kereszténység keleti része, amely hagyományosságának és ‘igazhitűségének’
öntudata szerint él; a nyugati kereszténységnek ‘katolicitása’ adja
meggyőződésének lényegét, ti., hogy elhivatottsága és küldetése egyetemes. A
kettő nem ellentétes, csak… különbségeit ellentétekké élesítette… a megnemértés
és kölcsönös előítélet”.106 Következményeiben ez a kettéválás máig is
meghatározza Európa két félének kulturális arculatát.
Nyugaton ebben a korszakban kialakult bonyolult összeolvadási folyamat
eredményeképpen a hierarchikusan tagolódó feudális társadalom, melyben eleinte
a laza gazdasági kapcsolatok miatt is az egyik legnagyobb összetartó erő a
hűbéresek esküje volt. Ezen a réven vált az egyház az uralom lelki
letéteményesévé. Meghatározó szerepét birtokadományokkal honorálták, az
uralkodók, ami veszélyeket hozott, főleg a papságra. Mivel hatalmi tényezővé
vált, az uralkodók igyekeztek beleszólni a főpapok kiválasztásába, továbbá sok,
nemcsak egyházi feladata életmódjában elvilágiasíthatta. Ez a nagy társadalmi
változás rányomta a bélyegét a liturgiára is, más lett a hívő nép és a klérus
viszonya, s ez kifejezésre jutott a szetmisében is. „Ebben korban vált véglegessé a
külön liturgikus, egészen más öltözet... Újfajta titokfegyelem keletkezett, mely
fátyollal takarta el a nép elől a szent titkokat... A pap az oltár elé áll, és hátat fordít
a népnek ... Más lett a felfogás az eukarisztia tekintetében is”. 107 A
szentáldozásban történő változtatások: a kovásztalanul készített kis, fehér ostya
bevezetése és szájba adása egyaránt fakadtak a tisztelet növekedéséből és a
fertőzéstől való félelemből, de szintén növelték a papság és a hívek távolságát. Az
egyházi zene kifejlődése tetőzte be a nép kiszorulását a liturgiában való aktív
részvételtől.
Maga a pápaság intézménye a tovább folytatódó hittérítő tevékenysége ellenére
nem mindig állta a roppant változások közepette a próbatételt. A frank birodalom
bomlását követően kibontakozó feudális anarchia farkaserkölcseinek örvényében
vergődik sokszor. Arra teljesen méltatlanok is kerültek a pápai trónra a császári
befolyás és a helyi arisztokrácia hataloméhségének a következtében. A reneszánsz
időszakában leszünk még tanúi egy ilyen mélyre süllyedésnek. A Rómában
lejátszódó események azonban csak átmeneti működési zavart jelentettek.
Megszüntetésében nagy szerepet játszott nemcsak jónéhány kiváló pápa, hanem
az is, hogy 1000 félé közeledve, az ezredfordulót várva, amelybe a világ végére
való felkészülés is keveredett, a kolostorokból – főleg a 910-ben alapított
burgundiai clunyi (ejtsd: klüni) kolostorból – kiinduló és mindenfelé terjedő
elmélyült vallásosság végül lehetetlenné tette, hogy folytatódjék az elvilágiasodás
és az öncélú hatalmi harc Rómáért. Bekövetkezett egy általános megújulás, amely
élesen szembeszállt az egyházi javak pénzért árusításával (simónia), és igyekezett
helyreállítani az egyházi fegyelmet. Ennek a folyamata átvezet már a középkor
következő szakaszába, az ún. virágzó középkorba, amikor az egyház mint hatalom
delelőjén állt.

106
Timkó: i.m. 44
107
Kalló: i.m. 58-60
 A pápaság: a nyugati keresztény világ irányító hatalma (1059-1303)

A 11-13. század a középkor virágzó szakasza az európai történelemben. A nyugati

kereszténységben élő népek és államaik Rómához igazodtak mert a keresztény hit
akkor teljesen áthatotta a társadalmi és a kulturális életet. Óriási küzdelmek árán a
pápaság azt is elérte, hogy a német-római császárok gyámkodásától
megszabaduljon. A 11-13. századot tehát végigkísérte a pápaság és a császárság
harca. A küzdelem az invesztitúra (a birtokba való beiktatás) jogának a gyakorlása
felett tört ki. Az amúgy is sok helyi, törzsi alapú feudális hercegségre épülő német
területet csak úgy sikerült I. (Nagy) Ottónak (936-973) birodalommá szerveznie,
hogy a más, nagy hercegségekkel – mint például a bajorral – egyenrangú
birtokokkal rendelkező egyházi hűbéresekre: érsekekre, püspökökre támaszkodott,
hiszen az egyházi hierarchiában öröklés nem lévén, mindig megbízható embereit
ültethette be a császár a főpapi tisztségekbe. A német-római császári hatalom
elsősorban tehát a nagy egyházi hűbéresekre épült. A megújuló egyháznak az a
követelése, hogy a főpapi székek betöltése az egyház szempontjai szerint, a világi
hatalom érdekeitől függetlenül történjél a császári hatalom alapjainak a
megrendítését is jelentette. Így lett hatalmi politikai vetülete a fokozatosan utat
törő egyházi reformnak, amely radikális fordulatot akart keresztülvinni a papság
életvitelében, meg akarta állítani a hűbéressé válással megindult elvilágiasodási
folyamatot. A pápák és a császárok között háborúkhoz vezető nagy küzdelem és a
Szentföld (Palesztina) visszafoglalására indított keresztes háborúknak az
eseményei azonban nem takarhatják el azt a középkori szellemi fejlődést, amely
értékeknek az egész sorával járult hozzá az egyetemes emberi kultúra
gazdagításához. Ilyen értéket képviselnek a tudós teológusok művei, az ekkor
létrejövő első egyetemek, a nagy szerzetesrend-alapítók életpéldái, a csodálatos
román és gótikus művészet alkotásai, mert „meghozta gyümölcsét az a hosszú
fejlődés, amelyet a 11. század közepétől a pápaság irányított, s amelyet gregorián
reformnak neveznek (VII. Gergely pápa után): az Egyház … gazdagabb,
függetlenebb és műveltebb lett... Általánossá válik ismét a szigorúság. Tudatában
vannak küldetésüknek, jövedelmüket a templomokra, az iskolákra, a tudományos
kutatásra áldozzák.”108
Ezen a három évszázadon belül is észlelhető változások alapján két szakaszt
különböztethetünk meg. A 13. század már kétségtelenül másabb, érettebb
periódusa a virágzó középkornak. „A különbség szinte nagyobb a középkor két
fele között, mint a középkor és a reneszánsz között.”109
Az első szakaszt jellemző román művészetnek „egyetlen tárgya: a templom... A
boltozat a sajátos esztétika központi eleme, melynek fő célja olyan zárt,
elkülönített tér kialakítása az oltár körül, melynek minőségileg más a hangulata,
mint a külső világnak. Az egyensúly azonban megkívánta, hogy csak kevés ablak
törje át a vastag és alacsony falakat. A templomban tehát szinte alig látni, ám e
félhomály egyik legfontosabb alkotórésze ennek a szent térnek.
A gótikában minden az ég felé tör. A gótikus székesegyház hovatovább csak
pillérekből és bordákból tevődik össze, a festett üvegablakok pedig – Chartres-ben
(sártr) első ízben – a támszerkezetek közti egész falfelületet kitöltik. A csúcsív
Suger (szüzsé) apát idején Saint-Denis-ben (szen döni) vált az új esztétika
példaadó remekművévé (1132-1144). Művét két elképzelése avatta teljesen
újszerűvé. Az egyik a fényt az ember és Isten közötti legtökéletesebb köteléknek,
a kegyelem és ima hordozójának tekintette. A gótikus művészet tehát a fény
108
Duby-Mandrou: i.m. 88-89
109
Radó: i.m. 68
költészete. A másik a jelentősen átalakult közgondolkodásnak megfelelő új
ikonográfia... A szobrok alakjai már emberek: barátságosak, elevenek,
megszabadultak a révülettől... A mosoly jellemzi a 13. századot”.110
A 13. századnak ezt a más szellemiségét megragadóan tükrözi Assisi Szent
Ferencnek, a nagy szerzetesrend-alapítónak (1181 k.-1226) az egyénisége, aki
felfedezi maga körül a világban a szépséget, ezért örömmel éli meg az emberi
sorsot. „Az egész világ utánad megy, mindenki téged akar látni, téged akar
hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, nem vagy sem
művelt, sem bölcs, sem előkelő. Hogyan történik ez, hogy a világ mégis utánad
megy?” – kérdezte tőle egy alkalommal az egyik társa.111 Azért történt, mert Szent
Ferenc így tanított: „A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása
és a halottak feltámasztása – nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a
tökéletes öröm ..., az egész világot meg lehet vele téríteni”112
A népi hitet nagyban megerősítő kolduló és prédikáló szerzetesrendek tagjai közül
nagy tudósok is kikerültek, mint a Domonkos-rendi Nagy Szent Albert (1193-
1280), az „egyetemes doktor” és Aquinói Szent Tamás (1226-1274), az „angyali
doktor”, a párizsi egyetem tanára, aki az egyház tanításait az ókori filozófia
értékeinek a felhasználásával igyekezett bizonyítani. „A kegyelem ajándékai olyan
módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem
tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a
természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk” – vallotta. 113 Szent
Ferenc követője volt viszont az angol Roger Bacon (békn, mh. 1294), a
„csodálatos doktor”, aki a tekintélyek helyett a tapasztalat és a kísérlet fontosságát
hangsúlyozta. „A fejlett mai tudomány oly különösen a modern filozófia, nem kis
mértékben létüket a skolasztikának (a középkori egyházi tudománynak)
köszönhetik. A tudományos fogalmak, világos, pontos megállapítása, szabatos
meghatározása, az egzakt tudományos nyelv kialakítása, a cáfolatlan bizonyítékok
keresése, a bizonyítás mint alapvető tudományos követelmény, az a törekvés,
hogy mindent összefüggő rendszerbe foglaljanak össze, mind-mind a skolasztika
igen fontos vonásai közé tartozik.”114
A középkori szellemnek a gyümölcse azonban a misztika is, amely Isten közvetlen
megtapasztalására törekedett. A szemlélődésből kiindulva jutottak el a sokszor
elragadtatott Isten-élményhez. Clairvaux-i (klervói) Szent Bernát (1090-1153), a
„mézajkú doktor” volt a korszak legnagyobb hatású misztikusa.
A nagy tudósok említett jelzői jól mutatják, hogy a gótika korára azonban egyfajta
túlzott tisztelet lett jellemzővé. Míg a 9. században is egy zsinat sürgette a
híveknek a minden vasárnapi áldozását, addig a XII. Egyetemes Zsinat 1215-ben
csak évenként legalább egy, húsvétkor való áldozást írt elő, mert „a gyakori vétel
megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt”. 115 Másik
következménye lett ennek a folyamatnak, a bornak, mint a Szent Vér vételének a
megszűnése a 13. századra, így az egy szín alatti (csak ostyával történő) áldozás
vált általánossá. Ugyanis féltek a lecsöppenésből eredő legkisebb esetleges
tiszteletlenségtől is. Egy másik jellemző vonása lett a gótikus liturgiának a
halmozás hajlama. Ez a szentolvasóban és a szentek túlburjánzó kultuszában
jelentkezett. Tovább keresték a megyelelő megoldást a bűnbánat terén, hiszen a
110
Duby-Mandrou: i.m. 90-97., 149-150
111
Szentek élete 566
112
u.o. 576
113
Szentek élete 68
114
Szántó: i.m. i. 448-449
115
Radó: i.m. 75
bűnbánatfegyelem igen szigorú volt. „Ha valaki házasságtörést követett el, vagyis
másnak a feleségével volt, 7 évig vezekeljen, vagy ítéljék számkivetésre, és több
alamizsnát adjon. Hogy ha jól viselkedett, az évek elteltével a szentáldozáshoz
járulhat, mert különben csak a szent útravalót veheti magához”. 116 A jó
cselekedettel való megváltást vezették be, így engedte el a vezeklést azoknak II.
Orbán pápa, akik elmentek a keresztes háborúba. Ebből alakult ki a búcsúk (a
büntetéselengedés) rendszere.
„A mai ember nehezen tudja elképzelni azt a sok lemondást, testi fáradságot és
anyagi áldozatot, aminek meghozatalára a középkori ember képes volt annak az
érdekében, hogy lelke igényeit kielégítse”117. Áhítoztak a rendkívüli dolgokra,
ebből azonban nagy fokú hiszékenység is fakadt, ami igen sokféleképpen
nyilatkozott meg. Sokszor éppen a legnemesebb vallási törekvések jegyében
tévtanok felé sodorták az embereket. A 12. századi valdenseknek (Petrus
Valdesius, mh. 1197, követői) az egyház gazdagsága lett a célpontja. De ennél is
nagyobb hatást gyakorolt a világ kettősségét (dualista voltát) hirdető manicheus
tanok ismételt felbukkanása: az észak-itáliai katharoké, a dél francia (provanszi)
albigenseké és a balkáni bogumiloké. A velük folyó küzdelem egyre
kíméletlenebb lett. Mivel nemcsak a fennálló társadalmi és államrendet, hanem
sokszor az emberi társadalom családra alapozódó természetes rendjét is
veszélyeztettél és a tömegek számára az isteni intézményt jelentő egyház ellen
támadtak ezért követőiket közveszélyes felforgatóknak tekintették és ez a
közfelfogás kényszerítette ki súlyos megbüntetésüket. Így alakult ki ennek a
harcnak a bírósági eljárása, az inkvizíció (magyarul: nyomozás). Kezdetben a
püspökök feladata volt, 1233-ban azonban IX. Gergely pápa külön
vizsgálóbírókra bízta az eljárást. Létrejötte a korból, de saját korunkból is érthető,
de ez nem változtat azon a tényen, hogy a lelkiismereti kényszer ilyen
megjelenése veszélyes, „követendő” példává vált az államhatalmak számára. A
későbbi korokból csak az államosított spanyol inkvizícióra utalnék, hogy a sort
máig ne folytassam.
A korszak folyamán uralkodó pápák legfőbb törekvése az volt, hogy „az egyház
belső ügyeinek szabad intézésén kívül … a nyugati keresztény népek és
fejedelmeik felett a hit, az erkölcs meg a társadalmi rend tekintetében a legfőbb
ellenőrző és irányítói jogot gyakorolják a keresztény hit és erkölcs elveinek az
érvényesítését az élet minden területén biztosítsák” 118. Ebből a szempontból döntő
jelentőségű volt VII. Szent Gergely pápasága (1073-1085), amely meghatározta a
pápaságnak a helyzetét a későbbiekre is. A pápáé lett a végső szó az egyházi
tanítás kérdéseiben, egészében a római kúriában összpontosult az egyház
kormányzata. A kormányzati tevékenységében a pápa most már a kardinálisok
testületére támaszkodott, akik a 13. században már kétségtelenül a pápa után
következő lelőbb egyházi méltóságok. A 13. század közepétől viseltek vörös
kalapon, és a század végétől bíboröltönyt. (Innen a bíboros elnevezésük.)
A nyugati kereszténységnek ebben a sokszínű középkori világában benne élt az
Árpád-házi királyok Magyarországa is. VII. Szent Gergely pápának Szent László
király (1077-1095) a kortársa, aki szentté avattatta az országalapító István királyt
(1000-1038), fiát, Imre herceget (mh. 1031) és Gellért Csanádi püspököt 1083-
ban. A 12. század második felében Lukács esztergomi érsek (1158-1179) már az
egyetemes egyház küldetését határozottan képviselő új főpaptípusnak a
megszemélyesítője. A 13. században a halála után négy évvel már szentté avatott
116
Radó: i.m. 86
117
Szántó: i.m. 1. 471
118
Szántó: im. I. 363
Magyarországi Szent Erzsébetnek, II. András király leányának (mh. 1231) és csak
a 1943-ban szentté avatott Szent Margitnak, IV. Béla király leányának (1242-
1270) a hős szeretete és vezeklése példaértékűvé vált. Sőt a sok új szerzetesrend
(cisztercita, domonkos, ferences, kármelita, karthauzi, premontrei, szervita,
trinitárius stb.) között egy magyar alapítású szerzetesrendnek a pálosoknak a
létrejöttére is sor került a tatárjárás (1241-1242) utáni évtizedben. Alapítójuk
Boldog Özséb (mh. 1270). Későbbi alapítású, de máig is fennálló leghíresebb
kolostoruk Czestochowa (e: csensztohova), amely a lengyel nép nemzeti
zarándokhelyévé vált.

A késő középkori válságkorszak a reneszánsz pápákkal (1303-1517)

A Római Birodalom bukása után (476) rendkívül lassan, évszázadokon át

kialakuló feudalizmus, amely az ezredfordulóra teljesedett ki, a 14. századra mély
válságba került. Ez a válság nemcsak gazdasági hanem demográfiai és biológiai
válság is volt. Ugyanis a gazdasági növekedés lelassult, „a technika szinte semmit
sem fejlődik. Hanyatlik a termelés és az árucsere: úgyszólván teljesen megakad a
társadalmi felemelkedés lendülete, amely oly erőteljes volt a 13. század
folyamán”.119 A népesedés üteme azonban nem csökkent, így mind több emberre
rátört az éhínség, a nélkülözés, aminek következtében megbillent a biológiai
egyensúly is: a fekete halál, a pestis a korábbiakhoz képest katasztrofális
mértékben pusztított. A járvány periodikusan visszatért. Franciaországon a
rettenetes 1348-as évi pusztítása után 1361-ben,1373-ban és 1380-ban is
végigsöpört. A számítások szerint 1348-ban Európa lakosságának az egyharmada
áldozatul esett a fekete halálnak. A háborús pusztítások is fokozták az egyszerű
paraszti nép szenvedéseit. Ez Angliában 1381-ben nagy társadalmi összeütközésre
is vezetett, az egyre fokozódó elégedetlenség vallási alátámasztást is kapott.
Ebből a 14. századi válságból a 15. századra lassan kiláboló nyugati latin
keresztény világnak az arculata teljesen megváltozott. Megnövekedett a gazdag
kereskedő és bankárréteg súlya. A nemzetközi politikában a pápaság többé már
nem a legfőbb tekintély, az egyes államok egyre tudatosabban saját hatalmi
céljaikat követik. A műveltség területén a William Ockham (okkem; 1285 k. –
1347) által kifejtett nominalista filozófia hatásaképpen teljesen új vonás a teológia
és a filozófia eltávolodása, majd a humanizmusnak a megjelenése, amely az antik
(ókori) hagyományt pogányságával együtt vállalja. Ez a humanizmus, mellyel
együtt járt a művészeteknek az újjászületése, a reneszánsz is, csak az ebben a
világban élő embert értékeli igazán, amivel teljesen új megvilágításba helyezte,
felértékelte a földi életet. Az új szellemiség azonban csak a művelt keveseknek a
Bajága, a vallásosság és az egyházi élet a mindennapoknak továbbra isszerves
része volx Az emberek általában jó kereszténynek vallották rnugukat, és
legfeljebb az egyház és a hitélet megreformálása foglalkoztatta őket. Ugyanis a
sokféle torzulás egymásra halmozódása egyre fokozta a feszültséget, s ez végül
elvezetett ahhoz a robbanáshoz, amely a 16. századi új kiszakadásban, a
reformációban csúcsosodott ki.
Az ünnepekkel, a misékkel és a búcsúval való visszaélések okozták a legtöbb kárt,
ugyanis a püspököknek és a rendfőnököknek joguk volt ünnepeket bevezetni, és
ehhez miseformulát íratni. Lábra kapott a liturgia önkényes változtatása, egyes
részeknek a kihagyása (szentlecke, hiszekegy stb.). Így hát nemcsak a sok ünnep
deformálta az egyházi évet, hanem a misézéssel való visszaélés is. Még nagy
ünnepeken is mondtak gyászmisét vagy fogadalmi misét. Például a pestis, a
119
Duby-Mandrou: i.m.174
döghalál ellen: „Aki ezt ebben a döghalálban elmondatja, sem a döghalál sem a
hirtelen halál nem fog rajta… Aki ebben kételkedik vagy az én szavaimnak hinni
nem akar, az ebben a döghalálban meg fog halni. És az egész házanépe. És örökre
elkárhozik” – írták egy Mohács előtti magyar misekönyvben 120. Ez a felfogás már
a szentmise babonás túlértékelését mutatja. S voltak papok, akik kizárólag az
ilyen misék elmondásából éltek így anyagi érdekük is fűződött a kusza helyzet
fenntartásához.
A válságban vergődő világban élő emberekre mindez nagyon hatott: „…úgy
érezték többé nem természetes vezetőik irányítják őket, Először a papok hagyták
magukra az embereket. Már régóta kigúnyolták Franciaországban azt a pápát, aki
a világi hatalommal és pénzügyekkel foglalkozván – érdekeitől vezetve inkább a
sienai és firenzei bankárokhoz húzott. A 14. század kezdetén pedig midőn VIII.
Bonifác meghátrált Fülöp francia király követelései előtt, egyúttal a pápai
tekintély is csorbát szenvedett. Az új pápa, V. Kelemen, hogy a kúály kedvébe
járjon, Avignonba tette át udvarágy s annyi pénzt fektetett az építkezésekbe, hogy
átköltözése immár véglegesnek látszott”121. Amikor Xl. Gergely pápa – Sienai
Szent Katalin sürgetésére is – mégis visszatért Rómába, akkor a francia király, aki
óriási hasznot húzott a pápáknak ebből a „babiloni fogságából”, egyházszakadást
idézett elá. Ugyanakkor Oxfordban fellépett John Wycliff (1320-1384), aki az
eddigiektől gyökeresen eltérő, más egyházképet kezdett hirdetni, amelyet azután a
16. századi reformátorok tettek magukévá. Azonban Husz János (13691-1415)
követői Csehországban egy időre már át is ültették a gyakorlatba ezt az
egyházképet a 15. század első felében. A kialakuló veszélyhelyzetre az egyház
nem tudott olyan belső megújulással válaszolni, mint a 13. századi eretnekségek
támadására. A 15. századra áthúzódó egyházszakadás, melynek során minőkét
pápa kiközösítette a másikat híveivel egyetemben, azt eredményezte, hogy
tulajdonképpen az egész nyugati keresztérrység az egyházon kívül kenut, bár erről
a tömegek tulajdonképpen mit sem tudtak de mindennek a romboló ereje így is
nagy volt. Sokáig a baj orvoslásának a módja sem a gyógyulást szolgálta. A
teológusok ugyanis arra a nézetre jutottak, hogy a pápát az egyetemes zsinat alá
kell rendelni (konciliarizmus). A pápai primátus ilyen széles körű és ennyire éles
kétségbevonására kevés példa akad az egyháztörténelemben. Mire az egyház
túljutott a zsinati eszmének ezen a teljesen túlzó értelmezésén, akkorra a
reneszánsz szelleme járta át a pápaságot. Az itáliai erőpozíció megőrzése,
valamint Róma tudományos és művészeti központtá tétele vált ekkor a pápák
számára a legfontosabb céllá. Mindezt még visszásabbá tette az addig is
felbukkanó, de most teljesen nyíltan folytatott, mindennapossá váló nepotizmus
(rokonpártolás). Mindez nagy mértékben fokozta a hívek anyagi terheit is.
Közben pedig terjedtek az új magatartásformák; és az egyre ádázabbá váló
szellemi harcban nemcsak Rotterdami Erasmus (1466-1536) keresztény
humanizmusa jelent meg mint a megújulásnak a lehetősége, hanem például „A
sötét férfiak levelei” (1516) is, mely utóbbi egyenesen mérget öntött az egyház
sebeibe, és erős csapást mért a pápaságnak és a szerzetességnek az intézményére.
A pápák és az egyházkormányzat nem voltak képesek túllépni a középkor előző
szakaszában kialakult formákon és megújítani a nyugati kereszténységet. Pedig az
egyetemek számának a növekedésével a papságnak már egy igen tekintélyes
hányada rendelkezett egyetemi végzettséggel. Emellett az emberekben is élő
igény volt a hit megélésére, Krisztus követésére, amit legjobban a devotio
moderna (a modern áhítat) és annak a nagy hatású összefoglalása, a Szentírás után

120
Radó: i.m. 92
121
Dubay-Mandrou: i.m. 177
a legtöbbet kiadott vallásos munka, Kempis Tamásnak (mh. 1471) műve, a
Krisztus követése bizonyít.
Magyarország a korszakban Európa fontos hatalmi tényezője volt. Az Anjou-
királyok, Károly Róbert (1308-1342) és Nagy Lajos (1342-1382), később
Luxemburgi Zsigmond (1387-1437), majd Hunyadi János kormányzó (1446-
1452) és fia, Mátyás király (1458-1490) politikája európai jelentőséggel bírt, és
szorosan összekapcsolódott a pápaság történetévei De az 1514-es Dózsa féle
parasztháborút is egyenes szálak kötik össze vele. Az uralkodók
egyházpolitikájának a bemutatása helyett fontosabbnak tartjuk kiemelni, hogy a
katolikus hit magyar vallásként jelent meg Magyarországnak a balkáni keleti
keresztény államokkal – Szerbiával a bogumilizmustól is áthatott Boszniával és a
román Havasalfölddel és Moldvával - folytatott küzdelmeiben, mintegy
„prenacionalista” (csírájában már nemzeti) színezettel. Tehát már itt kitapinthatók
az újkorra tovább mélyellő ellentéteknek elsősorban vallási formában jelentkező
hajtásai.
A török elleni küzdelem mindvégig kapott pápai támogatást, azt a reneszánsz
pápák is a szívükön viselték.
Nagy Lajos királynak a szent királyokhoz hasonló vallásossága, Hedvig (Jadviga)
lányának (1374-1399) is sajátja lett, akit szentként tisztel a lengyel nép. A
reneszánsz főpap magyar típusa a pápajelölt Bakócz Tamás bíboros esztergomi
érsek (mh. 1521). A felvirágzó magyar kultúra központjai elsősorban a domonkos,
a ferences, karthauzi, a pálos és a premontrei kolostorok voltak. A korszak végére
egyre több a magyar nyelvű kódex, amelyek jól megalapozták a kibontakozó
magyar irodalmi nyelvet.

7. A nyugati keresztény hitszakadás és a katolikus megújulás korszakának a

pápái (1517-1758)

A hitszakadás és a megújulás pápái (1517-1758) 173

A protestáns keresztény egyházak kialakulását hozó reformáció óriási lendülettel
bontakozott ki a X. Leó pápa Luthert elítélő bullájának az elégetését (1520)
követő fél évszázadban. A pápa mint Krisztus földi helytartója által irányított
egyetemes (katoliktts) egyház, mely eddig a nyugati kereszténység egészének az
egyháza volt híveinek a tekintélyes részét elveszltette. Ez a nagy fordulat sokféle
oknak a következménye volt. Benne külső, inkább társadalmi, politikai okok is
nagy szerepet játszottak. Ha nem is a 19-20. századi nacionalizmusok
tudatosságával de a középkori Németországban, Luther hazájában fokozatosan
erős ellenszenv alakult ki az Alpokon túli pápaság iránt, amely törekvéseivel
keresztezte a birodalom céljait, sőt jelentős anyagiakat is elvitt onnan. A Német-
római Császárságon is túl fekvő, a Mediterránum világától Itáliától még
távolabbra eső területek: a Brit-szigetek és különösen Európa többi részével csak
a német földön át érintkező, egészen távoli Skandinávia szintén nem sok
rokonszenvvel figyelt arra a déli világra, melynek egyik központjában székelt a
pápa. Nyugodtan megállapíthatjuk: teljesen más történelmi közegben éltek. Így a
megértés legkisebb jele nélkül figyelték azt a botrányt, amit a késő középkori
egyház története hozott a pápaság avignoni fogságával, az azt követő
egyházszakadással, majd a reneszánsz pápák viselt dolgaival Anglia esetében a
százéves háborúban (1337-1453) Franciaországot támogató pápai politika csak
növelte az ellenérzést.
Ezt az ellenérzést a nyomorultul élő paraszti tömegek és az átmeneti kor válságát
szintén megérző rétegek, elsősorban a kis- és középnemesek, továbbá a városi
polgárok társadalmi türelmetlensége tovább feszítette. Egészen mást vártak
Krisztus egyházától. Az egyház fénye, a főpapok gazdagsága most már
megdöbbentette őket. Sokáig várták, hogy majd csak megindul a belső megújulás,
ahogyan megindult a 10. században a clunyi (klünyi) mozgalommal, a 13.
században a kolduló szerzetesrendek létrejöttével. Ezúttal azonban nem történt
semmi. Az egyház belemerevedett évszázadokkal ezelőtti struktúrájába, amely
ekkorra már sokban kiüresült. Ezért történt, hogy a megújulás az egyházon kívül,
teljes hitszakadással ment végbe. Luther a megtérésre hívott fel, Kálvin pedig
Isten mindenre kiterjedő hatalmát előtérbe állítva akarta az egész emberi életet
ismét ennek a jegyében meghatározni. A hitújítók saját hitüket foglalták írásba.
Ennek a saját hitnek a gyökereit elsősorban nem a középkori eretnekségekben,
John Wycliff (1320-1384) és Husz János (1369 k. – 1415) tanításaiban, hanem
elsősorban a Szentírásban, a Bibliában és az ókeresztény egyház tanbeli
értelmezéseiben kereshetjük, mindenekelőtt Szent Ágoston (Augustinus; 354-430)
kegyelemtanában.
A reformációval megint teljesen megváltozott az egyén és az egyház viszonya. A
reformátorok éppen azt kifogásolták, hogy az egyház már túl kevéssé ellenőrzi az
életet. „A katolikus egyház hallatlanul kényelmes volt, mert megbüntette az
eretnekeket, de enyhén bánt a vétkezőkkel. A kálvinizmus az elképzelhető
legmélyebben behatol a magán- és közélet minden szférájába.” 122 A reformáció
hamar számos ágra bomlott, két leg főbb képviselőjének, Luther Mártonnak
(1483-1546) és Kálvin Jánosnak (1509-1565) a felfogása gyökeresen eltért
egymástál, abban azonban egységesnek tekinthető, hogy a létrejött
protestantizmus „vallásos magatartásforma, az autonóm keresztény ember
magatartásformája, aki Istennel közvetlen viszonyba lép, és azonosul vele a hiten
keresztül”123. „Ebben van önmegvalósító önfelbomlasztása”124 is, mert így
mindenki saját maga alakíthatja ki egyéni hitét és bizonyosságát. Luther sem
tudott más érvet felhozni még a kezdet kezdetén, 1521 áprilisában, a wormsi
német birodalmi filésen, mint azt; „Én magam vagyok tanaim magyaráTata!”
(Azóta a protestáns egyházak hite is tórténeti hitté fejlődött, amelyet htveinek ha
ildvóztllni akarnak, el kell fogadniuk)
A protestantizmus térhódítása közepette, az események nyomába szegődve kellett
a katolikus egyháznak megpróbálni a talpmállást. „A protestantizmus példát adott
a katolikus egyháznak, hogy történelme folyamán keletkezett lényegtelen,
fölösleges elemeket elhagyva, tanításában, istentiszteletében, a szentségek
kiszolgálásában az Istennel való személyes találkozásra, s ennek minél mélyebb
átélésére összpontosítsa figyelmét” (Szántó; ~m. IL 107). Ha Európa akkori
viszonyait vessz~lk számba, önmagára találása esetén kilátásai nem voltak
rosszak 16. század végi adatok alapján a katolikusnak megmaradt tenhetek jóval
népesebbek és nagyobb súly~íak voltak Európának kb. 95 milliós lakosa volt. A
katolikus Spanyolországban, mely három világrészre kiterjedő világbirodalmat
uralt, Portugáliával egytltt kb. tízmillió ember élt. Itália a maga t~enhárommilltó
katolikus lakosával Európa legsűrűbben lakott terrlletének számított. A kontinens
tizenkét százezernél népesebb városa közeli hat - Nápoly, Milánó, Velence, Róma,
Messina és Palermo – itt feküdt. A 16-17. században F,urópa legnépesebb várasa a
közel háromszázezres Nápoly volt. A zömmel katolikusnak megmaradt

122
Max Weber: Im. 29-30
123
Weber: Im. 24
124
Uo. 55
Franciaország lakosságát tizenhatmillióra becsulték fővárosa, Párizs pedig a
városok sorában a második helyen állt.
A katolikus protestáns krlzdelem efs8sorban a reformáció hazájának a sok részből
álló, húszmilliós Német Birodalomnak és az akkor még hozzá tartozó, Itália
mellett a legsűrűbben lakott európai területnek, Németalföldnek (a mai Hollandia
és Belgium egytltt) a megnyeréséért folyt. Ebbe az övezetbe tartozott
Lengyelország és Magyarország is.
A reformáció az északi északnyugati peremvidékeken gyökeresedett meg teljesen
(az fr sziget kivételével). Németország és Németalföld mellett a le~ontosabb
bázisát, Angliát és Skóciát kb. ötmilliónyian laktáp Skandinávia és a finn föld
országainak a népessége még a két milliót sem érte ef Svédországé 800 ezer,
Dániáé 600 ezer, Norvégiáé 400 ezer, a finn földé legj’eljebb 200 ezer lehetett.125
„Kezdetben a kilátás a protestánsok részén volt, de a győzelem Rómának jutott…,
Belgiumban, Francia-, Bajor-, Cseh-, Lengyelországban, Magyarországon és
Ausztriában győzelmet vtvatt ki, miből a protestáns vallás azóta sem tudott
semmit visszafoglalni. A diadal fő oka a közvéleményben végbement
visszahatásnak tulajdonítható. A veszély felébresztette a katolikusokban a
reformátorok sok naiv tulajdonságát, a reformáltak sokat elsajátítottak azokóbl a
hibákból, amelyekxt méltán megróttak a római egyház kebelében…
Ugyanakkor a katolikusok nagyobb buzgósága a protestánsok ellen irányult, még
a protestánsaké csaknem egészen egymás ellen. Itt nem volt vita a tan pontjai
felett, még Pfalzban a kálvinista fejedelem üldözte a lutheránusokat,
Szászországban a lutheránus a kálvinistákat, Svédországból száműzték a nem
lutheránusokat, Skóciában és Angliában az egyházkormányzat felett vitatkoztak.
A katolikusok szervezete is hasonlíthatatlanul jobb. A protestánsoknak támadó
célokra semmiféle szervezetük nem volt. Egyházaik nemzeti egyházak, merőben
helyi intézmények. Még Rómában a legtávolabbi pontok eseményei is érdek
tárgyai. Kormányrendszerét negyven nemzedék ügyessége és gondja a
legmagasabb tökélyre emelte.”126
Ennek következtében „a protestánsok 1570 körüli 40%-os aránya a 17. század
közepére 25% alá csökkent Európában” 127. A katolikus megújulás lendülete
azonban egy idő után szintén megtört. Két fő bázisa, a hatalmas Spanyolország és
Itália az ismét teljes erővel fellángoló pestis okozta biológiai katasztrófa
következtében a 17. század első felében összeroppan, társadalmi fejlődése is
holtvágányra kerül. Németországot a legnagyohb „vallásháború”, a harmincéves
háború (1618-1648) pusztította el annyira, hogy lakosságának a száma
húszmillióról hétmillióra zuhant! Végzetesen le is maradt evvel. Ez is
magyarázza, hogy a 17. század a franciák nagy százada lett, és még inkább
magyarázza már a középkorban is kedvezőbb társadalmi és politikai struktúrára
épülő Anglia kiugrását, a 18. századra hatalommá válását, ami a protestáns
szellemiségnek igen fontos szerepet biztosított a következő korszakokban is.
A 16. század második felének és a századfordulónak a felvázolt kedvező hatalmi
és népesedési viszonyait a katolikus egyház tehát kihasználta a megújulásra,
melynek elveit a XIX. Trienti Egyetemes Zsinat (Dél-Tirolban. Ma: Trentino;
1545-1563) fektette le. A zsinat – a protestantizmussal szemben – pontosan
körvonalazta a katolikus hitet a tanítás, az egyházszervezet és az egyházi

125
Chaunu: i.m. 20, 23, 43, 46, 195. al.
126
Macaulay: i.m. 35-41. al.
127
Chaunu: i.m. 266
fegyelem tekintetében egyaránt. Nem korszerűsítette azonban elégé az egyházi
intézményeket és az egyházjogot. A szentmisében továbbra is inkább csak passzív
szerepet juttatott a híveknek, és nem tisztázta egyház és világ, főleg az egyház és
az államok kapcsolatát.
A zsinat nyomán a hitet összefoglaló katekizmust adtak ki, átjavították a
misekönyvet és a papi zsolozsmáskönyvet a breviáriumot, összeállították a tiltott
könyvek jegyzékét, az Indexet, szabályozták a szentté avatást és az ünnepek
számát is. Növelték a papképzés színvonalát. A határozatok megvalósításában
Borromei Szent Károly bíborosnak, majd milánói érseknek (1538-1584) volt igen
nagy szerepe. Így a hitvitázók új, nagy hatású nemzedéke – mint Robert Bellarmin
bíboros (1542-1621), a lengyel Szaniszló Hosius bíboros, korának Szent Ágostona
(mh.1579) és a magyar Pázmány Péter esztergomi érsek (1570-1637) – már a
trienti alapokon nevelkedett, illetve arra épített.
A fellendülés egyik hajtóereje a megújult szerzetesség lett. Egy új, minden
eddiginél képzettebb és szervezettebb szerzetesrend, a Jézus Társaság – Layolai
Szent Ignác (1491-1556) alapítása – játszotta a korszakban a legfőbb szerepet.
Mellettük többek között Merici Szent Angéla (1474-1540) az orsolyák, Istenes
Szent János (1495-1550) az irgalmas testvérek, Néni Szent Fülöp (1515-1595) az
oratoriánusok, Kalazanti Szent József (1556-1648) a piaristák, Paulai Szent Vince
(1576-1660) a lazaristák és a Szent Szeretet lányai szerzetét alapították. De
megújultak a bencések, a ferencesek (a kapucinusok ekkor váltak ki) és a
karmeliták. Az utóbbiakat Avilai Szent Teréz (1515-1582) és Keresztes Szent
János (1542-1591), a 16. század nagy spanyol misztikusai formálták újjá. A 17.
századra kialakult a barokk lekiség.
Ez az újjáéledés már a felfedezett új világra, Amerikára és Ázsiára is kisugárzott.
Kolumbus Kristóf (aki keresztnevéből küldetést olvasott ki, hogy átvigye
Krisztust a tengeren) nyomán nemcsak kegyetlen gyarmatosítók és kalandorok
özönlötték el a felfedezett területeket, hanem hittérítők is. Las Casas (mh.1566),
aki az első Amerikában felszentelt papok egyike volt, mint az indiánok apostola
elérte, hogy V. Károly spanyol király (1516-1556) 1542-ben eltörölte
rabszolgaságukat. Mexikóvárosnak 1527-ben püspöke,1547-ben érseke volt már.
A 17. század elején öt érsekség, huszonhét püspökség, négyszáz szerzetes
kolostor, pompás katedrálisok egész sora, a limai és a mexikói egyetem szolgálta
Latin-Amerika hívő népét. Ugyanilyen fényes kilátásokkal indult az ázsiai
hittérítés is, mely azonban csak a Fülöp-szigeteken hozott időtálló eredményt.
India, Kína és Japán ősi magas kultúrái, melyek mögött szilárd államhatalom állt,
csak gondolkodásmódjukhoz, sajátosságaikhoz, hagyományaikhoz alkalmazkodó
kereszténységet voltak hajlandók elfogadni. Ennek a módját a jezsuiták ki is
dolgozták A hatalmas nyelvtudással rendelkező Xavéri Szent Ferenc (1506-1552)
India és Japán apostolává, Matteo Ricci (mh. 1610) pedig Kína apostolává vált.
Az ezekben az országokban később megjelenő koldulórendi misszionáriusok
azonban az alkalmazkodásban a pogányság pártolását látták, és felléptek ellene. A
kereszténység egyik legnagyobb történeti lehetőségét szalasztotta el evvel.
A mozgalmas korszak történetének a pápák ritkán voltak – mint V. Szixtusz, XI.
Ince – a fő szereplői. Itáliának a 17. század közepére bekövetkezett gyors
visszaesése a pápai államot másodrendű hatalommá tette, így a pápaság egyre
kiszolgáltatottabbá vált a katolikus hatalmaknak, elsősorban Franciaországnak. A
pápaválasztásokon többször megvétózták egyes bíborosok megválasztását az
egyes országokban jelentkező államegyházi törekvések – mint a francia
gallikanizmus – egyre veszélyesebbekké váltak. Az egyházkormányzat és a hitélet
irányításában is egyre jobban érződött mindennek a kedvezőtlen hatása.
Különösen azután, hogy az elmérgesedő hitviták a szörnyű vallásháborúk és a
boszorkányüldözések visszahatásaképpen a művelt emberek körében vallási
közöny lépett fel, amit fokozott, hogy a körülsáncolt hit állásaiba visszahúzódott
egyház sokáig nem tudta adaptálni az új fizikai világképet sem, megrekedve a
betű szerinti Szentírás-értelmezésben. Ez vezetett Galileo Galilei (1564-1642)
elítélésére is 1633-ban.
A protestánsokkal folytatott hitviták mellett a lual ~ ntt a katolikus egyházon behll
is folytak heves viták A kegyelemnek és a szabad akaratnak m ~lamtnak a
kérdését a reformáció vetette fel igen élesen, a trienti zsinat pedig nyitva hagyta.
Erróll~~~ Err61 a l ó. század végén erős vita folyt a domonkosok és a jezsuiták
között. Ennél sokkal sa S~GLkkal súlyosabb következményekkel járt a Dél-
Németalföldről (Belgium) kiinduló, szintén ko1 n9~~stén kegyelemtani
kérdéseket felvető, a protestantizmus határán táncoló, janzenizmus körili~rWt a
kötilI kibontakozott dogmatikai és erkólcstani vita (1643-1668, de áthúzódott a
18. száx,~sz .~. századra is), amely az amúgy is gallikán szellem~T francia elitet
átjárta, és kikezdte a i ~ 9~~te a katolikus megújulás fő erejét, a jezsuita rendet.
Ehhez Blaise Pascalnak, a nagy mats~m gy matematikusnak (1623-1662) a le
velei nagyban hozzájárultak
Az egyszerű nép buzgósága azonban nem csök~öz~ a csökkent. Erről az oldalról
nézve az egész iá6szak egységesebb képet mutat. A mozgást 1z~gs•zgást és erőt
sugárzó barokk karszak
hitélete a keresztúti ájtatosságokban, azúrnapi kórmenetekben, Máriának és a
Szent Szfvnek a tiszteletében, hitszónoklatokban és népmissziókban csúcsosodott
ki.
A három részre szakadt Magyarország is megélte a reformációt és a katolikus
megújulást minden pozitívumával és negatívumával egy~ltt, majd a 18. század
első felében a barokk szellemiség jegyében szerveződött újjá. A pápaságtól
mindvégig támogatást kapott a török elleni küzdelméhez és a katolikus rnegújufás
Önálló, az egyház ónerejéből folytatott küzdelméhez egyaránt, a pénzsegélytől
hadak ki’tldéséig a papokat nevelő római Collegium Germanicurn-Hungaricum
felállításától (1579) a nagyszombati egyetem megalapításáig (1635).

Felvilágiasodás és a pápaság (1758-1958)

A társadalom és az államok felvilágiasodása és a pápaság (1758-1958)

Az első pillanatban a korszaknak a címben olvasható időhatárai szokatlannak

tűnhetnek a társadalom- és politikatörténetből megszokott olyan határkövek
mellett, mint 1789, 1815, 1848, 1918, 1945. Ma már, az ezredforduló táján
azonban az utolsó kétszáz év történetének ez a túlzott felparcellázása minden
tekintetben erősen zavarja a történelem áttekintését. Témánk szempontjából pedig
a felvett korszakhatárok – már amennyire egy időpont a történelmi folyamatban
valóban határt jelent – lezárt egyháztörténeti egységet adnak.
1758-ban a király elleni merénylet ürügyén Portugáliában kirobbant az a
kegyetlen jezsuitaüldözés, amely a többi Bourbonok uralta katolikus államban
(Francinország, Spanyolország, Nápoly) folytatódva 1773-ban kikényszeritette a
pápától a szerzetesrend feloszlatását. 1763-ban Johann von Hontheim trieri érseki
helynök (1701-1790) Febronius álnéven kiadta „Az egyház helyzetéről és a római
püspök törvényes hatalmáról” című művét, melyben kifejtette, hogy a pápa
primátusa csak tiszteletbeli, az egyetemes zsinata pápa fölött áll, a püspököknek
egyházmegyéjükben korlátlan hatalmuk van, bár a pápával egységben kell
lenniök. Az egyház megújításának az útja az ősegyház rendjéhez való visszatérés,
a pápa és a pápai kúria bitorolt jogait, amellyel a világi dolgokba is beavatkoznak
fel kell számolni. Ezt a kettős tárnadást Róma ellen a fejedelmi abszolutizmus
indította, amely az élet minden területére befolyását kiterjesztő újkori
államhatalom első megjelenési formája. Csupa katolikus hatalom, amely mind
céljainak megfelelő, kezelhető államegyházat akart. A jezsuiták éppen azért voltak
útban, mert a 39 rendtartományban világszerte működő 22 600 tagjuk hűséges
volt a pápai primátushoz, a világegyház központi kormányzatához. Ezt azonban az
államok a 18. század közepén már nem akarták elismerni. Az új államegyházi
rendszert a legtökéletesebben Habsburg II. József német-római császár (1765-
1790), Magyarország kalapos királya (1780-1790) valósította meg.
Egyházpolitikája, a jozefinizmus nem más, mint a gyakorlatba átültetett
febronianizmus.
Ezek mögött a politikai törekvések mögött ott állt a társadalom felső rétegeiben
már előrehaladott elvilágiasodás (laicizálódás), amely a következő két
évszázadban a társadalom elvilágiasodására (másik szakszóval:
szekularizációjára) vezetett. „A szekularizáció fogalmának erős ideológiai töltése
is volt. Hiszen azok, akik a modern és szekularizált civilizációért küzdöttek,
sokszor maguk is új mítoszt alkottak: a boldog, tökéletes, lstentól és az emberi
nyomorúságtól tökéletesen szabad civilizáció mítoszát”128. Tehát az emberi élet
alapvető átalakulásának a folyamata kezdődött meg, amelynek csak nyitánya volt
a fejedelmi abszolutizmus fellépése az egyház ellen. Ezt az abszolutizmust a 18.
századra már erősen áthatotta – a folyamat ideológiai jellegének megfelelően – a
felvilágosodás, amely a szellem lázadása és harca volt a régi rend ellen. Szellemi
pergőtüze ezért elsősorban az egyházra irányult, mint a fennálló rendnek az
alappillérére. Egy francia történész „döntőnek az 1748-1770 közötti éveket tartja.
Az érvényben lévő törvények miatt ekkor a hitigazságokat és a vallást elméletileg
még nem lehetett támadni, ezért a fölvilágosult írók inkább csak egyes katolikus
megnyilvánulásokat – a házasság felbonthatatlanságát, a szerzetesi fogadalmakat,
a papi kiváltságokat és erkölcsöket, a türelmetlenséget és a fanatizmust – bírálták.
A nép közösségi életének elszakíthatatlan tartozéka még a vallás, a polgárét
viszont ijesztő közönyösség lepte el… Kialakul a saját törvényeinek alávetett
tisztán emberi élettér. A halál-Isten-bűn együttes a polgár számára fölösleges és
semmitmondó. Az új ember jól érzi magát ebben a világban, más után nem
vágyódik, megtalálja benne végső boldogságát. Így a polgár lassanként – állandó
vitában az egyháziakkal – kifejleszti önálló életformáját. Ennek végső eredménye
a fölszabadult palgárság, a laikus világ. Vallásra többé nincs szüksége,
evangéliuma a becsületesség, ez magában foglalja az értelem és vallás valamennyi
kötelességét. Az új erények csokra pedig a közjólét, a társadalmi erkölcs, a rend és
a béke. Egykorú egyházi szónok szerint ezek az emberek már csak „tisztes
pogányok”129. A francia forradalom (1789-1799) a felvilágosodás felvázolt
tökéletes szellemi előkészítésének a gazdasági és társadalmi tekintetben egyaránt
megerősödött polgárság hatalmi igényeinek és a szegénység nyomorlázadásának a
közös eredménye volt, „amely kihirdette az Emberi Jogokat, megvalósította a

128
Vergote: im. 8
129
Vanyó: i.m.16, 18-19
terrort”130. A tömeges üldözés végül a francia katolikus egyházat sújtotta, mert
papságának túlnyomó része nem tette le az esküt a papság ún. polgári
alkotmbnyára, amely önkényesen kiszervezte és Rómától elszigetelte a francia
egyházat (1790). A forradalomból kinőtt bonapartista, később napóleoni hatalom
pedig két pápát vetett fogságba.
A 19. század ipari forradalma, nyugat-európai kapitalizmusa, a nagyvárosok és az
ipari proletariátus kialakulása pedig az addig vallásosságát tömegméretekben
megőrző egyszerű emberek egy részét választotta el sokszor egyszerűen csak
kegyetlen új életformájával az egyháztói a vallástól. A haladás eszméjétől
megittasult tudományos világ ideológiai síkon folytatta a felvilágosodás korának a
vallást az élet minden területén visszaszorító hadjáratát. Ez további politikai
küzdelmekre is vezetett, melyekben a liberalizmusnak és a nacionalizmusnak a
közéletet mindjobban átható befolyása országoknak a sorában az egyház
működési lehetőségeit korlátozó ún. kultúrharcokra vezetett. Ez a legdurvább
formában a 20. század elején Franciaországban és Mexikóban jelentkezett, de az
1870-es években a bismarcki Németországban is megtámadták az uralkodó porosz
szellemtől idegen rajnai, déli és a bekebelezett területeken lévő lengyel
katolicizmust. Latin-Amerika köztársaságaiban is a liberálisok és a klerikálisok
belső küzdelme sokszor öltötte kultúrharc formáját. Még ezeknél is véresebb
üldözést, a felszámolás fenyegetését hozták a 20. századi totális diktatúrák
amelyek, már nem politikai elveken, hanem szinte vallásos jellegű tanokon
alapultak mint a hitlerizmus vagy a leninizmus-sztálinizmus.
A 18-20. századi elvilágiasodáshoz (szekularizációhoz) mint alapproblémához
visszatérve: „a társadalmi élet különböző területei – a politika, a tudomány, a
gazdaság, a nevelés, a művészet stb. – fokozatosan kiváltak a vallás irányítása alól
és önállósultak… Olyan helyzet állt elő, amelyben mindegyik terület autonóm
módon immár a saját logikája alapján fejlődik, és saját törvényeit követi… El kell
ismerni, hogy ez az önállósulás erősen megnövelte a teljesítményüket… Az
életlehetőségek bővülésén túl pozitív eredménynek kell tekinteni a szekularizáció
folyamán kivívott szabadságjogokat is… A szekularizáció vitathatatlan vívmányai
ellenére újfajta veszélyeket és ellentmondásokat is magában rejt… Nehéz
helyzetbe hozta a vallást, illetve a keresztény egyházakat… A kereszténység
uralkodó pozicióját elvesztve immár csak egyike a versengő ideológiáknak és
világnézeteknek”131. Ez a folyamat Nyugat-Európa ipari államaiban már a 19.
században előrehaladt, Közép- és Kelet-Európában csak a 20. századi totalitárius
hatalmi rendszerek kényszerítették ki drasztikus eszközökkel.
A katolikus egyház sokáig nem tudott dinamikus választ adni erre a roppant
történelmi átalakulásra, hanem védekező állásba helyekedve harcolt ellene még
mindig a Trienti Egyetemes Zsinat (1545-1563) szelleméhez és formáihoz
ragaszkodva. Az 1864-ben kiadott pápai Syllabus a szekularizálódó kor
nézetvilágát tételesen sorra véve minden új nézetet – köztük a liberalizmust is –
elitélte. Az egyház továbbra is az integralizmusnak, a társadalom és a vallás, az
egyház egységének az álláspontjára helyezkedett. Így a 20. század közepéig
gyakorlatilag nem tudott mit kezdeni a nagyvárosokkal, az ipari munkássággal, de
a rohamos tudományos fejlődéssel sem. Teljesen önkörében élt, a kereszténység
többi részével sem állt igazán kapcsolatban. A kereszténység megosztottsága a
kezdetektől fontos tényezője volt a szekularizációnak. „A különbség csupán

130
Poupard,1989. 931.,933
131
Endreffy: i.m. 607-611
csuhás veszekedés, s ez a tisztességes embereket nem érdekli” -- írta már a 17-18.
század fordulóján egy királyi hercegné a francia udvarból132.
A szekularizáció történelmi folyamatának a bemutatása azonban nem jelenti azt,
hogy egyértelműen az egyház- és pápaságtörténet vereség- és válságkorszakaként
emlékezzünk meg erről a kétszáz évről. Fontos változások játszódtak le benne.
Bár fájdalmas körülmények között, de rendeződött a pápaság helyzete. A népek
tavaszán, a forradalmi lendület sodró áradása közepette 1848. április 29-én IX.
Piusz pápa ki merte mondani, hogy a pápaság nem állhat az itáliai forradalmi
egységmozgalom élére, mert a pápai szék az összes keresztény nép érdekében
van. A pápaság sok évszázados itáliai politikájáról való lemondás akkor
hazaárulásként hatott az olaszokra, s következetlen is volt annyiban, hogy
ragaszkodott az Egyházi Állam közép-itáliai területeihez. 1870. szeptember 20-án
a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva a fiatal, egységes Olaszország
hadserege azonban elfoglalta Rómát. A pápából, aki nem fogadta el a felkínált
olasz garancia-törvényt, „a Vatikán önkéntes foglya” lett 1929-ig, amikor a
pápaság és Olaszország megegyezett a „Vatikán formulában”, a pápaság jelképes
nagyságú, de tényleges szuverén államiságában. Az itáliai helyi politika nyűgétől
megszabadult pápaság nemzetközi tekintélye már a 19. század végétől nagy
mértékben megnőtt, így a katolikus egyház a szekularizáció közepette is jelentős
tényező tudott maradni. A korszak első felének nem jelentős pápaegyéniségei után
a 19. század második felétől többnyire olyanok kerültek az egyház élére, akik
átlátták a történelmi helyzetet, s ha még nem is alakítottak ki egy új egyházképet,
sokat tettek az egyház belső megerősödéséért. Ebben a tekintetben igen fontos
volt a XX. Egyetemes, I. Vatikáni Zsinat döntése 1870 nyarán a pápai
tévedhetetlenségről. Sok értetlenség fogadta a döntést, pedig a keresztény hit
értelmezéséből fakadó logikus történelmi válasz volt abban a helyzetben, amikor
sokan a pápaság közeli végét jósolták133. Az okoz hiányérzetet, hogy a zsinatnak a
döntés mellé nem sikerült egy teljes, korszerű egyházképet állítania.
A kánonjog ismételt összefoglalása és a cselekvő részvételre épülő liturgikus
reform meginduló folyamata is előrelépést hozott a 20. század első felében, amit
már megelőzött egy hitbuzgalmi megújulás. 1881-ben Lille-ben (lill)
megrendezték az I. Eucharisztikus Világkongresszust (a XXXIV. Budapesten volt
1938-ban). A lourdes-i (lurd; 1859) és a fatimai (1917) jelenések Bernadette
Soubirous (bernadett szubiru: 1844-1879), illetve a kis portugál pásztorgyerekek
előtt tovább növelték a Mária-tiszteletet. Lourdes-ot 1876-ban százezer, 1912-ben
negyedmillió, 1930-ban félmillió, 1948-ban pedig már kétmillió zarándok kereste
fel. Ennek a megújulásnak a szentje volt Vianneyi Szent János (vjánné; 1786-
1859), az ars-i (ár) plébános, aki egy elkereszténytelenedett falu papjaként újra
hitet öntött az emberekbe. Még jelentősebb, hogy bár az egyházkép még mindig
klerikális (a papságra épülő) maradt, és nem az egész hívő népet testesítette meg,
létre jöttek az egyházhoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó társadalmi,
kulturális, nevelési, szociális és politikai intézmények és szervezetek, amelyek a
világiak aktív részvételére épültek, így azokban az államokban, ahol a
jogállamiság létezett, a szekularizáció közepette is jelentős tényezővé tették az
egyházat. Amit korábban a szerzetesrendek megújulása adott az egyháznak, azt
most részben átvették ezek a szervezetek. A legtöbb problémát a
kereszténydemokrata vagy keresztényszocialista politikai pártok okozták,
konfliktusaikkal nemegyszer megterhelték az egyház és az állam kapcsolatát is.
Viszont a különféle foglalkozási és ifjúsági szervezetek az óvodától az egyetemig

132
Vanyó: im.17
133
lásd: Jáki: i.m. 102-119
terjedő katolikus oktatási hálózat, az egyházi sajtó, a kórházak és a
szeretetotthonok fenntartását, pozitív szerepét a társadalom általában elismerte.
Igaz, olyan munkásai voltak ennek a tevékenységnek, mint Don Bosco Szent
János (1815-1888), aki Torinóban az utcagyerekek felnevelésére és az ifjúság
lelkigondozására megalapította a szaléziánusok rendjét.
Kedvező folyamatnak tekinthető az egyes helyi egyházak megerősödése is. 1833-
ban az anglikán egyházban elindult megújulási folyamagy az ún. Oxford-
mozgalom végül látványos katolizálásokat eredményezett, (köztük John Henry
Newmanét [nyuman; 1801-1890], a század egyik legkiválóbb teológusáét), amely
1850-ben az angol katolikus egyházi hierarchia visszaállítására vezetett, élén a
Westminsteri érsekkel. 1853-ban Hollandiában is megtörtént a katolikus egyházi
hierarchia visszaállítása, ahol a 20. századra a katolikus egyház megelőzte
híveinek a számában a legerősebb protestáns egyházat. Még látványosabb volt a
nagy bevándorlási hullám következtében a katolicizmus fejlődése az Amerikai
Egyesült Államokban, ahol a 19. század elején csak százezernyi katolikus élt.
Számuk 1900-ra tizenhét millióra,1953-ra pedig harmincegy millióra növekedett,
s evvel a katolikus egyház az Államok legerősebb egyházává vált. Viszonylag
kisebbek, de nem jelentéktelenek voltak a gyarmatosító hatalmak politikája
következtében a hittérítésnek az eredményei a gyarmati uralom alatt álló
területeken.
A pozitív lépéseknek, sok helyütt a katolikus társadalomnak a megerősödése
ellenére az egyházak és ennek az új történelmi korszaknak a viszonya egészében
rendezetlen maradt addig, amíg az 1958. október 28-án a tizenkettedik szavazáson
átmeneti pápának megválasztott hetvenhét éves XXIII. János általános
meglepetésre 1959. január 25-én be nem jelentette, hogy összehívja az egyetemes
zsinatot. A katolikus egyház ekkor lépett át a modern világba.
Magyarország kedvező hatalmi háttérrel rendelkező és megújuló barokk
katolicizmusa a 18. század második felében sajátos gyámkodás alá került. A
Habsburg államegyházi törekvések a főkegyúri jogra, az 1758-ban a pápa
engedélyével felvett apostoli királyi címből levezetett jogokra és a
febronianizmust a gyakorlatba átültető II. József-féle jozefinizmusra támaszkodva
a magyar egyházat is betagolták a hatalmi rendszerbe. Amikor Rudnay Sándor
esztergomi érsek (1760-1831) 1822-ben nemzeti zsinatot hívott össze egy belső
megújulás megalapozására, a zsinat határozatait Bécs nem továbbította Rómába,
sőt elfektetésükkel végrehajtásukat megakadályozta. A reformkor vallási
kérdéseket is érintő politikai küzdelmeiben az uralkodó hatalom által kinevezett
pilspökök jórészt konzervatív álláspontot foglaltak el, a reformok
keresztülvitelében viszont olyan világi katolikusok játszottak nagy szerepet, mint
Széchenyi, Deák és Batthyány. Az 1848-as törvények megszüntették a katolikus
vallás államvallás jellegét, de az államtól való függését fenntartották, sőt a
főpapok kinevezése ezután a felelős magyar kormány hozzájárulásával történt,
ami a külső befolyás további érvényesülését jelentette. Ez a helyzet fennmaradt a
kiegyezés (1867) után is. A katolikus autonómia nem valósult meg részben a
püspöki kar miatt is, amely nem tudott elszakadni a centralisztikus
egyházkormányzati felfogástól.
Ha kultúrharcra Magyarországon a liberális államhatalommal nem is került sor
(Ferenc József király (1867-1916) jóvoltából nem is kerülhetett sor), a katolikus
egyház nagy vagyona, kiterjedt intézményrendszere, nagy hívőtömegei ellenére
bizonyos fokig ugyanolyan védekező, furcsa helyzetbe került, mint a
szekularizáció terén sokkal előbbre lévő országokban, bár főpapjai közjogi
méltóságok voltak, ott ültek az országgyűlés felsőházában. Ártott az is az
egyháznak, hogy a tanácsköztársaság bukását (1919) követő ellenforradalmi
politika állandóan keresztény voltát hangsúlyozta (ez volt az ún. keresztény
kurzus), de e mögött a politika mögött nem állt igazi keresztény tartalom, szó sem
volt igazi kereszténydemokrata politikáról, amely néhány európai országban
valóban eredményeket tudott elérni társadalmi és szociális téren. Csak elszigetelt
kezdeményezések törtértek egy valódi megújulásra, mint Prohászka Ottokár
székesfehérvári püspöké (1858-1927) és a keresztényszocialista Giesswein Sándor
győri kanonoké (1856-1923). A helyzet az 1930-as években változott meg
gyökeresen, amikor egy nagy létszámú újkatolikus értelmiségi nemzedék
fellépése és szociális töltésű tömegszervezeteknek – mint a KALOT –
színrelépése új távlatokat ígért az egész magyar társadalom számára. A tragikus
történelmi fordulat azonban a változást megakadályozta, a szinte főpásztorok
nélkül maradt egyházat megosztani és felmorzsolni igyekezve beszorította a
templomokba, az ateizmust pedig az államvallás rangjára emelve. Mindez még
kétségbeejtőben nehezedett a Csehszlovákiához került felvidéki, a Szovjetunióhoz
került kárpátaljai, a Romániához került erdélyi és a Jugoszláviához került
délvidéki magyar hívőkre és papokra.

Korunk kihívása és a pápaság

Korunk kihívásai és a pápaság (195f~ ÓTA) 225

A világ a 20. század derekán nc~m 1945-tel, J94S-t6l változott meg, hanem 1960
kórill. Fzért nerrt tekinthetjtlk igazi korszakhatárrtrtk a társadalor2t- és
poli~ikatörténetben a második ailágháború végét. I ~fi~ táján lépett az emberiség
története újabb szakaszába a tudományos-technikrii forradalom látványos atom-
és űrkutatási eredményeivel és a fejlett országokban ennek nyomán kialakulei
jógyasztói társadalomma~ Akkorra szilárdult meg évtizedekre a vilá5l éles ketté,
sőt háromfélé osztottsága: a nyugati világa, a szovjet blokkra és a harmadik
világjórészt gyaurtati sorból akkor frissen felszabadult országaira. Mindez
gazcfaság~i, társadalmi, ökol6brini (környezeti j problémákkal, polirikrti
fesztllt,ségblo, okkal és helyi itfiborúkke~l, kulturális válsággal tetézódtitt rrreg
mostanra, s az ezredforduló küszöbére a modern emberi civilizáció válságába, a
posztmodern korszakba való átlépésbe torkollott.
„A posztmodern társadalom kiléjozéssel általfbctn c~ kortár.s európai cfvilizációt
illetik, amel)~ már elvesztette hitét a modern kor céljaiban. A mncicrn kor
legj’Crób célja a természet és a társadalom felerti uralom volt. Két évszázadon át
az emberiség úgy gondolta, az ész .szüntelen túkéletesttése hatalrrtát egyre
n~ivoli, s ennek következrnényeképpen a jólét, a szabadság, a boldogság és az
ry~venlcS.ség is me~nGe~eks’zik. Az entbernek ctzonhan meg kell tapasztalnia
harcalmának hatcirait. A technikai tudományokon és az és~,zerű.scXen alapuló
civilnáció új probfrmákat vetett fel: veszéfylbr,7 került cu en?ber és a terrr:c~szet,
ctz egyén és a tcírscrdalom e,~vensúlya. Ez a csalódcís annál he.servesebh, mivel
a h~rladásba veteti hit Jélhevltette a vágyakat és a renténvt.
A poszm2odt~m kor civilizáció~iánnk váLsá,’u ahbczn :ill, ltoy az emberek
ráébredtek, a felwtód~ft ~roblénuik okcr !~ppejl rr szekularizáció (efvilá~na.soc?
ás j által létrehnzott civil~ációbar~ van. Cnnek a civilizációnak jellemzője, hogy
oyan személy feletti gazda.sá~z-politikai rcTnci.~~zr’reku hozc>tt létre, amelyek
c~z ember hatalntánc~k es,~közeiktet onton~ényűan nttlke~dneh7 ce.s ennek
.kr~vetkezréhen nagy7é.5’zt ktsiklanok az ember irányítása alr~l… E
s’zon~o,~c’teínca~n’ro.s’t É plrert cuokut m értékeket .semnúvl tik mci;,
armely~c~ket o i:alcrdrs hívei az ci rev’ükc~n rc~rn~°ltc~k nuy;valósítanr…
L’gy~ani<s ctz ~incíllb~ság nhc~rz bi~n~cjl~~lt szene’zetek létrehrnzfislrhoz
vezcrett, czme~vek .szinte mcís u
dik természetet nlkotnuk, és fel,szabadrrlvct uz errtticr irányítása cllól rrti~r az
emherc’n uralkodnak Enrtek e~t~ik jellemző rtc;t;ns’ilatkozci,su a rrtúclern állanti
htlrokráoicl… Az orvo.studonlr~rhy Jcjlődé sc’ derrto^rci j<ai (népose(lési l
robbanást id(oetr elő, ez crzrltcín olyan on’osi beavatkozást míltott ki clmi
c~s,szc’orrtkis,srrl e ‘c’ _’ ‘ ~’ ~ ‘
f nt ~cit lt rr10r.~rn t1Ír.Süuülrnat” (YergcTte: i.nl.14-1 S).
„A szekularizáció előtt tehát a társ’adalrnak c’~ sé Jesek ~~oltr ~ s e ‘ é „
b k, g~s gtlket épp cl4 élet minden teritletén szabcxlyozó ualllr.s biztosította; a
nu~dern .szekuklrizált tár~ctdcllom viszont e nuístcíl tht~bé-kevésbé a =etlen
szektcrro ~ rl ‘ ‘-’’ ‘ `’ ‘ ‘ _’ ~ ‘
gY j ~ >h c rcnds~~rth ,SOkcasábaÍa di erenciálódott, ezek összehan olása sta ‘
lett’ ~áCIÓ’a ittrlCS nte ldv ‘ K g ~ ~, J go a, ennek kö
vetkezménye a modern, szekularizált társadaionl instabilitása (egyens’ú pián a).
Ez !Y Y az instabilitás olyan kézzelfogható, gyakorlati bajokban fejeződik ki,
mint az erdőhhlál, az ózonréteg pusztulása, reaktorkatasztrófák.., s ennek
következtében egyre tóhben érzik értelmetlennek az életitket… A vallási és
izleoló~nai értelemadó rendszerek sokfélesége ahhoz vezet, hogy e rendszerek
kölcsönösen ~>cngítik egymást, kölcsönösen kétségessé teszik egymás igaz
voltát. Ennek eredményeként terjed a nihilixrttus, vapyis egyre többen vannak
azok, akik semntiyen értelemadó rendszerrel nc’nt tudnak azonosulni, a ktllónjéle
vallási és~lozóftai „hitek” klivetői pedig egyre bizonytalanabbá válnak
meggyőződésükben…
Szorosan ósszefrl~ e vilá~~rtézeti válsággal a modern, ,szekularizált társadalom
egy további nyugtalanító jelensége: az erkc5lcsi normák kötelező én~ényének a
megszűnése, az amorális viselkedésnek a gátlástalan c5nzésnek a térhódítusa… E
társadalmak lassan, de biztosan lerombolják azt az erkölcsi tökét, ntety~et a
múlttól örököltek (polgári kótelességtudá5, hagyományos paraszti erkölcs,
keresztény morál stb.)., s antel_ynek helyébe szentlátomást semmit sem tudnak
tenni” (EndreJfy: z: m. 609-610),
„Az egyház felade~ta ezért ma az, hogy felébressze az emberekben s.>enlélyi
ntéltóságuk és szabadságuk tudatát, és hirdesse az ebből eredő szentélyi jogokat,
de az c’zekkel szervesen össze it ő erköl s ~ ‘ ‘ ‘ 1 a ‘ ‘ ~ ~ ‘ – ~rr
f gg c t kc~tclesse~ekct ts. Felclusschiutiat és ct felclősscg vállalása a mab~nk és
embertársaink személyi és erkölcsi inte~~itása, valuntint a hlrmánus értékek é.s
erkölcsi elvek társurf
almi érvényestllcse érdekéhen - ez az, amire ma az evangélium kulturális és
társadalmi téren indít, Ant a kérdés itt pontosan az, hogy hogyan. Mindannak, anti
kötelező őle r amit erkölcs’ v
f b t onatkozáshan tenni kell, nincs kellemes hangzása a ntai ember ftllében”
(Békés: i.rrt. b~t9). A hitnek így valóban számos’ ntai akudcilya van. A
fógantzásgátlás, az elváltak újraházasodása és a papi ngtlenség kórtáli viták
tttkrözik ezt. Ezért „úgy tűnik, hogy tna a helyes motiváció ~ egyetlen hatékony
módja annak, hogy sikerüljön felelosségtuclatra ébresztem ctz embereket, és rcí ls
lehes’se’n berni öket arra ito ‘ eleiős ‘ s’

Névmutató
Nevek Hangay Zoltán A pápák könyve

Abelard [ábélar], Pierre (1079-1142), a korai skolasztika kiemelkedő alakja

Adalbert, Prágai, Szent (+997): prágai püspök
Ágoston, Szent (354-430), hippói püspök
Aimeric, pápai kancellár
Aistulf, longobárd király
Akakiosz, konstantinápolyi pátriarka
Alacocque Margit (alakok); (1647-1690)
Alarik, [Alarich] (370-410), nyugati gót király
Albergati, bolognai püspök
Albertus Magnus (1200 k.-1280), domonkos teológus, skolasztikus filozófus
Aldo Moro (1917-1978)
Alexander Severus (222-235), római császár
Alkuin (kb. 735-804), yorki, Nagy Károly fő tanácsadója
Ambrus, Szent (339-397), milánói püspök
Andrej Szaharov (mh. 1989), akadémikus a szovjet polgárjogi küzdelem
legismertebb képviselője
Anjou I. Károly (1266-1285), szicíliai király
Anjou II. Károly (1285-1309)
Ansgar, Szent (801-865), „Észak apostola”, dánok megtérítője
Antonelli (1806-1876), bíboros államtitkár
Aquinói Szent Tamás (1226-1274)
Aragóniai Ferdinánd (1479-1516)
Aranyszájú Szent János (Joannész Khrüszosztomosz)
Arisztotelész
Arius (+337), alexandriai pap
Arnulf keleti frank (német) király (887-899); császár
Árpád-házi Szent Margit (1242-1270)
Assisi Szent Ferenc (1181 k.-1226)
Athanasziosz [Atanáz], alexandriai püspök
Athenagórasz, konstantinápolyi keleti keresztény pátriárka
Attila, hun uralkodó
Avilai Szent Teréz (1515-1582)
Bajor Lajos (1314-1347), német-római császár
Bakócz Tamás esztergomi érsek
Báthory István (1576-1586), lengyel király
Báthory Zsigmond (1581-1598, 1601-1602), erdélyi fejedelem
Becket Szent Tamás (1170), canterburyi érsek
Belizár, Justinianosz császár hadvezére
Bellarmin Szent Róbert (1542-1621), jezsuita teológus, egyházdoktor
Benedek, Szent
Berengár I., király (888-924)
Berengár őrgróf
Bernadette Soubirous (1844-1879)
Boethius (480?-527), filozófus és államférfi, kidolgozta a filozófiai fogalmak latin
változatát
Bonaventura, Szent (1217-1274), ferences teológus
Borromei Szent Károly (1538-1584)
Bourbon IV. Henrik (1589-1610), francia király
Bramante
Bresciai (bressai) Arnold
Brunó, Szent (1032 k.-1101), a karthauziak alapítója
Burzio, pozsonyi nuncius
Búvár Kund
Caesar Baronius [Cesare] (1538-1607), az oratoriánus egyháztörténész
Canisius Péter (1521-1597), egyházdoktor
Capet Hugó francia király (987-996)
Cassiodorus (490k.-580k.)
Cassulo, bukaresti nuncius
Cellini
Cervini, Marcello [II. Marcell] híres könyvbarát, vatikáni könyvtáros
Cesarini bíboros
Cesena, ferences rend generálisa
Cézár Borgia (+1507), VI. Sándor pápa fia
Chlodvig, frank király
Ciprián, Szent (kb. 200-258), karthágói püspök
Cirill [Konstantin]
Clairvaux-i (klervói) Szent Bernát
Clairvaux-i (klervói) Szent Bernát (1090-1153)
Cola di Rienzo, néptribun
Consalvi, Ercole (1757-1824) bíboros államtitkár
Constantinus (Nagy Konstantin) császár (306-337)
Crescentius János
Crescentius János 988-ban meghalt
Crescentius konzul (mh. 984), ifjabb Theodórának, Marózia testvérének a fia
Damiani Szent Péter
Decius (249-251), császár
Desiderius (757-774), longobárd király
Desiderius, Monte Cassino-i apát, későbbi III. Viktor pápa
Diocletianus császár
Dionysius Exiguus, szerzetes
Domonkos, Szent (1170 k.-1221)
Don Bosco János (1815-1888),
Donatus, karthágói püspök
Dubois-t (düboá) bíboros, francia államminiszter
Durazzói II. Kis Károly (1381-1386, magyar király: 1385-1386),
Eckhart mester (1260 k.-1328) domonkos magiszter, soklasztikus
Emmanuel Mounier [munié] (1905-1950)
Emmanuel Suhard párizsi bíborossérsek
Emmerám, Szent
Ernesto Cardenal, a nicaraguai sandinista-rendszer politizáló papja
Euszebiosz, egyháztörténet-író
Felicité Lamennais (lamenné) (1782-1854)
Fénelon (1651-1715), író, XIV. Lajos unokáinak nevelője, Cambrai érseke
Formózusz püspök, bulgáriai pápai megbízott
Földnélküli János (1199-1216), angol király
Galerius
Galileo Galilei (1564-1642), fizikus
Geoffrey Fisher, canterburyi anglikán érsek
Gerbert d’Aurillac (Aurillaci Gerbert), a későbbi II. Szilveszter pápa
Géza magyar fejedelem
Giordano Bruno (1548-1600), domonkos szerzetes,, tagadta a személyes Isten
létezését, és panteista nézeteket vallott
Giordano Leone
Giovanni Sforza
Giuseppe Mezzofanti (1774-1849), a nagy nyelvtehetségű bíboros
Gonzaga Alajos (1568-1591),
Grősz József, kalocsai érsek,
Habsburg II. Ferdinánd német-római császár és magyar király (1619-1637)
Habsburg Klemencia, Habsburg Rudolf lánya, Martell Károly felesége
Habsburg Rudolf (1273-1291), német-római császár
Habsburg V. Károly spanyol király (1516-1556) és német-római császár (1519-
1556)
Hedvig (1382-1399), lengyel királynő, Nagy Lajos király lánya
Hincmar [Hinkmár, Hinkmar] (845-882), rheimsi érsek
Hódító Vilmos normandiai herceg
Hohenstauf Konrád
Honorius (393-423), nyugat-római császár
Hontheim, Johann Nikolaus von (1701-1790) (Febronius)
Hugó (926-947), itáliai király
Humbert
Hunyadi János
Husz János (1369 k.-1415), cseh
Hüpatia [Hypatia], alexandriai filozófusnő
I. (Nagy) Ottó (936-973), császár
I. András magyar király (1046-1060)
I. Barbarossa Frigyes (1152-1190), német-római császár
I. Bazileosz császárral (867-886)
I. Berengár (888-924), király
I. Erzsébet (1558-1603), angol királynő
I. Ferdinánd (+1494), nápolyi király
I. Ferdinánd magyar és cseh királyra hagyta (1526/1556-1564), német-római
császár
I. Ferdinánd magyar király (1526-1564)
I. Ferenc (1515-1547), francia király
I. Ferenc József (1848-1916), osztrák császár, magyar király (1867-1916)
I. Románosz bizánci császár (924-944)
I. Vilmos (1154-1166), szicíliai király
II. Alberich herceg (mh. 954) Marózia fia, 932-954 között Róma hercege,
patríciusa és szenátora [dux et senator Romanorum]
II. Alberich, itáliai király ??????
II. Berengár itáliai király
II. Constantius (337-361)
II. Frigyes (1215/1220-1250), német király
II. Fülöp (1556-1598), spanyol
II. Fülöp Ágost (1180-1223), francia király
II. Gusztáv Adolf (1611-1632), svéd király
II. Henrik (1154-1189), angol király
II. Károly (1665-1700), utolsó spanyolországi Habsburg király
II. Lajos császár
II. Lajos frank császár (855-875)
II. Ottó császár (973-983)
II. Roger (1130-1154), szicíliai király
II. Valentinianus (375-392)
II. Vilmos (1166-1189), szicíliai király
III. (Nagy) Péter (1276-1285), aragón király
III. Amadeusz gróf
III. Fekete Henrik császár (1039-1056)
III. Habsburg Frigyes (1440-1493)
III. Habsburg Frigyes (1440-1493)
III. Henrik német-római császár (1039-1056)
III. Lothár (1125-1137), német-római császár
III. Nagy Iván (1462-1505) moszkvai uralkodó
III. Ottó (983-1002), német-római császár
Imre király (1196-1204)
Imre, Szent herceg
IV. Henrik (1056-1106), német-római császár
IV. Károly (1340-1378), német-római uralkodó
IX. Konstantin (1042-1054), császár
IX. Szent Lajos király (1226-1270)
Izraelo Zolli [Eugenio] (1887-1956), római főrabbi
Jacobini (1832-1887) XIII. Leó bíboros államtitkára
Jacques Fournier (zsák furnié)
Jacques Maritain [mariten] (1882-1973)
Jagello (1377-1434), Litvánia fejedelme
Jámbor Lajos (814-840), császár
Jansen, yperni püspök
Jaruzelski, lengyel tábornok
Jeanne d’Arc [zsán dárk] (1412-1431)
Jeromos, Szent
Johanna (1343-1382), nápolyi királynő
Johanna papissza
John Henry Newman (1801-1890)
John of Salisbury [szolszböri jános] (1115 k.-1180), filozófus
John Wycliff (1320-1384),
Julianus Apostata (361-363)
Justinianosz (527-565), bizánci (kelet-római) császár
Kapisztrán Szent János
Károly Róbert (1308-1342)
Kasztíliai Izabella (1474-1506)
Kasztriota György (Szkander bég), (Mh.: 1468)
Keresztes János (1542-1591), egyházdoktor
Kerulariosz Mihály (1043-1058), konstantinápolyi pátriárka
Kis Pipin (751-768), frank király
Kopasz Károly (+877) császár és nyugati frank király
König bíboros, bécsi érsek
Könyves Kálmán (1095-1116), magyar király
Krisztina (1626-1689; uralk. 1632-1654), svéd királynő
Lajos Fülöp (1830-1848), a francia polgárkirály
Lactantius, császári udvarból kipenderített keresztény rétor
Lambert császár
László, Szent (1077-1095) magyar király
Leonardo Boff, latin-amerikai teológus
Limai Róza (1586-1617) első dél-amerikai szent
Lisieux-i (liziő) Teréz (1873-1897)
Lorenzo Medici, Il Magnifico (a nagyszerű, a fényes)
Lothár, Jámbor Lajos fia
Loyolai Szent Ignác (1491-1556) Jézus Társaságának az alapítója
Luigi Lambruschini bíboros (1776-1854)
Lukrécia Borgia
Luther Márton (1483-1546),
Luxemburgi IV. Károly cseh király (1346-1378)
Luxemburgi VII. Henrik német-római császárt (1308-1313)
Luxemburgi Zsigmond német (1410-1437) és magyar (1387-1437) király
Macchiavelli
Mani, gnosztikus eretnek
Marózia, Theophülaktosz lánya, Alberich felesége, „patrícia” és „szenatrix”
Martell Károly (719-741), frank majordomus
Martell Károly, Károly Róbert apja, Habsburg Klemencia férje; Anjou I. Károly
szicíliai király unokája
Martinuzzi (Fráter) György
Márton Áron, erdélyi püspök
Matild őrgrófnő, Canossa úrnője
Mátyás magyar király (1458-1490)
Maurice Blondel (1861-1949)
Maximianus császár
Mazarin (+1661), francia bíboros
Metód
Metternich herceg, a Habsburgok kancellárja (1773-1859)
Mieszko (960-992), lengyel fejedelem
Mieszko lengyel fejedelem
Mihail Gorbacsov, szovjet államfő, az SZKP főtitkára
Mindszenty József (1893-1975), bíboros, esztergomi érsek
Montanosz
Móric, Szent
Morus Tamás (1478-1535),
Nagy Alfréd (871-899) angolszász király
Nagy Károly (768-814)
Nagy Konstantin római császár (306-337)
Nagy Lajos (1342-1382), magyar király
Nagy Theoderik [Theodorik] (493-526), keleti gót király
Nagy Theodosius (379-395)
Nápolyi László (1386-1414)
Nápolyi László király (1386-1414)
Naziani Szent Gergely (330-390)
Nepomuki János (+1391),
Neri Szent Fülöp (1515-1595), az oratoriánusok megszervezője
Néró császár
Nesztoriosz, konstantinápolyi
Nílus apát
Nogaret (nogaré) francia királyi kancellár
Nolai Szent Pál
Nomentanus
Nursiai Szent Benedek, Szent Skolasztika testvére
Odó, Szent (927-942), Cluny híres apátja
Odoaker, utolsó nyugat-római császár
Olaf svéd király (995-1022), 1000 után keresztelkedett meg
Órigenész (184-254)
Oroszlánszívű Richárd (1189-1199), angol király
Orsenigo, berlini nuncius
Ottó, német ellenkirály
Padovai Marsilius, Páduai Marsilius: a Defensor Pacis szerzője
Pál apostol
Palestrina
Panciroli bíboros, pápai államtitkár
Pascal
Patrik, Szent (kb. 389-460)
Pázmány Péter (1570-1637), esztergomi érsek
Péter clunyi (klüni) apát
Petrarca, olasz költő
Phótiosz: konstantinápolyi pátriárka (858-867, 877-886)
Pietro Gasparri (1852-1934), bíboros államtitkár
Podjebrád György (1458-1471), cseh király
Pombal márki (1699-1782), portugál államminiszter
Prohászka Ottokár püspök (1858-1927)
Quesnel [kenel] (1634-1719), oratorianus szerzetes
Rampolla, Mariano (1843-1913) XIII. Leó bíboros államtitkára
Ratzinger bíboros
Richelieu (riseliő) bíboros
Roger Schutz taizé-i (tézé) közösség vezetője
Roosevelt, Theodore (1858-1919) amerikai elnök
Rotta, Angelo budapesti nuncius
Rupert, Szent
Savonarola (1452-1498)
Sebestyén, Szent
Serédi Jusztinián (1884-1945), esztergomi érsek
Sforza, a híres zsoldosvezér
Sienai Szent Katalin (1347-1380), a nagy hatású misztikus apáca
Simon de Brie (dö brié) francia kardinális [IV. Márton]
Skolasztika, Szent: Nursiai Szent Benedek testvére
Stefan Wyszynski (1901-1981), bíboros prímás
Suger (szüzsé) apát, (1081 k.-1154), a francia király tanácsadója
Sváb Fülöp, német ellenkirály
Svéd Szent Brigitta is (1303 k.-1373),
Szalézi Szent Ferenc (1567-1632)
Szamoszatai Pál, antiochiai püspök
Szerb Antal
Szulejmán (1520-1566), török szultán
Tacitus, római történetíró
Tadeusz Mazowiecki, Lengyelország miniszterelnöke
Tankréd (1194), szicíliai ellenkirály
Teilhard de Chardin [e: tejár dö sarden] (1881-1955), jezsuita filozófus
Tertullianus
Theodóra: bizánci császárné, Jusztinianosz felesége
Theodóra: Bizánc utolsó képüldöző császárának a köznépből származó felesége
Theodóra (idősebb), Theophülaktosz felesége
Theophülaktosz [Teofilatto v. Theophylactus], Róma teljhatalmú ura; szenátor
(mh. 926 k.)
Ulrik augsburgi püspök
V. Alfonz aragón király (1416-1458)
V. Henrik (1106-1125), német-római császár
V. János (1354-1391), bizánci császár
V. Konstantin bizánci császár (741-775)
V. László (1440-1457), magyar király
Vajk, a későbbi Szent István király
Valerianus (253-260), császár
Vastag Károlyt (881-) császár
Vencel (1378-1410/1419), német-római és cseh uralkodó
Vespasianus császár (70-79)
VI. Bölcs Leó császár (886-912)
VI. Henrik (1191-1197), német-római császár
VI. Károly francia király (1380-1422)
VI. Valois Fülöp (1328-1350) [valoá]
Vianneyi János (1786-1859)
VII. Lajos (1137-1179), francia király
VIII. Henrik (1509-1547), angol király
VIII. Károly (1483-1498), francia király
VIII. Mihály (1259-1282), bizánci császár
Voltaire [volter] (1694-1778), a francia felvilágosodás képviselője
Wasa III. Zsigmond (1587-1632), lengyel király
Wilhelm Ketteler (1811-1877), mainzi püspök
William Ockham (okkem; 1285 k.-1347), ferences oxfordi tanár
Willibrord
Xavéri Szent Ferenc (1506-1552),
XI. Lajos (1461-1483), francia király
XII. Lajos (1498-1515), francia király
XIII. Lajos (1610-1643), francia király
XIV. Lajos (1643-1715), francia király
XV. Lajos (1715-1774), francia király
Zsuzsanna, Szent
Ignatiosz: konstantinápolyi pátriárka (847-858, 867-877)
Aimeric [Haimerich] pápai kancellár
Konstancia, II. Frigyes anyja
Manfréd, Hohenstauf: II. Frigyes császár törvénytelen fia
Konradin

kiegészített
papabili – pápaságra esélyes
Pataria
hullazsinat: 897 januárjában Formózusz pápának kiásták a holttestét és elítélték.
Péter fillér
adopcianizmus [tévtan, mely szerint Jézus emberi természeténél fogva Istennek, csak fogadott fia]
ágostonos
Actio Catholica
albigens
amerikanizmus
arianizmus
Constitutio Romana [római alkotmány]
donatizmus, donatisták
febronianizmus
Filioque vita
gallikanizmus
Gorze
három fejezet vitája
Hénotikon
Isten békéje [isteni béke] Treuga Dei
janzenizmus
katharok
Leóváros [Urbs Leonina]
modalizmus
monofizitizmus, monofiziták
monotheletizmus
montanizmus, montanista
nantes-i ediktum
nominalizmus
pallium
patripasszionisták
Pelagius, pelagiánusok
probabilizmus
Syllabus
tévedhetetlenség
wormsi egyezmény; wormsi konkordátum (Pactum Calixtinum
 Egyéb fogalmak:)

pornokrácia
Földrajz
Nepi
Szicília
Pavia, a longobárd főváros
Pireneusi-félsziget
Longobárd Királyság (Langobárd Királyság)
Mainz
Köln
Trier
Salzburg
Rheims
Gallia
Verdun
Ostia, Róma tengeri kikötője
Tiberis, folyó
Wessex
Konstantinápoly
Ravenna
Lotharingia
Illíria
Balkán
Bulgária
Morávia
Spoletó
Caere (e.: cére)
Etruria
Porto
Anagni
Gallese [Civita Castellana mellett] Romanus pápa szülőhelye
Monte Cassino
Langres (lángr)
Subiacio
Campagna (kámpánnya)
Clairvaux (klervó)
Velletri (az ókorban Velitrae)
Lucca (lukka)
Mantua
Lepantói öböl
Burgaro
Lausanne
Perpignan [perpinyan] Fr.

Sta Maris Maggiore